Skip to main content

Harkai Vass Éva

költő
prózaíró
irodalomtörténész
kritikus
egyetemi tanár

A fotó forrása: 

http://ujvidekimagyartanszek.ff.uns.ac.rs/index.php/magyar-nyelv-es-irodalom-tanszak/magyar-nyelv-es-irodalom-tanszek/oktatoink/130-harkai-vass-eva

Az általános iskolát és a gimnáziumot (1975) Topolyán végzi. 1980-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén diplomázik. 1986-tól Újvidéken az irodalomtudomány magisztere lesz (A jelentésfelhalmozódás elve Déry Tibor regényeiben). 1999-ben az irodalomtudományból doktorál (A művészregény a XX. századi magyar irodalomban). 1980 és 1986 között szakfordító Topolyán. 1986-tól a Magyar Tanszéken tanársegéd, 1999-től docens, 2004-től egyetemi rendkívüli tanár, 2009-től egyetemi rendes tanár. 2000 és 2012 között vendégtanár a Belgrádi Egyetem Filológiai Karának Magyar Tanszékén. Az 1970-es évek második felétől az Új Symposion szerkesztőbizottságának tagja. 2005-től 2009-ig a Hungarológiai Közlemények főszerkesztője. 2005-től a Híd folyóirat főmunkatársa.

Holt költők, emlékezet, (élő) hagyomány. In. VMMI honlap. 2010.
Sárszegtől délre. Négy portré. Lavik 92-Timp, Topolya, 2009.
Elvágyódás és szülőföldmítosz Fenyvesi Ottó költészetében
(Hungarológiai közlemények. 2006/4., p. 107–116.)
Keserű létmetaforák. In. Alföld. 1994/11.
Bazsalikom Műfordítói Díj
(Híd. 2007. október., p. 107–108.)
Evergreen kutyaszorítóban
(Híd. 1993/7–8. sz.)
Evergreen kutyaszorítóban. Böndör Pál: Tegnap egyszerűbb volt. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, 1998.
A Pannon-tengeren, Böndör Pál költészete a 90-es években
(Hungarológiai Közlemények. 1998/1–2. sz.)
A Pannon-tengeren. Böndör Pál költészete a kilencvenes években. In. Harkai Vass Éva: Rések és korosztályok. Irodalmi tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2005.
Finom torzítások
(Híd. 2005/1. sz.)
Domonkos István gyermekverseinek szemiotikai vizsgálata. In. Tanulmányok. 1980/12–13.
A művészregény vonzáskörében (Domonkos István: A kitömött madár)
(Hungarológiai Közlemények. 2000/2.)
Az avantgárd diskurzus Domonkos István költészetében. In. Harkai Vass Éva: Rések és korosztályok. Irodalmi tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2005.
A tengelytöréses jármű újbóli beindítása, avagy csak verset írni ne! ne! ne! In. Harkai Vass Éva: Verstörténések. Verselemzések, líratanulmányok és -kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2010.
Reflexió és önreflexió. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
A vállalt világ költője
(Híd. 1994/12.)
Sárszegtől délre. Négy portré. Lavik92-Timp, Topolya, 2009.
Adalékok Bori Imre József Attila-recepciójához. In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
A melankólia költője
(Üzenet. 1994/10.)
Herceg János és a művészregény (Ég és föld)
(Üzenet. 1995/1–3.)
„Hangulatok hívnak hevesen”
(Üzenet. 1987/7–8.)
Szürke háttér, fekete keretben. In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
„Irodalmi” festő (Maurits Ferenc: Proiectum Balcanicum. In memoriam Sinkó Ervin)
(Híd. 2008/11.)
Raffai Judit kapta a 2001. évi Sinkó-díjat
(Tanulmányok. 2001/34.)
Határokon belül és kívül (Identifikációs törekvések és kultúraköziség Szenteleky Kornél irodalomszervezői gyakorlatában)
(Hungarológiai Közlemények. 2011/3.)
Életmű – recepció – kultusz (Sziveri János lírai opusáról)
(Hungarológiai Közlemények. 2011/4.)
Lírai műformák és irodalmi paradigmák Tari István költészetében. I. Tari István költői indulása. In. Diskursi manjinskih jezika, književnosti i kultura u jugoistočnoj i srednjoj Evropi. Zbornik radova. Filozofski fakultet, Újvidék, 2012.
(Hungarológiai Közlemények. 2013/3.)
Lírai műformák és irodalmi paradigmák Tari István költészetében II. (Tari István lírája a kilencvenes években)
Próza-rekapituláció. Tolnai Ottó: Prózák könyve, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1987. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Az avantgárd diskurzus Tolnai Ottó költészetében
(Hungarológiai Közlemények. 2003/4.)
A versciklus mint gyűjtőlencse Tolnai Ottó Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című versciklusának és kötetkompozíciójának életműbeli motivikus és intertextuális kötődései
(Hungarológiai Közlemények. 2008/4.)
Regényszerűvé szőtt motívumháló (Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című művében)
(Hungarológiai Közlemények. 2010/4.)
Ókanizsától Palicsfürdőig. Tolnai Ottó költészetéről. In. Parnasszus. 2012/4.
„Még nem készülök halni...”. In. Harkai Vass Éva: Sárszegtől délre. Négy portré. Lavik 92-Timp, Topolya, 2009.
Megszakított teljesség. In. Harkai Vass Éva: Sárszegtől délre. Négy portré. Lavik 92-Timp, Topolya, 2009.
Az idilltől a stilizációig. In. Harkai Vass Éva: Sárszegtől délre. Négy portré. Lavik 92-Timp, Topolya, 2009.
Járt s járatlan utakon. In. Harkai Vass Éva: Sárszegtől délre. Négy portré. Lavik 92-Timp, Topolya, 2009.
A békává változott királyfi (Tóth Ferenc: Önvédelem). In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
In memoriam Utasi Csaba
(Tanulmányok. 2010/43.)
Kioltott csillogás. Utasi Mária: Vízmosta jel, hátrahagyott versek, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1987. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
„Mélyhegedűre hangolt bánattal”. Varga Sándor: Belémfalazottan. In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Földön, égen és vízen. Vasagyi Mária: Silentium album. In. Harkai Vass éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Sevát hava. Weiss Zoltán: Salom. In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Bori Imre és az avantgárd (Bori Imre magyar irodalmi avantgárdról szóló „trilógiája” az újabb avantgárdkutatások kontextusában)
(Hungarológiai Közlemények. 2014/3.)
Idők hordaléka. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Idők hordaléka (Brasnyó István: Macula)
(Híd. 1988/10.)
A művészregény vonzáskörében. In. Harkai Vass Éva: Rések és korosztályok. Irodalmi tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2005.
Az avantgárd diskurzus Domonkos István költészetében
(Hungarológiai Közlemények. 2002/3.)
Elolvasom
A tengelytöréses jármű újbóli beindítása, avagy csak verset írni ne! ne! ne! (Domokos István: YU-HU-Rap)
(Új Forrás. 2009/7.)

HARKAI VASS ÉVA

A tengelytöréses jármű újbóli beindítása, avagy csak verset írni ne! ne! ne!

