Az univerzális aktualitása

Géber László: Akinek az ég

Korának sajátos krónikásaként Géber László környezete emberének hétköznapi, társadalompolitikai, gazdasági és filozofikus jellegű kérdéseit taglalja az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában hétről hétre felolvasott esszéiben. A gazdasági világválság, elidegenedettség, ránk tukmált kulturális és viselkedési modellek, valamint a közélet minden szegletébe befürkésző politikum jellemezte társadalmi helyzetből igyekszik megragadni az univerzális értékeket, válaszokat keresve, vagy legalább kérdéseket fogalmazva meg az ember biológiai, egzisztenciális és közösségi voltára egyaránt. Akinek az ég című kötetében a 2011. március 8-a és 2013. február 26. közötti időszakban született 84 kisesszét gyűjtötte egybe.

Töprengéseiben a szerző nagyon széles palettán mozog. Érdeklődési körébe egymástól lényegében eltérő jelenségek tartoznak – hatalom, pénz, politika, filozófia, nyelv, szegénység, hit, háború, szabadság, szülőföld, gyermekkor, színház, szerelem, demokrácia, karácsony, internet, természet, önazonosság, költészet, Isten, a kimondott szavak hitele stb. –, amelyeket a folyamatos kérdezésre, a dolgokra való rácsodálkozásra, s nem ritkán a következmény csattanószerű levonására épülő szerzői stílus, azonos síkba helyezve, sikeresen ötvöz. Sokrétűségük ellenére Géber László esszéi többnyire két nagy kérdéskört boncolgatnak. Az egyik a mindenkori hatalomhoz és a politikához való viszonyulás, a másik pedig az ember lelkivilága és transzcendentális volta.

A politika szükségszerűségéről és feleslegességéről a szerző folyamatosan töpreng írásaiban. Egyetért Nietzschével abban, hogy „kár a politikai és a gazdasági viszonyokkal bajlódni, mert így a legértékesebb dolgot, a szellemet tékozoljuk el”, ugyanakkor elismeri, hogy „egyre többen vagyunk kénytelenek politikával foglalkozni”, annál az egyszerű oknál fogva, hogy, amennyire lehetséges, kivédjük a mindenkori hatalom elnyomási törekvéseit. Mert, ahogyan mondja, „[a] Nagy Testvér mindig ébren van és mindent lát. Tudja, hogy kik vagyunk és tudja, hogy mit csinálunk. És mi ebbe már bele is nyugodtunk. Sőt, udvarolunk a Nagy Testvérnek. Már nem vesszük észre, hogy az akaratunkat is ő alakítja.” Akárcsak a véleményünket, mert ha van is saját különvéleményünk, nyilvánosan nem adunk hangot neki.

Időszerű közéleti témákról való elmélkedései közben Géber László sokszor a valóság és a „hivatalos igazság” közti eltérésekre vonatkozó kérdéseket vet föl. Demokráciának nevezhető-e még az, amiben élünk, vajon „a demokráciával van baj, vagy mi értettük félre a lényegét”, tűnődik, s vajon a választópolgárnak megadatott-e a szükséges ismeret és tájékozottság ahhoz, hogy a saját hasznára döntsön, teszi fel a költői kérdést korunk legemlegetettebb fogalmának a lényegére tapintva. Máshol sajnálattal állapítja meg, hogy már az úgynevezett magyar szellemiség is elválaszt bennünket egymástól, ügyesen mutatva rá, hogy egy politikai önkényeskedésre alkalmas, lényegében meghatározhatatlan kitalációról van szó.

Származásunk, nemzeti és vallási hovatartozásunk csak néhány azonosságtudatunk milliónyi lehetséges összetevője közül. A kötetből kiolvasható, hogy a szerző az identitást komplex fogalomként kezeli. Talán éppen ezért kifogásolja az önazonosság megőrzésére fektetett túlzott hangsúlyt. Azt mondja: „Nincs valami rendben azzal a közösséggel, amely az önazonosság megőrzését és a megmaradást tartja legfontosabb céljának.” Ennek alátámasztására egy régi kínai mondást idéz: korlátolt fiak elődeikkel dicsekednek. A polgári felelősségvállalást és aktivitást hiányolva, nem ritkán kedvenc filozófusa modorában marasztalja el az álmorált és a nyájszellemet, amely önként feladja szabadságát. Mint írja, „a hatalom sohasem szerette az önálló gondolkodókat. Annyira elhallgattatni, asszimilálni azonban, mint most, még akkor sem tudta, amikor máglyán égette meg őket.”

Az ember lelki életének vizsgálódása közben Géber László abból az alaptézisből indul ki, hogy korunkat, és ezzel együtt életünket is, a tervezett elavuláson alapuló termelés határozza meg. Ez okozza a szükségletet újabb meg újabb tárgyakra, amelyek megszerzése érdekében egyre többet kell dolgoznunk, nincs idő a pihenésre, a lazításra, a kikapcsolódásra, a szemlélődésre, a folyamatos hajszában testünknek sem hagyunk időt a regenerálódásra, amint gyengének érezzük magunkat a munkára, orvoshoz sietünk. A szerző számos felvetéséből ennek az életmódnak az elutasítása érződik ki. Mint mondja: „Ezen a világon csak úgy lehet változtatni, ha nem gondolunk állandóan a pénzre, a politikára, sőt az egészségünkre sem.”

A szerző előnyben részesíti a keleti tanokra jellemző, a természethez és belső lüktetésünkhöz való alkalmazkodást, a nyugati életvitelt meghatározó probléma-központúsággal és állandó rohanással szemben. Panaszkodik, hogy az emberek körülötte „mindent a hasznosság szempontjából néznek”, és „mindent csak a szórakozás végett csinálnak”. Nincs idő és igény az önfeledt merengésre, feltöltődést serkentő semmittevésre. Arra ösztönöz, hogy merjünk néha tétlenül töprengeni, haszonelvűség és szórakozási szándék nélkül. Nemes kezdeményezés, teszem hozzá, feltéve, ha világunkban ez még egyáltalán lehetséges, amennyiben szabad egy paradoxonnal élnem: az efféle magatartás akár hasznunkra válhat, és az sem kizárt, hogy közben jót szórakozunk.

