Skip to main content
GEROLD 1.

Gerold László

kritikus
irodalomtörténész
színháztörténész
szerkesztő
egyetemi tanár

Az általános iskolát és a gimnáziumot szülőhelyén végezte, majd az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerzett tanári oklevelet 1963-ban. 1983-ban a Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században című doktori disszertációjával az irodalomtudományok doktora lett. 1964 és 1971 között a Magyar Szó munkatársa, színikritikusa. 1971-től egészen nyugdíjba vonulásáig, 2007-ig az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének dolgozója. Előbb, mint tanársegéd, majd docens, egyetemi rendkívüli tanár és egyetemi rendes tanár. 1983 és 1992 között tanszékvezető is egyben. 1996 és 2000 között a zombori tanítóképzőben vendégtanár. 2000 és 2003 között a Belgrádi Egyetem Filológiai Karának Magyar Tanszékén, 1994 és 2007 között pedig az Újvidéki Művészeti Akadémia vendégtanára. 2002-től a Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának felsőoktatási és tudományügyi kérdésekkel megbízott tagja volt. 2009-től a Vajdaság Ma hírportálon Portéka címmel heti kulturális rovata is volt.

Kiadványok
A hatvanéves B.Gy.-ről. In. Vajdaság Ma. 2008. március 4.
Szerző
Panel-portré. Szeli István: Így hozta a történelem... Vékás János interjúja. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988.
(Híd, 1989. 2. szám, 236-238. oldal)
Szerző
Könyvkritika – szükséges – vargabetűvel
(Új Symposion. 65. sz. (1970))
Szerző
Felfrissítő szerep? – széljegyzetek Böndör Pál verseihez
(Magyar Szó. 1974. április 27.)
Szerző
Böndör Pál: Nem értem
(Híd. 1991/7–8. sz.)
Szerző
Böndör Pál: Tegnap egyszerűbb volt
(Vigilia. 1994/1. sz.)
Szerző
Két színházi könyv (Faragó Árpád: Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot; Bambach Róbert színháza. Összeállította: Káich Katalin).
( Híd. 2007/12., p. 86–91.)
Szerző
Falakat áttörni. Interjú Szloboda Tibor igazgatóval
(Híd, 2006/2. sz.)
Szerző
Messze és közel. In. Új Symposion. 1970/58.
Szerző
Domonkos István: Én lenni. In. Drámakalauz. Forum, Újvidék. 1998.
Szerző
Kamaszok és felnőttek
(Ellenfény. 2004/5.)
Szerző
Domi-dalok. In. Vajdaság Ma. 2012. február 15.
Szerző
Belső nyomás és politikum. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Hagyománytörés. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Híd Irodalmi Díj – 2003
(Híd. 2004/8.)
Friss hang. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Színház és könyv. In. Vajdaság Ma. 2010. február 13.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Csáky S. Piroska munkássága
(Híd. 2004/11–12.)
Szerző
Kusza gondolatok, kócos mondatok
(Híd. 1985/4.)
Szerző
Csönd helyett kritika
(Új Symposion. 1966/13.)
Szerző
Palicson a kilencvenes években. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre
(Vigilia. 2011/5.)
Szerző
A genezis legalján
(Új Symposion. 1969/47.)
Szerző
Tor. In. Magyar Szó. 1972. május 24.
Szerző
Magyar dráma Belgrádban. In. Magyar Szó. 1974. október 27.
Szerző
Talányos egyéni sorsok. In. Magyar Szó. 1978. október 26.
Szerző
Deák Ferenc: Áfonyák. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Emlék és irodalom. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998
Szerző
Elolvasom

Szó/kép

Az alábbi heti jegyzetben két könyvről fogok szólni. Két új kiadványról, melyeket a Forum Kiadó az idei kanizsai írótáborra időzítve jelentetett meg. Mindkettőt a szó és a kép sajátos találkozása és kapcsolata jellemzi, ez bennük a közös a mellett, ami mindkét kiadvány tárgya: a vajdasági magyar irodalom. Az egyik a 28-os nemzedéket idézi, a másik pedig Kanizsai képmesék címmel Dormán Lászlónak az írótáborban készült képeit és a hozzájuk írt írói kommentárokat, emlékeket tartalmazza. Látszólag mindkettő a szűk szakma számára készült, lényegében azonban mindazok (tanárok, diákok, olvasók) érdeklődésére számot tarthat, akik érdeklődnek irodalmunk iránt; irodalomtörténeti adalékok.

Az irodalom a jelenben él, akkor, amikor olvassák, de életben az emlékezet tartja. Rövid távon nem sokkal az után, hogy olvastunk egy művet, regényt vagy verset, és felidézzük magunknak vagy másoknak, hosszú távon pedig akkor, amikor mint egykori tananyagra emlékezünk, vagy irodalomtörténet meg lexikon által idéződik fel, találkozunk vele. Idő tekintetében ez a két kötet a kettő között áll. Már múlt, de még jelen is. Ezt az időjátékot a 28-as nemzedéket bemutató kötet esetében az egy tömböt képező egykori és mai szövegek egysége teremti meg, a Dormán-album esetében pedig a mintegy három évtizeddel ezelőtt készült fotók és a velük kapcsolatos mai írói reflexiók párbeszéde jelenti.

Az irodalomban nemzedéken vagy ugyanabban az évben születetteket, vagy születés tekintetében közeli, de hasonló, illetve azonos szemléletű írók kisebb-nagyobb közössége értendő. A vajdasági irodalomban az utóbbira példa az ún. első Symposion-nemzedék, az előbbire pedig a most kötetben bemutatott 28-asok nemzedéke, tagjai: Ács Károly, Dévavári Zoltán, Fehér Ferenc, Kalapis Zoltán, Kopeczky László, Vukovics Géza, a festő-író Sáfrány Imre, illetve két képzőművész, Kalmár Ferenc és Vinkler Imre. Ahány alkotó, lényegében annyiféle szemlélet, s mégis szoros emberi, baráti összetartozás jellemzi őket, ami az egymásrafigyelés megannyi gesztusában mutatkozik meg. Ezt legszebben az egymáshoz írt levelek vagy Sáfrány kötetillusztrációi tanúsítják.

Talán a szép kiállítású könyv – anyagát a szerkesztő Faragó Kornélia válogatta – fejezetei elsőre eklektikusnak tűnnek, holott határozott koncepció szerint álltak össze. A szerzők vallomásai, leveleik s idézett műveik vagy ezek részletei – gazdag képanyaggal megtámogatva – a szubjektív megmutatkozást példázzák, míg az egykori vagy a későbbi kritikák, illetve a kötet számára készült esszék, értékelő tanulmányok az utókor, véleményét fogalmazzák meg. Így ér össze a múlt és a jelen, amit irodalomtörténeti egységbe foglal, hogy Herceg Jánostól, Szeli Istvántól, Bori Imrétől és Németh Istvántól az első Symposion-nemzedék tagjain, továbbá Jung Károlyon, Gobby Fehér Gyulán, Juhász Erzsébeten, Danyi Magdolnán, Bordás Győzőn, Harkai Vass Éván, Fekete J. Józsefen, Náray Éván és másokon át a mai fiatalokig sokan megszólalnak. Ezt a sort ismert magyarországi íróktól és itteni szerb alkotóktól (Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, ill. Danilo Kiš, Stevan Raičković, Sava Stepanov) vett idézetek teszik teljessé.

Egyszerre szórakoztató és tanulságos kiadvány.

Jó olvasmány.

Hasonlóan, de alapfokon mégis másként, mint ahogy a 28-as nemzedéket idéző, ennek méltó beszédes és látványos emléket állító kötetben kapcsolódik össze a szó és a kép, alkot egységet e két tényező a Dormán-albumban. Itt nem a szó, hanem a kép a meghatározó elem. A történetet, az írótáborét és az ott-tartózkodó írókét is elsősorban a sok remek kép fejezi ki. Ezeket szólaltatják meg írók. Azt követően, hogy mintegy bevezetőként Bányai János a fotográfia lényegére mutat rá, majd pedig néhány Dormán-kép olvasatát adja, szólalnak meg az írók. Mindenki más nézőpontból. Lovas Ildikó – mintegy mementóként – Danyi Magdi alakját idézi. Bordás Győző arra emlékezve, amikor – ahogy a képek mutatják – Koncz Istvánnak átadták Ellen-máglya című kötetét. Jung Károly miközben egy halászlé kóstolását megörökítő képről ír, felidézi az épp akkor elhunyt Podolszki emlékét és ennek kapcsán írt, A Kapitány-réten című versének keletkezését. Dudás Károly számára a képek a rendezvény történetét idézik fel. Terék Anna pedig az utókor szemével fedezi fel az egykori írótábor vendégeinek őszinte emberi tekintetét, az egykori jelent látja, melyben az alkotók otthoni magánya feloldódik a közösségi lét pillanataiban.

A kötetben szám szerint a csoportos jelenetek dominálnak, de van néhány remek portré (Danyié, Podolszkié,Vajdáé), illetve kettős- és hármaskép is, elsősorban a Kanizsán immár szoboregyüttessel megörökített Koncz István-Dobó Tihamér kettősé, vagy a Tolnai és Bosnyák önfeledt nevetését, Németh István és Fehér Ferenc talányos összesúgását rögzítő felvétel, s nem utolsósorban a címoldalra tett Juhász Erzsébet/Dormán duetté, illetve a Danyi/Fehér Ferenc/Juhász Erzsébet meg a Csáky Piroska/Jung Károly/ Bordás Győző trióé.

Megannyi irodalomtörténeti és személyességet kifejező pillanat.

Jó nézni.

Gerold László

Szerző
Magán- és közélet (Faragó Arpád: Egy színész naplójából)
(Híd. 1993/9.)
Szerző
Két színházi könyv (Faragó Árpád: Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot; Bambach Róbert színháza. Összeállította: Káich Katalin / Pozorište Roberta Bambaha. Priredila Katalin Kaič)
(Híd. 2007/12.)
Szerző
Faragó Attila: A Lappangó. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Fordításainkról II.
(Új Symposion. 1965/1.)
Szerző
Kérdezni tudni kell. In. Magyar Szó. 2012. március 12.
Szerző
Belső tájak fényképei. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Bori Imre: Két költő. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Új Jókai-kép. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Egy hiedelem cáfolatának kezdetei. Bori Imre kezdeményezései a jugoszláviai magyar néprajzkutatás terén. In. Etnográfia. 1995/1.
Szerző
A Szenteleky-jelenség könyve. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Prózatörténeti tanulmányok. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Főszerepben az irodalom. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Bori Imre: Táj, ember, történelem. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
„A költőről szóltak” – Bori Imre kritikái a József Attiláról írt könyvekről
(Hungarológiai Közlemények. 2005/3.)
Szerző
Fehér Kálmán: Látomásnak ajtót nyitni. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Elolvasom

Egy díjazott könyvről

Péntek reggel van. 2011. szeptember 30-a. Néhány óra múlva adják át Fehér Kálmánnak Száz panasz és más versek című kötetéért a 2010-es Híd Irodalmi Díjat. Az alábbi szöveg ebből az alkalomból készült.
Aki valamelyest is ismeri irodalmunk közelmúltjának alakulását, mondhatnám, történetét, tudja, hogy 1966-ban a jó emlékű Symposion Könyvek kilencedik köteteként jelent meg (szerkesztő: Utasi Csaba) Fehér Kálmán második verseskönyve a Száz panasz. Ennek teljes anyaga olvasható a 2010-ben kiadott kötetben, amelyben a Száz panasz mellett, ahogy a könyv címe utal rá: más versek is helyet kaptak. Kötetenként azok, amelyek a verseket válogató (és az előszót író) Bányai János szerint leginkább reprezentálják a szerző opusát. Ennek megfelelően sajátos válogatásról beszélhetünk, melyben egy teljes kötet mellett versek olvashatók Fehér Kálmán más köteteiből is. Nevezetesen a Száz panasz-t megelőző Akvárium (1964), illetve a későbbi Fürjvadászat (1971) és a Szemkút (1999) című kötetekből, valamint egy fejezet az Új Symposionbeli Petőfi-értelmezésekből (1972–73), kiegészítve mindez Fehér Kálmán kötetbe eddig még nem került legújabb verseivel.
Hogy az ilyen típusú kötetek szerkesztési gyakorlatával szemben a válogatásban ezúttal egy kötet teljes anyaga is helyet kapott, az utal a Száz panasznak Fehér Kálmán életművében kiemelt helyére, de legalább annyira utal arra is, amivel Utasi Csaba kezdi a Kilencvenkilencedik panasz elemzését: „Újabb költészetünk egyik határköve kétségkívül a Száz panasz”. Ugyanakkor, bármennyire is igaz ez a vélemény, az sem hallgatható el, hogy – noha jelentős kritikai visszhang kísérte – irodalmi tudatunkban a Száz panasz nem zárkózott fel az őt megillető helyre, a Kormányeltörésben vagy a Gerilla-dalok mellé, ezért is érdeklődést válthat ki a Száz panasz mostani megjelenése, de egyben óhatatlanul felveti az új kiadás indukálta kérdést: megkopott-e vajon a költő panaszáradatának időszerűsége? Sajnos – nem. S ezt senki se értse félre, a sajnos nem a versek poétikai értékeire vonatkozik, hanem az egyes versekből, de még inkább a kötet egészéből megszólaló panaszokra, melyek évtizedekkel múltán is jogosak. A Száz panasz olyan közéleti költészetet példáz, melynek elkötelezettségét a költő legszubjektívebb gondolatai, érzései, kételyei és vágyai teszik személyessé és közösségivé. Ezeket a verseket olyan belső és külső kettősség jellemzi, amely egyszerre önmaga felé és a társadalom felé is fordul. És – tapasztaltuk a verseket újra olvasva – továbbra is az tartja életben, ami kapcsán, ha szerzőnk költői világáról beszélünk, akkor – Fehér Kálmán szóhasználatával a tanár néptársnak szólított – Bori Imre értelmezése szerint „elsősorban nem irodalomra, hanem életre” kell gondolni. A több mint négy évtizeddel ezelőttire is, és a mostanira is. Ezt az aktualitást ismerte fel és szerette volna a díjjal elismerni és nyomatékosítani Fehér Kálmán válogatott verseinek kötetét ma időszerű, jelen idejű kiadványként olvasó, értelmező Híd-zsüri.

