A géhás diadala
Hász Róbert: Végvár
Tiszatáj könyvek, szeged, 2001.

Prológ: kérem, én még soha nem olvastam olyan regényt, amely képes vót vóna eligazítani a délvidék őrületeiben, nagy történeteiben, kis történeteiben. Kére-tik, írja már meg valaki.
"Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség / és szenvtelen, csak virtuózitás. / Bár munkában manapság nincs nemesség, / ez csupa munka, csupa faragás." Bizony ezt csikorogja Babits, amikor tőle szokatlan haraggal védelmezi a maga különös, a szonettre csak nála jellemző terheltségét (szonett-analógia: ha a szonett egy általános egységét vesszük - pl. Tóth Árpád, Kosztolányi netalántán Shakespeare -, úgy a szonett könnyű villásreggeli keksszel, vékony sajtszeletekkel, citromos teával, Babitsnál a szonett vad, késő délelőtti disznótoros, benne a malac visítása, sülő zsír bűze, a hentes izzadság- és alkoholszaga, és az is, ahogyan a vörösre pirult hurkabőr roppan a fog alatt), egyszóval ezt védelmezte Babits oly vérmesen, csodálkozást váltva ki merev inú szonettjeivel is, az önvédelem megváltoztathatatlan stílusjegyeibe öltöztetett gőggel is.
Gőg és irodalom. Milyen szépek ezek együtt. Ha valaki szegény olvasó valamit nem ért, valamibe belefárad, azonnal ő a hülye, a műveletlen, jó esetben. Rossz esetben ostoba, gonosz és fejlődésképtelen.
Megjegyzem, szó nincs arról, hogy Hász csupa virtuozitás. Csak a példa kedvéért hoztam elő. És arról sincs szó, hogy Babits volna csupa. Ezt ő mondta magáról, miután a rá vonatkozó kritikából ezt még elfogadhatónak ítélte. Hogy ő egy zseni, stílbajnok, egy olimposzi poeta ductus. Azt még felérik ésszel ezek a barmok, hogy csupa virtuozitás vagyok, de azt már nem, milyen súlyos tartalmakat hordoznak a gondolataim, a teljes világ teljes tehermennyisége felnyomva a szonettemre. És a bajok itt kezdődnek, amikor egy íróféle kezdi hordozni énekelve a világ valamennyi terhét, és nem csak hordani énekelve, de a hittel, ő meg is oldja.
No. Ettől kezdve nincs tovább súlykorlát. Egy tehervonatnyi reputáció esztétikában, egy szerelvénynyi a relevalancialitás mélységben és magasságban. Se korlát, se határ, se ép ész. Amikor egy író a saját súlyos gondolatait, annak felfedezetlenségét, kidolgozatlanságát kéri számon a olvasón, a kritikán, a rendszerbe fogaskerék esett, illő és időszerű ráküldeni a géemkát.
Író ne írj, mondja Spiró György folytatva a szerbantali gondolatot. Készülj néha. Töltekezz néha. Állj meg néha. Ez író esetében botorul hangzik, ellentmond az isteni parancsolatnak, írónak írni erény, szünetelni bűn, az élet rövid, a megírni való rengeteg, de hogy jobban ír némi szünetet követően, ez olyan paradoxia, amely már nincs sehol lefektetve. Ez egy következő dimenzió. Talán.
*
Nézzük Hászt. Ha írja, mit.
Egy mondat a második oldalról: "A politúrozott szekrény előtt, a bordó-vörös perzsaszőnyeg fehér szegényén belül, a szőnyeg virágos mintáin álltak, vagy inkább terpeszkedtek az öblös, halványrózsaszín kárpittal bevont karszékek, és a szoba közepén, nem túl távol, de nem is nagyon közel a karszékekhez a teázóasztalka, melynek lábai oly kecses eleganciával futottak le a bolyhos szőnyegig, hogy úgy tűnt, mintha az egész asztal lábujjhegyen állna."
Kérdések: kell-e tudnom valamit Hászról? Kellene, őszintén megvallva, kötelező volna, mert az efféle szerkezetű mondatok könnyen elriasztanak a pörgősebb tempójú mindennapokban a további olvasástól. Mit tesz ilyenkor a rutinos olvasó? Belenéz a fülszövegbe, megnézi, mit tud meg az íróról, mivel izgassa föl magát. Némely olvasók egyenesen fölizgatják magukat, ha valami prózaszerű létlírával akadnak össze, és a prózaszerű létlíra egymagában nem izgatja föl, ezt pontosabban úgy fogalmaznám, hogy könnyebben legyen érthető, nemakarom lyba előtt az ember lenyom egy vadító vodkát, vagy belök egy vadító keletnémet pornókazettát a párna alá.
Az első fülszöveg szerint két Hász-könyv jelent meg.
1. Szalmakutyák szigete, 2. Diogenész kertje. Ismerem, nem ismerem, nem árulom el. Fölötte részlet a regényből, katonai viszonyok, katonai egek, nem izgat. A hátsó borítón a kiadó kötetei, ebből elégedetten állapíthatjuk meg, az egyik kötet ennél a kiadónál jött ki, tehát az írónak van kiadója, ami azt jelenti, nyilván sikeres volt az előző, ha bevállalta újra. Ez jó. Az írónak legyen kiadója, aki tanácsokkal látja el, hogyan tovább, melyik úton. Az író számolhat a gazdasági racionalitás földön járó segedelmére. Ez is jó. Irodalmár könnyen elszáll - és az se rossz, ha nem tudja minden nap, miféle fantázianyúzó történet is a mindennapok kínja. Mindez kiderül a fülszövegből. De az, hogy kicsoda, micsoda, ne adja isten, hány éves, ilyes támpontok nincsenek. Fotó sincs.
Megállapítom, az olvasó nincs kiszolgálva.
Mi van, ha női olvasó vagyok, akit egy sikerült portré vásárlásra késztet? Állok ott - női olvasó - meredek a portréra, végigfut rajtam, ami egy női olvasón végig tud. Combom megremeg. Veszek hatot nyomban, minden barátnőmnek egyet. Karácsonyra. Akkor hát mi a megfejtés? Vagy egy nagyon nagy író, aki hömpölyög a köztudatban, az olvasók egymást tiporják, író, aki elkerülte a figyelmemet, ez esetben a helyzet még szomorúbb, pótolhatok szégyenkezve, kulloghatok az irodalmi front után újra, mint már annyiszor.
Hirtelen segedelem nélkül maradunk az adott kereteken belül, a történet, a stílus (pl. Kardos G. Györgyöt sem ismertem, amikor könyvtáram felét lepofozta Avraham Bogatir hét napjával, mégis milyen jól elvagyunk azóta is, pedig nemhogy portré nem volt a kötetben, de még borítója is alig. Lehetőleg ilyenfélére számolok, amikor ismeretlen írót nyitok). Az persze nehézség "stílügyben", hogy egy többszörösen összetett mondatban kétszer billent a szövegen: "álltak, vagy inkább terpeszkedtek", "nem túl távol, de nem is nagyon közel". Ám a nehézkedés ellenére: föl a fejjel.
*
Istentelenül titokzatos ügy. Ezek a nevek is, hogy miért, mi a mélyebb értelme, ha nem értem meg a mélyebb értelmét, ha szimplán csak érteni szeretném, miről szól az anyag. Mi az istenről szól ez az anyag? Mi van itt elrejtve, ami képtelen áttörni egyszerű kis elmémen? Kik ezek a családregényben? És mit csinálnak? Mire a misztifikáció? Mit kell gondolnom közben, mire kell figyelnem? A regény közepe vidékén nagyon rosszul vagyok. Minden megteszek annak érdekében, hogy értsem a mozgást, a beóvakodó lírát, valamerre lássak a direkt füstködben, legyek, ne, hogy sehol ne legyek, csak egy lökött olvasó, aki nem talál magának jobb szórakozást.
Az olvasó egyik darabkája, nevesítve: mazochizmus. Azt mondja: nem találod a lényeget? Belőled hiányzik valami. Az önéletrajzi elemek köthetők volnának, de leáll. A szöveg családregényformát preferál elsőként, valami irtóztatóan nyakatekert ezoterikus maszlag mentén, az oka nem derül ki. Azután úgy viselkedik, mint valami zavaros bűnügyi regény, nem tudni, ki kicsoda, mit mér tesz, mér nem.
Itt szün. Három hónap szün. Hátha valami újra ráindít.
*
(2001. dec.) Mint közismert, a stílus az ember.
"Lefagynak a mogyorói ebben a nyári hacukában." 36. o.
"Miért, mi fog velem történni? [...] Meg fogják rohanni az emlékei. Úgyszólván hátba támadja a saját múltja. A legváratlanabb időben és helyzetekben. Nem tud rájuk fölkészülni, és elmenekülni sem tud előlük. Szembe kell velük néznie, és várni, amíg megtorpant, szubjektív ideje újra elindul." 88. o.
"Úgy éreztem, szüntelen beszédjükkel, nyirkos érintéseikkel és simogatásaikkal éppen azt igyekeznek megakadályozni, amire a leginkább vágytam, hogy csendes magányomban ne hagyjam kifakulni anyám emlékét, hogy meleg színei árnyalatnyit se kopjanak meg bennem, előhívjam újra meg újra, életben tartva a mintát, amit magamban őriztem róla." 112. o.
*
Borzasztó, mint a repülő malomkő, jut eszembe a korom, amikor azt látom, "A szerző a könyv írása idején az NKÖM Hajnóczy Péter-ösztöndíjasa volt". És azt gondolom, a szelekciós életbe bele, én már soha nem kapok semmiféle ösztöndíjat, hogy legyen egy szelekciós évem, hogy a szelekciós év alatt egy szelekciós regényt összehozzak anélkül, hogy a szelekciós forint ne destruálná mindennapjaimat. Ha eddig nem kaptam ösztöndíjat, hogy lefedjen egy árva évecskét, eztán nyilván még inkább nem kapok. ("Nő akarok lenni! Ösztöndíjas nő a kortárs magyar irodalomban!" - kiáltotta a jó Szervác, amikor közös nőismerősünket elgázolta a szeretője kurátolta ösztöndíj.)
Ha kapnék, kiderülne fehéren-feketén mindaz a sok nagy és jó, amit feltételezek magamról, érvénytelen és hamis szentimentálizmus (az ember különösen vékony és különösen vastag napjain úgy gondol magára, hogy összekavarodik a jóistennel, irodalmárnak ez nem túl bonyolult feladat, különösen nem, ha stílben alapjáraton is összetéveszti magát az elegántos magyarvándorral). Annak is a leszálló ága. A nettó nyolcvan felét - rendes ösztöndíjban gondolkodom - odaadnám az asszonynak, hogy befogjam a száját, a másik negyvennel a Csendes forgalmán javítanék, ülnék mosolyogva, hülyeségeket beszélnék, hajtanám a legyeket, örülnék, ha meleg van, örülnék, ha hideg. Egy évbe beleférne mindkét variáns, örülnék az életnek, nemhogy regényekkel rongálnám az irodalom ezoterikus géhásokkal díszített karácsonyfáját. Ha volna ösztöndíj, ami nincs, azonnal manifesztálódna ugyanis az élet kettős iránya, annak stíl- és esztétikai pusztulátumai.
Azután arra gondolok, könnyen meglehet, a cáfolhatatlan tény a kuratóriumok végtelen humanizmusát sugározza felém, és kiváló emberismeretüket bizonyítja. Ők tudják, ha volna egy laza évem, végzetes rombolást okozna. Annak a kisrealista magyarnak, akinek ötven rohadt éven át nem volt ajándékpénze, az ilyen pszichéjét az ötvenedikben bizony farbillenti a feltételezett összeg, azt képzeli nyomban, ezzel megvásárolta őt a hatalom, talán szolgálnia kellene ezt, azt vagy amazt.
*
A stílus maga az asszony.
Az ebédlőasztalnál minden kiderül. Minden a világon. Ott már nem lehet hazudozni, mert a service, a magára felpödört szalvéta hanyagsága, a halovány foltocska a villa nyelén, az asszony szeme villantása elárul mindent. És a konyhában is kiderül minden. Mi miből készült. Egy-két percre megtéveszthető az ebédlőasztalnál ülő vendég a kockalevessel, a fagyasztott pulykacombbal, a bolti mártással, de három és fél hónapra nem téveszthető meg. Szegény jó Császár István írta egyszer, hogy a szerencsés íróba fönt bedobják a témát, alul kipotyog belőle az irály. Nem gondolkodik, nem szerencsétlenkedik, hogy előzetes magyarázatokkal könnyítse a kérdezők dolgát, egy másodperccel sem fektet bele több munkát, mint az kötelező, lazára veszi, később még lazábbra. Majd rábukik a bölcsészkar, telekönnyezi a telekönnyezendő kendőt, a géhás meg ebédel vastagon.
Szomorú.
*
Vajh, miért KGGy? Tán csak nem azért, mert a katonaregény etalonja, a 0 kilométerkő, mintha ott meg volna határozva? Azért nem Hašek, mert a Švejket mégse hasonlítsuk egy stílben, vonalvezetésben, a lélek érzékenységében szöveget szabó literátorhoz.

Epilóg: kérem, én még soha nem olvastam olyan regényt, amely képes volna eligazítani a délvidék őrületeiben, nagy történeteiben, kis történeteiben. Kéretik, írja már meg valaki. Ha valaki beköszön, mint Livius, a római aranykor krónikása, akkor mégis mi az istenre számoljon az ember, aki vár az összefoglaló regényre, mint valami történetjellegű építményre. A géhás - gazdasági hivatal - titkai megvannak. Titkot nem kérek többet. Irodalomnak álcázott titkot főleg nem.

„Néha a leghétköznapibb ajtók is más világokra nyílnak”

Hász Róbert prózája

A racionalitás és irracionalitás kettősségéből, a kulturális emlékezet és a fikció világából teremtődik Hász Róbert prózája, melynek sokszínűsége, izgalmas cselekményvezetése, formai pontossága és játékossága lehetővé teszik, hogy olvasójuk egyszersmind esztétikai élményben, kulturális szórakozásban részesüljön. Eddig megjelent három kötete (A szalmakutyák szigete, Diogenész kertje, Végvár) a mai fiatal nemzedék írásai közül is kiemelkednek egységet idéző sokszínűségükkel, intertextuális, interkulturális mozgásaikkal, s nem utolsósorban olyan lendületes írástechnikájukkal, mely lehetővé teszi a befogadó legaktívabb közreműködését az imaginárius világ páros megteremtésében.

(Világok) Az elpusztult világok, letűnt kultúrák emlékezetbeli újrateremtődése és továbbélése jellemzi Hász Róbert első novelláskötetét, A szalmakutyák szigetét. A hat novellát tartalmazó kötet szinte a kezdettől napjainkig öleli fel az emberiség nagy kulturális korszakait, azok racionális és irracionális vonásait, miközben megmutatja a belévetett ember esendőségét, ugyanakkor hatalmát is. A kultúrákon átívelő sors, a megírt és megíratlan valóság és valóságon túli világ egyszerre szervezőelvei a finom műgonddal elkészített szövegeknek, melyek beszélői a legkülönbözőbb emberalakoknak kölcsönzik arcukat és hangjukat, feloldva ezzel a múlt némaságát. Az elmúlt idők az élet rejtelmeiről, problémáiról szólnak, kidomborítva a legégetőbb kérdéseket, a legtitokzatosabb talányokat, melyek valaha problémaként merülhettek fel. Beszél az álmokról, a nyelv teremtő erejéről, a teremtés talányáról, a háború irtózatáról, magáról az élet értelméről, a gonoszról, az emberi akaratról, hitről, illetve mindezek végéről, az eljövendőről, s ezzel együtt a felhalmozódott tudás továbbörökítésének lehetőségéről.

A novelláskötet az idő egyenes vonalúságát választva indul el az arab ősidőktől, majd sorra kerül a zsidó világ, az ókori görögök, az ókori rómaiak és az őskeresztények, majd a keresztény kultúra középkori szörnyűségei, az inkvizíció ideje, végül napjaink tudásának örökhagyója, a legújabb kor régésze. A különböző korok örökül hagyott problémáira kívánnak mintegy apokrif iratként felelni a szövegek, kibogozhatunk belőlük valami más, valami egészen új magyarázatot, talán éppen azt, ami eddig a könyvekből kimaradt, ami a jelenségek mögött húzódott meg, vagy amit soha nem értettünk. Válaszkísérletek lehetnek ezek a szövegek azokra a kérdésekre, amelyeket mi magunk teszünk fel nekik, a tudomány és kultúra útvesztőiben azokat az ösvényeket választják, melyeket ritkán taposott még más láb, így újrateremtve a régmúlt kérdéseit, közel hozzák azokat a jelenkor kérdező horizontjához.

A legtávolabbi, meghatározhatatlan pontról indulva a gondolkodás önmagáért valóságával találkozhatunk az első novellában, Az álmok öreg mágusában. E meghatározó – s Hász Róbert későbbi műveiben is központi helyet elfoglaló – toposz az álom, Al-Mahmatall, az öreg mágus napok, sőt évek óta tartó gondolkodásának központja. Az álmok titkát kutatja, születésük helyét, mibenlétüket, okukat: “Al-Mahmatall az álmokat kutatta. De nem pusztán az álmok egyoldalú, felszínes kérdéskörét, amely a jelentésükre vonatkozik, hanem a tágabb, bonyolultabb összefüggéseket. A gondolkodókat három alapkérdés foglalkoztatta: a Világ mint az embert körülvevő anyagok összessége; az Ember mint a gondolkodó anyag; és az Álom mint a mindenség harmadik, független összetevője, az ember uralma alól kiszabadult, önállósult gondolat.” Al-Mahmatall, a probléma őrzője, a Gondolat napszámosa éppen e tudásából él, hiszen mágikus erejével, a gondolatok ismeretével képes csodákat tenni: egyik falubeli útján egy beteg kislány meggyógyítására vállalkozik. Kezével ki tudja tapintani a gondolatok helyét, majd behatolni közéjük, bolyongani az ösvényeken, mígnem el nem jut a forrásig, ahol az erő lakozik. A múlt e csodatévő embere arra vállalkozik, amire nem vállalkozhattak azóta sem lélekbúvárok, sem orvosok, ám az idő szakadéka oly hatalmas a mágus ideje és a mi időnk között, hogy képesek vagyunk elfogadni, legalább az imagináció világán belül, hogy létezett ilyen tudás, valaha az ember rendelkezhetett megmagyarázhatatlan képességekkel.

Al-Mahmatall a kislányt gyógyítva olyan ismeretlen akadályba ütközik, amilyet eddig még nem tapasztalt: a beteg gyerek akarata szembeszegül az ő akaratával, nem hajlik meg előtte, tiltakozik az ellen, ami jó lenne számára. Így az öreg mellékösvények bejárására kényszerül, mígnem rátalál egy végtelen térre, melynek sehol sincs fala, elágazása – s így sehol sincs kijárata. Majd a felismerés, hogy az álmok birodalmába került, oly örömmel tölti el, hogy emellett elhalványul bánata afölött, hogy ezt a hatalmas felfedezést már soha többé nem tudja senkinek elmondani. Az álmok birodalmát aki egyszer felfedezi, soha többé nem talál onnan kiutat, az irracionalitás világa nem építhető fel azzal a renddel, ami a gondolatoknál még megengedett volt.

Hasonlóan irracionális világ tárul elénk A bizonyosság című novellában is, melyben Ezékiel tanítványa újraírja, vagy legalábbis újraértelmezi Ezekiel könyvét. A mester látomása korrigálásra szorul, az eredeti Írás így elveszíti bizonyosság-erejét, holott létezik a bizonyosság, csak egészen más minőségben. A látomás, ahogyan az ifjú tanítvány leírja, továbbra is az Úr dicsősége nevet kapja, ám a hatalmas járművekben és az Úr angyalainak nevezett személyekben egészen másra ismerhetünk. A titokzatos templom méreteit a tanítvánnyal leírató idegenek sokkal inkább hasonlítanak földönkívüliekre, mint angyalokra, a bizonyosság pedig nem más, mint egy kis fémkocka, talán egy adó-vevő, melyet a templom alapzatába helyezve a hely megjelöltetik, s így újra megtalálhatóvá válik. Ezékiel tévedése még egy ponton nyilvánvaló: nemcsak hogy pontatlanul írja le a jelenést, hanem azt is állítja, hogy mindez már fogságuk idején történt, amikor az Úr őt megszólította, s bizonyosságot tett arról, hogy nem hagyta el választott népét. Az újraírt szöveg, az újraértelmezett Írás valóban apokrifként jelenik meg, leleplező szándékát sem takarva. Ám ugyanúgy csupán egy írásról van szó, s nem tudhatjuk, hogy mely bizonyosság válik valóban meggyőzővé, avagy a két értelmezés már valóban két különböző világ bizonyosságait szolgáltatná-e.

Az elbizonytalanodás és vallomástevés kényszere szervezi a következő novella, az Elmondom, én Lüsziaszom, teneked beszélőjének gondolatmenetét. A levélstílusban megírt mű elbeszélője egy Nikiász nevű katona, aki akarva-akaratlanul belecsöppent a szürakuszaiak elleni háborúba, holott ő – néhány barátjával – a béke pártján állt. Cselekedeteik jórészt félreértelmezésen alapulnak: nem veszik észre, hogy Athén igényli a háborút, az ifjak dicsőségre vágynak, s erről az útról nem lehet őket letéríteni sem szép szóval, sem csellel. Szókratész, a szavak mestere lesz szövetségese, ám a szavakkal nem lehet meggyőzni az embereket, még akkor sem, ha talán értenék is azok értelmét, s talán el is fogadják azokat. A rosszul értelmezett s rosszul kivitelezett szándékok mögött éppen a megértés hiánya lappang, egymás nem vagy félreismerése, mely így ahhoz a borzalomhoz, a háborúhoz vezethet, melyet senki sem akarhat sem önszántából, sem saját dicsőségére. Ám az embernek megadatott a szabad választás lehetősége, terhe, így valóban önmaga az csupán, aki dönteni tud, még akkor is, ha az erkölcsi törvényeknek ellentmondó döntés születik.

A Johannan az örök jegyzetelő novellája, ő az, aki leírja a dolgokat úgy, ahogy vannak, ahogyan azok megtörténtek. A nagyravágyó Paulus mellett a szóhoz és az emberhez való hűsége még inkább kitűnik, hiszen Paulus kiforgatja Jézus szavait, saját hasznára fordítja azokat, éppúgy, mint ahogyan a római törvényszék is teszi. Johannan minderre emlékszik, amikor egy titokzatos idegen megmenti, majd meglátogatja kunyhójában, a világ végén, s azt kéri tőle, hogy írjon le mindent, amit ő mond, hiszen képes lesz rá. A Rabbinak nevezett idegen e hitvallást teszi önmagáról: “Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég; semmi sem létezik az én tudtomon kívül, mert én láttam az Elsőt, és látni fogom az Utolsót is. Azért jöttem, hogy tudtodra adjam a dolgokat, amik vannak, és amik történni fognak. Írd meg ezeket, de ne a mának és ne a holnapnak. Úgy írd meg, hogy bárki olvassa, de senki se értse mindaddig, amíg el nem jön az értelem ideje, és mondataid világítani fognak majd a sötétségben.” Így a novella folyamában új szöveg teremtődik, az írnok Johannan írja mindazt, amit írni kell, ám amit nem ért, s súlyos teherként nehezedik rá a reménytelensége, s eddigi hűsége lázadássá változik, s már nem is tudja, ki ellen: “Akkor mondd meg! – csapott Johannan az asztalra – Mondd meg, mi értelme ennek az egész kócerájnak a Földön! Van egyáltalán értelme? Az idegen lehajtotta a fejét, sóhajtott, majd így szólt: – Biztosan van, Johannan. Johannan a könnyeivel küszködött. – Tehát még te sem… még te sem tudod? Az idegen átnyúlt az asztalon, és hófehér kezét Johannan karjára tette. – Annyit tudok, hogy neked van igazad, Johannan, nem a világnak. De a világ nem is azért lett teremtve, hogy igaza legyen.” Az elbizonytalanodás s a belőle fakadó magányosság még erőteljesebbé vált, s Johannan és minden más ember vállára rakta a súlyos terhet, hogy mégis végig kell csinálni mindezt, még akkor is, ha nem látja értelmét, csak a kérdést tudja, ám válasz sohasem létezhet a kérdésre, csupán abban az utolsó pillanatban, amikor mindaz érthetővé válik, amiről Johannan ír. S ezen írásban marad fenn Johannan neve is, mely mintegy (rész)értelme lehet mindazon földi keserveknek, melyeket eddig el kellett szenvednie: “De a te neved csendben marad meg, utolsó fejezetében a Könyvnek”. S Johannan írása így válik apokalipszissé, maga a novella pedig az apokalipszis apokrifjévé, megszentelés nélkül hirdeti mindazt, míg amaz érthetetlensége és értelmezhetetlensége ellenére is kivívta magának a kanonikus jogot.

