Gobby Fehér Gyula
A fotó forrása: Sikoly. 2013/34.
Az általános iskolát Kishegyesen és Verbászon, a gimnáziumot (1961) Újvidéken végzi. 1964-ben a BTK Magyar Tanszékén általános iskolai tanári, majd 1966-ban középiskolai tanári oklevelet szerez. 1961-től 1962-ig újságíró az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorában. 1963 és 1967 között az Ifjúság főszerkesztő-helyettese. 1967-től 1968-ig általános iskolai tanár Moholon. 1968 és 1974 között szerkesztő a Belgrádi Televízió magyar szerkesztőségében. 1974-től 1986-ig az Újvidéki Televízióban szerkesztő, főszerkesztő-helyettes, 1983-tól műsorigazgató. 1986 és 1990 között miniszterhelyettes a Tartományi Oktatási és Kulturális Minisztériumban. 1990-től 1992-ig az Újvidéki Televízió szerkesztője, 1993-tól 1995-ig a Forum Kiadóház vezérigazgatója. 1995 és 2002 között a Szerbiai Televízió magyar nyelvű szerkesztőségének kommentátora. 1992-től 1995-ig a Szenteleky Napok tanácsának elnöke. Számos hangjáték szerzője és több antológia szereplője. 1983-tól az Újvidéki Rádió Szempont című műsorának cikkíró kommentátora.
- Fekete J. József:
"Unatkozni nincs idő, mert újabb történet kezdődik"
-
Gobby Fehér Gyula: Meglepnek más arcok. Forum Könyvkiadó. Újvidék. 2004
Nyolc év alatt jelent meg Gobby Fehér Gyula százegy elbeszélést tartalmazó, Újvidéki dekameron elnevezésű sorozatának négy kötete. A sort 1996-ban a Tekergők indította, majd 1999-ben következett a Sötét árnyéka, 2001-ben A tűz közepéből, 2004-ben pedig a sorozatot záró, a novellavilágot berekesztő Meglepnek más arcok, amely az előző kötetek háromszor negyedszáz elbeszélésével szemben huszonhat szöveget tartalmaz, mintegy mellékdalként lezárván az opust, megerősítve, hogy szerkesztett novellavilágot hagyott maga mögött a szerző, ugyanis az előző kötetekben is vagy az első, vagy az utolsó szöveg bevezetőként vagy utószóként keretet adott a többi elbeszélés olvasásához.
Az új kötetben a vonatkozó névmás kérdő névmásra cserélésének nyomán alakított című, Mikor megérkeztem Újvidékre elbeszélés első személyű narrátora hatalmas színpadként éli meg a várost, amelyben számtalan dráma játszódik, és az érkező még választhat, melyik történésnek lesz, lehet szereplője. Az alig pár oldalnyi szöveg ennek a képzetnek megfelelve néhány mondatos fragmentumokból áll egybe, mindegyik a címbe emelt mondattal kezdődik, és mindegyik egy mikrodrámát jelenít meg. Az egységes elbeszélői hang mögött egymástól elkülönülő perszónákkal megtörténő események füzére áll, s a szinte szüzsészerűen tömörített történetek kockáiban is, és egészében is élvezhető mozaikká állnak össze, interpretációjuk az olvasói ráhangolódástól függően egyetlen elbeszélő hangjává integrálhatja az elmondottakat, vagy meghallja az elbeszélői szólam mögött a többiek beszédét.
A világ dolgainak fragmentumokká való tagolása a gyermekkort idéző Makacs faggatózásod sora önéletrajzi elbeszélésben éles vágásokkal elkülönített emléktöredékek szöveggé formálásában ölt alakot. A részeket, a történet-töredékeket itt az elbeszélő személyének változatlansága és a kronotoposzok állandósága fűzi folyamatos narrációba, ugyanakkor a történetszálak eldolgozatlansága széttagolja az elbeszélés folytonosságát. A gyermekkor Ezeregyéjszakáját idéző elbeszélő ugyanúgy számtalan novellát vagy akár regényt sűrít elbeszélésébe, mint az Újvidékre érkező különböző személyek élményeit egyetlen elbeszélői hangba integráló narrátora. Kifejtetlen történetek temetői lennének ezek az elbeszélések, vagy csak ennyit érdemelnek meg a történetek? Is-is, gondolom. Gobby született elbeszélő, a történetmondás a természetes közege, amire az Újvidéki dekameron negyedik kötetében külön utal is: "Ezer életet élhettem, de annak az egynek, ami csupán az enyém volt, annak a felületén lubickoltam." Azután pedig: "Mintha az egész életem mással történt volna. [.] Mintha más írta volna ezeket a történeteket. [.] mintha maguktól születnének ezek az esetek, s magától alakulna könyvvé a róluk szóló szöveg."
