A KÖNYVKIADÁS MIÉRTJÉRŐL

A minap jutott el hozzám Gulyás József Volt idő[21] című könyve. A szerző közvetítésével természetesen, mert aligha hiszem, hogy Szabadkán kívül terjesztésre kerül ez a több mint kétszáz oldalas, a szerző 1956 és 1980 között írt, kötetekből kimaradt és más verseit tartalmazó kötet. Nem csupán azért, mert teljesen megoldatlan a könyvterjesztés, hanem azért is, mert ez a könyv 100 példányban jelent meg. Száz példányban, vagyis már a megjelenésekor ritkaságszámba megy, sőt, mivel az én birtokomban két példánya van, már csak kilencvennyolc olvasó számíthat arra, hogy megvásárolhatja a költőnek a korábbi kötetekből kiebrudalt verseit. Természetesen nem ennyi a forgalomba kerülő példányok száma: megtart magának valamennyit a szerző, aztán a kiadó, könyvtáraknak illik leadni néhányat, ha szponzorai is voltak a könyvnek, akkor azoknak is, így bármennyire is szabadon számolok, 30-50 példánynál több nem kerülhet forgalomba a könyvekből. Ennyit ér egy vajdasági magyar költő életművének negyed százados szelete. Ötven példányt. Vagy akár százat.

Persze meglehet az is, hogy a példányszám nem a várható olvasói érdeklődést tükrözi - hiszen a száz példánynak az irodalommal hivatalból és hivatásból foglalkozók között el kellene kelnie -, hanem ennyire volt pénz. De egyre inkább az a gyanúm, fel kellene mérni, hogy a vajdasági magyar könyveket mekkora példányszámban nyomtatják, és mennyi fogy el belőlük. Amíg ez a fontos olvasásszociológiai felmérés el nem készül, nem tudhatjuk, milyen értelme, hatása van könyvkiadásunknak. A száz példányos megjelentetés ugyanis nem szolgál közösségi célt és nem elégít ki közösségi igényt.

Pedig Gulyás József a vajdasági magyar irodalom meghatározó költője. Megszólalása felismerhető, jellegzetes szűkszavúsága átüt hosszúversein is, hangja földmélyi tragikumról árulkodik, és ezért nem csak esztétikai, hanem érzelmi síkon is megérinti az olvasót. A szerzőnek a vers iránti elkötelezettsége is nagyobb fokú az átlagosnál - ő rabja a versnek, a költészetnek, vagy talán még pontosabban: szimbiózisban, elválaszthatatlan kötelékben él a poézissel. Ezt a szeretve-viaskodó viszonyt, a verssel (s ezzel egyetemben önmagával) szembeni szigorát jelzi az is, hogy költői pályájának negyvenöt éve alatt csupán nyolc kötetet jelentetett meg. Most egy olyan gyűjteményt tett le, úgy tűnik, mindenek előtt a maga asztalára, amelyben a korábbi kötetekből kimaradt versek is olvashatóak. És ez a gesztus nem a korábbi szigor fellazulását, nem elnéző engedékenységet feltételez, hanem a potenciális olvasó felé nyitja meg a költői műhely ajtaját. Egy kicsit titkos, egy kicsit szent dologba nyújt betekintést. Olyan gesztus ez, mintha valaki a naplóját adná kezünkbe, ezzel biztosítván bennünket árnyéktalan szándékáról és maradéktalan őszinteségéről. Mert talán így, ezekkel a szavakkal, az őszinteséggel és a tisztasággal jellemezhetnénk azt a Gulyás Józsefet, akit e gyűjtemény mögött látni vélünk. Szocialista költő, sőt kommunista - állítja, és ezt nyomatékosan ki is kéri magának, ám mielőtt a gyanús címkézgetési szokások nyomán tévesen értelmeznénk ebbéli állítását, tegyük azonnal hozzá, hogy úgy szocialista, és úgy kommunista, mint például József Attila volt az. Költő.

