Gerold László
A fotó forrása: https://m.vajma.info/cikk/vajdasag/20721/Eltemettek-Gerold-Laszlot.html
Az általános iskolát és a gimnáziumot Újvidéken végzi, majd 1963-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez tanári oklevelet. 1983-ban a Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században című doktori disszertációjával az irodalomtudományok doktora lesz. 1964 és 1971 között a Magyar Szó munkatársa, színikritikusa. 1971-től egészen nyugdíjba vonulásáig, 2007-ig az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének tanára. 1971-től tanársegéd, 1983-tól docens, 1988-tól egyetemi rendkívüli tanár és 1995-től egyetemi rendes tanár. 1983 és 1992 között tanszékvezető. 1996 és 2000 között a zombori tanítóképzőben vendégtanár. 2000 és 2003 között a Belgrádi Egyetem Filológiai Karának Magyar Tanszékének, 1994 és 2007 között pedig az Újvidéki Művészeti Akadémia vendégtanára. 2002-től a Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának felsőoktatási és tudományügyi kérdésekkel megbízott tagja.
A Híd kritikarovatának szerkesztője (1984/7–8–2003/6), a Tanulmányok (1991–1994), a Hungarológiai Közlemények (1995–2004), a Híd (2005–2008) főszerkesztője. Több gimnáziumi tankönyv (társ)szerzője. 2009-től a Vajdaság Ma hírportálon Portéka címmel heti kulturális rovatot vezet.
A „tópart és templomtorony-perspektíva” elleni örök tiltakozás
GEROLD LÁSZLÓVAL
ILIA MIHÁLY BESZÉLGETETT
A 75 éves Gerold Lászlót, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanárát, irodalomtörténészt, (színi)kritikust, a híres Új Symposion-nemzedék és a Napló Kör tagját Ilia Mihály, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalom Intézetének legendás oktatója, a Tiszatáj folyóirat egykori, a határon túli magyar irodalmak ügyét folyamatosan szem előtt tartó, segítő főszerkesztője köszöntötte a szegedi Millenium Kávéházban 2015. október 21-én. Kettejük beszélgetéséből nemcsak az ünnepelt életútja, irodalomtörténészi és közéleti pályája rajzolódott ki, hanem a vajdasági magyar értelmiség múltja és jelene, mely értelmiséget mindig, így még ma is determinál és alakít az olyan fontos fórumokkal, intézményekkel és sajtóorgánumokkal kialakított viszonya, mint például a Híd, az Új Symposion, az újvidéki Magyar Tanszék, a Magyar Szó vagy a Napló Kör.
A két irodalomtörténész első, személyes találkozására közel negyvenöt évvel ezelőtt, a hetvenes évek elején került sor: az akkortájt a szabadkai színháztörténetet író és a Bácskai Hírlap c. sajtó színikritikai anyagát kutató Gerold Szegedre utazott, melynek gazdag könyvtára rendelkezett a számára hiányzó forrással, az 1900-as évek elejének lapszámaival. Napokba tellett a fénymásolatok elkészítése, így egy, általa személyesen még nem ismert, de tudott (a Vajdaságban széles körben szeretett és nagyra becsült) nevet mondott, Iliáét. Az akkor főszerkesztő-helyettes vagy már főszerkesztő Ilia szintén ismerte Gerold munkásságát, így egymás iránti figyelmüket ő nem is az élő, hanem a folyóirat-kapcsolatuktól datálja. Ilia még 1968-ban, egy Tiszatájnak írt jegyzetében értekezett a határon túli magyar irodalmak fontosságáról és az anyaországi jelenlétük, recepciójuk hiányáról. Ebben a jegyzetben Geroldot is említi, akinek neve – különös hangzása miatt – az olvasóknak felvett, szerzői névnek is tűnhetett, jóllehet, tudhattuk most meg a tulajdonosától, felmenőit ezen a néven telepítette Bánát északi részére Mária Terézia. Így Tőzsér Árpád négykötetes naplójában is, minden bámulata ellenére, tévesen hiszi azt, hogy a Gerold (vagy ahogy tulajdonosának képzőművész barátai, Maurits Ferenc, Kapitány László, illetve egykori matematikatanára mondta, a „Zserold”), de ugyancsak bizonyos vajdasági, az Új Symposion c. folyóirat köré tömörülő értelmiség (Végel, Guelmino vagy Gion) csoda-neve nem anyakönyvezett, hanem felvett, fiktív volna. Az eredetiség kérdése – a mostani Millenium Kávéház-as beszélgetésben – az újvidéki irodalomtörténész pályájának eredettörténetéhez vezetett át: családjának nem volt anyagi kerete, hogy Belgrádban orvosi egyetemre írassák, és jóllehet focista is szeretett volna lenni, erre nem volt jó tüdeje, így az akkortájt alapított újvidéki magyar tanszék hallgatója lett, hiszen az irodalom és a könyvek szeretete valójában mindig is közel állt hozzá.
Sinkó Ervin (a tanszék alapító vezetője, aki egyetemi óráin akármiről beszélt, végül előadását Adyval fejezte), B. Szabó György, Szeli István és Bori Imre, egy nagy nemzedék jelentős tagjai voltak Gerold mentorai, akiktől – elmondása alapján – széles látókörét, a nyitottság iránti igényét és az irodalomhoz való nem merev viszonyulását, hanem értelmezői szabadságát kapta. A hatvanas évek erős szellemi közegében, inspiratív nemzedék tagjaként (társai többek között Tolnai Ottó, Domonkos István és később a tanszék oktatóivá váló Bányai János, Utasi Csaba, Bosnyák István voltak), az Ifjúsági Tribünön szervezett nagy vitaestekhez, majd 1961-től az Ifjúság mellékleteként, később, 1964-től önálló folyóiratként megjelenő Új Symposionhoz kapcsolódva jóllehet ő is – mint alkotó, szerkesztő társai – más, saját utat alakított ki és járt be, mégis fontosnak tartotta ezen az Iliával folytatott beszélgetésen generációjának alapvető szemléleti egységét hangsúlyozni. Ezt a szemléleti egységet a vajdasági literatúrában történő, az ötvenes évek végén lezajló változások alakították ki: a korábban pártkáderek által működtetett, szerkesztett, publikált Híd c. folyóirat köré irodalmi műveltséggel, esztétikai érzékenységgel rendelkező értelmiség (Majtényi Mihály, Herceg János, 1957-től Major Nándor) csoportosult, és hozzájuk, a vajdasági irodalom provincializmusa elleni harcba szállt be Gerold fiatal nemzedéke, hogy a szocreál irodalom háttérbe szorításával teret adjanak a modern törekvéseknek. Gerold szerint a symposionista Sinkó-nemzedék közös, alapvető lényege maga a tiltakozás volt, ez az, ami még most is áthatja és összekapcsolja őket, feleveníti és intenzívvé teszi a régi viszonyokat, hiszen a „bezárkózás, a tóparti és templomtorony-perspektíva, a permanensen tévesen értelmezett regionalizmus” (Bányai), tehát a vidék zárt szelleme elleni lázadás manapság újra aktuális a Vajdaságban.
A Gerold életpályájában meghatározó Új Symposion magyarországi és szerbiai fogadtatása, a publikált magyar és ex-jugoszláv szerzőgárda (utóbbihoz néhány példa: Vasko Popa, Danilo Kiš, Miodrag Pavlović, Šoljan és Tomislav Ladan), valamint a délszláv társlapokhoz fűződő viszony kapcsán az újvidéki irodalomtörténész az 1959-től kinyíló jugoszláv horizontról mesélt, melynek köszönhetően egyrészt beáramlottak a magyarországi könyviadás termékei (ezekről kritikákat írtak, illetve a vajdasági köztudatba kívántak hozni olyan szerzőket is, mint pl. – Bányai publikációi által – Németh Lászlót vagy Déry Tibort). Másrészt a folyóiratukhoz hasonló, egyetemista fiatalok által szerkesztett, szabadelvű lapok (az újvidéki Polja, a Danas vagy a zágrábi Telegram) közvetítésén keresztül tájékozódhattak az új irányzatokban, nyugat-európai művekben és kurrens elméletekben. „Ezeket a másod-, neki már harmadkézből szerzett ismereteket Esterházy Péter – akit a Sympo is közölt, akárcsak más, Magyarországon tiltó listás szerzőket: Mészölyt, Mándyt, Konrád Györgyöt, Eörsi Istvánt, Fehér Ferencet és Heller Ágnest – is emlegeti, amikor a folyóiratunkról beszél”, fűzte még hozzá Gerold, aki a tiltott irodalom kapcsán még arról anekdotázott, hogy jóllehet lapjuk átjutott a határon és bejutott az anyaországba, de ők maguk beutazási vízumot nem kaptak, és a lapszámok (vagy ugyanígy Bori Kassák-könyve) mind a könyvtárak zárolt állományába kerültek. Jugoszlávia ehhez képest nyitott volt, pontosabban csak megjátszotta a maga nyitottságát, hiszen jelen volt ott is a cenzúra (pl. Beckett Godot-ra várva c. drámáját először nem engedték bemutatni), jóllehet a nyugati művészeti produktumok végül csak eljutottak – maradva tovább a színháznál – Ljubljanán, Zágrábon, Szarajevón keresztül Belgrádba, pl. az Atelje 212 modern színházba.
Gerold színikritikusi tevékenysége még egyetemista évei idején kezdődött, habár a színház iránti szeretete gyerekkorához vezet vissza (ő is, akárcsak Ladik Katalin, diákszínész volt, rengeteg darabot nézett már akkor is, és önmagát mindig is vizuális típusnak tartotta). Első kritikáját Tolnai felkérésére írta az Új Symposionba, ebből a felkérésből és a színházról folytatott diskurzus vajdasági hiányából született meg tehát munkásságának egyik jelentős iránya: megírta Szabadka színháztörténetét, évtizedek óta ír a vajdasági színházakban játszott darabokról (kezdetben a Magyar Szó olyan munkatársaként, aki a hatvanas évek Belgrádjában a Bitef színházi fesztiválnak köszönhetően tájékozódhatott a nyugati színjátszásban) és 19. századi kutatói érdeklődése is elsősorban a drámai műnem felé nyitott. Az Újvidéki Egyetem 19. századi irodalmat tanító oktatójaként Ilia kérésére megemlékezett a számára kedves, a szakma által is becsült volt tanítványairól: Thomka Beátáról, Juhász Erzsébetről, Faragó Kornéliáról, Harkai Vass Éváról, Toldi Éváról és a jelenleg a szegedi egyetemen tanító, szintén 19. százados Hász-Fehér Katalinról. Nyugdíjasként elszakadt már az újvidéki tanszéktől, ahogy ő fogalmazott – „kiiktatódott”, majd a szegedi bölcsészkarhoz hasonlítva volt intézményét a hagyományszakadásról beszélt: „Nálunk leveszik az ajtókról a tábláinkat, nincs kint a nevünk, mint a szegedi intézetben pl. Csetri tanár úr táblája. Az új tanszékvezetés már a tradicionális tanszék napi rendezvényre sem hív meg minket (Jungot, Bányait, engem). Egyébként ez a tanszéki ünnepség éppen ma van, hiszen 1959. okt. 21-én, ezen a napon tartotta Sinkó Ervin a székfoglaló beszédét”.
Ilia kiemelte Gerold munkásságában az értelmiségi szociográfiával való foglalkozást is, ennek egyik jelentős terméke a Hatvan magyartanár című munka, mely – szerzője elmondása alapján – a Magyar Szóban töltött újságírói tevékenységének köszönhetően született meg. Vidékre, terepre utazó, riportot készítő kollégáit (Matuska Márton, Csorba István, Németh István) Gerold gyakran elkísérte, mert a kis falvakban jelenlevő kultúra, oktatás minősége érdekelte. Az Ács Károly által szerkesztett Híd pályázatára végül 1969-ben megírta ezt a második díjjal jutalmazott, az akkori vajdasági pedagógustársadalomban nagy port kavart művet, melynek egyik vitát kiváltó alaptézise a pedagógiai tudás mellett a szakmai ismeretek, tájékozódás és felkészültség elvárása volt. Jóllehet Gerold később felhagyott az értelmiségi szociográfiával való elsődleges foglalkozással, mégis gyakran visszatért és ma is visszatér a publicisztikai műfajokhoz, hiszen pl. a Vajdaság Ma internetes hírportálon Portéka címmel jelenleg is van saját rovata.
Gerold a vajdasági magyar irodalom jelenlegi helyzetéről értekezve a fokozatosság hiányát emelte ki, mellyel szemben saját nemzedékét és az akkori literatúrát állította párhuzamba: fiatal szerzőként az Ifjúságban indultak, következő lépcsőfokként az Új Symposiont szerkesztették, miközben szépen, lassan beépültek a Hídba (ezáltal ez a folyóirat is egy új irányvonalat kapott), Fehér Kálmán, Bányai és ő szerkesztőtársak lettek a Hídban (Gerold majdnem húsz évig szerkesztette a kritikai rovatot), így tulajdonképpen az, hogy 2004-ben, Bori halála után a folyóirat főszerkesztőjévé nevezték ki, egy fokozatosságnak a logikus eredménye volt. „A fiatalok helyzete ma más”, állította az újvidéki irodalomtörténész, „hiszen kevesebb a megjelenési lehetőség a Vajdaságban, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt”. Rádióműsorok szűntek meg, mint ahogy a szabadkai Üzenet c. folyóirat sincs ma már, a Családi Kör hetilap nem közöl irodalmat, a Hét Nap is csupán módjával, egyedül – első publikálási lehetőségként – szinte csak a Képes Ifjúság van. „De nemcsak az irodalmi közlés lehetősége szűkült be a Vajdaságban, hanem a véleménynyilvánításoké is, hallgatólagos cenzúra van, az egyetlen magyar nyelvű napilap, a Magyar Szó is pártkontrolli fennhatóság alá került, szinte csak a Vajdaság Ma és a Második Nyilvánosság van, ahol kultúráról, közéletről szabadon publikálhatunk”, fűzte még hozzá Gerold, így a születésnapi beszélgetés a Vének Tanácsáról és a Napló Körről (mint az ünnepelt értelmiségi létének két fórumáról) folyatott diskurzussal zárult.
A Vének Tanácsa (kezdetben az újvidéki Forum kiadó épületében) tíz vajdasági magyar értelmiségi (Bányai, Maurits, Bordás Győző, Tolnai, Várady Tibor, Végel László, Gobby Fehér Gyula, Harkai Vass, Faragó) heti összejövetele, privát közege, véleménycseréje, míg a Napló Kör a Napló – a kilencvenes évek egyetlen független vajdasági magyar hetilapjának – egykori szerkesztőit (Bódis Gábor, Németh Árpád) és hasonlóan gondolkodó társait (pl. Tolnai, Végel, Balázs Attila, Losonc Alpár, Losoncz Márk, Pressburger Csaba, Radics Viktória) foglalja magába, nyilvános, magazinszerű esteken szólalnak fel, értekeznek kultúrpolitikai vagy politikai kérdésekről. A 75 éves irodalomtörténész számára ez a két fórum jelenti az oázist a Vajdaságban, abban a régióban, melynek jelen pillanatban égető szüksége van az autonóm értelmiségi szociográfiákra.
