Skip to main content
GEROLD 1.

Gerold László

kritikus
irodalomtörténész
színháztörténész
szerkesztő
egyetemi tanár

A fotó forrása: https://m.vajma.info/cikk/vajdasag/20721/Eltemettek-Gerold-Laszlot.html

Az általános iskolát és a gimnáziumot Újvidéken végzi, majd 1963-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez tanári oklevelet. 1983-ban a Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században című doktori disszertációjával az irodalomtudományok doktora lesz. 1964 és 1971 között a Magyar Szó munkatársa, színikritikusa. 1971-től egészen nyugdíjba vonulásáig, 2007-ig az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének tanára. 1971-től tanársegéd, 1983-tól docens, 1988-tól egyetemi rendkívüli tanár és 1995-től egyetemi rendes tanár. 1983 és 1992 között tanszékvezető. 1996 és 2000 között a zombori tanítóképzőben vendégtanár. 2000 és 2003 között a Belgrádi Egyetem Filológiai Karának Magyar Tanszékének, 1994 és 2007 között pedig az Újvidéki Művészeti Akadémia vendégtanára. 2002-től a Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának felsőoktatási és tudományügyi kérdésekkel megbízott tagja.

A Híd kritikarovatának szerkesztője (1984/7–8–2003/6), a Tanulmányok (1991–1994), a Hungarológiai Közlemények (1995–2004), a Híd (2005–2008) főszerkesztője. Több gimnáziumi tankönyv (társ)szerzője. 2009-től a Vajdaság Ma hírportálon Portéka címmel heti kulturális rovatot vezet.

A hatvanéves B.Gy.-ről. In. Vajdaság Ma. 2008. március 4.
Szerző
Panel-portré. Szeli István: Így hozta a történelem... Vékás János interjúja. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988.
(Híd, 1989. 2. szám, 236-238. oldal)
Szerző
Könyvkritika – szükséges – vargabetűvel
(Új Symposion. 65. sz. (1970))
Szerző
Felfrissítő szerep? – széljegyzetek Böndör Pál verseihez
(Magyar Szó. 1974. április 27.)
Szerző
Böndör Pál: Nem értem
(Híd. 1991/7–8. sz.)
Szerző
Böndör Pál: Tegnap egyszerűbb volt
(Vigilia. 1994/1. sz.)
Szerző
Két színházi könyv (Faragó Árpád: Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot; Bambach Róbert színháza. Összeállította: Káich Katalin).
( Híd. 2007/12., p. 86–91.)
Szerző
Falakat áttörni. Interjú Szloboda Tibor igazgatóval
(Híd, 2006/2. sz.)
Szerző
Domonkos István: Én lenni. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Elolvasom
Kamaszok és felnőttek
(Ellenfény. 2004/5.)

Kamaszok és felnőttek

Via Italia – Újvidéki Színház

„legtöbbjük fényt akar”
(Domonkos István: Via Italia)

Alig három év alatt harmadszor rendez a dramaturg Gyarmati Katával közösen adaptált szöveget Mezei Kinga, az Újvidéki Színház színésznője. Előbb (2000-ben) a Sziveri János szövegeiből készült Szelídítéseket láttuk, majd (2002-ben) Hamvas Béla regénydzsungeléből, a Karneválból készült Pácot, s most legutóbb, idén januárban Domonkos István még 1970-ben megjelent ifjúsági regénye, a Via Italia színpadi változatát. (Ezen cikk írása közben jött a hír, hogy  a Mezei–Gyarmati kettős Belgrádban, a Nemzeti Színházban Csáth-novellákból írt szövegkönyv alapján készít előadást.)  A három adaptáció közül a mostani kötődik legszorosabban az alapszöveghez. A Szelídítések  Sziveri verseiből, verstöredékeiből és töredékdrámájából létrehozott szövegkönyv, a Pác Hamvas labirintusjátékából kimetszett stációk  jelenetsora.

Gerold László

Mindkettő témája az egyéniségkeresés, azzal, hogy az előbbi inkább költőinek, az utóbbi viszont krónikaszerűnek nevezhető. A Via Italia, bár az előadásban néhány Domonkos-(gyermek)vers is elhangzik, jellegzetes regényadaptáció: betartja a regény cselekmény- és  időmenetét, de elhagy néhány szereplőt, aminek következtében teljesen kiiktatódik a főszereplő nagyapját és szüleit összekötő szál, de ezzel nem csorbul a színpadi változat, ellenkezőleg: megteremtődik a drámai vonalvezetéshez szükséges egyszálúság. A két előbbi adaptációban filmszerűen egybefűzött epizódokból épül fel a folyamat, itt folyamatos történet mondatik el. Ha a Via Italia dramaturgiai eljárás tekintetében el is tér a Szelídídésektől és a Páctól, tartalmilag azonban kötődik hozzájuk. Azok az egyéniségkeresés állomásait járják végig, a ifjúsági regény-adaptáció alapján készült előadás tárgya pedig a felnőttéválás, pontosan az a folyamat, amely során a kamaszkori én átvált felnőttkori énbe. Ott az én-keresés itt pedig én-vesztés és  egy másik-én megtalálása játszódik le. Annak ellenére, hogy ez fölöttébb komolyan hangzik, az előadás nem egyéniségfejlődési esettanulmány, hanem egy kamasz, a Balázs Feri nevű főhős nagyon is mindennapi életének alakulása a diákkori csínytevésektől a halállal való szembesülésig, úgy, ahogy ez egy színházi előadásban lejátszódhat.
*
Hogy a már több mint egy emberöltő óta Svédországban élő (vajdasági) magyar költő, prózaíró, publicista, dzsesszzenész, teniszedző, favágó Domonkos István, annak ellenére (vagy éppen ezért?), hogy már évtizedek óta  felhagyott az irodalommal, nem ír, s nem publikál, kultikus alakja nemcsak a vajdasági, hanem az egyetemes magyar irodalomnak, az mindenekelőtt remek Kormányeltörésben című gasztarbeiter-poémájával magyarázható, jóllehet más versei (Kuplé, Der springt noch auf!, Kontrapunkt, 1./2. újvidéki elégia Dyptichon stb.), illetve A kitömött madár  című  regénye sem mellőzhetők a Domi-kultusz összetevői közül. Domonkos életművének kevésbé számontartott szegmense gyermekversei és ifjúsági regénye. A Tessék engem megdicsérni (1976, 1980) című, több kritikusa szerint Weöres Sándor csodás „gyermek”verseit idéző, a műfaj képzeletet és valóságot gátlástalanul vegyítő kötetében két világ ütközik, a gyermeki képzeleté, amelyet mindent legyőző szabadság és a vele szemben tilalomtáblákat állító felnőtteké jellemez. A Via Italia drámai íve is e két pólus közé van kifeszítve. Mindkét kötet ugyanazzal a csupán jelzésszerű, de mégis evidens konklúzióval zárul: a felnőttek szigora győz, ami akkor is szomorú, ha a versek névtelen főszereplő-narrátora a felnőttek dicséretét szeretné kiérdemelni, s ha a regény Balázs Ferije bandavezérként a felnőttek önállósága után vágyakozik. A Tessék engem megdicsérni kötetzáró versének (Egy világutazó naplójából) narrátora ekképpen tesz pontot kalandos utazásai végére: „Európa. Újvidék. / Újra itthon. / Az ágyamban / egy rozsdás körzőt / és egy jajkefét / akarom mondani / hajkefét találtam. Mostmár – jaj! – fésült fejjel kell folytatni az életemet!” Balázs Feri a regény zárósoraiban „két, kövér, meleg könnycseppet törölve ki a szeméből” vesz búcsút Dedának nevezett nagyapjától, akivel az álmok országának vélt Olaszországba készültek, de aki a vágyott Itália helyett a másvilágra távozik, jelezve hősünk számára, s egyszersmind tudatosítva is Balázs Feriben a vágyak elérhetetlenségének és az élet kegyetlen valóságának tényét. Feri pontosan tudja, hogy Deda merre indult, a szövegkönyv szerint mégis azt válaszolja egyik barátja kérdésére („Hová megy az öreg?”): „Olaszországba.”
*
Deda „távozása” nem az egyetlen halál Domonkos ifjúsági regényében. Előtte már meghalt Heli, Balázs Feri szerelme, akit a vetélytárs, a robbantó zseni Viki-Radiátor meggondolatlansága röpített a magasba, s nyilván már nem él Viki-Radiátor sem, aki Heli halála után szökött meg, s akinek visszatérését csak fia távozásába lelkileg belerokkant anyja hiszi eszelősen. A szerelmét, a barátját és végül az álmait tápláló nagyapját kell elveszítenie Balázs Ferinek ahhoz, hogy csínytevő kamaszból felnőtt legyen, hogy csibészesen viselt ellenzős sapka helyett fekete kalap kerüljön a fejére.
*
Az előadás nem a legszerencsésebben kezdődik.
Miután a nézőteret a színpadtól elválasztó léckerítésre támaszkodó fiúk és lányok, akik a tőlük karnyújtásnyira levő, helyét elfoglaló közönséggel mitsem törődve zavartalanul csevegnek, elhallgatnak, a  mogorva, első látásra csak komplikáltnak, mintsem eligazítónak tűnő díszlet közepe táján megszólal egy kiugráson ülő fiatalember: verset mond. Akik járatosak az opusban, felismerik a Majd-nem-vers című, hosszú szünet után, 1994-ben írt, nem igazán Domonkos-szintű költeményt. Ennek központi eleme a versszakokat szétválasztó és a verset záró „szedjétek szét” sokszorosan ismétlődő szintagma, amely azon kívül, hogy utal a regény hátsó borítóján olvasható szerzői nyilatkozatra („Minden írásom egyik fő hajtóműve a kíváncsiság. Szétszedni egy generálist, egy…, és megnézni a belsejét…”), lényegében nincs tartalmi összefüggésben az előadással, s hogy elhangzik, az legfeljebb a költő előtti tisztelgésnek, főhajtásnak tekinthető. Bármennyire meglepő s érthetetlen is, gyorsan elfelejtjük, mert a fehér inges/blúzos fiúk/lányok elbontják a kerítést, és valóban elkezdődik az előadás.
Iskolaudvar, szünet. Jólismert ugratások, átverések, csínyek, pornóképek, cigizés, cserebere, szemezések… Mígnem egyszercsak tiltó mondatok géppuska-sorozatát halljuk: „Az udvarban énekelni – labdázni, gombozni, golyózni, földre ülni, az épületnek támaszkodni, a háztetőre hólabdát dobálni, az orgonafák alatt állni, a galambokat tojásporral etetni…– szigorúan tilos!” A játékos életkedv és a szigorú tiltások kontrasztja többször megismétlődik, közben a felnőttek/diákok ellentét mellett az utóbbiak egymás közötti viszonyát is megismerjük. Lényegében az történik, ami az effajta  bandaregényekben történni szokott.  A  főnök, itt Balázs Feri (Nagypál Gábor) a neve, beleszeret egy csinos lányba, itt Helibe (Ferenc Ágota f. h.), s viszont, de vetélytárs-barát, itt Viki-Radiátornak (Kovács Nemes Andor) hívják, különben tölténygyűjtő, robbantás-mániákus, ez szüli majd a tragédiát, szintén Helibe szerelmes, s bár vállalja a postás szerepét, a leveleket/üzeneteket nem továbbítja, mindkettőjüknek hazudik. Ugyancsak ismert tartalmi vonatkozás, hogy a banda nagy akcióra készül, itt betörést tervez a református templomba. Csakhogy egy titokzatos valaki kihallgatja és feljelenti őket a kisvárosi rendőrfelügyelőnek… Sablonosságuk ellenére is van élet ezekben a jelenetekben, de a bandaélet és a diákszerelem háromszögtörténetének epizódjai nem elegendőek ahhoz, hogy egy komplexebb alkotás szülessen. Ehhez szükséges Heli tragédiája mellett Deda (Puskás Zoltán) feltűnése, aki a kamaszokhoz hasonlóan állandó konfliktusban él a körülötte levőkkel. Javíthatatlan individualista: nyáron a temető márványkriptáján alszik, a kétes egzisztenciának számító Gerdával barátkozik, vele fosztogatja a kriptákat, gyűrűket, láncokat, csatokat, aranyfogakat gyűjt, hogy ezek árán elkarikázzon (lopott biciklin!) a vágyott csodaországba, Itáliába. Ennek a tervének nyeri meg unokáját, Balázs Ferit is, akivel rendszeres tréningeket tartanak, hogy kibírják a hosszú s fárasztó pedálozást… Csakhogy az élet közbeszól. Deda szervezete nem bírja ki a strapát, rosszul lesz, kórházba kerül, ahonnan megszökik, s bár azt mondja, hogy Olaszországba megy, valóban az életből távozik.
A csibész bandavezér, Balázs Feri, pedig miután elveszti szerelmét, elveszti hóbortos, a „világot nagyítólencsén” szemlélő, álmodni tudó nagyapját és barátját, aki Heli halála után  a világba menekült – ráébred, hogy számára véget ért a  boldog kamaszkor, új élet kezdődik.
Minden  kamaszos játékossága ellenére is lényegében kegyetlen világ tárul elénk a Domonkos István ifjúsági regénye alapján készült előadásban.
*
Dramaturgiai megoldások tekintetében az előadás szövegkönyve változatos. A tiltásokat ellenpontozó, mindannyiunk számára ismert epizódokban (ugratások… stb.) elhangzó mondattöredékek a helyzethez illőek, nyelvileg a titkolózást kifejező, tréfás madárnyelvi megoldásoktól (hovol vavagy?) kezdve a diákzsargon különböző változatait idézik, jól kitaláltak. Egyetlen példa: a regény 34. oldalán olvasható, hogy Balázs Feri és Viki-Radiátor „Letárgyalták…a rézhuzalügyet. Viki-Radiátor kezdetben harminc töltényt követelt”, s ebből két-három perces hamisíthatatlan alkudozási jelenet kerekedik, amely nemcsak szellemes, hanem alkalmas a két fiú jellemzésére is, kiderül belőle  Balázs Feri értelmi fölénye s Viki-Radiátor korlátoltsága is. A párbeszédek különben, ha mód van rá,  regénybéliek. Hasonlóképpen, ha lehetőség van rá, szereplők szerint differenciáltak. Más-más a magyarul rosszul beszélő szerb rendőrfelügyelő, Momčilo (Balázs Áron), a kerékpár eltűnését jelentő szállási paraszt (Német Attila), a zsidó ékszerész (Varga Tamás f .h.), a sajátos életszemléletű Deda, a szerelmes kamaszlány, Heli vagy a saját becstelenségét önmaga előtt igazolni kívánó (ál)barát, Viki-Radiátor dikciója.
Az elhangzó vers(részlet)ek songszerűen illeszkednek az előadásba. Amikor Balázs Ferinek büntetésből egész szünet alatt az eperfát kell szorosan átölelnie, ami, mert bogarak másznak rá s izzad, nem remélt szenvedéssel jár, a karja begörcsöl, az Eperfa című verset mormolja (többek között: „ Duna / vizén / egy dereglye / sovány / bogár / szállt / a kezemre / sovány / bogár / szállj / el velem / hetek / óta / könnyes / szemem / eperfának / cérna / ága / hogy elszakadt / régen / a szívemben”). Amikor Deda színre lép, pontosabban mászik egy üregből, a Tenger, sós vize című közhelyekből szőtt abszurdoiddal mutatkozik be („Tenger. Vize sós. / Rajta egy hajó. / Sófehér vitorláját / sós szél feszíti. // Egy helyben áll mégis / már régen a hajó. // Szélszínű kicsiny kéz / áttetsző tenyerén / repül most fel a magasba. // Repülj hajó! // köhögve búg fel a motor, / de hangja megcsuklik. / Halljátok? Zokog. Zokog. // Kéz, vitorla, hajó / a paplan selyemhullámaiba / visszazuhan.”) Az önigazolást kereső, de kiutat nem lelő Viki-Radiátor az Állok a padon című verssel ad önjellemzést: „állok a padon / nincsen irgalom / lám / azt beszélik / hogy szeret / egy lány // azt mondják okos / nyelve mint fokos / vág / mikor kinyit / a nagy napló- / bár // nem vagyok robot / cipőmön homok / sár / homlokomon / egy vérvörös / sál // kurta kardomon / napsugár csorog / lám / s untat nagyon / e tantermi táj // fényképezzetek hol van a blicc / gyáva vagyok én  ez itt a  vicc // elmegyek tevén / beduin vezér / vár / a sivatagban / egy pálma- / fán”. A szerelmes Heli pedig álmodozás közben folyamatosan, mindig  más-más hangsúllyal egy vers két sorát dúdolja („szeretem a gombostűket / mikor elgörbülnek a tűzben”). Amikor Balázs Feri megtudja, hogy Viki-Radiátor nem továbbította leveleit/üzeneteit, akkor a két barát, mindkettő vesztes, a kerítés tövében közösen a Remeték című verset suttogja maga elé: „fa alatt / a fűben / két remete // egyiknek / nyitva van / kis tenyere // szuszogva / néznek hát / beléje // nyáluk is / kicsordul / lám evégett // közéjük / esik most / egy falevél // mire fel / sírni kezd / a két legény”. A nem gyermekversek közül Heli temetésekor a József Attila című vers néhány sorát („Való játéka a fénynek, / kései virágzása, / egy kéz ma is / felhőben folytatódik, / teret tölt a lehelet, // fehéren kél a tél / szivünk s hajunk tövén // csak a vér igaz…”), amikor pedig kiderül, Viki-Radiátort hiába várja vissza az anyja (Elor Emina f. h.), mintha a Natura morte c. vers egy részletét hallanánk („Gondoltál-e ezzel a kiűzetéskor…”).
A gyorsan pergő, célszerű, a  közbenjárásért könyörgő szerelmes Heli és a nyílt választ kerülő Viki-Radiátor, a rendőrfelügyelő és a szállási paraszt, a kriptákból szerzett ékszereket értékesítő Balázs Feri és a kellemetlen keresztkérdéseket feltevő ékszerész, a megkomolyodott Balázs Feri és az őt nem értő két kamasz társa között zajló párbeszédek közé jó érzékkel iktatódnak a monológszerű betétek (a rendőrfelügyelőnek írt feljelentés, Viki-Radiátor ilyképpen summázó magyarázkodásai – „A teremtőnek dupla kiadásban kellene megteremtenie minden lányt, ha ezt a kereslet megkívánja. Akkor megszűnne a szenvedés ezen a földön” – vagy a sírrablást igazolni kívánó Deda érvelése: „Furcsák az emberek. Egyrészt véres verejtékükkel dolgoznak, hogy az aranyat napvilágra hozzák, aztán maguk viszik le ismét a föld gyomrába…”) biztosítják az előadás változatos, több nyelvi réteget megszólaltató, a helyzetekhez illő beszédmódját.
*
A regények színpadi változatainak elkészítésekor legtöbb gondot a helyszínek kiválogatása és  színpadon történő ábrázolása okoz(hat). A Via Italia  díszletét, akárcsak a Szelídítésekét és a Pácét, a rendező, Mezei Kinga  tervezte, nyilván így is biztosítani kívánva az előadás lehető legteljesebb egységét. A két előbbi díszlet közül a Via Italiáé a sokajtós, -ablakos Pácéhoz hasonlítható, csak komorabb annál.
A Mezei-előadásokban mindig hangsúlyos szerepe van a játéktérnek: több önmagánál. Hogy az előadás nélkülözi a regény színhelyei közül például a csatornapartot, az nem csak technikai okokkal magyarázható, mivel az iskola- és a templomudvar vagy a temető része a díszletnek, hanem azzal is, hogy nem illik be abba a zártságképzetbe, melyet az előadás sugall, s amelyből Deda s vele együtt Balázs Feri szeretne kitörni, de Viki-Radiátor is arról álmodozik, hogy egyszer kimegy festő apjához Párizsba. A zártság koncepcióbeli sajátság, és nem csak a kisszínpad szűkösségéből következik a díszlet faltól falig történő beépítettsége. A bezártságot még hangsúlyosabbá teszi a teret jobbról-balról lezáró komor fal, amely mögött lakások vannak, illetve egyik oldalon temetőfalként vagy sírkőként figurál, s amelyből kriptaajtók nyílnak. Gazdaságos is, funkcionális is, és lényegében nincs benne semmi rendkívüli, az igazi térkiképzési lelemény a két fal közötti lejtő, amely a fenékfal felső peremétől vezet a színpadra, s amely hasonlóan működik, mint Harag György híres újvidéki Három nővér-előadásában a járást nehezítő vastag szivacstalaj. Ez a lejtő, melyhez az ötletet talán a regénybeli galambpadlás adta, ha kell, tanterem, játszótér, edzőpálya, utca, rendre itt érkezik, pontosabban ezen csúszik be a történetbe, mint a zsákmányt szaglászó macska, Momčilo, a szüntelenül kikirikit (földi mogyorót) törő/rágó rendőrfőnök, itt siklik/futkos határtalan boldogságában le-föl Heli, amikor elhiszi Viki-Radiátor hazugságait, hogy a várt  randevúra sor kerül, és a tetőn nyíló padlásablakokból kémlelik a terepet Balázs Feri és barátai. De a lejtőn emelkedik a magasba a halott Heli, itt indul  az ismeretlenbe távozó Deda az előadás záró jelenetében, és a lejtő szélén levő fényes csatornában kúszik a magasba az a Balázs Feri hajtogatta papírhajó, amely egyszerre jelképezi a vágyak Itáliáját, a szabadságot kereső Dedát és Balázs Feri boldog játékvilágának végét is.
A lejtőhöz hasonlóan  lényeges  díszletelem a léckerítés. Hol ketrec, hol a barátokat összezáró karám, hol kapcsolatot megakadályozó, szereplők közötti választófal, hol templomudvar kerítése, hol iroda vagy iskolaudvari budi építhető belőle, de téralakító szerepe mellett jelképértékű is.
*
Az iskolaudvarban játszódó nyitó jelenetet a csapatmunka jellemzi. Gyorsan formálódó kis közösségek ügyes etűdjeit látjuk, melyek mozgatórugója a játékosság. Ez jelesül abban a jelenetben  érvényesül, amikor a tanárnő szerepére a diákok maguk közül választják ki az egyik lányt („már megint én?!”), így jelezve, hogy játékkal kívánnak felülemelkedni az őket terrorizáló iskolai szigoron. Amikor azonban az alkalmi „tanárnőből” (Elor Emina f.h.) Kóra tanárnő lesz, aki Balázs Ferit az eperfa ölelésével bünteti, amit ez mosolyogva fogad („Arább kell tenni?” – kérdezi hetykén), de amiről – inkább a regényben, mint az előadásban! – gyorsan kiderül, hogy igencsak súlyos erőpróba, a játék/osság/ visszájára fordul. Ez a rövid jelenet, mint cseppben a tenger, jelképez(het)i az előadás egészét meghatározó filozófiáját.
A jelenetek építésében általában szembetűnő, hogy olyan színész irányításával készültek, aki számára a mozgás, a gesztusok fölöttébb fontosak. 
Néhány példa:  A szerelmes Heli úgy könyörgi ki Viki-Radiátortól, hogy üzeneteit közvetítse  Balázs Ferinek, hogy testileg is körülhízelgi a fiút, majd pedig amikor felcsillan a találka reménye, a lejtőn történő eszeveszett futkosással, életveszélyes csúszkálással fejezi ki örömét. Azt követően, hogy Deda nagy nevetéstől fulladozva a „világ legjobb emberé”-nek tartott Gerdáról beszél, akivel együtt fosztogatják a sírokat, a bűntársak az egyik kriptából félreérthetetlenül összegabalyodva, s kétértemű tőmondatokat  („Vegye ki / Tegye be / Ne  ráncigálja már! / Húzza ki! / Nyomja bele  erősebben!”) préselnek ki magukból, miközben nevetést kiváltó gimnasztikus gyakorlatot mutatnak be, mely nem csak a jelenet obszcenitását teszi idézőjelbe, hanem  Deda sírgyalázásait is egy hóbortos öregember meggondolatlanságának tünteti fel. Ezt támasztja alá Deda önigazoló „filozofikus” érvelése, mely szerint a meggondolatlanul földbe vitt aranyak előbányászása nem bűntett, hanem dicséretes cselekedet. Ugyancsak, s egyáltalán nem véletlenül, a Dedával kapcsolatos az a nagyszerű jelenet is, melyben a léckerítésre krétával/zsineggel felrajzolja Itália „térképét”, s közben mintha-értelmes halandzsaszöveggel akarja elkápráztatni, megnyerni a kaland számára az unokáját. A jelenet azonban nemcsak leleplezően komikus, hanem funkcionálisan előremutató is. A kerítésen ugyanis ott marad egy papírhajó, amely éppen úgy utal a vállalkozás játékszerűségére, mint arra a már említett záró jelenetre,  melyben a fényes égi csatornán magasba emelkedő papírhajó Dedának az életből való távozását szimbolizálja. Az a jelenet pedig, amelyben Heli haláláért bűnösnek tartott   rendőrfelügyelőt, bár lehet, hogy csak Momčilo álmát látjuk, afféle szellemalakok félkör alakú esernyőfogantyúkkal húzzák-vonják, már-már csodálatosan koreografált akrobatamutatványnak is beillik.
*
Végezetül néhány szó a színészekről, mert a sikeresen megoldott jelenetek nemcsak a rendezést, hanem a színészeket is dicsérik.
Puskás Zoltán Dedában elsősorban a gyerekké lett öregembert, az álmokat kergető hiábavalóság tragikomikumát mutatja meg hatásosan. Balázs Áron zseniálisan hiteles mentalitáskarikatúrát formál a magyar község szerb rendőrfelügyelőjéből. Csupa élet, kamaszos elevenség Ferenc Ágota f. h. mozgással, hanggal, tekintettel ábrázolt Helije. Nagypál Gábor  bandafőnöke tekintélyparancsoló, szerelmes kamasza bájosan ügyefogyott, becsapott barátként emberien megbocsátó, felnőttként megrendült, csupán az nem világos, hogy Deda odaadó vagy csak engedelmes híve. Kovács Nemes Andor robbantóként megszállott, amit a fiúk közötti ostobasága indokolttá tesz, Helivel való kapcsolatában szerelmét titkoló zavarban levő álbarát. A kisebb szerepekben fellépők ügyesen színezik, árnyalják az előadás összképét. Német Attila öntelt/ostoba Szállási parasztként (ha a Momčilóval való jelenet kissé túlharsány is), Varga Tamás f.h.  Balázs Ferit  zavarbahozó Ékszerészként, Monár Róbert f.h. a banda ugratásainak (l)Eleméreként, Elor Emina f.h. gonoszkodó Tanárnőként, majd a fiát  váró/sirató Anyaként remekel, ígéretes, Huszta Dániel f.h. pedig a diákjelenetekben tűnik ki.

Via Italia
Újvidéki Színház
Domonkos István műveiből készült színpadi adaptáció

Színpadi adaptáció: Gyarmati Kata és Mezei Kinga
Díszlet: Mezei Kinga
Jelmez: Janovics Erika
Zene: Mezei Szilárd
Mozgás: Nagypál Gábor, Mezei Kinga
Dramaturg: Gyarmati Kata
Rendező: Mezei Kinga
Szereplők: Balázs Áron, Elor Emina f. h., Ferenc Ágota f. h., Huszta Dániel  f. h., Kovács Nemes Andor, Molnár Róbert  f. h., Nagypál Gábor, Német Attila,  Puskás Zoltán, Varga Tamás f. h.

Szerző
Elolvasom

Domi-dalok

Közismert életrajzi tény: a költő, Domonkos István, ki egykor az Újvidéki Rádió jónevű dzsesszzenekarában játszott, kiváló zenész is. Ezt igazolja a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet közelmúltban kiadott ízléses kötete (rajzok: b. z.), a Domi-dalok, melyben azok a Domonkos-versek olvashatók, amelyeket a költő saját zenekísérettel adott elő, s amelyek most a kötethez tartozó CD-ről lejátszhatók.
Vers és zene együtt!
A zeneiség a líra nélkülözhetetlen szerkezeti ismérve, érzelmet, hangulatot kifejező, díszítő és ugyanakkor tartalmi funkciót is betöltő tényező. Nem véletlen, hogy az ókortól kezdve sokáig a költői tevékenység jelképe hangszer volt, nevezetesen a lant. Még Arany János is azt írta, amikor a szabadságharc bukását követően kiábrándultan arra gondol, minek verset írni, „Letészem a lantot. Nehéz az. / Kit érdekelne már a dal”. S bár ma már a lant említése archaizmusnak tekinthető, a zene és a költészet elválaszthatatlan összefonódását, ha nem is olyan általános érvénnyel, mint egykoron a lant jelképezte, részben egy másik pengetőhangszer, a gitár példázza. Nem kizárólag, de ahogy többek között napjainkban igen elterjedt megzenésített versek hulláma is tanúsítja, mind az együttesek, mind pedig a szólisták hangszere elsősorban a gitár.
Domonkos István is gitárt pengetve adta, adja elő verseit. Dalai mégis mások, mint a különben kiváló verskedvelő muzsikusok által előadott zenés versek. Ezek közül legtöbben vagy a versekhez szereznek zenét, ami illik is, de nem is a választott költeményekhez, vagy – mint a csodálatos Harcsa Veronika teszi – saját dzsesszstílusának megfelelően választ verset. Az előbbiek számára a vers, a dzsesszénekes számára pedig a zene a meghatározó, a fontosabb.
Domi esetében nem létezik efféle alá- és fölérendelési viszony vers és zene között. Ő nem kívülről, hanem a versből és önmagából, aki a verseket írta, hívja elő a dalt.
Olyan különbségről van szó, mint amilyent a verset mondó költőt és a verset szavaló színészt hallva tapasztalunk. Az élőbeszéd mindkét esetben sajátos többletet kölcsönöz az irodalmi műnek, azzal a különbséggel, hogy ha a költő mondja saját versét, az kevésbé művészi, de hitelesebb, mint amikor a költeményt mestersége minden eszközét latba vető színész tolmácsolja. Míg az előbbi esetben a vers újbóli születésének vagyunk tanúi, az utóbbi esetben viszont egy idegen sajátos olvasatát, a vers magánértelmezését kapjuk. Ugyanez történik akkor is, ha a verset valaki, s nem a költő zenésíti meg. Amikor pedig, mint a Domi-dalok esetében történik, a költő, aki egyben muzsikus is, adja elő saját zenei kíséretével a verseket, akkor ő mindig az adott versből szól, ugyanazt és ugyanúgy „mondja”, amit és ahogy akkor „mondott”, amikor a verset írta. Saját hangsúlyait szólaltatja meg. Úgy játszik a zenével, ahogy akkor játszott a nyelvvel, a szavakkal, amikor a verset írta. Ezért az lenne az igazi méltatás, ha írásban lehetne, tudnám érzékeltetni az énekszó hangsúlyait, a tempót, a hangsúlyos helyeket és a szüneteket, a gyorsításokat és a lassításokat, a szavak meg a mondatok tömör és elnyújtott közlését. Akkor sikerülne írott szóval azt kifejezni, amit a sajátos válogatáshoz – ezt az az egyszerű szempont határozta meg, hogy a Domonkos István saját opusából melyik verseket zenésítette meg – kedvcsináló, eligazító szakmai előszót író muzsikus, Mezei Szilárd szerint a lemez hallgatásakor érezni: „A jellegzetes domonkosi habitus”-t. Ez pedig nem kevés, Domonkos lírájának lényege: „az önmagával szembeni könyörtelenség, a folyamatos önelemzés, önleleplezés, irónia és önirónia, a nyíltan áradó szeretet folyamatos jelenléte és folyamatos igénye, a metsző humor, a minden pátoszt nélkülöző mély érzelmek, az átélés gazdagsága” – mindaz, ami ebben a költészetben jelen van, de ami éppen a zene által, inkább, mint csak olvasva, mutatkozhat meg. A magas artisztikum és a megejtő naivság jellegzetesen egyedi domonkosi közege.
Hogy a Domi-dalok megjelentetése, nem csupán remek kiadói ötlet és gesztus, hanem több ennél, remélhetőleg folytatása is lesz, arra a jelzett sorozatcím – VersZene – alapján bátorkodunk gondolni.
Gerold László

Szerző
Belső nyomás és politikum. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Hagyománytörés. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Híd Irodalmi Díj – 2003
(Híd. 2004/8.)
Friss hang. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Színház és könyv. In. Vajdaság Ma. 2010. február 13.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Csáky S. Piroska munkássága
(Híd. 2004/11–12.)
Szerző
Kusza gondolatok, kócos mondatok
(Híd. 1985/4.)
Szerző
Csönd helyett kritika
(Új Symposion. 1966/13.)
Szerző
Palicson a kilencvenes években. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre
(Vigilia. 2011/5.)
Szerző
A genezis legalján
(Új Symposion. 1969/47.)
Szerző
Magyar dráma Belgrádban
(Magyar Szó. 1974. október 27.)
Szerző
Talányos egyéni sorsok
(Magyar Szó. 1978. október 26.)
Szerző
Deák Ferenc: Áfonyák. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Emlék és irodalom. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998
Szerző
Elolvasom

Szó/kép

Az alábbi heti jegyzetben két könyvről fogok szólni. Két új kiadványról, melyeket a Forum Kiadó az idei kanizsai írótáborra időzítve jelentetett meg. Mindkettőt a szó és a kép sajátos találkozása és kapcsolata jellemzi, ez bennük a közös a mellett, ami mindkét kiadvány tárgya: a vajdasági magyar irodalom. Az egyik a 28-os nemzedéket idézi, a másik pedig Kanizsai képmesék címmel Dormán Lászlónak az írótáborban készült képeit és a hozzájuk írt írói kommentárokat, emlékeket tartalmazza. Látszólag mindkettő a szűk szakma számára készült, lényegében azonban mindazok (tanárok, diákok, olvasók) érdeklődésére számot tarthat, akik érdeklődnek irodalmunk iránt; irodalomtörténeti adalékok.

Az irodalom a jelenben él, akkor, amikor olvassák, de életben az emlékezet tartja. Rövid távon nem sokkal az után, hogy olvastunk egy művet, regényt vagy verset, és felidézzük magunknak vagy másoknak, hosszú távon pedig akkor, amikor mint egykori tananyagra emlékezünk, vagy irodalomtörténet meg lexikon által idéződik fel, találkozunk vele. Idő tekintetében ez a két kötet a kettő között áll. Már múlt, de még jelen is. Ezt az időjátékot a 28-as nemzedéket bemutató kötet esetében az egy tömböt képező egykori és mai szövegek egysége teremti meg, a Dormán-album esetében pedig a mintegy három évtizeddel ezelőtt készült fotók és a velük kapcsolatos mai írói reflexiók párbeszéde jelenti.

Az irodalomban nemzedéken vagy ugyanabban az évben születetteket, vagy születés tekintetében közeli, de hasonló, illetve azonos szemléletű írók kisebb-nagyobb közössége értendő. A vajdasági irodalomban az utóbbira példa az ún. első Symposion-nemzedék, az előbbire pedig a most kötetben bemutatott 28-asok nemzedéke, tagjai: Ács Károly, Dévavári Zoltán, Fehér Ferenc, Kalapis Zoltán, Kopeczky László, Vukovics Géza, a festő-író Sáfrány Imre, illetve két képzőművész, Kalmár Ferenc és Vinkler Imre. Ahány alkotó, lényegében annyiféle szemlélet, s mégis szoros emberi, baráti összetartozás jellemzi őket, ami az egymásrafigyelés megannyi gesztusában mutatkozik meg. Ezt legszebben az egymáshoz írt levelek vagy Sáfrány kötetillusztrációi tanúsítják.

Talán a szép kiállítású könyv – anyagát a szerkesztő Faragó Kornélia válogatta – fejezetei elsőre eklektikusnak tűnnek, holott határozott koncepció szerint álltak össze. A szerzők vallomásai, leveleik s idézett műveik vagy ezek részletei – gazdag képanyaggal megtámogatva – a szubjektív megmutatkozást példázzák, míg az egykori vagy a későbbi kritikák, illetve a kötet számára készült esszék, értékelő tanulmányok az utókor, véleményét fogalmazzák meg. Így ér össze a múlt és a jelen, amit irodalomtörténeti egységbe foglal, hogy Herceg Jánostól, Szeli Istvántól, Bori Imrétől és Németh Istvántól az első Symposion-nemzedék tagjain, továbbá Jung Károlyon, Gobby Fehér Gyulán, Juhász Erzsébeten, Danyi Magdolnán, Bordás Győzőn, Harkai Vass Éván, Fekete J. Józsefen, Náray Éván és másokon át a mai fiatalokig sokan megszólalnak. Ezt a sort ismert magyarországi íróktól és itteni szerb alkotóktól (Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, ill. Danilo Kiš, Stevan Raičković, Sava Stepanov) vett idézetek teszik teljessé.

Egyszerre szórakoztató és tanulságos kiadvány.

Jó olvasmány.

Hasonlóan, de alapfokon mégis másként, mint ahogy a 28-as nemzedéket idéző, ennek méltó beszédes és látványos emléket állító kötetben kapcsolódik össze a szó és a kép, alkot egységet e két tényező a Dormán-albumban. Itt nem a szó, hanem a kép a meghatározó elem. A történetet, az írótáborét és az ott-tartózkodó írókét is elsősorban a sok remek kép fejezi ki. Ezeket szólaltatják meg írók. Azt követően, hogy mintegy bevezetőként Bányai János a fotográfia lényegére mutat rá, majd pedig néhány Dormán-kép olvasatát adja, szólalnak meg az írók. Mindenki más nézőpontból. Lovas Ildikó – mintegy mementóként – Danyi Magdi alakját idézi. Bordás Győző arra emlékezve, amikor – ahogy a képek mutatják – Koncz Istvánnak átadták Ellen-máglya című kötetét. Jung Károly miközben egy halászlé kóstolását megörökítő képről ír, felidézi az épp akkor elhunyt Podolszki emlékét és ennek kapcsán írt, A Kapitány-réten című versének keletkezését. Dudás Károly számára a képek a rendezvény történetét idézik fel. Terék Anna pedig az utókor szemével fedezi fel az egykori írótábor vendégeinek őszinte emberi tekintetét, az egykori jelent látja, melyben az alkotók otthoni magánya feloldódik a közösségi lét pillanataiban.

A kötetben szám szerint a csoportos jelenetek dominálnak, de van néhány remek portré (Danyié, Podolszkié,Vajdáé), illetve kettős- és hármaskép is, elsősorban a Kanizsán immár szoboregyüttessel megörökített Koncz István-Dobó Tihamér kettősé, vagy a Tolnai és Bosnyák önfeledt nevetését, Németh István és Fehér Ferenc talányos összesúgását rögzítő felvétel, s nem utolsósorban a címoldalra tett Juhász Erzsébet/Dormán duetté, illetve a Danyi/Fehér Ferenc/Juhász Erzsébet meg a Csáky Piroska/Jung Károly/ Bordás Győző trióé.

Megannyi irodalomtörténeti és személyességet kifejező pillanat.

Jó nézni.

Gerold László

Szerző
Magán- és közélet (Faragó Arpád: Egy színész naplójából)
(Híd. 1993/9.)
Szerző
Két színházi könyv (Faragó Árpád: Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot; Bambach Róbert színháza. Összeállította: Káich Katalin / Pozorište Roberta Bambaha. Priredila Katalin Kaič)
(Híd. 2007/12.)
Szerző
Faragó Attila: A Lappangó. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Fordításainkról II.
(Új Symposion. 1965/1.)
Szerző
Belső tájak fényképei. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Bori Imre: Két költő. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Új Jókai-kép. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Egy hiedelem cáfolatának kezdetei. Bori Imre kezdeményezései a jugoszláviai magyar néprajzkutatás terén. In. Etnográfia. 1995/1.
Szerző
A Szenteleky-jelenség könyve. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Prózatörténeti tanulmányok. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Főszerepben az irodalom. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Bori Imre: Táj, ember, történelem. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
„A költőről szóltak” – Bori Imre kritikái a József Attiláról írt könyvekről
(Hungarológiai Közlemények. 2005/3.)
Szerző
Fehér Kálmán: Látomásnak ajtót nyitni. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Elolvasom

Egy díjazott könyvről

Péntek reggel van. 2011. szeptember 30-a. Néhány óra múlva adják át Fehér Kálmánnak Száz panasz és más versek című kötetéért a 2010-es Híd Irodalmi Díjat. Az alábbi szöveg ebből az alkalomból készült.
Aki valamelyest is ismeri irodalmunk közelmúltjának alakulását, mondhatnám, történetét, tudja, hogy 1966-ban a jó emlékű Symposion Könyvek kilencedik köteteként jelent meg (szerkesztő: Utasi Csaba) Fehér Kálmán második verseskönyve a Száz panasz. Ennek teljes anyaga olvasható a 2010-ben kiadott kötetben, amelyben a Száz panasz mellett, ahogy a könyv címe utal rá: más versek is helyet kaptak. Kötetenként azok, amelyek a verseket válogató (és az előszót író) Bányai János szerint leginkább reprezentálják a szerző opusát. Ennek megfelelően sajátos válogatásról beszélhetünk, melyben egy teljes kötet mellett versek olvashatók Fehér Kálmán más köteteiből is. Nevezetesen a Száz panasz-t megelőző Akvárium (1964), illetve a későbbi Fürjvadászat (1971) és a Szemkút (1999) című kötetekből, valamint egy fejezet az Új Symposionbeli Petőfi-értelmezésekből (1972–73), kiegészítve mindez Fehér Kálmán kötetbe eddig még nem került legújabb verseivel.
Hogy az ilyen típusú kötetek szerkesztési gyakorlatával szemben a válogatásban ezúttal egy kötet teljes anyaga is helyet kapott, az utal a Száz panasznak Fehér Kálmán életművében kiemelt helyére, de legalább annyira utal arra is, amivel Utasi Csaba kezdi a Kilencvenkilencedik panasz elemzését: „Újabb költészetünk egyik határköve kétségkívül a Száz panasz”. Ugyanakkor, bármennyire is igaz ez a vélemény, az sem hallgatható el, hogy – noha jelentős kritikai visszhang kísérte – irodalmi tudatunkban a Száz panasz nem zárkózott fel az őt megillető helyre, a Kormányeltörésben vagy a Gerilla-dalok mellé, ezért is érdeklődést válthat ki a Száz panasz mostani megjelenése, de egyben óhatatlanul felveti az új kiadás indukálta kérdést: megkopott-e vajon a költő panaszáradatának időszerűsége? Sajnos – nem. S ezt senki se értse félre, a sajnos nem a versek poétikai értékeire vonatkozik, hanem az egyes versekből, de még inkább a kötet egészéből megszólaló panaszokra, melyek évtizedekkel múltán is jogosak. A Száz panasz olyan közéleti költészetet példáz, melynek elkötelezettségét a költő legszubjektívebb gondolatai, érzései, kételyei és vágyai teszik személyessé és közösségivé. Ezeket a verseket olyan belső és külső kettősség jellemzi, amely egyszerre önmaga felé és a társadalom felé is fordul. És – tapasztaltuk a verseket újra olvasva – továbbra is az tartja életben, ami kapcsán, ha szerzőnk költői világáról beszélünk, akkor – Fehér Kálmán szóhasználatával a tanár néptársnak szólított – Bori Imre értelmezése szerint „elsősorban nem irodalomra, hanem életre” kell gondolni. A több mint négy évtizeddel ezelőttire is, és a mostanira is. Ezt az aktualitást ismerte fel és szerette volna a díjjal elismerni és nyomatékosítani Fehér Kálmán válogatott verseinek kötetét ma időszerű, jelen idejű kiadványként olvasó, értelmező Híd-zsüri.