A huszonéves költő narratív szerkezetű versei már az élettel pofozkodnak, erkölcsi, morális kérdéseket bogoznak. A fiatal Gulyás Józsefnél - s a későbbinél sem - a vers nem cél, hanem eszköz, a közlés közege, a kifejezés eszköze, ennélfogva az elbeszélő részletek, illetve az erkölcsi ítéletet megfogalmazó mondatai néhol még inkább a kamaszos világfájdalom jajkiáltásai, mint költői alakzatok. A költő lényegében nem is verseket akar írni, hanem az életről beszél. Ám végtelen ellenállásba, dacba ütközik nála az élet, ami természetszerűleg a verssel szembeni ellenállásba is átizzik, és ebből eredően már huszonkét évesen megírja "utolsó versét". Legkorábbi költeményei is a halál fenoménje köré fonódnak, ugyanakkor indításukban nyomatékos a szociális vonal, a proletár-költő indulatosságával szólal meg egy-egy kubikos, munkás, utcaseprő, szegényparaszt vagy nincstelen sorsa láttán, és a létük feletti kilátástalanság döbbenetével írja végenincs panaszdalát, tördeli sorokba szakadatlan belső zokogását.

A versek olvasásához már adott az időbeli távolság, és a rálátás távlata igazolja, hogy a költemények zöme - noha hajdanán nem kerülhettek kötetbe - kiállta a legszigorúbb kritikus, az idő próbáját. Némely patetikus fordulatot ugyan megmosolygunk, egy-egy suta mondatba is belebotlunk, és úgy véljük, világos számunkra, hogy miért maradtak ki a kötetekből a még csiszoltabbak, a még feszesebb ívű társaik mellől. Ugyanakkor, még több esetben a kihagyás utólagos magyarázatra szorulna, mert remekbeszabott darabok bukkannak elő a sorjázásból. Végtére azonban ezt a gyűjtemény nem úgy olvasandó, mint a korábbi Gulyás-kötetek: ez kulcs az előzőekhez, a költői fejlődés szelektált (hiszen a szerkesztők által jobbnak ítélt darabok külön kötetekben jelentek meg) naplója, sőt, talán nem túlzok, ha azt állítom - egy poétikus életrajz áll össze az időrendben sorjázó versekből. Ám korántsem amiatt, mert Gulyás beszél bennük szerelmeiről, családjáról, barátairól, kritikusairól, albérletéről, munkahelyéről, vagy éppen munkanélküliségéről, hanem mert nyomon követhető, mit érzett, mit tartott fontosnak, hogyan vélekedett a költészetéről a kötet által felölelt huszonnégy év alatt.

Gulyás Józsefnek két nagy problémája, hogy képtelen békét kötni a kétarcú, kettős erkölcsű világgal, ugyanakkor senkinek se tudja megbocsátani a halál bizonyosságát. Amit a látómezejébe került, rossz, illetve nehéz, de mindenképpen jövőkép nélküli sorsok (szinte a sorsok negatívumai) mellbevágó történéseikkel folytonosan a tudatába döngöltek. S ezekből, a jobb híján nevezzük őket "ihlető élményeknek", ezekből, a halállal való folytonos találkozásokból, (vagy mondjam inkább: állandó együttlétből?) remekbeszabott költemények pattantak ki. A halált, a Gulyást egész életében üldöző, fékevesztett démont a költő nem metafizikai síkon éli meg és nem a létbevetettség kilátástalanságának tudatával sikolt ellene, hanem hétköznapi leples bitangnak tartja, aki képes részletekben elemészteni áldozatát, vagy egyszerre végez vele. Más lehetőség nincs. És csoda, hogy ebből a tudatból milyen nagyszerű műalkotások születtek. Gulyás a szociális indíttatású verseiben is akkor a legpoétikusabb, midőn családja tagjairól, szüleiről ír megrendítő sorokat. A "dac koporsójába" zárt sorsok keserű éneke morajlik ezekben a verseiben. "Verseim halálra ítélt játszma" - írja egy helyütt arról a megkerülhetetlen végjátékról, amit kényszerűen mindenki elveszít az élettel szemben. Költeménybe emelt kedves figurái kötelezően átbucskáznak "az órátlan térbe", s ott lebegnek szemünk előtt, némán és egyszerre beszédesen, mosolytalanul, az élet roppant mementójaként.