Domonkos István: YU-HU-Rap

...avagy „HALT! költészet” – tetézhetném még egy idézettel a Der springt noch auf! című Domonkos-versből. Ez és a címbeli két idézet szoros összefüggésben áll Domonkos István költészetének paradox alakulásrajzával. Ennek a költészetnek ugyanis van két előbbi, kultikus verse: az 1971-es Kormányeltörésben és a Kuplé, mely utóbbi az újvidéki Híd Versek éve című első, 1975. évi költészeti antológiájában jelent meg. A paradoxon pedig abban rejlik, hogy Domonkosnak, akinek költészetét Tolnai Ottóéval együtt a(z akkor még) jugoszláviai (ma: vajdasági) magyar líranyelv radikális, az addigi hagyományokat alaposan felforgató megújítása példájaként emlegetik, tulajdonképpen két (két és fél) új verseket tartalmazó verseskötete van: a Rátka (1963) és az Áthúzott versek (1971), valamint a kettő között a Tolnaival együtt írott és kiadott, Valóban mi lesz velünk (1969) című. Azok, akik a vajdasági magyar irodalomban frontáttörésnek számító két költői megszólalásmódról beszélnek, Domonkosra vonatkozóan általában ezekre a versesköteteire gondolnak, s nem alaptalanul. A(z akkor még) jugoszláviai magyar irodalom versbeszédének, lírai diskurzusának megújítása valóban e Domonkos-kötetek és a korai Tolnai-líra néhány kötetének (Homorú versek, 1963; Sirálymellcsont, 1967; Agyonvert csipke, 1968) versanyagához köthető. Csakhogy, ha ma vagy az utóbbi egy-két évtizedben Domonkos István neve elhangzik (elhangzott), a név asszociációs holdudvaraként nem a Rátka vagy az Áthúzott versek, a „hőskor” kötetinek címe merül fel, hanem az előbbiekben említett két kultikus költeményé, a Kormányeltörésben és a Kuplé címe. Vagyis annak a két költeménynek a címe, amelyek Domonkosnak a líranyelv depoetizálásának programját meghirdető két (két és fél) verseskötete után íródtak. Ami persze nem azt jelenti, hogy csökkent volna a Rátka vagy az Áthúzott versek költészettörténeti jelentősége. Hanem egy újabb paradoxont jelent. Az Áthúzott versek után, óta ugyanis nem íródott és jelent meg újabb költeményeket tartalmazó Domonkos-kötet. A Kormányeltörésben című (Ister, 1998) csupán válogatást nyújt az 1958 és 1994 közötti költeményekből, magában foglalva a két (két és fél) verseskötet után íródott négy verset, köztük a kötet címadó poémáját és a Kuplét is. Ami annyit jelent, hogy Domonkos az Áthúzott versek után költőként jóformán elhallgatott. A hetvenes évek közepén egy publicisztika- (Redőny, 1974) és egy gyermekverskötete (Tessék engem megdicsérni, 1976), a nyolcvanas évek második felében pedig egy elbeszéléskötete (Önarckép novellával, 1986) jelent meg, 1979 óta pedig Vajdaságot elhagyva Svédországban él, s ezt az alkotói csendet csak néha, nagy időközönként töri meg egy-egy lírai alkotásával. Ennek az alkotói csendnek az időnkénti megtörései épp emiatt különös hangsúlyt kapnak – főként ha olyan versszövegeket revelálnak, mint a két előbb említett s a mostani hosszúvers.
      Mindezt azért volt érdemes részletezni, mert úgy gondolom, hogy a mostani, kötetnyi terjedelmű YU-HU-Rappel, ezzel az alkotói csendet hosszú évek után újra megtörő hosszúverssel teljesedik ki Domonkos létverseinek az a trilógiája, amelynek nyitó és középső tételét az előbb említett két költemény képezi. Tehát: Kormányeltörésben – Kuplé – YU-HU-Rap.
      A Symposion több korosztálynyi (líra)kontextusából Fenyvesi Ottó Csönd-Óceánja úszik be az olvasói emlékezetbe, hiszen Domonkos három említett költeménye, hosszúverse  is ilyen csendóceánból merül fel, s a metafora logikája mentén haladva okkal tolul fel a kérdés: mit rejt a minden hangot magába fojtó óceánból kiemelkedő három jéghegy víz alatt maradt (állítólag) kilenctized része? Azaz mit nyújthatott volna ez a költészet, ha Domonkos nem a versek „áthúzását”, az elhallgatást, a nagy időközönkénti ritka megszólalást s földrajzi értelemben sem a kivonulást választja a vajdasági magyar irodalomból? A kérdés, persze, mivel szónoki, a levegőben marad, megválaszolatlanul. Sőt, inkább hárítja a választ, mint hogy válasz után kiáltana. Annál is inkább, mert az új verseskötet egyetlen hosszúversét megelőző Előszó még véletlenül sem a megíratlanul maradt versek hiányát panaszolja fel. Épp ellenkezőleg: metaforikusan, a hosszú idő utáni költői megszólalás kínos körülményeire utalva a „tengelytöréses jármű újbóli beindításáról” beszél, az alábbi „aranyat érő” tanáccsal látva el a fiatal költőket: „Gyártsatok bármit, kínai kocsonyát, zárdaszüzet gipszből stb., csak verset / Ne! /Ne! / Ne!” A mondat váratlan, meglepetésszerű képzettársításaival, látványos verstagadó gesztusával, révoltjával jellegzetesen domonkosi, hiszen a költő (s vele együtt a fiatal Tolnai) korai líratagadó gesztusaira utal (nem függetlenül a neoavantgárdnak a vers halálát bejelentő és erre gyakran szövegszerűen is rájátszó poétikai gesztusaitól). E negatív tanács értelmében ugyanakkor visszamenőleg is figyelmet kér magának Domonkos már idézett, régebbi virtuális parancsa a Der springt noch auf! –ból („HALT! költészet”). Újabb paradoxonként pedig – miként a trilógia első két tételének esetében is – az önmagát és másokat is csendre, némaságra intő gesztus ellenében, mintegy ellenpéldaként, íme az újabb  hosszúvers, a YU-HU-Rap.
     
Míg a Kormányeltörésben címének hapax legomenonja Balassit idézi (ahogyan a Der springt noch auf! Radnótit), a Kuplé és ez az újabb költemény címével a zenei műfaj auráját vonja maga köré. Mégpedig nem is akármilyen zenei műfajokét: a „refrénes szerkezetű, csípős, rendszerint időszerű célzásokat is tartalmazó”, dramatikus eseményt megjelenítő, egyszerű, igénytelen dallamra írt, recitálva énekelt, kabarédalszerű kupléét1, valamint a szintén elhallgatott tartalmakat recitálva kibeszélő, hangsúlyos, szándékosan mechanikus hatást keltő rímek által intonált „vulgáris” műfajét,  a rap-ét. E zenei műfajok magaskultúra alatti pozíciójára, igénytelen és vulgáris jellegére való utalások tágabb értelemben a neoavantgárd szubkultúra iránti érdeklődésével, szorosabb értelemben pedig a Tolnai- és Domonkos-líra depoetizáló attitűdjével hozhatók összefüggésbe. Mindehhez Domonkos István (nemcsak lírikusi) pályáját tekintve hozzá kell számítani „alternatív, modern jokulátori [...] songénekes, gitáros és dzsesszzenészi”2 múltját és fellépéseit is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az interneten információt lehet szerezni arról, hogy támogatást kapott egy, a JU-HU-Rap kötet versanyagának megzenésítésére és koncertformában való előadására irányuló projekt.) Ahogyan azt is lényeges megjegyezni, hogy Tolnai és Domonkos szinte egyidejű, párhuzamos 1963-as fellépésében nemcsak lírájuk rokon jellegű depoetizáló attitűdjeit, de e két költészet eltéréseit, különbözőségét  is fel kell ismernünk. Nevezetesen azt, hogy kettejük közül Domonkos István költészete nemcsak a megidézett zenei műfajok, de a versek hangzóságának (a bár szabálytalanul feltörő, de létező rímek és a dalszerűséget eredményező refrének) tekintetében is inkább a zenei, míg Tolnai magánmitológiájából merítkező motívumvilága és asszociációs verstechnikája inkább a vizuális effektusokra alapozódik. (Ez utóbbi pedig Tolnai képzőművészeti érdeklődésével és ihletforrásával függ össze.)
     
