„MINDEN NAGY MŰ LÉTEZÉSKALAUZ”

Miért éppen Kukorelly Endre eddigi életművét választotta egy irodalomtörténeti monográfia tárgyául?

Harkai Vass Éva: A Szív és nők, igen és nem című kötetem alcíme: Írások Kukorelly Endréről – ilyen egyszerűen. Kukorelly több műfajú szerző, de a műveiről írott kötetem is több műfajba sorolható írásokat (kritikákat, tanulmányokat, vers- és prózainterpretációt) tartalmaz, tehát semmiképpen sem tekinthető monográfiának a szó hagyományos értelmében. Már amiatt sem, mert végigpásztáz ugyan az eddigi életművön, részben Kukorelly köteteinek műfajait/műnemeit (versek és rövidprózák, regények), ezen belül pedig a kötetek megjelenésének időrendjét követve, ám kihagyásokkal. Irodalomtörténeti íve van tehát, de nem hagyományos monográfia.

Egy hagyományos monográfiának az egész életművet kell felölelnie, a szerző minden kötetére, alkotói pályájának minden szakaszára ki kell térnie. Valamiféle rendet raknia az életmű káoszában. Kukorellyről Farkas Zsolt írt ilyen hagyományos értelemben is felfogható monográfiát (Farkas Zsolt: Kukorelly Endre. Kalligram, Pozsony, 1996), a monográfia létrejöttének idejéből következően, természetesen, csupán az írói-költői pálya 1995-ig terjedő szakaszát követve. Tavaly még egy tanulmánykötet jelent meg a szerzőről, ez András Sándornak Az otthonos idegen című könyve (Kalligram, 2011), amely szintén nem hagyományos monográfia. Néhány nagy tanulmányt tartalmaz Kukorelly költészetéről, valamint a TündérVölgy és az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című regényeiről. E tanulmánykötet megjelenésének éve jelzi, hogy a szerző 60. születésnapja alkalmából állt egybe és látott napvilágot.

Kukorelly 1986-ban megjelent, második, Manière című verseskötetétől kezdődően kísérem figyelemmel ezt az életművet: verseit, kisprózáját, regényeit. Az említett kötetéről 1987-ben jelent meg kritikám a Hídban, ez volt az első írásom Kukorellyről. Ettől kezdődően kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de folyamatosan publikáltam kritikákat, tanulmányokat frissen megjelent köteteiről, többnyire a Hídban, de a Jelenkorban, a Kalligramban, a Parnasszusban is. Ezen kívül pedig tudományos tanácskozásokon is foglalkoztam olyan kérdésekkel, amelyek a szerző eddigi életművének hangsúlyos vonásait, sarkalatos pontjait világítják meg. Ebből a folyamatos olvasói-kritikusi figyelemből következett az ötlet, hogy egy kötetbe gyűjtsem a róla szóló írásaimat.

Ösztönzik-e a Harkai Vass Éva-olvasatok az alkotásmódjára jellemző ön-átírás, variálás folytatására?

Kukorelly Endre: Ösztönöz mindenféle visszajelzés, kritika. Hát igen, mondjuk az ad hominem, a személyeskedés kikészít. Föl is készít, volt benne részem, főleg az Ezer és 3 című regénnyel kapcsolatban. Vagyis bonyolult, nem biztos, hogy ami nem öl meg, az megerősít, van az, hogy látszólag túléled, noha megölt. Éva mindenesetre végigzongorázta a könyveimet, szinte mindegyikről írt, ez nagyon megtisztelő, zavarba hoz, és komolyan hat rám. Nagy érzés, hogy egy szakember, aki lát a pályán, veled foglalkozik, odafigyel rád, komolyan vesz, és szereti, amit csinálsz, noha végtelen sok minden van a létezésben, amit mind-mind komolyan lehetne venni. Ami az átírást-variálást illeti, az baromira nem szórakoztat, kifejezetten fáraszt és dühít, nem passzióból csinálom, csupán abból a belátásból, hogy újra meg újra rá kell jönnöm, a szövegeim nem elég jók, csomó minden nincs bennük a helyén, nincsenek befejezve, és így tovább. Amikor javítok rajtuk, lehet, hogy tovább rontom ráadásul. Ha valaki a variációkat elemzi-hasonlítgatja, azt persze megértem, és kívülről nézve érdekesnek is tartanám, de nem érint jól, mert a gyenge verziókat legszívesebben eltüntetném.

Milyen jelentősége van annak egy írói életpályán, amikor irodalomtörténeti-kritikai kötet születik a szerző addigi tevékenységéről?