Önostorzó, magához fanyar iróniával viszonyuló költő Gulyás József, korai versei egyikében kamaszos pózzal "Senki"-nek nevezi magát, ám ahogy haladunk a versek nyomán az időben, úgy telik meg ez a "Senki"-fogalom kiábrándultsággal, szegénységgel, kilátástalansággal, a világban uralkodó képmutatás fölötti undorral, beteljesületlen szerelemmel, az elmúlás állandó, fenyegető közelségével, a szív "halálszerkezet"-ének egyre szaporább dörömbölésével - emberrel, a huszadik század második feléről. Vajdaságból.

Fekete J. József
Egy nem irodalomközpontú költőről

Töprengések

"Feladatom: a világ."

G. J.

" Ezt a szemenszedett, ravasz, de bárgyú, hamis (ez a legkevesebb), kisöpört, üres és hazug, kifőzött, kimosott, kicsavart, szalma, hatöles, buta, cinikus vagy kontra, mindegy, ugyanaz, nem segít, röhögtető, sírnivaló, kivert, fecsegő, még egyszer: fecsegő, genyós, hülye, de álhülye ám, cefrébe való, vagy abba se, önkiző, poszt, vértelen, csikarást okozó, onanizáló, hitvány és ostobán fennhéjázó, szellembakós századvégi magyar költészetet szeretném én semmissé tenni, elúsztatni a semmibe, ahová való...

Munkámnak ezt egy kicsi, de fontos, nagyon, életbevágóan fontos részének tartom." Ezt írta 1999-es naplójába (Éjszakai feljegyzések, 1999. III. rész. Híd, 2003. november) Gulyás József költő, aki íróink legtöbbjével ellentétben nem tartja magát irodalomközpontú írónak. A századvég magyar lírájával szembeni határozott - és cselekvést gerjesztő - állásfoglalásához a napló harmadik részében még egyszer visszatér, amit úgyszintén érdemes idézni: " 'Az ismert, a legismertebb élő magyar írók...' - mondja a rádió. De az ismert, a legismertebb élő magyar írók, mire újra feljön a nap, régen ismeretlenek lesznek, mondom én 1999. május valahanyadikán."

Gulyás József újabban megjelenő köteteiben a közölt versek születési idejét tekintve visszafelé halad az időben és minden bizonnyal a teljes életművének megjelentetése e ráklépések célja. 1997-ben a Vers - 1980 című könyvével érdemelte ki a Híd Irodalmi Díjat, a Volt idő című, 2002-ben megjelent kötetében jóval előbbről, 1956 és 1980 közöttről datált költeményeit foglalta egybe, a mostani kötetében pedig három ciklusban 1959-es, ebben az évben jelent meg Gulyás József első kötete, majd 1961-es és 1963-as keltezésű verseit olvashatjuk. A versek egybegyűjtése és utólagos megjelentetése nyomán a filológusok természetesen összevethetik, mit rostált ki a szerzői öncenzúra, a recenzens szándéka és a szerkesztő szigora a korábban megjelent Gulyás-kötetekből, párhuzamba állítható lesz a szelekción túljutott és a válogatáson fennakadt költői produktum, ami végső soron majd vagy a költőt, vagy a szerkesztőt igazolja, de mindenképpen az alkotói életmű árnyaltabb képének kialakítását teszi lehetővé. Most azonban nem ezen kívánunk eltöprengeni, hanem inkább az késztet gondolkodásra, hogy milyen is lehet az a verseszmény, amit Gulyás József szembeállít a naplójában aposztrofált "századvégi magyar költészettel", melyek azok az attitűdök a korai költészetében, amit a huszonegyedik század elején átemelhetőnek tart a múlt század derekáról, második feléből, milyen lehet az a költői szerep, ami szerinte, pontosabban a kötet versei alapján szembeállítható a jelen magyar poézis hosszasan sorolt tévutaival.