A költő a versek írásakor arról a jelenről szólt, melyben nem érezte jól magát, mi abban a jelenben olvassuk Fehér Kálmán panaszait, melyben nem érezzük jól magunkat.
Hogy Fehér Kálmánt, a költőt mindenekelőtt az ember érdekli, arra nézvést már az Akvárium néhány versében, például a Csókai elégiában kapunk eligazítást, kifejtésére azonban a Száz panaszban kerül sor. A kötetről írt kritikák, miközben a mondandó homogenitását hangsúlyozzák, a versek igazi értékét a kötet egésze adja, megemlítik a szerkezet darabosságát, rapszodikusságát, amiben megítélésem szerint tévednek. Bár a Száz panasz valóban töredékesnek látszik, de nagyon is céltudatosan szerkesztett kötet. A bevezető négysorosokban különböző emberi magatartásformákat vesz jegyzékbe, azt vizsgálja, milyen ember „Az, aki”, majd ezt követően kérdezi önmagától és olvasóitól: „Érdemes-e”, „álmot látni, látomásnak ajtót nyitni, / Végtelenben, képzeletben benn maradni, / Ha előre tudjuk, hogy hurokban vagyunk. / És kételkedni kell, ha hinni akarunk”. Ennek tudatában teszi fel a kérdést: „Érdemes-e panaszkodni, / Lehet-e kimondani, / Hogy értelme is legyen, / És ne okozza vesztünk?”. Nem akármikor, hanem „most”, amikor „olyan az ember, mint aki elveszett, / Se anyja, se mostohája”, amikor „Kiveszett belőle a szembefordulás”, amikor „Rendezett jogtalanság a világ”, melyben bennünket „Belülről kezd ki a rohadás”.
Van tehát ok a panaszra. S következnek is a panaszok, szám szerint száz. Hadd ne soroljam fel, mifélék, Elég talán néhány cikluscímre utalni (Magános panasz, Toujours de l’audace, Szánk vermébe szót adj, Vajdasági testamentum, Mély kutak peremén, Az ember pattanóbogár, Végtelen. Valóság. Apokaliptikus csel stb.) lássék, miféle kérdéskörökben mozog a költő miközben az érdekli, hogy viselkedik az ember, aki társadalmi hatásoknak és saját hajlamának – „mint a kiakasztott paprikafüzérek a szélben” – kiszolgáltatva él, gondolkodik és cselekszik. Míg az említett ciklusok közül társadalmi vonatkozás tekintetében a Vajdasági testamentum alá sorolt versek tartalmazzák a legtöbb releváns információt rólunk, köztük is a Bosnyák István által kiseposznak nevezett Ötvenkettedik panasz, amelyben az itteni emberre leselkedő közösségi veszélyek mellett már a tehetetlenség kiváltotta belenyugvás is hangot kap – igyekszünk „belenyugodni / a megszabott időbe, / a kiszabott szárnyalásba, anélkül, / hogy kiveszne belőlünk utolsó cseppig / a szavak és a jelenések öröme” –, addig másutt kifejezetten magánemberi panaszok jutnak kifejezésre. Többek között, hogy csak ezt a két mozzanatot említsem, a hit és a költészet vonatkozásában. Az előbbiről két tételben a Hatodik panasz szól: „I. Gyanús a mi hitünk // II. Mert gyanús az embereknek / Ha nagyobb / A hitük / Mint az életük”. A költészetről, szintén két tételben, a Harminchatodik panaszban ír: „I. Lassan elhalkul az Ének // II. Az embernek már / Csak akkor kell ha hasznos / Elalvás előtt / Az ablaka előtt / És ha kihajolni nem veszélyes”. De veszélyes, ahogy erre a kötet panaszáradata figyelmeztet. Verset írni is veszélyes, amint ezt Fehér Kálmán a költészetünkben radikális változást hozó Symposion-nemzedék tagjaként tapasztalhatta. Sőt, tapasztalhatja akár ma is, pont félévszázaddal a melléklet megjelenése után, amikor újabb vádakkal támadják a mozgalmat, holott ha valami, akkor éppen Fehér Kálmán versei, elsősorban pedig a Száz panasz lehet a bizonyíték rá, hogy a Symposion-nemzedék nem volt sem gyökértelen, sem érzéketlen arra, ami a mi világunkban történt. Más kérdés, hogy megérte-e vágyakat kergetni, hinni akarni, panaszkodni, becsülettel kételkedni, múltat idézni ezen a „viselős tájon”, ahogy a költő az Újvidéki Színházban színre vitt szabadságról írt folk kantátájában fogalmaz. Mert óhatatlanul is megszólal benne a kétely, amikor már megtérve a csatákból, szíve „lassan fölenged / Mint fagyos földből kifordult / Rög – s azt kérdezi önmagától –: Hova lettem? Hol vagyok?”. Igen: megérte-e? Amikor: „…helyén a kés, a kenyér. / Nem mozdul a pipa, de száll a füstje. / Fekete fakadék a csöndes este. // Bőrödzik a víz, fehér lepel rejti. / Vibrál bennem egy arc: már jég fedi. / Sem Nap, sem Hold nem tudják feloldani”. Vagy, ahogy a Csókai kvartett egyik négysorosának végén a rászakadt magányra utalva fogalmaz: „Kiürült szobában várok. / Ajtót, ablakot csap rám a szél”. Vagy, ahogy a mostani válogatott kötetet megelőzően az 1999-es kiadású Szemkútbeli könyvében, az iménti idézetek is ebből a kötetből valók, a Koncz Istvánt gyászoló versében írja: „És ne vedd zokon […] mert látok és hallok és beszélek – / hogy szavakat írok, kardot nyelt szavakat! / Hiszen ez az ellenség – / nem más! Egyensúlyhiány e tájon: hogy kivérezzen, hogy bevérezzen. / Hogy fájjon, hogy fájjon…”. És ez a vers végén kétszeri ismétléssel nyomatékos „hogy fájjon” jellemzi Fehér Kálmán legújabb verseit, melyek az életmű egészének visszatérő közösségi és privát szféra jegyében szólalnak meg, ahogy A Hősök terén című haikutömb utolsó darabja is tanúsítja: „Otthon és itthon / Ott és itt nélkül a Hon! / Hol volt, hol nem volt”.
Mi mással fejezhetném be illőbben ezt az alkalmi méltatást, mint szegedi irodalmár barátunk soraival, aki Fehér Kálmán kötetének díjazását nagy örömmel és egyetértéssel fogadta, mert: „A Száz panasznak ott a helye Tolnai és Domonkos életműve mellett”. Más szóval: modern költészetünk csúcsán.
Reményeink szerint ezt fejezi ki a Híd-díj is.
 

Gerold László

Szerző
Bosnyák István: Nehéz honfoglalás. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék
Szerző
Színház és könyv. In. Vajdaság Ma – Portéka. 2010. február 13.
Szerző
Fischer Jenő: Ólomévek íródeákja. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Ember a természetben. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák, Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Via Italia (Domonkos István regényének színpadi változata az Újvidéki Színházban)
(Híd. 2004/4.)
Szerző
Téves utakon (Gion Nándor–Mezei Kinga–Gyarmati Kata: Koldustetű)
(Híd. 2006/3.)
Szerző
Olvasópróba. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Hevenyészett múltidézés
(Új Symposion. 1972/84.)
Szerző
Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló; Németh István: Ünnep Raguzába
(Híd. 1998/4–5.)
Szerző
Harkai Vass Éva: A művészregény a 20. századi magyar irodalomban. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Irodalmunkról, egy breviárium okán is. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Harkai Vass Éva: Sárszegtől délre. In. Élet és Irodalom. 2010. május 28.
Szerző
Véleményem a Közleményről
(Új Symposion. 1969/51–52.)
Szerző
Szövődmények egy regény körül. In. Magyar Szó. 1969. július 10.
Szerző
Gion Nándor: Ezen az oldalon 2
(Új Symposion. 1973/94.)
Szerző
Téves utakon
(Híd. 2006/3.)
Szerző
Gyalogosan, lassacskán. In. Symp. 1966. február 10.
Szerző
Herceg János regénye és novellái. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Herceg János: A bohóc. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Herceg János: Kitekintő. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Regi dolgainkról. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Viharban. A Gerard írójáról. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Lebontott próza. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Egy kimaradt fejezet. In. Magyar Szó. 1966. január 16.
Szerző
Vegyes, madártávlatból. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Jung Károly versei. In. Magyar Szó. 1970. augusztus 7.
Szerző
Fújnak a böjti szelek
(Híd. 1990/5.)
Szerző
Egy este a Tribübön. Két vitanyitó előadás Huszár Zoltán Vakmeleg c. verseskötetéről. In. Ifjúság. 1963. január 24.
Filmről filmre. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Érteni és/vagy nézni? (Verebes Ernő: Teremtőhadjárat)
(Híd. 2005/3.)
Szerző
Délibábos valóság
(Új Symposion. 1972/89.)
Szerző
Egy magát géniusznak hívő író-iparos arcképéhez
(Új Symposion. 1968/35.)
Szerző
Minden a régi. In. Symposion. 1964. szeptember 24.g
Szerző
Kopeczky Lászlóra emlékezünk
(Híd. 2003/12.)
Szerző
Major Nándor novellái. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Generációk és cselekményesség. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011. Szerző.
Szerző
Színműpályázat. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A száműzött. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Harmadik ablak. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Kincskeresés burleszkre fogva
(Híd. 1983/9.)
Szerző
Ünnep Raguzában
(Híd. 1998/4–5.)
Szerző
„Én színházat csinálok.” Mozaikkockák Mezei Kinga portréjához. In. Világszínház. 2003/1–2.
Szerző
Kamaszok és felnőttek. In. Világszínház. 2004/5.
Szerző
Téves utakon (Gion Nándor–Mezei Kinga–Gyarmati Kata: Koldustetű)
(Híd. 2006/3.)
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Alaptémája: a magány. In. Magyar Szó. 1967. december 27.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Ex libris. Kosztolányi kultusza Vajdaságban
(Élet és Irodalom. 2010. május 28.)
Szerző
„...és a kérdések megölik a kérdezőt”. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Két Sinkó-dráma Szabadkán. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Sinkó Ervin: Csokonai életműve. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Fontos levelek, silány jegyzetek. In. Kovács József (s. a. r.): Sinkó Ervin levelezése II. 1945–1967. Argumentum, Budapest, 2006.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
In memoriam Lajos (Soltis Lajos, 1950–2000)
(Híd. 2001/1–2.)
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Elolvasom
Életek rükvercben. Szabó Angéla: Holt szezon. Katonaáldozataink
(Magyar Narancs. 2014. december 8.)

Életek rükvercben

Szabó Angéla: Holt szezon. Katonaáldozataink

Nem tudom, hány eset alapján szabad egy életjelenséget modellértékűnek tekinteni, de abban bizonyos vagyok, hogy ennek a negyvennyolc vajdasági magyar katonának a története nemhogy elegendő, de sok is ahhoz, hogy általános képünk legyen mindarról, ami az évtized elején Szlavóniában, Boszniában és az évtized végén Koszovóban történt.

Mindannyian életüket vesztették a kilencvenes évek délszláv háborúiban, és most anyák, apák, feleségek, testvérek beszéltek róluk Szabó Angélának, az interjúkötet szerzőjének. A folyamatos olvasás alig lehetséges, néhány epizód után óhatatlanul szünetet kell tartani, mégis pontosan kirajzolódik az a folyamat, amely a szolgálat kezdetétől a tragikus végkifejletig, sőt – ha a hozzátartozók sorsát is figyelembe vesszük, ami elkerülhetetlen – ezen túl is, az emberi élet értelmére kérdező dramaturgia szerint formálódik.

Mindegyik történet a behívással kezdődik. A változatok közül a katonai pályát választottak esete egyértelmű, számukra nem volt választás. A többiekkel viszont más a helyzet. Vagy azért, mert nem ismerték fel, hogy kötelességtudatuk alaptalan, amikor úgy gondolták, „ha háború van” és szólítják őket, akkor „katonaruhát” kell ölteni, és akár „életük árán is védelmezni a hazát, az országot”, ahol születtek. Vagy nem láttak más kiutat, és így akartak a szegénységből menekülni. Volt, akit a szerb pártbeliek, mást a kalandot kereső barátok beszéltek rá. Két nagykikindai testvér gyerekfejjel apjuk után szökött. Egy moholi fiatalember – a testvérével együtt, anyjuk tudta nélkül – külföldi menedéktáborból jelentkezett a háborúmániás Eduardo Rózsa-Flores csapatába, s harcolt Arkan, a másik őrült Szerb Tigrisei ellen. Az igazi áldozatok azonban azok, akiket az embervadászatot folytató, kíméletet nem ismerő katonai rendőrség erőszakkal vitt el éjjel az ágyból, fél órát adva a búcsúra. Vagy akiket munkaadóik fenyegettek meg: ha nem engedelmeskednek, felmondanak nekik, s akkor kereső nélkül marad a család, aminél nagyobb baj szegények esetében nincs, és a legtöbben nagyon szegények voltak. Vitték őket, ha nem is akarták. Hogy sorsuk megpecsételődött, azt tudták, s amikor sikerült az emberi életeket bedaráló halálgyárból rövid időre szabadulniuk, mondták is: alig hiszik, hogy élve hazakerülnek onnan, ahol „szüntelenül lőnek. Ahogy a levelek susognak a fán, úgy röpködnek a golyók.” Ennek ellenére kivétel nélkül visszamentek – meghalni.

Oda, ahová a tapasztalatlan újoncok kellő felkészítés és felszerelés nélkül, nemegyszer felettesi fenyegetésre vagy ittas állapotban mentek, mint a vágóhídra hajtott állatok, s „nemhogy a győzelemre, de még az életben maradásra sem volt esélyük”. Amire a ­legelrettentőbb példa a szlavóniai Torjanci falunál történt; a legtöbben itt estek el. A szakszerűtlenül kialakított, földbe ásott bunkerekből kellett volna megállítani a létszám és felszerelés tekintetében fölényben levő horvátokat, miközben a túlnyomórészt vajdasági tartalékosok kezébe „szinte használhatatlan fegyvereket adtak”, lövedék nélküli akna­vetőket. De az aláaknázott határszakaszról menekülni sem tudtak. Nem maradt más választásuk, mint megpróbálni a lehetetlent, főleg, mert a kocsmákban dorbézoló tisztek is késve küldtek segítséget. (Ez az embertelenség csak növeli a halálturizmusnak nevezhető akciók morbidságát, amikor szerb mű­zenétől hangos buszokkal vitték szervezetten a túlélőket, hogy lássák, hol haltak meg kedveseik, mit sem törődve azzal, hogy az „utcákon, a tereken megcsonkított holttestek hevertek… A fákról levágott karok, lábak lógtak, és bélmaradványok csüngtek.”)

A hozzátartozók abban sem lehettek biztosak, hogy a fémkoporsóban hazaszállított halott valóban a család hozzátartozója. A kétségeket erősítette a kórházi azonosításkor tapasztalt felelőtlen viselkedés („Mindegy, hogy kicsoda, csak egyet vigyenek már el!” – mondták a hullaraktárban), illetve az egykori szemtanú vallomása, amely szerint a szállító járműben bennégett tizenkét katona megmaradt testrészeiből öt holttestet sikerült „összerakni”. Továbbá az, hogy többen is felpanaszolják: nem engedték meg a koporsó felnyitását, amit az sem igazol, hogy óvni akarják őket a szörnyű látványtól. Ezek után nem csoda, ha a hozzátartozók több ízben nem engedték meg a hivatásos katonai ceremóniát, hogy jugoszláv zászlót borítsanak a koporsóra, és díszsortüzet lőjenek. Meg is szólták őket ezért a falubeli szerbek és montenegróiak, akik szerint nem adták meg a kijáró végtisztességét.

Azt persze mondani sem kell, hogy a gyászhír tudomásulvételével, a halott hazaszállításával és a temetéssel nem értek véget a hozzátartozók megpróbáltatásai. A tárgyi emlékek, a halott után maradt karóra, a golyóval átlyukasztott katonakönyv vagy az el nem szívott két doboz cigaretta mellett súlyosabb „örökséget” jelentettek a kiskorú gyerekek, akikre bizonytalan sors várt, főleg, ha nem volt, aki felkarolja őket. Bármennyire is igyekeztek elfelejteni azt, ami történt („úgysem adhatják vissza”), a férj, apa, gyerek, testvér elvesztése feldolgozhatatlan lelkiismereti gondot jelentett (miért engedtem el, megmenthettem volna), amit csak tetéztek a lelki és egészségi problémák (alkoholizmus, ideg-, gyomor- és szívbaj).

„A mi szerencsénk folyton csak rükvercben ment” – mondja az egyik interjúalany. Ez az emberi csőd néz ránk a hozzátartozók tekintetéből, és ez sugárzik Szabó Angéla bátor és példaértékű új­ságírói vállalkozása, nem kis fáradsággal készült könyve minden részletéből. A Holt szezon nyilvánosságot ad olyan tömény fáj­dalomtörténeteknek, amelyekről nem lehet és nem szabad meg­feledkezni, és amelyekből, mint napról napra kiderül, több is van annál, mint aminek autentikusságát a megszólalás kockázatát vállaló emlékezők igazolják.