Kukorelly Endre: Kicsit túl nagy is. Gondolom, olyasmi enyhe, de kellemes halálközeli érzés, mindenesetre mementó. Zavarba jössz tőle, beindul nálad egyfajta hárítási processzus – például nem esel neki, és nem olvasod el álltó helyedben –, elpirulsz magadban, érzékelve hiúságodat, melyet ilyenkor ellenszenvesnek tartasz, és így tovább. Szembe kell nézned magaddal, például hogy vajon te mennyire figyelsz oda másokra. Ráadásul ez már a harmadik ilyen könyv. Szóval, túlzás. És persze ki ne vágyna ilyesmi túlzásokra.

Mi a különlegessége Kukorelly Endre írásainak? Miért jelentősek a magyar irodalmi kánonban?

Harkai Vass Éva: Ennek az életműnek egyik érdekessége a műnemi-műfaji képlékenység: hogy szabad átjárást biztosít líra és próza között. A verseknek gyakran van epikuma, a rövidprózák elhajlanak a líra felé, olykor nehéz megállapítani, hogy prózát vagy prózaverset olvasunk-e, esetleg szabálytalan sorokból épült költeményt. Ez a jelenség a neoavantgárd tradíciójával is összefüggésbe hozható, mely tradícióra Kukorelly írásművészete nem kis mértékben hagyatkozik. Rövidprózái is többnyire nélkülözik a hagyományos értelemben vett történetet, történetszilánkokból épülnek fel, de regényei, a TündérVölgy és az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív is követik ezt a fajta morzsalékos szerkezetet, hiszen számozott szövegrészeik még kisebb szövegtestekből állnak egybe. Vagy hullanak szét. Ezt a széthullottságot, morzsalékosságot pedig részben az azonos, jól felismerhető beszédmód és a különféle szövegkörnyezetbe bekerülő ismétlődések tartják egybe. Kötetem bevezető szövegében ezt a nagy elbeszélések darabokra hullásaként értelmeztem: olyan nagy elbeszélések darabokra hullásaként, mint amilyen például a gyerekkor, a Szovjetúnió (Kukorellynél ez szovjetónió), a közelmúlt Magyarországa vagy Budapest-narratívája.

Az életmű másik érdekes vonása a szövegek autotextuális jellegéből adódik. Az egész életműben szövegek vándorolnak, az újakkal együtt régiek, régebbiek sodródnak, megtartva szűkebb-tágabb kontextusukat vagy kiszakítva belőlük, új szövegkörnyezetbe állítva, új jelentéseket, jelentésárnyalatokat villantva fel. Még a líra- és prózaszövegek között is működik ilyen szimbiózis: ugyanazok a témák felmerülnek a versekben, a kisprózákban, de a regényekben is felismerhetők ismerős, már olvasott prózarészletek, témák, ötletek. Ilyen, műnemek és műfajok feletti zónában, övezetben kerekednek ki Kukorelly írói-költői világának gyakori, jellegzetes témabokrai: Budapest, a Szondy és a Szív utca és környéke, a család, az iskola, az úttörőtáborok mint a rendszer kicsiben, a katonaság, az utazások, a társak mint a társadalmi interakciók kicsiben, a foci, a lányok stb. És szólhatnék még Kukorelly verses- és kisprózaköteteinek, de regényeinek jellegzetes, ciklikus felépítéséről is, az iróniáról, a berögződött közhelyek szétszereléséről, a depoetizáltságról, az én lefokozásáról (lásd: „mogyoró van az Én tetején”), életrajz, fikció és emlékezet bonyolult összjátékáról, az irodalmon inneni és irodalmi ütköztetéséről, szövegeinek szándékos nyelvi devianciájáról, nyelvi vétségeiről, szójátékairól, intertextualitásáról stb. Mintha Kukorelly, akár verset, akár kisprózát, akár regényt ír, mindig ugyanazt csinálná, de mindig másként. A szövegeknek ez az együtt- és széthangzása, összetalálkozása és szétválása, a dolgok biztos pontról való kimozdítása izgalmas szövegteret hoz létre, amely egyszerre hat az ismerősség és az újdonság erejével, s amelyet jó olvasni.

Egyik interjúban úgy fogalmaz, többek között azért is ír, hogy elsősorban önmagát szórakoztassa… Milyen más mércék léteznek még?

Kukorelly Endre: Van mérőműszer, gyárilag amúgy mindenkibe beépítve. Művi – vagy természetesen előálló – szerkezeteket élvezettel tudunk befogadni, ha fel vagyunk rá készülve, és akinél ez jól be van járatva, elég pontosan jelez is, nagyon nem szívesen enged át akármit. A „szórakoztatás” alapfunkció, a szöveg mint élvezetforrás a legfontosabb számomra. Minden nagy mű egyfajta létezés-kalauz, én erre használom, egy mű élvezete más, rajtad kívüli „erős létezőkkel” való kompatibilitásodat jelzi. Ha szerencséd van, és jó volt a művészeti szocializálódásod, meg van oldva az életed, a műalkotásokat drogként fogyasztva egyszerűen jól fogod magad érezni a bőrödben. Ez a jó-érzés, a jól-lét az egyedüli mérce – mindenben a világon.