Kevésbé kánonba illő a könyv következő története, mely a Marius testvér ördöge címet viseli. A kereszténység tanait kiforgató, annak nevében gyilkoló Torquato atya sajátságos módon értelmezi a vallást s a Gonosz jelenlétét, mígnem össze nem találkozik Bayard gróffal, régi ismerősével, akinél tanítványával, Mariusszal együtt egy éppen soron következő kivégzésre igyekezvén megszáll. Az írás súlyos félreértelmezése és a bűnöknek e félreértelmezett írással való takarása oly bűnhődést von maga után, amilyenre Torquato valóban nem számított. Az atya aláír egy szerződést, vállalja, hogy bebizonyítja a Gonosz létezését, ezért bűvös eszközeivel megidézi, s így – elviszi az ördög. A megszeppent Marius borzongva tapasztalja, hogy az ördög nem más, mint vendéglátójuk, Bayard gróf, aki különös alkut ajánl fel: “van lehetőség arra, hogy jobbá tegyük a világot, Marius! Van rá lehetőség, csak akarni kell. Itt van most szükség az akaratra, amelyet Isten nektek is megadott! Ha akarod, jobbá tehetjük a világot, mert én rendelkezem azzal a tudással, amellyel kivezethetjük az emberiséget abból a posványból, amelybe lesüllyedt!…” Ismét két lehetőség kerül egymással szembe, s csak az egyiket lehet választani: vagy Istent fogadja el – s akkor eltávoztatja magától a sátáni kísértést –, vagy elhiszi, amit Bayard mond, hiszen Istentől mindeddig semmilyen jelet nem kapott, s akkor az ismeretlennel kell szembenéznie. Marius nem bírja elviselni a felelősség óriási súlyát, döntésében a kényelmesebb utat választja, hiszen: “az elhatározást közvetlenül megelőző pillanatban az ember mindig egyedül dönt. Ezért is olyan magányos lélek az ember.” Marius lemond az óriási lehetőségről, mellyel akár az emberiség megmentője, de legalább jótevője lehetett volna, s mindezt azért, mert amiben eddig élt, amit eddig olvasott, oly nagy erővel nehezedett rá, hogy nem volt képes, s talán nem is akart tőle megszabadulni: “Döntöttem. Menjen csak minden úgy, ahogy eddig ment. Valami értelme ennek is kell, hogy legyen…” Ám nem számol az emberi akarattal, ami meg tudja változtatni, s a lehetséges világok valamelyikébe képes terelni a sorsot, legyen az akár jó, akár rossz.

Az emberi akarat alakító hatalma szervezi a kötet címadó novellájának, A Szalmakutyák szigetének szövegvilágát. A XX. század végi jelenben játszódó történet egyszerre fogja át mindazokat a korokat, melyek az eddigi művek idejéül s teréül szolgáltak, amennyiben a régészet tudományán keresztül fel-felvillan a korábbi idők üzenete. A fiatal házaspár a feleség korábbi kollégájának, az öreg Hjalmar Maasterniknek a kérésére egy lakatlan szigetre utazik, ahol különös élményben lesz részük. Az öreg régész felfedezett egy időkaput, illetve egy üzenetet, mely mintegy kulcsként szolgálhat az idő áramlásának megértéséhez: három fénykutyát fedez fel egy barlangban, egy ülőt, egy fekvőt és egy futót. Rájön arra, hogy ezek a kutyák a Föld különböző korszakait jelképezik: a fekvő, lusta tekintetű az előző, már letűnt ciklust, a futó kutya alakja korunk őrült rohanását mutatja, míg a nyugodtan ülő az eljövendő bölcs kor hírnöke. Jelenlegi globális ciklusunk a végéhez közeledik, s a tudós feladata ez esetben nem más, mint átmenekíteni mindent jelenlegi ciklusunk kultúrájából. Ezért óriási könyvtárat hordott össze a föld alatti barlangrendszerben, minden könyv megtalálható benne, s ábécéskönyveket is mellékelt hozzájuk, hogy használhatók is legyenek e könyvek a jövő embere számára. A felhalmozott könyvek összessége a kultúrák egymásmellettiségének szimbóluma, ahol megfér egymás mellett minden vallás, minden politikai irányzat, minden nyelv, ahol csupán a harmónia uralkodik, s a bölcs utódokra van bízva, hogyan tudják felhasználni az ajándékba kapott, átmenekített tudást.

Hász Róbert novelláskötete is a kulturális emlékezet és az ebből teremtődő imaginárius játék harmonikus szelete, melyben a szavak továbbélése s könyv formában való manifesztációja biztosítja a halhatatlanságot, s az imagináció keretein belül is felkerül arra a polcra, mely az utódoknak örökül hagyandó.

(Kövek) Mintegy A Szalmakutyák szigetének továbbvivője Hász Róbert első regénye, a Diogenész kertje. A XX. század végének Magyarországán játszódó történet főhőse maga az elbeszélő, egy Jugoszláviából menekült író, aki bár otthonra nem, albérletre talált a déli nagyvárosban. A keretes szerkezetű mű első oldalain már minden megtörtént, így maga a regényfolyam egy visszaemlékezés, mintegy értelmezése annak az útnak, melyen a főhős városszéli lakásából eljutott egy másik világba.

Az új város új ismerősei más-más létet kínálnak föl, más világok lehetőségeit kínálják, nem is sejtve, hogy útjaik néhány ponton összetalálkoznak, s éppen így sikerülhet megtalálni az egyetlen lehetséges utat. Nem tudni, hogy a szabad akarat játszik-e nagyobb szerepet a cselekmény alakításában, vagy már minden előre megíratott, hiszen – a könyv halhatatlan hőse, Diogenész szavai szerint – véletlenek nincsenek, azt csak a halandók találták ki a maguk megnyugtatására.

Így hát az sem lehet véletlen a regény világában, hogy a beszélő éppen Samuel Kramer leveleivel kezd el dolgozni, illetve azok magyar fordításával, az eredeti lapok ismerete nélkül, melyeket barátja, Zénó fordít latinról magyarra. A XVII. században élt vándordiák Hollandiából küldi haza leveleit lánytestvérének, s leírja azon különös dolgokat, melyek vele történtek ott, messze földön: hogyan veszik őt pártfogásukba idegen emberek, miféle megbízatásokat adnak neki. Ám a leveleknek egy idő után vége szakad, nem lehet tudni, mi történhetett a diákkal – mint ahogyan azt sem, miért érdekelhetik e levelek oly nagyon az elbeszélő (aki egyelőre névtelen) megbízóit.

Ám a századvégi városkép egyre inkább irracionálissá válik, amint a hős átlépi a város szélét jelző drótkerítést, s egy elhagyott telepen találja magát. Eleinte csak ismerkedik a lepusztult, ám valamiért mégis vonzó tájjal, a hangárokkal, mígnem össze nem találkozik Diogenésszel, a különös öregemberrel, aki csavargóként él két társával, Papával és Dokival, s aki maga is igen furcsa történeteket mesél, szokatlan dolgokat cselekszik. Az idő mintha kibillent volna ekkor, a beszélő mintha egy egészen más világba kerülne, ahol más értékrend működik, ám ahol valami egészen másra is bukkan, mint saját eddigi világában: a három öreg mintha valami hatalmasnak a hordozója lenne, mindannak, ami valaha volt, mintha e rongyos csavargókban halmozódott volna fel évtízezredek kultúrája.

Miközben kapcsolatba kerül e világgal, más utak is megnyílnak előtte: a nagyváros forgata, illetve az itt zajló, sznobériába hajló úgynevezett irodalmi élet, melynek helyi guruja bízza meg őt a kéziratok begépelésével, megszerkesztésével. Mednyánszky professzor roppant mód érdeklődik a letűnt korok kultúrája iránt, a Ley-vonalakat kutatja, horoszkópokat tanulmányoz, s eközben izgatottan várja az újabb és újabb Kramer-kéziratokat.

Újdonsült barátai, Zénó és Simon szintén egy-egy lehetséges világot kínálnak, Zénó a maga nemtörődöm módján a semmittevés és lerészegedés filozófiáját vallja, míg Simon megalkotja saját fajelméletét, a vertikális fajelméletet, mely szerint az evolúció csupán hit kérdése, mellőzi a tudományos alapokat, s véleménye szerint szellemi fajokról beszélhetünk inkább, hiszen az embert nem fizikai mibenléte emelte ki az állatvilágból – ha egyáltalán kiemelésről van szó –, hanem a lelke, a szelleme. Egyelőre két szellemi fajt tud határozottan elkülöníteni, a hadvezért és a művészt, ám jelzi, hogy egyik sem foglalkozásfüggő, hiszen a kortárs magyar irodalom nagyhercege éppen a hadvezérek típusába tartozna. Megenged még egy harmadik szellemi fajt, bár ennek kidolgozottsága még kevésbé alapos: a kereskedők vagy a kalmárok szellemi faját.

A főhős az írással már felhagyott, íróként nem tudott elhelyezkedni még a helyi lapnál sem, így egyetlen munkája a fordítások begépelése maradt. S ezek a kéziratok egy újabb lehetséges világot kínálnak neki, amennyiben éppen átjáróként szolgálnak múlt és jelen, realitás és irrealitás között: egyrészt lehetővé teszik, hogy jelenlegi világában anyagi megélhetéshez jusson, másrészt föltár előtte egy olyan múltbeli világot, mely egyszersmind múlt a múltban: a vándordiák számára is érthetetlen dolgokról ír, a titokzatos menhirekről és dolmenekről.

A lehetséges világok felkínálják önmagukat, nem leplezve előnyeiket vagy hátrányukat, ám mégis mintha két jelentős pont köré csoportosulnának, melyre Simon hívja fel a figyelmet: “Mi nem kultúra vagyunk, hanem civilizáció. A görögség még emlékezett valamire, ők még kultúrában éltek, de a rómaiak már civilizációt építettek.” Így a főhősnek, a beszélőnek két világ közül kell választania: a civilizáció és a kultúra közül, ám amint egyre jobban megismeri Diogenészéket, többé már nem merül fel kérdésként a választás lehetősége, sőt, talán nem is volt soha, hiszen Diogenész már legelső találkozásukkor megitatta valami szörnyű ízű folyadékkal, valami pálinkával, mely nem volt más, mint az élet vize. Diogenész értelmezi számára az idő fogalmát, legyen az véges vagy végtelen: “A változás benned történt. Az idő benned folyt tovább, a tudaton keresztül érzékeled az idő múlását, és nem a külvilági események alapján! […] Csak egy idő van, öcsi, és az benned folyik, nincs mihez hasonlítani!” A regény metafizikai vagy inkább misztikus szintjének értelmezése szerint az idő belsőként értelmezendő, csak az számít időnek, amit az egyén átél, s mindaz, ami rajta kívül zajlik, nem szólhat bele az egyén idejébe.

Így Kramer, a vándordiák ideje sincs oly távol, s mindaz, amit leírt, szintén közel hozható a jelenhez. Furcsa kövekről s azok különös létrehozóiról ír, akik a tenger felől menekültek, s eközben Diogenész megmutatja barátjuknak azt a ládát, melyben az örökségét őrzi, s ami nem más, mint egy halom kő: Atlantisz kövei. Az eltűnt világból (melyet a hős egyszer álmában meglátott) csupán ennyi maradt, élettelenül és sötéten, ám valami újra fénylővé tudná varázsolni őket: a szárnyas napkorong medálja, Hór szimbóluma, mely az egyik kő közepébe illeszkedik, ám ami az idők során elveszett.

Rövid krimi illeszkedik a regénybe: a beszélő megpróbál nyomára bukkanni az eltűnt medálnak, hiszen valahonnan olyan ismerős számára. Simon lakásán egy könyvben pillantja meg, majd egy eredeti Kramer-kézirat kerül a kezébe, melyen különös dombornyomást érez, s rögtön rájön, hogy a kéziratok mellett valami más is lehetett abban a dossziéban, melyben Mednyánszky megtalálta őket. Így nem marad más választása, a professzortól visszaszerzi a medált, Diogenészékhez viszi, akik ekkor Samuelnek szólítják, s elmesélik a medál történetét: annak idején ők adták Kramernek, hogy jutassa el Amszterdamba a Doktorhoz, ám Kramer ellopta, elküldte levélben testvérének, azóta nyoma veszett. Most viszont, hála Samuelnek, előkerült, s immár nyugodtan készülhetnek az eljövendő végítéletre, mely lesöpri a Földről ezt a civilizációt, mint ahogyan oly sokat lesöpört már. Samuelt levezetik egy pincébe, melyet immár a szárnyas napkorong fényességénél is megcsodálhat, s mely egy igazán különös építmény, talán A Szalmakutyák szigete című novellában bemutatott barlanghoz hasonlítható. Ám míg ott csupán könyveket halmozott fel a gondos tudós, itt egy öröklétre elegendő konzervkészlet is található, s amellett tárgyak, az emberiség különböző korszakaiból. S mindennek van helye, hiszen az alagút a tengerig tart, mintegy földalatti mása a menhireknek, s a tenger alatt is folytatódik, mígnem a kezdete meg nem egyezik a végével.

Újra egy, a civilizáció végét hirdető könyvet olvashatunk, melyben a kiválasztottak egyik legfontosabb feladata a kultúra átmentése, az értékek továbbvitele, a megbirkózás az örökkévalósággal, mely csöppet sem könnyű feladat, s melyet úgy kell teljesíteniük, mint a vakok világában a látóknak: mindig észrevétlenül tenni a dolgaikat úgy, hogy a vakok azt hihessék, csupán véletlenről van szó, holott éppen egy látó volt a közelben.

(Varázshegy) A Végvár című regény 2001-ben jelent meg, folytatva az eddigi írásokban megkezdett hagyományt: a miszticizmus és a kulturális emlékezet át- meg átszövi a regény csöppet sem megszokott világát, mígnem az olvasó maga sem tudja, melyik őrült és rendezetlen világban vagy időben tévedt el. A zűrzavar mögött mégis szigorú rend uralkodik, a szerkezet kirakójáték-elemeiből összeáll egy kép, amelyből csupán néhány darabka hiányzik, mely üres terek így meghagyják az olvasói invenció szabad játékterét.

A regény világa, ideje és tere közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, ám az eltávolítás és elbizonytalanítás aktusát megtapasztalva az olvasó úgy érzi, mintha egy különös és idegen világba csöppenne: az első feltűnő jelenség a nevek idegensége, különlegessége, hiszen a főhős, Livius neve is egyszerre sugall ismeretlenséget és ismertséget. A regény fikciójában is idegennek, különlegesnek számító név magában hordja mindazt a kulturális hagyományt, melyet e római név felidézhet. Nem kevésbé szokatlan a nőalakok neve sem: Maria-Luisa, a von Lichtensteinek leszármazottja, a maga gőgösségével, tartásával s persze az idegenszerű névvel is jelzi, más, mint a többiek, a falubeliek, akiknek köszönését nem is fogadja. Lányainak a Cecil és az Antónia nevet adja, férje pedig a szintén egy új világot idéző nevű Fabrió, akinek egzotikus foglalkozása (tengerjáró hajókon szakácskodik) pedig a mesék világát hívja elő, melyben mindig el lehet tűnni, mássá lehet változni, ki lehet lépni a jelenvaló fogságából.

A fiatal főhős, Livius, egy különös hegyi helyőrségre kerül, ahová csak üzenetet kellett volna vinnie, ám ahol mégis maradnia kell. Itt fenn, a hegyen, az Isten háta mögötti világban más rend van érvényben, mint a lenti (valódi, normális?): nincs ébresztő, nincs sorakozó, nincsenek feladatok, egyetlen parancs van: a Parancs. Már senki nem emlékszik rá, csupán annyit tudnak, hogy teljesíteni kell a Parancsot, azaz megvédeni a hegyet, mindenáron. Ám Livius a becsapott ember tehetetlen dühével kerül ebbe az operetthadseregbe: két héttel a leszerelése előtt megtudja, hogy az üzenet, amit hozott, saját áthelyezése volt, s katonaidejét határozatlan időre meghosszabbították.

A különös hegyen mintha megállt volna az idő. Nem tudni, miért, mióta lehetnek ott, kinek mi a feladata, meddig maradnak, s miért olyan álmosak mindig. Liviusnak feltűnik, hogy itt szinte mindenki alszik, s az álom és alvás nem szégyellni való dolog. Álom és ébrenlét különös keverékébe csöppen, ahol a különböző világok, a különböző időkben létező vagy létezett valóságok átjárnak egymásba. Sokszor előjönnek diákkori, ifjúkori élményei, melyek Antóniához, a lány családjához, illetve saját apjához kötődnek, mindig újraéledve és egyre elevenebben. Egyszerre éli át ennek a különös s ugyanakkor hátborzongató helyőrségnek az élményeit, valamint az ifjúkori harcokat, dilemmákat, szerelmet. A szövegtestek egymásba folynak, s míg a “jelenvaló” katonaélete időrendben halad előre, azt meg-megtöri a feltoluló emlékek áradata, ám olyan összevisszaságban, mintha az álmok s emlékek irányíthatatlan logikájára építene. Az irányíthatatlanság, az idő labirintusában való tévelygés viszont nem csupán Livius élménye: ugyanúgy érzi azt a helyőrség többi tagja is, az olykor cammogó és néha rohanó idő tapasztalata különböző magyarázatokat, értelmezési próbálkozásokat hív elő a fantázia és logika keverékéből.

A szövegfolyamot olvasva úgy tűnik, nem csupán az idősíkok keverednek össze, hanem a beszélőkről sem lehet eldönteni, mely pontján léteznek az időnek. Mintha minden összefolyna, minden egyszerre volna jelen. A tipográfiailag nem jelölt párbeszédek egy olyan örvénylő szóáradatot implikálnak, melyben mindennek egyszerre van helye, mindenki együtt van jelen. Mintha a szavak is egy áradatba lennének zárva (s így a grammatikai szint megerősíti a pragmatikai szint néha kibogozhatatlan értelmét), mint maguk a hegyen lévő emberek, akiknek lehetőségük sincs a leszerelésre vagy a menekülésre.

A regény másik főhőse az ifjú Livius, aki sokban hasonlít, ám mégis sokban különbözik felnőttkori önmagától, cselekedeteitől, s valóban misztikus figurává változik, amennyiben csak a felnőtt Livius álmaiban él. Csak felnőttkori önmaga képes megteremteni ezt az arcot, ezt a hangot, így mintegy két regényt olvashatunk, mely nem elbeszéltetik, csupán elgondoltatik Livius hadnagy által. A gondolatok és az álmok kusza logikáját magára öltve bontakoznak ki előttünk az évekkel ezelőtti események, Livius apjáról, anyjának haláláról, mely után falura költöztek, s apja elhagyta az egyetemi katedrát. A marsall halálának évében költöztek falura, ahol az emberek legfőbb szórakozása egyelőre az volt, hogy találgatták, hová tűnhetett a marsall holtteste. Ám az ifjú Liviust más talányok érdeklik, hiszen felbukkan náluk Maria-Luisa, akinek két lányát is megismeri, s Antónia iránt érzett gyengéd szerelme egyre határozottabbá válik. Ám ugyanúgy léteznek számára titkok és talányok, amelyek – ha ez a felnőtt Livius elbeszélése lenne – nem léteznének. A felnőtt Livius memóriája inkább újrateremti, újra élővé teszi a múltat, s ez az a jelenség, amit nem tudnak megérteni. Nem a lezárt, megváltoztathatatlan múlt áll mögöttük, hanem valami képlékeny massza, amely elrabolja (jelen) idejüket is, hiszen az emlékezet és újrateremtés aktusának átélésekor ők is átkerülnek abba a másik világba. Livius így már valóban nem érti, hogyan is lehet az, hogy az ember egyszerre van két időben, jelen is van meg nem is, álmodik is meg nem is.

A magyarázatokat a többiektől is megkapja; minden csoport igyekszik létrehozni a saját teóriáját, az egyik megfoghatatlanabb, mint a másik, ám maga a jelenség sem kézzelfogható, tehát tapasztalati úton és a logika alapján hiába is próbál rá magyarázatot találni.

A Murat százados elméletében megszülető időficamról olvasva úgy érzi az olvasó, ő maga is képes elindulni ezen az úton, elfogadni a százados magyarázatát, ami a keleti filozófiákra emlékeztetheti. Ám a regény világában a valóságot kutató és a valóság után vágyódó Livius számára elfogadhatatlan a kizökkent időnek már egyébként oly sok filozófiában s irodalmi műben is felhasznált teóriája, hiszen képtelen beleilleszteni e tézist eddigi világába, s nem veszi észre, hogy időközben az ő világa alakult át.

Miközben ő is egyre inkább belemerül mindkét világba: a múlt a jelenébe lopózik, s ugyanakkor a jelene is átszivárog a múltjába. Pozíciója az oknyomozó szerepéből egyre inkább az áldozat státusát ölti magára, aki azért még kijárással rendelkezik a szabad világba, s az értelmezések hermeneutikai harcában próbál rendet teremteni és megérteni.

“Ez az egyetlen olyan hely a világon, amelytől minden más ugyanolyan távolságra van.” Pungarnik mondja ezt Liviusnak, aki nem tudja elfogadni, hogy ez a távolság azt jelenti, hogy mindenhonnan elérhetetlen távolságban vannak, így a hírektől, a postától, a családjuktól, az egész külvilágtól. A különböző elméletek erre is magyarázatot kívánnak adni, így például Pludonoff főszakács szektája is, aki a hegyen lévő maroknyi helyőrséget a kiválasztottak társaságának tartja, Liviust pedig a hírnöknek, aki a kinti világból elhozta a háború szörnyű hírét, ami őket itt fenn a hegyen nem érinti. Ám a főszakács különös elméletét nem képes magáévá tenni, mint ahogy barátainak, Blinkának és Pungarniknak az elméletét sem, akik szerint a hegyen kísérlet folyik, s ezt a kísérletet nem mások végzik, mint a földönkívüliek.

A múlt állandó előtörése azonban nem szűnik, s az egy jelenség többféle magyarázata magát Liviust is kétségbe ejti, mígnem a szobájába lépve ő is úgy nem érzi immár minden érzékszervével, hogy a két világ a szeme előtt folyik egymásba: asztala helyén porhanyós földet lát, megsárgult szőlőlevelet, s amint felvette, máris ott találta magát Fabrió lugasában, ahonnan a történet indult, ahová mindig igyekezett visszatérni, de ami valójában maga is valaminek a végét jelentette. Talán ez a kert volt a kapu Livius két világa között, ahol befejezte ifjúkorát, s ahol kijelentette, hogy bevonul katonának. A kert-álomból való felrévedése után még egy ideig nem találja a helyét, s “lassan körülnézett, mintha a kaput keresné a két világ között”.

Ám Livius talál még egy magyarázatot, ami a regény világában a valódi magyarázat illúziójával szolgál. Az idő kibillenése valóban “valóság”, s ami ezt okozza, nem más, mint a marsall bebalzsamozott holtteste, melyet nekik itt kellett őrizni. “A fővárosban nem tudtak vele mit kezdeni… Ugyanazt művelte halála után ott is, mint itt: életben tartotta a múltat. Az új hatalmasok holtában sem voltak képesek megszabadulni tőle, minden cselekedete, műve egyfolytában kísértette őket, és az újdonsült vezéreket egyfolytában saját múltjukra emlékeztette. Ezért idetelepítették, az isten háta mögé, befalazták, mert így biztonságban érezték magukat.”

A lehetséges értelmezési lehetőségek közül Livius képtelen választani, ezért azt választja, amit már az első napokban is meg akart tenni: a szökést. De az irány meghatározhatatlan, le, a hegy lábához, a tenger felé, ám csupán az ismeretlen világ várhatja. A kikötőben mégis Fabrióval találkozik, a ifjú-világ alakjával, az öreg tengerésszel, aki hirtelen terem ott, a semmiből, szinte mesei alakként, s rögtön az eltévedt és magányos ember segítségére siet. Túlságosan mesei ahhoz, hogy a menekülést jelentse, túlságosan hasonlít ez a világ ahhoz az álomvilághoz, mely éppen ott, a hegyen kísértette. Így egyszerre merül fel a zárlatban a menekülés lehetősége és lehetetlensége, meghagyva az olvasónak azt a szabadságot, hogy önmagának alkosson értelmezéseket egy olyan világban, mely nem az imagináció nyelvét beszéli.

(Hász Róbert: A Szalmakutyák szigete. Újvidék, 1995; Diogenész kertje. Szeged, 1997; Végvár. Szeged, 2001.)

Kafkas Garnison

Ein Roman aus einem Land, das es nicht mehr gibt

Zu Beginn wird ein Leutnant versetzt, zwei Wochen vor seiner Entlassung. Er meldet sich bei einer Burg-Garnison im Niemandsland. Dort tragen die Soldaten keine Waffen, die Offiziere und Mannschaften duzen einander, und in der Kantine gibt es besseres Essen als in einem Sterne-Hotel. Auftrag der Garnison: Der Hügel muss gehalten werden, gegen einen Feind, der sich hinter einem Bachlauf im Tal verbirgt und den noch nie jemand gesehen hat. Nur der Oberst. Aber der ist auch der einzige, der ein Nachtsichtgerät besitzt.
Gleich zu Anfang erfährt der Leutnant, dass seine Entlassung aufgehoben und seine Dienstzeit "auf unbestimmte Zeit" verlängert wurde. Alle sitzen sie hier zusammen, nicht bei Wasser und Brot, sondern bei Pflaumenschnaps und gegrillter Ente, und vergeuden ihr Leben. Gleichzeitig träumen der Leutnant und seine Leidensgenossen derart intensiv von ihrer Vergangenheit, dass so mancher auf die Idee kommt, man sei in einem Zeitloch oder von Aliens eingefangen worden.
Es braucht nicht lange, um das Gleichnishafte in Róbert Hász' Roman zu entdecken. Zu deutlich sind die Anspielungen auf ein unten im Tal zerfallendes Staatswesen, auf beginnende Pogrome gegen Albaner, als dass die Geschichte nicht lokalisierbar wäre. Als Erzählung hätte sie ihre Spannung und ihren Witz (vor allem die Auflösung ist sehr schräg). Als Roman aber wird die kafkaeske Garnison um die Jugenderinnerungen des Leutnants erweitert. Und so sind die Passagen, die von erster Liebe in einem Sommergarten der Kindheit handeln, auch seltsam abgeschlossen von der Welt, zwar mit die bezauberndsten der Geschichte, beide Erzählstränge stehen sich jedoch seltsam auf den Füßen, ergänzen einander nicht, und werden am Ende, sozusagen als Traum im Traum, recht absehbar zusammengeführt.
Hász, geboren in der Voivodina, wollte der Trauer um eine zerbrochene Vergangenheit offensichtlich eine private, intime Komponente hinzufügen. Heraus kommt ein Buch, das auf faszinierende Weise nicht funktioniert.

