Skip to main content

Gion Nándor

prózaíró
szerkesztő

A fotó forrása: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/gion-nandor

Az általános iskolát Szenttamáson, az ipari szakiskolát (1959) Szabadkán végzi. 1963-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez tanári oklevelet. 1963-tól 1983-ig és 1985-től 1993-ig az Újvidéki Rádió munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője. 1983 és 1985 között az Újvidéki Színház igazgatója. 1993-tól Magyarországon él, szabadfoglalkozású író.

Szenttamás példás módon őrzi Gion Nándor emlékét. Az író felújított és emléktáblával megjelölt szülőházát 2012. augusztus 14-én Gion Nándor Emlékházzá avatják. A munkássága iránti figyelem jeléül 2012-től a Gion Nándor Emlékház és az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet a „magyar irodalom és szellemiség gazdagítása, új művek írásának serkentése és a gioni irodalmi diskurzus továbbélése” céljából három-három évente regényre, illetve ifjúsági regényre, évente pedig novellára, illetve szerbül még nem olyasható Gion-novella fordítására ír ki pályázatot. A díjakat július 27-én a vajdasági magyar irodalom napján adják át. 2006-ban a Magyarországi Oktatási és Kulturális Minisztérium a határon túli fiatal, harmincadik évüket be nem töltött alkotók számára létrehozta a Gion Nándor prózaírói ösztöndíjat. 2013. október 18-án Kőbányán (Körösi Csorna Sándor sétány 3.) Gion életének utolsó lakóhelyén, emléktáblát avatnak fel.

Fordításkötetek
További publikációk
Ezen az oldalon (rend. Dorić, Radoslav). Újvidéki Színház, 1978.
Zalazak sunca (fkönyv. Ras Éva, Vicsek Károly, rend. Vicsek Károly). Újvidék, 1982.
Save pour un buffle noir/Sortűz egy fekete bivalyért (rend. Szabó László). 1984.
Sortűz egy fekete bivalyért (fkönyv. Jeli Ferenc, András Ferenc, rend. Szabó László). 1984.
Postarablók, tv-film (rend. András Ferenc). Budapest, 1984.
Késdobáló, tv-film (fkönyv. Dömölky János, rend. Vicsek Károly). Újvidék, 1985.
Keressünk egy jobb hajót (Engem nem úgy hívnak), tv-film (fkönyv. Gion Nándor, Vicsek Károly, rend. Vicsek Károly). Újvidék, Budapest, 1986.
Vád, film (fkönyv. Sára Sándor, rend. Sára Sándor). Budapest, 1994.
A szivárvány harcosa (Izsakhár), film (fkönyv. Havas Péter, rend. Havas Péter). 2001.
Koldustetű (A kárókatonák még nem jöttek vissza, színp. alk. Gyarmati Kata, rend. Mezei Kinga). Újvidéki Színház, 2006.
Túlméretezett tisztelet
(Új Symposion. 1967/26–27.)
Szerző
Kisregények és novellák
(Új Symposion. 1968/34.)
Szerző
A díjazott könyvről
(Híd. 1976/11.)
Szerző
Ketten a szakadékban
(Új Symposion. 1968/34.)
Szerző
Akit sokáig szerettek hallgatni
(Magyar Szó. 1989. augusztus 5.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Kétéltűek a barlangban
Szerző
A teljesség felé
Szerző
Bonyodalmak egy díjnyertes regény körül. In. Magyar Szó. 1969. június 28.
Szerző
A Kiadói Tanács közleménye Gion Nándor: Testvére, Joáb c. regényéről
Kommentárok egy regényhez
Szerző
Szocialista telepátia avagy cenzori kirendeltség
Szerző
Véleményem a Közleményről
Szerző
Hazai tükörben
Szerző
Szövődmények egy regény körül
Szerző
Testvérem, Joáb
Szerző
A realista regény felé (Gion Nándor: Testvérem, Joáb. Fórum, Újvidék, 1969.)
Szerző
Öt regény – öt recenzió
Szerző
Jegyzetek Vajdaság új regényirodalmáról. In. Valóság. 1970/12.
Az eltűnt regény nyomában
Szerző
Regény értékes elemekkel (Gion Nándor: Ezen az oldalon)
Szerző
A nagy rumli éjszakája
Szerző
Nemes igazságszolgáltatás
Szerző
Gion Nándor: Ezen az oldalon 1
Szerző
Gion Nándor: Ezen az oldalon 2
Szerző
Gion Nándor: Postarablók 1
Szerző
Testvérem, Joáb. In. Bori Imre: Fejezetek irodalmunk természetrajzából. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék. 1973.
Szerző
Az eltűnt regény nyomában. In. Bányai János: Könyv és kritika. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1973.
Szerző
Szökevény valóság
Gion Nándor: Ezen az oldalon
Gion Nándor
Szerző
Gion Nándor: Virágos katona. In. Kortárs. 1974/12.
Szerző
Írói szigorúság nélkül
Szerző
Indulat és mese
Szerző
Állóvizek
Szerző
Gion Nándor: Olyan, mintha nyár volna
Szerző
Testvérünk, Joáb (Jegyzetek Gion Nándor regényéről)
Szerző
Vajdasági könyvekről – visszapillantó tükörben (Gion Nándor: Engem nem úgy hívnak. – Domonkos István: Via Italia. – Kopeczky László: A ház)
Szerző
Séta prózánk körül (Gion Nándor: Postarablók. – Németh István: Sebestyén. – Fehér Ferenc: A kőkecske titka. – Burány Nándor: Különszoba. – Brasnyó István: Lampion a fán. – Tolnai Ottó: Gogol halála
Szerző
Az Izsakhárról
Szerző
Latrok között is ember
Szerző
Két regény tanulságai
Szerző
A Gallaiak és a többiek
Szerző
Latroknak is játszott. In. Kortárs. 1977/8.
Gyermekekről – nem csak gyermekeknek
Szerző
A realista regény felé. In. Bányai János: Könyv és kritika. 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Írói szigorúság nélkül. In. Bányai János: Könyv és kritika. 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
A kárókatonák nem jönnek vissza (Gion Nándor: A kárókatonák még nem jöttek vissza)
Szerző
Gion Nándor. In. Féja Géza: Törzsek, hajtások. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1978.
Szerző
A kárókatonák még nem jöttek vissza. In. Kritika. 1979/1.
Szerző
Latroknak is játszott. In. Új Látóhatár. 1979/1.
Latroknak is játszott. In. Ifjúsági Szövetség. 1979/2.
Szerző
Érték és valóság. In. Alföld. 1979/12.
Tudósítások a semmi közeléből (Olyan, mintha nyár volna)
Szerző
Mit mondanak a derék indiánok?
Szerző
Egyén és (ál)közösség
Gion Nándor metaforái. In. Utunk. 1980. június 6.
Szerző
Módszer és szemlélet szintézise. In. Forrás. 1982/11.
Szerző
Olvasmányos mese. In. Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
Két regény tanulságai. In. Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
A kárókatonák nem jönnek vissza. In. Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
A naivitás diadala
Szerző
A megújulás hiánya
Szerző
Finom vaskosságok
Szerző
Ének az istállóban. In. 7 Nap. 1983. május 13.
Szerző
Latroknak is játszott
Sortűz egy fekete bivalyért. In. Életünk. 1984/10.
Latroknak is játszott. In. Szávai János: Zsendül-e a fügefa ága?. (Tanulmányok a mai magyar prózáról). Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984.
Szerző
Késdobálók
Szerző
Gionról – új könyve alkalmából
Szerző
Vigasztaló szomorúság
Szerző
Négyen a Vajdaságból. In. Könyvvilág. 1986/9.
Szerző
Az angyali vigasság. In. Kritika. 1988/2.
Szerző
Az angyali vigasság
Szerző
Engem nem úgy hívnak
Szerző
Példabeszéd regényben elbeszélve (Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában)
Szerző
Börtönről álmodom mostanában. In. Kritika. 1991/9.
Vér, vers és arany. In. Kortárs. 1992/2.
Szerző
Hova siet az élet?. In. Fekete J. József: Próbafüzet. Műbírálatok az 1980-as évek jugoszláviai magyar prózájáról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.
Gion Nándor: Virágos katona. In. Görömbei András: Napjaink kisebbségi magyar irodalma. A romániai magyar irodalom/A szlovákiai magyar irodalom/A vajdasági magyar irodalom/A kárpátaljai magyar irodalom. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993.
Lőfegyverek és gyógyteák. Gion Nándor: Izsakhár. In. Magyar Napló. 1994/10.
Szerző
A fölény boldogsága (Gion Nándor: Izsakhár)
Szerző
Otthonunk a börtön?. In. Szilágyi Márton: Kritikai berek. Balassi Kiadó, JAK, Budapest, 1995.
Önigazolás. (Gion Nándor: Izsakhár). In. Új Holnap. 1996/1.
Szerző
Mint a rétes. In. Élet és Irodalom. 1996. július 19.
Szerző
Jelkép és valóság. Gion Nándor regényei; Gion Nándor: Olyan, mintha nyár volna. In. Márkus Béla: A betokosodott kudarc. Esszék, tanulmányok. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1996.
Szerző
Mint a felszabadítók. In. Kritika. 1996/11.
Szerző
Elolvasom
Felgyújtják a világot?

Szilágyi Zsófia

Felgyújtják a világot?

Gion Nándor: Mint a felszabadítók

Gion Nándor legújabb könyve, az 1996-os könyvhétre megjelent Mint a felszabadítók önnön műfaji meghatározása szerint elbeszéléseket tartalmaz. Mégsem különálló történetek egymásutánjaként olvassuk a kötetet, hanem sajátos, köztes műfajiságú műegészként, „majdnem-regényként", hasonlóan Gion egyik korábbi művéhez, az 1985-ös Az angyali vigassághoz, és a közelmúlt magyar irodalmának egyik kiemelkedő alkotásához, Bodor Ádám Sinistra körzetéhez. Ez a nehezen meghatározható műfaj újra meg újra töprengésre készteti a kritikusokat, holott egyáltalán nem tekinthető új jelenségnek irodalmunkban. Szilágyi Márton írja a Sinistra körzetről szóló kritikájában: „a novellafüzérnek ez a poétikai megoldása nem független az epikai tradíciótól: A XIX. század végének elbeszéléskötetei gyöngébb változatban (Gárdonyi Géza: Az én falum) és remekmű szintjén (Mikszáth Kálmán: Jó palócok - Tót atyafiak) kidolgozták ennek a köztes műfajnak a lehetőségeit." (Kritikai berek, Bp., 1995. 114.) A novellaciklus és a regény határán álló művek kapcsán talán az a műfajpoétikai kérdés merül fel leggyakrabban, miért született a (kimondva vagy kimondatlanul) nagyobb értékűnek tartott regény helyett „csak" novellafüzér. Ez a kérdésfelvetés a sinistra körzet esetében többé-kevésbé indokoltnak látszik, hiszen Bodor Ádám, akit az egyik legjobb kortárs magyar novellistaként tarthatunk számon, egy regény fejezeteiként határozza meg az e kötetbe foglalt novelláit. A Sinistra körzet értékéből semmit nem von le („Bodor novelláiról nem jut eszünkbe, írna majd ezután regényt" - jelenti ki Balassa Péter), mégis tény: Bodor műve nem regény, bár a szerző érezhetően regényszerkezet kialakítására törekedett. Az angyali vigasság és a Mint a felszabadítók ezzel szemben egy regényíró alkotásai: úgy tűnhet tehát, hogy Bodor a novella, Gion pedig a regény felől jutott el ehhez a köztes műfajhoz. „A regényt illetően nem is akarom leplezni elfogultságomat. Ez az a műfaj, amit íróként és olvasóként is a legjobban szeretek az irodalomban, a legkomolyabb műfajnak, tehát örökéletűnek tartok." - szögezi le Gion egy interjúban (Tiszatáj 1993/5, 12.) Odorics Ferenc, aki a talán leghíresebb Gion-regényt, a Virágos katonából és Rózsamézből álló Latroknak is játszott címűt műfajpoétikai szempontból is megvizsgálja egyik írásában, arra a rendkívül érdekes megállapításra jut, hogy ez a mű „novellák sorozatának is tekinthető" (Forrás, 1982/11, 91.) A gioni regények közelsége a novellaciklus műfajához valószínűleg azzal magyarázható, hogy Gion Nándor szinte minden művében egy történeteket mesélő én-elbeszélő a narrátor, akinek történeteit az író a narráció és a motívum- ill. metaforarendszer segítségével szervezi koherenssé. Ezért nincs jelentős különbség műfaji szempontból a gioni regény és novellaciklus között, s ezért érezhetjük mindkettőt egységes műegésznek.

A Mint a felszabadítók első novellájában, a Szomorú langaléta négerek címűben ismerkedünk meg a kötet elbeszélői szituációjának két résztvevőjével: Irmai József asztalosmesterrel, a mesélővel (aki itt még nem narrátorként, hanem szereplőként lép elénk) és M. Holló János íróval, a történetek hallgatójával és megformálójával. A kötet írófiguráját mégsem nevezhetjük teljes bizonyossággal az elbeszélések „szerzőjének", hiszen a novellafüzér nem túl összetettnek tűnő narrációs sémája éppen azáltal válik bonyolultabbá, érdekesebbé, elgondolkodtatóbbá, hogy Gion nem teszi egyértelművé az olvasó számára, ki kerekítette végül novellákká az asztalosmester történeteit. Ezt a „bizonytalanságot" részint azért érezhetjük, mert a kötetben jelen van egy, a szereplőktől független, a ciklus keretéül szolgáló nyitó- ill. záróelbeszélést egyes szám harmadik személyben elmondó elbeszélő, aki lehetne akár a többi novella megformálója is egyben; részint pedig azért, mert M. H. J., az író, Irmai két történetéről is azt állítja ugyan, hogy már novellává alakította őket, (Jó lélek költözött beléjük és Nemzeti színek címen) a szövegből azonban kiderül, hogy valójában még egyiket sem írta meg.

„ - Az egyik történetét már megírtam - hazudta M. Holló János. Igazi szép békebeli történet. Jó novellát kerekítettem belőle."

„ - Írni fog erről a hajóútról? - kérdezte Irmai József.

- Most éppen egy novellát írok. Egy békebeli történetet, melyet maga mesélt nekem valamikor.

- Mi a címe a novellának? [...]

- „Nemzeti színek" - mondta M. Holló János, és mivel szavatartó ember volt, elhatározta, hogy egyszer tényleg megír egy novellát ezzel a címmel."

A mesélő személye biztos tehát, az íróé azonban meghatározhatatlan: úgy tűnik, mintha ezzel a poétikai megoldással Gion (mint már életművében többször is) a történetmondás jelentőségére szeretné felhívni figyelmünket. Hiszen a mesélés, ahogy már az Angyali vigasságban láttuk, még életet is menthet: ott az elbeszélő egy kocsmában ülve a gyerekkoráról beszél egy öngyilkosságra készülőnek, s azt reméli a történetektől, hogy azok eltérítik a másikat szándékától; itt Irmai József, a polgárháború utáni Jugoszlávia polgára hívja segítségül az elmesélés aktusát,, s abban bízik, hogy a történetmondás révén megérti s talán el is felejti mindazt, ami történ. („ha valamit el akarunk felejteni, beszéljünk róla minél többet" - mondja a Börtönről álmodom mostanában narrátora.)

Gion könyve úgy beszél a jugoszláviai háborúról, hogy közvetlenül szinte egyáltalán nem szól róla, hiszen a jugoszláviai események a kötet két idősíkja, a múlt és a jelen között játszódtak le, s így a háborúból csak néhány mozaik villan elénk: a szétlőtt Vukovár; Modrovich Béla, a remegő kezű háborús hős; Musztafa, a tizenöt éves bosnyák kisfiú, aki azzal dicsekszik Irmainak, hogy már ölt embert. Gion könyve a múltban keresi az egész Jugoszláviát tragikusan és talán végzetesen felforgató borzalmas polgárháború okát: Irmai József egymást időrendben követő (a Halk szavú tisztességes lányok kivételével) történeteiből értheti meg az olvasó, milyen választ ad Gion erre a talán megválaszolhatatlan kérdésre. Irmai első elbeszélését olvasva még úgy tűnhet, a jól ismert gioni világban járunk: ez a novella egy részeges asszonyról és egy „kissé nehézfejű", bárgyú inasgyerekről szól, akik egy ideig ellenségként állnak szemben, majd a zenén keresztül egymásra találnak, és ettől kezdve egyre szebben furulyáznak együtt, „mert jó lélek költözött beléjük". A következő elbeszéléstől kezdve azonban egyre gyakrabban komorul el a kép, s átrajzolódni látszik a múltbéli világ, amiben Gion Nándor olyan otthonosan mozgott korábbi műveiben. Hirtelen soknyelvűvé válik a még a legutóbbi Gion-regényben is egyneműként ábrázolt nyelvi közeg: míg a Börtönről álmodom mostanában c. regényben (ahogy Szilágyi Márton írja) az egymás felé nyitottság szinte antropológiai jegy, a „dialogizálás képessége és igénye nem privilégium, hanem közös, szinte nembeli tulajdonság" (Kritikai berek 106.), addig itt a Kardvívó télen és tavasszal c. elbeszélésében az ötvenhatos menekült magyar kardvívó bajnok és a szerb rendőr csak a tolmácsként fellépő Irmai József segítségével tud beszélni egymással. Nem is kellen talán felfigyelnünk arra, hogy egy magyarországi magyar sportoló és egy szerb rendőr nem érti meg egymást, ha nem válna jelképi erejűvé ez a történet: Gion korábbi műveiben a nyelvi különbségek szinte sohasem akadályozták meg a párbeszédet. S Irmai Józsefnek csak úgy sikerül létrehozni a dialógust, hogy tudatosan félrefordítja a két beszélgetőpartner szavait. „Nacionalisták ezek valamennyien. És imádják a kapitalizmust. Nem engedhetjük ki őket az utcára az emberek közé." - mondja a szerb rendőr a „trágár szövegű" dalokat éneklő ötvenhatosokról; „Azt mondja, hogy szépen énekelnek a fiúk odabent a tűz körül" - tolmácsolja ezt Irmai a magyar vívóbajnoknak.

A nyelv lesz tehát az elbeszéléskötet egyik legfőbb témája, s Jugoszlávia soknyelvűsége a háború egyik lehetséges oka. „Százféle nyelven beszélnek, és gyűlölik egymást. [...] Addig maradnak tehát nyugton, amíg lehűthetik magukat a tengerben, de egymás torkának esnek majd, ha egyszer a tenger kiveti őket." - A Medúzák nem hoznak szerencsét c. novella egyik szereplője, egy horvát polgármester teszi ezt az akár a regény kulcsmondataként is felfogható kijelentést a dalmát tengerparton nyaralókról. S ahogy a láthatatlan, de rendkívül fájdalmas csípésű medúzák átveszik az uralmat a tengerben, a nyaralók házaikba kényszerülve marakodni kezdenek és „egyszer még gyilkolni is fogják egymást". A Gion-életműben és a vajdasági magyar irodalomban egyaránt metaforikus jelentésű tenger köré szerveződő szimbólumrendszer újabb árnyalattal gazdagodhat tehát: a tenger a soknemzetiségű Jugoszlávia jelképévé válik ebben a kötetben. „A jugoszláviai magyar költészetben abban különbözik a magyarországitól, hogy az előbbinek van tengere." - idézhetjük fel Pintér Lajos nyomán (Tiszatáj 1992/1) az aforizmát. Pintér szerint a Börtönről álmodom mostanában c. regényben a tenger a végtelenség és a csapda jelképe egyszerre (gondoljunk csak a narrátor tengerparti börtönére), s ezt a szimbolikus jelentést joggal vonatkoztathatjuk a Mint a felszabadítókra, márcsak a gioni életmű szervesen épülő, fokozatosan gazdagodó szimbólumrendszere miatt is: A Medúzák nem hoznak szerencsét c. elbeszélésben a Jugoszláviát jelképező szabad és végtelen tenger a medúzák megjelentével egy pillanat alatt változik át csapdává.

Az elbeszéléskötet etnikailag igen tagolt világában (szerb, horvát, bosnyák, montenegrói, szlovén, albán, magyar, lengyel, ruszin nemzetiségű szereplőkkel találkozhatunk) nemcsak közösségi, de személyes tragédiát is okozhat a nyelv, ahogy ezt a gyilkossági kísérlet miatt bíróság elé kerülő montenegrói főmérnök, Kilibarda esete példázza. A védőügyvéd elmondása szerint, Kilibarda életének első megrázkódtatása az volt, amikor „érzékeny lelkű suhancként" a montenegrói hegyekből egy magyar faluba került. Itt „kezdettől fogva idegesítette, hogy a magyarok számára érthetetlen nyelven beszélnek", s bár igen harciasan próbált viselkedni velük szemben, („a hegyekben tekintélyes öregemberek azt sulykolták bele, hogy ő a legkiválóbb nemzet tagja") mégis mindig őt pofozták fel. Ezt az akár ironikusan is felfogható „védőbeszédet" tartalmazó elbeszélést összekapcsolhatjuk a nyelvtudás jelentőségét megmutató, szintén ironikus hangvételű Úriemberek a folyón c. zárónovellával. Ebben a polgárháború utáni jelenben játszódó történetben M. Holló János, az író azért száll fel Irmai kérésére az étteremnek látszó, valójában azonban fegyvert és csempészett szeszt szállító hajóra, hogy „szép beszédével" és angol nyelvtudásával átsegítse a rakományt a határon. S az akció sikeres végrehajtásához valóban legalább annyival hozzájárul a „holland, belga vagy skandináv" nemzetközi ellenőrrel a „művészetekről" beszélgető M. H. J., mint a tisztviselőt vélhetőleg pénzzel is „meggyőző" étteremtulajdonos, Szvetiszláv.

Művészet, háború, fegyver hol ironikus, hol tragikus érintkezését, összefonódását a kötet több elbeszélésében is felfedezhetjük. A novellaciklusban felvonuló művészek és „művészféle" emberek összetétele legalább annyira változatos, mint a már felsorolt nemzetiségeké: van itt író, költő, festő, színész, zenész, rendező és keramikus. Ha azonban azt szeretnénk megtudni, milyen helye, sorsa van művésznek és műalkotásnak ebben a jelentősen átalakult gioni világban, leginkább a kötet narrátorával, az asztalosmesterrel történtekre kell odafigyelnünk. A Börtönről álmodom mostanában elbeszélője még költő és tanító volt, ezé a köteté már mesterember, a különbség kettejük között mégis látszólagos. Hiszen „egy szép bútordarab is ér annyit, mint egy szép vers" - mondja Irmai, s valóban úgy tűnik, mintha a szinte írásképtelen M. H. J., az idegborzoló festményeket festő N. L., az ízléstelen tengerparti emléktárgyakat készítő Vukoje, a zagyva verseket író Hugyik Mihály, a káromkodó színésznők, a felpüffedt fehér, majd fekete figurákat pingáló Kovalszky Ferenc és a fegyverek elrejtésére alkalmas görög vázákat csináló Erika helyett ez a szép bútorokat faragó asztalosmester lenne a művész szimbóluma a kötetben.

„A művészeknek az a dolguk, hogy felgyújtsák a világot" - állítja Hugyik Mihály, a költőnek készülő asztalos. Ez az állítás kissé fájdalmas, kissé ironikus módon realizálódik a novellaciklusban: versek helyett a műalkotásként is felfogható bútorok kapnak lángra a szövegben több ízben is. Irmai életfával díszített gyönyörű bútorait a Március c. novellában csavargók hasogatják fel és vetik a tűzre bosszúból. A kötet címadó elbeszélésében az esküvő elöl egy másik férfival elszökő menyasszony anyja és az elhagyott vőlegény veri szét baltával a nászajándékul megrendelt diófa ágyat, szekrényt, asztalt. Ezek a békeidőben végrehajtott pusztítások a háború rombolását idézik fel: a menyasszony anyja már másodszor készíttetett a lánya számára bútorokat, mivel a gyermek születésére csináltatottat a második világháborúban a felszabadító katonák hasogatták szét dühükben; Irmai a színházigazgató tengerparti nyaralójában faragta kecsesre az ormótlan bútorokat, ezeket azonban „évekkel később, amikor kitört a háború, és az emberek gyilkolták egymást [...] bizonyára [...] széthordták, talán darabokra hasogatták, és feltüzelték a [...] hidegebb éjszakákon."

Irmai József újra meg újra elkezdi faragni a bútorait, s néha szinte egykedvűen veszi tudomásul, ha ismét széthasogatják őket. Viselkedése nem az asztalosmester heroikus erőfeszítéséről, elszántságáról tanúskodik, hanem egy olyan létstruktúra kiváló ismeretéről és elviseléséről, amelyet talán Ivo Andric: Híd a Drinán c. világhírű regényéből érthetünk meg a legjobban. Andric és Gion hősei ugyanabban a világban élnek: itt az erőszak, az agresszió, a háború kitöréséhez egy pillanat is elég (miként a medúzák megjelenéséhez), itt a pusztítás az élet része, nincsenek vétkesek és áldozatok, győztesek és vesztesek. Nem lehet véletlen, hogy Gion a könyvében felbukkanó egyetlen etnikum felett sem ítélkezik, de az sem, hogy az író a háborúról akar ugyan beszélni, mégsem tud írni róla.

Ha a háborúról közvetlenül nem is, hatásáról mindenképpen szól ez a könyv, hiszen a polgárháború végeztével nemcsak a jelen változott meg, hanem a múlt is átalakult. De nemcsak Gion hőseinek világa változott meg: az sem lehetetlen, hogy a Mint a felszabadítók az író pályáján fordulatot jelent. A kötet narratív struktúrája bonyolultabb, mint az előzőké, az elbeszélő státuszára és a történetmondás jelentőségére nagyobb figyelem irányul, mint a korábbi művekben, s a novellaciklus szövege így kissé metatextussá is válik, vagyis önmaga, s általában a szöveg megszületésének nehézségeiről is szól. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a szövegformálás csak a novellaciklus írófigurájának jelent gondot, a mesélőjének nem, hiszen Irmai József testesíti meg a gioni írásmód legjellemzőbb jegyét, hiszen ő - ahogy Domokos Mátyás mondja - „természetes módon él az elbeszélés - és az elbeszélő - ősi jogával és lehetőségével, hogy az életről magáról áradó közvetlenséggel beszéljen." (Jelenkor 1991/5, 470.) Kérdés tehát, hogy a következő Gion-műben egy M. H. J.-hez hasonló, az írás lehetetlenségéről író művész lesz-e az elbeszélő, vagy egy könnyedén és szívesen mesélő narrátor. S ha az író pályáján bekövetkező esetleges változás jeleit véljük is felfedezni a novellafüzérben, egyet kell értenünk Varga Lajos Mártonnal, aki szerint az egész gioni életmű a „magyar epika fordulat előtti és utáni állapota közt időzik", hiszen „őrzi még a történet elbeszélhetőségének reményét", de jelen van már nála „az ember és a világ megismerhetőségének formálást is átható kételye" is. (Jelenkor 1991/5, 470) Könnyen lehet tehát, hogy a továbbiakban is olyan, műfajok és epikai paradigmák határán álló Gion-művek születnek majd, amelyeket elsősorban azért szeretnek olvasói, mert nem hiányzik belőlük a gioni életmű alappillére: a történet. (Kortárs)

Az elbeszélés gyönyörűsége. Gion Nándor: Mint a felszabadítók
Szerző
Toldi Éva: Kis délvidéki szappanopera. In. Toldi Éva: „Összetartozó neszek”. Versről, prózáról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Ezen az oldalon. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Regény helyett regény. In. Vilcsek Béla: A mesterség dicsérete. Értelmezések, 1993–1998. Tankönyvkiadó, Budapest, 1998.
Szerző
Márkus Béla: Édesszájú mesék. Gion Nándor: Ez a nap a miénk
Szerző
Elolvasom
Török Ádám napjai
Szerző

Toldi Éva

Török Ádám napja

Gion Nándor: Ez a nap a miénk

Vegyes érzelmekkel vettem kézbe Gion Nándor regénysorozatának harmadik kötetét, amellyel trilógiává terebélyesedett a szerző 1973-ban megkezdett munkája. A tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy a siker megismételhetetlen, a folytatás mindig valaminek az árnyéka csupán. A Virágos katona és a Rózsaméz után, amely Latroknak is játszott közös címmel 1976-ban jelent meg, éppen huszonegy évet kellett várni a folytatásra, nem csoda, ha nagy várakozás előzte meg Gion Nándor regényét. A második rész megjelenése óta eltelt két évtizedben Gion több tucat elbeszélést és két regényt is írt, valójában azonban mindenki a következő kötetet vára. Éppen ezért az Ez a nap a miénk az írói próbatétel regénye.

Kényes témáról szól: 1941 húsvétjával indul, a délvidéki magyar területek visszacsatolásával, s a második világháború végével, pontosabban 1945-tel zárul, a november 11-én megtartott "első szabad választások" az utolsó cselekményszál, amelyről A Jugoszláv Kommunista Szövetség rövid története című kiadvány 1963-ban megjelent kiadásában a következőket olvashatjuk: "Az ideiglenes népszkupstina által hozott választási törvény szerint 1945. november 11-én általános, egyenlő és közvetlen választójog és titkos szavazás alapján megválasztották az alkotmányozó szkupstinát. Jugoszlávia minden polgárának, aki betöltötte 18. életévét, aktív és passzív választójoga volt, nemre, faji hovatartozásra, vallásra, képzettségre és lakóhelyre való tekintet nélkül. Csak a megszállóval együttműködött személyeket törölték a választói névjegyzékből, mégpedig maguk a választók. A polgárok 2,3 százaléka vesztette így el szavazati jogát. Több mint nyolc millió szavazó volt, kétszer annyi, mint a régi Jugoszláviában. A választópolgárok óriási számban vettek részt a választásokon, és úgyszólván mindannyian (több mint 97 százalékuk) a népfront listájára szavaztak, amelynek Tito volt a vezetője." A manapság ritkábban idézett könyv részlete akkor válik igazán "ironikussá", ha mellétesszük a mostani szépirodalmi változatot, ugyanerről az eseményről a regény narrátora ugyanis a következőképpen beszél: "A szavazás egyébként siralmas eredményt hozott. Nagyjából számítottam is erre. A részvétellel nem volt baj, jóformán még a haldoklókat is a szavazóhelyre parancsolták, hosszú sorban álltak az emberek a rózsaszínű és a fekete láda előtt, vagy ahogy mi neveztük, a vak doboz előtt, a rózsaszínű láda volt az új rendszer, a vak doboz meg a letűnt világ, mindenki kapott egy kis gumilabda-féleséget, azt a tenyerébe zárta, öklét beledugta mind a két ládába, az egyikben szétnyitotta az ujjait. Tényleg titkos szavazás volt, este hét óráig mindenki beejtette a labdáját.

Zárást követően végigjártam a tuki és az újfalusi szavazóhelyeket, mindenütt részt vettem a számlálásban és jegyzőkönyvezésben, éjfél utánig írogattuk a lesújtó adatokat, a vak dobozban legalább kétszerannyi golyóbis volt, mint a rózsaszínű ládákban. (...)

Az egyik oldalsó ajtón Mudrinszki Ozren lépett be, hozzám sietett. Átadtam neki a jegyzőkönyveket, gyors pillantást vetett rájuk, a ládáimat is megnézte, és az arca úgy felragyogott, mintha a gumilabdák arannyá változtak volna a szeme előtt. (...) Ezután fogta a fekete ládákat, és a gumilabdákat átöntötte a rózsaszínű ládákba. Néhányat visszadobott a vak dobozba, és rosszallóan dünnyögte:

- Vannak még reakciós elemek közöttünk. Szerencsére nem sokan. Könnyen átneveljük őket."

Az időszak eseményeinek egy részét, amely a magyarok sorsáról szól, a szerb történetírás ma is tabutémaként kezeli, ám egyre-másra jelennek meg róla vallomások és riportok. Elbeszélést és visszaemlékezést is olvastunk már erről vajdasági írók tollából. Németh István, Burány Nándor és Kontra Ferenc foglalkozott vele, s legújabban Hornyik György családregénye érintette az időszakot, legátfogóbban azonban ez a Gion-regény szól róla.

Amikor a Forrásban megjelent a regény első fejezete, önkéntelenül is felvetődött a kérdés: politizál-e majd Gion Nándor, s beáll-e végül azok sorába, akik bombasztikusakat mondanak arról a vidékről, amelyet még nemrég az otthonuknak tekintettek.

A regényt nem tudtam letenni, a vége felé haladva egyre bizonyosabbá vált, hogy Gion Nándornak sikerült: nem politikai pamfletet írt, hanem igazi regényt, ezúttal nem a kisebbségi sors több megalkuvását vállaló, előrelátóbb, mindenáron élve maradó Rojtos Gallai István állítva a középpontba, aki korábban már citeráján "latroknak is játszott", hanem Török Ádámot, a börtönből szabadult betyárfigurát, akinek erkölcsi elveit nem terheli a kisebbségi kérdés ideológiarendszere. A börtönből szabadult ember tetteinek mozgatórugója "csupán" az, hogy aki vétett ellene, annak kamatostul visszaadja a kölcsönt, és megvédje, ami az övé.

A kisebbségi hősöktől főleg azt várják el, hogy részvétet keltsenek. Gion ezzel az elvárással szemben öntörvényű jellemet formál, amelyet csak másodsorban determinál nemzeti hovatartozása. Az iszákos, duhaj, verekedő, bosszúálló Török Ádámot minden gyarlósága ellenére felemeli, és a könyv utolsó oldalain elsiratja. Hőst teremt, aki azáltal válik pozitívvá, hogy mindennél fontosabbnak tartja a bátorságot és a barátságot. A Gallai Istvánhoz fűződő feltételek nélküli barátság történetébe szövődik az a jelenet, amelyben a német kocsmában inni ad a zsidó vendégeknek, vagy amelyben egzisztenciáját és életét is veszélybe sodorva elbújtatja a zsidó ötvösmester fiát. Nem nemzeti felbuzdulásból. Csupán a bajba jutottak iránti ösztönös együttérzéstől vezérelve.

Az események színhelye, Szenttamás, magyarok, szerbek, németek, zsidók és cigányok lakta település. A regény elején még érzékeljük azt a fajta kényes egyensúlyteremtést, hogy mindegyikük sorában megtaláljuk a jókat és a rosszakat. A szokványos politikai szólamot szimatolva csóváljuk a fejünket, amikor Rojtos Gallai István megmenti a szerb nagygazda életét, közhelynek tartva, hogy az majd viszonozza az életmentést. Gion Nándor írói bravúrja, hogy szereplőit mégsem skatulyázzák be efféle sztereotípiák, tetteiket nem ilyen kézenfekvő okosságok irányítják. Nem általánosít, nem ideologizálja meg történelem felől visszamenőleg a cselekményt, így szituációi, még a viszonzott életmentéséi is, azért lehetnek hitelesek, mert hősei nem tudnak többet, mint amit akkor tudhattak, nem tudják, amit mi már tudunk a történelemről. Az írói figyelem mindvégig megmarad a kisvilág önkörében, a narrátor Rojtos Gallai István látókörében.