Ez a történetmondói alapállás az egyes szám első személyű elbeszélésben talál alkalmas megszólalási módot, s ennélfogva a történetekre való rálátást is az első személyű elbeszélő szemszöge határolja be. Különösen a Dekameron-típusú szövegeknél (pl. A pogányok öröksége ) tapasztalható az az eljárás, amelynek során Gobby a különböző elbeszélő perszónákat jelzés nélkül játssza át első személyű narrátori szólamba, egyik mondatban még harmadik személyben mutatja be a leendő elbeszélőt, a Féllábú kocsmájában történeteikkel egymást szórakoztató Tragacsot, Magót, Blazseket és a magának monologizáló Féllábút, a következő mondatban már első személyre vált, sőt, ha az elbeszélő mástól hallott történetet idéz, akkor egy másik első személy hangjára kapcsol, vagyis teljesen kiiktatja az idézést és a folyamatos jelen idejűség képzetét kelti. Ennek az ikerdarabja a Fényes gyűrűk utcája keretes elbeszélés, ahol Rózsika, Kertészné, Julis és Eszter mesélik egymásnak történeteiket, kocsma helyett - a cukrászdában. E szövegnek különösen az első története emlékeztet a hajdani nagyszerű Gobby-parabolákra, valamint a fantasztikumba forduló novelláira, akárcsak a Bocsásd rám kezed valósággá váló álomszituációja.
Máskor, Az elemi tények című elbeszélésben például egyetlen ember nyolc önéletrajzát mondja el, ami teljesen más szándékú eljárás, mint az ezer életet is élő kisfiú emléktöredékeinek sorjázása a Makacs faggatózásod sora fragmentumaiban. Ez utóbbinak ugyanis a nosztalgia az előhívója, míg az előbbi az ironikus szemlélet jegyében fogant. "Önéletrajzot írni a legnehezebb műfaj. Az ember sohasem tudhatja, mi derül ki." Ezt, az egyébként a novella hősének tulajdonított mottót olvashatjuk a szöveg fölött, amely majd fölsorakoztatja Varga Rudolf nyolc életrajzát, és a mindentudó elbeszélő azonnal párhuzamba állítja azok elemi tényeit a valósággal, amiből végül bőséggel áradó, szellemes, kacagtató humorú történet kerekedik. Csakhogy az egymással szöges ellentétben álló életrajzok a huszadik század különböző, keserű korfordulóihoz kötődnek, s mindig az időszerű követelményekhez való simulás szándékával fogalmazódnak meg. Gobby tehát nemcsak a gumigerincű ember elé tart görbe tükröt, aki elvtelenségével hasonult jelenének elvárásaihoz, hanem ironikus távolságot teremt a múlt század történelmével szemben is, elbizonytalanítva a döntést: a kor formálta-e a maga elvárásai szerint a kor emberét, vagy az ember alapvető tulajdonsága a mindenkori hatalomnak mutatott kaméleoni mimikri-öltés. A Szövetséget a te szolgáidnak elbeszélés tovább élezi a magatartás kérdését: két egykori iskolatársat hoz össze, évekkel utolsó találkozásuk után, két palack sör elfogyasztásának idejére, ami alatt kiderül, hogy egyikőjük dacból maradt vajdasági magyarként a szocialista Jugoszláviában, arra várván, hogy egyszer kimondhatóvá legyen, mi történt a második világháború után az itteni magyarokkal, a másik pedig beállt a bűnöket elhallgató Párt soraiba, s magyar káderként igyekezett pozícióba jutni, meggyőződése szerint egykor majd (sors)döntő pozícióba. Gobby itt már nem kertel, nem ironizál, hanem közvetlenül fogalmazza meg a vajdasági magyarság múltbeli és jelenlegi traumáit. Ebben a novellában nemcsak a hangütés, hanem az elbeszélő személye is változik: a történetnek van narrátora, s ő beszéli el a két iskolatárs dialógusát.
