Gubás Jenő
A fotó forrása: https://www.magyarszo.rs/hu/3527/kultura/174321/Nemzet%C3%BCnk%C3%A9rt-megmarad%C3%A1sunk%C3%A9rt-cselekedni.htm
Az elemi iskolát Törökkanizsán, a gimnáziumot (1955) Zentán végzi. 1962- ben a belgrádi Orvostudományi karon diplomázik. 1972-ben fül-, orr-, gégegyógyászati szakorvosi vizsgát tesz. 1964-ben és 1965-ben orvos szülőhelyén, 1966 és 1968 között Szabadkán körzeti és üzemorvos. 1968 és 1995 között kórházi szakorvos. 1995-ben primárius.
Merjünk magyarok lenni
Tisztelgés Gubás Jenő előtt közelgő 75. születésnapja alkalmából, avagy néhány gondolat dolgaink állásáról
Nem érzem magam elég beavatottnak, felkészültnek ahhoz, hogy átfogó igénnyel, szakavatottan értékeljem dr.Gubás Jenő szakmai, fül-, orr- és gégeszakorvosi pályafutását, önálló munkáit és gazdag, sokoldalú közéleti munkásságát. Olyan alkotó személyiség, akinek a neve bennem az elmúlt évtizedekben összenőtt, egybeforrt a nemzeti közösséget, azon belül a délvidéki magyarságot romboló politikai, anyagi, szellemi erőkkel való küzdelemmel, szüntelen hadakozással. Ebben az értelemben pályaképe, közösségi szerepvállalása szememben egy európai magyar értelmiségi sajátos példája. 75. születésnapja alkalmából készült tisztelgő írásomban életének – alkotó munkásságának – erről a vonatkozásáról szeretnék beszélni.
Kevesen szólnak nálunk olyan felelősséggel, erkölcsi igényességgel a nemzetről, mint azt Gubás Jenő teszi. Írásai, beszédei egytől egyig a közösségi és az egyéni züllésekről szóló példabeszédek. Lelkületét, szellemi világát áthatja a kemény (ki)tartásra való buzdítás, az eltökélt cselekvés számonkérése. Úton-útfélen ostorozza a csonka, sebzett, beteg lelkületű nemzeti közösséget, rámutatva a bennünket ért sorscsapásokra, de súlyos szavakkal teszi szóvá megannyi mulasztásunkat is.
Gubás Jenő az elmúlt évtizedekben nemcsak érzékenyen figyelte, hanem esetenként közszerepléseivel, írásaival, beszédeivel igyekezett befolyásolni a társadalmi eseményeket. Minden megnyilatkozása a közösségi cselekvés példája, nem rajta múlott, hogy a drámai helyzetkép, amiről folyamatosan számot ad, a hazugságra épülő politikai rendszerváltozás után nem változott sokat a javunkra. Kifogyhatatlan a tervekből, javaslatokból, a tennivalók felsorolásból. Több mint húsz évvel ezelőtt kezdeményezte, hogy mielőbb fel kellene mérni az itteni magyarság kulturális, gazdasági, egészségügyi állapotát, lakáskultúráját, szakmai képzettségét. Azóta sem történt ezen a téren érdemi előrelépés. Számtalan esetben emelt szót az anyanyelv szeretete, megóvása és helyes használata érdekében. Sokak szerint örökösen bírál, mindent és mindenkit: színikritikusokat, a színjátszást, a színháztörténeti könyvek hiányát; a politikusokat, pártvezéreket, szociológusokat, néprajzosoknak, a magyar orvosokat, pedagógusokat. Nagyszámú az elvándorlás, a beolvadás, kicsi a születési arány, de az okok mélyrehatóbb feltárására eddig még senki sem vállalkozott, panaszolja. Szép és jó dolog az, hogy összegyűjtöttük Doroszló, Baranya vagy az al-dunai székelység népdal, népmese- vagy hiedelemvilágát, csak az a baj, hogy e települések egészségi állapotáról, a magyar lakosság egészségügyi szokásairól, kultúrájáról, civilizációs állapotáról, viselkedési és magatartási megnyilatkozásairól, vallási, az otthon, a haza és a magyarság iránti, valamint világnézeti szemléletéről, táplálkozásáról, lakáskultúrájáról, szórakozási igényeiről és még számtalan fontos dologról szinte semmit sem tudunk, írja a Hungarológiai Intézet kiadványaival kapcsolatban. Való igaz, hogy politikailag veszélytelenebb népmesét gyűjteni, mint egy magyar falu társadalomontológiáját feltárni, például azt a lassú haldoklást, amely a bánáti magyar falvakat jellemzi, teszi hozzá. 1992 januárjában vetette papírra ezeket a keserű sorokat, és a helyzet azóta sokkal rosszabb.