Nem könnyű meggyőző történetet szőni ebből a nézőpontból, mert az írónak mindenképpen hátrányt jelent, hogy az olvasója, ha nem is a konkrét cselekmény szintjén, de a végső konklúziót illetően tudja, mi lesz az egésznek a vége, és jobbára meg is van a maga véleménye. Gion Nándornak mégis sikerül érdekfeszítően alakítania a történetet. Az epikus szálak pontos, egyenletes ritmusban tűnnek elő, az előreutalások a bűnügyi történetekhez hasonlóan rejtélyessé teszik a regényt, a visszautalások, ismétlődések új dimenzióba állítják a cselekménysort. A szinte idilli, népmesei elemekkel tarkított kezdő képekbe, a helyzetükön időnként ironizáló kedélyes emberek világába fokozatosan vegyülnek a sötétség színei, hogy Gion Nándor közérzetregénye a végére valóságos danse macabre-rá váljon. A fehér lovak, szép lányok és nagy folyók képét a községháza pincéjéből felhangzó jajkiáltások, a halálra kínzottak félelmei, üvöltései váltják fel. A regénysorozat mindhárom kötetének cselekménye egy-egy rendszer végét jelzi. A Virágos katona végén az Osztrák-Magyar Monarchia bukása áll, a Rózsaméz a királyi Jugoszlávia szétesésével fejeződik be, az Ez a nap a miénk pedig a Nagy-Magyarország illúziójának szertefoszlásával zárul. A történelem sorsfordító erejét ábrázolja az író, mintegy érzékeltetve a szükségszerűséget: nemcsak a boldog nap a miénk, hanem a kínzókamrák napja is. A regény hősei is érzik a determináló erőt: Sava Jakšić a fordulat után már "várja" Török Ádámot, mint ahogy Török Ádám is tudja: baj lesz, ha ez a szépséges nap nem tart "ezer évig". Az Ez a nap a miénk éppen ezért távol áll a körképszerű történelemillusztrációtól. A regény Török Ádám tündöklése és bukása. Vele együtt hanyatlott le a címben foglalt nap is. Egy egész világ.

Nem lehet véletlen az sem, hogy a mű két nagyjelenete éppen a halállal kapcsolatos. Lusztig Marci, hálából, amiért Török Ádám elbújtatta, önként adja fel magát, megmentve ezzel Török Ádám életét, mert ezúttal nem a zsidó fiút keresték a csendőrök, hanem lopott lovak után nyomoztak. Tette éppen azért, mert csupán sejtésekkel, érzelmekkel indokolható, észokokkal megmagyarázhatatlan, heroikus magasságba emelkedik. Lusztig Marci egy zöld smaragdköves pecsétgyűrűt nyom Török Ádám kezébe, s ezzel megkezdődik a tárgyak kalandos élete is a regényben. A gyűrű Rojtos Gallai István német feleségének, Rézinek a húgát és családját menti majd meg, azt adják oda, hogy a háború végén átszöktessék őket a határon.

A másik nagyjelenet Török Ádám halála. Török Ádámot, aki megtorolta a rajta esett sérelmeket, a fordulat után keresi a hatóság. Mivel nem találják, helyette családjának tajgait veszik sorra, kínozzák halálra. A keresők jól számítottak: Török Ádám nem gyáva, és nem nézheti bujkálva családja pusztulását, önként jelentkezik. Mielőtt feladná magát, jó barátjának adja mindenét, azaz nem adja, és nem is ajándékozza, Török Ádám azt akarja, hogy Rojtos Gallai István, a hamiskártyás nyerje el tőle: "Török Ádám lehúzta ujjáról a pecsétgyűrűt, az asztalra tette, aztán a szájába nyúlt, és kirántotta két aranyfogát. Azokat is az asztalra tette. (...) - Inkább én húzom ki az aranyfogaimat, mint azok a szarjankók - mondta, és megtörölte véres száját."

Török Ádám halálában felmagasztosul. Nem mindennapi bátorságra vall, hogy a prózaírás eszközeit egy ilyen (manapság nem túl gyakran ábrázolt) cél elérésére gyűjti össze, miközben a hősi halál leírásába olyan néplélektani elemek vegyülnek, amelyek nyomán méltán dicsérhető az író világismerete. "A férfiaknak szép öltözékben illik meghalni" - hangzik az imperatívusz, s ennek megfelelően látja a szemtanú az eseményt: "... egyszer csak besétált a díszterembe Török Ádám. Őt nem fegyveresek lökdösték, magától sétált be. Ünneplő ruhában, fehér ingben és fényes lovaglócsizmában. (...) Olyan tisztán és ünnepélyesen lépkedett, mintha templomban járna. (...) Török Ádám lehajolt... És a csizma szárából előhúzott egy rozsdás, de nagyon hegyes sínszöget. Elindult Karába Jani felé. Karába Jani már nem vigyorgott, hátrált, a pisztolyát rángatta, de remegtek a kezei, ügyetlenkedett. Török Ádám meg csak ment előre, ő még mindig vigyorgott, mint egy lovaglócsizmás sátán. Karába Jani végül remegő kézzel is előráncigálta a pisztoly, és lőtt. Török Ádám megállt egy pillanatra, aztán ismét megindult. Karába Jani még egyszer lőtt. Török Ádám hanyatt esett, a hatalmas test majdnem átszakította a padlózatot. (...) Karába Janinak visszatért a bátorsága, a fekvő emberhez sétált, szétterpesztett lábbal föléje állt, és megint két nyelven beszélgettek. (...) Török Ádám szinte elégedetten feküdt a hátán, mintha csak heverészne és önszántából pihenne. Aztán meglendítette a karját és a felette terpeszkedő Karába Jani ágyékába szúrta a rozsdás sínszöget. Az felülöltött, hátravetette magát, legalább hármat bukfencezett hátrafelé, és talán hangosabban üvöltött, mint azok az emberek, akiket a pincében kínoztak. Berohant az ajtónálló géppisztolyos őr és egy golyószóró-sorozatot eresztett a padlón fekvő Török Ádámba. A padlót elöntötte a vér, Török Ádám bajusza is már teljesen vérben ázott, de én mégis úgy láttam, hogy még mindig vigyorog." Az idézet a feszültségteremtés lépcsőzetességét illusztrálja, éppen azt, amit olyan természetesnek veszünk Gion Nándor prózájában, hogy a regényírás klasszikusnak tartott hagyományai szerint el tud mesélni egy történetet a múltról, ennél azonban sokkal többről van szó, a megoldások mindig váratlanul érik az olvasót, és ennek a "váratlanságnak" az előkészítése jelzi a Gion-próza egyedi és máig korszerűsödő felépítettségét, a regény ugyanis - bár váratott magára több mint húsz évet - egy pillanatra sem kelti azt a benyomást, mintha "régen" íródott volna; az idézett jelenet dinamikussága méltán válik a regény tetőpontjává, egyetlen cselekvéssorban mondja el véleményét az író mindarról, amiről a történet szólt: férfiasságról, ösztönökről, nyelvi tarkaságról és következetességről. Mert a többszörös áttételről sem szabad megfeledkeznünk: mindezt a szemtanú mesélte a főhősről az egyes szám első személyű elbeszélőnek, végső soron azonban valamennyiük szemléletbeli konszenzusáról van szó, és erre az erkölcsi ítéletre épül az egész trilógiája.

Az Ez a nap a miénk szerves folytatása a Virágos katonának és a Rózsaméznek, és ha valaki nem olvasta a trilógia előző köteteit vagy már elfelejtette őket, nem igazán érzékeli, mennyire szorosan fűződik a harmadik kötet az előzőekhez. Hangulatában, stílusában, elbeszélő módjában egyaránt egységet alkotnak a trilógia egyes darabjai. A Virágos katona még ma is elsősorban erőteljes cselekménye miatt érdekfeszítő olvasmány, a Rózsamézben pedig Gion Nándor már kipróbálta a kényes kérdések megfogalmazásának módját, sőt azt is mondhatnám, hogy szerbek, magyarok és németek együtt éléséről kockázatosabb volt a hetvenes években nyíltan beszélni, mint ma a második világháborús témát megfogalmazni. Az író a trilógia befejező részében nem tett mást, mint hogy rendre kifejtette azokat a motívumokat, amelyeket már a Rózsamézben megfogalmazott. Abban mondja ki ugyanis Török Ádám, mi tettinek mozgatórugója: "Nem rabolok... Csak elveszem a magamnak járó részt. (...) Isten mindenkit egyformán szeret, engem ugyanúgy szeret, mint a gazdákat. Legelőször Ivan Milačkit látogatom meg." Az Ez a nap a miénk valójában ezzel a "látogatással" kezdődik, majd Sava Jakšić tanyáján folytatódik, aki egykor a nyakára hozta a csendőröket. A történet tehát már huszonegy évvel ezelőtt megvolt, és nemcsak az író fejében. A Rózsamézben kimondja a folytatás alapelgondolását is: "Zavaros időkben törökádámok ... lépnek a magasba." Gion Nándor nem tett mást, mint végigmondta a beígért történetet. Pontról pontra beváltotta az ígéretét. Ez a legtöbb, amit megtehetett. (Osiris

A történetmondás öröme (A Virágos katona és a mágikus realista regény)
Szerző
Valóságkereső
Szerző
Az író utcája (Gion Nándor: Jéghegyen, szalmakalapban)
Szerző
Regényen innen és túl (Gion Nándor: Az angyali vigasság). In. Grezsa Ferenc: Vonzások és vallomások. Tanulmányok, kritikák. Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 1999.
Szerző
Elolvasom
Miénk ez a történelem (Gion Nándor: Ez a nap a miénk)
Szerző

N. Pál József

Miénk ez a történelem

GION NÁNDOR: EZ A NAP A MIÉNK

Véget ért a háború, elcsúfította magát a világ, elmentek a valóságot még reménnyel színezni képes emberek is, szürke foltok maradtak utánuk. Új világ jön és új rend, odalett az újabb ezer évről szőtt magyar álom, ígéretekkel van tele az amúgy gyorsan lesöpört padlás, ártatlanok senyvednek a gyűjtőtáborokban; a föld alatt, a folyók, a kiszáradt kutak mélyén – s még az isten tudja, hol – legyilkolt tízezrek teste porlad, agitáció és számonkérés váltja egymást, s az arra kijelöltek is jókorát igazítanak már az első választás végeredményén. Rojtos Gallai István, ez a családját megőrzött, ötvenéves „álmodozó citerás kurafi” 1945 karácsonyán csónakba ül, evez le azon a folyón, amelynek jegén egykor futva törtek utat Török Ádámmal, fordul be a nádasba, megy a partoldalba vájt barlangba, ahol életének tanúja, a senkitől sem félő, semmifajta törvényt el nem ismerő, öntörvényű – meglehet, rablógyilkos – Török testvér akarta kivárni a szerencsésebb időt. Őt már esztendeje kilyuggatták a nagy hirtelen Jovica Kariccsá vedlett szerencsétlen lókupec, Karába Jani pisztolygolyói, a barlangbeli pokróc is szétrohadt időközben, pézsmapatkányok szaladgálnak az avas szalmán. Gallai karácsonyi gyertyát gyújt, hogy emlékezzen, no meg hogy lásson is valamennyit a sötétben, meg is találja hamarosan, amit keresett. A pisztolyt és a vadászpuskát magához veszi, bekeni disznózsírral, elrejti otthon, mégiscsak jobb helyen van a fegyver az ő keze ügyében, mint a pézsmapatkányok között, aztán meg Szenttamáson s Bácska egész vidékén bármikor szüksége lehet ilyesmire az embernek. Jó négy esztendeje megvan már a legkisebb fiúunoka is, igaz, eléggé csenevész a gyermek, aligha nő majd olyan nagyra, mint azt apja, a Gallai Terust megszöktető Kis Kőműves remélte, de meg kell őt is őrizni a jövendőnek.

Aki elolvassa Görömbei András Gion Nándorral majd két évtizede készült interjúját (megjelent a Kérdések és válaszok című 1994-es kötetben), nemcsak arra döbbenhet rá, hogy az író bácskai földről vétetett történetei s szóban elmondott vallomása mennyire ámulatra méltó módon fedik egymást, hanem arra is, hogy ez a könyv – a trilógia harmadik része – már réges-régen készen lehetett a szerzőben. A Rózsaméz utolsó mondatában a magyar csapatok Szenttamásra értek, s a beszélgetésben Gion nemcsak ígérte a folytatást már 1981-re (!), el is mondta az újabb történetrészlet elejét: szinte ugyanazokkal a szavakkal, ahogyan azt 1997-ben végre elolvashattuk. Azt, hogy Gion Nándor – Tito országában élve – valóban komolyan hitte-e, hogy a sorra következő (1941–1945) esztendők históriája is megírható azzal a könyörtelen pontossággal, ami a korábbi köteteket jellemezte, nem tudhatom, de arra mérget vennék: a föladatot talán írói gondjai legfontosabbikának tekintette már akkor is. Amikor arról beszélt, hogy Szenttamás és vidéke valóságában és emlékezettörténetében fölnőve kimeríthetetlen élményanyagot gyűjtött magába, aligha az „élményirodalom” érvényességéért kardoskodott szemellenzős módon, hanem arra utalt, hogy amit ő tesz, az az átélhető művészetté emelt valóságnak talán az emberszabású létezéssel egyidős föladata: egy korábban, mások által megkezdett, az életről beszélő hosszú körmondat arányos rendbe szedése és folytatása, amelyből éppen a legfontosabb részelem – no meg a pont a végéről – nem hiányozhat. Bizony maga Homérosz sem cselekedett mást saját, életrevalóan találékony, bolondos és ridegen bosszúálló hőseiről szólván, akik ugyebár elég gyakran kiirtották egymást – egy merőben más etikai koordináta-rendszerben élve persze. Gion Nándor szülőföldje – s kicsi városa, amit mindenestül kapott örökül – önmagában semmivel sem szűkösebb a vak dalnokénál, sőt, én még az író végeznivalóját sem mondanám kevesebbnek, legföljebb nehezebbnek ebben a minden szempontból szétesett században, hiszen ahol a legtöbb a súrlódás, az ütközés lehetősége, az emberi együttélés napra nap bekövetkező próbája, ott az élet, a halál meg az emberiség egyéb „örök kérdései” sohasem vesztik érvényüket, s – mondjon bárki bármit – talán az alkotó is az ilyen tájon adhatja tudtul a leginkább (persze kizárólag a műveivel): bízik-e még például az irodalom „valóságmegszólító” erejében, képes-e folytatni az őt is kihordó közeg által megkezdett mondatot (mondhatnék dallamot is, ha már egyszer a nagyapa – e világ talán leginkább emblematikus figurája – is végigciterázza a század első felét, és persze a trilógiát).

Fölemlegetni az irodalom valóságmegszólító erejét azért vélem most különösen fontosnak, mert Gion Nándor a (néhai) jugoszláviai magyar irodalomnak azzal a sereglésével egy időben indult, amelyik indulásának idején nemcsak önnön korábbi előzményeit, de a magyar literatúra egyeduralkodónak hitt szereptudatát is látványosan megtagadta. Ama nyelvi és magatartásbéli, neoavantgárd elemekkel kevert radikalizmus első volt 1945 után a maga mindent tiszteletlenül elsöprő újító (s valahova kiszökni vágyó?) elszánásával a magyar nyelvterületen. Jóllehet a szakító akarat gyors térnyerését az avantgárd hatásokra fogékonyabb szerb-horvát művészet közelsége is segítette (s a hivatalos művészetpolitikának is ez volt a „vonala”), ha a jugoszláviai magyar irodalom akkori állapotára tekintünk, muszáj elismerni, hogy sok okkal-joggal történt ama művészi lázadás. E szót (és pozíciókat?) követelő ifjúkori törekvés felől akár még Herceg János vagy Fehér Ferenc megszenvedett értékei is provinciális jelenségeknek tűnhettek éppúgy, mint az ottani magyarság egész műveltségbeli állapota: Domonkos István vagy Tolnai Ottó aligha csak polgárpukkasztó szándékkal kezdtek „áthúzott” vagy éppen „homorú” versekkel kísérletezni. Az Új Symposion „negatív esztétikája” szellemi szabadságharc is volt valójában, e folyóirat és gárdája nemcsak az emberi öntudat fölszabadításáért tett sokat a maga idejében, elméleti és műveltségbéli igényességével segített felnövelni a korábban szinte teljesen hiányzó kritikai és esszéista kultúrát is; igaz, a gyakran öncélúvá váló és talán túl gyanútlan törekvés a múlt eltörlésére meg a fékek nélkül kísérletező hebehurgyaság – mint minden újító mozgalomban – nemegyszer a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte.

Visszatekintve a mából, s olvasva Gion Nándor munkáit, szinte nehéz elhinni, hogy ő is a „valóságábrázolás” írói lehetőségét kezdetben megvető generáció vonzáskörében indult. Nem tagadta meg az eszmélését és szakmai tudatosodását szolgáló közeget, emlegetett interjújában első regényének (Kétéltűek a barlangban, 1968) ironizáló hangjáról szólván még a Symposion-csapat igényeinek valamiféle „figyelembevételét” is szóba hozta, holott a szenttamási élményvilág meg az egyénire kalapált, de a műviség látszatát messze elkerülő stílus uralkodott már azon a könyvön is. Nem arról van szó tehát, hogy Gion is klasszicizálódott, „megszelídült” idővel, mint annyian a borzas lázadók közül a művészetek történetében, hanem arról, hogy ő képes volt az elindító s a szereptudatot is determináló ihletforrást összhangba hozni azzal a szellemi nyitottságra szólító szemlélettel, amelyet a megkövesedett viszonyrendszer és a többnyire hazugul avítt látásmód ellen protestáló mozgalomban íróvá nőve elsajátított. Gion Nándor műve – s annak fél századot átölelő szimbólumaként a trilógia – arra példa, hogyan lehet a legsajátabb hagyomány és a modernség szimbiózisát megteremteni akár kisebbségi alkotóként is, őrizve a történelmi folyamat identitását, s másutt is érvénnyel megszólítható művekkel átmenteni a közösség által reánk testált, morális ember számára levethetetlen írói felelősségtudatot. A térség magyar irodalmában bizonnyal ő teljesítette be leginkább a „couleur locale” ideáját fogalmazó Szenteleky Kornél egykori álmát, mégpedig oly módon, hogy a vállaltan „helyi színek” uralta írói világa képes kilökni magából az elmélet többeket – főleg félreértőit – valóban provincializmusra is csábító hordalékát. Ha valaki, akkor hitem szerint Gion aztán tényleg valóságirodalmat művel, mégpedig az őt küldő közösség morális parancsára figyelve, anélkül, hogy ezt nyakra-főre hangoztatná. Munkáiban nyoma sincs a „nép/nemzet-szolgálatba” bódult féltehetségekre oly igen jellemző könnyesen romantikus érzelmességnek vagy az öncsaló – folyvást a „helytállást” bizonygató – heroizálásnak mondhatnám, ő biztosan olyan író, aki soha nem hazudik, legkevésbé önmagának. Valóban jellemző rá valamifajta „jéghideg illúziótlanság”, ahogy Vajda Gábor fogalmazott a maga amúgy fölöttébb vegyes értékű irodalomtörténetében, világáról adott rajza nemcsak kegyetlenül pontos, valóságosan is kegyetlen. Nem is lehet az más, ha a hazug vigaszokat kerülni akarja, prózájának varázsát éppen a művészet igazságába vetett bizodalma adja, no meg az, hogy folytatván az ősei által elkezdett mondatot, viszszaállítja jogaiba a jobbra áhítozó lélek régről ismerős, mese utáni vágyát is. Gion Nándor történeteket mond, fegyelmezett grammatikai rendbe szedi mindazt, amit emlékezetében, zsigereiben őriz, s amit a maga öreg „mesefáitól” hallott, így valóság s annak égi mása az ő tollán formai hókuszpókuszok nélkül szervesül öntörvényű egységgé, emberi és történelmi igazsággá.

Virágos katona 1973-ban, a Rózsaméz 1975-ben jelent meg, több mint húsz esztendőt várhattunk hát, hogy tető kerüljön e vajdasági história fölé. A világ közben megint fölfordult, a (néhai) országban, ahova Gion Nándor szülőföldje szorult, többszörösen is, maga a szerző sem csak az ország határát lépte át, hanem jó féltucatnyi könyvön is túljutott azóta. Formai, poétikai módosulás, átalakuló eszköztár után szokás szimatolni az ilyen, nyugalmasabb tájakon talán rendhagyónak tetsző esetben, itt azonban nem sokra mennénk az effajta vizsgálódással. Gion prózaírói modora a Testvérem, Joáb (1969) és az Ezen az oldalon (1971) óta alapjaiban semmit sem változott, a stílus és a történetmondás Virágos katona-béli harmóniája akár egy szerencsésen leütött alaphang cseng tovább az életműben. Kimértebbek, „ráérősebben” tempósabbak lettek néhol az elmesélő (ha tetszik: narrációs) betétek és fejezetkezdések, itt-ott hosszabbak és kanyargósabbak a mondatok, másutt valamivel szikárabb, „férfiasabb” a szó, de a régtől meghatározott látószög és a – sehol nem demonstratív – morális problémaérzékenység mit sem módosult. A kimondás alkalma és lehetősége jött el az ábrázolt korra nézvést, meg a nyílt beszéd parancsa is egyúttal, a történet betetőzésének írói kényszere egylényegű lett az átéltekről való tanúságtétel morális és kollektív igényével. Így etikai tetté is vált ez a kísérletezés mámorába hullt világban vigasztalóan üde és olvasmányos, de legalább ennyire vigasztalanul kegyetlen regény, amely a realista történetmondás létjogát is hűen illusztrálhatja. Igazságuk lehet azoknak, akik – miként a Rózsamézből is – hiányolják a valóság és az amúgy mindig földön járó meseiség amaz éterien tiszta dallamának azt a művészi tökélyét, amely a trilógia első darabjában megpendült; jómagam gyanakodva gondolok arra, hogy a századelőn még egynek látszó világot a történelem zúzta széjjel, s nem okvetlenül az alkotói fegyelem lazulásáról van szó csupán. Új hazába sodortatva, a megkavarodott kényszerűségek közepette másról szólhattak már az álmok, mint a kamaszkor és az ifjúság idején, a háborúból szétlőtt könyékkel megtért Gallai István hiába meredt már erőlködve, gyöngyöző homlokkal (akár a kártyából jósoló, a titkokkal társalkodó Szentigaz) a boldog Virágos katonára, a sorsból való kimenekülés lehetősége végképp odalett. Az egyes szám első személyű narráció eme történetrész elmondásánál amúgy is múltból jelen időre váltott, grammatikai figyelmeztetésként tudatva mintegy, hogy a világ kifordulni készül sarkaiból, s a bácskai tájon is minden másképp lesz ezután, mint volt annak előtte, a reánk boruló s történelmi ígéretekkel nemigen kecsegtető „örök jelenben” más vigaszok után kell majd nézni. Lehet még álmodozni a méhek palotájáról s a rózsamézről (ma sem értem, miért talált véletlenül egy csuporral Rojtos Gallai a Kudlik pincéjében), hajnalig citerázni merev karral, meg forróságban aratni ugyanazon kacska mozdulattal, s persze tudomásul venni azt, ami lehetetlen, és semmibe bele nem nyugodni, ami talán megváltoztatható.

Számomra a három résznek csak együtt van értelme, az esztétikai értékkülönbségekről való meditációt – még a leginkább „meder nélküli” középső kötet is megőrzi az alaptónus varázsát s a művészi igazság morális követelményét – másodlagosnak vélem. (Móricz Erdély-trilógiájának részei sem sikerültek egyformára – ott is az első a legjobb –, mégis visszavonhatatlanul remekmű az egész.Remélem, ha kiadják egy kötetben is, megmarad az 1976-ban választott cím (Latroknak is játszott), amely meghökkentő leleményességgel sűríti magába mindazt a többdimenziós írói értékvilágot, amely a látszólag ismétlésekkel is megterhelt, itt-ott monotonnak tetsző, de sohasem unalmas modorban előadott félszázados történet alatt folyvást morajlik. Köznapi botrány és szakralitás, „sültrealista” valóság és művészies álmodozás préselődik össze ebben a címben; elvágyódás és az otthonlétre való képesség örök feszültsége, érdekekre nem tekintő életbizalom és napi gyarlóságokon, bűnökön kapható esendőség, vaskos emberi-történelmi sors és költőiesített jelképteremtés, a „naiv” és a „profi” művész ezúttal szétszálazhatatlan látószöge – akár értékbizonytalanság vagy értékrelativizmus is, ha valakinek ez kell mindenáron a modernséghez –, szóval mindaz, ami a világgá emelt szenttamási „bakatörténelemről” és Gion Nándor prózaírói szereptudatáról, művészetének egyediségéről érdemben és hitellel elmondható. A naiv alkotó „gyakorlatára” hajazó megoldásmódot Szávai János már az első két kötetet elemezve szóba hozta, s utalt annak szerkezeti, elbeszéléstechnikai konzekvenciáira is. Maga a Kálváriadombon látható Virágos katona is naiv festő műve természetesen, az első könyv narrátorát, Rojtos Gallait nem véletlenül „falja föl” a história következő fejezete, hogy aztán az Ez a nap a miénkben megint mesélővé avanzsálódjék, megteremtve ezzel a történet narratológiai szimmetriáját, avagy zárt kerekségét is, ha tetszik. A „mindent tudó” elbeszélő ma már gyanúval méregetett pozícióján is fölösleges akadékoskodni, Gallai István organikus része az ábrázolt világnak, az egyéni és a kollektív emlékezet szétválasztásának itt semmi értelme, mondhatnám: itt bárki lehet mesélő, és bárki a történet szereplője, a közös emlékezetnek minden megörökítésre érdemes dologról tudnia kell, függetlenül attól, hogy a kiemelt narrátor – avagy a „közösen írt” hosszú mondatot éppen folytató modernebb kori regös – jelen volt-e az adott mozzanatnál. Az elbeszélt időt és az egymással nem mindig érintkező cselekmény darabjait a hely azonossága, a szereplők közös létezési tere, no meg a történelmi helyzet parancsa fogja össze – ennyiben metonimikus szerkezetű is a trilógia –, az elmondott história egy kollektív tudattartalmat és tanúságot példáz, az író nem elsősorban kihordó vagy szülő, inkább kései rendező, módszerében a hagyományozott sorsot továbbszínező naiv és a részeket összeillesztő tudatos művészre jellemző elemek keverednek: olyan, akár egy halálos biztonsággal dolgozó, „profi hályogkovács”.

Gion Nándor műve ekként lehet egy tágabb térség – földrajzilag nevezhetjük Kelet-Közép-Európának is – tökéletes művészi modellje úgy, hogy még tényanyagában is helytáll önmagáért. Jóllehet tere alig nagyobb, mint amennyi a Kálvária dombjáról szemmel befogható (a mesélő csak egyszer lép ki a világháborús Galíciába – nem kérdezték, akar-e menni –, de Szenttamás ott is folyvást jelen van a Rézitől kapott, szinte talizmánként őrzött fényképen), ez a sorstanúsító történelem – akár a vízbe zuhant kő kavaarta koncentrikus hullámok – főbe kólintó és fölemelő tanulságaival együtt gyűrűzik tovább, át Bácska és a Kárpát-medence határain is mindenüvé, ahol a történelem és az emberi együttélés kényszereinek és jellembeli próbáinak a valóságáról hallani óhajt az ember még valami fontosat. Térben és a lehetőségeket tekintve is vigasztalanul körülhatárolt, de az álmodó szívűeket a végtelenbe szólító világ ez, az együgyű kiskanász ujj-játékaiban a jó és a rossz küzdelmének archaikus meséje villan, nemegyszer karöltve jár itt az álom és a realitás (van, hogy egy személybe szorultan, elég talán a földön járó, ám az életét átciterázó, a más asszonyait is kedvelő Gallaira vagy a férfiasan határozott, de az ábrándvilágban élő árva Gilikét rögtön megértő Rézire utalni), de jaj annak, aki a kettőt egy pillanatra is összekeveri. Mindenki menekülne innét, van, aki a vagyon reményével, van, aki a törvényenkívüliség magabiztosságával, van, aki saját úri hatalmának öncsaló dédelgetésével, s van, aki az álmaiba kapaszkodva. De ragaszkodik is mindenki a saját determinált sorsához, anyanyelvéhez, sajátosan értelmezett „becsületességéhez”, bolondériájához s a nyomorúságba belesüppesztő szokásaihoz. Az állandó kiszakadási kísérletek s a kiszakadásra való képtelenség folytonos feszültsége tartja a tehetetlenség egyensúlyában a sorsokat, s lesz ez a trilógia egyszerre szakrális és egyszerre profán szenvedéstörténet, sors szabdalta magyar (meg persze kelet-közép-európai, fél-balkáni) bakatörténelem és az otthonosságérzet intimitásának tökéletes kevercse. Kártyára vetett sorsok hányódnak ezen a sokszor nagyhatalmi kártyára vetett térségen, a jóslás, a szerencse, a remény, a csalás és az öncsalás egymással variálódó motívumokként húzódnak végig a félszázadon, éppúgy, mint maga az ördög bibliája a szövegen. „A Duna-táj bús villámhárító, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték” – juthatnának eszünkbe Ady sorai Kedvesre, a visszavágott szárnyú vadlibára gondolván, aki vágyakozva nézhet csak övéi után az égre, bár meglehet, megszokta már a rabságot, s nem is igen gondol a menekülésre.

„Sohse lesz másként, így rendeltetett” – folytathatnánk a verset, annál is inkább, mert az a korszelet, amiről a harmadik kötet beszél, nemcsak önnön valóságában volt példátlanul brutális, a már meglévő gyanakvásokat, kölcsönös sérelmeket s a lelket megfullasztó félelmeket is sokszoros hatványra emelve örökítette tovább az időben. Sűrűsödik az idő, mindössze öt esztendőről beszél a regény, egyszerre tágul és egyszerre szűkül itt a világ szinte tudathasadásos módon. Sehol az addig való történetben nem nőttek ilyen naggyá a reménységek, mint ekkor (a magyarok egyre-másra emlegetik az újabb ezer évet), és soha korábban nem csúfoltatott meg oly mértékben az élet (sőt a halál!) méltósága, mint eme históriarészlet idején. A történet szereplői persze nemigen változnak, a kavargó élet ígéreteire és kényszereire való reagálásuk módja sem nagyon, de körülöttük már visszavonhatatlanul a történelem menetel, s a létezés föltételei is – közeledvén az 1944–45-ös évhez – egyre súlyosbodnak. Gion könyvének még a tényanyaga is új lehet a letiltott múlttal csak az utóbbi évtizedben ismerkedők számára, noha nem szaktörténészi munkát, hanem regényt ír továbbra is. A fölidézett események hajszálpontosan igazolhatók az újvidéki vérengzés előzményeitől, a szervezett szerb egységek által fölgyújtott gabonán és a kétszer is menekülő csángók sorsán át az 1944. október–novemberi több mint tízszeres „megtorlás” szenvtelen tárgyilagossággal elősorolt részleteiig, körömletépéssel, körfűrésszel való földarabolással együtt. Az Ez a nap a miénk (a cím többértelmű, hiszen szerbnek, németnek, magyarnak mást és máshogyan jelent ez a gyorsan változó időben) bravúrja abban keresendő, ahogy – folytatva e „kollektív mese” meg nem zökkenő modorát – mindezek emberi atmoszféráját képes az akkori idő és tér szálkeresztjének metszéspontjában fölmutatni. Gallai István története hiteles az utolsó szóig, az ő emlékezetét művészi rendbe szedő író soha nem csábul el, úgy is mondhatnám, Gion Nándor semmi olyat nem „dolgoz bele” a szövegbe a többlethatás kedvéért, amit 1989 utáni olvasmányaiból megismerhetett. Pontosan annyit tudunk meg, amennyit a történet szereplői akkor megtudhattak, de ez a regényhez bőven elegendő! Ki sem kell mozdulni a Kálváriát övező területről, a háború odamegy, előbb hírekben, menekültekben, aztán a maga valóságában is; gyorsan cserélődnek itt a bizodalmak, az elszánt hitek, majd a fegyvert szorongató kezek is. Aki tegnap még térdepelve rettegett, az ma nagy hangon rendezkedik, aki gyufát lobbantva ólálkodott a búzakeresztek között, az pisztollyal oszt igazságot, kiderül, mégsem lehet elmenni onnan, ahol a ronda dolgok történnek. Ami történik, az csak a megszakíthatatlan százados folytonosság egy újabb láncszeme, itt minden döbbenetes igazságtalanságban van egy csepp igazság is, ahogy Domokos Mátyás mondta e könyvről beszélvén, itt csak legyőzöttek, valamint önmagukat győztesnek hivő vesztesek vannak, az élet, a becsület meg a morális létfölfogás merőben mást jelent errefelé, mint azt szerencsésebb tájakon vélhetik – a Virágos katona együgyű boldogságát könnyen fölemészti az idő, még a Kálváriára sem nagyon lesz érdemes fölmenni többé. Csak a citeraszó marad, ami tegnap még szerbnek, németnek, magyarnak szólt egyszerre vagy felváltva, ahogy a sors, az alkalom, esetleg a kényszer hozta, ma már halkan szóló rekviem csendül a hangszeren, egész éjszakán át, Török Ádámért, Lusztig Kornélért, Krebs-Keveházi Péterért, mindenkiért, aki élő ember volt, s a mi életünk keretét így vagy úgy megadta. Aztán úgyis dologhoz kell fogni, hiszen nemcsak a festék fogyott el, amivel jóravaló emberek a valóságot színezték, hanem a kenyér is.