                                                                                                                                                                                                                  Victor Lachner

Ein Ort namens Heimat

Ein Ort? Ein Gefühl? Verlorene Helden suchen ein Zuhause. Gleich mehrere neue Bücher zeigen, wie man in der globalisierten Gegenwart heimisch werden kann.

Bücher Magazin , 2/2006

Vor 23 Jahren hat er seine Heimat verloren, vor ein paar Monaten seine Frau, vor zwei Tagen sein Auto. Und jetzt verliert Chrystian Brodd, der als Kind aus Polen nach Bremen eingewanderte Mittdreißiger, die Orientierung, fühlt sich, »als ob irgendjemand, der sehr mächtig sein musste, an seinem Leben herumschnipselte «. Der entwurzelte Held in Artur Beckers »Die Zeit der Stinte« – ein Buch von vielen in diesem Frühjahr über das große Thema Heimat – hat nur noch einen Ort, der ihm ein Zuhause ist: sein Mietshaus am Bremer Steintor, die schuhkartongroße Wohnung in dieser Bleibe für »Verrückte, Junkies, Kranke, Drogendealer, Kassiererinnen, Studenten, Elektriker «. Hier grillt er im Sommer auf dem Vergangenheit sprechen will. »Willkommen in der BRD«, sagt er stolz, als er vor seinem Haus ihren Samsonite aus dem VW zerrt. Und dann: »Scheiße! Ich bin heute so kopflos. Ich sollte Sie doch zu meinem Vater bringen! Bitte steigen Sie wieder ein!« Diese Verwirrung legt sich ein wenig, als Chrystian mit Mona nach Polen reist, ihre gemeinsame Geschichte erforscht, die vor 60 Jahren begann, als drei ehemalige Häftlinge aus dem KZ Stutthof den Kommandanten eines Außenlagers hinrichteten. Heimat findet Chrystian nicht in Polen, aber eine vielleicht glückliche Liebe und die vermeintliche Selbsterkenntnis: »Solche Typen sind so gut wie überall zu Hause.«

Doch das stimmt nicht. Denn wohl fühlt sich Chrystian sehr in seinem Bremen, in seinem Viertel, das er schon mit einem eigenen Kosenamen belegt hat: »Klein-Brooklyn«. In Polen freut er sich einmal darauf, »so zu tun, als sei ich von hier«. Es ist so: Wer fast überall zu Hause sein kann, hat keine Heimat. Das glaubt die Mehrheit der Deutschen. 89 Prozent empfinden laut einer Emnid-Umfrage Heimatgefühle beim Gedanken an ihre nähere Umgebung, den Ort, an dem sie leben, wo sie geboren sind, wo ihre Familie lebt, wo sie Freunde haben. Diese Ergebnisse bestätigen die Analyse des Sozialwissenschaftlers Ralf Dahrendorf, der einen doppelten Prozess der Globalisierung Italiebeschrieben hat. Die Wirtschaft vernetzt immer größere Räume, die Menschen suchen immer kleinere, »in denen sie sich zu Hause fühlen und ein Gefühl der Zugehörigkeit entwickeln können.« Das glaubt auch Artur Becker, Autor von »Die Zeit der Stinte«. Der 37-jährige Sohn deutschpolnischer Eltern kam mit 16 Jahren aus dem polnischen Bartoszyce nach Verden bei Bremen. Er sagt: »Heimat ist vor allen Dingen Provinz, und Provinz, der Mikrokosmos, macht die Literatur groß.«

Es stimmt: In seinem kiezigen, beschaulichen Bremer Viertel fühlt sich Beckers Held Chrystian Brodd so wohl, dass er es mit der Heimat seiner Ahnen vergleicht: »Die Häuser von Klein-Brooklyn waren so winzig wie in einem abgelegenen Dorf, irgendwo in der Ukraine oder Litauen.« Hier, im Bremen der verlorenen Seelen, ist das Buch ganz bei sich. Denn es sind kleine Zusammenhänge, kleine Dinge wie die hohen Decken, die gesunden Mauern und kaputten Heizkörper im Haus vor dem Steintor 184, die Heimat ausmachen. Je unübersichtlicher die Welt Grundbedürfuns erscheint, desto größer wird die Sehnsucht nach solchen kleinen, vertrauten, heimatlichen Strukturen. Und unübersichtlicher wird die Welt zweifelsohne. Davon erzählt der 1979 in Chicago geborene, in Bangkok aufgewachsene Autor Rattawut Lapcharoensap in seinen Kurzgeschichten (»Sightseeing«). Er beschreibt den Alltag in einem Thailand, das Touristen nur glauben zu kennen, das seine Kultur verliert, die amerikanische findet, in einem Nirgendwo dazwischen existiert, wo die Urlaubsmonate der Touristen den Jahresablauf und ihre Vorlieben die Kultur definieren: »Juli: Die Italiener, die Franzosen, die Briten, die Amerikaner. Die Italiener mögen Pad Thai, seine Ähnlichkeit mit Spaghetti.« Eine verrückte Welt.
Die große Verwirrung ist in Deutschland angekommen: Seit der Wende ziehen jedes Jahr mehr Bundesbürger um. Den Arbeitsplatz, das Haus, die Nachbarn fürs Leben gibt es nicht mehr. Artur Beckers Leben ist ein Extrembeispiel für die Folgen der Globalisierung im Privaten: Seine Verwandten leben in Polen und in Kanada, sein bester Freund Robert in Pabianice bei Lodz, andere Freunde in Bremen, Hamburg, Berlin, Los Angeles und New York. Was hat man da für ein Idealbild von Heimat? Artur Becker sagt: »Ein Planet im Weltall – gerade mal so groß wie mein kleines Ermland und Masuren. Und wenn man sich in diesem Land auf Reisen begibt, hat man den Eindruck, als würde man auf eine Weltreise gehen. Kontinente verlassen, andere Planeten besuchen. Ja, das ist mein Ideal: ein kleines Ermland, doch so groß wie eine Galaxie.« Diese Sehnsucht ist laut den amerikanischen Psychologen Roy F. Burmeister und Mark R. Leary ein menschliches Grundbedürfnis, ein Sehnen nach Geborgenheit, Bindung und Zugehörigkeit, das »angeboren ist und über alle Kulturen und Altersstufen hinweg beobachtet werden kann.«

Und dieses Bedürfnis ist heute sehr stark: Als vor Kurzem das Goethe-Institut und der Sprachrat das schönste deutsche Wort suchten, wählten die Deutschen »Heimat« auf einen der Spitzenplätze. Aber das ist nicht zwangsläufig ein Bedürfnis nach dem reaktionären, rückwärtsgewandten, isolierenden Heimatgefühl, das man zu jener Zeit kultivierte, als jeder in eine scheinbar naturgegebene, dörfliche Heimat hineingeboren wurde, als hinter den Dorfgrenzen das Unbekannte, das Elend lag – das althochdeutsche »elilenti« bezeichnete die Fremde. Es gibt aber auch ein anderes Heimatgefühl, eines, das nicht »den Menschen vor der Welt abschottet, sondern als Brücke zu derselben dient«, wie der Berliner Psychoanalytiker Uwe Langendorf erläutert, der intensiv Flüchtlingsschicksale erforscht hat und der den in Deutschland lange verdammten Begriff der Heimatneu, positiv definieren will. Heimatgefühl als Brücke zur Welt – diese Idee gefällt auch dem Schriftsteller Róbert Hász (41), der durch Nationalismus seine Heimat verloren hat. Er floh 1991 aus Nordserbien nach Ungarn, wo er heute in Szeged lebt und Heimat als Thema in der Literatur vermisst: »Vernachlässigen die Schriftsteller die Heimat als Motiv, wird der Begriff verbleichen wie die Konturen alter Fotos und es bleibt nichts als graue, kalte, satt gewordene, globale Heimatlosigkeit.« Das spricht Hász aus Erfahrung. Seinen neuen Roman »Für alle Ewigkeit« kann man als bittere Satire auf das Ende Jugoslawiens lesen. Er spielt in einer einsamen Festung am Rande der Welt, wo Rekruten an einem Projekt arbeiten, das niemand kennt, gegen einen Feind, den keiner gesehen hat. Je länger sie dort sind, desto größer wird ihre Verwirrung. »Der November ist bei uns auch so«, sagt ein Soldat beim Blick in die Landschaft. »November«, fragt ein anderer und lächelt, zeigt auf den nahen Feigenbaum, an dessen Ästen sich winzige Knospen öffnen: »Es ist doch schon Frühling.« lich jegliche Ideologie der Heimat« ist. Ist das das Lebensgefühl des 21. Jahrhunderts? Wonach hat jemand wie Trojanow Heimweh? Er antwortet: »Heute, im grimmigen Bulgarien sitzend, Heimweh nach München, nach Bombay, nach meiner Freundin, nach meiner Bibliothek. Beide sind nicht irgendwo festgenagelt.«

So ist es. »Heimat ist kein Ort – Heimat ist ein Gefühl«, singt Herbert Grönemeyer. Und dieses Gefühl ist heute nicht zwangsläufig, ewig, unveränderlich an einen Ort gebunden. Heimat müssen Menschen sich erarbeiten, oft mehrere Male im Leben. Sie finden sie zum Beispiel im eigenen Stadtteil, wie Artur Beckers Held Chrystian. Oder in kleinen Traditionen wie dem Fischpaprikasch, den Róbert Hász liebt, den am besten sein Vater im gottverlassenen Doroszlo in Nordserbien zubereitet, dem gebratenen Karpfen in Tomatensoße mit Pilzen und Kohl, den Artur Becker so gern isst, nach dem Rezept seiner Frau. Aus diesen kleinen Dingen entsteht Heimat: vertrauten Straßen, Speisen – und natürlich der Sprache.Bevor Stefan Zweig sich mit seiner Frau 1942 in Brasilien das Leben nahm, klagte er, dass »die Welt meiner eigenen Sprache für mich untergegangen ist«. Aber natürlich kann Sprache auch das Gegenteil bewirken. Für Róbert Hász ist das Ungarische Heimat: »Nur sie hilft, denn durch die Sprache erschaffe ich mir meine Heimat immer von Neuem. Das ist der Vorteil des Schriftstellers, er kann seine wahre Heimat gar nicht verlieren, er bringt es fertig, in der eigenen Fiktion zu leben.« Ein wenig müssen das heute alle Entwurzelten schaffen: Ihre Heimat, ihre Geschichte selbst gestalten, sie erfinden, um sich in ihr wiederzufinden, sich zu beheimaten.

Das mussten Schriftsteller wie Becker, Hász oder Trojanow viel eher, viel stärker als wir anderen, die wir vielleicht nur ein paar Hundert Kilometer zu einer anderen Arbeitsstelle umziehen. Deshalb sind ihre Geschichten so hilfreich. Wie Róbert Hász sagt: »Manche können ihre Heimat verlieren, andere nicht – die sind ständig auf der Suche.« Und das sind heute fast alle.

OLASZ SÁNDOR

Magyar őstörténet és mitológia – regényben

Hász Róbert: A künde

Néhány évvel ezelőtt a magyar történeti tárgyú szépirodalom lenyűgöző termésén meditálva Alexa Károly – Adyt parafrazeálva – joggal tette föl a kérdést, vajon Mohács kell-e legújabb elbeszélőinknek is, amikor históriai korszakot választanak. Úgy tűnik, a válasz egyértelmű igen. Hogy a múltból fél fióknyi könyvtári katalóguscédula árulkodik a török idők utáni kitüntetett érdeklődésről, több mint elgondolkodtató. Még rejtélyesebb, hogy az újabb történelmi regény is szívesen fordul a hódoltság korához (Darvasi László, Háy János, Szilágyi István). Tény, hogy regényíróink néhány kivételtől eltekintve (Kós Károly, Kodolányi János) nem merészkedtek Mohács előtti időszakba. Laczkó Géza úgy tudja, "körülbelül 1526 az a határ, amelyen innen feltámasztható az egyes korok nyelve a valószínűség minden biztosítékával". De miért kellene minden áron föltámasztani az egyes korok nyelvét? Thomas Mann föltámasztotta? A kínosan pontosságra törekvő Flaubert a Salammbôban rekonstruálta a pun háború idejének nyelvét?
Hász Róbert harmadik regénye tárgyválasztása miatt is unikum. Hiszen tudomásunk szerint a 10. századi magyar históriában még egyetlen regény sem játszódott. Szabadon szárnyalhat az írói fantázia a magyar őstörténetben. Nem kell évekig könyvtárakat búvárolni, hiszen erről az időszakról a történettudomány is alig tud valamit. Györffy György a grandiózus Magyarország története első kötetében mindössze hat oldalon foglalja össze mindazt, amit a kettős fejedelemségről tudunk. Hogy volt egy névleges főfejedelem (künde, kende) és a tulajdonképpeni hatalmat gyakorló gyula. Georgiosz Monachosz krónikájának folytatója 895- ben két magyar fejedelmet említ, Árpádot és Kurszánt. Azt is tudjuk, hogy 904-ben a bajorok rendezte béketárgyaláson Kurszánt megölik. Árpád egyeduralomra törekvése, Kurszán népének a gyepü vidékére való szétszóratása – ezek a tények körvonalaznak valamit, ám a keretet tartalommal (tények hiányában) már aligha tudjuk megtölteni. Annyi bizonyos, hogy a 10-11. században szép számmal élhettek igricek és regösök, akik a megtelepedés igaz történetét és Kurszán érdemeit zengték. Györffy maliciózus megjegyzése szerint "ez az epikus anyag azonban feledésbe ment, amikor az államszervezéssel egy időben sor került az énekmondók állami felügyelet alá helyezésére".
A künde elbeszélt története 963-ban indul. Ekkor küldi a Sankt Gallen-i apát, Aquileai Virgil bencés szerzetesét, Pannoniai Stephanust a pogány türkök fejedelméhez. Mondaná el a megyerieknek, hogy a pápa szövetséget ajánl I. Ottó német-római császárral szemben. A kalandos utat tíz évvel később Steaphanus tanítványa, Alberich meséli el – ámde több változatban. Az apáttól ugyanis azt a megbízást kapja, hogy írjon krónikát egy küldetését teljesítő és szentté váló hősről. Alberich azonban – fokozatosan ismerkedve a történtekkel – a "hivatalos" beszámoló mellett ír egy másikat, egy nem publikusat. Sőt, olvashatjuk mindazt, amit Steaphanus hazaérkezése után Alberichnek mesél. Utóbbi a szöveg jelentős részét alkotja, a másik két réteg fontossága viszont aligha vitatható. Ebben a hármas fénytörésben pikareszk regényekbe illő kalandokba csöppen a hős. A kettős fejedelemség visszaállítása körüli (sikertelen) kísérletben már maga is elhiszi, hogy ő a künde. De más idő, más világ: a "kündének" menekülnie kell. Hazatér, s hátralévő életét remeteségben tölti, nehogy az igazság kiderüljön. (Meglepő "csavarral" az is tudomásunkra jut, hogy a künde valójában Virgil apát, aki féltestvérét akarta likvidálni a veszélyes küldetéssel.) Közben világok, mentalitások, szokások, politikai felfogások ütköznek, s azt sugallja minden, hogy valaminek vége van. Nemcsak "a kündék fölött szállt el az idő". A meséket és mítoszokat a pragmatizmus oltárán föláldozó ember önmagát is elveszítette.
A történelmi, áltörténeti regény mai reneszánsza idején nem ritkaság, hogy a történeti narratíva a modernitás előtti hagyományhoz épít hidat. Hász Róbert színes történetmondásával kapcsolatban Jókaitól Gárdonyiig joggal említhetők a régi nagy mesélők. A künde azonban (Márton László kifejezésével) nem "gárdonyizó" regény. Nem kérdez ugyan radikálisan a hagyományra (miért kellene szünet nélkül radikálisan rákérdezni?), a szerző minden jel szerint kifejezetten élvezi azokat az elbeszélő technikákat, melyeket a régiek oly kitűnően tudtak működtetni. Hász Róbert a Nagy Elbeszélést sikerrel ötvözi a posztmodern tapasztalataival. A regény a még átélhető vagy elképzelhető mítoszok és mesék felől próbálja újraírni a műfaji örökséget, s kisebb-nagyobb kapukon keresztül továbbjut egy sokáig zsákutcásnak minősített hagyományból. Márpedig amiből tovább lehet jutni, nem zsákutca. (Szilágyi és Háy példája álljon előttünk. A Hollóidő úgy őrzi meg a 19. századi elbeszélői erényeket, hogy ízig-vérig modern prózát teremt. A Dzsigerdilen pedig Jókai- és Gárdonyi-motívumokat vesz át, miközben a paródia és a parodizált termékeny feszültségbe kerül.)
Párhuzamosan több történet fut, s a narráció izgalma, hogy a legfontosabb mozzanatok többször, s mindig másféle nézőpontból bukkannak föl. Kurszán megöléséről például háromszor olvashatunk. Először Ejnek beszél a "hadurak hadura" és "a lelkeknek fejedelme" tragikus vetélkedéséről. Aztán Csenke-úr mondja el, hogy Tomaj nagyapja, Onód mit mesélt az "asszonyféltésről" (a csodaszép Umróza körül legyeskedő fejedelmekről) és a gyilkosságról. Majd Zubor-ur tolmácsolásában is előkerül egy változat. A legenda – ilyen-olyan alkalomból elbeszélt és mindig más formában előadott történetekben – a szemünk láttára épül. Sokféle, de mindig valamilyen praktikus okkal magyarázható legendagyártás folyik. (Virgil apát kívánsága, hogy legyen olyan krónika, mely Stephanus mártírrá válását mondja el. A Keve körül csoportosulók az idegenben mindenképpen a kündét kívánják láttatni.) Sokan, sokféleképpen veszik semmibe a tényeket, s a regénynek a történelem mibenlétéről vallott felfogása is azt erősíti, hogy a történelem egyébként sem létezik, csak történelmek és történelem interpretációk vannak. A történelem aligha képzelhető el ok-okozati események láncolataként. A nézőpontok és elbeszélésmódok bonyolult váltogatása tehát egyáltalán nem öncélú. Az elbeszélői státusz elbizonytalanítása is jelzi, hogy abszolút igazságról nincs, nem lehet szó, csak ellentmondó, olykor egymást kizáró részigazságok helyezhetők egymás mellé. Ez az elbeszélés (minden látszólagos egyszerűsége ellenére) reflektált olvasásmódot feltételez. A fő cselekmény felől a regény beilleszthetőnek tűnik a realizmust és romantikát keverő, egyenesvonalúságra törekvő történelmi regény hagyományába. Közelebbről nézve az egyes epikai egységek külön-külön eseménysorokat indítanak és zárnak, melyek a lineárisan haladó fő cselekmény egyes szakaszaiba épülnek. Történetekbe ágyazott történeteket kapunk. Ennek a jellegzetes mise en abîme technikának a megnyilvánulása a türkök, megyeriek közé keveredő francia Armand története, mely az idegenség Hász Róbert korábbi regényeiben is hangsúlyos élményét szép, kerek történetbetétben érzékelteti. (Armand históriája is többféle változatban ismerhető meg. Róla írja Alberich: "az embernek, ha kitépik szülőföldjéből, előbb-utóbb elhalnak gyökerei…")
Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy A kündében van szavakban is összegezhető történet és cselekmény, mi pedig lázasan olvasunk, alig várjuk, hogy "kiolvassuk", miközben abban reménykedünk, hogy ne érjen véget. Ráadásul van egy olyan hős, aki a beszédben, a megírás varázsában él. Alberich írással összefüggő meditációiban nem az a fontos, hogy lám, sokadszorra is egy önmagát tematizáló regényt vehetünk kézbe. A mese épp azért kifogyhatatlan, mert van valaki, aki örömét leli a mesélésben, a változatok egymás mellé tételében. Mindez jellegzetes posztmodern gesztus. Itt nem talált kéziratról van szó, mivel a szemünk láttára alakul nem is egy olyan kézirat, amely valamikor majd minden dolgok viszonylagosságára, színe és visszája kettős játékára emlékezteti azt, aki megtalálja. A künde egyfelől lezárt, mondhatnánk lekerekített regénynek tűnik, az az olvasó is kielégül, aki a történet nyugvópontra jutását kedveli. A sokféle történet és ezek értelmezése azonban a végtelenségig folytatható. Minden bizonnyal irodalomtudományos tévhit, hogy a Nagy Elbeszélésnek azért lett vége, mert "lineáris jellege miatt a történelem célszerűségét hirdette" (Földényi F. László). Itt a linearitás csak látszólagos, s a regény történelemképe a históriát sok mindennek beállítja, csak éppen nem célelvű, egyféleképpen értelmezhető folyamatnak.
Alberich számára persze mindez nem mindig tudatosodik, legföljebb ösztönösen érzi az elmondás mindenhatóságát és semmiségét, világteremtő hatalmát. "…a képesség, ami gyönyörködtet folyton, mikor Pannóniai Stephanus történetét annyiféleképpen tudom elmesélni a pergamenen, s úgy, hogy bármelyik igaz lehet, mikoron utóbb olvasom, amit leírtam, mintha nem is számítana valójában, melyik az igaz, lehet, egyik sem, mégis, megállnak a lábukon…" Érzi, nemcsak az apát úr kívánságának nem felel meg, mestere szavaihoz is hűtlen: "emitt meg mesteremmel szemben nem vagyok teljesen őszinte, és ez az, ami igazán fáj, s amit igazán bűnnek érzek lelkemben, de hogyan is árulhatnám el neki, hogy nem egészen úgy írom ám meg a történetét, ahogyan azt ő előadja nekem, szavait nem mindig követem hűen, meséje gyakran arra szolgál csupán, hogy esténként, ha ide felszököm, s Elsit is nélkülözni vagyok kénytelen, a sok-sok csudálatos dolog, miket tőle az erdei kunyhóban hallok, szemem előtt alakuljon a sárga pergamenen szavakká, a szavak mesékké, hogy örömemet leljem abbéli képességemben, hogy újrateremtem egy ember életét…"
A földi örömöket nem megvető, Elsijében és az elrejtett borocskában kedvét lelő krónikaíró szerzetes végképp nem tudhatja, hogy az előadott sokfelé ágazó, titkokon és megoldásaikon tovább görgő "anyag" valójában a történetkeresés és a történetben való elveszés, a személyiségépítés és az énvesztés igazán csak évezreddel később tudatosodó jelentését hordozza. Stephanus a sors beteljesüléseként, "isteni végjátékként" értékeli, ami vele történik. Egyszer csak maga is kündének, Csaba- urnak hiszi magát Nem érez honvágyat Gallen és a korábbi élete után: "Átalakultam… Mintha hazaértem volna." Mintha másik énje kezdene élni, s ez az új én "kiszélesedett látóhatárt" hoz magával, "új, kitágult lélekhorizontot". A magabiztosság eltűnik, s fölváltja "a lehetőségek közötti választás bizonytalansága". Ám a metamorfózisoknak ezzel még nincs vége. Nemcsak Armand változik meg, hanem a türkök között is van két nagy átalakuló: Gejüza-ur és Sarolt. Azt hiszik, nemcsak a pogány varázslásoktól és gyerekes meséktől, hanem a múlttól is meg lehet szabadulni. ("a mi dolgunk a jövővel törődni, nem a múltról ábrándozni") A magyar történelem nagy dilemmái elevenednek meg a különféle nézetekben. Nemzet és haladás, hagyomány és modernizáció pokoli szövevényében vagyunk. Ebben a regényben Árpád Nyugatnak kacsingat, Kurszán pedig Keletnek. Csak szegény Sztephanus gondolja, hogy talán a kettőt össze is lehetne egyeztetni. Azért marad egyedül, mert a szélsőségek között mindig a legnehezebb. ("Kelet felé a barbaricum, ismeretlen föld, határtalanul. Nyugaton mindaz, ami elől menekülni szeretnék.") A legnagyobb metamorfózissal azonban Virgil apát büszkélkedhet. Kurszán fiából, Csaba-urból lesz bencés apát. A balesetben meghalt Aquileai Virgil helyébe lép, hogy végre levesse pogány múltját és új életet kezdjen. Az átkozott Stephanus azonban szüntelenül a pogányságra emlékezteti és arra, aki korábban volt. Stephanus keleti küldetése mögött a múltbeli lidérctől való megszabadulás reménye.
A felületes olvasó számára Hász Róbert műve regényes őstörténeti rekonstrukciónak tűnhet. Igazándiból múlt és jelen kaján összevillantásának vagyunk tanúi, mindezt nem valami vértelen parabolával éri el a szerző. A ravasz történetmondás olykor talán el is feledteti a nemzetkarakterológiából, történetfilozófiából, a néhány fényes korszakot leszámítva többnyire mindig hátul kullogó nép történelmi tapasztalatából összegyúrt regényjelentést. Mintha Ady "civódó magyar"-jait látnánk – évezreddel korábbi időkből. A regényben többször emlegetett "átokkór" ennek a mai napig ránk telepedő balvégzetnek a metaforája. A elbeszélő szemével szánalmas, magatehetetlen népet látunk. "Tekintetük, akár a birkáké, semmi értelmet nem tükrözött." "Mindenfelé üres tekintetek, céltalan alakok. Mintha az egész falu egyetlenegy emberi test lenne, amelyik él még ugyan, levegőt vesz, de végtagjai már kezdenek lerohadni…" Vannak, akik az ősi rend, a mítoszok visszaállításában látják a megoldást. Az új korszak azonban – megint csak a 20. századvég, ezredforduló emberének élménye – a legteljesebb mértékben mítoszporlasztó. A regényhősökkel együtt tapasztaljuk, hogy a világ nem kíván tudomást venni arról, hogy illenék szóba hoznia, legalább csendben őrzi-e azt a mitikus hagyományt, amelytől évezredekig zengett minden. A regény világában (és a miénkben) a nagy, kollektív mítoszok már nem működnek. Legföljebb a kis magánmítoszok – vagy talán már azok sem. Kurszán népe elveszett.
A künde minden bizonnyal sok olvasót vonz majd, jelezve azt, hogy igényes regény is lehet népszerű. Két okból is. Az érdekfeszítő, olykor kalandregénybe illő sztori magával ragadja az olyan olvasót is, aki – esetleg – a stiláris vagy regényszerkezeti "kellemetlenségeken" már nehezebben bukdácsol át. A könyv azonban olyan "közönséges" olvasót is megcéloz, aki nem szakember ugyan, de kitűnően eligazodik a korszerű, posztmodern utáni próza technikáiban. Metanarráció, szövegek dialógusa, renarrativizáció, intertextualitás – mindegyiknek komoly formateremtő szerepe van. Utóbbit még egy Tündérkertből vett mondat is képviseli. Vajon hány olvasó találja majd meg? A kudarc azonban senkit ne keserítsen el. Ha Móricz-idézetet nem is fedez föl, egy jó regényt mindenképpen. (Kortárs Kiadó, 2006.)