Bencsik Orsolya
IN MEMORIAM
Gerold László
(1940–2016)
Nehéz elhinni, hogy meghalt. A barátom volt 1957 óta.
Az újvidéki Moša Pijade Gimnáziumban ismerkedtünk össze, két évvel fölöttem járt. Mindketten szenvedélyes olvasói voltunk az iskolakönyvtárnak, amelyet akkor Juhász Géza, a magyartanárunk vezetett. A tanár urat érdekelte, mit olvasunk, miért olvassuk, mit értünk abból, amit olvasunk. Végül egy egész olvasóklub alakult ki körülöttünk, amelyben a legtöbbet vitázó tag Végel László volt, de Vicsek Károly, a filmrendező, Brasnyó István, a költő meg Fajge Roland, a topolyai szociológus is mindig részt vett benne. Gerolddal akkor kerültem közeli kapcsolatba, amikor Fábri Nándor földrajztanárunk felkért bennünket, hogy szerepeljünk az általa összeállított Karinthy-kabaréban. Mi adtuk elő az Énekóra című jelenetet. Ő volt a tanuló, én játszottam a tanár szerepét. Az Epres utcai József Attila Művelődési Otthonban játszottuk, majd a szabadkai gimnáziumban Mirnics Zsuzsa önképzőköri elnök meghívására. Utoljára tavaly szilveszterre fojtottam meg, amikor a közönség szórakoztatására előadtuk az újvidéki EHO szeretetszolgálat termében az Énekórát.
Gerold László nagyon komolyan vette a hivatását. A gimiben még novellákat írt, de erről sürgősen lebeszéltem. Magam is meglepődtem, hogy hallgatott rám. Kritikus lett belőle. Egyike volt azoknak, akik elsőként írtak a novelláimról. Összeszorítottam a szám, a véleményéről sohasem beszéltem. Ha az ember barátja a kritikus, akkor jobb a véleményét meghallgatni, beszélni róla nem túl hasznos. A Magyar Szóban kezdett dolgozni, szerette az újságot, szerette a munkáját. Mikor szociológiai pályázat jelent meg, Gerold megírta a Rólunk is vallanak című könyvét, ma is hasznos olvasmány, kár, hogy mostanában senki sem beszélget ilyen színvonalon a magyar szakos tanárokkal a munkájukról. Mikor elkezdtem a Belgrádi Televízióban dolgozni, szerettem volna odacsábítani a barátomat, de nem hagyta magát. A Magyar Szót csak a Magyar Tanszék kedvéért hagyta ott, 1971-ben lett tanársegéd az egyetemen. Legtöbbet persze a színházról meg a drámákról írt. Doktorátusát is a szabadkai színházról írta. Címe: Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században. Az egyetemen nem volt akkor olyan óra, amelyben a drámákról beszélhetett volna. Vállalta, amit kínáltak neki, hivatalosan a XIX. századi magyar irodalom oktatója volt, de tulajdonképpen egész életében a színházról, a drámaírásról, meg a kultúra legaktuálisabb eseményeiről írt. Ez érdekelte.
Olyan korban kezdtünk írni, amelyben sikerült kitörni a vidékiesség, a zártság meg szocreál köréből. Gerold ennek a folyamatnak egyik legharcosabb képviselője volt. Érdekes módon ezt a szellemi alapállását élete végéig megtartotta, erre nem hatottak az évek, még hetvenöt évesen is kész volt felvenni a harcot akárkivel, aki szerinte nem szolgálta a vajdasági magyar kultúra érdekeit. Most is olvashatóak a legutóbbi írásai a Vajdaság Ma honlapján, elő lehet hívni őket, akárki megnézheti, hogy magatartása és viselkedése ebben az ügyben milyen következetes volt.
Az egyetemi ranglétra minden fokán végigment. 1971-ben lett tanársegéd, 1983-ban docens, 1988-ban rendkívüli tanár, majd 1995-ben rendes tanár. Kilenc évig vezette a Magyar Tanszéket. Ezt a munkát becsületből végezte, a szíve mindig a színházhoz húzta. Tanított a zombori tanítóképzőben is, Veszprémben és Belgrádban is. Kétszer kapott Híd-díjat, megkapta a Szenteleky-díjat, a Sterija-díjat is, mint a legjobb jugoszláviai kritikusok egyike. Volt a Híd című folyóirat főszerkesztője. De mondom, amit szeretett, az a dráma volt, a drámákról beszélt és írt a legszívesebben. Persze, nem ezért lettünk barátok. Az ember nem is tudja, miért lesz valaki barátja. Valamiképp szellemi rokonná fogadunk valakit. Gerold Lászlóval összekötött, hogy ugyanakkor éreztük meg, ki kell törnünk abból a bezártságból, amely jelentkezésünkkor jellemezte az itteni magyarság szellemi életét. Ő gyorsan csatlakozott a Symposion-körhöz, nekem a magány kellett, sokáig kerestem saját utamat. Ez azonban soha nem szakított el bennünket egymástól, majdnem fél évszázadig barátkoztunk. A félreértelmezett regionalizmus, a kultúránk még kisebbé tétele, a zártság, mint stratégia ellen sokszor szólaltunk fel.
Idén megjelent könyve, a Vajdasági Magyar Irodalmi Lexikon 1918–2014, Forum Könyvkiadó, mutatja, hogy soha nem tudott elszakadni attól a közösségtől, amelyhez tartozott. Az első kiadás 2001-ben még Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon címmel jelent meg, s természetesen tartalmazza a szlovéniai meg a horvátországi magyar irodalmat is. Ez az újabb alkalmazkodik a történelmi változásokhoz, szerényen vajdaságinak nevezi magát. Rengeteg munka van benne. Szinte egyedül, néhány tiszteletdíjas egyetemista segítségével készítette el. Még nem sikerült minden szócikkét elolvasnom, remélem, valamivel kevesebb hiba lesz benne, mint a tíz évvel ezelőtti kiadványban. Vigasztaljon bennünket, Geroldnak megadatott, hogy szinte az utolsó percig dolgozhatott. Életében jó néhányan kerültek vele vitába, viszont mindahányan tudták, nem személyes harag vagy rosszindulat vezeti a tollát. Gerold László azt szerette volna elérni, hogy mindnyájan civilizált módon gondolkodjunk, tevékenyen segítsük a vajdasági magyarság kultúrájának előrehaladását. Ő megmondta véleményét műveltségképünkről, művelődésünk helyzetéről. Alkalmunk van erről elgondolkodni, írásait olvasva átgondolni saját véleményünket, meg persze, megfogalmazni saját tennivalónkat. Mindnyájunk nevében köszönöm meg Geroldnak, hogy ezt lehetővé teszi.
LOSONCZ ALPÁR: A vajdasági magyar csúcsértelmiségi autonómiája
Gerold László halálára
Egyre több konstitutív elem tűnik el a vajdasági magyar kultúra felépítményéből. És üresen marad a helye annak, aki eltávozik. Betömhetetlen szakadékok nyílnak meg. Közben tanulnunk kell, hogyan lehet valakit szubjektivitásában tisztelni/elismerni, halálában is.
Mert Gerold László túlságosan meghatározó személyisége volt ennek a kultúrának ahhoz, hogy a róla szóló gondolkodást beoltsuk a gyász szükségszerűen tapintatos, szertartásszerű beszédmódjába. Nem is tehetnénk rosszabb szolgálatot emlékének, mint ha megelégednénk a semmitmondó tisztelgéssel: nem illik ez egy olyan emberhez, akinek éles polémiák is övezték útjait, és aki, mint a jelentékeny egyéniségek, megannyi dilemmát hagyott örökségül.
HARC A DILETTANTIZMUS, PROVINCIALIZMUS ELLEN
Baljós jelek: egy korszak vége felé közeledünk – beláthatatlan következményekkel. Merthogy Gerold tevékeny, elengedhetetlen része volt annak a kultúr- és politikatörténetnek, amelyet a néhai Új Symposion irányvonala határozott meg, és amely rányomta bélyegét a vajdasági magyar önértelmezésre. A jugoszláv szocializmus, amelyet mégsem lehet könnyen beleönteni a reálszocializmus olvasztótégelyébe, látóhatárt jelentett a symposionisták számára a XX. század hatvanas éveiben. Mégiscsak talaja lehetett egy kritikai vállalkozásnak, sarkalatos kultúrateremtésnek, méghozzá kisebbségi körülmények között. Történik mindez egy olyan korban, amikor Vajdaságban sok minden hiányzott és temérdek gátat kellett átszakítani. Ez hozta a felszabadulás szédítő tapasztalatát, de a környezet örökös gyanúperét is, hogy a szereplők kisebbségi-nemzeti lojalitása legalábbis kérdéses, azaz egy lezser kozmopolitizmus által meghatározott.
Geroldot ott látjuk a kezdet kezdetén, a híradások félreérthetetlenek. Hozzájárul a kultúrateremtéshez, a modernség lendületéhez. Egy nemzedék, egy kollektivitás keretei között formálódtak szerepkörei: az újságíró, a szerkesztő, az egyetemi tanár, aki, pozíciója okán, művelődéspolitikus is, és nem utolsósorban a különböző színházi történéseket kitartóan figyelő értelmiségi.
A nemzedék: az erősen összefogottak együttléte, kollektivitás, amely kiegészíti azt, ami egyéni. Amikor 1981-ben mi, mármint az Új Symposion akkori szerkesztői, őt is faggattuk idevágó gondolatairól, pontosan ezt a vonatkozást domborította ki, noha már bizonyos kételyekkel megterhelve.
Gerold nem volt doktrináris-programatikus, mint Bosnyák István, nem ontotta a stratégiai reflexiókat, mint Bányai János, nem szívta magába a baloldali radikalizmus megnyilvánulásait, mint Végel László. Ateoretikus hajlama elsősorban műközpontú elemzési készséggel, a színházra utaló műveltséggel párosult.
Nem keresett elméleti armatúrákat, inkább művek szövetének felfejtését célozta meg. De mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy mindig, tehát a legkorábbi időktől fogva, hallunk egy geroldi publicisztikai hangot. És ez a kulturális-felvilágosító elkötelezettség hangja, amely elszántan harcol a dilettantizmus, a provincializmus, a kisebbségi kulturális holtvágányok formái ellen: Gerold rendre-módra nyakába veszi a fáradságot, és szétnéz a vajdasági magyar kultúrában, vagy az egyetemi szférában, méghozzá annak érdekében, hogy leleplezze a visszásságokat. Teszi ezt, amúgy, élete végéig – ebben senki nem fogja helyettesíteni.
És ez az említett hang, például, sokatmondóan és számonkérően szóvá teszi – még az akkori Jugoszláviában -, hogy a könnyűvérű nők szerepei egyre-másra Jolánokhoz, Rozikákhoz, Margitokhoz rendelődnek. Aztán amikor Herceg János rálicitál a geroldi gesztusra és az általánosítás, majd a symposionisták eltúlzott antiprovincializmusa felé mozdítja el az érvelés menetét, Gerold erőteljesen visszavág, és konceptuális kérdésekbe bonyolódik. Vagy rendszeresen benéz a frázis homlokzata mögötti építménybe: lerántja a leplet, bírálat alá rendeli a vajdasági magyar hangjáték felelőseit, vagy a gyatra színházi kritika hordozóit, esetleg a döcögősre sikerült értelmezéseket. Voltaképpen
mindig készen állt, hogy pellengérre állítson: polemikus autoritása, kockázatvállaló magatartása innen származik. A közéletben hangadó szerepet vállalni akaró, a közéletet-nyilvánosságot meghatározó erejűnek tekintő publicisztikai-irodalmár Gerold nem véleményeket, hanem végszó gyanánt kibomló ítéleteket közöl, de ezt értsük úgy, hogy valójában ódzkodik a viszonylagosítástól.
POLÉMIA AZ IGAZSÁG VÉDELMÉBEN
Amúgy, az a Sinkó Ervin, aki az 1964-es Kontrapunktban, a háborgó-áskálódó környezet ellenében, megáldotta a symposionista irányulást, szólt arról, hogy a polémia gyakorta igazságtalan, mégis az igazság védelmét vállalja magára. Geroldra is vonatkoztathatjuk ezt a jelzetet. Valóban, jobb az akár az igazságtalanságot is magában foglaló polémia, mint a közönyös-cinikus magatartás. Az utóbbi ugyanis: kormeghatározottság.
Gerold habitusa a polémiára kihegyezett magatartásáról ismerszik meg. És polemikus beállítottsága, makacs-polemikus hozzáállása töretlennek bizonyult: szikrázó retorikájú írásaiban nem kímélte valamikori nemzedéktársait sem. Bosnyákkal úgy vitázott, hogy a kilencvenes években kisebbségi gyűjtőszervezetként működő Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság kapcsán olyan erős, értékvonatkozású vádakat szórt a nemzedéktársra, és persze szervezetére, amelyekkel valójában a symposionisták illették valaha ellenfeleiket, és amelyek felértek egy mélyre nyúló diszkreditálással. Elvégre az értékpusztító populizmusra való kritikai hivatkozás félreérthetetlen volt, ez maga volt egy anti-symposionista mozzanat, amelyet Gerold aposztrofált. Aztán,
Gerold több ízben is arra vállalkozott, hogy pálcát törjön a Forum-keretekből kilépő Végel László felett: problematizálta a rendszerenkívüliség értelmiségi pozícióját kisebbségi helyzetben, nehezményezte, igazolhatatlannak, ellentmondásosnak tartotta a kivonulás diszkurzív helyzetét
– egyszer még szólni kell bővebben erről, túlságosan fontos ez, hogy elhallgassuk, és a mába vág.
Hogy a symposionisták harmadik nemzedéke éppen Gerolddal ütközött frontálisan, az is expresszivitásának, és vállalt nyíltságának köszönhető. Míg mások kerülték a konfrontációt, addig Gerold alkatának háztartásához tartozott, hogy előbb-utóbb, de világossá tette, mit gondol. Előlépett és megnyilatkozott.
A Dia-dalok megjelenése után Sziveri János ugyanis azt szerette volna, hogy jelenjen meg Vajdaságban egy írás a könyvről. Ez az óhaj vitt a Híd-szerkesztő Geroldhoz, aki, akkor, számunkra, a front túloldalán, az etablírozott intézményrendszerben találtatott. Valójában mi azzal a kiélezett gyanúperrel éltünk, hogy az első nemzedék tagjainak reflexivitása, beleértve Geroldot is, levedlette a tüskéit, hogy most már nem tud eleget tenni a saját maga által felállított mércéknek. Azt gondoltuk, hogy csorbát szenvedett a valamikor gondosan ápolt kritikai ethosz: az intézményekben való hosszú menetelés okán megtört a lendület, és a valósággal való terméketlen megbékélés szabta meg az irányulást.
Mindenesetre Sziveri János költészetének értelmezése ott és akkor diszkurzív harcmezővé változott: egy költészet tolmácsolásában mutatkozott meg konfrontációnk lényege. Gerold kifogásokat támasztott az írásommal szemben, pontosabban részleteket marasztalt el, a végén Sziveri-írásom a pécsi Jelenkorban látott napvilágot.
