Isten kinyújtott keze vagyunk...

Beszélgetés a kitüntetett Harmath Károly atyával

„Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.”(Máté 25:40)

Dr. Harmath Károly, az újvidéki Ferences Rendház házfőnöke a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést kapta az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából. Vele beszélgettünk a Lurkóházakról és a jótékonyságról.

- Úgy érzem, hogy azoknak, akiknek vannak képességeik, segíteniük kell azoknak, akiknek nincsenek. A hátrányos sorsú gyerekek nem hibásak a sorsukért, nagyon gyakran a szülő sem tudja másként megszervezni az életet. Gyakran a szülői feladatot sem tudja ellátni. Krisztus Urunk az evangéliumban azt mondja, hogy bármit is tesztek eggyel a legkisebbek közül, velem tettétek. Azt gondolom, hogy ez rám is vonatkozik.

Ha másoknak teszünk jót, akkor mi is jó emberré válunk

Önt mi késztette arra, hogy a szegény sorsú gyerekekkel foglalkozzon?

- Engem elsősorban a vallási meggyőződésem térített ilyen ötletre. Úgy érzem, hogy ezzel közreműködök a Jóistennel. Nekem az a tapasztalatom az életben, hogy az Isten nem jön le az égből, hogy pofozkodjon, vagy irányítsa az életünket, hanem a másik ember által működik. Én úgy értelmezem az életet, hogy mi az Isten kinyújtott keze vagyunk, hogy fölkaroljuk azokat, akik nehezebb helyzetben vannak. Emberileg nézve is – ha nem is a vallás, a hit szempontjából közelítjük meg a témát - úgy gondolom, hogy ez az egyedüli járható út az életben. Mert ha másoknak teszünk jót, akkor mi is jó emberré válunk. Ha pedig hasznosaknak érezzük magunkat, akkor az élet is sokkal szebb, és jóval könnyebben viseljük el a nehézségeket, a problémákat. Mást segítve magunknak is jót teszünk.

Hány kisgyerek jár a Lurkóházakba?

- Három Lurkóházunk van: Dreán, Hajdújáráson és Óbecsén. Az iskolaév végén hatvanhat kisgyerekkel foglalkoztunk. Napközben tartózkodnak ezekben az otthonokban, éjjelre hazamennek. Gyakran vannak kellemetlen tapasztalataink, mert sokuknak otthon tisztálkodási problémáik vannak, gyakran ennivalójuk sincs, és a szeretet, az elfogadás is hiányzik. Emiatt sokan csak késő este távoznak tőlünk.

A szeretet mindent legyőz

Lehet hosszútávon segíteni rajtuk?

- Mi nem ítélni akarunk, hanem kitörési lehetőséget akarunk adni nekik. Tudatában vagyok annak, hogy nem sikerül minden gyereket megmenteni. Viszont azt is tudom, hogy nélkülünk sokan nem tudnák, hogy létezik egy másfajta életmód, és nem tudnának eligazodni az életben. Mi most is tapasztaljuk azt, hogy amikor a gyerekek a Lurkóházban egy nyugodt légkört, elfogadást tapasztalnak, akkor a tanulásban is hirtelen javulnak. A szeretet mindent legyőz. Nincs nagyob erő a világon a szeretetnél. Mindent meg tud oldani.
Mi családként működünk. Nálunk a gyermek jól érzi magát, elfogadjuk olyannak, amilyen – akár piszkosan, büdösen és tudatlanul is.

A Lurkóházak alapítványi pénzekből és adományokból működnek. Tudnak így elegendő anyagi hátteret biztosítani a működésükhöz?

- Teljes egészében alapítványi pénzekből élünk. Mindig is azt hangsúlyoztam, hogy nem az a lényeg, hogy sokat tudjunk adni, hanem hogy rendszeresen. Elég, ha havonta adunk száz dinárt. De akkor adjunk minden hónapban. Gyakran könnyebb azt mondani, hogy adok évente 1200 dinárt és leráztam ezt a gondot. A jótékonyság nem gond, hanem egy állandó örömforrás. Adjunk keveset, de rendszeresen. Jusson eszünkbe az, hogy nekünk köszönhetően ma egy gyerek jóllakott, vagy kapott füzetet, illetve ötösre felelt az iskolában, esetleg már arra buzdítja a szüleit, hogy máshogy éljenek. Nagyon sok minden rejlik emögött. Így marad ébren bennünk az a gondolat, hogy a jó emberei legyünk. Arra biztatok mindenkit, hogy szerveződjenek kis Poverelló–csoportokba. Adják össze havonta a száz-száz dinárt, és küldjék el nekünk. Igy minden hónapban fölébresztik magukban azt a tudatot, hogy én a jó embere kell hogy legyek.
Jergić Julianna

Meggyújtom az én kis gyertyámat

Dr. Harmath Károly ferences pap: Ha leülök valaki mellé, ha odafigyelek rá, ha köszönök neki, az azt jelenti, hogy elfogadtam

Harmath Károly: Úgy látom, nincs belső erő, amely az embereket tevékenységre sarkallná

A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki Áder János köztársasági elnök augusztus 20-a alkalmából dr. Harmath Károlyt, az újvidéki Ferences Rendház házfőnökét. A kitüntetést a Bona Venturianum Ferences Fiúkollégium és Művelődési Ház, valamint a vajdasági Lurkóház-hálózat létrehozásáért, a hátrányos helyzetű gyermekek sorsának jobbítása érdekében végzett tevékenységéért, írói, szerkesztői és műfordítói munkássága elismeréseként kapta meg. Harmath atyával ennek apropóján beszélgettünk hivatásról, szolidaritás-vállalásról, elposványosodásról és a gyertyagyújtás fontosságáról.

A kitüntetés indoklásából is kiderül, hogy sokrétű tevékenységet folytat. Mégis mi az, amit ezek közül a legfontosabbnak tart?

– A legértékesebbnek a papi hivatásomat tartom – ennek igyekszem is kellő figyelmet szentelni –, és mindazt, ami kapcsolatban áll vele: az előadások és a lelkigyakorlatok tartását, a teológiatanítást a Szabadkai Püspökség Katétikai-Teológiai Intézetében, a ferencességet. Ezek vannak tehát az első helyen. De ezek nem olyan kategóriák, amelyekért ki szokták tüntetni az embert, hiszen az egyház tevékenységi körébe tartoznak. Jelen kitüntetés indoklásakor olyan tevékenységi körök kerültek előtérbe, amelyek kihatnak a közösségre, tehát amelyek társadalmi tevékenységnek számítanak.

Hogyan tudja lemérni a hatását annak, amit csinál?

– Általában az eredménnyel mérhető a hatás. Foglalkoztam olyan dolgokkal is, amelyek nem hoztak eredményt, azokat abba is hagytam, de amikor úgy látom, hogy van igény valamire, akkor megyek tovább. A kihívások különbözőek. Az embernek a lelki berendezésétől is függ, hogy mire érzékenyebb. Én a nehéz sorsú gyermekek támogatása mellett döntöttem. Ferencesként vállaltam ezt az életmódot, hiszen Szent Ferencnél a hangsúly a rászorulókon, a velük való szolidaritás-vállaláson van. Ilyen a beállítottságom, a szüleimnél láttam, hogyan segítenek a rászorulókon, és valahogy megmaradt ennek a nyoma, ami aztán ilyen irányba indított el.

Mit tehet az egyszerű földi halandó, aki munkájának szerény béréből él, hogy a szolidaritás erkölcsi parancsát teljesítse?

– Rendkívül sokat. A szolidaritás vállalása, a segítségnyújtás elsősorban nem arról szól, hogy ki mekkora vagyonnal, mennyi pénzzel rendelkezik, és milyen mértékben tud anyagilag hozzájárulni egy ügyhöz. Sokkal inkább az a fontos, hogy kiben mennyi emberség van, ki mennyire veszi észre a másik embert. Látnunk kell, hogy az emberek elszigetelődtek egymástól. Nagyon sokan szívesen kiöntenék a lelküket, elbeszélgetnének valakivel a problémáikról, ami könnyítene rajtuk. Már az is valami, ha meg tudjuk hallgatni a másikat, nagy dolog, ha meg tudjuk látogatni személyesen a beteget, és nem csak holmiféle kütyükön keresztül értekezünk vele. Ha leülök valaki mellé, ha odafigyelek rá, ha köszönök neki, az azt jelenti, hogy elfogadtam. De persze szegények – ahogy Jézus mondta – „mindig lesznek veletek”, ők mindig minden társadalomban ott vannak, tehát a rászorulókkal való szolidaritás azt is jelenti, hogy valamit az anyagiakból is megosztunk velük. Én nagyon sokszor szembesülök ezzel a kérdéssel, mert az emberek azzal jönnek oda hozzám, hogy mennyit adjanak. Erre nem lehet válaszolni, hiszen lehet, hogy valakinek az 5 dinár annyit jelent, mint másnak az 5000 dinár. Mindenkinek személyesen kell eldöntenie, hogy abból, amivel rendelkezik, mennyi az, amiről le akar mondani mások javára. Nem sokat kell adni, hanem rendszeresen. Ha én rendszeresen adok, akkor tudatosan élem meg azt, hogy emberszerető ember vagyok, és ez az, ami minden adományozásnál a legfontosabb. Aki segít a másikon, az emberileg is jobban érzi magát.