Kormányeltörésben című poémában egyrészt az anaforás megoldások, az „én lenni...” sorjázása teremt strukturális összefüggéseket, minek eredményeként az olvasói figyelem a verssorkezdésekre, az anafora által keltett hangsúlyokra irányul. Másrészt pedig ott a nagyjából oldalanként felhangzó refrén, amely a laza szabályossággal, inkább szabadversszerűen kanyargó szövegtömböket egyszerre tagolja és rántja egybe. Míg az előző effektus inkább a gépies ismétlődés mechanikus, „daráló” hatását kelti, a refrénszerűen ismétlődő líraszekvencia (az „élet [különféle, groteszk körülmények közepette] ... vágni engem nyakon”) két ellentétes  impulzust egyesít. A határozórag analógiájára épülő (értéktelen) rímek (havon, lapon, északon, márványtalapzaton, vakon... – nyakon) valamelyest leszállítják e szekvenciák esztétikai értékét, az antropomorfizált „élet” nem mindennapi, hangsúlyozottan groteszk cselekvésszituációk kontextusába való váratlan behelyezései viszont különös szikrát vetnek  („én menni külföld / talpalni csikorgó havon / élet nercbundában jönni / vágni engem nyakon”; „nappal mutogatni / este tapogatni / éjjel hófehér lapon / élet hegyes fák közül jönni / vágni engem nyakon”; „én állni márványtalapzaton / élet lábujjhegyre állni / vágni engem nyakon”; „én gyáva rezegni nagyon / váróteremben élet légycsapóval / vágni engem nyakon” stb.) – sőt  a lírai „szerep” áthelyezésével még inkább fokozódik a groteszk hatás („a szivárványos északon / marx jönni fehér kesztyű / vágni engem nyakon”).
      Ugyanakkor már a Kormányeltörésben tompább és erőtlenebb rímei között is megmutatkozik az az eljárás, amikor a rím azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy irodalom alatti, régies vagy idegen szavakat csendít egybe köznyelvi vagy épp idegen szavakkal (potom–vándorbotom, fráter–pszichiáter, bálok–kannibálok).
      A Kuplé épp az utóbbi rímeffektust aknázza ki. Először épp a (mindig hangsúlyos) versindítás rímhelyzetében, amikor az idegenszerűséget/ európaiságot/városiasságot az otthonszerűséggel, a pannon lösszel és provinciális szegénységfogalommal ütközteti (bonnban–porban), másodszor pedig, amikor a refrénszerűen ismétlődő sorok rímében szintén idegenség és otthonosság, köznapi és művi-művészeti, azaz groteszk módon nem összeférő minőségeket ütköztet – és mos egybe a hangzásanalógia által (verebek tolla–Magia Polla). A Kuplé első felütései és refrénje révén is dalszerűbb, miként a címbe emelt zenei műfajmegnevezés is utal erre, sőt további rímmegoldásainak hangzósága is fokozza e zenei-dalszerű effektust (hártya–kártya, szalonban–szalonka–szalonna, szaloning–fitying, viccben–szalonspiccben, pontok–szalonkacsontok, kemények–rotósütemények stb.). A felsorolt rímpárokban újra a Kormányeltörésben rímhelyzeteire, a nyelv irodalom alatti, népi, idegenszerű regisztereinek groteszk egymáshoz rendeléseire ismerhetünk.  A rím effektusai által keltett hangzóság itt még tovább fokozódik az olykor mozaikszerűen, illetve a rész-egész összefüggéseire épített tiszta rímekben (összecsendül–csend ül, ülök–szalonkacsülök, gamba–valagamba, állt–szitált, hentesek–bennfentesek, emeleten–feleleten).  A vers vulgáris lexikai elemei az eredendően „igénytelen dallamra írt kupléműfaj” szubkulturális regisztereit célozzák meg.
      Mindez még kiemeltebb funkciót kap a rap „vulgáris” műfajában, amelynek recitáló-parlandós, szaggatott, dadogó előadásmódjára utalnak a szándékosan monotóniára épülő, gyakran a kínrímek hatását keltő egybecsengések (rögtönbe–börtönbe, résen–érintésem, kopogtat–lobogtat, díjakat–szíjakat, hidegek–idegek, kerestek–elestek, hullán–hullám, csecse nő–csecsemő, rácson–karácsony, nyája–harisnyája, ősök–hősök, avas–ócskavas, kerítés–terítés stb.), amelyek között külön csoportot alkotnak az e hangoknak a magyar nyelvben közismerten megterhelt, gyakori előfordulási arányát még inkább kiemelő rímmegoldások (elme– kelme, leletek–veletek, nyertem–lenyeltem stb.).
      A rap-versben egyszerre három refrén is kering, fokozva a zenei műfajra való rájátszást. A „futna szélnek / ki a télbe / mind ki úgy tesz / mintha élne” és az azonos metrikában íródott, több változatban is előforduló másik refrén („ez a való / versbevaló / ez a halott [való, költő] szemrevaló”) magyaros-ütemhangsúlyos verselésmódjával keményebb ritmust visz a versbe, különösen a második, változékonyabb refrén. Az utóbbi önrímeivel is recitatívszerűvé teszi a dikciót.  A verskezdő strófa („a sánta boldogsággal lejtettem / éppen / mikor a bajok lekértek”) refrénszerű ismétlődéseire mindez nem mondható: változó szótagszámú soraival inkább széttartó, mint kompakt szerkezeti egység. Inkább indító jelzős szerkezetével (a sánta boldogság oximoronszerűségével) hívja fel magára a figyelmet, ugyanis az egész költeményen végighúzódik ez a groteszk kettősség. Sőt kissé a másik két refrénre is ráillik, hiszen van bennük valami nagyon versszerű és dalszerű (nyilván a feszessé tett ritmus révén), de valami ügyetlenszerű, ügyetlenkedő (rap-es) dadogás is. Domonkos István iróniára hangolt versbeszédének tapasztalata alapján ezt nyilvánvalóan szándékolt ügyetlenszerűségként kell elkönyvelnünk.
      Bár Bodor Béla az Élet és Irodalomban publikált kritikájában azt írja, hogy a kötet/hosszúvers címe „valójában metaforikus”, s hogy a szöveg „hangzáskészletét tekintve ritkán emlékeztet a pergő ritmusú túlrímelt dikcióra, ami ezt a popzenei formát vagy akár annak  stilizált irodalmi változatait (Kemény István, Térey János, Fiáth Titanilla és mások munkáit) jellemzi”, „kétségkívül zenei képzeteket keltő verselés ez, de hol a sanzon, hol a kuplé, hol a sramli, hol a csujogató előképeit követi; egészében pedig inkább az összetett zenei formákra, talán leginkább a szvitre emlékeztet, ahogy a különböző daltémák, strófa-fragmentumok egymásra következnek”.3 Sanzon, kuplé, sramli, csujogató, szvit... – poéma, rap, tehetjük még hozzá. Tulajdonképpen ez az a „zenei vonal”, ami a három hosszúverset egybefogja, s teszi trilógiaként olvashatóvá, hozzászámítva ehhez még létvers- és refrénekkel megszakított szabadvers-jellegüket.
      A „zenei vonal” mentén haladva ugyanakkor a három poéma különbségei, eltérései is felsejlenek. Míg a Kormányeltörésben a Gastarbeiter-sorsból kiindulva az otthontalanság-idegenség élményét az infinitivusok által általános otthontalanság- és idegenségélménnyé időtleníti, s a nyelvben való otthontalanság- és idegenségélményig ível, a dalszerűbb Kupléban (a zenei műfaj szabályaihoz is igazodva) oldottabb zeneiséggel szólal meg az inkább életrajziságba-költőlétbe oldott narratíva (l. az „én nem születtem bonnban”, valamint a „fogpiszkálóba fogódzva / léptem az irodalomba” két fő tematikus szálat). S az eltérés is látványos: az „én lenni” infinitivusi kezdőformulát itt a nagyon személyes „én nem születtem...” váltja fel. Ez a fajta személyes felütés uralja a YU-HU-Rap versindítását is, épp a vers más szerkezeti egységeiben is új narratívát beindító refrénjében: „a sánta boldogsággal lejtettem / éppen / mikor a bajok lekértek”. Ebben a verskezdésben mindenképpen figyelemfelkeltő a két ellentétes minőséget jelző fogalom, a boldogság és a bajok groteszk egymás mellé állítása. Ugyanakkor mindkettő elvont fogalom, s eléggé tág meghatározhatatlan tematikus aurát sejtetnek. Ez a költemény kontextusának egészében is érzékelhető lesz. Mintha a kivonulással létrejött térbeli távolságra most, több évtized múltán, az időbeli távolság is rátelepedne, s a kettő olyan perspektívát teremtene, amelyből csak általánosságban láthatóak be, szemlélhetőek a dolgok. A létvers kategóriájába persze ez az általánosság is belefér, hiszen a költemény egészének hangulati aurája (és iróniája) egységesnek és hitelesnek tűnik. Bodor Béla e narratíva tematikus részletei között a test romlását, a pusztulás „egyre elvontabb” képeit, az önelvesztést, a hazátlanságot említi, mondván, hogy itt inkább „a narrátor önnön elméjében és testében való idegenségről” beszélhetünk. Utasi Csaba a Hídban arról ír: „Ezek a bajok a szövettan, a kémcsövek és leletek világa felől érkeznek, élet és halál határmezsgyéjéről, s alkalmasint épp ebben kell látnunk annak fő okát, hogy Domonkos Istvánnak újra meg kellett szólalnia.”4 A továbbiakban pedig az emberi létezésre vonatkozó permanens romlási folyamatról, szétesettségtudatról, kisemmizettségérzetről, végső kiszolgáltatottságról beszél. S ha most a másik két refrénre is visszatérünk (Utasi ezek kapcsán szövegbe ékelődő kuplés „mellékdalok”-ról beszél5), feltűnik, hogy ezek már nem is személyesek, sőt a „futna szélnek...” kezdetű folytatása, a „mind ki úgy tesz / mintha élne” egyenesen általánosító jellegű. Miként mindenkire, a vers lírai énjére is vonatkoztatható. Mintha élnénk. Mintha lenne (sánta!) boldogság... Groteszk élmények és részletek indulatos felsorolását, sorjáztatását követő, keserű felismerés ez, ám abban a pillanatban, amikor a tragikum burka megképződne, lecsap az irónia, vagy pedig a „bajok” recitatívszerű felsorolása belefúl a refrén(ek egyiké)be. Domonkos hosszúverse semmiféle igazságtételt nem fogalmaz meg. Csak felsorol („beolvas”), s mindezt ironikus felhangokkal látja el, s refrénben, songban oldja fel. Majd újra elölről. A konzekvenciák levonásának szerepét a refrének töltik be, illetve helyettesítik. Mint ahogyan Bodor Béla írja: „A mondókaszerű refrének a maguk sztereotip módján megszakítják a szöveg folytonosságát, helyettesítenek valamit. Egyfajta időzés ez a szöveg világában, bizonysága, megélése a versben-létnek anélkül, hogy valami újat kellene gondolnunk vagy megértenünk.”6 Valóban van valamilyen rezignáció Domonkos István rap-jében.  Mintha maga is belecsömörlött volna  abba, hogy mindarról, amit az eddigiek során megélt, gondoljon valamit, s minden erőfeszítésével arra törekedjen, hogy megértse. A világot, a létet, önmagát, önnön testét, lelkét, a szövettant, a leleteket, a kém- és górcsöveket. Hogy „magyar-ázzon”...
     
A verstrilógia három költeménye között mindenképpen a Kormányeltörésben képviseli a legmagasabb esztétikai szintet – s talán nem leszünk ünneprontók, ha megjegyezzük, hogy a YU-HU-Rap viszont a leggyöngébbet. Magyarázható lenne ez a mindennapi vagy legalább rendszeres költői ujjgyakorlatok hiányával. De van itt egy költői csavar is: amikor ugyanis Domonkos azt írja versének címébe, hogy Kuplé vagy Rap, szándékosan is az alacsonyabb „rangú” műfaj választásához folyamodik. A szubkultúra magaskultúrától távolabb eső, „értéktelenebb” műfaját választja, s ebben van némi költői irónia. Kérdés, hogy hová vezet tovább e lefelé, a mélyésgbe tartó út.
     
Végezetül pedig a cím „YU-HU”-rövidítéséről. Domonkos a kötet fülszövegében azt írja, hogy „majdnem úgy hangzik, mint a Juj-juj! Vagy: Hú-hú-hú... A jujuj a tragikus hangütést húzza alá, a húhúhú az elbizonytalanodott jókedvét (mely álnokul lapít az iszonyatban) a versnek.” Talán nem túlzás megkockáztatni, hogy a YU-HU rövidítésként is értelmezhető: a jugoszláviai magyar, azaz annak a földrajzi-kulturális régiónak (és regionális irodalomnak) a rövidítéseként, amelyből Domonkos István létélményeinek nagy hányada és költészetének túlnyomó része ered. (Noran, Bp., 2008)

 

1 L. az Idegen szavak szótárának és a Világirodalmi lexikon ide vonatkozó szócikkeit. 

2 Thomka Beáta Előszavából. In: Domonkos-symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Szerk.: uő. Kijárat Kiadó, Bp., 2006. 9. 