A hit kérdésében Géber László sohasem foglal egyértelmű állást, csupán feltárja a lelkét marcangoló kérdésekre a benne, mint világba vetett emberben megfogalmazódó aggályokat és lehetséges válaszokat. Azt mondja: „gyanúsak, akik egy kicsit sem kételkednek saját igazukban”. Tisztában van az emberi tudat korlátaival, éppen ezért nem zár le egyetlen utat sem maga előtt, teli van kétellyel, de hite hajtja tovább az úton a megismerés felé. Tudja: az út fontosabb, mint a megérkezés, a hit lényegesebb, mint a bizonyosság. A maga módján megveti azokat, akik – akár öntudatlanul – feladva hitüket, bizonyossággal beszélnek hitbéli dolgokról: „Miért ér hát oly keveset a mai ember hite? Mert istenkeresés nélkül hisz Istenben. Azt gondolja, hogy szeretni is azért kell, mert azt valaki megparancsolta.”

Géber László költőként és esszéistaként tisztában van azzal, hogy nem érdemes túl sok időt fecsérelni a mulandó dolgok elemzésére. Újságíróként ki tudja választani a mindenkori hírözönből a napi jellegen túlmutató jelenségeket, és mindig szem előtt tartja, kinek ír. A legösszetettebb társadalmi kérdéseket is képes tömören, közérthetően megfogalmazni, nevén nevezi a dolgokat, kimondja a véleményét, ha pedig a helyzet úgy kívánja meg, nem ódzkodik a szellemi elődök gondolataival alátámasztani meglátásait. Intellektuális felkészültsége és jó társadalmi megfigyelőkészsége mellett ez a hozzáállása teszi meggyőzővé esszéit. Az Akinek az ég című kötet nyugodtan nevezhető egy rádiófilozófus modern füves könyvének, amely az univerzális tudás hasznosításával, hétköznapi példákkal és szerzőjének hangos töprengésével igyekszik feltenni és lehetőségeihez mérten választ nyújtani korunk és létünk kérdéseire.

Célba érő palackposták

Géber László: A szigetlakó

„...úgy érzem, hogy én itt egy öngyilkos merénylőnek születtem, s tiszta véletlen, hogy még élek. Sajnos nincs miért, s még eszme sincs, amiért érdemes volna föláldoznom magam. Egy középszerű főnökért, egy pénzéhes igazgatóért, egy hatalomra vágyó pártelnökért vagy egy banánköztársaság államfőjéért nem érdemes még szót sem ejteni. Sajnos egy született öngyilkos merénylőnek ez pech.”

Ahogyan a szépirodalomban, úgy a szubjektív publicisztikai műfajokban talán még inkább elengedhetetlen a bátorság és az egyenes gerinc. Amennyiben pedig hiteles személyiségként szeretnénk létezni egyre kuszább szövetű, az igazi egyéniségeket mindinkább megtörni próbáló társadalmunkban, akkor a fentiek kiterjesztendőek a teljes élet(vitel)re. (Nem mintha létezne hiteles (mű)alkotás, hiteles és következetes helytállás nélkül az élet minden szintjén.) Géber László rövid prózákra tagolódó, lazán összefüggő szövegfolyamában – egyéb számos erénye mellett – leginkább ezt a bátorságot értékelem. Egyetlen pillanatig sem beszél mellé, szemrebbenés nélkül nevezi nevén a dolgokat.

Az olvasót egyébként is minduntalan emlékezteti, hogy ő lázadó – sőt, mint a fentebbi idézetben is: „öngyilkos merénylő” –, és ha ez a „lázadás” csendesnek és szelídnek is tűnhet, azért forradalmat is szíthat, amennyiben értő fülekre talál. Illetve hát: szíthatna. Csakhogy napjaink társadalmában – a társadalmat ezúttal mindenütt globális szinten értem – igazi, elszánt, erős, tenni akaró egyéniségek csupán itt-ott bukkannak fel, gyér szigetek gyanánt az emberiség szürke, népből tömeggé silányított óceánjában. A tömeg pedig csupán zabálni akar és fedél alatt tartózkodni, esetleg még „szórakozni” a televízió konzervkínálata előtt – egyéb igénye nemigen létezik. A cinikus hatalom pedig régen belátta, hogy nagy hiba mártírokat csinálni a másképpen gondolkodókból, a változásra szomjazókból, a lázadókból – mely utóbbiak jelentős része ráadásul szintén csupán hatalomhoz szeretne jutni –, és büntetés, meghurcoltatás helyett maximum a képükbe röhög, aztán egyszerűen nem foglalkozik velük: hadd hőbörögjenek csak, úgysem figyel oda rájuk a kutya sem. A földi hatalom bástyái végleg megszilárdulni látszanak, mögöttük pedig abszolút biztonságban érzik magukat eme hatalom pillanatemberkéi. Ilyesmire gondolhatott a szerző is, amikor a fenti idézetben a „pech” szót leírta. A pácban viszont – ahogyan Hamvas fogalmaz a Karneválban – mindannyian benne vagyunk. Harcolni egy igazabb világért mindenképp érdemes tehát, így Géber is – bár gyakran üt meg pesszimisztikus hangot – folytatja a küzdelmet, ezt a „szelíd lázadást”; és bízom benne, hogy még számos további köteten keresztül folytatni fogja.