Az Ön által vezetett alapítvány hajdújárási, dreai és óbecsei Lurkóházai szegény sorsú, problémás hátterű gyerekeket segítenek, fogadnak be. Többen úgy vélik, szélmalomharcot folytatnak, hiszen a napközi foglalkozások után a gyerekek nap mint nap visszazuhannak abba a környezetbe, amelyből szabadulnának.

– Sokan gondolják úgy, hogy ezek a gyerekek ilyen helyzetbe születtek bele, és nincs lehetőségük a kitörésre. Én azonban meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről. Az ember nem determinált, és én ebben hiszek. Abban nem hiszek, hogy minden lurkót meg fogok menteni, és ha majd felnőnek, más körülmények között fognak élni, esetleg több kedvük lesz keresni a polgári életmód lehetőségeit, de ha egynek is sikerül ezt elérnie a segítségünkkel, az már nagyon jó eredmény. És azt hiszem, hogy többüknek is sikerülni fog: örömünkre szolgál, hogy az idén a hajdújárási Lurkóházból hárman sikeresen letették a felvételi vizsgát és beiratkoztak a középiskolába. Ebben nagy szerepe volt a nevelőinknek, akik a felkarolás, a bátorítás mellett a felkészülésben is segítették a gyerekeket.

A Hitélet folyóiratban rendszeresen megjelenő vezércikkeiben aktuális társadalmi kérdésekről fogalmaz meg véleményt, olykor szűkebb közösségünk ügyeit is érintve. Mit érez a vajdasági magyarság legfájóbb problémájának?

– Kívülről nézve a fogyatkozásunk aggaszt leginkább. Belülről viszont az, hogy mintha reményvesztettekké váltunk volna. Elvesztettük az érdeklődésünket, belenyugodtunk, vagy úgy vagyunk vele, hogy ennek kell lennie és ezt kell elviselni. Tehát nincs belső erő, amely az embereket tevékenységre sarkallná. Úgy érzem, elposványosodtunk, ezért kellene lelket önteni az emberekbe. Én minden kezdeményezésnek, közösségi szerveződésnek nagyon örülök, legyen az a VIVE vagy a Szent István-napi ünnepség, mert ezek összehozzák az embereket és adnak egy kis erőt. Azt hiszem, erre szükség van, hogy kicsit bátrabbak legyenek, hogy merjenek bizonyos értékek mellett kiállni, harcolni, és egyszerűen ne hagyják, hogy az élet csak úgy sodorja őket.

Egy ilyen reményvesztettnek tűnő közösségen belül Önben mi tartja a lelket, mi az, ami napról napra arra készteti, hogy ebből a letargiából minél több embert fölrázzon?

– Meggyújtom az én kis gyertyámat, és ha rábírok még négy-öt embert, hogy gyújtsa meg a saját kis gyertyáját, már mindjárt nem lesz sötét. Nem kell százezreket rávezetnem erre, elég, ha öten meggyújtjuk, már elég világos lesz. Minél többen csatlakoznak hozzánk, annál jobb. Tehát mindenki gyújtsa meg a saját kis gyertyáját, ha nem akar sötétséget.

Dr. Harmath Károly Oromon született 1950-ben. Fontosabb kitüntetései: „Emberségért” – bronz fokozat (Magyar Börtönpasztorációs Társaság, Szeged, 1992), Üzenet-díj (Szabadka, 1997), Szeged Város Díja (2001), Táncsics Mihály-díj (2003), Kultúra Szikrái-díj (2004), Fraknói Vilmos-díj (2004), a Magyar Kultúra Lovagja (2009), a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2012).

A lelket kellene gyógyítani

Harmath Károly atya: Isten előtt úgy vagyok, mint egy koldus

Életútja a kis észak-bácskai településről, Oromról, egy tanyáról indult. Az általános iskola felső osztályait Szabadkán végezte el, itt érintette meg még gyerekként őt a testvéri ferences lelkület. A hatás életre szóló volt. Az út innen már egyenesen vezetett a samobori ferences gimnáziumon és a fiumei-tersattói ferences főiskolán át Assisibe, Szent Ferenc szülővárosába, a Lateráni Egyetem ottani kihelyezett teológiai tanszékére, ahol megszerzezte a diplomáját. Állomáshelye 1978 óta az Újvidéki Ferences Rendház.

Lelkipásztor, házfőnök, a teológia doktora, a Szabadkai Püspökség Teológiai-katekétikai Intézetének rendes tanára, az Agapé katolikus könyvkiadó alapítója és igazgatója, a Hitélet főszerkesztője, a Domus Pacis lelkigyakorlatos ház megálmodója, a délvidéki Lurkóházakat működtető Poverello Alapítvány létrehozója, a Bonaventurianum Ferences Fiúkollégium vezetője. A szolgálat, a cselekvés embere. A cselekedetek mögött Kisebb Testvér-i alázattal rejtőzködő embert próbálták napvilágra csalogatni a kérdések, az embert azonban – a Bibliából tudjuk – tettei gyümölcseiről lehet a leginkább megismerni. Harmath Károlynak, ha olyan lenne, volna miért dicsekednie eddig elért eredményei miatt.

- A szerzeteseket gyakran áthelyezik. Ennyi eltöltött év után Újvidéken el tudná képzelni ezt?

– Jó ideig el tudtam képzelni, de öregedve nem vagyok már annyira szilárd a meggyőződésben, hogy könnyen elviselném. Ha az elöljárók ezt kérik, nem fogok ellenkezni, de nehéz lenne.

- Mondható, hogy ez a rendház az otthona?

– Igen. A ferences nevelésnek van foganatja, ezért egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy itt bármi is az enyém volna. Az a hely ez, ahol kényelmesen meghúzódhatok. Azt hiszem, hogy sokat tettem ezért a rendházért is, és ezt nem öndicséretként mondom. Úgy érzem, ez a központi püspökségi intézmények után a legaktívabb katolikus központ az egész Délvidéken. Nemcsak lelkipásztori munka folyik itt két nyelven, hanem itt található a Bonaventurianum Ferences Fiúkollégium, az Agapé könyvkiadó, innen indult a Poverello Alapítvány, a Domus Pacis lelkigyakorlatos ház…

- Mi terelte a Kisebb Testvérek Rendje felé?

– Erre nem tudok választ adni. Általában később az ember ezt úgy fogalmazza meg magának, hogy a gondviselés vezette erre az útra. A döntés Szabadkán született meg a hetedik-nyolcadik osztályban. Az okot nem ismerem, fölébredt bennem a vágy, amikor megismertem a szabadkai ferenceseket. Föllelkesültem a szerénységük, az egyszerűségük, a közvetlenségük láttán. Valóban mint barátok viszonyultak az emberekhez, nem kezelték le őket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ilyen jelenség nincs a ferencesek között. Van, nálam is biztosan, de ez volt az, ami engem akkor megragadott.

- Elgondolkodott-e azon, hogy mi lett volna akkor, ha nem a szerzetesi hivatás mellett dönt?

– Sokszor, az élet hozza magával az efféle gondolkodást. Akkoriban még az orvosi pályáról is álmodoztam. Az orvos inkább a testet gyógyítja, itt pedig inkább a lelket kellene, ez a megfontolás volt a végső pont a döntésemben. Lehetett volna sokkal rosszabb, ha nem ezt az életutat választom, azt pedig nem tudhatom, hogy lehetett-e volna jobb, mindenesetre én jól érzem magam a bőrömben, ebben a hivatásban, és ahogy múlnak az évek, egyre inkább megerősítést nyer számomra ennek az életküldetésnek a fontossága. Naponta szükség van arra – az utóbbi időben, úgy látszik, érzékenyebbé váltam ezen a téren –, hogy másokat is meg tudjak erősíteni, akik kérdéseikkel, problémáikkal keresnek fel. Nem tudom őket kigyógyítani, dönteni sem dönthetek helyettük, mégis bizalommal fordulnak hozzám, amikor látják, hogy van türelmem meghallgatni őket, és hogy amit elmondtak, az köztünk marad. A mai nehéz helyzetben az emberek könnyen elkeserednek, nem látják a kiutat gondjaikból. Ilyenkor az segíthet rajtuk, ha észreveszik, hogy ha a nagykapu bezárul, mellette még ott vannak a kiskapuk, nem kell kétségbeesni. Ha nem mehetünk be aranyozott hintóval, hát bemegyünk gyalog! Úgy érzem, így hasznára lehetek az embereknek.

- Ezek szerint nem csak közhely, hogy a lelkipásztornak a közössége a családja?

– Számomra ez nem közhely, hanem egy megélt valóság. Már kispap koromban, a tanulmányaim során is úgy éltünk és úgy éreztünk, hogy egymás családja vagyunk. Szent Ferenc így is képzelte el a közösséget. Nem tudom, hogy van-e még valahol az egyházban akár szerzetesrend vagy másfajta közösség, mozgalom, ahol ennyire élő volna a családias együttérzés. Több kilépett testvér van, akik családot alapítottak, de ma sem tudnak élni a barátok, a közösség nélkül, folyton visszatérnek hozzánk, nagyon jól érzik magukat, amikor velünk lehetnek. Nemcsak arról van szó, hogy együtt eszünk vagy imádkozunk, hanem arról is, hogy együtt kártyázunk, viccelődünk, s aki bírja, az egy kis bort is megiszik.