A líra és próza közötti ingázás hogyan hat az alkotásmódra? Visszahat-e Kukorelly Endre önmagára?

Kukorelly Endre: Ilyesmi műfaji gondjaim nincsenek, mindenfélét szeretek csinálni, és – most veszélyesen őszinte lesz, amit mondok – leginkább a versírásról igyekszem magam lebeszélni. Ez megy a legjobban, és azt gondolom, érdekes életstratégiának, úgy a legvidámabb, ha az ember nem a könnyű megoldások felé megy el. Ha fölhagyok azzal, ami „jól megy”, az különös adrenalinfröccs.

Elmondása szerint saját magától kedvence a Samunadrág című gyerekkönyv. Emellett a férfi-nő viszony foglalkoztatja leginkább íróként. Milyen műve van készülőben?

Kukorelly Endre: Van körülbelül 10 kötet-tervem, talán még gyerekszövegeket is írok majd. Most a Rom című könyvem harmadik, nagyjából az előző duplájára nőtt kiadásán dolgozom, de készül egy jókora korpusz, amelyben az irodalomról szóló írásaim szerepelnek, egy esszé-publicisztika-kötet, az összes verseim egyberendezése, színpadi szövegek, egy sporttárgyú könyvecske, a képzőművészeti írásaim stb. Parlamenti tapasztalataimról is írni akarok. Legjobban azonban az Ezer és 3 folytatása izgat, annyira, hogy igazából csak ez izgat.

Egy női szerzőnek mennyire tűnik macsósnak Kukorelly elbeszélője például az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szívben?

Harkai Vass Éva: A kötetemben Kukorellynek erről a legújabb regényéről is szerepel írásom, amelyet akkor írtam, amikor már kirajzolódott a kötet megosztott kritikai recepciója, főként a feminista kritika részéről. Tehát nem kerülhettem meg azokat a kitételeket, amelyek a mű én-elbeszélőjének „hímsoviniszta”, „macsó” vonásait és (férfi)dominanciáját hangsúlyozzák – és bírálják. Ebben az írásomban megkíséreltem az egész életmű, főképpen a regények kontextusába állítani az Ezer és 3-at, s ebből a perspektívából szemlélve a művet, kitűnt, hogy sokkalta rétegzettebb regény, mint hogy szövegéből csupán a férfidominancia demonstrálásának tényét bonthatnánk ki.

A Másik megismerhetőségével, valamint a sokasággal szembehelyezett egyediségével és egyedülvalóságával szembeni szkepszis, továbbá az életidő visszafordíthatatlansága és feltartóztathatatlan múlása már önmagukban is egzisztenciális tapasztalatot (és kérdéseket) rejtenek. Mindehhez hozzá kell még számítanunk a regénynek Kukorelly előbbi regényével, a TündérVölggyel harmonizáló hermeneutikai felismerését: ahogyan a TündérVölgyben az emlékezet, a múlt rekonstruálása, az Ezer és 3-ban a Másik (konkrétabban: a másik nem) megismerése az elbeszélő önmegismeréséhez, identitásának megleléséhez vezető út. Azaz én-tudatát előbb egykori önmagához viszonyítva, az újabb regényben pedig másokhoz, a (kiismerhetetlen) másik nemhez viszonyítva kísérli meg meghatározni. A Rom első és második, bővített kiadását is ide számítva egy még tágabb relációt is felállíthatunk. Nemcsak arra gondolok, hogy a Rom(ok)ból utak vezettek a TündérVölgybe (az ötvenes—hatvanas—hetvenes évek, a kitelepítések és a kitelepítéstől való félelem stb. tematizálása), a TündérVölgyből pedig az Ezer és 3-ba (gyermekkori élmények, nősülés, családi boldogság, az apa és anya alakja s a hozzájuk fűződő emlékek), hanem arra is, hogy e tágabb reláción belül a Rom(ok) közelmúlt-narratívája egy általánosabb (haza)képet, a TündérVölgy ezen belül egy személyes emlékezésnarratívát, az Ezer és 3 pedig a személyesen túlmenően az intimlét narratíváját fogalmazza meg. Nem konvencionálisan ugyan, ezzel nem kis esélyt adva a konvencionalitást számon kérő olvasói berzenkedésre. Kérdés azonban, hogy e három regényt átfogó s regényenként is bonyolult jelentésháló felfedésével szemben nem túlságosan behatároló, jelentésszűkítő, egyszerűsítő eljárás-e Kukorelly legújabb regényét csupán a feminista kritika mentén olvasni. Én úgy hiszem, hogy igen.