A kötetben szereplő írások műfaja pedig – ami az esszé és a levél ötvözése, s amit a szerző rendkívül találóan „palackpostaként” aposztrofál – kitűnően megfelel eme „csendes rebellióhoz”. Írójuk egy elképzelt „tökéletes olvasóhoz” intézi leveleit, egy „szigetlakóhoz”, akinek létezésében időnként kételkedik ugyan, mindazonáltal nem hal meg benne a remény, hogy léteznek még hozzá hasonló gondolkodó, a készen tálalt „igazságot” fenntartásokkal fogadó emberek, akiknek lelkében esetleg kicsírázhat az elvetett (szellemi) mag. Ahogyan többen is tesszük írásainkban, ő is minden bizonnyal társakat keres, akikkel közösen el lehetne indulni a teljesség felé vezető úton.

Egyébként véletlenül sem folyamatos dühöngő bírálatra kell gondolnunk a kötet kapcsán, Géber lázadása finom intellektuális szinten zajlik. A műfajt illetően az esszé és a levél mellett feltétlenül meg kell említenünk a naplót is: számos témára reflektál a mindennapokból, semmi mellett nem halad el szótlanul, emellett írókat, filozófusokat is rendkívül gyakran idéz a szabad asszociáció mentén. Stílusa igencsak közvetlen, az élő beszéd meggyőző ereje felé közelít, a szerző már-már ott ül veled a szobában, és dialógusra serkent. (Nem hiába rádiós a kenyérkereső szakmája...)

Kedves László! Köszönettel vettem, és igen nagy élvezettel olvastam mind a hatvannyolc palackpostádat. Elnézést, amiért csak ilyen lassan, és csupán egy kurta levélkében reagálok – de részint követheti ezt még sok másik, részint erősen bízom benne, hogy a vízbe hajított palackok közül számos példány célba ért még! Olvasd a válaszokat egészséggel!

Kérdések és üzenetek

A szabadkai VM4K klubjában Géber Lászlóval Brenner János beszélgetett

A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban csütörtökön este irodalmi-beszélgetős estre került sor. A vendég Géber László költő, műfordító, szerkesztő, esszéíró író volt, akivel Brenner János szerkesztő beszélgetett.

Géber László Kovinban született, Székelykevén járt általános iskolába, Pancsován gimnáziumba, és a Belgrádi Egyetem Politikai Tudományok Karának nemzetközi szakán diplomázott. Ezután az Újvidéki Televízió külpolitikai újságírója volt, 1992-től pedig az Újvidéki Rádióban dolgozik. Írásai több kiadványban jelentek meg, egyebek közt a mi lapunkban is.

Az irodalmi est a Palackmagány címet kapta, amely utalhat akár Géber László Palackpostáira, rádióesszéire, de a költészetre is. A rendezvényen bemutatásra került egyebek közt az 1994-ben megjelent Szöveg szalonna verseskötete, valamint az Akinek az ég és A Szigetlakó című esszékötetei. Ugyanakkor szó esett arról is, hogy mennyire sokoldalú tevékenységet fejt ki, hiszen könyvkötészettel, fafaragással és fotózással is foglalkozik.

Ahogyan azt Brenner János bevezetőjében hallhattuk, Géber László először versekkel jelentkezett, azután húsz év után szinte egymás után jelent meg a két esszékötete. Brenner János azt is kifejtette, hogy Géber László rendkívül sokrétű és minden érdekli, az irodalom, a zene, a képzőművészet, a politika, a filozófia és még sorolhatnánk. Közben foglalkoztatja a nyelv, a hit, a szerelem, a testiség és a vizualitás, valójában egy állandóan kérdező, szemlélődő, lírai íróval van dolgunk. Géber László egyebek közt az írói tevékenységéről beszélt:

– A kilencvenes évek nehéz időszak volt, a változást a kétezres évek hozták, ekkor hírszerkesztő lettem. Nem örültem túlságosan, viszont érdekes történések és események zajlottak. Közben az irodalmat jobban szerettem. A Szempont című műsort szerkesztettem, amely művelődési összefoglalókból áll. Az Akinek az ég és A Szigetlakó ebben a műsorban hangzott el az elmúlt években. Amikor az Akinek az ég kötetet írtam, kérdéseket tettem fel. A Szigetlakóval inkább üzenek. Az elején úgy nevezem, hogy ezek virtuális üzenetek, amelyekre nem várok választ. Mintha beletenném egy palackba és azt elküldeném a vakvilágba – hallottuk egyebek közt Géber Lászlótól, akitől megtudhattuk azt is, hogy A Szigetlakó magánkiadásban jelent meg.

Az est folyamán Géber László fotógyűjteményéből vetítésre is sor került. Ahogyan azt hallottuk, az írónak nagyon fontos a képiség, a vizualitás, és a két esszékötetén az ő fotói szerepelnek. Géber László arról is beszélt, hogy amikor nehéz volt a munka a rádióban, a megnyugvást a fafaragásban találta meg, de ha nem ezzel foglalkozna, akkor valami mással, mert sose unatkozik.

A VM4K-ban jövő csütörtökön, 19 órától folytatódik az Európa és mi sorozat, amelynek keretében Spengler aktualitása: A nyugat alkonya 100 év után címmel dr. Csejtei Dezső filozófiatörténész, műfordító tart előadást.

Patyerek Réka: Egyszemélyes szigetek

Géber László: Szigetlakó

Fiktív levelek. 68 darab. Kinek? Nekünk. Géber László palackpostái a tömörség erejével hatnak. Minden egyes szentenciája szinte a bőrünk alatt pulzál, ugyanis megértjük/megéljük a narrátor léthelyzetét. A Szigetlakó elbeszélője sok problémával szembesül és küszködik, már-már a saját passiótörténetét írja. A szürkehályogos, fekete felhőborította Újvidék tájain, utcáin járunk, amikor minden egyes ember, érzet, történet, illat és mozdulat megérinti a levelek íróját, aki egzisztenciális válságból nem tud kiutat találni, aki szenved. Miért írja ezeket a leveleket? Ő maga sem tudja. Viszont mégis azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy önmegértési folyamat közepébe csöppentünk bele, mi, palackposta-olvasók. Költők és filozófusok mondatait, elveit olvashatjuk a levelek soraiba ágyazva, melyek szintén a tisztánlátást hivatottak szolgálni. Ezek mankóként funkcionálnak, ezek a bizonytalanság ellenszerei.