- Erről jut eszembe, hogy a kiadónak, amit megalapított, az Agapé nevet adta. Ez magyarul szeretetlakomát jelent.

– Ezt a nevet félig-meddig örököltem. Annak idején Amat atya Szabadkán stencilezett formában megindított egy ferences lelkiségi lapot az úgynevezett harmadik rend, a világi ferencesek számára, s ennek keretében tizenhét füzetecskét adott ki Agapé címmel. A névválasztáskor számunkra az volt a kérdés, hogy egy többnemzetiségű területen milyen nevet adhatunk a kiadónak, amit nem kell lefordítani. Így találtuk ezt a bibliai nevet. Az agapé az Isten önzetlen szeretete és a szeretet legmagasabb foka. Mi az isteni szeretet asztalát akarjuk megteríteni a könyvek által, vagy úgy is mondhatnánk, hogy az asztalra, amit az Isten megterített, mi ezt a lelki táplálékot helyezzük, aminek utóvégre az isteni szeretetről kell szólnia.

- Az itteni katolikus magyar könyvkiadás a második világháború utáni szocialista időkben úttörő szerepet játszott.

– Ez egy rendkívüli dolog volt akkoriban. Még a magyar katolikus egyház sem fedezte föl, hogy ez mekkora érték. A hetvenes és a nyolcvanas években egy kis túlzással mondva a magyar katolikus sajtó a vajdasági magyar katolikus sajtót jelentette. Amíg Budapesten évi 5-10 könyv kiadásáért ki tudja mennyi engedélyt kellett beszerezni, addig itt volt olyan év, amikor 82 címszót is megjelentettünk. Számunkra akkoriban a 10 000 körüli példányszám számított a megszokottnak. Egy évben a Katolikus Kincses Kalendáriumot 52 000 példányban nyomtattuk, a Huzsvár atya szerkesztette Hitélet folyóirat legmagasabb példányszáma 17 500 volt.

- Lelkialkatából következik az emberek szolgálata iránti elkötelezettsége?

– Valószínűleg a szüleim példája az, ami ebbe az irányba terelt, akikben mindig is megvolt az együttérzés a nehéz helyzetben levők iránt, de erről csak úgy érdemes beszélni, ha az Istentől kapott előzményeket is hozzávesszük. A hajlamot biztosan az oltotta belém, aki teremtett bennünket. A csíra megvolt, a szülői példa pedig hozzásegített, hogy az kibontakozzék, továbbfejlődjék. A későbbiekben már csak azok a területek érdekeltek, ahol lehetőség nyílik az embereknek való segítségnyújtásra.

- A Lurkóházak példája mutatja, mekkora társadalmi igény mutatkozik erre. Drea után Hajdújáráson és Óbecsén is nyílt ilyen szegény sorsú gyerekeket fölkaroló otthon.

– Az igények nagyok, szinte várólistánk van, hogy hol nyissunk még lurkóházat, de addig kell nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér. Nehéz egy ilyen otthon fenntartása. Az épület megvásárlása viszonylag könnyen véghezvihető, arra adnak egyszeri adományt, de a működtetési költségekre már nem.

- Mivel lehet támogatni a Lurkóházakat fenntartó Poverello Alapítványt?

– Mindennel, amire egy háztartásnak szüksége lehet. Vécépapír, sampon, kézmosószer, befőtt mind számításba jöhet, és sorolhatnám. Remélem, akadnak majd emberek, akik úgy döntenek, hogy az ingatlanjukat az alapítványra hagyják. Ezzel szavatolhatnánk a fenntartáshoz szükséges anyagi hátteret. Az alapítvány honlapján megtalálják az elérhetőségünket, és természetesen a Lurkóházakban is adnak tájékoztatást.

- Számos díjat, elismerést kapott az utóbbi időben. Személy szerint mit tekint a legnagyobb eredményének?

– Számomra mindegyik siker, és mindegyikért hálás vagyok, természetesen a legkedvesebb számomra a papi tevékenységem, de kiemelni egyetlen területet sem tudnék. Elevenen élnek bennem Szent Ferenc szavai, hogy az ember annyit ér, amennyit Isten előtt ér. A társadalom egyes eredményeket észrevesz, jutalmaz, másokat nem, az emberekre jellemző az irigykedés, egymás sárba tiprásának a törekvése is, de én ezekkel nem foglalkozom. Isten előtt úgy vagyok, mint egy koldus, az ő irgalmáért koldulok.

- Isten is díjazza az embert, az ő jutalmai persze nem babérkoszorút vagy pénzjutalmat jelentenek, hanem lelki békét, örömöt, kegyelmet, de időnként lelki válságot is, amihez azonban mindig megadja a leküzdéshez szükséges erőt.

– Igen, ezekben a jutalmakban nekem is van részem. A tevékenységek, amelyeket végzek, feszültséget is hoznak az ember életébe. Ez még a könyvkiadásra is érvényes, ugyanis egy kiadó élete nemcsak a nyomtatványokról szól, hanem a munkatársakról is, akiknek családjuk van, nem mindegy tehát, hogy van-e elegendő bevételünk, amiből a béreket folyósíthatjuk. Anyagi hátterünk nincs, ezért ezekből a tevékenységekből bármelyik egyik napról a másikra megszűnhet. Mégis létezünk, működünk, ez pedig örömmel tölt el, és arra ösztönöz, hogy felelősségteljesen végezzem a munkámat. Minduntalan azt tapasztalom, hogy a Jóisten elvezet egészen a végső határig, ahol emberi erővel már nincs megoldás, s akkor közbelép az isteni gondviselés. Addig azonban meg kell szenvedni, amíg nem szenvedtem meg, amit rám mértek, addig nem következhet be a remélt fordulat.

- Azt vettem ki a szavaiból, hogy életfelfogásának központi gondolata az isteni gondviselésre való ráhagyatkozás.

– Erre az élet tanított meg, kezdetben nekem is úgy tűnt, hogy ezek nagy frázisok. Az a gond, hogy mi ezt legtöbbször nem észleljük, nem tudatosítjuk, hogy semmi sem történik véletlen.

- Miért nem tudatosítjuk?

– Szerintem azért nem, mert mi a valóságot sem látjuk. A valóság meglátásához is hitre van szükség. Ha látok egy széket, az önmagában még nem a szék valóságának az egésze, csak annak egy része. A szék valósága mögött ott áll a mester is a saját emberi problémáival. Lehet, hogy amikor faragta a széket, hullottak a könnyei, mert a felesége halálos betegen feküdt. A látszólagos véletlenek mögött is a valóság áll, nem a véletlen, amit azonban mi nem látunk.

- Milyen üzenetet hordoz számunkra a karácsony most, 2012 decemberében?

– Jelenlegi helyzetünket szem előtt tartva az idei ünnep üzeneteként én azt emelném ki, hogy a karácsony felszólítás a kapzsiság leküzdésére. Nehéz a jelenlegi társadalmi helyzet, és egyesek kapzsiságukkal még inkább megnehezítik az emberek életét. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ezek között vannak keresztény munkaadók is, akik csak a saját hasznukat nézik, és alkalmazottaikat éhbérért dolgoztatják. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus meztelenül jött erre a világra, és hogy meztelenül ment el abból. Ez üzenet arra nézve, hogy a gazdagság, a vagyon nem adhatja meg a biztonságot. Ami megadja, az a szeretet. Az idei karácsony üzeneteként ki kell emelni a szolidaritásvállalás fontosságát is. Akármilyen szegények is vagyunk, legyünk tekintettel egymás igényeire, szükségleteire. Kövessük Jézus példáját, figyeljünk egymásra, építsük ki a közösségeinket! Legyünk olyan emberek, akik nem azt nézik, hogy mi hasznuk lehet a másikból, hanem azt, hogy nyújthatnak-e valamit a másiknak! Ne azt nézzük, hogy mit kaphatunk, hanem azt, hogy mit adhatunk! Ha a másik embernek haszna származik az én tetteimből, életemből, akkor ezzel az én életem is értékesebbé válik.

A karitatív tevékenység a katolikus egyház egyik tartópillére

Az ádventi időszak közeledtével, karácsony előtt sokakban feltámad a segítségnyújtási vágy. Vannak, akik „mindenáron” segíteni akarnak, pedig a túlzott tenni akarás sokszor többet árt, mint használ. Dr. Harmath Károly ferences atya, a Poverello Alapítvány keretében működő Lurkóházak vezetője maga is sokszor tapasztalta a fentebb leírtakat.

* Van olyan, hogy helyes meg helytelen segítségnyújtás?

— Meglátásom szerint a helyes önkénteskedésnek és segítségnyújtásnak az alapja az, hogy beleéljük magunkat a rászoruló ember helyzetébe. Hogy felfedezzük, mire van szüksége, mi mozdítaná őt előre. Sokszor azt tapasztalom, hogy az emberek megajándékozzák egymást, van, hogy nagy összegeket szánnak erre, aztán a végén az ajándék nem is tetszik annak, aki kapta — még akkor sem, ha megjátssza, hogy mennyire örül. Ebből is látszik, hogy mindig utána kell járnunk, hogy hol és miként igényli a segítséget a másik ember. Itt kezdődik az igazi segítségnyújtás.