A költő a versek írásakor arról a jelenről szólt, melyben nem érezte jól magát, mi abban a jelenben olvassuk Fehér Kálmán panaszait, melyben nem érezzük jól magunkat.
Hogy Fehér Kálmánt, a költőt mindenekelőtt az ember érdekli, arra nézvést már az Akvárium néhány versében, például a Csókai elégiában kapunk eligazítást, kifejtésére azonban a Száz panaszban kerül sor. A kötetről írt kritikák, miközben a mondandó homogenitását hangsúlyozzák, a versek igazi értékét a kötet egésze adja, megemlítik a szerkezet darabosságát, rapszodikusságát, amiben megítélésem szerint tévednek. Bár a Száz panasz valóban töredékesnek látszik, de nagyon is céltudatosan szerkesztett kötet. A bevezető négysorosokban különböző emberi magatartásformákat vesz jegyzékbe, azt vizsgálja, milyen ember „Az, aki”, majd ezt követően kérdezi önmagától és olvasóitól: „Érdemes-e”, „álmot látni, látomásnak ajtót nyitni, / Végtelenben, képzeletben benn maradni, / Ha előre tudjuk, hogy hurokban vagyunk. / És kételkedni kell, ha hinni akarunk”. Ennek tudatában teszi fel a kérdést: „Érdemes-e panaszkodni, / Lehet-e kimondani, / Hogy értelme is legyen, / És ne okozza vesztünk?”. Nem akármikor, hanem „most”, amikor „olyan az ember, mint aki elveszett, / Se anyja, se mostohája”, amikor „Kiveszett belőle a szembefordulás”, amikor „Rendezett jogtalanság a világ”, melyben bennünket „Belülről kezd ki a rohadás”.
Van tehát ok a panaszra. S következnek is a panaszok, szám szerint száz. Hadd ne soroljam fel, mifélék, Elég talán néhány cikluscímre utalni (Magános panasz, Toujours de l’audace, Szánk vermébe szót adj, Vajdasági testamentum, Mély kutak peremén, Az ember pattanóbogár, Végtelen. Valóság. Apokaliptikus csel stb.) lássék, miféle kérdéskörökben mozog a költő miközben az érdekli, hogy viselkedik az ember, aki társadalmi hatásoknak és saját hajlamának – „mint a kiakasztott paprikafüzérek a szélben” – kiszolgáltatva él, gondolkodik és cselekszik. Míg az említett ciklusok közül társadalmi vonatkozás tekintetében a Vajdasági testamentum alá sorolt versek tartalmazzák a legtöbb releváns információt rólunk, köztük is a Bosnyák István által kiseposznak nevezett Ötvenkettedik panasz, amelyben az itteni emberre leselkedő közösségi veszélyek mellett már a tehetetlenség kiváltotta belenyugvás is hangot kap – igyekszünk „belenyugodni / a megszabott időbe, / a kiszabott szárnyalásba, anélkül, / hogy kiveszne belőlünk utolsó cseppig / a szavak és a jelenések öröme” –, addig másutt kifejezetten magánemberi panaszok jutnak kifejezésre. Többek között, hogy csak ezt a két mozzanatot említsem, a hit és a költészet vonatkozásában. Az előbbiről két tételben a Hatodik panasz szól: „I. Gyanús a mi hitünk // II. Mert gyanús az embereknek / Ha nagyobb / A hitük / Mint az életük”. A költészetről, szintén két tételben, a Harminchatodik panaszban ír: „I. Lassan elhalkul az Ének // II. Az embernek már / Csak akkor kell ha hasznos / Elalvás előtt / Az ablaka előtt / És ha kihajolni nem veszélyes”. De veszélyes, ahogy erre a kötet panaszáradata figyelmeztet. Verset írni is veszélyes, amint ezt Fehér Kálmán a költészetünkben radikális változást hozó Symposion-nemzedék tagjaként tapasztalhatta. Sőt, tapasztalhatja akár ma is, pont félévszázaddal a melléklet megjelenése után, amikor újabb vádakkal támadják a mozgalmat, holott ha valami, akkor éppen Fehér Kálmán versei, elsősorban pedig a Száz panasz lehet a bizonyíték rá, hogy a Symposion-nemzedék nem volt sem gyökértelen, sem érzéketlen arra, ami a mi világunkban történt. Más kérdés, hogy megérte-e vágyakat kergetni, hinni akarni, panaszkodni, becsülettel kételkedni, múltat idézni ezen a „viselős tájon”, ahogy a költő az Újvidéki Színházban színre vitt szabadságról írt folk kantátájában fogalmaz. Mert óhatatlanul is megszólal benne a kétely, amikor már megtérve a csatákból, szíve „lassan fölenged / Mint fagyos földből kifordult / Rög – s azt kérdezi önmagától –: Hova lettem? Hol vagyok?”. Igen: megérte-e? Amikor: „…helyén a kés, a kenyér. / Nem mozdul a pipa, de száll a füstje. / Fekete fakadék a csöndes este. // Bőrödzik a víz, fehér lepel rejti. / Vibrál bennem egy arc: már jég fedi. / Sem Nap, sem Hold nem tudják feloldani”. Vagy, ahogy a Csókai kvartett egyik négysorosának végén a rászakadt magányra utalva fogalmaz: „Kiürült szobában várok. / Ajtót, ablakot csap rám a szél”. Vagy, ahogy a mostani válogatott kötetet megelőzően az 1999-es kiadású Szemkútbeli könyvében, az iménti idézetek is ebből a kötetből valók, a Koncz Istvánt gyászoló versében írja: „És ne vedd zokon […] mert látok és hallok és beszélek – / hogy szavakat írok, kardot nyelt szavakat! / Hiszen ez az ellenség – / nem más! Egyensúlyhiány e tájon: hogy kivérezzen, hogy bevérezzen. / Hogy fájjon, hogy fájjon…”. És ez a vers végén kétszeri ismétléssel nyomatékos „hogy fájjon” jellemzi Fehér Kálmán legújabb verseit, melyek az életmű egészének visszatérő közösségi és privát szféra jegyében szólalnak meg, ahogy A Hősök terén című haikutömb utolsó darabja is tanúsítja: „Otthon és itthon / Ott és itt nélkül a Hon! / Hol volt, hol nem volt”.
Mi mással fejezhetném be illőbben ezt az alkalmi méltatást, mint szegedi irodalmár barátunk soraival, aki Fehér Kálmán kötetének díjazását nagy örömmel és egyetértéssel fogadta, mert: „A Száz panasznak ott a helye Tolnai és Domonkos életműve mellett”. Más szóval: modern költészetünk csúcsán.
Reményeink szerint ezt fejezi ki a Híd-díj is.
 

Gerold László

Szerző
Bosnyák István: Nehéz honfoglalás. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék
Szerző
Elolvasom

Színház és könyv

Ferenc Judit: Különös ajándék. Tanyaszínház. Rendező: Puskás Zoltán.
Czérna Ágnes: Tanyaszínház 1978–2008. Forum Kk., Újvidék, 2009.

Javában dúl a nyár, igaz, olyan, amilyen, de mégis nyár, mert megkezdődött a vakáció és az autók ki-be/be-ki sorban állása a horgosi/röszkei határátkelőn, és megkezdte új évadját a Tanyaszínház. Voltak nyilvános főpróbák, megtartották a kavillói bemutatót, s beindult a turné. A kőszínházakban szünetelő színházi évad immár harminckét éve megszakítás nélkül a szabad ég alatt folytatódik, mindannyiunk örömére nem kevesebb néző előtt, mint megszoktuk. Jóllehet az idei produkció az előzőeknél problémásabb. De a falu széli legelőkre, pályákra, iskolaudvarokba (tanya)színháznézni érkező közönség, a leghálásabb publikum, amely errefelé létezik, épp olyan lelkes, mint eddig mindig. Mert, két előadás alapján állíthatom, láttam, jól szórakozik. Bár erre, a recenzens szerint, mintha kevesebb oka lenne, mint az utóbbi években volt.
Hogy érdeklődéssel vártam az idei premiert, nem csupán jobb híján előráncigált fordulat mondatja velem, hanem az a tény, hogy a színésznő Ferenc Judit Tanyaszínházban bemutatásra került Különös ajándék című darabját már részben ismertem a tavalyi drámaíróversenyről. Második helyezett volt (nem „győztese”, ahogy a kavillói bemutatóról tudósító Magyar Szó-beli képaláírásban olvastuk!) a drámaírással próbálkozó színészmezőnyben. Emlékeimben afféle jópofa dologként élt, amely esetében nehéz volt megállapítani, de nem is fontos, mennyi az író, s mennyi a rendező érdeme.
Nos, ez a darab kel életre, némi továbbírás után a Tanyaszínház naponta változó játszóterein. Az, amiben bíztam, hogy az őszi alkalmi vállalkozásból igazi dráma legyen, nem történt meg, töredékes, nincs meghatározó, valódi drámai tétje. Ergo: az átírással drámaíró nem született ugyan, de a tanyaszínházi változat lényegesen jobb az előzőnél. Épp az új részleteknek köszönve, amelyekből több van, mint az első, inkább gegeket halmozó változatban. Azáltal, hogy a színhelyül választott bérház lakóival történő, zűrzavart keltő bohókás epizódok közé a drámai állékonyságot biztosító tőkesúly gyanánt újabb társadalmi, sőt politikai vonatkozású mozzanatok kerültek, mint a háború ellenes kifakadás, mindenképpen tartalmi többletet jelentenek, akkor is, ha az előadást elsősorban a rajzfilmes futkározásokból és a verbális vaskosságokból (ebből is, abból is több van a szükségesnél!) szőtt csábruha jellemzi. A közönség annak rendje s módja szerint el is csábul az olyan vulgaritások hallatán, mint amikor az egyik főszereplő, miután megvádolják, hogy akkora marha gyereket csinált, mint a valóban kissé ügyefogyott Janika, ekképpen védekezik: „Hányszor mondjam, hogy nem CSINÁLTAM, hanem csak basztam az anyját?!”. S ezt a közönség harsány nevetéssel honorálja, és teszi ezt még számos hasonlóan intonált esetben. De veszi a lapot akkor is, amikor a postás a nyugdíj, a szociális segély helyett számlákat kézbesít. Ha van csúcspontja ennek a hol felpörgetett, hol pedig, mint az eszeveszett futkározások esetében, teljesen érdektelenné vált epizódokból álló előadásnak, az szerencsére nem valamelyik alpárira hangolt pillanathoz, hanem a kisebbségi létszámcsökkenés miatt elhangzó kifakadást követő Oj, Jugoslavijo! című dalhoz kötődik. A kis pioníroknak öltözött szereplők előadta numera fogadtatásában egyszerre érezni a közönség nosztalgiáját a titói rendszer iránt, és ennek kritikáját is. Hasonlóképpen érezni az előadás központi eseményének szánt, bár összefogó szerkezeti erővel nem bíró, születésnapi buli esetében is megnyilvánuló karikírozó szándékot, ami nem csak abban a fekete humor-szerű mozzanatban mutatkozik meg, hogy a bérház legidősebb lakója, a százéves Imrenéni, a tiszteletére rendezett műsor előtt meghal (ennek ellenére a bulit, némi módosítással, megtartják), hanem a műsorszámok, kiválasztásában és (a Szózat, a Nemzeti dal, a balettjelenet) ügyefogyott előadásában is.
Hogy az idei tanyaszínházi produkció nem a legsikerültebbek közé fog tartozni nyári színházunk történetében – bár kétségtelen, hogy a színiakadémisták (elsősorban Soltis Lehel, Crnkovics Gabriella, Raffai Ágnes, Hajdú Tamás) láthatóan élvezik és ügyesen ki is használják azt a játékszabadságot, amit a kőszínházban még nem volt alkalmuk megismerni és gyakorolni –, abban a vonatkozásban közvetve a Tanyaszínház történetét feldolgozó monográfia adhat némi eligazítást.
Czérna Ágnes (1974) amellett, hogy a kötet bevezető fejezeteiben megindokolja a témaválasztást (a maga nemében egyedülálló Tanyaszínház „meghatározó része és különleges színfoltja a [magyar] színháztörténetnek”), bemutatja a tanyaszínházi modellt, ezt elhelyezi a színházi világban, közönségszociológiai jellemzést ad, s kiemeli a Tanyaszínház identitásőrző szerepét, kivált a háborús években, bár kissé politikusbabnak véli, mint valójában volt, könyve törzsanyagában előadásról előadásra haladva mutatja be, idézi fel leíró és kritikai eszközökkel is, kritikákat, cikkeket idézve és átmesélve az eddigi produkciókat. Miközben elvégzi a három évtizednyi működés, létezés korszakolását és egyenként minősíti az előadásokat, azon művek között, amelyek az idei előadáshoz hasonlóan a tartalmi vonatkozások mellett (pl. a Páratlan páros volt 1999-ben) inkább a mulattatást vállalták, közvetve kijelöli a Különös ajándék című produkció helyét is a Tanyaszínház történetében.
Munkáját a fiatal szerző helyesen a színháztörténeti monográfiák két, egymást feltételező pillére építi: dokumentumokra (adatokra, recepcióra) és színházi, irodalmi, művészeti tájékozottságon alapuló egyéni véleménynyilvánításra. Nem csak krónikát ad, amit nálunk színháztörténetként szokás eladni, bár elsősorban azt, hanem áttekint és minősít is. S ehhez bőven él a Tanyaszínházzal kapcsolatos gazdag irodalom nyújtotta lehetőségekkel. Czérna Ágnes kötete ily módon sajtó- és kritikatörténeti szempontból is fontos lehet. Igazi értékét az előadások repertóriuma, a hozzá kapcsolódó, a kötetet átindázó érdekes képanyag és az évadokra bontott bibliográfia jelenti.
Gerold László

Szerző
Fischer Jenő: Ólomévek íródeákja. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Ember a természetben. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák, Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Via Italia (Domonkos István regényének színpadi változata az Újvidéki Színházban)
(Híd. 2004/4.)
Szerző
Téves utakon (Gion Nándor–Mezei Kinga–Gyarmati Kata: Koldustetű)
(Híd. 2006/3.)
Szerző
Olvasópróba. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Hevenyészett múltidézés
(Új Symposion. 1972/84.)
Szerző
Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló; Németh István: Ünnep Raguzába
(Híd. 1998/4–5.)
Szerző
Harkai Vass Éva: A művészregény a 20. századi magyar irodalomban. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Irodalmunkról, egy breviárium okán is. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Harkai Vass Éva: Sárszegtől délre. In. Élet és Irodalom. 2010. május 28.
Szerző
Véleményem a Közleményről
(Új Symposion. 1969/51–52.)
Szerző
Szövődmények egy regény körül
(Magyar Szó. 1969. július 20.)
Szerző
Gion Nándor: Ezen az oldalon 2
(Új Symposion. 1973/94.)
Szerző
Téves utakon
(Híd. 2006/3.)
Szerző
Gyalogosan, lassacskán. In. Symposion. 1966. február 10.
Szerző
Herceg János regénye és novellái. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Herceg János: A bohóc. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Herceg János: Kitekintő. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Regi dolgainkról. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Viharban. A Gerard írójáról. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Lebontott próza. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Egy kimaradt fejezet. In. Magyar Szó. 1966. január 16.
Szerző
Vegyes, madártávlatból. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Jung Károly versei. In. Magyar Szó. 1970. augusztus 7.
Szerző
Fújnak a böjti szelek
(Híd. 1990/5.)
Szerző
Egy este a Tribübön. Két vitanyitó előadás Huszár Zoltán Vakmeleg c. verseskötetéről. In. Ifjúság. 1963. január 24.
Filmről filmre. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Érteni és/vagy nézni? (Verebes Ernő: Teremtőhadjárat)
(Híd. 2005/3.)
Szerző
Délibábos valóság
(Új Symposion. 1972/89.)
Szerző
Egy magát géniusznak hívő író-iparos arcképéhez
(Új Symposion. 1968/35.)
Szerző
Minden a régi. In. Symposion. 1964. szeptember 24.g
Szerző
Kopeczky Lászlóra emlékezünk
(Híd. 2003/12.)
Szerző
Major Nándor novellái. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Generációk és cselekményesség. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011. Szerző.
Szerző
Színműpályázat. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A száműzött. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Harmadik ablak. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Kincskeresés burleszkre fogva
(Híd. 1983/9.)
Szerző
Ünnep Raguzában
(Híd. 1998/4–5.)
Szerző
„Én színházat csinálok.” Mozaikkockák Mezei Kinga portréjához. In. Világszínház. 2003/1–2.
Szerző
Kamaszok és felnőttek. In. Világszínház. 2004/5.
Szerző
Téves utakon (Gion Nándor–Mezei Kinga–Gyarmati Kata: Koldustetű)
(Híd. 2006/3.)
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Alaptémája: a magány. In. Magyar Szó. 1967. december 27.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Ex libris. Kosztolányi kultusza Vajdaságban
(Élet és Irodalom. 2010. május 28.)
Szerző
„...és a kérdések megölik a kérdezőt”. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Két Sinkó-dráma Szabadkán. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Sinkó Ervin: Csokonai életműve. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Fontos levelek, silány jegyzetek. In. Kovács József (s. a. r.): Sinkó Ervin levelezése II. 1945–1967. Argumentum, Budapest, 2006.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
In memoriam Lajos (Soltis Lajos, 1950–2000)
(Híd. 2001/1–2.)
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Elolvasom
Életek rükvercben. Szabó Angéla: Holt szezon. Katonaáldozataink
(Magyar Narancs. 2014. december 8.)

Életek rükvercben

Szabó Angéla: Holt szezon. Katonaáldozataink

Nem tudom, hány eset alapján szabad egy életjelenséget modellértékűnek tekinteni, de abban bizonyos vagyok, hogy ennek a negyvennyolc vajdasági magyar katonának a története nemhogy elegendő, de sok is ahhoz, hogy általános képünk legyen mindarról, ami az évtized elején Szlavóniában, Boszniában és az évtized végén Koszovóban történt.

Mindannyian életüket vesztették a kilencvenes évek délszláv háborúiban, és most anyák, apák, feleségek, testvérek beszéltek róluk Szabó Angélának, az interjúkötet szerzőjének. A folyamatos olvasás alig lehetséges, néhány epizód után óhatatlanul szünetet kell tartani, mégis pontosan kirajzolódik az a folyamat, amely a szolgálat kezdetétől a tragikus végkifejletig, sőt – ha a hozzátartozók sorsát is figyelembe vesszük, ami elkerülhetetlen – ezen túl is, az emberi élet értelmére kérdező dramaturgia szerint formálódik.

Mindegyik történet a behívással kezdődik. A változatok közül a katonai pályát választottak esete egyértelmű, számukra nem volt választás. A többiekkel viszont más a helyzet. Vagy azért, mert nem ismerték fel, hogy kötelességtudatuk alaptalan, amikor úgy gondolták, „ha háború van” és szólítják őket, akkor „katonaruhát” kell ölteni, és akár „életük árán is védelmezni a hazát, az országot”, ahol születtek. Vagy nem láttak más kiutat, és így akartak a szegénységből menekülni. Volt, akit a szerb pártbeliek, mást a kalandot kereső barátok beszéltek rá. Két nagykikindai testvér gyerekfejjel apjuk után szökött. Egy moholi fiatalember – a testvérével együtt, anyjuk tudta nélkül – külföldi menedéktáborból jelentkezett a háborúmániás Eduardo Rózsa-Flores csapatába, s harcolt Arkan, a másik őrült Szerb Tigrisei ellen. Az igazi áldozatok azonban azok, akiket az embervadászatot folytató, kíméletet nem ismerő katonai rendőrség erőszakkal vitt el éjjel az ágyból, fél órát adva a búcsúra. Vagy akiket munkaadóik fenyegettek meg: ha nem engedelmeskednek, felmondanak nekik, s akkor kereső nélkül marad a család, aminél nagyobb baj szegények esetében nincs, és a legtöbben nagyon szegények voltak. Vitték őket, ha nem is akarták. Hogy sorsuk megpecsételődött, azt tudták, s amikor sikerült az emberi életeket bedaráló halálgyárból rövid időre szabadulniuk, mondták is: alig hiszik, hogy élve hazakerülnek onnan, ahol „szüntelenül lőnek. Ahogy a levelek susognak a fán, úgy röpködnek a golyók.” Ennek ellenére kivétel nélkül visszamentek – meghalni.

Oda, ahová a tapasztalatlan újoncok kellő felkészítés és felszerelés nélkül, nemegyszer felettesi fenyegetésre vagy ittas állapotban mentek, mint a vágóhídra hajtott állatok, s „nemhogy a győzelemre, de még az életben maradásra sem volt esélyük”. Amire a ­legelrettentőbb példa a szlavóniai Torjanci falunál történt; a legtöbben itt estek el. A szakszerűtlenül kialakított, földbe ásott bunkerekből kellett volna megállítani a létszám és felszerelés tekintetében fölényben levő horvátokat, miközben a túlnyomórészt vajdasági tartalékosok kezébe „szinte használhatatlan fegyvereket adtak”, lövedék nélküli akna­vetőket. De az aláaknázott határszakaszról menekülni sem tudtak. Nem maradt más választásuk, mint megpróbálni a lehetetlent, főleg, mert a kocsmákban dorbézoló tisztek is késve küldtek segítséget. (Ez az embertelenség csak növeli a halálturizmusnak nevezhető akciók morbidságát, amikor szerb mű­zenétől hangos buszokkal vitték szervezetten a túlélőket, hogy lássák, hol haltak meg kedveseik, mit sem törődve azzal, hogy az „utcákon, a tereken megcsonkított holttestek hevertek… A fákról levágott karok, lábak lógtak, és bélmaradványok csüngtek.”)

A hozzátartozók abban sem lehettek biztosak, hogy a fémkoporsóban hazaszállított halott valóban a család hozzátartozója. A kétségeket erősítette a kórházi azonosításkor tapasztalt felelőtlen viselkedés („Mindegy, hogy kicsoda, csak egyet vigyenek már el!” – mondták a hullaraktárban), illetve az egykori szemtanú vallomása, amely szerint a szállító járműben bennégett tizenkét katona megmaradt testrészeiből öt holttestet sikerült „összerakni”. Továbbá az, hogy többen is felpanaszolják: nem engedték meg a koporsó felnyitását, amit az sem igazol, hogy óvni akarják őket a szörnyű látványtól. Ezek után nem csoda, ha a hozzátartozók több ízben nem engedték meg a hivatásos katonai ceremóniát, hogy jugoszláv zászlót borítsanak a koporsóra, és díszsortüzet lőjenek. Meg is szólták őket ezért a falubeli szerbek és montenegróiak, akik szerint nem adták meg a kijáró végtisztességét.

Azt persze mondani sem kell, hogy a gyászhír tudomásulvételével, a halott hazaszállításával és a temetéssel nem értek véget a hozzátartozók megpróbáltatásai. A tárgyi emlékek, a halott után maradt karóra, a golyóval átlyukasztott katonakönyv vagy az el nem szívott két doboz cigaretta mellett súlyosabb „örökséget” jelentettek a kiskorú gyerekek, akikre bizonytalan sors várt, főleg, ha nem volt, aki felkarolja őket. Bármennyire is igyekeztek elfelejteni azt, ami történt („úgysem adhatják vissza”), a férj, apa, gyerek, testvér elvesztése feldolgozhatatlan lelkiismereti gondot jelentett (miért engedtem el, megmenthettem volna), amit csak tetéztek a lelki és egészségi problémák (alkoholizmus, ideg-, gyomor- és szívbaj).

„A mi szerencsénk folyton csak rükvercben ment” – mondja az egyik interjúalany. Ez az emberi csőd néz ránk a hozzátartozók tekintetéből, és ez sugárzik Szabó Angéla bátor és példaértékű új­ságírói vállalkozása, nem kis fáradsággal készült könyve minden részletéből. A Holt szezon nyilvánosságot ad olyan tömény fáj­dalomtörténeteknek, amelyekről nem lehet és nem szabad meg­feledkezni, és amelyekből, mint napról napra kiderül, több is van annál, mint aminek autentikusságát a megszólalás kockázatát vállaló emlékezők igazolják.

Magánkiadás, 2014, 176 oldal

Szerző
Adalékok egy rendezőportréhoz. In. Magyar Szó. 1972. január 29.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
„Uram!... mondja a férfi a piciny szobában”. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Elolvasom

Beszéljünk a színházról

Ezt a barátom mondta, miután felhívott és hosszan elcsevegtünk, ahogy szoktunk, mindenről, többek között arról, hogy lehet-e független az újságíró. Ebben gyorsan szót értettünk: lehet, sőt csak az lehet. Aztán szó esett a fociról. Miről másról? S amikor úgy látszott, hogy kissé kimerültünk, szóba került a színház, mint szinte mindig. Most azonban ennek oka is volt: az Újvidéki Színház legutóbbi bemutatója, a Kammerspiel. Tetszett? – kérdezte. Nem – válaszoltam. De ő ennyivel nem elégedett meg. Miért? – kérdezte. Hát… – igyekeztem kikerülni a direkt választ, hátha eláll a további kérdezősködéstől és rátérünk ismét a focira vagy az időjárásra. De ő makacs volt. Végül is beadtam a derekam. Hát beszéljünk a színházról.
Nos! – sürgetett. Végül is mi bajod ezzel az előadással?
Tettem még egy elhárító kísérletet: a közönségről kezdtem beszélni. Nem láttad, kérdeztem, alig volt taps. Ez miről árulkodik, ha nem arról, hogy az előadás nem talált igazán jó fogadtatásra, amit nem csak a taps hossza, hanem a hungaricumnak tekinthető ún. vastaps elmaradása is igazolhat. Nem hinném ugyanis, hogy arról lenne szó, hogy közönségünk rájött az ütemes taps hamisságára. S ekkor közbe szólt a barátom: jó, hogy említed, mi fán terem ez a sajátos magyar módi, hogy mindenki úgy tapsol, mintha egyetlen ember verné össze a tenyerét.
A kérdés kapóra jött, hátha nem kell előadáskritikát rögtönözni a telefonba. S belekezdtem a fogalom színháztörténeti ismertetésébe. A vastaps eredetileg azt jelentette, hogy a vasfüggöny elé hívni a színészeket. Régen ugyanis tűzbiztonsági okokból vasfüggöny választotta el a színpadot a nézőtértől, ha tűz keletkezik, vagy a játék- vagy nézőtér maradjon ép. De mivel a vasfüggönyön, ami inkább fal volt, volt egy kis ajtó, ahol – mert a közönség lelkesedése szűnni nem akart – egymás után megjelentek a színészek, s fogadták az őket megillető elismerést, a taps-ráadást. A színházakban már régen nincsen vasfüggöny, de a közönség továbbra is, rendre – vastapsol. Ebben a politika is ludas, amely saját dicsőségére megkövetelte a tömeg egyöntetű lelkesedését. Aztán a politika változott, a vastaps maradt, annyira, hogy a magyarországi színházakban már kötelező. Néhány éve mi is átvettük. Akkor is felhangzik, ha ez a fajta véleménynyilvánítás, enyhén szólva, oktalan.
S itt, miközben levegőt vettem, közbeszólt a barátom: mint most a Kammerspiel bemutatóján? – kérdezte. És ezzel ügyesen visszatérített az előadáshoz: miért? Mert nem kapott azonnal választ, tovább gyötört. Mi nem tetszett? A darab? Az előadás? Ekkor, kissé összeszedtem magamat, s ellentámadásba kezdtem: neked tetszett a darab? A válasz meglepett: igen. S jött az újabb kérdés: neked nem? Nem éppen, válaszoltam. Az alapötlet jó, hogy az évek során egymástól eltávolodó két ember, férj és feleség, ismét egymásra talál, s ehhez nem kell több, egy kis fantáziánál, kisebb fajta csodánál, amit a művészet szolgáltathat. Azt is el kell ismerni, hogy végre egy író, aki nem világmegváltó gondolatokkal akar bennünket elkápráztatni, letaglózni, inkább egyszerű, mindennapi kis sztorit ad elő. De, akadékoskodtam, mintha olykor kicsúszna a kezéből a mese fonala. Felesleges részletekkel terheli a témát, szükségtelen kitérőket tesz. Például? – csapott le rám gonoszkodva a barátom. Hát – feleltem – a két kocsmatöltelék történetbe emelésével. Hosszú, érdektelen szövegelésük unalmat áraszt. Ugyanakkor igaz, hogy nélkülük csupán egy szűk egyfelvonásos lenne.
Hogy meggyőztem-e vagy nem a barátomat, nem tudom, de gyorsan feltette a második kérdést: és az előadás?
Dettó, mondtam, annak reményében, hogy ezzel pontot tehetek a téma végére. Tévedtem. Tovább kíváncsiskodott. Kénytelen voltam előadni a véleményemet.
A díszlettel kezdtem. Zavart, hogy nem tudni, hol játszódik a történet: konyhában vagy kocsmában. Nem mintha ez döntő lehetne, de mégis jó lenne tudni, mikor mit látunk. Egyszerűen azért, mert ez meghatározza a színészek viselkedését is. És az igazi baj talán éppen itt keresendő. Nincs következetesség a játékban, nincs igazi összjáték. Szólóznak, ami önmagában oké is lehetne, de ettől még nincs előadás. Ahogy a felesleges részletek ártanak a szövegnek, úgy a játékot is fárasztják az oktalan részletek. A kettő együtt sok, unalmat okoz.
S itt, mert újabb kérdés nem hangzott el a vonal másik végéről, a beszélgetés akár be is fejeződhetett volna. Mégsem ez történt. Nem akartam szomorúságban hagyni a színházat őszintén szerető barátomat, kivált, mert egyre kevesebben vannak ilyenek, slusszpoénként megemlítettem, mintegy vigaszul: nem ilyen sötét a helyzet, pajtás, gondolj csak arra, hogy Vicei Natáliát Jászai-díjjal tüntették ki, aminek örülni kell, mert valóban megérdemelte, amint több évre visszamenő kiváló alakításai tanúsítják. Csak gratulálni lehet. Bravó, Nati!
Gerold László

Szerző
Ember és mű. Szeli István tanulmányai XIX. századi irodalmunkról. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Írások évfordulókra (Adalékok Szeli István irodalomszemléletéhez)
(Hungarológiai Közlemények. 1981/49.)
Szerző
Panel-portré. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
A filológusi vizsgálódás izgalmával. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
A peremkultúra élettana. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Két félidő az irodalmi peremlétben, avagy Szeli István, a kritikus
(Hungarológiai Közlemények. 2011/3.)
Szerző
Vízió, valóság, utópia. Szeli Tanár Úr és a Magyar Tanszék
(Tanulmányok. 2011/44.)
Szerző
A dráma felgyúl és ellobog. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Arany, Madách – Szenteleky és a hagyomány. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Szirmai Károly első novelláskötete, a Ködben és ennek fogadtatása
(Hungarológiai Közlemények. 1997/4.)
Szerző
Elolvasom
Költők, színészek, előadások
(Criticai Lapok. 2009/9.)

KÖLTŐK, SZÍNÉSZEK, ELŐADÁSOK

Két vajdasági színház szinte egy időben két költőnek adta át játékterét. Szabadkán egy szerelem története alcímmel Ady Endre levelezése, versei és novellái alapján egy szerzői kvartett (három színész: Kalmár ZsuzsaRalbovszki CsabaKovács Nemes Andor és a dramaturg Brestyánszki B. Rozália) összeállításában és a nevezett színészek előadásában látható, Mezei Zoltán rendezésében az Ady–Léda kapcsolatról készült színpadi játék. Újvidéken pedig a színész Táborosi Margaréta összeállításában és (első) rendezésében Domonkos István szövegeiből készült, a színház és a Művészeti Akadémia közös produkciója van műsoron Elor Emina és hét végzős növendék közreműködésével. A két előadásban azon kívül, hogy mindkettő esetében költőtől kölcsönzött szövegek alapján készült, s hogy ezeket színészek állították össze, más hasonlóság nincsen. A két ismertetőt mégis ugyanúgy kell kezdeni – a cím értelmezésével.

Adieu Bandi

A helyesírásilag szándékosan hibás cím játékosan többértelmű. Némi ortográfiai csúsztatással utal Adyra, utal Párizsra, ahol a költő és Lédaként ismert kedvese, Brüll Adél szerelme zömmel zajlott, s az Isten veled értelmében utal elválásukra, szakításukra is. Egyaránt érezni benne az alkalmi elköszönések melegségét és a végső búcsú ridegségét. Attól függ, hogy hangsúlyozzuk, s mikor mondjuk. Érezni mindent, ami egy szerelmi kapcsolatot jellemez. Mindazt, ami a költő első levele – csupán ennyi: „Csókolja a kezét. Ady Endre. Nagyvárad, 1903. szept. 6.” – és utolsó, levél helyett aláíratlanul küldött táviratának (Bp., 1912. jan. 27.) utolsó mondata – „Milliószor csókolja, kívánja, kéri” – között egy szerelemben megtörténhet. Tömény dráma, amint erről elsősorban a versekből a közvélemény is értesült, és amely azóta is tárgya az Adyval foglalkozó irodalomtörténetnek s a kandi tekinteteknek. A dráma azonban nem irodalomtörténet, nem a tények érdeklik, s nem is az, hogy Lédának volt-e szerepe Ady költővé válásában, hanem az emberi vonatkozások, az érzelmek hullámzása, ami a tomboló napfoltkitörések és az időnként beálló dermedtség között lejátszódik. Az, ami egy férfi és egy nő viszonyát egyszerre széppé és elviselhetetlenné teszi. Mert Ady és Léda viszonya ilyen volt – felsőfokon. A versekből, pontosabban szállóigévé lett verscímekből és -sorokból ismerjük a vágyat („Álmodom egy nőről, akit nem ismerek / Forró és különös, áldott, nagy Látomás”) és ismerjük a szenvedést miatta („S véres szívemre szomorún / A könnyek hullnak, hullnak”), mindazt, amit az egyik legismertebb Ady-vers címe alapján az oppozíciós kapcsolatot példázó héja-nász szimbolizál. S ami hosszú életű lehet ugyan, de egyszer be kell mondani az „Elbocsátó szép üzenet”-et, amely ebben az esetben több egyszerű szakításnál, miként erre a vers utolsó két sora utal: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”. Ide jutott az a szerelem, amely kezdetén a költő még így ír Lédának, ki múzsánál több volt számára: „Maga által vagyok valaki, ha vagyok”.

Erről szól az előadás, amely alapfokon számtalanszor megismételt történetet mond el: egy férfi őrülten beleszeret egy nőbe, aki egy kicsit férjnél van (igaz, kétoldalú érdekházasságban), de ez nem zavarja abban, hogy viszonozza a szerelmet, s így kialakul egy harcokkal és megbékélésekkel teli fonák háromszöghelyzet, ami végül a szerelmesek szakításával végződik. És amelynek pikantériája, hogy a szerelmes férfi a kor, s általában a magyar irodalom egyik legjelentősebbje, Ady Endre.

Hogy ebből a részben ország-világ előtt zajló kapcsolatból – amit azóta sem ereszt szorításából sem az Ady-irodalom, sem pedig az emberi kíváncsiság – dráma szülessék, arra maga a történet predesztinál. A kérdés csak az, hogy mit használjanak fel, s mit hagyjanak el az alkotók, jóllehet a kínálat oly gazdag, hogy bárhogy döntenek is, izgalmas drámányira bőven jut, s bizonnyal marad is belőle. Ez történik Szabadkán is. Aki ismeri az Ady–Léda-szerelemről publikáltakat, kiegészítve ezt a férj, Diósi Ödön szerepével, az jó érzéssel nyugtázhatja, aki viszont nem rendelkezik előismeretekkel, az éppen úgy fogadja, mint bármely drámává formált szerelmi háromszögtörténetet. Közös viszont a megjelenítés nyújtotta élmény – az előadás színházi minősége.

És ezzel szemben, bár alapfokon nemcsak nézhető, hanem élvezhető az előadás, már lehetnek bizonyos fenntartások, elsősorban Ady megformálását illetően. Nem csak arról van szó, hogy szeretem Adyt, s nem tudom elfogadni olyan ellenszenvesnek, amilyennek Kovács Nemes Andor ábrázolja. Igen, duhaj volt, szeszélyes, sőt gonosz is, látszik a verseiből, de polgár is, aki ügyelt a külsőségekre (nézzük meg fényképeit!), s nem lehet, még házi környezetben sem, gusztustalanul ápolatlan, rendetlen, lompos, legtalálóbban szólva – pacuha. Már csak azért sem, mert a nagyon is polgár Léda asszony ilyen Adyba semmiképpen sem szerethet bele. Nem szerencsés, ha az Adyt alakító színész vad gesztusokkal demonstrálja a borzalmas embert, ha úgy veti magát a nagyon is polgári bútordarabként ismert pamlagra, cipős lábát átvetve a karfán, ahogy Petőfi Aranyhoz írt levelében olvashatjuk: „Én olyan ember vagyok, hogy, amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán”. Petőfi a barátság jelképeként fogalmaz így, az előadás Adyja viszont nem jelkép, hanem nagyon is valós szereplő egy történetben, melyben őt egy magára fölöttébb sokat adó, önmagát gőgösen szerető polgárnő szereti. Hiába tolmácsolja érzéssel, szépen a színész-Ady a költő verseit, ha Adyként hamis.

Léda, amint említettem, a jómódú, látszatra sokat adó polgárhölgy, aki az odaadás és az önzés, a hűség és a női fölényeskedés között ingadozik. Szereti Adyt, de a maga módján. Bonyolult lélek, ahogy a Léda–Ady kapcsolatról könyvet író Kovalovszky Miklós fogalmaz, aki „a kicsinyes panasz, a felnagyított, eltúlzott sérelem, a szemrehányás és számonkérés” ellentmondásai közt vergődik. Színész számára ideális anyag, amit Kalmár Zsuzsa többnyire pontosan tolmácsol, sokszor remekül érezteti Léda nem mindennapi asszonyi habitusát. Kivált, amikor női fölényét érvényesíti, amikor erélyes, amikor viszont női rafináltságát kell, kívánja működtetni, akkor feleslegesen visszafogott. A háromszög harmadik szereplője a férj, aki önként, kénytelen belenyugvással vállalja a nem éppen kellemes és felemelő outsiderséget. Pontosan ezt fogalmazza meg Ralbovszki Csaba nagyon emberien, csendes, halk eszközökkel. Nem a balek, szánalmat keltő férjet formálja meg, hanem a kívülálló férfit, aki időnként még élvezi is ezt a fonák helyzetet, amibe a körülmények belekényszerítették, és szövetkezik Adyval Léda ellen, akitől többszörösen is függ.

Tavasz – Hős kis ibolyák!

Az előadás címe az ötödikes Brasnyó Lajcsika egysoros verse, akiről Domonkos István több riportot írt a hetvenes évek elején. A „mi utcánk költője”, ahogy a riporter nevezi a szegény sorsú bácskai magyar gyerkőcöt, aki a család kilencedik gyermeke, apja kőműves, könyvei nincsenek, „nem járt francia óvodába”, a zsíroskenyeret szereti, meg a krumplipaprikást, és „egy konyhában írja verseit”, s aki a kórházban (a réten talált ágyúgolyó sebesítette halálra) azt kéri az anyjától, vegyen néhány kiló húst, rántsa ki, tegye a frizsiderbe, hogy ő ehessen, amikor csak akar. Az előadás azonban, bár címe a kis vadzsenit idézi, nem róla szól. Ő csak jelkép vagy inkább apropó arra, hogy a vajdasági (magyar, kisebbségi) létről essék szó. Annak a „gerinces emlős”-nek a sorsáról, „akinek tavasszal és ősszel rendszerint / mehetnékje támad / de aki – végül is – / mindig marad”, ahogy Domonkos írta Lappangók című versében.

Az előadás epizódjai akárha a vajdasági létnek is nevezhető közérzet néhány pillanatát formálnák színpadi jelenetekké olyképpen, hogy a nosztalgiát rendre felülírja a groteszk önreflexió, a – mintegy keretet képező – nyitó jelenettől a záró etűdig. Előbbiben a minden csapból folyó, a kisebbségi önazonosság kifejeződésének vélt és hirdetett népitáncolás kerül komikus, groteszk mozdulatok révén idézőjelbe, utóbbiban pedig a filmbejátszásban látható, ismert vajdasági képeslapmotívumokat (szabadkai színház, újvidéki katedrális, Kosztolányi-szobor stb.) követő tipikus bácskai disznótor képei (ölés, pörkölés, bélmosás, kolbásztöltés stb.) által jut kifejezésre az alkotói vélemény erről a világról, önmagunkról. Ily módon, bár több részlet is elhangzik az előadást ihlető Domonkos-opusból, a produkció elsősorban nem a költő életműve előtti tisztelgés, inkább fiatalosan évődő Vajdaság-hommage. Ennek jegyében mind gondolati síkon, mind a színészi játék tekintetében jól felépített, jól megformált epizódok követik egymást, egyaránt dicsérve az ötletes rendezést és az előadással bizonyítási lehetőséget kapott, pályakezdés előtt álló fiatalokat (Búza Ákost, Crnkovity Gabriellát, Gombos Dánielt, Kokrehel Júliát, Mészáros Gábort, Raffai Ágnest és Soltis Lehelt), akik kivétel nélkül éltek is a kapott alkalommal, és eddigi kisebb és statisztaszerepeiket felülmúlva mutatkoztak be fölöttébb előnyösen.

Míg az előadás a „mennék haza, de otthon vagyok” jellegzetes állapotát tematizálja, addig a rendezői és a színészi munka egyértelműen az otthon vagyok biztonságát igazolja.