Hovatovább, Gerold egyéb esetben is explicit módon szót emelt Sziveri túlzó kultiválása ellen, így különösképpen a Kilátóban publikált metsző-csípős írásaiban, amit mi hatalmas aránytévesztésnek minősítettünk. Így született meg, replikaként, Sziveri János haragos-virtuóz gúnyverse, az Egy körmönfont heroldhoz, amely fél-szamizdatos körülmények között terjedt akkoriban, később aztán bekerült a könyvébe.
És nem kell egy hamisító módjára betemetni a közöttünk lévő árkokat, és még kevésbé kell elbagatellizálni a szituációt azzal a relativizáló gondolattal, miszerint mindenkinek igaza van/volt a maga módján. A lényeges különbségek köztünk – maradnak.
És van egy figyelemre méltó geroldi szociográfiai hang is, amely kérdéseket tesz fel a magyartanároknak, kutakodik, ki akarja tapintani a vajdasági magyar értelmiségi pulzusát, ám alulnézetből. Arra kérdez rá, hogy mit is jelent vajdasági magyar értelmiséginek lenni a mindennapok rutinszerű szegleteiben. Fontos tény ez:
Gerold nemzedékét gyakran érte a vád, hogy közegközömbös, hogy a füle botját sem mozgatja annak érdekében, hogy feltáruljon a szürkén szivárgó vajdasági magyar valóság. Gerold szociográfiai riportjaiból bizonyosan sok minden kiderül, még olyan dolgok is napvilágra kerülnek, amelyek beárnyékolják a symposionista-orientáció lényegét.
Szinte üdítő, hogy a megdőlt, elmozdított betűrenddel készült, avantgarde aspektusokkal tűzdelt folyóiratban ott találunk egy ilyen szociográfiai érdeklődést, amely ma is útmutatónak bizonyulhat.
GEROLD A KISEBBSÉGI MANDARIN
Nézzünk még körül, és derítsünk további fényt arra a szociokulturális környezetre, amely Gerold fellépési terepét képezi. Lényeges tény, hogy a jugoszláviai-vajdasági magyar magaskultúra szerkezetében jelentékeny részt foglalt el az irodalmi hivatású értelmiségi réteg, amely multipozicionális helyzetet birtokolt, sokáig az egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézmény (Magyar Tanszék) hordozójaként lépett fel, valamint meghatározó befolyást gyakorolt a kiadási politikára. Nem kevésbé fontos az a tény, hogy ez az a réteg, amelyet a professzionális mércék eredendően az etnokulturális létezéshez, az anyanyelvi kultúra napi gyakorlásához, a nyelvi készségek csiszolásához kötnek. Ugyancsak ez a réteg az, amely, Bourdieu ismert fogalmával élve, olyan jelentős kulturális tőkét halmozhatott fel az 1989-et megelőző időszakokban, amelynek anyaországi aspektusai is figyelemre méltóak voltak. Ez a réteg ugyanis kommunikációs utakat építhetett ki, amelyek a magyarországi értelmiségi/irodalmi hangadó csoportok felé vezettek, példának okáért úgy, hogy publikálási lehetőségeket biztosított a reálszocialista jellegű, leszűkített, magyarországi/erdélyi nyilvánosság keretein túllépő irodalmi, vagy alkalomadtán más diskurzusok számára, de úgy is, hogy tiszteletet élvező teljesítményeit a magyarországi tudományos nyilvánosság közegeiben juttatta érvényre.
Ezenkívül kétségtelen, hogy a közéleti megnyilatkozások meghatározó része az intézményes irodalmi nyilvánosság csatornáin keresztül valósult meg. Ez az irodalmi arcélű értelmiségi csoportosulás öltötte leginkább magára a „kaszt”-, azaz az erősen elkülönülő jelleget. Ugyancsak karakterisztikus tény, hogy az értelmiségi megosztottság, az értelmiségi ütközések meghatározó alakzatai is az irodalmi nyilvánosság közegein keresztül jutottak érvényre, hogy ugyanezek a csatornák szűrték meg és engedték át az értelmiségi konfrontációk jelentéseit. Sőt, mi több, még a kilencvenes évek értelmiségi szétrajzásai is zömmel magukon viselik az irodalmi közvetítettségű konfliktusok bélyegét.
A magyar tanszékes egyetemi tanár/művelődéspolitikus Gerold szerves része e konstellációnak: ennélfogva ugyanazok a dilemmák érintik, mint nemzedéke hasonló pozícióban lévő tagjait. A Forumra, mint a vajdasági magyar csúcsintézményre irányuló apológiái, az intézményvédelem irányában tett erőfeszítései, a Magyar Tanszék különös rendeltetésének kidomborításai, nem is érthetők meg e nélkül.
Amennyiben élek és visszaélek a koestleri alternatívával, amely azt a kérdést szegezi az értelmiséginek, hogy hatalomtartó mandarin vagy elernyedt jógi akar-e lenni, akkor a válasz egyértelmű: az az irodalmi veretű értelmiség, amelynek Gerold tagja volt, az első lehetőséget tette magáévá. A kisebbségi mandarin-létet választotta.
Erős indokokkal. Ugyanis egy kisebbségi kényszerpályán mozgunk itt. Egyfelől, ott a mandarin-létezés, amely lehetővé teszi a kisebbségi közélet alakítását, az értékőrzést, a műgonddal készülő kisebbségi irodalom feletti bábáskodást, ám az akkor létező pártállam árnyékában, annak intézményes szerkezetéhez igazodva. Másfelől, a jógi-létezés lehetősége lemond a cselekvés kockázatáról. Az első lehetőség mindig, elkerülhetetlenül magában foglalja a modus vivendi kalkulatív keresését a hatalomtartókkal, az államhivatalnokokkal kötött alkukat, feltételezi az uralkodó politikai vonalhoz, a hatalmi konfigurációhoz való, morális dilemmákkal terhelt igazodást. Csakhogy ne felejtsük egy pillanat erejéig sem: a kisebbségi intézményalkotás/őrzés érdekében. A második lehetőség számára viszont eltorlaszolódik az út a kisebbségi közélet befolyásolása számára, marad az elszigeteltség, a tehetetlenség kínja, az önmagunkba-merülés, a várakozás passzivitása. Ez a kisebbségi jógi útja. De ez nem Gerold ösvénye.
VAJDASÁGI CSÚCSÉRTELMISÉG-FÉLE
Gerold nem zárkózik el a hanyatlás észrevételezésétől: maga is úgy gondolja, mondjuk egy 1994-es összegző írásában, amelyet az akkori Híd-főszerkesztő, Bori Imre kérésére írt, hogy a nyolcvanas évek elejéig tapasztalható egy felfelé ívelés a kisebbségi kultúra területén, aztán a jugoszláv világ elindul a lejtőn. De azt a tényt mégsem rögzíti, hogy ez a regrediálás az ő személyes stratégiáját is érintette, azaz őt magát is befolyásolta az a dermedtség, amely a nyolcvanas évek második felében meghatározza az említett vajdasági magyar értelmiségi réteg mozgáspályáit.
Nemzedékét ebben az időben, többek között, Budapestre eltávozott értelmiségiek veszik kritikai tűz alá: az újvidéki csúcsértelmiségi-féle kifejezés – amelyet én, történetesen, a VMSZ-es Kasza József egyik nyilatkozatában hallottam először – mindig, akár kimondatlanul is, tartalmazott egy rendreutasító-megrovó aspektust is. Olyan volt, mint egy negatív meghatározás, amelyet beleng mindaz, ami állítólag tönkretette a vajdasági magyarokat, így az asszimilációt hozó szocializmussal való paktálás, a szirénhangokat teremtő nemzetfelettiség, vagy az álnok jugoszlávság.
Igaz, akik Budapestről fogalmazták meg végletesen ledorongoló ítéletüket, nem keresték a kapcsolatot Geroldékkal, mint az alkalomadtán duzzogó-felháborodó, de mégiscsak szövetséget igénylő Kasza, hanem denunciálni kívánták a tárgyat, mint egy kisebbségi mameluk-magatartás megvalósulását. A kritizőrök azzal érveltek, hogy a II. világháború után, a szocializmus geopolitikája nevében, de ténylegesen a magyarok letörése/megfegyelmezése céljából Újvidékre terelt vajdasági magyar értelmiség megbukott a történelmi vizsgán, nem tett eleget a nemzeti fennmaradás követelményeinek. Persze a tősgyökeres újvidéki Gerold esetében az Újvidékre irányítottság tényének emlegetése akár komikusnak is mondható.
Gerold ugyanakkor gyorsan feszültségtérbe került az újonnan kialakult VMDK politikájával is: polemikus alkatához, írásainak immanens polaritásához hűen, ő, ugyanis, megnyilvánult, latba vetette energiáját, hogy óvja a kivívott értelmiségi önállóságot a túlhajtottnak vélt politikai szférával szemben.
Amikor Hódi Sándor, a VMDK alelnöke egy adott szituációban deklaratívan arra szólít fel, hogy az értelmiség közvetlenebbül forduljon a magyarság felé annak érdekében, hogy védje a veszélybe kerülő közösség ügyét, akkor ezzel az újvidéki csúcsértelmiségit is elérő (implicit) kritikával szemben Gerold robusztus érvek tömkelegével él, amelyek arra szolgálnak, hogy védelemükbe vegyék az értelmiségi autonómia polgárjogát, kisebbségi kontextusban.
Akadtak mindeközben olyan érvei is Geroldnak, amelyek nem véletlenszerűek, és nem mellékhajtásokként léteznek gondolkodása területein – és amelyeket vitatok.
Mint nemzedékének más tagjai, ő is a tisztára mosott kultúrát mozgósítja a piszkos, érdektelített politikával szemben, feltételezve egy imperialista politika-fogalmat, amellyel szembeállít egy ártatlan kultúrafogalmat, amely rögtön éteri magasságba röpít bennünket. A jó kultúra és a rossz politika kettőse – ezt nyomatékosítja. Csakhogy ezzel alatta vagyunk a politikai modernség teljesítményeinek, amely lehetetlen, mondjuk, pártlogika nélkül, lett légyen az kisebbségi vagy többségi kontextus.
Nem úgy lehet védeni az értelmiségi autonómiát, hogy jeremiási átkokat szórunk a politikára, amelyre azt ragasztjuk rá, hogy eszeveszetten fanatizál, monolitikus pártlogikába fullad, vakító rögeszméket gyárt. Mintha a kultúrában ugyanez nem történhetne meg! Mintha az értelmiségi már eleve egy politikafeletti lény lenne, aki az igazság birtokában ítélkezhet a politika gyarló, hívságos alanyai felett! Mintha a kultúrában mozgó értelmiséginek nem lenne politikája! Mintha ő nem fanatizálhatna, nem követhetne rögeszméket, mintha a hívság eleve elkerülné őt: ezt, mármint az értelmiségi különút – egyébként valóban létező – kérdését, másképp kell kezelni a geroldi elgondoláshoz képest. Mellesleg akad mindebben egy német beütés, ahogy ezt másutt már kifejtettem, a magukkal küszködő német íróknál szerepel ez a történelmileg kialakult kettősség, és egyáltalán a kultúra feltételezett elsőbbsége.
Problémáinkat a vajdasági magyar politika hatalmi erőterével még megközelíteni sem tudjuk, amennyiben leragadunk a politika és a kultúra ellentétpárjánál:
hogy Gerold például a Magyar Nemzeti Tanácsot kulturális szakemberek depolitizált közösségének, afféle professzionális gyülekezetnek vélte, alapvető orientációjából és a politika jelentésének félreismeréséből adódott.
Amúgy lénye belsejéből következett, hogy mindvégig küszködött a VMSZ-es kisebbségi politika fordulataival, hatalmi kanyarulataival, az új évezred elejétől fogva kibontakozó, intézményeket átalakító, egyúttal központosító igényeivel. Logikus kifejletnek bizonyult, hogy a Magyar Nemzeti Tanács tagja lett, hiszen ez folytatása volt művelődéspolitikai elhivatottságának. De az is kézenfekvőnek tekinthető, hogy amikor egy rossz kompromisszum logikája szerint megtörtént a számára különösen fontos Magyar Szó területi szétdarabolása, akkor a tehetetlenség kínos tapasztalata okán kilépett: egyebek közt ebben a posztszocialista újvidéktelenítés beteljesítését pillantotta meg.
A POLITIKA ÉS A SZÍNHÁZ ANALÓGIÁJA
Tudjuk, Gerold esetében a színház az a különös kapcsolómű, amely működésbe hozta gondolkodását. Értelmezési teljesítményei, olykor kérlelhetetlen kritikusi szigora, keményen pattogó ítéletei, egyáltalán a fenntartott kritikai ethosz, idevágnak, ezt egy perc erejéig sem feledtem. Mégis, azért tartogattam eleddig az ezzel kapcsolatos okfejtést, mert úgy gondoltam, hogy éppen a politika felől közelíthető meg Gerold kolosszális színházra-vonatkoztatottsága: túlságosan is feltűnő, hogy analogikus viszonyok mutathatók meg a politika és a színház logikája között. Nem tekinthető véletlennek, hogy olyan radikális szerzők, mint Alain Badiou vagy Antonio Negri drámákat/színházi darabokat írnak: a politikát a színház segítségével kívánják felfordítani. A színházban mindig ott van a kollektivitás-keresés: a görgetett konfliktusok egyívásúak a politikában izzó konfliktusokkal, noha pontosan ez a mozzanat akadályozza, hogy a politika szereplőit túl gyorsan, közvetítetlenül a színpadra helyezzék.
Hogy a vajdasági magyar kultúrában elmozdulás érezhető a színház irányában, hogy a színház esetenként már-már a politika helyetti politika szerepét tölti be, feltehetően Geroldnak is köszönhető.
És a lexikonkészítő, archiváló aprómunkát felvállaló Gerold is egy sajátos politika jegyében áll. Nemzedékének felhánytorgatták, hogy a hajthatatlanság nevében tradíciótörést idézett elő. Valóban, ezt ők maguk is elismerték bizonyos esetekben, Bányai például egyenesen azt fejtegette egy helyen, hogy valamikor Szentelekyvel ijesztgették egymást. A lexikonban ugyan megtaláljuk a hierarchiát, a tér egyenlőtlenül oszlik meg, mégis szerepet nyer benne a kicsi és a nagy, a kevésbé jelentékeny és a földcsuszamlást előidéző jelentés: azaz a lexikon az inklúzió közege. Ennyiben legyen a lexikon mint egy kisebbségi kollektivitás-lenyomat a geroldi életmű lezárása.
(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg bővített változata.)
Bence Erika: Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014)
Gerold László: Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014).
Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2016, 448 p.
Az első és a második kiadás
2001-ben, Gerold László (1940–2016) szerzői[1] munkájaként jelent meg a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)[2]. A 2016-ban napvilágot látott Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014)[3] verzóján a „második kiadás” jelölés szerepel, noha a két kiadvány nemcsak terjedelemben, hanem koncepcionális szempontból is eltéréseket mutat. A mintegy 130-cal megnövekedett oldalszám az első kiadás óta eltelt másfél évtized természetes folyománya; bővültek/bővülhettek a már jegyzett szerzői és nem szerzői szócikkek, miközben új írók és jelenségek megjelenésével számuk is megnövekedett.