* Ha valaki önkéntes munkával akar segíteni, mit kell tennie? Mondjuk, ha valaki jelentkezik a Lurkóházakban, akkor azonnal beállhat önkénteskedni?

— Először is meg kell ismerkednie a helyzettel: hogyan élnek, hogyan dolgoznak a Lurkóházban, és mit tudna ő tenni? Beállhat valaki, aki azt mondja, hogy segíteni akar, de meddig? Egy napig? Egy óráig? Ilyenkor az ott dolgozók napja is felborul, mert munkát kell találni az önkéntesnek, aki sok esetben nem elég kitartó, rájön, hogy nem képes a rábízott feladatok elvégzésére. Másodsorban az is fontos, hogy a felajánlott segítség valóban segítség legyen, mert ilyen téren is vannak negatív tapasztalataink: eljön az önkéntes, örömmel fogadjuk, de rövid időn belül kiderül, hogy a „segítsége” inkább akadály, mert nem képes bekapcsolódni a ház életének ritmusába, azaz amikor a legtöbbet kellene a gyerekekkel foglalkozni, fürdetni őket, vagy tanulni velük, ő akkor szeretne kávézni, teázni. Fontos tehát, hogy soha ne legyünk akadályok sehol.

* Az irgalmasság szentévében járunk. Az idén mindenki többet beszél a segítségnyújtásról, de egyúttal visszásnak tűnik az egész: nagy összegeket adunk a kóbor állatok megsegítésére, az idős szomszéd néni viszont magányosan nyomorog. Adakozunk a szegényeknek, de a migráns szótól feláll a hátunkon a szőr. Szabad nekünk, embereknek ilyen módon különbséget tennünk rászoruló és rászoruló között?

— Sok ember mondja, hogy segíteni akar, önzetlenül, viszont — sokszor tudat alatt — elvárja, hogy ezért elismerést, jutalmat, dicséretet kapjon. Konkrét példát mondok: jön a jótevő, átadja az adományt, és kéri, hogy ne írjuk fel a nevét, maradjon ismeretlen. Amikor pedig az év végén kiküldjük a köszönőleveleket a támogatóknak, jön a panasz, hogy ő nem kapott. Ilyenkor megkérdezem az illetőtől, hogy miért nem merte vállalni a nevét. Mert a segítségnyújtás egyfajta tanúságtétel is, hiszen az embereknek jó példát mutatok. Visszatérve a kérdésre: nem mindenki tud kialakítani úgynevezett értéklétrát: lehet, hogy többet segítünk a szegény kiskutyusnak, mint a beteg hozzátartozóinknak. Fontos, hogy rendet teremtsünk. Én úgy gondolom, hogy ennek a rendnek a csúcsán az áll, hogy az ember Isten legértékesebb teremtménye, így a segítségnyújtásommal az embertársaimat részesítem előnyben. Krisztus Urunk sem a kutyákért vagy a fákért halt meg, hanem az emberekért. Vannak plébániák, ahol külön kis segítségnyújtó csoportok működnek, melyek például betegeket látogatnak, imádkozó csoportok, melyek lelki támogatást nyújtanak, karitatív csoportok, melyek anyagilag is segíthetnek. Látható tehát, hogy vannak közösségek, ahol mindezt megvalósítják, és az volna az ideális, ha ezt mindenhol meg lehetne szervezni, hiszen a katolikus egyház tanítása szerint az egyházközösség egyik tartópillére éppen ez a karitatív, segítségnyújtó tevékenység.

A jövő: kihívás a találékonyságra

Interjú dr. Harmath Károly ferences atyával, a negyvenéves Agapé Kiadó alapítójával és igazgatójával.

* Az Agapé Kiadó története hivatalosan 1982-ben indult. Milyen előzményei voltak a megalapításának?

— A történet ennél idősebb. 1982 egyike a kiadó három, illetve négy nagy mérföldkövének. Köztudomású, hogy 1977 karácsonya óta rendszeresen jelennek meg az Agapé kiadványai — köztük a negyedévente, majd havonta kiadott Agapé folyóirat. Tehát ettől a dátumtól kontinuitás figyelhető meg, és ezért tartjuk születésnapnak. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor meg kell említeni az ezelőtt megjelent két „beindító” kiadványt: A Naptestvér regényét és az Incipiamus közlönyt. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a kommunizmus idejében indult meg ez a sajtótevékenység, tehát hivatalos bejegyzésről vagy bármilyen jogi személyről szó sem lehetett. Inkább valamiféle szamizdatnak lehet mondani. 1982-ben viszont úgynevezett önigazgatási társult munkaszerződés aláírására került sor a zágrábi Kršćanska sadašnjosttal, melyet a horvát szövetségi állam akkortájt jogi személyként regisztrált. A kiemelkedő horvát teológusok e társulata rendkívül értékes és sikeres könyvkiadói tevékenységet folytatott, köszönhetően a nagyon agilis, nyitott és európai, katolikus teológiai körökben is szívesen látott dr. Josip Turčinović atyának. Az ő bátorságának is hála közös kezdeményezésre megszületett az említett megállapodás, mely szintén nem volt összhangban a jugoszláv törvényekkel, de eltűrték. Így már egy-két olyan nyomdától is mertünk szolgáltatást kérni, amelynek meg volt tiltva, hogy vallási jellegű kiadványokat nyomjon. Persze nagy áttörés nem volt. A kiadó bejegyzése különben azért nem állt összhangban a törvényekkel, mert a zágrábiak statútumában az szerepelt, hogy csak a horvát állam területén működhet, és csak ott alapíthat fiókintézeteket. Mindegy. Senki sem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, és hirtelen ugrásra került sor az Agapé fejlődésében, beleértve a címszavak, a példányszámok, a nemzetközi katolikus könyvkiadói kapcsolatok fellendülését. Aztán a harmadik mérföldkő mindezt eltörölte. Jugoszlávia vérrel való feldarabolása 1991-gyel kezdődően kiadónknak is rendkívül nagy kárt okozott. Ezek közül csak hármat említek: megszakadtak a kapcsolatok külfölddel (beleértve az akkor éppen megnyíló magyarországi lehetőségeket), nagyot csökkent az emberek vásárlóereje, és még derengeni sem látszott egy esetleges társadalmi, erkölcsi megújulás, melyben a lélek ápolása és a kultúra is fontos helyet foglalna el. Végül az utolsó mérföldkő (legalábbis számomra) az Agapé vezetésének átadása, hiszen hivatalosan már két éve elértem a nyugdíjkorhatárt.

* Miért éppen az Agapé nevet választották a kiadónak?

— Páter Lotspeich Amat atya, aki a ’70-es évek közepe táján a szabadkai ferences rendházban fejtett ki áldásos tevékenységet, az akkori helyi Ferences Harmadik Rend tagjaival karöltve nem szabályos időközökben megjelenő folyóiratot adott ki Testvéri Szolgálat Krisztusban címmel. Ez a kis, lelkes csapat ezután kiadott tizennyolc elmélkedési füzetecskét Agapé néven. Amat atya Szabadkáról való elhelyezése idejében az egyik beszélgetésünkben nemcsak arról váltottunk szót, hogy mi lehetne ezeknek a kiadványoknak a sorsa, hanem arról is, hogy milyen címet kellene adni nekik, ha megmarad ez a csírázó sajtótevékenység. Ekkor merült föl részéről az az ajánlás, hogy arra azért oda kellene figyelni, hogy többnyelvű társadalmi közegben élünk, ezért pedig egy olyan kifejezést illene találni, amelyet a más nyelvűek is meg tudnak jegyezni. Ennek aztán két eredménye lett: az egyik, hogy amikor beindítottam a P. Amat utáni sajtótevékenységet, akkor az Agapé név mellett döntöttem, a másik pedig, hogy még ezt a más nyelvűek számára könnyűnek vélt kifejezést is sokan apagénak mondják. Remélem azonban, hogy nem az apage satanas, azaz a távozz tőlem, sátán értelmében.

* A Hitélet folyóirat igen népszerű, ám ezenkívül naptárakat, szentképeket és levelezőlapokat is nyomtatnak. A könyvkiadás is aktív. Milyen szempontok alapján bírálják el a kéziratokat, hogyan döntik el, hogy egy-egy szöveget kiadnak-e? Mitől lesz egy könyv agapés?

— Általában nem az olyan könyveket célozzuk meg, amelyeknek a tartalma a teologizálás fellegeibe röpít bennünket, hanem inkább az olyanokat, amelyek közérthető módon fejezik ki a keresztény üzenetek különféle aspektusait. Agapésnak tekinthető tehát az olyan könyv, amely nem a teológiai tudományok felhőcsúcsait törekszik letörni, illetve amely nem a vallásos giccs táptalajából merít életerőt. Agapés az a kiadvány, amely egy átlagos, lelki életre és vallási ismeretekre őszintén törekvő hívőnek vagy a hit után érdeklődő személynek egyszerű, közérthető szavakba szőve adja át az evangéliumi üzenetet.

* Magam is több könyvet vásároltam az Agapé Kiadótól, a kínálat igen gazdag. Mely kiadványok a legnépszerűbbek?

— Ez nehéz kérdés, nem tudok rá kielégítő választ adni. Általában mindegyik vevőre talál, az érdeklődés pedig hullámzó. Jelenleg talán a Képes Bibliánk, a naptáraink, a Janó Manó-sorozatunk és a szentek életéről szóló rövid életregényeink iránt nagyobb az érdeklődés.