3 Bodor Béla: Juj-juj! Vagy hú-hú-hú...? Élet és Irodalom, 2008. 38. sz., http://www. es.hu/print.php?nid=20836 

4 Utasi Csaba: A lírai én elszakad a sánta boldogságtól. Híd, 2008. 9., 77. 

5 I. m., 78. 

6 Bodor Béla: I. h.

A hosszúvers vonzáskörében (Géber László: Szöveg szalonna)
(Híd. 1994/10–11.)
A hosszúvers vonzáskörében. Géber László: Szöveg szalonna, Gemma Könyvek 31, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1994. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Lexikon.yu/mi. Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon. In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Énekes Krisztina suhanása (Juhász Erzsébet: Senki sehol soha)
(Híd. 1992/10.)
Énekes Krisztina suhanása (Juhász Erzsébet: Senki sehol soha). In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Az újvidéki villamostól a bécsi expresszig (Juhász Erzsébet: Határregény)
(Híd. 2001/11–12.)
Az újvidéki villamostól a bécsi expresszig (Juhász Erzsébet: Határregény). In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezése. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szülőhely-mítosz, kisvárosélmény – tágabb horizontok
(Hungarológiai Közlemények. 2003/1.)
Közép-kelet-európai requie. Jung Károly költészete és a Barbaricvm. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
„Kegyetlen, komor férfikor” (Jung Károly: Mogorva Héphaisztosz)
(Híd. 2002/11–12.)
„Kegyetlen, komor férfikor” (Jung Károly: Mogorva Héphaisztosz). In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
„Metronómszigor”? (Sinkovits Péter: Határsáv)
(Híd. 1993/9.)
„Metronómszigor”? (Sinkovits Péter: Határsáv). In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
A lélek átmenetei (Kávai M.: Emlékversek)
(Híd. 1995/1–2.)
A lélek átmenetei. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Kiűzetés a versvilágból (Ladik Katalin: Kiűzetés)
(Híd. 1989/6.)
Kiűzetés a versvilágból. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szürke háttér, fekete keretben (Maurits Ferenc: Szürkület, szürkületben)
(Híd. 2006/12.)
Reflexió és önreflexió (P. Nagy István: Holt idény)
(Híd. 1993/5–6.)
Valóban: honnan hozta? (Nagy Zsuzsa: Szakítok éneket)
(Híd. 2005/7–8.)
Valóban: honnan hozta? (Nagy Zsuzsa: Szakítok éneket). In. Harkai Vass Éva: Tolsztoj és Kierkegaard Berlinben. Bírálatok, szövegértelmezések. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Átrendezés és rekapituláció (Pap József: Jegy)
(Híd. 1987/11.)
Átrendezés és rekapituláció (Pap József: Jegy). In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, 1998.
Egy „könnyv” verseiről (Papp p Tibor: Könnyv)
(Híd. 1992/1–2.)
Egy „könnyv” verseiről (Papp p Tibor: Könnyv). In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Sinko Ervin-díj (1994., 1995.)
(Tanulmányok. 1995/28.)
Play classic! (Szabó Palócz Attila: Résnyire nyitva)
(Híd. 1993/11.)
Play classic! (Szabó Palócz Attila: Résnyire nyitva). In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Teória, polémia, megértés (In memoriam Bányai János, 1939–2016)
(Híd. 2016/4.)
Szakirodalom az alkotóról
Gondolatok a legújabb jugoszláviai magyar líráról. In. Mozgó Világ. 1978/8.
A ledőlő nyárhegyek pillanata
Szerző
Szorongásos álmok
Szerző
Álomkisülések
Szerző
Dicsértessék a forrás
Szerző
Szólakta táj – hiányokkal. In. Alföld. 1979/12.
Szerző
Harkai Vass Éva: Nyárkisülések. In. Forrás. 1980/7.
Szerző
A diófa világfa
Szerző
Feljegyzések Harkai Vass Éva episztoláiról. In. Magyar Szó. 1996. szeptember 9.
Szerző
A diófa világfa. In. Bori Imre: Írók, események, jelenségek. Tíz év tanulmányaiból, feljegyzéseiből. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
„Elmúlt telek s nyarak, melyekben otthonosak voltunk”
Méregkeverés és ágyúdörgés. In. Polisz. 1997/11.
Szerző
Végpontok közt feszülő élet (Harkai Vass Éva: Így éltünk)
Szerző
Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló; Németh István: Ünnep Raguzába
Szerző
Nincs megálló (Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló)
Szerző
Tanulmány és kritika
Egy életrajz metaforái
Szerző
Végpontok közt feszülő élet (Harkai Vass Éva: Így éltünk)
Szerző
„Elmúlt telek s nyarak, melyekben otthonosak voltunk. In. Fekete J. József: Próbafüzet III. Könyv az irodalomról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2001.
Magyar művészregények
Az egyik (lehetséges) út a művészregények felé
A dekoratív nyártól a történelmi télig
Szerző
A dekoratív nyártól a történelmi télig. Harkai Vass Éva költészetéről. In. Utasi Csaba: Mindentől messze. Esszék, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2002.
Szerző
Harkai Vass Éva: A művészregény a 20. századi magyar irodalomban
Szerző
Könyvek a Vajdaságból. In. Márkus Béla: Tények és képzetek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2005.
Szerző
Egy regénytípus körbejárása (Harkai Vass Éva: A művészregény a 20. századi magyar irodalomban)
Szerző
A Kálvária télen (Harkai Vass Éva: A város bejáratánál)
Szerző
Vass Éva. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. 3. köt. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Belgrád, 2003.
Szerző
Megérteni és megnevezni (Harkai Vass Éva: Rések és korosztályok)
A romok tetejéről
Szerző
A Kálvária télen. In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Forum Könyvkiadó Intézet, Újviédék, 2007.
Szerző
„időbe zárva és időtlenül” (Harkai Vass Éva: Mi volt szép C.-ben?)
Szerző
„...egybeírni a széttartó történeteket...” (Harkai Vass Éva: Mi volt szép C.-ben?)
Megérteni és megnevezni. In. Angyalosi Gergely: A minta fordul egyet. Esszék, tanulmányok, kritikák. Kijárat, Budapest, 2009.
Élmény és lírai gyakorlatok (Harkai Vass Éva: Mi volt szép C.-ben?). In. Bányai János: Költő(k), könyv(ek), vers(ek). Könyv és kritika IV. Forum Könyvkiadó Intézet, Újviédék, 2010.
Szerző
„Ironikus múzsa”. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel Könyvek, Szabadka, 2011.
A nosztalgia tárgyáról. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel Könyvek, Szabadka, 2011.
Harkai Vass Éva: A művészregény a 20. századi magyar irodalomban. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Irodalmunkról, egy breviárium okán is. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Elolvasom
Költő és kritikus, ha találkozik. Harkai Vass Éva: Szív és nők, igen és nem
Szerző

Költő és kritikus, ha találkozik

Harkai Vass Éva: Szív és nők, igen és nem

Farkas Zsolt 1996-ban kiadott monográfiája és András Sándor Az otthonos idegen című 2011-es tanulmánykötete után Harkai Vass Éva szubjektív értelmezői leltára üde színfoltja a Kukorelly Endréről szóló irodalomnak. Már csak azért is, mert szerzője meg sem kísérli a tudományosság látszatát kelteni, mindvégig megmarad jó szemű szakmai befogadónak, aki – ha nem lenne ez egy irodalomtörténész esetében teljességgel irreleváns – egyszerűen csak szereti a Kukorelly-könyveket. Hogy ennek mi az oka, arról ő maga ír, amikor arra a kérdésre próbál választ adni, hogy mitől jó Kukorellyt olvasni: „Attól, hogy rokonszenves ez a szövegekben megkonstruált, magát nem feltétlenül mindentudónak, sőt egyáltalán nem mindentudónak elénk állító én. Attól, ahogyan a legkevésbé irodalminak tűnő diskurzusból irodalmat csinál. Hogy a szándékolt ügyetlenkedésekben, szögletes gesztusokban önmagunk ügyetlenkedéseire és szögletességére ismerünk. És hogy mindez csak felszín, látszat.” S hogy mi van ez alatt a felszín alatt? A berögződött közhelyek szétszerelésének, a hétköznapi frázisok megbontásának igénye, hogy „álbölcsességektől és pátosztól megfosztva rámutassanak esendőségünkre”, és egy működésképtelen, de magát nagyon is működőképesnek mutató világ apró részleteinek bíráló, olykor parodisztikus leleplezése. Ezekből áll össze a Kukorelly-fíling, na meg „a metszett elhallgatásokat papírra vető és rejtett utalásokat író” Kosztolányiból, megspékelve Thomas Bernhard-, Gottfried Benn-, Nietzsche- és más mottókkal, intertextusokkal, s persze Mészöly éles tekintetével.

A Szív és nők, igen és nem kihagyásokkal ugyan, de végigpásztázza az életművet, bevezetőjének ígérete szerint műnemi kategóriákat és megjelenési időt alapul véve, de – mint később kiderül – ezzel meg is vezeti az olvasót, hiszen az első blokk versesköteteket elemző írásai között akad egy kakukktojás, a rövidprózákat tartalmazó Mintha már túl sokáig állna című könyvről készült kritika. S mintha csak ezzel igyekezne éberen tartani az érdeklődést, meg is találjuk benne a magyarázatot a látszólag nem megfelelő elhelyezésre: hogy tudniillik a Kukorelly-oeuvre műfaji képlékenysége, a líra és a próza közötti határvonal átjárhatósága miatt csak az biztos, hogy szöveg van.

Izgalmas egyébként tetten érni ezen az 1996-os recenzión az irodalomelméleti terminus technicusok változását, így a próza kifejezés jelentésbeli módosulásait a műfajspecifikus jegyeket eltörlő posztmodern eljárások miatt. Ez a gyűjteményes kötet ugyanis alakulásában mutatja meg nem csupán a Kukorelly-opust, hanem Harkai Vass Éva interpretátori pályáját is: az 1987 és 2011 között készült esszék, kritikák és tanulmányok kaptak benne helyet, tehát csaknem huszonöt év termése. Kisebb részük első közlés, többségüket a Híd, a Jelenkor, a Kalligram és a Parnasszus folyóiratokban meg a Hungarológiai Közleményekben publikálták, vagy tanulmánykötetekben láttak napvilágot. Az első darab a Manière-ről szól, kiemelve azt az iróniával átitatott modorosságot, amely a későbbi Kukorelly-szövegeknek is meghatározójuk lesz: a depoetizáltságot, az alulstilizáltságot, a szándékos nyelvi devianciát, amely azonban az utóbbi időben valamiféle klasszicizálódási folyamaton ment keresztül. A másik jellegzetesség, ami a Harkai-kötet középponti eleme, a vándorló szövegek motívuma: régiek és újak együtt sodródnak, élnek szimbiózisban, kerülnek más kontextusba, új jelentésárnyalatokat felvillantva. Ilyen, műnemek és nyelvi elvárások feletti zónában kerekednek ki Kukorelly írói-költői világának témabokrai: Budapest, a Szondy és a Szív utca és környéke, a család, az iskola, az úttörőtáborok mint a rendszer kicsiben, a katonaság, az utazások, a társak mint a társadalmi interakciók kicsiben, a foci, a lányok stb.