                                                                                                                                                                                                          GEROLD LÁSZLÓ

Szerző
Középszerűség – írói hamisítások nélkül
(Híd. 1963/9.)
Szerző
Bulváreszközök – erkölcsi tanulsággal
(Új Symposion. 1972/82.)
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Öt regény – öt recenzió
(Új Symposion. 1970/58.)
Szerző
A költő drámája. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Végeladás. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Bayer-aszpirin. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Briliáns. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Paripacitrom. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Vajdasági magyar dráma 1991–1996. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Modernitás és aktualitás. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Elolvasom

Szó és tér

Tolnai Ottó: Könyökkanyar

Urbán András Társulata

"Színház, hol vagy?" - kérdezi, de inkább kiáltja Visky András Tolnai Ottóról írt esszéje (Angyali és könyörtelen) zárósorában, arra gondolván, s ezért nemcsak kérdezi, hanem kiáltja is, hogy van-e olyan színházi nyelv, forma, amely hiteles megszólaltatója lehet(ne) a drámaíró Tolnainak, aki semmiben sem különbözik a versek, novellák, regények, esszék Tolnaiától. S hogy Visky András kérdése/kiáltása valóban jogos, azt nem kisebb igyekezet tanúsít(hat)ja, mint az, hogy a hagyományos naturalista/realista drámától és színházeszménytõl eltérõ Tamási Áron kapcsán a magyar színháztól éppen Visky kéri számon immár évek óta azt a nyelvet, formát, amellyel a Tamási-drámák hitelesen megszólaltathatók. (Nem csak zárójelben, bár úgy is, lévén hogy nem tartozik szorosan tárgyunkhoz, a Tolnai Könyökkanyar címû játékának elõadásáról írandó kritikához, Visky Tamási érdekében esszében, tanulmányban megfogalmazott, sõt Tamási-konferencián kórusként elhangzó kérdése/kiáltása éppen mostanság, Bocsárdi László Csodára keresztelt Énekes madár-rendezésében, úgy látszik, végre adekvát színpadi formát nyert.)

Színpadi hitelesség szempontjából Tolnai szerencsésebb Tamásinál, nem függetlenül attól, hogy a mai színház mégiscsak más, játékstílus tekintetében sokrétűbb, szabadabb, mint amilyen a 30-as és 40-es (sőt a későbbi évtizedek!) magyar színháza volt. Részben Virág Mihály újvidéki (Végeladás), de elsősorban Tömöry Péter kecskeméti (Végeladás) és újvidéki (Paripacitrom) rendezésének köszönve, illetve a zalaegerszegi Nyílt Fórum keretében tartott két szakmai gyorsbemutatónak (Tűzálló esernyő, Könyökkanyar), melyeket Paál István celebrált. És nem kevésbé annak, hogy Tolnai a Nagy József vezette JEL Színház szövegírója (Orfeusz létrái), illetve szövegeivel előadásainak inspirátora (Comedio Tempio, Habakuk kommentárok).

Ezekhez kapcsolódik újabban Urbán András Könyökkanyar-rendezése a szegedi Régi Zsinagógában, a júniusi bemutató után úgy is, mint az idei Thealter névre hallgató nemzetközi alternatív vagy szabad színházak fesztiváljának nyitóelőadása, melynek rendezéséért Urbán Andrást díjazták.

A már-már abszurd mód hihetetlen alaphelyzetre épülő Könyökkanyar olvasható akár balesettörténetként, amely arról (is) szól, hogy egy pótkocsis kamion belerohan egy (könyök)kanyarban levő házba. A puszta eset mögé tekintő olvasat szerint fontossá válik, hogy a kamion szerbiai rendszámú, a ház pedig a Tisza partján, Ó-Kertben (=Ó-Kanizsa?) van, illetve hogy a házban élőket jellegzetes közép-európai kisvárosi élettér veszi körül (színházi előadások emléke, köztük a Csárdáskirálynő legendás helyi előadása, saját készítésű - elsősorban Abbáziát ábrázoló - olajfestmények, öltözőparavánok stb.). Megannyi helyhez és hagyományhoz kötődő emlék. A kamion utasai ezzel szemben afféle mai nomádok, életformájuk a vándorlás, örökös vándorok ebben a térségben ők, akiket szélhámos dörzsöltség s ragacsos primitívség éppen úgy jellemez, mint az, hogy spontán gátlástalansággal bármit birtokukba vesznek. Ez történik ezzel a muskátlis ablakú házzal is, melybe az őket szállító, a motorházán akár egy tudatvilág jelképének tekinthető szerencsepatkókkal "ékesített" kamion belefúródott. De itt már egy újabb olvasati kör kezdődik, amely két világ találkozásáról szól, arról, amelyiknek féltve őrzött emlékei vannak, s ezeket (önmagát!) szeretné megőrizni, s arról, amely semmire sincs tekintettel, mindent maga alá gyűr, megsemmisít.

És ezen a ponton válik drámává a balesettörténet megteremtve az időszerű és felismerhetően kisebbségi létkérdés ("mi történik velünk?") konfliktushelyzetét, melyben a jellegzetesen bácskai, ha akarom kisebbségi, sőt (kis)polgári magyar világ, embertenyészet szembesülni kényszerül a házának falát áttörő, pótkocsis kamion hozta, vértől csicsegő Balkánnal, amely mint egy fekete lyuk mindent, ami útjába kerül, elnyel.

Ahogy Tolnai művének van evidens valóságtere, úgy van ennek megfelelő sajátos drámai szóhasználata, beszédmódja is.

A többi Tolnai-drámához, sőt az egész életműhöz hasonlóan a mondatsnittekből álló szerkezet, amely egy-egy szónak, tárgynak mitikus jelleget tulajdonító, továbbá megannyi olvasmány- és képzőművészeti élményt újsághírekkel s a mindennapok (gyakran családi vonatkozású) apró-cseprő történéseivel ötvöző, talán szürrealista szociográfiának nevezhető egésszé áll össze. S épp ez a szövegbeli töredékezettség nehezíti meg a Könyökkanyar színrevitelét. Némileg sarkítva, kiélezve tehát elsősorban abban rejlenek ennek a nyolc képből álló Tolnai-játéknak előadási nehézségei, hogy van egy valóban jól megválasztott, kétségtelenül drámai alaphelyzet, ezt azonban az író nem újabb helyzetek ráépítésével tartja életben, bontja ki, hanem a nyelv segítségével. Tehát nem kifejezetten színpadszerű módon. Ennek ellenére Tolnai színházát, bár áhítattal használt szavak (ezek magukban hordozzák saját karikatúrájuk lehetőségét is!) vagy hír- vagy anekdotaértékű mondatok laza szövődésű együttese, nem tekinthetjük hagyományos értelemben a szavak színházának. A nyelv ugyanis, épp azzal, hogy nem szigorú ok-okozati rend szerint alakul, hanem már-már csapongóan, kötetlenül asszociatív, a tartalmi, gondolati, érzelmi közlés mellett helyzet- és térformáló képességgel is rendelkezik. Egyfelől tehát (akár Tamási vagy Pilinszky esetében) mintha Tolnai drámai dikciója gátolná a megjelenítést, másfelől pedig éppen ez a sajátos beszédmód tágas játéklehetőségeket nyit meg a Könyökkanyar színpadra állítói előtt.

Ha a rendező tud élni ezzel a lehetőséggel, természetesen nem úgy, hogy csupán játékötletek hatásos, de öncélú halmazát teremti meg, hanem ötleteiből előadás-koncepció alakul ki, akkor nemcsak tolmácsolnia sikerül a Tolnai-szöveget, hanem egyenrangú alkotótársként áll(hat) az író mellett.

Urbán Andrásnak ez sikerült. Előadása ezért hitelesen tolnais és ezért jó színház, melynek külön érdeme, hogy bár nem mellőzi, nem is mellőzheti azt a társadalmi, politikai aktualitást, amely a Könyökkanyar írásakor, 1992-ben megkerülhetetlenül meghatározó volt a "háborúba ájult" s emberi, erkölcsi mércét vesztett Szerbiában, de tudja, hogy mindez 2003-ban már kevésbé időszerű, némileg, bár - sajnos - nem teljesen már múlt, következésképpen az előadásnak is másról kell "szólnia". A szöveg ugyanaz, de a hangsúlyai mások, mint ha nyolc-tíz évvel ezelőtt mutatták volna be (a jugoszláviai magyar színházvezetés pótolhatatlan mulasztása, hogy a Könyökkanyar sem akkor, sem máig nem kapott színpadot!). Talán ezzel magyarázható, hogy a megíráskor előtérben levő, érzett jelenetek, motívumok, mint amilyen az itt a piros, hol a piros csalásra működő balkáni piaci hazárdjáték vagy a "bevándorlók" pozíciófoglalásai az előadás kevésbé sikerült, a közönséggel nehezebben kommunikáló részei.

Számomra Urbán András rendezésének igazi "üzenete" a bácskai életet, s ezen belül a kisebbségi létet jellemző örökös elkésettségnek, bizonytalanságnak és az építés-rombolás állandó körforgásának hatásos színpadi megfogalmazásában rejlik. Az emlékeinket őrző, saját várunkhoz, házunkhoz való görcsös ragaszkodás és az örökös Déva vára szindróma közötti konfrontálódást mutatja meg az Urbán András rendezte előadás. Hogy az előadás valóban erről a örökös újrakezdésről és kudarcról szól (másnak talán másról), az abból is következhet, hogy a rendező lemond az író elképzelte látványos/hatásos kezdésről, amikor a házba fúródó kamion ledönti a falat és hatalmas porfelhő lepi el a színpadot, s helyette többperces építkezési jelenettel indít. Amit kezdetben nem kis erőfeszítéssel a színészek felépítenek, az az előadás folyamán romba dől, de a zárójelenetben ismét minden tégla, gerenda visszakerül oda, ahol az előadás előtt volt, s kezdődhet az újabb építkezés, ami - most már tudjuk - újfent kudarccal fog végződni. És ezért mindenki, őslakos és betelepülő egyaránt felelős.

Itt mindig építenek, s itt mindig minden romba dől: az építés és a pusztulás emblematikus - drámaian s elválaszthatatlanul összeforrt.

Ahhoz, hogy ez a rendezői koncepció zavartalanul és hatásosan érvényesüljön, döntő mértékben hozzájárult a látványtervező Perovics Zoltán (zene: Mezei Szilárd), akinek a legnehezebb műszaki feladatokat is sikerült megoldania a színészek közreműködésével, akik gerendákat illesztenek össze, téglát dobálnak, falat emelnek úgy, hogy mindez a "játék" szerves részeként funkcionáljon. S ahogy a sok kellék nemcsak eszköz a rendező számára, hanem koncepcióhordozó elem is, úgy a tizennégy szerepet vállaló négy színész sem kiszolgáltatottja a rendezői szándéknak. Hogy kiváló összjátékról tesznek bizonyságot, az az egymás testi épségéért való felelősségből is szükségszerűen következik, de a kollektív (fizikai) teljesítmény mellett mindegyiküknek van néhány szép színészi szólója vagy párjelenete is. Az emlékeibe temetkező Mama és a balkáni ősanya (Öregasszony) szerepét is játszó Varga Henriettát elsősorban a darabot indító, olvasva előadhatatlannak tűnő nagymonológjának drámai erejű előadása dicséri, hosszú perceken át ereszkedik alá egy vékony lécpallón egyensúlyozva s közben egy világot, mentalitást jellemző anekdotákat mond, emlékeket idéz. Pletl Zoltán a medvemonológban jeleskedik elsősorban, Molnár Zoltánnal együtt pedig a borotválási jelenet groteszk szertartásosságát teszi emlékezetessé, míg Nagy Abonyi Saroltát szerepváltásai dicsérik, a múltban élő Mamával szemben elnézően józan rezonőr, a számára kedves doktor-költőt idéző pillanatokban megejtően naiv, megcsalt nőként határozottan leckéztető, szerelmi vágyában pedig önleleplezően nyílt.

Urbán András saját alkalmi társulatával létrehozott Tolnai-előadása nem feledteti "a magyar dráma és a magyar színház egymáshoz képest tapasztalható kizökkentségének" (Visky) tagadhatatlan tényét, de (legalább) jelzi, hogy olykor ez feledhető.

Gerold László

Szerző
Elolvasom

Töfére, hogy díszpolgár lett

Tolnai Ottó, írja az újság, Szabadka díszpolgára. Ki gondolta volt ezt, nem félévszázaddal ezelőtt, amikor az akkori Ifjúságban, napra pontosan 1961. december 21-én megjelent a Symposion című melléklet Tolnai Ottó szerkesztésében (eszébe fog valakinek is jutni ez jubileum?), hanem az elmúlt évtizedek, sőt évek során, egészen a közelmúltig, amikor többekkel őt sem engedték be a Magyar Szó főszerkesztőjének leváltásáról döntő MNT-ülésre, talán azért, mert a tiltakozók közé állt, jelenlétével őket támogatta, ahelyett, hogy a pártakciót pártfogolta volna.
De hát… vannak még csodák, meglepetések, ahogy mondani szokták. Számomra ez a díszpolgárság is ilyes meglepetés, holott egészen természetes, hogy valaki, még ha éppen egy költő is, sőt többek között Kossuth-díjas is, ami pedig nem egy utolsó pedigré, aki – ha nem a Kertvárosban vagy valamelyik ismert kerületben, de – ott él a város tőszomszédságában, a Palics-fürdőn levő homokvárban, díszpolgára legyen a nagy múltú Szabadkának.
Semmiképpen sincs szándékomban elvitatni Töfétől ezt a kétségtelenül megérdemelt elismerést, aminek nyilván örülhet is, bár visszafogottan fogadja, de azt talán elnézi, hogy számomra ez a díszpolgárság valamiképpen jelképes is azzal, hogy az egykoron irodalmunk ízlésforradalmát kezdeményező, nem csak akkortájt éveken át, hanem újabban, még a közelmúltban is, elsősorban pont Szabadkán kárhoztatott, szinte szitokszóként használt mellékletcím, a Symposion jubileumának évében történik. Biztos, az én hibám, de bennem összeér a kettő. Attól kezdve, amikor az újvidéki Böhm Lili utca egyik családi házának keskeny bejárati helyiségébe, ahol Töfe lakott és szerkesztett, vittem első közlésre szánt szövegemet, egy NIN-beli interjú fordítását, majd ugyanitt beszélt rá, nem volt nehéz, arra, hogy színikritikával próbálkozzak, amikor az újvidéki Telepen napilapunk újságírójaként kerestem fel, hogy a Sirálymellcsontért kapott Híd-díja okán interjút készítsek vele, egészen a Kisinyovi rózsának az idei Sterija Játékokon való szép fogadtatásáig.
Mindez „a” Töfe. Közös emlékeinkkel, de elsősorban könyveivel, amelyek az utóbbi időben valóban szinte évente követik egymást, s amelyekről jól esik írni.
Ahogy az is jól esik, amikor másoktól olvasok róla, amint néhány héttel ezelőtt is történt a szlovákiai magyar író és tanár, Tőzsér Árpád érdekes naplóját lapozgatva, melyben többször is nagy rokonszenvvel ír Tolnairól, a költőről.
Egyszer egy 1999-ben sugárzott tévébeli Tolnai-műsorra reagálva:
„Tolnai O. kész Miskin herceg, Vak Tibike és »bolond Wilhelm« egy személyben: van benne valami szelíd eszelősség. S még a dadogásában is autentikus figura, bár most a versek közege nélkül a többször elismételt kulcsszavai, »rózsaszínű«, az »Adria-kék« meg a »flamingó«, kissé hiteltelenül,
funkciótlanul lebegtek”.
Majd pedig egy 2000 októberi bejegyzésben:
„Tolnai Ottó az utolsó magyar költő, aki nem csak írja, hanem éli is a verset, a szöveget, a nyelvet, aki úgy ír, ahogyan él. Jégzsinór című esszéjét (elbeszélését?, kisregényét?, szövegét?) az októberi Forrásban egy szuszra olvastam végig. Az írás, mondhatnám: gátlástalanul személyes, vallomásos és élményszerű, de akciórádiusza (Lukács elfelejtett, pontos szava!) olyan nagy, a szerző annyira „össze-éli” Adriát, Közép-Európát, Európát, a festészetet, irodalmat, filozófiát, a színeket, nyelvet, gondolatot, az eget, földet és a létrát (Weöres), hogy neki nem kell így meg úgy facsargatni, ledögleszteni a nyelvet, akkor is tárgyias, alulretorizált, önlefokozó, személytelen, szövegszerű, intertextuális, disszeminált és egyetemes, egyszóval posztmodern, ha szinte egyenesben adja a létet. Egy ember, aki még egyenlő önmagával, egy költő, aki még egzisztenciális, néha szinte szexuális kapcsolatban van anyagi és szellemi környezetével, a világgal, valahogy úgy, ahogy írásában a „kis parasztgyerekek az ürgelyukakkal”: időnként „megbasszák őket”. (Mármint a parasztgyerekek az ürgelyukakat.) Érdekes viszont, hogy az ún. kánonképző kritikusok (Balassa, Kulcsár Szabó, Margócsy stb.) nemigen vesznek róla tudomást. Miért vajon? Ők is „vidéki Orpheusznak” tartják (ahogyan a költő aposztrofálja saját magát)? Sajnos (vagy talán nem is annyira sajnos!), ebben a „vidékiségben” van is valami: T. O. a nyelvkezelésben autodidakta (sok nála például a funkciótlan dialektizmus), de valószínűleg innen való nyelvi gátlástalansága, féktelen szürrealizmusa is.”
Hogy a bejegyzést követő tíz évben sok minden változott, azt szinte felesleges is mondani. Nem változott viszont az, amit a naplót író költőtárs Tolnai költészetének jellemzéseként vetett papírra, és amit a terebélyesedő Tolnai-lexikon újabb s újabb kötetei egyre meggyőzőbben és színvonalasabban tanúsítanak: Tolnai Ottó opusa ma a magyar költészet/irodalom kivételes, egyedülálló értéke határo(ko)n túl és innen.
Gerold László

Szerző
Valóság és beszédmód. In. Parnasszus. 2012/4.
Szerző
Szövegek, terek és tárgyak. A tárgy mint színházi jel Tolnai Ottó drámáiban
(Új Forrás. 2013/5.)
Szerző
Színműpályázat '70. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Időszerű gondolati dráma. Tóth Ferenc: Jób. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A megokosodás tragédiája. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Tanár és anekdota-gyűjtő. In. Magyar Szó. 2013. február 11.
Szerző
Elolvasom

Szó és tér

Tolnai Ottó: Könyökkanyar

Urbán András Társulata

"Színház, hol vagy?" - kérdezi, de inkább kiáltja Visky András Tolnai Ottóról írt esszéje (Angyali és könyörtelen) zárósorában, arra gondolván, s ezért nemcsak kérdezi, hanem kiáltja is, hogy van-e olyan színházi nyelv, forma, amely hiteles megszólaltatója lehet(ne) a drámaíró Tolnainak, aki semmiben sem különbözik a versek, novellák, regények, esszék Tolnaiától. S hogy Visky András kérdése/kiáltása valóban jogos, azt nem kisebb igyekezet tanúsít(hat)ja, mint az, hogy a hagyományos naturalista/realista drámától és színházeszménytõl eltérõ Tamási Áron kapcsán a magyar színháztól éppen Visky kéri számon immár évek óta azt a nyelvet, formát, amellyel a Tamási-drámák hitelesen megszólaltathatók. (Nem csak zárójelben, bár úgy is, lévén hogy nem tartozik szorosan tárgyunkhoz, a Tolnai Könyökkanyar címû játékának elõadásáról írandó kritikához, Visky Tamási érdekében esszében, tanulmányban megfogalmazott, sõt Tamási-konferencián kórusként elhangzó kérdése/kiáltása éppen mostanság, Bocsárdi László Csodára keresztelt Énekes madár-rendezésében, úgy látszik, végre adekvát színpadi formát nyert.)

Színpadi hitelesség szempontjából Tolnai szerencsésebb Tamásinál, nem függetlenül attól, hogy a mai színház mégiscsak más, játékstílus tekintetében sokrétűbb, szabadabb, mint amilyen a 30-as és 40-es (sőt a későbbi évtizedek!) magyar színháza volt. Részben Virág Mihály újvidéki (Végeladás), de elsősorban Tömöry Péter kecskeméti (Végeladás) és újvidéki (Paripacitrom) rendezésének köszönve, illetve a zalaegerszegi Nyílt Fórum keretében tartott két szakmai gyorsbemutatónak (Tűzálló esernyő, Könyökkanyar), melyeket Paál István celebrált. És nem kevésbé annak, hogy Tolnai a Nagy József vezette JEL Színház szövegírója (Orfeusz létrái), illetve szövegeivel előadásainak inspirátora (Comedio Tempio, Habakuk kommentárok).

Ezekhez kapcsolódik újabban Urbán András Könyökkanyar-rendezése a szegedi Régi Zsinagógában, a júniusi bemutató után úgy is, mint az idei Thealter névre hallgató nemzetközi alternatív vagy szabad színházak fesztiváljának nyitóelőadása, melynek rendezéséért Urbán Andrást díjazták.

A már-már abszurd mód hihetetlen alaphelyzetre épülő Könyökkanyar olvasható akár balesettörténetként, amely arról (is) szól, hogy egy pótkocsis kamion belerohan egy (könyök)kanyarban levő házba. A puszta eset mögé tekintő olvasat szerint fontossá válik, hogy a kamion szerbiai rendszámú, a ház pedig a Tisza partján, Ó-Kertben (=Ó-Kanizsa?) van, illetve hogy a házban élőket jellegzetes közép-európai kisvárosi élettér veszi körül (színházi előadások emléke, köztük a Csárdáskirálynő legendás helyi előadása, saját készítésű - elsősorban Abbáziát ábrázoló - olajfestmények, öltözőparavánok stb.). Megannyi helyhez és hagyományhoz kötődő emlék. A kamion utasai ezzel szemben afféle mai nomádok, életformájuk a vándorlás, örökös vándorok ebben a térségben ők, akiket szélhámos dörzsöltség s ragacsos primitívség éppen úgy jellemez, mint az, hogy spontán gátlástalansággal bármit birtokukba vesznek. Ez történik ezzel a muskátlis ablakú házzal is, melybe az őket szállító, a motorházán akár egy tudatvilág jelképének tekinthető szerencsepatkókkal "ékesített" kamion belefúródott. De itt már egy újabb olvasati kör kezdődik, amely két világ találkozásáról szól, arról, amelyiknek féltve őrzött emlékei vannak, s ezeket (önmagát!) szeretné megőrizni, s arról, amely semmire sincs tekintettel, mindent maga alá gyűr, megsemmisít.

 

És ezen a ponton válik drámává a balesettörténet megteremtve az időszerű és felismerhetően kisebbségi létkérdés ("mi történik velünk?") konfliktushelyzetét, melyben a jellegzetesen bácskai, ha akarom kisebbségi, sőt (kis)polgári magyar világ, embertenyészet szembesülni kényszerül a házának falát áttörő, pótkocsis kamion hozta, vértől csicsegő Balkánnal, amely mint egy fekete lyuk mindent, ami útjába kerül, elnyel.

Ahogy Tolnai művének van evidens valóságtere, úgy van ennek megfelelő sajátos drámai szóhasználata, beszédmódja is.

A többi Tolnai-drámához, sőt az egész életműhöz hasonlóan a mondatsnittekből álló szerkezet, amely egy-egy szónak, tárgynak mitikus jelleget tulajdonító, továbbá megannyi olvasmány- és képzőművészeti élményt újsághírekkel s a mindennapok (gyakran családi vonatkozású) apró-cseprő történéseivel ötvöző, talán szürrealista szociográfiának nevezhető egésszé áll össze. S épp ez a szövegbeli töredékezettség nehezíti meg a Könyökkanyar színrevitelét. Némileg sarkítva, kiélezve tehát elsősorban abban rejlenek ennek a nyolc képből álló Tolnai-játéknak előadási nehézségei, hogy van egy valóban jól megválasztott, kétségtelenül drámai alaphelyzet, ezt azonban az író nem újabb helyzetek ráépítésével tartja életben, bontja ki, hanem a nyelv segítségével. Tehát nem kifejezetten színpadszerű módon. Ennek ellenére Tolnai színházát, bár áhítattal használt szavak (ezek magukban hordozzák saját karikatúrájuk lehetőségét is!) vagy hír- vagy anekdotaértékű mondatok laza szövődésű együttese, nem tekinthetjük hagyományos értelemben a szavak színházának. A nyelv ugyanis, épp azzal, hogy nem szigorú ok-okozati rend szerint alakul, hanem már-már csapongóan, kötetlenül asszociatív, a tartalmi, gondolati, érzelmi közlés mellett helyzet- és térformáló képességgel is rendelkezik. Egyfelől tehát (akár Tamási vagy Pilinszky esetében) mintha Tolnai drámai dikciója gátolná a megjelenítést, másfelől pedig éppen ez a sajátos beszédmód tágas játéklehetőségeket nyit meg a Könyökkanyar színpadra állítói előtt.

Ha a rendező tud élni ezzel a lehetőséggel, természetesen nem úgy, hogy csupán játékötletek hatásos, de öncélú halmazát teremti meg, hanem ötleteiből előadás-koncepció alakul ki, akkor nemcsak tolmácsolnia sikerül a Tolnai-szöveget, hanem egyenrangú alkotótársként áll(hat) az író mellett.

Urbán Andrásnak ez sikerült. Előadása ezért hitelesen tolnais és ezért jó színház, melynek külön érdeme, hogy bár nem mellőzi, nem is mellőzheti azt a társadalmi, politikai aktualitást, amely a Könyökkanyar írásakor, 1992-ben megkerülhetetlenül meghatározó volt a "háborúba ájult" s emberi, erkölcsi mércét vesztett Szerbiában, de tudja, hogy mindez 2003-ban már kevésbé időszerű, némileg, bár - sajnos - nem teljesen már múlt, következésképpen az előadásnak is másról kell "szólnia". A szöveg ugyanaz, de a hangsúlyai mások, mint ha nyolc-tíz évvel ezelőtt mutatták volna be (a jugoszláviai magyar színházvezetés pótolhatatlan mulasztása, hogy a Könyökkanyar sem akkor, sem máig nem kapott színpadot!). Talán ezzel magyarázható, hogy a megíráskor előtérben levő, érzett jelenetek, motívumok, mint amilyen az itt a piros, hol a piros csalásra működő balkáni piaci hazárdjáték vagy a "bevándorlók" pozíciófoglalásai az előadás kevésbé sikerült, a közönséggel nehezebben kommunikáló részei.

Számomra Urbán András rendezésének igazi "üzenete" a bácskai életet, s ezen belül a kisebbségi létet jellemző örökös elkésettségnek, bizonytalanságnak és az építés-rombolás állandó körforgásának hatásos színpadi megfogalmazásában rejlik. Az emlékeinket őrző, saját várunkhoz, házunkhoz való görcsös ragaszkodás és az örökös Déva vára szindróma közötti konfrontálódást mutatja meg az Urbán András rendezte előadás. Hogy az előadás valóban erről a örökös újrakezdésről és kudarcról szól (másnak talán másról), az abból is következhet, hogy a rendező lemond az író elképzelte látványos/hatásos kezdésről, amikor a házba fúródó kamion ledönti a falat és hatalmas porfelhő lepi el a színpadot, s helyette többperces építkezési jelenettel indít. Amit kezdetben nem kis erőfeszítéssel a színészek felépítenek, az az előadás folyamán romba dől, de a zárójelenetben ismét minden tégla, gerenda visszakerül oda, ahol az előadás előtt volt, s kezdődhet az újabb építkezés, ami - most már tudjuk - újfent kudarccal fog végződni. És ezért mindenki, őslakos és betelepülő egyaránt felelős.

Itt mindig építenek, s itt mindig minden romba dől: az építés és a pusztulás emblematikus - drámaian s elválaszthatatlanul összeforrt.

Ahhoz, hogy ez a rendezői koncepció zavartalanul és hatásosan érvényesüljön, döntő mértékben hozzájárult a látványtervező Perovics Zoltán (zene: Mezei Szilárd), akinek a legnehezebb műszaki feladatokat is sikerült megoldania a színészek közreműködésével, akik gerendákat illesztenek össze, téglát dobálnak, falat emelnek úgy, hogy mindez a "játék" szerves részeként funkcionáljon. S ahogy a sok kellék nemcsak eszköz a rendező számára, hanem koncepcióhordozó elem is, úgy a tizennégy szerepet vállaló négy színész sem kiszolgáltatottja a rendezői szándéknak. Hogy kiváló összjátékról tesznek bizonyságot, az az egymás testi épségéért való felelősségből is szükségszerűen következik, de a kollektív (fizikai) teljesítmény mellett mindegyiküknek van néhány szép színészi szólója vagy párjelenete is. Az emlékeibe temetkező Mama és a balkáni ősanya (Öregasszony) szerepét is játszó Varga Henriettát elsősorban a darabot indító, olvasva előadhatatlannak tűnő nagymonológjának drámai erejű előadása dicséri, hosszú perceken át ereszkedik alá egy vékony lécpallón egyensúlyozva s közben egy világot, mentalitást jellemző anekdotákat mond, emlékeket idéz. Pletl Zoltán a medvemonológban jeleskedik elsősorban, Molnár Zoltánnal együtt pedig a borotválási jelenet groteszk szertartásosságát teszi emlékezetessé, míg Nagy Abonyi Saroltát szerepváltásai dicsérik, a múltban élő Mamával szemben elnézően józan rezonőr, a számára kedves doktor-költőt idéző pillanatokban megejtően naiv, megcsalt nőként határozottan leckéztető, szerelmi vágyában pedig önleleplezően nyílt.

Urbán András saját alkalmi társulatával létrehozott Tolnai-előadása nem feledteti "a magyar dráma és a magyar színház egymáshoz képest tapasztalható kizökkentségének" (Visky) tagadhatatlan tényét, de (legalább) jelzi, hogy olykor ez feledhető.

Gerold László

Szerző
Elolvasom
Városdráma. Végel László: Neoplanta
(Magyar Narancs. 2014. március 27.)

Városdráma

Végel László: Neoplanta

Hogy a két vajdasági alkotónak, a prózaíró Végel Lászlónak és a rendező Urbán Andrásnak közös produkcióban találkozniuk kellett, az természetes.

Végel írói érdeklődését már évek óta a hazátlanság érzését jelentő területenkívüliség és ugyanakkor egy városhoz, Újvidékhez való kötődés kettőssége jellemzi, ahogy többek között ExterritóriumHontalan esszékBűnhődés, illetve Újvidéki trilógiaPeremvidéki élet, Neoplanta című kötetei tanúsítják. Urbán rendezéseinek pedig meghatározó jellemzője - ahogy többek között az Urbi et OrbiTurbo ParadisoA kisinyovi rózsa és a Pass-port trilógia példázza - a politikai időszerűség és az avantgárdként aposztrofált formai modernség. Mindkét opust elkötelezett gondolkodás, tudat határozza meg, aminek logikus eredménye a Neoplanta (2013) színpadi változata (dramaturg: Gyarmati Kata) az Újvidéki Színházban.

Mária Terézia 1748-ban szabad királyi várossá nyilvánította a péterváradi sánccal szemben levő, addig névtelen települést. Ettől kezdve nevezték Neoplantának - utalva a lakosság nemzetiségi öszszetételére -, magyarul Újvidéknek, németül Neusatznak, szerbül Novi Sadnak. A város utóbbi majd száz évének történetéről szól ez a városregény és városdráma.

Újvidék két kulturális életszféra, Közép-Európa és a Balkán között fekvő limesváros. Története során gyakran cserélődtek más-más politikai s ezzel együtt nemzeti elveket valló gazdái, az első világháború végétől kezdve különösen sűrűn. Hol Horthyt, hol a szerb Péter királyt, hol Tito marsallt - előbb Sztálinnal együtt, később vele szemben - kellett éltetni. Hol a kommunista, hol a különféle nacionalista eszmékért illett lelkesedni, miközben minden fordulat után emberek tűntek el a Duna jege alatt (1942), tömegsírokban (1944-45), börtönökben (1948-49), a politika szervezte "spontán" népi forradalomban (1989), be nem vallott délszláv testvérháborúkban (90-es évek évek).

Ezeket a gyors váltásokat követi Végel regénye, részben saját tapasztalatai alapján, 1956-tól, amikor a közeli Szenttamásról gimnáziumba iratkozott, részben pedig Luka, a szerb fiákeres elbeszélése alapján, kinek apja horvátországi szerb felszabadítóként (Újvidékre mindig mindenki felszabadítóként jött) érkezett 1918-ban, s maradt itt, mint azóta sokan, egyre többen, akik az ígéret földjét vélték itt felfedezni. Kettejük történeteiből formálódik a hol magasztalt, csodált, hol lenézett, megvetett város múltjának és jelenének története. A színpadi változatból a szerbiai színházi gyakorlatban trendi politikai plakátszínház elképzeléseinek megfelelően az író epizódjai teljes mértékben kimaradnak, a bérkocsis sztorija pedig zömmel inkább a várossal kapcsolatos részletekre redukálódik.

Így lesz az előadás igazi főszereplője Újvidék - Neusatz - Novi Sad. Ennek ellenére nem kell arra gondolni, hogy az előadás nélkülözi a személyes emberi jelenlétet, de tény, hogy az egyes ember helyett elsősorban a városról, illetve a nemzetekről mint közösségekről szól. A színészeknek így hát hagyományos szerepek helyett csak kurta felvillanásra alkalmat adó pillanataik vannak, következésképp igazi szakmai felkészültséget és felelősséget a példás fegyelmezettséget tanúsító kollektív jelenetekben mutatnak. Ez elsősorban az olyan nagyobb epizódokban jut kifejezésre, mint a Tito újvidéki látogatását megelőző, a szocialista nemzetiségi kirakatpolitikát példázó, mára komikus jelenet: a kávét magyar pincérnek kell felszolgálnia, akit előre betanítanak, mit kell a marsall kérdéseire válaszolnia. Vagy a város egyik emblematikus helyszínén, a Dornstädter cukrászdában játszódó jelenetben, melyben üvegből vodkát vedelő, magyar és német nőket leteperő felszabadító orosz tisztek orgiáznak üvöltve. (Ez az epizód számomra a regényben is, az előadásban is eltúlzott, szerencsétlen közhely.) De demonstrálódik az előadást felvezető prológusban és az epilógusnak tekinthető záró jelenetben is. Az előbbiben a hosszú asztalnál ülő színészek frappáns mondatokban mutatják be a várost, az utóbbiban pedig olyan aktuális kérdéseket vetnek fel, mint hogy mit jelent itt kisebbséginek, magyarnak lenni, mikor asszimilálódunk, mit kell anyanyelven érteni, mi a nacionalizmus, kik a nacionalisták, van-e diszkrimináció és így tovább.

A velünk szemben ülő Mária Terézia (Krizsán Szilvia) elmondja Nominentur Neoplanta címen ismert adománylevelének szövegét, amit az előadás - leföldelve az évtizedes traumákat okozó emlékeket - ekképpen told meg: "Éljetek békében, szeressétek egymást, ez a soknemzetiségű város legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének." Hogy az előadás kinek mit jelent, embere válogatja, de ekkor felcsattan az addig feszülten figyelő közönség tapsa. Katartikus pillanat lenne, amely oldja a feszültséget - amit egyaránt érezhetett a szerb és magyar néző -, ha a százeurósokból varrt ruhát viselő császárnő szájára nem tapasztanának egy papírbankót.

Újvidéki Színház, február 16.

Szerző
A vajdasági magyar színjátszásról fesztiváli keretben. In. Varga Anikó (szerk.): Határutak / Border roads. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2014.
Szerző
Urbán János: Ajándék, novellák, gyermekkönyv, Forum, Újvidék, 1972
(Új Symposion. 1972/92.)
Szerző
Elolvasom

Alma mater

Ahogy ma a digitális technika, az internet idején az angol, úgy a 18. és részben a 19. században a latin volt a kor, több európai nyelvben mély nyomokat hagyott közös nyelve, mondhatnánk eszperantója. Nyelvünk is vagy szóösszetételekben vagy teljes szóalakokban ma is őrzi a latin múltat. Ez utóbbira felhozható példa az alma mater szókapcsolat, amelyet – bár többnyire tudjuk a jelentését – igencsak elvétve használunk, jószerivel akkor, ha archaizálunk, illetve ha keresztrejtvénybe kell beírni. Hogy most mégis szóba hozzuk, annak egyetlen oka Uri Ferencnek A magyar gimnáziumi oktatás története Újvidéken című, a Forumnál megjelent kötete, amely adatok, évszámok, tanár- és diáknévsorok, valamint érettségi tablók képei útján idézi meg a választott téma történetét 1789-től 2009-ig, kiegészítve ezt a volt tanárok és volt diákok személyes emlékeit tartalmazó írásokkal. Olyan szövegekkel, amelyeket elsősorban az említett személyes hangvétel jellemez, az, ami a különféle lexikonokban, szótárakban az alma mater szókapcsolat meghatározásaiban, értelmezéseiben is rendre előfordul.
A legújabb Idegen szavak szótára szerint a latin eredetű szókapcsolat jelentése ’tápláló anya’, ami az oktatás vonatkozásában olyan „iskola, egyetem” esetében használatos, melyhez „személyes viszony köti a diákokat”. Két nagy lexikonunk a Pallas és a Révai szinte szó szerinti azonos értelmezésében az alma mater „annyi, mint tápláló anya, az egyetemek hivatalos latin elnevezése, mellyel különös tisztelet jeléül, egyes német kiváló és régi középiskolákat is illetnek”. Az újabb lexikonok közül a fogalom történelmi visszatekintését a fenti értelmezéshez képest időben s térben is tágítja az, ami az 1993-as kiadású Nagy magyar lexikonban olvasható: „eredete a klasszikus római irodalom az anyatermészet erőforrásait meghatározó istenségek (Tellus, Ceres) – az előbbi a „föld és termőerejének római istennője és maga a Föld”, az utóbbi pedig a „gabona és a szántóföld termésének római istennője” – megjelölésére használt kifejezés. A középkortól kezdve egyetemek, illetve felsőoktatási intézmények diákos elnevezése, amely a volt tanítványok tiszteletét fejezte ki. Később egyes kiváló (főképp régi) középiskolákat is illettek ezzel a névvel.” A mindegyik meghatározásban szereplő „tápláló anya” kifejezést „édes anyá”-ra váltó Magyar Katolikus Lexikon szerint alma mater „az egyetem érzelmileg színezett neve. A középkor óta használják. 1300 körül az oxfordi egyetemet nevezték Mater Universitatisnak. A 14. századtól gyakori az Alma Universitatis névhasználat, s a 14. század 2. felében e két név olvadt eggyé az Alma Materben”. Ennél némileg liberálisabban értelmez a Magyar Larousse Enciklopédia, mely szerint alma mater „A tanulót kisgyermekkortól befogadó és felnőttként kibocsátó nyolcosztályos gimnázium, valamint az egyetem diákos elnevezése”. Hogy a fogalom a fennköltből, a latin eredet övezte tudós értelmezésből végül is, mára a diákszleng részévé vált, az csupán a nyelv alakulásának törvényszerűségét példázza és semmiképpen sem jelenti az alma mater iránti tisztelet csökkenését, ahogy ezt az újvidéki gimnáziumi oktatás történetét tartalmazó kötet személyes hangvételű írásai is tanúsítják.
Ezekben van, aki, mint az iskola legendás latintanára, Nyúl József, Újvidékre költözésének emlékével kapcsolta össze a gimnáziumban töltött éveit, van aki, ahogy Anika Gyula tanár úr a Futaki úti épületbe költözést idézte anno 1913-ból, vagy a lapszerkesztő Tomán Sándor, aki arra emlékezett, amikor hadikórház volt az épület, vagy mint a magyartanár, könyvkiadó Juhász Géza, aki az iskola könyvtári állományának rendezését, gyarapítását és a könyvtárnak a diákság életében a kötetlen beszélgetések színhelyét jelentő szerepét emelte ki, amire sokan valóban jó emlékként gondolunk. Az egykori diákok közül volt, akinek az osztályon belüli barátság jutott eszébe, mint a későbbi orvos Gáspár Klárinak, vagy aki a vasárnapi táncmulatságokat idézi, mint a gépészmérnök egyetemi tanár Simon Vilmos, volt, aki utazódiákként kapcsolódott be a gimi életébe, mint a szerkesztő temerini Góbor Béla, továbbá olyan, kinek legkedvesebb emléke első novellájának az iskolalapban való megjelenése, mint az író (Gobby) Fehér Gyulának, de említhetem kedves barátom, osztálytársam, a négy éven át a mögöttem levő padban ült, szerkesztő, majd egyetemi tanár Utasi Csaba sorait, melyben ő a rá jellemző komolysággal a tanárok felelősségteljes munkájára emlékezett, akik „Olyan útravalóval láttak el bennünket, amelyet később is hasznosítani tudtunk”.
S talán azt sem mellékes, hogy magam is diákja voltam az újvidéki alma maternek, ahol kétszer kezdtem meg tanulmányaimat. Mielőtt azonban bárkinek kajánkodni lenne kedve, hogy nyilván kidobtak, eltanácsoltak, megbuktam, sietek kijelenteni – nem, csak előbb, 1951-ben az akkor még létező nyolcosztályos gimnáziumba iratkoztam, majd két év után, amikor az addig érvényben levő 4+8-as rendszert felváltotta a 8+4-es oktatási struktúra, átkerültem az akkor nyílt Arany János nyolcosztályos iskolába, hogy újabb két után ismét gimnazista legyek a még mindig Papp Pál névre hallgató főgimnáziumban, amit nem sokkal később Moša Pijadera neveztek át. Könyvbéli szövegemben erről a négy évről írok, felidézve egy sikertelen részvételemet az egyik iskolai szavalóversenyen, ahol az akkor divatba hozott Radnóti- és József Attila-versek mezőnyében én, talán későbbi, harminc évig oktatott egyetemi tárgyamat megelőlegezve, Arany Jánostól A vén gulyást mondtam, továbbá remek Karinthy-estünket, melyen Fehér Gyulával az Énekóra című párjelenetet adtuk elő, vagy nem utolsósorban azt, hogy a Kókai Lajos, Somogyi Gyula, Kovács Árpád, Tóth Szilveszter, Kirs György, Simo Utornik és Mile Pečanac csapat tagjaként zsinórban négyszer nyertük meg a város kosárlabda bajnokságát.
Mindez már, sajnos, régóta csak történelem, amit jó felidézni, ahogy az osztályt is, amely csak egy volt gimink történetében a számos teljesen átlagos osztálya közül, de amelyből nyolc különféle mérnök, négy magyartanár, három-három orvos és matematikus, két-két gyógyszerész, földrajz- és némettanár, egy-egy képzőművész és tornatanár került ki.
Ha a számok, a nevek mögé nézünk, s látjuk azokat, akik ebben az újvidéki alma materben tanultak, akkor tudjuk igazán értékelni ennek az évekkel ezelőtt megjelent szabadkai és zentai gimnázium-történethez társuló kötetnek a jelentőségét, és ennek tudatában kívánhatjuk és remélhetjük, hogy a sort más városaink, elsősorban Zombor és Nagybecskerek hasonló iskolatörténetei fogják követni, kiegészítve így a valóban széles és gazdag vajdasági magyar oktatástörténeti körképet.
Gerold László

Szerző
Utasi Csaba: Vér és sebek. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Utasi Csaba: Csak emberek. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Utasi Csaba Tanár úrról. In. Tanulmányok. 2005/39.
Szerző
Utasi Csaba (1941–2010)
(Tanulmányok. 2010/43.)
Szerző
Utasi Mária: Hajnali ravatal. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Utasi Mária (1943‒1985)
(Híd. 1985/3.)
Szerző
Idézetek a butaság könyvéből
(Híd. 1996/4.)
Szerző
Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A kísérletezés könyve. In. Magyar Szó. 1965. december 19.
Szerző
A méregkeverő kötéltáncos
(Új Symposion. 1967/26–27.)
Szerző
Varga Zoltán: Várószoba. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Színműpályázat '70. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A színházteremtés izgalma. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Mi végre születik az ember. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A tanítvány. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Búcsú. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Varga Zoltán: Szökés. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Varga Zoltán: Indiánregény. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Varga Zoltán: Utónapló Mártáról. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Vasagyi Mária: Silentium album. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Írta és hitte Vébel Lajos. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Aszfaltlakók és árulók. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Végel László: Áttüntetések. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Végel László drámaírása. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Író a senki földjén. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Elolvasom

Élni az életet

Ez mindannyiunk vágya. De hogyan? – erről mindenkinek megvan a maga külön elképzelése. Van, aki állhatatosan nagy terveket forgat a fejében, világmegváltó tettekre vágyik, van, aki megelégszik a békés, szürke nyugalommal, s van, aki élvezni szeretné az életet. Ilyen Nagy Abonyi Árpád Kolumbusz és én (zEtna, 2013) novelláskötetének európai városokat járó énelbeszélője. Őt két dolog vonzza, a szép és a különös. Számára szép a brugge-i antikváriumban vásárolt elefántcsontnyelű nagyító, amellyel majd otthon – miután a vékony selyempapírból kicsomagolja – a polcról leemelt jókora Bruegel-album fölé hajolva szemlélheti, vizsgálhatja a képek legapróbb részleteit. De ugyanúgy vonzza a szép, ha ezt egy nőben ismeri fel, esetleg kettőben, akiket akkor fedez fel, amikor – ugyanabban a brugge-i történetben – zsebében az említett nagyítóval, a „több száz éves patrícius és beginházak” között sétálva bepillant egy kis könyvesboltba, ahol a „falhoz tolt kis asztalkánál” ülnek csevegve s olykor nevetgélve, előttük „egy üveg bor volt, és két pohár, meg néhány könyv”. Minden, „amit szerethet egy férfiember: könyv, bor és szép nő”. Hasonlóképpen jó érzéssel tölti el, egy kis étterem látványa, ahol a „megterített asztalokon gyertyák égtek, a kandallóban tűz”, ahol „kellemes lenne elfogyasztani” egy vacsorát, „kedélyesen cseverészni, hallgatni, amint koccintáskor megcsendülnek a kristálypoharak”, vagy beszélni keveset, „néha inni egy kortyot”, s „kibámulni az ablakon a hűvös, szeles utcára”. Csakhogy, ötlik hirtelen eszébe, az ábrándozásnál vonzóbb a nagyítóval szemlélhető (művészi) valóság, amit a Brugel-album nyújthat. Igen ám, de amikor a zsebébe nyúl, hogy megsimogassa a csodás szerzeményt, megrémülten tapasztalja, a drága kincs – nincs. Elveszett. Hol és mikor? – nem tudja, velünk se közölheti. Az viszont nyilvánvaló, hogy ez a veszteség több annál, mit egy nagyító eltűnése jelenthet. Ahogy a két szép nő utáni vágy puszta sóvárgás, amit eleve megvalósíthatatlanná tesz, hogy ketten vannak, ahogy nem engedheti meg magának a kis étteremben történő gondtalan fogyasztást sem, amit csak az ablakon át betekintve képzel el, ugyanúgy a művészetben való önfeledt elmerülés is csak illúzió, mert nagyító nincs. Az igazi valóság viszont, hogy otthon meg kellene mondani, hová tűnt a nagyító, de erre „semmilyen épkézláb magyarázat nem jutott” eszébe.