Ez a gyilkosan kegyetlen és részvétlennek látszó világ valójában a legyűrhetetlen életakarat apoteózisa. Ez a világ a jellemet nemcsak eltorzítja, de meg is acélozhatja, s Gion Nándor karakteresre formált főhőseiről sok minden elmondható, csak az nem, hogy a valósághoz való viszonyukban ne lennének tökéletesen őszinték. Török Ádám „etikáját” bizonnyal nem kell követnünk, de azt muszáj elismerni, hogy sohasem beszél mellé; Rojtos Gallai is, ha teheti, mindig a könnyebbik végén fogja meg a dolgot, de családját s naivan költői életbizalmát a vérözönön is átmenti. Ama történelem formálta fél-balkáni élet szinte egymást kiegészítő, szimbolikus alakjai ők, egy sokszázados folyamat egyszerre valóságos és egyszerre művészi lenyomatai, a kollektívumban föloldódó emlékezet hiteles tanúsítványai. Nélkülük nincsen igaz történelem és elmondható történet – ahogy a Krebs család, Lusztigék, a Gallai életét megmentő Jaksics Száva, a névtelen áldozatok, a gyilkosok és egész Szenttamás nélkül sincs –, megalkuvásra nem hajló életükkel folytatják ők ama megkezdett mondatot, pontosan úgy őszinték, ahogy Gion Nándor prózája is őszinte. Nincsen benne semmi cifraság, ritmusa akár a való életé, férfiasan dísztelen beszéd ez, éterien művészi, költői szépségű címekkel.

Amikor a magyar csapatok Szenttamásra értek, már jó két hónapja éjt nappallá téve óbégatott a bölcsőben Rojtos Gallai István első unokája, akit – úgy látszik – minden későbbi szándék ellenére arra rendelt a sors, hogy majd fölnőve rendbe szedje ezt az alaktalanságában is teljes, meghökkentően tanulságos históriát, s elmondja, ne csak azt, hogy mit és hogyan élt meg a bácskai vidék alaposan összekeveredett népe, hanem azt is, hogy mi végre. Megküzdeni a sorssal és a történelemmel, átörökíteni az életet azért kell, hogy annak tanúságértéke legyen, hogy a közösség kihordhassa – többek között – azt a valakit, aki majd formát adva a történetnek éppen az átélt sorsról és történelemről tanúskodik, hiszen életünk arra való, hogy tanúsággá váljon. Így hát az elbeszélő, aki még a második rész legvégének idején csendben – a szövegben sem jelezve – kérezkedett a világra, az élet és az irodalom reményeim szerint szétszálazhatatlan parancsát teljesítette be. Gion Nándor trilógiája ezért öntörvényűen egyedi művészi teljesítmény és „kollektív alkotás” is egyszerre. Ráadásul Cseres Tibor, Matuska Márton, Domonkos László és mások történelmi oknyomozása után ő az egész kegyetlen história igazságát (s nemcsak a valóságát) is megírta számunkra (vajha ki teszi ezt meg például az 1956-os forradalomról szólván?). Fölgyűlt traumáktól segíthet megszabadulni, túlélőknek és áldozatoknak is méltó emlék lehet ez a könyv. Ami egykor történt, most válhat igazán a mi történelmünkké. Illesse hát köszönet ama citerás, álmodozó kurafit, hogy három és fél éves unokáját kikaparta a lövészárokban ráömlött föld alól. (Osiris, 1997)

„Én csak a művészetekbe szököm, ha nagyon elfog a keserűség”. In. N. Tóth Anikó: Kísérlet megszólalásra és elnémulásra. Olvasói kalandok a 20. század magyar prózájában. Kalligram, Pozsony, 1999.
Szerző
A bárányok hallgatása (Gion Nándor: Testvérem, Joáb címú regényéről - egykor és most)
Szerző
Prózaforma, aktualitás, kánon (Gion Nándor: Testvérem, Joáb)
Szerző
Édesszájú mesék. In. Görömbei András (szerk.): Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Kossuth Egyetemi Kiadó (KEK), Debrecen, 2000.
Szerző
Hazai tükörben. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. 2. köt. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Belgrád, 2001.
Szerző
A fölény boldogsága. In. Utasi Csaba: Mindentől messze. Esszék, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2002.
Szerző
Hamiskártyás történelem. In. Népszabadság. 2003. február 23.
Szerző
Megkésett sirató (Tanulmány)
Szerző
Elolvasom
Nyomot hagyott bennünk (Gion Nándor: Aranyat talált)
Szerző

N. Pál József

Nyomot hagyott bennünk

GION NÁNDOR: ARANYAT TALÁLT

„Kétlovas szekérre ültünk fel, ifjabb Szkenderovics Márkó megcsapkodta a lovakat, macskaköves úton zörögtünk ki a városból. Amikor az utolsó házakat is elhagytuk, a fiú átadta a gyeplőt Margith Gábornak, leugrott az ülésről, futni kezdett a szekér mellett, fehér párát fújt a hideg levegőbe, akárcsak a lovak a szekér előtt. Néha felgyorsított, elhagyott bennünket, de mindig beértük, ha elfáradt, felugrott mellénk, rövid ideig pihent az ülésen, aztán ismét futott, mint a játékos kedvű vadnyulak, csak sokkal egyenesebben és mindig az út szélén.

– Bolond ez a gyerek – dünnyögte rosszallóan Margith Gábor.

– Az ilyenekből lesznek a bajnokok – mondtam. – Tulajdonképpen mi ketten is bolondok vagyunk.

– Mégsem leszünk bajnokok soha.

– Lehet, hogy máris azok vagyunk. Hiszen élünk.

– Fontos ez valakinek?

– Kérdezd meg a feleségedet. Engem is megkérdezhetsz. Másokat is.”

A bunyevác gyerek csakugyan futóbajnok lett később, s igen szoros barátságot kötött az ötszörös birkózóbajnok Gion Istvánnal is. Rojtos Gallai István, ez a nagy mesélő pedig minden helyzetből „kibeszéli” vagy kivágja magát, ahogy lehet, életben marad Margith Gábor, Tölgyesi Mihály meg Rézi, a férfiasan pofozkodó feleség, akinek öccsét, az egykori SS-keretlegényt, Stefit is hazahozzák a hadifogságból, hogy rögvest gazdagodni kezdjen, s cseperedik már a kis unoka is. Mások nem maradnak életben, ki a vízbe fullad, ki a nyakát szegi, kit a golyó talál homlokon, megint mások szétszóródnak a bácskai tájról – Belgrádba, Budapestre, Százhalombattára, ki hova. Csak az idő, az forog tovább a változatlan egykedvűség örök ritmusával; névnapra otthon kell lenni, tavaszra a nyár, s arra jön az ősz, meg a gyerekek is – ha Gallai, ha más csinálta őket – mindig kilenc hónapra születnek. Szenttamás „bajnokainak” elidegenítően részvéttelen, ugyanakkor már-már poétikus élni akarással – és életképességgel – átszőtt sorsa csordogál tovább az elmúlt (fél)balkáni század negyvenes és ötvenes esztendeinek fordulóján – Tito országában és másutt.

Gion Nándor tetralógiává kerekedett históriája két testvér sok év után való találkozásával ér véget. Rézi „…megérkezésekor két hatalmas pofont adott Stefinek. Eredetileg több pofont akart adni, de mindketten elsírták magukat, és egymás nyakába borultak.” E másfél mondatba a jó félszázadot átölelt regényfolyam hőseinek – s a szerző előadói modorának – szinte egész valója beleszorult. Rideg lélek és szeretet, indulat és összetartozás, lágyság és brutalitás, elszakadás és egymásra találás, a közlésmód férfias kimértsége és éteri nyugalma, cifrátalan poézis és vaskos realizmus együtt, no meg az a szavakkal elmondhatatlan hangulat, tónus, bőrbe égett tapasztalat vagy sorsverte létezési forma, amelyet annyira e tájra és történelemre érzünk jellemzőnek. Az idő egy kihasított pillanata s egy hosszú történet példázatos mozzanata ez, amelyben százados haragok és ragaszkodások köszönnek vissza, s amelyek az emlékezetet kísérik majd tovább és tovább, lehagyhatatlanul, eltagadhatatlanul, amíg csak élet, emlékezet, tanú vagy krónikás – ki mindezt rendbe szedve elmondja nekünk – akad errefelé.

De hát a krónikás – vagy a rég megkezdett mondatot folytató kései rendező, ahogy egyszer már írtam – elment közülünk. Rojtos Gallai István unokája – aki e könyvsorozat második részének vége felé, szinte észrevétlenül jött a világra – sorsát és sorsosainak históriáját majd egyszerre fejezte be, s mint személyes és közösségi életének nyomát hagyta ránk. Halálával nemcsak egy lebilincselő mesélőt veszítettünk el, hanem egy olyan írót is, akinek világában mese és valóság, földközelség és poézis, irónia és kegyetlen realizmus, nyughatatlanság és történelmi determináció, kísérletező hajlam és alkotói felelősségtudat hibátlanul forrt össze még, s aki tudta azt is, hogy mi végre írunk és olvasunk, örülünk és szenvedünk, szóval mi végre élünk magyar – vagy nem magyar – emberként itt e térségen. Gion Nándor valóban úgy élt, ahogy írt, s úgy írt, ahogy élt, kedvvel és tragédiáktól kísérten, örömre vágyón és (ön)sorsot rontóan, figyelvén a változásokra, de hűséggel őrizvén, amit megőriznie rendeltetett; Szenttamást és Bácska népét nem engedte el, mint ahogy szülőföldje sem engedte el őt soha. Életrealitással jegyes – szóval némely kanonizációs igyekezet szerint elavult – prózájának majd egésze e kölcsönös fogság benne épen maradt emlékezetéből nőtt ki, s ez kivált erre a magyar regény történetében majd példátlan tetralógiára igaz. A Virágos katona (1973), a Rózsaméz (1975), az Ez a nap a miénk (1997) a századelőtől az 1945-ös sorsforduló esztendeje utánig követte e táj alaposan összekeveredett népeinek a sorsát (a három rész Latroknak is játszott címmel 1999-ben is megjelent), ez az újabb fejezet már a „láncos kutya” idejéről beszél. Olyan – a család-, a falu- vagy a nemzetiségi regény mozzanatait is hordozó – folyam ez így együtt, amelyben a megidézett história – túlmutatva önnön tényvalóságán is – úgy válik esztétikailag megformált közösségi tapasztalattá, hogy közben a történetmondás ősidőktől ismert intimitását, személyességét és frissességét is képes megőrizni. Egyéni-egyedi modorban előadva, de mégis a kollektív emlékezet bukkan föl, s rendeződik totális világ- és valóságszerűséggé ekként, akár az eposzokban valaha, ahol a közösségből mintegy „véletlenszerűen” kinőtt, avagy általa törvényszerűen kihordott elbeszélő-mesélő is részese – s így átörökítője – a közös léttapasztalattá és „naiv” történelemértelmezéssé lett históriának.

A történet s a róla való beszéd ilyenformán lesz eggyé, a „szerző” pedig nem valamely prózapoétikai teóriához igazodó „technikus”, hanem ennek a napról napra – és lapról lapra – újraélt-újrateremtett „életnek” a kimetszhetetlen része. Önreflexiós flikflakokra, narratológiai cicomákra vagy furfangokra ezért nincs itt szükség, Gallai István – csak a Rózsamézben nem ő a mesélő – egyszerre él és beszél, narrátori pozíciója valóban nem rögzített – ezt Márkus Béla az Ez a nap a miénk kapcsán mint hiányt emlegette föl –, de nem is szükséges, hogy az legyen. Emblematikus figura ő, valóban átkártyázza, átciterázza, átküzdi, nemkülönben – s ez többször szó szerint értendő – „átbeszéli” (olykor átfüllenti) magát (és családját meg a népe reá bízatott részét) ezen jó félszázadon, sorsa – s a nyom (!), amit életével és annak egyidejű elbeszélésével hátrahagy – ekként válik tanúsággá és kollektív szimbólummá egyszerre. Története a túlélésé, ahogy ezt a negyedik részben már oly sokszor hajtogatja, mint ahogy a bácskai magyarság története is azzá lett (mert csak azzá lehetett) e brutális változásokban fölöttébb állandó sorsban, amelyet megélnie e népcsoportnak is adatott. Mert ez a história aztán végképp nem csak a „nyelvben” létezett és létezik, rajta alighanem bármely (irodalom)elméleti okoskodás kicsorbul, szerkezetét a történelem s a való élet kényszerei, pörölycsapásai meg a benne edződött-formált, mégis épen maradt „rendszerező” – tehát a dolgokat elmondani, bevallani még képes – emberi lélek és tudat adta meg. Reflexiókra vagy magyarázó betétekre sincsen szükség, aki e „nagy játék” része (volt?) – s e térség népei egyként azok –, úgyis mindent megért, amíg megérthet, itt a szó vagy a gesztus folyvást önmagát magyarázza. Értelme a szöveg relativizálásának vagy az olvasó elbizonytalanításának szintén nincsen hát, eléggé bizonytalan és relatív itt amúgy is minden, a föld, a haza tulajdonjogán és az emberi életen át az adott szóig vagy éppen a becsületig. Az emberi és hatalmi kiszolgáltatottság változó permanenciája nemcsak a viszonyokat, de kérdésessé teszi a morált is – mondhatnánk, nemcsak a narrátori pozíció, de az etika is szükségszerűen „rögzítetlen” errefelé –, itt egyetlen erkölcs, a megmaradás, az élet továbbörökítésének parancsa létezik, a már emlegetett túlélésé, ha tetszik. Gion Nándor kollektív regényfolyama – amikorra a végére ért – e sorsverte kényszernek lett az apoteózisává.

Esetenként más-másképp persze, hiszen e félszázadban nemcsak a tapasztalat gyűlt össze, hanem a történet – a történelem – tanúságának értelmezése is módosulni kényszerült. Mert az első három rész – innét, a vég felől szemlélvén – mintha egyneműbb előadói modort és „problémátlanabb” történelemértelmezést mutatna még. Nem a „mesemondás” írói technikája változott radikálisan, inkább a megélt újabb história – s vele a látószög – alakult-finomodott, s lett összetettebb, szinte törvényszerűen. Gion a kollektív emlékezetnek a harmadik rész végén elejtett fonalát hibátlanul vette föl ezúttal is, az emberi sorsok és a cselekményrészletek szálainak összedolgozása is pontos, mint mindig, de a földön járó realitás és a meseiség dallamának az az ölelkezése, amely – elsősorban – a Virágos katonát jellemezte, immár odalett. Nincs mese, mondhatnánk, új történetként folytatódik a régi, csak merőben más kényszerek között; Gallai – s a többiek – el-elhagyják a tájat, a citera egyre kevesebbet szól, s egyre többször kerül elő – a sors, a szerencse s a csalás életszimbólumaként akár – az ördög bibliája is. Gyermekkorban – s a történet hajnalán – „egy” volt, vagy egynek tűnt még ez az amúgy nagyon illúziótlan világ, a Kálvária katonája is szebb tájakat ígért, aztán az első háborúval – együtt a felnőtté válással – végleg betört a való, de a reményeket s az álomhoz való jogot – szólt az a méhek palotájáról vagy az újabb ezer magyar évről – azért hellyel-közzel meghagyta még. Így vagy úgy, de folyamatos – a „naiv” emlékezettel is befogadható, mert értelmezhető (!) – história volt ez akkor, amelyet az 1944–45-ös fordulat a tudattal, az álmodozással (nemkülönben a morális életlehetőségbe vetett bizalommal) egyszerre roppantott össze, hogy aztán minden, de minden dupla fenekűvé legyen ezen a tájon. Török Ádám, a megölt gyerekkori cimbora – akinek brutális, de öntörvényűen nyughatatlan lelke és emléke szinte az egész negyedik rész fölött jelképként lebeg – pisztolyát az Ez a nap a miénk végén veszi magához Gallai, hogy egyszer az asztalra is kitegye, de sosem süti el. Egyáltalán, béke – meg békeharc – van e történetrészben, még a fegyverek is ritkán ropognak (leginkább a magyar–jugó határon lőnek át), s van a mindent elborító hatalmi szenvtelenség, a totális katarzishiány, a használati tárgyakká nyomorított-alacsonyított életek végső megcsúfolása. Meg van egy ironikusra fordított kémhistória is persze.

Ez a történet – Tölgyesi Mihály, Rojtos Gallai s a többiek jobbára kényszerű „pályamódosítása” – merőben új szál a korábbiakhoz képest. Hogy volt-e fikarcnyi valóságalapja az egésznek – a korábbi kötetek cselekményrészleteinek volt –, ezt Gion Nándortól már nem kérdezhetjük meg, de nem is érdekes. A történet „művészileg” nagyon is valószerű valószerűtlensége, a szűkszavúan kihagyásos előadásmód ki-kikacsintó iróniája egy lehetséges és roppant keserű történelemértelmezési modellt sejtet ugyanis, amely az elbeszélő – s ezúttal hangsúlyozottan Gion Nándor – változó tapasztalatáról és látószögéről is hűen tanúskodik. Tudjuk, a szerző 1994-ben Budapestre költözött. A ciklus harmadik darabját már itt formálta kerekre, de az is bizonyos – több interjúja tanúsítja ezt –, hogy az 1941–1945 közötti idővel már régen számot vetett, csak hát leírni (kiadni) korábban – és előző hazájában, ahol e história jó része máig tabu! – reménytelen vállalkozás lett volna. Hiába telt el több mint húsz esztendő az első részekhez képest, valamirevaló szemléleti vagy poétikai módosulást ezért aztán fölöslegesen kerestünk (volna) akkor, most azonban elmondható: mindaz, mi e térség világában – kivált az egykori Jugoszláviában – 1989 után történt (háborúkkal, megbolydult életekkel és áttelepüléssel), alighanem Gion Nándorban is nyomot hagyott. Nem az elbeszélő kedv módosult – az a derűs tempójából mit sem veszített –, nem is a stílus alakult át az időben – igaz, e próza át-áttűnő lírája némileg tán visszafogottabb lett –, de a tapasztalat, amit ez az újabb fordulat vert belé is, még bölcsebbé és még illúziótlanabbá tette őt.

Aki az utóbbi esztendőkben – többek között a Kortársban – megjelent, már-már ciklussá rendeződni látszó Gion-novellákat (Disznóvér és Dugóhidi Anita; Kevesebb, mint három perc; Garantálja Z. A.; Mit jelent a tök alsó? stb.) olvasta, annak számára a modornak és a história bonyolításának itt, e regényben föltűnt formája is ismerős lehet. E rövidebb fikciós történeteknek nemcsak a háttere s némely cselekményfordulata – például egy-egy útban lévő lélekkel való leszámolás módja s annak „bejelentése” – hajazhat arra, ahogy itt az ötvenes években a dolgok megesnek, de e világ mögül fölsejlő vigasztalan és befolyásolhatatlan értékrelativizmus s – következésképpen – a látens történet- és történelemértelmezés is. Ez pedig arról beszél, hogy itt semmi sem az, ami, sőt esetenként senki sem az, aki, minden úgy valószerűtlen, hogy közben mégis valóságos, a történelem mint fölfogható, értelmes és értelmezhető – tehát ép ésszel elmondható, bevallható – folyamat érvényét veszítette. „Esetek” vannak, el-eltűnő, vissza-visszatérő arcok és mozzanatok, de nincsen már történelem, kiszámíthatóság. Figyeljük meg: itt szinte mindenki „kétfelé dolgozik”, az „ügynöki” névsorok igazak, csak éppen nem valóságosak, a „másik fél” kezére játszott dokumentumok lopottak itt is meg ott is, itt az őszinteség hol életveszélyes, hol brutálisan szükséges, annak „logikájáról” pedig, hogy ki, mikor és miért áll (állt át) ide vagy oda, jobb nem is beszélni. Áltörténet és áltörténelem ez, mégis mennyire ismerősen valóságos e tájon, s ami a leginkább elborzasztó – vagy a tehetetlenség derűjét is fölfakasztó talán? –, hogy mindezt mindenki magától értetődőnek és normálisnak veszi (a „narrátort” is beleértve), hazugságostul, csalásostul (ha kártyán, ha másutt), besúgóstul, betörőstül, bérgyilkosostul, mindenestül. Ebben a világban élni nem, csak túlélni lehet napra nap, no meg „érvényesülni” persze, hívják az embert Vladan Drenakovicsnak, Stefan Krebbsnek, Püspöki Sándornak vagy Fehér Jóskának akár.

Gion Nándor hattyúdala – avagy tetralógiájának utolsó része – ekként egy hosszú történetet is lezár, amelynek „üzenete”, körülöttünk és bennünk, máig itt ólálkodik. Ha engedte volna a sors, ő folytatná-folytathatná tovább is talán, ám – lássuk be – minek tenné. Százados ez a közös tapasztalat, még így, a történetet Sztálin halála előtt befejezve is, benne az álom s a megcsalatás, az életöröm és a szenvedések sora, a hazugság, a balekság s a hősiesség megannyi variációja váltotta egymást egy – úgy látszik – elháríthatatlan végkifejlettel, amely nagyon is egy irányba mutatott s mutat. Egy rég elkezdett mondathoz való makacs és megejtő ragaszkodásnak – hiszen Gion csak folytatta és rendbe szedte az ő „mesefáinak” a szavát – s e mondat, vagyis a történelem szétesésének, széjjelverésének a vigasztalan (nem csak fél-balkáni s nem csak magyar nemzetiségi!) folyamattörténete ez valójában, amelynek egyetlen értelme – ha már az értelmezés arányos lehetősége elveszett –, hogy egyelőre még túléltük az egészet (már aki túlélte). Érvénnyel s hasadt tudat nélkül szólni erről – itt, a vég felé – csak evvel az ironizáló történetnek az eszközeivel volt képes a szerző, miközben e kollektív tapasztalat maradék poézisét Rojtos Gallai figurája mint élni való kedvet hordja, cipeli, melengeti tovább és tovább, anélkül, hogy létezése valóságának „égi másában” akár egy pillanatra is komolyan hihetne még. Utálja a megcsúnyult világot, kilépni is szeretne belőle, mint egykor a Kálvárián, de tudja, nincs hova, eszközzé, csavarrá lett ő is menthetetlenül, hajdan volt lényének és világérzékelésének csak törmelékeit őrizhette meg: egy-egy fakuló álmot, dalos estét, a más asszonyain vett ölelést, Török Ádám emlékét, a vasbotot, Jókai elringatóan „érdekes történeteit”, a romlásunkat idéző Berzsenyi verseit, no meg a „beszélőkéjét”, amely életben tartotta őt, ezt a családját átmentő, összetartó s minderről számot adó embert, akinek kezéhez vér – ezen a véres tájon – nem tapadt soha. Ennyi nekünk is megmaradt: történelmünk és néhai álmaink törmelékei, az élet medrét adó erkölcs és az ép, az emlékezetet még rendezni képes tudat nélkül immár. Meg a csodavárás persze, hogy – akárcsak Tölgyesi Miska a pesti romok meg a szenttamási Szentháromság-szobor alatt – mi is aranyat találunk majd egyszer, hiszen amíg arany van – ahogy az Eldorádó című nevezetes Bereményi-film Monori Sándora is hitte (költőien robusztus figurája szinte átkívánkozna e históriába) –, minden van. Jobb, ha tudjuk: nincs minden – de életünket, amely tanúskodás is, azért mi se adjuk föl soha, nyom maradjon utánunk legalább. (Osiris, 2002)

Elolvasom
Kettős ügynök köztes létben
Szerző

Kettős ügynök köztes létben

Gion Nándor: Aranyat talált

Az elmúlt évtizedek prózairodalmának immáron halhatatlan alakja, Gion Nándor, 2002 nyarán úgy ment el váratlanul világunkból, hogy egy tekintetben bizonyosan nem hagyott hiányérzetet maga után. Halála előtt néhány héttel, hónappal befejezte a kortárs magyar prózában egyedülálló, három évtizedig formált, ugyanakkor szorosan egymáshoz kapcsolódó, egymásra épülő részekből álló regényfolyamát (Virágos katona, 1973; Rózsaméz, 1976; Ez a nap a miénk, 1997; Aranyat talált, 2002), s ezzel “időben zárttá” tette – ahogy maga fogalmazta meg régi vágyát egy Füzi Lászlónak adott 1997-es interjúban – életművét, azt a világot, amelyet regényekkel (nem csak a tetralógiát alkotókkal), novellákkal építgetett tudatosan (ha nem is időrendi sorrendben).

Időben zárttá tette, azaz feldolgozta azt az időszakot is, az 1940-es évek második felét, amelyről műveiben addig még nem szólt. Így a regényekből, ifjúsági regényekből, novellákból, novellaciklusokból, regényszerű novellafüzérekből álló életmű gyakorlatilag a teljes XX. századra, annak a magyar történelem szempontjából csaknem minden fontosabb időszakára rálátást nyújt. Természetesen a történelmi valóságelemekből is építkező, de szuverén módon teremtett írói világ, egy vajdasági magyar író nézőpontjából, a számára egy életre meghatározó élményvilágot nyújtó szülőföld, a szenttamási, bácskai táj emberformáló, soknemzetiségű világának kitüntetett szerepeltetésével, de az egész délvidéki magyarság XX. századi sorsát nyomon követve, egészen a kilencvenes évekbeli háborúkig, magyarországi áttelepülésekig. Művészete értelmezhetetlen a délvidéki kisebbségi magyar léthelyzet mellőzésével, ennek ellenére esztétikai és ideológiai értelemben is távol áll mindenféle kisebbségi provincializmustól. Gion Nándor az igazi elbeszélők, a nagy mesemondók méltó örököseként természetes egyszerűséggel előadott történeteiben a hétköznapi helyzeteket, az átlagembereket, a szürke élettényeket is képes volt megszépíteni, a poézis magasába emelni. A magyar irodalomban hagyományos anekdotikus-realista elbeszélésmódot megújító legsikeresebb regény- és novellaformáiban a valóságábrázolás olyan modern alakváltozatát teremtette meg, amelyben a reálisnak és a jelképesnek, a hétköznapinak és a mítoszinak varázslatos egymásba játszatása révén az emberi létezés konkrét és univerzális tényei mellett, annak teljessége is felidéződik.

A tetralógia első három kötete a századfordulótól 1944–45-ig, a szerb partizánok hatalomátvételéig, s az első “szabad” választásokig mutatta be a többnemzetiségű (magyar, sváb, szerb, zsidó, cigány) bácskai Szenttamás lakóinak életét, boldogságkeresését, a megmaradásért folytatott küzdelmét. A regényfolyam főhőse, Rojtos Gallai István a Virágos katonában a kálvária keresztútstációira festett képek közül kilógó egyik alaknak, az eseményeken láthatóan kívül álló virágos katonának a titkát abban találja meg, hogy “el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják”. Ugyan a regény végén már neki is szembesülnie kell a valóságtól (álmodozás, fantáziálás révén) való elmenekülés illuzórikus voltával, de még a következő regényben, a Rózsamézben is, még ha időnként latroknak is játszva, sikerül megőriznie az önmaga, de időnként a környezete számára is örömteremtő külön világát. Az 1941–44 között játszódó, Ez a nap a miénk című regényben azonban már esélye sincs kívül maradni a kisember sorsát is meghatározó történelmi eseményeken, az impériumváltásokon, a magyar csapatok bácskai bevonulásán, a német megszálláson, a zsidók deportálásán, a szerb partizánok magyarokat irtó hadjáratán, az új kommunista hatalmat legitimálni szándékozó választásokon. Sőt, az eseményekben való aktív részvétele szükséges is, mert az erőszak, a háború, a nemzeti sovinizmusok világával szemben a józan ész, a humánum, a hétköznapi örömök képviselőjeként az éppen regnáló hatalom szolgálatában állva is az egyéni túléléseket, a közösségi összetartozást és megmaradást segíti.

Az Aranyat talált című – a Forrás folyóiratban még az író életében folytatásokban megjelent, tehát valójában nem is posztumusz – regény a korábbiakhoz képest váratlanul indul: Budapesten, 1945 elején, a szovjet hadsereg nyomában a fővárosba bevonuló, orosz fogságból szökött Tölgyesi Mihály honvéd közlegény sorsát követve. A harmadik mondattól kezdve világos azonban az előzmények ismerői számára, hogy a történtek önmagát kezdetben meg nem nevező mesélője ezúttal is a szenttamási mezőőr, amatőr citeraművész és szükség esetén profi hamiskártyás: Rojtos Gallai István, aki azért kezdi a veje, a Kis Kőműves (Gion Mátyás) barátjának és katonatársának, Tölgyesi Mihálynak bemutatásával elbeszélését, mert kettejük élete az elkövetkező években szorosan összekapcsolódik. Az elbeszélő Tölgyesi Miska háború utáni történetét évekkel később hallja tőle magától, a negyedik fejezetben tudjuk meg, hogy akkor, amikor visszatér Szenttamásra. A tizenkét fejezetre tagolt regény tere a korábbiakhoz képest kitágul: immár nem csak Szenttamás, illetve Bácska az események helyszíne, hanem más vajdasági városok, a határvidék és a két főváros, Budapest és Belgrád is. Annak függvényében, hogy hová szólítja éppen a főhőst, aki az indítás ellenére ezúttal is maga az elbeszélő, a kettős ügynöki kémtevékenység.

A cselekmény történelmi hátterében az a közismert, de íróilag – a lakosságok hétköznapi életére kiható következményeiben – még nem igazán feldolgozott ellentét áll, ami a Tájékoztató Iroda (Kominform) 1947-es megalakulása, majd 1948 elejei irányváltása után a titoista Jugoszlávia és a sztálinista szocialista tábor, azon belül a rákosista Magyarország között kialakult. A jugoszláv partizánvezér, Tito addig Sztálin leghűségesebb és legradikálisabb tanítványának számított, aki a testvérpártokat jóval megelőzve már 1945-ben megkezdte a kommunista párt diktatúrájának kiépítését, s aki a Nyugattal szemben Sztálinnál is keményebb, határozottabb szembenállást sürgetett. Tito és vezérkara azonban 1947–48-ban nem fogadta el, hogy “nemzeti érdekeiket”, a jugoszláv államot, annak hadseregét, rendőrségét, kül- és belpolitikáját a Szovjetuniónak rendeljék alá. Ezért romlott meg a viszony, ezért fordította Sztálin a Tájékoztató Irodát és a testvérpártokat Jugoszlávia ellen, s így lett Titóból hamarosan “az imperialisták láncos kutyája”. Az is köztudott, hogy Tito és Jugoszlávia elítélésében a szocialista táboron belül a Magyar Kommunista Párt és vezetője, Rákosi Mátyás az élen járt, aki a Rajk László elleni koncepciós pert is jórészt ennek a szolgálatába állította.

Gion regényében ezekből a nagy történelmi, politikai folyamatokból csupán annyi jelenik meg, amennyit hősei a maguk kis világukban érzékelnek belőle. A két ország között a viszony megromlásával párhuzamosan megélénkül az egymás elleni kémtevékenység, ennek válik áldozatává, egyszersmind haszonélvezőjévé a jég hátán is megélő Tölgyesi Mihály, a budapesti újjáépítés során magát megszedő, kertészeti munkavezetővé feltornászó egykori katonaszökevény és a szenttamási mezőőr, Rojtos Gallai István. Tölgyesi bácskai származása és élelmessége Budapesten elég ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra titoista szemétté és jugoszláv ügynökké nyilvánítsák, s ezért börtönbe zárják, ahonnan egykori szakaszvezetője, az új államrendőrségben őrnagyi rangot kapott Püspöki Péter segítségével kiszabadul ugyan, de annak árán, hogy a magyar titkosszolgálat ügynökévé, jugoszláviai kémjévé válik. Első feladatául a helyi ügynökök beszervezését kapja, s kihez is fordulhatna máshoz, ha nem ahhoz az emberhez, akit főnökének így jellemez: “Rojtos Gallai István módfelett óvatos és ravasz ember. Ő az örökös túlélő fasizmusban és kommunizmusban, szerb világban és magyar világban. Még a kártyát is jobban kezeli, mint én.” Csakhogy eközben a Szenttamáson, a különböző nemzetiségű lakosok körében egyaránt nagy tekintélynek örvendő Rojtos Gallait már egy, a jugoszláv hatalmat szolgáló, vezető magyar kommunista is megkereste (mint ahogy az előző regény végén az 1945-ös választások előtt is), hogy segítsen a lakosságot meggyőzni arról: “Sztálin elvtárs tulajdonképpen a világ legsötétebb gazembere”. Majd Tölgyesi hazaérkezéséről és küldetéséről értesülve, immár a helyi elhárítás egyik vezetője, Vladan Drenovakovics beszéli rá arra, hogy hagyja magát beszervezni Tölgyesi által, sőt vállalja magára a további ügynöki hálózat kiépítését, s ők adnak majd olyan listát, amelynek Budapesten is Moszkvában is örülni fognak, miközben az azon szereplők természetesen az ő embereik lesznek.

Az ügynöki, kettős ügynöki szerep vállalását utólag faggató kívülállók számára mindig alapvető fontosságú kérdés a “Miért?”, ahogyan az elmúlt hónapok magyar belpolitikai eseményei is tanulságosan szemléltették ezt. Rojtos Gallait nem kényszerítették rá, nem zsarolták meg, nem alkalmaztak vele szemben pszichikai terrort, sőt különösebb rábeszélésre sem volt szükség, s talán még örömét is lelte a kémtevékenységben. A regény többféle magyarázatot is kínál erre. Egyrészt fontos nagyon az egésznek a hátterében álló szorongatott kisebbségi magyar léthelyzet, amelyben Rojtos Gallai korábban is jó érzékkel tudott eligazodni, s amelynek a két ország közötti megromlott viszony által teremtett új dimenziói iránt ezúttal is fogékonyságot mutat. Amikor például a magyar kommunista, Fehér Jóska kéri a segítségét, ez a párbeszéd zajlik le közöttük: “Sztálin elvtársról minden további nélkül elhiszem, hogy sötét gazember – mondtam. – Viszont ezt a titoista bandát is utálom. Irtottak bennünket… De hát ők vannak közelebb. – Ez a helyes magatartás – mondta elégedetten Fehér Jóska. – Nekünk, jugoszláviai magyaroknak nagyon kell vigyáznunk viselkedésünkre. Hátterünk nincs. Egy megszállt, szolgalelkű anyaország semmire sem biztosíték. Itt kell jó viselkedéssel valamiféle jó helyzetet teremteni a megmaradáshoz.” Gion Nándor egy nem sokkal a halála előtt adott interjúban maga is elmondja, hogy a regény megírására őt éppen ez a rendkívül izgalmas, több irányba nyitott (és sokak által mindmáig nem ismert) helyzet sarkallta: “a Tito–Sztálin összeütközés, ami számunkra, vajdasági magyarok számára azt jelentette, hogy vagy nagyon esküdsz a jugoszlávságra, vagy eleve gyanús vagy, mert az anyaországod Sztálinhoz tartozik, és arra esküszik, te pedig itt Titónál vagy. De ki is vagy te tulajdonképpen? […] A magyar nemzetnek egy része a történelemnek olyan forgatagába került ekkor, amelyben először kezdődtek a szocializmuson belül villongások. Amikor te is mint magyar, bajba kerülhettél, vagy éppen jobban járhattál, mint az anyaországi magyarok.” (Forrás, 2002. 12. sz.)