Magánkiadás, 2014, 176 oldal

Szerző
Adalékok egy rendezőportréhoz. In. Magyar Szó. 1972. január 29.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
„Uram!... mondja a férfi a piciny szobában”. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Elolvasom

Beszéljünk a színházról

Ezt a barátom mondta, miután felhívott és hosszan elcsevegtünk, ahogy szoktunk, mindenről, többek között arról, hogy lehet-e független az újságíró. Ebben gyorsan szót értettünk: lehet, sőt csak az lehet. Aztán szó esett a fociról. Miről másról? S amikor úgy látszott, hogy kissé kimerültünk, szóba került a színház, mint szinte mindig. Most azonban ennek oka is volt: az Újvidéki Színház legutóbbi bemutatója, a Kammerspiel. Tetszett? – kérdezte. Nem – válaszoltam. De ő ennyivel nem elégedett meg. Miért? – kérdezte. Hát… – igyekeztem kikerülni a direkt választ, hátha eláll a további kérdezősködéstől és rátérünk ismét a focira vagy az időjárásra. De ő makacs volt. Végül is beadtam a derekam. Hát beszéljünk a színházról.
Nos! – sürgetett. Végül is mi bajod ezzel az előadással?
Tettem még egy elhárító kísérletet: a közönségről kezdtem beszélni. Nem láttad, kérdeztem, alig volt taps. Ez miről árulkodik, ha nem arról, hogy az előadás nem talált igazán jó fogadtatásra, amit nem csak a taps hossza, hanem a hungaricumnak tekinthető ún. vastaps elmaradása is igazolhat. Nem hinném ugyanis, hogy arról lenne szó, hogy közönségünk rájött az ütemes taps hamisságára. S ekkor közbe szólt a barátom: jó, hogy említed, mi fán terem ez a sajátos magyar módi, hogy mindenki úgy tapsol, mintha egyetlen ember verné össze a tenyerét.
A kérdés kapóra jött, hátha nem kell előadáskritikát rögtönözni a telefonba. S belekezdtem a fogalom színháztörténeti ismertetésébe. A vastaps eredetileg azt jelentette, hogy a vasfüggöny elé hívni a színészeket. Régen ugyanis tűzbiztonsági okokból vasfüggöny választotta el a színpadot a nézőtértől, ha tűz keletkezik, vagy a játék- vagy nézőtér maradjon ép. De mivel a vasfüggönyön, ami inkább fal volt, volt egy kis ajtó, ahol – mert a közönség lelkesedése szűnni nem akart – egymás után megjelentek a színészek, s fogadták az őket megillető elismerést, a taps-ráadást. A színházakban már régen nincsen vasfüggöny, de a közönség továbbra is, rendre – vastapsol. Ebben a politika is ludas, amely saját dicsőségére megkövetelte a tömeg egyöntetű lelkesedését. Aztán a politika változott, a vastaps maradt, annyira, hogy a magyarországi színházakban már kötelező. Néhány éve mi is átvettük. Akkor is felhangzik, ha ez a fajta véleménynyilvánítás, enyhén szólva, oktalan.
S itt, miközben levegőt vettem, közbeszólt a barátom: mint most a Kammerspiel bemutatóján? – kérdezte. És ezzel ügyesen visszatérített az előadáshoz: miért? Mert nem kapott azonnal választ, tovább gyötört. Mi nem tetszett? A darab? Az előadás? Ekkor, kissé összeszedtem magamat, s ellentámadásba kezdtem: neked tetszett a darab? A válasz meglepett: igen. S jött az újabb kérdés: neked nem? Nem éppen, válaszoltam. Az alapötlet jó, hogy az évek során egymástól eltávolodó két ember, férj és feleség, ismét egymásra talál, s ehhez nem kell több, egy kis fantáziánál, kisebb fajta csodánál, amit a művészet szolgáltathat. Azt is el kell ismerni, hogy végre egy író, aki nem világmegváltó gondolatokkal akar bennünket elkápráztatni, letaglózni, inkább egyszerű, mindennapi kis sztorit ad elő. De, akadékoskodtam, mintha olykor kicsúszna a kezéből a mese fonala. Felesleges részletekkel terheli a témát, szükségtelen kitérőket tesz. Például? – csapott le rám gonoszkodva a barátom. Hát – feleltem – a két kocsmatöltelék történetbe emelésével. Hosszú, érdektelen szövegelésük unalmat áraszt. Ugyanakkor igaz, hogy nélkülük csupán egy szűk egyfelvonásos lenne.
Hogy meggyőztem-e vagy nem a barátomat, nem tudom, de gyorsan feltette a második kérdést: és az előadás?
Dettó, mondtam, annak reményében, hogy ezzel pontot tehetek a téma végére. Tévedtem. Tovább kíváncsiskodott. Kénytelen voltam előadni a véleményemet.
A díszlettel kezdtem. Zavart, hogy nem tudni, hol játszódik a történet: konyhában vagy kocsmában. Nem mintha ez döntő lehetne, de mégis jó lenne tudni, mikor mit látunk. Egyszerűen azért, mert ez meghatározza a színészek viselkedését is. És az igazi baj talán éppen itt keresendő. Nincs következetesség a játékban, nincs igazi összjáték. Szólóznak, ami önmagában oké is lehetne, de ettől még nincs előadás. Ahogy a felesleges részletek ártanak a szövegnek, úgy a játékot is fárasztják az oktalan részletek. A kettő együtt sok, unalmat okoz.
S itt, mert újabb kérdés nem hangzott el a vonal másik végéről, a beszélgetés akár be is fejeződhetett volna. Mégsem ez történt. Nem akartam szomorúságban hagyni a színházat őszintén szerető barátomat, kivált, mert egyre kevesebben vannak ilyenek, slusszpoénként megemlítettem, mintegy vigaszul: nem ilyen sötét a helyzet, pajtás, gondolj csak arra, hogy Vicei Natáliát Jászai-díjjal tüntették ki, aminek örülni kell, mert valóban megérdemelte, amint több évre visszamenő kiváló alakításai tanúsítják. Csak gratulálni lehet. Bravó, Nati!
Gerold László

Szerző
Ember és mű. Szeli István tanulmányai XIX. századi irodalmunkról. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Írások évfordulókra (Adalékok Szeli István irodalomszemléletéhez)
(Hungarológiai Közlemények. 1981/49.)
Szerző
Panel-portré. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
A filológusi vizsgálódás izgalmával. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
A peremkultúra élettana. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Két félidő az irodalmi peremlétben, avagy Szeli István, a kritikus
(Hungarológiai Közlemények. 2011/3.)
Szerző
Vízió, valóság, utópia. Szeli Tanár Úr és a Magyar Tanszék
(Tanulmányok. 2011/44.)
Szerző
A dráma felgyúl és ellobog. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Arany, Madách – Szenteleky és a hagyomány. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Szirmai Károly első novelláskötete, a Ködben és ennek fogadtatása
(Hungarológiai Közlemények. 1997/4.)
Szerző
Elolvasom
Költők, színészek, előadások
(Criticai Lapok. 2009/9.)

KÖLTŐK, SZÍNÉSZEK, ELŐADÁSOK

Két vajdasági színház szinte egy időben két költőnek adta át játékterét. Szabadkán egy szerelem története alcímmel Ady Endre levelezése, versei és novellái alapján egy szerzői kvartett (három színész: Kalmár ZsuzsaRalbovszki CsabaKovács Nemes Andor és a dramaturg Brestyánszki B. Rozália) összeállításában és a nevezett színészek előadásában látható, Mezei Zoltán rendezésében az Ady–Léda kapcsolatról készült színpadi játék. Újvidéken pedig a színész Táborosi Margaréta összeállításában és (első) rendezésében Domonkos István szövegeiből készült, a színház és a Művészeti Akadémia közös produkciója van műsoron Elor Emina és hét végzős növendék közreműködésével. A két előadásban azon kívül, hogy mindkettő esetében költőtől kölcsönzött szövegek alapján készült, s hogy ezeket színészek állították össze, más hasonlóság nincsen. A két ismertetőt mégis ugyanúgy kell kezdeni – a cím értelmezésével.

Adieu Bandi

A helyesírásilag szándékosan hibás cím játékosan többértelmű. Némi ortográfiai csúsztatással utal Adyra, utal Párizsra, ahol a költő és Lédaként ismert kedvese, Brüll Adél szerelme zömmel zajlott, s az Isten veled értelmében utal elválásukra, szakításukra is. Egyaránt érezni benne az alkalmi elköszönések melegségét és a végső búcsú ridegségét. Attól függ, hogy hangsúlyozzuk, s mikor mondjuk. Érezni mindent, ami egy szerelmi kapcsolatot jellemez. Mindazt, ami a költő első levele – csupán ennyi: „Csókolja a kezét. Ady Endre. Nagyvárad, 1903. szept. 6.” – és utolsó, levél helyett aláíratlanul küldött táviratának (Bp., 1912. jan. 27.) utolsó mondata – „Milliószor csókolja, kívánja, kéri” – között egy szerelemben megtörténhet. Tömény dráma, amint erről elsősorban a versekből a közvélemény is értesült, és amely azóta is tárgya az Adyval foglalkozó irodalomtörténetnek s a kandi tekinteteknek. A dráma azonban nem irodalomtörténet, nem a tények érdeklik, s nem is az, hogy Lédának volt-e szerepe Ady költővé válásában, hanem az emberi vonatkozások, az érzelmek hullámzása, ami a tomboló napfoltkitörések és az időnként beálló dermedtség között lejátszódik. Az, ami egy férfi és egy nő viszonyát egyszerre széppé és elviselhetetlenné teszi. Mert Ady és Léda viszonya ilyen volt – felsőfokon. A versekből, pontosabban szállóigévé lett verscímekből és -sorokból ismerjük a vágyat („Álmodom egy nőről, akit nem ismerek / Forró és különös, áldott, nagy Látomás”) és ismerjük a szenvedést miatta („S véres szívemre szomorún / A könnyek hullnak, hullnak”), mindazt, amit az egyik legismertebb Ady-vers címe alapján az oppozíciós kapcsolatot példázó héja-nász szimbolizál. S ami hosszú életű lehet ugyan, de egyszer be kell mondani az „Elbocsátó szép üzenet”-et, amely ebben az esetben több egyszerű szakításnál, miként erre a vers utolsó két sora utal: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”. Ide jutott az a szerelem, amely kezdetén a költő még így ír Lédának, ki múzsánál több volt számára: „Maga által vagyok valaki, ha vagyok”.

Erről szól az előadás, amely alapfokon számtalanszor megismételt történetet mond el: egy férfi őrülten beleszeret egy nőbe, aki egy kicsit férjnél van (igaz, kétoldalú érdekházasságban), de ez nem zavarja abban, hogy viszonozza a szerelmet, s így kialakul egy harcokkal és megbékélésekkel teli fonák háromszöghelyzet, ami végül a szerelmesek szakításával végződik. És amelynek pikantériája, hogy a szerelmes férfi a kor, s általában a magyar irodalom egyik legjelentősebbje, Ady Endre.

Hogy ebből a részben ország-világ előtt zajló kapcsolatból – amit azóta sem ereszt szorításából sem az Ady-irodalom, sem pedig az emberi kíváncsiság – dráma szülessék, arra maga a történet predesztinál. A kérdés csak az, hogy mit használjanak fel, s mit hagyjanak el az alkotók, jóllehet a kínálat oly gazdag, hogy bárhogy döntenek is, izgalmas drámányira bőven jut, s bizonnyal marad is belőle. Ez történik Szabadkán is. Aki ismeri az Ady–Léda-szerelemről publikáltakat, kiegészítve ezt a férj, Diósi Ödön szerepével, az jó érzéssel nyugtázhatja, aki viszont nem rendelkezik előismeretekkel, az éppen úgy fogadja, mint bármely drámává formált szerelmi háromszögtörténetet. Közös viszont a megjelenítés nyújtotta élmény – az előadás színházi minősége.

És ezzel szemben, bár alapfokon nemcsak nézhető, hanem élvezhető az előadás, már lehetnek bizonyos fenntartások, elsősorban Ady megformálását illetően. Nem csak arról van szó, hogy szeretem Adyt, s nem tudom elfogadni olyan ellenszenvesnek, amilyennek Kovács Nemes Andor ábrázolja. Igen, duhaj volt, szeszélyes, sőt gonosz is, látszik a verseiből, de polgár is, aki ügyelt a külsőségekre (nézzük meg fényképeit!), s nem lehet, még házi környezetben sem, gusztustalanul ápolatlan, rendetlen, lompos, legtalálóbban szólva – pacuha. Már csak azért sem, mert a nagyon is polgár Léda asszony ilyen Adyba semmiképpen sem szerethet bele. Nem szerencsés, ha az Adyt alakító színész vad gesztusokkal demonstrálja a borzalmas embert, ha úgy veti magát a nagyon is polgári bútordarabként ismert pamlagra, cipős lábát átvetve a karfán, ahogy Petőfi Aranyhoz írt levelében olvashatjuk: „Én olyan ember vagyok, hogy, amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán”. Petőfi a barátság jelképeként fogalmaz így, az előadás Adyja viszont nem jelkép, hanem nagyon is valós szereplő egy történetben, melyben őt egy magára fölöttébb sokat adó, önmagát gőgösen szerető polgárnő szereti. Hiába tolmácsolja érzéssel, szépen a színész-Ady a költő verseit, ha Adyként hamis.

Léda, amint említettem, a jómódú, látszatra sokat adó polgárhölgy, aki az odaadás és az önzés, a hűség és a női fölényeskedés között ingadozik. Szereti Adyt, de a maga módján. Bonyolult lélek, ahogy a Léda–Ady kapcsolatról könyvet író Kovalovszky Miklós fogalmaz, aki „a kicsinyes panasz, a felnagyított, eltúlzott sérelem, a szemrehányás és számonkérés” ellentmondásai közt vergődik. Színész számára ideális anyag, amit Kalmár Zsuzsa többnyire pontosan tolmácsol, sokszor remekül érezteti Léda nem mindennapi asszonyi habitusát. Kivált, amikor női fölényét érvényesíti, amikor erélyes, amikor viszont női rafináltságát kell, kívánja működtetni, akkor feleslegesen visszafogott. A háromszög harmadik szereplője a férj, aki önként, kénytelen belenyugvással vállalja a nem éppen kellemes és felemelő outsiderséget. Pontosan ezt fogalmazza meg Ralbovszki Csaba nagyon emberien, csendes, halk eszközökkel. Nem a balek, szánalmat keltő férjet formálja meg, hanem a kívülálló férfit, aki időnként még élvezi is ezt a fonák helyzetet, amibe a körülmények belekényszerítették, és szövetkezik Adyval Léda ellen, akitől többszörösen is függ.

Tavasz – Hős kis ibolyák!

Az előadás címe az ötödikes Brasnyó Lajcsika egysoros verse, akiről Domonkos István több riportot írt a hetvenes évek elején. A „mi utcánk költője”, ahogy a riporter nevezi a szegény sorsú bácskai magyar gyerkőcöt, aki a család kilencedik gyermeke, apja kőműves, könyvei nincsenek, „nem járt francia óvodába”, a zsíroskenyeret szereti, meg a krumplipaprikást, és „egy konyhában írja verseit”, s aki a kórházban (a réten talált ágyúgolyó sebesítette halálra) azt kéri az anyjától, vegyen néhány kiló húst, rántsa ki, tegye a frizsiderbe, hogy ő ehessen, amikor csak akar. Az előadás azonban, bár címe a kis vadzsenit idézi, nem róla szól. Ő csak jelkép vagy inkább apropó arra, hogy a vajdasági (magyar, kisebbségi) létről essék szó. Annak a „gerinces emlős”-nek a sorsáról, „akinek tavasszal és ősszel rendszerint / mehetnékje támad / de aki – végül is – / mindig marad”, ahogy Domonkos írta Lappangók című versében.

Az előadás epizódjai akárha a vajdasági létnek is nevezhető közérzet néhány pillanatát formálnák színpadi jelenetekké olyképpen, hogy a nosztalgiát rendre felülírja a groteszk önreflexió, a – mintegy keretet képező – nyitó jelenettől a záró etűdig. Előbbiben a minden csapból folyó, a kisebbségi önazonosság kifejeződésének vélt és hirdetett népitáncolás kerül komikus, groteszk mozdulatok révén idézőjelbe, utóbbiban pedig a filmbejátszásban látható, ismert vajdasági képeslapmotívumokat (szabadkai színház, újvidéki katedrális, Kosztolányi-szobor stb.) követő tipikus bácskai disznótor képei (ölés, pörkölés, bélmosás, kolbásztöltés stb.) által jut kifejezésre az alkotói vélemény erről a világról, önmagunkról. Ily módon, bár több részlet is elhangzik az előadást ihlető Domonkos-opusból, a produkció elsősorban nem a költő életműve előtti tisztelgés, inkább fiatalosan évődő Vajdaság-hommage. Ennek jegyében mind gondolati síkon, mind a színészi játék tekintetében jól felépített, jól megformált epizódok követik egymást, egyaránt dicsérve az ötletes rendezést és az előadással bizonyítási lehetőséget kapott, pályakezdés előtt álló fiatalokat (Búza Ákost, Crnkovity Gabriellát, Gombos Dánielt, Kokrehel Júliát, Mészáros Gábort, Raffai Ágnest és Soltis Lehelt), akik kivétel nélkül éltek is a kapott alkalommal, és eddigi kisebb és statisztaszerepeiket felülmúlva mutatkoztak be fölöttébb előnyösen.

Míg az előadás a „mennék haza, de otthon vagyok” jellegzetes állapotát tematizálja, addig a rendezői és a színészi munka egyértelműen az otthon vagyok biztonságát igazolja.