A kötet második fejezete a prózakötetekről szóló írásokat sorakoztatja fel: szembeötlő a szerző elfogultsága egyetlen regény, a TündérVölgy avagy Az emberi szív rejtelmeiről irányába, hiszen erről egy rövidebb és egy hosszabb – alaptételeiben megegyező – bírálat is bekerült a válogatásba. Ugyanilyen fontosnak nyilvánítódik a Vojtina redivivus című Arany-palimpszeszt, amely a harmadik, kötetfüggetlen, általános poétikai jelenségekkel foglalkozó blokk centrális írásának tárgya és több szöveg visszatérő fordulata: ennek értelmében az én destruálásában, alászállításában, a „hübriszközeli helyzet”-ek kerülésében, a nyelvből konstituálódó én-fogalomban, s egyáltalán az énmeghatározás problematikusságában jelölhetők ki a Kukorelly-féle ars poetica főbb pontjai. S hogy miben jelölhetők ki a Harkai-féle értelmezői ars poetica főbb pontjai? Az irodalomtörténész jelentős életművekre már a kezdetekkor azonnal lecsapó érzékenységében, a folyamatos kritikusi odafigyelésben és önfelülbírálatban, s ennek ellenére a több mint két évtizednyi időtávban készült írások sajátos összecsengésében.

Értelmezői otthonosságérzet (Harkai Vass Éva: Szív és nők, igen és nem. Írások Kukorelly Endréről)
Szerző
Vers és napló ötvözete (Harkai Vass Éva: Ami feltárul s ami nem); „Dokumentumpróza” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)
Szerző
Interjúk
Különszobában
Szerző
Különszobában – Beszélgetés Harkai Vass Éva költőnővel
Harkai Vass Éva videóinterjú
Elolvasom
„Minden nagy mű létezéskalauz”

„MINDEN NAGY MŰ LÉTEZÉSKALAUZ”

Miért éppen Kukorelly Endre eddigi életművét választotta egy irodalomtörténeti monográfia tárgyául?

Harkai Vass Éva: A Szív és nők, igen és nem című kötetem alcíme: Írások Kukorelly Endréről – ilyen egyszerűen. Kukorelly több műfajú szerző, de a műveiről írott kötetem is több műfajba sorolható írásokat (kritikákat, tanulmányokat, vers- és prózainterpretációt) tartalmaz, tehát semmiképpen sem tekinthető monográfiának a szó hagyományos értelmében. Már amiatt sem, mert végigpásztáz ugyan az eddigi életművön, részben Kukorelly köteteinek műfajait/műnemeit (versek és rövidprózák, regények), ezen belül pedig a kötetek megjelenésének időrendjét követve, ám kihagyásokkal. Irodalomtörténeti íve van tehát, de nem hagyományos monográfia.

Egy hagyományos monográfiának az egész életművet kell felölelnie, a szerző minden kötetére, alkotói pályájának minden szakaszára ki kell térnie. Valamiféle rendet raknia az életmű káoszában. Kukorellyről Farkas Zsolt írt ilyen hagyományos értelemben is felfogható monográfiát (Farkas Zsolt: Kukorelly Endre. Kalligram, Pozsony, 1996), a monográfia létrejöttének idejéből következően, természetesen, csupán az írói-költői pálya 1995-ig terjedő szakaszát követve. Tavaly még egy tanulmánykötet jelent meg a szerzőről, ez András Sándornak Az otthonos idegen című könyve (Kalligram, 2011), amely szintén nem hagyományos monográfia. Néhány nagy tanulmányt tartalmaz Kukorelly költészetéről, valamint a TündérVölgy és az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című regényeiről. E tanulmánykötet megjelenésének éve jelzi, hogy a szerző 60. születésnapja alkalmából állt egybe és látott napvilágot.

Kukorelly 1986-ban megjelent, második, Manière című verseskötetétől kezdődően kísérem figyelemmel ezt az életművet: verseit, kisprózáját, regényeit. Az említett kötetéről 1987-ben jelent meg kritikám a Hídban, ez volt az első írásom Kukorellyről. Ettől kezdődően kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de folyamatosan publikáltam kritikákat, tanulmányokat frissen megjelent köteteiről, többnyire a Hídban, de a Jelenkorban, a Kalligramban, a Parnasszusban is. Ezen kívül pedig tudományos tanácskozásokon is foglalkoztam olyan kérdésekkel, amelyek a szerző eddigi életművének hangsúlyos vonásait, sarkalatos pontjait világítják meg. Ebből a folyamatos olvasói-kritikusi figyelemből következett az ötlet, hogy egy kötetbe gyűjtsem a róla szóló írásaimat.

Ösztönzik-e a Harkai Vass Éva-olvasatok az alkotásmódjára jellemző ön-átírás, variálás folytatására?

Kukorelly Endre: Ösztönöz mindenféle visszajelzés, kritika. Hát igen, mondjuk az ad hominem, a személyeskedés kikészít. Föl is készít, volt benne részem, főleg az Ezer és 3 című regénnyel kapcsolatban. Vagyis bonyolult, nem biztos, hogy ami nem öl meg, az megerősít, van az, hogy látszólag túléled, noha megölt. Éva mindenesetre végigzongorázta a könyveimet, szinte mindegyikről írt, ez nagyon megtisztelő, zavarba hoz, és komolyan hat rám. Nagy érzés, hogy egy szakember, aki lát a pályán, veled foglalkozik, odafigyel rád, komolyan vesz, és szereti, amit csinálsz, noha végtelen sok minden van a létezésben, amit mind-mind komolyan lehetne venni. Ami az átírást-variálást illeti, az baromira nem szórakoztat, kifejezetten fáraszt és dühít, nem passzióból csinálom, csupán abból a belátásból, hogy újra meg újra rá kell jönnöm, a szövegeim nem elég jók, csomó minden nincs bennük a helyén, nincsenek befejezve, és így tovább. Amikor javítok rajtuk, lehet, hogy tovább rontom ráadásul. Ha valaki a variációkat elemzi-hasonlítgatja, azt persze megértem, és kívülről nézve érdekesnek is tartanám, de nem érint jól, mert a gyenge verziókat legszívesebben eltüntetném.

Milyen jelentősége van annak egy írói életpályán, amikor irodalomtörténeti-kritikai kötet születik a szerző addigi tevékenységéről?

Kukorelly Endre: Kicsit túl nagy is. Gondolom, olyasmi enyhe, de kellemes halálközeli érzés, mindenesetre mementó. Zavarba jössz tőle, beindul nálad egyfajta hárítási processzus – például nem esel neki, és nem olvasod el álltó helyedben –, elpirulsz magadban, érzékelve hiúságodat, melyet ilyenkor ellenszenvesnek tartasz, és így tovább. Szembe kell nézned magaddal, például hogy vajon te mennyire figyelsz oda másokra. Ráadásul ez már a harmadik ilyen könyv. Szóval, túlzás. És persze ki ne vágyna ilyesmi túlzásokra.

Mi a különlegessége Kukorelly Endre írásainak? Miért jelentősek a magyar irodalmi kánonban?

Harkai Vass Éva: Ennek az életműnek egyik érdekessége a műnemi-műfaji képlékenység: hogy szabad átjárást biztosít líra és próza között. A verseknek gyakran van epikuma, a rövidprózák elhajlanak a líra felé, olykor nehéz megállapítani, hogy prózát vagy prózaverset olvasunk-e, esetleg szabálytalan sorokból épült költeményt. Ez a jelenség a neoavantgárd tradíciójával is összefüggésbe hozható, mely tradícióra Kukorelly írásművészete nem kis mértékben hagyatkozik. Rövidprózái is többnyire nélkülözik a hagyományos értelemben vett történetet, történetszilánkokból épülnek fel, de regényei, a TündérVölgy és az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív is követik ezt a fajta morzsalékos szerkezetet, hiszen számozott szövegrészeik még kisebb szövegtestekből állnak egybe. Vagy hullanak szét. Ezt a széthullottságot, morzsalékosságot pedig részben az azonos, jól felismerhető beszédmód és a különféle szövegkörnyezetbe bekerülő ismétlődések tartják egybe. Kötetem bevezető szövegében ezt a nagy elbeszélések darabokra hullásaként értelmeztem: olyan nagy elbeszélések darabokra hullásaként, mint amilyen például a gyerekkor, a Szovjetúnió (Kukorellynél ez szovjetónió), a közelmúlt Magyarországa vagy Budapest-narratívája.

Az életmű másik érdekes vonása a szövegek autotextuális jellegéből adódik. Az egész életműben szövegek vándorolnak, az újakkal együtt régiek, régebbiek sodródnak, megtartva szűkebb-tágabb kontextusukat vagy kiszakítva belőlük, új szövegkörnyezetbe állítva, új jelentéseket, jelentésárnyalatokat villantva fel. Még a líra- és prózaszövegek között is működik ilyen szimbiózis: ugyanazok a témák felmerülnek a versekben, a kisprózákban, de a regényekben is felismerhetők ismerős, már olvasott prózarészletek, témák, ötletek. Ilyen, műnemek és műfajok feletti zónában, övezetben kerekednek ki Kukorelly írói-költői világának gyakori, jellegzetes témabokrai: Budapest, a Szondy és a Szív utca és környéke, a család, az iskola, az úttörőtáborok mint a rendszer kicsiben, a katonaság, az utazások, a társak mint a társadalmi interakciók kicsiben, a foci, a lányok stb. És szólhatnék még Kukorelly verses- és kisprózaköteteinek, de regényeinek jellegzetes, ciklikus felépítéséről is, az iróniáról, a berögződött közhelyek szétszereléséről, a depoetizáltságról, az én lefokozásáról (lásd: „mogyoró van az Én tetején”), életrajz, fikció és emlékezet bonyolult összjátékáról, az irodalmon inneni és irodalmi ütköztetéséről, szövegeinek szándékos nyelvi devianciájáról, nyelvi vétségeiről, szójátékairól, intertextualitásáról stb. Mintha Kukorelly, akár verset, akár kisprózát, akár regényt ír, mindig ugyanazt csinálná, de mindig másként. A szövegeknek ez az együtt- és széthangzása, összetalálkozása és szétválása, a dolgok biztos pontról való kimozdítása izgalmas szövegteret hoz létre, amely egyszerre hat az ismerősség és az újdonság erejével, s amelyet jó olvasni.