Az 1959-ből, majd későbbről jegyzett költemények mindenek fölött a küldetéstudatos líra tipikus megszólalását tükrözik, amelyben a szocialista proletár-patetika és forradalmár-szólam nyer kifejezést a szociális tehetetlenség fölötti borongásban: "Mintha a görgők alatt én feküdnék, / a zsákok dalában én dalolnék. / A hajófenékben lassú dobajjal tűnnek el / napok, évek és emberek. / Teli elfojtott szitkokkal / és ifjúsággal a hajófenék. / Hé! Ne dobáljátok úgy a zsákokat, / ne emeljetek olyan nehezet, / belefájdul a szívem." Úgy tűnik, ez a patetikus retorika Gulyás verseiben nem szerepjátszás, hanem láz, morális hevület, a jobb sorsra érdemes ifjú élet veszendősége fölötti borongás, amelynek gyakran költőietlen nyelvi kivetülését négy évtized távolából is vállalja a költő: "Vetkőzöm álmaim öléből / és iszonyodva támolygok fel / testem feszületére." Szociográfiai pillanatképek, valamint szociográfiai zsánerképek ötvöződnek ezekben a versekben a szociális érzés hangsúlyozott kifejtésével és a szocializálódás beteljesületlen igényével. Az a költő szólal meg az 1959-es versekben, aki a tapasztalt társadalmi igazságtalanságok okán ököllel verné az asztalt, de lényegében nincs vitapartnere, ezért csak dühösen vagy elkeseredetten - befelé - kiáltozik. Ezen túlmenően azonban folyamatosan ott munkál a versekben a költői öntudat kimerevítése: "Ó, milyen közel kerültem / Istenhez és önmagamhoz! / Itt vagyok. Ez vagyok én.", ám e büszke hang szinte csak villanásokra bukkan föl a közösség - s mindenek előtt saját - anyagi-erkölcsi elesettsége fölötti aggódó, borongós izzás mögül. A nincs hova menekülés folyton visszatérő, a későbbiekben epigrammatikusan is megfogalmazott gondolata is itt, a korai versekben csírázott ki Gulyás József költészetében, hogy annak egyik legnagyobb jelentőségű felismerésévé és meghatározójává terebélyesedjen: ".Nem lehet maradni, nem lehet menni, / mert bármelyik irányba indulnék el, min- / den út a völgyben fut össze. / Ó, körbezárt menekülő!". Innét már csak egyetlen lépés az ellentéteket egybefogó tapasztalatig, a mindent a semmivel azonosító megrendítő és elbizonytalanító élményéig, ami a költő feladatát végérvényesen a valóság vállalásában jelöli meg: "Ó, hogy utálom az életemet / és minden versemet, / mert olyan, mint minden versem / csúnya és igaz." A költő nem csupán a maga sorsát vállalja, hanem "mindenkiét", s az ebből fakadó, szinte vallásalapító láz hatja át a keserűséggel, kétségbeeséssel telített, a haláltudatból táplálkozó költészetét, amelyben a világot meghatározó nagy ellentétek (Lét - Nemlét, mocsok - tisztaság, áldás - átok stb.) abszurdságuk ellenére mégsem oltják ki a világot. A mondat poétikájára építkező költeményekben megszólaló (persona) az állandó halálképzet árnyékában él, valahol az életnek és a halálnak egyedül a vers segítségével átjárható mezsgyéjén, ahonnét nézve a antinómiák inkább kettősséggé minősülnek: "Mögöttem egy másik én, / a világ mögött egy másik világ körvonalai", hogy végül a költő küldetésvállaló szerepének a makrokozmoszig felnagyítható felstilizálása a következő sorokban nyerjen programszerű rögzítést: "El kell jutnom önmagamig. // El kell érnem a csillagokig."

(Gulyás József: Közel és távol. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003)

A „hosszúvers” végén

Gulyás József (1937– 2014)

Már több éve olvasom Gulyás József több ezernyi kéziratoldalt kitevő életművét. Összegyűjtött verseinek négy kéziratkötete 1253 oldal. A Ludas Könyve 371. Az Elbeszélések és más írások 179. De ezek csak rideg számok. Az életmű szellemi kiterjedéséhez mérten kicsinységek.

Van hosszú vers és hosszúvers. Terjedelmet és formát is jelöl. Gulyás József összegyűjtött versei között is igen sok van belőle. Van hosszú kávé. Verset is írtak róla. Emblematikusat. Nyilvánvaló tehát hogy van/lehet hosszú olvasás is, ahol a „hosszú” jelző nem az olvasás idejét, hanem a szükséges elmélyültséget jelentő olvasói attitűdöt és a várható minőségi élményt jelenti. Gulyás József összegyűjtött versei ezt a felfokozott élményminőséget jelentik.