                                                                                                                                                                                                          GEROLD LÁSZLÓ

Szerző
Középszerűség – írói hamisítások nélkül
(Híd. 1963/9.)
Szerző
Bulváreszközök – erkölcsi tanulsággal
(Új Symposion. 1972/82.)
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Öt regény – öt recenzió
(Új Symposion. 1970/58.)
Szerző
A költő drámája. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Végeladás. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Bayer-aszpirin. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Briliáns. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Paripacitrom. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Vajdasági magyar dráma 1991–1996. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Modernitás és aktualitás. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Elolvasom

Szó és tér

Tolnai Ottó: Könyökkanyar

Urbán András Társulata

"Színház, hol vagy?" - kérdezi, de inkább kiáltja Visky András Tolnai Ottóról írt esszéje (Angyali és könyörtelen) zárósorában, arra gondolván, s ezért nemcsak kérdezi, hanem kiáltja is, hogy van-e olyan színházi nyelv, forma, amely hiteles megszólaltatója lehet(ne) a drámaíró Tolnainak, aki semmiben sem különbözik a versek, novellák, regények, esszék Tolnaiától. S hogy Visky András kérdése/kiáltása valóban jogos, azt nem kisebb igyekezet tanúsít(hat)ja, mint az, hogy a hagyományos naturalista/realista drámától és színházeszménytõl eltérõ Tamási Áron kapcsán a magyar színháztól éppen Visky kéri számon immár évek óta azt a nyelvet, formát, amellyel a Tamási-drámák hitelesen megszólaltathatók. (Nem csak zárójelben, bár úgy is, lévén hogy nem tartozik szorosan tárgyunkhoz, a Tolnai Könyökkanyar címû játékának elõadásáról írandó kritikához, Visky Tamási érdekében esszében, tanulmányban megfogalmazott, sõt Tamási-konferencián kórusként elhangzó kérdése/kiáltása éppen mostanság, Bocsárdi László Csodára keresztelt Énekes madár-rendezésében, úgy látszik, végre adekvát színpadi formát nyert.)

Színpadi hitelesség szempontjából Tolnai szerencsésebb Tamásinál, nem függetlenül attól, hogy a mai színház mégiscsak más, játékstílus tekintetében sokrétűbb, szabadabb, mint amilyen a 30-as és 40-es (sőt a későbbi évtizedek!) magyar színháza volt. Részben Virág Mihály újvidéki (Végeladás), de elsősorban Tömöry Péter kecskeméti (Végeladás) és újvidéki (Paripacitrom) rendezésének köszönve, illetve a zalaegerszegi Nyílt Fórum keretében tartott két szakmai gyorsbemutatónak (Tűzálló esernyő, Könyökkanyar), melyeket Paál István celebrált. És nem kevésbé annak, hogy Tolnai a Nagy József vezette JEL Színház szövegírója (Orfeusz létrái), illetve szövegeivel előadásainak inspirátora (Comedio Tempio, Habakuk kommentárok).

Ezekhez kapcsolódik újabban Urbán András Könyökkanyar-rendezése a szegedi Régi Zsinagógában, a júniusi bemutató után úgy is, mint az idei Thealter névre hallgató nemzetközi alternatív vagy szabad színházak fesztiváljának nyitóelőadása, melynek rendezéséért Urbán Andrást díjazták.

A már-már abszurd mód hihetetlen alaphelyzetre épülő Könyökkanyar olvasható akár balesettörténetként, amely arról (is) szól, hogy egy pótkocsis kamion belerohan egy (könyök)kanyarban levő házba. A puszta eset mögé tekintő olvasat szerint fontossá válik, hogy a kamion szerbiai rendszámú, a ház pedig a Tisza partján, Ó-Kertben (=Ó-Kanizsa?) van, illetve hogy a házban élőket jellegzetes közép-európai kisvárosi élettér veszi körül (színházi előadások emléke, köztük a Csárdáskirálynő legendás helyi előadása, saját készítésű - elsősorban Abbáziát ábrázoló - olajfestmények, öltözőparavánok stb.). Megannyi helyhez és hagyományhoz kötődő emlék. A kamion utasai ezzel szemben afféle mai nomádok, életformájuk a vándorlás, örökös vándorok ebben a térségben ők, akiket szélhámos dörzsöltség s ragacsos primitívség éppen úgy jellemez, mint az, hogy spontán gátlástalansággal bármit birtokukba vesznek. Ez történik ezzel a muskátlis ablakú házzal is, melybe az őket szállító, a motorházán akár egy tudatvilág jelképének tekinthető szerencsepatkókkal "ékesített" kamion belefúródott. De itt már egy újabb olvasati kör kezdődik, amely két világ találkozásáról szól, arról, amelyiknek féltve őrzött emlékei vannak, s ezeket (önmagát!) szeretné megőrizni, s arról, amely semmire sincs tekintettel, mindent maga alá gyűr, megsemmisít.

És ezen a ponton válik drámává a balesettörténet megteremtve az időszerű és felismerhetően kisebbségi létkérdés ("mi történik velünk?") konfliktushelyzetét, melyben a jellegzetesen bácskai, ha akarom kisebbségi, sőt (kis)polgári magyar világ, embertenyészet szembesülni kényszerül a házának falát áttörő, pótkocsis kamion hozta, vértől csicsegő Balkánnal, amely mint egy fekete lyuk mindent, ami útjába kerül, elnyel.

Ahogy Tolnai művének van evidens valóságtere, úgy van ennek megfelelő sajátos drámai szóhasználata, beszédmódja is.

A többi Tolnai-drámához, sőt az egész életműhöz hasonlóan a mondatsnittekből álló szerkezet, amely egy-egy szónak, tárgynak mitikus jelleget tulajdonító, továbbá megannyi olvasmány- és képzőművészeti élményt újsághírekkel s a mindennapok (gyakran családi vonatkozású) apró-cseprő történéseivel ötvöző, talán szürrealista szociográfiának nevezhető egésszé áll össze. S épp ez a szövegbeli töredékezettség nehezíti meg a Könyökkanyar színrevitelét. Némileg sarkítva, kiélezve tehát elsősorban abban rejlenek ennek a nyolc képből álló Tolnai-játéknak előadási nehézségei, hogy van egy valóban jól megválasztott, kétségtelenül drámai alaphelyzet, ezt azonban az író nem újabb helyzetek ráépítésével tartja életben, bontja ki, hanem a nyelv segítségével. Tehát nem kifejezetten színpadszerű módon. Ennek ellenére Tolnai színházát, bár áhítattal használt szavak (ezek magukban hordozzák saját karikatúrájuk lehetőségét is!) vagy hír- vagy anekdotaértékű mondatok laza szövődésű együttese, nem tekinthetjük hagyományos értelemben a szavak színházának. A nyelv ugyanis, épp azzal, hogy nem szigorú ok-okozati rend szerint alakul, hanem már-már csapongóan, kötetlenül asszociatív, a tartalmi, gondolati, érzelmi közlés mellett helyzet- és térformáló képességgel is rendelkezik. Egyfelől tehát (akár Tamási vagy Pilinszky esetében) mintha Tolnai drámai dikciója gátolná a megjelenítést, másfelől pedig éppen ez a sajátos beszédmód tágas játéklehetőségeket nyit meg a Könyökkanyar színpadra állítói előtt.

Ha a rendező tud élni ezzel a lehetőséggel, természetesen nem úgy, hogy csupán játékötletek hatásos, de öncélú halmazát teremti meg, hanem ötleteiből előadás-koncepció alakul ki, akkor nemcsak tolmácsolnia sikerül a Tolnai-szöveget, hanem egyenrangú alkotótársként áll(hat) az író mellett.

Urbán Andrásnak ez sikerült. Előadása ezért hitelesen tolnais és ezért jó színház, melynek külön érdeme, hogy bár nem mellőzi, nem is mellőzheti azt a társadalmi, politikai aktualitást, amely a Könyökkanyar írásakor, 1992-ben megkerülhetetlenül meghatározó volt a "háborúba ájult" s emberi, erkölcsi mércét vesztett Szerbiában, de tudja, hogy mindez 2003-ban már kevésbé időszerű, némileg, bár - sajnos - nem teljesen már múlt, következésképpen az előadásnak is másról kell "szólnia". A szöveg ugyanaz, de a hangsúlyai mások, mint ha nyolc-tíz évvel ezelőtt mutatták volna be (a jugoszláviai magyar színházvezetés pótolhatatlan mulasztása, hogy a Könyökkanyar sem akkor, sem máig nem kapott színpadot!). Talán ezzel magyarázható, hogy a megíráskor előtérben levő, érzett jelenetek, motívumok, mint amilyen az itt a piros, hol a piros csalásra működő balkáni piaci hazárdjáték vagy a "bevándorlók" pozíciófoglalásai az előadás kevésbé sikerült, a közönséggel nehezebben kommunikáló részei.

Számomra Urbán András rendezésének igazi "üzenete" a bácskai életet, s ezen belül a kisebbségi létet jellemző örökös elkésettségnek, bizonytalanságnak és az építés-rombolás állandó körforgásának hatásos színpadi megfogalmazásában rejlik. Az emlékeinket őrző, saját várunkhoz, házunkhoz való görcsös ragaszkodás és az örökös Déva vára szindróma közötti konfrontálódást mutatja meg az Urbán András rendezte előadás. Hogy az előadás valóban erről a örökös újrakezdésről és kudarcról szól (másnak talán másról), az abból is következhet, hogy a rendező lemond az író elképzelte látványos/hatásos kezdésről, amikor a házba fúródó kamion ledönti a falat és hatalmas porfelhő lepi el a színpadot, s helyette többperces építkezési jelenettel indít. Amit kezdetben nem kis erőfeszítéssel a színészek felépítenek, az az előadás folyamán romba dől, de a zárójelenetben ismét minden tégla, gerenda visszakerül oda, ahol az előadás előtt volt, s kezdődhet az újabb építkezés, ami - most már tudjuk - újfent kudarccal fog végződni. És ezért mindenki, őslakos és betelepülő egyaránt felelős.

Itt mindig építenek, s itt mindig minden romba dől: az építés és a pusztulás emblematikus - drámaian s elválaszthatatlanul összeforrt.

Ahhoz, hogy ez a rendezői koncepció zavartalanul és hatásosan érvényesüljön, döntő mértékben hozzájárult a látványtervező Perovics Zoltán (zene: Mezei Szilárd), akinek a legnehezebb műszaki feladatokat is sikerült megoldania a színészek közreműködésével, akik gerendákat illesztenek össze, téglát dobálnak, falat emelnek úgy, hogy mindez a "játék" szerves részeként funkcionáljon. S ahogy a sok kellék nemcsak eszköz a rendező számára, hanem koncepcióhordozó elem is, úgy a tizennégy szerepet vállaló négy színész sem kiszolgáltatottja a rendezői szándéknak. Hogy kiváló összjátékról tesznek bizonyságot, az az egymás testi épségéért való felelősségből is szükségszerűen következik, de a kollektív (fizikai) teljesítmény mellett mindegyiküknek van néhány szép színészi szólója vagy párjelenete is. Az emlékeibe temetkező Mama és a balkáni ősanya (Öregasszony) szerepét is játszó Varga Henriettát elsősorban a darabot indító, olvasva előadhatatlannak tűnő nagymonológjának drámai erejű előadása dicséri, hosszú perceken át ereszkedik alá egy vékony lécpallón egyensúlyozva s közben egy világot, mentalitást jellemző anekdotákat mond, emlékeket idéz. Pletl Zoltán a medvemonológban jeleskedik elsősorban, Molnár Zoltánnal együtt pedig a borotválási jelenet groteszk szertartásosságát teszi emlékezetessé, míg Nagy Abonyi Saroltát szerepváltásai dicsérik, a múltban élő Mamával szemben elnézően józan rezonőr, a számára kedves doktor-költőt idéző pillanatokban megejtően naiv, megcsalt nőként határozottan leckéztető, szerelmi vágyában pedig önleleplezően nyílt.

Urbán András saját alkalmi társulatával létrehozott Tolnai-előadása nem feledteti "a magyar dráma és a magyar színház egymáshoz képest tapasztalható kizökkentségének" (Visky) tagadhatatlan tényét, de (legalább) jelzi, hogy olykor ez feledhető.

Gerold László

Szerző
Elolvasom

Töfére, hogy díszpolgár lett

Tolnai Ottó, írja az újság, Szabadka díszpolgára. Ki gondolta volt ezt, nem félévszázaddal ezelőtt, amikor az akkori Ifjúságban, napra pontosan 1961. december 21-én megjelent a Symposion című melléklet Tolnai Ottó szerkesztésében (eszébe fog valakinek is jutni ez jubileum?), hanem az elmúlt évtizedek, sőt évek során, egészen a közelmúltig, amikor többekkel őt sem engedték be a Magyar Szó főszerkesztőjének leváltásáról döntő MNT-ülésre, talán azért, mert a tiltakozók közé állt, jelenlétével őket támogatta, ahelyett, hogy a pártakciót pártfogolta volna.
De hát… vannak még csodák, meglepetések, ahogy mondani szokták. Számomra ez a díszpolgárság is ilyes meglepetés, holott egészen természetes, hogy valaki, még ha éppen egy költő is, sőt többek között Kossuth-díjas is, ami pedig nem egy utolsó pedigré, aki – ha nem a Kertvárosban vagy valamelyik ismert kerületben, de – ott él a város tőszomszédságában, a Palics-fürdőn levő homokvárban, díszpolgára legyen a nagy múltú Szabadkának.
Semmiképpen sincs szándékomban elvitatni Töfétől ezt a kétségtelenül megérdemelt elismerést, aminek nyilván örülhet is, bár visszafogottan fogadja, de azt talán elnézi, hogy számomra ez a díszpolgárság valamiképpen jelképes is azzal, hogy az egykoron irodalmunk ízlésforradalmát kezdeményező, nem csak akkortájt éveken át, hanem újabban, még a közelmúltban is, elsősorban pont Szabadkán kárhoztatott, szinte szitokszóként használt mellékletcím, a Symposion jubileumának évében történik. Biztos, az én hibám, de bennem összeér a kettő. Attól kezdve, amikor az újvidéki Böhm Lili utca egyik családi házának keskeny bejárati helyiségébe, ahol Töfe lakott és szerkesztett, vittem első közlésre szánt szövegemet, egy NIN-beli interjú fordítását, majd ugyanitt beszélt rá, nem volt nehéz, arra, hogy színikritikával próbálkozzak, amikor az újvidéki Telepen napilapunk újságírójaként kerestem fel, hogy a Sirálymellcsontért kapott Híd-díja okán interjút készítsek vele, egészen a Kisinyovi rózsának az idei Sterija Játékokon való szép fogadtatásáig.
Mindez „a” Töfe. Közös emlékeinkkel, de elsősorban könyveivel, amelyek az utóbbi időben valóban szinte évente követik egymást, s amelyekről jól esik írni.
Ahogy az is jól esik, amikor másoktól olvasok róla, amint néhány héttel ezelőtt is történt a szlovákiai magyar író és tanár, Tőzsér Árpád érdekes naplóját lapozgatva, melyben többször is nagy rokonszenvvel ír Tolnairól, a költőről.
Egyszer egy 1999-ben sugárzott tévébeli Tolnai-műsorra reagálva:
„Tolnai O. kész Miskin herceg, Vak Tibike és »bolond Wilhelm« egy személyben: van benne valami szelíd eszelősség. S még a dadogásában is autentikus figura, bár most a versek közege nélkül a többször elismételt kulcsszavai, »rózsaszínű«, az »Adria-kék« meg a »flamingó«, kissé hiteltelenül,
funkciótlanul lebegtek”.
Majd pedig egy 2000 októberi bejegyzésben:
„Tolnai Ottó az utolsó magyar költő, aki nem csak írja, hanem éli is a verset, a szöveget, a nyelvet, aki úgy ír, ahogyan él. Jégzsinór című esszéjét (elbeszélését?, kisregényét?, szövegét?) az októberi Forrásban egy szuszra olvastam végig. Az írás, mondhatnám: gátlástalanul személyes, vallomásos és élményszerű, de akciórádiusza (Lukács elfelejtett, pontos szava!) olyan nagy, a szerző annyira „össze-éli” Adriát, Közép-Európát, Európát, a festészetet, irodalmat, filozófiát, a színeket, nyelvet, gondolatot, az eget, földet és a létrát (Weöres), hogy neki nem kell így meg úgy facsargatni, ledögleszteni a nyelvet, akkor is tárgyias, alulretorizált, önlefokozó, személytelen, szövegszerű, intertextuális, disszeminált és egyetemes, egyszóval posztmodern, ha szinte egyenesben adja a létet. Egy ember, aki még egyenlő önmagával, egy költő, aki még egzisztenciális, néha szinte szexuális kapcsolatban van anyagi és szellemi környezetével, a világgal, valahogy úgy, ahogy írásában a „kis parasztgyerekek az ürgelyukakkal”: időnként „megbasszák őket”. (Mármint a parasztgyerekek az ürgelyukakat.) Érdekes viszont, hogy az ún. kánonképző kritikusok (Balassa, Kulcsár Szabó, Margócsy stb.) nemigen vesznek róla tudomást. Miért vajon? Ők is „vidéki Orpheusznak” tartják (ahogyan a költő aposztrofálja saját magát)? Sajnos (vagy talán nem is annyira sajnos!), ebben a „vidékiségben” van is valami: T. O. a nyelvkezelésben autodidakta (sok nála például a funkciótlan dialektizmus), de valószínűleg innen való nyelvi gátlástalansága, féktelen szürrealizmusa is.”
Hogy a bejegyzést követő tíz évben sok minden változott, azt szinte felesleges is mondani. Nem változott viszont az, amit a naplót író költőtárs Tolnai költészetének jellemzéseként vetett papírra, és amit a terebélyesedő Tolnai-lexikon újabb s újabb kötetei egyre meggyőzőbben és színvonalasabban tanúsítanak: Tolnai Ottó opusa ma a magyar költészet/irodalom kivételes, egyedülálló értéke határo(ko)n túl és innen.
Gerold László