Egyik interjúban úgy fogalmaz, többek között azért is ír, hogy elsősorban önmagát szórakoztassa… Milyen más mércék léteznek még?

Kukorelly Endre: Van mérőműszer, gyárilag amúgy mindenkibe beépítve. Művi – vagy természetesen előálló – szerkezeteket élvezettel tudunk befogadni, ha fel vagyunk rá készülve, és akinél ez jól be van járatva, elég pontosan jelez is, nagyon nem szívesen enged át akármit. A „szórakoztatás” alapfunkció, a szöveg mint élvezetforrás a legfontosabb számomra. Minden nagy mű egyfajta létezés-kalauz, én erre használom, egy mű élvezete más, rajtad kívüli „erős létezőkkel” való kompatibilitásodat jelzi. Ha szerencséd van, és jó volt a művészeti szocializálódásod, meg van oldva az életed, a műalkotásokat drogként fogyasztva egyszerűen jól fogod magad érezni a bőrödben. Ez a jó-érzés, a jól-lét az egyedüli mérce – mindenben a világon.

A líra és próza közötti ingázás hogyan hat az alkotásmódra? Visszahat-e Kukorelly Endre önmagára?

Kukorelly Endre: Ilyesmi műfaji gondjaim nincsenek, mindenfélét szeretek csinálni, és – most veszélyesen őszinte lesz, amit mondok – leginkább a versírásról igyekszem magam lebeszélni. Ez megy a legjobban, és azt gondolom, érdekes életstratégiának, úgy a legvidámabb, ha az ember nem a könnyű megoldások felé megy el. Ha fölhagyok azzal, ami „jól megy”, az különös adrenalinfröccs.

Elmondása szerint saját magától kedvence a Samunadrág című gyerekkönyv. Emellett a férfi-nő viszony foglalkoztatja leginkább íróként. Milyen műve van készülőben?

Kukorelly Endre: Van körülbelül 10 kötet-tervem, talán még gyerekszövegeket is írok majd. Most a Rom című könyvem harmadik, nagyjából az előző duplájára nőtt kiadásán dolgozom, de készül egy jókora korpusz, amelyben az irodalomról szóló írásaim szerepelnek, egy esszé-publicisztika-kötet, az összes verseim egyberendezése, színpadi szövegek, egy sporttárgyú könyvecske, a képzőművészeti írásaim stb. Parlamenti tapasztalataimról is írni akarok. Legjobban azonban az Ezer és 3 folytatása izgat, annyira, hogy igazából csak ez izgat.

Egy női szerzőnek mennyire tűnik macsósnak Kukorelly elbeszélője például az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szívben?

Harkai Vass Éva: A kötetemben Kukorellynek erről a legújabb regényéről is szerepel írásom, amelyet akkor írtam, amikor már kirajzolódott a kötet megosztott kritikai recepciója, főként a feminista kritika részéről. Tehát nem kerülhettem meg azokat a kitételeket, amelyek a mű én-elbeszélőjének „hímsoviniszta”, „macsó” vonásait és (férfi)dominanciáját hangsúlyozzák – és bírálják. Ebben az írásomban megkíséreltem az egész életmű, főképpen a regények kontextusába állítani az Ezer és 3-at, s ebből a perspektívából szemlélve a művet, kitűnt, hogy sokkalta rétegzettebb regény, mint hogy szövegéből csupán a férfidominancia demonstrálásának tényét bonthatnánk ki.

A Másik megismerhetőségével, valamint a sokasággal szembehelyezett egyediségével és egyedülvalóságával szembeni szkepszis, továbbá az életidő visszafordíthatatlansága és feltartóztathatatlan múlása már önmagukban is egzisztenciális tapasztalatot (és kérdéseket) rejtenek. Mindehhez hozzá kell még számítanunk a regénynek Kukorelly előbbi regényével, a TündérVölggyel harmonizáló hermeneutikai felismerését: ahogyan a TündérVölgyben az emlékezet, a múlt rekonstruálása, az Ezer és 3-ban a Másik (konkrétabban: a másik nem) megismerése az elbeszélő önmegismeréséhez, identitásának megleléséhez vezető út. Azaz én-tudatát előbb egykori önmagához viszonyítva, az újabb regényben pedig másokhoz, a (kiismerhetetlen) másik nemhez viszonyítva kísérli meg meghatározni. A Rom első és második, bővített kiadását is ide számítva egy még tágabb relációt is felállíthatunk. Nemcsak arra gondolok, hogy a Rom(ok)ból utak vezettek a TündérVölgybe (az ötvenes—hatvanas—hetvenes évek, a kitelepítések és a kitelepítéstől való félelem stb. tematizálása), a TündérVölgyből pedig az Ezer és 3-ba (gyermekkori élmények, nősülés, családi boldogság, az apa és anya alakja s a hozzájuk fűződő emlékek), hanem arra is, hogy e tágabb reláción belül a Rom(ok) közelmúlt-narratívája egy általánosabb (haza)képet, a TündérVölgy ezen belül egy személyes emlékezésnarratívát, az Ezer és 3 pedig a személyesen túlmenően az intimlét narratíváját fogalmazza meg. Nem konvencionálisan ugyan, ezzel nem kis esélyt adva a konvencionalitást számon kérő olvasói berzenkedésre. Kérdés azonban, hogy e három regényt átfogó s regényenként is bonyolult jelentésháló felfedésével szemben nem túlságosan behatároló, jelentésszűkítő, egyszerűsítő eljárás-e Kukorelly legújabb regényét csupán a feminista kritika mentén olvasni. Én úgy hiszem, hogy igen.

Ha az irodalomkritikus szól Önből, mely műveket tartja a legfontosabbaknak az életműből? Miért?

Harkai Vass Éva: Kukorelly életműve több mint húsz kötetet jelent, nem számítva ide az idegen nyelvekre fordított könyveit. De ide számítva például eleddig egyetlen gyermekverskötetét, a Samunadrágot, amely már címében is utal arra, hogy itt nem szokványos gyermekversek fognak sorakozni. Maga a szerző is kedveli ezt a kötetét, amelyben ugyanazokat a poétikai eljárásokat alkalmazza, mint költészetében általában.

Számomra a Manière című korai, sorrendben második kötete jelentette a Kukorelly-lírával való találkozást. Meg is szenvedtem vele, hiszen versanyaga radikálisan ellenállt a hagyományos olvasói tekintetnek, értelmezésnek. Érdekes kísérlet volt 1998-ban H. Ö. L. D. E. R. L. I. N című verseskötete, amelyben a címbeli szerző szövegeit hozta intertextuális játékba saját szövegeivel, vagy ahogyan maga Kukorelly írja a kötet fülszövegében, könyve darabjait „épp az ő írásainak részletei köré” írta, ingoványossá téve ezzel saját szöveg és idézet határterületét. Az életmű további vonulatait szemlélve a gyűjteményes köteteket tartom lényegeseknek: az Egy gyógynövény-kertet, amely a kilencvenes évekig megjelent verseskötetekből válogatott költeményeit gyűjti egybe és rendezi újra, valamint a gyűjteményes kispróza-köteteket (A Memória-partot, a Három 100 darabot és a Reggel az egyik istennő címűt). A regények közül mindenképpen a TündérVölgyet, gyermek- és ifjúkor-rekonstrukciójával, emlékezettechnikájával és egyáltalán az emlékezetre/fikcióra („kitalálásra”) vonatkozó reflexióival, az ötvenes-hatvanas-hetvenes éveket leleplező groteszk, olykor parodisztikus élethelyzeteivel, intertextuális hálójával stb. De az utóbiak ugyanúgy vonatkoztathatók a Rom első és bővített kiadására is.

Új szövegoszlop egy írói életművön belül, főként, ha kezdettől, alakulásában követjük nyomon, mindig fokozott figyelemmel fordulunk az újabb kötetekhez. Ezért külön kiemelném Kukorelly 2010-ben kiadott verseskötetét (Mennyit hibázok, te úristen), valamint már említett, legújabb gyűjteményes kispróza-kötetét (a szerző ezen írásait rövidprózáknak nevezi), a Reggel az egyik istennőt. Az említett verseskötet jelentőségét abban látom, hogy ebben fokozottabban jelenik meg az inkább a Kukorelly-prózára jellemző intertextualitás, valamint, valamiféle „klasszicizálódás” jegyében, a szerzőre az eddigiek során nem túl jellemző rímek is. Amelyekben persze nincs sok köszönet, mert hol kínrímek, hol kancsal, hol torzított rímek, gyakran szavak csonkítása, torzítása, kifordítása eredményeképpen jönnek létre, viszont ez a „hibázásra” alapozó nyelvjáték és nyelvi humor nem akármilyen poétikai és retorikai feszültséget teremt, és izgalmassá teszi a verset. Ennek a Kukorelly lírájában tapasztalható új fordulatnak egyik antológiaverse a Vojtina-redivivus című Arany-palimpszeszt. S ha már antolóiadarabokról van szó, néhány rövidpróza-szöveget a Reggel az egyik istennőből is kiemelnék: Haza, Telep, Nem találom el, A Memória-part, A dór állam, Német, Álom út, Cé cé cé pé, Cukor, Hab, Férfifuvalom, Víz, Ősz, Ha megyek, mi van az alatt, Javulások, Penetráns sürgölődés a boldogságban, M. kir., Tévedhetek, Út, U stb.  Átdolgozott, továbbírt régi és új szövegek: valóban izgalmas próza.