* A kiadó honlapján, a Hitélet folyóiratról szóló leírásban ez áll: „Folyóiratunknak gazdag múltja van. Hogy jövője lesz-e...? Hisszük, hogy lesz. Mindenesetre — a jelenben — letesszük a saját kis téglánkat, abban a reményben, hogy az épülő járdán sokan fognak járni, és eljutni a Célhoz.” Beszéljünk egy kicsit a jövőről is: mik a tervek?

— A jövő nincs a kezünkben. A mindennapokban kell élnünk, ha élni akarunk, nem pedig révedezni vagy a múlton siránkozni. Az értelmünk viszont mégis azt diktálja, hogy a holnapon is el kell gondolkodnunk. Nagy átalakulás tapasztalható a médiumok terén, a sajtó helyzete is változik. Itteni közösségünk is nagy nehézségeken megy át a fogyástól kezdve a kivándorláson át a kilátástalanságig... A jövő tehát kihívás a találékonyságra: megtalálni küldetésünket a mindennapi változások közepette. Megfogni a megfoghatatlannak látszó lehetőséget.

HARMATH KÁROLY: NEM KÉR SENKI A SZÓSZÉKET VEREGETŐ EVANGELIZÁTORBÓL

Megalakulásának 40. évfordulóját ünnepelte idén tavasszal az újvidéki Agapé Kiadó. A történelmi távlatú misszió kapcsán beszélgettünk a kezdeményezés igazgatójával.

– Hogyan fogalmazza meg egy gyakorló katolikus újságíró a keresztény média ismérveit, és mit jelent ez lebontva az egyénre, a katolikus újságíróra?
– Azt hiszem, ez a válasz egyénileg fogalmazódik meg, habár a közös kiindulópont adott: a keresztény értékek hirdetése. Nálam a kérdésben rejlő két témakör egybefonódik. A keresztény média ismérveit maga a keresztény újságíró adja meg. Az én olvasatomban lényegében eleget tesz a keresztény küldetés hármas mozzanatának: odahallgat, megszívlel, tanúságot tesz. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy fel kell fedeznem legelőször is az idők jeleit, egészen konkrétan: mi az, ami a ma emberét foglalkoztatja.

Néha attól tartok, hogy mi mondjuk a magunkét – sokszor a betanult hitigazságokat, a megrögződött szokásokat – , ezenközben az emberek semmit sem értenek, mert nem ezek a dolgok érdeklik őket, még kevésbé a vallási formulák pontos idézése. Nem mindenki érti a végkövetkeztetést, sokaknak meg kell mutatni az utat. Úgy is mondhatnám: előbb fel kell tárni az út szépségét, és nem csak a célt lebegtetni az orra előtt. Számomra ebben rejlik a keresztény média-ember lényege.

Meggyőződésem szerint a keresztény újságírónak pontosan ez a feladata: a médiumok adta lehetőségekkel – szó, kép, zene, technika – emberközelbe kell hoznia az isteni dolgokat. A keresztény újságíró ezt csak úgy teheti meg, ha maga is olyan kereső ember, aki nyitott értelemmel és készséges szívvel közelíti meg a dolgokat. A keresztény újságíró szerintem nem lehet olyan személy, aki nem elmélkedik és imádkozik rendszeresen, s aki nem gyakorolja hitét. Hiszen ő nem valaminek -– mondjuk, egy szakmának – szenteli magát, hanem Valakinek. A "Valakivel" pedig egészen másképpen állnak a dolgok, mint a "valamivel". A „Valakivel” mindig élő és dinamikus helyzetbe kerülünk, a fordulatok egymást követik.

– Véleménye szerint mi a keresztény újságírás társadalmi szerepe?
– Egy társadalomban minden szerep sokrétű, de mindig van legalább egy alapvető vezérelv. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom a keresztény újságírás szerepét, akkor azt mondanám, hogy a társadalom lelkiismerete kell, hogy legyen. Minduntalan tükröt kell tartania a társadalom elé, hogy belenézve mindig lássa: az-e, aminek lennie kell, szem előtt tartja-e például a közjót, vagy az emberi jogokat. Őszintéknek is kell azonban lennünk: vajon képesek vagyunk-e ilyen feladatra? A keresztény újságíró abban is különbözik a többitől, hogy ő még Isten előtt is felelős tevékenységéért.

– Ön, mint katolikus újságíró, hogyan tud eleget tenni evangelizációs feladatának?
– Számomra elsősorban a médiumok az evangelizáció eszközei, habár bőven van alkalmam személyekre és csoportokra szabott igehirdetésre és beszélgetésekre a hitről. Törekszem a nyitottságra és toleranciára, ebből kifolyólag úgy érzem, nincs gondom semmilyen beszélgető-, vagy vitapartnerrel. Az a mély meggyőződésem, hogy nem szabad senkit sem letarolni semmilyen örök igazság nevében. Hogy egy képpel éljek: vissza kell menni az út elejére, oda, ahol ő van, s lépésről-lépésre haladni előre. Vele együtt. Ez nagyon fontos. A szószéket veregető "evangelizátorból", azt hiszem, nem kér senki.

A dörgedelmes prédikátornak hátat fordítanak. Akkora zajt csap maga körül, hogy észre sem veszi a távozók cipők kopogását.

– Az Agapé Kiadó történetében akadt olyan esztendő, amikor magyar nyelvterületen a legtöbb könyvet és a legnagyobb példányszámmal publikáltak. Fennállásának négy évtizede alatt több mint 800 művet adtak ki magyar és horvát nyelven. Milyen kiadványokat jelentetnek meg?
– Kínálatunk elég széles skálán mozog, a katolikus gyermek- és ifjúsági könyvektől a vallási szépirodalmon és a ferences lelkiségű könyveken át a vallási történelmi és teológiai kiadványokig sok mindent felölelnek. Igyekszünk nem átlépni a vallási élettel kapcsolatos témakörök keretét. Ezen belül és a Biblia-magyarázatoktól a keresztény szellemű családi neveléssel foglalkozó kiadványokig terjed a mozgásterünk.

– Kiket szeretnének és kiket sikerült eddig elérniük?
– Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy a legkisebbektől a legidősebbekig mindenkihez szólnak kiadványaink. Nagy hangsúlyt fektettünk a "vallási középrétegre", de ma már a sokkal igényesebbek is találnak maguknak olvasnivalót. Úgy szoktam mondani, hogy rendszerint a pozitív nullán vagyunk. Nem működünk veszteségesen, de tőkét sem tudunk felhalmozni komolyabb befektetésekhez. A piacgazdaság a minőség javításának irányába terel, tehát korrekciót diktál az irányvételben.

– Miben látja a megoldást?
– Az Egyház berkein belül is nagyobb hangsúlyt és elismerést kellene kapnia a sajtónak. Az a benyomásom, hogy elterjedt az a vélemény, miszerint a sajtó "valakinek/valakiknek magánügye", akik aztán tevékenységüknek köszönhetően "aranytojásokon ülnek". A valóság viszont élet-halál harc a fennmaradásért.

Beszélgetőtárs: Szabó Katalin

Krisztust kell megszerettetnünk – Beszélgetés Harmath Károly ferences szerzetessel

Negyven évvel ezelőtt indult útjára az Agapé Kiadó. A katolikus szellemiségű könyvek és kiadványok megjelentetésével, terjesztésével foglalkozó vállalkozás lelke és motorja a kezdetektől Harmath Károly ferences szerzetes volt. A jubileum alkalmából kérdeztük a múltról, a jelenről és a jövőről.

– A családja életében milyen szerepet játszott a vallás?

– Apai nagyszüleim életében nem volt nagy jelentősége a hitnek, de édesanyám szülei kifejezetten vallásosak voltak. Anyai nagyapám koszorúfő volt, csoportja nálunk, a tanyán is gyakran összegyűlt titokcserére. Szülőfalumtól, Oromtól – ami Zenta és Szabadka között fekszik – hét kilométerre, Tóthfaluban volt a templom, általában ide mentünk vagy bicikliztünk misére. Ugyanakkor a családom nem volt kiemelkedően templombajáró, magam is csodálkoztam, hogy a Jóisten a ferencesek felé vezérelt engem. 

– Miért lett ferences?

– Nem én találtam a ferences hivatásra, hanem az talált meg engem. Szabadkán kerültem közelebb a ferencesekhez: megtetszett az egyszerűségük, a közvetlenségük. Ministráltam is náluk, a segítségükre mindig számíthattam.

– A kiadó kezdetei a ’70-es évekre nyúlnak vissza. Mesélne erről az időszakról?