Ha az irodalomkritikus szól Önből, mely műveket tartja a legfontosabbaknak az életműből? Miért?

Harkai Vass Éva: Kukorelly életműve több mint húsz kötetet jelent, nem számítva ide az idegen nyelvekre fordított könyveit. De ide számítva például eleddig egyetlen gyermekverskötetét, a Samunadrágot, amely már címében is utal arra, hogy itt nem szokványos gyermekversek fognak sorakozni. Maga a szerző is kedveli ezt a kötetét, amelyben ugyanazokat a poétikai eljárásokat alkalmazza, mint költészetében általában.

Számomra a Manière című korai, sorrendben második kötete jelentette a Kukorelly-lírával való találkozást. Meg is szenvedtem vele, hiszen versanyaga radikálisan ellenállt a hagyományos olvasói tekintetnek, értelmezésnek. Érdekes kísérlet volt 1998-ban H. Ö. L. D. E. R. L. I. N című verseskötete, amelyben a címbeli szerző szövegeit hozta intertextuális játékba saját szövegeivel, vagy ahogyan maga Kukorelly írja a kötet fülszövegében, könyve darabjait „épp az ő írásainak részletei köré” írta, ingoványossá téve ezzel saját szöveg és idézet határterületét. Az életmű további vonulatait szemlélve a gyűjteményes köteteket tartom lényegeseknek: az Egy gyógynövény-kertet, amely a kilencvenes évekig megjelent verseskötetekből válogatott költeményeit gyűjti egybe és rendezi újra, valamint a gyűjteményes kispróza-köteteket (A Memória-partot, a Három 100 darabot és a Reggel az egyik istennő címűt). A regények közül mindenképpen a TündérVölgyet, gyermek- és ifjúkor-rekonstrukciójával, emlékezettechnikájával és egyáltalán az emlékezetre/fikcióra („kitalálásra”) vonatkozó reflexióival, az ötvenes-hatvanas-hetvenes éveket leleplező groteszk, olykor parodisztikus élethelyzeteivel, intertextuális hálójával stb. De az utóbiak ugyanúgy vonatkoztathatók a Rom első és bővített kiadására is.

Új szövegoszlop egy írói életművön belül, főként, ha kezdettől, alakulásában követjük nyomon, mindig fokozott figyelemmel fordulunk az újabb kötetekhez. Ezért külön kiemelném Kukorelly 2010-ben kiadott verseskötetét (Mennyit hibázok, te úristen), valamint már említett, legújabb gyűjteményes kispróza-kötetét (a szerző ezen írásait rövidprózáknak nevezi), a Reggel az egyik istennőt. Az említett verseskötet jelentőségét abban látom, hogy ebben fokozottabban jelenik meg az inkább a Kukorelly-prózára jellemző intertextualitás, valamint, valamiféle „klasszicizálódás” jegyében, a szerzőre az eddigiek során nem túl jellemző rímek is. Amelyekben persze nincs sok köszönet, mert hol kínrímek, hol kancsal, hol torzított rímek, gyakran szavak csonkítása, torzítása, kifordítása eredményeképpen jönnek létre, viszont ez a „hibázásra” alapozó nyelvjáték és nyelvi humor nem akármilyen poétikai és retorikai feszültséget teremt, és izgalmassá teszi a verset. Ennek a Kukorelly lírájában tapasztalható új fordulatnak egyik antológiaverse a Vojtina-redivivus című Arany-palimpszeszt. S ha már antolóiadarabokról van szó, néhány rövidpróza-szöveget a Reggel az egyik istennőből is kiemelnék: Haza, Telep, Nem találom el, A Memória-part, A dór állam, Német, Álom út, Cé cé cé pé, Cukor, Hab, Férfifuvalom, Víz, Ősz, Ha megyek, mi van az alatt, Javulások, Penetráns sürgölődés a boldogságban, M. kir., Tévedhetek, Út, U stb.  Átdolgozott, továbbírt régi és új szövegek: valóban izgalmas próza.

Tervezi-e továbbkövetni Kukorelly-olvasatok formájában az életművet? Mely kortárs szerzők életművével foglalkozik mostanában?