Mivel a szenttamási mezőőr megtanulta már régen, hogy “csúszós helyzetekben ajánlatos óvatosan viselkedni”, az agitálásra való felkérésnél megígéri, hogy beszél az emberekkel, de aztán valójában esze ágában sincs agitálni a “jó vagy rossz oldal mellett”, hiszen tudja, hogy a hatalmon lévők ilyen vagy olyan eszközökkel úgyis meggyőzik majd a kétkedőket. A kettős ügynöki szerep vállalásába is nyilván belejátszik az a tudat, hogy a maga ügynöki hálózatát úgyis megpróbálja kiépíteni mindkét fél, akkor még mindig jobb, ha mindkét szolgálatot becsapva maga áll az élére az egésznek, vigyázva arra, hogy az egyszerű és jó embereknek a legkevésbé okozzon kárt. Sőt ellenkezőleg, inkább használjon, így mentheti meg Tölgyesi Mihály életét, így nyílik esély Rézi, a felesége öccsének, Stefan Krebsnek a hazahozatalára a szibériai lágerekből, s mellesleg anyagilag is megfejve a szolgálatokat, egyénileg sem járva rosszul. A hamis ügynöki névsorok és jelentéktelen valós információk közvetítése közben azonban, mintegy véletlenül, fontos titkokat tartalmazó iratokat is beszerez és továbbít az ellenérdekelt félnek (amint láthattuk, számára a budapesti kommunista hatalom éppolyan ellenszenves, mint a belgrádi, egymás ellen egyaránt örömmel játssza ki őket), így viszont tevékenysége egyre veszélyesebbé, s mivel mindkét oldalon gyanússá, a saját életét is veszélyeztetővé válik, holott az eredeti cél ezúttal is, mint az Ez a nap a miénk című regényben, a túlélés lenne. Ezért nagy megkönnyebbülés számára, amikor végül kiszállhat az egészből, és visszatérhet mezőőri hivatásához. Előtte azonban még helyt kell állnia egy feszült, az asztalra kitett pisztolyok jelenlétében lezajló párbeszédben, amikor a szerb belügyi elöljáró, Vladan Drenovakovics meggyanúsítja fontos titkok Budapestre juttatásával. Ennek során arra hivatkozik, hogy ő hűségesen szolgálta a hazát, és a Török Ádámtól örökölt fegyvert is a haza védelmében tartja magánál. A kérdésre, hogy melyik haza védelmében, jellemző módon kitérő választ ad, s az olvasó sem lehet bizonyos abban, hogy egy ilyen bonyolult helyzetben vajon mit is ért a haza fogalmán, de nyilvánvaló, hogy nem valamelyik államiságot, inkább csak a maga szűkebb létezési terét, Szenttamást és környékét, illetve egy belőle felnövesztett, valóságosan már régóta nem, csak a lélekben létező virtuális haza-képet. Az ő hazája már éppúgy csonka, ahogy az élete is köztes élet, egymásra fenekedő két országa, anyanemzetének és többségi nemzetének országa közötti térben, vagyis a senki földjén zajló. A regény nagy lehetősége, hogy ennek a kisebbségi sors mélyén meghúzódó általános létfilozófiai helyzetnek adjon konkrét életes, egyúttal esztétikailag is érvényes megjelenítést.

Gion Nándor a számtalan fordulatot, kalandos eseményt produkáló, izgalmas kémhistóriát a regényciklus első két darabjában kipróbált összetett elbeszélői eljárások helyett redukáltabb, egyszerűsítettebb eszközökkel adja elő. Már az Ez a nap a miénk című harmadik regényben is csökkent a jelképes, metaforikus szövegszervező és jelentésképző eljárások szerepe, inkább csak kiegészítette a metonimikus kapcsolatokat és realista módszereket, ebből a regényből pedig már el is tűnt. Rojtos Gallai István immár nem álmodozik, nem meditál, csak a megtörtént események tényszerű előadására, esetleg azok kiszínezésére törekszik, éppúgy, ahogy Tölgyesi Miska, aki soha nem számított megbízhatóan igaz embernek, ezért az elbeszélő már a második oldalon közli, csak fenntartással adja tovább az ő történetét: “főbb vonalaiban bizonyára valósak, a részletek azonban színezettek”. Egyfajta írói önreflexióként olvashatjuk a következő, a kommunista Fehér Jóskával folytatott párbeszédrészletet is: “Magáról sokan mesélték már, hogy jó beszédű és jó fantáziájú ember. Ebből kifolyólag még az asszonyoknál is sikerei voltak. Csakhogy most kissé átlátszó a beszéde, márpedig én ragaszkodom a valósághoz. – Tőlem mindig a valóságot hallja – mondtam nagyon komolyan. – Maga is meg mások is. – Időnként dúsítva és kiegészítve kitalált dolgokkal, szépekkel és csúnyákkal. – Ilyesmi csak akkor fordul elő, ha citerán játszom és énekelek hozzá. Egyedül vagy a feleségemmel vagy a szomszédokkal. Tudja, a magyar népdalokban előfordulnak néha túlzások, de azok is a valóságból nőttek ki. Nemrég olvastam az egyik könyvben…” Gion Nándor többször is “dúsított realizmus”-nak nevezte alkotói módszerét, amin valami olyasmit érthetett, hogy hőseinek jellemét és cselekedeteit némileg elrajzolja, színezi és árnyalja, hogy a valós történeteknél többet hordozzanak. Ez a több, a konkrét valóságtól való elemelkedés révén mélyebbé tett létfilozófiai sugallat ezúttal azonban hiányzik ebből a regényből.

Gion prózájának régóta egyik legnagyobb erénye: a rendkívüli alakteremtő képessége és a tanítani való párbeszédtechnikája, ami viszont itt is érvényesül. Regényeinek hőseiben általában különösségük, furcsaságaik ellenére is képes az író a történelmileg és társadalmilag tipikus megmutatására, ráadásul a realista lélekábrázolás hagyományos eszközével nem élve, csupán helyzetbe hozva, cselekedtetve, beszéltetve őket. Ahogy a regényfolyam korábbi darabjaiban már tucatnyit, úgy itt is teremt még néhány emlékezetes, karakterisztikus figurát. A kezdetben főszereplőnek vagy legalábbis egyik főszereplőnek látszó, de később az író által némileg háttérben hagyott Tölgyesi Mihály, vagy a hatalom új birtokosai, Vladan Drenovakovics és Fehér Jóska mellett például Glázer Lajos, a besurranó tolvaj, Margith Gábor, a határvidéken nagy biztonsággal ide-oda közlekedő egykori kocsmai verekedő és Majoros Péter, a verekedéstől szintén nem megrettenő, de titkos iratok eltulajdonítására is képes tanyasi keménylegény alakjában. Ezzel együtt sem tudja azonban ez a regény az előzőek összetett jelentésvilágát megismételni, miközben a cselekmény, a sztori bonyolítására koncentrál az író, nem tudja igazán közösségi érdekűvé tenni a történetet, megmarad az a szenttamási mezőőr privát kalandjának és üzletének.

A regény címadása, a címnek a korábbiaknál korlátozottabb, metaforikus konnotációk nélküli értelmezési lehetősége is mintha az író művészi elbizonytalanodását jelezné. Ráadásul az “aranyat talált” állítás arra a Tölgyesi Mihályra utal kizárólag, akiből a regény kezdetén talán főhőst (vagy legalábbis az elbeszélővel azonos súlyú szereplőt) akart teremteni az író, de később valószínűleg rájött a karakter korlátozott teherbírására, vagy a cselekmény alakulása, alakítása terelte el róla a figyelmét. Mindenesetre ő az, aki a budapesti újjáépítés során tisztázatlan körülmények között valódi aranyat talál, s aki a regény végén, az előző regényben meghalt Török Ádám eldugott aranytárgyait is megtalálja a Kálvária tövében, miközben a regény igazi főhőse ezúttal is a mindent túlélő Rojtos Gallai István.

Minden említett gyengéjével együtt is tanulságos és élvezetes olvasmány lehet mégis az Aranyat talált, különösen azok számára, akik a tetralógia korábbi darabjaiban már megkedvelték a gioni világot és hőseit. A négy kötet együtt, egyetlen egészként kezelve pedig, akár ismét a Latroknak is játszott cím alatt, az elmúlt évtizedek magyar prózairodalmának azért is egyik meghatározó műve, mert az olvasmányos, érdekes és szép történetek iránt megnövekedett olvasói elvárásoknak éppúgy képes megfelelni, mint a mélyebb emberi tartalmak közvetítése és a művészi-esztétikai igényesség iránti szakmai elvárásoknak.

ELEK TIBOR

Délvidéki aránytalanság (Gion Nándor: Aranyat talált)
Szerző
Olyan, mintha nyár volna. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. 3. köt. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Belgrád, 2003.
Szerző
A Gallaiak és a többiek. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. 3. köt. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Belgrád, 2003.
Szerző
Gion Nándor (1941–2002). In. Bányai János: Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2003.
Szerző
Végül is kinek az ideje?. In. Elek Tibor: Fényben és árnyékban: az irodalmi siker természetrajzakritikák, tanulmányok, beszélgetések a kortárs magyar irodalomról. Kalligram, Budapest, Pozsony, 2004.
Szerző
Kettős ügynök köztes létben. In. Elek Tibor: Fényben és árnyékban: az irodalmi siker természetrajzakritikák, tanulmányok, beszélgetések a kortárs magyar irodalomról. Kalligram, Budapest, Pozsony, 2004.
Szerző
A beszédes Török Ádámok zárt tárgyalása. In. Hózsa Éva: Idevonzott irodalom. Tanulmányok, esszék, kritikák. Grafoprodukt Kiadó, Szabadka, 2004.
Szerző
Szenttamástól Budapestig (Gion Nándor: Mit jelent a tök alsó?)
Felgyújtják a világot?. In. Szilágyi Zsófia: A féllábú ólomkatona. Irodalmi mű-hibák. Kalligram, Pozsony, 2005.
Téves utakon
Szerző
„A szép dolgokat falba kell vésni, hogy meg maradjanak”
Szerző
„A lét örök meséi” (Gion Nándor kései elbeszéléseiről)
Szerző
A nevek jelölte metaforikus tér Gion Nándor Testvérem, Joáb című regényében
Szerző
Bájosan együgyű kőszobrok
Prózaforma, aktualitás, kánon. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
Kollégák. In. Reményi József Tamás: Zsurnál. Újságos kritikák. Kortárs, Budapest, 2007.
A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
„A szép dolgokat falba kell vésni, hogy meg maradjanak”. In. Elek Tibor: Árnyékban és fényben. Darabokra szaggattatott magyar irodalom. Kalligram, Pozsony, 2007.
Szerző
Elolvasom
A történelem szociokulturális vetülete (Gion Nándor: Ez a nap a miénk)
Szerző

BENCE ERIKA

A történelem szociokulturális vetülete

Gion Nándor: Ez a nap a miénk

 

A II. világháború délvidéki eseményeit Szenttamás mikroközösségében megjelenítő Ez a nap a miénk Gion Nándor (2007-ben Latroknak is játszott közös cím alatt napvilágot látott) történelmi tetralógiájának harmadik darabja. Jelentéses keletkezéstörténeti sajátosságokkal rendelkezik: majdnem két és fél évtizeddel az első (Virágos katona, 1973) és a második rész (Rózsaméz, 1975) után jelent meg 1997-ben. A „kivárás” egyértelműen a térség társadalomtörténeti és politikai összefüggéseivel magyarázható. A hatvanas–hetvenes évek politikai és retorikai attitűdje (a térséget átható kommunista ideológia és diktatorikus társadalmi alakzat) kizárta az 1941-es és az 1944-es események (a magyar csapatok bejövetele, illetve a délvidéki német és magyar lakosság elleni atrocitások) regény közvetítette értelmezését. Jól példázza ezt az 1968-ban íródott és hatalmas politikai vitát kavart Testvérem, Joáb című Gion-regény esete, amely 1969-ben végül némi cenzori beavatkozás után láthatott csak napvilágot, ugyanakkor a térségi magyar próza kultikus mozzanatát jelöli.2

Az Ez a nap a miénk című Gion-regény olyan prózamű a II. világháború délvidéki eseményeit megjelenítő vállalkozások sorában, amely kiválasztva és utánképezve a múlt adott valóságszeletét, eszétikailag szuverén és teljes világot hozott létre.

 

A regény történelmi narratívája, térbeli és időbeli koordinátái a regényfolyam építkezéséből következnek; a Virágos katona és a Rózsaméz által meghatározottak.

Stefan Krebs és családja 1898-ban érkezik Szenttamásra, ahol története összefonódik a Rojtos Gallai család és – szükségszerűen – a térségi német etnikum sorsával. A családtörténet(ek) elbeszélése egyrészt a vajdasági magyar történelmi emlékezet szubjektuma és szócsöve, Rojtos Gallai István, másrészt egyes epikai műfajok (pl. a Rózsaméz-regényben a legenda és a mese) mindentudó, harmadik személyű elbeszélője által történik. Az Ez a nap a miénk nemcsak a kompozíció, de a kronológiai folytonosság, illetve a narratív struktúrák szempontjából is központi-középső alakzat. Narrátora – itt már folyamatosan és következetesen – Rojtos Gallai István; a történetmondás aktuális idejében ért élete felére, mind közvetlen tapasztalati, mind világnézeti szempontból határozott, érett konzekvenciák jellemzik magatartását. Világszemlélete az ifjúkori képzelet (látomáskeresés), majd a metaforikus gondolkodás és legendaalkotás fiatalkori tartalmain túl egyfajta bölcseleti készséggel gazdagodik. A történetmondást ott folytatja, ahol az előző regény harmadik személyű, a közösségi tudást közvetítő elbeszélője elejtette a szálat. „Reggel a magyar csapatok Szenttamásra értek” – hangzik a Rózsaméz utolsó mondata. „Szép húsvéti reggel virradt ránk 1941-ben, a magyar csapatok Szenttamás alá érkeztek” – kezdi a mesét Rojtos Gallai.

A nagytörténelem térségi eseményeit utánképző narráció továbbra is a családtörténet elbeszélésalakzatait érvényesíti, amelyet folklorisztikus hangvétel és szociális alapú létérzékelés árnyal. A térségben történteket elhomályosító/letakaró irányított mellébeszélés és hallgatás miatt értelemszerűen egészen a század kilencvenes éveiig (a regény megírásának idejéig) nem történhetett meg a múlt adott korszakának tudományos igényű történeti kutatása, ezért értelmezését és interpretációját olyan folklóremlékezeti formák reprezentálták, mint amilyen a közösségi/családi legendárium, a helyi mondák, emlékezések, bűnügyi történetek, anekdoták. Rejtettségükből következően a beszédszerűség és belterjes, kisközösségek (család, baráti társaság, utcabeliség) normatíváit érvényesítő látásmód jellemzi őket. Amikor a történelmet folklorizáló Gion-regényről beszél a recepció, valójában a történelmi regény hagyományos értelemben vett háttérnarratíváit (krónika, történetírás) felcserélő újszerű – tényszerűség helyett valószerűséget, illetve a történelmi tény többértelműségét elfogadó – verifikációs eljárásokról esik szó. Gion Ez a nap a miénk című regénye a többféle történelemkép befogadásához „nyit ajtót”.

 

A tetralógia harmadik részében végérvényesen összefonódó családtörténetek (elsősorban a főhős-narrátor Rojtos Gallai István és felesége, Rézi Krebs, valamint az útonálló Török Ádám családjának története) szociális és kulturális identitások pusztulástörténete is.

Szenttamás szociokulturális tagolódásának térképe (geostratégiai leírása) már a tetralógia első részében kibontakozik előttünk: „A magyarok zömében, s főleg a jobb módúak, … a Tukban laktak; a Zöld utcában és abban a néhány kis utcában ott a Zöld utca és a folyó között az olyan ágrólszakadt szegények húzódtak meg, akiknek egy rakás gyereken kívül semmijük sem volt. Izgága, lobbanékony emberek, minden második családban volt egy-két ismert verekedő, sőt egész családok is, mint a Margithok, a Csorbák vagy a Csoszogó Törökök kimondottan a verekedéseikről voltak nevezetesek. És valahogy mindannyian rokonságban álltak egymással, ha másként nem, hát keresztszülői alapon, csupa sógor és koma, akik közé nehezen illeszkedett be a jövevény.” Másutt: „1878-ban épült a Kálvária, amikor egyetlen ház sem volt a folyó túlsó partján. Szenttamás sokáig a két folyóvíz, a Krivaja és a Ferenc-csatorna közé szorult, a szerbek a csatorna, a magyarok pedig a Krivaja mentén laktak. Azt hiszem, a katolikus tuki magyarok gyűjtötték össze a pénzt a Kálváriára, és felépítették oda, a dombbal szemben, s csináltak mindjárt egy keskeny deszkahidat is, hogy mindenkor átmehessenek a kápolnához imádkozni. Aztán felépültek az első házak is a folyó túlsó partján, és lassan kialakult a Kálvária utca, az első és vagy harminc évig az egyetlen utca ezen a lapályos részen, ahol többnyire elszegényedett tukiak laktak; fáradt, lerongyolódott emberek, akik elkeseredetten próbálták visszaküzdeni magukat a tuki dombra.” A szenttamási németek közösségével kapcsolatos elbeszélésben is megjelenik a szociokulturális perspektíva: „Kevés német volt Szenttamáson, csak négyosztályos iskolát tudtak fenntartani, ezt Rézi végigjárta a Juhász János szélmalmából. Utána gyorsan el is költöztek onnan, mert Stefan már szinte búskomorrá vált. Nagyon egyedül volt abban a szélmalomban, három év alatt senkivel sem tudott igazán összebarátkozni: a Zöld utcai magyarokat nem szerette, a szerbek ide nem jártak őrletni, német család meg csak egy volt a közelben, a téglagyáros Hauserék, ők viszont gazdagok voltak, eléggé hányavetien és komolytalanul viselkedtek, mintha a pénz és a Zöld utca elrontotta volna őket…” Vagy: „És most már barátaik is voltak: a közelben laktak Jungerék, akik asztalosműhelyt tartottak, ahol többnyire koporsókat csináltak, aztán Kohlmajer, a papucsos, és még néhány német család, akik gyakran meglátogatták őket…” A Rózsaméz harmadik fejezetében az otthonalapítás néprajzi-szociológiai aspektusaira derül fény elsősorban, de nemzeti-etnikai irányultságaira is találunk utalást, amikor megjegyzi a harmadik személyű narrátor, miszerint „a Szegedi úti legelőn jobbára a szerbeknek, a Koplalón pedig a magyaroknak osztottak ki házhelyeket”.

 

Az Ez a nap a miénk világát – a közbeeső határ- és hatalommódosulások ellenére – nagyrészt ugyanaz a szociális térkép és etnikai összetétel jellemzi, mint amit a XX. század első négy évtizedén végigvezető történetrészekből megismertünk. Változik azonban a térség történelmét formáló sorsfordító esemény, a II. világháború történéseinek megjelenési formája, átéltségének közvetlensége. Amíg az I. világháború eseményeinek prezentációja térbeli-időbeli távolságból, anekdotikus elbeszélésalakzatokban (Rojtos Gallai meséiben, Gion Antal anekdotájában az orosz hercegről etc.) jelenik meg, addig a második nagyháború (elő- és utótörténeteivel együtt) közvetlenül gyűrűzik be a térségi kisközösség életébe, határozza és változtatja meg sorsukat. Ezt – a történelmi tapasztalat egyediségét, a személyes sors történelmivé válását – a főcím birtokjelölő alakja („miénk”) nyomatékosítja; a mutató névmás („ez”) konkretizáló jelentéssel rendelkezik: 1941 húsvét vasárnapját jelöli. Jelentés-összefüggéseit elbeszélői és szereplői szólamok közvetítik. Legelőször egy Aradi József nevű „módosabb gazda” állapítja meg a bevonuló magyar csapatokat ünneplők körében: „Ez a nap a miénk.” Ezt a kijelentést tereli elvontabb síkra Rojtos Gallai kérdése: „Meddig fog tartani?” „Ezer évig. Ezer éve itt vagyunk, és itt maradunk még ezer évig” – hangzik az egyszerre jövendölő és a múltra utaló válasz, amely a történelmi regény egyik legfontosabb szervező elvének („múltba vetített jelen érdekű kérdezés”3) jelenlétére mutat Gion regényében. Ezek, vagyis a történelmi emlékezet fontosságának hangsúlyozása s a múlt válságmodelláló szerepére történő utalások a mű ismétlődő szólamait képezik. A narrátor azonban aktuális tartalommal bővíti e jelentésegyüttest; a magyar honvédség és a szerb ellenállók összecsapására és lehetséges következményeire utal:

„– A honvédek is itt maradnak? – kérdeztem.

– Itt maradnak.

– Akkor jó – mondtam. – Mert ha előbb elmennek, nagy bajba kerülhetünk. A szerbek nem felejtik el, hogy megdöngették templomtornyaikat, és hogy kiloccsantották a harangozójuk agyvelejét.”

A későbbi történések – a magyar és a német lakosságot ért atrocitások – Rojtos Gallai józan ítélőképességét és rálátását igazolják.

Az „ez a nap a miénk”-embléma értelmezése szociális és etnikai hovatartozástól függően változik. A törvényen kívül élő (a közönséges rabló és az igazságszolgáltató szabadsághős vonásait egyszerre érvényesítő) Török Ádám számára kedvező fordulatot jelent. Miként a tetralógia második részének (Rózsaméz) záró szakaszában megfogalmazza: „mindig szerencsém van a felfordulásokkal”. A börtönből való szabadulása után hozzálát (vélt) sérelmeinek orvoslásához, árulóinak megleckéztetéséhez. „Igazságszolgáltató” útjára Rojtos Gallai is elkíséri – azzal, hogy a szerb gazda, Jaksics Száva (aki feljelentette Török Ádámot a szerb csendőrségen) pártját fogja a megfelelő pillanatban („Odakiáltottam Török Ádámnak: – Ádám, ne lődd agyon! Jóravaló ember, hidd el nekem!”), a megtorlások idején életet nyer magának. Nem hiányzik egyikőjük történelemértéséből sem az irónia. Következő beszélgetésük erőteljesen példázza az igazság- és értékkategóriák instabilitását:

„– Miért nem mész el Váry János kastélyába? – kérdeztem gúnyosan. – Ott lenne elszámolnivalód.

– A magyar gazdákat most nem lehet bántani. De ha ez a szép nap véletlenül mégsem ezer évig fog tartani, akkor meglátogatom Váry Jánost is. Persze keresek majd magam mellé egy szerb társat, aki nem ijedős természetű. Van ilyen éppen elég a Zöld utca mögött a Kátyban.

– Ezer évig tart ez a nap – mondtam, és akkor valóban azt hittem.”

(Török Ádám a háború elvesztését és a szerbek visszatértét követően – mielőtt feladná magát a községházán – tényleg elmegy a Váry-kastélyba, de Váry Jánost már nem, csak a lovaglócsizmáját találja ott. Fehér ingben, ünneplőruhában és a lovaglócsizmában hal meg. A helyi magyar közösség tudása szerint ugyanis tisztességesen meghalni tisztán és ünneplőben „illik”.)

Az „ez a nap a miénk”-jelentés másutt konkrét értelmet nyer: „Azt mondják, hogy ez a nap a miénk. Ismét Magyarország vagyunk.”

 

A magyar csendőrség hatalma természetszerűleg mást – és még véletlenül sem örömnapot – jelent a helyi zsidó család számára, akiket a nagytörténésektől mindeddig távolra eső és – korábban – a korszak-meghatározó ideológiáktól is mentes szenttamási közösségben mindvégig tisztelet övez. Rojtos Gallai például az öreg ékszerész, Lusztig Kornél könyvtára segítségével tesz szert irodalmi műveltségre, Török Ádám pedig bujtatja az ifjú Lusztigot. Lusztig Márton elhurcolásának epizódja önálló és hatásos kis novellett a regényegészen belül: a kisemberek hősiességét és humánus világértését fejezi ki döbbenetes erővel. A zsidó fiú ugyanis Török Ádám megmentése érdekében jön elő rejtekhelyéről; sötétkék ruhában, fehér ingben és lakkcipőben. Török Ádám kommentárt fűz hozzá: „ezek a zsidók megtanultak tőlünk, magyaroktól valamit, mármint azt, hogy a férfiaknak szép öltözékben illik meghalni, bár lehet, hogy ez náluk is így szokás…” De ez az epizód érleli meg Rojtos Gallaiékban a felismerést, miszerint az intézményesített erőszak nem jó irányban alakítja át a világot:

„– Azt hiszem, értünk is eljönnek egyszer – mondta Török Ádám.

– Lehet. És azok nem magyar csendőrök lesznek.”

(Lusztig Márton története később regényszervező jelentéssé válik. Sejtelmes búcsúvétele [„Szentháromság”] lesz a regényfolyam utolsó darabjának [Aranyat talált] szekunder jelentésszála: a zsidó fiú ugyanis a Szentháromság-szobor alá rejtette el ékszerészboltjuk aranyát, amire Rojtos Gallai és barátai csak évekkel később jönnek rá. Az „aranytalálás” mozzanata esetükben azonban nemcsak az anyagi javakhoz jutás eredményét jelenti, hanem metaforikus tartalmakat is: valamiféle értelmet keresnek és találnak a világban; az emberiességét és a tisztességét. Rojtos Gallai például Török Ádám egykori szeretőjének is juttat a talált ékszerekből, Tölgyesi Mihály pedig a templom lépcsőjére – a szoborrongálásért – tesz le belőle.)

 

A szenttamási etnikai közösségek megtartó ereje a családi mikroközösség. Ezt rombolja szét a második világháború jelentette erőszakhullám minden szinten és minden népcsoport körében. A helybeli – természetszerűleg németpárti, de korántsem antiszemita vagy náci beállítottságú – németek a környékbeli gyűjtőtáborokba kerülnek. Rézi Krebsnek, Rojtos Gallai felesége családjának megmaradt tagjait Török Ádám hátrahagyott aranyfogai és pecsétgyűrűje (Rojtos Gallai kártyán nyeri el tőle az utolsó éjszakán) menti meg: ezt adják oda az embercsempésznek, aki átvezeti őket a határon. Török Ádám története így utólag a „jóvátétel”, a rossz tettek megváltásának jelentésével is gazdagodik. A torz vagy erőszakos ideológiák ugyanakkor belülről, tehát külső agresszió nélkül is bomlasztják a közösséget. A Krebs család két fia, Péter és Stefi így válik egymás ellenségévé: Péter kommunistának áll, és nevet változtat, Stefi SS-katona lesz. A sors furcsa fintora, hogy Péter a felszabadulás után Magyarországon (amelyet az oroszok segítségével vágyott megmenteni), épp orosz fogolytáborban veszti életét, míg Stefi túléli Szibériát is (története az Aranyat talált-ban folytatódik): már a hazafelé tartó vonaton új vállalkozásba kezd.

Egy félig mesebeli, félig törvényen kívüli család pusztulástörténetét ismerjük meg a Csoszogó Törökök sorsában. Valamennyien óriás termetű férfiak, zajosak és verekedők. Erejük azonban a családi együvé tartozásban rejlik. Nem véletlen, hogy a többszörösen büntetett rablógyilkos Ádám is a végletekig ragaszkodik családjához, s hogy magának is nyugodt, gazdálkodó tanyasi életmódot vágyik megteremteni. Tetteinek szociális indíttatása is ebben mutatkozik meg: szegénységük okának a társadalmi igazságtalanságot tartja, s elveszi, amiről úgy véli, járna nekik. Paradox végkifejlete életének, hogy végül is nem a törvény sújt le rá, hanem a minden eddigit felülmúló törvénytelenség. A bűnözőkből (mint amilyen a lótolvaj Karába Jani vagy a gyújtogató Petrovics Mladen és Barbulov Zorán) összeállt új hatalom ugyanis felismeri családszerető beállítottságában egyetlen sebezhető pontját. Miután halálra kínozzák a községházán István bátyját, s a többiekre is ez a sors vár: előjön rejtekhelyéről, és feladja magát. Előbb azonban kártyázni és énekelni (valójában elbúcsúzni) tér be Rojtos Gallaihoz, ahol jövendölést mond az elkövetkezendő világról: „Kár, hogy kivesznek innek a nagy lábú, szép termetű emberek. Váry János elmenekült valahova messzire, én meg feladom magam reggel, aztán leballagok a pokolba. Maradnak a görbe lábú, édes beszédű citerások, akik majd megpróbálják elsimítani a devecseri dombokat és kiegyenesíteni a dűlőutakat. Még jobban elcsúfítják ezt a tökéletlen világot.” Török Ádám halála is héroszi a maga nemében; a reá váró kínzatásokat megelőzve kiprovokálja, hogy a gyáva Karába Jani lelője, de élete utolsó erejével még bosszút áll: egy rozsdás sínszeggel ágyékon szúrja a gonosztevőt. (Karába Jani évekkel később, mindenkitől elhagyatottan, az utcán fagy meg részeg állapotban.) Történetüket az elbeszélő a következőképp összegezi: „Öten voltak, István, Sándor, Pál, Ádám és Anna. Anna nem sokat számított, férjhez ment, mint minden rendes lány, kiment a családból, maradtak hát négyen. Próbáltam okosan rendezgetni az emlékeket. István és Sándor megjárta Brazíliát, Pál Franciaországot, Ádám a börtönöket. Aztán megint összegyűltek ezek az öblös hangú, nagy erejű férfiak, egy ideig, elég rövid ideig, örültek egymásnak és az életnek, majd elindultak a föld alá. István és Ádám már a pokolban égtek. Reméltem, hogy Sándor és Pál még velem együtt a földön marad valameddig. Így is történt. Török Ádám halála után nem háborgatták a két megmaradt Csoszogó Török fivért, de asszonyaik csak lányokat szültek, kivesztek a családból a szép termetű férfiak. A lányok meg máshova mentek. Nem nekik játszottam akkor a nagyra nőtt hazámban.”

 

Nem érzik jól magukat a javukra visszarendeződött, de – a szocialista ideológia fedezéke mögött – bűnözők uralta és mozgatta világrendben az őslakos szerbek sem. Jaksics Száva és Belics Gyorgye, a két – egyébként művelt és széles látókörű – helybéli tanyasi gazda „rosszízű beszélgetésének” Rojtos Gallai épp azon az „izzadságszagú” éjszakán lesz fültanúja, amikor azok – viszonzásképp emberséges magatartásáért – az utolsó pillanatban kimenekítik a községházáról:

„– Nem ártatlan – bólogatott Belics Gyorgye. – Viszont nagyon jó kaszás. Búzaaratáskor hasznát vehetjük a földjeinken.

– Nyárig megmaradnak a földjeink?

– Az első nyárig még megmaradnak.

– És azután?

– Össze kell húzni magunkat.

– Hát akkor add ki neki a papírt, és széledjünk szét békességben.” 

Másutt ironikus hangsúllyal nyer megállapítást, miszerint „a győzteseknek is elég rossz életük van”.

 

„Biztos vagyok benne, hogy erre a megsüketült nappalra hangos éjszaka következik. Így szokott lenni a háborúban” – mondja Török Ádám egy napon a háború vége felé. „Kár, hogy a szépséges ezer év még négy esztendeig sem tartott” – összegez Rojtos Gallai. De hasonlóan fogalmaznak a módos szerb gazdák („Mit vétettünk az Istennek, hogy ilyen szar időket szakasztott ránk?”), és a németekkel történt beszélgetésnek is ugyanez a tanulsága: „Valamennyien tudtuk, hogy hamarosan vége lesz ennek a mocskos háborúnak. Nem úgy végződik, ahogyan mi szerettük volna, de mégis vége lesz.”

A „mocskos háború” meghatározásnak jelentésképző szerepe van. Rojtos Gallai István történelmi tapasztalatának ugyanis ez lesz lényegi tartalma: a faji-nemzeti türelmetlenségbe és ideológiákba torzult felszabadító háború ugyanis nem a tartós szabadság letéteménye, hanem egy még mocskosabb világ előidézője lesz. A narrátor interpretációjában: „Véget ért a háború, lelassult a világ forgása, de még forgott, és lassúbb járásában látszott meg igazán, hogy mennyire megcsúnyult ez a mi világunk, régebben sem volt túlságosan szép, néha azonban mégis sikerült lelkesebbre, jóságosabbra, sőt büszkére festeni, mert jó napok és jó évek is jöttek, amelyek elbírták a színezést, csakhogy a festék mindig olyankor fogy el, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, és elmennek azok az emberek, akik otthon vannak a szép színek között, és időnként gyönyörű képeket tudnak festeni. Elmennek, és szürke foltok maradnak utánuk. Elcsúfította magát a világ, nehéz lesz újból megszeretni.”

Az, hogy a vészből – igaz, csak hajszálon múlott, de – az elbeszélő-hős és családja kerül ki többé-kevésbé épen és teljesen, leginkább Rojtos Gallai István „józanokosságának”, annak a készségének köszönhető, miszerint a kilátástalan vagy lehetetlen helyzetekben is képes a lehető legjobb vagy a legkevésbé rossz választás mellett dönteni; ítélőképességét nem homályosítja el sem az indulat, sem a bosszúéh, és sohasem áll olyan ideológia szolgálatába, amely más identitások ellen irányul. (Elkíséri ugyan Török Ádámot igazságszolgáltató útjára, de megakadályozza a leszámolás eldurvulását például Jaksics Száva esetében – ennek köszönhetően menekül meg a körfűrésztől, amellyel a községházán végzik ki a behajtott embereket; Mudrinszki Ozrenről tudja ugyan, hogy részt vett és megsebesült a János-napi lövöldözésben a Váry-birtokon, de nem rohan följelenteni a neki kedvező hatalomnál; többre becsüli a szerb pék szaktudását – ez menti meg vejét, a Kis Kőművest a kivégzéstől.) Nem kompromittálja magát sem a fasiszta hatalom, sem a hazug szocialista világrend konstituálódásának idején. Igaz ugyan, hogy beszédkészségét kihasználva az új hatalom alkalmi szónoknak teszi meg a választási agitáció idején, de ő ekkor is igyekszik igazat mondani. Tudomása van ugyan a nagyarányú választási csalásról, de tudja azt is, hogy olyan idők járnak, amikor semmilyen esély sincs annak megváltoztatására. Lehetséges válaszai ezért kapnak lakonikus hangsúlyt:

„– Agitálni fogsz ezeknek a patkányoknak?

– Ozren tisztességes ember. Mindig barátságban éltünk, megmentette a vejünk életét.