A vajdasági film forgatására készülő Gyuricza (Ittam idegen vizeket) számtalan forgatókönyv-változattal próbálkozik támogatást szerezni munkájához, amelynek célja az ironikus társadalomábrázolás, a kritikus szemügyre vétel mulatságos esetekbe való ojtása, s Gyuriczában nem nehéz felismerni Gobby alteregóját.
A Szent Miska történetét földolgozó Szent bolond című Gobby-regény (1976) szürrealista betétjeire emlékeztető montázstechnika többször megjelenik az Újvidéki dekameron negyedik kötetében is, a Bagoly a romokon mellékszála például a baglyok természetrajzi leírását használja késleltető eljárásnak, A gyümölcs zsengéje pedig gasztronómiai traktátust montíroz a szövegbe, azzal, hogy itt ebből a mellékszálból lesz a főszál, ami a klasszikus novellaszerkezetre leginkább hasonlítva fokozatosan gerjeszti a feszültséget, mindaddig, amíg ki nem pattan, hogy a férj gasztronómiai igényességéből fakadó kitörés mögött a valós, de eltitkolt vita-ok a család gyermektelensége. Az Öv helyén kötél című elbeszélésben a montírozást a Sándor Iván-féle kopírozásos eljárás váltja föl, aminek során különböző léthelyzetek és időszakaszok történései egymásra másolódnak, és a két cselekmény egy szinkron idejű eseményt alkot, ami egyszerre kép- és látomásszerű. A konkrét, valós személyeket és időt megidéző történet színésze, Nagygellért János Dürrenmatt Play Strindberg című darabjának próbájára igyekezve, különös szituációba keveredik, aminek során nem a maga szavait mondja, hanem Kurt szerepének szövege hangzik el Nagygellért hangján, átvetítve a színházi szituációt a valós helyzetre, amivel a diaporáma egymásra csúszó képeinek hatását éri el a szerző.
Erre rájátszik a képet és a hangot egyszerre kezelő, Az örök mellékvágány című forgatókönyv(nek álcázott novella), amely az Újvidék-Zombor vasútvonal mentén, Újvidéken épült Darányi-telep, később csak Telep elnevezésű városrész magyar lakosságának sorsáról fölvillantott képek nyomán tudatosítja a vajdasági magyarság keserű sorsának alakulását, a Monarchiából való kiszakadást megelőző évektől lefelé ívelő görbe mentén, el egészen a jelenként jelzett közelmúltig.
A negyedik kötet elbeszéléseinek biblikus vonzatú címadása és a szerző történetindításainak szentenciázása ("Ha nagyon sokáig félsz valamitől, odajön hozzád"), illetve hasonló jellegű, eseményeket összekötő mondatok ("Aki lábujjhegyre áll, nem áll szilárdan. Aki túlságosan nagyokat lép, könnyen kibicsaklik a lába.") a sorstörténetet helyezi az üdvtörténet helyébe, és rátelepszik a történetek hangulatára. Az utolsó szöveg már nem is novella, hanem személyes emlékekből sorjázó anekdotafüzér neves magyar (magyarországi és vajdasági) írókról, aminek kötetbe kerülését az utolsó, a 26., Ne rejtsd el a te orcádat című szöveg mondata magyarázza: "Pirinyó világot teremtettünk." Pirinyót, de teremtettünk. Pirinyót, de világot. Teremtettünk: mi, írók - véli. Gobby Fehér Gyula megteremtette az újvidéki Telep irodalomba épülő világát - a Telepről indult, s oda is tért vissza, közben azonban a vajdasági magyarság szemléletes tablóját is megszerkesztette, miközben végigjárta a novellaírás számtalan formai lehetőségét is.