  A feladó már nem vár választ. Miért? A posta a véletlenek folyamán jut el egy-egy olvasóhoz, a címzetthez. A hullám sodorhatja, összetörheti a palackot, az üzenet meg is semmisülhet. Lehet, hogy csak egy része jut el épségben a címzetthez. A másik opció, hogy ha partot is ér, és megtalálják, lehet, hogy visszadobják vagy elégetik. Milyenek ezek a levelek? Miről szólnak? Tulajdonképpen mindenről. Az életről. A pillanatnyi impressziók által befolyásolt gondolatokról, emlékekről. Többek között súlyos filozófiai problémákat is boncolgatnak melyek labirintusából néha nincs is kiút, és önmagukat megmagyarázva semmisítik meg magát a levelet.

  A sorok alapvető érzése a hontalanság és a létbizonytalanság, ezt az egymásba forduló mondatok is érzékeltetik, szinte egybefolyik a szöveg. A kérdések újabb kérdéseket vetnek fel. A gondolatok újabb, lesújtó gondolatokat szülnek. Így alakultak ki ezek a filozófia történettel rendelkező, egzisztenciális válságba került író fragmentumai. Húsba maró, hiperrealista képek sorai tárulnak elénk.

  Beszéljünk arról, hogy hogyan is aposztrofálódik a levelek olvasója. Minden egyes levél megszólítással kezdődik: „Kedves Szigetlakó…” és mindig jókívánsággal vagy tanáccsal fejeződik. A sziget toposza tulajdonképpen már az ősi kultúrák alapjaiban gyökeret vert, az irodalomban pedig külön szakirodalma van. Jankovics Marcell gondolataihoz igazodva tulajdonképpen arról van szó, hogy a sziget fogalmunk az elszigeteltséget jelenti, természetesen emellett még sok mást is (JANKOVICS 2001). Géber László tollából valamilyen hasonló elméletek születtek, ugyanis a narrátor által megnevezett sziget maga a tisztaság, a harmónia, a szigetlakó tudata pedig tabula rasa. Ő testesíti meg a minden emberi gyarlóságtól mentes, szabad egyént.

  A víz hullámai egybemossák a fantáziát és a regénybéli valóságot. A sziget és a lakója egy utópisztikus világ alkotóelemeiként funkcionálnak, a feladó már álmaiban is róluk álmodik. Néha már a kegyetlen mindennapokon is felülkerekedik, homályos sávot húzva a fantázia és a realitás között. A tollat forgató elbeszélőnek egyik jellemzője az állandó szkepszis. Folyton attól a gondolattól szenved, hogy ha valaki felleli ezeket a palackokat, akkor értetlenül áll majd előttük, képtelen lesz a megértésükre, így az ő írói ambíciójának értelme veszik. Továbbá abban se biztos, hogy az, amit és ahogyan gondol, helyes. A politikai eszmefuttatásai során arra a következtetésre jut, hogy nem létezik független személyiség, miért nem? Mert valamilyen stigma úgyis éri testét. Nem lehet állásfoglalás nélkül elméletalkotónak lenni, hallhatjuk ezt sokszor.

  Az említett témák mellett az egyik legfontosabb szegmensek közé tartozik a poétikával kapcsolatos eszmék kifejtése. A versek középszerűsége az egyik legnagyobb bűnök közé sorolandók, ugyanis a legjobb költők a „vérükkel írnak”, míg a kortársak csak puffogtatják a közhelyeket, üres szavakat. A líra eszközeinek ismeretei hiányában a vers csakis satnya lehet, értelmetlen és unalmas. De ez az elsatnyulásnak köszönhetően vándorolnak el a fiatalok, ugyanis nincsenek tudatában annak, hogy milyen is igazán hontalannak és idegennek lenni. Természetesen ez nem egyedül az ő hibájuk, hanem a neveltetés sikertelenségének tudható be. Ezt a fonalat folytatva a demokráciáról, mint államformáról értekezik, annak fogyatékosságáról szól. S tulajdonképpen ebben a nagy, szürke kőfalakkal zárt világban akkor lehet az ember igazán szabad, ha pillangóvá változik és szárnyal. Ismét Jankovicshoz nyúlnék, tételezzük fel, hogy minden ember egy sziget, akkor tehát emberszigetek vagyunk, pontosabban egyszemélyes szigetek. Ezek a szigetek mindig távolabbra és távolabbra kerülnek egymástól (JANKOVICS 2001). A közöttük lévő víz pedig hajózhatatlanná válik. Géber kötete tulajdonképpen arra figyelmeztet minket, hogy próbáljunk egymás mellett, s nem egymás ellen létezni. S az egyes szigetek között hullámzó tengert tegyük járhatóvá és élhetővé.

GÉBER LÁSZLÓ: A SZIGETLAKÓ

SÁNDOR ZOLTÁN

2019 // 02

„Amit itt elmesélek, nem egyéb, mint a következő két évszázad története. Azt írom le, ami jön, ami már nem jöhet másként: a nihilizmus térhódítását. Ez a történet már most elmesélhető: mert itt maga a szükségszerűség munkál. Ez a jövő szól hozzánk már ezernyi jelben, ez a sors jelzi jövetelét mindenfelé, és már mindenki a jövő e zenéjére hegyezi fülét. Egész európai kultúránk már régen évtizedről évtizedre fokozódó, gyötrelmes feszültséggel tart e katasztrófa felé: nyugtalanul, erőszakosan és rohamosan: akár az áradat, amely a véget akarja, a vég felé tör, amely már nem akar észre térni, mert retteg attól, hogy emlékezzék.”