– Ozren tisztességes ember. És a többiek?

– Itt vannak a nyakunkon. Úgy néz ki, hogy elég sokáig itt maradnak. Együtt kell élnünk, ha élni akarunk.

– Patkányokkal?

– Az ember néha kénytelen patkánybajuszt növeszteni, hogy megmaradhasson embernek. A bajuszát bármikor leborotválhatja.”

 

A regény jelenkori újraolvasása és a XX. század végi történelmi regénykonstrukcióknak való megfeleltetése egyrészt keletkezéstörténeti sajátosságait magyarázza, másrészt a történelmi tudat és emlékezet többféleségének jelenségét értelmezi. Nemcsak arról van szó, hogy a regényfolyam első két része megjelenésének idején – a megmásított történelmi valóságkép korszakában – tiltott és tagadott horizontot jelentett a magyar csapatokat felszabadítóként, a partizánokat pedig alávaló gonosztevőkként ábrázolni, de arról is, hogy az ellentétes és feloldhatatlan érdekek szövevényében egyszerre többféle igazságnak (történelemnek) van létjogosultsága.

 

 

JEGYZETEK

 

1 Latroknak is játszott cím alatt jelent meg 1976-ban Újvidéken és 1982-ben a dilógia, majd 1999-ben Budapesten a trilógia is.

2 Egyébként a regényfolyam megjelenítette történelmi eseménysorba a Joáb-történetis beilleszthető, az ötvenes–hatvanas évek eseményeit mutatja be – ugyanakkor egyértelmű történelmi regénnyé minősítése lehetetlen, hiszen keletkezésének aktuális idejét tárgyalja; megjelenésekor hiányzott az elbeszélésből a múltba fordulás távlata, ami a történelmi regény egyik legfontosabb konstruktív eleme. Más kérdés, hogy befogadói szempontból a megjelenített világ az évtizedek múlásával „történelmiesülhet”.

3 BÉNYEI Péter: „El volt tévesztve egész életünk!” Esztétikai alapú létértelmezési kísérlet a történelmi regény műfaji konvenciói alapján. Kemény Zsigmond: A rajongók. Irodalomtörténet, 1999/3., 441.

Gion Nándor újvidéki és pesti novellái
Szerző
Elolvasom
Gion Nándor viharos pályakezdése az Új Symposion áramában
Szerző

ELEK TIBOR

Gion Nándor viharos pályakezdése
az Új Symposion áramában

Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb;
Véres patkányirtás idomított görényekkel

 

Gion Nándor pályakezdése a vajdasági magyar irodalom hatvanas évekbeli változásainak, az Új Symposion folyóirathoz tartozó nemzedék törekvéseinek és tevékenységének kontextusában értelmezhető leginkább. Nemcsak azért, mert első írásai, kritikái, esszéi, novellái és regényrészletei az Ifjúság című hetilap Symposion nevű mellékletében, majd az Új Symposionban jelentek meg a hatvanas években, hanem azért is, mert a nevét szélesebb körben is ismertté tevő, Testvérem, Joáb (1969) című második regényének ellentmondásos fogadtatása, a körülötte támadt irodalompolitikai vihar egyik látványos megnyilvánulása volt a korabeli szemben álló erők küzdelmének is.

Az Új Symposion a hatvanas–hetvenes években fogalommá vált az egész magyar nyelvterületen, egy olyan szellemi, irodalmi műhelyt és mozgalmat jelölt, amely a Vajdaságban nemcsak egy-két-három ma is alkotó nemzedék indulására hatott döntő erővel, hanem (részben ebből következően) az egész vajdasági (akkor inkább jugoszláviainak nevezett) magyar irodalom elmúlt évtizedekbeli arculatára is. Sőt, hatóköre még azon túl is terjedt: a hatvanas–hetvenes években a korabeli (egyetemes) magyar irodalomban uralkodó beszédmódokhoz, stílusirányokhoz képest radikálisan más, leginkább klasszikus avantgárd és neoavantgárd ihletésű, a szélsőséges kísérletezést is felvállaló törekvéseivel felhívta a figyelmet az irodalmi alkotásmódok pluralizmusára és – mivel legjelesebb szerzőinek alkotásaival érdemben tágította és gazdagította az egyetemes magyar irodalom szemhatárát – a magyar irodalom értékszerkezetének többpólusosságára is.

Az Új Symposion első nemzedéke (Bányai János, Bosnyák István, Domonkos István, Gerold László, Gion Nándor, Ladik Katalin, Tolnai Ottó, Utasi Csaba, Várady Tibor, Végel László és mások) a hatvanas évek elején Újvidéken élő, illetve oda, a (számukra) modern nagyvárosba többnyire vidékről (Szenttamásról, Zentáról, Szabadkáról) felkerült fiatal magyar értelmiségiekből szerveződött. A többségében az 1959-ben Sinkó Ervin által az Újvidéki Egyetemen megszervezett Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékre járó társaság gondolkodására nagy hatást gyakorolt az a többi szocialista országhoz képest mindenféle értelemben szabadabb, nyitottabb és gazdagabb, a délszláv és részben rajta keresztül a nyugat-európai kultúrák irányából is különböző impulzusokat kapó világ, amiben létezniük adatott. Ez a világ nemcsak sajátos felszabadultságélményt, de az idegen, megszálló hatalom érdekeitől mentes önigazgató szocialista gazdasági mechanizmus – akkor még érzékelhető – jóléti eredményei által is táplált magabiztosságot és elhivatottságérzést, küldetéstudatot is kölcsönzött nekik.

Az induló symposionisták – bár többségük elsősorban művészi, irodalmi terepen „harcolt” – célja „inkább az volt, hogy az irodalmat használható eszközzé, szóakciós fegyverré alakítsa a jugoszláviai magyar nemzetiségi mentalitás (szellemiség, kultúra, irodalom) átformálása érdekében” – állapítja meg az Új Symposion történetével sokat foglalkozó Szajbély Mihály egyik írásában.1 Az első szövegeiket az Ifjúság 1961-től Symposion elnevezésű mellékletében, majd 1965-től az immár önálló Új Symposion című folyóiratban publikálók forradalmi hevülete – egy győztes forradalom után – kénytelen volt beérni azonban az előttük járó, a vajdasági kulturális tereket 1945 után elfoglalt generáció(k) elleni harccal: provincializmussal, „tópartisággal”, „templomtorony-perspektívával”, esztétikai nívótlansággal vádolva őket. „Kalapácsos” kritikáikkal alaposan felzavarták a vajdasági magyar közélet állóvizét, de írásaik nemritkán olyan igazságtalan és megalapozatlan bírálatokat tartalmaztak, amelyeket később maguk is megbántak, mint ahogy a két háború közötti Szenteleky-féle couleur locale-irodalomhoz való viszonyuk is sokat változott a későbbiekben. Szerbhorvát György az Új Symposion történetéről írt monografikus igényű – bár inkább csak ideológiakritikai, kultúrpolitikai, mintsem esztétikai szemléletű – munkájában (Vajdasági lakoma)2 számos olyan tévhitet igyekszik eloszlatni, amely az Új Symposion körüli mítoszképzésnek vagy éppen a vele szemben megfogalmazott vádaknak, előítéleteknek alapjául szolgálhatott. Így például azt, hogy a jugoszlavizmus koncepcióját és a délszláv népek, irodalmak felé orientálódást vagy a szocreállal, a provincializmussal, „parlagisággal” szembeni harcot a symposionisták vitték volna be a vajdasági magyar kultúrába, ugyanis mindez már elődeiknél is jelen volt. Arról, hogy a symposionisták tevékenysége eredményeképpen miért, hogyan és mennyiben zajlott le mégis, délszláv és nyugat-európai ösztönzésektől is megihletve, a történeti avantgárdnak mint hagyománynak a felfedezésével, de a fentiekkel is összefüggésben, a jugoszláviai magyar irodalom „modern fordulata”, leginkább Bányai János és Virág Zoltán írásaiból alkothatunk fogalmat.3

A konvencionális irodalmi ízléssel, beszédmódokkal, formákkal szembeni lázadást a nemzedék tagjai nemcsak kritikában, esszében, de versben és prózában is igyekeztek megvalósítani. A továbbiakban én itt, értelemszerűen, csak a prózában mutatkozó új jelenségekkel foglalkozom. Az Új Symposion 1965-ös első számaitól folytatásokban közölte Tolnai Ottó Érzelmes tolvajok, majd Végel László Egy makró emlékiratai című regényét, melyekben Bányai János, az egykori nemzedéktárs – immár az elmúlt évtizedek prózatörténeti tapasztalatainak távlatából visszatekintve – paradigmatikus műveket lát. Tolnai regényében nemcsak hogy a szövegszervező beszédmódok ütköztetését, szöveg és a szöveg körülményeinek neoavantgárd jellegű szembeállítását, de a szövegszervező önreferenciális posztmodern beszédmód jellemzőit is felfedezi. Végel regénye pedig, Bányai értelmezésében, nem is a regénypoétikai megoldásaival kavart nagy port, „sokkal inkább világ- és létszemléletével, a létkérdések megfogalmazásával és felmutatásával az élőbeszéd alulretorizált és alulstilizált alakzataiban. Naplószerű felépítésével a regénykánonon kívülre akar kerülni, mert nem akarja visszavonni a modern regény beszédmódját, hanem közvetlenségével, vallomásosságával, idézet formájú direkt közléseivel egy nemzedék művészet- és világszemlélete nyelvi megelőzöttségének közérzeti protokollja kíván lenni. Paradigmatikussága mellett így lesz, már megjelenése pillanatában, viták és bírálatok célpontja, közben pedig kultikus könyv.”4 A hatvanas évek második felében nemcsak ez a két regény jelezte azonban, hogy új szelek fújdogálnak a jugoszláviai magyar prózában. Virág Zoltán az Új Symposion poétikai jelentőségét is összegező tanulmányában már bővíti a kört: „…Tolnai Ottó Érzelmes tolvajok és Végel László Egy makró emlékiratai című alkotásai (ez utóbbi könyv alakban 1967-ben jelent meg), majd a Symposion Könyvek és a Forum Könyvkiadó regénypályázatának sorozatából melléjük illő további prózai művek, Tolnai Ottó Rovarház (1968), Gion Nándor Kétéltűek a barlangban (1968), Testvérem, Joáb (1969) című munkái, Végelnek A szenvedélyek tanfolyama (1969), Domonkos Istvánnak pedig A kitömött madár (1969) és a Via Itália (1970) című regényei, továbbá kiváló versek, novellák, drámák, irodalomtudományi, művészetelméleti, zenei és filmművészeti szövegek az irodalmi és kulturális konvencióból való kilépést sürgették, kezdeményezve a belépést a nyelv poietikus dimenziójába.”5 A korabeli „regénykérdést” és Gion Nándor első regényeit alaposabban szemügyre véve ugyanakkor egyrészt a hatvanas évekbeli vajdasági próza helyzetének bonyolultságával, ellenmondásosságával, másrészt a prózaváltozatok különbözőségeivel is szembesülhetünk.

A hatvanas évek második felének regényeit már több évtizedes várakozás előzte meg a Vajdaságban, olyannyira, hogy a kor irodalmárai között voltak, akik a jugoszláviai magyar irodalom érettségének fokát látták a vajdasági magyar regény, illetve „a vajdasági magyar regény” hiányában, majd örvendetes megszületésében. Tomán László, a Híd című másik vajdasági folyóirat kritikusa (mellesleg a Forum Kiadó szerkesztője) a tíz-tizenkét művével mennyiségi tekintetben is áttörést hozó 1968-as regénypályázat (melynek első díjas alkotása Gion Testvérem, Joáb című regénye lett, második Major Nándor Hullámokja, harmadik Domonkos László Kitömött madárja, de erre a pályázatra született Tolnai Ottó Rovarház, Végel László A szenvedélyek tanfolyama, Bányai János Súrlódások, Deák Ferenc Métely című regénye is) eredményeit látva így kiált föl: „Itt van a vajdasági magyar regény! Ezek a regények a jugoszláviai magyar regényirodalom létét, értékeit, súlyát bizonyítják, irodalmunk egy pillanatát, egy korszakát, igazi születését jelzik, sőt nagykorúságáról, érettségéről tanúskodnak.”

A harmincas évek elején az irodalomalapító, a „helyi színek” elméletét kidolgozó Szenteleky Kornél kezdte el először sürgetni a vajdasági regény megszületését, amit ő úgy képzelt el, hogy „a magyarok és a szerbek regénye, a legújabb idők regénye” legyen, „amely bácskai színeket, típusokat és sajátos bácskai levegőt sűrít a könyv lapjai közé (…) a magyar közönséget szenvedélyesen érdekli a szerbek mentalitása, érzésvilága és etnográfiai sajátossága (…) Könnyű tehát elképzelni annak a regénynek a sikerét, amely biztosabb kézzel, több hozzáértéssel, igazi esprit és couleur locale-lal dolgozná fel a magyarok és szerbek életét és egymás közötti viszonyát.” Ezek mellett Szenteleky „az élet színét és ízét, az élet igazságát” tartalmazó regényt várt, amely „csak helyzetképet adhat, amelynek bonyodalma szinte beleolvad az életbe, de semmi esetre sem adhat olyan történetet, amely valószínűtlenséggel elválik a vajdasági háttértől, hogy valami tételt vagy szándék-jogosságot bizonyítson.”7 Mindazok, akik a későbbiekben ezeket a szempontokat és kívánalmakat normatívvá tették, és a nekik megfelelő műben látták (csak) „a vajdasági regényt”, egyrészt megfeledkeztek arról, hogy Szenteleky saját korának viszonyaiból kiindulva az irodalomteremtés programjának részeként kereste az ezekhez igazodó regény küldetését, másrészt megfeledkeztek a regény műfajának, illetve a regényvilágoknak végtelenül gazdag formai és tartalmi variációs lehetőségeiről. Érdekes, hogy Erdélyben nem (talán az ottani irodalomtörténeti hagyományokkal és a két háború közötti regényváltozatok sokszínűségével magyarázhatóan), de a Felvidéken is kialakult, megfogalmazódott hasonló regénykoncepció. Ennek adta ironikus kritikáját Grendel Lajos, amikor azt mondta: „Én nem hiszek abban, hogy lehetséges valamiféle »szlovákiai magyar regény«, ez nem irodalmi kategória. Erről nekem az jut eszembe, hogy például: szlovákiai magyar csirkepaprikás. Ha bebizonyítja nekem valaki, hogy van ilyen, akkor megadom magam.”8 Tomán László ugyanakkor nagyon jól látja, hogy a Forum regénypályázatára befutott művek csak egy részében és részben vált valósággá, amit Szenteleky várt, s ahhoz, hogy „a jugoszláviai magyar regény aranykoráról” beszélhet, ettől egészen eltérő jellegű művek is hozzájárultak. Másrészt nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy már maga Szenteleky, majd Herceg János és Majtényi Mihály is írt figyelemre méltó regényeket, illetve hogy a valóban nagyon eredményes pályázatot a korábban említett Tolnai- és Végel-regény mellett olyan művek is megelőzték, mint Major Nándor Dél, Varga Zoltán Méregkeverő, Burány Nándor Összeroppanás, Gion Nándor Kétéltűek a barlangban című regénye.

A kortársak közül Bányai János figyelmeztetett a legnyomatékosabban arra, hogy a jugoszláviai magyar regényeknek „alig vannak közös vonásaik, közös programról, közös célokról pedig nem is beszélhetünk. Voltaképpen még az sem közös bennük, amit elutasítanak. (…) Varga Zoltán vegyészmérnöke, Végel makrója, Burány összeroppant hőse, Tolnai hős-fikciója, Gion érzékeny, de rosszra berendezett és előkészített hőse teljesen ellentétes, ellentmondó, egymást kizáró világokban mozog; kutatásaik sem közösek, Rovarház és a Testvérem, Joáb, az Egy makró emlékiratai és az Összeroppanás, a Méregkeverő és a Kitömött madár sem stílusukban, sem közlésmódjukban, sem világlátásukban nem mutatnak egymással semminemű közösséget, sőt legtöbbször kölcsönösen kizárják egymást; irányuk sem közös, és etikai tartásuk még annyira sem. Az új jugoszláviai magyar regény tehát a nemzedéki és irodalomszemléleti egyetértés látszatát robbantotta fel, de betöltött egy közös feladatot is, mégpedig az önértékek tudatosításának, tehát irodalmunk valóságos konstituálódása folyamatának beindítását.”9 (Kiemelés az eredetiben.)

A kortárs kritikus és szerzőtárs számára talán nem volt még igazán érzékelhető, hogy minden különbözőség ellenére, illetve azok mellett éppen a symposionisták (Bányai, Domonkos, Gion, Tolnai, Végel) művei között azért számos rokonság is megfigyelhető. Például az, hogy a legkevésbé Szenteleky elméleteinek akartak megfelelni (még ha végeredményben és több tekintetben néhányan meg is feleltek); hogy a hagyományosabb és a (szocialista) realista elbeszélésmódokon, regényformákon mindannyian lazítani és tágítani igyekeztek egészen a Tolnai Rovarházának radikális kísérleti prózájáig (függetlenül attól, hogy a kortársak a korszellemnek és az irodalompolitikai elvárásoknak megfelelően a regények többségének realizmusát hangsúlyozták); hogy ehhez sokkal inkább a modern nyugat-európai és amerikai irodalomban, az abszurd, az egzisztencialista regényben, a nouveau romanban, a beatirodalomban kerestek mintákat, mintsem a helyi és/vagy magyar hagyományokban (az avantgárdot kivéve); hogy a stílusnak, a nyelvnek a korábbiaknál és némely kortársnál sokkal fontosabb szerepet tulajdonítottak; hogy az individuális kérdések, az egyéni egzisztencia világban betöltött helyzete (lásd a gyakori monológformát!) mellett a nemzedéki élmény és látószög milyen hangsúlyos szerepet kapott műveikben.

*

Gion Nándor a hatvanas évek második felében tehát a jugoszláviai magyar próza, regényirodalom megújítására törekvő viszonylag gazdag és sokszínű kortársi regényáramban, attól nem függetlenül írta a maga első regényeit, a pályakezdő, írásgyakorlatnak tekintett kritikák, esszék, novellák után. A Kétéltűek a barlangban a Symposion Könyvek 12. köteteként jelent meg 1968-ban, és részletei már éppúgy olvashatók voltak az Új Symposion előző évi számaiban, ahogy nemzedéktársainak regényrészletei, s ahogy mellesleg az ő első írásai is. Gion pályája során számos alkalommal beszélt (interjúkban s egyéb vallomásokban) íróvá válásának körülményeiről. Arról, hogy egyetemi tanulmányai végével (melyek során irodalomelméletet is tanult Tyimofejev alapján, középpontjában, természetesen, a szocialista realizmussal) a rádiónál újságíróként elhelyezkedve tudatosan készült az írásra. Előbb Bálint György és Szerb Antal hatását őrző könnyed, szókimondó recenziókat, esszéket, illetve esszéprózákat,10 novellákat írt, például Izsakhárról, Arakhnéról, Hermészről, római legionárusokról, Ahasvérusról, a bolygó zsidóról, Szerb Antal, Krúdy, Mándy mellett Thomas Mannt és a legismertebb amerikai prózaírókat (például Hemingwayt, Faulknert, Steinbecket, Kerouacot) tanulmányozta, s amikor már úgy érezte, hogy szakmailag is elég felkészült, akkor fogott a hosszabb lélegzetű széppróza írásához.11 

„Az első könyvem a csapathoz tartozás érzésével íródott. És egy kicsit a csapat igényeinek a figyelembevételével is” – mondta 1981-ben Görömbei Andrásnak.12 A regény megjelenése évében Hornyik Miklósnak adott interjúban pedig arról is vallott, hogy mi indította a megírására: „Valamit már életrajzi adataim is sejtetnek. Kerékpárjavító, autószerelő és géplakatos voltam. [A szenttamási általános iskolai tanulmányok befejezése után, mivel szeme korábban már begyulladt, talán a sok olvasástól, szülei kétkezi munkára szánták, előbb autószerelő-inasnak adták helyben, majd egy év után a szabadkai ipariskolába géplakatosnak, amit kitűnő eredménnyel el is végzett, de a belgrádi műszaki egyetemi felvételi vizsgája nem sikerült, s így iratkozott be hazafelé menet az Újvidéki Egyetem épp akkor induló magyar tanszékére – E. T.] Négy évig nagyon olajos és kormos volt a kezem. Ezt már annak idején is olyan sokszor mondtam, hogy végül magam is kételkedni kezdtem benne. Csak abban vagyok biztos, hogy akkoriban szerettem meg a haszon nélküli dolgokat, talán mert olyan kevés van belőlük. Később, amikor már nem kellett napjában többször is homokkal kevert mosóporral súrolnom a kezemet, erről meg is győződtem. Kellett erről írnom, még ha regényemben nem is tudtam igazán haszon nélkül való dolgokról írni. Bármiről kezdtem beszélni, mindnek egy sereg velejárója, utalása jelentkezett. Irodalmi szempontból így is van rendjén – azért beszélnek annyit hőseim: a párbeszéd közben lehet becsempészni a regénybe a legérdekesebb és legsúlyosabb dolgokat, miközben a tettes »mossa kezeit« – de azért mégis sajnálom, hogy néhány igazán haszon nélkül való dolgot nem tudtam megmenteni azzal, hogy lejegyzem, mint az ősi népszokásokat.”13 

A regényben a haszon nélkül való dolgokat az Első Amatőr Hegymászó Egyesület hét végzős ipari tanulója gyűjti, akik elhatározták, hogy esténként tizenegykor összejönnek egy gyár lépcsőzetes kapubejáratában, amit klubhelyiségnek tekintenek, hogy az elképzelhető leghaszontalanabb dolgokról vitázzanak. Hat alkalommal meg is történik a vita, sorban: a kopár hegyekről, a csúszómászókról, a Zöldinges Idiótáról, a szép nőkről, a legyekről, „melyek Hornyák tanár úr arcára szálltak, miután felakasztotta magát”, és vezetéknevekről, úgy, hogy minden témát az aznapi elnök választ és vezet föl. A regény szerkezete nagyjából ehhez a rendhez igazodik: egy bevezető rész és egy epilógus fogja össze a hét esti találkozót előadó fejezetet. A hetedik estén azonban új haszontalanságot már nem vitatnak meg, mert aznap reggel hal meg a Szegény Kis Rahmánovics, s ezzel az egyesületnek is vége, mert úgy érzik, túl kevesen vannak már ahhoz, hogy a haszon nélkül való dolgokról tovább beszéljenek. A diákok legokosabbja, a társai előtt is legnagyobb tekintélyű Baras (akit saját életútjának néhány jellemzőjével és a saját nagyapja alakjával is megajándékozott a szerző) az első, bevezető részben még egy vendéglő kerthelyiségében adja elő a többieknek, hogy meredekek a tudás hegycsúcsaira vezető utak (márpedig ők egyetemre készülnek, nem elégszenek meg a lakatosdiplomával): „Annyit azonban megtehetünk, hogy jó előre felkészülünk, nehogy a buktatók összetörjenek bennünket. Az embernek bonyolult, makacs, sokszor ellenséges környezetben kell megbirkóznia fennmaradásáért. Szaporítani kell hát a gondolatokat, mert a gondolatok megváltoztatják a legközönségesebb tárgyak halmazállapotát, és keményre döngölik a földet, ahonnan az elegánsan formálható közegekbe lehet elrugaszkodni, és itt megmutatkoznak az értéktelen dolgok értékei (…) Az embernek szilárd pontokra kell építenie a saját világát, csak úgy tudja valamiképpen megvédeni magát. Mindenkinek kell hogy legyen saját világa, és azt csak haszontalan dolgokból lehet felépíteni, mivel ma már csupán a haszontalan dolgok szilárdak. Amint valamiben értéket fedeznek fel, az megszűnik szilárdnak lenni (…) csakis a leghaszontalanabb dolgokról beszélgethetünk. Olyan dolgokról, amelyeknek nincs semmi gyakorlati hasznuk, de az örök értékekre figyelmeztetik az embereket.”

E nagyszabású célok érdekében az egyesület igazi gittegyletként működött, gitt nélkül ugyan, de mindjárt az alakuló ülésen jelvényt készítettek (hét hajszálpontosan egyforma hegycsúccsal, amit Fábián rajzolt hófehér hammerpapírra tussal), volt gyűjteményük, ahová a haszon nélküli dolgokat felvették, mindennap más-más elnökük és két alacsonyrendű tagjuk, akik a legalsó lépcsőn ültek, az egyik kávét főzött, a másik kipucolta a többiek cipőjét, s még egy tiszteletbeli tagjuk is, az általuk Jónásnak elnevezett éjjeliőr. Azonkívül, hogy a haszon nélküli dolgokról vitáztak, mást gyakorlatilag nem csináltak, a történések jelen idejében legalábbis, kivéve az Epilógust, amikor eltemették a szerencsétlen módon vízbe fulladt társukat. S mindez – a mű cselekményének legfontosabb paneljei, az is, hogy a Szegény Kis Rahmánovics meg fog halni, és ezzel vége is lesz az egyesületesdinek – már a bevezetőben kiderül, miért is van hát szükség a hat-hét vitaepizódra? Feltehetőleg azért, mert ez a fabulának csak prózapoétikai értelemben tekinthető cselekményváz, ez a játékos, már-már abszurd építmény és maguk a többnyire nem igazán épületes viták is csupán keretül szolgálnak valami másnak az előadásához. S ebben kulcsszerepe van a mű eddig még nem említett szereplőjének, bizonyos értelemben a főszereplőjének, az elbeszélőnek, aki nem csupán az egyesületbeli tevékenységet adja elő. „Hőseiről” gyakorlatilag mindent tud, ismeri az előéletüket és a későbbi életútjukat is, nemcsak a vitákat idézi föl, de elmondja azt is például, hogy a bokszoló Bresztovszky milyen gyerekkori élmény miatt fél betegesen a kígyóktól, de a fiúk felnőttkori találkozásairól, pontosabban mindig csak Baras és egy-egy társa későbbi találkozásáról, beszélgetéseiről is beszámol, hol összefüggésben a vitában elhangzottakkal, hol inkább csak asszociatívan vagy önkényesen. E későbbi találkozások, beszélgetések során feltáruló életutak arról tanúskodnak, hogy a felnőttek kamaszkorban elutasított világa „előbb-utóbb valamennyiüket felszippantja majd a megalkuvások és a kényelem szívókútjában”.14 Az elbeszélő nemcsak idézi a szereplőket, de gyakorta ki is egészíti, folytatja, esetenként le is leplezi őket, ide-oda ugrál az időben, egy meghatározatlan jelenből (vélhetően a hatvanas évek második feléből az ötvenes évek második felére) visszatekintve („mindmáig nem vitte többre”), hol személytelen narrátorként, hol fejedelmi többesben érzelmet és véleményt nyilvánít, ítélkezik, ironizál is akár („A hosszan tartó, összevissza csapongó párbeszédek után az elbeszélés kevésbé rázós szövegrészt kíván, afféle szellemi pihenőként, és erre az Egyesület harmadik összejövetelét használjuk fel, amikor is Angeli volt az elnök, és kívánságára a Zöldinges Idiótáról kellett beszélni.”). Úgy viselkedik, mintha a diákok közül is való lenne, meg nem is.

Ez volt Gion első nagyobb lélegzetű munkája, feltehetőleg egyszerre akart újítani és bizonyítani is, talán ez az oka annak, hogy igen összetett, kritikusabban fogalmazva: nem igazán átgondolt, sőt következetlen, tisztázatlan elbeszélői pozíciót és stratégiát választott. Esetleg még az is, hogy a gyerekesnek tűnő keretjáték és a kisregény-terjedelem ellenére is komolyan akart szólni a fiatal nemzedék felnőtté válásának, helykeresésének, társadalmi beilleszkedésének gondjairól, széles körű epikai tablót kínálva, önkritikusan, de egyszersmind kemény társadalomkritikát is gyakorolva, fityiszt is mutatva, és (Thomas Manntól tanult) alig észrevehető iróniával, szatírával15 is élve. Ehhez azonban nemcsak az elbeszélésmódot kellett megbonyolítani, de az alapvetően eseménytelen s hellyel-közzel érdektelen párbeszédeket, okoskodásokat beiktatott történetekkel, anekdotikus jellemrajzokkal dúsítani, élményszerűbbé is tenni. Mindez együtt, egyszerre, ebben a formájában nem eredményezett hibátlan művet, a jellemek és sorsok szükségszerűen kidolgozatlanok, vázlatosak maradnak, s a fölskiccelésük közben megpendített, megfricskázott társadalmi-politikai kérdésekkel, jelenségekkel (kétszínűség, alakoskodás, nacionalizmus, párttagság, a film, a sajtó szabadságának hiánya, a szovjetek második világháborús szerepe stb.) összefüggésben sem állnak össze valamiféle korképpé, ráadásul a kétféle idősík rendszer-, illetve társadalomképe között sem érzékeltetnek különbséget. A diákok vagy az elbeszélő elkalandozásai során született viszont néhány emlékezetesen megformált jelenete, lírai pillanata a kisregénynek, melyek általában kevés vonással is hitelesen megformált rendhagyó személyiségekhez kapcsolódnak, például az igazságtalanul szenvedő kőtörőhöz, az ellenzéki Őrnagyhoz, a Zongorázó Nőhöz, a javítóintézeti Alexandrához, Hornyák tanár úrhoz. Másrészt a mű minden hibája ellenére azt látványosan bizonyította, hogy szerzője már nemcsak megtanult írni, de a társadalmi problémákra érzékeny, sokoldalú mesterségbeli tudással felvértezett, kész író. Gerold László szerint modern regénynek tekinthető, „a szónak abban az értelmében, amely az időbeli »kuszaság«, az asszociációs pókháló egymást keresztező és egymásba fonódó szálain jut kifejezésre”.16 

Herceg János, a jugoszláviai magyar irodalom már akkor is nagy öregje így írt Gionról a nagy feltűnést nem igazán keltő regény megjelenése után: „Festeni és nem ábrándozni semmit, beszélni és nem mondani semmit, de élvezettel és elokvenciával tenni, a színek és szavak önmagáért való varázslatával, körülbelül ez lenne az, amit Gion Nándor irodalmi változatban produkál. Persze a színek még nem mindig tiszták nála, a tónusok néha egymásba folynak, a varázslat is el-elmarad olykor (…) A modern próza nyugati képviselői alaposan kihasználták már az eseménytelen elbeszélés minden lehetőségét. Az új a mi viszonyaink között az, hogy Gion Nándor ilyen könnyen magáévá tudta tenni a teljes kötetlenségnek ezt a termékeny magatartását, a szabadságnak ezt a fölényes technikáját (…) Reméljük, egyszer még mondani is fog valamit.”17 (Kiemelés – E. T.) A szerző maga, amikor idősebb korában visszatekintett pályakezdő műveire, kivétel nélkül minden alkalommal megjegyezte, hogy első könyvét „elég gyengének”, „elég silánynak” tartja. Az egyik utolsó irodalmi beszélgetésében elmondottak szerint pedig mintha Herceg János utolsó mondata is elgondolkodtathatta volna annak idején: „Visszatérve a saját indulásomra: amellett, hogy a havi fizetésemért újságíróként kőkeményen megdolgoztam, írtam a regényeimet. Az első elég silányra sikeredett, kicsit trükkösködtem, moderneskedtem. A kritika szerencsére elég jól fogadta, kalapáccsal nem vertek fejbe, sőt időnként még dicsértek is. De akkoriban döbbentem rá, hogy kisebbségi magyarként túlságosan nagy luxus lenne az, ha csak moderneskednék, mondani is kellene valamit, mégpedig a valóságról. S a második (a pályadíjnyertes) regényem (Testvérem, Joáb, 1969) már ennek a szándéknak a szellemében született, s ebből lett az első bajom íróként, de valójában íróként is ezzel a könyvemmel szereztem nevet”18 (Kiemelés – E. T.).

A regény utólagos szerzői elmarasztalásában a létező hibái mellett valószínűleg az is közrejátszott, hogy az évek múltával Gion némiképp átértékelte az Új Symposion szerepéről vallott korábbi nézeteit és a saját viszonyát is hozzá. Többször is beszélt a mozgalom tevékenységének ellentmondásairól, a kívülről való manipuláltságáról, s hogy ennek hatásai alól nem lehetett mentes az ő első műve sem. Füzi Lászlónak mondta el például a következőket: „Felforgattuk és egészségesebbé, mindenképpen korszerűbbé formáltuk az irodalmi értékrendet, ebben elöl jártunk a magyar nyelvterületen, és eddig rendben is volt minden. A kísérő-zöngékkel azonban nem mindig. A kozmopolitizmus egészséges elemeivel együtt belopózott valami nyegleség is, továbbá a jugoszlávság beteges hangoztatása. Amíg úgy éreztem, hogy ez csak átmeneti taktikai húzás a felfutás érdekében, magam is beálltam a szajkózók közé, de amikor észrevettem, hogy egyesek túlzottan komolyan veszik, hátrább húzódtam.”19 2000-ben a Magyar Művészeti Akadémián elmondott bemutatkozó előadásában még kritikusabban fogalmazott: „A pályafutásom legelején úgy nézett ki, hogy csatlakoztam egy csoporthoz, van, aki hallott róla, van, aki nem, úgy hívták, hogy Új Symposion Csoport. Abszolút kozmopolita, abszolút modern és minden, amit akarunk. Erre is volt igen sok pénz, azért, merthogy kozmopolita és modern volt, ebbe beletartozott a jugoszlávság is. Valahogy ez a csoport úgy vallotta magát magyarnak, hogy különb magyar, mint az anyaországi magyarok, akiket megszálltak a szovjetek, és egyébként is gyávák, meg amit akarsz. A romániai, csehszlovákiai magyarokról nem is beszélve. Mi vagyunk a legkülönb magyarok, mert mi valójában jugoszlávok vagyunk. Nagyon félrevitte a csoport legtöbb tagját ez a jugoszlávság, de bevallom férfiasan, az első könyvemet, az első regényemet kicsit én is ebben a szellemben írtam meg. Nem volt igazán jó regény, az volt a címe, hogy Kétéltűek a barlangban.”20 Az utólagos visszatekintésekben Gion (ahogy részben már a fenti idézetekből is látható volt) az Új Symposionról való leválását, a „modernkedéssel” való szakítását, a valósághoz, a realizmushoz való visszatérését nagyjából az első két regénye közé teszi („Ha komolyan akarom művelni az íróságot, és ha komolyan akarom venni magamat, ajánlatos ahhoz a világhoz fordulni, amit nemcsak könyvekből és festmények reprodukciójából ismerek. Imigyen morfondíroztam, és azt hiszem, igazam volt. Mert ennek a világnak a magva adva volt, megformálódott még a régen átvirrasztott szenttamási éjszakákon, és azóta is mágnesként magára ragasztotta az újabb eseményeket. Otthon vagyok benne, messzire mutathatnak, akár Ahasvérus, talán tudok írni róla, sőt, esetleg alakíthatom is szerény írói eszközökkel és tekintéllyel. Huszonhét éves koromban a második könyvemben, a Testvérem, Joábban tértem ide vissza, még csak a peremét kaparásztam, így is kisebb botrány keveredett belőle, ami meggyőzött arról, hogy ügyesen fordultam”21). Nem lehet nem észrevenni ennek a felismerésnek a rokonságát Szenteleky Kornél sokat idézett mondataival: „A lényeg az, hogy igazi életet, igazi mát adjon az író. Az, aki egy bácskai faluban ábrándos, rokokós andalúziai történeteket ír, az ügyes írásművésszé nőheti ki magát, de nem lehet igazi mai író. Az igazi írónak élnie kell a mában. Bele kell kapaszkodnia az idő, a talaj, a tények, a társadalmi adottságok pozitívumába… Az író már nem csupán művész, a mai írói elhivatottság már sok tekintetben etikai irányú.”22 

Az én fenti olvasatom szerint azonban már a Kétéltűek a barlangban is, ha (a szerző szóhasználatával élve) trükkösködve, moderneskedve is, de próbál a valóságról, a vajdasági magyarság korabeli világáról szólni, viszont – ahogy a továbbiakban látható majd – a Testvérem, Joáb sem hagyományos realizmussal ábrázolja a kisvárosi társadalmat, a symposionista hatásoktól az sem mentes, sőt még a következő mű, a kötetben mindmáig meg nem jelent Véres patkányirtás idomított görényekkel című napló sem. Tehát az első két könyv között sem az írói eszközök, sem a valósághoz való viszony tekintetében nem érzékelhető ma már olyan éles cezúra (a keletkezésük és a megjelenésük közötti egyetlen év alatt elég nehezen is képzelhető el ilyen fordulat), mint amiről az író előszeretettel beszélt. S ugyanígy a symposionista törekvésektől, szellemiségtől való eltávolodása is inkább néhány évvel későbbre, a hetvenes évek első felére (a Latroknak is játszott tetralógia első két kötetének írása idejére) tehető.