A szerző 2000-ben keletkezett (s a második kiadásba a szükségszerű módosításokkal átvett) előszavában „soha be nem fejezhető” (GEROLD 2001. XII) munkának nevezi a lexikonírást, ami – az irodalom „folyamatosan történő” természetéből következően – releváns hozzáállás. Az első kiadás megjelenése azért volt e szempontból is sikeresebb vállalkozás, mivel a decemberben lezárt kézirat már a következő év elején megjelent könyv alakban, elkerülve így a kiadványtípus jellegéből adódó legnagyobb gondot: a minden műfajtípusnál gyorsabb elévülés jelenségét. A második kiadás viszont nem volt ilyen szerencsés: a 2014 decemberében véglegesített kézirat több mint két év múltán került nyomdába és kiadásra; szerzője csak az időközben elhunytak halálozási időpontjait vette fel az adatrendszerbe, miáltal – bizonyos adatai és szócikkei – már a megjelenés pillanatában kiegészítésre vagy átértelmezésre szorultak volna. Tehát, nem csak arról van szó, ami egy lexikon esetében természetes dolog, hogy szócikkei folyamatosan kiegészülnek, hanem olyan, rövid idő alatt megszűnt, marginalizálódott, érvényüket vesztett jelenségekről és tényekről is, amelyeket ki lehetett és ki kellett volna javítani, sőt kihagyni a lexikonból. Például több – a szerző által adathiány miatt mellőzött – íróról (Baloghy Imre, Tarkó János, Guttmann Dániel etc.) új adatok merültek fel, források és kiadások kerültek elő (pl. a Baloghy Imre A paplak históriája, illetve Tarkó János Amíg a nagy vihar tombolt című regénye, a Fáklya-Világ című folyóirat etc.) Más esetben kiadvány- és rendezvénysorozatként jegyzett események minősültek egyszerieknek, alkalmiaknak, folytatás nélkülieknek (a Létünk Könyvek sorozat, az Olvass be! vitasorozat etc.).
Az első kiadás recenzensei Bányai János és Bori Imre voltak, szerkesztője Bordás Győző. A második kiadás Bordás Győző szakvéleményező, s a felelős kiadó, Virág Gábor főszerkesztő nevét jegyzi. Ezek az adatok – közvetett módon – arról is tanúskodnak, hogy míg az első kiadás létrejöttében (illetve: mögötte) működött egyfajta aktuális elméleti-történeti kurzus (pl. Bori Imrének a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalom alakulástörténetéről folytatott diskurzusa, illetve Bányai János meghatározó irodalomszemlélete [BORI 1993, 2007, BÁNYAI 1993]), addig a második kiadásig eltelt másfél évtized alatt – és nem elsősorban az említett opusok befejeződése, illetve a kánonalkotó tudósok elhunyta miatt – elmozdult és átalakult e hagyományteremtő szemlélet; a lexikon mögül „eltűnt/kicsúszott” az elvi alapvetést jelentő elméleti-történeti „bázis”.
Az irodalmak létformájáról és alakulástörténetéről szóló elképzelések átalakultak: egyszerre „több történet” és több, különböző történetet alkotó irodalom létezését is elfogadjuk („az irodalom történetei”-t „irodalomtörténet” helyett) egyazon kulturális dimenziók között, így a Vajdaságnak/Délvidéknek nevezett térségben is. Ezekhez a folyamatokhoz időközben alkalmazkodtak az irodalomtörténeti diskurzusok is, új kutatásokon alapuló, a kijelölt hagyományt és történeti elképzeléseket újraértelmező szintézisek és monográfiák is megjelentek – napvilágot láttak könyv alakban is (VAJDA 2006, 2007; MÁK 2007; ISPÁNOVICS CSAPÓ 2011). Ugyanakkor a lexikon koncepcióját alakító szándék ezeket vagy nem veszi figyelembe, vagy egyértelműen elutasítja őket (GEROLD 1996, 1998). Az irodalom alakulástörténeti rendjéről szóló szintézisekbe – régtől fogva számol vele az irodalomtudomány (még azok a régi, nagy tudósok is, akiket – többek között Horváth Jánost – Gerold László is idéz bevezetőjében) – nemcsak egyetlen tudományos diszciplína szól bele. Ezeknek (pl. kultúra- és művelődéstörténeti kutatások: Thomka Beáta [1992], Mák Ferenc [2007], Hózsa Éva [2009], Ispánovics Csapó Julianna [2011] értekezései) hatása éppen a Vajdasági magyar irodalmi lexikon 1918-1014 elkészültének idején erősödött fel, a nem minden esetben „tiszta (szép)irodalmiság” jelenlétére, áthajlásokra, tudományos és mediális átcsúszásokra mutatva rá. Gerold azonban ezeket is figyelmen kívül hagyja. (Ha – tájékozódás céljából – utánanézünk azoknak az irodalomtörténeti és elméleti kurzusoknak, amelyeket az adott időszakban, vagyis a 21. század első évtizedében a lexikoníró egyetemi tanárként, kutatóként és tanulmányíróként kultivált, akkor Hans Robert Jauss elméletével találkozunk, ami – tekintettel keletkezésének több évtizedes távlatára –, már a múlt század kilencvenes éveiben is elavultnak számított. Sőt, nem tévedünk, ha már az előbbiekben hivatkozott Hayden White-i történelemszemléletet sem az épp legaktuálisabb nézőpontként szemléljük!)
Korábban irodalomtörténeti doktrínaként kezelt tények (pl. Szenteleky Kornél a vajdasági magyar irodalom Kazinczyja, egyedüli alapítója) váltak árnyaltabbakká (pl. Mák Ferenc Draskóczy-könyvének[4] megjelenésével, amelyről épp Gerold László[5] írt elismerő kritikát), vagy váltak kérdésessé. Korábban kanonikusnak számító opusok merültek feledésbe. Nagyon erősen megváltozott a populáris regiszter, a szórakoztató irodalom értelmezhetőségének és taníthatóságának kérdése. Maga Bori Imre is folyamatosan alakította a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomról alkotott szintézisét, amit az egymást követő újraírások és -kiadások mutatnak. Ez a folyamat, természetesen, nem ért véget Bori 2004-ben bekövetkezett halálával sem. Természetszerűnek tűnik, hogy a múlt szociális és ideológiai hálózatában keletkezett elképzeléseket ma már a recepció is rugalmasabban kezeli. Vajda Gábornak a rendszerváltás előtt (illetve egy korábbi ideológiai alapokra épülő gondolkodás jegyében) jobbára elutasított délvidéki irodalomtörténete (VAJDA é. n. [1995]) ma már nem tűnik oly mértékben mellőzhetőnek, illetve kizárhatónak a térségi irodalom alakulástörténetéről szóló gondolkodásunkból, mint korábban.
Az első kiadáshoz képest nem változtak és nem is helyeződtek át a (lexikon második kiadását is létrehozó) elgondolás neuralgikus pontjai. Egyik kiadás sem tudott meggyőző választ, illetve megoldást találni a jugoszláviai, majd vajdaságinak átnevezett irodalom térbeli koordinátáinak és az ebből következő névadás (jugoszláviai? – vajdasági? – délvidéki?) kérdéseire, s az ekképp, illetve e virtuális határok között elképzelt irodalom kezdetei/kialakulása időbeli meghatározásának dilemmáira. A megoldhatatlannak látszó gond leginkább abból következik, hogy ezek nemcsak kultúra- és irodalomtörténeti, nem kizárólagosan irodalompolitikai kérdések, hanem vaskosan politikai doktrínák is, amelyeket figyelembe kell venni, vagy el kell határolódni tőlük, de elkerülni (mint a lexikon két kiadása) nem szerencsés megoldás.
Jugoszláviai és vajdasági magyar irodalom
A múlt század kilencvenes éveiben irodalmi polémia zajlott – nagyobb részt a „vajdasági” jelzővel jelölt közéleti térben, de voltak magyarországi eseményei és folyományai is a vitának – arról, milyen viszonyrendszer érzékelhető az egyetemes, illetve a regionális (értsd: kisebbségi/határon túli/vajdasági) magyar irodalmak között. Leegyszerűsítve: léteznek-e elkülönülő kisebbségi magyar irodalmak, vagy csak az egyetemes magyar irodalom egészében értelmezhető jelenségekről beszélhetünk. A vita – az érintett tárgy természetéből következően – nem zárult határozottan kivehető konszenzussal, mégis kirajzolódtak bizonyos szempontok, nézetek, egyfajta „közmegegyezés”, amely nem tagadja a magyar irodalom kisebbségi, egyedi „útjait” és alakulástörténetét (sem)[6]. Amikor a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000) napvilágot látott, az említett polémia már lecsengett, tanulságai mégsem összegződnek koncepciójában, mi több, egy 2001-ben már nem létező politikai konstrukció, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és ideológiája (pl. „jugoszláv identitás”) jegyében jött létre. Az adott időszakban ideológiai alapú, politikai természetű viták generálódtak (pl. Tolnai Ottó ismert, s jobbára elnagyolt „tenger”-metaforája körül [TOLNAI 2011], az Új Symposion nemzedékeinek szerepéről [ERDŐS é. n., SZERBHORVÁTH 2005, ELEK 2008], illetve a „jugoszlávság”-ról mint asszimilációs tényezőről). Némelyikbe maga Gerold László is beleszólt, a 2001-ben napvilágot látott lexikon mégsem vesz ezekről a módosult erővonalakról és törekvésekről tudomást, hanem visszatér egy korábbi korszak hagyományszemléletéhez, miközben elavult koncepciójú adatbázisokra (pl. CSÁKY S. 1988) hagyatkozik, amelyek olyan cezúrát húznak az 1918 előtti és utáni irodalmi és könyvtörténeti alakulások közé, mintha az új állami formáció, az SZHSZ Királyság létrejöttével az emberi gondolkodásmódok és habitusok is rögvest kicserélődtek volna. Pedig a térség legjelentősebb történeti-poétikai szintézise, Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténete sem tudja, és nem is akarja megkerülni a kérdést, noha az 1918 előtti kultúra- és irodalomtörténeti jelenségek „előtörténet”-ként kezelése ugyancsak felemás megoldás. (Kicsit emlékeztet ez a hagyományalkotó magatartás a múlt századok korszakváltásaira jellemző múltreprezentációkra, amikor a megelőző évtizedek irodalmát „hosszú hallgatás”-nak [BÍRÓ 1994. 5], nem létezőnek titulálta az utókor, így teremtve magának legitimáló hagyományt. Nem véletlen a Szenteleky Kornélra vetített Kazinczy-kép sem, azaz „a semmiből irodalmat alapító” személyiség létrehozása.)
Amikor a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalmi lexikon első kiadása megjelenik, a névadó politikai konstrukció, azaz a „régi” Jugoszlávia már egy évtizede nem áll fenn. Gerold László akkori előszavában a következőképp nyilatkozik a kérdésről: „Végezetül arról, ami ebben az időszakban semmiképp sem maradhat említés nélkül: a jugoszláviai jelző értelme, jogossága […]. Az elsőt a felölelt, a kiadás címébe is tartozó időszak (1918–2000) kezdete egészen a kilencvenes évekig kétségtelenné teszi. Tény azonban, hogy Jugoszlávia már majd egy évtizede nem létezik abban a formában, azon földrajzi határok között, mint a két világháború között, főleg pedig mint 1945 után szinte fél évszázadig létezett, de a sokévi állami összetartozás folytán méltánytalanság lenne nem venni tudomást a maroknyi szlovéniai és horvátországi magyar íróról, akik akkoron éppen úgy jugoszláviai magyar íróként figuráltak, mint a vajdaságiak. Felmerülhet(ne) esetleg a délvidéki jelző használata, ami azonban itt sohasem volt igazán honos, elsősorban ezért nem tartom szerencsés változatnak, s a szlovéniai és horvátországi írókra nem is vonatkoztatható” (GEROLD 2001. XI).
(Az első kiadás óta eltelt másfél évtized során a „délvidéki” jelző egyre elterjedtebbé lett a magyarországi és a vajdasági magyar kulturális közbeszédben is. 2016-ban, amikor a második kiadás megjelent, s természetesen 2014-ben sem, amikor a kéziratot lezárta a szerző, egyáltalán nem ritka a használata; megtisztulva a hozzá kapcsolt ideológiai alapú ellenérzéstől, bekerült a közgondolkodásba. Szerepel könyvek, kiadványok címében, médiumok megnevezésében. Nem állítható, hogy ez lenne a legszerencsésebb jelző a térségi irodalmat reprezentáló lexikon címében, de már nem helytállók Gerold László észrevételei sem vele kapcsolatban.)
A „jugoszláv összetartozás” szempontja, illetve a „délvidéki jelző” (feltételezésem szerint: a revíziós szándékra vonatkozó esetleges vád miatti) elutasítása 2001 közéleti kontextusában is csak nemzedéki alapokon volt teljes egészében releváns hozzáállás, noha akkor még – a szerző generációs hovatartozásához képest – a két nemzedékkel későbbi korosztály is (nagyobb részt) el tudta fogadni ezeket a szempontokat. A lexikon 2016-os, „vajdasági” jelzővel illetett, második kiadásként megnevezett változatában azonban ezek a szempontok már ellentmondásba, következetlenségbe fordultak.
Az előszó 2016-ban megjelent változatában a vonatkozó kitételek természetszerűleg módosultak. A „jugoszláviai” a térségi közbeszédben is alternatív jelzővé vált a „jugoszláviai/vajdasági” szerkezetben, ezért nem ez, hanem a „vajdasági” jelenti a problémakört. Gerold László – részben megismételve, részben módosítva a 2001-es előszó vonatkozó részletét – a következőkkel egészíti ki a kérdés körül kialakult dilemmát: „[…] Maradt egyedüli megoldásként a földrajzilag legkevésbé problematikus [„vajdasági” – B. E. megj.] jelző. Ez többek között azért is indokolt, mert a megkeresett szlovéniai illetékesek diplomatikusan elzárkóztak a közreműködéstől, amit fölöttébb sajnálni kell. Akárcsak azt, hogy a földrajz diktálta megnevezés (vajdasági) kérdésessé tette a horvátországi magyar irodalom szócikkeinek felvételét, ami hasonlóképpen sajnálatos kényszermegoldás, lévén, hogy ezáltal olyan jelentős személyi és általános szócikkekről kellett lemondani, mint Baranyai Júlia, Csörgits József, Kontra Ferenc, Lábadi Károly, Lábadiné Kedves Klára, Pataky András, ill. Magyar Képes Újság (1952–1991), a Horvátországi Magyarok Szövetségének (1949) több kiadványa s nem utolsósorban néhány ritkaságként számon tartott kiadvány, melléklet, rendezvény” (GEROLD 2016. X–XI).