Vannak írói életművek, amelyek formákból, műfajokból, könyvekből állnak. Ha végigtekintünk Gulyás József több mint hat évtizedet kitevő opusán, néhány kivétellel füzetnyi terjedelmű, sőt: küllemű kiadásokat találunk. Talán az ő költészete a legjobb példája annak, hogy a költőként létezés attribútumai korántsem csak a könyvek lapjain jeleníthetők meg. Gulyás József az a költő a vajdasági magyar irodalomban, akinek az élete volt maga a „költészet”, a költői habitus eleven léte. Ezért a reá sokszor használt „őstehetség” jelző helyett, inkább azt mondom: a „született költő”. Aki két kéziratkötetben 371 lapon át jegyezte le ennek a létezésnek a történéseit, éjszakai gondolatait: a metaforikusan is igaz „éjszakai” feljegyzéseit. Naplót írt több évtizeden át. Ludas Könyvét.

Költeményei, számozott ciklusai, egymásból kinövő, összefüggő versfolyamai és sorozatai rendjében sorozatosan reflektált önnön költészete, költőként való létezése, a világ ilyetén való megértése és átéltsége jelenségeire. Korai költészetében „körbezárt menekülő”-ként határozta meg önmagát. Majd egy „kisbetűs isten”-költő, versteremtő szubjektum képe merül fel. Egyfajta apokrif istenképet vetít elénk: a (vers)nyelvteremtő szubjektum önarcképét legfélelmetesebb élménye, az idő bűvkörében. Számos szép szöveghelye közül álljék itt a Körbezárt menekülő kilencedik darabjának (vers)zárlata:

„Miért nem tudom abbahagyni,

miért nem tudom befejezni,

Miért nem tudom megútálni,

amikor már az óra

tengelyéről letekeredő időm utolsó percei

aláfordulnak, le az isten kezébe?”

Majd „átcsúszik” szürreálisba ez a világlátvány. A való világ és leképezett tárgyainak reális látványképe a létérzékelés szürreálisba fordulásának folyamatában, az „átcsúszás” pillanatában lesz/alakul igazi poézissé Gulyás József verseiben: az óra ketyegése, amikor halálmérő szerkezet szerepét veszi fel, amikor az antropomorfizáló képzelet a tárgyakra viszi át a „létben fuldoklás” (Virrasztás 1.), a „hörgés”, a bűn és a magány képzetét; amikor a jelenségek megnevezetté, láthatóvá válnak; a magára maradt szubjektum az „élet szomszédja”-ként határozza meg önmagát

Majd egy balladaénekes archaikus időkbe átlendítő hangja, majd egy „merengő Csokonai”, később egy „dacos József Attila” hangja merül költészetének mélyrétegeiből.

Az Összegyűjtött versekbe emelt első költeményét tizennyolc évesen írta. Meglepő módon már ebben a nagyon korai versben ott munkál a teljes Gulyás-opust átható „színpár”, a fekete és a piros megdöbbentő ellentéte: a halálélmény és -várás éjszakájában a „vakító” piros vér, a létezés tragikumának lehetséges színvilága. Ebben a fekete-piros lebontású élményvilágban – a színek szimbolikája értelmében – az emlékezet „kékje” az egyedüli és rövid ideig tartó ellenhatás: emlékezés a gyermekkorra és a szerelemre, nőkre; Ilonára, Irénre, Máriára, Editre...

E lírai világ valamennyi korszaka „tovagörget” bizonyos meghatározó költői metaforákat és szimbólumokat. Ezt tükrözi részben 1981-es verseskötetének címe (Csillagok és patkányok); az éj (világ) sötét terében megnyilatkozó fényt, a szellemi erőt a költészet „csillaga” jelenti, amely szimbólumrendszerben a földhöz kötöttség, az elmaradottság és a rossz képét a „féreglét”, a patkányok és egerek jelenléte a „fiókban” gondolata jeleníti meg. Ugyanebben a gondolati körben a költő/költészet jelentéseit a – költészet ősképének mondható – madár képe fejezi ki: a Hajnali madarakban a metafora „kifejtett” formában van jelen: „Ó, kinek beszél a költő, / a sok apró madár! /Talán a reggelnek fonják virágaik.”