Ennyi a kötet első Rövid séta, őszi alkonyatban című novellája. Szinte semmi, s mégis remek szöveg, ahogy a többi novella is, melyekben az elbeszélő sétál, nézelődik, valahová betér, valakikkel találkozik, megismerkedik, randevút beszél meg, ami leginkább sikertelenül végződik, mert a vágyott nő „nem neki való”. A csodás flamencótáncosnőnek óriási hímtag himbálózik a lába között, a szép amerikai nőről kiderül, hogy a vele azonos húron pendülő behemót bi néger barátjának szánta ajándékul. Továbbmegy, ismét beül valahová, fogyaszt egy adag „tjap tjojt és ku yu lukot”, Pernod-t, jenevert kortyolgat, sangríát vedel, attól függően, éppen hol van, Párizsban, Brüsszelben, Amszterdamban, Barcelonában, Lisszabonban vagy Velencében (az egyes novelláknak ezek a helyszínei). Lehet bárhol, lényegében sehol sincs különösebb dolga, mint hogy ott legyen. Igaz, olykor, mintegy en passant megemlíti, hogy konferenciára jött, kiállítást kell megnyitnia, vagy éppen egy reménytelen szerelemből menekül, hogy „az idegen környezet örökre kimossa majd belőle a kiábrándult vágyakozás elviselhetetlennek érzet kínját”. De ezekkel az okokkal hosszabban, részletesebben nem foglalkozik. Ennek ellenére, bár hősünk élvezi az életet, nem lehet nem arra gondolni, hogy valójában sehol sem érzi jól magát. Idegen, akárhol is van, ahogy erre a kötet mottója szinte észrevétlenül eleve felkészíti az olvasót: „Idegenként jöttem, idegenként is távozom”.

Minden szöveg mélyén ez az érzés húzódik meg. S ettől lesznek Nagy Abonyi Árpád novellái többek, értékesebbek, mint amit a különös kalandok – ezekről egy váratlan szürrealista csavarintás után már nem tudni, hogy valósak vagy elképzeltek –, a gondtalan séták, ődöngések, bolyongások alapján vélnénk. Szórakoztató irodalom, de nem a lektűr, s nem is a női magazinokbeli sztorik könnyedségével olvastatják magukat ezek a szövegek. Olvasói élvezetet nyújtó, nyelvileg példás, igényes irodalmi alkotások, s mint ilyenek hézagpótló szerepük is lehet(ne) a vajdasági magyar irodalomban szinte hiánycikknek számító míves szórakoztató irodalom – talán Kopeczky László kisregényeit és dráma szövegeit leszámítva – igencsak kevés művet tartalmazó palettáján.

Gerold László

Szerző
Elolvasom
Városdráma. Végel László: Neoplanta
(Magyar Narancs. 2014. március 27.)

Városdráma

Végel László: Neoplanta

Hogy a két vajdasági alkotónak, a prózaíró Végel Lászlónak és a rendező Urbán Andrásnak közös produkcióban találkozniuk kellett, az természetes.

Végel írói érdeklődését már évek óta a hazátlanság érzését jelentő területenkívüliség és ugyanakkor egy városhoz, Újvidékhez való kötődés kettőssége jellemzi, ahogy többek között ExterritóriumHontalan esszékBűnhődés, illetve Újvidéki trilógiaPeremvidéki élet, Neoplanta című kötetei tanúsítják. Urbán rendezéseinek pedig meghatározó jellemzője - ahogy többek között az Urbi et OrbiTurbo ParadisoA kisinyovi rózsa és a Pass-port trilógia példázza - a politikai időszerűség és az avantgárdként aposztrofált formai modernség. Mindkét opust elkötelezett gondolkodás, tudat határozza meg, aminek logikus eredménye a Neoplanta (2013) színpadi változata (dramaturg: Gyarmati Kata) az Újvidéki Színházban.

Mária Terézia 1748-ban szabad királyi várossá nyilvánította a péterváradi sánccal szemben levő, addig névtelen települést. Ettől kezdve nevezték Neoplantának - utalva a lakosság nemzetiségi öszszetételére -, magyarul Újvidéknek, németül Neusatznak, szerbül Novi Sadnak. A város utóbbi majd száz évének történetéről szól ez a városregény és városdráma.

Újvidék két kulturális életszféra, Közép-Európa és a Balkán között fekvő limesváros. Története során gyakran cserélődtek más-más politikai s ezzel együtt nemzeti elveket valló gazdái, az első világháború végétől kezdve különösen sűrűn. Hol Horthyt, hol a szerb Péter királyt, hol Tito marsallt - előbb Sztálinnal együtt, később vele szemben - kellett éltetni. Hol a kommunista, hol a különféle nacionalista eszmékért illett lelkesedni, miközben minden fordulat után emberek tűntek el a Duna jege alatt (1942), tömegsírokban (1944-45), börtönökben (1948-49), a politika szervezte "spontán" népi forradalomban (1989), be nem vallott délszláv testvérháborúkban (90-es évek évek).

Ezeket a gyors váltásokat követi Végel regénye, részben saját tapasztalatai alapján, 1956-tól, amikor a közeli Szenttamásról gimnáziumba iratkozott, részben pedig Luka, a szerb fiákeres elbeszélése alapján, kinek apja horvátországi szerb felszabadítóként (Újvidékre mindig mindenki felszabadítóként jött) érkezett 1918-ban, s maradt itt, mint azóta sokan, egyre többen, akik az ígéret földjét vélték itt felfedezni. Kettejük történeteiből formálódik a hol magasztalt, csodált, hol lenézett, megvetett város múltjának és jelenének története. A színpadi változatból a szerbiai színházi gyakorlatban trendi politikai plakátszínház elképzeléseinek megfelelően az író epizódjai teljes mértékben kimaradnak, a bérkocsis sztorija pedig zömmel inkább a várossal kapcsolatos részletekre redukálódik.

Így lesz az előadás igazi főszereplője Újvidék - Neusatz - Novi Sad. Ennek ellenére nem kell arra gondolni, hogy az előadás nélkülözi a személyes emberi jelenlétet, de tény, hogy az egyes ember helyett elsősorban a városról, illetve a nemzetekről mint közösségekről szól. A színészeknek így hát hagyományos szerepek helyett csak kurta felvillanásra alkalmat adó pillanataik vannak, következésképp igazi szakmai felkészültséget és felelősséget a példás fegyelmezettséget tanúsító kollektív jelenetekben mutatnak. Ez elsősorban az olyan nagyobb epizódokban jut kifejezésre, mint a Tito újvidéki látogatását megelőző, a szocialista nemzetiségi kirakatpolitikát példázó, mára komikus jelenet: a kávét magyar pincérnek kell felszolgálnia, akit előre betanítanak, mit kell a marsall kérdéseire válaszolnia. Vagy a város egyik emblematikus helyszínén, a Dornstädter cukrászdában játszódó jelenetben, melyben üvegből vodkát vedelő, magyar és német nőket leteperő felszabadító orosz tisztek orgiáznak üvöltve. (Ez az epizód számomra a regényben is, az előadásban is eltúlzott, szerencsétlen közhely.) De demonstrálódik az előadást felvezető prológusban és az epilógusnak tekinthető záró jelenetben is. Az előbbiben a hosszú asztalnál ülő színészek frappáns mondatokban mutatják be a várost, az utóbbiban pedig olyan aktuális kérdéseket vetnek fel, mint hogy mit jelent itt kisebbséginek, magyarnak lenni, mikor asszimilálódunk, mit kell anyanyelven érteni, mi a nacionalizmus, kik a nacionalisták, van-e diszkrimináció és így tovább.

A velünk szemben ülő Mária Terézia (Krizsán Szilvia) elmondja Nominentur Neoplanta címen ismert adománylevelének szövegét, amit az előadás - leföldelve az évtizedes traumákat okozó emlékeket - ekképpen told meg: "Éljetek békében, szeressétek egymást, ez a soknemzetiségű város legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének." Hogy az előadás kinek mit jelent, embere válogatja, de ekkor felcsattan az addig feszülten figyelő közönség tapsa. Katartikus pillanat lenne, amely oldja a feszültséget - amit egyaránt érezhetett a szerb és magyar néző -, ha a százeurósokból varrt ruhát viselő császárnő szájára nem tapasztanának egy papírbankót.

Szerző
Elolvasom

Külhoniság

Hogy másodszor is szeretnék foglalkozni a könyvhéten megjelent Hazám című kötettel, melyben tizenöt magyar értelmiségi vallott arról, számára mit jelent vagy nem jelent a haza, annak egyetlen magyarázata, amint legutóbbi jegyzetem záró szakaszában jeleztem, hogy a megkérdezettek között két külhoni (határon túli) magyar értelmiségi is található, a romániai költő-politikus, Markó Béla és vajdasági írótársunk, Végel László, kiknek véleménye számunkra, kisebbségben élő magyarok számára igencsak figyelemre méltó lehet.

Az erdélyi Markó számára a haza, bármennyire is szép szó – „üres” fogalom, mert nem tudja „tartalommal telíteni, megfoghatóvá tenni”. Ennek oka, hogy az erdélyi magyarok „évszázadok óta úton” vannak, „miközben – ahogy írja – igazából el sem mozdultunk innen”. Idézzem tovább: „A hazát nem látom. Nem is láttam soha! Van nemzetem, vitázom róla, szeretem, haragszom rá, van családom, van szülőföldem, van otthonom, ezek mind megnevezhetők”, De nincs hazája. Mert képzete szerint „a haza jóval több, mint a szülőföld”, és „csak szerencsésnek mondható nemzeteknél esik egybe az országgal”. Hogy az országot, ahol született és él, nem tekinti hazájának, annak egyetlen „apróság” az oka, hogy hiányzik a „jog”, amely nélkül nincs haza. Ezt a szervi hibát lehetne talán figyelmen kívül hagyni, ahogy egyik versében a szintén erdélyi származású költő, Balla Zsófia írta, aki szerint „hogyan élek, az a hazám”, de ez Markó szerint csupán „kibúvó”: „A lehetséges hazájukban hazátlanságra – jogtalanságra – ítélt emberek dacos visszavágása, hogy nincsen, tehát nem is kell”.

Mindezek után óhatatlanul is felmerül Markóban a kérdés: megoldás-e, add-e, pótolhatja-e a nem létező hazát a kettős állampolgárság? Szerinte nem. Mert a haza vonatkozásában a kettős állampolgárság „nagy becsapás”. Csupán illúzió. A kettős állampolgársággal rendelkezők azt hiszik, „van már államuk kettő is”, ami kötelességek mellett némi jogokat is jelent, „de hazájuk még mindig nincsen”. Ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy volt az életében „néhány pillanat”, amikor „az ország–állam–haza–Romániát” ő is „megvalósíthatónak” látta, amit nem szégyell, viszont rá kellett jönnie, hogy tévedett. S ezt nem is bánja, mert „haza nélkül sokkal inkább lehet élni, mint otthontalanul”, ami nem zárja ki azt, hogy lemondjanak annak kereséséről, „ami nincs”. Mert kellene, hogy mint minden kisebbségnek a Romániában élő magyaroknak is legyen hazájuk. Ne csak a „magasban”, ahogy Illyés Gyula írta. A kisebbség Markó szerint sajátos csiki-csuki helyzetben van, s ezt az „itt a nemzet, ott a haza” ellentmondást nem lehet megoldani azzal, hogy Magyarországot „»anyaországként« aposztrofálja”. Igaz, hogy a magyarság nemzetként összetartozik, de a határon túl élő magyar kisebbség „nem kirajzott gyermekei” az anyaországnak. A kisebbség számára Magyarország a volt haza.

Mindezek után felmerül a kérdés: „kisebb-e, kevesebb-e az ember, aki sehogy sem leli a hazáját, mert itt is van, ott is van belőle valami, itt a szülőföld, ott a közös történelem egy része, itt a jövő, ott a múlt, de sohasem tud egy helyre kerülni az egész”.

Számunkra, vajdasági magyarok számára is ismerős dilemma a két „haza” közötti hontalanság. Ezt példázza Végel László vallomása, aki abból indul ki, hogy számára „a haza és a szülőföld soha sem fedte egymást”. Az ő esetében a problémát tovább bonyolította, hogy Szenttamásról Újvidékre kerülve a haza fogalmáról kétféle változatával ismerkedett meg. Azzal, amit a „szülőföldhöz ragaszkodó egyszerű emberek között” és azzal, „amilyenről az újvidéki tömblakásokban, avagy a budai villákban” képzelegnek az írók. Ezt az ellentmondást úgy látta feloldani, hogy magát „plebejus kozmopolitának” tartja.

Hogy Végel számára az országot, ahol él, nem tekintheti saját hazájának is, annak oka, hogy „Nacionalizmussal kompromittálták a hazát!”. Nem is egyszer. A politika a vétkes abban, hogy a „nacionalizmus és a patriotizmus a széles néptömegekben mély gyökeret eresztő ortodoxiává vált”. Ennek drasztikus bizonyítéka, hogy a kilencvenes évek végétől Szerbiában a „»külvárosi nacionalizmus« kiseperte a közéletből csírájában elfojtott polgári nacionalizmust, ugyanakkor radikális támadást intézett a kozmopolitizmus, a hazátlanság, a gyökértelenség drámai problémájával szembesülő értelmiségiek ellen”. Következésképp a miloševići rendszerben, amikor nyilvánvaló volt, hogy a „parlamenti választások csak kemény nacionalizmussal és hazafiasággal nyerhetők meg. A haza újra árucikké, politikai demagógiává vált”. S ez a „kisebbségben is módosította a patriotizmus és a haza értelmezését”. Egyesek számára Szerbia formális, a nemzet s Magyarország viszont virtuális haza lett, míg a kisebbség zöme a „két haza között él”. Ebből adódik, hogy „Egyiket sem tagadja meg, de egyikkel sem üzletel”. Így alakult ki az a sajátos felfogás, mely szerint „Nyelvem hazája nem a hétköznapom hazája, a hétköznapom hazája viszont nem a nyelvem hazája”. Ezt Végel magára is érvényesnek tartja, ő is ebben a „se itt, se ott” helyzetben érzi magát, s ezért vallja/vállalja, hogy „két haza között hontalan. Hontalan lokálpatrióta”.

Mind a két, egymáshoz igen közel álló szemlélet egyszerre tanulságos, mert gondolkodásra is és vitára is ösztönöz.

Gerold László

Szerző
Verebes Ernő: Skizofónia, avagy az Isten csendje. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Érteni és/vagy nézni? (Verebes Ernő: Teremtőhadjárat)
(Híd. 2005/3.)
Szerző
Látomásnak ajtót nyitni
(Híd. 1985/1.)
Szerző
Elolvasom

Volt egyszer egy színház

A napokban azonközben, hogy a körülöttünk levő világ s magam is az ünnepre készültünk, szerényebben, mint valaha, egy könyvvel foglalkoztam, mert elvállaltam, hogy a két ünnep között bemutatom, mondok róla néhány tőlem telhető szót. Természetesen olyan könyvről van szó, amely hozzám közel áll, különben nem vállaltam volna bemutatását. Közeli, mert tárgya érdekel, abba a körbe tartozik, amelyben az engem foglalkoztató témák tartoznak. Színházi könyv. Egészen pontosan színháztörténeti, ami ugyanaz, mint bármelyik színházi tárgyú kiadvány és mégis más. Attól, hogy színjátszásunk egy időben keskeny szeletét dolgozza fel, azt a tíz évet, amikor Topolyán Járási Magyar Népszínház volt. Ennek történetét dolgozta fel Virág Gábor, a fáradhatatlan helytörténész. Testes könyv, ebben a tárgyban nálunk a legtestesebb.
Ha színházi könyvről írok/beszélek, gondoltam, akkor bevezetőként legillőbb színészt idézni, pontosabban a színészkirályt, Latinovits Zoltánt. Ő írta: „a színész halála után csak emlékek maradnak. Festmény vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely pillanat viaszlemeze, kellékek, rossz kalap, sétabot”.
A színház sorsa is ilyen, mint a színészé, aki a színház lelke, aki nélkül nincs színház. Olykor alig marad utána valami, kivált, ha nincs intézményes hagyományőrzés, mint errefelé volt akkor, amikor a topolyai színházat felszámolták. Ezért nevezném bátornak Virág Gábor vállalkozását, hogy szinte a semmiből megírta ennek a színháznak a történetét.
Tudjuk, miféle emlékőrző dokumentumokra támaszkodhat az a kutató, aki akárcsak egy mindössze tíz évig létezett színház történetét akarja megírni. Felhasználhat az előadásban történő minden változást, minden effektust tartalmazó rendezőpéldányokat, ha arra kíváncsi, milyen látványelemekre építettek, tanulmányozhatja az előadások díszlet- és jelmezterveit, megismerheti a műszaki adottságokat. Az alapítólevéltől a számla- és pénztárkönyvön át az esténként vezetett előadásnaplóig böngészve megismerheti a színház szervezeti felépítését és működését, láthatja, milyen anyagi körülmények között működött a színház, melynek történetét szeretné megírni. Ahhoz, hogy a társulatról legyenek ismeretei, kézbe veheti a színlapokat, műsorfüzeteket, a kritikákat, nyilatkozatokat, a fényképeket. Foglalkozhat az adott környezettel, melyben a színház élt, végezhet közönségszociológiai kutatásokat és így tovább és így tovább. Van mire építenie annak, aki színháztörténetet akar írni.
A topolyai színház esetében azonban vajmi kevés fogódzó kínálkozott a kutató számára. Nincs meg az alapítólevél, nincsenek rendező- vagy súgópéldányok, nincs leltárkönyv, amiből látható lenne, milyen jellegű darabokat játszhattak, nincs – ha volt egyáltalán – előadásnapló. Van néhány pénztári kimutatás, fizetésjegyzék, s vannak plakátok, színlapok, főleg pedig fotók és újságcikkek meg kritikák. Ennyiből kellett Virág Gábornak gazdálkodnia, s ennyiből hozta létre a topolyai színház történetét, amihez felvázolta az időben távolabbi, majd pedig közvetlen előzményeket, azt a gazdag műkedvelő életet, ami erre a közép-bácskai mezővárosra jellemző volt, s amelyből az 1949 és 1959 között ez a kiválóan teljesítő színház kialakult. A kutató érdeme, hogy a szórványos dokumentáció ellenére is igyekezett bemutatni a színház működését. Könyvének valódi értékét azonban a gazdag fotóanyag és a színészi lexikonnak nevezhető adattár jelenti. Az utóbbiból megtudni, a színészek közül ki mit játszott, a fotók alapján pedig következtethetünk a topolyai előadások látványvilágára és színészi játékstílusra. Arra, amivel Virág Gábor nem foglalkozik, de amihez könyve gazdag forrásanyagot nyújt azok számára, akik ehhez nála avatottabbak.
Csodálatosak ezek a színház egykor tagjai által rendelkezésre bocsátott fotók! Jól látható, hogy a szerény anyagi lehetőségek mellett ügyeltek arra, hogy az előadott darabok kor-, műfaj- és stílusbeli jegyeit hitelesen prezentálják, hogy a megidézett valóság illúzióját keltsék, ezt a föstött díszletképek sem cáfolják. Leltárkönyv nem maradt fenn, de a képek alapján ez akár rekonstruálható is lehetne. S ami talán még ennél is lényegesebb, a csoportjelenetek – ebből van a legtöbb – szépen példázzák az egymásra figyelő kollektív játék érvényesülését. Azt a közösséget összetartó igyekezetet, amely a topolyai társulatot általában jellemezte nem csak a színpadon, hanem a mindennapi életben is, melyben mindenki mindenes szerepet vállalt, ha kellett ruhát varrt, díszletet festett, súgott, kulisszát tologatott. Ugyancsak a képekről ismerszik meg az a – nyilván a műkedvelő előéletből hozott – túlgesztikuláló játék, amire kéz-, fej- és testtartás ismétlődő pózai utalnak.
Vélhetőleg nem csak a topolyaiak, hanem mindenki számára, akit érdekel kulturális hagyományunk, érdeklődéssel olvasható Virág Gábornak a vajdasági magyar színjátszás múltját feldolgozó, színháztörténeti köteteink immár népes családjának legújabb vállalkozását jelentő, számos tanulsággal szolgáló forrásértékű munkája.
Gerold László

Szerző
Drámakalauz Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Barácius Zoltán: Bántanak. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Szombaton és vasárnap. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Barácius Zoltán: Mestermutatványok. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Olvasónapló (Barácius Zoltán: Megkésett rekviem; Pataki László: Elmúlt bizony a régi szép idő...; Zoran T. Jovanović: Narodno pozorište dunavske banovine [1936–1941]; Mileta Leskovac scenograf)
(Híd. 1997/7–8.)
Szerző
Elolvasom

Nyelvcédula

Miközben a mostani jegyzetet írom, zajlik Adán a hagyományos Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok néven számon tartott, régiónknak a tanszéki Egyetemi Nyelvészeti Napokkal együtt legjelentősebb nyelvészeti tárgyú rendezvénye. Ennek keretében, mint előző években, ezúttal is különböző korosztályokat mozgósító rendezvényeket (beszédverseny, irodalmi pályázat, nyelvi vetélkedő) tartanak, majd megkoszorúzzák a nyelvész előd, Szarvas Gábor szobrát, s végül tudományos tanácskozásra kerül sor, melynek mostani témája a beszéd- és szövegértés. Nem véletlen tehát, hogy ebben a jegyzetben, illetéktelenül bár, éppen a nyelvészettel, pontosabban nyelvünkkel kapcsolatos gondolatokat szeretnék megosztani a Portéka olvasóival. Még pontosabban egy örvendetes jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, nevezetesen arra, hogy újabban ismét nagyobb figyelem illeti nyelvünk állapotának ügyét. Erre többek között egy kiadvány és az újságban meg-megjelenő nyelvi kérdésekkel foglalkozó, lassan állandósulni látszó rovat utal.
Milyen nyelvünk jelenlegi állapota?
Erről az utóbbi időben két ellentétes véleménnyel találkoztam. Az egyesek szerint kielégítő, olyan, mint az adott körülmények között lehet, pontosabban nem romlik, a mások pedig egyre inkább elsilányul. Mindkét vélemény szakvélemény. Engem, nem lévén szakember a kérdésben, csak olyan valaki, akinek írással foglalkozván fontos nyelvünk állapota, amiről mind a beszédműsorok, mind az írásos megnyilvánulások, a sajtó alapján nem vélem, hogy a legjobb kondícióban lenne, természetszerűen foglalkoztat a kérdés. Ezért is vettem örömmel Vukov Raffai Éva Az örökíró, a hemijszka és ami körülöttünk van című könyvét (Életjel, Szabadka) és az Üveggolyóban Kávai Mucsi Katalin Piros ceruza című rovatát, melyek Kossa Jánosnak a hatvanas években megjelent Így írunk mi című nyelvápoló köteteit, illetve a Magyar Szó egykor hetente olvasható nyelvművelő rovatát/mellékletét hozzák emlékezetembe.
Amint a kissé hosszú című, akárha szakdolgozatként készült tanulmányt tartalmazó könyv hátlapján olvasható: „Mindazok, akik nem a társadalom többségi nyelvét beszélik, anyanyelvük standard változatával »hivatalosan« alig találkoznak. A kötet ennek a nyelvi helyzetnek vajdasági vonatkozásaival foglalkozik. Célja, hogy ha valaki akár csak egy fejezetét is elolvassa, más szemlélettel tekintsen saját és mások nyelvhasználatára”. Kétségtelenül szándékot, elvárásokat jól pontosító szöveg, amihez az alcím – A magyar nyelvhasználat vajdasági terei: nyelvi tervezés és oktatás – nyújt közelebbi eligazítást. Ennek megvalósításaként szól a szerző azokról a feladatokról, melyekkel Szerbiában mi kisebbségi magyarok „az anyanyelvtanítás, illetve az anyanyelven való nevelés” kérdését illetően érdekeltek lehetünk.
A tanulmányban világos érveléssel, jól megválasztott hivatkozásokkal és példákkal kirajzolódnak a „magyar nyelvtervezési stratégia legfontosabb problémakörei”. Ezek kapcsán vizsgálja a szerző a nyelvi érintkezésben a szerb hatást, a szerbből való kölcsönzés formáit, a kétnyelvűséget, valamint a kisebbségi anyanyelvi nyelvhasználat során felmerülő egyéb gondokat. Jó módszertani eljárással előbb egy-egy probléma általános megközelítését adja, ezt követően pedig a kérdés kisebbségi vonatkozásaival foglalkozik. Ennek egyik szép példája A nyelvi korpusztervezés című fejezet, amit a „vajdasági magyar nyelvre vonatkozó korpusztervezés lehetséges területei”-nek számbavételével zár le. Ezek között említi a gazdasági és kereskedelmi termékek elnevezését, a banki ügyintézést, a termelés és a termelési folyamatok, eszközök megnevezését, a közigazgatásban használt fogalmakat, a szolgáltatóiparbeli kifejezéseket, a filmcímek magyar nyelvű változatait és az ügyintézés szókészletét. Külön jelentősége Vukov Raffai Éva könyvének a pedagógusok, elsősorban a tanítók szerepének hangsúlyozása a nyelvi tervezés oktatásbeli szegmensében.
A kötet második részében a szerző kérdőíves felmérések alapján a „vajdasági magyar beszélők nyelvhasználatának” néhány jellegzetes formáját vizsgálja s készít az ambulantától a zsmigavacig ábécé sorrendbe szedett harminckét kifejezés használatára vonatkozó szójegyzéket, majd bemutatja a sajátos kommunikációs nyelvi hibákat.
A hasznos és fontos kötet egyértelmű üzenete szerint a nyelv hatalom, mellyel a beszélő rendelkezik, de amely csak akkor kap értelmet, ha helyesen használjuk.
Erre a helyes nyelvhasználatra ösztönöznek, nevelnek a Képes Ifjúság lektorának, Kávai Mucsi Katalinnak olvasmányosan tanulságos piros ceruzás észrevételei napilapunk hétfői mellékletében.
Gerold László

Facebook

Szerző
Vukovics Géza: Varázsszem. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Weigand József két színműve. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A költő világnézete a jó vers
(Új Symposion. 1965/6–7.)
Szerző
Ősbemutató rengeteg kérdőjellel. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék,1998.
Szerző
Helyzetgyakorlatok. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék,1998.
Szerző
„A” színházi plakát
(Híd. 1982/4.)
Szerző
Bogdánfi Sándor: Bűnösök. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Végtelen, fekete cérnaszál. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Bognár Antal: Eligazodni. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
A szártól a gyökér felé. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Naturalizmusértelmezés. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
In memoriam Bosnyák István (1940–2009)
Játék a tűzzel (Brestyánszki & Co.: Érintetlen)
(Híd. 2006/10.)
Szerző
Elolvasom

Színe és visszája

Az alábbi jegyzetben egy fontos, de művészi megvalósításában nem éppen problémamentes előadásról lesz szó. Nevezetesen a Vörös című produkcióról. Az előadás szövegkönyvét sok-sok oldalnyi dokumentum, vallomás felhasználásával Brestyánszky B. Rozália jegyzi, rendezője Máté Gábor, szereplői a Népszínház és a pesti Katona József Színház színészei. Tárgya az itteni magyarság újabb kori történelmének két legnagyobb traumát okozó eseménye: az 1942-es újvidéki razzia és a két évvel későbbi megtorlás. Az előbbi a kollektív bűnösség máig fel-felhozott, igazságtalan vádjának pecsétjét égette a vajdasági magyarság tudatába, amit a hatalom orvoslás helyett csak gerjesztett, miközben a megtorlásként ismert partizán-bosszú a több tízezer (ma sem tudni, pontosan mennyi!) ártatlan áldozatot követelő tömeges mészárlást tabutémaként, meg nem történtként kezelte. A történelem fintora, hogy mindkét véres (erre utal az előadás címe) esemény a magát felszabadítónak tartó hadsereg tette, miközben elszenvedője pedig az itteni magyarság volt. Amint a sajtóból tudjuk, mintegy negyedszázada annyi változás történt a valóban kényes múlt vonatkozásában, hogy bár nehezen és lassan, de mégis oldódott a tilalom, írni, sőt beszélni lehetett a 44-ben történetekről, megkezdődött a tényfeltárás, tanácskoztak róla, sőt állami szintű intézkedések is történtek, ami biztató, de a többségi nemzetben elültetett tévhit eltüntetése, felszámolása (l. falfirkák, szobor- és sírgyalázások, verések stb.) még jó időbe telik. Ezért van szükség a művészi szó erejére, segítéségére. Ezt szolgálja az irodalom után a mostani szabadkai/pesti előadás, a szabadkait november elején követi a pesti bemutató.

Ez lenne a jegyzet címében olvasható színe ennek a rendhagyó, de fölöttébb fontos, kifejezetten bátor és provokatív színházi gesztusnak. A visszája viszont az előadásra utal, arra, hogy az izgalmas és döbbenetes történelmi anyag nem mindig kap hiteles formát.

Kétségtelen, hogy a téma előadássá formálása nem volt könnyen megoldható feladat. Egyfelől tisztelni kellett a felhasznált vallomások, visszaemlékezések dokumentum jellegét, azt mérhetetlen fájdalmat kellett kifejezni, ami az emberekben, a családokban szinte a mai napig akkumulálódott, másfelől pedig ezt irodalommá/színházzá kellett alakítani. S ez hagy némi kívánnivalót. Annak ellenére, hogy az egyes részletek nem csak valóságként, de szövegként is erősek, hitelesek, s hogy az előadásnak több döbbenetes jelenete van, mindenekelőtt a nézőket fogadó kép, amikor a földbe temetett kezeket, lábakat, fejeket látunk, illetve a zárókép, melyben a „játéktér” – istenem, mennyire nem ide illő szó! – közepén emelkedő, ásókkal teletűzdelt, hullákkal övezett halom dominál, az összkép mégis kevésbé megrázó, mint ahogy ez a tényanyagból következne, mert időnként erőtlenebb a művészi szó ereje, mint a felidézett valóság. A kettő nincs egyensúlyban. Vagy azért, mert a több a szöveg, mint kellene, figyelmünket felesleges ismétlések terhelik, aminek következtében az az érzésünk, hogy szöveg van, de nincs – nem emberi, hanem – irodalmi vonatkozásban dráma. Vagy azért, mert miközben feleslegesen ismétlődnek a jelenetek, a színészek a ripacskodásig menően túljátsszák a brutalitást. Semmiképpen sem szeretném menteni a gaztettekre képes partizánokat, de azt hiszem, ha kevésbé vadak, ha érezzük, hogy hidegvérrel teszik, amit valóban tettek, az a színpadon hatásosabb az üvöltözésnél. A brutalitást, ahogy a részegséget sem széles gesztusokkal lehet hitelessé tenni, a részegséget, a kegyetlenséget is nem külső eszközökkel, hanem belülről kell ábrázolni. S ez leggyakrabban nem történik meg. Igaza van Szirtes Áginak, aki Fekete Ernővel az előadás sztárszínésze, hogy a „nagy kidomborodó egyéni alakítások” helyett a „szerves együttlét”-nek kell megmutatkoznia. S bár szinte mindenkinek van egy-egy hosszabb, de inkább rövidebb numerája, az előadás valóban az összjátékra épül. És ezzel nem is lenne gond, ha a ripacskodás nem csökkentené a hatás. Ez alól olyan jeles színészek sem mentesülnek, mint például Pálfi Ervin, Csernik Árpád vagy Szőke Attila, akiktől eddig távol állt az efféle olcsó poénkedés. A női részleg a visszafogottabb, a hitelesebben szenvedő és a hitelesebben kegyetlen.

Ez lenne a visszája annak az előadásnak, amelyet – mert nagyon fontos, hogy a téma színpadon is megszólaljon – nagy-nagy érdeklődéssel vártunk, melynek szókimondására igény van, de amely előadásként felettébb felemásra sikeredett. Csak abban bízhatunk, hogy a vadhajtásokat idővel visszanyesik, s rátalálnak arra a hangra, amely a témát illően drámaibbá teszi.