Harkai Vass Éva: Úgy hiszem, nemcsak a saját olvasmányélményeim közé tartozik az a körülmény, hogy vannak írói-költői életművek, amelyeknek alakulását a kezdetektől, indulásuktól nyomon követhetjük. Ebben van a kortárs irodalom varázsa. Kukorelly Endre életművét, ennek alakulását is szinte a kezdetektől figyelemmel kísérem, tehát olvasóként is van bennem érdeklődés további, várható kötetei iránt. És valószínűleg továbbra is szükségét fogom érezni annak is, hogy írjak róluk. De ezt más olyan kortárs szerzőkre vonatkozóan is elmondhatom, akiket szívesen olvasok, akik kritika- vagy tanulmányírásra motiválnak. Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina, Kántor Péter, Balla Zsófia, Tolnai Ottó, Domonkos István, Böndör Pál, Jung Károly, Fenyvesi Ottó nevét említhetném meg, vagy épp a nagyon fiatal Bencsik Orsolyáét, akinek a szövegeiről ugyan még nem írtam, de eddigi két kötetét olvasva nagyon izgalmasnak találom őket, s érdeklődéssel várom, merre fognak kanyarodni, hová fognak kifutni ezek a szövegek.

Ön irodalomkritikus, irodalomtörténész, prózaíró és költő is. Szépirodalmi szövegeire hogyan hatottak Kukorelly Endre írásai?

Harkai Vass Éva: Amikor 1979-ben megjelent első verseskötetem, a Nyárkisülések, amelyben szabadversek vannak, még nem ismertem Kukorelly költészetét, hiszen addig nem is jelent meg kötete. Utána pedig szinte fordított utat jártunk. Második verseskötetemtől kezdődően lényeges szerepet kaptak a nem túl szabályosan elhelyezett, ám mégis jelen levő rímek, a Kukorelly-verseskötetek költeményei pedig többnyire rím nélkül íródtak. A 2010-ben megjelent Mennyit hibázok… verseiben ugyan, mint említettem, felerősödik az olykor parodisztikus hatást keltő rím szerepe, én viszont az utóbbi időben újra rímtelen (napló)verseket írok, ám lazán kötött szótagszámokkal, ez pedig Kukorelly költészetére nem jellemző. Tehát, szerencsére sikerült kitérnem a hatása alól (elől).

Az én korosztályom számára itt, Vajdaságban inkább az Új Symposion első korosztályának költészete, Tolnai Ottó inkább vizualitásra, valamint Domonkos István inkább zeneiségre építő szabadversei voltak meghatározó olvasmányok, amelyek kreativitásunkra is kihatottak. Hozzám különösen Domonkos költészete áll közel. (Bár nem biztos, hogy épp hatásról kell beszélnünk.) Ezen a kérdésen egyébként sincs sok töprengnivaló: egészében kevesebbet írok, mint Kukorelly Endre, s mivel kritikákat, tanulmányokat is publikálok, kevesebb időm és terem marad szépirodalomra (versre, prózára). Emellett pedig, akár prózáról, akár líráról, akár a két műnem közötti, ingataggá tett  határon íródott szövegekről van szó, Kukorelly írásmódjának egyik legfelismerhetőbb, legjellemzőbb vonását sajátos, szinte csak rá jellemző beszédmódjában látom. S úgy hiszem, ebben utánozhatatlan. Kár is lenne a nyomába eredni. Úgy gondolom, hogy szövegei a biztosnak hitt tények, értékek és helyzetek megkérdőjelezésével és kimozdításával, ironikus körbejárásával a gondolkodásunkra „hatnak”: megtanítanak bennünket arra, hogy újragondoljuk a világot, azt, ami körülöttünk van, amiben benne vagyunk s mindebben önmagunk mibenlétét is.

Lennert Tímea

I ♥ líra

Költői munkásságáért és az Ami feltárul s ami nem című legújabb verseskötetéért a Vajdasági Írók Egyesülete nemrégiben Koncz István Irodalmi Díjjal tüntette ki Harkai Vass Évát. Elsők között olvashattam el új verseit, rögtön a könyv kiadása után ugyanis Éva személyesen hozott el nekem egy példányt. Arra kért, hogy készítsek egy reklámvideót a könyvéhez. Hosszú időn át foglalkoztam verssoraival, szimbólumainak értelmezésével. A film forog, a könyvet olvassák, az alkotó pihen. Líráról, make-upról, matematikáról beszélgettem a topolyai költőnővel.

• Az Ami feltárul s ami nem című kötete naplóverseket tartalmaz. Tárulnak-e föl benne személyes dolgok Harkai Vass Éva életéből?

— Az olvasó pontos időpont-meghatározások formájában követheti nyomon a kötetben, hogy a versek által felölelt időszakban mi történt velem, szűkebb és tágabb világomban, merre jártam, kik között voltam, és kik voltak körülöttem. A kötetem alcíme (Naplóversek) valóban a „föltárulás” irányába mutat, ám a főcím nem véletlenül rejtélyes: van ami föltárul, és van, ami nem. Van, amit ki akarunk mondani, föl szeretnénk tárni, van, amit nem. Megvan bennünk a személyesség, a vallomásosság igénye, de a diszkrécióé is, és időnként hol az egyik, hol a másik irányába lendülünk ki. Az irodalom tele van szerzői rejtőzködéssel, lemeztelenítéssel, s mindazzal, ami e két véglet között elhelyezhető.