A fenti gondolat Friedrich Nietzsche A hatalom akarása című kötetében található, amely mű a német filozófus 1883 és 1888 között született fel­jegyzéseit tartalmazza. Okkal kezdem Géber László A Szigetlakó című kötetéről szóló írásomat egy Nietzsche-idézettel, hiszen egyrészt a szerző (egyik) kedvenc filozófusáról van szó, akinek életműve jelentős mértékben kihatott az utókor gondolkodóira, másrészt pedig a taglalt kötet a maga módján alátámasztja azt a bő százharminc évvel ezelőtt megfogalmazódott nietzschei meglátást, amely a nihilizmus térhódítását vetítette előre.

A Szigetlakó 68 úgynevezett palackpostát tartalmaz, amelyeket a szerző 2013. augusztus 20. és 2015. január 20. között közölt az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában. Rövid eszmefuttatásokat tartalmazó szövegekről van szó, amelyekben a szerző önmagáról és a környezetéről vall egy fiktív idegennek, aki egy meg nem határozott szigeten él. Küldeményeit a levélíró stílusosan palackban küldi, nem tudva, hogy azok célba érnek-e. Tartalmuknál fogva a szóban forgó írások leginkább esszének nevezhetők, viszont a szerző mindvégig eleget tesz a levélírás formai követelményeinek. Természetesen, metaforikus beszédről van szó. Géber László levélesszéi a rádió hullámain sok lehetséges címzetthez eljutottak, kérdés azonban, hogy közülük hányan érezték megszólítottnak magukat. A megszólítottság-érzetnek előfeltétele a szigetlakói létforma, a közelfogadott értékrenddel szembeni idegenkedés, ami egyben a levélíró sajátja, nem véletlenül veti fel a szerző, hogy „olyan ez, mintha csak magamnak írnék”, azonnal hozzátéve: „de az embernek saját magával is meg kell barátkoznia”, különösen akkor, ha úgy érzi, hogy már önmagának is idegen – a levélíró pedig néha úgy érzi.

A formai sajátosságokon túl azonban sokkal érdekesebb az, amiről és ahogyan ír a szerző eszményi olvasójához. Géber László ugyanis a megszokottól eltérő szemszögből tekint környezetére, megpróbálva a városlakó által tapasztalt hétköznapokat és a hírszerkesztő által feldolgozott híreket egy tágabb kontextusba helyezni, a történések rejtett előzményeire, következményeire és céljaira is rámutatni. Bevallottan nem akarja megváltani a világot, elégedettséggel tölti el, ha többnyire az antikváriumokban és az ócskapiacon beszerzett könyvei között lehet. Úgy látja, hogy fölösleges szükségleteket erőltetnek az emberekre, „s aztán rákényszerítik őket, hogy éjt nappá téve gürcöljenek” azok kielégítése érdekében, számára a gazdagságot az jelenti, ha minden pillanatban jól érzi magát. Téves elvárásnak tartja, hogy minden fontosnak vélt kérdésben színt kell vallani, ugyanakkor hiányolja a kritikai hangot a közéletből. Úgy találja, hogy a modern államban és közösségben az egyén egyre kevésbé érezheti magát biztonságban, mintha az állam létrejöttének eredeti funkciója, hogy a közösségben az ember könnyebben megvédhesse magát a külső viszontagságoktól, mára a visszájára fordult volna, és már maga az állam jelenti a legfőbb veszélyt az egyén szabadságára nézve. Ehhez kapcsolódóan állapítja meg egy helyen, hogy „törvényekkel és parancsolatokkal nem sokat halad előbbre a világ”.

Itt jut eszembe Kurt Vonnegut A hazátlan ember című esszéjéből a következő részlet: „Nem tudom, miért, de a legharsányabb keresztények sohasem beszélnek a boldogságokról. Viszont gyakran könnyes szemmel követelik, hogy a középületekben függesszék ki a Tízparancsolatot. Ami persze Mózesé, nem Jézusé. Még egyiket sem hallottam, hogy azt követelte volna, hogy a Hegyi beszédet és a boldogságokat függesszék ki bárhová.

A »boldogok az irgalmasok«-at a tárgyalótermekben?

A »boldogok a békességben élők«-et a Pentagonban?

Ugyan már!”

Az amerikai íróra jellemző csipkelődő humor Géber Lászlótól sem idegen, levélesszéit sajátos szellemesség lengi át, bár nála sokkal ritkábban és visszafogottabban jelentkezik. A humor nála elsősorban nem a szórakoztatás eszköze, bár ez a funkciója is kétségtelenül megvan, hanem a véleménynyilvánítás kelléke. Humora kellően adagolt, nem telepszik rá a szövegre, sohasem csap át viccelődésbe, és mindig véresen komoly. A vallási kérdéskörnél maradva, egy helyen a következőt írja: „Isten állítólag saját képmására teremtette az embert. Ez is nagyon régen lehetett. A mostani kisistenek nem akarják, hogy alattvalóik hasonlítsanak rájuk.” Szellemes, de nem nevetünk rajta, korunk és környezetünk diagnózisát fogalmazta meg három mondatban. Van azonban Géber Lászlónak egy másmilyen típusú, önironikus jellegű, Woody Allen-féle akasztófahumora is, amivel leginkább önmagáról vall: „Érdekes álmom volt valamelyik éjjel. Egyébként nagyon sokat és izgalmasakat álmodok, valószínűleg azért, mert ébren nem történik velem semmi.”