Szerző
Valóság és beszédmód. In. Parnasszus. 2012/4.
Szerző
Szövegek, terek és tárgyak. A tárgy mint színházi jel Tolnai Ottó drámáiban
(Új Forrás. 2013/5.)
Szerző
Színműpályázat '70. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Időszerű gondolati dráma. Tóth Ferenc: Jób. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A megokosodás tragédiája. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Tanár és anekdota-gyűjtő. In. Magyar Szó. 2013. február 11.
Szerző
Elolvasom

Szó és tér

Tolnai Ottó: Könyökkanyar

Urbán András Társulata

"Színház, hol vagy?" - kérdezi, de inkább kiáltja Visky András Tolnai Ottóról írt esszéje (Angyali és könyörtelen) zárósorában, arra gondolván, s ezért nemcsak kérdezi, hanem kiáltja is, hogy van-e olyan színházi nyelv, forma, amely hiteles megszólaltatója lehet(ne) a drámaíró Tolnainak, aki semmiben sem különbözik a versek, novellák, regények, esszék Tolnaiától. S hogy Visky András kérdése/kiáltása valóban jogos, azt nem kisebb igyekezet tanúsít(hat)ja, mint az, hogy a hagyományos naturalista/realista drámától és színházeszménytõl eltérõ Tamási Áron kapcsán a magyar színháztól éppen Visky kéri számon immár évek óta azt a nyelvet, formát, amellyel a Tamási-drámák hitelesen megszólaltathatók. (Nem csak zárójelben, bár úgy is, lévén hogy nem tartozik szorosan tárgyunkhoz, a Tolnai Könyökkanyar címû játékának elõadásáról írandó kritikához, Visky Tamási érdekében esszében, tanulmányban megfogalmazott, sõt Tamási-konferencián kórusként elhangzó kérdése/kiáltása éppen mostanság, Bocsárdi László Csodára keresztelt Énekes madár-rendezésében, úgy látszik, végre adekvát színpadi formát nyert.)

Színpadi hitelesség szempontjából Tolnai szerencsésebb Tamásinál, nem függetlenül attól, hogy a mai színház mégiscsak más, játékstílus tekintetében sokrétűbb, szabadabb, mint amilyen a 30-as és 40-es (sőt a későbbi évtizedek!) magyar színháza volt. Részben Virág Mihály újvidéki (Végeladás), de elsősorban Tömöry Péter kecskeméti (Végeladás) és újvidéki (Paripacitrom) rendezésének köszönve, illetve a zalaegerszegi Nyílt Fórum keretében tartott két szakmai gyorsbemutatónak (Tűzálló esernyő, Könyökkanyar), melyeket Paál István celebrált. És nem kevésbé annak, hogy Tolnai a Nagy József vezette JEL Színház szövegírója (Orfeusz létrái), illetve szövegeivel előadásainak inspirátora (Comedio Tempio, Habakuk kommentárok).

Ezekhez kapcsolódik újabban Urbán András Könyökkanyar-rendezése a szegedi Régi Zsinagógában, a júniusi bemutató után úgy is, mint az idei Thealter névre hallgató nemzetközi alternatív vagy szabad színházak fesztiváljának nyitóelőadása, melynek rendezéséért Urbán Andrást díjazták.

A már-már abszurd mód hihetetlen alaphelyzetre épülő Könyökkanyar olvasható akár balesettörténetként, amely arról (is) szól, hogy egy pótkocsis kamion belerohan egy (könyök)kanyarban levő házba. A puszta eset mögé tekintő olvasat szerint fontossá válik, hogy a kamion szerbiai rendszámú, a ház pedig a Tisza partján, Ó-Kertben (=Ó-Kanizsa?) van, illetve hogy a házban élőket jellegzetes közép-európai kisvárosi élettér veszi körül (színházi előadások emléke, köztük a Csárdáskirálynő legendás helyi előadása, saját készítésű - elsősorban Abbáziát ábrázoló - olajfestmények, öltözőparavánok stb.). Megannyi helyhez és hagyományhoz kötődő emlék. A kamion utasai ezzel szemben afféle mai nomádok, életformájuk a vándorlás, örökös vándorok ebben a térségben ők, akiket szélhámos dörzsöltség s ragacsos primitívség éppen úgy jellemez, mint az, hogy spontán gátlástalansággal bármit birtokukba vesznek. Ez történik ezzel a muskátlis ablakú házzal is, melybe az őket szállító, a motorházán akár egy tudatvilág jelképének tekinthető szerencsepatkókkal "ékesített" kamion belefúródott. De itt már egy újabb olvasati kör kezdődik, amely két világ találkozásáról szól, arról, amelyiknek féltve őrzött emlékei vannak, s ezeket (önmagát!) szeretné megőrizni, s arról, amely semmire sincs tekintettel, mindent maga alá gyűr, megsemmisít.

 

És ezen a ponton válik drámává a balesettörténet megteremtve az időszerű és felismerhetően kisebbségi létkérdés ("mi történik velünk?") konfliktushelyzetét, melyben a jellegzetesen bácskai, ha akarom kisebbségi, sőt (kis)polgári magyar világ, embertenyészet szembesülni kényszerül a házának falát áttörő, pótkocsis kamion hozta, vértől csicsegő Balkánnal, amely mint egy fekete lyuk mindent, ami útjába kerül, elnyel.

Ahogy Tolnai művének van evidens valóságtere, úgy van ennek megfelelő sajátos drámai szóhasználata, beszédmódja is.

A többi Tolnai-drámához, sőt az egész életműhöz hasonlóan a mondatsnittekből álló szerkezet, amely egy-egy szónak, tárgynak mitikus jelleget tulajdonító, továbbá megannyi olvasmány- és képzőművészeti élményt újsághírekkel s a mindennapok (gyakran családi vonatkozású) apró-cseprő történéseivel ötvöző, talán szürrealista szociográfiának nevezhető egésszé áll össze. S épp ez a szövegbeli töredékezettség nehezíti meg a Könyökkanyar színrevitelét. Némileg sarkítva, kiélezve tehát elsősorban abban rejlenek ennek a nyolc képből álló Tolnai-játéknak előadási nehézségei, hogy van egy valóban jól megválasztott, kétségtelenül drámai alaphelyzet, ezt azonban az író nem újabb helyzetek ráépítésével tartja életben, bontja ki, hanem a nyelv segítségével. Tehát nem kifejezetten színpadszerű módon. Ennek ellenére Tolnai színházát, bár áhítattal használt szavak (ezek magukban hordozzák saját karikatúrájuk lehetőségét is!) vagy hír- vagy anekdotaértékű mondatok laza szövődésű együttese, nem tekinthetjük hagyományos értelemben a szavak színházának. A nyelv ugyanis, épp azzal, hogy nem szigorú ok-okozati rend szerint alakul, hanem már-már csapongóan, kötetlenül asszociatív, a tartalmi, gondolati, érzelmi közlés mellett helyzet- és térformáló képességgel is rendelkezik. Egyfelől tehát (akár Tamási vagy Pilinszky esetében) mintha Tolnai drámai dikciója gátolná a megjelenítést, másfelől pedig éppen ez a sajátos beszédmód tágas játéklehetőségeket nyit meg a Könyökkanyar színpadra állítói előtt.

Ha a rendező tud élni ezzel a lehetőséggel, természetesen nem úgy, hogy csupán játékötletek hatásos, de öncélú halmazát teremti meg, hanem ötleteiből előadás-koncepció alakul ki, akkor nemcsak tolmácsolnia sikerül a Tolnai-szöveget, hanem egyenrangú alkotótársként áll(hat) az író mellett.

Urbán Andrásnak ez sikerült. Előadása ezért hitelesen tolnais és ezért jó színház, melynek külön érdeme, hogy bár nem mellőzi, nem is mellőzheti azt a társadalmi, politikai aktualitást, amely a Könyökkanyar írásakor, 1992-ben megkerülhetetlenül meghatározó volt a "háborúba ájult" s emberi, erkölcsi mércét vesztett Szerbiában, de tudja, hogy mindez 2003-ban már kevésbé időszerű, némileg, bár - sajnos - nem teljesen már múlt, következésképpen az előadásnak is másról kell "szólnia". A szöveg ugyanaz, de a hangsúlyai mások, mint ha nyolc-tíz évvel ezelőtt mutatták volna be (a jugoszláviai magyar színházvezetés pótolhatatlan mulasztása, hogy a Könyökkanyar sem akkor, sem máig nem kapott színpadot!). Talán ezzel magyarázható, hogy a megíráskor előtérben levő, érzett jelenetek, motívumok, mint amilyen az itt a piros, hol a piros csalásra működő balkáni piaci hazárdjáték vagy a "bevándorlók" pozíciófoglalásai az előadás kevésbé sikerült, a közönséggel nehezebben kommunikáló részei.

Számomra Urbán András rendezésének igazi "üzenete" a bácskai életet, s ezen belül a kisebbségi létet jellemző örökös elkésettségnek, bizonytalanságnak és az építés-rombolás állandó körforgásának hatásos színpadi megfogalmazásában rejlik. Az emlékeinket őrző, saját várunkhoz, házunkhoz való görcsös ragaszkodás és az örökös Déva vára szindróma közötti konfrontálódást mutatja meg az Urbán András rendezte előadás. Hogy az előadás valóban erről a örökös újrakezdésről és kudarcról szól (másnak talán másról), az abból is következhet, hogy a rendező lemond az író elképzelte látványos/hatásos kezdésről, amikor a házba fúródó kamion ledönti a falat és hatalmas porfelhő lepi el a színpadot, s helyette többperces építkezési jelenettel indít. Amit kezdetben nem kis erőfeszítéssel a színészek felépítenek, az az előadás folyamán romba dől, de a zárójelenetben ismét minden tégla, gerenda visszakerül oda, ahol az előadás előtt volt, s kezdődhet az újabb építkezés, ami - most már tudjuk - újfent kudarccal fog végződni. És ezért mindenki, őslakos és betelepülő egyaránt felelős.

Itt mindig építenek, s itt mindig minden romba dől: az építés és a pusztulás emblematikus - drámaian s elválaszthatatlanul összeforrt.

Ahhoz, hogy ez a rendezői koncepció zavartalanul és hatásosan érvényesüljön, döntő mértékben hozzájárult a látványtervező Perovics Zoltán (zene: Mezei Szilárd), akinek a legnehezebb műszaki feladatokat is sikerült megoldania a színészek közreműködésével, akik gerendákat illesztenek össze, téglát dobálnak, falat emelnek úgy, hogy mindez a "játék" szerves részeként funkcionáljon. S ahogy a sok kellék nemcsak eszköz a rendező számára, hanem koncepcióhordozó elem is, úgy a tizennégy szerepet vállaló négy színész sem kiszolgáltatottja a rendezői szándéknak. Hogy kiváló összjátékról tesznek bizonyságot, az az egymás testi épségéért való felelősségből is szükségszerűen következik, de a kollektív (fizikai) teljesítmény mellett mindegyiküknek van néhány szép színészi szólója vagy párjelenete is. Az emlékeibe temetkező Mama és a balkáni ősanya (Öregasszony) szerepét is játszó Varga Henriettát elsősorban a darabot indító, olvasva előadhatatlannak tűnő nagymonológjának drámai erejű előadása dicséri, hosszú perceken át ereszkedik alá egy vékony lécpallón egyensúlyozva s közben egy világot, mentalitást jellemző anekdotákat mond, emlékeket idéz. Pletl Zoltán a medvemonológban jeleskedik elsősorban, Molnár Zoltánnal együtt pedig a borotválási jelenet groteszk szertartásosságát teszi emlékezetessé, míg Nagy Abonyi Saroltát szerepváltásai dicsérik, a múltban élő Mamával szemben elnézően józan rezonőr, a számára kedves doktor-költőt idéző pillanatokban megejtően naiv, megcsalt nőként határozottan leckéztető, szerelmi vágyában pedig önleleplezően nyílt.

Urbán András saját alkalmi társulatával létrehozott Tolnai-előadása nem feledteti "a magyar dráma és a magyar színház egymáshoz képest tapasztalható kizökkentségének" (Visky) tagadhatatlan tényét, de (legalább) jelzi, hogy olykor ez feledhető.

Gerold László

Szerző
Elolvasom
Városdráma. Végel László: Neoplanta
(Magyar Narancs. 2014. március 27.)

Városdráma

Végel László: Neoplanta

Hogy a két vajdasági alkotónak, a prózaíró Végel Lászlónak és a rendező Urbán Andrásnak közös produkcióban találkozniuk kellett, az természetes.

Végel írói érdeklődését már évek óta a hazátlanság érzését jelentő területenkívüliség és ugyanakkor egy városhoz, Újvidékhez való kötődés kettőssége jellemzi, ahogy többek között ExterritóriumHontalan esszékBűnhődés, illetve Újvidéki trilógiaPeremvidéki élet, Neoplanta című kötetei tanúsítják. Urbán rendezéseinek pedig meghatározó jellemzője - ahogy többek között az Urbi et OrbiTurbo ParadisoA kisinyovi rózsa és a Pass-port trilógia példázza - a politikai időszerűség és az avantgárdként aposztrofált formai modernség. Mindkét opust elkötelezett gondolkodás, tudat határozza meg, aminek logikus eredménye a Neoplanta (2013) színpadi változata (dramaturg: Gyarmati Kata) az Újvidéki Színházban.

Mária Terézia 1748-ban szabad királyi várossá nyilvánította a péterváradi sánccal szemben levő, addig névtelen települést. Ettől kezdve nevezték Neoplantának - utalva a lakosság nemzetiségi öszszetételére -, magyarul Újvidéknek, németül Neusatznak, szerbül Novi Sadnak. A város utóbbi majd száz évének történetéről szól ez a városregény és városdráma.

Újvidék két kulturális életszféra, Közép-Európa és a Balkán között fekvő limesváros. Története során gyakran cserélődtek más-más politikai s ezzel együtt nemzeti elveket valló gazdái, az első világháború végétől kezdve különösen sűrűn. Hol Horthyt, hol a szerb Péter királyt, hol Tito marsallt - előbb Sztálinnal együtt, később vele szemben - kellett éltetni. Hol a kommunista, hol a különféle nacionalista eszmékért illett lelkesedni, miközben minden fordulat után emberek tűntek el a Duna jege alatt (1942), tömegsírokban (1944-45), börtönökben (1948-49), a politika szervezte "spontán" népi forradalomban (1989), be nem vallott délszláv testvérháborúkban (90-es évek évek).

Ezeket a gyors váltásokat követi Végel regénye, részben saját tapasztalatai alapján, 1956-tól, amikor a közeli Szenttamásról gimnáziumba iratkozott, részben pedig Luka, a szerb fiákeres elbeszélése alapján, kinek apja horvátországi szerb felszabadítóként (Újvidékre mindig mindenki felszabadítóként jött) érkezett 1918-ban, s maradt itt, mint azóta sokan, egyre többen, akik az ígéret földjét vélték itt felfedezni. Kettejük történeteiből formálódik a hol magasztalt, csodált, hol lenézett, megvetett város múltjának és jelenének története. A színpadi változatból a szerbiai színházi gyakorlatban trendi politikai plakátszínház elképzeléseinek megfelelően az író epizódjai teljes mértékben kimaradnak, a bérkocsis sztorija pedig zömmel inkább a várossal kapcsolatos részletekre redukálódik.