• Kedvenc versem a könyvből a következő:

2011. március 10. csütörtök
szétszedi s összerakja

a tükör előtt áll felrakja
a make-upot elfedve a bőr
hiányosságait a kis szépség-
hibák eltüntetése után
majdnem tökéletesen szabályos
az arc utána papírt vesz elő
s leül írni elkezdi rongálni
az arcot szétszedi s újra
összerakja önmagát

Így érzi magát, amikor ír?

— Nem tudom, hogyan érzem magam, amikor írok. Ha meg vagyok elégedve azzal a mondattal, amelyet leírtam, akkor jól. Ha kihúzom azt, amivel nem vagyok megelégedve, akkor közepesen: megszabadultam attól, amit nem tartok jónak. De többnyire kínosan és feszültnek érzem magam, amíg a vers el nem készül. Viszont mindig a következő nap a döntő: amikor tiszta fejjel újraolvasom a szöveget, és eldöntöm, mi marad benne, mi nem. És egyáltalán: hogy vállalni tudom-e. Ezeket a dilemmákat semmilyen make-up nem fedi el, viszont jó, hogy a végleges és publikált szövegben nem látszanak. A megjelentetett szöveg a végeredmény, amelyet az olvasónak kell megítélnie — és a szerzőnek is, utólag, újra és újra. Legalábbis jó, ha van önkritikája.

• Új kötetének verseiben több helyen szimbólumokat, jeleket használ szavak helyett. A mai kort akarja ezzel tükrözni?

— Nagyjából igen: a világot, amely körülvesz bennünket, és amelyben nem csak nyelvi jelek útján folyik a kommunikáció. Nap mint nap találkozunk ilyenekkel: mértékegységek jeleivel, Celsius-fokokkal, földrajzi szélességek és hosszúságok, nemek jeleivel, I ♥ föliratokkal, talán többel is, mint amennyivel kellene. Úgy gondoltam, ezeket nem kellene kihagyni, be kell engedni a versszövegbe. Ezek a jelek, még ha eddigi hagyományos versolvasói tapasztalatainkból kiindulva esetleg antipoétikusnak tűnhetnek is, gyakran pontosabb jelölők, mint maga a nyelv. És úgy gondolom, hogy dinamizálják is a szöveget. Legalábbis jól megférnek a versek szintén antipoétikusnak tűnő dátumozási megoldásaival.

• Január 22-én, a magyar kultúra napján született. Az irodalmon kívül a kultúra melyik területeit szereti még?

— Mindent, ami a kultúrával kapcsolatos — többnyire humán kultúrát értek ezen a fogalmon, hiszen a műszaki kultúrában nem vagyok jártas. Az irodalmon kívül talán a képzőművészet és a zene áll hozzám a legközelebb, de sokat tanultam és merítettem az építőművészet — természetéből következően racionálisabb — világából, amelynek az atmoszférájában több mint két évtizedet tölthettem el. Topolya olyan város, amelynek művésztelepe van, és ez nemcsak a település múltjába és közelmúltjába írta bele magát, hanem a jelenét is meghatározza. Az enyémet is. És a Topolyai Múzeum tevékenységét is szívesen figyelemmel kísérem.

• A természettudományos érdeklődésű középiskolás lányból, aki a trigonometrikus függvényekből írta az érettségijét, költő, kritikus, irodalomtörténész, tanulmányíró és egyetemi tanár lett a bölcsészkaron. Matematikai tudásával könnyebben rakja össze a verslábakat?

— Ma már sajnos nem mondhatom, hogy volna matematikai tudásom, de annak idején, középiskolás koromig nagyon szerettem a matematika logikai összefüggéseken alapuló, tiszta világát. Ilyen logikai összefüggéseket fedeztem föl a zenében, a zenei kottákban is — épp emiatt imádtam a szolfézst, amelytől sokan borzadtak. A matematikaihoz hasonló logikai összefüggéseknek élem meg a szépirodalmi szövegek struktúráját és a költészet prozódiáját, ritmusvilágát is. Igaz, ez utóbbit inkább versolvasóként, hiszen kevés szöveget írtam időmértékben, a mi lírai anyanyelvünk inkább Tolnaiék szabadversére vezethető vissza. És szeretem számon tartani a matematikus írókat, költőket: Ottlik Gézát, Marsall Lászlót, Esterházy Pétert. Viszont vannak a matematikának olyan területei, amelyeket nem szerettem: az algebrát, az aritmetikát igen, a geometriát és az ábrázoló mértant nem. Egyúttal azt tapasztaltam, hogy bármilyen szöveggel, amelyet elém tesznek, tudok mit kezdeni. Nagyjából ez döntötte el, hogy az irodalom mellett kötöttem ki, és az, hogy negyedikes gimnazista koromban vers kategóriában első lettem a becsei KMV-n, jelentek meg verseim az Üzenetben, a Hídban, és bekerültem a Versek éve 1975 versantológiába is.