Gubás Jenő szerint a vajdasági magyarság megmaradásának egyik legfontosabb feltétele a „társadalmi összefogás” és a kulturális felemelkedés. Szerinte ez csak az értelmiség példamutató magatartásával, vonzerejével képzelhető el. Világlátásában, valóságértelmezésében központi szerepet játszik az értelmiség, nem véletlen, hogy kevesen ostorozzák többet és jobban a magyar értelmiséget, mint ő.
Sajnos a kisebbségi sors és a kommunista időszak folyományaként a délvidéki magyar értelmiség lelkében mély sérüléseket szenvedett, amely meggátolja az erkölcsös magatartást, a tudatos nemzetvállalást, a nemzetért való bátor kiállást, a közösség érdekeiért való összefogást. Gubás Jenő keményen szól azokról, akik a kommunizmus évtizedei alatt megtévedtek, és nemzeti közösségük szolgálata helyett az erkölcsi lecsúszás pályájára kerültek. Még kíméletlenebb azokkal, akik közösségük árulását társadalmi pozíciójuk megalapozására, megszilárdítására és saját anyagi gyarapodásukra használták föl.
Kemény, bíráló szavai sokakban keltettek visszatetszést, olykor ellenérzést is. Szíve joga mindenkinek az általa észlelt közösségi bajokat, hiányosságokat szóvá tenni. Más kérdés, hogy a nemzeti felelősségre hivatkozva, annak számonkérésével mennyire lehet valamely közösség cselekvésre ösztönző erőforrásait növelni, gyarapítani. Mennyire lehet az értelmiség fokozottabb szerepvállalásával a közösség bomlási folyamatait ellensúlyozni, a valós nemzeti élet hiányát pótolni? Annak, aki ma nemzetmentésre buzdítja honfitársait, tudnia kell, hogy a nemzeti érzés sokat vesztett korábbi jelentőségéből – a társadalom többsége számára elvesztette mozgósító erejét. Ma a szavazatok világát érjük. Egy ember, egy szavazat. A hatalom (a legitimitás) alapja a többség, nem a tudás, az erény, az ész, a közösségi érzés vagy más effélék.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy időközben az értelmiség társadalmi szerepe megváltozott. Az értelmiség magatartása, tenni akarása, erkölcsössége, alkotóereje, szervezettsége, közéleti szerepvállalása és vitalitása korántsem határozza meg a népesség többi rétegének a gondolkodását, önbizalmát, nemzettudatát, a szülőföldhöz való ragaszkodását, az anyanyelvhez való ragaszkodását, ízlését, kultúráját és gazdasági tájékozottságát stb. oly mértékben, ahogyan Gubás Jenő szeretné. Fogas kérdés az is, hogy a fent felsorolt tulajdonságokkal rendelkező értelmiségi réteg – feltéve, hogy lenne ilyen réteg – a körülmények folytán képes lenne-e olyan életstílust és személyiségideált kialakítani, amely jelentős mértékben befolyásolná a délvidéki magyar lakosság értékrendszerét, szemléletmódját, magatartását. Nemcsak a nemzetragasztó szellemi élet – irodalom, kultúra – feltételei hiányoznak hozzá, hanem nálunk is, mint a világon másfelé, a fogyasztói mentalitás válik az egyetlen vagy legfontosabb cselekvésre ösztönző magatartásformává. A korábbi „ordas eszmék”, amelyek lejáratták a közösségi élet kereteit (köztük a nemzeti együvé tartozás érzését), elhalványulnak az új, térhódító divatos eszmék mellett, gondoljunk csak a globalizált banditizmus új keletű gaztetteire, a kamatrabszolgaságra és egyebekre. Sajnos a „társadalmi összefogás” hívó szavára sem figyel már senki, aligha lehet vele a Gubás Jenő által felsorolt bajokat – mondjuk például az egykézést – orvosolni.