Tervezi-e továbbkövetni Kukorelly-olvasatok formájában az életművet? Mely kortárs szerzők életművével foglalkozik mostanában?

Harkai Vass Éva: Úgy hiszem, nemcsak a saját olvasmányélményeim közé tartozik az a körülmény, hogy vannak írói-költői életművek, amelyeknek alakulását a kezdetektől, indulásuktól nyomon követhetjük. Ebben van a kortárs irodalom varázsa. Kukorelly Endre életművét, ennek alakulását is szinte a kezdetektől figyelemmel kísérem, tehát olvasóként is van bennem érdeklődés további, várható kötetei iránt. És valószínűleg továbbra is szükségét fogom érezni annak is, hogy írjak róluk. De ezt más olyan kortárs szerzőkre vonatkozóan is elmondhatom, akiket szívesen olvasok, akik kritika- vagy tanulmányírásra motiválnak. Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina, Kántor Péter, Balla Zsófia, Tolnai Ottó, Domonkos István, Böndör Pál, Jung Károly, Fenyvesi Ottó nevét említhetném meg, vagy épp a nagyon fiatal Bencsik Orsolyáét, akinek a szövegeiről ugyan még nem írtam, de eddigi két kötetét olvasva nagyon izgalmasnak találom őket, s érdeklődéssel várom, merre fognak kanyarodni, hová fognak kifutni ezek a szövegek.

Ön irodalomkritikus, irodalomtörténész, prózaíró és költő is. Szépirodalmi szövegeire hogyan hatottak Kukorelly Endre írásai?

Harkai Vass Éva: Amikor 1979-ben megjelent első verseskötetem, a Nyárkisülések, amelyben szabadversek vannak, még nem ismertem Kukorelly költészetét, hiszen addig nem is jelent meg kötete. Utána pedig szinte fordított utat jártunk. Második verseskötetemtől kezdődően lényeges szerepet kaptak a nem túl szabályosan elhelyezett, ám mégis jelen levő rímek, a Kukorelly-verseskötetek költeményei pedig többnyire rím nélkül íródtak. A 2010-ben megjelent Mennyit hibázok… verseiben ugyan, mint említettem, felerősödik az olykor parodisztikus hatást keltő rím szerepe, én viszont az utóbbi időben újra rímtelen (napló)verseket írok, ám lazán kötött szótagszámokkal, ez pedig Kukorelly költészetére nem jellemző. Tehát, szerencsére sikerült kitérnem a hatása alól (elől).

Az én korosztályom számára itt, Vajdaságban inkább az Új Symposion első korosztályának költészete, Tolnai Ottó inkább vizualitásra, valamint Domonkos István inkább zeneiségre építő szabadversei voltak meghatározó olvasmányok, amelyek kreativitásunkra is kihatottak. Hozzám különösen Domonkos költészete áll közel. (Bár nem biztos, hogy épp hatásról kell beszélnünk.) Ezen a kérdésen egyébként sincs sok töprengnivaló: egészében kevesebbet írok, mint Kukorelly Endre, s mivel kritikákat, tanulmányokat is publikálok, kevesebb időm és terem marad szépirodalomra (versre, prózára). Emellett pedig, akár prózáról, akár líráról, akár a két műnem közötti, ingataggá tett  határon íródott szövegekről van szó, Kukorelly írásmódjának egyik legfelismerhetőbb, legjellemzőbb vonását sajátos, szinte csak rá jellemző beszédmódjában látom. S úgy hiszem, ebben utánozhatatlan. Kár is lenne a nyomába eredni. Úgy gondolom, hogy szövegei a biztosnak hitt tények, értékek és helyzetek megkérdőjelezésével és kimozdításával, ironikus körbejárásával a gondolkodásunkra „hatnak”: megtanítanak bennünket arra, hogy újragondoljuk a világot, azt, ami körülöttünk van, amiben benne vagyunk s mindebben önmagunk mibenlétét is.

Lennert Tímea

Elolvasom
I ♥ líra
Szerző

I ♥ líra

Költői munkásságáért és az Ami feltárul s ami nem című legújabb verseskötetéért a Vajdasági Írók Egyesülete nemrégiben Koncz István Irodalmi Díjjal tüntette ki Harkai Vass Évát. Elsők között olvashattam el új verseit, rögtön a könyv kiadása után ugyanis Éva személyesen hozott el nekem egy példányt. Arra kért, hogy készítsek egy reklámvideót a könyvéhez. Hosszú időn át foglalkoztam verssoraival, szimbólumainak értelmezésével. A film forog, a könyvet olvassák, az alkotó pihen. Líráról, make-upról, matematikáról beszélgettem a topolyai költőnővel.

• Az Ami feltárul s ami nem című kötete naplóverseket tartalmaz. Tárulnak-e föl benne személyes dolgok Harkai Vass Éva életéből?

— Az olvasó pontos időpont-meghatározások formájában követheti nyomon a kötetben, hogy a versek által felölelt időszakban mi történt velem, szűkebb és tágabb világomban, merre jártam, kik között voltam, és kik voltak körülöttem. A kötetem alcíme (Naplóversek) valóban a „föltárulás” irányába mutat, ám a főcím nem véletlenül rejtélyes: van ami föltárul, és van, ami nem. Van, amit ki akarunk mondani, föl szeretnénk tárni, van, amit nem. Megvan bennünk a személyesség, a vallomásosság igénye, de a diszkrécióé is, és időnként hol az egyik, hol a másik irányába lendülünk ki. Az irodalom tele van szerzői rejtőzködéssel, lemeztelenítéssel, s mindazzal, ami e két véglet között elhelyezhető.

• Kedvenc versem a könyvből a következő:

2011. március 10. csütörtök
szétszedi s összerakja

a tükör előtt áll felrakja
a make-upot elfedve a bőr
hiányosságait a kis szépség-
hibák eltüntetése után
majdnem tökéletesen szabályos
az arc utána papírt vesz elő
s leül írni elkezdi rongálni
az arcot szétszedi s újra
összerakja önmagát

Így érzi magát, amikor ír?

— Nem tudom, hogyan érzem magam, amikor írok. Ha meg vagyok elégedve azzal a mondattal, amelyet leírtam, akkor jól. Ha kihúzom azt, amivel nem vagyok megelégedve, akkor közepesen: megszabadultam attól, amit nem tartok jónak. De többnyire kínosan és feszültnek érzem magam, amíg a vers el nem készül. Viszont mindig a következő nap a döntő: amikor tiszta fejjel újraolvasom a szöveget, és eldöntöm, mi marad benne, mi nem. És egyáltalán: hogy vállalni tudom-e. Ezeket a dilemmákat semmilyen make-up nem fedi el, viszont jó, hogy a végleges és publikált szövegben nem látszanak. A megjelentetett szöveg a végeredmény, amelyet az olvasónak kell megítélnie — és a szerzőnek is, utólag, újra és újra. Legalábbis jó, ha van önkritikája.

• Új kötetének verseiben több helyen szimbólumokat, jeleket használ szavak helyett. A mai kort akarja ezzel tükrözni?

— Nagyjából igen: a világot, amely körülvesz bennünket, és amelyben nem csak nyelvi jelek útján folyik a kommunikáció. Nap mint nap találkozunk ilyenekkel: mértékegységek jeleivel, Celsius-fokokkal, földrajzi szélességek és hosszúságok, nemek jeleivel, I ♥ föliratokkal, talán többel is, mint amennyivel kellene. Úgy gondoltam, ezeket nem kellene kihagyni, be kell engedni a versszövegbe. Ezek a jelek, még ha eddigi hagyományos versolvasói tapasztalatainkból kiindulva esetleg antipoétikusnak tűnhetnek is, gyakran pontosabb jelölők, mint maga a nyelv. És úgy gondolom, hogy dinamizálják is a szöveget. Legalábbis jól megférnek a versek szintén antipoétikusnak tűnő dátumozási megoldásaival.

• Január 22-én, a magyar kultúra napján született. Az irodalmon kívül a kultúra melyik területeit szereti még?

— Mindent, ami a kultúrával kapcsolatos — többnyire humán kultúrát értek ezen a fogalmon, hiszen a műszaki kultúrában nem vagyok jártas. Az irodalmon kívül talán a képzőművészet és a zene áll hozzám a legközelebb, de sokat tanultam és merítettem az építőművészet — természetéből következően racionálisabb — világából, amelynek az atmoszférájában több mint két évtizedet tölthettem el. Topolya olyan város, amelynek művésztelepe van, és ez nemcsak a település múltjába és közelmúltjába írta bele magát, hanem a jelenét is meghatározza. Az enyémet is. És a Topolyai Múzeum tevékenységét is szívesen figyelemmel kísérem.

• A természettudományos érdeklődésű középiskolás lányból, aki a trigonometrikus függvényekből írta az érettségijét, költő, kritikus, irodalomtörténész, tanulmányíró és egyetemi tanár lett a bölcsészkaron. Matematikai tudásával könnyebben rakja össze a verslábakat?