– Azzal, hogy a Szentszék és Jugoszlávia 1970-ben diplomáciai kapcsolatot létesített, szabadabbá vált a vallásgyakorlat, és a keresztény szellemiségű sajtó is nyugodtabban működhetett. A hetvenes évek elején Lotspeich Amat atya Szabadkán, a világi ferencesekkel együtt stencilezéssel sokszorosította a Testvéri Szolgálat Krisztusban című lelkiségi lapot. A stencilezés annyit jelentett, hogy egy írógéppel a betűk helyén átlyukasztottunk egy lapot, majd ezt ráhelyeztük egy másik lapra, és végig húztunk rajta egy festékes hengert. Ez persze igen időigényes és nehézkes eljárás volt. Emellett Huzsvár László – akiből később a nagybecskereki egyházmegye első püspöke lett – irányításával a közép-bácskai Verbászon újra kiadták a II. világháború után betiltott Hitélet című folyóiratot. Tőlem egyébként nem állt távol a lapkiadás, még gimnazistakoromban adtam ki társaimmal egy folyóiratot. Ez a Próbálkozás nevű újság volt az egyetlen kisszemináriumi lap. Pappá szentelésem után, amikorra már Amat atya máshova került, én vettem át az újságja szerkesztését, amelynek az Agapé – Testvéri Szolgálat Krisztusban címet adtuk. Ezenkívül megjelent egy kis füzetünk is a ferences évfordulóra, amelynek a címe Incipiamus volt. Ez annyit jelent, hogy „kezdjünk neki”. Szent Ferenctől kölcsönöztem ezt a címet, aki a halála előtt azt mondta társainak: „testvérek, eddig semmit sem tettük, úgyhogy most kezdjünk neki”.

Az Agapé folyóirat 1977 karácsonyán jelent meg először. Nagy lépést jelentett, amikor 1982-ben a zágrábi Kršćanska sadašnjost (Keresztény Jelen) kiadóval sikerült társulnunk. Ezt a Horvát Teológusok Társulata működtette, vagyis ők jártak el az állam felé, mi ugyanakkor teljesen önállóan tevékenykedhettünk. Érdekes egyébként, hogy ez az egyesülés a bejegyzés értelmében csak Horvátország területén működhetett volna, mi pedig a Vajdaságban voltunk, ám úgy tűnik, ez a kis szabálytalanság senkit nem érdekelt.

A vallásos irodalommal egyik nyomda sem foglalkozott szívesen, főleg akkor nem, ha az ráadásul magyar nyelvű volt. Ezért kezdtünk el 1982-től nyomdagépeket beszerezni, és alapítottuk meg a saját nyomdánkat. Egészen 2002-ig magunk nyomtattuk a kiadványainkat.

– Melyek voltak a legfontosabb kiadványaik? Mi volt a szempont a kiválasztásnál?

– A kiadási elvünk az volt, hogy nem szabad leereszkednünk a giccs szintjére, de a teológiai magaslatokat is szerettük volna elkerülni. A középréteget akartuk elérni, ezért olyan kiadványokat jelentettünk meg, amelyeket egy középiskolát végzett ember is megért. Mindig azt vallottam, hogy nekünk a kiadványainkkal „meg kell testesítenünk” Krisztust: megközelíthetővé, tapinthatóvá, megszerethetővé kell tennünk. A bibliai képregénysorozatunk és a Katolikus Kincses Kalendárium – volt olyan év, hogy ötvenezer példányt is nyomtattunk belőle – nagyon kedvelt volt, de a legtöbben a Képes Bibliát ismerik. Ha Tompánál átléptem a határt, mindig azt kérdezte tőlem a határőr, hogy van-e nálam fegyver, forint és piros Biblia. A Képes Bibliából közel félmillió darabot adtunk el.

– Milyen volt a könyvkiadás helyzete az indulást követő időszakban?

– Tulajdonképpen ez volt a kiadónk fénykora. A kiadványainkat nyolc-, tíz-, tizenötezer példányban nyomtattuk ki, s a hetven százalék három-négy hónap alatt el is fogyott. Volt olyan év, hogy száznyolcvanhárom különböző címet – vagyis tizenhat oldalnál nagyobb terjedelmű kiadványt – jelentettünk meg. Az is igaz, hogy akkoriban sokkal kevesebb kiadó foglalkozott vallásos témájú könyvekkel, mint manapság.

– És most mi a helyzet?

– A rendszerváltás óta megszaporodtak azok a kiadók, amelyek vallásos irodalmat nyújtanak az olvasóknak. Ez szerintem egyáltalán nem baj, haragszom is azért, ha valamelyik katolikus kiadó konkurenciának tekinti a másikat. Úgy látom, mi ugyanabban a szőlőben dolgozunk, és ugyanaz a gazdánk, hiszen ez végül is nem a mi szőlőnk. Örülök annak, ha egy másik kiadóról hallom, hogy egy-egy könyvük nagy siker lett.

– Magyarországon a politika még a hetvenes-nyolcvanas években is ellenőrzése alatt tartotta az Egyházakat. Milyen volt a helyzet Jugoszláviában?

– Nem voltak korlátozó előírások, mint ahogy abba sem szólt bele senki, hogy mit jelentetünk meg. Olyan papírra nyomtathattunk, amilyenre akartunk, és a mennyiséget sem írta elő senki.

– Magyarországra hogyan jutottak el a kiadványaik?

– Nagy segítségünkre volt ebben a papság. Sokan látták közülük, hogy a sajtó milyen fontos szerepet tölt be. Mi itt feladtuk nekik postán a könyveket, ők pedig gondoskodtak az árusításról, a terjesztésről. Persze nem minden postahivatalban nézték jó szemmel, hogy nagy mennyiségű könyvet adunk fel, de az is előfordult, hogy kifejezetten örültek neki, hiszen ez bevételt és forgalmat jelentett a számukra. Erdélybe már nem volt ilyen egyszerű eljuttatni a kiadványainkat. Ceaușescu idejében hivatalosan semmit nem lehetett átvinni a határon. Fiatalok segítettek ebben, ők csempészték át a könyveinket hátizsákba rejtve.

– Véleménye szerint mi a feladata egy katolikus újságnak?

– Nekünk keresztény szemmel kell néznünk a jelenségeket. A mai ember nem tudja megkülönböztetni az erkölcsi jót a rossztól. Azt sem veszi észre, hogy a morális rossz keresése, követése a fizikai létére is ki fog hatni. A mai ember felületessé vált, sok minden eljut hozzá, de nem mélyül el benne. Nekünk az a feladatunk, hogy a hátteret megmutassuk és értelmezzük a valóságot.

– Sokan keseregnek, hogy keveset olvasnak az emberek.

– Ma is olvasnak az emberek, csak másképp. Sokkal több információt gyűjtenek össze mostanában, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Lehet, hogy valaki nem olvas el egy nap száz oldalt, de sok területről informálódik. A könyv inkább a formációt támogatja: abban segít, hogy önmagunkat megfelelő módon alakítsuk. Szerintem a lelkiségi irodalomra van ma nagy szükség, mi például Phil Bosmans könyveinél tapasztaljuk ezt. Ma is vannak olyanok, akiknek lételemük a könyv, és persze olyanok is akadnak, akik egyáltalán nem olvasnak könyvet. De ez régebben is így volt, mára inkább letisztult a helyzet.

– Van evangelizációs szerepük a vallásos lapoknak?

– Inkább segédeszközként kell rájuk tekinteni. A sajtóval nem lehet közvetlenül evangelizálni, azt csak az életünkkel és a példánkkal lehet. Pál apostol azt mondja, hogy a hit hallásból ered. A sajtó, a nyomtatott termék akkor segít, ha valaki már nyitottá vált az örömhírre. Evangelizálni csak az egyik személytől a másik személyig lehet.

– Hogyan látja a kiadó jövőjét?

– A könyvek kiadását Szabadkán kezdtük el. Amikor felmerült, hogy áthelyeznek Újvidékre, tiltakoztam, hiszen így a szabadkai magyar hívek ferences lelkipásztor nélkül maradtak. Ma már úgy látom, ez az igazságtalanság kellett ahhoz, hogy az Agapé Kiadó igazán kibontakozhasson. A jövővel kapcsolatban is úgy vagyok, hogy amit a Jóisten akar, az lesz. Ameddig akarja, addig fenntartja, és ha már nincs szükség rá, akkor pedig vége lesz. Nekünk nem kell ezen keseregnünk. Be kell végeznünk a küldetésünket, csak ez a fontos. Számomra csupán az a kérdés, hogy meghallottam-e, amikor Isten hívott, és ott voltam-e, ahova hívott. Isten eddig is vezetett, és ezután is vezetni fog.

Fotó: Bókay László

Baranyai Béla

A hit ráhagyatkozás, bizalom

„Szeretem a Jóistent. Nem győzöm mindennap meghálálni, amit látok. A házőrző kutyámat, aki jelentkezik reggel, a kismadarakat, akik megjelennek az ablakomban. Ez mind arra emlékeztet, hogy van valaki, aki gondol rám, és ez gyönyörű dolog!” Interjú Harmath Károly újvidéki ferences szerzetessel, aki nemrégiben töltötte be hetvenedik életévét.

* Akár otthon is élvezhetné a nyugdíjas éveit, ha nem ezt a hivatást választja. Egy pap soha nem megy nyugdíjba?