Gobby Fehér Gyula
Legutóbb a KDSZ előtt, néhány perccel Béres Márta kiválóra sikeredett előadóestje ürügyén futottunk össze, s mivel a ,,téma'' adott volt, a rég- és a közelmúlt színházi eseményeiről, eseménytelenségeiről, mozgásokról és mozdulatlanságokról cseréltünk eszmét kiváltképp azt hangsúlyozván, hogy mindhiába gazdagítja a drámairodalom (a vajdasági magyar drámairodalom is) az ember életét, parányi világunk szerzőiről rendszeresen megfeledkeznek a műsorszerkesztők, dramaturgok, direktorok... Nem azt vallják, mint amit néhány évtizeddel ezelőtt Dévics Imre, Faragó Árpád, Németh P. István, Gion Nándor, ifj. Szabó István, Virág Mihály vallott: ,,Vajdasági magyar dráma nélkül nem létezhet vajdasági magyar színházművészet''. Színházaink a múltban előszeretettel tűzték műsorukra Kopecky László, Tóth Ferenc, Deák Ferenc és természetesen Gobby Fehér Gyula színjátékait, drámáit, s akkor a drámaírás nem ,,szöszmötölés'' volt, nem hasonlított a most divatos ,,betűrejtvények''-hez. Az ihlet volt a nagy áldás, megvolt a munkához a vízió -- nem az őrjöngő állapot, színházaink remekül kikovácsolt ihletdarabokat mutattak be: a Kádár Katát, a Jóbot, az Áfonyákat, a Légszomjat, a Határtalanult és Gobby Fehér Gyula több művét, köztük A zöldhajú lány című rockoperát is, amelyet most -- harminc esztendő múltán -- újra előadtak Topolyán és Szabadkán. Gobby Fehér Gyula művészileg ábrázolta Bosnyák Ernőt, Cseh Károlyt, Ábrahám Pált... A budaiak szabadsága című történelmi drámáját a szabadkai Népszínház társulata adta elő Virág Mihály rendezésében, majd évekkel később ugyanezt a művet Gyulán, a Várszínházban állította színpadra ifj. Szabó István. Vajdasági magyar színpadi művet ekkor mutattak be először a határainkon túl. A vajdasági magyar szerzők többsége ma a pályán kívül rekedt, pedig szellemi magatartásuk nem változott, de a Magyar Rádió és az Újvidéki Rádió, valamint a színházaink részéről nem érkezik felkérés, a filmforgatókönyveket elutasítják. A többi -- néma csönd?
A többi között erről csevegtem a Szenteleky-díjas íróval, aki 1964-ben az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén általános iskolai tanári, majd középiskolai tanári oklevelet szerzett, volt az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorának újságírója, az Ifjúság főszerkesztő-helyettese, a moholi általános iskola tanára, az Újvidéki Televízió szerkesztője, főszerkesztő-helyettese, majd műsorigazgatója, a Tartományi Oktatási és Művelődési Minisztérium miniszterhelyettese, az Újvidéki Televízió szerkesztője, a Forum vezérigazgatója, a Szerbiai Televízió magyar szerkesztőségének kommentátora, s többek között -- harmadik díjat nyert a Forum színműpályázatán, megkapta a Szirmai Károly Irodalmi Díjat, újabb díjat nyert a Forum regénypályázatán, Szenteleky-díjat vehetett át Szivácon...
Ebből az alkalomból Farkas Zsuzsa szólaltatta meg, akinek ezt mondta: ,,Szivácon a díjat megköszönve arról igyekeztem meggyőzni a jelenlevőket, hogy ne csináljanak múzeumot sem a Szenteleky-napokból, sem az irodalomból. Ezt ő maga sem szerette volna. Ma már más az irodalom, mint Szenteleky idejében volt, nemcsak a tudásunk és nemcsak a stílusunk változott. Ma tulajdonképpen mindent ki lehet mondani, mindenféle szöveget közre lehet adni, minden egyszer leírt mondatot azonnal közölni lehet az egész világgal. Mégis folytatni érdemes Szenteleky munkáját, mert csak akkor teszünk eleget küldetésünknek, csak akkor van értelme életünknek, ha képesek vagyunk rá, hogy élve az új lehetőségekkel, élve minden megadott tudásbeli és műszaki lehetőséggel, küzdjünk saját közösségünk és saját kultúránk fennmaradásáért, fejlődéséért, érvényesüléséért. Amíg alkotni tud ez a közösség, addig él.''
Gobby Fehér Gyula sohasem csatlakozott klánokhoz, pályája, próza- és drámaírói tevékenysége mégis majdnem töretlenül alakult, s most -- miután újra megnéztük A zöldhajú lány című rockopera rövidített változatát -- újra feltennénk a nyugtalanító kérdést: vajon miért feledkezünk meg íróinkról, azokról, akiknek művei -- mint Gobby Fehér Gyula művei is -- az emberi létezés rendképletét, emberi léthelyzetek már-már egyetemes ábráját nyomozzák. A ,,szellemi elődök'' még itt vannak közöttünk...