Tudjuk mindnyájan, hogy a nagy rendszerváltás – politikai színjáték – nem várt fordulatot eredményezett, a vágyott szép új világ helyett a romlás és meghasonlás felgyorsulásához vezetett. A ránk erőszakolt kollektívák korábbi időszakát napjainkban az öncélúság és parttalan individualizmus váltja fel, a züllés és züllesztés nyomul a nemzeti érzés és elkötelezettség – közös lelki alapunk – helyére.
A régi idők nagy „lovagjai”, akik ma még az összetartó nemzeti élet hiányán bánkódnak/bánkódunk, és a mostoha körülmények ellenére a nemzet felemelkedésén és megújulásán fáradoznak/fáradozunk, lassan mind Don Quijote sorsára jutnak/jutunk. Természetesen tisztában van ezzel Gubás Jenő is, aki szorongva figyeli a jövőnket, egy percre sem feledve, hogy mindnyájan kalodában vergődünk, különösen mi, kisebbségek. Gubás Jenő azonban, helyesen, úgy véli, hogy ettől még szabadon szárnyalhat a szellemünk, és sorsformáló erővé válhat a jellemünk. Kétségtelen, hogy ha a nemzet hozzá hasonló személyiségekből tevődne össze, és nem megtévedt vagy meghasonlott emberekből, a magyarság hányatott sorsa ellenére is sok mindent képes lett volna kiverítékezni magából. Ehhez csak bátorság kellett volna, konok hajthatatlanság, a nemzeti elkötelezettség melletti kiállás.
Dr. Gubás Jenőt az a remény élteti, hogy előbb-utóbb talán többünknek sikerül ehhez az eszményhez felnőni. Isten éltesse és tartsa meg sokáig ebben a hitében, a nemzet felemelkedésén és megújításán való töretlen igyekezetében!
Eredményeinket nem lehet semmibe venni
Az 1980-ban létrehozott Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az idei Márton Áron-emlékérmet - Szervatius Tibor alkotását - az Aracs folyóiratnak ítélte oda. A kuratórium megindoklása szerint ,,a délvidéki magyarság szellemi örökségének feltárásáért, gondozásáért; a lap irodalomnépszerűsítő munkássága, példás közművelődési tevékenysége, nemzetszolgálata elismeréseként'. A kitüntetés átadására december 9-én kerül sor Budapesten. Ebből az alkalomból kérdeztük dr. Gubás Jenőt, az Aracs Társadalmi Szervezet elnökét, mi késztette a civil szervezetet a folyóirat alapítására.
- Már évekkel korábban a nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek kifejezték azt az igényüket, hogy szükség lenne létrehozni egy független, a délvidéki magyarság sorskérdéseit taglaló folyóiratot, amely az államilag alapított, korábban jugó-kommunista, ma pedig szocliberalista lapokkal szemben a magyarként való megmaradásunkat és szellemi gyarapodásunkat szolgálná. A titói rendszerben természetesen ez szóba sem jöhetett. A rendszerváltás után többször is elhangzott ez az igény, de sem a délvidéki magyar politikum nem volt hajlandó ezt felvállalni, sem az értelmiségi találkozók nem voltak képesek ilyen irányban lépni. Látva ezt a tehetetlenséget, az 1997-ben létrejött Aracs Társadalmi Szervezet, idővel megerősödve, 2001-ben felvállalta a lap alapítását. Tomán László volt az a személy, aki kezdeményezte, felkérte a szervezetet, hogy indítsa el a folyóiratot. Én mint a szervezet elnöke különben ismerve ft. Utasi Jenő atya ilyen irányú szándékát is, vele megbeszélve, 2001-ben összehívtam néhány értelmiségit, akik hajlandók voltak minden ellenszolgáltatás nélkül vállalni a szerkesztőbizottsági feladatokat, köztük dr. Vajda Gábor is a szerkesztést. Utasi Jenő főtisztelendő úr vállalta az első szám nyomdaköltségeinek a fedezését, amíg pályázatok révén nem biztosítjuk a következő számok megjelentetését.