— Ma már sajnos nem mondhatom, hogy volna matematikai tudásom, de annak idején, középiskolás koromig nagyon szerettem a matematika logikai összefüggéseken alapuló, tiszta világát. Ilyen logikai összefüggéseket fedeztem föl a zenében, a zenei kottákban is — épp emiatt imádtam a szolfézst, amelytől sokan borzadtak. A matematikaihoz hasonló logikai összefüggéseknek élem meg a szépirodalmi szövegek struktúráját és a költészet prozódiáját, ritmusvilágát is. Igaz, ez utóbbit inkább versolvasóként, hiszen kevés szöveget írtam időmértékben, a mi lírai anyanyelvünk inkább Tolnaiék szabadversére vezethető vissza. És szeretem számon tartani a matematikus írókat, költőket: Ottlik Gézát, Marsall Lászlót, Esterházy Pétert. Viszont vannak a matematikának olyan területei, amelyeket nem szerettem: az algebrát, az aritmetikát igen, a geometriát és az ábrázoló mértant nem. Egyúttal azt tapasztaltam, hogy bármilyen szöveggel, amelyet elém tesznek, tudok mit kezdeni. Nagyjából ez döntötte el, hogy az irodalom mellett kötöttem ki, és az, hogy negyedikes gimnazista koromban vers kategóriában első lettem a becsei KMV-n, jelentek meg verseim az Üzenetben, a Hídban, és bekerültem a Versek éve 1975 versantológiába is.

• Sokan a tanítványai közül is íróvá, költővé lettek. Követi a pályájukat?

— Igen, ahogyan az egész kortárs vajdasági magyar irodalmat is. Nagy örömmel tölt el, ha a volt vagy épp a jelenlegi hallgatóink az irodalom valamely műfajában kipróbálják magukat — főként, ha ezt sikerrel teszik. De semmivel sem olvasom kíméletesebben a szövegeiket, legyen szó akár versről, akár prózáról, kritikáról vagy tanulmányról, mint másokéit. Szeretem, ha a szövegeik megütnek egy bizonyos mércét, és ha mögöttük irodalmi tájékozottságot is érzek.

• Van-e olyan hely a Földön, ahová el szeretne utazni, és szépirodalmi műből ismerte meg?

— Úgy hiszem, hogy nincs. A szépirodalom nagyon sokféle térélményben részesít bennünket, de ezek belső, szerzői terek — irodalmi terek, még ha létezik is valós, „eredeti” földrajzi változatuk. Hol van pl. Sinistra? Nyilvánvalóan Bodor Ádám szövegeiben, még ha a róla szóló monográfia tartalmaz is olyan fényképet, amelyen, akár Sinistrában, a hóban megmaradtak a sínyomok. Nem hiszem, hogy rátalálnánk arra a Macondóra, ahol Márquez Száz év magánya játszódik. Végig lehet menni Triest utcáin, és közben Joyce-ra gondolni, a Lido di Jesolón eszembe jutott Gustav Aschenbach Thomas Mann Halál Velencében című elbeszéléséből, a Varázshegyet viszont a kamenicai (akkor még) tüdőszanatóriumban éltem meg. El lehet utazni Lillafüredre, voltam is ott, és megnézni a Szinva patakot, amely József Attila Ódájának a helyszíne, vagy Kosztolányi Hajnali részegségének Logodi utcáját, Szabadkán föl lehet keresni az Aranysárkány és a Pacsirta helyszíneit, Erdélyt járva szenzuálisabb élményeink lesznek Tamási Áron Ábeljának a világáról, néhány évvel ezelőtt pedig megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy Érmindszenten és környékén még ma is érezhető Ady magyar Ugar-fílingje, de ezek utólagos, muzeális élmények. Az ilyen élményeknek viszont szívesen vetem alá magam.     

Elolvasom
Ahány költő, annyi poétika

Ahány költő, annyi poétika

A költői fesztiválok impulzusairól Harkai Vass Évával beszélgettünk

Az első napokban színes kavalkádként éltem meg a találkozót, a bőség zavarában voltam, s csak később tudtam differenciálni a személyeket és az élményeket – mondta Harkai Vass Éva költő, író, kritikus, irodalomtörténész a 13. Újvidéki Nemzetközi Költészeti Fesztiválról, amely a múlt héten több napig és több színhelyen zajlott a tartomány székvárosában, a Vajdasági Írók Egyesületének szervezésében. A rendezvény keretében a topolyai költőnő a Jovan J. Zmaj sétálóutca egyik erkélyéről is felolvasta legújabb verseit.

Valamikor sok fesztiválon szerepeltél. Mit jelentett számodra ez az újvidéki nemzetközi költészeti rendezvény?

– A fiatal nemzedék csodálkozik a mi ex YU iránti nosztalgiánkon. Azt mondják, nekik nincs ilyen nosztalgiájuk, hiszen nem is éltek a volt Jugoszláviában, ők a mostani Szerbiába születtek bele. A hat köztársaságból és két autonóm tartományból álló ország idején több költészeti találkozóra jutottam el. Titogradban (a mai Podgorica) a

a Strugai Nemzetközi Költőfesztivál előtt vagy után szerveztek külön találkozót a fiataloknak. Általában Vajdaságból ment egy szerb, egy román, egy szlovák, egy ruszin és egy magyar költő. A Verbászi Költészeti Fesztiválra, a fiatalok költészeti fesztiváljára a bírálóbizottság választotta ki, hogy kit hív meg a pályázó jugoszláviai költők közül. Ott is több alkalommal voltam, illetve magyar költőként én is, mások is különböző jugoszláv színterekre eljutottunk.

Az ország széthullása után voltak időszakok, amikor mással is foglalkoztam, és kevesebb verset írtam. Közben szétzavarták annak a szerkesztőségnek a tagjait a Symposionban, amelynek szerkesztőbizottsági tagja voltam. Ott valóban olyan igazi szerkesztőségi munka folyt, hogy szívesen gyűltünk össze. Közel volt az újvidéki bölcsészkar a központban, és órák közötti szünetekben is fölmentünk a Danyi Magdi-féle Symposion szerkesztőségébe. Utána az irodalom, a költészet magányos műhelyekben zajlott, főleg az én esetemben, aki nem újvidéki vagyok, hanem Topolyán élek.

Újvidéken, a Magyar Tanszéken dolgoztam. Topolyán a képzőművészetnek vannak, de az irodalomnak nincsenek intézményes formái. Nemrég léptem be a Vajdasági Írók Egyesületébe. Részt vettem ez év márciusában az Újvidéki Városi Könyvtárban megtartott rendezvényén, amelyen csak nők olvastak fel. Az Újvidéki Nemzetközi Költészeti Fesztiválon a portugál költőnő beszélt arról, hogy mostanában több nő szerepel az irodalom, különösen a költészet életében.

Az újvidéki nemzetközi fesztiválon először veszek részt, és számomra nagy élményt jelentett. Ahogyan régen találkoztam szlovén, bosnyák, montenegrói, macedón… írókkal, most még izgalmasabb a mezőny, mert Spanyolország költői a fesztivál díszvendégei, de Portugáliából, Nagy-Britanniából, Lengyelországból, Dániából, Magyarországról, Németországból, Oroszországból… is érkeztek költők, és természetesen a hazaiak is fellépnek.

Christopher Reid angol költőről kitűnt, hogy az angolok nem azzal az angol hidegvérrel azonosíthatóak, amilyen közhely szerint élnek a tudatunkban. Az ő költészetében nagyon is tobzódnak az érzések, az érzelmek, az érzéki benyomások és élmények. Rendkívül tetszett Németország képviselőjének, Monika Rincknek a költészete is. Az egyetemes magyar, de akár a vajdasági magyar költészetben is tapasztalható, hogy ahány költő, annyi poétika. Nagyon sokféle poétika mutatkozott itt meg az érzékitől a reflexív poétikán át a hagyományos poétikára építő versírás-modellig, sőt annyira, hogy archaizáló poétikáról is hallottunk, például Aurélia Lassaque okszitán költőnő a francia és a spanyol nyelv és kultúra előtti időből, abból a hagyományból merít, amikor ez a kultúra nem vált ketté. Örülök, hogy Molnár Krisztina Rita költőt, írót is személyesen megismertem. Az élő költő és az élő beszélgetés mindig nagy élményt jelent. Annak idején is ezt tapasztaltam, amikor a topolyai könyvtárban Tóth Krisztinával, vagy az újvidéki M Stúdióban Kukorelly Endrével beszélgettem, akiknek a könyvéről írtam is.

Néha úgy érezzük, hogy borsót hányunk a falra, mert nincs mindig annyi visszajelzés, amennyi tartaná a szerzőben a lelket. Ezeken a találkozókon, fesztiválokon azonban az ember érzi, érdemes verset írni, és milyen szép, amikor egy szemlélet, egy világkép összeáll, főleg mások költészetében, magunkat ugyanis mindig nehezebb kívülről szemlélni. Ezek a fesztiváli impulzusok megerősítik a szerzőt abban, hogy érdemes írni, főleg, ha az ember több évtizede foglalkozik költészettel, ahogyan én.

Mely verseidet olvastad fel a rendezvényen?

– A főszervező, Jovan Zivlak tanácsára – aki nagyszerűen mozgatja ezt a soknemzetiségű, nagyon sok szálból álló „káoszt”, és élvezetes programot állított össze – választottam ki öt verset, amit Marija Šimoković több kötetes költőnő nagyon szépen lefordított. Igyekeztem új verseket válogatni, úgy hiszem, nagy részük még meg sem jelent folyóiratban. Egyébként keveset publikálok mostanában.

Egyik nap három verssel mutatkoztam be az Izba nevű kávézó vendégeinek, szerb nyelven Miodrag Petrović színész olvasta fel a költeményeimet. Ma pedig a Zmaj utcában, egy kávézó emeleti erkélyén olvastunk fel. Tapasztaltam, hogyha anyanyelven, magyarul olvasok, amit nem értenek, akkor figyelemre sem igen számíthatok, ezért egyik rövid versemet átírtam négynyelvű versnek. Az „írni” ige különféle igekötős változatai alkotják a verset, aminek a vége a „nem írni” és a „sírni” – mondta Harkai Vass Éva.

Beszélgetés Harkai Vass Évával, az idei Baumgarten-emlékdíj egyik díjazottjával
Szerző