Így lesz az előadás igazi főszereplője Újvidék - Neusatz - Novi Sad. Ennek ellenére nem kell arra gondolni, hogy az előadás nélkülözi a személyes emberi jelenlétet, de tény, hogy az egyes ember helyett elsősorban a városról, illetve a nemzetekről mint közösségekről szól. A színészeknek így hát hagyományos szerepek helyett csak kurta felvillanásra alkalmat adó pillanataik vannak, következésképp igazi szakmai felkészültséget és felelősséget a példás fegyelmezettséget tanúsító kollektív jelenetekben mutatnak. Ez elsősorban az olyan nagyobb epizódokban jut kifejezésre, mint a Tito újvidéki látogatását megelőző, a szocialista nemzetiségi kirakatpolitikát példázó, mára komikus jelenet: a kávét magyar pincérnek kell felszolgálnia, akit előre betanítanak, mit kell a marsall kérdéseire válaszolnia. Vagy a város egyik emblematikus helyszínén, a Dornstädter cukrászdában játszódó jelenetben, melyben üvegből vodkát vedelő, magyar és német nőket leteperő felszabadító orosz tisztek orgiáznak üvöltve. (Ez az epizód számomra a regényben is, az előadásban is eltúlzott, szerencsétlen közhely.) De demonstrálódik az előadást felvezető prológusban és az epilógusnak tekinthető záró jelenetben is. Az előbbiben a hosszú asztalnál ülő színészek frappáns mondatokban mutatják be a várost, az utóbbiban pedig olyan aktuális kérdéseket vetnek fel, mint hogy mit jelent itt kisebbséginek, magyarnak lenni, mikor asszimilálódunk, mit kell anyanyelven érteni, mi a nacionalizmus, kik a nacionalisták, van-e diszkrimináció és így tovább.

A velünk szemben ülő Mária Terézia (Krizsán Szilvia) elmondja Nominentur Neoplanta címen ismert adománylevelének szövegét, amit az előadás - leföldelve az évtizedes traumákat okozó emlékeket - ekképpen told meg: "Éljetek békében, szeressétek egymást, ez a soknemzetiségű város legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének." Hogy az előadás kinek mit jelent, embere válogatja, de ekkor felcsattan az addig feszülten figyelő közönség tapsa. Katartikus pillanat lenne, amely oldja a feszültséget - amit egyaránt érezhetett a szerb és magyar néző -, ha a százeurósokból varrt ruhát viselő császárnő szájára nem tapasztanának egy papírbankót.

Újvidéki Színház, február 16.

Szerző
A vajdasági magyar színjátszásról fesztiváli keretben. In. Varga Anikó (szerk.): Határutak / Border roads. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2014.
Szerző
Urbán János: Ajándék, novellák, gyermekkönyv, Forum, Újvidék, 1972
(Új Symposion. 1972/92.)
Szerző
Elolvasom

Alma mater

Ahogy ma a digitális technika, az internet idején az angol, úgy a 18. és részben a 19. században a latin volt a kor, több európai nyelvben mély nyomokat hagyott közös nyelve, mondhatnánk eszperantója. Nyelvünk is vagy szóösszetételekben vagy teljes szóalakokban ma is őrzi a latin múltat. Ez utóbbira felhozható példa az alma mater szókapcsolat, amelyet – bár többnyire tudjuk a jelentését – igencsak elvétve használunk, jószerivel akkor, ha archaizálunk, illetve ha keresztrejtvénybe kell beírni. Hogy most mégis szóba hozzuk, annak egyetlen oka Uri Ferencnek A magyar gimnáziumi oktatás története Újvidéken című, a Forumnál megjelent kötete, amely adatok, évszámok, tanár- és diáknévsorok, valamint érettségi tablók képei útján idézi meg a választott téma történetét 1789-től 2009-ig, kiegészítve ezt a volt tanárok és volt diákok személyes emlékeit tartalmazó írásokkal. Olyan szövegekkel, amelyeket elsősorban az említett személyes hangvétel jellemez, az, ami a különféle lexikonokban, szótárakban az alma mater szókapcsolat meghatározásaiban, értelmezéseiben is rendre előfordul.
A legújabb Idegen szavak szótára szerint a latin eredetű szókapcsolat jelentése ’tápláló anya’, ami az oktatás vonatkozásában olyan „iskola, egyetem” esetében használatos, melyhez „személyes viszony köti a diákokat”. Két nagy lexikonunk a Pallas és a Révai szinte szó szerinti azonos értelmezésében az alma mater „annyi, mint tápláló anya, az egyetemek hivatalos latin elnevezése, mellyel különös tisztelet jeléül, egyes német kiváló és régi középiskolákat is illetnek”. Az újabb lexikonok közül a fogalom történelmi visszatekintését a fenti értelmezéshez képest időben s térben is tágítja az, ami az 1993-as kiadású Nagy magyar lexikonban olvasható: „eredete a klasszikus római irodalom az anyatermészet erőforrásait meghatározó istenségek (Tellus, Ceres) – az előbbi a „föld és termőerejének római istennője és maga a Föld”, az utóbbi pedig a „gabona és a szántóföld termésének római istennője” – megjelölésére használt kifejezés. A középkortól kezdve egyetemek, illetve felsőoktatási intézmények diákos elnevezése, amely a volt tanítványok tiszteletét fejezte ki. Később egyes kiváló (főképp régi) középiskolákat is illettek ezzel a névvel.” A mindegyik meghatározásban szereplő „tápláló anya” kifejezést „édes anyá”-ra váltó Magyar Katolikus Lexikon szerint alma mater „az egyetem érzelmileg színezett neve. A középkor óta használják. 1300 körül az oxfordi egyetemet nevezték Mater Universitatisnak. A 14. századtól gyakori az Alma Universitatis névhasználat, s a 14. század 2. felében e két név olvadt eggyé az Alma Materben”. Ennél némileg liberálisabban értelmez a Magyar Larousse Enciklopédia, mely szerint alma mater „A tanulót kisgyermekkortól befogadó és felnőttként kibocsátó nyolcosztályos gimnázium, valamint az egyetem diákos elnevezése”. Hogy a fogalom a fennköltből, a latin eredet övezte tudós értelmezésből végül is, mára a diákszleng részévé vált, az csupán a nyelv alakulásának törvényszerűségét példázza és semmiképpen sem jelenti az alma mater iránti tisztelet csökkenését, ahogy ezt az újvidéki gimnáziumi oktatás történetét tartalmazó kötet személyes hangvételű írásai is tanúsítják.
Ezekben van, aki, mint az iskola legendás latintanára, Nyúl József, Újvidékre költözésének emlékével kapcsolta össze a gimnáziumban töltött éveit, van aki, ahogy Anika Gyula tanár úr a Futaki úti épületbe költözést idézte anno 1913-ból, vagy a lapszerkesztő Tomán Sándor, aki arra emlékezett, amikor hadikórház volt az épület, vagy mint a magyartanár, könyvkiadó Juhász Géza, aki az iskola könyvtári állományának rendezését, gyarapítását és a könyvtárnak a diákság életében a kötetlen beszélgetések színhelyét jelentő szerepét emelte ki, amire sokan valóban jó emlékként gondolunk. Az egykori diákok közül volt, akinek az osztályon belüli barátság jutott eszébe, mint a későbbi orvos Gáspár Klárinak, vagy aki a vasárnapi táncmulatságokat idézi, mint a gépészmérnök egyetemi tanár Simon Vilmos, volt, aki utazódiákként kapcsolódott be a gimi életébe, mint a szerkesztő temerini Góbor Béla, továbbá olyan, kinek legkedvesebb emléke első novellájának az iskolalapban való megjelenése, mint az író (Gobby) Fehér Gyulának, de említhetem kedves barátom, osztálytársam, a négy éven át a mögöttem levő padban ült, szerkesztő, majd egyetemi tanár Utasi Csaba sorait, melyben ő a rá jellemző komolysággal a tanárok felelősségteljes munkájára emlékezett, akik „Olyan útravalóval láttak el bennünket, amelyet később is hasznosítani tudtunk”.
S talán azt sem mellékes, hogy magam is diákja voltam az újvidéki alma maternek, ahol kétszer kezdtem meg tanulmányaimat. Mielőtt azonban bárkinek kajánkodni lenne kedve, hogy nyilván kidobtak, eltanácsoltak, megbuktam, sietek kijelenteni – nem, csak előbb, 1951-ben az akkor még létező nyolcosztályos gimnáziumba iratkoztam, majd két év után, amikor az addig érvényben levő 4+8-as rendszert felváltotta a 8+4-es oktatási struktúra, átkerültem az akkor nyílt Arany János nyolcosztályos iskolába, hogy újabb két után ismét gimnazista legyek a még mindig Papp Pál névre hallgató főgimnáziumban, amit nem sokkal később Moša Pijadera neveztek át. Könyvbéli szövegemben erről a négy évről írok, felidézve egy sikertelen részvételemet az egyik iskolai szavalóversenyen, ahol az akkor divatba hozott Radnóti- és József Attila-versek mezőnyében én, talán későbbi, harminc évig oktatott egyetemi tárgyamat megelőlegezve, Arany Jánostól A vén gulyást mondtam, továbbá remek Karinthy-estünket, melyen Fehér Gyulával az Énekóra című párjelenetet adtuk elő, vagy nem utolsósorban azt, hogy a Kókai Lajos, Somogyi Gyula, Kovács Árpád, Tóth Szilveszter, Kirs György, Simo Utornik és Mile Pečanac csapat tagjaként zsinórban négyszer nyertük meg a város kosárlabda bajnokságát.
Mindez már, sajnos, régóta csak történelem, amit jó felidézni, ahogy az osztályt is, amely csak egy volt gimink történetében a számos teljesen átlagos osztálya közül, de amelyből nyolc különféle mérnök, négy magyartanár, három-három orvos és matematikus, két-két gyógyszerész, földrajz- és némettanár, egy-egy képzőművész és tornatanár került ki.
Ha a számok, a nevek mögé nézünk, s látjuk azokat, akik ebben az újvidéki alma materben tanultak, akkor tudjuk igazán értékelni ennek az évekkel ezelőtt megjelent szabadkai és zentai gimnázium-történethez társuló kötetnek a jelentőségét, és ennek tudatában kívánhatjuk és remélhetjük, hogy a sort más városaink, elsősorban Zombor és Nagybecskerek hasonló iskolatörténetei fogják követni, kiegészítve így a valóban széles és gazdag vajdasági magyar oktatástörténeti körképet.
Gerold László

Szerző
Utasi Csaba: Vér és sebek. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Utasi Csaba: Csak emberek. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Utasi Csaba Tanár úrról. In. Tanulmányok. 2005/39.
Szerző
Utasi Csaba (1941–2010)
(Tanulmányok. 2010/43.)
Szerző
Utasi Mária: Hajnali ravatal. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Utasi Mária (1943‒1985)
(Híd. 1985/3.)
Szerző
Idézetek a butaság könyvéből
(Híd. 1996/4.)
Szerző
Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A kísérletezés könyve. In. Magyar Szó. 1965. december 19.
Szerző
A méregkeverő kötéltáncos
(Új Symposion. 1967/26–27.)
Szerző
Varga Zoltán: Várószoba. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Színműpályázat '70. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A színházteremtés izgalma. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Mi végre születik az ember. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A tanítvány. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Búcsú. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Varga Zoltán: Szökés. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Varga Zoltán: Indiánregény. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Varga Zoltán: Utónapló Mártáról. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Vasagyi Mária: Silentium album. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Írta és hitte Vébel Lajos. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Aszfaltlakók és árulók. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Végel László: Áttüntetések. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Végel László drámaírása. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Író a senki földjén. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Elolvasom

Élni az életet

Ez mindannyiunk vágya. De hogyan? – erről mindenkinek megvan a maga külön elképzelése. Van, aki állhatatosan nagy terveket forgat a fejében, világmegváltó tettekre vágyik, van, aki megelégszik a békés, szürke nyugalommal, s van, aki élvezni szeretné az életet. Ilyen Nagy Abonyi Árpád Kolumbusz és én (zEtna, 2013) novelláskötetének európai városokat járó énelbeszélője. Őt két dolog vonzza, a szép és a különös. Számára szép a brugge-i antikváriumban vásárolt elefántcsontnyelű nagyító, amellyel majd otthon – miután a vékony selyempapírból kicsomagolja – a polcról leemelt jókora Bruegel-album fölé hajolva szemlélheti, vizsgálhatja a képek legapróbb részleteit. De ugyanúgy vonzza a szép, ha ezt egy nőben ismeri fel, esetleg kettőben, akiket akkor fedez fel, amikor – ugyanabban a brugge-i történetben – zsebében az említett nagyítóval, a „több száz éves patrícius és beginházak” között sétálva bepillant egy kis könyvesboltba, ahol a „falhoz tolt kis asztalkánál” ülnek csevegve s olykor nevetgélve, előttük „egy üveg bor volt, és két pohár, meg néhány könyv”. Minden, „amit szerethet egy férfiember: könyv, bor és szép nő”. Hasonlóképpen jó érzéssel tölti el, egy kis étterem látványa, ahol a „megterített asztalokon gyertyák égtek, a kandallóban tűz”, ahol „kellemes lenne elfogyasztani” egy vacsorát, „kedélyesen cseverészni, hallgatni, amint koccintáskor megcsendülnek a kristálypoharak”, vagy beszélni keveset, „néha inni egy kortyot”, s „kibámulni az ablakon a hűvös, szeles utcára”. Csakhogy, ötlik hirtelen eszébe, az ábrándozásnál vonzóbb a nagyítóval szemlélhető (művészi) valóság, amit a Brugel-album nyújthat. Igen ám, de amikor a zsebébe nyúl, hogy megsimogassa a csodás szerzeményt, megrémülten tapasztalja, a drága kincs – nincs. Elveszett. Hol és mikor? – nem tudja, velünk se közölheti. Az viszont nyilvánvaló, hogy ez a veszteség több annál, mit egy nagyító eltűnése jelenthet. Ahogy a két szép nő utáni vágy puszta sóvárgás, amit eleve megvalósíthatatlanná tesz, hogy ketten vannak, ahogy nem engedheti meg magának a kis étteremben történő gondtalan fogyasztást sem, amit csak az ablakon át betekintve képzel el, ugyanúgy a művészetben való önfeledt elmerülés is csak illúzió, mert nagyító nincs. Az igazi valóság viszont, hogy otthon meg kellene mondani, hová tűnt a nagyító, de erre „semmilyen épkézláb magyarázat nem jutott” eszébe.

Ennyi a kötet első Rövid séta, őszi alkonyatban című novellája. Szinte semmi, s mégis remek szöveg, ahogy a többi novella is, melyekben az elbeszélő sétál, nézelődik, valahová betér, valakikkel találkozik, megismerkedik, randevút beszél meg, ami leginkább sikertelenül végződik, mert a vágyott nő „nem neki való”. A csodás flamencótáncosnőnek óriási hímtag himbálózik a lába között, a szép amerikai nőről kiderül, hogy a vele azonos húron pendülő behemót bi néger barátjának szánta ajándékul. Továbbmegy, ismét beül valahová, fogyaszt egy adag „tjap tjojt és ku yu lukot”, Pernod-t, jenevert kortyolgat, sangríát vedel, attól függően, éppen hol van, Párizsban, Brüsszelben, Amszterdamban, Barcelonában, Lisszabonban vagy Velencében (az egyes novelláknak ezek a helyszínei). Lehet bárhol, lényegében sehol sincs különösebb dolga, mint hogy ott legyen. Igaz, olykor, mintegy en passant megemlíti, hogy konferenciára jött, kiállítást kell megnyitnia, vagy éppen egy reménytelen szerelemből menekül, hogy „az idegen környezet örökre kimossa majd belőle a kiábrándult vágyakozás elviselhetetlennek érzet kínját”. De ezekkel az okokkal hosszabban, részletesebben nem foglalkozik. Ennek ellenére, bár hősünk élvezi az életet, nem lehet nem arra gondolni, hogy valójában sehol sem érzi jól magát. Idegen, akárhol is van, ahogy erre a kötet mottója szinte észrevétlenül eleve felkészíti az olvasót: „Idegenként jöttem, idegenként is távozom”.

Minden szöveg mélyén ez az érzés húzódik meg. S ettől lesznek Nagy Abonyi Árpád novellái többek, értékesebbek, mint amit a különös kalandok – ezekről egy váratlan szürrealista csavarintás után már nem tudni, hogy valósak vagy elképzeltek –, a gondtalan séták, ődöngések, bolyongások alapján vélnénk. Szórakoztató irodalom, de nem a lektűr, s nem is a női magazinokbeli sztorik könnyedségével olvastatják magukat ezek a szövegek. Olvasói élvezetet nyújtó, nyelvileg példás, igényes irodalmi alkotások, s mint ilyenek hézagpótló szerepük is lehet(ne) a vajdasági magyar irodalomban szinte hiánycikknek számító míves szórakoztató irodalom – talán Kopeczky László kisregényeit és dráma szövegeit leszámítva – igencsak kevés művet tartalmazó palettáján.