* A vajdasági, majd jugoszláviai magyar irodalomszemléleten nevelkedett értelmiségiek által nemzetitől és hagyományában keresztényi kötődéstől kilúgozott szellemi ,,magyar ugar'-on milyen ellenállásba ütközött az egységes magyar nemzetben való gondolkodás?
- A folyóirat megjelenése nagyon nagy ellenállásba ütközött. Azt is mondhatnám, hogy rémületet keltett a pozícionált magyar értelmiségiek között, akik mind ez ideig az egyedüli meghatározói voltak a magyar kulturális értékeknek. Dr. Gerold László a Híd 2001. októberi számában (LXV. évfolyam) a legdurvább sértegetéseket zúdította a cikkírókra, főleg rám, aki egy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó lapot mertem indítani (az ő tudtuk és beleegyezésük nélkül): ,,nincs esze' mondja, ,,fül-orr-gégeszakorvos kontár', ,,nehogy már délvidéki Németh Lászlónak gondolja magát!', ,,nacionál-populista', nacionalista nézeteimet teszem közzé stb., de még a bánsági származásomat vagy a ,,Délvidék' kifejezést is gúny tárgyává tette. Persze, sem dr. Vajda Gábor, sem Tomán László nem úszta meg gúnyos bírálatok nélkül. Sőt még ft. Utasi Jenő atya sem, aki az első szám megjelenését tette lehetővé, ő is megkapta a magáét: ,,Tudja a támogató, miről írnak az Aracsban? Ha tudja, a lelke rajta, ha nem, annál rosszabb.' Ft. Utasi atyát mint főszerkesztőt még bírósági perrel is megfenyegették. Persze, ebből nem lett semmi sem. Gerold abban reménykedett, hogy mint a korábbi független lapkiadási próbálkozások, ez is az első szám után meg fog szűnni. Szerencsére, a lelkes munkatársaknak, a magyarság sorskérdéseit felvállaló értelmiségieknek köszönhetően, mára az Aracs, Nemeskürty tanár úr véleménye szerint, ,,a határon túli lapok közül magasan kiemelkedő színvonalat képvisel', és jövőre már a tizedik évfolyamába lép.
A gáncsoskodás vagy az elhallgatás mind a mai napig jelen van. A jugo-liberálisok képtelenek elviselni a nemzetért való kiállást és a mulasztásukkal való szembesülést. A támadások, szerencsére, valamennyire enyhültek, hisz az eredményeinket, bárhogyan is szeretnék, semmibe venni nem lehet - közölte dr. Gubás Jenő.
Az Aracs folyóirat útra bocsátásában részt vevő Utasi Jenő atyát, akinek korábbi munkásságát 2000-ben jutalmazták Márton Áron emlékéremmel, arról kérdeztük, miként fogadta a lap kitüntetését.
- Amikor a főszerkesztő úr, Mák Ferenc közölte velem a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumától kapott értesítést, örömhírként éltem meg a hallottakat, hiszen magam is ott voltam a folyóirat indulásánál, és ma is szívügyemnek tartom sorsának alakulását. Örülök, hogy az idén az Aracs folyóirat érdemelte ki a Márton Áron-emlékérmet, amelyen a magyarságért, kereszténységért, mindig - akár alkalmas, akár alkalmatlan időben is - kiálló szentéletű vértanú püspök arcmása látható. A kitüntetés igazolja, hogy ezt a szellemiséget, a közösség építését és erősítését az Aracs más környezetben és formában, a maga módszerével, az írott szó erejével képviseli.
A folyóirat már az induláskor új színfoltja lett a délvidéki magyar kultúrának. Olyan múltbéli, 1944-es eseményeket elemzett, amelyekről akkoriban erről kevesen beszéltek. Talán sokan megkérdőjelezték szükségességét, holott a nemzeti értékek közvetítésében, nyelvünk tisztaságában és hitéletünkben évtizedekkel korábban keletkezett űrt töltötte be.
Dr. Vajda Gábor személyében pedig olyan szakembert sikerült a folyóirat élére állítani, akinek szívügye volt sorsunk ebben a térségben, ezért végtelen tisztelettel tudok rá gondolni, munkásságát pedig elévülhetetlennek tartom - mondta a délvidéki magyarság szellemi és lelki gondozását egyaránt szívügyének tekintő, iskola- és kollégiumalapító tóthfalui plébános.