A „földrajz diktálta megnevezés” mint a lexikonba való „beválogatás”, illetve a belőle való „kihagyás” szempontja azonban nem teszi lehetővé a probléma feloldását, a zökkenőmentes továbblépést, amit a szerző, természetesen, azonnal érzékel, és felveti a belőle következő újabb „anomáliát”: Vajon akkor a múlt század kilencvenes éveiben a gazdasági és politikai okok miatt a Vajdaságból Magyarországra vagy más országba emigrált, ott letelepedett, annak kulturális közéletébe (tanárként, szerkesztőként, [köz]íróként etc.) beépült szerzők opusai részét képezik-e továbbra is a – most már – „vajdasági” jelzővel illetett kisebbségi irodalmi reprezentációnak? A megoldás azonban e kérdésben már egészen más tőről fakad, mint a horvátországi írók esetében. Gerold a következőket írja bevezetőjében: „[…] mellőzve a személyes s végső soron mégiscsak magánjellegű érveket, vonatkozásokat, kivétel nélkül mindannyian helyet kaptak, helyet kell hogy kapjanak a lexikonban, annál az egyszerű s megkerülhetetlen oknál fogva, hogy pályájukat jugoszláviai/vajdasági magyar íróként kezdték, sokuknak írósága itt bontakozott ki, függetlenül attól, hogy ezt később esetleg igyekeztek elhallgatni, feledtetni. Az utóbbi években viszont legtöbbjükben, mind műveikben, mind pedig személyes kapcsolataikban, felerősödött a Vajdasághoz való kötődés, tartozás igénye, vágya” (GEROLD 2016. XI). Ez azonban azt jelenti egyúttal, hogy teljesen megegyező, vagy hasonló kérdések megítélésében eltérő mércéket és szempontokat vett figyelembe.
Mielőtt fenti állításomat példákkal bizonyítanám, szeretném leszögezni: amikor bármely szócikkét kiemelem, az alkalmazott szelekció szempontjának vitatható jellegét érzékeltetem; nem vonom kétségbe a lexikonbéli szerepeltetés indokoltságát egyetlen szerzői szócikk esetében sem!
A 2009-ben elhunyt kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár Bosnyák István Darázson, a mai Horvátország területén született 1940-ben, pályájának kezdete (laskói általános iskolai tanárként, a Laskói esték című napló és esszégyűjtemény szerzőjeként) is az adott területhez kötődik. Később Újvidéken él és dolgozik, itt jelennek meg művei, bontakozik ki tanulmányírói, tudományos pályája, ugyanakkor 2006-tól kezdődően munkássága Magyarországra tevődik át, alkotásai Baranyai B. István néven, Budapesten jelennek meg. Itt hunyt el, majd szülőfalujában, Horvátország területén lelt végső nyugvóhelyére. A lexikon mindkét kiadásában szerepel a róla szóló szócikk.
Domonkos István 1940-ben született Ókéren, a Vajdaságban. Az Új Symposion legendás, első nemzedékének tagja. 1974-től Svédországban él. Távozását követően új és önálló kötete hosszú ideig nem látott napvilágot sem szülőhazájában, sem másutt. Szerepel ugyanakkor színházi és előadóművészeti repertoárokban, antológiákban és más (társzerzős vagy szerkesztett) kiadványokban. Kormányeltörésben című költeménye kánonalkotó jelenség a magyar irodalomban. Új, önálló kötettel, a YU–HU–Rap-pel, csak 2008-ban jelentkezik, amely Budapesten látott napvilágot. A Forum Könyvkiadó 2015-ben megjelentette összegyűjtött verseit Allegro bajbajó címmel, de a kézirat 2014-es lezárulta miatt, ez már nem szerepel a lexikonszócikkben. Helye kétségtelen a mindenkori vajdasági magyar irodalomról szóló szintézisekben és lexikonokban.
Hász-Fehér Katalin Ürményházán született, a Vajdasághoz tartozó bánáti településen. Tanulmányait és fokozatait (a PhD kivételével) Vajdaságban végezte, illetve az újvidéki Bölcsészettudományi Karon szerezte, ahol hat éven át tanársegéd volt. 1992-től Magyarországon él és dolgozik. 2000-ben, Debrecenben megjelent tanulmánykötete, a Közösségi és elkülönülő irodalmi programok a 19. század első felében. Fáy András irodalomtörténeti helye, nem kötődik közvetlenül a vajdasági magyar irodalomhoz, miként a szerző más irányú szerkesztői munkásságának sincs ilyen vonatkozása. A lexikon mindkét kiadásában szerepel.
Lábadi Károly a vajdasági Telecskán (Bácsgyulafalva) született. Iskoláit szülőfalujában és Szabadkán végezte, majd az újvidéki BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett tanári oklevelet. Pályakezdése és későbbi munkássága egyaránt kötődik Eszékhez és Újvidékhez, vagyis Horvátország baranyai/szlavóniai körzetéhez, illetve Vajdasághoz (pl. a telecskai dohánytermesztésről szóló tanulmánya etc.). Fő művei közül több, így a Kopácsi vízi élet (1987) című monográfiája az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. 1992-től kezdődően ő is Magyarországon él és dolgozik, tudományos fokozatait is ott szerezte. A Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)-ban mint „jugoszláviai magyar” író még szerepel, de a „vajdasági”-ban már nem. Ő az egyike azoknak, akiket Gerold László a „földrajzi elv”-re hivatkozva „kiszelektál” a lexikon második kiadásából.
Kontra Ferenc Márai Sándor- és József Attila-díjas író (mint a korábban hivatkozott Bosnyák István!) a ma Horvátország területén lévő Darázson született. Irodalmi és szerkesztői pályája Eszéken indult, de a Vajdaságban, Újvidéken folytatódott és bontakozott ki. 2000-ig, ameddig a 2001-es lexikon követi munkásságát, nyolc önálló kötete jelent meg Újvidéken. Elnyerte a vajdasági magyar irodalom szinte valamennyi jelentős irodalmi díját, így a Híd Irodalmi Díjat (1998) is. Az Új Symposion című folyóirat, majd pedig a Magyar Szó című napilap művelődési rovatának szerkesztője volt. 2015-ig a lap Kilátó című irodalmi magazinját szerkesztette. Részt vesz a térség irodalmi közéletében. A Forum Könyvkiadónál 2002-ben napvilágot látott A kastély kutyái című regényét követően könyvei (a Szélördög és más mesék című társszerzős gyűjtemény, amelyet a belgrádi Tankönyvkiadó jelentetett meg, illetve a Drávaszögi keresztek 2008-as újrakiadása kivételével, amelynek a szabadkai Életjel társkiadója) magyarországi kiadóknál láttak napvilágot. Amellett, hogy Bori Imre külön teret szentel munkásságának a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomról szóló összefoglalásaiban (BORI 2007. 277–278) műveinek (a Magyarországon és Horvátországban megjelenteknek is!) jelentős vajdasági recepciója van. A róla szóló monográfia (Huszka Árpád: Kontra Ferenc írói munkássága) 2015-ben, a szabadkai Életjel Kiadónál látott napvilágot. Kontra Ferenc életvitel szerűen Újvidéken él, vajdasági magyar írónak vallja magát! A már említett „földrajzi elv”-re hivatkozva Gerold kihagyta a lexikon új kiadásából.
Ha összevetjük azzal, mit mond bevezetőjében Gerold László a múlt század kilencvenes éveitől Magyarországon élő és tevékenykedő vajdasági származású, vagy Vajdaságból távozott írók opusának besorolásáról, hatalmas ellentmondásra leszünk figyelmesek! E (többségük értékalkotás tekintetében is igen jelentős – noha egy lexikon elvileg nem minősíthet esztétikai értelemben!) szerzők attól függetlenül is helyet kaptak (minden kétséget kizáróan: jogosan!) a vajdasági magyar irodalmi lexikonban pályakezdésük és kötődéseik kapcsán „hogy ezt később igyekeztek elhallgatni, feledtetni” (GEROLD 2016. XI), ha nem csak, vagy nem elsősorban vajdasági magyar írónak vallják magukat, vagy származásukat írói nevük révén (Baranyai B. István) is kiemelik, ha irodalmi/írói tevékenységük nem kötődik a mai Vajdaság területéhez (pl. Hász-Fehér Katalin esete), de még csak nem is itt indult vagy bontakozott ki (pl. Kollár Árpád munkássága). Ehhez képest a magát önreflexív módon és recepciója révén is vajdaságiként meghatározó, ma is Újvidéken élő és dolgozó szerző nem számít vajdaságinak, mert a mai Horvátország területén született (noha a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság idején!), s mert élete első évtizedeit (az akkori Jugoszlávia részének számító) Horvátországban élte le, illetve jelentek meg könyvei Horvátországban és Magyarországon is. Az adott megoldásnak – egyértelműen – nincs és nem lehet sem logikusan alátámasztható szerkesztői, sem ésszerű, elfogadható alakulástörténeti magyarázata[7].
Visszatérve a szlovéniai magyar irodalom kérdéskörére, megállapítható, a szerző bevezetőjéből kitűnik, hogy eredeti szándéka szerint a lexikon második, bővített kiadásában is teret vagy fejezetet szentelt volna az ottani irodalom jelenségeinek, de nem kapta meg az ehhez szükséges adatbázisokat. Ez szolgált – némiképp – alapul és ürügyül a horvátországi, vagy onnan származó szerzői szócikkek kihagyásához, noha a bevezető más részeiből meg az derül ki, hogy bizonyos írókról akkor is készült szócikk, ha azok elutasították, vagy (hanyagságból) nem küldték vissza az adataikra vonatkozó kérdőíveket.
Befogadói szempontból a dolog kétirányú és nemzedéki jellemű megítélés alá esik. A Vajdaságtól térben távol eső, irodalmától néhány jelképes kötődésen kívül függetlenül kibontakozott szlovéniai magyar irodalom a hatvanas évek után született, írói (illetve kreatív olvasói) szerepükre jobbára a nyolcvanas évek második felétől rátalált, a „jugó-nosztalgiá”-tól kevésbé érintett nemzedékek számára már nem jelent közvetlen kulturális sorsközösséget vagy örökséget. A horvátországi magyar irodalomhoz való viszonyulás azonban más, mivel a két, „szomszédos” kisebbségi irodalmi reprezentáció szereplői (pl. Lábadi Károly, Csörgits József, Kontra Ferenc etc.) sokszor ugyanazok, jelenségei nem egymástól függetlenül jöttek létre és alakultak ki.
Az ellentmondások sikeresebb feloldását – talán – a történeti múltról szóló elképzelések időszerűbb változatai (WHITE 1997, ASSMANN 2013), az „egyazon jelenségről alkotott több történeti konstrukció” egymásmellettiségének, együtt hatásának elfogadása tette volna lehetővé. Érdekes, hogy a vajdasági/anyaországi magyar irodalom viszonyrendszerét tekintve nem okozott gondot koncepcionális szempontból, hogy bizonyos írók és opusaik (pl. Tolnai Ottó), illetve bizonyos jelenségek „mindkét irodalomban” szerepelnek (KULCSÁR SZABÓ 1993), viszont az, hogy vannak írók (pl. Baranyai Júlia, Kontra Ferenc, Csörgits József), akik a horvátországi és a vajdasági magyar kisebbségi irodalmi reprezentációban is jelen vannak, már kizáró tényezőnek számított. (Ezzel szemben régi, nagy írók, Janus Pannonius vagy Zrínyi Miklós példáját hozhatnánk fel ellenérvként.)
Mind a jugoszláviai, mind a vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik leginkább vitatható kérdését az ún. „előtörténet” kezelése, illetve a jelölt irodalom kezdetének, kialakulásának problematikája jelenti. Amíg Bori Imre irodalomtörténetében árnyalta és rugalmasan kezelte a kérdést, Csáky S. Piroska könyvtörténész és bibliográfus, a vajdasági magyar könyv történetéről szóló értekezésében és bibliográfiájában az 1918-as politikai eseményekhez köti a vajdasági irodalom alakulás- és kiadástörténetének kezdeteit (CSÁKY S. 1988); mára felhagyott a terület kutatásával. Gerold László is ezt a „megkövesedett” és vitatható kezdetet fogadja el az irodalom létformájáról alkotott, mára elavult (noha ez is az általa preferált Jausstól származó nézet!) „szubsztancialista” elképzelésekkel (az irodalom egymás után következő könyvek sorozata!) együtt.
A szabadkai születésű Csáth Géza (1887–1919), aki életének jelentős részét is ott, illetve Vajdaság településein (a Délvidéken) élete le, többek között Palicson volt fürdő-, Regőcén háziorvos, s az ún. demarkációs vonalon lett öngyilkos, – feltehetően – azért nem számít vajdasági magyar írónak, mert írói tevékenységét az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként folytatta, az előző széthullása és az új államalakulat konstituálódása között keletkezett politikai „légüres tér” idején halt meg. Más esetekben azonban nem – még ennyire sem! – fogadható el ez a szelekciós érv.
A Budapesten született és ott elhunyt Farkas Geizát (1874–1942) családi kapcsolatai (anyai ágon Kiss Ernő aradi vértanú dédunokája) és eleméri birtokai kötik a térséghez. A 20-as évek második felétől a 30-as évek közepéig él az akkori Jugoszlávia területén (is), itt (is) fejti ki irodalmi tevékenységét. Szabadkán jelenik meg többek között legismertebb, A fejnélküli ember című (1933) regénye; műveivel több vajdasági magyar, ún. „irodalomreprezentáló” antológiában szerepel. Társadalomlélektani tanulmányainak, műveinek többsége azonban Budapesten, életpályájának első korszakában jelenik meg. Távozását követően nem tartják többé számon az itteni irodalomban. Bori Imre A fejnélküli embert a bánáti kisváros, Nagybecskerek világa hiteles rajzának tekinti (BORI 2007. 110–112). Szerepel a lexikon mindkét kiadásában.
A szabadkai Munk Artúr (1886–1955) életének és pályájának első évtizedei a Monarchia idejére esnek, tanulmányai és orvosi pályájának „cselédkönyves” része Budapesthez kötődik; életének további – legendává vált – eseményeit (hajóorvosi szolgálatát és első világháborús élményeit, az orosz forradalomban, illetve a hadifogságban átélteket) A nagy káder[8] (1930) című híres regényében, naplójában[9], illetve Hinterland[10] című, könyv alakban csak posztumusz (1981) napvilágot látott művében örökítette meg. 1921-ben Szabadkára tér haza, ahol haláláig él és dolgozik. Legsikeresebb, (állítólag) négy kiadást is megért regénye viszont Budapesten jelent meg és vált ismertté: senki, a lexikon sem vonja kétségbe, hogy A nagy káder vajdasági magyar regény, miként Majtényi Mihály Császár csatornája (1943) című, a vajdasági magyar irodalomban műfajteremtő, de Budapesten megjelent kötetének a térségi irodalomban jelentős hatását sem. A múlt század második feléből ott van Gion Nándor esete. A tetralógiává bővült Latroknak is játszott harmadik és negyedik darabja (Ez a nap a miénk [1997], Aranyat talált [2002]) az író Magyarországra költözését követően, Budapesten látott napvilágot, miként a di-, tri- és tetralógia különböző kiadásai is (sőt, létezik bukaresti kiadása is), szerepe és jelentősége mégis vitathatatlan a vajdasági magyar irodalomban[11].