*

A felnőttkor határán álló fiatalok hamvába holt lázadását megjelenítő Kétéltűek a barlangban-nal szemben az egy évvel később megjelent Testvérem, Joáb a lázadás motívumát már föl sem villantja, épp ellenkezőleg, én-elbeszélő hőse, egy fiatal építésügyi ellenőr korrumpálódásának útját mutatja be (igaz, ezzel a fiatalság konformizálódásának problematikáját tovább boncolgatja, ahogy a kor számos más műve, szövege is,23 a legismertebb közülük Végel László Egy makró emlékiratai című regénye), s rajta keresztül a kisvárosi társadalom egész politikai-gazdasági életét jellemző immorális romlottságot, belső sivárságot, mindenféle pozitív útmutatás nélkül. Mégsem elsősorban ezen, a korban még szokatlan írói magatartás miatt vált botránykővé a mű, még megjelenése előtt, hanem elsősorban az aktuálpolitikai és tabutémákat érintő utalásai miatt. Az 1968-as vajdasági regénypályázat díjnyertes alkotásáról szóló kiadói tanácsi közlemény (ami „az irodalmi közvéleményben egymásnak ellentmondó vélemények és értékelések” létével indokolja megfogalmazódását, miközben a mű még csak kéziratban létezett), amikor a regény kiadás előtti átdolgozására (változtatásra, törlésre) szólítja föl a szerzőt, fenntartásai között ugyan elsőként az egyoldalú, torz, negativista jellegű valóságképet, társadalomábrázolást említi, de ennél súlyosabban eshettek latba a mű némely külpolitikai kitételei. A regény egyik sajátossága, hogy gyakorlatilag egybeesik cselekményének és megírásának, sőt az első olvasatainak az ideje is. A hősei (még a cenzúrázáson átesett, megjelent változatban is) többször tesznek utalást a háború lehetőségére (az események 1968 őszén játszódnak, Csehszlovákia lerohanása után), arra, hogy a szovjet hadsereg és szövetségesei akár meg is támadhatják Jugoszláviát (az elbeszélő baráti társaságának egyik tagja, Kovács Pali például így: „Most aztán szarban vagyunk. Nagy hirtelen könyvet adunk ki a légvédelemről, és osztogatjuk az embereknek, hogy felvilágosítsuk őket, mi a teendő a testvéri szocialista segítség esetén. Nagyon szeretnék most találkozni azzal az ezredessel, aki a légvédelmi tanfolyamon a szovjet barátságról és segítségről beszélt […] Lehet, hogy szocialista jóakaróink csak arra várnak, hogy letörjük és betakarítsuk a termést. Akkor aztán nem tudunk hová bújni előlük, és honnan lövöldözni rájuk”). Ennek 1968 őszén, a mű írásakor lehetett némi realitása, a felemlítései 1969-ben viszont már nem feleltek meg „az ország külpolitikai érdekeinek, amennyiben sérelmesek egyes országokra és nemzetekre, másfelől pedig külpolitikánk koncepciójának helytelen magyarázatára is okot adhatnak”, ahogy a Kiadói Tanács közleménye fogalmaz.24 Gion évtizedekkel későbbi vallomásai szerint25 a pártközpontban emellett művének azon passzusai miatt is önkritikára akarták kényszeríteni, amelyekben szereplői a második világháború végi magyarok elleni kollektív megtorlást, vérbosszút teszik szóvá (a műbeli kisvárosi kocsmában gyakorta idejét múlató társaság tagjai közül Kovács Pali, akinek az apját is ekkor ölték meg, rendre emlékezteti rá Opatot, a sánta pincért, aki akkoriban a kisváros rendőrparancsnoka, a megtorlások irányítója volt). 2000-ben a Magyar Művészeti Akadémián tartott bemutatkozó előadásában már egyenesen azt állítja Gion, hogy a regénye körüli huzavona igazi oka ez volt, csak erről akkor egyáltalán nem volt szabad beszélni.26 A symposionisták (Bányai János, Bosnyák István, Fehér Kálmán, Gerold László, Utasi Csaba, Tolnai Ottó és mások) természetesen méltán, okkal háborodtak föl, és álltak ki (előbb az Új Symposionban, majd a Magyar Szóban) a mű és Gion mellett, s ezzel az irodalom autonómiája mellett.27 Talán kapóra is jött nekik a konkrét eset, hogy annak kapcsán az irodalommal, a valóságábrázolással kapcsolatos általánosabb érvényű esztétikai elveiket és az alkotói szabadságról vallott nézeteiket ismételten megfogalmazzák, és ütköztessék a hatalmon lévő kultúrpolitikusokéval. Juhász Géza, a Forum Könyvkiadó akkori főszerkesztője visszaemlékezésében leírja ugyanakkor, hogy miután elolvasta a kéziratot, ő azonnal átlátta, „Gion valóban jó regényt írt, legfeljebb néhány olyan kitételt, kiszólást kell belőle törölni, amely valakinek szemet szúrt, és a körülötte fölvert por után szemet szúrhatna a megjelenéskor is”, többek között feltehetően a „szarok az oroszokra” típusúakra gondolt, amire éppen a Kiadói Tanács elnöke hívta fel a figyelmét. Majd arról is beszámol, hogy végül is sikerült érvényre juttatni a szándékát, és az írókkal lefolytatott heves tanácskozás, vita után néhány nappal alig félóra alatt teljes egyetértésre jutott a szerzővel.28 Utasi Csaba egyik korabeli írása szerint Gion a felborzolt kedélyek lecsillapítása érdekében négyszeri alkudozás után egyezett bele néhány változtatásba,29 de ez az eltérés ma már talán nem annyira fontos, a lényeg, hogy a könyv a második és a harmadik díjas művel egy időben, még 1969-ben meg is jelent.

A regény korabeli fogadtatásában a politikai szempontok mellett, s részben összefüggésben velük, meghatározó szerepet kapott időszerűségének hangsúlyozása, Tomán László egyenesen azt írta: „Gion regényének legnagyobb erénye az időszerűség. Csak akkor keletkezhetett, amikor keletkezett. Szinte végzetesen egy időponthoz van kötve. Egy kisváros életének rajzával a társadalom keresztmetszetét adja egy meghatározott pillanatban.”30 Ma már a keletkezése és kiadása körüli bonyodalmaknál, az aktuálpolitikai vonatkozásoknál, a magyar kisebbség sebeire való rámutatásoknál, de még a korabeli társadalmi keresztmetszetnél is érdekesebb, izgalmasabb kérdésnek tűnik mégis a regény irodalmisága, egész nyelvi-poétikai rendszere, amely képes a korhozkötöttségétől is megszabadítani, még ha „provokativitása”, „ellenregény”31 volta már ebben az értelemben sem érvényes annyira, mint a kortársak számára. S jóllehet szereplői gyakori párbeszédeit Gion kihasználja arra, hogy számos aktuális üzenetet csempésszen a regényébe, hogy saját kora társadalmi viszonyairól kritikus képet mutasson (lásd a már idézett, korabeli, Hornyik Miklósnak adott interjúrészletét: „a párbeszéd közben lehet becsempészni a regénybe a legérdekesebb és legsúlyosabb dolgokat, miközben a tettes »mossa kezeit«”32), a konkrét térhez (egy megnevezetlen vajdasági, leginkább Szenttamásra emlékeztető kisváros) és időhöz (szintén csak kikövetkeztethetően 1968 ősze) kötöttsége szövegszerűen jóformán csak a fenyegető szovjet veszélyre, illetve a második világháborút követő eseményekre való utalásokban nyilvánul meg. Tágabb világpolitikai és kultúrtörténeti (vietnami háború, beatkorszak, ifjúsági mozgalmak) vagy igazán helyi rendszerspecifikus (sajátos jugoszláv önigazgató, de mégiscsak pártállami szocializmus jellegzetességei, belgrádi ifjúsági megmozdulások stb.) korjellemző vonatkozásokkal, összefüggésekkel nem gazdagítja és/vagy terheli művét a szerző. Láthatóan leginkább csak egy jobb sorsra érdemes fiatalember hétköznapi leromlástörténete, ahogyan maga fogalmazta meg: „a lelkiismeret nélküli lezüllés”33 ábrázolása foglalkoztatja. A nagy tudatossággal, fegyelmezetten és szikár pontossággal felépített regény minden elemét, cselekménymozzanatát, párbeszédét, nyelvét, motívumhálózatát, szimbolikáját e feladat megvalósításának rendeli alá.

Az egyes szám első személyű narráció is ennek szolgálatában áll, még ha paradox módon is. S. Tamás, a mű elbeszélője ugyanis nem saját elzüllésének történetét meséli, hanem csupán tárgyilagosan előadja életének azt a néhány hetét, amelynek hétköznapiságába látszólag csak az egykori iskolatárs, barát, Fehér Ló Németországból való hazalátogatása hoz eseményt, az ő érkezésével kezdődik és az elutazásával zárul a regény. A közben történtek megismerése nyomán azonban az olvasó tudatában összeáll egy olyan negatív „fejlődéstörténet”, melynek a végén már egy egész más ember búcsúzik Fehér Lótól, mint aki aznap fogadta, amikor Joáb I., a „városelnök” véglegesen megbízza az építkezések ellenőrzésével. A mű kezdetén az eszményi, tiszta értékek iránt fogékonyságot mutató fiatalember még azért örül például a megbízatásnak, mert szereti a szabályos és szép épületeket, és fontosnak tartja, hogy az emberek jól, szépen építsenek, szigorúan számon kéri az építkezési stikliket, s lelkifurdalást érez, mert az idegösszeomlással kórházban lévő kedvesének, Máriának nem írt levelet. A mű végén viszont már ő is vészkijáratot akar építeni, mint Joáb I., maga kezdeményezi az öreg mérleges (aki a mű kezdetén ledisznózta a részeg társaságukat) megverését, és gátlástalanul lép túl beteg kedvesén, akinek nem sokkal korábban örök szerelmet ígért. Közben, azonkívül, hogy barátaival esténként gyakorta Joáb II. kocsmájában beszélget, általában halat eszik, rumot és vörösbort iszik, Tom Jones egyetlen számát hallgatja folyton, előbb szerelmet hazudik a Zsuzsanna nevű barátnőjének, alkut folytat az őt megvesztegető építési vállalatigazgatóval, Sztanticscsal, önként a városelnök valutaüzletének közvetítőjévé válik, megbízást teljesítve, de megbízóját megzsarolva, meglopja Török Ádámot, végül az utált Akilev rendőrfőnök spiclijévé válik, és hajlandó a barátjáról, Fehér Lóról jelenteni neki. Ami meglepő, hogy életének ezeket a fordulatait is szenvtelenül, inkább csak a tényekre koncentrálva, stiláris és nyelvi egyhangúsággal adja elő, különösebben nem viszonyul hozzá sem érzelmileg, sem morálisan. Mintha nemcsak a város, de saját életének is csupán közömbös megfigyelője lenne. „A közömbösség szürke színeivel dolgozik tehát, mind monológ-prózájának közvetettebb, mind pedig közvetlenebb, a dialógusokra épülő változatában. Tényeket közöl – s ez az, ami a magatartását alapvetően jellemzi. Szürke mellé szürkét rak, az átlagosnak, a hétköznapinak felsorakoztatásával pedig nem kiemel, hanem közömbösít, s így akarja az általánosabb érvény erejéig eljutva világról alkotott képét realizálni” – írja Bori Imre, a mű legalaposabb és legértőbb egykorú elemzője, stílusának pontos jellemzője.34  Gion láthatólag tanult a francia új regény részletező tárgyiasságából, de leírásaiban – ezt is jól látja Bori – nem alkalmazza olyan radikalizmussal azt, „egy pillanatig sem engedi öncélúvá válni, s így leírásai nem is függetleníthetik magukat a kontextustól, a motívumokból kialakuló rendszertől”.35 S vélhetően sokat tanult a kortárs amerikai prózában népszerű, leginkább Hemingway műveiből ismert, a „behaviorista” lélektani irányzat hatását mutató narrációs eljárásokból is, a láthatón, hallhatón ritkán lép túl, szereplői pszichéjével nem sokat törődik, viselkedésüket, cselekedeteiket mutatja be, és párbeszédelteti őket csupán, ráadásul mondattani és stilisztikai szempontból is igen leegyszerűsített nyelvi formákban. A regény nyelvének többek által szóvá tett egyhangúsága, szürkesége, feleslegesnek tetsző ismétlései kapcsán Bányai János már a mű első olvasatakor „egyfajta nyelvi realitásról” írt: „a regény nyelve egészében fedi a regényben közölt jelenségeket, helyzeteket, állapotokat (…) a nyelv révén, tehát a nyelv eszközeivel teremti meg a reális világ látszatát. A Testvérem, Joáb nyelve egészében azonos azzal a világgal, melyet megteremtett, azzal a szürke és felszínesnek tűnő, állandóan önismétlő és önmagába maró világgal, mely így semmiképpen sem a külső világ tükre, hanem egy öntörvényű, autochton valóság. Gion Nándor regényének nyelvi realitása tehát nem a világ tükrözésének realitása, hanem egy reális regényvilág megteremtésének feltétele.”36  (Kiemelés az eredetiben.) Ez a reális világot teremtő nyelv éppúgy őrzi a hétköznapi nyelvhez kötődését, mint a kor úgynevezett farmernadrágos prózája, például a már többször említett Végel-regény, az Egy makró emlékiratai vagy a műfaj jellegzetes, a symposionisták körében igen népszerű horvát képviselőjének, Antun Soljannak a művei. Végel László az Új Symposion első számában így jellemezte Soljant: „A mai ember fondorlatosan egyszerű, könnyű mondatainak a mestere. Soljan a próza olyan tisztaságát ápolja, amelyet már a modern amerikai és angol regényekből ismerünk (Hemingway, Updike, Salinger). Mondataiban nélkülöz minden irodalmi manírt, inkább visszatér a próza természetes és tiszta állapotához. (…) a modern ember hétköznapjaihoz, gondolkodásmódjához, fizikai létéhez, beszédjéhez stb. fordul.”37 Gion műve már-már a legutóbbi évtizedek amerikai minimalista, újrealista prózája előhírnökének is látszik, például az igazság pozícióját mintha nélkülöző beszédformája, redukált nyelvi kifejezésmódja s a némiképp redukált személyiségű, „anesztéziás”, „érzéstelenített” antihősei miatt. A rokonság azonban csak látszólagos, Gion éppen hogy nem mond le a felszín mögötteséről, a kontextualizálás művészi eszközeiről, a determináló társadalmi miliőről s az artisztikus jelentésképzés lehetőségeiről.38 Sőt, itt talál rá először arra a nyelvi kifejezésmódra, amelyet Bori Imre az „egyszerűség cseleként” jellemzett,39 s amelynek különbözőképpen módosult változatait későbbi műveiben is gyakran alkalmazza majd (ha kevesebb radikalizmussal is). Elbeszélő, leíró nyelvi formavilága, dialógustechnikája bár egyszerűsített, szürkített, depoétizált, az esetlegesnek látszó hétköznapiság mégis képes lényegi jellemzőket, összetett érzéseket és sajátos líraiságot kifejezni, motivikai, szerkezeti elemekkel (de még a névadás lehetséges vonatkozásaival is40) társulva, a nagyobb szövegegységek és a műegész szintjén pedig metaforikusan telített jelentésvilágot magába rejteni.

Ahogy a fentebb vázolt leromlástörténet is megképződik az olvasó tudatában, úgy a figyelmes olvasó számára – nem direkt ellenpontként, de mégis – a rejtett líraisággal átszőtt ismétlődő motívumok, jelképes mozzanatok hálózatából megképződhet a szürke élettények, a kiábrándító nihil mögé szorult értékek poézise is. Tulajdonképpen ezt érzékelve, ehhez viszonyítva ismerhető fel csak a romlottság mértéke. A szerző nem mutatja, de műve igényli az olvasó aktív közreműködését, és bízik az olvasó moráljában. A lopás tényét például súlyosbítja, hogy Joáb II.-nek a megbízásából történik, és attól a Török Ádámtól, aki a Joáb II.-től eltulajdonított pénzen a halálra dolgoztatott bábugyári munkásokat akarja jóllakatni. A mű kezdetén az elbeszélő még mintha Török Ádám barátságát keresné, akiről kiderül, hogy a második világháború után a város egyik kommunista vezetője, a nagy társadalmi változások egyik irányítója volt, de a társai, például éppen a Joáb II. által elkövetett visszaélésektől, korrupcióktól megundorodott, ellenük fellépett, így hamar pozíciót vesztett, lecsúszott emberré vált, a többiek, a környezete számára terhessé, az eszményeihez korszerűtlenül ragaszkodó, kompromisszumképtelen, anakronisztikus figurává. Az ő egykori és aktuális élményein keresztül egyszerre nyit történelmi távlatokat Gion a jelen problémái mögé, és összekötve a folyó túlpartján szájharmonikázó fiú vissza-visszatérő alakjával (a mű végén, egyaránt kirekesztettekként, már együtt is laknak az elhagyott strandkabinokban) és Mária személyével is, sorsuk összhangzó szólama révén szinte észrevétlenül emlékeztet a kisszerű, az önérdeket kereső és érvényesítő hétköznapi valóságban veszélyeztetett, pontosabban már el is veszejtett humánus értékekre, az emberi tisztaságra, önzetlenségre, ártatlanságra, szépségre. A testvériesség gondolatát is Török Ádám fogalmazza meg éppen azután, hogy jó szándéka és idealizmusa a bábugyári munkások valóságától vereséget szenved: „»A szerencsétlenek vigasza, hogy szenvedéseikben társaik vannak« – mondta komoran és ünnepélyesen Török Ádám. – Az ember örül, ha látja, hogy társai és testvérei vannak.” Csakhogy S. Tamás és társai úgy döntenek, Kovács Pali ki is mondja, hogy inkább a Joábok testvérei lesznek, mert Török Ádám álom- és mesevilágából nem lehet megélni. A városelnök Joáb I. és a kocsmáros Joáb II. ragadványnevüket a szöveg szerint azért kapták, mert vélhetően ők a leggazdagabb emberek a környéken, ahogy a háború előtt egy Vanski Joáb nevű földbirtokos volt az. A bibliai Joáb, Dávid király hadvezére azonban a hatalmával visszaélő, a királyi akaratot, törvényt kijátszó, lezüllött vezető típusát is megtestesíti, s a regényben ilyennek, törvényt és nemesebb eszményeket nem ismerőnek, csak az önös érdekeiket érvényesítőnek, de egymással cinkosságban is lévőnek látszik a város egész politikai, gazdasági elitje. Az elbeszélő ehhez a világhoz hasonul, ennek a világnak válik alkotóelemévé, s ami igazán riasztó, hogy Gion különösebben nem indokolja és motiválja hőse beépülését, a körülmények összjátéka (a társadalmi környezet, a vezetői minták, a barátok ösztönzései stb.) eredményeként útja mintha csak természetes és törvényszerű lenne.

A regénye láttán természetszerűleg juthatott eszükbe már a kortárs olvasóknak is Móricz Zsigmond Rokonokja,41 az 1981-es második kiadás utószavában Bányai János a regényt „filozófiája”, hőseinek magatartása, nyelvhasználata alapján az Aleksandar Flaker leírta „farmernadrágos próza” (Salinger, Plenzdorf, Soljan) körébe sorolja,42 Pomogáts Béla 2000-es újraolvasata szerint pedig a Testvérem, Joáb a hatvanas–hetvenes évek azon „neorealista” látásmódját és regénytechnikáját követi, amely többek között Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Fejes Endre, Somogyi Tóth Sándor, Moldova György, Szakonyi Károly, Gáll István műveinek volt sajátja.43 Nem zárom ki mindezen s a már fentebb említett (részben akár egymásnak ellentmondó) hatások megtermékenyítő voltát Gion prózájára, számomra mégis sajátosan egyéninek, a kortársi törekvések egy részével inkább csak érintkezőnek tűnik az az irodalmi eszközrendszer (középpontjában a tényszerűségre koncentráló, szenvtelen, retardált nyelvhasználat és a jelképes, szimbolikus kifejezésmód ötvözésével), amelynek révén a valóságábrázolás magyar irodalmi hagyományait megújítva sikerrel, időálló esztétikai formában valósította meg a hétköznapi helyzetekből kibontott és konkrét aktualitású társadalmi és morális problémák általánosabb érvényre emelését. Lehet, hogy a kortársak számára provokatívnak (is) hatott, de a fentiek miatt válhatott a kor egyik mindmáig üzenetet hordozó alapművévé, nem véletlen, hogy kihívást, termékeny újraolvasási lehetőséget nyújt irodalomtörténészeink számára is.44 

Kevesen gondolhatták a hatvanas évek végén Török Ádámnak a bábugyári munkásokhoz szóló – a cselekmény kontextusában még nevetségessé is tett – monológját olvasva, hogy nagyon leegyszerűsítve, de tulajdonképpen a szerző jövőbeli életművének programját olvassák: „A szép dolgokról kell beszélni, és a szép dolgokra kell gondolni. Még akkor is beszélni kell róluk, ha nincsenek; az álmokról is kell beszélni, és meséket kell mondani, egészen addig, amíg az emberek el nem hiszik az álmokat és a meséket.” A későbbiekben novellák, novellaciklusok, ifjúsági és felnőttregények sorozatában igyekezett megfelelni ennek a programnak Gion Nándor, még ha rendre megjelenítette azt is, amivel szemben a szép, az álmok és a mesék igazán elnyerik értelmüket.

*

Előttük azonban (illetve már az Engem nem úgy hívnak című ifjúsági regény megjelenése után) született még egy kitérőnek látszó, az életműbe nehezen illeszthető, önálló kötetben mindmáig meg sem jelent műve, a Véres patkányirtás idomított görényekkel című naplója, naplóregénye, ami egyszersmind a pályakezdés viharainak részeként Gion nevét még ismertebbé tette. Az író úgy emlékezett vissza későbbi interjúiban, hogy a Testvérem, Joáb körüli külpolitikai implikációk miatt Magyarországon is felfigyeltek rá, s mivel „a szovjeteket gyalázta ez a fickó, nem engedték be a regényt. Itt Magyarországon feketelistára kerültem, Jugoszláviában pedig abszolút gyanús íróként kezdtek számon tartani, azzal együtt, hogy ez egy olyan tisztességes, rendes újságíró” – meséli a már idézett, Füzi Lászlóval folytatott beszélgetésben.45 Lehet, hogy így történt, de egy évvel később, 1970 őszén-telén körülbelül fél évig Budapesten tartózkodott, feltehetőleg valamilyen ösztöndíj révén, és az ott, értelmiségi körökben, de többnyire kocsmákban, csehókban, bárokban, házibulikon szerzett élményei, illetve egy kettős szerelmi élménye alapján írott naplóját az Új Symposionban folytatásokban, nyolc részletben (1971/5–1971/12.) frissiben meg is jelentette. Bizonyíthatóan gondolt a könyv formátumú kiadására is, de az újabb bonyodalmakat okozó várható reakciók miatt végül lemondott róla. Erről is beszámol Juhász Géza, a Forum Könyvkiadó akkori főszerkesztője már idézett visszaemlékezésében, igaz, egy név nélküli esetként, de azonosíthatóan. Elmondja, hogy maga is sokallotta a pesti újságírói, írói körökben elhangzottakat visszaadó szövegben a „zsidózást”, de mielőtt közölhette volna a szerzővel a kifogásait, levelet kapott az újvidéki zsidó hitközségtől, melyben a Symposion-közlés alapján, értesülve a kiadói tervről, a leghatározottabban tiltakoztak a könyv megjelentetése ellen, kilátásba helyezve, hogy ellenkező esetben „antiszemitizmus terjesztése, illetőleg fajgyűlölet szítása miatt” eljárást indítanak a kiadó ellen. Juhász szerint ezek után vita nélkül egyetértésre jutott az íróval, hogy „sem a szerzőnek, sem a kiadónak nem válna előnyére a megjelenés”.46 Gion egy későbbi vallomásos naplórészletében ugyanakkor arról tesz említést, hogy „a naplót diplomáciai tiltakozások nyomán kivonták a nyomdából, könyv sohasem lett belőle, talán jobb is így, számos ostobaságot írtam bele, ma már nyomtatásban főként a szerelmi ügyeimet hagynám benne, azokat a részeket, melyekben elmarasztalóan szólok emberekről, akik akkor nem védekezhettek, sietve kitörölném…”.47 Egy televíziós interjúfilmben pedig azt is állítja, hogy a napló miatt (nyilván a folyóiratbeli publikációja miatt) egy évre kitiltották Magyarországról.48 Mivel az Új Symposion egykori számaihoz ma már nem könnyű hozzájutni, a napló a mai olvasóközönség számára szélesebb körben a legutóbbi időkig gyakorlatilag megismerhetetlen volt. Árpás Károly, a Gion-életmű egyik legalaposabb ismerője és kutatója azonban a 2008 nyarán megjelent tanulmánygyűjteményében közli az általa kiterjedt szöveggondozói munka után, magyarázatokkal, jegyzetekkel ellátott, kiadásra előkészített szöveget.49 

Véres patkányirtás idomított görényekkel az Új Symposionban „pesti napló” jelzettel jelent meg, az író is következetesen naplóként, „pesti naplóként” emlékszik vissza rá a későbbiekben, az irodalomtörténészek viszont regényként tesznek említést róla,50 és Árpás Károly is szépirodalmi alkotásként, naplóregényként tárgyalja. Nem egészen alaptalanul, mert nemcsak a publikálás ténye, a kötetben megjelentetés szándéka, de a szöveg megformáltsága, a beiktatott novellisztikus jelenetek is arra engednek következtetni, hogy Gion többre, másra törekedett, mint egyszerű naplójegyzetek írására. Árpás szerint az amerikai beatirodalom lehetett a szerző egyik mintája, közelebbről Jack Kerouac életrajzi, napló- és riportregénye, az Úton. Véleményem szerint a beszédmód, a nyelvhasználat rokonsága miatt (is) a számba vehető előzmények közé sorolhatjuk a már a Testvérem, Joábnál is említett Végel László-naplóregényt, az Egy makró emlékiratai címűt, illetve az úgynevezett farmernadrágos prózát általában.

A szöveg fölé helyezett mottószerű párbeszéddel mindjárt egy dupla fenekű, a fikció látszatát keltő keretbe foglalja a többnyire azért hihetőleg megtörtént eseményeket, tényeket rögzítő naplót: „Mindent megírsz majd, ami csak történt – kérdezte F. A., amikor eljöttem Pestről. – Igen – mondtam. F. A. sírt és mindenfélét kérdezett tőlem, én pedig mindenre igent mondtam, holott jól tudtam, hogy semmit sem fogok írni arról, ami történt. Legfeljebb majd kigondolok valamit. De azt is csak F. A. kedvéért.” A Naplórészlet Aranyosról, illetve kettős szerelmeimről című, már idézett, évtizedekkel későbbi szövegében Gion bevallja, hogy kétszeresen hazudott a mottóval, „mert végül is azt írtam meg, ami történt, néhol okosan, néhol ostobán sarkítva, a kettős szerelemről azonban őszintén szóltam, bár némi álszenteskedéssel”.51 A pesti naplónak éppen F. A. a címzettje is (az egyik szerető), illetve a megszólítottja (így kezdődik: „Nem fogod elhinni, Aranyos…”), akivel kezdetben mintha dialógust is folytatna a naplóíró („Mi? Nem ismered a Testőrt? Dehogyisnem ismered. […] Igen, ő az.”), de ez inkább csak az írói következetlenségek egyike, mert később már nincs rá nyelvi utalás. Aranyosnak számol be a névtelen, de egyértelműen Gion Nándorral azonosítható (háromkötetes, első novelláit Ahasverusról, a bolygó zsidóról író, egy alkalommal a Testvérem, Joáb című regényéből is idéző stb.) naplóíró a pesti élményeiről, kalandjairól és a másik lánnyal, Eszterrel kibontakozó szerelméről. Az élménybeszámoló nagyobbik hányada arról szól, hogy mikor, hol, kivel találkozott, és hogyan, miről folytatott eszmecserét. Ezeket a pesti beszélgetőpartnereket többnyire beazonosíthatatlan álneveken (Tölgyesi, Szőcs András, Rózsa Árpád, Kovács Sándor, Jean) vagy beceneveken (Testőr, Szerkesztő, Kicsi, Divatdiktátor, két Underground Költő) szerepelteti, a Pesten felbukkanó vajdaságiakat (Bányai János, Bori Imre, Deák Ferenc) azonosítható monogramokkal, míg számos korabeli ismert, de csak szóba kerülő vagy lényegtelen pillanatokra felbukkanó értelmiségit (Berek Kati, Juhász Ferenc, Nagy László, Major Tamás, Máté Péter, Zolnai Pál) valódi névvel, mint ahogy (Juba) Esztert is, a későbbi második feleségét. A névhasználat, illetve névválasztás is jól mutatja, hogy a valós élmények írásba foglalása, nyelvi megformálása során Gion alkalmasint fiktív elemeket is felhasznált, ezért sem nevezhette valódi nevükön szereplőit (no és azért sem, mert olyan intimitásokról, politikai szempontból számukra kényessé válható szövegekről is beszámolt, melyeknek nem igazán örültek volna). Amennyiben szépirodalmi alkotásként tekintünk a műre, a leírtak hitelességénél, valósághű beazonosíthatóságánál – a műfaj természetéből következően is – fontosabbnak látszik a naplóíró személyes, szubjektív viszonyulása az általa bemutatott világhoz s benne szerelmeihez. Nem az 1970-es Budapest értelmiségi kulcsregénye tehát a mű, és csak részben a magyarországi viszonyok kipellengérezése,52 inkább egyrészt egy vajdasági magyar irodalmár véleményének megfogalmazása némely Pesten aktuálisnak látszó kérdésben, másrészt egy kettős szerelembe bonyolódó fiatalember (némi lelkifurdalással terhelt) vallomása egyik kedvesének. Ez utóbbi természetes irodalmi szituáció, az viszont már kevésbé, és inkább mesterkélt irodalmiasságnak, elbeszélői alaphelyzet-teremtésnek tűnik (igaz, egyúttal a levél-, illetve naplóregény-hagyományok követésének), hogy a naplóíró Aranyosnak, a Pesten megismert, majd otthagyott kedvesének (akiről alig tudunk meg valamit) számol be azokról az intellektuális jellegű élményeiről, amelyekről anno, ott, helyben is beszámolhatott már neki. S ha akkor nem, utólag vajon miért?

Az írók, újságírók, szerkesztők, képzőművészek, zenészek, filmesek és mások társaságában – gyakorta az egykötetes fiatal író, Reményi-Benz (vélhetően Bereményi Géza) asztaltársaságában –, általában ivászatok, bulik közben lefolytatott beszélgetésekben számos esetleges téma (művészpletykáktól az MSZMP X. kongresszusáig) szóba kerül, de a naplóíró az azokról folyó beszélgetéseket idézi föl részletesebben, amelyek őt jobban foglalkoztatták, amelyekről a maga személyes álláspontját is kifejthette. S ezek gyakorta a nemzeti identitás kérdése körül forognak: mi az, hogy magyar?; milyen a magyarországiak viszonya a határon túli magyarokhoz?; mit jelent ma Pesten zsidónak lenni?; „kis ország vagyunk” mentalitás (Trianon). A magyarországi zsidókérdés leginkább azért foglalkoztatja, azért tér vissza újra és újra hozzá, mert nem érti, hogy miért kérdés az, ki zsidó, ki nem, ugyanakkor miért a kínos feszengés a téma szóba kerülésekor. Szerinte „az volna jó, ha erről komolyan beszélgetnének egymás között zsidók és nem zsidók. Inkább, mint egymás között szépen elmellőzni, s aztán pedig külön-külön fújni az ijesztően egyoldalú szöveget.” Amelyeket, de a zsidókérdéshez való viszonyulás árnyalatait is, ő szépen be is mutatja az „egymás szekerét toló, mindenki másnak a nyakát törő” zsidókat kárhoztató magyar állásponttól, a zsidóvicceken és a „magyar zsidó vagyok” önvallomáson át az antiszemiták kiirtását követelő zsidó álláspontig. A naplóíró Gion nemcsak a zsidókérdésben beszél tabudöntögető módon, de szinte minden témában szabadszájúan, kritikusan, ironikusan, sőt indulatos elutasítással nyilvánul meg. A zsidókérdés kibeszélhetetlensége mellett leginkább a „kisországozás” bőszíti fel: „az a baj, hogy amikor az a sok értelmes ember széttárja a karját, hogy mit tehetünk, kis ország vagyunk, egyúttal mintha azt is mondaná, hogy: mit tehetek, hiszen kis ember vagyok. Tulajdonképpen igénytelenséget hirdetnek saját maguknak, vagy ha úgy tetszik, a kis országok embereinek.” Végül Eszterre, a szerelmére zúdítja a pesti értelmiséggel szemben felgyülemlett összes indulatát: „Igen, valamennyien kicsinyesek és kislelkűek vagytok. Nem véletlen, hogy általánossá vált az az ordináré dilemma, hogy »kicsi vagy kocsi«, és az sem véletlen, hogy zsidóügyekben oda-vissza csak riadt figyelmeztetést tapasztal az ember, hogy egy tizenkilenc vagy húszéves költőcske, még ha az asztalfióknak is ír, előbb tanulja meg az elkenést, mint a verstant, hogy egy fiatal diáklány megkérdezi tőlem, hogy ha magyarul írok, miért telepedtem meg Jugoszláviában.”