Gerold László

Szerző
Elolvasom
Városdráma. Végel László: Neoplanta
(Magyar Narancs. 2014. március 27.)

Városdráma

Végel László: Neoplanta

Hogy a két vajdasági alkotónak, a prózaíró Végel Lászlónak és a rendező Urbán Andrásnak közös produkcióban találkozniuk kellett, az természetes.

Végel írói érdeklődését már évek óta a hazátlanság érzését jelentő területenkívüliség és ugyanakkor egy városhoz, Újvidékhez való kötődés kettőssége jellemzi, ahogy többek között ExterritóriumHontalan esszékBűnhődés, illetve Újvidéki trilógiaPeremvidéki élet, Neoplanta című kötetei tanúsítják. Urbán rendezéseinek pedig meghatározó jellemzője - ahogy többek között az Urbi et OrbiTurbo ParadisoA kisinyovi rózsa és a Pass-port trilógia példázza - a politikai időszerűség és az avantgárdként aposztrofált formai modernség. Mindkét opust elkötelezett gondolkodás, tudat határozza meg, aminek logikus eredménye a Neoplanta (2013) színpadi változata (dramaturg: Gyarmati Kata) az Újvidéki Színházban.

Mária Terézia 1748-ban szabad királyi várossá nyilvánította a péterváradi sánccal szemben levő, addig névtelen települést. Ettől kezdve nevezték Neoplantának - utalva a lakosság nemzetiségi öszszetételére -, magyarul Újvidéknek, németül Neusatznak, szerbül Novi Sadnak. A város utóbbi majd száz évének történetéről szól ez a városregény és városdráma.

Újvidék két kulturális életszféra, Közép-Európa és a Balkán között fekvő limesváros. Története során gyakran cserélődtek más-más politikai s ezzel együtt nemzeti elveket valló gazdái, az első világháború végétől kezdve különösen sűrűn. Hol Horthyt, hol a szerb Péter királyt, hol Tito marsallt - előbb Sztálinnal együtt, később vele szemben - kellett éltetni. Hol a kommunista, hol a különféle nacionalista eszmékért illett lelkesedni, miközben minden fordulat után emberek tűntek el a Duna jege alatt (1942), tömegsírokban (1944-45), börtönökben (1948-49), a politika szervezte "spontán" népi forradalomban (1989), be nem vallott délszláv testvérháborúkban (90-es évek évek).

Ezeket a gyors váltásokat követi Végel regénye, részben saját tapasztalatai alapján, 1956-tól, amikor a közeli Szenttamásról gimnáziumba iratkozott, részben pedig Luka, a szerb fiákeres elbeszélése alapján, kinek apja horvátországi szerb felszabadítóként (Újvidékre mindig mindenki felszabadítóként jött) érkezett 1918-ban, s maradt itt, mint azóta sokan, egyre többen, akik az ígéret földjét vélték itt felfedezni. Kettejük történeteiből formálódik a hol magasztalt, csodált, hol lenézett, megvetett város múltjának és jelenének története. A színpadi változatból a szerbiai színházi gyakorlatban trendi politikai plakátszínház elképzeléseinek megfelelően az író epizódjai teljes mértékben kimaradnak, a bérkocsis sztorija pedig zömmel inkább a várossal kapcsolatos részletekre redukálódik.

Így lesz az előadás igazi főszereplője Újvidék - Neusatz - Novi Sad. Ennek ellenére nem kell arra gondolni, hogy az előadás nélkülözi a személyes emberi jelenlétet, de tény, hogy az egyes ember helyett elsősorban a városról, illetve a nemzetekről mint közösségekről szól. A színészeknek így hát hagyományos szerepek helyett csak kurta felvillanásra alkalmat adó pillanataik vannak, következésképp igazi szakmai felkészültséget és felelősséget a példás fegyelmezettséget tanúsító kollektív jelenetekben mutatnak. Ez elsősorban az olyan nagyobb epizódokban jut kifejezésre, mint a Tito újvidéki látogatását megelőző, a szocialista nemzetiségi kirakatpolitikát példázó, mára komikus jelenet: a kávét magyar pincérnek kell felszolgálnia, akit előre betanítanak, mit kell a marsall kérdéseire válaszolnia. Vagy a város egyik emblematikus helyszínén, a Dornstädter cukrászdában játszódó jelenetben, melyben üvegből vodkát vedelő, magyar és német nőket leteperő felszabadító orosz tisztek orgiáznak üvöltve. (Ez az epizód számomra a regényben is, az előadásban is eltúlzott, szerencsétlen közhely.) De demonstrálódik az előadást felvezető prológusban és az epilógusnak tekinthető záró jelenetben is. Az előbbiben a hosszú asztalnál ülő színészek frappáns mondatokban mutatják be a várost, az utóbbiban pedig olyan aktuális kérdéseket vetnek fel, mint hogy mit jelent itt kisebbséginek, magyarnak lenni, mikor asszimilálódunk, mit kell anyanyelven érteni, mi a nacionalizmus, kik a nacionalisták, van-e diszkrimináció és így tovább.

A velünk szemben ülő Mária Terézia (Krizsán Szilvia) elmondja Nominentur Neoplanta címen ismert adománylevelének szövegét, amit az előadás - leföldelve az évtizedes traumákat okozó emlékeket - ekképpen told meg: "Éljetek békében, szeressétek egymást, ez a soknemzetiségű város legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének." Hogy az előadás kinek mit jelent, embere válogatja, de ekkor felcsattan az addig feszülten figyelő közönség tapsa. Katartikus pillanat lenne, amely oldja a feszültséget - amit egyaránt érezhetett a szerb és magyar néző -, ha a százeurósokból varrt ruhát viselő császárnő szájára nem tapasztanának egy papírbankót.

Szerző
Elolvasom

Külhoniság

Hogy másodszor is szeretnék foglalkozni a könyvhéten megjelent Hazám című kötettel, melyben tizenöt magyar értelmiségi vallott arról, számára mit jelent vagy nem jelent a haza, annak egyetlen magyarázata, amint legutóbbi jegyzetem záró szakaszában jeleztem, hogy a megkérdezettek között két külhoni (határon túli) magyar értelmiségi is található, a romániai költő-politikus, Markó Béla és vajdasági írótársunk, Végel László, kiknek véleménye számunkra, kisebbségben élő magyarok számára igencsak figyelemre méltó lehet.

Az erdélyi Markó számára a haza, bármennyire is szép szó – „üres” fogalom, mert nem tudja „tartalommal telíteni, megfoghatóvá tenni”. Ennek oka, hogy az erdélyi magyarok „évszázadok óta úton” vannak, „miközben – ahogy írja – igazából el sem mozdultunk innen”. Idézzem tovább: „A hazát nem látom. Nem is láttam soha! Van nemzetem, vitázom róla, szeretem, haragszom rá, van családom, van szülőföldem, van otthonom, ezek mind megnevezhetők”, De nincs hazája. Mert képzete szerint „a haza jóval több, mint a szülőföld”, és „csak szerencsésnek mondható nemzeteknél esik egybe az országgal”. Hogy az országot, ahol született és él, nem tekinti hazájának, annak egyetlen „apróság” az oka, hogy hiányzik a „jog”, amely nélkül nincs haza. Ezt a szervi hibát lehetne talán figyelmen kívül hagyni, ahogy egyik versében a szintén erdélyi származású költő, Balla Zsófia írta, aki szerint „hogyan élek, az a hazám”, de ez Markó szerint csupán „kibúvó”: „A lehetséges hazájukban hazátlanságra – jogtalanságra – ítélt emberek dacos visszavágása, hogy nincsen, tehát nem is kell”.

Mindezek után óhatatlanul is felmerül Markóban a kérdés: megoldás-e, add-e, pótolhatja-e a nem létező hazát a kettős állampolgárság? Szerinte nem. Mert a haza vonatkozásában a kettős állampolgárság „nagy becsapás”. Csupán illúzió. A kettős állampolgársággal rendelkezők azt hiszik, „van már államuk kettő is”, ami kötelességek mellett némi jogokat is jelent, „de hazájuk még mindig nincsen”. Ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy volt az életében „néhány pillanat”, amikor „az ország–állam–haza–Romániát” ő is „megvalósíthatónak” látta, amit nem szégyell, viszont rá kellett jönnie, hogy tévedett. S ezt nem is bánja, mert „haza nélkül sokkal inkább lehet élni, mint otthontalanul”, ami nem zárja ki azt, hogy lemondjanak annak kereséséről, „ami nincs”. Mert kellene, hogy mint minden kisebbségnek a Romániában élő magyaroknak is legyen hazájuk. Ne csak a „magasban”, ahogy Illyés Gyula írta. A kisebbség Markó szerint sajátos csiki-csuki helyzetben van, s ezt az „itt a nemzet, ott a haza” ellentmondást nem lehet megoldani azzal, hogy Magyarországot „»anyaországként« aposztrofálja”. Igaz, hogy a magyarság nemzetként összetartozik, de a határon túl élő magyar kisebbség „nem kirajzott gyermekei” az anyaországnak. A kisebbség számára Magyarország a volt haza.

Mindezek után felmerül a kérdés: „kisebb-e, kevesebb-e az ember, aki sehogy sem leli a hazáját, mert itt is van, ott is van belőle valami, itt a szülőföld, ott a közös történelem egy része, itt a jövő, ott a múlt, de sohasem tud egy helyre kerülni az egész”.

Számunkra, vajdasági magyarok számára is ismerős dilemma a két „haza” közötti hontalanság. Ezt példázza Végel László vallomása, aki abból indul ki, hogy számára „a haza és a szülőföld soha sem fedte egymást”. Az ő esetében a problémát tovább bonyolította, hogy Szenttamásról Újvidékre kerülve a haza fogalmáról kétféle változatával ismerkedett meg. Azzal, amit a „szülőföldhöz ragaszkodó egyszerű emberek között” és azzal, „amilyenről az újvidéki tömblakásokban, avagy a budai villákban” képzelegnek az írók. Ezt az ellentmondást úgy látta feloldani, hogy magát „plebejus kozmopolitának” tartja.

Hogy Végel számára az országot, ahol él, nem tekintheti saját hazájának is, annak oka, hogy „Nacionalizmussal kompromittálták a hazát!”. Nem is egyszer. A politika a vétkes abban, hogy a „nacionalizmus és a patriotizmus a széles néptömegekben mély gyökeret eresztő ortodoxiává vált”. Ennek drasztikus bizonyítéka, hogy a kilencvenes évek végétől Szerbiában a „»külvárosi nacionalizmus« kiseperte a közéletből csírájában elfojtott polgári nacionalizmust, ugyanakkor radikális támadást intézett a kozmopolitizmus, a hazátlanság, a gyökértelenség drámai problémájával szembesülő értelmiségiek ellen”. Következésképp a miloševići rendszerben, amikor nyilvánvaló volt, hogy a „parlamenti választások csak kemény nacionalizmussal és hazafiasággal nyerhetők meg. A haza újra árucikké, politikai demagógiává vált”. S ez a „kisebbségben is módosította a patriotizmus és a haza értelmezését”. Egyesek számára Szerbia formális, a nemzet s Magyarország viszont virtuális haza lett, míg a kisebbség zöme a „két haza között él”. Ebből adódik, hogy „Egyiket sem tagadja meg, de egyikkel sem üzletel”. Így alakult ki az a sajátos felfogás, mely szerint „Nyelvem hazája nem a hétköznapom hazája, a hétköznapom hazája viszont nem a nyelvem hazája”. Ezt Végel magára is érvényesnek tartja, ő is ebben a „se itt, se ott” helyzetben érzi magát, s ezért vallja/vállalja, hogy „két haza között hontalan. Hontalan lokálpatrióta”.

Mind a két, egymáshoz igen közel álló szemlélet egyszerre tanulságos, mert gondolkodásra is és vitára is ösztönöz.

Gerold László

Szerző
Verebes Ernő: Skizofónia, avagy az Isten csendje. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Érteni és/vagy nézni? (Verebes Ernő: Teremtőhadjárat)
(Híd. 2005/3.)
Szerző
Látomásnak ajtót nyitni
(Híd. 1985/1.)
Szerző
Elolvasom

Volt egyszer egy színház

A napokban azonközben, hogy a körülöttünk levő világ s magam is az ünnepre készültünk, szerényebben, mint valaha, egy könyvvel foglalkoztam, mert elvállaltam, hogy a két ünnep között bemutatom, mondok róla néhány tőlem telhető szót. Természetesen olyan könyvről van szó, amely hozzám közel áll, különben nem vállaltam volna bemutatását. Közeli, mert tárgya érdekel, abba a körbe tartozik, amelyben az engem foglalkoztató témák tartoznak. Színházi könyv. Egészen pontosan színháztörténeti, ami ugyanaz, mint bármelyik színházi tárgyú kiadvány és mégis más. Attól, hogy színjátszásunk egy időben keskeny szeletét dolgozza fel, azt a tíz évet, amikor Topolyán Járási Magyar Népszínház volt. Ennek történetét dolgozta fel Virág Gábor, a fáradhatatlan helytörténész. Testes könyv, ebben a tárgyban nálunk a legtestesebb.
Ha színházi könyvről írok/beszélek, gondoltam, akkor bevezetőként legillőbb színészt idézni, pontosabban a színészkirályt, Latinovits Zoltánt. Ő írta: „a színész halála után csak emlékek maradnak. Festmény vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely pillanat viaszlemeze, kellékek, rossz kalap, sétabot”.
A színház sorsa is ilyen, mint a színészé, aki a színház lelke, aki nélkül nincs színház. Olykor alig marad utána valami, kivált, ha nincs intézményes hagyományőrzés, mint errefelé volt akkor, amikor a topolyai színházat felszámolták. Ezért nevezném bátornak Virág Gábor vállalkozását, hogy szinte a semmiből megírta ennek a színháznak a történetét.
Tudjuk, miféle emlékőrző dokumentumokra támaszkodhat az a kutató, aki akárcsak egy mindössze tíz évig létezett színház történetét akarja megírni. Felhasználhat az előadásban történő minden változást, minden effektust tartalmazó rendezőpéldányokat, ha arra kíváncsi, milyen látványelemekre építettek, tanulmányozhatja az előadások díszlet- és jelmezterveit, megismerheti a műszaki adottságokat. Az alapítólevéltől a számla- és pénztárkönyvön át az esténként vezetett előadásnaplóig böngészve megismerheti a színház szervezeti felépítését és működését, láthatja, milyen anyagi körülmények között működött a színház, melynek történetét szeretné megírni. Ahhoz, hogy a társulatról legyenek ismeretei, kézbe veheti a színlapokat, műsorfüzeteket, a kritikákat, nyilatkozatokat, a fényképeket. Foglalkozhat az adott környezettel, melyben a színház élt, végezhet közönségszociológiai kutatásokat és így tovább és így tovább. Van mire építenie annak, aki színháztörténetet akar írni.
A topolyai színház esetében azonban vajmi kevés fogódzó kínálkozott a kutató számára. Nincs meg az alapítólevél, nincsenek rendező- vagy súgópéldányok, nincs leltárkönyv, amiből látható lenne, milyen jellegű darabokat játszhattak, nincs – ha volt egyáltalán – előadásnapló. Van néhány pénztári kimutatás, fizetésjegyzék, s vannak plakátok, színlapok, főleg pedig fotók és újságcikkek meg kritikák. Ennyiből kellett Virág Gábornak gazdálkodnia, s ennyiből hozta létre a topolyai színház történetét, amihez felvázolta az időben távolabbi, majd pedig közvetlen előzményeket, azt a gazdag műkedvelő életet, ami erre a közép-bácskai mezővárosra jellemző volt, s amelyből az 1949 és 1959 között ez a kiválóan teljesítő színház kialakult. A kutató érdeme, hogy a szórványos dokumentáció ellenére is igyekezett bemutatni a színház működését. Könyvének valódi értékét azonban a gazdag fotóanyag és a színészi lexikonnak nevezhető adattár jelenti. Az utóbbiból megtudni, a színészek közül ki mit játszott, a fotók alapján pedig következtethetünk a topolyai előadások látványvilágára és színészi játékstílusra. Arra, amivel Virág Gábor nem foglalkozik, de amihez könyve gazdag forrásanyagot nyújt azok számára, akik ehhez nála avatottabbak.
Csodálatosak ezek a színház egykor tagjai által rendelkezésre bocsátott fotók! Jól látható, hogy a szerény anyagi lehetőségek mellett ügyeltek arra, hogy az előadott darabok kor-, műfaj- és stílusbeli jegyeit hitelesen prezentálják, hogy a megidézett valóság illúzióját keltsék, ezt a föstött díszletképek sem cáfolják. Leltárkönyv nem maradt fenn, de a képek alapján ez akár rekonstruálható is lehetne. S ami talán még ennél is lényegesebb, a csoportjelenetek – ebből van a legtöbb – szépen példázzák az egymásra figyelő kollektív játék érvényesülését. Azt a közösséget összetartó igyekezetet, amely a topolyai társulatot általában jellemezte nem csak a színpadon, hanem a mindennapi életben is, melyben mindenki mindenes szerepet vállalt, ha kellett ruhát varrt, díszletet festett, súgott, kulisszát tologatott. Ugyancsak a képekről ismerszik meg az a – nyilván a műkedvelő előéletből hozott – túlgesztikuláló játék, amire kéz-, fej- és testtartás ismétlődő pózai utalnak.
Vélhetőleg nem csak a topolyaiak, hanem mindenki számára, akit érdekel kulturális hagyományunk, érdeklődéssel olvasható Virág Gábornak a vajdasági magyar színjátszás múltját feldolgozó, színháztörténeti köteteink immár népes családjának legújabb vállalkozását jelentő, számos tanulsággal szolgáló forrásértékű munkája.
Gerold László