Gerold László

Szerző
Mintha (Burány Nándor: Összeroppanás)
(Hungarológiai Közlemények. 2000/2.)
Szerző
Palicson a kilencvenes években (Danyi Magdolna: Palicsi versek)
(Híd. 1997/1.)
Szerző
Messze és közel. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Elolvasom

Könyvcédulák

E heti jegyzetemben három, mostanában olvasott könyvről szeretnék írni, nem kritikát, inkább csak hírt adni. A három könyv szinte hosszában átfogja a huszadik századot. Mindhárom alapjában dokumentum, és mindhárom más-más módon kapcsolatban van az irodalommal.
Ady vonzáskörében a címe annak a kiadványnak, amely a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Délvidéki Soroló című művelődéstörténeti sorozatának harmadik darabjaként jelent meg. Ebben elsősorban a bánáti élet s ezen belül is főleg a művelődési hagyomány szorgalmas, jeles kutatója, Németh Ferenc, ahogy a kötet alcíme jelzi, Todor Manojlovićnak 1907 és 1910 között Nagyvárad, Temesvár és Arad háromszögben kialakult irodalmi barátságait idézi fel. A levelekkel, naplórészletekkel és versekkel gazdagon dokumentált, átgondoltan felépített kötet olvasója – akár mai vonatkozású tanulságként is – tudomást szerezhet arról, hogy egy költőnek készülő szerb fiatalember által került kapcsolatba Nagybecskerek és a bánáti magyarság a modern magyar irodalom kezdetét jelentő Ady Endre és köre, a holnaposok törekvéseivel. Ebben Todošra, ahogy költői körökben Manojlovićot nevezték, hármas szerep hárult, nem csak hírnöke, de szemtanúja, sőt résztvevője is volt az Ady vezette költői reformnak, amint erről naplója és emlékezései hitelesen tanúskodnak. S bár a kötet dokumentumai elsősorban Manojlović szempontjából fontosak, nem kétségtelen, hogy apró részletek tekintetében a nagy Ady-irodalom számára sem érdektelen ez a barátság verseinek német és szerb fordítójával. Mert az volt, amin ezt a kötet néhány sora szépen példázza. Íme: „Este a kávéházban Ady Endrével […] Hajnali fél négyig maradtunk. Ady elbűvölő. Gyönyörű, feledhetetlen éj. Én az ő verseit olvastam neki saját fordításomban németül, s e fordítások tetszettek neki is meg a többieknek is. […] Vacsora után Adyval és az egész társasággal a kávéházban. […] Ady két versét szavalta, én meg felolvastam neki néhány versfordításomat”. Ugyanakkor a kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy Todoš által szerzett Belgrád tudomást Ady és körének modernista törekvéseiről. Külön figyelmet érdemel Manojlović távirati stílusban írt, de sok érdekes információt megörökítő naplója. A kötet második felében Németh Ferenc Manojlovićnak és az Ady köré gyűlt holnaposok (Babits, Juhász Gyula, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Miklós Jutka) kapcsolatát mutatja be a Holnap című antológia nagyváradi, aradi és temesvári bemutatója, illetve a körhöz tartozókkal folytatott levelezése alapján.
Olvasmányos, hasznos kiadvány.
*
A század közepét idézi Mák Ferenc terjedelmes előszavával, szintén a VMMI kiadásában megjelent Bizonyítás egyszerű utakon című, Draskóczy Ede (1891–1945) emlékét felelevenítő kötet. A óbecsei ügyvéd, Draskóczy, Szenteleky egyik legjobb barátja, munkatársa és törekvéseinek többrendbeli támogatója volt, amint ez a Szenteleky-levelezésből is tudjuk. Draskóczy nagyon is jól tudta, hogy a vajdasági magyar szellemi élet nem állhat talpra, s nem hozhat létre jelentős, maradandó értékeket, ha nincs megfelelő intézményrendszere. Ennek a mai napig érvényes felismerésnek jegyében telt fáradhatatlan munkássága, alapított és szerkesztett lapot Óbecsén, vezette elnökként Vajdaság egyik legjelentősebb művelődési intézményét a helyi Magyar Népkört, amely jelentős szerepet vállalt az óbecsei Helikon néven ismertirodalmi találkozó szervezésében, melyre kultúregyesületeken kívül a vajdasági magyar írókat is meghívták, hogy egymást megismerjék, panaszaikat, terveiket és problémáikat megbeszéljék (itt került szóba a vajdasági magyar írótársaság megalakításának gondolata, ami ma ismét aktuális lenne!), és írt irodalmunk vonatkozásában gondolatébresztő (vita)cikkeket, tanulmányokat meg könyvismertetőket. Legjelentősebb, ma is megkülönböztetett figyelmet kelthető írásai a Szentelekyt búcsúztató Levél egy élőhöz, valamint a központ és a perem viszonyát taglaló Regionalizmus (ma is aktuális kérdése irodalmunknak!), illetve a kisebbségi irodalomról írt szövege (Magyar kisebbségi irodalom a Délvidéken). Mindezek olvashatók a Draskóczy munkásságát prezentáló publicisztikai írásait, elnöki számvetés-beszédeit és irodalmi vonatkozású szövegeit tartalmazó három fejezetben, melyeket a róla írt szövegek, néhány levél és az ihletett előszót jegyző, a Draskóczy-életműre, emberi szerepre, értelmiségi magatartásra figyelmünket felhívó Mák Ferenc összeállította bibliográfia tesz teljessé.
*
Időben hozzánk legközelebb annak a kötetnek az írásai állnak, amelyek Balogh István Virágot ültetni sisakban című részben dokumentum-, részben pedig dokumentumokat irodalmiasított könyvében olvashatók. Ez az Oromhegyesen kiadott kötet a miloševići korszakkal szembeni csodálatos ellenállásként ismert polgári elégedetlenség napjait, eseményeit idézi emlékezetünkbe. Amikor a kis észak-bácskai falu asszonyai merészen szembeszálltak a férfiakat háborúba kényszerítő rendőri és katonai hatalommal. Arisztophanész háború ellen lázadó asszonyai kelnek életre a falubeli Zitzer Clubba, majd a Zitzer Szellemi Köztársaságba tömörülők dacolása során, szépen bizonyítva, hogy a szónak (ez volt egyetlen fegyverük) is van, lehet minden őrültséget legyőző ereje. Szívszorító, őszinte dokumentum, melyet a szerző többnyire visszafogott lendületű riporteri-novellaírói szövegei egészítenek ki.
Gerold László

Szerző
Dudás Károly: Ketrecbál. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Belső tájak fényképei (Fehér Ferenc: Vállalt világ)
(Híd. 1988/11.)
Szerző
Látomásnak ajtót nyitni; Hedda Gabler; Cseresznyéskert
(Híd. 1985/1.)
Szerző
Szentkuthy árnyékában (Fekete J. József: Olvasat)
(Híd. 1986/10.)
Szerző
Szentkuthy árnyékában. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Ember a természetben (Földi László: Az orgonák völgyében)
(Híd. 1990/9.)
Szerző
,,...Vadászni addig kell, amíg élsz.” (Földi László: Vadregény)
(Híd. 1997/11.)
Szerző
Elolvasom

Fehéren feketén

Évre száznegyven esztendővel ezelőtt jött létre Szabadkán a mai napig is létező, aktív Népkör, amely évtizedeken át, elsősorban a két világháború között a vajdasági magyar színjátszás őrhelye volt, ahogy ezt néhány nagy lélegzetű tanulmány és a Népkör működését bemutató krónika is tanúsítja. Ezt a sort egészíti ki Garay Béla 1971-ben írt, de csak a közelmúltban Magyar műkedvelők az őrhelyen (Életjel) címmel megjelent Népkör-története. Garay Béla 1924-től – amikor is feladva hivatásos magyar vidéki színész státusát visszatért szülővárosába – 1941-ig volt a Népkör meghatározó egyénisége, előadásainak rendezője és számos darab főszereplője. Akkor, amikor a jugoszláv hatalom felszámolta az eladdig egy évszázados múlttal rendelkező szabadkai hivatásos magyar színházi életet, a Népkör vállalta fel ennek műkedvelő szinten történő folyatását, fenntartását. S bár Garay 1945 után, lévén a szabadkai Népszínház rendezője, már csak többnyire külső figyelője volt a népköri műkedvelésnek, most megjelent krónikájában ezeket az évtizedeket is bőségesen dokumentálja.
Ki érdekel(het) egy ilyen kiadvány?
Ha nem is sokakat (háromszáz példányban jelent meg!), azokat mindenképpen, akik maguk is részesei voltak a népköri életnek, és természetesen örömmel veszik kézbe a múltjukat őrző, akár családi ereklyének is tekinthető kiadványt. S meg is érdemlik, hogy nevük ilyen formában fennmaradjon. Azok számára viszont, akik szakmai indíttatásból érdeklődnek művelődési életünk, s ezen belül színjátszásunk múltja iránt, minden bizonnyal érdeklődéssel bír ez a valóban alapos dokumentum.
Az ötvenkét év krónikáját tartalmazó kiadványból megtudhatjuk, hogy a Népkör a két világháború közötti és az 1945 utáni története jellegét tekintve különbözött. Előbb a megszűntetett magyar színjátszás túlélését szolgálta, nem mentesülve olykor a betiltástól sem, utóbb a Népszínház árnyékába kerülve viszont a műkedveléssel együtt már afféle munkásegyetemi jellegű ismeretterjesztő feladatokat is vállalnia kellett, egyebek mellett a szövetkezetek átszervezésének kérdésétől, a válásproblémáktól Liszt Ferenc élettörténetének ismertetésén a sport és egészség összefüggését taglaló előadáson át az irodalmi élőújságok és vetélkedők szervezéséig is. A Népkör mindkét időszakban a népszerű közérdeklődést szolgálta, népszínműveivel, nótaestjeivel és operettjeivel éppen úgy, mint ismeretterjesztő előadásaival és irodalmi rendezvényeivel.
Ugyanakkor az is kiderül Garay Béla poszthumusz könyvéből, hogy a Népkörnek a jó értelembe vett populista tevékenység során olykor a legmagasabb igényeket kielégítő pillanatai is voltak. Ilyen volt, amikor 1928-ban az Ibsen-évforduló kapcsán műsorra tűzték a Kísérteteket, s az előadás előtt Szenteleky Kornél beszélt az íróról. Vagy hogy nem sokkal a költő halála után, 1937 áprilisában Kosztolányi-estet tartottak, ahol a rokon Jász Dezső tartott előadást és az est szenzációjaként Csáth Géza Kosztolányi-verseinek megzenésítése hangzott el. De volt Kosztolányi-műsor 1943-ban, majd húsz évvel később, 1957-ben pedig bemutatták az Édes Anna színpadi változatát. S talán az is érdekes Kosztolányi-adalék, hogy a költő húga volt a népköri mesedélutánok szervezője. Az 1945 utáni időszak külön figyelmet érdemlő eseményei a szinte évi rendszerességgel tartott vajdasági irodalmi estek, színházi vonatkozásban pedig a Krleža-bemutató (Agónia), valamint a Miller-, a Frisch- vagy a Wilder-premier. Ez utóbbiak jelzik a népszínmű/operett-műsort felváltani próbáló modernebb törekvéseket is. Ez a szándék egyben utal arra a Népkörrel kapcsolatos, de az egész vajdasági magyar műkedvelő színházjátszás tekintetében fontos általános kérdésre: mennyire tudott lépést tartani a korszerű igényekkel s mennyire ragad le az egykor szükséges, de idővel elavult műsorpolitikánál és stílusnál. Aki arra vállalkozik, hogy egyszer feldolgozza a vajdasági magyar színházi amatőrizmust, az fontos adalékot talál ebben a kötetben, mind az előadott darabok vonatkozásában, mind pedig a műkedvelés elvi vitáit idéző részletekben.
Mindenképpen szép kiadói vállalkozás jó négy évtized után kiadni Garay Béla kéziratát, kár azonban, hogy a kiadvány nem foglalkozik a kézirat sorsával, miért „nem akadt kiadója” 1971-ben s azóta sem. Továbbá, hogy a szerkesztés nélkülözi a témára vonatkozó szakirodalmat, sőt az sem ártott volna, ha a krónikát hosszabb tanulmány követi a népköri színjátszásról, illetve, ha a műsor, a szerzők és a fellépők mutatói tartalmazzák a visszakeresést segítő oldalszámokat. Mindezzel sokat nyert volna ez a különben hézagpótló művelődéstörténeti kiadvány.
Gerold László

Szerző
Gion Nándor. Kalligram, Pozsony, 2009.
Szerző
Kétéltűek a barlangban
(Magyar Szó. 1968. augusztus 4.)
Szerző
Kétéltűek a barlangban. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Öt regény – öt recenzió
(Új Symposion. 1970/58.)
Szerző
Szenvtelenség és légkör. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Ezen az oldalon. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Ezen az oldalon. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Példabeszéd regényben elbeszélve (Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában)
(Híd. 1991/1.)
Szerző
Példabeszéd regényben elbeszélve. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Mit jelent a tök alsó?. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Gion Nándor újvidéki és pesti novellái
(Híd. 2008/10.)
Szerző
Kafkai arányok, lényegesen leegyszerűsítve
(Új Symposion. 1967/26–27.)
Szerző
Színműpályázat 1970.
(Új Symposion. 1971/70.)
Szerző
A színházteremtés izgalma
(Magyar Szó. 1970. december 10.)
Szerző
Többszörösen igazolt vállalkozás
(Magyar Szó. 1976. május 12.)
Szerző
Duna menti Hollywood
(Híd. 1986/2.)
Szerző
Színműpályázat '70. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Statisztikusok. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A budaiak szabadsága. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Vallatás. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Bűnös-e a Szél?. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Duna menti Hollywood. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A hajó. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Árok Ferenc egyszemélyes színháza. In. Gerold László: Színház a nézőtérről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1983.
Szerző
Álmodik a színház (Gobby Fehér Gyula: Az angyal álma)
(Híd. 2002/4.)
Szerző
Gobby Fehér Gyula: Az angyal álma. In. Gerold László: Léthuzatban. Húsz év száz kritikája az Újvidéki Színház előadásairól. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2004.
Szerző
Szerzőavatás az M-stúdióban
(Magyar Szó. 1969. december 10.)
Szerző
Az özvegy. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Ki vagyok? – Vagyok? (Az Újvidéki Színház Pác című előadásáról)
(Híd. 2002/10.)
Szerző
Olvasópróba (A feledés emlékezete)
(Híd. 2007/3.)
Szerző
Herceg János regénye és novellái
(Új Symposion. 1968/34.)
Szerző
Herceg János: Régi dolgaink
(Vigilia. 1994/4.)
Szerző
Zavarba ejtő megoldások
(Híd. 1999/12.)
Szerző
Elolvasom
Séták K. D.-vel térben és időben
(Vajdaság MA – Portéka. 2015. július 20.)

Séták K. D.-vel térben és időben

 

Két, Kosztolányi Dezsővel kapcsolatos könyvet olvastam, ezekről szeretnék írni. Mindkettő a költő-író életrajzához nyújt érdekes, érdeklődést kiváltható adatokat, s ilyetén óhatatlanul felvetik az írói életrajz szerepének, sőt fontosságának kérdését, amivel az irodalomtörténet akarva-akaratlanul is kénytelen szembesülni.

Bíró–Balogh Tamás szegedi irodalomtörténész kötetének (Mint aki a sínek közé esett, Quinter Kiadó, Bp. 2014) tanulmányai a költő életrajzának eddig kevésbé vagy szinte nem méltatott részleteivel foglalkoznak, a szabadkai szerzőkvintett (Ágoston Pribilla Valéria, Hicsik Dóra, Korhecz Papp Zsuzsanna, Ninkov. K. Olga és Raffai Judit) pedig Séta Kosztolányival című szép kivitelű albumban a költő gyerekkorának szabadkai helyszíneit mutatja be (Forum, Újvidék – Szabadkai Városi Múzeum, 2014).

Kosztolányi opusának kultusza a (kultúr)politika diktálta nagy elhallgatást követően az irodalom és az olvasók örömére immár néhány évtizede folyamatos. Beindult műveinek kritikai kiadása, életét Petőfihez és Adyhoz hasonlóan szinte napról napra tárja fel a kutatás, kiadták levelezését, publicisztikáját, műveiről számos elemzés készült. Irodalmi közvéleményünkben Kosztolányi ismét jelen van. Érthető, hogy a kutatás olyan mozzanatokkal is foglalkozik, melyeket eddig homály takart. S ezzel együtt a költőről alkotott kép is változik, alakja, életének ellentmondásai is megmutatkoznak. Az iránt is érdeklődés van, amiről Shakespeare kapcsán éppen Kosztolányi ír, nevezetesen, hogy a szelleme mellett, melyet „betűkben őrzünk, csordultig töltötte koponyánkat és szívünket. Elepedünk egy kis közelség után”. Ne csak a művekről halljunk, mert arra is kíváncsiak vagyunk, „mit evett, milyen volt az egészsége, a szerelme, a könyvtára”, s minden más, ami az életét meghatározta. Mert, hogy ismét Kosztolányit idézzük, a „költő igenis a legemberebb ember, gyarló és isteni, mindig a vér szól belőle, mindig az ösztönök, és a valósághoz és az élethez éppen az érzékeivel férkőzik, melyek finomabbak, mint másokéi”. Ennek érdekében vélte fontosnak a „pszichofizikai irodalomtörténet-írás”-t, azt a rendszert, „mely párhuzamba állítja a testi és lelki jelenségeket”. Nagyjából erre vállalkozik e tanulmányok írója, amikor Kosztolányinak, az embernek kivétel nélkül az irodalommal kapcsolatos gesztusait keresi és idézi meg. Néhány apróbb mozzanat mellett, mint egy pornográf regényben megjelent versfordításaiért történt feljelentés, két erdélyi dedikáció története, s természetesen a szegedi epizódok, a kötet kiemelten érdekes témája Kosztolányi közreműködése a kétes hírű Pardon-rovatban, illetve a Vérző Magyarország című irredenta versantológia szerkesztésében.

A Pardon az Új Nemzedék című 1919 végén indult szélsőjobboldali lap szinte naponta megjelenő igencsak szúrós hangvételű rovata volt. Bár a cikkek név nélkül jelentek meg, így nyújtottak védelmet „a szerző számára a megsértettek bosszújával szemben”, elég gyorsan köztudottá vált, hogy a Pardont Kosztolányi hívta életre és (nyilván) a cikkek legtöbbjét is ő írta. Neve egybeforrt nem csak a költőt kompromittáló rovattal, hanem magával a fogalommal. Bíró–Balogh Kosztolányinak az újsággal és a rovattal való kapcsolatát vizsgálja tanítandó példamutató filológiai türelemmel és alapossággal. Míg az Új Nemzedékbeli rovattal, igaz, csak szőrmentén, foglalkozott a Kosztolányi-irodalom, addig az általa szerkesztett, 1920-ban megjelent, „első magyar irrendenta könyv”-ként ismert Vérző Magyarország című antológiáról (előszavát Horthy írta!) szinte tudomást sem vett. Talán, mert „csak egyszeri kisiklásnak, az életmű zárványának tekintették, amelynek megszületésére a történelem viharai (világháború, Trianon, Tanácsköztársaság, fehérterror) kielégítő választ adtak”. S mint ilyent nem tartották az opus és a magánélet fontos részének. Némileg Bíró–Balogh is menti a költőt, amikor a kötet szerkesztői szerzőségével foglalkozva megállapítja, hogy az antológia 1928-as második kiadásához Kosztolányi „csupán a nevét adta”, a(z át)szerkesztést „valójában nem is ő végezte”.

Kétségtelenül kényes kérdésekkel foglalkozik ez a nyilván ellenvéleményeket gerjesztő kötet, amely új adatokkal árnyalja Kosztolányi életrajzát, de semmiképpen sem rombolja az életmű jelentette monumentális szobrot. Egyrészt, mert szerzője alapos elemzéseiben kizárólag a tényeket veszi számba, tartózkodik az opust sértő következtetésektől, csupán az életrajz eddig nem kellőképpen ismert mozzanatait mutatja meg, másrészt pedig tisztelettudóan viszonyul a nagy költőhöz, kerüli a szenzációhajhászást, a bulvár-attitűdöt, egyszerűen csak filológusként végzi – kiválóan – a munkáját.

Az életrajz adalékait kapjuk a Séta Kosztolányival című kötetben is. Azokat a helyszíneket mutatja be, melyek Kosztolányit Szabadkához kötötték. Képek, a színhelyek leíró bemutatása, Kosztolányitól és másoktól vett idézetekkel azt a költő számára fontos kort idézik meg, melyről Kosztolányi írta: „Ha egyszer életrajzot írnék magamról, csak a gyerek életrajzát írnám meg”. Az életrajz tárgy, emberi keretét nyújtja ez a nagyon ízléses, hozzáértést tanúsító kiadvány, amely egyszerre Kosztolányi- és Szabadka-kalauznak is tekinthető.

Az itt bemutatott két kötet nem dönti el a költői életrajz kérdésének szerepét az életmű viszonylatában, de mindenképpen olyan könyvek, amelyek mindazok számára, akik a művek mellett (nem helyett!) Kosztolányi Dezső életének részletei iránt is érdeklődnek, tanulságos és jó olvasmány lehet.

Gerold László

 

Szerző
Szakirodalom az alkotóról
A tanár felel
Szerző
Hatvan magyartanár
Szerző
„Csak egy tanár” (I.)
Szerző
„Csak egy tanár” (II.)
Szerző
„Csak egy tanár” (III.)
Szerző
„Csak egy tanár” (IV.)
Szerző
„Csak egy tanár” (V.)
Szerző
„Csak egy tanár (VI.)
Szerző
Hatvan magyartanár. Jegyzetek egy szociológiai felmérés ürügyén
Szerző
Harminchat magyartanár
Szerző
Szociográfia vagy régi viták fölelevenítése?
Szerző
Diákok, magyartanárok és szociográfia
Szerző
Jegyzet Gerold László művelődés-szociográfiai tanulmánykötetéről
Szerző
A Rólunk is vallanak című könyvről
Szerző
A kezdeményezés dicsérete
Szerző
Gerold László
Szerző
Hatvan vajdasági magyartanárról. In. Pedagógia Szemle. 1973/12.
Szerző
Gáláns levél a múltba
Szerző
Színháztörténeti híd. In. Népszabadság. 1977. február 13.
Színháztörténeti utazás
Szerző
Gondolatok egy könyv ürügyén. In. Új Szó. 1977. szeptember 16.
Szerző
Érték és valóság. In. Alföld. 1979/12.
Tetten ért rendezés
Eredmények és tennivalók színháztörténetünk kutatásában
Szerző
Kritikus a szomszédból. In. Nagyvilág. 1985/4.
Színházi kultúránk felnőtté válása
Szerző
Színház a nézőtérről. In. Életünk. 1986/1.
Színházesszék. In. Magyar Képes Újság. 1986. április 6.
Szerző
A színházi változások nyomdokain
Színháztörténetünk nagy és fontos fejezete
Szerző
Ex libris. In. Élet és Irodalom. 1991. július 12.
Szerző
Dráma és színjátszás Szabadkán
Szerző
Adalék műveltségképünk anatómiájához
Szerző
Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1994. 189 l.
Szerző
Az „önkéntelen értékrend”. In. Bányai János: Kisebbségi magyaróra. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1996.
Szerző
A fókuszban: Kosztolányi
Az alkotás, a befogadás és a megőrzés kultúránk életfolyamataiban. Gerold László: Meglelt örökség, Forum Könyvkiadó, 1994. In. Szeli István: Nyelvünk, kultúránk, nyelvi kultúránk. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Szociográfiák nyomában. Írások szociográfiákról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
A drámatörténész és kritikus térségünk magyar színműveiről
Szerző
A „korszerűtlen” kritikus
Szerző
A színikritika méltósága és a színház szeretete
Szerző
Szemben a nemolvasás pannon hagyományaival
Szerző
Könyvtörténetünk újabb fejezete
Szerző
A lexikoníró szomorúsága
Szerző
Egy nem létező irodalom lexikona
Szerző
Részemről az ügy tárgytalan
Egy nem létező irodalom lexikona. In. Tomán László: A bűnös irodalompolitikától az irodalom bűneiig. 50 év irodalmi vitacikkei. Atlantis, Újvidék, 2001.
Szerző
Levelek Bergengóciából
Szerző
Szemben a nemolvasás pannon hagyományaival. In. Utasi Csaba: Mindentől messze. Esszék, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2002.
Szerző
A színikritika méltósága és a színház szeretete. In. Bányai János: Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2003.
Szerző
A lexikoníró szomorúsága. In. Bányai János: Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2003.
Szerző
A tanár felel. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. 3. köt. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Belgrád, 2003.
Szerző
Gáláns levél a múltba. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. 3. köt. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Belgrád, 2003.
Szerző
Sorstársi töprengések egy lexikont lapozgatva. In. Dávid Gyula: Írók, művek, műhelyek Erdélyben. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003.
Szerző
Könyvek a Vajdaságból. In. Márkus Béla: Tények és képzetek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2005.
Szerző
(Színi)kritikus az ünneplők között. In. Bányai János: A védett vesztes. Kisebbségi magyaróra II. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2006.
Szerző
Lexikon.yu/mi. Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon. In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Egy Egészet keresve
Szerző
Gerold László: Átírás(s)ok(k). Drámából dráma – tanulmányok, esszék
Szerző
Gerold Gionja
Kritikusi botanika
Szerző
Két monográfia Gion Nándorról (Elek Tibor: Gion Nándor írói világa; Gerold László: Gion Nándor)
Kívülről, belülről. In. Kalligram. 2011/1.
Szerző
Emlékek nélkül, kulcslyukon át. In. Kalligram. 2012/1.
Szerző
Szabotázs
Szerző
Gerold László köszöntése. In. Spiró György: Magtár. Cikkek, tanulmányok, 2004–2012. Magvető, Budapest, 2012.
Kritikusi botanika. In. Tarján Tamás: Szemmagasságban. Olvasásírások. Pont, Budapest, 2013.
Szerző
Elolvasom
A „tópart és templomtorony-perspektíva” elleni örök tiltakozás
Szerző

A „tópart és templomtorony-perspektíva” elleni örök tiltakozás

GEROLD LÁSZLÓVAL
ILIA MIHÁLY BESZÉLGETETT

A 75 éves Gerold Lászlót, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanárát, irodalomtörténészt, (színi)kritikust, a híres Új Symposion-nemzedék és a Napló Kör tagját Ilia Mihály, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalom Intézetének legendás oktatója, a Tiszatáj folyóirat egykori, a határon túli magyar irodalmak ügyét folyamatosan szem előtt tartó, segítő főszerkesztője köszöntötte a szegedi Millenium Kávéházban 2015. október 21-én. Kettejük beszélgetéséből nemcsak az ünnepelt életútja, irodalomtörténészi és közéleti pályája rajzolódott ki, hanem a vajdasági magyar értelmiség múltja és jelene, mely értelmiséget mindig, így még ma is determinál és alakít az olyan fontos fórumokkal, intézményekkel és sajtóorgánumokkal kialakított viszonya, mint például a Híd, az Új Symposion, az újvidéki Magyar Tanszék, a Magyar Szó vagy a Napló Kör.

A két irodalomtörténész első, személyes találkozására közel negyvenöt évvel ezelőtt, a hetvenes évek elején került sor: az akkortájt a szabadkai színháztörténetet író és a Bácskai Hírlap c. sajtó színikritikai anyagát kutató Gerold Szegedre utazott, melynek gazdag könyvtára rendelkezett a számára hiányzó forrással, az 1900-as évek elejének lapszámaival. Napokba tellett a fénymásolatok elkészítése, így egy, általa személyesen még nem ismert, de tudott (a Vajdaságban széles körben szeretett és nagyra becsült) nevet mondott, Iliáét. Az akkor főszerkesztő-helyettes vagy már főszerkesztő Ilia szintén ismerte Gerold munkásságát, így egymás iránti figyelmüket ő nem is az élő, hanem a folyóirat-kapcsolatuktól datálja. Ilia még 1968-ban, egy Tiszatájnak írt jegyzetében értekezett a határon túli magyar irodalmak fontosságáról és az anyaországi jelenlétük, recepciójuk hiányáról. Ebben a jegyzetben Geroldot is említi, akinek neve – különös hangzása miatt – az olvasóknak felvett, szerzői névnek is tűnhetett, jóllehet, tudhattuk most meg a tulajdonosától, felmenőit ezen a néven telepítette Bánát északi részére Mária Terézia. Így Tőzsér Árpád négykötetes naplójában is, minden bámulata ellenére, tévesen hiszi azt, hogy a Gerold (vagy ahogy tulajdonosának képzőművész barátai, Maurits Ferenc, Kapitány László, illetve egykori matematikatanára mondta, a „Zserold”), de ugyancsak bizonyos vajdasági, az Új Symposion c. folyóirat köré tömörülő értelmiség (Végel, Guelmino vagy Gion) csoda-neve nem anyakönyvezett, hanem felvett, fiktív volna. Az eredetiség kérdése – a mostani Millenium Kávéház-as beszélgetésben – az újvidéki irodalomtörténész pályájának eredettörténetéhez vezetett át: családjának nem volt anyagi kerete, hogy Belgrádban orvosi egyetemre írassák, és jóllehet focista is szeretett volna lenni, erre nem volt jó tüdeje, így az akkortájt alapított újvidéki magyar tanszék hallgatója lett, hiszen az irodalom és a könyvek szeretete valójában mindig is közel állt hozzá.

Sinkó Ervin (a tanszék alapító vezetője, aki egyetemi óráin akármiről beszélt, végül előadását Adyval fejezte), B. Szabó György, Szeli István és Bori Imre, egy nagy nemzedék jelentős tagjai voltak Gerold mentorai, akiktől – elmondása alapján – széles látókörét, a nyitottság iránti igényét és az irodalomhoz való nem merev viszonyulását, hanem értelmezői szabadságát kapta. A hatvanas évek erős szellemi közegében, inspiratív nemzedék tagjaként (társai többek között Tolnai Ottó, Domonkos István és később a tanszék oktatóivá váló Bányai János, Utasi Csaba, Bosnyák István voltak), az Ifjúsági Tribünön szervezett nagy vitaestekhez, majd 1961-től az Ifjúság mellékleteként, később, 1964-től önálló folyóiratként megjelenő Új Symposionhoz kapcsolódva jóllehet ő is – mint alkotó, szerkesztő társai – más, saját utat alakított ki és járt be, mégis fontosnak tartotta ezen az Iliával folytatott beszélgetésen generációjának alapvető szemléleti egységét hangsúlyozni. Ezt a szemléleti egységet a vajdasági literatúrában történő, az ötvenes évek végén lezajló változások alakították ki: a korábban pártkáderek által működtetett, szerkesztett, publikált Híd c. folyóirat köré irodalmi műveltséggel, esztétikai érzékenységgel rendelkező értelmiség (Majtényi Mihály, Herceg János, 1957-től Major Nándor) csoportosult, és hozzájuk, a vajdasági irodalom provincializmusa elleni harcba szállt be Gerold fiatal nemzedéke, hogy a szocreál irodalom háttérbe szorításával teret adjanak a modern törekvéseknek. Gerold szerint a symposionista Sinkó-nemzedék közös, alapvető lényege maga a tiltakozás volt, ez az, ami még most is áthatja és összekapcsolja őket, feleveníti és intenzívvé teszi a régi viszonyokat, hiszen a „bezárkózás, a tóparti és templomtorony-perspektíva, a permanensen tévesen értelmezett regionalizmus” (Bányai), tehát a vidék zárt szelleme elleni lázadás manapság újra aktuális a Vajdaságban.

A Gerold életpályájában meghatározó Új Symposion magyarországi és szerbiai fogadtatása, a publikált magyar és ex-jugoszláv szerzőgárda (utóbbihoz néhány példa: Vasko Popa, Danilo Kiš, Miodrag Pavlović, Šoljan és Tomislav Ladan), valamint a délszláv társlapokhoz fűződő viszony kapcsán az újvidéki irodalomtörténész az 1959-től kinyíló jugoszláv horizontról mesélt, melynek köszönhetően egyrészt beáramlottak a magyarországi könyviadás termékei (ezekről kritikákat írtak, illetve a vajdasági köztudatba kívántak hozni olyan szerzőket is, mint pl. – Bányai publikációi által – Németh Lászlót vagy Déry Tibort). Másrészt a folyóiratukhoz hasonló, egyetemista fiatalok által szerkesztett, szabadelvű lapok (az újvidéki Polja, a Danas vagy a zágrábi Telegram) közvetítésén keresztül tájékozódhattak az új irányzatokban, nyugat-európai művekben és kurrens elméletekben. „Ezeket a másod-, neki már harmadkézből szerzett ismereteket Esterházy Péter – akit a Sympo is közölt, akárcsak más, Magyarországon tiltó listás szerzőket: Mészölyt, Mándyt, Konrád Györgyöt, Eörsi Istvánt, Fehér Ferencet és Heller Ágnest – is emlegeti, amikor a folyóiratunkról beszél”, fűzte még hozzá Gerold, aki a tiltott irodalom kapcsán még arról anekdotázott, hogy jóllehet lapjuk átjutott a határon és bejutott az anyaországba, de ők maguk beutazási vízumot nem kaptak, és a lapszámok (vagy ugyanígy Bori Kassák-könyve) mind a könyvtárak zárolt állományába kerültek. Jugoszlávia ehhez képest nyitott volt, pontosabban csak megjátszotta a maga nyitottságát, hiszen jelen volt ott is a cenzúra (pl. Beckett Godot-ra várva c. drámáját először nem engedték bemutatni), jóllehet a nyugati művészeti produktumok végül csak eljutottak – maradva tovább a színháznál – Ljubljanán, Zágrábon, Szarajevón keresztül Belgrádba, pl. az Atelje 212 modern színházba.

Gerold színikritikusi tevékenysége még egyetemista évei idején kezdődött, habár a színház iránti szeretete gyerekkorához vezet vissza (ő is, akárcsak Ladik Katalin, diákszínész volt, rengeteg darabot nézett már akkor is, és önmagát mindig is vizuális típusnak tartotta). Első kritikáját Tolnai felkérésére írta az Új Symposionba, ebből a felkérésből és a színházról folytatott diskurzus vajdasági hiányából született meg tehát munkásságának egyik jelentős iránya: megírta Szabadka színháztörténetét, évtizedek óta ír a vajdasági színházakban játszott darabokról (kezdetben a Magyar Szó olyan munkatársaként, aki a hatvanas évek Belgrádjában a Bitef színházi fesztiválnak köszönhetően tájékozódhatott a nyugati színjátszásban) és 19. századi kutatói érdeklődése is elsősorban a drámai műnem felé nyitott. Az Újvidéki Egyetem 19. századi irodalmat tanító oktatójaként Ilia kérésére megemlékezett a számára kedves, a szakma által is becsült volt tanítványairól: Thomka Beátáról, Juhász Erzsébetről, Faragó Kornéliáról, Harkai Vass Éváról, Toldi Éváról és a jelenleg a szegedi egyetemen tanító, szintén 19. százados Hász-Fehér Katalinról. Nyugdíjasként elszakadt már az újvidéki tanszéktől, ahogy ő fogalmazott – „kiiktatódott”, majd a szegedi bölcsészkarhoz hasonlítva volt intézményét a hagyományszakadásról beszélt: „Nálunk leveszik az ajtókról a tábláinkat, nincs kint a nevünk, mint a szegedi intézetben pl. Csetri tanár úr táblája. Az új tanszékvezetés már a tradicionális tanszék napi rendezvényre sem hív meg minket (Jungot, Bányait, engem). Egyébként ez a tanszéki ünnepség éppen ma van, hiszen 1959. okt. 21-én, ezen a napon tartotta Sinkó Ervin a székfoglaló beszédét”.

Ilia kiemelte Gerold munkásságában az értelmiségi szociográfiával való foglalkozást is, ennek egyik jelentős terméke a Hatvan magyartanár című munka, mely – szerzője elmondása alapján – a Magyar Szóban töltött újságírói tevékenységének köszönhetően született meg. Vidékre, terepre utazó, riportot készítő kollégáit (Matuska Márton, Csorba István, Németh István) Gerold gyakran elkísérte, mert a kis falvakban jelenlevő kultúra, oktatás minősége érdekelte. Az Ács Károly által szerkesztett Híd pályázatára végül 1969-ben megírta ezt a második díjjal jutalmazott, az akkori vajdasági pedagógustársadalomban nagy port kavart művet, melynek egyik vitát kiváltó alaptézise a pedagógiai tudás mellett a szakmai ismeretek, tájékozódás és felkészültség elvárása volt. Jóllehet Gerold később felhagyott az értelmiségi szociográfiával való elsődleges foglalkozással, mégis gyakran visszatért és ma is visszatér a publicisztikai műfajokhoz, hiszen pl. a Vajdaság Ma internetes hírportálon Portéka címmel jelenleg is van saját rovata.

Gerold a vajdasági magyar irodalom jelenlegi helyzetéről értekezve a fokozatosság hiányát emelte ki, mellyel szemben saját nemzedékét és az akkori literatúrát állította párhuzamba: fiatal szerzőként az Ifjúságban indultak, következő lépcsőfokként az Új Symposiont szerkesztették, miközben szépen, lassan beépültek a Hídba (ezáltal ez a folyóirat is egy új irányvonalat kapott), Fehér Kálmán, Bányai és ő szerkesztőtársak lettek a Hídban (Gerold majdnem húsz évig szerkesztette a kritikai rovatot), így tulajdonképpen az, hogy 2004-ben, Bori halála után a folyóirat főszerkesztőjévé nevezték ki, egy fokozatosságnak a logikus eredménye volt. „A fiatalok helyzete ma más”, állította az újvidéki irodalomtörténész, „hiszen kevesebb a megjelenési lehetőség a Vajdaságban, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt”. Rádióműsorok szűntek meg, mint ahogy a szabadkai Üzenet c. folyóirat sincs ma már, a Családi Kör hetilap nem közöl irodalmat, a Hét Nap is csupán módjával, egyedül – első publikálási lehetőségként – szinte csak a Képes Ifjúság van. „De nemcsak az irodalmi közlés lehetősége szűkült be a Vajdaságban, hanem a véleménynyilvánításoké is, hallgatólagos cenzúra van, az egyetlen magyar nyelvű napilap, a Magyar Szó is pártkontrolli fennhatóság alá került, szinte csak a Vajdaság Ma és a Második Nyilvánosság van, ahol kultúráról, közéletről szabadon publikálhatunk”, fűzte még hozzá Gerold, így a születésnapi beszélgetés a Vének Tanácsáról és a Napló Körről (mint az ünnepelt értelmiségi létének két fórumáról) folyatott diskurzussal zárult.

A Vének Tanácsa (kezdetben az újvidéki Forum kiadó épületében) tíz vajdasági magyar értelmiségi (Bányai, Maurits, Bordás Győző, Tolnai, Várady Tibor, Végel László, Gobby Fehér Gyula, Harkai Vass, Faragó) heti összejövetele, privát közege, véleménycseréje, míg a Napló Kör a Napló – a kilencvenes évek egyetlen független vajdasági magyar hetilapjának – egykori szerkesztőit (Bódis Gábor, Németh Árpád) és hasonlóan gondolkodó társait (pl. Tolnai, Végel, Balázs Attila, Losonc Alpár, Losoncz Márk, Pressburger Csaba, Radics Viktória) foglalja magába, nyilvános, magazinszerű esteken szólalnak fel, értekeznek kultúrpolitikai vagy politikai kérdésekről. A 75 éves irodalomtörténész számára ez a két fórum jelenti az oázist a Vajdaságban, abban a régióban, melynek jelen pillanatban égető szüksége van az autonóm értelmiségi szociográfiákra.

Bencsik Orsolya

 

Elolvasom
Gerold László (1940–2016)

IN MEMORIAM

Gerold László

(1940–2016)

Nehéz elhinni, hogy meghalt. A barátom volt 1957 óta.

Az újvidéki Moša Pijade Gimnáziumban ismerkedtünk össze, két évvel fölöttem járt. Mindketten szenvedélyes olvasói voltunk az iskolakönyvtárnak, amelyet akkor Juhász Géza, a magyartanárunk vezetett. A tanár urat érdekelte, mit olvasunk, miért olvassuk, mit értünk abból, amit olvasunk. Végül egy egész olvasóklub alakult ki körülöttünk, amelyben a legtöbbet vitázó tag Végel László volt, de Vicsek Károly, a filmrendező, Brasnyó István, a költő meg Fajge Roland, a topolyai szociológus is mindig részt vett benne. Gerolddal akkor kerültem közeli kapcsolatba, amikor Fábri Nándor földrajztanárunk felkért bennünket, hogy szerepeljünk az általa összeállított Karinthy-kabaréban. Mi adtuk elő az Énekóra című jelenetet. Ő volt a tanuló, én játszottam a tanár szerepét. Az Epres utcai József Attila Művelődési Otthonban játszottuk, majd a szabadkai gimnáziumban Mirnics Zsuzsa önképzőköri elnök meghívására. Utoljára tavaly szilveszterre fojtottam meg, amikor a közönség szórakoztatására előadtuk az újvidéki EHO szeretetszolgálat termében az Énekórát.

Gerold László nagyon komolyan vette a hivatását. A gimiben még novellákat írt, de erről sürgősen lebeszéltem. Magam is meglepődtem, hogy hallgatott rám. Kritikus lett belőle. Egyike volt azoknak, akik elsőként írtak a novelláimról. Összeszorítottam a szám, a véleményéről sohasem beszéltem. Ha az ember barátja a kritikus, akkor jobb a véleményét meghallgatni, beszélni róla nem túl hasznos. A Magyar Szóban kezdett dolgozni, szerette az újságot, szerette a munkáját. Mikor szociológiai pályázat jelent meg, Gerold megírta a Rólunk is vallanak című könyvét, ma is hasznos olvasmány, kár, hogy mostanában senki sem beszélget ilyen színvonalon a magyar szakos tanárokkal a munkájukról. Mikor elkezdtem a Belgrádi Televízióban dolgozni, szerettem volna odacsábítani a barátomat, de nem hagyta magát. A Magyar Szót csak a Magyar Tanszék kedvéért hagyta ott, 1971-ben lett tanársegéd az egyetemen. Legtöbbet persze a színházról meg a drámákról írt. Doktorátusát is a szabadkai színházról írta. Címe: Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században. Az egyetemen nem volt akkor olyan óra, amelyben a drámákról beszélhetett volna. Vállalta, amit kínáltak neki, hivatalosan a XIX. századi magyar irodalom oktatója volt, de tulajdonképpen egész életében a színházról, a drámaírásról, meg a kultúra legaktuálisabb eseményeiről írt. Ez érdekelte.

Olyan korban kezdtünk írni, amelyben sikerült kitörni a vidékiesség, a zártság meg szocreál köréből. Gerold ennek a folyamatnak egyik legharcosabb képviselője volt. Érdekes módon ezt a szellemi alapállását élete végéig megtartotta, erre nem hatottak az évek, még hetvenöt évesen is kész volt felvenni a harcot akárkivel, aki szerinte nem szolgálta a vajdasági magyar kultúra érdekeit. Most is olvashatóak a legutóbbi írásai a Vajdaság Ma honlapján, elő lehet hívni őket, akárki megnézheti, hogy magatartása és viselkedése ebben az ügyben milyen következetes volt.

Az egyetemi ranglétra minden fokán végigment. 1971-ben lett tanársegéd, 1983-ban docens, 1988-ban rendkívüli tanár, majd 1995-ben rendes tanár. Kilenc évig vezette a Magyar Tanszéket. Ezt a munkát becsületből végezte, a szíve mindig a színházhoz húzta. Tanított a zombori tanítóképzőben is, Veszprémben és Belgrádban is. Kétszer kapott Híd-díjat, megkapta a Szenteleky-díjat, a Sterija-díjat is, mint a legjobb jugoszláviai kritikusok egyike. Volt a Híd című folyóirat főszerkesztője. De mondom, amit szeretett, az a dráma volt, a drámákról beszélt és írt a legszívesebben. Persze, nem ezért lettünk barátok. Az ember nem is tudja, miért lesz valaki barátja. Valamiképp szellemi rokonná fogadunk valakit. Gerold Lászlóval összekötött, hogy ugyanakkor éreztük meg, ki kell törnünk abból a bezártságból, amely jelentkezésünkkor jellemezte az itteni magyarság szellemi életét. Ő gyorsan csatlakozott a Symposion-körhöz, nekem a magány kellett, sokáig kerestem saját utamat. Ez azonban soha nem szakított el bennünket egymástól, majdnem fél évszázadig barátkoztunk. A félreértelmezett regionalizmus, a kultúránk még kisebbé tétele, a zártság, mint stratégia ellen sokszor szólaltunk fel.

Idén megjelent könyve, a Vajdasági Magyar Irodalmi Lexikon 1918–2014, Forum Könyvkiadó, mutatja, hogy soha nem tudott elszakadni attól a közösségtől, amelyhez tartozott. Az első kiadás 2001-ben még Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon címmel jelent meg, s természetesen tartalmazza a szlovéniai meg a horvátországi magyar irodalmat is. Ez az újabb alkalmazkodik a történelmi változásokhoz, szerényen vajdaságinak nevezi magát. Rengeteg munka van benne. Szinte egyedül, néhány tiszteletdíjas egyetemista segítségével készítette el. Még nem sikerült minden szócikkét elolvasnom, remélem, valamivel kevesebb hiba lesz benne, mint a tíz évvel ezelőtti kiadványban. Vigasztaljon bennünket, Geroldnak megadatott, hogy szinte az utolsó percig dolgozhatott. Életében jó néhányan kerültek vele vitába, viszont mindahányan tudták, nem személyes harag vagy rosszindulat vezeti a tollát. Gerold László azt szerette volna elérni, hogy mindnyájan civilizált módon gondolkodjunk, tevékenyen segítsük a vajdasági magyarság kultúrájának előrehaladását. Ő megmondta véleményét műveltségképünkről, művelődésünk helyzetéről. Alkalmunk van erről elgondolkodni, írásait olvasva átgondolni saját véleményünket, meg persze, megfogalmazni saját tennivalónkat. Mindnyájunk nevében köszönöm meg Geroldnak, hogy ezt lehetővé teszi.

Elolvasom
A vajdasági magyar csúcsértelmiségi autonómiája
Szerző

LOSONCZ ALPÁR: A vajdasági magyar csúcsértelmiségi autonómiája

Gerold László halálára

Egyre több konstitutív elem tűnik el a vajdasági magyar kultúra felépítményéből. És üresen marad a helye annak, aki eltávozik. Betömhetetlen szakadékok nyílnak meg. Közben tanulnunk kell, hogyan lehet valakit szubjektivitásában tisztelni/elismerni, halálában is.

Mert Gerold László túlságosan meghatározó személyisége volt ennek a kultúrának ahhoz, hogy a róla szóló gondolkodást beoltsuk a gyász szükségszerűen tapintatos, szertartásszerű beszédmódjába. Nem is tehetnénk rosszabb szolgálatot emlékének, mint ha megelégednénk a semmitmondó tisztelgéssel: nem illik ez egy olyan emberhez, akinek éles polémiák is övezték útjait, és aki, mint a jelentékeny egyéniségek, megannyi dilemmát hagyott örökségül.

HARC A DILETTANTIZMUS, PROVINCIALIZMUS ELLEN

Baljós jelek: egy korszak vége felé közeledünk – beláthatatlan következményekkel. Merthogy Gerold tevékeny, elengedhetetlen része volt annak a kultúr- és politikatörténetnek, amelyet a néhai Új Symposion irányvonala határozott meg, és amely rányomta bélyegét a vajdasági magyar önértelmezésre. A jugoszláv szocializmus, amelyet mégsem lehet könnyen beleönteni a reálszocializmus olvasztótégelyébe, látóhatárt jelentett a symposionisták számára a XX. század hatvanas éveiben. Mégiscsak talaja lehetett egy kritikai vállalkozásnak, sarkalatos kultúrateremtésnek, méghozzá kisebbségi körülmények között. Történik mindez egy olyan korban, amikor Vajdaságban sok minden hiányzott és temérdek gátat kellett átszakítani. Ez hozta a felszabadulás szédítő tapasztalatát, de a környezet örökös gyanúperét is, hogy a szereplők kisebbségi-nemzeti lojalitása legalábbis kérdéses, azaz egy lezser kozmopolitizmus által meghatározott.