Sokak szerint Szegedi versek című versciklusa tartalmazza a térség emberének az adott korszakra jellemző életérzését kifejező emblematikus sorokat, a Végre címmel ellátott, 1972-ben keletkezett vers négy rövid mondatát:

Végre kimondhatod,

váratott soká:

van honnan szökni,

de nincs hová.

Forum Könyvkiadó 1981-es óvatos válogatása, a Csillagok és patkányok természetszerűleg nem tartalmazza ezt a verset, de a vers közismertté lett, elterjedt, s folklorizálódott, hiszen létrejöttek változatai.

Hosszú órákat töltöttem szellemi kiterjedésében hatalmas életművének, apró megnyilatkozásainak, töredékverseinek, néhány soros versgondolatainak, epigrammáinak, szonettjeinek, hosszú verseinek, versiklusainak és „hosszúverseinek”, naplójának, feljegyzéseinek és rövidtörténeteinek olvasásával. Szép volt. Sajnos, hogy ennek az „életvers”-nek, ennek a míves „hosszúvers”-nek is véget szabott a nagybetűs Idő.

Nyugodjon békében, Örökösen Körbezárt Menekülő!

Gulyás József emlékére

Tisztelt gyászoló gyülekezet! Gulyás József költőre emlékezünk, aki október 31-én hunyt el. Halálhíre azonnal fölvetette azt a kérdést, ki szervezze a megemlékezést, kihez tartozott, kihez tartozott leginkább ez a magányos költő, aki magányos volt ugyan, de nem volt egyedül, és hát, lehet, hogy akkor ez fordítva igaz, egyedül volt, de nem magányos. Ami viszont nem igaz. Magányos volt, csak másként viselte ezt a kabátot, a magány nagykabátját, másként, mint bárki, akit ismerünk, ismertünk. Harcosan viselte és karcosan, vitatkozva, fölényes és őszinte meggyőződéssel.

Farmerdzsekijében, franciasapkájában, ami alól kikandikált ősz siskája, divatjamúlt szemüvegében úgy fordult be biciklijével a Birografika sarkánál, akár egy cowboy, sebesen, kíméletlenül, erőteljesen. Ment valahova. Mindenhova biciklivel és sietve. A nyomdába. A városházára. Összeszidni valakit a felelősök közül, számon kérni vélt vagy valós mulasztásokat.

Kicsit öregasszonyos lett a hangja, ahogy öregedett, néha nyafogó, néha dörgő. Mikor indul a busz Szivácra? Csak nem azt akarod mondani, hogy nem indul? Nem fizeti az önkormányzat? Nem tudom, Jóska, évek óta nem vagyok már ott. Az mindegy, ez a te dolgod. Intézte el, intézett el.

Cammogtam föl a sivár lépcsőházban, vittem amit el kellett vinnem, de csak tizenkettő után jöhetsz. Gyalogoltunk a hóban, Szilágyi László festményei után kutattunk. Ez persze nem igaz, ő pontosan tudta, hova kell mennünk, hol vár a festmény. Mást is köszönhetek neki, ószeres-műkereskedő mivoltának. Vedd meg, parancsolta. Álltunk a hideg szobájában, a földön szépen sorban a könyvek. Vegyél. Parancsolta. Képet igen, könyvet nem, mondtam.

Mi lesz a kötetemmel, azzal a rengeteg fényképpel, mi lesz, mi lesz, sürgetett. Nem vagytok semmire sem jók, ha nem értitek, hogy azt ki kell adni. Tökéletes, nem lehet kevesebb, ezer oldal, ezer kép, vagy több. Amennyi kell. Mind színes. És a rajzok. Megérdemlem, jelentette ki. Fölhívtam a nyomdát. De hát mi lesz, nem csináljuk? Nem adta le. Leadta, visszavette, tökéletesítette. Írógépén kopogott. Belejavított a betördelt szövegbe. Kijavította a lektort. Helyre tette.