Mémoire des tribus magyares

De fougueux guerriers à cheval, une époque troublée et mystérieuse, des intrigues de palais : Le Prince et le Moine, le dernier roman de Róbert Hász, nous entraîne dans l’Europe centrale du XIe siècle, sauvage et inconnue. Stephanus de Pannonie, modeste moine bénédictin de l’abbaye de Saint-Gall, est chargé par le pape d’une mission capitale : proposer aux terribles tribus hongroises ravageant l’Occident chrétien une alliance contre l’empereur germanique Othon Ier, qui menace le Vatican. Le vieux religieux quitte donc avec regret la sérénité du vignoble de son monastère et s’enfonce en terre païenne.

Son destin sera plus que celui d’un messager, car il est porteur du médaillon de l’oiseau Togrul, l’aigle protecteur que vénèrent les cavaliers hongrois, le symbole des descendants des Künde, les princes qui veillent depuis la nuit des temps sur les âmes des Magyars. En vérité, Stephanus est un bien étrange moine : il porte la robe de bure, mais sait monter à cheval ; il parle latin, mais comprend instinctivement le hongrois... Bien vite, il lui faudra choisir entre les deux mondes qui cohabitent en lui, entre ce que lui dicte sa raison et ce que lui ordonne son cœur. Un déchirement bien délicat à accomplir.

En mêlant l’histoire et la légende, le récit à la chronique mythologique, Hász nous offre un voyage fondateur au cœur d’une période méconnue de l’histoire européenne. Les récits et les destins se croisent et reconstituent la grande fresque épique de la migration et de l’installation des tribus magyares sur le territoire de la future Hongrie. Après La Forteresse – une fable construite sur le même principe que Le Désert des Tartares, de Dino Buzzati –, qui brossait la métaphore puissante du monde en pleine déliquescence de l’ex-Yougoslavie des années 1990, Le Prince et le Moine revient sur les thèmes de l’identité et de la mémoire, si chers à l’écrivain hongrois de Voïvodine, installé en Hongrie depuis l’éclatement yougoslave.

Comment conserver ses valeurs ancestrales dans un environnement en mutation rapide, où les cultures des voisins (ici l’Occident chrétien, l’Empire bulgare et l’Empire byzantin) sont synonymes de modernité et de puissance ? Les cavaliers magyars devront choisir. Se convertir au christianisme, abandonner leur mythologie et leur solidarité traditionnelle ou disparaître, car « celui qui regarde trop longtemps dans les puits du passé ne voit plus la réalité »...

Dans cette Europe du second millénaire naissant, les grands mouvements de population et les invasions barbaresques cèdent progressivement la place aux empires et au système féodal en train de s’instaurer. Stephanus est le témoin privilégié d’un monde en pleine mutation. Lui, l’étranger, deviendra le dernier détenteur d’une mémoire que plus personne ne veut porter. Un destin qui souligne, s’il en était encore besoin, que l’histoire est toujours le fruit de choix idéologiques qui seront un jour ou l’autre remis en cause. Car rien n’est immuable.

Laurent Geslin

Utazás a történelemből a sci-fibe

Hász Róbert: A Vénusz vonulása

Hász Róbert legújabb regénye, A Vénusz vonulása egy történelmi háttérbe ágyazott sci-fi, ami egyúttal fejlődésregény, de a mai polgári társadalom kialakulásának korába, a tőkés viszonyok meggyökeresedésének idejébe visszavezető múlt-bedekker is egyben. Egy sokat markoló, s eme sokat ügyesen egybeolvasztó regény, amelynek főhőse valós történelmi alak: a nyelvművelő jezsuita Sajnovics János, aki a szintén valóban élt és ugyancsak jezsuita Hell Miksa bécsi udvari csillagásszal együtt indul útnak a jeges-tengeri Vardő szigetére, hogy megfigyelhessék a Vénusz bolygó Nap előtti elvonulását.

A nagyszombati vidékiségtől ódzkodó, valamint a női nem elől menekülő Sajnovics János előtt egy váratlan fordulat folytán feltárul a francia forradalom küszöbén álló, polgáriasodó és iparosodó Európa a maga sajátságos eszme-politikai, szellemi-művelődési, technikai-tudományos sokszínűségében. A Vénusz bolygó megfigyelésére induló szerzetes utazása kínálja Hász Róbertnek a lehetőséget, hogy apránként mélyülhessünk el az eleinte mozaikszerűen széttördelt kora-újkori világ viszonyaiban. A regény végére összeáll egy egységes kép, éppen azáltal, ahogy a főhős az utazása során szembesül, vagy inkább: ahogyan folyamatosan szembesítik a bonyolódó európai és az ókontinensen túli helyzetekkel, eszmékkel, elképzelésekkel. Mindeközben a főhősnek tisztáznia kell e felfordulóban lévő XVIII. század végi világban a saját helyét is, mint fiatal jezsuita tudósnak, akinek az újabbnál újabb tudományos vagy áltudományos elméletekkel, tárgyi bizonyítékokkal kellene kezdenie valamit. Miféle viszonyulást alakítson ki vallásos, hívő emberként, olyan szerzetesként, aki előtt ott lebeg rendjének feloszlatása, azaz szellemi-erkölcsi hátterének és gazdasági-anyagi biztonságának összeomlása. Másrészt Sajnovics Jánosnak, a szerzetessé lett fiatal férfinek szembesülni kell fiatalságának és nemiségének kihívásaival, amelyekkel állandóan harcban áll, ám ezek nem csak belső vívódások, hiszen az író újra és újra csapdákat, kihívásokat állít regényhőse elé, amelyekkel kellő változatosságot, feszültséget biztosít a történetnek.

A Vénusz vonulása könnyed, élvezetes olvasásához jól jön a történelmi, földrajzi, művelődéstörténeti előzetes tudás, bár az az olvasó is élvezheti a regényt, akinek ebbéli ismeretei hézagosak, hiszen átlátható, olvasmányos történetfűzési dinamikusság jellemzi a regényt. Néha mégis túlzásnak hat a korabeli politikai, irodalmi stb. hírességek előbukkanása, bár a XVIII. század valóságában bizonyára így működhetett a világ (ahogy manapság is), vagyis a hírességek vonzották egymást. Ám éppen ez a folyamatos korhűség és a tömörítés kényszere fosztja meg az olvasót a párbeszédekben kialakuló igencsak érdekfeszítő kérdések további boncolgatásától, elmélyítésétől, s bár bizonyos témák újra meg újra előbukkannak, ezek nemigen súlyosulnak. Hász Róbert csak annyira foglalkozik egy-egy politikai-eszmei, szellemi-művelődési, technikai-tudományos témával, amennyire éppen csak szüksége van a regény történetének lekerekítésére, így ugyan megnyitja az olvasók előtt a további lehetséges kutakodás, az emberi kíváncsiság kapuit, ugyanakkor egyúttal hiányérzetet is gerjeszt. Megfosztja az olvasót egy-egy téma többszöri, heves belső vitákat előidéző problémájának fokozódásától, valamint a fejlődésregényekre jellemző drámai csúcspontoktól, de a mellékszereplők világszemléleti „nagy ütközeteitől” is mentesíti a regényt. Bár a mester (Hell Miksa) és a tanítvány (Sajnovics János) többszöri összezördülésének is tanúi lehetünk, a velőtrázó megmérkőzés elmarad. Kissé zavaróan hat az is, hogy nincs eléggé árnyalva a regény főhősének belső vívódása a regény egyre fantáziadúsabb befejezésének folyamatában, egészen pontosan azt követően, hogy a jezsuita szerzetes a Vardő szigetére száműzött és magányában önmagába forduló Immanuel Fjodorovics Raskovitz belső világával találkozik, barátkozik, mérkőzik.

A regény – a fentiek ellenére is – mélységekkel bíró, egységes egész. Leglényegesebb kérdése az, hogy miként egyensúlyozzon egészségesen az ember a saját belső, néha képzeletbeli-érzelmi világának és a külső valóságnak, az objektív körülményeknek a tengerében; mihez kezdjen az életével, a céljaival, a feladataival. A mindennapi életben az emberek ritkán szembesítik önmagukat az író által felvetett kérdésekkel, de, mint ahogy a regényben is történik, az utazások mindig megszülik az elgondolkodás pillanatait az élet értelméről. Az utazás okozta kényszerhelyzetekből kifejlődő történetfűzért Hász Róbert remekül fejeli meg a végén. A befejező részben teljesedik ki a hászi fantáziavilág, a Vardő szigetére „préselt”, sötétségbe boruló, besűrített, szinte kényszerzubbonyba zárt közösség részleges bemutatásával, amely csupán nagy vonalakban érzékelteti a szigetlakók életének deformálódásait, hiszen a regény vége felé nem a torzulás bemutatása a vezérmotívum, sokkal inkább a száműzött Raskovitz sci-fiként is felfogható belső lélekutazásának feltárása, az ő utópisztikusnak ható szellemi világrendszerének (túlvilági elképzeléseinek) a fiatal, jezsuita Sajnovics életére való hatásának ábrázolása.

Bár a regény még azelőtt lezárul, mielőtt a nagy természeti jelenség, a Vénusz bolygó elvonulása megtörténne, az epilógus révén mégis kikerekedik a cselekmény, jóllehet a főhősben felgyülemlett elvarratlan érzéseknek, kételyeknek, kérdéseknek a világa által mégis nyitott marad – még akkor is, ha a regényhőstől, a valódi és fiktív Sajnovics Jánostól egy pillanatig tartó magabiztosan békés állapotában búcsúzunk el. Pont a látszólagos befejezés miatt válik e könyv befejezetlen társadalomkritikává, mely az olvasóra bízza a végső következtetés levonását: hol kereshetők és hol találhatók a mai világ elfajulásának gyökerei? Miért is, miként is torzul a társadalom? Mert, mint azt a bevezetőben már említettem, a regény elsősorban a kora-újkori világ kialakuló társadalmi viszonyainak a bedekkere, és egyben egyfajta szellemi-erkölcsi útikönyv a mai világ kiismeréséhez – kicsit történelembe, kicsit sci-fibe ágyazva.

Ítéleteid: nagy mélységek (Hász Róbert: Ígéretföld)

Ítéleteid: nagy mélységek

Hász Róbert: Ígéretföld

Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015.

163 oldal, 2990 forint

A recenzió címe idézet a 36. zsoltárból. A hetedik versszak így szól: „Igazságod, mint Isten hegyei, ítéleteid, mint a nagy mélységek. Az embert és a barmot te tartod meg, Uram.” A citátum nem kevesebbet állít, mint hogy az események mögött mindig ott van egy nagyobb léptékű akarat, sokkal hatalmasabb erő, mint az egyes emberé. Még ha ezt nem is látja be a dolgok elszenvedője, akkor is. A sorsa be van ágyazódva, egybe van fonódva bizonyos történelmi folyamatokkal, amelyekből saját erejéből nem tud kiszállni. S ezért szerencsésebb az egymással rivalizáló világvége elméletek számbavételekor elismerni, hogy a végén úgyis csak egy derülhet ki s lepleződhet le igazként. A többi érvényét veszti.

Az Ígéretföld rokonszenves attitűd burkában született. Nem állítja magáról, hogy kinyilatkoztatott igazság-fragmentum, csak egy elképzelés, ami gondolkodtatni kívánja a jövőbe néző embert. A konstruált narrátor nem sérti meg az olvasói elvárások íratlan szabályait, tiszteletben tartja a szöveg és a befogadó közötti szerződést. Fikciója hitelképes. (Már-már eredeti.) Mert nem száll be a vallások által vívott versengésbe, amelyben az ütközetek az egyetlen autentikus, teológiai álláspont birtoklásáért folynak.

A szerző nyilatkozta saját művéről: „Az Ígéretföld posztapokaliptikus vagy inkább antiutópisztikus regény. Azt is mondhatnám: nagy elbeszélés. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy novelláskötet leghossszabb írása lesz. Virág Gábor az újvidéki Forum Könyvkiadótól már korábban kért, hogy mint Vajdaságból származó író, adjak nekik is egy kéziratot, így lett az elbeszélésből végül regény.”

A mű egy alternatív futurista tablót fest fel, egy fordított pólusú Európát; amelyben a migráció irányai megváltoztak: az emberek északról délre, nyugatról keletre vándorolnak, amely új világban azonban Magyarország megőrizné a helyét, egyfajta „kompállamként” funkcionálna. A történet szerint Hollandia víz alá került, és egy kataklizma következtében a digitális világ addigi adatai eltűntek, az emberiség visszatért az írásos adatrögzítéshez.

A történet középpontjában egy holland csoport áll, akik nemcsak az elpusztult Hollandiától menekültek Magyarországra, hanem a Hollandia által megtestesített liberális eszmék elől is. Hazánkban alapítanak egy várost, egy enklávét, melyet fallal vesznek körül. Itt alapítják meg saját világukat, ahol törekednek a puritán életvitelre, tartózkodnak a külvilág fertőző ideológiáitól. Külső emberekkel csak a kereskedés során érintkeznek. Mivel saját társadalmat akarnak létrehozni, így az enklávé a világ mikroszkopikus leképzése lesz. Városuknak az Ígéretföld nevet adják. (Utalás a könyv népére és földjére?)

A hollandok terményeivel a Kelet-Magyarországon élő cigányság kereskedik világszerte. Egy idő után azonban zavar áll be a látszólag békés együttélésben. Az enkláve falai mögött a holland telepeseknek nagyobb területre van szükségük. A misszió két összekötő tisztet küld a hollandok közé, hogy megpróbálja rávenni vezetőségüket a kompromisszumra. Az egyik összekötő, Lakatos, kérvénnyel fordul a holland vezetőséghez: engedélyezze számára, hogy menyasszonya, a holland Kalie Lambers elhagyhassa az enkláve területét. A lány eltűnik. A férfiak felkutatására indulnak.

Az Ígéretföld a maga okos szűkszavúságába zárva, a már - már abszurd és a történeten végig húzódó allúziók eszközeivel teszi még árnyaltabbá szépprózai mátrixát. Azt a kérdést járja körül, lebonthatók-e a kultúrák között magasodó gátak, erődítmények és működnek-e az újfajta kódok a közösségi kontextusban? Ha van is közeledés olykor, a falak leomlása csak időleges esemény, a választóvonalak szüntelen visszarajzolódnak. Minden kompromisszum szétesik. Az Isten nélküliség permanensen amortizálja az emberi bűnök által összepréselt jelenség-világot. A válság és a fellendülés amplitúdói ismétlődnek mind addig, amíg be nem köszönt a történelem vége. De az is lehet, hogy az úgynevezett vég is csak korszakhatár lesz.

Elkerülhetetlen a kötet kapcsán megemlékezni a bibliai eszkhatológia és apokalipszis egyes elemeiről. Ha nem is erre épül a regény dramaturgiája, a művet körülvevő, jelenkori kulturális tradíció miatt mégis ajánlatos az összevetés.

Az utolsó idők jeleiről a Bibliában többek között a Dániel könyvében (9. rész), a hetven évhét levezetése kapcsán, a Máté evangéliuma 24. fejezetében és a Jelenések patmoszi látomásában olvashatunk. Vélhetően a könyvben idézett Padre Pio és Alois Irlmaier is jórészt ezekből a forrásokból eredeztette látásait. ( A paratextusok irányt mutatnak ugyan, de nem determinálnak.) Szinte ugyanazok a jelek, ítélő csodák vannak megemlítve itt is, mint a könyvek könyvében. (Földrengés, hurrikán, tűz, sötétség, csillaghullás, villámlás, özönvíz, háborúk, mérges gázok, gyűlölet, káosz, halál.)

Ezek a szavak persze szinte nem is említtetnek. Se Isten, se egyház nem avatkozik bele ebbe a rendbe. Valószínűsíthető, hogy minden hivatal és intézmény lejáratódott a világomlás előtt. Mintha a kilúgozott, megszűrt múlt akarna újjáéledni. Egy visszafogott, retardált, kísérleti nosztalgia – telep. Félelmetes és mégis rokonszenves naivitással terhes. Akár a puha diktatúrák. A lehetséges Isten egyik kegyelmi megnyilvánulásaként is felfogható a modell. Még ezt megpróbáljuk és utána meglátjuk, merre tovább?

A kérdés az ilyen típusú elbeszéléseknél mindig az, hogy a vég történik-e meg teljes vertikumában vagy csak a végre utaló prófétai jelek egyike-másika történik meg? Itt az utóbbi változat artikulálódik. A világ csökkentett módban indul újra, viszont a katasztrófa után sem áll meg a társadalmi-természeti korrózió. S az emberi jellem, a lélek sem ússza meg. Bebizonyosodik, hogy a látható lét szétesése már egy szellemi-lelki összeomlás következménye volt. Nagy a valószínűsége annak, a szövegösszefüggés ezt sugallja, hogy ebben a romlásban a liberalizmus a hunyó. A klasszikus értékek túlzott relativizálódása.

Szellemiségében (a budapesti) Márton László regényeit idézi a szöveg. (Árnyas főutca című könyve jutott az eszembe.) A kötet hangja s atmoszférája hátborzongató nyugalommal engedi megmutatkozni a végzetet, a fátum itt sem akar az előtérbe tolakodni, ácsorogva vár minden kibúvó és haladék mögött, akár a „historizmus fantomja”. (Rugási Gyula kifejezése.) A könyv szereplői mintha egy felejtés-gettó foglyai lennének és mindenáron a megváltó emlékezés foszlányaiban keresnének hazát. Az elbeszélői hangütés még csak nem is ironikus. Annál több. Szoft-poszt-realista. Nyugodt, leíró, kitűnő textúrájú szemantika és nyelvi ornamentika jellemzi. Prózapoétikailag jelenkori kánonunk kissé oldalági, de fontos teljesítménye.

A könyv erénye, hogy óvakodik a közhelyektől. Ha van is benne ismerős elem, a bejáratott forgatókönyvi fordulatokat is átprogramozza és leleményesen szétírja őket. A szereplők jól megszerkesztett, hús-vér túlélők, akik nem reménykednek immár, hanem megpróbálnak a játék-, és jogszabályokon felülemelkedni. Érdekes világot teremt az író. Érdemes eltűnődni rajta, mi lesz, ha igazzá válik belőle egy-egy jelenet? Akár.

Az igazság mint hegy

Hász Róbert: Ígéretföld, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015

Részecskeként vagy hullámjelenségként viselkednek a kitalált tettek? A futurológia valójában a kvantummechanika metaforájába is beilleszthető. Amire nincs magyarázat, azt próféciaként, kinyilatkoztatásként kellene elfogadnunk, mint a múlt időbe zárt zálog-ajándékát. - Kántor Zsolt kritikája Hász Róbert Ígéretföld című regényéről.

A recenzió címe a Bibliából van, a 36. zsoltárra hivatkozó allúzió. A hetedik versszak citátuma: „Igazságod, mint Isten hegyei, ítéleteid, mint a nagy mélységek. Az embert és a barmot te tartod meg, Uram.” Az eredetileg héber nyelvű textus nem kevesebbet állít, mint hogy az események mögött mindig ott van egy nagyobb léptékű akarat, sokkal hatalmasabb erő, mint az egyes emberé. Még ha ezt nem is látja be a dolgok elszenvedője, akkor is. A sorsa be van ágyazódva, egybe van fonódva bizonyos történelmi folyamatokkal, amelyekből saját erejéből nem tud kiszállni. S ezért szerencsésebb az egymással rivalizáló világvége elméletek számbavételekor elismerni, hogy a végén úgyis csak egy derülhet ki s lepleződhet le igazként. A többi érvényét veszti. De hogy melyik, arról eszmecsere folytatható. Ebbe kontextusba lép bele Hász Róbert könyvecskéje.

Az Ígéretföld rokonszenves attitűd burkában született. Nem állítja magáról, hogy kinyilatkoztatott igazság-fragmentum, csak egy elképzelés, ami gondolkodtatni kívánja a jövőbe néző embert. A konstruált narrátor nem sérti meg az olvasói elvárások íratlan szabályait, tiszteletben tartja a szöveg és a befogadó közötti szerződést. Fikciója hitelképes. (Már-már eredeti.) Mert nem száll be a vallások által vívott versengésbe, amelyben az ütközetek az egyetlen autentikus, teológiai álláspont birtoklásáért folynak. Hanem rokonszenves módon egy tettre kész fikciót helyez a tárgylemezre s a befogadóval együtt végzi a megfigyelést. Részecskeként vagy hullámjelenségként viselkednek a kitalált tettek? A futurológia valójában a kvantummechanika metaforájába is beilleszthető. Amire nincs magyarázat, azt próféciaként, kinyilatkoztatásként kellene elfogadnunk, mint a múlt időbe zárt zálog-ajándékát. Ha telitalálat, akkor megment. Ha nem, akkor kukába kerül.
Persze, azt jól tudja Hász Róbert is, hogy a valóság sokszor nem az eseményekben, hanem magában a nyelvben van. A nyelv tárul fel, s azonosul az üzenettel, amelyet a hátán visz, hozzánő a teher, a tudás és a megértés súlya.

A szerző nyilatkozta saját művéről: „Az Ígéretföld posztapokaliptikus vagy inkább antiutópisztikus regény. Azt is mondhatnám: nagy elbeszélés. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy novelláskötet leghossszabb írása lesz. Virág Gábor az újvidéki Forum Könyvkiadótól már korábban kért, hogy mint Vajdaságból származó író, adjak nekik is egy kéziratot, így lett az elbeszélésből végül regény.”

A mű egy alternatív futurista tablót fest fel, egy fordított pólusú Európát; amelyben a migráció irányai megváltoztak: az emberek északról délre, nyugatról keletre vándorolnak, amely új világban azonban Magyarország megőrizné a helyét, egyfajta „kompállamként” funkcionálna. A történet szerint Hollandia víz alá került, és egy kataklizma következtében a digitális világ addigi adatai eltűntek, az emberiség visszatért az írásos adatrögzítéshez.

A történet középpontjában egy holland csoport áll, akik nemcsak az elpusztult Hollandiától menekültek Magyarországra, hanem a Hollandia által megtestesített liberális eszmék elől is. Hazánkban alapítanak egy várost, egy enklávét, melyet fallal vesznek körül. Itt alapítják meg saját világukat, ahol törekednek a puritán életvitelre, tartózkodnak a külvilág fertőző ideológiáitól. Külső emberekkel csak a kereskedés során érintkeznek. Mivel saját társadalmat akarnak létrehozni, így az enklávé a világ mikroszkopikus leképzése lesz. Városuknak az Ígéretföld nevet adják. (Utalás a könyv népére és földjére?)

A hollandok terményeivel a Kelet-Magyarországon élő cigányság kereskedik világszerte. Egy idő után azonban zavar áll be a látszólag békés együttélésben. Az enkláve falai mögött a holland telepeseknek nagyobb területre van szükségük. A misszió két összekötő tisztet küld a hollandok közé, hogy megpróbálja rávenni vezetőségüket a kompromisszumra. Az egyik összekötő, Lakatos, kérvénnyel fordul a holland vezetőséghez: engedélyezze számára, hogy menyasszonya, a holland Kalie Lambers elhagyhassa az enkláve területét. A lány eltűnik. A férfiak felkutatására indulnak.

Az Ígéretföld a maga okos szűkszavúságába zárva, a már - már abszurd és a történeten végig húzódó allúziók eszközeivel teszi még árnyaltabbá szépprózai mátrixát. Azt a kérdést járja körül, lebonthatók-e a kultúrák között magasodó gátak, erődítmények és működnek-e az újfajta kódok a közösségi kontextusban? Ha van is közeledés olykor, a falak leomlása csak időleges esemény, a választóvonalak szüntelen visszarajzolódnak. Minden kompromisszum szétesik. Az Isten nélküliség permanensen amortizálja az emberi bűnök által összepréselt jelenség-világot. A válság és a fellendülés amplitúdói ismétlődnek mind addig, amíg be nem köszönt a történelem vége. De az is lehet, hogy az úgynevezett vég is csak korszakhatár lesz.

Elkerülhetetlen a kötet kapcsán megemlékezni a bibliai eszkhatológia és apokalipszis egyes elemeiről. Ha nem is erre épül a regény dramaturgiája, a művet körülvevő, jelenkori kulturális tradíció miatt mégis ajánlatos az összevetés.