• Sokan a tanítványai közül is íróvá, költővé lettek. Követi a pályájukat?

— Igen, ahogyan az egész kortárs vajdasági magyar irodalmat is. Nagy örömmel tölt el, ha a volt vagy épp a jelenlegi hallgatóink az irodalom valamely műfajában kipróbálják magukat — főként, ha ezt sikerrel teszik. De semmivel sem olvasom kíméletesebben a szövegeiket, legyen szó akár versről, akár prózáról, kritikáról vagy tanulmányról, mint másokéit. Szeretem, ha a szövegeik megütnek egy bizonyos mércét, és ha mögöttük irodalmi tájékozottságot is érzek.

• Van-e olyan hely a Földön, ahová el szeretne utazni, és szépirodalmi műből ismerte meg?

— Úgy hiszem, hogy nincs. A szépirodalom nagyon sokféle térélményben részesít bennünket, de ezek belső, szerzői terek — irodalmi terek, még ha létezik is valós, „eredeti” földrajzi változatuk. Hol van pl. Sinistra? Nyilvánvalóan Bodor Ádám szövegeiben, még ha a róla szóló monográfia tartalmaz is olyan fényképet, amelyen, akár Sinistrában, a hóban megmaradtak a sínyomok. Nem hiszem, hogy rátalálnánk arra a Macondóra, ahol Márquez Száz év magánya játszódik. Végig lehet menni Triest utcáin, és közben Joyce-ra gondolni, a Lido di Jesolón eszembe jutott Gustav Aschenbach Thomas Mann Halál Velencében című elbeszéléséből, a Varázshegyet viszont a kamenicai (akkor még) tüdőszanatóriumban éltem meg. El lehet utazni Lillafüredre, voltam is ott, és megnézni a Szinva patakot, amely József Attila Ódájának a helyszíne, vagy Kosztolányi Hajnali részegségének Logodi utcáját, Szabadkán föl lehet keresni az Aranysárkány és a Pacsirta helyszíneit, Erdélyt járva szenzuálisabb élményeink lesznek Tamási Áron Ábeljának a világáról, néhány évvel ezelőtt pedig megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy Érmindszenten és környékén még ma is érezhető Ady magyar Ugar-fílingje, de ezek utólagos, muzeális élmények. Az ilyen élményeknek viszont szívesen vetem alá magam.     

Ahány költő, annyi poétika

A költői fesztiválok impulzusairól Harkai Vass Évával beszélgettünk

Az első napokban színes kavalkádként éltem meg a találkozót, a bőség zavarában voltam, s csak később tudtam differenciálni a személyeket és az élményeket – mondta Harkai Vass Éva költő, író, kritikus, irodalomtörténész a 13. Újvidéki Nemzetközi Költészeti Fesztiválról, amely a múlt héten több napig és több színhelyen zajlott a tartomány székvárosában, a Vajdasági Írók Egyesületének szervezésében. A rendezvény keretében a topolyai költőnő a Jovan J. Zmaj sétálóutca egyik erkélyéről is felolvasta legújabb verseit.

Valamikor sok fesztiválon szerepeltél. Mit jelentett számodra ez az újvidéki nemzetközi költészeti rendezvény?

– A fiatal nemzedék csodálkozik a mi ex YU iránti nosztalgiánkon. Azt mondják, nekik nincs ilyen nosztalgiájuk, hiszen nem is éltek a volt Jugoszláviában, ők a mostani Szerbiába születtek bele. A hat köztársaságból és két autonóm tartományból álló ország idején több költészeti találkozóra jutottam el. Titogradban (a mai Podgorica) a

a Strugai Nemzetközi Költőfesztivál előtt vagy után szerveztek külön találkozót a fiataloknak. Általában Vajdaságból ment egy szerb, egy román, egy szlovák, egy ruszin és egy magyar költő. A Verbászi Költészeti Fesztiválra, a fiatalok költészeti fesztiváljára a bírálóbizottság választotta ki, hogy kit hív meg a pályázó jugoszláviai költők közül. Ott is több alkalommal voltam, illetve magyar költőként én is, mások is különböző jugoszláv színterekre eljutottunk.