Geroldot ott látjuk a kezdet kezdetén, a híradások félreérthetetlenek. Hozzájárul a kultúrateremtéshez, a modernség lendületéhez. Egy nemzedék, egy kollektivitás keretei között formálódtak szerepkörei: az újságíró, a szerkesztő, az egyetemi tanár, aki, pozíciója okán, művelődéspolitikus is, és nem utolsósorban a különböző színházi történéseket kitartóan figyelő értelmiségi.

A nemzedék: az erősen összefogottak együttléte, kollektivitás, amely kiegészíti azt, ami egyéni. Amikor 1981-ben mi, mármint az Új Symposion akkori szerkesztői, őt is faggattuk idevágó gondolatairól, pontosan ezt a vonatkozást domborította ki, noha már bizonyos kételyekkel megterhelve.

Gerold nem volt doktrináris-programatikus, mint Bosnyák István, nem ontotta a stratégiai reflexiókat, mint Bányai János, nem szívta magába a baloldali radikalizmus megnyilvánulásait, mint Végel László. Ateoretikus hajlama elsősorban műközpontú elemzési készséggel, a színházra utaló műveltséggel párosult.

Nem keresett elméleti armatúrákat, inkább művek szövetének felfejtését célozta meg. De mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy mindig, tehát a legkorábbi időktől fogva, hallunk egy geroldi publicisztikai hangot. És ez a kulturális-felvilágosító elkötelezettség hangja, amely elszántan harcol a dilettantizmus, a provincializmus, a kisebbségi kulturális holtvágányok formái ellen: Gerold rendre-módra nyakába veszi a fáradságot, és szétnéz a vajdasági magyar kultúrában, vagy az egyetemi szférában, méghozzá annak érdekében, hogy leleplezze a visszásságokat. Teszi ezt, amúgy, élete végéig  –  ebben senki nem fogja helyettesíteni.

És ez az említett hang, például, sokatmondóan és számonkérően szóvá teszi – még az akkori Jugoszláviában -, hogy a könnyűvérű nők szerepei egyre-másra Jolánokhoz, Rozikákhoz, Margitokhoz rendelődnek. Aztán amikor Herceg János rálicitál a geroldi gesztusra és az általánosítás, majd a symposionisták eltúlzott antiprovincializmusa felé mozdítja el az érvelés menetét, Gerold erőteljesen visszavág, és konceptuális kérdésekbe bonyolódik. Vagy rendszeresen benéz a frázis homlokzata mögötti építménybe: lerántja a leplet, bírálat alá rendeli a vajdasági magyar hangjáték felelőseit, vagy a gyatra színházi kritika hordozóit, esetleg a döcögősre sikerült értelmezéseket. Voltaképpen

mindig készen állt, hogy pellengérre állítson: polemikus autoritása, kockázatvállaló magatartása innen származik. A közéletben hangadó szerepet vállalni akaró, a közéletet-nyilvánosságot meghatározó erejűnek tekintő publicisztikai-irodalmár Gerold nem véleményeket, hanem végszó gyanánt kibomló ítéleteket közöl, de ezt értsük úgy, hogy valójában ódzkodik a viszonylagosítástól.

POLÉMIA AZ IGAZSÁG VÉDELMÉBEN

Amúgy, az a Sinkó Ervin, aki az 1964-es Kontrapunktban, a háborgó-áskálódó környezet ellenében, megáldotta a symposionista irányulást, szólt arról, hogy a polémia gyakorta igazságtalan, mégis az igazság védelmét vállalja magára. Geroldra is vonatkoztathatjuk ezt a jelzetet. Valóban, jobb az akár az igazságtalanságot is magában foglaló polémia, mint a közönyös-cinikus magatartás. Az utóbbi ugyanis: kormeghatározottság.

Gerold habitusa a polémiára kihegyezett magatartásáról ismerszik meg. És polemikus beállítottsága, makacs-polemikus hozzáállása töretlennek bizonyult: szikrázó retorikájú írásaiban nem kímélte valamikori nemzedéktársait sem. Bosnyákkal úgy vitázott, hogy a kilencvenes években kisebbségi gyűjtőszervezetként működő Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság kapcsán olyan erős, értékvonatkozású vádakat szórt a nemzedéktársra, és persze szervezetére, amelyekkel valójában a symposionisták illették valaha ellenfeleiket, és amelyek felértek egy mélyre nyúló diszkreditálással. Elvégre az értékpusztító populizmusra való kritikai hivatkozás félreérthetetlen volt, ez maga volt egy anti-symposionista mozzanat, amelyet Gerold aposztrofált. Aztán,

Gerold több ízben is arra vállalkozott, hogy pálcát törjön a Forum-keretekből kilépő Végel László felett: problematizálta a rendszerenkívüliség értelmiségi pozícióját kisebbségi helyzetben, nehezményezte, igazolhatatlannak, ellentmondásosnak tartotta a kivonulás diszkurzív helyzetét

– egyszer még szólni kell bővebben erről, túlságosan fontos ez, hogy elhallgassuk, és a mába vág.

Hogy a symposionisták harmadik nemzedéke éppen Gerolddal ütközött frontálisan, az is expresszivitásának, és vállalt nyíltságának köszönhető. Míg mások kerülték a konfrontációt, addig Gerold alkatának háztartásához tartozott, hogy előbb-utóbb, de világossá tette, mit gondol. Előlépett és megnyilatkozott.

Dia-dalok megjelenése után Sziveri János ugyanis azt szerette volna, hogy jelenjen meg Vajdaságban egy írás a könyvről. Ez az óhaj vitt a Híd-szerkesztő Geroldhoz, aki, akkor, számunkra, a front túloldalán, az etablírozott intézményrendszerben találtatott. Valójában mi azzal a kiélezett gyanúperrel éltünk, hogy az első nemzedék tagjainak reflexivitása, beleértve Geroldot is, levedlette a tüskéit, hogy most már nem tud eleget tenni a saját maga által felállított mércéknek. Azt gondoltuk, hogy csorbát szenvedett a valamikor gondosan ápolt kritikai ethosz: az intézményekben való hosszú menetelés okán megtört a lendület, és a valósággal való terméketlen megbékélés szabta meg az irányulást.

Mindenesetre Sziveri János költészetének értelmezése ott és akkor diszkurzív harcmezővé változott: egy költészet tolmácsolásában mutatkozott meg konfrontációnk lényege. Gerold kifogásokat támasztott az írásommal szemben, pontosabban részleteket marasztalt el, a végén Sziveri-írásom a pécsi Jelenkorban látott napvilágot.

Hovatovább, Gerold egyéb esetben is explicit módon szót emelt Sziveri túlzó kultiválása ellen, így különösképpen a Kilátóban publikált metsző-csípős írásaiban, amit mi hatalmas aránytévesztésnek minősítettünk. Így született meg, replikaként, Sziveri János haragos-virtuóz gúnyverse, az Egy körmönfont heroldhoz, amely fél-szamizdatos körülmények között terjedt akkoriban, később aztán bekerült a könyvébe.

És nem kell egy hamisító módjára betemetni a közöttünk lévő árkokat, és még kevésbé kell elbagatellizálni a szituációt azzal a relativizáló gondolattal, miszerint mindenkinek igaza van/volt a maga módján. A lényeges különbségek köztünk – maradnak.

És van egy figyelemre méltó geroldi szociográfiai hang is, amely kérdéseket tesz fel a magyartanároknak, kutakodik, ki akarja tapintani a vajdasági magyar értelmiségi pulzusát, ám alulnézetből. Arra kérdez rá, hogy mit is jelent vajdasági magyar értelmiséginek lenni a mindennapok rutinszerű szegleteiben. Fontos tény ez:

Gerold nemzedékét gyakran érte a vád, hogy közegközömbös, hogy a füle botját sem mozgatja annak érdekében, hogy feltáruljon a szürkén szivárgó vajdasági magyar valóság. Gerold szociográfiai riportjaiból bizonyosan sok minden kiderül, még olyan dolgok is napvilágra kerülnek, amelyek beárnyékolják a symposionista-orientáció lényegét.

Szinte üdítő, hogy a megdőlt, elmozdított betűrenddel készült, avantgarde aspektusokkal tűzdelt folyóiratban ott találunk egy ilyen szociográfiai érdeklődést, amely ma is útmutatónak bizonyulhat.

GEROLD A KISEBBSÉGI MANDARIN

Nézzünk még körül, és derítsünk további fényt arra a szociokulturális környezetre, amely Gerold fellépési terepét képezi. Lényeges tény, hogy a jugoszláviai-vajdasági magyar magaskultúra szerkezetében jelentékeny részt foglalt el az irodalmi hivatású értelmiségi réteg, amely multipozicionális helyzetet birtokolt, sokáig az egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézmény (Magyar Tanszék) hordozójaként lépett fel, valamint meghatározó befolyást gyakorolt a kiadási politikára. Nem kevésbé fontos az a tény, hogy ez az a réteg, amelyet a professzionális mércék eredendően az etnokulturális létezéshez, az anyanyelvi kultúra napi gyakorlásához, a nyelvi készségek csiszolásához kötnek. Ugyancsak ez a réteg az, amely, Bourdieu ismert fogalmával élve, olyan jelentős kulturális tőkét halmozhatott fel az 1989-et megelőző időszakokban, amelynek anyaországi aspektusai is figyelemre méltóak voltak. Ez a réteg ugyanis kommunikációs utakat építhetett ki, amelyek a magyarországi értelmiségi/irodalmi hangadó csoportok felé vezettek, példának okáért úgy, hogy publikálási lehetőségeket biztosított a reálszocialista jellegű, leszűkített, magyarországi/erdélyi nyilvánosság keretein túllépő irodalmi, vagy alkalomadtán más diskurzusok számára, de úgy is, hogy tiszteletet élvező teljesítményeit a magyarországi tudományos nyilvánosság közegeiben juttatta érvényre.

Ezenkívül kétségtelen, hogy a közéleti megnyilatkozások meghatározó része az intézményes irodalmi nyilvánosság csatornáin keresztül valósult meg. Ez az irodalmi arcélű értelmiségi csoportosulás öltötte leginkább magára a „kaszt”-, azaz az erősen elkülönülő jelleget. Ugyancsak karakterisztikus tény, hogy az értelmiségi megosztottság, az értelmiségi ütközések meghatározó alakzatai is az irodalmi nyilvánosság közegein keresztül jutottak érvényre, hogy ugyanezek a csatornák szűrték meg és engedték át az értelmiségi konfrontációk jelentéseit. Sőt, mi több, még a kilencvenes évek értelmiségi szétrajzásai is zömmel magukon viselik az irodalmi közvetítettségű konfliktusok bélyegét.

A magyar tanszékes egyetemi tanár/művelődéspolitikus Gerold szerves része e konstellációnak: ennélfogva ugyanazok a dilemmák érintik, mint nemzedéke hasonló pozícióban lévő tagjait. A Forumra, mint a vajdasági magyar csúcsintézményre irányuló apológiái, az intézményvédelem irányában tett erőfeszítései, a Magyar Tanszék különös rendeltetésének kidomborításai, nem is érthetők meg e nélkül.

Amennyiben élek és visszaélek a koestleri alternatívával, amely azt a kérdést szegezi az értelmiséginek, hogy hatalomtartó mandarin vagy elernyedt jógi akar-e lenni, akkor a válasz egyértelmű: az az irodalmi veretű értelmiség, amelynek Gerold tagja volt, az első lehetőséget tette magáévá. A kisebbségi mandarin-létet választotta.

Erős indokokkal. Ugyanis egy kisebbségi kényszerpályán mozgunk itt. Egyfelől, ott a mandarin-létezés, amely lehetővé teszi a kisebbségi közélet alakítását, az értékőrzést, a műgonddal készülő kisebbségi irodalom feletti bábáskodást, ám az akkor létező pártállam árnyékában, annak intézményes szerkezetéhez igazodva. Másfelől, a jógi-létezés lehetősége lemond a cselekvés kockázatáról. Az első lehetőség mindig, elkerülhetetlenül magában foglalja a modus vivendi kalkulatív keresését a hatalomtartókkal, az államhivatalnokokkal kötött alkukat, feltételezi az uralkodó politikai vonalhoz, a hatalmi konfigurációhoz való, morális dilemmákkal terhelt igazodást. Csakhogy ne felejtsük egy pillanat erejéig sem: a kisebbségi intézményalkotás/őrzés érdekében. A második lehetőség számára viszont eltorlaszolódik az út a kisebbségi közélet befolyásolása számára, marad az elszigeteltség, a tehetetlenség kínja, az önmagunkba-merülés, a várakozás passzivitása. Ez a kisebbségi jógi útja. De ez nem Gerold ösvénye.

VAJDASÁGI CSÚCSÉRTELMISÉG-FÉLE

Gerold nem zárkózik el a hanyatlás észrevételezésétől: maga is úgy gondolja, mondjuk egy 1994-es összegző írásában, amelyet az akkori Híd-főszerkesztő, Bori Imre kérésére írt, hogy a nyolcvanas évek elejéig tapasztalható egy felfelé ívelés a kisebbségi kultúra területén, aztán a jugoszláv világ elindul a lejtőn. De azt a tényt mégsem rögzíti, hogy ez a regrediálás az ő személyes stratégiáját is érintette, azaz őt magát is befolyásolta az a dermedtség, amely a nyolcvanas évek második felében meghatározza az említett vajdasági magyar értelmiségi réteg mozgáspályáit.

Nemzedékét ebben az időben, többek között, Budapestre eltávozott értelmiségiek veszik kritikai tűz alá: az újvidéki csúcsértelmiségi-féle kifejezés – amelyet én, történetesen, a VMSZ-es Kasza József egyik nyilatkozatában hallottam először – mindig, akár kimondatlanul is, tartalmazott egy rendreutasító-megrovó aspektust is. Olyan volt, mint egy negatív meghatározás, amelyet beleng mindaz, ami állítólag tönkretette a vajdasági magyarokat, így az asszimilációt hozó szocializmussal való paktálás, a szirénhangokat teremtő nemzetfelettiség, vagy az álnok jugoszlávság.

Igaz, akik Budapestről fogalmazták meg végletesen ledorongoló ítéletüket, nem keresték a kapcsolatot Geroldékkal, mint az alkalomadtán duzzogó-felháborodó, de mégiscsak szövetséget igénylő Kasza, hanem denunciálni kívánták a tárgyat, mint egy kisebbségi mameluk-magatartás megvalósulását. A kritizőrök azzal érveltek, hogy a II. világháború után, a szocializmus geopolitikája nevében, de ténylegesen a magyarok letörése/megfegyelmezése céljából Újvidékre terelt vajdasági magyar értelmiség megbukott a történelmi vizsgán, nem tett eleget a nemzeti fennmaradás követelményeinek. Persze a tősgyökeres újvidéki Gerold esetében az Újvidékre irányítottság tényének emlegetése akár komikusnak is mondható.

Gerold ugyanakkor gyorsan feszültségtérbe került az újonnan kialakult VMDK politikájával is: polemikus alkatához, írásainak immanens polaritásához hűen, ő, ugyanis, megnyilvánult, latba vetette energiáját, hogy óvja a kivívott értelmiségi önállóságot a túlhajtottnak vélt politikai szférával szemben.

Amikor Hódi Sándor, a VMDK alelnöke egy adott szituációban deklaratívan arra szólít fel, hogy az értelmiség közvetlenebbül forduljon a magyarság felé annak érdekében, hogy védje a veszélybe kerülő közösség ügyét, akkor ezzel az újvidéki csúcsértelmiségit is elérő (implicit) kritikával szemben Gerold robusztus érvek tömkelegével él, amelyek arra szolgálnak, hogy védelemükbe vegyék az értelmiségi autonómia polgárjogát, kisebbségi kontextusban.

Akadtak mindeközben olyan érvei is Geroldnak, amelyek nem véletlenszerűek, és nem mellékhajtásokként léteznek gondolkodása területein – és amelyeket vitatok.

Mint nemzedékének más tagjai, ő is a tisztára mosott kultúrát mozgósítja a piszkos, érdektelített politikával szemben, feltételezve egy imperialista politika-fogalmat, amellyel szembeállít egy ártatlan kultúrafogalmat, amely rögtön éteri magasságba röpít bennünket. A jó kultúra és a rossz politika kettőse – ezt nyomatékosítja. Csakhogy ezzel alatta vagyunk a politikai modernség teljesítményeinek, amely lehetetlen, mondjuk, pártlogika nélkül, lett légyen az kisebbségi vagy többségi kontextus.

Nem úgy lehet védeni az értelmiségi autonómiát, hogy jeremiási átkokat szórunk a politikára, amelyre azt ragasztjuk rá, hogy eszeveszetten fanatizál, monolitikus pártlogikába fullad, vakító rögeszméket gyárt. Mintha a kultúrában ugyanez nem történhetne meg! Mintha az értelmiségi már eleve egy politikafeletti lény lenne, aki az igazság birtokában ítélkezhet a politika gyarló, hívságos alanyai felett! Mintha a kultúrában mozgó értelmiséginek nem lenne politikája! Mintha ő nem fanatizálhatna, nem követhetne rögeszméket, mintha a hívság eleve elkerülné őt: ezt, mármint az értelmiségi különút – egyébként valóban létező – kérdését, másképp kell kezelni a geroldi elgondoláshoz képest. Mellesleg akad mindebben egy német beütés, ahogy ezt másutt már kifejtettem, a magukkal küszködő német íróknál szerepel ez a történelmileg kialakult kettősség, és egyáltalán a kultúra feltételezett elsőbbsége.

Problémáinkat a vajdasági magyar politika hatalmi erőterével még megközelíteni sem tudjuk, amennyiben leragadunk a politika és a kultúra ellentétpárjánál:

hogy Gerold például a Magyar Nemzeti Tanácsot kulturális szakemberek depolitizált közösségének, afféle professzionális gyülekezetnek vélte, alapvető orientációjából és a politika jelentésének félreismeréséből adódott.

Amúgy lénye belsejéből következett, hogy mindvégig küszködött a VMSZ-es kisebbségi politika fordulataival, hatalmi kanyarulataival, az új évezred elejétől fogva kibontakozó, intézményeket átalakító, egyúttal központosító igényeivel. Logikus kifejletnek bizonyult, hogy a Magyar Nemzeti Tanács tagja lett, hiszen ez folytatása volt művelődéspolitikai elhivatottságának. De az is kézenfekvőnek tekinthető, hogy amikor egy rossz kompromisszum logikája szerint megtörtént a számára különösen fontos Magyar Szó területi szétdarabolása, akkor a tehetetlenség kínos tapasztalata okán kilépett: egyebek közt ebben a posztszocialista újvidéktelenítés beteljesítését pillantotta meg.

A POLITIKA ÉS A SZÍNHÁZ ANALÓGIÁJA

Tudjuk, Gerold esetében a színház az a különös kapcsolómű, amely működésbe hozta gondolkodását. Értelmezési teljesítményei, olykor kérlelhetetlen kritikusi szigora, keményen pattogó ítéletei, egyáltalán a fenntartott kritikai ethosz, idevágnak, ezt egy perc erejéig sem feledtem. Mégis, azért tartogattam eleddig az ezzel kapcsolatos okfejtést, mert úgy gondoltam, hogy éppen a politika felől közelíthető meg Gerold kolosszális színházra-vonatkoztatottsága: túlságosan is feltűnő, hogy analogikus viszonyok mutathatók meg a politika és a színház logikája között. Nem tekinthető véletlennek, hogy olyan radikális szerzők, mint Alain Badiou vagy Antonio Negri drámákat/színházi darabokat írnak: a politikát a színház segítségével kívánják felfordítani. A színházban mindig ott van a kollektivitás-keresés: a görgetett konfliktusok egyívásúak a politikában izzó konfliktusokkal, noha pontosan ez a mozzanat akadályozza, hogy a politika szereplőit túl gyorsan, közvetítetlenül a színpadra helyezzék.

Hogy a vajdasági magyar kultúrában elmozdulás érezhető a színház irányában, hogy a színház esetenként már-már a politika helyetti politika szerepét tölti be, feltehetően Geroldnak is köszönhető.

És a lexikonkészítő, archiváló aprómunkát felvállaló Gerold is egy sajátos politika jegyében áll. Nemzedékének felhánytorgatták, hogy a hajthatatlanság nevében tradíciótörést idézett elő. Valóban, ezt ők maguk is elismerték bizonyos esetekben, Bányai például egyenesen azt fejtegette egy helyen, hogy valamikor Szentelekyvel ijesztgették egymást. A lexikonban ugyan megtaláljuk a hierarchiát, a tér egyenlőtlenül oszlik meg, mégis szerepet nyer benne a kicsi és a nagy, a kevésbé jelentékeny és a földcsuszamlást előidéző jelentés: azaz a lexikon az inklúzió közege. Ennyiben legyen a lexikon mint egy kisebbségi kollektivitás-lenyomat a geroldi életmű lezárása.

(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg bővített változata.)

Egy kézműves kritikus halálára
Szerző
Utószó helyett. Portrévázlat Gerold Lászlóról
Szerző
Elolvasom
Vajdasági magyar irodalmi lexikon
Szerző

Bence Erika: Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014)

Gerold László: Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014).
Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2016, 448 p.

 

Az első és a második kiadás

2001-ben, Gerold László (1940–2016) szerzői[1] munkájaként jelent meg a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)[2]. A 2016-ban napvilágot látott Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014)[3] verzóján a „második kiadás” jelölés szerepel, noha a két kiadvány nemcsak terjedelemben, hanem koncepcionális szempontból is eltéréseket mutat. A mintegy 130-cal megnövekedett oldalszám az első kiadás óta eltelt másfél évtized természetes folyománya; bővültek/bővülhettek a már jegyzett szerzői és nem szerzői szócikkek, miközben   új írók és jelenségek megjelenésével számuk is megnövekedett.
A szerző 2000-ben keletkezett (s a második kiadásba a szükségszerű módosításokkal átvett) előszavában „soha be nem fejezhető” (GEROLD 2001. XII) munkának nevezi a lexikonírást, ami – az irodalom „folyamatosan történő” természetéből következően – releváns hozzáállás. Az első kiadás megjelenése azért volt e szempontból is sikeresebb vállalkozás, mivel a decemberben lezárt kézirat már a következő év elején megjelent könyv alakban, elkerülve így a kiadványtípus jellegéből adódó legnagyobb gondot: a minden műfajtípusnál gyorsabb elévülés jelenségét. A második kiadás viszont nem volt ilyen szerencsés: a 2014 decemberében véglegesített kézirat több mint két év múltán került nyomdába és kiadásra; szerzője csak az időközben elhunytak halálozási időpontjait vette fel az adatrendszerbe, miáltal – bizonyos adatai és szócikkei – már a megjelenés pillanatában kiegészítésre vagy átértelmezésre szorultak volna. Tehát, nem csak arról van szó, ami egy lexikon esetében természetes dolog, hogy szócikkei folyamatosan kiegészülnek, hanem olyan, rövid idő alatt megszűnt, marginalizálódott, érvényüket vesztett jelenségekről és tényekről is, amelyeket ki lehetett és ki kellett volna javítani, sőt kihagyni a lexikonból. Például több – a szerző által adathiány miatt mellőzött – íróról (Baloghy Imre, Tarkó János, Guttmann Dániel etc.) új adatok merültek fel, források és kiadások kerültek elő (pl. a Baloghy Imre A paplak históriája, illetve Tarkó János Amíg a nagy vihar tombolt című regénye, a Fáklya-Világ című folyóirat etc.) Más esetben kiadvány- és rendezvénysorozatként jegyzett események minősültek egyszerieknek, alkalmiaknak, folytatás nélkülieknek (a Létünk Könyvek sorozat, az Olvass be! vitasorozat etc.).
Az első kiadás recenzensei Bányai János és Bori Imre voltak, szerkesztője Bordás Győző. A második kiadás Bordás Győző szakvéleményező, s a felelős kiadó, Virág Gábor főszerkesztő nevét jegyzi. Ezek az adatok – közvetett módon – arról is tanúskodnak, hogy míg az első kiadás létrejöttében (illetve: mögötte) működött egyfajta aktuális elméleti-történeti kurzus (pl. Bori Imrének a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalom alakulástörténetéről folytatott diskurzusa, illetve Bányai János meghatározó irodalomszemlélete [BORI 1993, 2007, BÁNYAI 1993]), addig a második kiadásig eltelt másfél évtized alatt – és nem elsősorban az említett opusok befejeződése, illetve a kánonalkotó tudósok elhunyta miatt – elmozdult és átalakult e hagyományteremtő szemlélet; a lexikon mögül „eltűnt/kicsúszott” az elvi alapvetést jelentő elméleti-történeti „bázis”.
Az irodalmak létformájáról és alakulástörténetéről szóló elképzelések átalakultak: egyszerre „több történet” és több, különböző történetet alkotó irodalom létezését is elfogadjuk („az irodalom történetei”-t „irodalomtörténet” helyett) egyazon kulturális dimenziók között, így a Vajdaságnak/Délvidéknek nevezett térségben is. Ezekhez a folyamatokhoz időközben alkalmazkodtak az irodalomtörténeti diskurzusok is, új kutatásokon alapuló, a kijelölt hagyományt és történeti elképzeléseket újraértelmező szintézisek és monográfiák is megjelentek – napvilágot láttak könyv alakban is (VAJDA 2006, 2007; MÁK 2007; ISPÁNOVICS CSAPÓ 2011). Ugyanakkor a lexikon koncepcióját alakító szándék ezeket vagy nem veszi figyelembe, vagy egyértelműen elutasítja őket (GEROLD 1996, 1998). Az irodalom alakulástörténeti rendjéről szóló szintézisekbe – régtől fogva számol vele az irodalomtudomány (még azok a régi, nagy tudósok is, akiket – többek között Horváth Jánost – Gerold László is idéz bevezetőjében) – nemcsak egyetlen tudományos diszciplína szól bele. Ezeknek (pl. kultúra- és művelődéstörténeti kutatások: Thomka Beáta [1992], Mák Ferenc [2007], Hózsa Éva [2009], Ispánovics Csapó Julianna [2011] értekezései) hatása éppen a Vajdasági magyar irodalmi lexikon 1918-1014 elkészültének idején erősödött fel, a nem minden esetben „tiszta (szép)irodalmiság” jelenlétére, áthajlásokra, tudományos és mediális átcsúszásokra mutatva rá. Gerold azonban ezeket is figyelmen kívül hagyja. (Ha – tájékozódás céljából – utánanézünk azoknak az irodalomtörténeti és elméleti kurzusoknak, amelyeket az adott időszakban, vagyis a 21. század első évtizedében a lexikoníró egyetemi tanárként, kutatóként és tanulmányíróként kultivált, akkor Hans Robert Jauss elméletével találkozunk, ami –  tekintettel keletkezésének több évtizedes  távlatára –, már a múlt század kilencvenes éveiben is  elavultnak számított. Sőt, nem tévedünk, ha már az előbbiekben hivatkozott Hayden White-i történelemszemléletet sem az épp legaktuálisabb nézőpontként szemléljük!)
Korábban irodalomtörténeti doktrínaként kezelt tények (pl. Szenteleky Kornél a vajdasági magyar irodalom Kazinczyja, egyedüli alapítója) váltak árnyaltabbakká (pl. Mák Ferenc Draskóczy-könyvének[4] megjelenésével, amelyről épp Gerold László[5] írt elismerő kritikát), vagy váltak kérdésessé. Korábban kanonikusnak számító opusok merültek feledésbe. Nagyon erősen megváltozott a populáris regiszter, a szórakoztató irodalom értelmezhetőségének és taníthatóságának kérdése. Maga Bori Imre is folyamatosan alakította a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomról alkotott szintézisét, amit az egymást követő újraírások és -kiadások mutatnak. Ez a folyamat, természetesen, nem ért véget Bori 2004-ben bekövetkezett halálával sem. Természetszerűnek tűnik, hogy a múlt szociális és ideológiai hálózatában keletkezett elképzeléseket ma már a recepció is rugalmasabban kezeli. Vajda Gábornak a rendszerváltás előtt (illetve egy korábbi ideológiai alapokra épülő gondolkodás jegyében) jobbára elutasított délvidéki irodalomtörténete (VAJDA é. n. [1995]) ma már nem tűnik oly mértékben mellőzhetőnek, illetve kizárhatónak a térségi irodalom alakulástörténetéről szóló gondolkodásunkból, mint korábban.
Az első kiadáshoz képest nem változtak és nem is helyeződtek át a (lexikon második kiadását is létrehozó) elgondolás neuralgikus pontjai.  Egyik kiadás sem tudott meggyőző választ, illetve megoldást találni a jugoszláviai, majd vajdaságinak átnevezett irodalom térbeli koordinátáinak és az ebből következő névadás (jugoszláviai? – vajdasági? – délvidéki?) kérdéseire, s az ekképp, illetve e virtuális határok között elképzelt irodalom kezdetei/kialakulása időbeli meghatározásának dilemmáira. A megoldhatatlannak látszó gond leginkább abból következik, hogy ezek nemcsak kultúra- és irodalomtörténeti, nem kizárólagosan irodalompolitikai kérdések, hanem vaskosan politikai doktrínák is, amelyeket figyelembe kell venni, vagy el kell határolódni tőlük, de elkerülni (mint a lexikon két kiadása) nem szerencsés megoldás.

 

Jugoszláviai és vajdasági magyar irodalom

A múlt század kilencvenes éveiben irodalmi polémia zajlott – nagyobb részt a „vajdasági” jelzővel jelölt közéleti térben, de voltak magyarországi eseményei és folyományai is a vitának – arról, milyen viszonyrendszer érzékelhető az egyetemes, illetve a regionális (értsd: kisebbségi/határon túli/vajdasági) magyar irodalmak között. Leegyszerűsítve: léteznek-e elkülönülő kisebbségi magyar irodalmak, vagy csak az egyetemes magyar irodalom egészében értelmezhető jelenségekről beszélhetünk. A vita – az érintett tárgy természetéből következően – nem zárult határozottan kivehető konszenzussal, mégis kirajzolódtak bizonyos szempontok, nézetek, egyfajta „közmegegyezés”, amely nem tagadja a magyar irodalom kisebbségi, egyedi „útjait” és alakulástörténetét (sem)[6]. Amikor a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)  napvilágot látott, az említett polémia már lecsengett, tanulságai mégsem összegződnek koncepciójában, mi több, egy 2001-ben már nem létező politikai konstrukció, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és ideológiája  (pl. „jugoszláv identitás”) jegyében jött létre. Az adott időszakban ideológiai alapú, politikai természetű viták generálódtak (pl. Tolnai Ottó ismert, s jobbára elnagyolt „tenger”-metaforája körül [TOLNAI 2011], az Új Symposion nemzedékeinek szerepéről [ERDŐS é. n., SZERBHORVÁTH 2005, ELEK 2008], illetve a „jugoszlávság”-ról mint asszimilációs tényezőről). Némelyikbe maga Gerold László is beleszólt, a 2001-ben napvilágot látott lexikon mégsem vesz ezekről a módosult erővonalakról és törekvésekről tudomást, hanem visszatér egy korábbi korszak hagyományszemléletéhez, miközben elavult koncepciójú adatbázisokra (pl. CSÁKY S. 1988) hagyatkozik, amelyek olyan cezúrát húznak az 1918 előtti és utáni irodalmi és könyvtörténeti alakulások közé, mintha az új állami formáció, az SZHSZ Királyság létrejöttével az emberi gondolkodásmódok és habitusok is rögvest kicserélődtek volna. Pedig a térség legjelentősebb történeti-poétikai szintézise, Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténete sem tudja, és nem is akarja megkerülni a kérdést, noha az 1918 előtti kultúra- és irodalomtörténeti jelenségek „előtörténet”-ként kezelése ugyancsak felemás megoldás. (Kicsit emlékeztet ez a hagyományalkotó magatartás a múlt századok korszakváltásaira jellemző múltreprezentációkra, amikor a megelőző évtizedek irodalmát „hosszú hallgatás”-nak [BÍRÓ 1994. 5], nem létezőnek titulálta az utókor, így teremtve magának legitimáló hagyományt. Nem véletlen a Szenteleky Kornélra vetített Kazinczy-kép sem, azaz „a semmiből irodalmat alapító” személyiség létrehozása.)
Amikor a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalmi lexikon első kiadása megjelenik, a névadó politikai konstrukció, azaz a „régi” Jugoszlávia már egy évtizede nem áll fenn. Gerold László akkori előszavában a következőképp nyilatkozik a kérdésről: „Végezetül arról, ami ebben az időszakban semmiképp sem maradhat említés nélkül: a jugoszláviai jelző értelme, jogossága […]. Az elsőt a felölelt, a kiadás címébe is tartozó időszak (1918–2000) kezdete egészen a kilencvenes évekig kétségtelenné teszi. Tény azonban, hogy Jugoszlávia már majd egy évtizede nem létezik abban a formában, azon földrajzi határok között, mint a két világháború között, főleg pedig mint 1945 után szinte fél évszázadig létezett, de a sokévi állami összetartozás folytán méltánytalanság lenne nem venni tudomást a maroknyi szlovéniai és horvátországi magyar íróról, akik akkoron éppen úgy jugoszláviai magyar íróként figuráltak, mint a vajdaságiak. Felmerülhet(ne) esetleg a délvidéki jelző használata, ami azonban itt sohasem volt igazán honos, elsősorban ezért nem tartom szerencsés változatnak, s a szlovéniai és horvátországi írókra nem is vonatkoztatható” (GEROLD 2001. XI).
(Az első kiadás óta eltelt másfél évtized során a „délvidéki” jelző egyre elterjedtebbé lett a magyarországi és a vajdasági magyar kulturális közbeszédben is. 2016-ban, amikor a második kiadás megjelent, s természetesen 2014-ben sem, amikor a kéziratot lezárta a szerző, egyáltalán nem ritka a használata; megtisztulva a hozzá kapcsolt ideológiai alapú ellenérzéstől, bekerült a közgondolkodásba. Szerepel könyvek, kiadványok címében, médiumok megnevezésében. Nem állítható, hogy ez lenne a legszerencsésebb jelző a térségi irodalmat reprezentáló lexikon címében, de már nem helytállók Gerold László észrevételei sem vele kapcsolatban.)
A „jugoszláv összetartozás” szempontja, illetve a „délvidéki jelző” (feltételezésem szerint: a revíziós szándékra vonatkozó esetleges vád  miatti) elutasítása 2001 közéleti kontextusában is csak nemzedéki alapokon volt teljes egészében releváns hozzáállás, noha akkor még – a szerző generációs hovatartozásához képest – a két nemzedékkel későbbi korosztály is (nagyobb részt) el tudta fogadni ezeket a szempontokat. A lexikon 2016-os, „vajdasági” jelzővel illetett, második kiadásként megnevezett változatában azonban ezek a szempontok már ellentmondásba, következetlenségbe fordultak.
Az előszó 2016-ban megjelent változatában a vonatkozó kitételek természetszerűleg módosultak. A „jugoszláviai” a térségi közbeszédben is alternatív jelzővé vált a „jugoszláviai/vajdasági” szerkezetben, ezért nem ez, hanem a „vajdasági” jelenti a problémakört. Gerold László – részben megismételve, részben módosítva a 2001-es előszó vonatkozó részletét – a  következőkkel egészíti ki a kérdés körül kialakult dilemmát:  „[…] Maradt egyedüli megoldásként a földrajzilag legkevésbé problematikus [„vajdasági” – B. E. megj.] jelző. Ez többek között azért is indokolt, mert a megkeresett szlovéniai illetékesek diplomatikusan elzárkóztak a közreműködéstől, amit fölöttébb sajnálni kell. Akárcsak azt, hogy a földrajz diktálta megnevezés (vajdasági) kérdésessé tette a horvátországi magyar irodalom szócikkeinek felvételét, ami hasonlóképpen sajnálatos kényszermegoldás, lévén, hogy ezáltal olyan jelentős személyi és általános szócikkekről kellett lemondani, mint Baranyai Júlia, Csörgits József, Kontra Ferenc, Lábadi Károly, Lábadiné Kedves Klára, Pataky András, ill. Magyar Képes Újság (1952–1991), a Horvátországi Magyarok Szövetségének (1949) több kiadványa s nem utolsósorban néhány ritkaságként számon tartott kiadvány, melléklet, rendezvény” (GEROLD 2016. X–XI).
A „földrajz diktálta megnevezés” mint a lexikonba való „beválogatás”, illetve a belőle való „kihagyás” szempontja azonban nem teszi lehetővé a probléma feloldását,  a zökkenőmentes továbblépést, amit a szerző, természetesen, azonnal érzékel, és felveti a belőle következő újabb „anomáliát”: Vajon akkor a múlt század kilencvenes éveiben a  gazdasági és politikai okok  miatt a Vajdaságból Magyarországra vagy más országba emigrált, ott letelepedett, annak kulturális közéletébe (tanárként, szerkesztőként, [köz]íróként etc.) beépült szerzők opusai részét képezik-e továbbra is a – most már – „vajdasági” jelzővel illetett kisebbségi irodalmi reprezentációnak? A megoldás azonban e kérdésben már egészen más tőről fakad, mint a horvátországi írók esetében. Gerold a következőket írja bevezetőjében: „[…] mellőzve a személyes s végső  soron mégiscsak magánjellegű  érveket, vonatkozásokat, kivétel nélkül mindannyian helyet kaptak, helyet kell hogy kapjanak a lexikonban, annál az egyszerű  s megkerülhetetlen oknál fogva, hogy pályájukat jugoszláviai/vajdasági magyar íróként kezdték, sokuknak írósága itt bontakozott ki, függetlenül attól, hogy ezt később esetleg igyekeztek elhallgatni, feledtetni. Az utóbbi években viszont legtöbbjükben, mind műveikben, mind pedig személyes kapcsolataikban, felerősödött a Vajdasághoz való kötődés, tartozás igénye, vágya” (GEROLD 2016. XI). Ez azonban azt jelenti egyúttal, hogy teljesen megegyező, vagy hasonló kérdések megítélésében eltérő mércéket és szempontokat vett figyelembe.
Mielőtt fenti állításomat példákkal bizonyítanám, szeretném leszögezni: amikor bármely szócikkét kiemelem, az alkalmazott szelekció szempontjának vitatható jellegét érzékeltetem; nem vonom kétségbe a lexikonbéli szerepeltetés indokoltságát egyetlen szerzői szócikk esetében sem!
A 2009-ben elhunyt kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár Bosnyák István Darázson, a mai Horvátország területén született 1940-ben, pályájának kezdete (laskói általános iskolai tanárként, a Laskói esték című napló és esszégyűjtemény szerzőjeként) is az adott területhez kötődik. Később Újvidéken él és dolgozik, itt jelennek meg művei, bontakozik ki tanulmányírói, tudományos pályája, ugyanakkor 2006-tól kezdődően munkássága Magyarországra tevődik át, alkotásai Baranyai B. István néven, Budapesten jelennek meg. Itt hunyt el, majd szülőfalujában, Horvátország területén lelt végső nyugvóhelyére. A lexikon mindkét kiadásában szerepel a róla szóló szócikk.
Domonkos István 1940-ben született Ókéren, a Vajdaságban. Az Új Symposion legendás, első nemzedékének tagja. 1974-től Svédországban él. Távozását követően új és önálló kötete hosszú ideig nem látott napvilágot sem szülőhazájában, sem másutt. Szerepel ugyanakkor színházi és előadóművészeti repertoárokban, antológiákban és más (társzerzős vagy szerkesztett) kiadványokban. Kormányeltörésben című költeménye kánonalkotó jelenség a magyar irodalomban. Új, önálló kötettel, a YU–HU–Rap-pel, csak 2008-ban jelentkezik, amely Budapesten látott napvilágot. A Forum Könyvkiadó 2015-ben megjelentette összegyűjtött verseit Allegro bajbajó címmel, de a kézirat 2014-es lezárulta miatt, ez már nem szerepel a lexikonszócikkben. Helye kétségtelen a mindenkori vajdasági magyar irodalomról szóló szintézisekben és lexikonokban.
Hász-Fehér Katalin Ürményházán született, a Vajdasághoz tartozó bánáti településen. Tanulmányait és fokozatait (a PhD kivételével) Vajdaságban végezte, illetve az újvidéki Bölcsészettudományi Karon szerezte, ahol hat éven át tanársegéd volt. 1992-től Magyarországon él és dolgozik. 2000-ben, Debrecenben megjelent tanulmánykötete, a Közösségi és elkülönülő irodalmi programok a 19. század első felében. Fáy András irodalomtörténeti helye, nem kötődik közvetlenül a vajdasági magyar irodalomhoz, miként a szerző más irányú szerkesztői munkásságának sincs ilyen vonatkozása. A lexikon mindkét kiadásában szerepel.
Lábadi Károly a vajdasági Telecskán (Bácsgyulafalva) született. Iskoláit szülőfalujában és Szabadkán végezte, majd az újvidéki BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett tanári oklevelet. Pályakezdése és későbbi munkássága egyaránt kötődik Eszékhez és Újvidékhez, vagyis Horvátország baranyai/szlavóniai körzetéhez, illetve Vajdasághoz (pl. a telecskai dohánytermesztésről szóló tanulmánya etc.). Fő művei közül több, így a Kopácsi vízi élet (1987) című monográfiája az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. 1992-től kezdődően ő is Magyarországon él és dolgozik, tudományos fokozatait is ott szerezte. A Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)-ban mint „jugoszláviai magyar” író még szerepel, de a „vajdasági”-ban már nem. Ő az egyike azoknak, akiket Gerold László a „földrajzi elv”-re hivatkozva „kiszelektál” a lexikon második kiadásából.
Kontra Ferenc Márai Sándor- és József Attila-díjas író (mint a korábban hivatkozott Bosnyák István!) a ma Horvátország területén lévő Darázson született. Irodalmi és szerkesztői pályája Eszéken indult, de a Vajdaságban, Újvidéken folytatódott és bontakozott ki. 2000-ig, ameddig a 2001-es lexikon követi munkásságát, nyolc önálló kötete jelent meg Újvidéken. Elnyerte a vajdasági magyar irodalom szinte valamennyi jelentős irodalmi díját, így a Híd Irodalmi Díjat (1998) is. Az Új Symposion című folyóirat, majd pedig a Magyar Szó című napilap művelődési rovatának szerkesztője volt. 2015-ig a lap Kilátó című irodalmi magazinját szerkesztette. Részt vesz a térség irodalmi közéletében. A Forum Könyvkiadónál 2002-ben napvilágot látott A kastély kutyái című regényét követően könyvei (a Szélördög és más mesék című társszerzős gyűjtemény, amelyet a belgrádi Tankönyvkiadó jelentetett meg, illetve a Drávaszögi keresztek 2008-as újrakiadása kivételével, amelynek a szabadkai Életjel társkiadója) magyarországi kiadóknál láttak napvilágot. Amellett, hogy Bori Imre külön teret szentel munkásságának a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomról szóló összefoglalásaiban (BORI 2007. 277–278) műveinek (a Magyarországon és Horvátországban megjelenteknek is!) jelentős vajdasági recepciója van. A róla szóló monográfia (Huszka Árpád: Kontra Ferenc írói munkássága) 2015-ben, a szabadkai Életjel Kiadónál látott napvilágot. Kontra Ferenc életvitel szerűen Újvidéken él, vajdasági magyar írónak vallja magát! A már említett „földrajzi elv”-re hivatkozva Gerold kihagyta a lexikon új kiadásából.
Ha összevetjük azzal, mit mond bevezetőjében Gerold László a múlt század kilencvenes éveitől Magyarországon élő és tevékenykedő vajdasági származású, vagy Vajdaságból távozott írók opusának besorolásáról, hatalmas ellentmondásra leszünk figyelmesek! E (többségük értékalkotás tekintetében is igen jelentős – noha egy lexikon elvileg nem minősíthet esztétikai értelemben!) szerzők attól függetlenül is helyet kaptak (minden kétséget kizáróan: jogosan!) a vajdasági magyar irodalmi lexikonban pályakezdésük és kötődéseik kapcsán „hogy ezt később igyekeztek elhallgatni, feledtetni” (GEROLD 2016. XI), ha nem csak, vagy nem elsősorban vajdasági magyar írónak vallják magukat, vagy származásukat írói nevük révén (Baranyai B. István) is kiemelik, ha irodalmi/írói tevékenységük nem kötődik a mai Vajdaság területéhez (pl. Hász-Fehér Katalin esete), de még csak nem is itt indult vagy bontakozott ki (pl. Kollár Árpád munkássága). Ehhez képest a magát önreflexív módon és recepciója révén is vajdaságiként meghatározó, ma is Újvidéken élő és dolgozó szerző nem számít vajdaságinak, mert a mai Horvátország területén született (noha a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság idején!), s mert élete első évtizedeit (az akkori Jugoszlávia részének számító) Horvátországban élte le, illetve jelentek meg könyvei Horvátországban és Magyarországon is. Az adott megoldásnak – egyértelműen – nincs és nem lehet sem logikusan alátámasztható szerkesztői, sem ésszerű, elfogadható alakulástörténeti magyarázata[7].
Visszatérve a szlovéniai magyar irodalom kérdéskörére, megállapítható, a szerző bevezetőjéből kitűnik, hogy eredeti szándéka szerint a lexikon második, bővített kiadásában is teret vagy fejezetet szentelt volna az ottani irodalom jelenségeinek, de nem kapta meg az ehhez szükséges adatbázisokat. Ez szolgált – némiképp – alapul és ürügyül a horvátországi, vagy onnan származó szerzői szócikkek kihagyásához, noha a bevezető más részeiből meg az derül ki, hogy bizonyos írókról akkor is készült szócikk, ha azok elutasították, vagy (hanyagságból) nem küldték vissza az adataikra vonatkozó kérdőíveket.
Befogadói szempontból a dolog kétirányú és nemzedéki jellemű megítélés alá esik. A Vajdaságtól térben távol eső, irodalmától néhány jelképes kötődésen kívül függetlenül kibontakozott szlovéniai magyar irodalom a hatvanas évek után született, írói (illetve kreatív olvasói) szerepükre jobbára a nyolcvanas évek második felétől rátalált, a „jugó-nosztalgiá”-tól kevésbé érintett nemzedékek számára már nem jelent közvetlen kulturális sorsközösséget vagy örökséget. A horvátországi magyar irodalomhoz való viszonyulás azonban más, mivel a két, „szomszédos” kisebbségi irodalmi reprezentáció szereplői (pl. Lábadi Károly, Csörgits József, Kontra Ferenc etc.) sokszor ugyanazok, jelenségei nem egymástól függetlenül jöttek létre és alakultak ki.
Az ellentmondások sikeresebb feloldását – talán – a történeti múltról szóló elképzelések  időszerűbb változatai (WHITE 1997, ASSMANN 2013), az „egyazon jelenségről alkotott több történeti konstrukció” egymásmellettiségének, együtt hatásának elfogadása tette volna lehetővé. Érdekes, hogy a vajdasági/anyaországi magyar irodalom viszonyrendszerét tekintve nem okozott gondot koncepcionális szempontból, hogy bizonyos írók és opusaik (pl. Tolnai Ottó), illetve bizonyos jelenségek „mindkét irodalomban” szerepelnek (KULCSÁR SZABÓ 1993), viszont az, hogy vannak írók (pl. Baranyai Júlia, Kontra Ferenc, Csörgits József), akik a  horvátországi és a vajdasági magyar kisebbségi irodalmi reprezentációban is jelen vannak, már kizáró tényezőnek számított. (Ezzel szemben régi, nagy írók, Janus Pannonius vagy Zrínyi Miklós példáját hozhatnánk fel ellenérvként.)
Mind a jugoszláviai, mind a vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik leginkább vitatható kérdését az ún. „előtörténet” kezelése, illetve a jelölt irodalom kezdetének, kialakulásának problematikája jelenti. Amíg Bori Imre irodalomtörténetében árnyalta és rugalmasan kezelte a kérdést, Csáky S. Piroska könyvtörténész és bibliográfus, a vajdasági magyar könyv történetéről szóló értekezésében és bibliográfiájában az 1918-as politikai eseményekhez köti a vajdasági irodalom alakulás- és kiadástörténetének kezdeteit (CSÁKY S. 1988); mára felhagyott a terület kutatásával. Gerold László is ezt a „megkövesedett” és vitatható kezdetet fogadja el az irodalom létformájáról alkotott, mára elavult (noha ez is az általa preferált Jausstól származó nézet!) „szubsztancialista” elképzelésekkel (az irodalom egymás után következő könyvek sorozata!) együtt.
A szabadkai születésű Csáth Géza (1887–1919), aki életének jelentős részét is ott, illetve Vajdaság településein (a Délvidéken) élete le, többek között Palicson volt fürdő-, Regőcén háziorvos, s az ún. demarkációs vonalon lett öngyilkos, – feltehetően – azért nem számít vajdasági magyar írónak, mert írói tevékenységét az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként folytatta, az előző széthullása és az új államalakulat konstituálódása között keletkezett politikai „légüres tér” idején halt meg. Más esetekben azonban nem – még ennyire sem! – fogadható el ez a szelekciós érv.
A Budapesten született és ott elhunyt Farkas Geizát (1874–1942) családi kapcsolatai (anyai ágon Kiss Ernő aradi vértanú dédunokája) és eleméri birtokai kötik a térséghez. A 20-as évek második felétől a 30-as évek közepéig él az akkori Jugoszlávia területén (is), itt (is) fejti ki irodalmi tevékenységét. Szabadkán jelenik meg többek között legismertebb, A fejnélküli ember című (1933) regénye; műveivel több vajdasági  magyar, ún. „irodalomreprezentáló” antológiában szerepel. Társadalomlélektani tanulmányainak, műveinek többsége azonban Budapesten, életpályájának első korszakában jelenik meg.  Távozását követően nem tartják többé számon az itteni irodalomban. Bori Imre A fejnélküli embert a bánáti kisváros, Nagybecskerek világa hiteles rajzának tekinti (BORI 2007. 110–112). Szerepel a lexikon mindkét kiadásában.
A szabadkai Munk Artúr (1886–1955) életének és pályájának első évtizedei a Monarchia idejére esnek, tanulmányai és orvosi pályájának „cselédkönyves” része Budapesthez kötődik; életének további – legendává vált – eseményeit (hajóorvosi szolgálatát és első világháborús élményeit, az orosz forradalomban, illetve a hadifogságban  átélteket) A nagy káder[8] (1930) című híres regényében, naplójában[9], illetve Hinterland[10] című, könyv alakban csak posztumusz (1981) napvilágot látott művében  örökítette meg. 1921-ben Szabadkára tér haza, ahol haláláig él és dolgozik. Legsikeresebb, (állítólag) négy kiadást is megért regénye viszont Budapesten jelent meg és vált ismertté: senki, a lexikon sem vonja kétségbe, hogy A nagy káder vajdasági magyar regény, miként Majtényi Mihály Császár csatornája (1943) című, a vajdasági magyar irodalomban műfajteremtő, de Budapesten megjelent kötetének a térségi irodalomban jelentős hatását sem. A múlt század második feléből ott van Gion Nándor esete. A tetralógiává bővült Latroknak is játszott harmadik és negyedik darabja (Ez a nap a miénk [1997], Aranyat talált [2002]) az író Magyarországra költözését követően, Budapesten látott napvilágot, miként a di-, tri- és tetralógia különböző kiadásai is (sőt, létezik bukaresti kiadása is), szerepe és jelentősége mégis vitathatatlan a vajdasági magyar irodalomban[11].
A fenti példákra (Farkas Geiza, Munk Artúr, Majtényi Mihály, Gion Nándor) hivatkozva jogosan tehetjük fel a kérdést: vajon elképzelhetjük-e, megérthetjük-e teljes egészében a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetét Kosztolányi Dezső életműve nélkül? A Pacsirta (1924) és az Aranysárkány (1925) vajon kiemelhető-e a térség világából? Teljes-e egy vajdasági magyar irodalmi lexikon olyan írókról szóló szócikkek (Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Herczeg Ferenc) nélkül, akikhez kiterjedt recepció, intézmények, rendezvények, a mai napig határozott kultusz kötődik a térségben[12]? Értelmezhetjük-e ezek hiányában jelenkorunk közéleti és irodalmi mozgásait ?