Szerző
Drámakalauz Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Barácius Zoltán: Bántanak. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Szombaton és vasárnap. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Barácius Zoltán: Mestermutatványok. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Olvasónapló (Barácius Zoltán: Megkésett rekviem; Pataki László: Elmúlt bizony a régi szép idő...; Zoran T. Jovanović: Narodno pozorište dunavske banovine [1936–1941]; Mileta Leskovac scenograf)
(Híd. 1997/7–8.)
Szerző
Elolvasom

Nyelvcédula

Miközben a mostani jegyzetet írom, zajlik Adán a hagyományos Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok néven számon tartott, régiónknak a tanszéki Egyetemi Nyelvészeti Napokkal együtt legjelentősebb nyelvészeti tárgyú rendezvénye. Ennek keretében, mint előző években, ezúttal is különböző korosztályokat mozgósító rendezvényeket (beszédverseny, irodalmi pályázat, nyelvi vetélkedő) tartanak, majd megkoszorúzzák a nyelvész előd, Szarvas Gábor szobrát, s végül tudományos tanácskozásra kerül sor, melynek mostani témája a beszéd- és szövegértés. Nem véletlen tehát, hogy ebben a jegyzetben, illetéktelenül bár, éppen a nyelvészettel, pontosabban nyelvünkkel kapcsolatos gondolatokat szeretnék megosztani a Portéka olvasóival. Még pontosabban egy örvendetes jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, nevezetesen arra, hogy újabban ismét nagyobb figyelem illeti nyelvünk állapotának ügyét. Erre többek között egy kiadvány és az újságban meg-megjelenő nyelvi kérdésekkel foglalkozó, lassan állandósulni látszó rovat utal.
Milyen nyelvünk jelenlegi állapota?
Erről az utóbbi időben két ellentétes véleménnyel találkoztam. Az egyesek szerint kielégítő, olyan, mint az adott körülmények között lehet, pontosabban nem romlik, a mások pedig egyre inkább elsilányul. Mindkét vélemény szakvélemény. Engem, nem lévén szakember a kérdésben, csak olyan valaki, akinek írással foglalkozván fontos nyelvünk állapota, amiről mind a beszédműsorok, mind az írásos megnyilvánulások, a sajtó alapján nem vélem, hogy a legjobb kondícióban lenne, természetszerűen foglalkoztat a kérdés. Ezért is vettem örömmel Vukov Raffai Éva Az örökíró, a hemijszka és ami körülöttünk van című könyvét (Életjel, Szabadka) és az Üveggolyóban Kávai Mucsi Katalin Piros ceruza című rovatát, melyek Kossa Jánosnak a hatvanas években megjelent Így írunk mi című nyelvápoló köteteit, illetve a Magyar Szó egykor hetente olvasható nyelvművelő rovatát/mellékletét hozzák emlékezetembe.
Amint a kissé hosszú című, akárha szakdolgozatként készült tanulmányt tartalmazó könyv hátlapján olvasható: „Mindazok, akik nem a társadalom többségi nyelvét beszélik, anyanyelvük standard változatával »hivatalosan« alig találkoznak. A kötet ennek a nyelvi helyzetnek vajdasági vonatkozásaival foglalkozik. Célja, hogy ha valaki akár csak egy fejezetét is elolvassa, más szemlélettel tekintsen saját és mások nyelvhasználatára”. Kétségtelenül szándékot, elvárásokat jól pontosító szöveg, amihez az alcím – A magyar nyelvhasználat vajdasági terei: nyelvi tervezés és oktatás – nyújt közelebbi eligazítást. Ennek megvalósításaként szól a szerző azokról a feladatokról, melyekkel Szerbiában mi kisebbségi magyarok „az anyanyelvtanítás, illetve az anyanyelven való nevelés” kérdését illetően érdekeltek lehetünk.
A tanulmányban világos érveléssel, jól megválasztott hivatkozásokkal és példákkal kirajzolódnak a „magyar nyelvtervezési stratégia legfontosabb problémakörei”. Ezek kapcsán vizsgálja a szerző a nyelvi érintkezésben a szerb hatást, a szerbből való kölcsönzés formáit, a kétnyelvűséget, valamint a kisebbségi anyanyelvi nyelvhasználat során felmerülő egyéb gondokat. Jó módszertani eljárással előbb egy-egy probléma általános megközelítését adja, ezt követően pedig a kérdés kisebbségi vonatkozásaival foglalkozik. Ennek egyik szép példája A nyelvi korpusztervezés című fejezet, amit a „vajdasági magyar nyelvre vonatkozó korpusztervezés lehetséges területei”-nek számbavételével zár le. Ezek között említi a gazdasági és kereskedelmi termékek elnevezését, a banki ügyintézést, a termelés és a termelési folyamatok, eszközök megnevezését, a közigazgatásban használt fogalmakat, a szolgáltatóiparbeli kifejezéseket, a filmcímek magyar nyelvű változatait és az ügyintézés szókészletét. Külön jelentősége Vukov Raffai Éva könyvének a pedagógusok, elsősorban a tanítók szerepének hangsúlyozása a nyelvi tervezés oktatásbeli szegmensében.
A kötet második részében a szerző kérdőíves felmérések alapján a „vajdasági magyar beszélők nyelvhasználatának” néhány jellegzetes formáját vizsgálja s készít az ambulantától a zsmigavacig ábécé sorrendbe szedett harminckét kifejezés használatára vonatkozó szójegyzéket, majd bemutatja a sajátos kommunikációs nyelvi hibákat.
A hasznos és fontos kötet egyértelmű üzenete szerint a nyelv hatalom, mellyel a beszélő rendelkezik, de amely csak akkor kap értelmet, ha helyesen használjuk.
Erre a helyes nyelvhasználatra ösztönöznek, nevelnek a Képes Ifjúság lektorának, Kávai Mucsi Katalinnak olvasmányosan tanulságos piros ceruzás észrevételei napilapunk hétfői mellékletében.
Gerold László

Facebook

Szerző
Vukovics Géza: Varázsszem. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Weigand József két színműve. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
A költő világnézete a jó vers
(Új Symposion. 1965/6–7.)
Szerző
Ősbemutató rengeteg kérdőjellel. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék,1998.
Szerző
Helyzetgyakorlatok. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék,1998.
Szerző
„A” színházi plakát
(Híd. 1982/4.)
Szerző
Bogdánfi Sándor: Bűnösök. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Végtelen, fekete cérnaszál. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Bognár Antal: Eligazodni. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
A szártól a gyökér felé. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Naturalizmusértelmezés. In. Gerold László: Meglelt örökség. Tanulmányok, esszék, kritikák a XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1994.
Szerző
Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
In memoriam Bosnyák István (1940–2009)
Játék a tűzzel (Brestyánszki & Co.: Érintetlen)
(Híd. 2006/10.)
Szerző
Elolvasom

Színe és visszája

Az alábbi jegyzetben egy fontos, de művészi megvalósításában nem éppen problémamentes előadásról lesz szó. Nevezetesen a Vörös című produkcióról. Az előadás szövegkönyvét sok-sok oldalnyi dokumentum, vallomás felhasználásával Brestyánszky B. Rozália jegyzi, rendezője Máté Gábor, szereplői a Népszínház és a pesti Katona József Színház színészei. Tárgya az itteni magyarság újabb kori történelmének két legnagyobb traumát okozó eseménye: az 1942-es újvidéki razzia és a két évvel későbbi megtorlás. Az előbbi a kollektív bűnösség máig fel-felhozott, igazságtalan vádjának pecsétjét égette a vajdasági magyarság tudatába, amit a hatalom orvoslás helyett csak gerjesztett, miközben a megtorlásként ismert partizán-bosszú a több tízezer (ma sem tudni, pontosan mennyi!) ártatlan áldozatot követelő tömeges mészárlást tabutémaként, meg nem történtként kezelte. A történelem fintora, hogy mindkét véres (erre utal az előadás címe) esemény a magát felszabadítónak tartó hadsereg tette, miközben elszenvedője pedig az itteni magyarság volt. Amint a sajtóból tudjuk, mintegy negyedszázada annyi változás történt a valóban kényes múlt vonatkozásában, hogy bár nehezen és lassan, de mégis oldódott a tilalom, írni, sőt beszélni lehetett a 44-ben történetekről, megkezdődött a tényfeltárás, tanácskoztak róla, sőt állami szintű intézkedések is történtek, ami biztató, de a többségi nemzetben elültetett tévhit eltüntetése, felszámolása (l. falfirkák, szobor- és sírgyalázások, verések stb.) még jó időbe telik. Ezért van szükség a művészi szó erejére, segítéségére. Ezt szolgálja az irodalom után a mostani szabadkai/pesti előadás, a szabadkait november elején követi a pesti bemutató.

Ez lenne a jegyzet címében olvasható színe ennek a rendhagyó, de fölöttébb fontos, kifejezetten bátor és provokatív színházi gesztusnak. A visszája viszont az előadásra utal, arra, hogy az izgalmas és döbbenetes történelmi anyag nem mindig kap hiteles formát.

Kétségtelen, hogy a téma előadássá formálása nem volt könnyen megoldható feladat. Egyfelől tisztelni kellett a felhasznált vallomások, visszaemlékezések dokumentum jellegét, azt mérhetetlen fájdalmat kellett kifejezni, ami az emberekben, a családokban szinte a mai napig akkumulálódott, másfelől pedig ezt irodalommá/színházzá kellett alakítani. S ez hagy némi kívánnivalót. Annak ellenére, hogy az egyes részletek nem csak valóságként, de szövegként is erősek, hitelesek, s hogy az előadásnak több döbbenetes jelenete van, mindenekelőtt a nézőket fogadó kép, amikor a földbe temetett kezeket, lábakat, fejeket látunk, illetve a zárókép, melyben a „játéktér” – istenem, mennyire nem ide illő szó! – közepén emelkedő, ásókkal teletűzdelt, hullákkal övezett halom dominál, az összkép mégis kevésbé megrázó, mint ahogy ez a tényanyagból következne, mert időnként erőtlenebb a művészi szó ereje, mint a felidézett valóság. A kettő nincs egyensúlyban. Vagy azért, mert a több a szöveg, mint kellene, figyelmünket felesleges ismétlések terhelik, aminek következtében az az érzésünk, hogy szöveg van, de nincs – nem emberi, hanem – irodalmi vonatkozásban dráma. Vagy azért, mert miközben feleslegesen ismétlődnek a jelenetek, a színészek a ripacskodásig menően túljátsszák a brutalitást. Semmiképpen sem szeretném menteni a gaztettekre képes partizánokat, de azt hiszem, ha kevésbé vadak, ha érezzük, hogy hidegvérrel teszik, amit valóban tettek, az a színpadon hatásosabb az üvöltözésnél. A brutalitást, ahogy a részegséget sem széles gesztusokkal lehet hitelessé tenni, a részegséget, a kegyetlenséget is nem külső eszközökkel, hanem belülről kell ábrázolni. S ez leggyakrabban nem történik meg. Igaza van Szirtes Áginak, aki Fekete Ernővel az előadás sztárszínésze, hogy a „nagy kidomborodó egyéni alakítások” helyett a „szerves együttlét”-nek kell megmutatkoznia. S bár szinte mindenkinek van egy-egy hosszabb, de inkább rövidebb numerája, az előadás valóban az összjátékra épül. És ezzel nem is lenne gond, ha a ripacskodás nem csökkentené a hatás. Ez alól olyan jeles színészek sem mentesülnek, mint például Pálfi Ervin, Csernik Árpád vagy Szőke Attila, akiktől eddig távol állt az efféle olcsó poénkedés. A női részleg a visszafogottabb, a hitelesebben szenvedő és a hitelesebben kegyetlen.

Ez lenne a visszája annak az előadásnak, amelyet – mert nagyon fontos, hogy a téma színpadon is megszólaljon – nagy-nagy érdeklődéssel vártunk, melynek szókimondására igény van, de amely előadásként felettébb felemásra sikeredett. Csak abban bízhatunk, hogy a vadhajtásokat idővel visszanyesik, s rátalálnak arra a hangra, amely a témát illően drámaibbá teszi.

Gerold László

Szerző
Mintha (Burány Nándor: Összeroppanás)
(Hungarológiai Közlemények. 2000/2.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Hatvan magyartanár. In. Magyar Szó. 1969. július 27.
Szerző
Tanárokról. In. Magyar Szó. 1969. augusztus 24.
Szerző
„Csak egy tanár”. In. 7 Nap. 1969. október 3–31.
Szerző
Hatvan magyartanár. Jegyzetek egy szociológiai felmérés ürügyén. In. Híd. 1969/11–12.
Szerző
Harminchat magyartanár
Szerző
Szociográfia vagy régi viták felelevenítése?
Szerző
Diákok, magyartanárok és szociográfia
Szerző
Jegyzet Gerold László művelődés-szociográfiai tanulmánykötetéről
Szerző
A Rólunk is vallanak című könyvről
Szerző
A kezdeményezés dicsérete. In. Magyar Szó. 1972. január 29.
Szerző
Gerold László. In. 7 Nap. 1972. november 17.
Szerző
Hatvan vajdasági magyartanárról. In. Pedagógia Szemle. 1973/12.
Szerző
Színháztörténeti híd. In. Népszabadság. 1977. február 13.
Színháztörténeti utazás
Szerző
Gondolatok egy könyv ürügyén. In. Új Szó. 1977. szeptember 16.
Szerző
Érték és valóság. In. Alföld. 1979/12.
Szivacstalaj, homofutó... In. Magyar Szó. 1981. november 7.
Bizottsági jelentés
Szerző
Eredmények és tennivalók színháztörténetünk kutatásában
Szerző
Kritikus a szomszédból. In. Nagyvilág. 1985/4.
Színházi kultúránk felnőtté válása
Szerző
Színház a nézőtérről. In. Életünk. 1986/1.
Színházesszék. In. Magyar Képes Újság. 1986. április 6.
Szerző
A színházi változások nyomdokain. In. Magyar Szó. 1986. május 3.
Színháztörténetünk nagy és fontos fejezete. In. Magyar Szó. 1990. december 15.
Szerző
Ex libris. Élet és Irodalom. 1991. július 12.
Szerző
Dráma és színjátszás Szabadkán. In. Színház. 1991/12.
Szerző
Meglelt örökség. In. Irodalomtudományi Közlemények. 1995/5–6.
Szerző
A fókuszban: Kosztolányi. In. Magyar Szó. 1997. május 10.
A drámatörténész és kritikus térségünk magyar színműveiről. In. Magyar Szó. 1999. július 3.
Szerző
A „korszerűtlen” kritikus
Szerző
Könyvtörténetünk újabb fejezete
Szerző
Készülő irodalomtörténet. In. Magyar Szó. 2001. március 1.
Levelek Bergengóciából. In. 7 Nap. 2002. május 1.
Szerző
Egy egészet keresve. In. Hitel. 2008/9.
Szerző
Átírás(s)ok(k). In. Irodalomtörténet. 2009/3.
Szerző
Gerold Gionja
Két monográfia Gionról. In. Irodalomtörténet. 2010/1.
Kívülről, belülről. In. Kalligram. 2011/1.
Szerző
Emlékek nélkül, kulcslyukon át. In. Kalligram. 2012/1.
Szerző
Szabotázs
Szerző
Interjúk
„Nyolcvan év már alkalmas számadás készítésére”
Őszintén meg kell mondani, amit az ember akar
Szerző