Az ország széthullása után voltak időszakok, amikor mással is foglalkoztam, és kevesebb verset írtam. Közben szétzavarták annak a szerkesztőségnek a tagjait a Symposionban, amelynek szerkesztőbizottsági tagja voltam. Ott valóban olyan igazi szerkesztőségi munka folyt, hogy szívesen gyűltünk össze. Közel volt az újvidéki bölcsészkar a központban, és órák közötti szünetekben is fölmentünk a Danyi Magdi-féle Symposion szerkesztőségébe. Utána az irodalom, a költészet magányos műhelyekben zajlott, főleg az én esetemben, aki nem újvidéki vagyok, hanem Topolyán élek.

Újvidéken, a Magyar Tanszéken dolgoztam. Topolyán a képzőművészetnek vannak, de az irodalomnak nincsenek intézményes formái. Nemrég léptem be a Vajdasági Írók Egyesületébe. Részt vettem ez év márciusában az Újvidéki Városi Könyvtárban megtartott rendezvényén, amelyen csak nők olvastak fel. Az Újvidéki Nemzetközi Költészeti Fesztiválon a portugál költőnő beszélt arról, hogy mostanában több nő szerepel az irodalom, különösen a költészet életében.

Az újvidéki nemzetközi fesztiválon először veszek részt, és számomra nagy élményt jelentett. Ahogyan régen találkoztam szlovén, bosnyák, montenegrói, macedón… írókkal, most még izgalmasabb a mezőny, mert Spanyolország költői a fesztivál díszvendégei, de Portugáliából, Nagy-Britanniából, Lengyelországból, Dániából, Magyarországról, Németországból, Oroszországból… is érkeztek költők, és természetesen a hazaiak is fellépnek.

Christopher Reid angol költőről kitűnt, hogy az angolok nem azzal az angol hidegvérrel azonosíthatóak, amilyen közhely szerint élnek a tudatunkban. Az ő költészetében nagyon is tobzódnak az érzések, az érzelmek, az érzéki benyomások és élmények. Rendkívül tetszett Németország képviselőjének, Monika Rincknek a költészete is. Az egyetemes magyar, de akár a vajdasági magyar költészetben is tapasztalható, hogy ahány költő, annyi poétika. Nagyon sokféle poétika mutatkozott itt meg az érzékitől a reflexív poétikán át a hagyományos poétikára építő versírás-modellig, sőt annyira, hogy archaizáló poétikáról is hallottunk, például Aurélia Lassaque okszitán költőnő a francia és a spanyol nyelv és kultúra előtti időből, abból a hagyományból merít, amikor ez a kultúra nem vált ketté. Örülök, hogy Molnár Krisztina Rita költőt, írót is személyesen megismertem. Az élő költő és az élő beszélgetés mindig nagy élményt jelent. Annak idején is ezt tapasztaltam, amikor a topolyai könyvtárban Tóth Krisztinával, vagy az újvidéki M Stúdióban Kukorelly Endrével beszélgettem, akiknek a könyvéről írtam is.

Néha úgy érezzük, hogy borsót hányunk a falra, mert nincs mindig annyi visszajelzés, amennyi tartaná a szerzőben a lelket. Ezeken a találkozókon, fesztiválokon azonban az ember érzi, érdemes verset írni, és milyen szép, amikor egy szemlélet, egy világkép összeáll, főleg mások költészetében, magunkat ugyanis mindig nehezebb kívülről szemlélni. Ezek a fesztiváli impulzusok megerősítik a szerzőt abban, hogy érdemes írni, főleg, ha az ember több évtizede foglalkozik költészettel, ahogyan én.

Mely verseidet olvastad fel a rendezvényen?

– A főszervező, Jovan Zivlak tanácsára – aki nagyszerűen mozgatja ezt a soknemzetiségű, nagyon sok szálból álló „káoszt”, és élvezetes programot állított össze – választottam ki öt verset, amit Marija Šimoković több kötetes költőnő nagyon szépen lefordított. Igyekeztem új verseket válogatni, úgy hiszem, nagy részük még meg sem jelent folyóiratban. Egyébként keveset publikálok mostanában.

Egyik nap három verssel mutatkoztam be az Izba nevű kávézó vendégeinek, szerb nyelven Miodrag Petrović színész olvasta fel a költeményeimet. Ma pedig a Zmaj utcában, egy kávézó emeleti erkélyén olvastunk fel. Tapasztaltam, hogyha anyanyelven, magyarul olvasok, amit nem értenek, akkor figyelemre sem igen számíthatok, ezért egyik rövid versemet átírtam négynyelvű versnek. Az „írni” ige különféle igekötős változatai alkotják a verset, aminek a vége a „nem írni” és a „sírni” – mondta Harkai Vass Éva.