Egyszer kiderült, hogy nem fizették utána a járulékokat. Sorolta a nagy neveket, akik után fizették, már az első megjelent írásuktól és így bizony szépen időben nyugdíjba mehettek. Írók, költők. Ő nem. Menni mehetett, csak nem nyugdíjba. Mert az nem volt neki. Annyira nem volt fontos, hogy akiknek a dolguk lett volna, utánajárjanak.

Hogy segítettünk-e? A Magyar Írószövetség, az Újvidéki Színház, mások. A nyomda. Barátok. Lelkesek. Talán megtettük, amit lehet. Nem volt elég, azt hiszem, különösebben nem volt velünk elégedett.

Gulyás József indulatos, erőteljes, pontos, szabadon fogalmazó költő volt. Soha nem volt kérdés, hogy ő az. Talán öröktől fogva, így is született, ha prózát írt, visszaemlékezéseket, akkor is költő volt. Egységes, tökéletes, zárt egész. Nem hagyta feltörni ezt a héjat. Öniróniája, száraz, vakkanó humora és egyértelmű világlátása tette védtelenné és áthatolhatatlanná egyszerre.

Nem hiszek semmiben, mondta, de valahogy azért mindig kiderült, hogy balos. Te, Jóska, te balos vagy? Mellékúton közlekedő, hasznot semmiből sem hajtó költő. A költészet csiszolója.

Mint akit pofon vágtak: tegnap ötkor éppen egy regényt fejeztem be épp új tízsoros kisregényemet tegnap ötkor hirtelen felébredtem, mint akit pofon vágtak, tettem-e valami nagyot és bátrat, ha bűn volt, mondtam-e nemet?

Ezt írta, ilyen volt, azt írta, amilyen volt, önmagán átszűrve létét és szigorú kér, önmaga szigorú bíborosa, egy ellen-Rischelieu. A legnagyobb hittel megáldott hitetlen. A létbe zárt lelkiismeret, a lelkiismeretbe zárt költészet.

Nem tudom, másokkal hogyan volt, velem örökké elégedetlen. És mindig elcsodálkozott, hogy amikor fölveszem a telefont, szia, Jóska, mondjad, tudom, hogy ő. Nevetett vénasszonyossá lett hangján, egy ellen-Füst, és kérdezte: honnan tudod, hogy én vagyok. És mindig elmondtam, benne van a neved és a számod a mobilomban.

Ezt mindig eljátszottuk. Az elégedetlenséget nem, az igazi volt. Olyan igazi volt, mint a szeretete.

Nekem senki nem segített úgy, mint Gulyás József. Adott verset, hogy leközöljem. Fölhívott, hogy veszekedjen velem az elképzeléseim miatt. Aztán fölhívott, hogy veszekedjünk ugyan, de értékeljük egymást. Bóklásztunk a havas utcákon. Csoszogtam mellette, hallgattam. Olvastam a verseit.

Forradalom és nagymise. Ilyent írt. Átölelte benne a világot, mint az ég teszi a Ludasi-tóval, ahonnan jött.

Nádmelléki napló

Gulyás József: Ludas könyve

Gulyás József Ludas könyve című kötete posztumusz kiadvány. A szerző összeállította, véglegesítette ugyan kéziratát, de a megjelenését nem érhette meg. A vaskos könyv sokrétű lenyomata mindannak a kulturális, művészeti és néprajzi hagyománynak, amelyet Gulyás József gyerekkora, azaz az ötvenes évek óta tapasztalt, gyűjtött, lejegyzett és átmentett, hogy összegezve közreadhassa, bemutathassa szülőfalujának nyelvi, hiedelemvilág- és szokásrendbeli hagyományát.