Gion nem lát és nem is próbál (a zsidókérdést kivéve) a témái mélyére ásni, inkább csak felszíni jelenségeket sorol, alkalmi beszélgetőpartnerei esetleges állításait általánosítja, túlozza el és kárhoztatja (például a határontúliakkal szembeni kalmármentalitást). Szövegszerűen nehezen igazolható, de mintha a napló címadásában is a magyarországi viszonyok, illetve az általa megkonstruált pesti megalkuvó, konformista értelmiségi mentalitás elutasítása fogalmazódna meg. Magatartásában ott érezni a szabadabb, egzisztenciálisan is jobb körülmények között élő jugoszláviai magyar magabiztosságát, fölényét, a nonkonformizmust, az igényességet hirdető, a nagyobb művészi szabadságával valóban élő symposionista irodalmár vagánykodását, de mindezzel szemben egy csipetnyi öniróniát, önkritikát is. A személyes, vallomásos motivációkon túl a mű létrejöttében, Új Symposion-beli megjelentetésében is alighanem e kétféle mentalitás felmutatásának vágya játszott szerepet. A naplóformában, a szöveg nyelvi megformáltságában, a „jeans-prózát” idéző, szlengelemekkel fűszerezett élőbeszéd szinte alakítatlan alkalmazásában is ott érezni a sympós tempót. Ez a publicisztikus, esszéisztikus témákat és magánéleti élményeket, érzéseket egyaránt hétköznapi esetlegességekkel, pongyolaságokkal visszaadó nyelv azonban ezúttal nem tud esztétikai többletjelentésekkel telítődni, megmarad annak, ami. A cselekmény szegényessége, a történetalkotás hiánya, illetve a lehetséges szerelmi történet kiaknázatlansága, a két szál (a közéleti és a magánéleti) elkülönülése, minden összeillesztési kísérlet ellenére (kezdetben Esztert is zsidó lánynak véli a naplóíró), a nem mindig szervesülő régebbi múltidézések mind a regényszerűség ellenében hatnak. Így a mű szépirodalmi értéke csekély,53 tisztában lehetett ezzel a szerző maga is, talán ezért sem tett kísérletet a későbbiekben megjelentetésére. Főként, hogy ezután bontakozik ki igazán az életmű, szinte évente jelennek meg újabb és újabb kötetei, az idézett Juhász Gézának már akkor, amikor az a napló kiadásáról lebeszéli, olyan másik kéziratot tud például átadni a fölvett előlegért cserébe, mint az Ezen az oldalon című remek novellafüzér, illetve regény, ami még abban az évben meg is jelent.

 

 

Részlet a Noran Kiadónál megjelenés előtt álló monográfiából.

 

 

 

JEGYZETEK

 

1 Szajbély Mihály: Modern Annales. Alföld, 1995/8. 85–91.

2 Szerbhorvát György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Kalligram, 2006.

3 Lásd Bányai János írásait: 1965: A (poszt)modern (?) fordulat éve (Folyóirat a korszakküszöbön). In uő.: Hagyománytörés. Forum, 1998, 88–95.; Diszkontuitásés versbeszéd (Az új Symposion homályos útja az avantgárdtól a neoavantgárdés posztmodern felé) In uő.: Egyre kevesebb talán. Forum, 2003, 27–44. és Virág Zoltán tanulmányát: A margó vándorai. Híd, 2005/6. 41–61.

4 Bányai János: Diszkontinuitás és versbeszéd (Az Új Symposionhomályos útja az avantgárdtól a neoavantgárd és a posztmodern felé). In uő.: Egyre kevesebb talán. Forum, 2003, 30–31.

5 Virág Zoltán: A margó vándorai. Híd, 2005/6. 41–61.

6 Tomán László: Olvasónapló regényirodalmunk aranykorából. Híd, 1970/5. 495–507.

7 Idézi Tomán László. Uo.

8 „… a semmi szakadéka fölé fölépíthető a híd”? (Pozsonyi beszélgetés GrendelLajossal). In Elek Tibor: Szabadságszerelem. Magatartások és formák a kisebbségi magyar irodalmakból. Kalligram, Pozsony, 1996, 152.

9 Bányai János: A „felfedezés” regényei. In uő.: Könyv és kritika II. Forum, Újvidék, 1977, 17.

10 A Symposion-nemzedék Kontrapunkt című 1964-es bemutatkozó antológiájában is a Szerb Antalról és Bálint Györgyről írott esszéjével szerepel még.

11 A korai, kötetben meg nem jelent írások, kritikák, esszék, esszéprózák külön elemzését az életmű későbbi alakulása szempontjából nem tartom szükségesnek. GeroldLászló GionNándor pályakezdése című tanulmányában, monográfiarészletében (Híd, 2008/6–7. 63–87.) igen kimerítően ismerteti őket. Gerold szerint „a kritikaírás elsősorban a mesélésre való képesség próbája volt. Azt szerette volna megtudni, van-e készsége arra, amire eleve vágyott, hogy szépíró legyen.” S ugyanezt a funkcióját találja a korai, mitologikus, bibliai alakokról szóló novelláknak is, idézve magát Giont is egy Hornyik Miklósnak adott interjúból: „Meg kellett bizonyosodnom, hogy át tudok mesélni régi történeteket, még ha én találtam is ki őket, olyanképpen, hogy mégis új történetekké váljanak.”

12 Görömbei András: „A kimeríthetetlen forrás.” Válaszol Gion Nándor. In uő.: Kérdések és válaszok. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994, 202–220.

13 Hornyik Miklós: Gion Nándor. In uő.: Szabálytalan napló. Forum, Újvidék, 1981, 135–140.

14 Gerold László: Kétéltűek a barlangban. Magyar Szó, 1968. augusztus 4.

15 Hornyik Miklós kérdésére, hogy mit tanult Thomas Manntól, azt válaszolta: „az utánzástól való félelme érdekelt, és az a mód, ahogyan ezt megpróbálta kiirtani önmagából: vagyis a szatírának alig észrevehető szövegbe-szövése. Módszerét el is fogadtam. Az ötletet sokféleképpen lehet alkalmazni, de ma már semmiképpen sem úgy, mint Thomas Mann tette. Ő még türelmes és mértéktartó lehetett, vég nélküli szövegeket rótt, és grammra mérte az igazoló szatírát. Ma sokkal szűkebb helyen, nem matematikai pontossággal, nagyobb és látszólag esetleges adagokban kell alkalmazni.” Hornyik Miklós: i. m.

16 Gerold László: i. m.

17 Herceg János: Évek és könyvek. Forum, Újvidék, 1971, 165.

18 „… csak nézett ránk és hallgatózott” (Gion Nándor). InElek Tibor: Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza. Kalligram, Pozsony, 2004, 247–255.

19 „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget FüziLászló. Forrás,
1998/11. 5–16.

20 Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk”. Forrás, 2002/12. 3–15.

21 „Nincs időm észrevenni…”.

22 Idézi Bori Imre a Szenteleky Kornél című monográfiájában. Forum, 1994, 186.

23 A hatvanas évek közepén a symposionisták egyik fő témája volt a konfromizmus–nonkonformizmus kérdésköre. Lásd erről (is) SzajbélyMihály Újvidék, hatvanas évek című tanulmányát. Jelenkor, 1992/7–8. 625–636.

24 A Kiadói Tanács közleménye Gion Nándor Testvérem, Joábc. regényéről. Új Symposion, 1969. 51–52.

25 Erről beszél az író például a Fábián Péternek adott interjúban: Miért boldog a Virágos katona? Népszabadság, 1992. február 8. 25. és a fentebb már idézett, Füzi Lászlóval folytatott beszélgetésben: „Nincs időm észrevenni…”

26 Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk”. Forrás, 2002/12. 3–15.

27 Lásd a sajtóban lezajlott vita részbeni felidézését, ismertetését Szerbhorvát György már hivatkozott Vajdasági lakoma című művében, 150–158., illetve Vajda Gábor Remény a megfélemlítettségben című kötetében, Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka, 2006, 476–477.

28 Juhász Géza: A fordulat után. Életjel Könyvek 83. Szabadkai Szabadegyetem kiadása, Szabadka, 1999, 135.

29 Utasi Csaba: A félrevezetés járhatatlan út – Válasz Bálint Istvánnak. Új Symposion, 1969. szeptember 30.

30 Tomán László: i. m.

31 Bori Imre többek között ezt hangsúlyozta annak idején. Bori Imre: Évek és életek. GionNándor. Híd, 1970/5. Különmelléklet 47–48.

32 Lásd a 11. számú jegyzetet!

33 Idézi Utasi Csaba: A teljesség felé – Jegyzetek Gion Nándor díjnyertes regényéről. Új Symposion, 1969. január 2. 45.

34 Bori Imre: Kommentárok egy regényhez. Új Symposion, 1961. 51–52.

35 Uo.

36 Bányai János: A realista regény felé. In uő.: Könyv és kritika II. Forum, Újvidék, 1977, 34.

37 Végel László: Bevezető jegyzetek Antun Soljan készülő regényéhez. Új Symposion, 1965/1.

38 Lásd a témához Abádi Nagy Zoltán Az amerikai minimalistapróza című művét (Argumentum, Budapest, 1994) és BocsorPéter: Néhány szó az újrealizmusról c. tanulmányát (Literatúra, 2000/3. 330–337.).

39 Bori Imre: i. m.

40 Lásd Bence Erika tanulmányát: A nevek jelölte metaforikus tér GionNándor Testvérem, Joáb című regényében. Híd, 2007/8., 44–51.

41 Lásd főként Varga Zoltán Testvérünk, Joáb című írását. In uő.: Vajdasági könyvekről visszapillantó tükörben. Forum, Újvidék, 1971.

42 Gion Nándor: Testvérem, Joáb. Forum, Újvidék, 1981, 146.

43 Pomogáts Béla: A bárányok hallgatása: Gion Nándor Testvérem, Joábcímű regényéről egykor és most. Új Forrás, 2000/8. 50–56.

44 A fentieken túl lásd még Domokos Mátyás: Találtam egy könyvet – Testvérem, Joáb(Holmi, 1994/11. 1515–1516.) és Bence Erika: Prózaforma, aktualitás, kánon. GionNándor: Testvérem, Joáb (Forrás, 2006/5. 88–91.) című írását.

45 „Nincs időm észrevenni…”.

46 Juhász Géza: i. m. 135–136.

47 Naplórészlet Aranyosról, illetve kettős szerelmeimről. In GionNándor: Mit jelent a tök alsó? Noran Kiadó, 2004, 21.

48 „Beleszülettem a kisebbségi létbe…” Juhász György interjúja GionNándorral. Rendezte Jeli Ferenc, Duna Televízió, 1994.

49 Árpás Károly: A gondozott szöveg – Egy filológiai munka állomásai. GionNándor: Véres patkányirtás idomított görényekkel. In uő.: Az építő-teremtő ember. Gion Nándor életművéről. Bába Kiadó, Szeged, 2008, 299–388.

50 Lásd például az Új Magyar Irodalmi Lexikon Gerold László által írt szócikkét (Akadémiai Kiadó, Bp., 1994, I. 682.) vagy Vajda Gábor nekrológját a Hét Nap folyóirat internetes honlapján (www. hetnap.co.yu/9.35/cikk14html).

51 Naplórészlet Aranyosról… 22.

52 Ahogy Vajda Gábor állítja, lásd már idézett nekrológját!

53 Nem tudok egyetérteni Árpás Károllyal, hogy „Gion Nándor regénye úgy igaz és jó, ahogy van”, s „jelentős mű”. Inkább a filológus tárgya iránti elfogultsága megnyilvánulásának látom ezeket a megállapításokat, mintsem szilárd alapokon álló esztétikai értékelésnek. Lásd idézett műve 304. és 309. oldalán!

 

„A lét örök meséi”. In. Füzi László: A középpont hiánya. Esszék, tanulmányok. Kalligram, Pozsony, 2008.
Szerző
Az építő-teremtő ember. Adalékok Gion Nándor életművének vizsgálatához. Bába, Szeged, 2008.
Szerző
Szöveg és kép egymásraíródása Gion Nándor Virágos katona című regényében
Fordítói műveletek Gion Nándor Virágos katona című művének fordításában
Szerző
A történelmi jelen idő áramában
Szerző
Gion Nándor írói világa. Monográfia. Noran, Budapest, 2009.
Szerző
Gion Nándor. Kalligram, Pozsony, 2009.
Szerző
A Joáb perspektívája; A nevek jelölte metaforikus tér; A történelem szociokulturális vetülete; A német identitás jelensége. In. Bence Erika: Másra mutató műfajolvasás. Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, Budapest, 2009.
Szerző
Gion Nándor bibliográfia. Családi Kör, Újvidék, 2010.
Gion-replay (szimulálás és újrajátszás Gion Nándor testvérem, Joáb c. regényében)
Lokális kontextus, elbeszélői szerepkörök és a szövegek átjárhatósága Gion Nándor opusában
Török Ádám napjai. In. Toldi Éva: Egyetlen történeteink. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2010.
Szerző
„Zseniális csalások” – Gion Nándor kötetté írt novellái. Mint a felszabadítók
Szerző
Gion Nándor: Műfogsor az égből. In. Élet és Irodalom. 2011. július 29.
Elolvasom
Műfogsor az égből
Szerző

Gion Nándor: Műfogsor az égből

Nem tudom, jó ötlet-e egy író életművének megismerését mindjárt egy nagy falattal kezdeni. A gyűjtemények, az antológiák és egy író vagy költő összes műveit tartalmazó kötetek egyébként is mindig elbizonytalanítanak, általában már a puszta méretüknél fogva. Így talán nem meglepő, hogy ezt a vaskos kötetet, a Gion Nándor-életműsorozat negyedik darabját is némi félelemmel vettem kézbe. A könyv a szerző összes elbeszélését és novelláját tartalmazza, azokat is, amelyek korábban már megjelentek más kötetekben, és azokat is, amelyek nem.
 
Ha Gion Nándor más műveit nem is ismerjük, úgy gondolom, ebből a kötetből nagyjából képet kaphatunk mindazokról a témákról, amelyek a szerzőt foglalkoztatták, és az általa előszeretettel használt szerkesztési formákat, történetmesélési módokat és stiláris eszközöket is megismerhetjük.
 
Ami a témaválasztást illeti, a gyűjtemény elején főleg a bibliai vagy mitológiai alakokról szóló történetek dominálnak, amelyekből ugyan kiderül, hogy Gion érdekesen tud mesélni, én mégis úgy gondolom, hogy az író mesélőtehetsége és remek valóságábrázoló képessége a későbbi írásokban bontakozik ki igazán. A kötet nagy részében ugyanis a pár évtizeddel korábbi történelmi események háttere előtt zajló történeteket olvashatunk, s ezek már csak a témaválasztásuk miatt is érdekesebbek számomra, mint a bibliai-mitológiai történetek.
 
A személyes kedvenceim a Mit jelent a tök alsó? című részben olvasható történetek, amelyek a 90-es évekbeli, félig-meddig alvilági budapesti életről mesélnek: olvashatunk itt egyetemista prostituáltról, ukrán bérgyilkosról, a Délvidékről Magyarországra települt, viszonylag sikertelen íróról és örök balek fusizókról és rendőrökről. A (novellának nemigen nevezhető) történetek egyszerre hatnak nagyon igaznak és abszurd módon humorosnak, és igazi élvezet őket olvasni.
 
Ahogy arra a kötet szerkesztője, Gerold László is kitér az utószóban, Gion rövid történeteit meglehetősen nehéz bármely műfajba beszuszakolni. Az összetartozó, egy téma (vagy egy adott helyszín vagy adott szereplők) köré szerveződő történeteket nevezhetjük novellaciklusnak, novellafüzérnek vagy sok egyébnek is, de semmilyen elnevezés nem oldja fel azt a furcsa ellentmondást, amit a történeteket olvasva tapasztalhatunk: az egyes történetek bajosan nevezhetők novellának, amennyiben a novellákra úgy tekintünk mint önállóan olvasható történetekre.
 
A történetek ugyanis visszatérő szereplőkkel és helyszínekkel dolgoznak, és minden írásban újabb epizódot ismerhetünk meg valamelyik főbb szereplő életéből. Néhány történetet elolvasva tehát már nagyjából sejthetjük, hogy amikor például Dominika neve felbukkan, akkor az egyetemista prostituált lányról fogunk olvasni, nem pedig egy teljesen új szereplőről. Ennek ellenére viszont Gion sok történetben szükségét érzi annak, hogy néhány szóval újra bemutassa nekünk a már ismert szereplőket, s ez némi önismétléshez vezet. Ennek persze nyilván az lehet az oka, hogy a történetek korábban nem mindig összegyűjtött formában jelentek meg (ha megjelentek egyáltalán), de még így sem érzem teljesen logikusnak a szerző elbeszélői módszerét és gyakori önismétléseit, mivel, mint mondtam, a történetek önmagukban nagyon kevéssé élvezhetők és értelmezhetők, tehát valószínűleg az olvasó is sorban, regényszerűen fogja olvasni őket.
 
Az efféle formai furcsaságokat egyébként csöppet sem nehéz figyelmen kívül hagyni, lévén, hogy a történetek az önismétlések ellenére sem unalmasak, és nagyon is olvastatják magukat, hiszen jól vannak megírva, és egy olyan világról szólnak, amely egyszerre egzotikus és ismerős – viszont Gion belülről mesél erről a világról: a zűrösnek látszó kocsmákról, a rossz környékekről, az utcákról, ahol megállt az idő, és az emberekről, akik ezeken a helyeken töltik a napjaikat – olyan dolgokról és emberekről, amiket és akiket a valóságban inkább elkerülünk, ha tehetjük, de Gion történeteit olvasva jobban megismerjük ezeket a helyeket és embereket, és kiderül, hogy a világ, amelyet a szerző ábrázol, nem is olyan idegen.

Elolvasom
Testvérem, Cenzor
Szerző

Testvérem, Cenzor

Ma már kultúrtörténeti érdekesség a Gion Nándor Joáb-regénye körül kialakult pörpatvar

Gion Nándornak a Testvérem, Joáb című regénye megjelenése után több mint negyven évvel is élénken foglalkoztatja a kutatókat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Gerold László 2009-es Gion-monográfiájában és Horváth Futó Hargita (hamarosan nyomtatásban is megjelenő) doktori munkájában egyaránt teljes fejezetet szentel az 1969-es mű keletkezéstörténetének és a kiadását megelőző és követő, ma már inkább kultúrtörténeti szempontból érdekes vitának. A teljes elemzést ugyanakkor hátráltatja, hogy a Testvérem, Joáb kéziratának nyoma veszett.

 

 

 

 

Kirakatpolitikai aranykor

„Az ottani irodalomtörténészek kijelentették, hogy nincs elegendő és nincs igazán jó magyar regény Jugoszláviában – vallott Gion Nándor a regény keletkezéséről Magyarországra való átköltözése után, 2000 decemberében, a Magyar Művészeti Akadémián elhangzott bemutatkozó előadásában. – Kiírtak egy pályázatot, meghívtak húsz embert, adtak nagyon szép előleget, és nagyon szép díjakat tűztek ki. Jeligés pályázat volt. Akkor nekem már kezdett nem tetszeni ez a túlozottan nagy jugoszlávság, mert azért sok mindent tapasztaltam, azzal együtt, hogy újságíró is voltam, meg gyerekkoromtól kezdve sok mindent tapasztaltam, ami ellentmondott annak, amit nekünk okítottak. Éreztem, hogy itt valamiféle kirakatpolitika zajlik, aminek én is része vagyok. Amit mondjuk újságíróként vagy civilként látszólag el kell hogy fogadjak, de íróként már nem. Megírtam a regényt, ez 1968-ban volt, amikor a csehszlovákiai események megtörténtek.”

A Forum regénypályázata és a „szép előleg” ugyanakkor nem csak Giont ihlette meg. Az akkori gazdag vajdasági magyar szellemi életről vall, hogy végül a Bori Imre, Utasi Csaba és Vukovics Géza alkotta zsűri elé 24 regény kézirata került. Nemhiába beszélt Tomán László, a kiadó szerkesztője „regényirodalmunk aranykoráról”. A zsűri tetszését viszont 12 mű nyerte el igazán, melyek nyelvükben, szellemiségben és témában egyaránt újat tudtak mondani: „Szenvedélyesen politizáló művek, emellett pedig szinte kivétel nélkül városi regények, melyekben a táj nem kulissza, hanem a hősök valódi életeleme” – dicsérte Tomán a Magyar Szóban a tucatnyi művet.

 

Az elsőnek járó díjat s vele az egymillió régi dináros jutalmat végül Gion vehette át az 1969. január 17-i ünnepélyen, megelőzve Major Nándor Hullámok és Domonkos István Akitömött madár című regényét. Díjazottak, a zsűri elnöke és az értelmiség is egyként elégedett volt, a Híd egy teljes számot szentelt a témának, a pályaműveket pedig kiadásra készítették elő.

Közlemény és közvélemény

Derült égből villámcsapásként hatott tehát a júniusra feleszmélő Kiadói Tanácsnak a közleménye, melyet az Új Symposion is megjelentetett. A többségében politikusokból, de „a három irodalmár révén is főleg az ideológiában járatos” tagokból álló 11 fős tanács nem bocsátkozott az első díjas regény esztétikai bírálatába – írja Gerold László a Sympóban –, hanem „eszmei, politikai és társadalmi szempontból mérlegelve” találta általában és részleteiben kifogásolhatónak a művet. A Sóti Pál, Minda Tibor, Kovács László, Zsáki József, dr.Müller Imre, Bogdánfi Sándor, dr.Szeli István, Mészáros Anna, Ipacs József, Farkas Nándor és dr.Juhász Géza által jegyzett közlemény szerint a regény bizonyos kitételei nem kívánt következményekkel járhatnak a szerzőre és kiadóra egyaránt. „Nem kétséges, hogy egy irodalmi mű esztétikai értéke nincsen egyenes arányban az illető műalkotás politikailag helyes vagy helytelen voltával – áll az Új Symposion 51–52. számában –, éppen ezért nem vitatható el az írónak az a joga, hogy véleményt formáljon az emberekről és a társadalomról, amelynek maga is tagja, s még csak az sem vitatható, hogy joga van-e így ábrázolni a valóságot, amilyennek látja – mindaddig, míg következtetései és általánosításai nem kerülnek ellentétbe a közösség érdekeivel.”

A legszebb vívmány

A társadalmat óvó (ál)marxista szemlélet lehet az alapja a Joáb-vitát kirobbantó közleménynek, amit a tanács tagjai az irodalmi közvélemény nevében és nyomására kezdeményeztek, holott a kötet megjelenése előtt annak a bizonyos közvéleménynek tudomása sem volt, lehetett a műről – mutat rá (a manapság is járatos, a közösség érdekeire hivatkozó hangvételen túl) az ügy fonákságaira Gerold a már említett monográfiájában.

Az Új Symposionnak az említett számában több, a közleményt támadó írás is megjelenik. Bányai János Reinkarnáció, avagy mit sejtet egy gondolatjel című írásában „egy évekkel ezelőtt vereséget szenvedett szellemiséget, egy irodalmi életünkben az utóbbi időben már csak rejtőzködve létező tendenciát” ismer fel, amely „a mű esztétikumát a mű politikai érdemeitől teszi függővé”. Bosnyák István az irományt már csak tisztán etikai meggondolásból is visszautasítja, Fehér Kálmán pedig Pavlov-féle politikai reflexeket emleget, mely „már az esedékesre, a föltételezhetőre is reagál, oly módon, ahogyan azt »elvárják tőle«”. Az irodalmi háborúban egy kisebb csatát vív a Kilátó oldalain a tanácstag Bogdánfi Sándorral maga Gerold László is. „Nem látja, hogy frázis-emberként bemocskolja szocialista fejlődésünk legszebb vívmányait?” – szegezi Bogdánfi mellének az akkori retorikával élő kérdést Gerold.

 

– Az íróból lett egykori tanácstag bürokrata pártkatonaként védte a tanácsot, én pedig az irodalom szabadsága nevében tiltakoztam – indokolta a vitát 42 évvel a történések után a Gion-monográfia szerzője. Gerold László egyben figyelmeztet arra is, hogy Gion 2000-ben, tehát az áttelepülése után tett nyilatkozatát is csak erős fenntartással fogadhatjuk.

Az Új Sympó-sok mérhetetlen felháborodását kiváltó ügy azonban folytatódik. A tanács közleménye a Testvérem, Joáb kiadásának felelősségét egyben az Írók Tanácsára bízta, mivel abban „olyan külpolitikai kitételek találhatóak, amelyek nem felelnek meg az ország külpolitikai érdekeinek, amennyiben sérelmesek egyes országokra és nemzetekre”. A 72 személyt csoportosító gyűlésen a 30 megjelent tanácstag egyöntetűen a mű kiadása mellett határozott. Későn. Ugyanis júliusra Utasi Csaba, a regény szerkesztője és Gion Nándor a Kiadói Tanács szavára hallgatva kiigazításokat tettek a műben.

Nem félünk az orosztól!

Gion Nándor a szövegváltoztatásokra az Egy dicséret visszautasítása című, Bogdánfi Sándor cikkére írt válaszában reflektált – mondta el lapunknak Horváth Futó Hargita, a Gion-életmű egyik legavatottabb ismerője, a változtatásokat firtató kérdésre. „Néhány, főleg külpolitikai vonatkozású mondat a bírálóbizottság tagjaival egyetértésben valóban megszelídíttetett, néhány javaslatot, mint például egyes regényhősöknek a társadalmi ranglétrán való lejjebb szállítását eleve visszautasítottam” – írta Gion a Magyar Szó lapjain. Az Új Symposionban megjelent regényrészlet és az 1969-ben megjelent regény szövegének összehasonlítása számos különbséget mutat. Ebből kitetszik, hogy a lektorok és korrektorok munkáján túl Gion és Utasi kihagyta a ’68-as prágai tavaszra utaló részleteket. Például az Új Symposionban az egyik szereplő még azt állítja, hogy „Én nem félek az oroszoktól”, a Forum kiadásában viszont az oroszok már „kimaradtak”.

A további kutatásokat nehezíti, hogy a Testvérem, Joáb kéziratának nyoma veszett, talány tehát, hogy Gionék még mit kényszerültek kihagyni a műből. A Forum Könyvkiadó archívumában nem őrizték meg, Gion Eszter sem tudta nyomra vezetni lapunkat. Az író özvegye lehetségesnek tartja, hogy a Joáb is azon hagyaték között volt, melyet az Országos Széchényi Könyvtárnak adott át megőrzésre. Gerold László is úgy tudja, hogy a kézirat Pestre került, egy bizonyos kézzel írt, nehezen olvasható füzetről beszél, melyet az OSZK archívumának 8-as számú dobozában őriznek. Ugyanakkor Méry Tünde, a Széchényi kézirattárának felelőse, aki a Magyar Szó kérésére munkatársával átkutatta a közel 20 doboznyi Gion-hagyatékot, arról számolt be válaszlevelében, hogy a Joábot sem a regények, sem pedig a forgatókönyvek közt nem találták. Továbbá a cenzúrázással kapcsolatos okokra sem kaphatunk az érintettektől pontos választ, hisz mind a regény szerzője és a mű szerkesztője, mind pedig a Kiadói Tanács tagjai (egy személy kivételével) elhunytak.

A jelenkor politikájára is utal egyben, hogy a Testvérem, Joáb regényt a mai napig nem fordították le szerb nyelvre. Horváth Futó Hargita szerint vélhető, hogy a regény körül kialakult botrány miatt nem jelenhetett meg a fordítás.

– Ugyanis a ’68-as események mellett a mű nyíltan foglalkozik az 1944–45-ös vajdasági mészárlásokkal is. Opatot, a sánta pincért például társai állandóan leckéztetik, hogy bizony ő csak azért lett a háború után rendőrfőnök, mert senki sem akarta vállalni, hogy „megöljön egy rakás embert”. „Opat viszont vállalta, és sok magyart agyonvert” – áll a regényben.

Noha a szocializmus ellen is ki-kiszólt a Gion-mű, és egy végtelenül korrupt és hazug társadalmat fest le, mely a politikai elit szemét különösen szúrta (olyannyira, hogy Gerold László szerint inkább emiatt került (ön)cenzúra alá a mű), jelentősebb következményei nem lettek a Joáb-ügynek. Hacsak azt nem vehetjük súlyos bűnnek, hogy a regény kiadása után az az évi becsei Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén egy ügybuzgó helybeli politikus megtiltotta, hogy a Testvérem, Joábot jutalomkönyvként osszák ki a tanulóknak.

Ezen az oldalon. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Kétéltűek a barlangban. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Szenvtelenség és légkör. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Példabeszéd regényben elbeszélve. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Mit jelent a tök alsó?. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Elolvasom
Egy lezárt életmű lezáratlan lehetőségei

Egy lezárt életmű lezáratlan lehetőségei

Gion Nándor: Véres patkányirtás idomított görényekkel, Noran Libro, 2012

Mintha az életmű melléktermékeit egybegyűjtő kötet legizgalmasabb írásai éppen ezeknek a ki nem használt lehetőségeknek állítana méltó emléket. - Szöllősi Barnabás kritikája Gion Nándor Véres patkányirtás idomított görényekkel című kötetéről.

Az ötödik kötet közreadásával a Noran Libro lezártnak tekinti Gion Nándor életműsorozatát. Három könyv a szerző regényeit, egy az elbeszéléseit gyűjtötte egybe. Örök mostoha az utolsó kötet: Naplók, interjúk és más írások, olvassuk az alcímet. Pár évvel ezelőtt Petri György összkiadásának hasonlóan vegyes tartalmú könyve kapcsán robbant ki heves vita. Nos, Gion Nándor, írói kvalitásai ellenére, sem életében, sem halálában nem vált olyan kultikus szerzővé, hogy hasonló horderejű diskurzust indíthasson be.

Legyünk őszinték, ezen kötet tartalma - a címadó írás kivételével, melyről még részletesebben szólunk – nem is provokál vitára. A négy fejezet szövegei gyakran ugyanazokat a kérdéseket taglalják, és kontextusuk sem változik olyan mértékben, hogy ne pusztán egymás variánsaként olvassuk őket.

Napló részletekben című rész került a könyv elejére, habár kronológiai szempontból ezeket Gion utolsó írásainak tekinthetjük. Könnyebb, személyes hangvételű visszaemlékezéseket olvashatunk itt; szakmai szigornak nyoma sincs, minden mondat nosztalgikus, a szerző érezhetően nem akart ellenállni a rá jellemző pajkos mesélőkedvnek. Már itt találkozunk a kötetben később is visszatérő témákkal: Gion valláshoz való viszonyával, gyerekkori halálélményeivel; részletesen ír családi környezetéről, szeretett nagybátyjáról és nagyapjáról, a nőkhöz való viszonyáról, első feleségének tragikus haláláról; elmeséli, miként falta kamaszkorában a ponyvaregényeket, s hogy ügyetlen géplakatosként szinte véletlenül került az Újvidéki bölcsészkar magyartanszékére; később beszámol felnőttkori közszerepvállalásairól, rádiós főszerkesztőségéről, és az ezzel kapcsolatos politikai nehézségekről. Gerold László utószavából kiderül, hogy Gion tervezte a mozaikszerű szövegek egyberendezését, több részlet még életében megjelent, a végső rendszerezésre azonban már nem maradt ideje.

Az Interjúk szinte csak hangütésükben különböznek a naplóktól. Gion közkedvelt interjúalany benyomását kelti a beszélgetések alapján. Már pályakezdőként több díjat nyert, ezért mindig volt apropó mikrofon elé ültetni, idősebb korára pedig ünnepelt határon túli szerzővé vált, ezért Budapestre költözése után is gyakran kérdezték. Noha témájukban-tartalmukban ezek az interjúk kissé fárasztóan ismételgetik a naplókból megismert információkat, itt egészen más képet kapunk Gionról. Láthatóan fontos volt számára, hogy írói szerepének maradéktalanul eleget tegyen. Fegyelmezett, pontosan szerkesztett mondatokban beszél, munkamódszeréről tárgyilagosan tesz vallomást, még olyankor is érzékelhető bizonyos távolságtartás válaszaiban, mikor regényeinek életrajzi hátterére világít rá.

A címadó elbeszélés mellett talán a negyedik fejezet a kötet legérdekesebb része. Az Esszék, cikkek, könyvismertetők, jegyzetek Gion elméleti írásaiból ad közre válogatást. Mind naplóiban, mind az interjúkban többször említi a szerző, hogy kezdőként kritikákkal jelentkezett az Új Symposionnál, de korán fölhagyott ezzel a tevékenységgel. Az itt közölt írások alapján habozás nélkül kijelenthetjük, kár volt. Recenziói alapos munkák, melyek nem igazán tekinthetők szabályos kritikáknak. Érveléseivel, észrevételeivel inkább az esszé műfajához közelíti szövegeit, szempontrendszerében pedig mindvégig ott bujkál a szépírásra készülődő fiatal prózista. Külön figyelmet érdemel Thomas Mann esszéiről írott tanulmánya, valamint rádiós előadásai, melyek között egy igazán különleges darab is olvasható: hogyan emlékszik a fiatal Gion Nándor egyetemi hallgató az idős Sinkó Ervin egyetemi professzorra.