A „nem történik velem semmi” kijelentést idézőjelben kell értelmezni. A külvilágban talán a bejáródott ütemben, különleges események hiányában telnek napjai, azonban szellemi téren meglehetősen mozgalmas életet él, ami folyamatos lázadásában nyilvánul meg. A szerző bevallottan lázadó egyéniség, azonban, ahogyan Hász-Fehér Katalin a kötet utószavában írja: „e lázadás […] mindenütt csendes és filozofikus: a megfigyelés és odafigyelés lázadása egy olyan világban, ahol éppen a perspektíva és elmélyült gondolkodás bizonyul hiánynak”. Géber László lázadása nem hatalommegváltoztatási indíttatású, semmi köze azokhoz az – ő szemszögéből nézve – állázadókhoz, akiknek lázadása azt a célt szolgálja, hogy a jelenlegi hatalomgyakorlók helyébe kerüljenek, az ő lázadása sokkal mélyebb jellegű: a teljes fennálló rend ellen irányul, s abban érhető tetten, hogy a lázadó a minimálisra csökkenti a kapcsolatot a fennálló renddel, miközben igyekszik rámutatni e rend visszásságaira.

Átfogó, a társadalom valamennyi szegmensére kiterjedő lázadás az övé: azon töpreng, hogyan lehetne pénz nélkül élni, kétségbe vonja a nemritkán kontraszelekció útján tisztséghez jutott harmadrangú hatalomgyakorlók szakmai felkészültségét, megkérdőjelezi az állami mecenatúra támogatása révén létrejött művészi alkotások esztétikai értékét. Átlátja, hogy a nemzetre, felekezetre, hagyományokra és történelemre vonatkozó lózungok mögött legtöbbször csupán pillanatnyi érdek áll, mind a politikum, mind a hithű polgárok részéről. Nem riad vissza attól, hogy nevén nevezze a dolgokat, még ha egyik-másik közülük az adott pillanatban közösségi szinten eretnekségnek számít is, mint amikor kimondja, hogy amióta bevezették a kettős állampolgárságot, egyre többen hagyják el a vajdasági magyar falvakat, de nem Magyarországra, hanem Németországba mennek.

Lázadása a maga halk, intellektuális módján, a társadalmi szinten eluralkodott kétszínűség, nemegyszer pimaszság ellen irányul. Közben mindvégig tisztában van azzal, hogy a megadott keretek között aligha lehetséges a megkövetelt normától eltérő magatartásforma. Azoknak, akik szembe mennek az uniformizálódott viselkedésmintával – mind szóban, mind cselekedetben –, a kirekesztettséggel kell számolniuk. Ahogyan Max Horkheimer írja: „Nevetség tárgya […] a különc, aki még mindig autonóm módon merészel gondolkodni.” S itt nem a nevetség tárgyán, hanem az autonóm gondolkodáson van a hangsúly, ami előfeltétele annak, hogy valaki tudatosan ítélő és önállóan döntést hozó egyén lehessen! A fennálló rend pedig éppen lényegétől – autonóm voltától – igyekszik megfosztani az embert, a politikai és gazdasági hatalom kezében összpontosuló tömegmédia és kulturális ipar révén – Theodor N. Adorno szavaival élve – „a technikai uralom tömeges becsapássá válik, a tudat megbéklyózásának eszközévé”, aminek következtében az egyedit elnyomó, minden ízében uniformizált közeg jön létre.

Ilyen környezetben maga az önálló gondolkodás is a lázadás egyik formája. Akkor is – sőt még inkább! –, ha ez a gondolkodás kételyekkel teli, mint Géber László esetében, aki számára a legfontosabb kérdés, hogy életével jó választ adott-e. „Valóban átéltem-e azt a kort, amelyben éltem? A reakcióim autentikusak-e, vagy én sem tudok a betanult, rám erőszakolt ideológiáktól megszabadulni?” – töpreng, aggályaiban saját szellemi önállóságát is kétségbe vonva. Kívülállóságát azonban a kötet keletkezéstörténete is erősíti. A Szigetlakó ugyanis magánkiadásban jelent meg, és létrejöttét a szerző külföldre kivándorolt rokonai támogatták. Elgondolkodtató, hogy a szerző miért magánkiadásban adta ki kötetét – nem talált hozzá megfelelő kiadót (ez nagyon rossz fényt vetne a kiadókra), vagy a magánkiadással még inkább erősíteni szerette volna kívülállóságát? Bárhogyan is legyen, a könyvnek külön színezetet ad az a tény, hogy semmilyen intézményhez sem köthető, szabad, mint a tengeren ringatózó palackposta, nem tolul a képedbe a könyvesboltban, hanem neked kell őt megkeresned, vagy csak egyszerűen belebotlanod. Ugyanúgy, ahogyan a szerzője fedezi fel a neki „rendelt” könyveket, amelyekről később sorra kiderül, hogy az író, a téma és a vásárló vonzották egymást, vagy ahogyan az értő olvasó A Szigetlakó forgatása közben rádöbben, hogy egy gondolat kifejezetten hozzá szól: „Valami lényegesről akartam beszélni neked, s ismét arra kellett rájönnöm, hogy semmi sem az.”

Valóban sokan érzik/érezzük azt, hogy semmi sem az. A szerző egy lépéssel még tovább megy, magányosságában úgy érzi, hogy öngyilkos merénylőnek született, ám kénytelen rezignáltan megállapítani, hogy „még eszme sincs, amiért érdemes volna föláldoznom magam”. A nyugati ember kétségtelenül a lelki kiüresedés korát éli. Minden csak szórakozás, reklám, propaganda, másképpen fogalmazva: „hatalom, dollár, pornó”. Ha kellően őszinték vagyunk önmagunkhoz, elismerjük, hogy a múlt század utolsó évtizedében megkezdődött desze­kula­rizációs folyamat ellenére a nyugati ember a lelke mélyén képtelen teljes mértékben azonosulni a vallási tanokkal. A vallási hovatartozás a nagy többség számára csupán hívó szó a saját felekezete iránti lojalitásra, az etnikai összefogásra, törzsi összetartozásra, nemritkán a politikai kötelességtudatra. Egy sajátos paradoxon folytán – ahogyan Don Cupitt cambridge-i filozófiaprofesszor már az ezredforduló előtt megírta – „hagyományos hitükért folytatott küzdelmük nemhogy megállítaná, inkább felgyorsítja a hagyományos vallási értékek szétporladását; a hagyományos identitásokat szétmorzsoló erők sokkal alaposabb munkát végeznek, mint a megőrzésükre irányuló kísérletek”.