Művei
A nagy építés (dráma, 1965)
Elrontott álmok (elbeszélések, 1965)
Kenyér (regény, 1966)
A verseny végén (regény, 1969)
A budaiak szabadsága (dráma, 1970)
Statisztikusok (Rádiószínház, 1970)
A szabadság pillanata (szabadkai Népszínház, 1974)
Szent bolond (regény, 1976)
Vallatás (szabadkai Népszínház, 1976)
Bűnös-e a szél? (Újvidéki Színház, 1978)
A budaiak szabadsága (gyulai Várszínház, 1978)
Másokat hívó hang (elbeszélések, 1979)
Az ellenállás fényei (dráma, 1981)
A zöldhajú lány (szabadkai Népszínház, 1981)
Testek és álmok (regény, 1984)
Duna menti Hollywood (Újvidéki Színház, 1985)
Armand gróf halála és más történetek (elbeszélések, 1985)
A hajó (dráma, 1988)
Vallatás (drámák, 1991)
Tekergők (elbeszélések, 1996)
A sötét árnya (Újvidéki Dekameron II., 1997)
A tűz közepéből (Újvidéki Dekameron III., 2001)
Az angyal álma (Újvidéki Színház, 2002)
MEGJELENT A SIKOLY 34. SZÁMA
A hetvenéves Gobby Fehér Gyula köszöntése
Hetven évvel ezelőtt, 1943. április 11-én született Bácsfeketehegyen Gobby Fehér Gyula elbeszélő, drámaíró, újságíró, az első magyar rockopera szerzője. Egyebek mellett felelős beosztásokban dolgozott az Újvidéki Rádióban, az Újvidéki Televízióban, vezérigazgatója volt a Forum Kiadóháznak. Irodalmi tevékenységét többek között Szirmai Károly Irodalmi Díjjal, Csépe Imre Emlékplakettel és Szenteleky Kornél Díjjal jutalmazták. Hetvenedik születésnapja alkalmából gratulálva készített vele mélyinterjút a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat. A Fekete J. József irodalomkritikussal folytatott mintegy negyven oldalas beszélgetésben Gobby Fehér Gyula többek között életéről és az irodalomról vall, de a Bibliáról és a felgyorsult időről is szó esik. A Másokat hívó hang lettem című interjúban hetven évéről az író a következőket mondja:
– Véletlenül lettem hetvenéves. Tulajdonképpen véletlenségből születtem meg, mint ahogy annyian mások. Idősödő édesanyám akkor tudta meg, hogy a magyar hadsereg felmenti a szolgálat alól azokat a férfiakat, akiknek három gyermekük van, amikor édesapámat bevonultatták. Ezért döntött úgy, hogy engem megtart, noha a faluban nem volt szokás, hogy ebben a korban szüljenek az asszonyok. Már lobogtak a zászlók, már játszott a fúvós zenekar, éppen a búcsúbeszédhez állt sorban az ezred, mikor a százados kiszólította apámat a vigyázzba álltak közül. „Magának fia született” – mondta neki. „Menjen haza. Várja a Gyula.” Apám gyalog indult haza Bácsfeketehegyre az újvidéki kaszárnyából. A többieket a vasútállomásra vezényelték, indultak az orosz frontra. Apám állítólag sírt a pólyám fölött. A családi hagyomány szerint úgy magához szorított, hogy egy pillanatra abbahagytam a lélegzést. Anyám kétségbeesve rázott meg: „Lélegezz, fiam! Lélegezz!” Azóta csinálom.
A magyar televíziózásról és az élet dicsőségéről a következőképpen vall:
– 1968-ban kezdtük a magyar nyelvű televíziózás megteremtését, évtizedekig csináltam, ma sokszor elgondolkodom rajta, megtettem-e minden tőlem telhetőt az itteni magyarság érdekében. Akkor úgy tűnt, rengeteget lendített a kulturális életünk kiteljesítése a tévén keresztül. Az ilyen kis közösségekben, mint a mienk, szinte mindenki ismer mindenkit, és én, a televíziózás révén, további emberek sokaságát ismertem meg. Amíg a tévében dolgoztam, szinte minden írót, művészt, tudóst és nagyon sok dolgos embert bemutattam. Több mint ezer portréfilmet, dokumentumműsort, beszélgetést készítettem. Én szerkesztettem az első gyermekműsorokat, indítottam a magyar drámák sorát, kezdeményeztem az együttműködést a Magyar Televízióval. Az épületet szétbombázták, a szerkesztőségeket a politika zilálta szét, a mai napig nem tudom, mások sem tudják, mi maradt meg az archívumból. Nem csak az élet dicsősége múlik el. Sokszor a munkánk eredményeit sem vagyunk képesek megőrizni.