 

Az „egy könyv” feltétele, a nem szerzői szócikkek problematikája és a diszciplínák között húzódó (rugalmas?) határok

Az előszó egyik, a feldolgozás alapelveit taglaló bekezdése arról tájékoztat, hogy a „szerzői szócikkek alapkritériuma (legalább) egy megjelent könyv”, ugyanakkor megjegyzi, „nem valószínű, hogy ez a legjobb szempont” (GEROLD 2014. VII). Nem is minden esetben, sőt, igen sok esetben nem tartja magát következetesen ennek az elvnek az alkalmazásához. A vajdasági magyar irodalom Szenteleky Kornél neve fémjelezte irodalmi alkotóműhelyéhez tartozó, az adott időszakban igen ismert, sokat publikáló, kötettel ugyanakkor nem rendelkező Lucia (Török Béláné) nem kap külön szócikket a lexikonban. Noha több, a két világháború között napvilágot látott antológiában (Almanach [1924, 1929], Ákácok alatt I–II. [1933]) is szerepel műveivel, 1934-ben ott volt a Szenteleky Kornél Irodalmi és Művészeti Társaság alapító tagjai között, az „egy megjelent könyv” kritériumát itt Gerold László mégis következetesen alkalmazza, bevezetőjében is elvi példaként említve az életművet. Ugyanakkor a lexikon törzsanyagában ennek számos ellenpéldáját láthatjuk. Azt magunk is értjük és indokoltnak tartjuk, hogy pl. Dettre Jánosról (1886–1944), akinek életében nem, csak posztumusz jelent meg kötete[13], készült szócikk, hiszen a Vajdasági Magyar Írók Almanachja I. (1924) társszerkesztőjeként (Radó Imrével) lényeges mozzanattal gazdagította a térségi irodalom Trianon utáni alakulástörténetét; a Bácsmegyei Napló munkatársaként az első „(újra) alapítók” sorába tartozik. Viszont a Lucia (Török Béláné)-szócikk hiányának magyarázatát olyan példák ingathatják meg, mint például a Mikes Flóris (1900–1928) szerzői szócikk, amelyből kitetszik, hogy éppúgy csak lapok (Bácsmegyei Napló) és antológiák (Kéve [1928], Vagyunk [1929]) szerzőjeként szerepelt rövid élete során a vajdasági magyar irodalom történetében, miként Lucia.
A vajdasági magyar irodalom két világháború közötti korszaka mellett a legújabb irodalmi reprezentáció „egy könyv”-alapú szelektációja eredményezi a legtöbb ellentmondást és következetlenséget. A sok közül csak néhány példa – újfent hangsúlyozva: ezen a ponton sem vitatjuk el egyetlen szerzői szócikk helyét sem a kötetben!
Berényi Emőke magyartanár, irodalmár mint (2008–2009-ig) a „Jelfolyam-online folyóirat kritikarovatának, majd néhány Híd-szám szerkesztője”, illetve az Olvass be! című vitaműsor koordinátora önálló kötet híján is helyt kapott a lexikon szócikkei sorában épp úgy, mint az ugyancsak kötettel nem rendelkező, 2013 közepétől a Híd szerkesztőjeként jegyzett Patócs László. Ez önmagában, természetesen, nem gond. Csak akkor válik kérdésessé az eljárás, ha figyelembe vesszük, hogy ilyen indokkal – az övéiken kívül – még jó néhány fiatal, a lexikon kéziratának 2014-es lezárásakor kötettel (még) nem rendelkező író, azaz a róluk szóló szócikk is szerepelhetne a kiadványban. Számos példa közül: dr. Roginer Oszkár irodalomtörténész, szociológus, több gyűjteményes tanulmánykötet szerzője és szerkesztője, tudományos kutató és közíró (jelen pillanatban: második doktorátusát készíti Grazban). 2015-ben (tehát: a lexikon lezárásának idején már tudható volt, hogy megjelenik!) Szabadkán, a VMDOK kiadásában látott napvilágot A város mint (ellen) érv című tanulmánykötete. Ugyancsak kérdéseket vet fel a dr. Novák Anikó irodalomtörténész/szerkesztőről, egyetemi docensről, a Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezetének elnökéről (nem mellékesen: magának a szervezetről) szóló szócikk hiánya. Még kevésbé érthető, hogy – ha Berényi Emőke példáját vesszük alapul, aki egy évig volt  kritikai rovatának vezetője  – akkor miért nem íródott szócikk a Jelfolyam-online folyóirat Kilátó-díjat érdemelt, interdiszciplináris és multimediális tevékenységet is kifejtő szerkesztőiről[14], köztük Kocsis Lenke doktoranduszról, aki szerkesztői munkája mellett tudományos kutatóműhelyek tagjaként ott van számos tanulmány- és konferenciakötet szerzői között; novellájával a Gion Nándor Emlékház és a Forum Könyvkiadó által 2013-ban megjelentetett I/11 című, a 2012-es Gion Nándor Novellapályázat díjnyertes munkáiból összeállított novellaantológiában, meséjével a Jó Pajtás gyermeklap mesepályázatára beérkezett pályaművekből összeállított Hihetetlen mesék könyve (2012) című kötetben is szerepel. Multimediális gondolkodás jegyében készült „plakátversei” a Jelfolyam gondozásában jelentek meg. Persze, itt felmerülhet magának a „könyvszerűségnek” a kérdése, illetve a köztesség (irodalom és alkalmazott művészet) problematikája, ám ugyanígy megkérdőjelezhető más típusú kiadványok (pl. színházi adaptációk, repertóriumok) irodalomként való kezelése is.
Neuralgikus pontot jelent Gerold László lexikonírói és szerkesztői koncepciójában az a kitétel, amelynek értelmében több (leginkább a két világháború közötti időszakban élt és tevékenykedett) író/alkotó opusáról azért nem készült szócikk, mert „életükről szinte semmit sem sikerült kideríteni” (GEROLD 2016. VII). Gerold az előszóban tizenöt ilyen írói nevet, sorol fel, akiknek ismerjük egy-egy könyvét, művét, de azoknak keletkezéskörülményeiről nincsenek adatok. Ez a szempont önmagában is rendkívül ingatag, megkérdőjelezhető álláspont, hiszen egy irodalom alakulástörténetében nem elsősorban a szerző személye, hanem ebbe az alakulástörténeti sorba illeszkedő alkotása (szellemi produktuma) képez jelentést. Jó példa erre Tarkó János Amíg a nagy vihar tombolt… (1919) című regénye, amelynek ismerete, jelentésadás szolgálatába állítása egyedül is megkérdőjelez számos, a jugoszláviai magyar irodalom 1918-hoz kapcsolt „kezdetei”-ről, az első „vajdasági magyar könyvről” alkotott elképzelést (CSÁKY S.  1988. 18). Különösen fontos megjegyezni, és – sajnos – ezen a ponton kénytelen vagyok felülbírálni Gerold László vonatkozó állításait, miszerint „szinte semmit” nem tudunk ezekről az írókról. Némelyikükről, talán, tényleg nem. De többekről (pl. Tarkó János, Mérő Margit, K. Végh Vilma) sokkal több feltárt és megjelent adat, képviselt kutatási eredmény áll rendelkezésünkre, mint a lexikonban szócikket kapott számos más íróról vagy jelenségről (pl. Galambos Margit, Govorkovich János, Huszár Sándor, Polácsi János etc.) – ezeket azonban Gerold nem vette figyelembe.
Tarkó Jánosról a Magyar Szó Kilátó című kulturális mellékletében jelent meg cikk 2001. január 20-án (NÉMETH 2001. 12), amelyből megtudjuk, hogy 1905-től 1920-ig vagy 1922-ig Nagybecskereken volt általános és középiskolai tanár (pontosan ismerjük, mely iskolák tanári karának volt tagja). „Közismereti” tantárgyakat tanított. Irodalmi munkái a Képes Családi Lapokban, a Pesti Hírlapban és a Torontálban jelentek meg (1902-ből és 1912-ből van róla adat). Amíg a nagy vihar tombolt… című regénye a Haász Testvérek nyomdájában látott napvilágot Nagybecskereken, és a Torontál 1919. február 28-ai számában jelent meg róla ismertető (NÉMETH 2014, BENCE 2015)[15].
Az említett példákon kívül még két hiányzó szerzői szócikkre szeretném felhívni a figyelmet[16]. Az egyik a Jász [eredetileg: Brenner] Dezsőről (1890–1968), Csáth Géza öccséről, Kosztolányi Dezső unokafivéréről szóló szerzői szócikk lenne. Élete során nem jelentek meg művei könyv alakban, viszont tudjuk róla, hogy vajdasági és magyarországi, fővárosi lapok és folyóiratok munkatársa volt; többek között a Nyugat közölte 1908 és 1913 között harminckét írását. Noha, később örökre, élete végéig felhagyott a publikálással, közéleti személyiség volt, irodalmi szövegek ihletőjeként és szereplőjeként (Csáth Géza és Kosztolányi Dezső műveiben) végig jelen van, benne van az irodalmi köztudatban. Herceg János (1909–1995), a vajdasági magyar irodalom mindmáig leghatásosabb és legnagyobb életművel rendelkező írója   megemlékezéseiben, mint érthetetlen módon „elhallgatott” íróról beszél vele kapcsolatban (Dér 2001. 140). 1908 és 1910 között vezetett naplója Dér Zoltán gondozásában és utószavával jelent meg Hasznok és keserűségekEgy szabadkai gimnazista század eleji naplója címmel, az Életjel kiadásában 2001-ben. Az utószóból az is kiderül, hogy írói hagyatéka és levelezése már hosszú évek óta az 2007-ben elhunyt irodalomtörténész és szerkesztő, Dévavári (írói nevén: Dér) Zoltán birtokában volt.
A másik: Guttmann Dániel (1882–1938). 1903-ban Fáklya-Világ néven „filozofikus” hangvételű folyóiratot indított Nagybecskereken. László B. Jenő a Tükörben megjelent nekrológjában (LÁSZLÓ B. 1938. 10) mint a „számok emberé”-ről beszél vele kapcsolatban, aki idővel felhagyott a lapalapítási kísérletekkel, de „soha nem fordult el” az irodalomtól. Fülep Lajos filozófus barátjaként, a múlt század tízes éveinek elején, vele együtt, vagy vele egyidőben tartózkodott és tanult Firenzében. László B. Jenő hivatkozott búcsúztatójában arról is szó esik, hogy Guttman eredetiben olvasott és írt (!) franciául. Ilyen jellegű szövegeiről azonban nincs tudomásunk. Igaz ugyan, hogy az ő életrajzáról és opusáról sem maradt sok adat, s 1918 után önálló kötete sem jelent meg (vagy nem tudunk róla), de a még mindig fellelhető és kutatható anyag – a többihez képest – épp elegendő egy szerényebb terjedelmű szócikk létrehozásához, s azért sem sorolható be a térségi irodalom 1918 előtti szakaszához, mert – miként Jász Dezső is – még évtizedekig „benne volt” az irodalmi köztudatban; esetleg alakította is azt (BENCE 2016). Az „egy megjelent könyv” feltételét viszont Gerold László néhány kivételtől eltekintve (pl. Lucia) nem érvényesíti következetesen[17].
Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014) szerkesztési koncepciójának ugyancsak problematikus elvét jelenti az ún. nem szerzői szócikkek nagyszámú jelenléte a kiadványban. Indokolt, hogy a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetében fontos, paradigmajelölő, nagy hagyományú, ún. kánonalkotó intézmények, szervezetek, csoportok, antológiák, sajtóorgánumok, viták,  valamint lapok, elektronikus médiumok meghatározott rovatai és műsorai etc. szerepelnek szócikk formájában lapjain:  pl. az 1933-tól 1934-ig több alapítási kísérletet is  megért Szenteleky Kornél Irodalmi és Művészeti Társaság, az 1971-től évente megrendezésre kerülő sziváci Szenteleky Napok, a Szenteleky Kornél Irodalmi Díj (1972–), a Bazsalikom Műfordító Díj (1972–), az Új Symposion (1965–1992) folyóirat, a Joáb-vita (1969), a Kanizsai Írótábor (1952) etc. Néhány irodalmi és kulturális rádióműsor, újságrovat külön szócikkben való feltüntetése is magyarázható (pl. mert Herceg János, Tolnai Ottó, Végel László, vagy más, nagy hatású alkotó munkásságának részét képezi)[18]. Érthetetlen viszont – emellett más, hasonló, sőt, hatékonyabban működő szervezetek és csoportosulások mellőzöttségére mutat! – miért íródtak szócikkek soha meg nem alakult, a kezdeményezés szintjén maradt, sőt, csak ötlet formájában felmerült irodalmi társaságokról (pl. Szenteleky AkadémiaHerceg János Emlékbizottság és Alapítvány[19]).  Mindezek fényében érthetetlen, hogy a 2001 óta működő, kiterjedt tudományos és kulturális tevékenységet megvalósító, a vajdasági magyar doktoranduszokat és fiatal kutatókat nagy számban tömörítő Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete (VMDOK), amely folyamatos konferenciaszervezői és kiadói tevékenységet is folytat, miért maradt ki a szócikkek sorából.  Az alapítványi támogatásokból szervezett, 2012-ben indított (a támogatások nélküli időszakban szünetelő) Olvass be! című vitaműsor szócikk, ezzel szemben több más, hasonló, nem is mindig időszaki rendezvényt mellőzött szócikkei sorának kialakításakor a lexikoníró (pl. az újvidéki Magyar Tanszék 2012 óta létező Kontaktzóna című rendezvénysorozatát[20]).
Kérdéseket vet fel különböző antológiák/almanachok szócikkeinek szerepeltetése. Az, természetesen, releváns és érthető, hogy a múlt század első évtizedében, a térségi magyar irodalom konstituálódását képviselő antológiák részét képezik a vajdasági magyar irodalmi lexikonnak. Elfogadható az évfordulókról megemlékező, jelentőségük előtt tisztelgő írásokat tartalmazó, kiemelkedő tanácskozások, pályázatok anyagából összeállított, vagy valamilyen irodalmi/tudományos műhely eredményeit bemutató gyűjteményes kötetek szócikkbe emelése. Semmilyen logikája és magyarázata nincs viszont annak, milyen elv szerint kerültek ezek sorába a külföldön megjelent, néhány vajdasági szerzőt is jegyző irodalmi antológiák, gyűjteményes tanulmánykötetek (Kapun kívül, Gyöngykapu etc.). A kiterjedt anyagból milyen elv szerint válogatott Gerold, s ha az egyik ilyen cím bekerült, miért maradt ki a hasonszőrű másik (pl. Körkép-antológiák)?
Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon kiadásai fontos konzekvenciákat jelentenek a térségi kulturális közélet szereplői, írók, irodalmárok, történészek és elméletírók, illetve tudományos kutatók, egyetemi tanárok számára. Egyértelműen rávilágítanak arra, amit Gerold László is érzékel és röviden meg is említ előszavában: „a kollektív lexikonok korát éljük” (GEROLD 2001. XII,  2016. XI). Jelenünk gyorsan változó, digitális kultúrájában  érvényét veszítették bármely lexikon vagy szintézis „egyszemélyes” létrehozásának lehetőségei. Ezt érzékelve Gerold is igénybe vette egy „belső munkatárs” segítségét. A részben vagy teljes egészében általa kialakított szócikkeket a Cz-szignó különbözteti meg a többitől. Az szignó Czini Zoltán magyartanár, bibliográfus, közíró nevét rejti. A lexikon koncepciójának, alapelveinek kialakítása azonban „egyszemélyes”, vagyis csak Gerold elképzeléseit tartalmazza. Egy munkacsoport közreműködése elsősorban a szubjektív látószöget, meglátásokat, a tendenciózusság érvényesülését semlegesíti, árnyalja az összegyűjtött anyag feldolgozásában amellett, hogy sokkal kiterjedtebb kutatásokhoz is erőforrást biztosít.
Vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik legfontosabb tanulsága viszont az, hogy – saját ellentmondásainak függvényében – rávilágít a térségi (vajdasági, ex-jugoszláv etc.) magyar irodalom története (mindenképpen: kollektív) újragondolásának és -írásának elengedhetetlen szükségességére.

 

Irodalom

Assmann, Jan. 2013A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán. Budapest: Atlantisz
Bence Erika. 2015. „Sci-fi” a háborúban (Tarkó János: Amíg a nagy vihar tombolt). Hungarológiai Közlemények, 46 (2): 51 –65.
Bence Erika. 2016. Guttmann Dániel „különc” életfilozófiájának feltételezett bölcseleti alapjai (A Fáklya-Világ című folyóirat 1903-ban). Hungarológiai Közlemények, 47 (3): 75–88.
Bori Imre. 1993. A jugoszláviai magyar irodalom rövid története. Utószó: Bányai János: Bori Imre irodalomtörténetének hiányzó fejezete [357–366]. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Bori Imre. 2007. A jugoszláviai magyar irodalom története. Szerk. Bordás Győző: Jegyzet [399–400]. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Bíró Ferenc 1994. A felvilágosodás korának magyar irodalma. Budapest: Balassi
Csáky S. Piroska. 1988. Vajdasági magyar könyvek 1918 –1941. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Dér Zoltán. 2001. Utószó. Jász Dezső: Hasznok és keserűségek. Egy vidéki gimnazista század eleji naplója. Szabadka: Életjel
Elek Tibor. 2008. Gion Nándor viharos pályakezdése az Új Symposion áramában. Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb; Véres patkányirtás idomított görényekkel. Kortárs, 52 (12):  http://epa.oszk.hu/00300/00381/00132/elek.htm (2017. november 2.)
Erdősi Vanda é. n. Ellenpont és folytatás. A Symposion-mozgalom első korszakahttp://www.zetna.org/zek/folyoiratok/120/erdosi.htm (2017. október 20.)
Fekete J. József. 2003. „Riszálás megy az irodalmi focipályán”. Vízumköteles irodalom? Internetes konferencia az UngParty honlapján, 2003. http://mek.oszk.hu/02200/02288/html/fekete.htm (2017. október 20.)
Gerold László. 1996. Idézetek a butaság könyvéből.  Híd, 60 (4): 348 –367.
Gerold László. 1998. Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig.  Irodalomtörténeti közlemények, 102 (5 –6): 807–810.
Gerold László. 2001. Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Újvidék: Forum Könyvkiadó
Gerold László. 2016. Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014). Újvidék: Forum Könyvkiadó
Hózsa Éva 2009. A novella Vajdaságban. Újvidék: Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium
Huszka Árpád. 2015. Kontra Ferenc írói munkássága. Szabadka: Életjel Kiadó
Ispánovics Csapó Julianna. 2011. A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténete a régió magyar könyvkiadása szempontjából. Újvidék: Filozofski fakultet u Novom Sadu
Kalapis Zoltán. 2002–2003. Életrajzi kalauz I–IIIEzer magyar biográfia a délszláv országokból.  Újvidék: Forum Könyvkiadó
Kulcsár Szabó Ernő. 1993. A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest: Argumentum
László B. Jenő 1938. Guttmann Dániel. Tükor, 1938. november 30. 12.
Mák Ferenc. 2008. A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Mely titulus alatt azt kell érteni, hogy minden, a vidékre vonatkozó értekezés, észre vétel, tzáfolat és igazítás közre bocsáttatik. Újvidék–Zenta: Forum Könyvkiadó–Vajdasági Magyar Művelődési Intézet
Németh Ferenc. 1988. Egy plágium története. Magyar Szó, Kilátó, 1988. szeptember 3. 15.
Németh Ferenc. 1995. A Fülep család Becskereken. Fülep Lajos születésének 110. évfordulójára. Híd, 59. (4): 308–325.
Németh Ferenc 1995a. Egy elfelejtett becskereki írónő. K. Végh Vilma pályafutásáról. Magyar Szó, Kilátó, 1995. augusztus 19. 12–13
Németh Ferenc. 2000. Streitmann Antal. Élete és művészete. Újvidék: Forum
Németh Ferenc. 2001. Egy tanító bevonul az irodalomba. A vajdasági magyar irodalom első kötetéről. Magyar Szó, Kilátó, 2001. január 20. 13.
Németh Ferenc. 2014. A Nagy Háború ismeretlen regénye. Tarkó János: Amíg a nagy vihar tombolt… Tanulmányok, (1): 100–109.
Szerbhorváth György. 2005. Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Pozsony: Kalligram
Thomka Beáta. 1992. Prózatörténeti vázlatok. Újvidék: JMMT
Tolnai Ottó. 2011.  Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. A kérdező: Parti Nagy EgLajos. Digitális Irodalmi Akadémia. Petőfi Irodalmi Múzeum. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000819&secId=0000076592&mainContent=true&mode=html (2017. 10. 24.)
Vajda Gábor. é. n. A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig. Budapest: Bereményi Könyvkiadó
Vajda Gábor. 2006. Remény a megfélemlítettségben. A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete (1945–1972). Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság
Vajda Gábor. 2007. Az autonómia illúziója. A magyarság eszme- és irodalomtörténete a Délvidéken (1972–1989). Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság
White, Hayden. 1997. A történelem terhe. Ford. Berényi Gábor at al. Budapest: Osiris

 

[1] Az „egyszemélyes szerzőség” kérdését a kiadvány előszavában Gerold László tudatos választásnak nevezi: „A jelzett másik fontos kérdés az egyszemélyes szerzőség kérdése. Ez nem jelent számomra problémát, mert bár tudom, hogy szemben a kétszáz évvel ezelőtti, vagy a múlt századi felfogással és gyakorlattal, ma a kollektív lexikonok korát éljük, az egységes szemlélet érdekében és az áttekinthetőség céljából, amit ez a nem túl terjedelmes anyag lehetővé tesz, választottam a soha be nem fejezhető lexikonírásnak ezt a változatát” (G. L. Elősző [V–XII] = GEROLD 2001. XII).
[2] Újvidék: Forum Könyvkiadó
[3] Újvidék: Forum Könyvkiadó
[4] Draskóczy Ede 2012. Bizonyítás egyszerű utakon. Szerk. és előszó: Mák Ferenc. Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
[5] Gerold László 2012. Könyvcédulák. Vajdaság Ma Délvidéki Hírportál. Portékahttps://www.vajma.info/cikk/porteka/140/Konyvcedulak.html (2017. 10. 28)
[6] A vitáról Fekete J. József írt összegző cikket és tette közzé egy on-line vitafórumon (FEKETE 2003).
[7] Irodalompolitikai, elvi (személyes, sőt „személyeskedő”) oka viszont lehetnek, és vannak is a dolognak. Ezeknek tárgyalásától azonban, ezen írás keretein belül eltekintenék, mivel a lexikoníró e polémiában már nem vehet részt. Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy a későbbiek során a vajdasági magyar irodalom recepciója nem tudja majd megkerülni a kérdés taglalását és értékelését.
Felmerülhet kritikai megjegyzéseimmel kapcsolatban az a kifogás, miért nem tártam nyilvánosság elé őket azonnal, a kötet megjelenését követően. A válaszom: az elhamarkodott és felületes bírálatot elkerülendő, tanulmányoztam és kutattam a kérdést, anyagot gyűjtöttem, amit a jegyzett irodalomjegyzék tanúsít.
[8] Munk Artúr. [1930]. A nagy káder. Egy pleni feljegyzései a forradalmi Oroszországból. Budapest: Phanteon
[9] Munk Artúr. 1999. Napló 1915–1916. Bevezető: Gubás Ágota: A háború mint abszurdum.[5–12]. Szabadka: Életjel
[10] Munk Artúr.  [1933] 1981. A hinterland. A mögöttes ország háborúja. Utószó: Bori Imre [235 –243]. Újvidék: Forum
[11] Az ellenkező „perspektívá”-ra is van határozott példa. Melinda Nadj Abonji  Trauben fliegen  auf című, 2010-ben, Ausztriában megjelent regénye (2012-ben, a Magvető Kiadó gondozásában, Blaschtik Éva fordításában látott napvilágot magyarul) vajdasági, a térségi történelemhez és kisebbségi identitáshoz kötődő tartalmakat tematizál, szerzője óbecsei születésű – néhány műkedvelő befogadó kivételével mégsem gondolja senki, hogy a Galambok röppennek föl vajdasági magyar regény, s hogy a nevét is egykori, „szerbhorvát” helyesírással jegyző szerző vajdasági magyar író lenne.
[12] Könyvtörténeti kutatások alapján arra is rá kell mutatnunk, hogy a jelölt írók pályakezdő kötetei, noha magyarországi kiadónál, de a nyomdai munkalálatok miatt (tehát fizikai értelemben) a Vajdaságban láttak napvilágot (ISPÁNOVICS CSAPÓ 2011. 154, 164–165, 424, 425).
Gerold László elhunyta miatt arról sem indítható érdemleges vita, ezért csak érintőlegesen említjük: sokszor maga is részt vett a kultusztevékenységben, alakította Kosztolányi Dezső vagy Herczeg Ferenc vajdasági irodalmi recepcióját, lexikoníróként viszont elutasította életműveik tárgyalását.
[13] Dettre János 1979. Új partok felé. Összegyűjtötte, utószó Dér Zoltán. Szabadka: Életjel
[14] Francišković Róbert, Kocsis Lenke, ifj. Rácz József, Török Erna.
[15] Ezeknek az állításoknak alátámasztásához saját kutatásaim mellett a Németh Ferenc művelődéstörténész, egyetemi tanár által feltárt és hivatkozott forrásokra támaszkodom, úgy vélem ugyanakkor, hogy más adatokkal kapcsolatban is felmerülhetnek kutatók, (irodalom)történészek által feldolgozott adatok és források. És talán ebben, vagyis a Gerold László által érvényesített kutatói, adatgyűjtési módszerben van a legnagyobb buktató. A lexikoníró ugyanis nem, vagy csak nagyon ritkán végez forráskutatásokat. A kortárs alkotók esetében kérdőívekre és a recepció adataira támaszkodik, míg a korábbiak esetében mindenekelőtt Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténetének kiadásaira, illetve Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzának köteteire (KALAPIS 2002–2003. I–III).  Az előzővel az a gond, hogy egy alakulástörténeti szintézisről alkotott történeti-poétikai vízió, értelmezés, tehát megközelítésmódja nem okvetlenül a lexikonírás eljárásainak felel meg, s a történész 2004-ben bekövetkezett halálával megszűntek további kiterjedései és újragondolásai. Kalapis Zoltán Életrajzi kalauza pedig ismeretterjesztő karakterű, mércéi ezért „megengedőbbek” (pl. nagyobb arányban kapnak helyt szócikkeiben a legenda, a szóbeszéd által fenntartott „történetek”), mint egy tudományos igényű tényfeltárás követelményrendszere. Legjobb példa erre a Darvas Gáborról (1889–1972) szóló szócikk. „Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam…” című, 1930-ban Újvidéken megjelent regénye megkerülhetetlen fontosságú; az első világháború történéseit a vajdasági, a magyar és az európai irodalmakban a harmincas évek elején tematizáló művek sorába illeszkedik. 1935-ben azonban kivándorolt Izraelbe. Haifában hunyt el. Közvetlen irodalmi kapcsolata a vajdasági magyar irodalommal, egyáltalán az irodalommal, megszűnt; a lexikonszócikkek néhány magánleveléről tudnak. Amit Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzában (s ennek nyomán Gerold László lexikonjaiban) élet- és pályarajzként olvasunk róla, az valójában naplóregényének szüzséje. Természetesen regénye rendelkezik a dokumentumregény karakterisztikáival, Darvas Gábor valóban részt vett az első világháborúban, fogságba esett és megtörténtek, vagy megtörténhettek vele azok az események, amelyről a regénye szól, ugyanakkor mégis figyelembe kellene venni, hogy ez esetben regényről, alapvetően fiktív természetű szövegről van szó.
Meggyőződésem, hogy számos, adathiány miatt a lexikonból kimaradt életmű esetében „utána lehetett volna menni” a hiányzó adatoknak, mert van róluk „nyom”. Pl. Tarkó vezetéknevű személyekről több adat is található nagybecskereki református egyházi anyakönyvekben. Ezidáig nem történt meg a fellelt adatok ellenőrzése, ezért nem hivatkozhatom rájuk tényszerűen, de sejtésem szerint azonosítani lehet közöttük az író Tarkó Jánost, ezekből kiindulva más életrajzi tényeket is.
Mérő Margitról 1988. szeptember 3-án, K. Végh Vilmáról 1995. augusztus 19-én jelent meg nem is kis terjedelmű tényfeltáró cikk a Magyar Szó Kilátó magazinjában (NÉMETH 1988. 13, NÉMETH 1995. 12–13)
[16] Az általam kikutatott adatok és észrevételek mellett, más irodalomtörténészek és kutatók eredményeire is hivatkozni lehet a lexikon hiányosságara tett észrevételek kapcsán, pl. Streitmann Antal (1850-1918) ismert festőművész, pedagógus és elméletíró mellőzése miatt. Feltehetően azért nem szerepel a lexikonban, mivel munkásságának nagyobb része a 19. század második felében bontakozott ki, illetve, mert az SZHSZ Királyság megalakulásának évében hunyt el (NÉMETH 2000). Holott művészként és tanárként is nagy hatással volt olyan nagy jelentőségű írók/filozófusok pályájára, mint Fülep Lajos (1885–1970), akinek pályakezdése ugyancsak a mai Vajdaság területéhez, Nagybecskerekhez kötődik (BORI 2007. 58–60, NÉMETH 1995. 308).
[17] A forráskutatások hiányával magyarázható többek között az is, hogy a lexikoníró kísérletet sem tesz a vajdasági magyar irodalom egyes rejtélyeinek tisztázására. Pl. 1931-ben vagy 1932-ben megjelent egy kétkötetes, ún. légiós regény Újvidéken. Szabó István–Andrée Dezső: Egy legionista naplója. Hat esztendő a Francia Idegenlégióban (1923–1929). A könyvről az Andrée Dezső-szócikkben esik szó. Nem tudjuk, fogalmunk sincs, hogy igaz-e az a történet, miszerint Andrée 1926-ban Párizsban találkozott Szabó Istvánnal, egy újvidéki, volt idegenlégiós katonával, akinek feljegyzéseit használva fel írta meg kalandregényét. Semmilyen adatunk nincs arról ezen a „fiktívbe hajló” történeten túl, ki volt Szabó István, ha létezett egyáltalán.
[18] Vitatható ugyanakkor nagyon sok, a térségi lapkiadás és elektronikus média utolsó évtizedeiben létrejött, ma is fennálló, sok esetben viszont megszűnt irodalmi rovat szócikként való jegyzése. Pl.: saját  Portéka című, a Vajdaság Ma  hírportálon 2009-től   vezetett blogja, vajon tényleg olyan – a kibertérben létező mérhetetlen számú más bloghoz képest – kiemelkedően fontos volt-e a vajdasági magyar irodalomban, hogy szerepeltetni kellett  a lexikonban is.
Sok apróbb tévedés és mulasztás közül: a Becsén 1992-ben alapított, 1994-ben újraindított, de így sem hosszú életű Rubicon kiadóról úgy beszél a lexikon, mintha még ma is működne. Pedig nem létezik. Nem nagy ügy, de azért megemlíthető, mivel sok ilyen van. Több kutatás is felhívta a figyelmet arra, hogy a Gerlod-lexikon Farkas Geizáról mint Kiss Ernő aradi vértanú unokájáról beszél, holott a dédunokája volt. Herceg János egykori doroszlói házán nincs emléktábla, etc., etc.
[19] A véletlen úgy hozta, hogy e sorok írója mindkét elképzelés „kipattanásakor”, 1994. október 22-én Szivácon, a Szenteleky Kornél Művelődési Egyesület székházában, illetve abban a társaságban (főleg az egykori Dunatáj hetilap újságírói és munkatársi gárdájának tagjai voltak jelen) is, amelynek körében, Herceg János halálát követően felmerült egy emlékbizottság és alapítvány létrehozásának szükségessége. Azt, hogy a sziváci emlékülést követően történtek még magánbeszélgetések és egyeztetések a „független asszociáció” létrehozásáról, talán az mutatja, hogy az indítvány papírra vetett szövege (Bányai János és Végel László autorizációja mellett) az Üzenet folyóirat 1994/12-es számában is megjelent. Vélhetően valakik meg is próbálták – sikertelen eredménnyel bejegyeztetni a szervezetet, de ezenkívül nem valószínű, hogy bármi más történt volna a kezdeményezés megvalósítása érdekében, sőt, szóba se került soha többé. A Herceg János Emlékbizottság és Alapítvány „alakuló ülése” viszont nem sokkal volt több egy asztaltársaság „ötletelés”-énél. A – soha be nem jegyzett szervezet nevében – néhány alkalommal Doroszlón, az író utolsó lakóhelyén megrendezett „festőtábor”-nak viszont semmilyen kapcsolódása nem volt sem Herceg János szellemiségéhez, sem pedig életművéhez. (Magánvélemény, hogy épp ellentétes volt vele.) Még csak a magyar irodalmi vagy művelődési kultúrával sem fonódott össze hangsúlyosan, lévén arról szó – noha ez önmagában nem jelent gondot –, hogy egy zombori/apatini, nem elsősorban magyar amatőr festőket tömörítő társaság találkozói voltak.
[20] Ha a szerző, Gerold László részt vehetne egy esetleges polémiában, itt kifejthetnénk az általunk sejtett tendenciózus okokat – így azonban az utókorra marad ennek a kérdésnek a tisztázása.
Elolvasom

Bordás Győző: A tudós színikritikus

Gerold László posztumusz kötetéről

Gerold László: Színházi jövés-menés, Forum Könyvkiadó Intézet, 2019

 

Több hosszabb szövegből kiragadott sommás vélemény arról, milyennek látták a színikritikus és teatrológus Gerold Lászlót (1940–2016) magyarországi, illetve itteni ítészei, kortársai.