* Az Aracs folyóirat szellemiségének, céljainak egyik megalapozója a tragikus hirtelenséggel elhunyt Vajda Gábor főszerkesztő nevéhez kötődik. Felvállalta többek között a délvidéki magyarság szellemi örökségének feltárását és gondozását. A közelmúltban kinevezett új főszerkesztő Mák Ferenc miként értékeli a folyóirat csaknem egy évtizedes eredményeit?
- Vajda Gábor életművében olyan értékeket mutatott meg, melyek téblábolásainkból visszavezethetnek a nemzeti hagyományok biztosabb világába. Befejezetlenül maradt nagy művében A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete című munkájában azzal a kizárólagossággal szállt szembe, amely évtizedeken át azt hirdette, hogy világunkban minden a helyén van, hogy a délvidéki magyar szellemi ember alkotói kiteljesedésének a soha nem látott fénykorát éli, és ezt számára a titói Jugoszlávia biztosította - holott ez messze nem így van. Elegendő körültekinteni a romjaiban heverő mai magyar valóságon, hogy lássuk ennek az üzenetnek a hamis voltát. Vajda Gábor igazából azokkal szállt vitába, akik a mai tapasztalataink ellenére rendületlenül a régi meggyőződés hívei maradtak, és ezzel kerékkötőivé váltak a közösségi élet megújítására irányuló törekvéseknek. Közös tragédiánk, hogy nem vívhatta meg a maga csatáját - korai halála megakadályozta ebben -, de a célokat világosan megmutatta: a délvidéki magyar közösség újjáépítése nélkül nincs jövője a népünknek. Ez olyan feladat, amely elől kitérni nem lehet.
* Az indoklásban szerepel a nemzet szolgálata kitétel is, amiről az elmúlt évtizedekben rendre megfeledkeztek, illetve amit (szándékosan) figyelmen kívül hagytak a folyóirataink.
- Aki ma arccal a történelem felé fordul, aki a mai magyar valóság nyomorúságos jellegének az okait keresi, a gyökereit kutatja, az hamar megkapja a lekicsinylő ,,gyökér' minősítést is - de ez is csak divat, csak a mai magyar közmorál jellegéről és színvonaláról árulkodik. Számunkra a történelem a gondolkodásunk középpontjában áll, a délvidéki magyar közösség mai valósága történelmi eredőinek feltárása kritikai magatartásunk alapja. A délvidéki magyar ember lába alól kicsúszott a föld (mert kivásárolták, kilopták), az egyetlen kézzel fogható valami, amibe ezen a vidéken kapaszkodni lehet.
Amikor az Aracs folyóirat az ilyen jellegű számvetéseknek és helyzetértékeléseknek ad fórumot, természetesen folyamatosan a nemzeti történelmünkről beszél. S ez bizony sokaknak nem tetszik. Elsősorban azoknak nem tetszik, akik tehettek volna valamit ezért a közösségért, de ilyen vagy olyan megalkuvásból a kellő pillanatban nem tették meg azt, amit csak ők tehettek volna meg, s ami miatt akár bűntudatuk is lehetne. åk azok, akik a közösségünk valós gondjai helyett mindig valami másról beszélnek, s úgy tesznek, mintha az életünknek nem is lenne nemzeti dimenziója.
S hogy jó úton járunk, azt a Márton Áron emlékérem - ami mégiscsak Márton Áron szellemét idézi meg - a számomra megnyugtatóan bizonyította.
* Mennyire tapasztalható a délvidéki magyar közéleti szereplők megnyilatkozásaiban ez a természetes kötődés a keresztény kultúránkhoz?