Az utolsó idők jeleiről a Bibliában többek között a Dániel könyvében (9. rész), a hetven évhét levezetése kapcsán, a Máté evangéliuma 24. fejezetében és a Jelenések patmoszi látomásában olvashatunk. Vélhetően a könyvben idézett Padre Pio és Alois Irlmaier is jórészt ezekből a forrásokból eredeztette látásait. ( A paratextusok irányt mutatnak ugyan, de nem determinálnak.) Szinte ugyanazok a jelek, ítélő csodák vannak megemlítve itt is, mint a könyvek könyvében. (Földrengés, hurrikán, tűz, sötétség, csillaghullás, villámlás, özönvíz, háborúk, mérges gázok, gyűlölet, káosz, halál.)

Ezek a szavak persze szinte nem is említtetnek. Se Isten, se egyház nem avatkozik bele ebbe a rendbe. Valószínűsíthető, hogy minden hivatal és intézmény lejáratódott a világomlás előtt. Mintha a kilúgozott, megszűrt múlt akarna újjáéledni. Egy visszafogott, retardált, kísérleti nosztalgia – telep. Félelmetes és mégis rokonszenves naivitással terhes. Akár a puha diktatúrák. A lehetséges Isten egyik kegyelmi megnyilvánulásaként is felfogható a modell. Még ezt megpróbáljuk és utána meglátjuk, merre tovább?

Rendkívül aktuális a mű apokaliptikus szemléletmódja, a migráns, emigráns kérdéskör visszafogott, mértéktartó kezelése. De a kérdés az ilyen típusú elbeszéléseknél mindig az, hogy a vég történik-e meg teljes vertikumában vagy csak a végre utaló prófétai jelek egyike-másika történik meg? Itt az utóbbi változat artikulálódik. A világ csökkentett módban újraindul, de a katasztrófa után sem áll meg a társadalmi-természeti korrózió. S az emberi jellem, a lélek sem ússza meg. Bebizonyosodik, hogy a látható lét szétesése már egy szellemi-lelki összeomlás következménye.

Nagy a valószínűsége annak, a szövegösszefüggés ezt sugallja, hogy ebben a romlásban a liberalizmus a hunyó. A klasszikus értékek túlzott relativizálódása. A hagyományos demokrácia csődje. Valami más kell. De hogy mi? Azt csak Isten tudja. Ezt senki nem mondja ki, sőt a Bibliához sincs semmi effektív kapcsolódása a szövegnek, mégis végig azt érezni, hogy ott van a „pragmák” alatt húzódik egy tartópillér. Talán egy kéz.

A könyv erénye, hogy óvakodik a közhelyektől. Ha van is benne ismerős elem, a bejáratott forgatókönyvi fordulatokat is átprogramozza és leleményesen szétírja őket. A szereplők jól megkomponált, hús-vér túlélők, akik nem reménykednek immár, hanem megpróbálnak a játék-, és jogszabályokban jártasságot szerezni. Több mint érdekes világot teremt az író. Hasznos lehet eltűnődni rajta, mi lesz, ha igazzá válik belőle akár egy-egy jelenet is?

Szellemiségében Márton László prózapoétikáját idézi a szöveg. (Árnyas főutca című könyve jutott konkrétan az eszembe.) A kötet „hangja” s atmoszférája hátborzongató nyugalommal engedi megmutatkozni a végzetet, de a fátum nem akar az előtérbe tolakodni, ácsorogva vár minden kibúvó és haladék mögött, akár a „historizmus fantomja”. És egyszer csak történni kezd. A könyv szereplői mintha egy felejtés-gettó foglyai lennének és mindenáron a megváltó emlékezés foszlányaiban keresnének hazát. Az elbeszélői hang még csak nem is ironikus. Annál több. Szoft/poszt realista. Nyugodt, leíró, kitűnő textúrájú szemantika és anti - ornamentika jellemzi. (Tárgyszerű architektúra.) Rendkívül konzisztens fejezetek, koherens szövegvilág. A regényt jelenkori kánonunk kissé oldalági, de mégis fontos teljesítményének tartom.

Hász Róbert: Ígéretföld, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015. 163 oldal, 2990 forint

Kántor Zsolt

Hász Róbert: Ígéretföld

Világvégejóslatokban sosem volt hiány, az emberiség minden korban megérett valamiért a pusztulásra. A világ meg, ha nem is egészében, de részleteiben időnként csakugyan el-elpusztult (jégkorszak, cunami, atombomba, népirtások, nagy háborúk). Hász Róbert negatív utópiája két kevésbé ismert 20. századi katasztrófajóst idéz mottójában, a jóságos, árvagondozó Pió atyát és a bajor kubikost, Alois Irlmaiert. Egyként állítják, hogy a minden élőt megmérgező és elpusztító gázok okozzák a világvégét a szokásos kísérőjelenségekkel (tűzeső, sötétség, földrengés), de „humánus” jóslatuk szerint három nap borzalom után újraindul az élet: „A kolbász lefolyik a tányérokról, olyan bőség lesz” (Irl­maier).

A legutolsó (legközelebbi) katasztrófa után hatvan évvel, ha a kolbász nem folyik is le a tányérokról, mindenesetre a szerencsés túlélők nem élnek rosszul. Hatvan évvel korábban ugyanis a két szuperhatalom (USA, Oroszország) bevetette a „Sárgaport” a vegyi háborúban, elpusztult Nyugat- és Észak-Európa, a hollandokat például kimosta a cunami, az életben maradottak pedig a nagy magyar alföldön telepedtek le. Itt régi protestáns hagyományaikkal – „szorgalom, szerénység, fegyelem” – szigorúan körbezárt enklávét, Ígéretföldet alapítottak, csak a hivatallal, a Misszióval tartanak kapcsolatot. Függetlenségükért cserébe megtanulnak magyarul, eltartják az árendából aranyéletet élő dunántúli földbirtokosokat, terményeiket pedig a dúsgazdag magyar cigány kereskedők értékesítik. A regény kezdetekor az enkláve már egymilliós, terjeszkedni akar, két missziós félkatonaféle megy tárgyalni, a régi motoros Szalma és az újonc Lakatos. Lakatos mellesleg egy gazdag, Gyöngyös környéki cigány kereskedőcsalád renitens értelmiségi fiacskája, de nem mellesleg a Tanács merev tilalmának ellenszegülve Kaliet, egy enklávés holland lányt akar éppen feleségül venni és magával vinni. Ám mire találkozhatna élete választottjával, annak nyoma vész, sőt az őt keresni induló Lakatos is el­tűnik.

A roppant fordulatos történetben elég hamar kiderül, hogy az enklávé inkább falanszter, hiába a vaskezű vezetés és a belső elhárítás, az Ígéretföld eresztékei ugyancsak meglazultak. A belső elégedetlenséget, normaszegést még eltűrik (korrupció, eltitkolt szerelmi kapcsolat a külső világ és az enklávé között, Szalmának is van egy rejtegetett holland kedvese az enklávéban, és szerelemgyereke meg a korrupcióból gyarapodgató gyémántgyűjteménye), de a fölerősödő igen jelentős külső (média)erők föllazító politikája ellen már nem tudja megvédeni magát a közösség. Nota bene, a kommunikációs propagandát tett követi: a regény végén kaput robbantanak a falanszter határán, s tömegesen hagyja el az édent az elégedetlen rész. Szalma is olajra lép hollandkájával, de nem a Dunántúlon foglal házat, hanem az enklávét körülvevő, a Stalker zónájára emlékeztető, pusztulásából lassan ébredező romos alföldi vadonban, ahol egy szerencsétlen, őshonos túlélő öregember pária bujkál. A regénybefejezés igazi meglepetése azonban Lakatos. Kiderül, hogy a Misszió titkos ügynöke, megfigyeli nagyra becsült mesterét, Szalmát, de a szerelmének mondott Kalie is a Misszió ügynöke, közös projektfeladatuk pedig, hogy a külső de­stabilizátor erőket megelőzve az enklávén ütött valóságos réssel kiengedjék a falanszter belső feszültségét, hogy minden folytatódhasson tovább.

Egy interjúban az író azt mondta, eredetileg hosszabb elbeszélést akart írni a történetből, de végül kisregény lett belőle. Viszont a mindössze százhatvan oldalas műben annyi komoly és súlyos téma exponálódik, hogy az kifejezetten nagyregényért kiáltana. De sajnos a témákat inkább csak érinti az író. Mint például: kisebbség–többség viszony, kisebbségi autonómia és határai, a kisebbségi közösség belső kohéziója, utópikus közösség hatalmi és vagyoni belső hierarchizálódása, (nemzeti) szuverenitás és (világ)erők föllazító politikája, demokrácia és korrupció, környezeti katasztrófa, az emberiség önpusztító képessége és esélye. A kis­regényben benne van a fergeteges irónia lehetősége is: katasztrófa után helyet cserél Európa két, gazdag és szegény féltekéje: mi, magyarok, speciel igen jól járunk (már az életben maradt földbirtokos dunántúliak), a magyar cigány kereskedők pláne, a mostanság államcsőddel küszködő görögök szintén, merthogy ők a Misszió (a jövőbeni Unió) központja.

A regény teremtett világának igen izgalmas víziója azonban nem annyira a cselekményben, történetekben formálódik meg – a történetképzésnek egyébként Hász kitűnő mestere, lásd a Végvár, A kün­de, A Vénusz vonulása regényeit –, inkább a két főhős, Szalma és Lakatos elbeszéléseiből, vissza­emlékezéseiből, monológjaiból, tájékoztatásaiból ismeri meg azt az olvasó. A gyakori emlékezés, a ka­tasztrófa és a háttérinformációk elmesélése, a hosszabb monológok beiktatása némi monotóniát eredményez, de annyira érdekes maga a történet és a jövővízió, hogy összességében egy könnyen, jól olvasható, gondolatébresztő kisregényt kap az ol­vasó. (Forum, 2015)

GYILKOSSÁG, HAVAS TÁJBAN

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja

A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja már a címével is miliőt teremt. Az utóbbi években számos regény jelent meg, amely a századfordulón játszódik, és nem a pejoratív értelmű „nosztalgia” hatja át őket. Megmutatkozik belőlük, hogy ez a térség az ezredfordulón a virágkorát élte. KONTRA FERENC RECENZIÓJA:

Egy jó kriminek mindig van egy alapötlete, amire fel lehet építeni az egész szerkezetet, és időben visszafelé haladva, az információk megfelelő adagolásával fenntartja az olvasó figyelmét. Legyen bármilyen izgalmas, szövevényes a végkifejlethez vezető út, végül mindig az alapötletre emlékezünk vissza. Ilyen a legtöbb bűnügyi történet, amely sokszor már a címével utal erre, ahogyan Hitchcock valamennyi filmje.

Hász Róbert detektívtörténete címében nem utal az alapötletre, mert ezzel könnyen lelőhetné a saját poénját. Igazságtalan lenne azonban azt állítani, hogy ehhez a könyvhöz csak egy jó ötlet kellett, mertez a szövevényes bűnügyi regény felveszi a versenyt hasonló műfajú társaival, bárhol a világon megjelenhetne. Azt is meg merem kockáztatni, hogy játszódhatna bárhol, akár angol környezetben, a műfaj őshazájában is.

De amiért éppen Zomborban játszódik a századfordulón, az jelenti azt a többletet, ami egyedivé teszi. Könnyebb helyzetben vagyok, mint a legtöbb olvasó, meglehetősen jól ismerem Hász Róbert szülőföldjét, Nyugat-Bácskát, az utat Doroszlótól Zomborig.

Egyediségének másik jellemzője a stílus karaktere. Nem utánozza a századfordulós regényeket, mert az utánérzés lenne, viszont elegánsan elejt egy-egy korhű kifejezést, éppen csak annyit, hogy emlékezzünk ezekre a szép régi szavakra. Vannak benne szerb és német mondatok is, éppen csak annyi, hogy az is értse, aki nem ismeri egyik nyelvet sem. De legalább olyan jók ezek is, illeszkednek a regény stílusába, korhűek, pontosak.

Ide, az elejére kívánkozik az a megállapítás is, hogy nem találtam a könyvben helyesírási hibát. Nem is vadásztam, de nem is rohantam végig az olvasással. Csak amikor befejeztem, akkor tűnt fel, mert mindig ceruzával olvasok, és aláhúzok, széljegyzetelek, hogy ne felejtsem el. Szakmai ártalom, hogy rutinosan karikázom a hibákat. Az utóbbi évek termése amúgy aggasztó. A gondozatlanul kiadott kézirat sokat levon a mű minőségéből is meg a kiadó tekintélyéből is, legyen szó bármelyikről. 

A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja már a címével is miliőt teremt. Az utóbbi években számos regény jelent meg, amely a századfordulón játszódik, és nem a pejoratív értelmű „nosztalgia” hatja át őket. Megmutatkozik belőlük, hogy ez a térség az ezredfordulón a virágkorát élte; Csáth Géza 1905-ben Sarasate koncertjét hallgatta. De maradjunk Zombornál: a regényben plakátok hirdetik, hogy Sághy Zsigmond társulata az ifjú Somlay Artúr főszereplésével mutatja be Ibsen Kísértetek című drámáját – ez csak néhány esemény, ami azt igazolja, hogy a térség bekerült a Monarchia vérkeringésébe. Kulturális élete és gazdasága ugyancsak magasra ívelt, ahonnan csak lefelé vezetett később az út. Ekkor szavazzák meg, hogy szobrot állítsanak Damjanichnak, és ekkor lett a Magyar Polgári Kaszinó a város társadalmi életének központja, ahol a négy kártyapartner találkozik, éppúgy, ahogyan Agatha Christie A Nagy Négyes című békebeli krimijében, amelyben a sakkjátékosok semmi egyébben nem hasonlítanak, csupán abban, hogy a rejtélybonyolításnak éppen ez a négyes szám adja kulcsát – meg az, hogy egyikük itt is kivétel.

Zomborban 1901. február 18-án hi­vatalosan is megalakult a Szabad Lyceumi Egyesület, melynek első elnöke Gozsdu Elek lett. Ahogyan az ő alakja beépül a regénybe, sőt az egyik kulcsfigurája lesz, az Hász Róbert igazi bravúrja, még azt is elhisszük neki, hogy a neves szerb költő, a regényben szintén megjelenő Kosztity Lázó összeszűri a levet Gozsdu nejével. Meglehet, hogy valóban így történt, nem jártam utána. Annak viszont a nyomára bukkantam, hogy Gozsdu Elek 1898 és 1906 között Zomborban töltött be felelős vármegyei tisztséget, az akkori Bács–Bodrog vármegyébenebben a városban elsőként ő indította el a szabad líceumi előadássorozatot, majd az azt követő vitát, amely meghatározta a korabeli művelődési és politikai életet.

Meglehetősen közismert szálak kötik a birodalom korabeli legendáihoz is a regényt, nyilván szándékosan. Végig előttem van ugyanis a regény szerkezete, hogy itt semmi sincs a véletlenre bízva; ahol veszítem a fonalat, ott a következő oldalon már megint sínen vagyok, mintha az olvasót erős kézzel vezetnék. Még arra is ügyelve, hogy mi forduljon meg a fejében. Mindjárt a regény elején arról olvasunk, hogy az áldozat nem volt egyedül: egy halott lányt is találtak mellette, szintén főbe lőve, amit sokáig titkoltak, továbbá hogy az ágy mellett éppen az ellenkező oldalon hevert a revolver a földön, ezért az áldozat öngyilkossága már a helyszínelőkben kétségeket ébresztett. Az áldozatot ráadásul kicsapongó, léha életvitele miatt sokan elítélték. Ebből az indításból nyilvánvalóan egy másik bűnügyi történet juthat az olvasó eszébe, ami szinte végig ott lappangott megoldatlanul a Monarchia tudatalattijában: a Rudolf-legenda. Ahogyan Krúdy is sokszor elővette a boldogtalan trónörökös tragédiáját, most egy egészen friss utalássort vélünk felfedezni. Akár a „vörös postakocsira” is gondolhatunk, mely a legenda nyomába ered, és itt átvezethet bennünket akár a sikarai erdőn is, ahol a regénybeli gyilkosság történt – ugyancsak havas tájban. Mindezek az utalások a regény intellektuális szálát erősítik, inkább azokat szólítják meg, akik olvasmányaikban és Zombor kultúrtörténetében keresik a cselekmény gyökereit.

Azok sem csalódnak azonban, akik csak hátradőlnek és kikapcsolódásként olvassák a regényt. Itt is az a gyilkos, aki a klasszikus krimikben: végig a szemünk előtt van, mégsem gyanakszunk rá. A cselekmény a műfajnak megfelelően lendületesen indul: Bánáti csendőrkapitány az éjszaka közepén riasztja Fábián detektívet, hogy magával vigye egy bűnügyi helyszínre, ahol Falcione Ádám holtan fekszik az ágyán, felöltözve, ujjai a szőnyeget érintik, melyen egy revolver hever. A csendőrkapitány döbbeneten ismeri fel a saját fegyverét, csak sejti, hogy a szálak a városi kaszinóhoz vezetnek, de erről nem világosítja fel a detektívet, inkább magánnyomozásba kezd. Mindketten rájönnek viszont, hogy a gyilkosság helyszínét berendezték: a tetem mellé egy felöltöztetett prostituáltat fektettek, akit jóval korábban és másutt öltek meg. Innentől válik letehetetlenül izgalmassá a krimi. A két nyomozó különböző érdekek mentén ered a gyilkos nyomába, akit egy rég elkövetett bűntény vezérel, mindenkin bosszút akar állni, így különböző módon válnak áldozatokká a kaszinóbeli baráti társaság elit tagjai. A nyomozás végül elvezet bennünket a gyilkoshoz. Van azonban a történetnek egy hasonlóan izgalmas, másik szála is: Fábián Marcellt kitett gyerekként találták meg az apácák, és felnevelték. A regényben a detektív saját származását is felderíti, a szálak a gyilkosságokkal kapcsolatba került családhoz vezetnek. A regény leghitelesebben megírt lélektani része az, amikor a detektív mégsem fedi fel a saját kilétét dúsgazdag „felderített” apja előtt.      

Könnyed és gördülékeny a stílus, szakmai szempontból viszont nagyon is szigorúak a kötöttségek, keskenyek a stílushatárok, melyeken belül az író mozoghat. Merthogy szakmai elvárásaink vannak, azonnal feltűnne akár csak egyetlen oda nem illő kifejezés, ami csak időközben honosodott meg. Gyakran eszembe jutott, hogy ezt hogyan oldja meg a szerző: mi az, amit a nevén nevezhet, és mi az, amire ki kell találnia egy kitérőt. Végtére is: nem egy századfordulón játszódó történelmi regényt olvasunk, hanem egy mai krimit.

Nem véletlenül forgatnak ugyanabból a krimiből harmadjára is filmet, mert időközben poros lesz – a film. Végső soron ugyanez érvényes az irodalomra is, és az újkori történelmi regények divathullámára is, melyeket elsősorban erőltetettségük és öncélúságuk miatt lep be a por nagyon hamar. Úgy gondolom, hogy van most a kortárs regénynek egy új hulláma, amely újra felfedezi az olvasót. Az írók hozzáállása is megváltozott: manapság azok is alaposabban utánanéznek saját történetük forrásainak, akik korábban úgy gondolták, hogy elegendő lesz hiányos tudásukat a fantáziájuk irracionalizmusával pótolni. A mai olvasót már nemigen lehet sületlenségekkel „megvezetni”. A fikcióízlés is változott, felgyorsult, kritikusabb lett. Az sem véletlen, hogy Hász Róbert korábbi regényei német, olasz és francia fordításban jelentős sikert arattak.

Ez a kis kitérő azért kívánkozott ide, hogy dicsérjem Hász Róbert arányérzékét. Éppen csak ott tért el a forráskutatástól, ahol már utána sem lehetne járni. A próza dinamikáját kell még kiemelnem, a tömör átvezetéseket és a vidéki szereplők önjellemző párbeszédeit. Érdekesség, hogy a pandúrdetektív szó csupán egyetlenegyszer fordul elő, a 130. oldalon. Az ő karaktere a legkevésbé jellegzetes, azt sem tudjuk, hogy néz ki, alig kapunk róla személyleírást, ellentétben a detektívtörténetek markáns világhírű nyomozóival. Nyilván fontosabb itt a többi szereplő, akiket meg kell különböztetnünk egymástól. A műfaj mégis feltételezi azt – különösen mert ez a regény a maga nemében kifejezetten jól sikerült –, hogy a szépreményű Fábián Marcell még sokra vihetné ebben a szakmában, lehetne folytatása, el tudnám képzelni az ugyancsak kisvárosi Barnaby vagy Murdock felügyelő bácskai alteregójaként. 

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja

Hogy valaki igazán jó könyvet írjon, ahhoz szükséges némi nagyvonalúság. Éppen ennek részleges vagy teljes hiánya tette zömmel sikerületlenné a magyar történelmi krimi termékeit (Baráth Katalin, Csabai László, Kondor Vilmos).

Hász Róbert jóval kevésbé kisstílű, mint pályatársai, sokkal kevésbé ragad bele a részletes miliőrajzba, nagystílűbben kezeli a történelmi tényeket, bátrabban dolgoztatja a képzelőerejét, és nem szalad a szomszédba némi elbeszélői kockázatért. Utóbbi remek példája, hogy regényében felléptetett egy nem fiktív alakot, Gozsdu Eleket, a századvég igen eredeti íróját: a halála után publikált Anna-levelek minden bizonnyal az egyik legvakmerőbb lépés (amolyan félfiktív levélregény) a magyar próza történetében. Hogy e sorok íróján és Márton Lászlón kívül (gondoljunk csak a Lepkék a kalapon című drámájára) szinte senki nem ismeri, arról aligha Gozsdu tehet. De Hász regényében Gozsdu a polgári hivatását gyakorolja, vagyis ügyész a bácskai Zombor városában, 1902-ben. Ravasz hommage a kollégának.

Leleményesen szőtt történet, szépen átgondolt, csak ritkán archaizáló nyelven előadva; teljesen természetesen gördülő párbeszédek, hiteles alakok, akik csak igen ritkán lépnek a közhely ingoványába. Szellemesen szórakoztató, meg­győzően mélabús bűnregény; még nem remek, de ott mocorog benne a regényfolytatás vagy akár egy tévésorozat esélye. Reménykedhetünk, hogy végre lesz egy emlékezetes detektívfiguránk. És ez nem kevés.

Kortárs Kiadó, 2017, 357 oldal, 3500 Ft

„Úrhölgy előtt nem verekszünk”

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, Kortárs, Budapest, 2017.

Carr főhősének, a lélekbúvár Laszlo Kreizlernek azt kell bebizonyítania, hogy a pszichológia és a profilalkotás segítheti a nyomozás munkáját, Fábián pandúrdetektívnek még nehezebb a dolga: neki azt kell igazolnia tetteivel, hogy a modern elvek alapján szerveződött rendőrségnek van létjogosultsága a katonás fegyelemmel működő, de a problémákat éppen ezért kissé leegyszerűsítve megoldani kész csendőrség mellett. A modernitás és a tradíciók, a racionalitás és a fantázia világa egyébként is folyton összesúrlódnak Hász regényében.

Falcione Áron nem tartozott Zombor városának megbecsült polgárai közé. Halálának híre is legfeljebb azért rázza meg a közösséget, mert mégiscsak a település legbefolyásosabb kereskedő családjának elfajzott sarjáról van szó. És hogy még halálában is milyen dicstelen tudott lenni ez a léhűtő, a bátyján élősködő aranyifjú, azt mi sem példázza ékesebben, mint az, hogy holtteste mellett egy prostituáltat is találtak, aki ugyancsak gyilkosság áldozata lett. De ha ez még nem lenne elég, ott van az a feszélyező tényállás is, hogy nem messze az áldozatoktól a helyi csendőrkapitány, Bánáti Dezső fegyvergyűjteményének egy féltett darabja hevert.

Nincs tehát könnyű helyzetben Fábián Marcell, a nemrégiben felállított magyar rendőrség fiatal és ügybuzgó nyomozója. Itt ez a rejtélyes és kellemetlen eset, meg aztán a szeretett felesége vissza-visszatérő kínzó migrénje. Nem is beszélve egy korábbi, megoldatlan ügy terhéről, továbbá a feloldhatatlannak látszó csendőr-rendőr ellentétről és nem mellesleg ott van még az a furcsa űr, amit a származása körüli bizonytalanság okoz az apácáknál gyerekeskedő árvának még felnőttként is. Újabb halálesetek is történnek ráadásul, és hamar nyilvánvalóvá válik, sorozatgyilkos szedi az áldozatait, akiket valamiféle rejtélyes múltbéli bűn kapcsol össze.

Ha nem az önfeledt olvasás léha örömével, hanem kritikai ügybuzgalommal forgatjuk Hász Róbert legújabb regényét, akkor érdemes kicsit annak műfaja körül elidőzni. Sajátos értelmezői kényszer magánzárkájának is tekinthetjük ugyanis, hogy a nem (vagy csak alig) létező magyar krimihagyomány okán egy magyar nyelvű detektívregény megjelenése még mindig esemény számba megy. Hiszen amíg a szomszédok jó részénél (a csehek és a lengyelek juthatnak rögtön az eszünkbe) mindig is volt a műfajnak jelenideje, olvasótábora, azaz természetes és adott volt, hogy a kortárs szórakoztató irodalom szerves része a nyomozósdi, addig minálunk szinte a semmiből kellett életre lehelni a műfajt.

Ennek a törekvésnek két emblematikus példájával szolgált az elmúlt évtized során Kondor Vilmos és Baráth Katalin munkássága. Utóbbi szerző azért is érdekes most számunkra, mert sok szempontból már kitaposta azt az ösvényt, amelyhez – legalábbis első ránézésre – igen hasonlón halad Hász Róbert is nemrég megjelent regényével. A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (remek regénycím egyébként, már önmagában ez is filmadaptációért kiált), valamint Baráth A fekete zongora című sorozatindító kötete között ugyanis számos találkozási pont vehető észre.