  Nánay István: „Gerold egyszemélyes intézmény. Kivesző példány. Ma, a szakosodás embertelen és lélektelen – végső soron értelmetlen – túlhajtásának korában valaki vagy tudós, vagy kritikus. Ő mindkettő.”

  Koltai Tamás: „És Te aztán tudtál fölfedezni! Mindannyian Tőled tanultunk egy kicsit. No jó, előnyben voltál velünk szemben, mert amíg mi komoly és általában sikertelen erőfeszítéseket tettünk, hogy időnként eljuthassunk a világszínházba, hozzád rendszeresen eljárt a világszínház. Ruccanásnyi távolságra, országhatáron belül. A belgrádi Bitef… a kinyíló Európát jelentette számunkra… Te közvetítetted nekünk első kézből a színházi Európát.”

  Spiró György: „Fölhívott ’82 februárjában, milyen magyar előadást javasolnék a Bitefre, ahová magyarokat ritkán szoktak meghívni. Mondtam neki: föltétlenül menjen el Varazsdra, ahol a kaposvári színház hamarosan a Mara/Sade előadását játssza vendégként Ács János rendezésében, s valamivel bírja rá a Bitef vezérkarát, hogy megnézzék, mert ilyen fantasztikus előadást még nem láttak.” Gerold elvitte Varazsdra a szemle európai hírű szakértőit, megírta véleményét az előadásról, és azután a belgrádi szakemberek „hisztérikusan követelték”, hogy a magyaroknál minden évben találjon egy-egy olyan előadást, amely illeszkedik a belgrádi (világ)fesztivál profiljához.

  A vajdaságiak közül pedig idézzük egykori mentorát, Szeli Istvánt, majd kortársát, Bányai Jánost. Szeli szerint: „Rá kell mutatnunk Gerold irodalmi műveltségének természetére, hogy a kultúra organikus fejlemény… Tanulmányainak különös értéke éppen abban rejlik, hogy belőle nemcsak a hasonló munkát végző professzionalista kutató, hanem a nem szakmabeli olvasó is kiérzi a keresés izgalmait, feszültségét, személyes drámáját, de a meglelés örömét is.” Bányai szerint a színikritika és a színházi tanulmány komplex kulturális műfaj: „…mert, mint művelője, Gerold László alapos szakmai, irodalmi és művelődéstörténeti ismeretekkel rendelkezik… sőt ismeri a színpadi technika, a kulisszák, a világosítás, a súgólyuk rejtélyeit is. Ő sohasem kerüli meg az időszerűséget, és mindig a nagy művek beláthatatlan gazdagságából merít.”

  A most megjelent posztumusz tanulmánykötet, a Színházi jövés-menés azokból a tudományos tanácskozásokon elhangzott szövegekből állt össze, amelyeket az MTA Irodalomtudományi Intézete és az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszéke évi rendszerességgel tartott a hetvenes évek derekától, s amelyeken Gerold rendszeresen magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdésekben értekezett. Például olyasmiről, hogyan vonul végig a nyelv a drámában (és a színpadon) Az ember tragédiájától Parti Nagy Lajos Tisztújítás-átírásáig (Nagy Ignác műve nyomán); hogyan reflektálódik a természet vagy a tudomány (drámai motívumként) a magyar dramaturgiában; mit jelentenek a mítoszok a drámákban; de nem hagyta szó nélkül a diktatúra és a színház viszonyát sem. Foglalkoztatták „könnyedebb” témák is, mint például a sport vagy az utazástoposz a drámában (és a színházban) Ottlik, Mándy, Esterházy, Darvas, Kukorelly, Egressy Zoltán… darabjaiban. És sorjáznak az olyan opusok elemzései, mint Eörsi István, Spiró György, Háy János… vagy Deák Ferenc, Tolnai Ottó, Gobby Fehér Gyula, Végel László… drámáinak dramaturgiai boncolgatása.

  A kötetben mintha háttérbe szorult volna gazdag színikritikusi tapasztalata, mert benne az irodalom, főként pedig a drámatörténet jó ismerője szólal meg, aki biztos kézzel tapint rá a drámákban felmerülő kérdésekre, mi és mit indokol, vagy éppenséggel a hatalom által mi a kifogásolt (veszélyes?). Szövegkönyvekből, rendezői példányokból indul, hogy rámutasson arra is, miért vannak lappangó, még ma is bemutatásra váró kockázatos darabok. Tanulmányainak erős művelődéstörténeti vonatkozásai is kimutathatók, hiszen a hagyomány, a színjátszás, a drámaírás egymásra hatásának a szükségessége szólal meg bennük. Az időszerűsítés pedig egyszerre felidézés is. Kötete jelentősége többek között abban is keresendő, hogy elfeledett vagy kevésbé ismert adatokat, tényeket tár fel a magyar és a vajdasági magyar drámaírás múltjából (és talán még jelenéből is).

  Felvetődik kötete kapcsán, honnan van ekkora drámairodalmi és színházi tapasztalata. Erre a válasz, hogy szinte maradéktalanul begyűjtötte az elmúlt ötven évben, sőt a régebben megjelent magyar, szerb, horvát és szlovén nyelvű könyveket, amelyek jelentős részéről recenziót is írt elsősorban színházi folyóiratoknak, emellett számos recenziója jelent meg a Hídban vagy a budapesti Élet és Irodalomban. Ugyancsak nem mellékes, hogy Gerold elejétől fogva nézte a belgrádi Bitef előadásait, sokszor zsűrizett, és válogatója volt a Sterija Játékoknak, követte a szarajevói kis- és kísérleti színházak fesztiválját éppúgy, mint a pécsi országos szemlét vagy a határon túli színházak kisvárdai fesztiválját… Itthon Sterija-díjjal, Magyarországon Palládium-díjjal jutalmazták színikritikusi és tanulmányírói munkásságát.

  Most közölt tanulmányainak kötetbe szerkesztését többször is említette, de ebben váratlan halála megakadályozta. Pontosabban azt tervezte, ha lexikonának bővített, második kiadása is megjelenik, kötetbe rendezi ezeket az egyetemes magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdéseket boncolgató tanulmányait. Erre az élettől már nem kapott időt.

  Gerold László kötetét a színházzal professzionálisan foglalkozók, valamint a színházlátogatók és drámát olvasók is haszonnal forgathatják, mert a tanulmányok megdöbbentő darabismeretről tesznek tanúságot.

Kutatók Éjszakája // Színházi kalauz – Gerold Lászlóra (1940-2016) emlékezünk
Interjúk
Irodalomóra mint lóversenypálya
Szerző
Száz év színház
Szerző
Az elfoglaltság mint életforma
Az „ősbölények” meghaltak
Szerző
„Nyolcvan év már alkalmas számadás készítésére”
Megfeledkeztünk a minőségről
Szerző
Elolvasom
,,Nem politikusként, hanem értelmiségiként teszem a dolgomat”
Szerző

,,Nem politikusként, hanem értelmiségiként teszem a dolgomat”

A magyarországi Palládium Alapítvány kuratóriuma 2001-ben díjat hozott létre, amellyel évente az előző év magyar irodalmának két, társadalomtudományának és képzőművészetének egy-egy kiemelkedő alkotóját részesíti elismerésben, valamint 2003 óta különdíjjal jutalmazzák az év legjelentősebbnek ítélt tanulmánykötetét is. Az idén dr. Gerold László kritikus, az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanára, a Híd folyóirat főszerkesztője volt az egyik kitüntetett a Léthuzatban című színikritikákat tartalmazó tanulmánykötetéért. A könyv húsz év száz kritikáját tartalmazza az Újvidéki Színház előadásairól, és folytatása a Színház a nézőtérről címmel 1983-ban megjelent kiadványnak, amely az Újvidéki Színház első tíz évének darabjait veszi górcső alá.
A Tanár úr írásban kérte a kérdéseket, és azokra elektronikus levélben válaszolt. Kikötését, hogy csak a teljes szöveg közlésébe egyezik bele, természetesen tiszteletben tartottuk.
* Ön is azt vallja, hogy a kritikus nem ítéletet mond egy-egy előadásról, hanem segíti a nézőt a látottak befogadásában. Bizonyára érkeztek visszajelzések, mit tapasztalt, az Ön írásait hogyan fogadták az érintett színészek, rendezők?
- A kritikának nincs külön címzettje, mindenkihez szól, aki olvassa. Így természetesen visszajelzések is vannak. Nézőktől/olvasóktól és színházbeliektől is. Az utóbbiak többnyire elfogadják a kritikát, ha látják, hogy jó szándékú, észrevételei megindokoltak.
* A Jugoszláviai Magyar Irodalmi Lexikon nemcsak hatalmas munka volt, hanem teljesen más jellegű tevékenység is. Azt már bizonyára sokszor megkérdezték, mi késztette arra, hogy belefogjon, ezért inkább arra vagyok kíváncsi, tervezi-e a kötet kibővítését, folytatását.
- Egy lexikon sohasem befejezett mű. Tehát én is folytatom. Máris sok anyag gyűlt össze. Vagy az idén nyáron, de legfeljebb jövőre elkészül a bővített, átdolgozott változat.
* A Híd folyóiratnak, amelynek jelenleg Ön a főszerkesztője, a hosszú évtizedek során kialakult az arculata, olvasói pontosan tudják, milyen jellegű írásokra számíthatnak. Az új főszerkesztők viszont általában a saját ötleteikkel és munkatársaikkal érkeznek. Változik-e a Híd az Ön főszerkesztése alatt?
- Vártam a kérdést, de nem ebben a formában. Azt reméltem, hogy a megjelent három szám ismeretében fog kérdezni. Úgy vélem, hogy három számból (az áprilisi tematikus szám a József Attila-centenáriumra készült) már látszik, miben követjük a hagyományt, s miben térünk el tőle. (Azért használok többes számot, mert a lapot Faragó Kornéliával együtt készítjük a főmunkatársak meg a műszakiak lelkes segítségével.) De hogy kérdése ne maradjon válasz nélkül, elmondhatom, hogy a Híd továbbra is elsősorban vajdasági folyóirat marad, de fokozott figyelmet szentel a délszláv, elsősorban a szerb és a magyarországi magyar irodalomnak, amint eddigi számaink tartalommutatói is tanúsíthatják. Persze, semmiképpen sem szeretnénk sem a magyarországi, sem a szerb irodalom leányvállalata lenni, de izolálódni sem akarunk. Sok új név tűnt és tűnik majd fel. Legszembetűnőbben talán a fordítói gárda változik, elsősorban az újvidéki és a belgrádi tanszéki fordítóműhely tehetséges fiataljai kapnak bizonyítási lehetőséget. Nem hagyható említés nélkül, hogy eddig minden felkért szerző adott vagy ígért kéziratot, és azt ezúttal is szeretném megköszönni. S ami arra enged következtetni, hogy tetszik a megújult Híd, amint ezt sokan jelezték is. Nemcsak szerzők, hanem olvasók is. Ez diktálja, hogy az eddig megjelent számok színvonalát feltétlenül meg kell őrizni. Erre törekszünk. Ugyancsak nem hagyható említés nélkül: a kiadó segítségével elértük, hogy Pest legjobb boltjában, az Írók Boltjában is kapható a Híd.
* Létezik az a vélemény, hogy az újvidéki értelmiségi csoport tagjai szándékosan nem vesznek részt a délvidéki magyarság problémáinak a megoldásában. Ön tagja ugyan a Magyar Nemzeti Tanácsnak, de nem politizál. Tudatosan tartja magát távol a politikától?
- Kétségtelenül provokatív kérdés. Megvallom, elsősorban ennek a megválaszolása miatt vállaltam ezt az interjút abban a lapban, amely koncepcióját illetően - kezdve a vezércikkektől s végezve a színvonal és szemlélet tekintetében számomra hasonlóan problematikus irodalmi rovattal - nem kifejezetten rokonszenves, mondhatnám, tőlem idegen. Először is nem szeretem az újvidékiekre és szabadkaiakra való felosztást. Mert megoszt bennünket, s mert (tapasztalatom szerint) a szellemi frusztrációkban szenvedők találmánya. Tehetséges írótól sohasem hallottam ilyesmit. Különösen akkor érzem hamisnak az efféle fel(meg)osztást, ha - mint a kérdés sugallja - az újvidékieket érdektelennek tüntetik fel a vajdasági magyarság problémái iránt. Elnézést, de ostobának tartom az efféle vádakat, mert összetévesztik a politikusi és az értelmiségi szerepvállalást. Minden tiszteletem a politikusoké, ha megfelelő helyen (parlament, önkormányzat stb.) harcolnak a kisebbség jogaiért. Ugyanakkor tudni kell, a politikus nem ért mindenhez, nem is kell értenie. Épp ezért kellene szakmai kérdésekben (oktatás, sajtó, művelődés) együttműködniük az értelmiséggel, amelynek viszont nem az a feladata, hogy politikai fórumokon szerepeljen. De ettől függetlenül politizál akkor, amikor a gyerekeket megtanítja szépen magyarul beszélni/írni, amikor színházat vagy újságot, folyóiratot csinál, könyvet, cikket ír, szavalócsoportot vezet, amikor több órán át tanítja a Hymnust, a Szózatot, Az ember tragédiáját, Kosztolányi, József Attila, Pilinszky vagy Petri költészetét, nyelvtant, idegen nyelvet stb. oktat. A kisebbség fenn- és megmaradásának záloga elsősorban a kultúra, aki ezt szolgálja, az már politizál. Persze, nem mellékes, hogyan. Nálunk elharapózott az a tévhit, hogy akkor vagyunk jó magyarok, ha ünnepségeinken Wass Albertet, Remenyik Sándort idézzük, ha nemzeti tárgyú filmekre visszük a diákságot, nem gondolva arra, hogy az, amit nyújtunk, irodalomnak, filmnek silány, éppen úgy giccs, mint ahogy giccs volt a partizánfilm is. Nem (csak) a téma, hanem annak művé formálásától lesz jó a vers, a film, bármi, ahogy erre Berzsenyitől Aranyon át Kosztolányiig s tovább idézhetnénk formás szentenciákat. De hogy a kérdés személyes részére is válaszoljak. Azzal, hogy vállaltam az MNT-tagságot, igenis politizálok. De éppúgy politizáltam akkor is, amikor színikritikát írtam, mert aki olvasta, tudhatja, hogy évekkel ezelőtt, amikor a későbbi/mai politikusaink még KSZ-funkcionáriusok voltak, amikor főmagyarjaink még meg sem szólaltak, egy Ibsen-, Mro¿ek- vagy Brecht-előadásról írva a rendszert elítélő véleményt fogalmaztam meg, utána lehet nézni. S politizáltam akkor is, amikor irodalomtörténeti tankönyvet írtam, amikor (a közelmúltban) heteken át cikkeztem a Családi Körben a kisebbségi oktatásról, a nyelvről, a toleranciáról, a kulturált viselkedésről, vagy amikor az MNT keretében felsőoktatási konferenciát szerveztem, az Illyés Közalapítványban alkurátorkodom, amikor tíz évig ingyen tudományos folyóiratot szerkesztettem, s most is politizálok, amikor igényes irodalmi lapot szeretnék az itteni magyarok kezébe adni. Csak nem politikusként, hanem értelmiségiként tettem/teszem a dolgomat. Kikérem tehát magamnak (s nemcsak a magam nevében, hanem mindenki nevében, aki hozzám hasonlóan ,,politizál', legyen az újvidéki vagy szabadkai), hogy távol tartom magamat a politikától. Mert az is politika, amit mi csinálunk!
* A Palládium Díjjal kezdtük, fejezzük is azzal be ezt a virtuális beszélgetést. Spiró György a köszöntőjében felvetette, miért maradt Ön kitartóan Újvidéken, még akkor is, amikor lett volna lehetősége a távozásra. Ön már megválaszolta saját magának ezt a kérdést?
- Hogy ki hol él, elköltözik-e vagy sem, az mindenkinek a legszemélyesebb ügye. Lehet róla véleményünk, de semmi közünk hozzá. Azt mégis elmondom: bennem is megfordult a kiköltözés gondolata. Sőt, nagyon kedves baráti megkereséseket is kaptam, testhez illő állásajánlatokkal. Hogy mégis miért maradtam itt, az magánügy.

Elolvasom
Őszintén meg kell mondani, amit az ember akar
Szerző

Őszintén meg kell mondani, amit az ember akar

Egy csomó dolgot megcsináltam, egy csomót nem – Születésnapi beszélgetés Gerold Lászlóval könyvekről, kritikaírásról, lapokról, közszereplésről és egy kicsit Gerold Lászlóról

Ez az interjú voltaképp egy kísérletnek indult, egy nem öncélú kísérletnek. Kísérlet, hogy valamit összegezzünk, hiszen a beszélgetésre a 70. születésnap ad alkalmat, de kicsit túl is mutasson önnönmagán. Merthogy nagyon ritkán beszélgetünk. Magánemberként nincs rá időnk, az újság meg többnyire akkor kérdez, ha díjat kap valaki, vagy jubilál. És akkor – ha nem vigyázunk – kissé hivatalossá lesz, kissé elveszik belőle az ember. Beszélgessünk hát! – így döntöttünk Gerold László tanár úrral, akit legutóbb épp tíz évvel ezelőtt szólaltatott meg lapunk (akkor is kerek születésnapnak köszönhetően, Mihájlovits Klára élvezetes interjújával). A tanár úr most is – lezseren, fiatalosan, amúgy a teniszedzés előtt – egy perc késlekedés nélkül kanyarodott be szerkesztőségünkbe.

Az elfoglaltság tíz évvel ezelőtt még életformája volt. Legalábbis erről árulkodik a lapunknak adott akkori interjú, melyben se szeri, se száma terveinek. Vajon az eltelt időben úgy alakultak-e a dolgok, ahogyan szerette volna?

– Ez a tíz év lényegében tervezett tíz év, amit mindig is szerettem volna csinálni, abból egy csomó dolgot megcsináltam, egy csomót nem. Négy évig szerkesztettem a Hidat, ami épp elég ilyesmiből. Közben elmentem nyugdíjba, kritikákat, könyvkritikákat írok magyarországi lapokba, folyóiratokba. A lexikont befejeztem, jó lenne már a második, bővített kiadást is elkészíteni, azon is dolgozgatok, de még nem túl intenzíven. Az első lexikoncsináláskor volt egy nagy „előnyöm”, akkor bombáztak. S bombázáskor nem lehetett semmi okosat tenni folyamatosan, elmélyülten, komolyan, de adatokat kiírni, egymás mellé rakni, rendszerezni, bibliográfiákat átnézni lehetett. Ezért sikerült elkészíteni a lexikont. A rosszban volt valami jó. Most nem szeretnék ilyen rosszat, de a lexikont megpróbálom tető alá hozni.

Máris szükség van a frissítésre?

– A Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon a Forum Könyvkiadó egyik legnagyobb könyvsikere volt, ezerötszáz példányban nyomták, majdnem ezer elment előfizetésben, mindenütt keresik. Ennek én természetesen nagyon örülök, de ugyanakkor igény mutatkozik a folytatására, és azt nem lesz könnyű összehozni. Kitaláltam, hogy fogom megcsinálni: lesz egy törzsanyaga és egy függeléke. A megjelent címszavakat kiegészítem, hozzáírom mindazt, ami tíz év alatt történt. A tíz év alatt történt új mozzanatok feldolgozásához pedig két fiatal munkatársat kértem fel, ők majd ugyanazzal a koncepcióval, ahogy az első kötet készült, feldolgozzák a függelékrészt. A lexikon elnevezésével is gondok vannak, mert a jugoszláviai eléggé vitatható megnevezés, már nem is szerbia-montenegrói, nem is szerbiai. Akkor mi lesz a szlovéniai szerzőkkel? Szóval vannak még dilemmák, amelyeket meg kell oldani.

Más kötet kiadására gondolt-e?

– Néhány kötetet sikerült tető alá hozni, aminek örültem, ami nagyon jó. Tervezek egy olyan kötetet, amilyen még sohasem jelent meg. Annyi mindent csináltam az elmúlt ötven év alatt, és kiderült, hogy egyetlen olyan könyvem nincs, amelyben a jugoszláviai magyar könyvekről szóló kritikák vannak. Ezt fogom összehozni, válogatom, gyűjtögetem az anyagot.

A TÉNYSZERŰ TUDÁS DEVALVÁLÓDÁSA

    Most több ideje jut rá…

    – Igen, végre…

    Ezt nagyon úgy éli meg, hogy végre?

    – Úgy élem meg a nyugdíjaztatásom – október 1-jén lesz három éve –, hogy arra van időm, amit én akarok, és amikor én akarom. Magam osztom be az időmet. Ez zseniális dolog. Legjobb szakma nyugdíjasnak lenni, csak az ember későn kezdi. Szóval, amire van kedvem, megcsinálom. Felvállaltam körülbelül egy éve egy hírportálon a közszereplést, mert szeretem csinálni, világéletemben szerettem a publicisztikát. Volt rovatom a Családi Körben, annak idején a Magyar Szóban, a Kilátóban. Sohasem tudtam elszakadni az újságtól, az az igazság.

    n Igen, végre több időt szentelhet a publicisztikára. Nem ez a legotthonosabb terepe? Ez a benyomásom támadt az utóbbi napokban, amíg Gerold Lászlóból „készültem”…

    – Na, végre valaki.

    Ön hozzászokott a dinamikus létformához, melyben egyaránt helyet kap a színház, a tanítás, a publicisztika… Gondolom, továbbra is minderről szól az élete, még ha most már talán kevésbé dinamikusan is.

    – Az utóbbi három évben a közeliek mindig visszakérdeznek, ha azt mondom, elmegyek haza, dolgozok, hogy még mindig, hát minek. Van értelme, vagy nincs, nem tudom, de vannak dolgok, amik nélkül nehéz meglenni, vannak dolgok, amiket szeretnénk megcsinálni, vagy egyszerűen még mindig a legokosabb, ha teszünk valamit. Amit szeretek, a publicisztika, a kritika, azt művelem továbbra is. Olvasok sokat, és ez az embert feltölti.

    Az oktatásnak természetesen vége, a törvény így rendelkezik. Őszintén szólva nem is bánom. Harminc-egynéhány évet oktattam 1971-től 2007-ig, és most annyira megváltozott a rendszer, annyira tönkrement, elsilányult, Bologna mindent tönkretett. Jó, hogy elmentem nyugdíjba, mert én erre képtelen lennék, szervileg nem tudnám elviselni azt, amit csinálnak, amit a gyerekeknek teljesíteniük kell. A tömény képzetlenséget szorgalmazza ez a Bologna. Több szempontból is rossz, mert egyszerűen arra ösztönöz, hogy ebbe-abba belecsípjenek, de komplett semmit se csináljanak. Elég néhány oldalt elolvasni egy regényből? Nem véletlen, hogy nagy részük tulajdonképpen nem tud hatékonyan részt venni ebben a szellemi életben, csinálnak ugyan folyóiratot, elmennek tanácskozásra, de valahol az az érzésem, hogy nincs rálátásuk a dolgokra. Írnak könyvekről, de anélkül, hogy el tudnák helyezni a folyamatokban. Valahol az ember elkedvetlenedik. Örülnöm kellene, hogy nem oktatok, mert nem tudnám ezt a „tesztmódszert” vállalni. Olyan esetekről tudok személyesen, hogy a pillanatnyi irodalmi nagymenő, aki esszéket, tanulmányokat ír, tanácskozásokra jár, vizsgán nem tudja megmondani, mikor született Petőfi, és fogalma sincs, milyen fordulatokon megy át Kölcseynek, a Himnusz szerzőjének a költészete. Ez kétségbeejtő. A tényszerű tudásnak, az ismereteknek a devalválódása játszódik le, és ez elszomorító. Ez tapasztalható a kritikaírásban is. Kritikaírásunkból is hiányzik a vélemény. Nemrégiben elhunyt Utasi Csaba barátom – akivel 55 évig voltam együtt, középiskolától kezdve, egyetemen, munkahelyeken át –, kritikáit most újra fellapoztam, és mondhatom, szenzációsan jó kritikák. Ott a mű teljes kielemzése, a sokszempontúság, az egyéni vélemény, azt hiszem, ez a fajta hozzáállás az irodalmi művekhez egyre inkább hiányzik. Lehet, meg kellene érteni ezeket a folyamatokat, mert ilyen irányban változik a világ, de…

     

    KALAPÁCSKRITIKA

    Bírálói vénája, szókimondása, nyílt véleménynyilvánítása miatt sokszor kellemetlen helyzetekbe került, de kényelmetlen helyzetbe hozta azokat is – gyakran egykori tanítványait –, akiket megbírált. Ettől függetlenül vállalta mindig is, most is. Ez vajdaságiakra nemigen jellemző tulajdonság.

    – Eléggé bonyolult kérdés ez. Elsősorban abból indulnék ki, hogy ilyen anyagból vagyok, mint Utasi Csaba is. Meg aztán eleve az volt az elképzelésünk, hogy kritikusok leszünk. Ez volt az életcél, nekem is, gondolom, Csabának is. Kritikával akartunk foglalkozni egy olyan szerencsés pillanatban, amikor a Symposion jó kezekben volt, és amely körül az irodalomról, a világról hasonlóan, megközelítőleg egyformán gondolkodó fiatalok találkoztak. Ez egy olyan korszaka az életemnek, meg egy kicsit a vajdasági magyar irodalomnak is, ami szerencsésnek nevezhető. A Symposion-mozgalomnak a kezdet kezdetén volt egy kritikaírási típusa, amit úgy neveztek kissé rosszallóan, de vállalhatóan: kalapácskritika. Azért kalapács, mert az odacsap. Mindannyian így kezdtünk írni akkoriban: Utasi, Bányai, Bosnyák, Végel, Tolnai is, aki akkoriban kritikákat is írt, és valahogy ez az emberbe beivódott, megszokta, hogy kemény legyen. Ez persze idővel lényegesen változott, puhább lett. Akkor nagylegények voltunk mi az Új Symposionban. Butaságokat írtunk, összevissza, de nagy lelkesen, hittel és elkötelezettséggel. Ez egy nagyon jó pillanat volt, és mi ezt próbáltuk kihasználni.

    Ez a szókimondás jellemez engem. Az én kritikai felfogásom mindig az volt, hogy őszintén meg kell mondani, amit az ember akar. Néha keményebben, néha kevésbé. A kritikaírás szakma, amit gyakorolni kell, aminek az alapja az, hogy meglegyen hozzá a felkészültség, az elméleti tudás, és azonkívül meglegyen hozzá a saját véleményünk. Akár úgy, hogy túl sokat használjuk a kalapácsot, akár úgy, hogy túl finomra sikerülnek a gondolatok.

    A kritika véleménymondás. Miközben kritikát írunk, kételyeink vannak. Tehát nem az örök igazságot írja a kritikus, dehogyis! A kritikaírás dilemmáknak, kételyeknek, kérdéseknek a megfogalmazása. Ha valaminek van értelme a kritikaírásban, akkor az, hogy aki elolvassa, a kérdések alapján kezdjen el utánajárni a dolgoknak, valamilyen párbeszédet kezdjen a kritikussal, aki szintén párbeszédet folytatott a szöveggel, a művel, az előadással, másrészt önmagával. Bányainak van egy nagyon szép kötetcíme: Talán így. Ez valójában a kritikaírásnak a lényege. Talán így, mert én így látom annak alapján amit tudok, amit elolvastam és ami az én véleményen.

    Egész nagy nemzedékként indultak, miért vállalják most kevesen a kritikaírást?

    – Azért, mert az emberek belefáradnak abba, hogy haragosokat szereznek. Nálunk a kritikusra úgy tekintenek, mint az ellenségre. A kritikát egészen másként kellene felfogni. Érdekes tapasztalat, egy színházi példa: amikor úgymond napi színikritikus voltam, elég sok színészharagost szereztem magamnak. Nagyon görbén néztek rám a szabadkai színház híres klubjában, s egyszer csak, néhány év múlva, amikor újra leültünk beszélgetni, azt mondták, tudod, igazad volt. De a kritikusnak nem ez az elégtétel, mert nem biztos, hogy nem tévedett. A tévedést is vállalni kell, mert természetesen a kritikus is tévedhet.

    Aki úgy gondolja, hogy kritikus akar lenni, annak nem szabad félnie a következményektől, attól, hogy majd görbén néznek rá. Utasi is kitartott, Bányai is kitart a kritikaírás mellett. A kritikus attól lesz kritikus, hogy problémát lát abban, amit olvas, s ezt a problémát, a felmerült dilemmáit le tudja írni. Az a kritika, amely problémamentes, az egyszerűen penzumkritika, én annak nevezem. Aztán van egy másik kritikatípus, mely mostanság eluralkodni látszik, a fiatalok művelik, tudományos kritikának nevezném. Van egy tudományos elmélet, pillanatnyilag divatos irányzat, elmélet, melyet rávetít a műre, megtalálja benne azokat a mozzanatokat, melyek az elméletet igazolják. Ez rossz kiindulópont. Sohasem az elméletből kell kiindulni, hanem a műből. Nem az elméletet kell rávetíteni a műre, hanem a műben kell megtalálni azokat a mozzanatokat, melyeknek megvan az elméleti párhuzamuk. Ez azt eredményezi, hogy ezek a tudományos kritikák lehetővé teszik a szerzőnek, hogy csak egy kötetet ismerjen, és annak is csak egy aspektusát, miközben ennél jóval többre lenne szükség.

    ÉN ŐS-MAGYAR SZÓ-S VAGYOK

    Régóta nem látjuk írásait a Magyar Szóban. Pedig valamikor rendszeresen jelentkezett írásaival, különösen színházkritikái emlékezetesek. Kár, hogy megszakadt ez a kapcsolat. Hiányzik-e Önnek a lap?

    – Én ős-Magyar Szó-s vagyok, és újságolvasó egész apró gyermekkorom óta, saját zsebpénzemen vettem annak idején a Sportújságot. A sport, valójában a játék mint életfilozófia számomra mindig is nagyon fontos volt, mert sok mindenben segít. A Magyar Szó kistudósítója voltam, kicsit készültem is én erre a szakmára. Nagy öröm volt, amikor elvégeztem az egyetemet, és az akkori főszerkesztő, Varga László felkínálta, hogy jöjjek át a Magyar Szóba. Jó közösségbe kerültem a művelődési rovaton, itt voltak Vukovics Géza, Burány, Ládi Pista, Szűcs Imre, Ács Jóska, Kovács Ilona lektorkodott, nagyon jó rovat volt. Színházzal, irodalommal foglalkoztam, ami nagyon jó volt, de hát gyűlésekre is kellett járni. Ettől borultam ki, ezért hagytam abba az újságírást, vagyis a napi melót. Meg gyorsan kellett reagálni, például a Sterija Játékok esti előadásáról igen gyorsan, még ha 10-20 sorban is, este 11-12-ig le kellett adni a jelentést. (Akkor még ólomban dolgozott az újság, de 11-kor is le lehetett adni az anyagot. Most már régen korszerűen készül a lap, mégis 8 óra körül záróra van.) A Tanszékre pedig hívtak, ott már dolgoztak a barátaim, Bosnyák, Bányai, az aktív újságírást így ’71-ben abbahagytam, de az írást sohasem. Bányai szerkesztette a Hidat ekkoriban, átstartoltam hozzá, és áttérhettem az időigényesebb esszé- vagy leíró kritikára, amit folyóiratban lehet művelni. Megjegyzem, az alapvető munkámra kellett ekkoriban koncentrálnom, hiszen a XIX. század magyar irodalma a leggazdagabb a magyar irodalomban, rengeteget készültem az órákra, így a lapban való aktív közreműködés elmaradt. Persze továbbra is lelkesen olvasom a Magyar Szót, papír formájában. Nem interneten, mert én kézbe szeretem venni az újságot. Időközben a Magyar Szóban is sok érdekes koncepcióbeli változás történt. Annak idején vezettem a Halló, Népszínház! rovatot – ez az akkoriban egyetlen színházunk, a szabadkai színház volt, valóságos nagyüzemként dolgozott –, és apró híreiket közöltük. A másik rovatban a legújabb könyveket, szerzőiket mutattam be, de színikritikát írtam, a Kilátóba rendszeresen bedolgoztam. A Kilátó akkor másként működött, volt könyvkritika, folyóirat-ismertetés, -kritika, kommentárok, ezek lassan mind eltűntek a lapból. Sajnálom. Az utóbbi tíz évben én a Kilátóba nem írtam. Nem kértek, én nem adtam. Kettőn áll a vásár, de egészen őszintén mondva nem is szeretem a mostani Kilátót. Ha kritikus vagyok, itt is szókimondó leszek, és ezt kimondom. Ugyanis a melléklet két dolgot akar összehozni, amit nem lehet. Egyrészt egy nagyon szűk körű kulturális szegmentumot akar érvényesíteni, ez a DNS körüli fiatalok írásai. Ezeket én elolvasom, sok mindent nem értek, de a hiba biztos bennem van. Ezzel szemben a másik oldalon ott látjuk a nagy dilettantizmust és provincializmust. Ezt a kettőt lehetetlen szimbiózisba hozni, mert ez két szélsőség.

    Milyen a jó kritika? Becsüljük-e kellőképp a műfajt?

    – Hogy kell megírni egy kritikát, mi legyen benne, hogyan kell megformálni? Ezek lényegbevágó kérdések, és talán nem is egyszerűek, ráadásul nem is tanítják. Ezért üdvözlöm az összefogás eredményeként megjelent színikritika-írói ösztöndíjat. Kár, hogy csak egy személy részesülhet ösztöndíjban, mert többre lenne szükség. Annyit tudok, hogy a szakma legjobbjai tanítják majd a pályázókat. Nagy-nagy szükség van erre, mert tekintsük csak át: a rádióban már nincs kritika, annak idején Aladics, Guelmino, Saffer írtak rendszeresen, a Hét Napnak nincs színikritikája, a Családi Kört nem érdekli az irodalom, a Magyar Szót igen, de az az érzésem, hogy a lapban aránytévesztés van. Itt volt Az ember tragédiája, szenzációs előadás az Újvidéki Színházból. Mindenhova hívják, nagy siker. De mi nem vezettük fel kellően az előadást, és sok másikat sem. Annak idején Vukovics Gézával úgy csináltuk – lehet, nem így kell –, hogy a próbák kezdetétől követtük az előadást a közönséggel való találkozásig, a befogadásig. Tudom, kevés az újságíró, a pénz, mindent megértek én, de olvasóként nekem ez hiányzik a lap szerkesztéséből. Valahogy szegényebb lett minden, és általában az egész irodalmi életünkre ez az elszegényedés jellemző. Pedig most a lehetőségeink nagyobbak. Vagyis nagyobb szabadságot élvezhetünk, mint régen, de most meg a megfelelő fórum hiányzik.

    ILYEN GAVALLÉROK VAGYUNK!

    Azért rendszeresen olvassa lapunkat?

    – Hogyne. Nekem úgy kezdődik az olvasás, hogy a sportot és a művelődést elolvasom. A többit már nem annyira részletesen, mert azért rádiót is hallgatunk, tévét is nézünk. Az írott sajtónak talán nem kedvez az elektronikus média térnyerése. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretjük már. Én naponta megveszem az újságot, ami mellesleg a legdrágább újság nálunk. De mi, vajdasági magyarok ilyen gavallérok vagyunk, és megvesszük!

    Ön is azok között volt, akik élesen tiltakoztak a háromlábú szék politikája ellen, az ellen, hogy a Magyar Szó székhelyét megváltoztassák. Beigazolódtak-e a félelmek?

    – A Magyar Szó vajdasági Magyar Szó volt. Most nem az, hanem néhány központra fókuszál: Szabadkára, Zentára, Kanizsára, és ezenkívül szinte megáll az élet. Ez nem jó koncepció, bár érthető. A Magyar Szó csak leképzése annak, ami a vajdasági magyar politikai életben történik. Mit csináltak az új nemzeti tanáccsal? Azt, hogy kijelölték a kiemelt fontosságú intézményeket. Hol? Mind Szabadkán, és mint mondják, majd jön a többi. Nem így kell ezt, hát észnél legyünk! Nem a helyszín, hanem az intézmény a fontos. Ha az intézmény megérdemli, akkor legyen bárhol, akkor az legyen kiemelt intézmény. És nem azért kell kiemeltnek lennie, mert Szabadkán van, vagy Zentán van. Ott van Zentán a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, ami egy Patyomkin-falu. Tóthfalut szellemi központnak álmodták meg egyesek, de azért ne haragudjunk, ilyen nincs, abszolutizálni nem szabad. Itt kezdődik a baj, az újságszerkesztés is a politika után kullog. Az után a politika után, amelyik annak idején tönkretette a Magyar Szót.

    Érdekes, hogy akkor sem, most sem tudtunk vitázni. A mi olvasói véleményünk vagy valami lényegtelen dologra korlátozódik, vagy gyalázkodás. Nálunk nincs vitakultúra. Nem tudunk vitázni az újságban. Irodalomban sem sajnos. Vagy megsértődünk, vagy nem veszünk róla tudomást. Ez egy kétségbeejtő helyzet.

    Az értelmiség mintha mellőzné a szerepvállalást, és egyre nagyobb teret enged át a politikának. Az emberek, ha van is véleményük, egyre inkább kihátrálnának a közéletből. Nem ez történik Önnel is?

    – Nézze, az ember közösségi életet él akkor is, ha nem a nyilvánosság elé áll, és szalagot vág át, vagy szónoklatot tart. Ettől függetlenül vállaltam én is egy csomó dolgot érdekközösségekben, kuratóriumokban, a nemzeti tanácsban is, egészen addig, míg a Magyar Szóval ez a disznóság meg nem történt. Akkor láttam, hogy az ember szemben áll olyan erőkkel, amiket nem tud kanalizálni. Amikor felvetettem a nemzeti tanács előtt, hogy jó lenne vitatkozni, meghallgatni a véleményeket, azokét is, akik nem párttagok, és nem csak leszavazni őket, akkor nekem az elnök azt mondta, hogy ez a demokrácia: szavazás, amiben leszavazhatnak. Akkor én ezt tudomásul vettem, és vettem a kalapomat. Pedig azt hiszem, a nemzeti tanácsnak nem az a dolga, hogy leszavazzon embereket, hanem hogy megbeszéljen dolgokat. Nem a klasszikus parlament elve alapján kellene működnie. Ezt nem vállalják az emberek. Engem a Magyar Szó körüli dolog végtelenül kiábrándított, mert beigazolódott sajnos, hogy a lap fogja kárát látni. Akarjuk, nem akarjuk, Vajdaság központja Újvidék, itt a parlament, itt a kormány, itt vannak a nagyon jelentős intézmények, és ezeket nem lehet mellőzni, ezeket nem lehet vidékről csinálni. Ilyen nincs. Pedig ezt szorgalmazza az ún. nemzeti lelkületű újságírás. Mi az, hogy nemzeti lelkületű? Ha valaki világéletében nagy magyar volt, én az voltam. De nem lehet kizárólagosan annak a jegyében tenni mindent, másról nem venni tudomást, magunkat meg felértékelni, túllihegni, és azt hiszem, ez mutatkozik meg a politikában is.

    Ha most lenne pályakezdő, mit tenne? Úgy is kérdezhetném: hogyan látja az értelmiségi pálya elé néző fiatalok helyzetét?

    – Sokan itt próbálkoznak, sokan elmentek, és sokan elmennének, ha tehetnék. És itt nem tudjuk őket igazán érdekeltté tenni, foglalkoztatni. Ebben a mi nagy nemzeti politikánkban van egy hézag: a nemzeti megmaradás kérdése, mit hozott létre gazdasági vonatkozásban ez az egész nagy igyekezet. Vannak olyan alapítványok, mecénások, szponzorok, akik fel tudják karolni a fiatalokat, akik lehetőséget tudnak nyújtani? Nekem az az érzésem, hogy a politikusok inkább a saját „egzisztenciájukkal” és vagyonosodásukkal törődtek, és kevésbé azzal, hogy politikusokként próbálják előbbre vinni életünket, többek között valamiféle anyagi biztosítékot teremtve. Mert persze hogy a kultúra a megmaradás záloga, de élni is kell. Ha az nincs, akkor a kultúra hangoztatása üres jelszó lesz.

    Félő volt, hogy a beszélgetésben mindenről szó lesz, csak éppen Gerold Lászlóról nem. Pedig az alkalom úgy diktálta volna. Ráadásul már sem idő, sem hely nem maradt, úgyhogy röviden, néhány tételben meg tudná-e mondani a hét évtized távlatából, mi az, ami igazán sikerült az életében, mire a legbüszkébb?

    – Ennél nehezebbet nem kérdezhetett volna! Biztos ide sorolnám fiam szakmai sikereit, az irodalmi lexikont, a szabadkai Népszínház monográfiáját, és Hász Fehér Katalint, a tanítványt is, aki XIX. századi magyar irodalmat ad elő Magyarországon. Tényleg nehéz erre a kérdésre válaszolni, hiszen annyi mindenbe belekényszerít bennünket ez a sajátos kisebbségi létforma. Mert mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy egész munkásságunkat egy problémakörnek szenteljük, hanem alapvető munkánk mellett sok mindent fel kell vállalni. Nem panaszkodom, de most már túlságosan megízleltem a nyugdíjaskort, és ez sem egy utolsó állapot, higgyék el.

     

     

    Gerold László tanár, irodalom- és színháztörténész, kritikus. Három szóval körüljárható a pályája: irodalom, színház, publicisztika.

    Újvidéken született 1940. szept. 24-én, itt végezte tanulmányait az általános iskolától kezdve a gimnáziumon át a BTK Magyar Tanszékéig. Az irodalomtudományok doktora címet 1983-ban érte el. A Magyar Szó művelődési rovatának újságírójaként kezdte, majd egyetemi tanársegéd lett a Magyar Tanszéken, később tanszékvezető, 1995-től rendes egyetemi tanár, vendégtanár, a Híd folyóirat munkatársa, egy ideig főszerkesztője, a Hungarológiai Közlemények főszerkesztője, 1970-től kezdődően több figyelemre méltó kötet szerzője, mintegy száz tudományos munka, számos irodalmi és színházi kritika szerzője.