- A keresztény kultúrához való kötődésünk ugyanolyan töredezett, ugyanolyan esetleges, mint amilyen töredezett és esteleges a nemzeti kultúránkhoz való kötődésünk - többnyire alkalmi és rituális jellegű. Valahol egyszer ki kellene mondani, hogy érdemes magyarnak lenni, hogy magyarságunk vállalásával olyan értékrend mentén sorakozunk fel, amelynek hitelét egy évezred öröme és bánata, fénye és fájdalma igazolja. Az ember először szellemében építkezik, s csak azután lát hozzá a való világ alakításához. Mi erről ismételten megfeledkeztünk, ezért most ismét elölről kell kezdeni mindent. A szomorú az, hogy ezen a tájon évszázadok óta szinte minden egyes nemzedéknek elölről kellett kezdeni a szellemi és az anyagi építkezést. De azért mindig, minden nemzedék újult erővel látott neki a munkának - s ez bennünket is kötelez.
Nemzetünkért, megmaradásunkért cselekedni
Dr. Gubás Jenő köszöntése a 80. születésnapján
„Ragyogd be most a lelkeket,
szereteteddel égesd át,
hogy veszendőkre-unt szívünk’
betöltse égi vágy.”
Köszöntő gyanánt rendhagyó beszélgetés alapján lejegyzett írásomat az Adventi zsolozsma/himnusz második versszaka vezeti fel, amely a közelmúltban Veszendőkre unt szívünk címmel, Gubás Ágota szerkesztésében megjelent harmadik Aracs-almanach (2007–2012) vezérfonala is egyben. „Igen, a szív, az érzelem a mozgatórugója mindennek, minden cselekvésünknek, mert ha ez hiányzik, még a legracionálisabbnak tűnő döntésünkből is, akkor a tett kiüresedik, értelmetlenné válik” – olvasom a bevezetőben. Bizonyságul Soltis Gyula írásának idézetével (első almanach, 206. oldal) folytatódik: „Amikor magam elé idézem dr. Gubás Jenő dolgozószobáját, benne az egész falat eltakaró könyvszekrénnyel, a számítógépes szövegszerkesztő billentyűin betűket kereső, pihekönnyűre fogyott, tolószékhez kötött, betegsége miatt visszafordíthatatlan sorvadásra ítélt emberrel, azon töprengek: mekkora szív lakozhat ebben a vézna kis testben? Honnan ez a tenni akarás, ez az erő, amely hajtja, űzi, bámulatos munkateljesítményre sarkallja a testi valóságában szinte szemünk láttára elfogyatkozó, mégis szellemi erejének teljében levő orvost, gondolkodót?”
Dr. Gubás Jenő fül-orr-gége szakorvos, az Aracs civil szervezet (1997–2011) alapító elnöke, az Aracs-díj kezdeményezője (1998–2010), az Aracs közéleti folyóirat egyik alapító tagja, munkatársa (2001–), a VMSZ alapító tagja ma 80 éves. A bánsági Törökkanizsán látta meg a napvilágot, az elemi iskolát is itt fejezte be, majd tanulmányait Zentán folytatta a Bolyai Farkas Főgimnáziumban. A Belgrádi Egyetem Általános Orvosi Tanszékén 1962-ben diplomázott. Öt évig dolgozott mint körzeti orvos. Szolgálatként vállalt hivatását a szabadkai városi kórház fül-orr-gégészeti osztályán folytatta. A belgrádi Fül-orr-gégészeti Klinikán 1972-ben szakvizsgázott. Szakmai tevékenységét a hazai és a külföldi szaklapokban megjelent írásai, több mint 300 ismeretterjesztő cikke, tankönyvfordítása, valamint a szaktanácskozásokon elhangzott referátumai fémjelzik. Tevékenysége elismeréséért 1989-ben a magyar fül-orr-gége orvosok társasága a tiszteletbeli tagjává fogadta, a szerbiai egészségügyi minisztérium pedig 1993-ban primáriusi ranggal tüntette ki. Betegsége miatt 1996-ban nyugdíjba kényszerült.