A kötetben gazdag fényképanyag illusztrálja, milyen tájon, milyen körülmények között, hogyan éltek a múlt században a ludasi emberek. A vadregényes, nádas, vízparti világ egyszerre idilli környezete és puritán háttere az ott élők mindennapjainak, hiszen a Ludasi-tó csónakázáshoz, halászathoz, kikapcsolódáshoz kiváló lehetőségeket nyújt, ugyanakkor a nádvágók emberpróbáló munkája is hozzá kötődik. Földművesek, napszámosok, munkásemberek egyszerű otthonai sorakoznak a képeken, néhol vastag porfelhő, máskor bokáig érő, fekete sár jelzi az üggyel-bajjal közlekedők, libákat, teheneket terelgetők mezítlábas nyomait. A közösségi terek, a kocsma, a szövetkezeti központ, a templom udvara láthatólag mindig élénk közösségi élet színterei voltak, ahogyan a faluban zajló ünnepi felvonulások, lakodalmak, különböző rendezvények is vonzották a lakosság apraját-nagyját. Az aratás-cséplés mozzanatai, a rétszéli munkák, a paprikahasító közösségi foglalatosság, valamint a szüreti ünnepség egy-egy jelenete sokatmondó életképek sorozatává áll össze, szemléltetve a helybéli életmód minden szegmensét. Az iskolai csoportképek, valamint az amatőr színészek fellépéseiről készült fotók tanúsítják, hogy a településen már évtizedek óta élénk oktatási és művelődési élet zajlott, a maszkabálos, tánccsoportos és tánciskolás fotográfiák pedig a szórakozási lehetőségeket örökítették meg.

Ez a szegényes, ám sajátos hangulatával inspirálónak tűnő közeg képezi Gulyás József költői-írói világának alapját, hátterét és témáját is, hiszen Gulyás bármely műfajban szólalt is meg, a nádmelléki, nincstelen, sokat küszködő, mégis tartással bíró kisember hangján tette ezt. A Ludas könyve képanyagának másik csoportját képezik a képzőművészeti alkotások, amelyek zömében a szerző munkái, s a naplóbejegyzésekből kitűnik, hogy jó ideig maga Gulyás is nagy reményeket fűzött képzőművészeti adottságaihoz, festő szeretett volna lenni. A mellékelt Gulyás-grafikák a kötetbéli fotók és írásművek hangulatát közvetítik, igazolva, hogy alkotójuk ugyanazt a mondanivalót kísérelte meg kifejezni a képzőművészet eszközeivel, amit verseiben, naplóbejegyzéseiben is körvonalazott.

A naplórészletek különböző időszakokból származnak, s számomra az 1952–1954 között születettek a legérdekfeszítőbbek, amelyekben a látszólag jelentéktelen apróságok a legbeszédesebbek. Például a felsorolás, hogy a szerző mikor milyen filmeket nézett meg barátaival a moziban, mely könyveket vásárolta meg a szabadkai rongypiacon, vagy a kortárs festők közül kiknek az alkotásait tartotta nagyra, kiket látogatott meg személyesen. Ezek Gulyás József irodalmi-művészeti érdeklődéséről vallanak, és eligazítanak az adott kor kulturális vonatkozásaiban is.

A napló gazdag válogatást tartalmaz a Ludason élők által énekelt dalokból, az általuk ismert és alkalmazott jellegzetes szófordulatokból, rigmusokból és gyermekjátékokat kísérő mondókákból is, megörökítve a helybéliek által használt nyelvjárás jellegzetességeit.

Bár Gulyás József láthatólag törekedett arra, hogy a regionális, beszélt köznyelvhez idomítsa mondanivalóját, időnként a helyi nyelvjárás szóhasználatát, hangzását rögzítve hangulatos beszédfordulatokat illesztett naplóbejegyzéseibe, érzékeltetve, hogy milyen ízes lehetett az azóta megkopó, átalakuló, archaikus nyelvi világ.

Nemcsak a ludasiak beszélt nyelve változott meg azonban az elmúlt évtizedek során, hanem az a közeg is eltűnőben van, amelyre bejegyzéseiben fájdalmas nosztalgiával emlékezik vissza. „Itt laktunk, itt éltünk… A házat elpusztította az idő és elgereblyézte, bele a földbe. Beleolvasztotta a sűrű, fekete földbe, és szépen elboronálta a helyét. Most szántó ez a föld, mint volt régen, előbb, egyszer, azelőtt, előttünk” – jegyzi meg keserűen a napló epilógusában, annak nyilvánvaló tudatában, hogy régmúlt idők krónikása ő, naplója pedig letűnt idők vélhetően egyik utolsó krónikája.