Kegyetlen őszinteséggel nyilatkozik a vajdasági magyar írók helyzetéről és megítélésről:
– Mindig meg kellett osztanom az időmet a pénzkereső munkám, a család meg a szépirodalom között. És első helyre kényszerűségből mindig a munkahelyem feladatai kerültek. Nem panaszkodhatom túlságosan, mert szerettem a tévét is nagyon, rengeteget voltam benn a szerkesztőségben, húztam az igát, amíg hagyták, de más jövedelemre nem számíthattam. A múltkor egy írásomban arról beszéltem, hogy évek óta nem küldtem be egyetlenegy szöveget sem egyetlen napilapunknak, mert a szerkesztőség teljes két évig nem fizette ki egyetlen közölt soromat se. Akármilyen jóindulatú az ember, előbb-utóbb kénytelen tudomásul venni, hogy állandó megaláztatásban van része, hát, ha teheti, akkor véget vet a dolognak. Véget is vetettem az addig rendszeres megjelenésnek, és mondhatom, nagy visszhangot keltett az ügy. Bennem. Mert más megnyilatkozás senki részéről nem történt. A szerkesztőség azóta sem jelentkezett, olvasóim tömegei tudtommal nem tüntettek. A verebek sem csiripelték a fán az esetet. Egyetlenegy kisdiák kérdezte meg a Kátai-tanyán tőlem, hogy akkor miből él az író bácsi. Neki is azt válaszoltam, amit most is mondhatok: a nyugdíjamból élek.
Máshol ehhez még hozzáteszi:
– A vajdasági írók soha nem élhettek meg az íróságból. Még a legismertebbek sem voltak erre képesek. Azt nem mondhatnám, hogy íróságuk nem segítette őket a megélhetésben, hiszen az önigazgatásúnak nevezett szocializmusban sokan éppen azért kaptak aránylag jól fizetett állást, mondhatni menedéket, hogy békében írhassanak. De sem drámaírásból, sem regényírásból, versekből meg végleg nem lehetett eltartani a családot.
Szellemesen árulkodik legnagyobb írói sikerélményéről:
– Különben akkor éltem át a legnagyobb sikert, mikor mind kihúzták a szöveget, amit írtam. Ezt Vicsek Károly, gyerekkori jó barátom tette meg. A Szabadkai Népszínház felkérésére írtam egy musicalt, amelynek zenéjét Lengyel Gábor szerezte, a rendezést pedig Vicsekre bízta az igazgató. Huszonkét songot írtam, és Gabi a kérésemre rockzenét szerzett hozzá. Vicsek unta a szöveget, szerinte a történetet eljátszhatták a színészek mozgással, tánccal is. Soha nem szóltam bele a rendezők dolgába, így született meg az első magyar rockopera.
Az interjú utolsó részében a körülöttünk megváltozott világról, a közhelyszámba menő felgyorsult időről fejti ki véleményét.
– Az ember nevetségessé válik, ha nem él a műszaki fejlődés adta lehetőségekkel. Ha meg él velük, akkor saját életét silányítja el. Gondoljunk bele, mennyi idő jutott valaha arra, hogy beszélgessünk a szüleinkkel, hogy társaságba járjunk, hogy törődjünk a barátainkkal, a szomszédokkal. Ma saját gyerekeinkre se jut elég idő. Ki ér rá a Duna-parton üldögélni, nézni a vizet, figyelni a felhők vonulását? Ki ér rá este hanyatt feküdni a réten, hogy számolgassa a csillagokat? Elszáll az életünk a nagy rohanásban, közben elmulasztjuk minden szépségét. Szabadságot akartunk vásárolni magunknak, közben csak ketrecünket díszítgettük minden erőnkkel.