— A papnak olyan munkája van, amely haláláig tart. Ez nem olyan, hogy bizonyos évek után abba lehet hagyni, és csinálok mást vagy nem csinálok semmit. Tartozunk ezzel Istennek, aki meghívott bennünket, és elvárja tőlünk, hogy mindvégig odaadjuk magunkat. A papi hivatásnál és a szerzetesinél is így van ez, ezt szimbolizálja a prosztráció, a leborulás a szertartás idején, azt jelképezve, hogy teljesen odaadtam magamat Istennek, és ez egész életen át tart. Nem érzek fáradtságot, de nem azért, mert valamilyen Superman volnék, hanem azért, mert úgy látom, hogy az életem értelmes, és ki van töltve értelmes dolgokkal. Teszem a dolgom, mert az élet ezt diktálja. Az alapopció a pozitívum. Megyek a cél felé, közben eltörhetem a lábam, jó, akkor később érek célba, mert gipszbe rakják, ki tudja, a felépülés meddig tart, vagy talán bőrig ázom, de a célt azért nem hagyom el. A cél a legfontosabb, ez pedig az, hogy hasonlóvá váljak az Istenhez. Jézus azt mondta: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Ez hatalmas kérés, soha nem leszek olyan tökéletes, ezért mindennap edződnöm kell, újra és újra menni előre. Én is érzem, hogy az élet véges, ezért mind gyakoribbá vált az imáimban, hogy Isten kegyelmében hagyjam el ezt a világot. Rábíztam, hogy ez mikor lesz, ő adta meg a kezdetét és a végét is, ám a kettő közötti időszakra én is tudok hatni, de nem nélküle.

* Azt is megtehetné, hogy otthon van, a templom és a plébánia falai között, megtartja a miséket, a kötelező feladatokat, és utána pihen. Ehelyett a Mária Rádióban találkozunk, de százegy másik helyen is beszélgethetnénk, hiszen nagyon sokféle területen tevékenykedik.

— Valószínűleg pecázás alkalmával is találkozhatnánk, melyről egyébként csak álmodozni szoktam, mert sohasem sikerül megvalósítani, vagy természetjárás közben. Úgy érzem, hogy ezekkel a dolgokkal, melyekkel foglalkozom, tartozom az embereknek, mert az én életem — függetlenül minden gyöngeségemtől meg bűneimtől — egy odaszentelődés az emberek javára. Meg kellett öregednem ahhoz, hogy megértsem, az emberek mennyire számítanak a támaszra! Elsősorban lelki és szellemi téren. Ha a Jóisten úgy hív vagy úgy szólít, hogy valakit odaküld hozzám, akkor azzal le kell ülnöm, el kell beszélgetnem, együtt kell éreznem, meghallgatnom a szavait, nehézségeit. Állandóan tudatában vagyok, hogy nem én vagyok a csodatevő, a gyógyító, hanem általam az Isten.

* Miért tartotta fontosnak, hogy kiemelje a gyöngeségeit, bűneit?

— Azért, mert úgy érzem, hogy bűnös ember vagyok.

* Ritka az, aki ezt így kimondja, nem?

— Ez benne van az életemben, az ember naponta százszor vétkezik.

* Azt hiszem, ha száz embert megkérdeznék, közülük csak nagyon kevesen mondanák azt, hogy bűnösek.

— Embere válogatja. Van, aki érzékenyebb, van, aki kevésbé. Nagyképűség lenne, de ki kell mondanom: énnekem az a meggyőződésem, hogy ha valaki közelebb kerül Istenhez, akkor a bűneit is jobban érzi. Ugyanígy van ez a házastársak között és más emberi viszonyainkban is.

* De biztosan számos erénye van önnek is, akárcsak a többi embernek.

— Persze! Mindig hangoztatom, hogy az Isten minden embert teljes szívével szeret, és jóval is megáldja. Sőt, a híveknek azt szoktam mondani, hogy amikor gyónásra megyünk, nehogy csak azon gondolkodjunk, hogy mit vétkeztünk, mi volt a rossz, hanem azon is, hogy milyen jót tettünk, növekedtünk-e a jóban. Mind a kettő benne van az emberi életben.

* A Mária Rádióban most mi a feladata, miért látogatott el az intézménybe?

— Palatinus István atyával beszélgettünk valamelyik nap, és felvetette, hogy meg kellene emlékezni Huzsvár László püspök úrról, mert február 21-én lesz születésének a kilencvenedik évfordulója. Összehívtunk egy kis csapatot, azokat az embereket, akik a legközelebb álltak hozzá, és felvetettünk néhány gondolatot, hogy miként lehetne ráirányítani a figyelmet arra, hogy miért is fontos az ő személye Vajdaságban, milyen nyomokat hagyott maga után. A program felkerül a Keresztény Értelmiségi Kör Facebook-oldalára, a KÉK honlapján pedig külön tartalmakat szentelünk majd a nagybecskereki püspök művének. Nagy dolgokat vitt végbe, tudta a kicsit naggyá tenni.

* Ez egy fontos emberi tulajdonság, nem?

— Rendkívül lényeges. A szórványban nem riadt vissza attól, hogy öt embertől megkövetelje, alakítsanak közösséget, imádkozzanak rendszeresen, ha nem is tud a pap kijönni misézni. Kápolnákat, imaszobákat hozott létre. Más azt mondaná, hogy á, itt már egy-két hívő maradt, vagy csak egy család, minek ide már bármi. Ha valahol egy bérmálkozó volt, oda is elment.

* Ön is felkarolja a kicsiket, mármint a gyerekeket. A Lurkóházakra gondolok.

— Ez annak köszönhető, hogy a Jóisten küldött munkatársakat, akik szépen dolgoznak. Én csak örülök, meg imádkozom értük, az a dolgom, hogy megtaláljam a támogatásokat. Néha keserű döntéseket is kell hozni, ám ez az élettel és ezzel a tevékenységgel jár. Lehet, hogy többen igénybe vennék a házainkat, de a lehetőségeinket szem előtt tartva nem tudunk 20-22 gyereknél többet felvenni egy-egy házba.

* Van mindig elegendő támogatás, vagy ez egy örökös koldulás?

— Javult a helyzet, amióta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. felkarolt bennünket. Korábban voltak nehéz pillanatok, amikor csak a bécsi ferenceseknek köszönhetően tudtunk fennmaradni.

* A közösségünk mennyire teszi oda magát az ügy mellé?

— Jobban odatehetné magát. Viszont nem sírok, hogy nincs elég támogatónk. Az a fontos, hogy van-e animátor, aki az embereket fellelkesíti. Egy futaki házaspár ötlete volt, hogy műanyag palackokat gyűjtsünk Újvidéken, és az eladásukból származó pénzt fordítsuk a Lurkóházak javára. Ez nem kerül semmibe, pusztán odafigyelésbe. Aki a szeretet embere akar lenni, az megtalálja az utat. Mi mindannyian Isten kinyújtott keze vagyunk, mely segít a rászorulóknak. A múlt évben több mint 6000 eurót gyűjtött össze így az újvidéki hívő közösség.

* Mi a helyzet az Agapé Könyvkiadóval?

— Működik, és ez is egy csoda. Bár soha olyan kevés könyvet nem adtunk ki, mint tavaly. Egy kicsit szervezetlenek voltunk, személyi változások is történtek, kisebb az emberek vásárlóereje és vásárlási hajlandósága is, ha nem visszük kézközelbe a könyvet. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a nyomtatott kiadványok sokkal kevésbé népszerűek, mint az elektronikus forma, a világ ez irányú változásával nekünk is lépést kell tartanunk, ezen dolgozunk.

* Áttértünk a virtuális térben való létezésre, és ehhez a koronavírus-járvány nagymértékben hozzájárult. Ön él ezzel a lehetőséggel?

— Igen, a járvány legeleje óta a Facebookon is követhetőek a miséim. Rászoktak a hívek, nagyon örülnek, hallom, hogy Ausztráliában, Németországban is nézik, nem is gondoltam volna!

* Mekkora közösséget vezet ön Újvidéken?

— XXIII. János Pál pápát egy alkalommal arról kérdezték, hogy hányan dolgoznak a Vatikánban. Egy kicsit elgondolkodott, majd kivágta: körülbelül a fele. Mi sem tudjuk meghatározni, hogy pontosan hányan vannak a közösségben, a vasárnapi mise látogatottsága szokott irányadó szám lenni. Nagyjából 150 ember vesz részt a magyar és hozzávetőlegesen ugyanennyi a horvát misén.

* Ez jónak mondható? Több mint 300 000 ember él Újvidéken!

— Rengetegen, az igaz, csak az a kérdés, hogy a szórványban hová tűnnek el a hívek! A vegyes házasságokba. Legyen az magyar vagy horvát, ritkán vagy soha többé nem látjuk az illetőt, ha vegyes házasságot köt. Engem az erősít, hogy a két vértanú alapítónk közül az egyik azt írta akkortájt a tartományfőnöknek, hogy: amíg egy hívő is jön ebbe a templomba, mi maradunk. Én is így teszek.

„A legfontosabb a jó szó, az ölelés” – Beszélgetés Harmath Károly ferences atyával

Harmath Károly újvidéki ferences atyát a legtöbben az Agapé Kiadó alapítójaként, illetve a Lurkóházak atyjaként ismerik. Most az életéről mesélt nekünk, megtudhattuk, hogy a háborúk és a politikai döntések hogyan alakítottak országhatárokat és sorsokat. Történetéből kiviláglik a derűs, a jót szüntelenül tenni akaró ferences lelkület, amelyen semmi sem változtathat.

Honnan indult az élete, s milyen utak vezették önt Újvidékre?