Az új élethelyzetben az írás mindmáig, bizonyos értelemben, menedéket is jelent a számára. Az utóbbi évtizedekben kezdte el írni, pontosabban számítógépbe pötyögtetni Élettöredékek munkacímmel családfája történetét, amely egyben korrajz is. Tanulságos olvasmány lehet majd a későbbi nemzedékek számára, ha egyszer megjelenik. A bevezetőjét a jóváhagyásával idézem: „A családom nem nemesi származású, őseimet nem is követhetem visszamenőleg századokon át. Egyszerű, szegény jobbágyok voltak, mégis úgy gondolom, hogy az utódaim számára talán érdekes s értékes lesz ez a történet. Az, hogy miként emelkedett ki a legalsó társadalmi rétegből, szorgalom, erős akarat, szívósság és küzdelem árán, számtalan sorscsapások, háborús viharok és gyarlóságok ellenére, a Gubás család. Életünk, tetteink mindenképp nyomot hagytak Törökkanizsa arculatán, és ha az utókor egyszer megírja e település krónikáját, egy mondat erejéig talán a mi nevünk is említésre érdemeltetik. (A temető központi keresztjén a Gubás család neve is látható.) Mert nem kis dolog, hogy Sziléziából elindul egy nincstelen lengyel vagy tót jobbágy, és itt, a magyar hazának legdélibb részén családot alapít, melynek utódai kétszáz év elteltével a legmagasabb társadalmi köröket ostromolják. Nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy miként vált buzgó magyarrá az a negyedik vagy ötödik generáció, amelynek az őse még a nevében sem volt magyar. Mert a sziléziai Kubach név, az életerős magyar nyelv hatására, és a magyar anyák erős nemzettudata révén, magyarrá módosult. Így az öreg lengyel most már Gubás János néven nyugszik a törökkanizsa-józseffalvai temető fenyőfái alatt, és a lengyel fenyőerdők susogása helyett az alföldi fák őrzik örök nyugalmát. A sírok a másik temetőben is szaporodnak. A szanádi svábok a tiszaszentmiklósi lengyelekkel összeházasodva igaz magyarokká váltak, és a majd kilencvenévnyi kisebbségi elnyomás is csak néhány egyént volt képes más nemzetiségűvé változtatni. A Gubás név valószínű, hogy a következő generációnál már megszakad, de a család nevét a Révai új lexikona s más írásos emlékek utánunk is őrizni fogják.”
Fejezetekbe öntött történelmünk, világégések áthatotta visszaemlékezések, az élet értelmét boncolgató gondolatok tömör sorai követik egymást. Vissza-visszatérő mély vallomásokkal, amelyek a szerető, odaadó, önzetlenül ápoló feleséghez szólnak. Töredéknyit idézek: „Egyedül a feleségem ápolásában bízhatom, aki emberfeletti munkát áldoz rám…” Ez a „beszélgetés” is a segítségével valósul meg kertvárosi otthonukban, Szabadkán. Amíg nézem s hallgatom őket, önkéntelenül is Exupéry kis hercegére gondolok: „…jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Ági tolmácsolásában közben szavakba ömlenek a takaróra leírt betűk, félig kimondott hangok. Jenő a kaucson ülő-fekvő helyzetben, feleségére nézve rajzolja tovább a betűket, s megvárja, amíg azok mondatokba szövődnek. Utalások hangzanak el, hogy szinte mindenre választ kapok az írásaiból, a könyvekből is. Azért külön ki szeretne emelni néhány jellegzetes eseményt szakmai pályájából, nyelvi, közírói, pontosabban a délvidéki/vajdasági magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írásaiból. A szakmai berkeken kívül kevesen tudják, hogy a főorvosi címet miért kapta. „Két jelentősebb újításomat említeném meg. Az első, emlékezetem szerint, a 70-es években történt. Akkoriban a szabadkai kórházban még éterrel »altattuk« el a pácienseket mandulaműtétkor. Zentán már áttértek az általános érzéstelenítésre (altatásra), amely jóval előnyösebb volt, főleg a gyerekek esetében. Ezt a gyakorlatot kezdtem én is alkalmazni városi kórházunkban. Addig csak »büdös kosárként« emlegettük az éteres maszkot, amelyet rászorítottak a betegekre. Ez amellett, hogy igen kellemetlen érzést váltott ki belőlük az első pillanatokban, nem is volt biztonságos, mert sokszor csak elbódultak tőle, és nem volt teljes az érzéstelenítés. A másik néhány évvel későbbi, és az elhúzódó középfülgyulladás gyógyítására vonatkozik, egy műanyag csövecske beültetéséről van szó. Zágrábban egy szakmai tanácskozáson figyeltem fel a módszerre, majd a szegedi kórházban begyakoroltam az alkalmazását, aztán eredményesen valósítottuk meg Szabadkán is, nem kis küzdelem árán.”