„Isten halott. […] És mi öltük meg.” A legnagyobb szerencse, ami érhette a mai vallásféltőket, Isten Nietzsche által meghirdetett halála, ami tulajdonképpen a nyugati ember talajvesztésének mementója. Csak egy Isten nélküli világban lehet visszaélni Istennel, hiszen tudjuk, ha nincs Isten, bármi azzá lehet, de a bármi közül semmi sem lényeges, a nihilizmus teret hódít, s minden érték átértékelődik. Géber László A Szigetlakó című „füveskönyve” ennek a folyamatnak a lenyomata – sajátos kordokumentum. (Magánkiadás, 2018)

A csendes lázadó

Géber László: A Szigetlakó

„Amit itt elmesélek, nem egyéb, mint a következő két évszázad története. Azt írom le, ami jön, ami már nem jöhet másként: a nihilizmus térhódítását. Ez a történet már most elmesélhető: mert itt maga a szükségszerűség munkál. Ez a jövő szól hozzánk már ezernyi jelben, ez a sors jelzi jövetelét mindenfelé, és már mindenki a jövő e zenéjére hegyezi fülét. Egész európai kultúránk már régen évtizedről évtizedre fokozódó, gyötrelmes feszültséggel tart e katasztrófa felé: nyugtalanul, erőszakosan és rohamosan: akár az áradat, amely a véget akarja, a vég felé tör, amely már nem akar észre térni, mert retteg attól, hogy emlékezzék.”

A fenti gondolat Friedrich Nietzsche A hatalom akarása című kötetében található, amely mű a német filozófus 1883 és 1888 között született feljegyzéseit tartalmazza. Okkal kezdem Géber László A Szigetlakó című kötetéről szóló írásomat egy Nietzsche-idézettel, hiszen egyrészt a szerző (egyik) kedvenc filozófusáról van szó, akinek életműve jelentős mértékben kihatott az utókor gondolkodóira, másrészt pedig a taglalt kötet a maga módján alátámasztja azt a bő százharminc évvel ezelőtt megfogalmazódott nietzschei meglátást, amely a nihilizmus térhódítását vetítette előre.

A Szigetlakó 68 úgynevezett palackpostát tartalmaz, amelyeket a szerző 2013. augusztus 20-a és 2015. január 20-a között közölt az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában. Rövid eszmefuttatásokat tartalmazó szövegekről van szó, amelyekben a szerző önmagáról és a környezetéről vall egy fiktív idegennek, aki egy meg nem határozott szigeten él. Küldeményeit a levélíró stílusosan palackban küldi, nem tudva, hogy azok célba érnek-e. Tartalmuknál fogva a szóban forgó írások leginkább esszének nevezhetők, viszont a szerző mindvégig eleget tesz a levélírás formai követelményeinek. Természetesen, metaforikus beszédről van szó. Géber László levélesszéi a rádió hullámain sok lehetséges címzetthez eljutottak, kérdés azonban, hogy közülük hányan érezték megszólítottnak magukat. A megszólítottság-érzetnek előfeltétele a szigetlakói létforma, a közelfogadott értékrenddel szembeni idegenkedés, ami egyben a levélíró sajátja. Nem véletlenül veti fel a szerző, hogy „olyan ez, mintha csak magamnak írnék”, azonnal hozzátéve, „de az embernek saját magával is meg kell barátkoznia”, különösen akkor, ha úgy érzi, hogy már önmagának is idegen, a levélíró pedig néha úgy érzi.

A formai sajátosságokon túl azonban sokkal érdekesebb az, amiről és ahogyan ír a szerző eszményi olvasójához. Géber László ugyanis a megszokottól eltérő szemszögből tekint környezetére, megpróbálva a városlakó által tapasztalt hétköznapokat és a hírszerkesztő által feldolgozott híreket egy tágabb kontextusba helyezni, a történéseknek a rejtett előzményeire, következményeire és céljaira is rámutatni. Bevallottan nem akarja megváltani a világot, elégedettséggel tölti el, ha többnyire az antikváriumokban és az ócskapiacon beszerzett könyvei között lehet. Úgy látja, hogy fölösleges szükségleteket erőltetnek az emberekre, „s aztán rákényszerítik őket, hogy éjt nappá téve gürcöljenek” azok kielégítése érdekében, számára a gazdagságot az jelenti, ha minden pillanatban jól érzi magát. Téves elvárásnak tartja, hogy minden fontosnak vélt kérdésben színt kell vallani, ugyanakkor hiányolja a kritikai hangot a közéletből. Úgy találja, hogy a modern államban és közösségben az egyén egyre kevésbé érezheti magát biztonságban, mintha az állam létrejöttének eredeti funkciója, hogy a közösségben az ember könnyebben megvédhesse magát a külső viszontagságoktól, mára a visszájára fordult volna, és már maga az állam jelenti a legfőbb veszélyt az egyén szabadságára nézve. Ehhez kapcsolódóan állapítja meg egy helyen, hogy „törvényekkel és parancsolatokkal nem sokat halad előbbre a világ”.

A szerző bevallottan lázadó egyéniség, azonban ahogyan Hász-Fehér Katalin a kötet utószójában írja: „e lázadás (…) mindenütt csendes és filozofikus: a megfigyelés és odafigyelés lázadása egy olyan világban, ahol éppen a perspektíva és elmélyült gondolkodás bizonyul hiánynak”. Géber László lázadása nem hatalommegváltoztatási indíttatású, semmi köze azokhoz az – ő szemszögéből nézve – állázadókhoz, akiknek a lázadása azt a célt szolgálja, hogy a jelenlegi hatalomgyakorlók helyébe kerüljenek, az ő lázadása sokkal mélyebb jellegű: a teljes fennálló rend ellen irányul, s abban érhető tetten, hogy a lázadó a minimálisra csökkenti a kapcsolatot a fennálló renddel, miközben igyekszik rámutatni e rend visszásságaira.