A fenti példákra (Farkas Geiza, Munk Artúr, Majtényi Mihály, Gion Nándor) hivatkozva jogosan tehetjük fel a kérdést: vajon elképzelhetjük-e, megérthetjük-e teljes egészében a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetét Kosztolányi Dezső életműve nélkül? A Pacsirta (1924) és az Aranysárkány (1925) vajon kiemelhető-e a térség világából? Teljes-e egy vajdasági magyar irodalmi lexikon olyan írókról szóló szócikkek (Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Herczeg Ferenc) nélkül, akikhez kiterjedt recepció, intézmények, rendezvények, a mai napig határozott kultusz kötődik a térségben[12]? Értelmezhetjük-e ezek hiányában jelenkorunk közéleti és irodalmi mozgásait ?
Az „egy könyv” feltétele, a nem szerzői szócikkek problematikája és a diszciplínák között húzódó (rugalmas?) határok
Az előszó egyik, a feldolgozás alapelveit taglaló bekezdése arról tájékoztat, hogy a „szerzői szócikkek alapkritériuma (legalább) egy megjelent könyv”, ugyanakkor megjegyzi, „nem valószínű, hogy ez a legjobb szempont” (GEROLD 2014. VII). Nem is minden esetben, sőt, igen sok esetben nem tartja magát következetesen ennek az elvnek az alkalmazásához. A vajdasági magyar irodalom Szenteleky Kornél neve fémjelezte irodalmi alkotóműhelyéhez tartozó, az adott időszakban igen ismert, sokat publikáló, kötettel ugyanakkor nem rendelkező Lucia (Török Béláné) nem kap külön szócikket a lexikonban. Noha több, a két világháború között napvilágot látott antológiában (Almanach [1924, 1929], Ákácok alatt I–II. [1933]) is szerepel műveivel, 1934-ben ott volt a Szenteleky Kornél Irodalmi és Művészeti Társaság alapító tagjai között, az „egy megjelent könyv” kritériumát itt Gerold László mégis következetesen alkalmazza, bevezetőjében is elvi példaként említve az életművet. Ugyanakkor a lexikon törzsanyagában ennek számos ellenpéldáját láthatjuk. Azt magunk is értjük és indokoltnak tartjuk, hogy pl. Dettre Jánosról (1886–1944), akinek életében nem, csak posztumusz jelent meg kötete[13], készült szócikk, hiszen a Vajdasági Magyar Írók Almanachja I. (1924) társszerkesztőjeként (Radó Imrével) lényeges mozzanattal gazdagította a térségi irodalom Trianon utáni alakulástörténetét; a Bácsmegyei Napló munkatársaként az első „(újra) alapítók” sorába tartozik. Viszont a Lucia (Török Béláné)-szócikk hiányának magyarázatát olyan példák ingathatják meg, mint például a Mikes Flóris (1900–1928) szerzői szócikk, amelyből kitetszik, hogy éppúgy csak lapok (Bácsmegyei Napló) és antológiák (Kéve [1928], Vagyunk [1929]) szerzőjeként szerepelt rövid élete során a vajdasági magyar irodalom történetében, miként Lucia.
A vajdasági magyar irodalom két világháború közötti korszaka mellett a legújabb irodalmi reprezentáció „egy könyv”-alapú szelektációja eredményezi a legtöbb ellentmondást és következetlenséget. A sok közül csak néhány példa – újfent hangsúlyozva: ezen a ponton sem vitatjuk el egyetlen szerzői szócikk helyét sem a kötetben!
Berényi Emőke magyartanár, irodalmár mint (2008–2009-ig) a „Jelfolyam-online folyóirat kritikarovatának, majd néhány Híd-szám szerkesztője”, illetve az Olvass be! című vitaműsor koordinátora önálló kötet híján is helyt kapott a lexikon szócikkei sorában épp úgy, mint az ugyancsak kötettel nem rendelkező, 2013 közepétől a Híd szerkesztőjeként jegyzett Patócs László. Ez önmagában, természetesen, nem gond. Csak akkor válik kérdésessé az eljárás, ha figyelembe vesszük, hogy ilyen indokkal – az övéiken kívül – még jó néhány fiatal, a lexikon kéziratának 2014-es lezárásakor kötettel (még) nem rendelkező író, azaz a róluk szóló szócikk is szerepelhetne a kiadványban. Számos példa közül: dr. Roginer Oszkár irodalomtörténész, szociológus, több gyűjteményes tanulmánykötet szerzője és szerkesztője, tudományos kutató és közíró (jelen pillanatban: második doktorátusát készíti Grazban). 2015-ben (tehát: a lexikon lezárásának idején már tudható volt, hogy megjelenik!) Szabadkán, a VMDOK kiadásában látott napvilágot A város mint (ellen) érv című tanulmánykötete. Ugyancsak kérdéseket vet fel a dr. Novák Anikó irodalomtörténész/szerkesztőről, egyetemi docensről, a Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezetének elnökéről (nem mellékesen: magának a szervezetről) szóló szócikk hiánya. Még kevésbé érthető, hogy – ha Berényi Emőke példáját vesszük alapul, aki egy évig volt kritikai rovatának vezetője – akkor miért nem íródott szócikk a Jelfolyam-online folyóirat Kilátó-díjat érdemelt, interdiszciplináris és multimediális tevékenységet is kifejtő szerkesztőiről[14], köztük Kocsis Lenke doktoranduszról, aki szerkesztői munkája mellett tudományos kutatóműhelyek tagjaként ott van számos tanulmány- és konferenciakötet szerzői között; novellájával a Gion Nándor Emlékház és a Forum Könyvkiadó által 2013-ban megjelentetett I/11 című, a 2012-es Gion Nándor Novellapályázat díjnyertes munkáiból összeállított novellaantológiában, meséjével a Jó Pajtás gyermeklap mesepályázatára beérkezett pályaművekből összeállított Hihetetlen mesék könyve (2012) című kötetben is szerepel. Multimediális gondolkodás jegyében készült „plakátversei” a Jelfolyam gondozásában jelentek meg. Persze, itt felmerülhet magának a „könyvszerűségnek” a kérdése, illetve a köztesség (irodalom és alkalmazott művészet) problematikája, ám ugyanígy megkérdőjelezhető más típusú kiadványok (pl. színházi adaptációk, repertóriumok) irodalomként való kezelése is.
Neuralgikus pontot jelent Gerold László lexikonírói és szerkesztői koncepciójában az a kitétel, amelynek értelmében több (leginkább a két világháború közötti időszakban élt és tevékenykedett) író/alkotó opusáról azért nem készült szócikk, mert „életükről szinte semmit sem sikerült kideríteni” (GEROLD 2016. VII). Gerold az előszóban tizenöt ilyen írói nevet, sorol fel, akiknek ismerjük egy-egy könyvét, művét, de azoknak keletkezéskörülményeiről nincsenek adatok. Ez a szempont önmagában is rendkívül ingatag, megkérdőjelezhető álláspont, hiszen egy irodalom alakulástörténetében nem elsősorban a szerző személye, hanem ebbe az alakulástörténeti sorba illeszkedő alkotása (szellemi produktuma) képez jelentést. Jó példa erre Tarkó János Amíg a nagy vihar tombolt… (1919) című regénye, amelynek ismerete, jelentésadás szolgálatába állítása egyedül is megkérdőjelez számos, a jugoszláviai magyar irodalom 1918-hoz kapcsolt „kezdetei”-ről, az első „vajdasági magyar könyvről” alkotott elképzelést (CSÁKY S. 1988. 18). Különösen fontos megjegyezni, és – sajnos – ezen a ponton kénytelen vagyok felülbírálni Gerold László vonatkozó állításait, miszerint „szinte semmit” nem tudunk ezekről az írókról. Némelyikükről, talán, tényleg nem. De többekről (pl. Tarkó János, Mérő Margit, K. Végh Vilma) sokkal több feltárt és megjelent adat, képviselt kutatási eredmény áll rendelkezésünkre, mint a lexikonban szócikket kapott számos más íróról vagy jelenségről (pl. Galambos Margit, Govorkovich János, Huszár Sándor, Polácsi János etc.) – ezeket azonban Gerold nem vette figyelembe.
Tarkó Jánosról a Magyar Szó Kilátó című kulturális mellékletében jelent meg cikk 2001. január 20-án (NÉMETH 2001. 12), amelyből megtudjuk, hogy 1905-től 1920-ig vagy 1922-ig Nagybecskereken volt általános és középiskolai tanár (pontosan ismerjük, mely iskolák tanári karának volt tagja). „Közismereti” tantárgyakat tanított. Irodalmi munkái a Képes Családi Lapokban, a Pesti Hírlapban és a Torontálban jelentek meg (1902-ből és 1912-ből van róla adat). Amíg a nagy vihar tombolt… című regénye a Haász Testvérek nyomdájában látott napvilágot Nagybecskereken, és a Torontál 1919. február 28-ai számában jelent meg róla ismertető (NÉMETH 2014, BENCE 2015)[15].
Az említett példákon kívül még két hiányzó szerzői szócikkre szeretném felhívni a figyelmet[16]. Az egyik a Jász [eredetileg: Brenner] Dezsőről (1890–1968), Csáth Géza öccséről, Kosztolányi Dezső unokafivéréről szóló szerzői szócikk lenne. Élete során nem jelentek meg művei könyv alakban, viszont tudjuk róla, hogy vajdasági és magyarországi, fővárosi lapok és folyóiratok munkatársa volt; többek között a Nyugat közölte 1908 és 1913 között harminckét írását. Noha, később örökre, élete végéig felhagyott a publikálással, közéleti személyiség volt, irodalmi szövegek ihletőjeként és szereplőjeként (Csáth Géza és Kosztolányi Dezső műveiben) végig jelen van, benne van az irodalmi köztudatban. Herceg János (1909–1995), a vajdasági magyar irodalom mindmáig leghatásosabb és legnagyobb életművel rendelkező írója megemlékezéseiben, mint érthetetlen módon „elhallgatott” íróról beszél vele kapcsolatban (Dér 2001. 140). 1908 és 1910 között vezetett naplója Dér Zoltán gondozásában és utószavával jelent meg Hasznok és keserűségek. Egy szabadkai gimnazista század eleji naplója címmel, az Életjel kiadásában 2001-ben. Az utószóból az is kiderül, hogy írói hagyatéka és levelezése már hosszú évek óta az 2007-ben elhunyt irodalomtörténész és szerkesztő, Dévavári (írói nevén: Dér) Zoltán birtokában volt.
A másik: Guttmann Dániel (1882–1938). 1903-ban Fáklya-Világ néven „filozofikus” hangvételű folyóiratot indított Nagybecskereken. László B. Jenő a Tükörben megjelent nekrológjában (LÁSZLÓ B. 1938. 10) mint a „számok emberé”-ről beszél vele kapcsolatban, aki idővel felhagyott a lapalapítási kísérletekkel, de „soha nem fordult el” az irodalomtól. Fülep Lajos filozófus barátjaként, a múlt század tízes éveinek elején, vele együtt, vagy vele egyidőben tartózkodott és tanult Firenzében. László B. Jenő hivatkozott búcsúztatójában arról is szó esik, hogy Guttman eredetiben olvasott és írt (!) franciául. Ilyen jellegű szövegeiről azonban nincs tudomásunk. Igaz ugyan, hogy az ő életrajzáról és opusáról sem maradt sok adat, s 1918 után önálló kötete sem jelent meg (vagy nem tudunk róla), de a még mindig fellelhető és kutatható anyag – a többihez képest – épp elegendő egy szerényebb terjedelmű szócikk létrehozásához, s azért sem sorolható be a térségi irodalom 1918 előtti szakaszához, mert – miként Jász Dezső is – még évtizedekig „benne volt” az irodalmi köztudatban; esetleg alakította is azt (BENCE 2016). Az „egy megjelent könyv” feltételét viszont Gerold László néhány kivételtől eltekintve (pl. Lucia) nem érvényesíti következetesen[17].
A Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014) szerkesztési koncepciójának ugyancsak problematikus elvét jelenti az ún. nem szerzői szócikkek nagyszámú jelenléte a kiadványban. Indokolt, hogy a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetében fontos, paradigmajelölő, nagy hagyományú, ún. kánonalkotó intézmények, szervezetek, csoportok, antológiák, sajtóorgánumok, viták, valamint lapok, elektronikus médiumok meghatározott rovatai és műsorai etc. szerepelnek szócikk formájában lapjain: pl. az 1933-tól 1934-ig több alapítási kísérletet is megért Szenteleky Kornél Irodalmi és Művészeti Társaság, az 1971-től évente megrendezésre kerülő sziváci Szenteleky Napok, a Szenteleky Kornél Irodalmi Díj (1972–), a Bazsalikom Műfordító Díj (1972–), az Új Symposion (1965–1992) folyóirat, a Joáb-vita (1969), a Kanizsai Írótábor (1952) etc. Néhány irodalmi és kulturális rádióműsor, újságrovat külön szócikkben való feltüntetése is magyarázható (pl. mert Herceg János, Tolnai Ottó, Végel László, vagy más, nagy hatású alkotó munkásságának részét képezi)[18]. Érthetetlen viszont – emellett más, hasonló, sőt, hatékonyabban működő szervezetek és csoportosulások mellőzöttségére mutat! – miért íródtak szócikkek soha meg nem alakult, a kezdeményezés szintjén maradt, sőt, csak ötlet formájában felmerült irodalmi társaságokról (pl. Szenteleky Akadémia, Herceg János Emlékbizottság és Alapítvány[19]). Mindezek fényében érthetetlen, hogy a 2001 óta működő, kiterjedt tudományos és kulturális tevékenységet megvalósító, a vajdasági magyar doktoranduszokat és fiatal kutatókat nagy számban tömörítő Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete (VMDOK), amely folyamatos konferenciaszervezői és kiadói tevékenységet is folytat, miért maradt ki a szócikkek sorából. Az alapítványi támogatásokból szervezett, 2012-ben indított (a támogatások nélküli időszakban szünetelő) Olvass be! című vitaműsor szócikk, ezzel szemben több más, hasonló, nem is mindig időszaki rendezvényt mellőzött szócikkei sorának kialakításakor a lexikoníró (pl. az újvidéki Magyar Tanszék 2012 óta létező Kontaktzóna című rendezvénysorozatát[20]).
Kérdéseket vet fel különböző antológiák/almanachok szócikkeinek szerepeltetése. Az, természetesen, releváns és érthető, hogy a múlt század első évtizedében, a térségi magyar irodalom konstituálódását képviselő antológiák részét képezik a vajdasági magyar irodalmi lexikonnak. Elfogadható az évfordulókról megemlékező, jelentőségük előtt tisztelgő írásokat tartalmazó, kiemelkedő tanácskozások, pályázatok anyagából összeállított, vagy valamilyen irodalmi/tudományos műhely eredményeit bemutató gyűjteményes kötetek szócikkbe emelése. Semmilyen logikája és magyarázata nincs viszont annak, milyen elv szerint kerültek ezek sorába a külföldön megjelent, néhány vajdasági szerzőt is jegyző irodalmi antológiák, gyűjteményes tanulmánykötetek (Kapun kívül, Gyöngykapu etc.). A kiterjedt anyagból milyen elv szerint válogatott Gerold, s ha az egyik ilyen cím bekerült, miért maradt ki a hasonszőrű másik (pl. Körkép-antológiák)?
A Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon kiadásai fontos konzekvenciákat jelentenek a térségi kulturális közélet szereplői, írók, irodalmárok, történészek és elméletírók, illetve tudományos kutatók, egyetemi tanárok számára. Egyértelműen rávilágítanak arra, amit Gerold László is érzékel és röviden meg is említ előszavában: „a kollektív lexikonok korát éljük” (GEROLD 2001. XII, 2016. XI). Jelenünk gyorsan változó, digitális kultúrájában érvényét veszítették bármely lexikon vagy szintézis „egyszemélyes” létrehozásának lehetőségei. Ezt érzékelve Gerold is igénybe vette egy „belső munkatárs” segítségét. A részben vagy teljes egészében általa kialakított szócikkeket a Cz-szignó különbözteti meg a többitől. Az szignó Czini Zoltán magyartanár, bibliográfus, közíró nevét rejti. A lexikon koncepciójának, alapelveinek kialakítása azonban „egyszemélyes”, vagyis csak Gerold elképzeléseit tartalmazza. Egy munkacsoport közreműködése elsősorban a szubjektív látószöget, meglátásokat, a tendenciózusság érvényesülését semlegesíti, árnyalja az összegyűjtött anyag feldolgozásában amellett, hogy sokkal kiterjedtebb kutatásokhoz is erőforrást biztosít.
A Vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik legfontosabb tanulsága viszont az, hogy – saját ellentmondásainak függvényében – rávilágít a térségi (vajdasági, ex-jugoszláv etc.) magyar irodalom története (mindenképpen: kollektív) újragondolásának és -írásának elengedhetetlen szükségességére.
Irodalom
Assmann, Jan. 2013. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán. Budapest: Atlantisz
Bence Erika. 2015. „Sci-fi” a háborúban (Tarkó János: Amíg a nagy vihar tombolt). Hungarológiai Közlemények, 46 (2): 51 –65.
Bence Erika. 2016. Guttmann Dániel „különc” életfilozófiájának feltételezett bölcseleti alapjai (A Fáklya-Világ című folyóirat 1903-ban). Hungarológiai Közlemények, 47 (3): 75–88.
Bori Imre. 1993. A jugoszláviai magyar irodalom rövid története. Utószó: Bányai János: Bori Imre irodalomtörténetének hiányzó fejezete [357–366]. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Bori Imre. 2007. A jugoszláviai magyar irodalom története. Szerk. Bordás Győző: Jegyzet [399–400]. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Bíró Ferenc 1994. A felvilágosodás korának magyar irodalma. Budapest: Balassi
Csáky S. Piroska. 1988. Vajdasági magyar könyvek 1918 –1941. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Dér Zoltán. 2001. Utószó. Jász Dezső: Hasznok és keserűségek. Egy vidéki gimnazista század eleji naplója. Szabadka: Életjel
Elek Tibor. 2008. Gion Nándor viharos pályakezdése az Új Symposion áramában. Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb; Véres patkányirtás idomított görényekkel. Kortárs, 52 (12): http://epa.oszk.hu/00300/00381/00132/elek.htm (2017. november 2.)
Erdősi Vanda é. n. Ellenpont és folytatás. A Symposion-mozgalom első korszaka. http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/120/erdosi.htm (2017. október 20.)
Fekete J. József. 2003. „Riszálás megy az irodalmi focipályán”. Vízumköteles irodalom? Internetes konferencia az UngParty honlapján, 2003. http://mek.oszk.hu/02200/02288/html/fekete.htm (2017. október 20.)
Gerold László. 1996. Idézetek a butaság könyvéből. Híd, 60 (4): 348 –367.
Gerold László. 1998. Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig. Irodalomtörténeti közlemények, 102 (5 –6): 807–810.
Gerold László. 2001. Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Újvidék: Forum Könyvkiadó
Gerold László. 2016. Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014). Újvidék: Forum Könyvkiadó
Hózsa Éva 2009. A novella Vajdaságban. Újvidék: Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium
Huszka Árpád. 2015. Kontra Ferenc írói munkássága. Szabadka: Életjel Kiadó
Ispánovics Csapó Julianna. 2011. A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténete a régió magyar könyvkiadása szempontjából. Újvidék: Filozofski fakultet u Novom Sadu
Kalapis Zoltán. 2002–2003. Életrajzi kalauz I–III. Ezer magyar biográfia a délszláv országokból. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Kulcsár Szabó Ernő. 1993. A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest: Argumentum
László B. Jenő 1938. Guttmann Dániel. Tükor, 1938. november 30. 12.
Mák Ferenc. 2008. A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Mely titulus alatt azt kell érteni, hogy minden, a vidékre vonatkozó értekezés, észre vétel, tzáfolat és igazítás közre bocsáttatik. Újvidék–Zenta: Forum Könyvkiadó–Vajdasági Magyar Művelődési Intézet
Németh Ferenc. 1988. Egy plágium története. Magyar Szó, Kilátó, 1988. szeptember 3. 15.
Németh Ferenc. 1995. A Fülep család Becskereken. Fülep Lajos születésének 110. évfordulójára. Híd, 59. (4): 308–325.
Németh Ferenc 1995a. Egy elfelejtett becskereki írónő. K. Végh Vilma pályafutásáról. Magyar Szó, Kilátó, 1995. augusztus 19. 12–13
Németh Ferenc. 2000. Streitmann Antal. Élete és művészete. Újvidék: Forum
Németh Ferenc. 2001. Egy tanító bevonul az irodalomba. A vajdasági magyar irodalom első kötetéről. Magyar Szó, Kilátó, 2001. január 20. 13.
Németh Ferenc. 2014. A Nagy Háború ismeretlen regénye. Tarkó János: Amíg a nagy vihar tombolt… Tanulmányok, (1): 100–109.
Szerbhorváth György. 2005. Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Pozsony: Kalligram
Thomka Beáta. 1992. Prózatörténeti vázlatok. Újvidék: JMMT
Tolnai Ottó. 2011. Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. A kérdező: Parti Nagy EgLajos. Digitális Irodalmi Akadémia. Petőfi Irodalmi Múzeum. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000819&secId=0000076592&mainContent=true&mode=html (2017. 10. 24.)
Vajda Gábor. é. n. A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig. Budapest: Bereményi Könyvkiadó
Vajda Gábor. 2006. Remény a megfélemlítettségben. A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete (1945–1972). Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság
Vajda Gábor. 2007. Az autonómia illúziója. A magyarság eszme- és irodalomtörténete a Délvidéken (1972–1989). Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság
White, Hayden. 1997. A történelem terhe. Ford. Berényi Gábor at al. Budapest: Osiris
[1] Az „egyszemélyes szerzőség” kérdését a kiadvány előszavában Gerold László tudatos választásnak nevezi: „A jelzett másik fontos kérdés az egyszemélyes szerzőség kérdése. Ez nem jelent számomra problémát, mert bár tudom, hogy szemben a kétszáz évvel ezelőtti, vagy a múlt századi felfogással és gyakorlattal, ma a kollektív lexikonok korát éljük, az egységes szemlélet érdekében és az áttekinthetőség céljából, amit ez a nem túl terjedelmes anyag lehetővé tesz, választottam a soha be nem fejezhető lexikonírásnak ezt a változatát” (G. L. Elősző [V–XII] = GEROLD 2001. XII).
[2] Újvidék: Forum Könyvkiadó
[3] Újvidék: Forum Könyvkiadó
[4] Draskóczy Ede 2012. Bizonyítás egyszerű utakon. Szerk. és előszó: Mák Ferenc. Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
[5] Gerold László 2012. Könyvcédulák. Vajdaság Ma Délvidéki Hírportál. Portéka. https://www.vajma.info/cikk/porteka/140/Konyvcedulak.html (2017. 10. 28)
[6] A vitáról Fekete J. József írt összegző cikket és tette közzé egy on-line vitafórumon (FEKETE 2003).
[7] Irodalompolitikai, elvi (személyes, sőt „személyeskedő”) oka viszont lehetnek, és vannak is a dolognak. Ezeknek tárgyalásától azonban, ezen írás keretein belül eltekintenék, mivel a lexikoníró e polémiában már nem vehet részt. Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy a későbbiek során a vajdasági magyar irodalom recepciója nem tudja majd megkerülni a kérdés taglalását és értékelését.
Felmerülhet kritikai megjegyzéseimmel kapcsolatban az a kifogás, miért nem tártam nyilvánosság elé őket azonnal, a kötet megjelenését követően. A válaszom: az elhamarkodott és felületes bírálatot elkerülendő, tanulmányoztam és kutattam a kérdést, anyagot gyűjtöttem, amit a jegyzett irodalomjegyzék tanúsít.
[8] Munk Artúr. [1930]. A nagy káder. Egy pleni feljegyzései a forradalmi Oroszországból. Budapest: Phanteon
[9] Munk Artúr. 1999. Napló 1915–1916. Bevezető: Gubás Ágota: A háború mint abszurdum.[5–12]. Szabadka: Életjel
[10] Munk Artúr. [1933] 1981. A hinterland. A mögöttes ország háborúja. Utószó: Bori Imre [235 –243]. Újvidék: Forum
[11] Az ellenkező „perspektívá”-ra is van határozott példa. Melinda Nadj Abonji Trauben fliegen auf című, 2010-ben, Ausztriában megjelent regénye (2012-ben, a Magvető Kiadó gondozásában, Blaschtik Éva fordításában látott napvilágot magyarul) vajdasági, a térségi történelemhez és kisebbségi identitáshoz kötődő tartalmakat tematizál, szerzője óbecsei születésű – néhány műkedvelő befogadó kivételével mégsem gondolja senki, hogy a Galambok röppennek föl vajdasági magyar regény, s hogy a nevét is egykori, „szerbhorvát” helyesírással jegyző szerző vajdasági magyar író lenne.
[12] Könyvtörténeti kutatások alapján arra is rá kell mutatnunk, hogy a jelölt írók pályakezdő kötetei, noha magyarországi kiadónál, de a nyomdai munkalálatok miatt (tehát fizikai értelemben) a Vajdaságban láttak napvilágot (ISPÁNOVICS CSAPÓ 2011. 154, 164–165, 424, 425).
Gerold László elhunyta miatt arról sem indítható érdemleges vita, ezért csak érintőlegesen említjük: sokszor maga is részt vett a kultusztevékenységben, alakította Kosztolányi Dezső vagy Herczeg Ferenc vajdasági irodalmi recepcióját, lexikoníróként viszont elutasította életműveik tárgyalását.
[13] Dettre János 1979. Új partok felé. Összegyűjtötte, utószó Dér Zoltán. Szabadka: Életjel
[14] Francišković Róbert, Kocsis Lenke, ifj. Rácz József, Török Erna.
[15] Ezeknek az állításoknak alátámasztásához saját kutatásaim mellett a Németh Ferenc művelődéstörténész, egyetemi tanár által feltárt és hivatkozott forrásokra támaszkodom, úgy vélem ugyanakkor, hogy más adatokkal kapcsolatban is felmerülhetnek kutatók, (irodalom)történészek által feldolgozott adatok és források. És talán ebben, vagyis a Gerold László által érvényesített kutatói, adatgyűjtési módszerben van a legnagyobb buktató. A lexikoníró ugyanis nem, vagy csak nagyon ritkán végez forráskutatásokat. A kortárs alkotók esetében kérdőívekre és a recepció adataira támaszkodik, míg a korábbiak esetében mindenekelőtt Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténetének kiadásaira, illetve Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzának köteteire (KALAPIS 2002–2003. I–III). Az előzővel az a gond, hogy egy alakulástörténeti szintézisről alkotott történeti-poétikai vízió, értelmezés, tehát megközelítésmódja nem okvetlenül a lexikonírás eljárásainak felel meg, s a történész 2004-ben bekövetkezett halálával megszűntek további kiterjedései és újragondolásai. Kalapis Zoltán Életrajzi kalauza pedig ismeretterjesztő karakterű, mércéi ezért „megengedőbbek” (pl. nagyobb arányban kapnak helyt szócikkeiben a legenda, a szóbeszéd által fenntartott „történetek”), mint egy tudományos igényű tényfeltárás követelményrendszere. Legjobb példa erre a Darvas Gáborról (1889–1972) szóló szócikk. „Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam…” című, 1930-ban Újvidéken megjelent regénye megkerülhetetlen fontosságú; az első világháború történéseit a vajdasági, a magyar és az európai irodalmakban a harmincas évek elején tematizáló művek sorába illeszkedik. 1935-ben azonban kivándorolt Izraelbe. Haifában hunyt el. Közvetlen irodalmi kapcsolata a vajdasági magyar irodalommal, egyáltalán az irodalommal, megszűnt; a lexikonszócikkek néhány magánleveléről tudnak. Amit Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzában (s ennek nyomán Gerold László lexikonjaiban) élet- és pályarajzként olvasunk róla, az valójában naplóregényének szüzséje. Természetesen regénye rendelkezik a dokumentumregény karakterisztikáival, Darvas Gábor valóban részt vett az első világháborúban, fogságba esett és megtörténtek, vagy megtörténhettek vele azok az események, amelyről a regénye szól, ugyanakkor mégis figyelembe kellene venni, hogy ez esetben regényről, alapvetően fiktív természetű szövegről van szó.
Meggyőződésem, hogy számos, adathiány miatt a lexikonból kimaradt életmű esetében „utána lehetett volna menni” a hiányzó adatoknak, mert van róluk „nyom”. Pl. Tarkó vezetéknevű személyekről több adat is található nagybecskereki református egyházi anyakönyvekben. Ezidáig nem történt meg a fellelt adatok ellenőrzése, ezért nem hivatkozhatom rájuk tényszerűen, de sejtésem szerint azonosítani lehet közöttük az író Tarkó Jánost, ezekből kiindulva más életrajzi tényeket is.
Mérő Margitról 1988. szeptember 3-án, K. Végh Vilmáról 1995. augusztus 19-én jelent meg nem is kis terjedelmű tényfeltáró cikk a Magyar Szó Kilátó magazinjában (NÉMETH 1988. 13, NÉMETH 1995. 12–13)
[16] Az általam kikutatott adatok és észrevételek mellett, más irodalomtörténészek és kutatók eredményeire is hivatkozni lehet a lexikon hiányosságara tett észrevételek kapcsán, pl. Streitmann Antal (1850-1918) ismert festőművész, pedagógus és elméletíró mellőzése miatt. Feltehetően azért nem szerepel a lexikonban, mivel munkásságának nagyobb része a 19. század második felében bontakozott ki, illetve, mert az SZHSZ Királyság megalakulásának évében hunyt el (NÉMETH 2000). Holott művészként és tanárként is nagy hatással volt olyan nagy jelentőségű írók/filozófusok pályájára, mint Fülep Lajos (1885–1970), akinek pályakezdése ugyancsak a mai Vajdaság területéhez, Nagybecskerekhez kötődik (BORI 2007. 58–60, NÉMETH 1995. 308).