A magyarság megmaradásának fontos pillére a gazdaság. Cselekvési lehetőségek hiányában ezt a megszűnt Aracs Társadalmi Szervezet (és a szellemi örökébe lépő Aracs Alapítvány a jelenlegi körülmények között) képtelen volt felvállalni, de ennek szükségességét állandóan hangoztatta. „Különösen a gazdakörök és az értékesítő-beszerző szövetkezetek létrehozását szorgalmaztuk. Most, évtizedekkel később kezdenek megvalósulni azok az elképzelések, amelyeket mindig is szorgalmaztunk. Miskolci József újságíró a minap küldte át egy, még 1995 júniusában írt, mindmáig nem publikált jegyzetemet, amelyben kulturális és gazdasági érdekszervezet létrehozását szorgalmazom, amelynek operatív csoportja parlamentként működne. Hatáskörébe tartozna az oktatás, a kultúra és a könyvkiadás, a tájékoztatás (sajtóház), a népművelés, a műemlékvédelem, emlék-, kegyhelyek kialakítása, a népegészségügy és a gazdaságfejlesztés…”
Gubás Jenő szociográfiai írásai, nyelvművelő cikkei a 70-es évektől jelentek meg, kezdetben Kolozsvári Csaba álnéven. Első önálló kötete már nevével jelent meg a Forum Könyvkiadó gondozásában, 1993-ban, Egészségügyünk nyelve – Nyelvünk egészsége címmel. Szeli István máig időszerű jegyzetében olvashatjuk: „Szerzőnket a szóvá tett nyelvhelyességi problémák megoldása nem holmi kedvtelés vagy üres passzió szintjén foglalkoztatja. Sokkal inkább az a felismerés, hogy a téves, hibás, fogyatékos nyelvismeret az egészségügy egész rendszerében funkcionális zavarok forrása lehet.” Anyanyelvünk helyzetéről, időről időre, napjainkban is jelennek meg írásai. Legutóbb az Aracs idei második számában olvashattunk az „intézményes nyelvnyomorításról”.
A magyarság sorskérdéseire, a kisebbségi léthelyzetekre és az írástudók felelősségére összpontosul közírói figyelme. További önálló kötetei: Értelmiségi vártán (Életjel, 1994), Veszendő végeken (Logos, 1997), Magyarságtudat-hasadás (Püski–Aracs, 2006) és Értelmiségünk bölcsője (Bolyai Farkas Alapítvány, 2009), ez utóbbinak 2. bővített kiadása a szerző 80. születésnapjára jelent meg (Aracs Alapítvány, 2017). Gubás Jenő szeretné, ha megvalósulna régi vágya, és megjelenhetne a szülőfalujának, Törökkanizsának a képes története. A képeket már sok éve őrzi, és szkennelték is a VMMI-ben Zentán. Hátravan még a szöveges rész feldolgozása. A harmadik almanach, a másik kettővel egyetemben, Gubás Jenő szerint: „méltó bizonyítéka egy kis közösség nemzeti helytállásának, igazolva, hogy rengeteget lehet cselekedni nemzetünkért és megmaradásunkért. Már azért is, mert: »Minden magyar felelős minden magyarért.« (Szabó Dezső) Ennek érdekében: »Valahol elindul egy gondolat, / látatlanul és észrevétlenül, / és elme-bércen, lélek-völgyön át / egetverő eszmévé lelkesül: / korlátokat zúz, gátakat ragad!« (Wass Albert) Ezért az eszméért kell dolgoznunk és küzdenünk: »Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet.« (Reményik Sándor) – mert: »Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.« (Vörösmarty Mihály) Biztosan állítható, hogy minden gáncsoskodás, elhallgatás, lebecsülés és minimális anyagi támogatás ellenére az Aracs civil szervezet jelentős nyomot hagyott a délvidéki kulturális életben, tevékenysége megkerülhetetlen annak értékelésében, már azért is, mivel két neves díjjal ismerték el munkáját. A Kisebbségekért díj és a Márton Áron-díj olyan bizonyítéka a magyarságot támogató munkájának a megbecsülésben, hogy azt elhallgatni már nem lehet.”