Az utánozhatatlan című hosszú elbeszélés, a Véres patkányirtás idomított görényekkel a kötet második fejezetében, önálló írásként kapott helyet. A naplók mögé sorolással, valamint a szöveg elé iktatott anonim előszóval (a bevezetőt az elbeszélésben is szereplő Testőr jegyzi) a szerkesztők egyértelműen az írás dokumentumjellegét helyezték előtérbe. Véleményem szerint ez a döntés erősen vitatható. A rövid előszó egyértelműen azonosítja a kisregény névtelen elbeszélőjét Gion Nándorral, s bár a Véres patkányirtásban sok az életrajzi elem, ez a gesztus éppen az írás fő törekvését, valóság és fikció megtévesztő összemosását veszi semmibe.
Gion később ambivalensen viszonyult az Új Symposionban közölt elbeszéléshez, ennek írásos nyoma is van az Aranyosról, illetve kettős szerelmeimről című naplórészletben, amelyben őmaga is legitimálja a szöveg naplóként olvasását. Ennek azonban erősen ellentmond az írás tudatos szervezettsége, a fantázianevek használata (Aranyos, Testőr, Divatdiktátor, Első és Második Underground Költő, stb.), illetve a címbe emelt hirdetőtábla szavainak metaforává alakítása.
A kisregény első fejezetétől kezdve világos, hogy vallomásos beszámolót olvasunk egy névtelen elbeszélőtől. A szöveg címzettje Aranyos, akiről csak az elbeszélés végére derül ki, hogy a narrátor pesti szeretője volt, s akit féléves itt tartózkodása alatt folyamatosan megcsalt egy zsidó lánnyal, Eszterrel. Innen olvasva az elbeszélés többi eleme analitikus jellegű: egy feldúlt érzelmű fiatalember az írás aktusán keresztül igyekszik megérteni, mik voltak azok a környezeti és belső hatások, amelyek kettős szerelmi helyzetbe hajszolták. Ennek a vizsgálódásnak a szöveges eredményét kínálja föl egykori szerelmének.

Véres patkányirtást többen kulcsregényként olvassák. A narrátor, ha nem fantázianeveket használ, legtöbbször monogramokkal jelöli szereplőit. Fiatal olvasóként a mű ezen rétege számomra hozzáférhetetlen, annál érdekesebb betekintést enged Gion szövege a hetvenes évek eleji Budapest éjszakai életébe. Az elbeszélőnek semmi különös dolga nincs a városban, ide-oda vetődik író és művész barátaival, isznak, dőzsölnek, Cseh Tamás-paródiákra emlékeztető sláger szövegeket költenek részegen, politikai vitákat folytatnak.
A korszak politikai abszurditása számos apró esemény és párbeszéd mellett két motívumban éleződik ki. Egy alkalommal a narrátor a Citadellába megy a Kex együttes koncertjére, ahol a „Ragács, vagy Racsmány nevezetű krapek”, az ifjúsági klub kidobóembere ÁVH-s ügynök volt, s most a fiatal ellenzéki értelmiségiek között éli ki túláradó agresszióját. A másik eset maga a szerelmi kapcsolat Eszter és az elbeszélő közt. A narrátor több jelenetben is érdeklődik a pesti zsidók helyzetéről, s általában véve is, az itteni fiatalok számára ijesztő nyíltsággal beszél kisebbségi és etnikai kérdésekről. Eszterrel való megismerkedése során kiderül, hogy a lány valójában nem zsidó, de miután valaki elterjesztette róla a hírt, észrevette, hogy az emberek óvatosabban közlekednek vele, s ezt azóta igyekszik saját hasznára fordítani. Az elbeszélő épp ellenkezően reagál, mint azt Eszter a budapesti fiataloktól megszokta: szinte perverz érdeklődést mutat a zsidók iránt, s végül ez alakítja ki kettejük között az erős vonzalmat.
Gion szövege csapongó, látszólag átgondolatlanul szerkesztett hosszú mondatokból áll. Gyakran fogalmaz pongyolán, leírásai egyenetlenek, csak az elbeszélő számára érvényes terekről (pl. Eszter lakása, Aranyos munkahelye), emberekről (Eszter hajviselete, a Testőr alkata), ruhákról ad részletesebb, pontosabb képet. Írásába integrálja a korszakra jellemző szlenget. Ezek a hétköznapinak ható esetlegességek a már fent említett naplójelleget erősítik, ugyanakkor azt gondolom, befogadói hozzáállás kérdése is, hogy esztétikai kísérletnek tekintjük-e ezt a nyelvet. Szellemi értelemben a szöveg legnagyobb tétje ebben az esetben az volna, hogy vajon lehet-e aktuális, közéleti témákról irodalmilag is érvényes nyelven szólni.
Véres patkányirtás idomított görényekkel figyelemre méltó, különös irodalmi mű, mely egy máig is kevéssé élő esztétikával kísérletezik: az aktualitásokra közvetlenül reagáló széppróza hagyományával.

Fiatal író korában Gion Nándornak több kifutási lehetőséghez is megvolt a tehetsége, erre őmaga is reflektál visszaemlékezéseiben („modernkedtem”), mára azonban tisztán látszik, hogy érett szövegeivel milyen utat választott. Mintha az életmű melléktermékeit egybegyűjtő kötet legizgalmasabb írásai éppen ezeknek a ki nem használt lehetőségeknek állítana méltó emléket.

Gion Nándor: Véres patkányirtás idomított görényekkel, 2012, Noran Libro, 338 old.,  3800 Ft.

 

Szöllősi Barnabás

Lokális kontextus, elbeszélői szerepkörök és a szövegek átjárhatósága Gion Nándor opusában. Bölcsészettudományi Kar, Újvidék, 2012.
Főszerepben Gion Nándor (Gion Nándor: Véres patkányirtás idomított görényekkel)
Szerző
Izsakhár útja. A bibliai történet jelentései Gion Nándor prózaírásában
Szerző
Gion Nándor temetői
Idegenség/Érintettség. Magyar olvasókönyv 2. Életjel, Szabadka, 2014.
Novellák a hagyatékból. (Gion Nándor: Mit jelent a tök alsó?). In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika V. A–K. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014.
Szerző
Elolvasom
Gion Nándor és a Történet
Szerző

Gion Nándor és a Történet

Gion Nándor február 1-jén lenne nyolcvanéves. Az elmúlt hetekben nézegettem a róla szóló újabb szövegeket, illetve a hagyatékban maradt műveinek újabb és újabb kiadásait, mert  kíváncsi voltam, hogy változik-e a véleményem az életműről, annak természetéről, egyes darabjairól, ezek hatására. Nem változott. Legalábbis egy ilyen évfordulós méltatásban ma sem tudnék mást, okosabbat írni, mint tettem azt a 2009-ben megjelent monográfiám (Gion Nándor írói világa) bevezető fejezetében. Bocsátassék meg nekem, hogy ezzel emlékezem az íróra, és még mindig ezzel próbálom felhívni a figyelmet az életművére.

 

*

Az 1941-ben a vajdasági, bácskai Szenttamáson született, 1993-ban Budapestre költözött és 2002-ben a szegedi kórházban elhunyt Gion Nándor a 20. század utolsó évtizedei magyar prózairodalmának egyik legfontosabb alkotója. Ha a maga korabeli népszerűségére, olvasottságára, regény- és novellapályázatokon elnyert első díjaira és egyéb elismeréseire, irodalmi díjaira, munkásságának kiemelkedően gazdag recepciójára, s ennek, a fenti kijelentéssel többnyire egybehangzó értékelésére gondolunk és arra, hogy a magyar állam határon túli magyar írók számára teremtett prózaírói ösztöndíját róla nevezték el, akkor ez az állítás talán nem is igényel argumentációt. Ha viszont azt is tapasztaljuk, hogy az elmúlt évtizedek prózairodalmával foglalkozó újabb szakmai diskurzusokban általában el sem hangzik a neve, jeles irodalomtörténészek a korszak prózájával foglalkozó tanulmányaikban, tanulmányköteteikben[1] le sem írják a nevét, a legújabb irodalomtörténeti kézikönyvek nem szólnak róla[2], s a Kossuth-díj valahogy csak elkerülte, akkor olyan ellentmondás mutatkozik, amely feloldást igényel.

 A hetvenes (részben nyolcvanas) években a magyar irodalomban a posztmodernitás jegyében lezajlott, már sokak által leírt „prózafordulat” lényegi jellemzői közé szokták sorolni a valóságanalóg, ábrázoláselvű és történetelvű, referencialitásra és folytonosságra alapuló narrációval, az eszközjellegű nyelvhasználattal, az áttetsző jelentésközpontúsággal való szakítást, az elbeszélői identitás elbizonytalanodásának, az elbeszélés reflexivitásának, a mű fragmentalizáltságának és szövegszerű megalkotottságának, a nyelvi regiszterek keveredésének, a jelentésszóródásnak stb. előtérbe kerülését. E prózapoétikai változások középpontjában sokak szerint a történethez való viszony áll, a történet, a cselekmény, a „mese” kitüntetett szerepének háttérbe szorulása, sőt, eltűnése. Azok, akik az ezen elméleti és történeti szempontból létező tendenciákat, hangsúlyeltolódásokat fejlődéselvvel és értékmozzanatokkal is társítják, netán valamilyen áttételes módon még érdekeltek is a paradigmaváltásként értett és hirdetett folyamatban, a kánonikus átrendezésben, természetszerűen inkább csak az olyan alkotókra figyelnek, akik beilleszthetőnek látszanak ebbe a sémába.

Gion Nándor az irodalmi köztudat felszínén elsősorban az 1976-ban megjelent Latroknak is játszott (Virágos katona Rózsaméz) című regényével van jelen, melyet annak idején, az akkor még mindig felfokozott valóságábrázolási elvárások jegyében üdvözöltek Magyarországon (vagy éppen utasítottak el Jugoszláviában) mint a két háború közötti többnemzetiségű bácskai Szenttamás világának hiteles (vagy éppen kevésbé hiteles) megjelenítését. Esetleg nagy mesemondóként, az érdekes történetet mindig középpontban tartó elbeszélőként, anekdotikus poentírozásra hajló klasszikus novellistaként, akinek az életműve a meghatározó kortársi prózaírói tendenciáktól függetlenül bontakozott ki. Talán még kalandos, romantikába hajló ifjúsági regények szerzőjeként is. A személyes motivációkon, esetlegességeken túl ebben látom a Gionnal nem számoló megítélések magyarázatát: egy ilyen kép alapján érthető, ha a prózatörténeti paradigmaváltás logikájában gondolkodók számára nem volt és ma sem különösebben érdekes a gioni életmű.

Más a helyzet azonban, ha egyrészt közelebb hajolunk hozzá, alaposabb elemzésnek vetjük alá az egyes műveket, másrészt, ha az életműnek a fentebb körvonalazott prózatörténeti változásokhoz, jelenségekhez való viszonyulásáról meg nem feledkezve, nem kizárólagosan ahhoz mérten, s főként azt nem értékmérőként kezelve alkotunk véleményt róla. Számomra például, egy erre törekvő olvasat eredményeként egyrészt kiderült az, hogy az említett, irodalmi köztudatunkban leegyszerűsítetten élő Gion-kép alapvető és lényegi módosításokra szorul, másrészt az is, hogy Gion művei egyidejűleg különféle olvasásmódok, értelmezői rendszerek irányából felnyithatók, például a valóságreferenciára és történetközpontúságra épülő, az epikai nyelv megismerő funkcióját előtérbe állító olvasat felől éppúgy, mint a metaforikus eljárásokat, hangsúlyozott elbeszéltséget, önreflexív szövegstrukturáltságot preferáló olvasat felől. (Ebben a tekintetben a Gion-életmű többek között olyan századvégi kortársakéval rokonítható, mint a Bodor Ádámé, Tar Sándoré, Darvasi Lászlóé.)

S mindez amiatt lehetséges, amire Varga Lajos Márton utal egy tetszetősnek tűnő megfogalmazásában a Börtönről álmodom mostanában (1990) című regény, de egyúttal a Gion életmű irodalomtörténeti helyzete kapcsán: „…határponton áll. Őrzi még a történet elbeszélhetőségének reményét és mindazt, ami e reménnyel együtt jár, az emberpróbáló eseménysort, a plasztikus figurákat, az íves szerkezetet; ugyanakkor ott van már az ember és a világ megismerhetőségének formálást is átható kételye, közvetlen ábrázolásban a közvetettség, a viszonylagosság, az utalásszerű felmutatás. Vagyis Gion Nándor a magyar epika fordulat előtti és utáni állapota közt időzik.”[3] Ha valóban így lenne azonban, akkor sehol nem állna irodalomtörténeti értelemben. Pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy nem a kettő között, hanem benne áll mindkettőben, egyidejűleg, a magyar epika fordulat előtti állapotában és a fordulat utániban is, egyik lába itt, a másik ott. Kulcsár Szabó Ernő is valami effélére utal a maga irodalomtörténeti szintézisében, amikor „A metonimikus elbeszélés változatai” fejezetben azokkal a szerzőkkel összefüggésben tárgyalja, akiket (Németh László, Szilágyi István, Domahidy András) szerinte a realizmus ún. társadalomkritikai változata helyett az „analitikus lélektaniság”, „a pontosan motivált lélektani történések” jellemeznek: „Gion Nándor (1941) epikáját az közelíti ehhez a vonulathoz, hogy hősei világát a lélektani artikuláltságú ábrázolás jelképi-szimbolikus tartalmaival felerősítve igyekszik megjeleníteni. A tapasztalati világ metonimikus elbeszélhetőségébe vetett kételyei ellenére jelentősebb művei egyikében sem adja fel a környezet fiktív világalkotó funkcióit, így elbeszéléseinek poétikai karakterét a konkrét tapasztalatiság és egyfajta különös, képzeleti-vizionált valóság atmoszférájának keveredése alakítja ki.”[4] Ez a megfogalmazás pedig annyiban szorul módosításra, hogy Gion a realista lélekábrázolás hagyományos eszközével egyáltalán nem él, hőseit csupán helyzetbe hozza, cselekedteti és beszélteti. A lélek és a jellem titkait nála általában a gesztusok, a mozdulatok, a tettek, a kimondott és elhallgatott szavak jelzik csupán. Történetmondói (még a gyakori én-elbeszélők is) tárgyilagosan, már-már szenvtelenül, többnyire csak a tényekről, a cselekvésekről számolnak be, nem is próbálnak mögéjük nézni, sem a mások lelkében, sem a saját lelkükben, tudatukban zajló történésekről nem vallanak közvetlenül, érzelmeiket a legritkább esetben árulják el. Így az olvasó gyakorta kényszerül arra, hogy maga egészítse ki és értékelje a történeteket. S ebben a szövegek, főként a terjedelmesebb kompozíciójúak (regények, novellafüzérek), jelképes-szimbolikus tartalmai, metaforikus és strukturális összefüggései valóban sokat segíthetnek.

 Gion művei, főként a pálya első és befejező szakaszából származók (Kétéltűek a barlangban, 1968; Testvérem, Joáb, 1969; Izsakhár, 1994; Mint a felszabadítók, 1996, Mit jelent a tök alsó, 2004) az aktuális társadalmi valóság iránti nagyfokú érzékenységről tanúskodnak, de a történelemben hátrább lépők (a Latroknak is játszott címmel illethető regénytetralógia darabjai vagy az ifjúsági regények) sem látszanak lemondani az ún. kor- és társadalomábrázolásról. A regények kortárs kritikusai, jellemző módon elsősorban a vajdaságiak, épp ebben az összefüggésben marasztalták el mégis rendre a műveket. Hol a valóságnak való maradéktalan megfeleltethetőséget hiányolva, hol a túlzásokat, elrajzolásokat kárhoztatva – többnyire megfeledkezve arról az egyszerű esztétikai törvényszerűségről, hogy még a valóságelemekből építkező, realistának tekinthető mű is szükségszerűen magán viseli a fikcionáltság jegyeit, ezért Gion művei is csak a valószerűség illúzióját kelthetik, és nem ismerve föl, hogy a szerző által „dúsított realizmus”-nak elnevezett kifejezésmód lényegi eszköztárához tartoznak az elrajzolások, nagyítások, túlzások, ismétlések, melyek révén az ő írói világa mindig egy kicsit a valóság fölé emelt világ. Művészetét rokonították Gelléri Andor Endre tündéri realizmusával, García Márquez mágikus realizmusával, s ha ez utóbbival kicsit merész is a párhuzam, az bizonyos, hogy Gion az igazi elbeszélők, a régi mesemondók valóban méltó örököseként, természetes egyszerűséggel, de nagy mesterségbeli tudással előadott történeteiben a hétköznapi helyzeteket, az átlagembereket, a szürke élettényeket is képes megszépíteni, a poézis magasába emelni. A realista társadalomábrázolás mélységét és hitelességét hiányolók ugyanakkor azt sem vették észre, hogy Giont valójában sohasem a társadalom valósághű ábrázolása foglalkoztatta, hanem a társadalomban (a jelenkori vagy történelmi valóságban) élő emberek magatartáslehetőségei, értékválasztásai, a különösségével, furcsaságaival figyelmet érdemlő ember érdekes történeteinek élményszerű előadása, a társadalom törvényszerűségei helyett pedig a humanitás törvényszerűségeinek messze fénylő bemutatása. S ahhoz, hogy alakjai a valóságos karakterükön túlmutassanak, többet hordozzanak magukban, gyakorta elemeli kicsit a hétköznapi realitásoktól mind a hőseit, mind azok történeteit.

A regényekből, ifjúsági regényekből, novellákból, novellaciklusokból, regényszerű novellafüzérekből álló életmű ennek ellenére, illetve ezzel együtt gyakorlatilag a teljes huszadik századra, annak a magyar történelem szempontjából csaknem minden fontosabb időszakára rálátást nyújt. Történelmi és jelenkori valóságelemekből is építkező, mégis szuverén módon teremtett írói világ ez, egy vajdasági magyar író nézőpontjából, a számára egy életre meghatározó élményt nyújtó szülőföld, a szenttamási, bácskai, vajdasági táj emberformáló, soknemzetiségű világának kitüntetett szerepeltetésével, de az egész délvidéki magyarság sorsát nyomon követve egészen a kilencvenes évekbeli háborúkig, magyarországi áttelepülésekig. Általában az én-elbeszélő hősei nézőpontjából, a regénytetralógiában például (a szerző anyai nagyapjáról mintázott) amatőr citeraművész és profi hamiskártyás, Rojtos Gallai István nézőpontjából látjuk ezt a sajátos, többnemzetiségű (magyar, sváb, szerb, zsidó, cigány) világot, de a maga bonyolultságában, társadalmi rétegzettségében, megosztottságában és folytonos változásában, átalakulásában, például a kezdeti nemzetiségi elkülönülésektől a későbbi békés és harmonikus együttélés szép példáin át a másik kiirtását célul tűző nacionalista gyűlölködésig. Gion művészete értelmezhetetlen a huszadik századi délvidéki magyarság történelmi sorsának számba vétele nélkül, ennek ellenére esztétikai és ideológiai értelemben is távol áll mindenféle kisebbségi provincializmustól. A származás, a nemzetiségi hovatartozás műveiben hol meghatározza az egyének cselekedeteit, sorsát, hol nem, de az életmű egésze mégiscsak azt a tanulságot közvetíti, hogy az emberség, a kiélezett helyzetekben emberként való helytállás nem származás kérdése.

Amilyen érdekesek és máig szóló érvényűek lehetnek a Gion-művekbe foglalt emberi léthelyzetek ún. valóságtapasztalatai, olyan izgalmas e prózavilág állandóságai és ismétlődései ellenére folytonosan át is alakuló, kötetről-kötetre változó formai-nyelvi-poétikai rendszere. Bányai János azt írta Gionról halála után, hogy „nem kísérletezett, mondani akart és mondott is valami fontosat arról a világról, amelyet vállalt, és magáénak tudott. Visszakövetelte a történelemtől mindazt, amit viharaival, sorozatos birodalomváltásaival, módosulásaival és átrendezéseivel elvett az élettől vagy kitörölt az emlékezetből, de íróként lemondott a kihívásról, a közvetlen felháborodásról, a Joáb-regényben még oly intenzív felforgató és nagyon pontos szókimondásról”[5] [kiemelés: E. T.]. Ez a megfogalmazás egyrészt azért meglepő, mert már a Testvérem, Joáb (1969) második kiadásához (1982) írt utószavában maga Bányai János azt hangsúlyozta, amit egyébként a nekrológban is, hogy a regény értékei azután mutatkoztak meg igazán, hogy megszabadult a körülötte zajló lármától. S valóban, a botrányt okozó aktuálpolitikai vonatkozásainál, a kisebbségi sebekre való rámutatásoknál, a társadalomábrázolásánál érdekesebbnek, izgalmasabbnak látszik ma is a mű irodalmisága, elbeszélői magatartásának, narrációjának, iróniájának és lírájának korabeli, de máig ható újszerűsége. Másrészt igaz, hogy további műveiben a konkrét aktuálissal bíró időszerűség vonzásköréből kilépett Gion, és csak a kilencvenes évek elejétől talált ahhoz vissza, de a múltban játszódó regényei, ifjúsági regényei, novelláskötetei is hordoztak mindig érvényes üzenetet az aktuális jelen horizontja számára, miközben a kísérletezésről, az irodalmi értelmű kihívásoknak való megfelelésekről, korántsem mondtak le.

A hatvanas évek második felében a jugoszláviai magyar irodalomban a regény különösen fontos műfajnak látszott, s Gion, ahogy symposionista nemzedéktársai közül sokan mások, a helyi prózaírói hagyományokkal szakító, újszerű, kísérletező regényformákkal (Kétéltűek a barlangban; Testvérem, JoábVéres patkányirtás idomított görényekkel, 1971; Ezen az oldalon, 1971) próbál megfelelni a „vajdasági magyar regény”-nyel kapcsolatos elvárásoknak.

A hetvenes években a magyar nyelvterület egészén nagy sikert aratott regényeivel (Virágos katona,1973, Rózsaméz, 1976), ifjúsági regényeivel (A kárókatonák még nem jöttek vissza, 1977; Sortűz egy fekete bivalyért, 1982) is csak részben lép vissza a realista és a Szenteleky Kornél-féle couleur locale hagyományokhoz, mert miközben rájátszik a klasszikus realista regények egyenes vonalú, az anekdotikus cselekményformálást az élőbeszéd eszközeivel is élénkítő szerkesztés- és elbeszélésmód hagyományaira, át is alakítja, meg is újítja azokat. A valóságábrázolás olyan modernebb alakváltozatait megteremtve, amelyekben a reálisnak és a jelképesnek, a hétköznapinak és a mítoszinak tudatos egymásba játszatása és metaforikus összefüggések teremtése (jelenetek, mondatok variatív ismétlése, párhuzama, jellemek, értékrendek ellenpontozása) révén az emberi létezés konkrét és univerzális tényei mellett, annak teljessége is felidéződik.

Ifjúsági regényei még magát a műfajt is kikezdik, kicsit abban az értelemben, ahogy Weöres Sándor versei a gyerekversét. Ráirányítják a figyelmet arra, hogy különösen az életmű első felében milyen hangsúlyos a gyermeki, kamaszkori nézőpontnak a jelenléte, hogy több művében valahol az ifjúsági és a felnőtt irodalom határán egyensúlyoz. Ezért kitűnő példatára lehetne az életmű mindazoknak, akiket a gyermekirodalom és a felnőtt irodalom közötti átjárások foglalkoztatnak. Gion legjobb ifjúsági regényei az életmű szerves részeiként (A kárókatonák még nem jöttek vissza esetében jellegadó alkotásaként) a felnőttekhez is szólnak, egykor megvolt teljességet, harmóniát újjáteremtve, örök értékek iránti vágyat fenntartva, de olyan módon, hogy ugyanezek a felnőtt kor felé közeledő ifjúság számára is befogadható, érthető és átélhető élménnyé válnak.

A regényműfaj kérdéseivel és a korszerű regényforma kihívásával találkozik Gion a novellaírás megújítása közben is, amikor a hagyományosan, anekdotikusan formált történetegységeket egymással összefüggésben, illetve valamely nagyobb egység részeként alkotja meg. A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért című ifjúsági regények folytatásának szánt Angyali vigasság (1985) című kötet novellafüzére például akár regényként is olvasható, s még inkább az Ezen az oldalon című kötet anyaga. De tulajdonképpen nincs is olyan novelláskötete, még a posztumusz, Mit jelent a tök alsó?címűt is ideszámítva, amellyel kapcsolatban ne gondolkodhatnánk el a benne foglalt írások szorosabb összetartozásának jellegén, általában azon, hogy nem regényről van-e már az adott esetben szó. A kérdés azért is fölvethető, mert Gion regényeinek többségében mintha novellisztikus egységekből építkezne, a pályakezdőkben, a – Kétéltűek a barlangbanban, A testvérem, Joábban – éppúgy, mint a Virágos katonában, a Rózsamézben[6] s még inkább a pálya második feléből valókban; a Börtönről álmodom mostanában és az Izsakhár című regényei részleteit eredetileg novellákként is közölte, eleve úgy írta meg, hogy „novellákként külön is megállják a helyüket.”[7] Ráadásul a regényéiből éppúgy épített ciklusokat, mint a novelláiból, a Latroknak is játszott tetralógia mellett négy ifjúsági regénye (A kárókatonák még nem tértek vissza; Sortűz egy fekete bivalyért; Angyali vigasság; Zongora egy fehér kastélyból) is összetartozik, de a Mint a felszabadítók című novellafüzér is az Izsakhár című regény folytatása, s az írói vallomás szerint ezt is trilógiává készült bővíteni. [8]  Valószínűleg nincs is az elmúlt évtizedek magyar irodalmában még egy olyan író, akire a ciklusokban gondolkodás, a ciklusokból építkezés ennyire jellemző lenne, s aki ilyen mértékben és következetességgel köztes műfajú, a novella(ciklus, -füzér) és a regény közötti különböző műfaj-variációjú köteteket hozott volna létre, módszeresen keresve és ki is aknázva a novella és a regény műfaja, formája  közötti poétikai lehetőségeket. Az életműnek ez a kevésbé ismert és feltárt területe önmagában is rendkívül érdekes, de mivel az ide sorolható kötetek élesen exponálják az elmúlt években a novellaciklusok témakörében a kortársi művek és a hagyomány alapján megfogalmazódó alapkérdések jó részét, fontos fejezetét képezhetik annak az irodalom- és műfajtörténeti vonulatnak, amely a 19. századi (Gárdonyi, Mikszáth), a 20. század elejei (Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső) művekben körvonalazható hagyománytól Mándy Iván már-már kortársi törekvésein át egészen napjainkig húzódik. Miként Gion egész életműve, novellaciklusai is kétarcúak: pregnánsan illeszkednek az említett hagyományvonalba, s közben olyan modern, posztmodern alkotói stratégia termékeként is kezelhetők, amelynek alkalmazása során az író sokkal nagyobb olvasói aktivitással számol, mint a hagyományos műfajok esetén.[9] Ugyanakkor, amint részben láthattuk is már, a többnyire távolságtartó, szenvtelen narráció, a metaforikus jellegű szövegszervező eljárások és fragmentált szerkesztésmód következtében Gion a regényeiben is igényt tart az olvasó aktív közreműködésére. 

            S talán még fokozottabban tart igényt a pálya gazdagon termő utolsó évtizedének azon műveiben (Izsakhár; Mint a felszabadítók; Mit jelent a tök alsó?), melyekre egyrészt szintén a formabontó-formateremtő köztes, nyitott műfajiság jellemző, másrészt a búvópatakként Gion korábbi pályaszakaszaiban fel-feltűnő nagy tematikának, az élet és művészet, az élet és irodalom, a valóság és irodalom viszonyának élére állítása. Legyen szó bár a délvidéki polgárháborúkról, azoknak a hátországbeli következményeiről, a délvidékiek budapesti, a budapestiek délvidékiekkel kapcsolatos élményeiről, katonákról és civilekről, rablókról és pandúrokról, egyúttal mindig szó van az írásról és az íróról is. A most is mindig érdekes, gyakorta krimiszerű izgalmakat rejtő történetek részévé válik immár a történetek elmondása, sőt, irodalmi szöveggé formálása is, a magyar és a világirodalomból egyaránt ismert „regény a regényben”, „a saját farkába harapó szöveg” típusú poétikák eredeti változatait létrehozva. Az alkotói tevékenység tematizálása, az önreflexivitás, az elbeszélő és a szerző személyének kilétét elbizonytalanító, egymáshoz és a történetek hőseihez való viszonyukat megbonyolító narrációs eljárások, az önidéző intertextualitás, a műbeli és az azon kívüli valóság közötti átjárásokkal az élet és az irodalom határainak szétszálazhatatlanná tétele, mind-mind arról tanúskodnak, hogy Gion is számolt és szembenézett a világ és a történetek elbeszélhetőségével kapcsolatos kételyekkel. A létrejött alkotások – még a töredékben maradtak is – a bizonyítékok viszont arra, hogy felül is kerekedett rajtuk, a kételyt is történetté, az életét is irodalommá formálva. Az én olvasatomban az Izsakhár sem a regényírás lehetetlenségéről, sokkal inkább a lehetőségeiről, az Irmai József által elmondott és M. Holló János által megírt békebeli történetek és a Mire jó a tök alsó? írójának alvilági történetei is a Történet legyőzhetetlenségéről, epikai szervezőerejének feladhatatlanságáról szólnak. Ahogy Füzi László írja Gionról: „Életműve már terjedelmét tekintve is cáfolja a történet hiányával és elmondhatóságával kapcsolatos elméleteket.”[10]

A történet rehabilitálásának korában bátran fordulhatunk Gion Nándorhoz, akinek életművében soha nem szorult háttérbe a történet, s aki az elmúlt évtizedek magyar prózairodalmának azért is egyik meghatározó alkotója, mert az olvasmányos, érdekes és szép történetek iránt megnövekedett olvasói elvárásokat úgy képes kielégíteni, hogy közben többnyire megfelel a mélyebb emberi tartalmak közvetítése és a művészi, esztétikai igényesség iránti szakmai elvárásoknak is. Csak az tudhatja, mit veszített volna, ha nem olvas Gion-regényeket, -novellákat, aki már olvasott. Itt az ideje, hogy az újabb nemzedékek is gazdagodjanak ezzel a tudással, ezért is döntött jól a Noran Kiadó, amikor 2007-ben a Gion életmű újrakiadását elindította („A könyvvel való kapcsolatunk valójában akkor válik teljessé és némileg érintetlenné, amikor az író halott: az író nem válaszolhat többé, egyedül művének olvasása marad ránk.”[11]), meg azért is, mert annak újraolvasása jelentősen hozzájárulhat az elmúlt évtizedek prózairodalmáról, az abban uralkodó tendenciákról, sajátosságokról eddig kialakult kép gazdagításához, árnyalásához.

 

[1] Lásd például Balassa Péter, Dérczy Péter, Győrffy Miklós, Szirák Péter, Thomka Beáta munkáit.
[2] Gintli Tibor–Schein Gábor: Az irodalom rövid története II. A realizmustól máig. Pécs, 2007, Jelenkor; A magyar irodalom történetei. 1920-tól napjainkig. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
[3] Varga Lajos Márton: Egy igazi regény, Domokos Mátyással Gion Nándor Börtönről álmodom mostanában című regényéről. In: uő: Kritika két hangra. Pesti Szalon, 42. Budapest, 1994.
[4] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története. Argumentum, 106, Budapest, 1994.
[5] Bányai János: Gion Nándor. In uő: Egyre kevesebb talán. Forum, 182, Újvidék, 2003.
[6] Odorics Ferenc szerint a két regény „novellák sorozatának is tekinthető”. Odorics Ferenc: Módszer és szemlélet szintézise. Gion Nándor: Latroknak is játszott. Forrás, 1982/11. 91–94.
[7] Visszatérő hősök, regénytrilógiák, nyitva hagyott kapuk. Becsy András beszélgetése Gion Nándorral. Bárka, 1997/4. 7–12.
[8] Uo.
[9] Hajdú Péter: Az elbeszélésciklusok elmélete. Literatúra 2003/21, 83–184.
[10] Füzi László: „A lét örök meséi” Gion Nándor kései elbeszélései. In uő: A középpont hiánya. Kalligram, 189., Pozsony, 2008.
[11] Paul Ricoeur: Mi a szöveg? In uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, 11., Budapest, 1999.

Interjúk
Felfedeztem a ki nem mondott szavak jelentőségét
Szerző
Virágos katona. Interjú Gion Nándorral
Szerző
Az angazsáltság mindig újból megvalósítandó terv
Szerző
Regény, történelem, történelmi regény
Szerző
A munka jogot ad
Szerző
Lépést tartunk a változásokkal
Szerző
A kölcsönösség szellemében
Szerző
Irodalmunk serkentése
Szerző
Elolvasom
Szülőföldem: Szenttamás – Gion Nándor
Szerző

Felelős szerkesztő: Major Sándor

Szerkesztő, riporter: Nagy László

Vágó: Gábor Judit

Operatőr: Neumann László

Gyártásvezető: Bodnár Gyula

Rendező: Eck T. Imre

Csodákban nem reménykedünk
Szerző
Szenttamási történetek francia–magyar filmen
Állandó rendező – pro és kontra
A díjak és a mindennapok között
Akarja olvasni Az angyali vigasságot?
Szerző
Vajdasági könyv a nagyvilágban
Szerző
„Játék a játékban”
Mesélni: igaz történeteket
Szerző
Csöndes őszben reménykedem
Szerző
Kisebbség, többség, emberség. Újvidéki beszélgetés Gion Nándorral – Szemelvények a budapesti Népszabadságban megjelent interjúból
„Szerencsés írónak mondhatom magam”
Gion Nándor. In. Fehér Magda: Írók gyermekkorukról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1993.
Szerző
„...izgalmasan kezdődött eszmélésem a szülőföldemen”. Beszélgetés Gion Nándorral
„Hiszek az álmokban, mindenekelőtt a saját álmaimban”– Beszélgetés Gion Nándorral
Gion Nándor. In. Szajbély Mihály (szerk.): Rózsaszín flastrom. Beszélgetések vajdasági írókkal. JATE Szláv Filológiai Tanszék, Szeged, 1995.
Visszatérő hősök, regénytrilógiák, nyitva hagyott kapuk (Beszélgetés Gion Nándorral)
Szerző
„Nincs időm észrevenni a történet eltűnését” (Gion Nándorral beszélget Füzi László)
Szerző
„Földre szálltam a tematikában” (Gion Nándorral beszélget Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván)
„...csak nézett ránk és hallgatózott” (Gion Nándorral beszélget Elek Tibor)
Szerző
„...csak nézett ránk és hallgatózott”. In. Elek Tibor: Fényben és árnyékban: az irodalmi siker természetrajzakritikák, tanulmányok, beszélgetések a kortárs magyar irodalomról. Kalligram, Budapest, Pozsony, 2004.
Szerző
Hiteles legyen! (Gion Nándor interjúja szenttamási témájú regényeiről)
Szerző