Kezdve azzal, hogy nagyjából azonos időben játszódik mindkét regény cselekménye (Hászé 1902-ben, Baráthé talán pár évvel később). A helyszín mindkét esetben a Vajdaság. Ebből fakadóan az etnikailag színes környezet megkerülhetetlen sajátosságként kínálja magát, ám itt már mutatkoznak jelentősebb különbségek az írói habitusok és vállalások terén. Ám mielőtt ezekre rátérnénk, érdemes leszögezni: Hász regénye olyan módon se tekinthető eredetinek, mint Kondor kísérlete a Budapest-sorozattal, aki láthatóan azon igyekezett (főleg első regényével, a Budapest noirral), hogy hozzájáruljon egy korszak irodalmi rehabilitációjához. Ennek érdekében zsánerművek kiindulópontjává avatta a Horthy Miklós nevével fémjelzett időszakot, és megmutatta, hogy elbeszélhető történetek mindig – még az utólag szinte paralizáltnak és vesztébe rohanónak titulált korokban is – akadnak, mint manapság, és hogy ezeken keresztül akár eszmetörténetileg, sőt történelemfilozófiailag is érvényes problémafelvetéseket lehet körbejárni.

Hásznál nincs szó ennyire ambiciózus nekibuzdulásról. Ám ez legkevésbé sem válik a regény hátrányára. Mi több, épp az író részéről tapasztalható visszafogottság és végig érvényesülő arányérzék teszi, hogy nem is vágyunk ilyesféle mutatványokra. Miközben azért persze szép csendben csak kibomlik a gondosan felépített történet mögött az író diszkréten elővezetett alapállása a múlthoz anélkül, hogy a mindentudó narrátor anakronisztikus tudálékossága bármikor is felütné a fejét. Nem mellesleg a regény itt-ott a magyar politikai gondolkodás némely máig félelmetesen ismerős becsípődésével is szembesít. A meghaladhatatlannak tűnő emlékezetpolitikai skizofréniával például, aminek meglétét Fábián Marcell makacsul függetlenségpárti apósa artikulálja és kárhoztatja borgőzös hangon, azon háborogva, hogy miként is lehetséges, hogy egy nép egyszerre tudja ünnepelni 1848-at és Ferenc József császár születése napját.

Ugyanúgy terítékre kerül a magyarság és a helyi kisebbség viszonya, és a helyi szerbségen belüli törésvonalak kérdése is, jóval hangsúlyosabban méghozzá, mint a már említett Baráth-kötet esetében, ahol a súrlódások forrása sokkal inkább a társadalmi rangok és kasztok különbségei mentén keresendő. Az etnikai feszültség Hásznál dramaturgiailag kellően alátámasztva, a történetvezetés meg nem akasztva szervesül a szövegbe, és nem a jól ismert sémák újra felmondásáról van szó szerencsére (a szerb rendőrtiszt, Milorad például így fakad ki egy helyütt: „Én nem a magyarokat szolgálom, hiába hiszik ezt a rólam a szerbjeim. Hanem a rendet! Amit most, tetszik vagy sem, az osztrákok biztosítanak a számunkra. Mert nézze, mi történt, amikor maguk ostobán és meggondolatlanul fellázadtak ’48-ban a császár ellen? Megingott a központi hatalom, és rövid időn belül mindenki egymásnak esett!”)

Maradva még a korábban már megpiszkált eredetiség kérdésénél: Kondor annak idején egy teljesen tájidegen műfaj, a hard-boiled, azaz az úgynevezett kemény krimi eszközeivel mesélt arról, mi minden volt látható a hétköznapok Magyarországából a nagypolitika nézőpontjához képest jóval alacsonyabb látószögből – de azzal időnként közvetlenül is konfrontálódva –, a harmincas évek közepétől az ötvenhatos forradalomig. Hász ebből a szempontból sem eredeti. Még csak azt a trükköt sem veti be, mint Baráth, aki az analitikus detektívregény ismérveit meglehetősen ügyesen (újra)használva teremt egy magyar Miss Marple-t, ezzel egyfelől megmutatva a mesterségbeli jártasságot, a műfajismereti magabiztosságot, és tolva el a vállalás tétjét mégiscsak a paródia felé.

Fábián Marcell megteremtője ebből a szempontból sem kérkedik. Krimit írt, elbeszélhető történettel, kidolgozott jellemrajzokkal, áttetsző, magabiztosan uralt prózanyelven. Kikacsintás, posztmodern simlisség nélkül. Nem akarja minden tudását a korról és a településről az olvasóra zúdítani (holott érezhető, lenne mire támaszkodnia), szereplőinek nyelvi megnyilvánulásait sem kívánja azzal hitelessé tenni, hogy tájnyelvi kifejezések sokaságával terhelné a befogadást (bár a szerbül elhangzó mondatokat mégiscsak jobb lett volna lábjegyzet formájában közkincsé tenni).

Ugyanakkor Hász sem teljesen ártatlan. Mert hiába a példamutató visszafogottság, maga is él egy olyan trükkel, amire már akadt emlékezetes példa a műfaj történetében (persze a szándékosság tényét nehéz lenne bizonyítani). Nevezetesen Caleb Carr remek és nagy sikerű bűnregénye, A halál angyala juthat eszünkbe a magyar rendőrnyomozó munkáját követve. Egy sajátos tematikai sorvezető köti össze ezeket a könyveket: mindkét regényről elmondható, hogy bennük a nyomozati munka kihívása egyúttal a modern bűnüldözés létjogosultsága terén végzett korabeli küzdelemmel is párosul. Carr főhősének, a lélekbúvár Laszlo Kreizlernek azt kell bebizonyítania, hogy a pszichológia és a profilalkotás segítheti a nyomozás munkáját, Fábián pandúrdetektívnek még nehezebb a dolga: neki azt kell igazolnia tetteivel, hogy a modern elvek alapján szerveződött rendőrségnek van létjogosultsága a katonás fegyelemmel működő, de a problémákat éppen ezért kissé leegyszerűsítve megoldani kész csendőrség mellett.

A modernitás és a tradíciók, a racionalitás és a fantázia világa egyébként is folyton összesúrlódnak Hász regényében. Nyomon követhetjük, hol tartott akkortájt, és hogyan vált egyre naprakészebbé a rendőrség technikai apparátusa, ugyanakkor az is láthatóvá válik, hogy a kis település középosztályának képviselői milyen nagy érdeklődéssel fordulnak a sokadik virágzását élő spiritualizmus felé. Fábián Marcell, a regény központi figurája szinte ütközőzónának tekinthető ezen a téren. Hit és kétely, a józan ész és valamiféle fatalista, irracionális elszántság keveredik benne.

Az olvasó szerencséjére nem egyedül az ő személyiségrajza tekinthető alaposnak és kidolgozottnak. Hász figurái élnek. Egymással folytatott időnkénti hosszabb eszmecseréik nem csupán a rejtélyes gyilkosságsorozatot és a közéletet érintik, hanem (sarkítva) az emberi létezésből fakadó fontos kérdések szinte mindegyikét. A szerző láthatóan sokat tud, és akar mondani a párkapcsolatok nehézségeiről, a polgári képmutatás természetéről, az érzelmi viszonyok, a köz- és magánerkölcs között adódó sajátos határhelyzetekről és határátlépésekről (a cikk címében szereplő idézet egyébként így teljes: „Úrhölgy előtt nem verekszünk, még egy olyan előtt sem, amelyik félrebaszik.” A szövegből szinte kiugró vulgaritás pikantériáját itt az adja, hogy az említett hölgy a regényben aktív szerepet kapó, a cselekmény idején Zomboron ügyészkedő Gozsdu Elek neje). És ami igazán örvendetes, hogy mindezt a jól kidolgozott, elvarratlan szálat vagy hiányérzetet nem hagyó krimiszüzsé részévé és hajtóerejévé tudja tenni. Hász Róbert valóban izgalmas és figyelemre méltó történelmi krimit tett az asztalra, nem mellesleg pedig profin megírt és olvasmányos darabbal gazdagította a zsáner egyre élettel telibbé váló magyar vérvonalát.

Szathmáry István Pál

TÉBOLY ZOMBORBAN? (HÁSZ RÓBERT: FÁBIÁN MARCELL ÉS A TÁNCOLÓ HALÁL)

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál.
Kortárs Kiadó. Budapest. 2019.

A kúra megismétlendő – kritika Hász Róbert Fábián Marcell és a táncoló halál című kötetéről

Fábián Marcell pandúrdetektív ismét titokzatos halálesetek után nyomoz. De vajon milyen rejtélyes kapcsolat fűzi a regényben ügyészként, de ma már íróként is ismert Gozsdu Eleket a bácskai kisvárosban tomboló, végzetes tánckórhoz?

Bár e krimi a 2017-ben megjelent Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című Hász-regény folytatása, de aki az első rész olvasása nélkül fog hozzá, annak sem kell megküzdenie a sorozatjellegből adódó nehézségekkel: a szerző gördülékenyen oldja fel a folytatásos történetekből következő dilemmákat. Az első részben megismert szereplők jelleme nem változott, a különbség talán csak annyi, hogy itt összetettebben mutatja meg őket, de úgy, hogy közben elkerüli az önismétlést. Sőt Gozsdu Eleket, a korábbi regény mellékszereplőjét már-már főszereplővé lépteti elő, miközben új alakokat is formál. Finom utalásokkal viszi bele a történetbe a 19-20. században élt másik két alkotó, Kánya Emília és Jókai Mór munkásságát. A bűnügy, amelyet Fábián Marcellnak meg kell oldania, nem kötődik az első részben felderített bűncselekményekhez, ugyanakkor annyi kapcsolódási pont azért van a két műben, hogy ez az elvonatkoztatás ne ébresszen hiányérzetet azokban sem, akik az első résztől indíttatva vették kezükbe az újat.

1903-ban Fiuméből indulunk, ahol Fábián Marcell és a felesége, Amália az ország első női lapszerkesztőjének, Kánya Emília író-újságírónak vendégszeretetét élvezi. Bár a kötet kiindulópontja Fiume, a nyomozás során a főhős eljut Abbáziába, ahol találkozik Jókai Mórral. Jókai megmutatja neki azt a vázlatot, amit Amália beszámolói és az újságcikkek alapján Fábián Marcell előző nyomozásáról írandó regénytervéhez készített.

E korfestő közjáték azonban korántsem öncélú, szervesen illeszkedik a történet fő szálaihoz, amik ismételten a délvidéki kisváros, Zombor utcáin tekeregnek: ugyanis felüti a fejét egy rejtélyes járvány, amelynek áldozatai delíriumos tánckór után végeznek magukkal.

Fábián Marcell életébe egy fiút és egy lánykát jövendölnek, eltűnik Julika, akire a Fábián család családtagként tekint, és kiderül az is, hogy a pandúrdetektív sógora miért viselkedik olyan furcsán.

A nyomozásban résztvevők – Amáliának ismét kitüntetett szerep jut az összefüggések észrevételében – már egy összeszokottabb csapat képét mutatják, olajozottabban működik az általuk üzemeltetett gépezet, mint az előzményben. Ugyanakkor a kissé idillikusnak látszó kisvárosi életmód sajátosságai, kiváltképp az egymás iránti tisztelet és a békés együttélésre való törekvés itt is fontos alkotóelemei a könyv atmoszférájának. Ez egyébként a regény hatásmechanizmusában is központi jelentőségű, hiszen a bűnesetek és a járvány egy olyan közeg mindennapjait mozdítják ki a szokványosból, ami hozzászokott a megnyugtató és békés állandósághoz.

Fábián Marcellnak a sorozat második részében sem sikerült tartania magát az őt felnevelő László atya tanításához. Nem tudott belenyugodni a tudatlanságba, hiszen a családtagként szeretett Julika élete múlt azon, hogy beletörődik-e az elfogadhatatlanba, a lány eltűnésébe. A Nagy Maurizio, vagyis Ladislav Šturt – európai hírű mágus és illuzionista, hírhedt anarchista és a titkosrendőrség spiclije – után is nyomoz, mert minden jel arra utal, hogy Julika eltűnése összefüggésben van a mágus megjelenésével a településen, a sógora furcsa viselkedése pedig a járványt elindító színésznővel, akivel kedd esténként titokban találkozik a szabóságban. A narratíva sokban hasonlít az első részhez: miközben Fábián nyomoz, egyre közelebb kerül a családját érintő rejtélyek megoldásához is. A magánéletével összefüggő ügyek megint annyira beszippantják, hogy munkáját is kockára teszi, hiszen a titkosrendőrség besúgójának élete után való kutakodás hátráltatja a kisvárost veszélyeztető rejtelmek felfedezésében.

A delíriumos tánckór utáni halálokkal kapcsolatos nyomozás eredményesen zárul, kiderül, mi idézte elő a hentes, a Gozsdu Elektől szerelmes leveleket kapó lány és több más ember halálát. Ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mindez csak egy ember felelőssége-e, vagy van más bűnös is. A szerző nem juttatja többlettudáshoz sem olvasóit, sem főszereplőjét.

Végig fenntartja a tudatlanságból fakadó feszültséget azáltal is, hogy az aprólékosan kidolgozott jelenetek, a biztos kezű, megejtő következetességű cselekményvezetés újabb és újabb kérdésfeltevésekre készteti az olvasókat és a karaktereket egyaránt, ezáltal a nyomozás egy olyan folyamattá válik, ami ezúttal nem ér véget az utolsó oldalon.

Sok minden kiderül persze, azonban fontos dolgok maradnak homályban. A zárósorok talán ezért olyan sejtelmesek – vajon arra utalnak, hogy a sorozat következő kötete szervesebben, a folytatásos jellegben rejlő potenciál kiaknázásával készül?

Zombori zsánerek

Populáris vagy magas irodalom-e a detektívtörténet? Mármint magas szépirodalom-e, és ha igen, mitől az? Ha a műfajt megteremtő E. A. Poe vagy Nat Roid (Tandori) detektívtörténetei igen, akkor Hász Róberté?

Hász írt történelmi regényt a honfoglalás kori magyar történelemről (A künde), a délszláv háborúról (Végvár), negatív utópiát a migrációról (Ígéretföld), szerelmes történetet (Júliával az út), művelődéstörténeti-utazási regényt Sajnovicsról (A Vénusz vonulása). Mindegyik regénye komoly-komor kérdéseket vetett föl (a kisebbség megmaradása, a magyarság esélyei, a háború pusztításai), mindegyik a hagyományos történetmesélést újította meg, és mindegyik bejátszott a posztmodern regénypoétikából is egy s mást. Regényei sikeresek voltak francia és német nyelvterületen, szerényebb hazai recepciója ellenére
A künde itthon is.

Most pedig előttünk két szabályos detektívtörténet, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (2017) és a Fábián Marcell és a táncoló halál (2019). Rövid kitérő a magas irodalomból, vagy műfajváltás? Kárhoztatható-e az exportképes író, ha könnyedebb műfajra vált? Kárhoztatható-e, ha fontosnak tartja, hogy regényei szélesebb körben is olvashatók legyenek? Hol csap át a vonzó, könnyen olvasható a populárisba? Vagy a populáris valami súlyosabba?

Mit várunk egy detektívtörténettől? Legyen titokzatos haláleset, legyen a nyomozás izgalmas, rejtélyes, meghökkentő, legyenek tévútra vezető labirintusok, legyenek ártatlan gyanúsítottak, és persze, legyen egy zseniális detektív, aki a legeslegutolsó lapokon fejti csak meg, hogy ki a gyilkos. Hász Róbert ravasz író, történetei hibátlanul megszerkesztettek, illeszkednek a hagyományos detektív történetek logikájába és műfajába. Fábián Marcell tökéletes detektív, logika vezérelte okos, pedáns, következetes és még humánus is. Legalább fél tucat gyanús öngyilkosság, gyilkosság mindkét könyvben, arányosan elosztva, és az utolsó oldalakra is jut meglepetésáldozat.

Ez eddig bárhol, bármikor történhetne. Hász detektív-történetei attól vonzóak, hogy a nyomozást az 1900-as évek legelejére, az Osztrák–Magyar Monarchia dél-bácskai kisvárosába, Zomborba helyezi. Zombor Bács-Bodrog vármegye székhelye, igazi békebeli világ, bár a gazdaság eresztékei már recsegnek, elindul a kényszerű kivándorlás Amerikába, a világháborúnak még előszele sem érződik. Soknemzetiségű város, megye, együtt élnek németek (svábok), szerbek, bunyevácok, sokácok, magyarok, horvátok, zsidók – anélkül, hogy ennek píszí jelentőségére figyelmeztetne az író. A három helyi rendőr is multikulti (magyar, német és szerb), úriemberek, magázzák egymást, ahogy a házastársak is. A középosztály, a helyi intelligencia éli a maga kedélyes, kissé krúdysan, mikszáthosan ráérős, vidékies életét. Telegram már működik, de villany még nincs, a detektívek siettükben leintik a lovaskocsit, esetleg lóhátra pattannak. Remek zombori életképek a városról, a város környéki tanyákról, mesterekről, álmodozó cselédlányokról, tenyérbe mászó újságírókról, vehemens macsós meg kis női praktikákról, szenvedélyes szerelmekről, ravaszkodásokról, titkos ügynökökről, anarchistákról, lánykereskedelemről. Békebeli gyilkosságok, még nincs jelen az öncélú, zsigeri brutalitás. A motivációk szokásosak: féltékenység, kapzsiság, személyes bosszú, elégtétel a családon belüli erőszakért. Utóbbiból több is – rossz házasság, megalázó sors (és nem túltolt feminizmus). Ezért mondhatja a detektív a helyi ügyésznek, Gozsdu Eleknek, hogy „akárhonnan nézzük, ügyész úr, ebben a történetben még a bűnösök is áldozatok”.

A szövevényesre szerkesztett, több nyomozati szálon futó regénynek nemcsak főszereplője a fiatal, ambiciózus detektív, Fábián Marcell, de mindent az ő szemével látunk: a nyomozás sikerrel meg kudarccal váltakozó szakaszait éppúgy („A köd sem oszlik föl hirtelen. Ha szél támad, először gomolyogni kezd, néhol megritkul, máshol összesűrűsödik, egy pillanatra feltárja, amit eltakar, majd újra elrejti.”), ahogy a várost a maga titkokkal terhes zsibongásával. Ha nem is nyomozótársa, de legfőbb bizalmasa a felesége, Amália. Kapcsolatuk némiképp Murdoch nyomozóra és doktorkisasszonyára emlékeztet az ismert kanadai filmsorozatból – tapintatos, figyelmes stb. Fábián Marcell másban is a torontói detektív rokona – Murdoch keresztet vet, ha halottat szemléz, s ha fizikai erejét kénytelen használni, azt is igen keresztényi módon teszi. Fábián Marcell is hívő, lelencgyerek volt, apácák nevelték, papnak szánták. Rendőr lett, hiszi, hogy neki is az a hivatása, hogy mások bűneit előhozza a fényre. A plébános kérdésére azonban – „Amit a hívek nekem a gyóntatószékben elmondanak, maguktól teszik, cserébe föloldozást nyernek. Tőled kapnak-e feloldozást a vétkeikért?” – Fábián Marcellnek nincs válasza, csak a megoldandó feladatra gondol. Ám a különbség, ami rokonszenvessé teszi őt, az éppen folyamatos belső vívódása, személyes szorongása az olyan egyetemes emberi kérdésekkel kapcsolatban, mint a„ki vagyok én” (a …tizenhárom napjában), vagy szabad-e feszegetni a saját határainkat a következmények vállalásának felelőssége nélkül (a …táncoló halálban).

Részben ezekkel a lelki, egzisztenciális dilemmákkal emeli el Hász a Fábián Marcell-történeteket a hagyományos detektívregényektől. És azzal, hogy a klasszikus gyilkos-áldozat-rendőr hármasának fő sztorija ürügyén megrajzolja a Monarchia utolsó éveinek széles társadalom- és városképét, meg persze szeretett iskolavárosának, Zombornak a mindennapjait.

BOLDOG ZOLTÁN

VESZÉLYES HAZAI PÁLYA (HÁSZ RÓBERT: FÁBIÁN MARCELL PANDÚRDETEKTÍV TIZENHÁROM NAPJA; FÁBIÁN MARCELL ÉS A TÁNCOLÓ HALÁL)

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja. Kortárs Kiadó, Bp., 2017;
Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Bp., 2019

 
 Magyarországon sokféle irodalom létezik, de kevés olyan szerző akad, aki ebben a feszengős megosztottságban is képes újragondolni magát, saját szerepét. Kis hazánkban ugyanis elég éles határ húzódik a lektűr és a szépirodalom között. A lektűrszerzőket általában megvetik a kritikusok, az irodalmi lapok nem kérnek róluk, a műveikről értékeléseket, mert eleve értéktelennek tartják alkotásaikat. Pedig talán a magyar lektűrszerzők azok (többek között Fábián Janka, Leiner Laura vagy Vavyan Fable), akik képesek profitálni az irodalomból. Ez önmagában még nem jelenti, hogy értéket képviselnek, de olyan tényezői a magyar könyvpiacnak, amelyre a szakkritikának is érdemes lenne reagálnia. Szépíró kollégáik közül kevesen vállalkoznak arra, hogy a Parnasszusról, a magas irodalom vidékéről kimerészkedjenek a Lektűr Völgyébe, és új terepen próbálják ki magukat. Pedig igényes lektűrre nagy szükség lenne, ehhez pedig folyamatos és komoly lektűrbírálatok kellenének, és olyan vállalkozó kedvű szépírók, akik megpróbálják emelni a műfaj színvonalát.
            Hász Róbert nem tartozik a gyáva írók közé, de sajnos nemzetközi sikerei ellenére nem sorolható a megbecsült magyar szépírók közé sem. Bár műveit elismeréssel fogadta a német, az olasz, a francia és az angol irodalmi közeg, és 2008 óta a Római Könyvtárak Díját is magáénak tudhatja, a magyar kritikusok ritkán emlegetett szerzői közé tartozik. Bátorsága azért is becsülendő, mert ilyen méltatlan helyzetben egy igen merész kísérletbe, krimisorozat írásába kezdett. Pedig joggal tarthatott attól, hogy a Parnasszus kritikusai utánadobálják a rohadt paradicsomokat, a Lektűr Völgyéből elűzik, azt hangoztatva, hogy ott nem ilyen művekre van szükség. De nem ez történt.
            Bán Zoltán András recenziójában elragadtatással ír Hász krimisorozatának első részéről, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napjáról. Már egy tévésorozatot vizionál a regény nyomán, és megjegyzi: „végre lesz egy emlékezetes detektívfiguránk”. Kontra Ferenc hosszabb értékelésében többek között az olvasó újrafelfedezéséért dicséri a kortárs regény új hullámát, ahová Hász krimijét is sorolja.
            A szerző nyilatkozatai szerint a legalább háromrészesre tervezett krimisorozat a vajdasági kötődésű író számára ismert terepen játszódik: Zomborban. Ebből úgy tűnhet, hogy az író nem vállalt túl nagy kockázatot, hiszen hazai pályát választott. Fábián Marcell-lel azonban az 1910-es monarchiabeli városba vezet el minket, ahol még kiegyenlített volt a magyarok és a szerbek aránya. A regénynek így a történelmi olvasata is rendkívül érdekes, hiszen bemutatja a kultúrák találkozását, azt az időt, amikor még a magyar vezetés érvényesült a térségben. Mondhatnánk, hogy aki a nemzeti öntudatát szeretné erősíteni a könyvvel, azt is könnyen megteheti, de a magyar nyomozónak és szerb kollégájának a közös munkája inkább az együttélés természetességét hangsúlyozza. Ennek hitelét pedig az biztosítja, hogy Fábián Marcell történeteiben a korfestés kiváló, így történelemtanárként is sokat tanultam belőle, miközben a bennem lakozó magyartanár is kiválóan szórakozott a nyári szünetben.
            A szórakozást az garantálja, hogy a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja képes végig fenntartani az érdeklődést, karakterrajzai, leírásai izgalmasak. A nyomozás két szálon indul el, és csak egyik esetben történik bűncselekmény. Fábián Marcell ugyanis saját maga után kutat, próbálja felderíteni múltját, megtalálni az apját. A másik szál egy helyi gyilkossági ügy, amely egyre közelebb viszi saját történetéhez. Alaposan megismerjük Fábián Marcell feleségét, kollégáit, miközben az otthonosság érzetét keltő kisvárosi miliővel találkozunk. A mellékszereplők között kiemelt helye van Gozsdu Eleknek, akit Hász könyve ügyészként és íróként is megpróbál rehabilitálni, és ezt olyan izgalmasan teszi, hogy a kritikusok többségét (engem is) nem titkolt örömmel töltötte el ez a némileg kultúrsznoboknak készült, kihagyhatatlan mézesmadzag. Ez is mutatja, hogy Hász krimije többrétegű. Kiválóan megállja a helyét a történetközpontú olvasat, de a művelődéstörténeti, történelmi érdekességekre vágyó olvasópolgár is megtalálhatja a neki szánt utalásokat. Mintha ezek a szépirodalmi érdekességek csak azért lettek volna elhelyezve, hogy a szűkebb olvasóközönség, Hász Róbert szépirodalmi életművének korábbi rajongói is megnyugodva konstatálhassák: a szerző nekik is kínál ínyencségeket. A történetben egyre jelentősebb szerepet betöltő Gozsdu Eleken kívül a második részben (Fábián Marcell és a táncoló halál) megjelenik Jókai Mór és Kánya Emília (az első magyar női lapszerkesztő) is.
A folytatásban Zombor is szűkössé válik Hász és Fábián számára, ezért Fiuméba, Abbáziába is eljuthatunk, amelyet szintén a hosszas leírásoktól tartózkodva, néhány találó skiccel jelenít meg az elbeszélő, és ez pontosan elég annak a miliőnek a megteremtéséhez, amelyben a monarchiabeli polgárok örökösének érezhetjük magunkat.
            Egy krimi hatása erősen függ a nyomozó személyétől és a bűntény kidolgozottságától. Fábián Marcell figurája nem tartozik a zsenik közé, akik végig sejtik, mi történhetett, ki lehetett a gyilkos, és akinek a nyomozás terén mindenki csak a nyomában kullog. Fábián Marcell könnyen kiismerhető, olykor jellegtelennek is nevezhető figura, aki a regény egyik jelenetében jól ráérez karakterbéli fogyatékosságára, és vásárol magának egy sétapálcát. Egy fiatal nyomozóról van szó, aki az olvasó szeme előtt nő fel, előttünk válik sikeres emberré, a múltjával tisztába kerülő férfivá, akit gyakran noszogatnánk, hogy ne szerencsétlenkedjen már annyit. Egy fejlődésregénynek vagyunk tanúi, egy beavatásnak, ahol az olvasó megismerkedik a kriminalisztika 20. század eleji újdonságaival, az ujjlenyomatvétellel, a hatóságok közti együttműködéssel, és közben egy város életében is elmerül. Ugyanilyen részletességgel megismerkedhetünk a korabeli spiritualizmussal, a szellemidézéssel, de a csillagászat egykori elképzeléseivel is. Ezek a tudomány- és művelődéstörténeti részek szervesen beépülnek a regénybe, egyszer sem volt olyan érzésem, mintha egy okoskodó elbeszélő próbálna tanítani. Ugyanolyan természetességgel tárul elénk a cselédek élete, mint a korabeli bordélyok működése, minden adaléknak tűnő információ a cselekmény kiteljesedését, a bűneset megoldását szolgálja. Szerencsés az is, hogy a narrátor és a főszereplő hasonló habitussal rendelkeznek, visszafogottak, csak annyit mondanak, amennyit éppen kell.
            A bűntény mind az első, mind a második részben alaposan kidolgozott, felveszi a versenyt a műfaj magyar kortársainak (Csabai László, Baráth Katalin és Kondor Vilmos) cselekményszövésével. Talán elragadtatottnak tűnik ez a kijelentés, de Hász Róbert éppen annyit emelt színvonalban a hazai krimin, hogy a nyomozás Kondor Vilmos regényeihez hasonlóan ne csak egy bűntény megfejtése legyen, hanem egy kor és egy gondolkodásmód megismerése is. A cselekmény lassan, mégis érdekfeszítően csordogál, és amikor a második részben azzal szembesülünk, hogy talán egy pandémia áll az esetek hátterében, akkor azt is mondhatnánk: a könyv a jelenünkre utal. Pedig a Fábián Marcell és a táncoló halál néhány évvel megelőzte a koronavírust, így ezen utalása talán még misztikusabban hat.
            Aki azonban a Tar Sándor-féle vagy a későn felfedezett Rubin Szilárdhoz hasonló intellektuális olvasmányt keres, az csalódni fog Hász könyvében, amelyet a műfajon kívül elsősorban a nyelv visz közelebb a lektűrhöz. A könyvek elbeszélői nagyrészt a jelen irodalmi nyelvén szólalnak meg, csak olykor találkozunk a korfestést elősegítő kifejezésekkel, főként a dialógusokban. Hász Róbert nem ide, hanem a történetre és a korrajzra helyezte a hangsúlyt, és nem poétizálta túl azokat a kereteket, amelyek között mozgott. Nem kellett ahhoz rombolnia, hogy felépítsen valami újat. Alkalmazkodott, kutatott, és ennek köszönhetően a mindennapjainkat elviselhetőbbé tevő, a nagy egzisztenciális kérdéseket mellőző regény született.
            Hász Róbert a szépirodalmi komfortzónán túli veszélyes vidékre merészkedett, de két regényével megtalálta helyét ezen a területen. Nyugodtan mondható, hogy a József Attila-díjas szerző immár a Lektűr Völgyében is hazai pályán játszik. A kérdés már csak az, hogy a könyvesboltokban hova pakolják a könyveit: a lektűrhöz vagy a szépirodalomhoz? Mert mindkét polcon jó helyen lenne.