[17] A forráskutatások hiányával magyarázható többek között az is, hogy a lexikoníró kísérletet sem tesz a vajdasági magyar irodalom egyes rejtélyeinek tisztázására. Pl. 1931-ben vagy 1932-ben megjelent egy kétkötetes, ún. légiós regény Újvidéken. Szabó István–Andrée Dezső: Egy legionista naplója. Hat esztendő a Francia Idegenlégióban (1923–1929). A könyvről az Andrée Dezső-szócikkben esik szó. Nem tudjuk, fogalmunk sincs, hogy igaz-e az a történet, miszerint Andrée 1926-ban Párizsban találkozott Szabó Istvánnal, egy újvidéki, volt idegenlégiós katonával, akinek feljegyzéseit használva fel írta meg kalandregényét. Semmilyen adatunk nincs arról ezen a „fiktívbe hajló” történeten túl, ki volt Szabó István, ha létezett egyáltalán.
[18] Vitatható ugyanakkor nagyon sok, a térségi lapkiadás és elektronikus média utolsó évtizedeiben létrejött, ma is fennálló, sok esetben viszont megszűnt irodalmi rovat szócikként való jegyzése. Pl.: saját Portéka című, a Vajdaság Ma hírportálon 2009-től vezetett blogja, vajon tényleg olyan – a kibertérben létező mérhetetlen számú más bloghoz képest – kiemelkedően fontos volt-e a vajdasági magyar irodalomban, hogy szerepeltetni kellett a lexikonban is.
Sok apróbb tévedés és mulasztás közül: a Becsén 1992-ben alapított, 1994-ben újraindított, de így sem hosszú életű Rubicon kiadóról úgy beszél a lexikon, mintha még ma is működne. Pedig nem létezik. Nem nagy ügy, de azért megemlíthető, mivel sok ilyen van. Több kutatás is felhívta a figyelmet arra, hogy a Gerlod-lexikon Farkas Geizáról mint Kiss Ernő aradi vértanú unokájáról beszél, holott a dédunokája volt. Herceg János egykori doroszlói házán nincs emléktábla, etc., etc.
[19] A véletlen úgy hozta, hogy e sorok írója mindkét elképzelés „kipattanásakor”, 1994. október 22-én Szivácon, a Szenteleky Kornél Művelődési Egyesület székházában, illetve abban a társaságban (főleg az egykori Dunatáj hetilap újságírói és munkatársi gárdájának tagjai voltak jelen) is, amelynek körében, Herceg János halálát követően felmerült egy emlékbizottság és alapítvány létrehozásának szükségessége. Azt, hogy a sziváci emlékülést követően történtek még magánbeszélgetések és egyeztetések a „független asszociáció” létrehozásáról, talán az mutatja, hogy az indítvány papírra vetett szövege (Bányai János és Végel László autorizációja mellett) az Üzenet folyóirat 1994/12-es számában is megjelent. Vélhetően valakik meg is próbálták – sikertelen eredménnyel bejegyeztetni a szervezetet, de ezenkívül nem valószínű, hogy bármi más történt volna a kezdeményezés megvalósítása érdekében, sőt, szóba se került soha többé. A Herceg János Emlékbizottság és Alapítvány „alakuló ülése” viszont nem sokkal volt több egy asztaltársaság „ötletelés”-énél. A – soha be nem jegyzett szervezet nevében – néhány alkalommal Doroszlón, az író utolsó lakóhelyén megrendezett „festőtábor”-nak viszont semmilyen kapcsolódása nem volt sem Herceg János szellemiségéhez, sem pedig életművéhez. (Magánvélemény, hogy épp ellentétes volt vele.) Még csak a magyar irodalmi vagy művelődési kultúrával sem fonódott össze hangsúlyosan, lévén arról szó – noha ez önmagában nem jelent gondot –, hogy egy zombori/apatini, nem elsősorban magyar amatőr festőket tömörítő társaság találkozói voltak.
[20] Ha a szerző, Gerold László részt vehetne egy esetleges polémiában, itt kifejthetnénk az általunk sejtett tendenciózus okokat – így azonban az utókorra marad ennek a kérdésnek a tisztázása.
Bordás Győző: A tudós színikritikus
Gerold László posztumusz kötetéről
Gerold László: Színházi jövés-menés, Forum Könyvkiadó Intézet, 2019
Több hosszabb szövegből kiragadott sommás vélemény arról, milyennek látták a színikritikus és teatrológus Gerold Lászlót (1940–2016) magyarországi, illetve itteni ítészei, kortársai.
Nánay István: „Gerold egyszemélyes intézmény. Kivesző példány. Ma, a szakosodás embertelen és lélektelen – végső soron értelmetlen – túlhajtásának korában valaki vagy tudós, vagy kritikus. Ő mindkettő.”
Koltai Tamás: „És Te aztán tudtál fölfedezni! Mindannyian Tőled tanultunk egy kicsit. No jó, előnyben voltál velünk szemben, mert amíg mi komoly és általában sikertelen erőfeszítéseket tettünk, hogy időnként eljuthassunk a világszínházba, hozzád rendszeresen eljárt a világszínház. Ruccanásnyi távolságra, országhatáron belül. A belgrádi Bitef… a kinyíló Európát jelentette számunkra… Te közvetítetted nekünk első kézből a színházi Európát.”
Spiró György: „Fölhívott ’82 februárjában, milyen magyar előadást javasolnék a Bitefre, ahová magyarokat ritkán szoktak meghívni. Mondtam neki: föltétlenül menjen el Varazsdra, ahol a kaposvári színház hamarosan a Mara/Sade előadását játssza vendégként Ács János rendezésében, s valamivel bírja rá a Bitef vezérkarát, hogy megnézzék, mert ilyen fantasztikus előadást még nem láttak.” Gerold elvitte Varazsdra a szemle európai hírű szakértőit, megírta véleményét az előadásról, és azután a belgrádi szakemberek „hisztérikusan követelték”, hogy a magyaroknál minden évben találjon egy-egy olyan előadást, amely illeszkedik a belgrádi (világ)fesztivál profiljához.
A vajdaságiak közül pedig idézzük egykori mentorát, Szeli Istvánt, majd kortársát, Bányai Jánost. Szeli szerint: „Rá kell mutatnunk Gerold irodalmi műveltségének természetére, hogy a kultúra organikus fejlemény… Tanulmányainak különös értéke éppen abban rejlik, hogy belőle nemcsak a hasonló munkát végző professzionalista kutató, hanem a nem szakmabeli olvasó is kiérzi a keresés izgalmait, feszültségét, személyes drámáját, de a meglelés örömét is.” Bányai szerint a színikritika és a színházi tanulmány komplex kulturális műfaj: „…mert, mint művelője, Gerold László alapos szakmai, irodalmi és művelődéstörténeti ismeretekkel rendelkezik… sőt ismeri a színpadi technika, a kulisszák, a világosítás, a súgólyuk rejtélyeit is. Ő sohasem kerüli meg az időszerűséget, és mindig a nagy művek beláthatatlan gazdagságából merít.”
A most megjelent posztumusz tanulmánykötet, a Színházi jövés-menés azokból a tudományos tanácskozásokon elhangzott szövegekből állt össze, amelyeket az MTA Irodalomtudományi Intézete és az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszéke évi rendszerességgel tartott a hetvenes évek derekától, s amelyeken Gerold rendszeresen magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdésekben értekezett. Például olyasmiről, hogyan vonul végig a nyelv a drámában (és a színpadon) Az ember tragédiájától Parti Nagy Lajos Tisztújítás-átírásáig (Nagy Ignác műve nyomán); hogyan reflektálódik a természet vagy a tudomány (drámai motívumként) a magyar dramaturgiában; mit jelentenek a mítoszok a drámákban; de nem hagyta szó nélkül a diktatúra és a színház viszonyát sem. Foglalkoztatták „könnyedebb” témák is, mint például a sport vagy az utazástoposz a drámában (és a színházban) Ottlik, Mándy, Esterházy, Darvas, Kukorelly, Egressy Zoltán… darabjaiban. És sorjáznak az olyan opusok elemzései, mint Eörsi István, Spiró György, Háy János… vagy Deák Ferenc, Tolnai Ottó, Gobby Fehér Gyula, Végel László… drámáinak dramaturgiai boncolgatása.
A kötetben mintha háttérbe szorult volna gazdag színikritikusi tapasztalata, mert benne az irodalom, főként pedig a drámatörténet jó ismerője szólal meg, aki biztos kézzel tapint rá a drámákban felmerülő kérdésekre, mi és mit indokol, vagy éppenséggel a hatalom által mi a kifogásolt (veszélyes?). Szövegkönyvekből, rendezői példányokból indul, hogy rámutasson arra is, miért vannak lappangó, még ma is bemutatásra váró kockázatos darabok. Tanulmányainak erős művelődéstörténeti vonatkozásai is kimutathatók, hiszen a hagyomány, a színjátszás, a drámaírás egymásra hatásának a szükségessége szólal meg bennük. Az időszerűsítés pedig egyszerre felidézés is. Kötete jelentősége többek között abban is keresendő, hogy elfeledett vagy kevésbé ismert adatokat, tényeket tár fel a magyar és a vajdasági magyar drámaírás múltjából (és talán még jelenéből is).
Felvetődik kötete kapcsán, honnan van ekkora drámairodalmi és színházi tapasztalata. Erre a válasz, hogy szinte maradéktalanul begyűjtötte az elmúlt ötven évben, sőt a régebben megjelent magyar, szerb, horvát és szlovén nyelvű könyveket, amelyek jelentős részéről recenziót is írt elsősorban színházi folyóiratoknak, emellett számos recenziója jelent meg a Hídban vagy a budapesti Élet és Irodalomban. Ugyancsak nem mellékes, hogy Gerold elejétől fogva nézte a belgrádi Bitef előadásait, sokszor zsűrizett, és válogatója volt a Sterija Játékoknak, követte a szarajevói kis- és kísérleti színházak fesztiválját éppúgy, mint a pécsi országos szemlét vagy a határon túli színházak kisvárdai fesztiválját… Itthon Sterija-díjjal, Magyarországon Palládium-díjjal jutalmazták színikritikusi és tanulmányírói munkásságát.
Most közölt tanulmányainak kötetbe szerkesztését többször is említette, de ebben váratlan halála megakadályozta. Pontosabban azt tervezte, ha lexikonának bővített, második kiadása is megjelenik, kötetbe rendezi ezeket az egyetemes magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdéseket boncolgató tanulmányait. Erre az élettől már nem kapott időt.
Gerold László kötetét a színházzal professzionálisan foglalkozók, valamint a színházlátogatók és drámát olvasók is haszonnal forgathatják, mert a tanulmányok megdöbbentő darabismeretről tesznek tanúságot.
,,Nem politikusként, hanem értelmiségiként teszem a dolgomat”
A magyarországi Palládium Alapítvány kuratóriuma 2001-ben díjat hozott létre, amellyel évente az előző év magyar irodalmának két, társadalomtudományának és képzőművészetének egy-egy kiemelkedő alkotóját részesíti elismerésben, valamint 2003 óta különdíjjal jutalmazzák az év legjelentősebbnek ítélt tanulmánykötetét is. Az idén dr. Gerold László kritikus, az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanára, a Híd folyóirat főszerkesztője volt az egyik kitüntetett a Léthuzatban című színikritikákat tartalmazó tanulmánykötetéért. A könyv húsz év száz kritikáját tartalmazza az Újvidéki Színház előadásairól, és folytatása a Színház a nézőtérről címmel 1983-ban megjelent kiadványnak, amely az Újvidéki Színház első tíz évének darabjait veszi górcső alá.
A Tanár úr írásban kérte a kérdéseket, és azokra elektronikus levélben válaszolt. Kikötését, hogy csak a teljes szöveg közlésébe egyezik bele, természetesen tiszteletben tartottuk.
* Ön is azt vallja, hogy a kritikus nem ítéletet mond egy-egy előadásról, hanem segíti a nézőt a látottak befogadásában. Bizonyára érkeztek visszajelzések, mit tapasztalt, az Ön írásait hogyan fogadták az érintett színészek, rendezők?
- A kritikának nincs külön címzettje, mindenkihez szól, aki olvassa. Így természetesen visszajelzések is vannak. Nézőktől/olvasóktól és színházbeliektől is. Az utóbbiak többnyire elfogadják a kritikát, ha látják, hogy jó szándékú, észrevételei megindokoltak.
* A Jugoszláviai Magyar Irodalmi Lexikon nemcsak hatalmas munka volt, hanem teljesen más jellegű tevékenység is. Azt már bizonyára sokszor megkérdezték, mi késztette arra, hogy belefogjon, ezért inkább arra vagyok kíváncsi, tervezi-e a kötet kibővítését, folytatását.
- Egy lexikon sohasem befejezett mű. Tehát én is folytatom. Máris sok anyag gyűlt össze. Vagy az idén nyáron, de legfeljebb jövőre elkészül a bővített, átdolgozott változat.
* A Híd folyóiratnak, amelynek jelenleg Ön a főszerkesztője, a hosszú évtizedek során kialakult az arculata, olvasói pontosan tudják, milyen jellegű írásokra számíthatnak. Az új főszerkesztők viszont általában a saját ötleteikkel és munkatársaikkal érkeznek. Változik-e a Híd az Ön főszerkesztése alatt?
- Vártam a kérdést, de nem ebben a formában. Azt reméltem, hogy a megjelent három szám ismeretében fog kérdezni. Úgy vélem, hogy három számból (az áprilisi tematikus szám a József Attila-centenáriumra készült) már látszik, miben követjük a hagyományt, s miben térünk el tőle. (Azért használok többes számot, mert a lapot Faragó Kornéliával együtt készítjük a főmunkatársak meg a műszakiak lelkes segítségével.) De hogy kérdése ne maradjon válasz nélkül, elmondhatom, hogy a Híd továbbra is elsősorban vajdasági folyóirat marad, de fokozott figyelmet szentel a délszláv, elsősorban a szerb és a magyarországi magyar irodalomnak, amint eddigi számaink tartalommutatói is tanúsíthatják. Persze, semmiképpen sem szeretnénk sem a magyarországi, sem a szerb irodalom leányvállalata lenni, de izolálódni sem akarunk. Sok új név tűnt és tűnik majd fel. Legszembetűnőbben talán a fordítói gárda változik, elsősorban az újvidéki és a belgrádi tanszéki fordítóműhely tehetséges fiataljai kapnak bizonyítási lehetőséget. Nem hagyható említés nélkül, hogy eddig minden felkért szerző adott vagy ígért kéziratot, és azt ezúttal is szeretném megköszönni. S ami arra enged következtetni, hogy tetszik a megújult Híd, amint ezt sokan jelezték is. Nemcsak szerzők, hanem olvasók is. Ez diktálja, hogy az eddig megjelent számok színvonalát feltétlenül meg kell őrizni. Erre törekszünk. Ugyancsak nem hagyható említés nélkül: a kiadó segítségével elértük, hogy Pest legjobb boltjában, az Írók Boltjában is kapható a Híd.
* Létezik az a vélemény, hogy az újvidéki értelmiségi csoport tagjai szándékosan nem vesznek részt a délvidéki magyarság problémáinak a megoldásában. Ön tagja ugyan a Magyar Nemzeti Tanácsnak, de nem politizál. Tudatosan tartja magát távol a politikától?
- Kétségtelenül provokatív kérdés. Megvallom, elsősorban ennek a megválaszolása miatt vállaltam ezt az interjút abban a lapban, amely koncepcióját illetően - kezdve a vezércikkektől s végezve a színvonal és szemlélet tekintetében számomra hasonlóan problema