Oromon születtem, ez egy kis falu Zenta és Szabadka között. Itt nevelkedtem ötödik osztályos koromig. Az elemi iskola fölsőbb osztályait Szabadkán végeztem, ahol megismertem a ferenceseket. Megtetszett a lelkiségük, jelentkeztem a ferences gimnáziumba, amit Zágrábban fejeztem be. A gimnáziumi tanulmányaimat megszakítva kezdtem meg a noviciátusévet, majd egyszerű fogadalmat tettem. Az érettségi után behívtak katonának, utána Fiumében, majd három évig Assisiben tanultam. Ott diplomáztam 1976-ban, abban az évben szenteltek pappá a szabadkai székesegyházban. Doktorátust a Hittudományi Akadémián szereztem Budapesten. Szabadkán, Bécsben, Nekcsén végeztem papi szolgálatot horvát és magyar közösségekben, Újvidékre pedig 1979-ben kerültem, és azóta is az itteni rendházban élek. Munkám van bőven, nem unatkozom soha! (nevet)

Újvidéken ferencesnek lenni önmagában is nagy feladat, hiszen a múlt század történései egy szép kezdet után tragikus fordulatot hoztak.

Újvidék első lelkipásztorai az 1780-as évek elején a ferencesek voltak. Nagy örömmel várta vissza a város az atyákat 1942-ben, amikor itt rendházat alapítottak. Fölvirágzott a vallási élet, ugyanakkor a dátum jól sejteti, hogy a folytatás nem volt könnyű. Az, hogy a rendházat Délvidék visszacsatolását követően létesítették, eleve meghatározta a jövőjét. A partizánok 1944. október 23-án bevonultak Újvidékre, és a magyar férfiakat gyűjtőtáborba terelték. Ekkor hurcolták el Körösztös Krizosztóm, Kovács Kristóf és Kamarás Mihály ferenceseket is.

A parancsnok a beteg Krizosztóm atyát elengedte volna, de ő azt felelte, hogy csak akkor megy el, ha a társait is elengedik.

Nem tették. Krizosztóm atyát a partizánok agyonverték, Kristóf atyát pedig lelőtték, Mihály atya menekült csak meg. A második világháború után a nemzeti ellentétek sem kedveztek a katolikus hitéletnek, a szép kezdet után sok küzdelem jött. Mégis, visszanézve látjuk, hogy a vértanúk magja hajtást hozott.

A háború után – a Magyarországhoz képest szabadabb Jugoszláviában – könnyebb idők következtek?

A „könnyebbség” attól is függött, hogy ki melyik részén élt az országnak. Újvidéken és Macedóniában például a kórházban megengedték a horvátországi apácáknak, hogy szerzetesruhában dolgozzanak. Viszont a horvát területen nem tehették meg ugyanezt. Ebben a rendházban is – miután a férfi ferenceseket elküldték – betegápoló nővérek laktak. A város pedig nemcsak tolerálta, hanem szerette is őket. A kilencvenes évektől ez sajnos megváltozott, ma az ortodoxia és a szerb kultúra tör előre és semmisíti meg azt, ami volt.

Ma nehezebb itt magyarnak lenni, mint harminc-negyven évvel ezelőtt?

Sajnos igen. A szerbek okosak, tulajdonképpen fegyver nélkül eltüntetik a nyelvünk és a kultúránk nyomait. Újvidéken nemcsak a katolikus közösség, hanem a magyar kulturális élet is zsugorodik.

A magyar értelmiségiek szava hiányzik, szellemileg is szegényedünk.

Van könyvkiadónk és napilapunk, de csökken az olvasók száma. Az elektronikus platform is oka ennek, de nem csak az.

Hogyan képzeljük el az újvidéki ferenceseknél a katolikus hitéletet?

Körülbelül háromszázan tartoznak a közösséghez, magyar és horvát nyelven lehet részt venni a liturgián. Nyolc-kilenc nemzetiség jár a horvát misére: horvát, albán, szerb és szlovák katolikusok, rutén görögkatolikusok. A magyar nyelvű szentmisét magyarok látogatják, szerzetesként, papként pedig én vagyok itt egyedül. Ezenkívül lelkigyakorlatos házat is működtetünk, valamint egyetemista kollégiumot. Jómagam a szabadkai teológián is tanítok.

Miért nem kap maga mellé segítőtársat erre a sokrétű feladatra?

Nehéz ide papot küldeni a horvát ferences provinciából, mivel ahhoz tartozik a rendházunk, mert itt magyarul és horvátul is tudni kell. A nemzetiségi problémák, az előítéletek és a nyelvi nehézségek miatt igen sok megértés szükségeltetik ebben a többnemzetiségű és -kultúrájú városban.

Aki idejön papnak, annak tudnia kell szeretni, és elfogadni ezeket a helyzeteket.

Az itteni nehézségek egy egynyelvű és egynemzetiségű kultúrájú ember számára rendszerint érthetetlenek és elfogadhatatlanok. Továbbá nagy hitre van szükség, itt ugyanis a szemünk láttára fogynak a hívek: meghalnak, elvándorolnak. Kevés a motivációt jelentő sikerélmény.

Ennyi nehézség közepette mégis működik itt valami, ami szép példa arra, hogy jó szándékkal lehet menteni a menthetőt. Mik azok a Lurkóházak?

Az első Lurkóház 2006-ban alakult egy kis faluban, Dreán. Egy itt tevékenykedő nővér, látva a kallódó gyermekeket, Böjte Csaba atyához fordult segítségért. Csaba testvér pedig hozzánk irányította őt, mivel nekünk már megvolt a Poverello Alapítványunk, amely a szegények megsegítésére jött létre. Mi pedig szívesen álltunk a kezdeményezés mellé, s azóta még két házat nyitottunk: Hajdújáráson és Óbecsén.

Mi az oka annak, hogy ennyi elhanyagolt gyermek van?

Alapvetően az, amit Krisztus urunk is mondott: „Szegények mindig lesznek veletek”. Ehhez járul még az általános szegénység, a munkanélküliség a sikertelen rablóprivatizáció folytán, az alkohol és sok minden más. Lurkós gyermekeinknél a nagy probléma abból is fakad, hogy a szüleik nem értek meg az apai és az anyai feladatra.

Hogyan fogadta a környezet ezeket a házakat?

Kezdetben többen is kérdezték, illetve mondták: „Mit akarunk ezekkel a gyerekekkel?”, „Ezeket nem lehet megváltoztatni!”.

Utána ők csodálkoztak a legjobban, amikor látták, hogy a gyerekek megtanultak köszönni, viselkedni. Az iskolai oktatóik is érzékelik a minőségi változást, hiszen a nevelőink is segítik őket a tanulásban.

Hogyan képzeljünk el itt egy napot?

Olyan ez, mint egy kibővített napközi. Vannak gyerekek, akik már a reggelt is itt kezdik, itt kapnak ennivalót, tiszta ruhát. Sokan itt is tisztálkodnak. Nem árt nekik időnként egy kis tetűirtás sem, és amikor emberi alakot öltenek (nevet), mehetnek az iskolába. De a legfontosabb a jó szó, az ölelés, a puszi. Ezt igénylik a legjobban, fontos, hogy érezzék az elfogadást. Az iskolából visszaérkezve kapnak ebédet, egy kicsit segítenek a ház körül, és megkezdődik a közös tanulás a nevelőkkel, vagy más aktivitás. Este pedig hazamennek.

Hány gyerek tartozik egy házhoz?

A humoráról is ismert XXIII. János pápától kérdezték egyszer, hogy hány ember dolgozik a Vatikánban. Erre ő azt válaszolta, hogy körülbelül a fele. (nevet) Pontos számot nem tudok. Házanként körülbelül huszonkét-huszonnégy gyermekkel foglalkozunk, lennének többen is, de nincs többre kapacitásunk. A nyolcadik osztályig tart a lurkóságuk, addig az életkorig tudunk velük foglalkozni. A középiskolások már önállósítják magukat, de örömmel járnak vissza.

Hogyan tartják fenn ezeket a házakat?

Csak itteni adakozásból nem tudnánk megélni. A magyar állam is felkarolta a tevékenységünket, elsősorban a Bethlen Gábor Alapkezelő révén. Örülünk minden itteni támogatónak is, akiket a nagy ünnepekre meghívunk, s azt is fontosnak tartom, hogy lássa az adományozó, mit és kit támogat. Ilyenkor egészen máshogy nyílik meg a szíve.

Az adakozáson kívül mi segíthet bennünket abban, hogy a saját életünket és mások életét is jobbá tegyük?

A közéleti megosztottság sajnos Magyarországon és a Délvidéken, illetve Szerbiában is tapasztalható. A széthúzás, egymás becsmérlése olyan mértékű, hogy az már veszélyesebb, mint maga a világjárvány, amelyben élünk, és amely oly sokszor vita tárgya. Az emberek átgázolnak egymáson, nem tartják tiszteletben a másik véleményét. A személy méltósága már semmit sem számít.

Lehet vitatkozni, de attól még tisztelni kell a személyt, a butaságait pedig argumentumokkal kell cáfolni!

Ez most nagyon hiányzik. Szeretem azt a kínai mondást, amely szerint, ha mindenki felsöpörne a saját háza előtt, akkor az egész utca tiszta lenne. Ez lehetne mindannyiunk számára az új esztendő első számú feladata. Ha Isten tiszteletben tartja az ember méltóságát, akkor mi is tegyünk lépéseket ennek érdekében.