Hétköznapi gyilkosok. Jelenetek egy magyar regényből

Kedves olvasóink! Bemutatjuk önöknek Hász Róbert remek, új bűnügyi regényét, melyben Fábián Marcell pandúrdetektív, akinek a sorozat első részében tizenhárom napja volt, újfent két hét alatt göngyölít fel egy kacifántos, ámde szerteágazó gyilkosságsorozatot, miközben, amúgy mellékesen, egy Brazíliáig nyúló leánykereskedelmi ügyletet is hatástalanít.
Jó detektívünket, akit tizenhat éves koráig zárdában nővérek neveltek, most sem hagyják cserben derék kollégái, a mackós Winter Kálmán nyomozó, aki szeretné itthagyni ezt a porvilágot, a trágyaszaros határt, Veszelinovics Milorád alparancsnok, aki mindig megnézi, mit lehet tenni, és az új hivatali titkár, aki remek kávét főz, koriandermaggal, de sajnos a Bozsovics Milojka női névre hallgat, és még Winter úr asztalán is félelmetes rendet tart.
A regény cselekménye nagyrészt Zombor városában és a környező sáros, poros bácskai tájakon kalauzolja az olvasót, mindazonáltal betekintést nyerünk a fiumei riván túl fodrozó Adriába, sőt, már a regény tizennyolcadik oldalán Abbáziában is megfordulunk, ahol egy bizonyos Jókai Mór, vékony, ősz szakállú öregúr bordó csíkos köntösben, botra támaszkodva lát vendégül bennünket.
Az öregúr összefoglalja nekünk az előző rész kulminációs jelenetét, melyben Marcell, teringettét, háromszor lőtt, és úgy véli, hogy a fickó története regényért kiált, elkottyantja, hogy a tizenhárom nap nem is volna olyan rossz cím, illetve helyes kiselőadást tart a hősök természetéről, melyben franckarikával alátámasztva kiemeli, hogy hős márpedig csak abból leend, aki cselekszik, nem pedig gondolkodik.
A fiumei forrongó tömegben megismerkedünk Kánya Emília asszonnyal, a legendával, az első hölggyel Magyarországon, aki lapot alapított és szerkesztett nőknek, aki személyesen ismerte Petőfit, de most már öreg, visszavonult, és egyenesen a potentáttól bérelt pompás villája szobáit a birodalom különböző tájairól összegyűlt fürdővendégeknek adja ki.
Így nyílik alkalmunk rálátni arra, hogy ezerkilencszázhárom nyarán a hölgyek mediterrán körülmények között előszeretettel bújnak, minden további ceremónia és alsónemű mellőzésével, egy szál halványzöld vagy épp lazacszín tunikába, még ha termetük a birsalmát juttatja is eszünkbe, azután pedig fehér vagy vajszínű, hosszú utazó ruhába, kalappal, legyezővel, parányi napernyőt is lengetve a kézben.
Lehetetlen elsiklanunk afölött, hogy Fábián Marcell pandúrdetektív értetlenkedve szemléli a Fiuméban uzsonnára felszolgált uborkás szendvicset, a híg teát, az erőtlen kávét, de később kiviláglik, hogy detektívünk rendes körülmények között csülköt eszik Pékné módra, párolt káposztával és krumplival, habos sört iszik gilicével és sült hallal, szereti a bundás kenyeret és a jó erős kávét, cigarettázik, és vészhelyzetben a konyakot sem veti meg.
Vészhelyzetből pedig adódik regényünkben éppen elég ahhoz, hogy a szereplők megnyugtató rendszerességgel igyák a konyakot, a pálinkát, a whiskey-t, ízlés szerint, miközben a kávé, a sör, a cigaretta a mindennapok megszokott rekvizitumai. Hiába állítja Lichtneckert doktor, hogy a dohány elveszi az ember erejét, cigarettázik Árpád, Marcell sógora, és Milorád, Marcell főnöke, Kneifel István vasúti váltóőr és Balaskó Magdolna, a Kolonics-kastély szakácsnője.
A Kolonics-kastélyban megcsodáljuk Dombóváry Eleonóra bárónét, a nemzet egykori csalogányát, aki néhai férje közbenjárásával hangja nélkül maradt, emiatt felváltva selymesen suttog és dühödten sziszeg, de gyönyörű, tisztaságmániás és vegetáriánus. Eleonóra asszony szalonja fehér, ruhája fehér, tekintete kék, mint az Adria, még tengeri rózsa is lebeg, mélyen, benne.
Feltűnik ugyanakkor a nagy Eugenio Maurizio von Liechtenstein, alias Ladislav Štur, európai hírű mágus és illuzionista, hírhedt anarchista és spicli, aki országos gazember, de megközelíthetetlen, mert ilyen a politika. A mágus árnyékában megpillantjuk Major úrnak, a zombori Kaszinó igazgatójának fehér pettyes, bordó csokornyakkendőjét és sokdioptriás okuláréját, majd ellátogatunk az Aranyfácán szálloda halljába.
Látogatásokban egyébként bővelkedik ez a szép, századfordulós bűnügyi történet. Felkeressük a nemzet legnagyobb íróját Abbáziában. Elnézünk a Zöldfa utcában lakó nővérünkhöz, akit tán megcsal épp kapatos férje. Kilátogatunk egy szentiváni tanyára, az Amerikában munkába állt apa után maradt árva testvérpárhoz. Benézünk Csavojác Ignác hentes udvarára, a Kossuth utcába. Kinézünk a Balaskó tanyára, megcsodáljuk a remekbe készült kutat. Végül jelentkezünk Gozsdu Elek főügyész úr irodájában, reggeli kilenc óra előtt.
A tetőtől talpig feketébe öltözött, kockás sildes sapkában feszítő Gozsdu Elek főügyész úr szakállával, vékony, kissé görnyedt alakjával Fábián Marcell pandúrdetektívet egy vetési varjúra emlékezteti. Gozsdu úr viszont civilben író, és ez lesz a regényben tornyosuló gondok kútfeje, mert az író úr szerelmes leveleket komponál, és címzettnek Laboda Erzsikét, a Korzó cukrászda légies kávéfőző lányát nézi ki.
Ezt követően Zombor városában és annak környékén többen is rejtélyes módon önkezükkel vetnek véget életüknek, miután egytől egyig szédületes, ijesztő táncot ropnak. A furcsa kór Gozsdu úr szerint koreománia, avagy táncoló pestis néven már 1376-ban felüti fejét Aachenben, de megjelenik Itáliában is, ahol tarantizmusnak nevezik és pókcsípéssel hozzák összefüggésbe, majd feltűnik Strasbourgban, ahol úgy vélik, a jelenséget egy bizonyos gombaféle, az árpában és rozsban előforduló, hallucinogén varjúköröm okozhatja.
Ezek után aztán nem csodálkozunk, amikor Marcell az éj leple alatt, cipőpasztával szerecsennek álcázva magát, kincstári dinamós lámpával betör a Kolonics-kastélyba, és elrabolja az ezüstneműt, hogy az egyébként megvalósíthatatlan házkutatásra alkalmat teremtsen. Nem csodálkozunk, hogy amíg gazdái nyaralnak, Molnár Julika, Marcellék cselédlánya John Halasz, a chicagói Pinkerton’s National Detective Agency nyomozója felkérésére magánnyomozónak csap fel és majdnem elhajózik Brazíliába.
Nem csodálkozunk, amikor egy méregdrága, Bécsben vásárolt, százharminc centiméter gyújtótávolságú, akromatikus, eredeti párizsi Bardou-teleszkóp gazdát cserél, hiába százötvenszeres a maximális nagyítása, hogy sárga gömbnek mutatja a Jupitert, a Magyarok csillagát, és a rajta évszázadok óta dúló vörös vihart, ami akkora, hogy egész Földünk elférne benne, és már azon sem csodálkozunk, amikor Pribilla Árpád falhoz vágja Ódry Piroska kedvenc porcelánhegedűsét.
Mohón faljuk a sorokat, csak néha húzzuk föl kissé kétkedőn szemöldökünk, amikor Józsika távírdászt a Megyeház fantomjának csúfolják a kollégák 1903-ban, holott Gaston Leroux regénye, Az operaház fantomja ekkor még 1910-ig várat magára, vagy az ajtónállót azzal noszogatják, hogy nem érünk rá egész nap, amikor pandúréknál cselekvési terv készül és protokoll van, amikor a Kolonics-kastély konyháján vegetáriánus recepteskönyvből dolgoznak… de kik vagyunk mi, hogy kételkedjünk?
Inkább elheverünk Winter úr mellett a homokban, ha már vagy három napig lehetetlen őt elszakítani az Adriától, meghallgatjuk, hogy John Halaszék hogyan kapták el Jesse Jamest, a gyerekekkel együtt bújjuk a nikkártert, bölcsen bólogatunk, amikor elhangzik, hogy ebben a történetben még a bűnösök is áldozatok, mert Julikával, a cselédlánnyal együtt valljuk, hogy „Ön mellett mindenki egy kicsit detektív lesz, Fábián úr”, és várjuk a következő részt, Hász úr, imádkozván, hogy mihamarabb elkészüljön vele!

VÉGE

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019.

Márszel déjà vu-je

Jó dolog, ha az ember kívánságai teljesülnek – ha máshol nem is (vagy nem oly gyakran), akkor legalább az irodalomban. Hász Róbert történelmi krimijéről (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) írott kritikámat két éve a visszatérés reményét kifejező fordulattal zártam: hangot adva abbéli bizakodásomnak, hogy olvashatok még a jövőben a címszereplő nyomozó további izgalmas eseteiről (Oidipusz Zomborban, Opus, 2018/6., 66–70.). És lőn – hamarább, mint gondoltam, megjelent a folytatás, gyönyörű borítóval és – lehet, kicsit hatásvadász, de azért némi iróniát sem nélkülöző – sokat ígérő címmel: „A bácskai kisváros fülledt nyári hétköznapjait különös járvány dúlja föl, melynek áldozatai előbb delíriumos tánckórba esnek, majd végeznek magukkal” – olvasható a hátsó borítón.

S ha már a keretekről esett szó, hadd emeljem ki a fejezetcímek eredetiségét: szokatlanok, talányosak és változatosak ezek a jelölt szövegszakaszból kiragadott idézetek, melyek jelentésére az olvasás folyamán az aktuális kontextusba való visszahelyeződésük után derül fény, ami viszont olykor, a későbbi fejlemények hátterében, ezen túlmutató jelképes többlettel is gazdagodik. Bevallom, hogy miután ráébredtem a címadás logikájára, már nem csak a rejtély kibogozásának újabb és újabb fordulatait vártam, hanem azt is, hogyan kap értelmet a hol tárgyilagosnak (egy fiú és egy lányka), hol poétikusnak (akár a láthatatlan búvópatak a felszín alatti járatokban), hol pedig szlengesen expresszívnek ható (két gyomros, egy orrbetörés, és egy tökönrúgás) töredék. Sőt, ezek a címek egyenesen arra csábítottak, hogy egybeolvassam őket, függetlenül immár a regény szövegétől, s némelyikük között még bizonyos összefüggéseket is kirajzolódni véltem. A tartalomjegyzék mint avantgárd vers – tudom, ez már a szakmai ártalom számlájára írandó, ugyanakkor árulkodik arról a nyelvi igényességről és leleményességről is, ami korántsem mondható általánosnak a detektívregények többségében. (Hasonló címadási eljárásokkal, igaz, egészen más poétika részeként, Lengyel Péter Macskakőjében találkozhatunk.)

Mert, hogy mindezek mellett ez mégiscsak egy detektívregény, mely nem csupán (ki)használja annak bizonyos konvencióit, kokettál vele, hanem komolyan veszi önmagát ebben a minőségében, s teljesíti mindazon elvárásokat, amelyek miatt az ilyen típusú történeteket kedveljük, olvassuk: bizarrságukban rejtélyes halálesetek, a szálakat módszeresen bogozó, kihívásoknak és kísértéseknek kitett talpraesett detektív, szem előtt lévő, mégsem szembeszökő tettes, hangulatos, ugyanakkor nem túlírt miliőrajz, hatásosan adagolt dedukció és kaland, tragikus és szellemes fordulatok, és persze a mindent tisztázó meglepő zárlat. Miközben, sietek leszögezni, nem afféle „irodalmiaskodó” krimi ez, még ha irodalomról – szerzőkről, művekről és olvasókról több szó esik is a lapjain, akárcsak az első regényben. Köszönhető ez egyrészt a visszatérő hősnek számító Gozsdu Eleknek, akinek ebben a nyomozástörténetben – írói és ügyészi tevékenysége révén egyaránt – még fontosabb szerep jut, másrészt Fábián Marcell irodalomkedvelő feleségének, Amáliának, aki óriási tettet visz véghez: sikerül rábírnia – a szépliteratúra iránt meglehetősen közömbös – urát egy kortárs regény elolvasására. „Biztos volt benne, hogy néhány oldal után el fog aludni. Mindig így hatottak rá a könyvek. Ezúttal azonban az olvasás nem altatta, még álmossá sem tette, sőt éberré inkább, ahogy sorról sorra haladt, egyik bekezdésről a következőre, végig az író előszaván”. (28.)

Ebben persze nagy része van annak, hogy a nyomozó a szerzővel személyesen találkozik, aki dedikálja neki művét, A jövő század regényét; sőt, azt tervezi, hogy a következőt majd róla, első híres ügyének tizenhárom napjáról írja, mert „története regényért kiált” (20.). Rövid felvezetést követően ezzel az emlékezetesre sikeredett irodalmi látogatással indul 1903 nyarán, Abbáziában Hász Róbert regénye, aki – az élet írta fikció szerint – tulajdonképpen az időközben elhunyt (1904) nagy magyar mesemondó helyett írta meg 2017-ben – nota bene a jövő században tehát – a regényt.

Persze más irodalmi emléknyomok is vannak a szövegben, kezdve a finom utalásoktól a nyílt műfaji önreflexiókig. Az előbbire a sildes sapkájához ragaszkodó Gozsdu Elek („Mint mindig, most is fekete nadrág és fekete zakó volt rajta, meg valami kockás sildes sapka. Szakállával, vékony, kissé görnyedt alakjával Marcellt egy vetési varjúra emlékeztette” 51–52.), az utóbbira a Nick Carter-füzetek világának és Fábián Marcell életvilágának átfedései lehetnek a példa (255.). S még valami: Baráth Katalin Dávid Veron-szériája második kötetének, A türkizkék hegedűnek (2011) feltűnően sok motívuma köszön vissza a regényben – a századforduló multikulturális bácskai kisvárosának kronotoposzán túl, ami immáron a magyar krimi történetének kiemelt cselekményterévé lépett elő. Ilyen a rejtvényközpontú kriminek az akciódúsabb kalandregény és a kémtörténet bizonyos elemeivel történő ötvözése: az egzotikus helyszínekként szereplő Fiume és Abbázia, a Monarchia elleni politikai merénylet meghiúsítása, nemzetközi bűnszervezet leleplezése, emberkereskedelem, feminista eszmék feszegetése, a női irodalom és folyóiratírás tematizálása (Fábiánék Kánya Emíliának, az ország első női lapszerkesztőjének fiumei otthonában vendégeskednek), nőket manipuláló illuzionista, árva gyerekeket istápoló főhős. Nehéz megmondani, hogy vajon a választott helyszín és időszak-e az oka az összecsengéseknek, vagy tudatos rájátszásról van szó inkább. A stílus mindenestre más, egyebek mellett karcosabb, a szereplők, főként a rendőrök szólamát olykor vaskosabb, trágár kifakadások tarkítják, ami jót tesz a nyelvi közeg hitelességének.

Jókai úgy jellemzi Fábiánt és a modern detektíveket általában, mint korunk hősét, „aki ésszel, a tudomány közreműködésével, például a daktiloszkópia segítségével oldja meg a bűneseteket!” (21.) Azt kell ugyanakkor konstatálnunk, hogy az első részhez képest „Márszel” (ahogy a szerb felettese szólítja őt) kevesebbet forgatja a Detektívek kézikönyvét, s az új kriminalisztikai módszerek alkalmazása helyett sokkal többet kénytelen foglalkozni magánéleti és családi jellegű ügyekkel. S bár a borító „magyar Poirot”-ként emlegeti őt, karaktere és módszere ebben a regényben inkább látszik közeledni Maigret-hez, főként az, ahogyan a feleségét is bevonja a nyomozásba, beszámolva neki otthon az éppen folyó ügyekről (jóval részletesebben egyébként, mint azt a legendás francia főfelügyelő szokta).

Az eddig említett szövegközi párhuzamok természetesen nem Hász Róbert írói teljesítményének fogyatékosságaiként tartandók számon, csupán arról az általános tapasztalatról vallanak, ami a zsánerregények olvasását – a másfajta regényekhez képest talán még inkább – meghatározza: a műfaji emlékezet mozgósítása egy bizonyos mértékig egyedi, sajátos vonásokkal is bíró szöveg által. A típus és példány, hagyománykövetés és innovatív alakító szándék egyidejűségéről van tehát szó, ami az ismétlés elkerülhetetlenségét vonja maga után; s ez éppúgy lehet nyomasztó, mint kreatív energiákat felszabadító, ösztönző hatású belátás.

Nagyon úgy tűnik, hogy a maga módján ezzel a regény főhőse is tisztában van. A gyilkos leleplezésének és letartóztatásának pillanatában futnak át Fábián agyán ezek a gondolatok: „Másodszor is meglegyintette a déjà vu érzése, hogy mindez már egyszer megtörtént, ugyanúgy, vagy majdnem ugyanígy, az élete hajszálon függ, és neki cselekednie kell, ha jót akar magának. Valami mélységes elkeseredés fogta el, szomorúság, hogy a világon soha semmi nem fog megváltozni, minden csak ismétlődik, újra meg újra…” (300. Kiemelés: B. K.)

Reméljük, ez továbbra is érvényben marad, hangozzék bármennyire is cinikusan – várjuk a harmadik Fábián-regényt!

SZÍNES TABLÓ GYILKOSSÁGGAL, MONARCHIÁVAL, SZÁZADFORDULÓVAL

Hász Róbert Fábián Marcell-regényeiről

Hász Róbert nyolcvanas évekbeli pályaindulása óta hisz a történetek erejében. Az ő világa a jól szerkesztett, jól fölépített és – nem utolsó sorban − izgalmas sztori. Olyan történetek, amelyekben a sorok közé etikai, egzisztenciális, filozófiai kérdéseket sző, majd az egészet „megbolondítja” egy kis pszichológiával és nem ritkán némi fantasztikummal, netán egy kevés transzcendentalitással. Már első regénye, a Diogenész kertje két világ határán egyensúlyoz: a hagyományos realista próza és a science fiction mezsgyéjén. Így van ez a másodikban, a Végvárban is, s ha első nagy történelmi vállalkozásából, A kündéből ki is marad a sci-fi, a rejtély abból sem hiányzik. Az, hogy a realitás és a fikció keveredik egy szépprózai műben, nem újdonság, gyakorlatilag mindig is így volt, Hász Róbert sem kivétel ez alól, abban azonban mindenképpen kivételes, ahogyan a népszerű műfajok egyes elemeit és követelményeit beemeli a szépirodalomba. Rendkívül jó arány- és stílusérzékkel írja regényeit, amelyek mind megállják a helyüket a „magas” irodalomban, ugyanakkor egyikből sem hiányoznak a népszerű irodalomra jellemző motívumok, fogások, megoldások − ám ezeket Hász mesterien adoptálja és emeli föl. Talán ez a sikerének a titka, ezért szeretik nemcsak magyar, de francia, olasz és német olvasói is.

Így járt el hetedik és nyolcadik kötetében is, midőn a krimit vegyítette a realista igényű, az adott kort és annak társadalmi folyamatait ábrázolni hivatott klasszikus történelmi regénnyel. Persze, tiszta műfajú regény nincsen, hacsak nem valamiféle zsánerműről van szó, és a történelmi regénybe oltott detektívtörténetnek is vannak előzményei (gondoljunk csak Böszörményi Gyula Ambrózy báró-folyamára, vagy a német Volker Kutscher Gereon Rath-történeteire, amelyből a kitűnő Babylon Berlin televíziós sorozat készült), a Fábián Marcell-történetek (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, 2017, Fábián Marcell és a táncoló halál, 2019) azonban nem ezeket a mintákat követik. Hász Róbert nem a krimit „szépirodalmiasítja”, sokkal inkább a szépirodalmat „krimisíti”.

„A detektívtörténet az egyik legváltozatosabb, legrugalmasabb elbeszéléstípus” – írja Bánki Éva (A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről. Budapest, Napkút, 2014. 5. o.), majd rámutat a történelmi regény, a lovagregény és a krimi párhuzamaira is. A krimi cselekménye a séma szerint egy lineáris, egyszerű eseménysort követel meg: „bűncselekmény – fokozatos felderítés – tettes néven nevezése” (Bánki Éva, uo. 6. o.). Ebben azonban nem nehéz észrevennünk az igényt a hősre. Ne feledjük, hogy a detektívtörténetben tulajdonképpen igazságot szolgáltatnak, nem nehéz hát belátnunk, hogy a krimi megköveteli a hőst (voltaképpen egy lovagot), az igazságosztó figuráját: a detektívet! Hogy ez a nyomozó maga is sematikus figura lesz, mint számos esetben, vagy olyan hús-vér, esendő, tépelődő alak, amilyen Raymond Chandler Marlowe-ja, vagy éppen a föntebb említett Gereon Rath, az már az adott krimi komplexitásától, dimenzióitól, azaz végső soron az író tehetségétől és érzékenységétől függ.