Átfogó, a társadalom valamennyi szegmensére kiterjedő lázadás az övé: azon töpreng, hogyan lehetne pénz nélkül élni, kétségbe vonja a nem ritkán kontraszelekció útján tisztséghez jutott hatalomgyakorlók szakmai felkészültségét, megkérdőjelezi az állami mecenatúra támogatása révén létrejött művészi alkotások esztétikai értékét. Átlátja, hogy a nemzetre, felekezetre, hagyományokra és történelemre vonatkozó lózungok mögött legtöbbször csupán pillanatnyi érdek áll, mind a politikum, mind a hithű polgárok részéről. Nem riad vissza attól, hogy nevén nevezze a dolgokat, még ha egyik-másik közülük adott pillanatban közösségi szinten eretnekségnek is számít.

Lázadása a maga halk, intellektuális módján, a társadalmi szinten eluralkodott kétszínűség, nem ritkán pimaszság ellen irányul. Közben mindvégig tisztában van azzal, hogy a megadott keretek között aligha lehetséges a megkövetelt normától eltérő magatartásforma. Azoknak, akik szembe mennek az uniformizálódott viselkedésmintával – mind szóban, mind cselekedetben – a kirekesztettséggel kell számolniuk. Ahogyan Max Horkheimer írja: „Nevetség tárgya (…) a különc, aki még mindig autonóm módon merészel gondolkodni.” S itt nem a nevetség tárgyán, hanem az autonóm gondolkodáson van a hangsúly, ami előfeltétele annak, hogy valaki tudatosan ítélő és önállóan döntést hozó egyén lehessen! A fennálló rend pedig éppen lényegétől – autonóm voltától – igyekszik megfosztani az embert, a politikai és gazdasági hatalom kezében összpontosuló tömegmédia és kulturális ipar révén – Theodor N. Adorno szavaival élve – „a technikai uralom tömeges becsapássá válik, a tudat megbéklyózásának eszközévé”, aminek következtében az egyedit elnyomó, minden ízében uniformizált közeg jön létre.

Ilyen környezetben maga az önálló gondolkodás is a lázadás egyik formája. Akkor is – sőt még inkább! –, ha ez a gondolkodás kételyekkel teli, mint Géber László esetében, aki számára a legfontosabb kérdés, hogy életével jó választ adott-e. „Valóban átéltem-e azt a kort, amelyben éltem? A reakcióim autentikusak-e, vagy én sem tudok a betanult, rám erőszakolt ideológiáktól megszabadulni?” – töpreng, aggályaiban saját szellemi önállóságát is kétségbe vonva. Kívülállósságát azonban a kötet keletkezéstörténete is erősíti. A Szigetlakó ugyanis magánkiadásban jelent meg, és létrejöttét a szerző külföldre kivándorolt rokonai támogatták. Elgondolkodtató, hogy a szerző miért magánkiadásban adta ki kötetét – nem talált hozzá megfelelő kiadót, vagy a magánkiadással még inkább erősíteni szerette volna kívülállósságát. Bárhogyan is legyen, a könyvnek külön színezetet ad az a tény, hogy semmilyen intézményhez sem köthető, szabad, mint a tengeren ringatózó palackposta, nem tolul a képedbe a könyvesboltban, hanem neked kell őt megkeresned, vagy csak egyszerűen belebotlanod. Ugyanúgy, ahogyan a szerzője fedezi fel a neki „rendelt” könyveket, amelyekről később sorra kiderül, hogy az író, a téma és a vásárló vonzották egymást, vagy ahogyan az értő olvasó A Szigetlakó forgatása közben rádöbben, hogy egy gondolat kifejezetten hozzá szól: „Valami lényegesről akartam beszélni neked, s ismét arra kellett rájönnöm, hogy semmi sem az.”

Valóban sokan érzik/érezzük azt, hogy semmi sem az. A szerző egy lépéssel még tovább megy, magányosságában úgy érzi, hogy öngyilkos merénylőnek született, ám kénytelen rezignáltan megállapítani, hogy „még eszme sincs, amiért érdemes volna föláldoznom magam”. A nyugati ember kétségtelenül a lelki kiüresedés korát éli. Minden csak szórakozás, reklám, propaganda. Ha kellően őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor elismerjük, hogy a múlt század utolsó évtizedében megkezdődött deszekularizációs folyamat ellenére a nyugati ember a lelke mélyén képtelen teljes mértékben azonosulni a vallási tanokkal. A vallási hovatartozás a nagy többség számára csupán hívó szó a saját felekezete iránti lojalitásra, az etnikai összefogásra, törzsi összetartozásra, nem ritkán a politikai kötelességtudatra. Egy sajátos paradoxon folytán – ahogyan Don Cupitt Cambridge-i filozófiaprofesszor már az ezredforduló előtt megírta – „hagyományos hitükért folytatott küzdelmük nemhogy megállítaná, inkább felgyorsítja a hagyományos vallási értékek szétporladását; a hagyományos identitásokat szétmorzsoló erők sokkal alaposabb munkát végeznek, mint a megőrzésükre irányuló kísérletek”.

„Isten halott. (…) És mi öltük meg.” Isten Nietzsche által meghirdetett halála tulajdonképpen a nyugati ember talajvesztésének a mementója. Csak egy Isten nélküli világban lehet visszaélni Istennel, hiszen tudjuk, ha nincs Isten, bármi azzá lehet, a bármi közül azonban semmi sem lényeges, a nihilizmus teret hódít, s minden érték átértékelődik. Géber László A Szigetlakó című „füveskönyve” ennek a folyamatnak a lenyomata – sajátos kordokumentum.

Köszöntjük a 60 éves Géber Lászlót!