Nos, Hász Róbert címszereplője távolról sem sematikus. Fábián Marcell vérbeli, ízig-vérig szépirodalmi hős – mindazzal, ami ezzel jár, ideértve azt is, hogy a szó romantikus értelmében alig-alig hősies. Esetünkben ugyanis nem egy zsánerdetektívet igyekszik „irodalmiasítani”, mélyíteni, hitelesebbé tenni a szerző. Nem, Fábián Marcell mentes a zsánertől, egyszersmind mentes a történelem során rárakódott kliséktől is, hiszen Hász egy olyan korszakot választ, amelyben a detektív figurája még újdonságnak számít, még nem hordozza magán mestersége bevett közhellyé vált ismérveit. A Monarchiában ugyanis nem sokkal a regény ideje (1900) előtt hozták létre a nyomozó osztályokat, korábban az afféle detektívek, mint Fábián Marcell, nem léteztek, s ez tagadhatatlanul megkönnyíti Hász helyzetét: történelmi értelemben sem kell kialakult típusokhoz alkalmazkodnia. A zsánerirodalom megcsontosodott mintáihoz pedig nem akar igazodni.

Azonban nemcsak a főhős nem a zsánerkrimik hőse, a helyszín sem illeszkedik a sémákba. Hász nem a krimi kulisszáit dúsítja szépirodalommá. A Fábián Marcell-történetek elsődleges színhelye, a bácskai Zombor tökéletesen megrajzolt, hiteles Monarchia-korabeli kisváros; a zsánerkrimik olcsó filmek díszleteit idéző túlzásai, aránytalanságai, anakronizmusa helyett reális, élettel teli városka, tele hiteles lakókkal, akik részint a valóságban is léteztek, részint föl sem merül az olvasóban, hogy nem voltak részei a hajdani realitásnak.

Ennek ellenére Hász Róbert műve (amellett, hogy történelmi és – nem is csak nyomokban − család- és társadalmi regény is) vérbeli krimi: a gyilkosságok titokzatosak mindkét történetben, felderítésük nehéz és embert próbáló, tele tévutakkal és csapdákkal; a helyes megoldás csak a legvégén derül ki, amikor is megdöbbenést és meglepetést okoz; Fábián Marcell logikusan, következetesen, olykor ugyan hibákat vétve (és ettől még szimpatikusabbá és emberibbé válva) göngyölíti föl az eseteket. Mindkét regényben kellően érdekes és hajmeresztő a halálesetek módja és oka, a feszültség gondosan oszlik el a vaskos kötetekben, a figyelmet végig fenntartja az író, s mivel, ahogyan a klasszikus krimikben, ezekben a történetekben is mindent a főhős (a pandúrdetektív) szemszögéből látunk, az olvasó könnyedén azonosul a nyomozással és magával a nyomozóval.

Hász Róbert regénye mégis – amellett, hogy tökéletes krimi – valódi történelmi regény, amelyben a család-, a társadalmi, sőt, a lélektani és a fejlődésregény jellegzetességei is megfigyelhetők. Fábián Marcell személyes története, a felesége története, közös életük örömei és nehézségei, munkatársainak élete és sorsának alakulása lapról lapra mind jobban kibomlik az olvasó szeme előtt, amint a századforduló többnemzetiségű, a Balkán határvidékén fekvő kisvárosának társadalmi erővonalai is kirajzolódnak szép lassan. Megismerhetjük Marcell belső vívódásait, nyomon követhetjük jellemének formálódását, s közben képet kapunk a nemzetiségi feszültségekről, de az olyan nagy hatású jelenségekről is, mint a kivándorlás vagy az alkoholizmus.

Hász Róbert Fábián Marcell-történetei detektívregények, egyúttal színes tablók: a vidéki, kisvárosi Monarchia tablói. A fiatal zombori nyomozó mellett a korszak és a helyszín ugyancsak számot tarthat a főszereplő rangjára, hiszen mindkettő legalább olyan mértékben határozza meg a regényeket, mint Fábián Marcell – ami jelen sorok írójában csak fokozza a várakozást a harmadik kötet iránt, amely a Fábián Marcell-történeteket trilógiává bővíti, s amelynek, a szerző elmondása szerint, nem Zombor lesz az elsőszámú színtere, noha továbbra is maradunk a vidéki Monarchiában, és minden bizonnyal még többet megtudunk mindarról, ami semmiképpen sem „pusztán” krimi, s ezáltal az egész trilógia együttesen még színesebb tablóját nyújtja majd egy korszaknak (a századforduló Monarchiájának) és egy vidéknek (eme Monarchia peremterületeinek). Márpedig az effajta tablókat az ember nemcsak szívesen nézegeti, de örömmel el is merül bennük. 

A.Gergely András: Bezárt jövőink képtelen jelenei

Itt most két regény jelzés-értékű olvasatát idézem meg, melyekben az általam belátott disztópia a két kötet utópiájából fakad. S bár láthatóan sűrű romlásban van a világ, ilyet még kimondani sem szabadna, mert részint közhelyes – azáltal, hogy meghatározatlanról szól meghatározatlanokhoz, mégpedig a direkt jóváhagyás reményében –, de meg azért sem, mert nehogy már „úgy legyen”, ahogy mindenkinek csak ártalmára volna mindaz, ami romolhat…! Kortárs jövőképek között ez sem lenne ritkaság, de a spirituális képzetrétegek felé talán nem kellene elcsúsznia az értelmezhető világok megnevezésének. Mindeközben persze lapozgatok, ízlelgetek, belefogok regényolvasásba is nemegyszer, s valamiképpen az világlik elő a betűk közül, hogy nemjól van ez a világ, valahogyan nem mennek „úgy” (??hogy is??) „a dolgok”, s ami megy, az sem jófelé, hanem épp ellenünkre, a létünk ellen, a jövőnk ellen… Valahol talán alapvetően „az Ember ellen”…, s ezért is most már talán tényleg figyelnünk kell, jobban vigyáznunk, apró jelekre is érzékenyen. Eddig elnagyoltunk, „legyintettünk” ha a jövőről volt szó, egyes utópiákon mosolyogtunk, világvége-ígéreteken ironizáltunk. De az életképeknek meghirdetett utópiák és jövőtervezési attrakciók között egy új témakör árnyai vetülnek a fantázia-falra. S közelebbről kell immár látnunk őket! Már csak azért is, mert – közvetlen városregény-tapasztalat nyomán – a Végel Lászlótól kitartóan érkező felkiáltójelek és félelmek olyan vajdasági-bácskai magyar világot vesznek körül, mely már nyomokban is alig tartalmaz városi létbe gyökerezett értékeket, kisebbségi létbe formált mentalitásokat, közösségi öntudatba plántált élményközelséget. S ha a Temetetlen múltunk kötetéből a múlt örökségébe ágyazott sorsok esendősége szólal meg kirívóan, a Neoplanta oldalain pedig az esendő sorsok települési közösségbe ágyazódó hiányérzetei kelnek életre, akkor talán a városiságnak ez a térbeliségbe ékeltsége sem lehet idegen a szomszédos megfogalmazódásokban.

Most az önkiteljesítés érdekében két pusztítóan lehangoló kötetet „hoztam”. Pusztítóak annyiban, hogy bár „csak” regények, de bennük a reménytelen lét talán egyetlen reménye maga a reménykedés. Ami emellett pocsék, vagy pocsékba megy, az lehetne akár jó, kivételes, lehetséges, megnyerő is. Meg ami rázós, az is ébreszthetne derűre, figyelmeztethetne optimizmusra, fölhangolhatna jobb létre is – egy próbát megér alapon. De ha nem valami univerzális dimenziókban kódoljuk a kódok nélküli reménytelenségeket árasztó jövőképet, akkor nem lehet nem észrevenni a magyar délvidéken épülgető írói erődítmény-város-képzeteket, s a beléjük költöztetett optimistátlan jövőt. Mintha a várral csak csekélyke méretben büszkélkedő Szeged és környéke, a Duna és a Tisza sekélyedő vízszintje is azt sugallaná: erős vár a mi bizodalmunk, de az ember, ki mindezek között a legreményteljesebb, mégis afelé fordul, hogy kietlen bunkert, élhetetlen világot, magamagára szorított kényszereket építsen saját jövőjébe. Régente úgy mondták volna: utópia. Azután árnyaltabb lett a szó jelentése, s a lehetséges „optimalizált jó” képzete társult a mindig jelenvalónál elképzelhetőbb jobb jövőhöz. Ma meg az antiutópia, másképp szólva a disztópia fogalomköre fogadja be azt, ami a múltba tekint, de a jelen pusztulásának jövőből visszatekercselt aktualitását kívánja elfogadtatni.

Hász Róbert regénye,[1] az Ígéretföld már abban a lehetséges jövőben játszódik, melyben a bácskai táj és a szegedi térség hozzávetőlegesen minden határokon túli kvázi-közösség helyett van. Közösség helyett, mert ami van, az is tagolt és adaptív, jólviselkedő és méltánytalan, konvencionális és messze nem rugalmas, képviseletében pedig a Nagy Tanács, amely a magyar hatóságokkal kötött „Kontraktust”, amennyire lehet még emberiesség szándéka dacára is ellenfél a bent élő és migráns, másképpen gondolkodó és más örökséggel érkező számára, autoriter hatalom, mely belső ellentábor formálódását kényszerít ki a maga kíméletlen döntéseivel. S ami nem nyílik, az robban, ami rejtett volt, az láthatóvá válik, ami közös lehetett, az magánérdekűbe pottyan. Mindez a Sárgapor, a Nagy Förgeteg és a Nagy Összeomlás utáni évtized(ek) könyve. Regény, de utópiának túl közvetlenül személyes, és jövőképnek sem derűs. A „részvények, az árfolyamok”, „a régi világ véráramát képező” történések a múltbeli főszereplői, a 2050-es évek talán az eseménysor aktualitásai, a Nagy Bomba utáni tengeráradás az eseménysor előzményei, s a Misszió ellenőrei a jelentéshordozói. Hordozói egyben annak a képtelenségnek is, hogy az Enklávé önkormányzó és belterjes világát, a tengerár miatt elmenekült és ide települt hollandok egymilliós lakóközösségét az ENSZ méltányossági elvei szerint befolyásolják egy kicsit, s ennek képviseletében a hatméteres falakat megnyissák a be- vagy kitelepülők önkéntes közösségei előtt. Ugyanis nemcsak nem „közösségi” a döntés a település egyszer-s-mindenkori zártságáról, de egyenesen a városvezető hangadók imperatívusza, melynek ellenzői azonnal a kitaszítandó ellenségek, vitatói pedig megszégyeníteni való helybeliek lesznek.

Hász kötetének külsőségessége a kaotikus közlekedés szabályozottságára utal cím- és hátlapjával, előzékével is – ezt egyetlen szerkesztői „ajánló” kínálja kezünkbe ezekkel a sorokkal: „Lehet, hogy az Ígéretföld már a kert végi csalitosban van? Ne feledjük: a megvalósuló próféciák világában minden jóslatot, minden apró jelet gyanúperrel kell kezelnünk…”. Tanulsága közvetlen is: autók keresztül és kasul, ütközve és oszlopokba rendezetten is mind-mind egy önálló világ egyedi bunkerei, melyek jövés-menését nem a szigorúan ellenőrzött kapu és magasított fal jelzi csupán, de a megértés és türelem hiánya is: a jövetre éppúgy alkalmasan, mint a regény végi menekülés eszközeiként. Idegenként ülünk az érkezők között, s menekülőként távozunk a helyiek tömegével. A rendezett káosz életképei és uralmi-hatalmi-emberi élményhátterek víziói is már magukban kínálják a nem létező megoldást, melyben az elzárkózásra, a végső menekülésre, a menekülésbeni kiutak reményére keresnének lehetőséget, de nemigen lelik meg ezt. Enklávé ez, de a mindenkori és mindenholi enklávéknak megfelelően csakis azoknak „menedékhely”, akik ilyesmire vágynak vagy erre kényszerülnek. Bunker, melyben önmagára zártan lehet szabad és boldogtalan, aki függő és boldog volt valahol-valamikor. Múlt pedig nincs, csak a telepítés óta eltelt mikro-idő, mely makro-mindenséggé formálja magamagát.

Hász, aki Doroszlón született és a „délszláv háború” idején települt át Szegedre, talán „hozott anyagént” viszi tovább a korlátozott szabadság települési önkényének emlékeit, az erődként zárkózott közösség belső kíméletlenségét az önvédelem részeként, s a személyiség kitettségét e titkok és elhallgatások övezte világból. A könyv meghökkentő befejezése a többes talány, a kitettség és ellenőrzöttség közösségen belüli, misszióktól független állandóságát rejti. Felfedően rejti, de a „külsőként” közelítő indítás és a menekültként záró befejezés egyben a bentlét életképtelenségét is magába foglalja. Bunkerlét ez is, akár van mitől óvakodnia, akár szabadságot álmodhat a magas falakba. A délvidéki magyar prózahagyomány izgalmas kerülővel átívelt regényszerkezete azonban talán már az utópiák és antiutópiák határvonalán formálja a képzelt történés drámai jelenvalóságát.

Talán mesterkélt lenne a párhuzam a délvidéki magyar prózairodalomban a bezártság-fókuszó kötetek sorolásával, vagy azzal, amiképpen ezek a nyitás felé álmodozzák a maguk települési miliőjét, de innen szemlélve lehet, nem végtelen tévképzet a kortárs magyar prózairodalom talán egyik legjellemzőbb vonásának gondolni a céltudatos és kimért hatékonyságot, a „bemért” vagy megnevezhető fogyasztó kiválasztását, aki a szerző megkeres, megnevez, céloz, eltalál, s mint valami önirányító érzékelés-detektor, perfekt funkcionalitásával intézi el, hogy ne maradhass ki a megszóratásból. Egyenesen Neked címezi, akárki is vagy, s kiteljesíti, amire küldetése szól: földerít, elvitathatatlanná tesz, áthat, majd leterít. Később majd elszámol rólad, akár darabra, akár lelkületre, akár korszakra nézvést… Mindenestre már rabja vagy attól is, hogy értesültél, olvastad, felelős látomás részévé lettél.

Ilyen kötet Bene Zoltán könyve, az Áramszünet.[2] Intim városi miliőben megrajzolt világképe a jól ismert utópiák képzeleti zónájában keresi és találja meg olvasóját. Miközben végtelen idői mozgás ül a szövegfolyamon, az elbeszélő optikai pozíciója (önvallomásosan is) alig több, mint egy „kitudjahol” megmaradt „telep” magas védfalán belüli magányos lénypillanat. Olyan pillanat, melyben a 2030-ban kezdődő Áramszünet a totális állam totális informatikai diktatúrájának csődjével kecsegtet, ám megnyugtatóan indul az ismételhetetlen béke pillanatával, amikor tíz év szünet után mintegy újra „megjön az áram”, a túlélés kiismerhetetlen véletlensége egycsapásra nevet kap, a beletörődés nihiljének valamiért hirtelen vége szakad. De jól sejthetjük, nem tarthat ez akármeddig, mert a sansz nem lehet visszás eszköze az államokosságnak, a közös önvédelem céljának, a fölöslegesen megélt káosz letisztulásának. Évtizednyi vergődés, de nem egy városi lyukban vagy tanyai veremben, ahol hiánycikk a létezés kultúrája és kényelme, hanem valamiképpen a lehetséges táji tagoltság valamelyik zónájában. Sok ez és reménytelen. De ha utólag mégis elmesélhető, akkor mégsem volt talán végletesen pusztító…!

„Most minden, ami az Áramszünet előtt volt − hiányzik. Még a haragom is, a frusztrációm is. Úgy is fogalmazhatnék, honvággyal küzdök. Az erőszak, a viszály, a nélkülözés, a tengernyi gond és baj, amiben részünk volt, olykor elterelte a figyelmemet; a folyamatos életveszély idején nem mindig értem rá hazavágyni, de itt és most, a Falon belül nyugalom van, viszonylagos biztonság. Menten meg is erősödött bennem az epekedés. Abba a világba kívánkozom, amelyikhez tartozom. Csakhogy az a világ már nem létezik és soha többé nem

fog visszatérni. Akkor sem, ha a Földnek ezen a hatvanhárom négyzetkilométerén újra ég a villany, ismét szolgálja az embert a nyugati civilizáció legnagyobb vívmánya. És akkor sem, ha egyszer majd az egész bolygóra visszatér. Mert az én világom meghalt és oszladozó hullájának bűze elborít mindent. Nem állítom, hogy nem érdemelt pusztulást. Mert a szomorú igazság az, hogy nagyon is megérdemelte…” (9. oldal)

Kezdődik rögtön az élményképpel: izgalmasan bezárult városállam-képzet ez a szegedi táj. Meghatározott erődítmény-típusú magas falakkal és géppuskaállásokkal, meg persze olyasféle nettó katonai diktatúra-elemekkel, amelyek szinte beteljesítik az egykor Bibó István fölvázolta világkép-konstrukció hétköznapjait, hogy valaminő „végső élettapasztalat” fontosságának felismerése során eljusson az uchrónia antiutópikus világának empirikus mélysége és önigazolásra érett didaktikus tervszerűsége céljához.[3] Ez az uchrónia – vagyis az utópia térben nem létezhető világának párjaként az időben nem létezhető dolgokat lehetővé tevő fogalom – teljességgel kicseng Bene könyvéből, miközben épp ugyanazt a kortárs társadalmi tüneteket a végsőkig precizírozó életvilágot teszi drámaivá. Drámaivá, mert itt a létezés körei, haverságok, kapcsolatok, tevékenységek, közösségi létélmények, sörözés vagy focimeccs tévé-látványa olyan szituatív kihívásként válnak koncentrikussá, amit ennek mint állapotnak eredőiről végképp csak az emlékek képesek megőrizni. Vagyis az derül ki egyértelműen a textúra java részében, hogy a maradék emberiség kiszolgáltatottságának megvan, meg is volt az oka, miértje, eljárásrendje. Sőt, talán jövőtlen jövője is. Ennyiben szinte az első fejezet eleje is maga a helyi apokalipszis, jelen, kis-magyar-alföldi változatban.

A történet pedig mintegy szerkesztett magamagától is összeáll, hisz a szerzői én személyessége időnként az eltávolító többesbe és harmadik személybe kalandozik, a mérvadó szövegkörnyezet hangadó felütésként pedig a világvége-teóriák kedvenc hipotéziseibe pörög bele – maga is tükrözi, egyúttal generálja a társas és társadalmi káosz adott képtelenségeit. Ilyetén módon a könyv igencsak markáns alapkérdése, hogy a hétköznapok tartalom-nélküli odavetettségi élménye miként találkozhat a létezhetetlen hiányával, a társas csoportok közötti magányos túlélési küzdelem anarchiájával és a kallódó sorsok élményközeli kitettségével. Úgyannyira, hogy rögtön a felhangoló fejezetek hajnalán földerül egy prófétikusan derűtlen alak, bizonyos Bene Zoltán nevű, aki Spengler vészjósló alkonyának eljövetelét immár teljesedésbe menni látja a szegedi kisbolt huzatában. Aztán persze – hogy, hogynem – igaza lesz. Szinte írói képzeletű, filosz fajta ez a Bene, aki mindent mintha előre tudott volna… Aztán el-eltűnik ugyan, de a főhős (időnként maga-maga, időnként távoli egyed, máskor átérző szubjektum, megint máskor önironikus küzdő…) valamiféle vágyott-képzelt, szélmalomtalan, elmés és nemes Don Quijote de La Mancha lovag, aki vívja, ameddig bírja, de aztán vége lesz egyszer ennek a regénynek is…

Amiképpen a legtöbb utópia-szerző eredendően keserédes paródiájában ott lakozik valaminő remény a szeretet még lehetséges árnyalatainak megismerhetősége iránt, Bene nyitottsága és szeretete is itt bujkál a lapok közötti létfeltételekben, találkozásokban, párbeszédekben. Talán nem is lehet emberi hang nélkül még antiutópiát formálni sem… Ha (a szegedi bölcsészeti tónusból annak idején jókorát megkapott) Bibó Istvánnál is megvan az „egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia” a képzelt történelem múltbéli elrendezettségének másságáról, Bene regénykonstrukciójának alapkérdése is efelé megy talán: az időiségbe zárt térfosztottság mint alapélmény nem a civilizatorikus kibontakozás, hanem az anticivilizatorikus bebontakozás drámája lehet csupán. A város mint lőgyakorlati terep és erőszak-helyszín kicsit sok is néhol a regényben is (meg a mai köznapokban is)… – de szerencsére a vidék, a tanyák, a védhetetlen erődítmények még kitettebbek, ott az esélyek végképp csalókák vagy kihűltek. A térbejárás, a határjárás, az útkeresés mintegy végig folytonos. Menekülés van, elsőbb konkrét félelmes állapotoktól, aztán később is ugyanilyenektől, de már másutt, aztán újra, harmadjára, egyszóval állandósultan. De egyben valaminő „anomáliaként” is…

Bene Zoltán szereti Szegedet, s valószínűleg nem a pusztulatot, hanem a megszüntetve megőrzött emlékek Szegedét – az életképesét, a túlélni hivatottét, az értelmiségi, orvosi, iparosi, polgári-szecessziós szegediség maradék örökségét, és hangosan sír a már menthetetlenné ellenségesedett város élhetetlenségén, a helyi apokalipszis már nem is fenyegető, de bekövetkezett drámáján. Könyvében szinte tapintható közelségben ott a sokszínűség esélye mögötti érték, az értékmentés missziója, sokszor más témájú folyóirat-cikkeiben is ott ül a Palánk múltja és hagyatéka, a polgári Szeged cicomázottságának színpadias bája, az ölelő kapcsolatok serkentő légköre, a beszélgetőtársak méltósága, az elesettség elleni kiállás esélyessége – no meg nem ritkán a változott és változásba belerokkant embernélküliség végórája is. Mesteri képzet egy élő és maradék és romló jelenből a reménytelen jövő felé megtett szárnyaló útválasztás, a megtorpanás és visszatekintés, a „fájlokban megmaradt” feljegyzések elavultságot dokumentáló impresszió-sorozata, mely napló is meg esély-vetemény is a túléléshez. Ugyanakkor tagoló elem is, kontraszt is, „álombetét”-funkciójú jelenkép is a jövőben újraolvasva mindez, hiszen gyűlölhető a végállapot, miközben már a Szerző is részese a végnek, emlékezője a jövőnek, kortanúja a létezhetetlennek. Szelíd, mint mindig, s megértő, mint reméli minduntalan – de a nyilvános és közös, együttes és végletes helyzetromlás, az apokaliptikus lovasroham egész harsány győzedelmessége és polgárháborús fenekedettsége akkor is letaglózza, ha már vélhető túlélőként a menekültek között találja magát. Bene hangosan elsiratja az emberiség gyűlöletre ébredt légkörének tobzódását, a polgárháborús pusztulást, a világállapot miatti fenekedést, a gyorsan teret nyerő anarchia sodrásából jött gyalázatot, melynek nyomán már az is elsődleges kérdés marad, szóba áll-e bárki bárkivel, aki túlélő maradhatott. A túlélés ugyanis nem csupán a bizonytalanságok, de feltehetően a szerencsétlen bűnök eredménye is, az Áramszünetbe torkolló szüntelen tobzódás büntetése is. Mintegy biblikus utalásai, maguk a prófétálás-közeli, a megélt világvége-élmény, a biztos önfölszámolódás felé megtett út lépései, melyek a valódi közösségek kimúlásának pillanataitól már nem a lét értelmét keresik, hanem a gyászmenet tempójában a végső halotti tor értelmetlenségét hordozzák, szinte mindvégig a hagyaték fájlokban fennmaradt emberléptékű világot engedik kontrasztba kerülni. Már temetni sincs mit – hacsak nem az elaggott adathordozón megmaradt néhány palackposta-iratot, melyeknek hangot adva végül mégis ott dúl a regény margóin a kapaszkodás utolsó esélye, a híradás növényzöldje egy morális özönvíz utáni pillanatból, a „van Élet!” reménye – ha nem is másban, de a vergődés és haldoklás jövőképében. Bene a poszt-posztmodern védtelenségét és kitettségét a premodern írás konszolidált gesztusával, a szómágia bűvös eszközével teszi hangsúlyossá: most még lehet szólni, még van jelentése az értelmes beszédnek, de egyre kevésbé! Most még csak a világ java része pusztul, de a mi életterünk talán még megmenthető a kiszáradástól és préritűztől…, még lehet esélye a káosz kezelésének…, még reményt táplálhatunk az elbeszélő-főszereplő tónusában fölsejlő timid hatékonyságban, még néhány alkalmi emberi szó is akad a fegyverropogás és káosz perceiben. Csakhogy jóval kevesebb, mint értelme volna, s még kevesebb mint lehetne. Az első száztíz oldalon (néhány joviális baráti pacsit leszámítva, s a főszereplő-mesélő macskamentési gesztusát is ide értve) talán másfél mosolygós történés van, a többi fenyegető, viharos, fagyos, menekülős, zárlatos, világégéses…

A regény játékos „mi lett volna ha” kétes aktualitása és a „sok közül egy” időszerűsége egyúttal a hely adta optikai látószög kérdése is. A szegedi „belső táj”, s a Bene Zoltánt régóta foglalkoztató Szeged-környéki tanyavilág, egészen Halasig, Makóig vagy a Bácskáig…, erőteljesen a „valaminek történnie kell” közérzetével telített a kötetben. E „valami” azonban sosem az alapgondot megoldó, az áramellátást pótló, az emberi elfajulásokat és agresszivitást kikerülő változat, sajnos. Ennyiben a könyv súlyosan elriasztó, a közepén már a Boldog Vég esélyét keresed. Boldog persze nem lesz – itt és így nem is igen lehet, ha a népek harmóniái sem a múltban nem kerülhették el a disztópiák rémségeit, sem a lehetséges utópiákban nem hihetnek már igaz erővel. Talán ekként is van az, hogy bibliai tónusú nevek, hősök, szerepek kúsznak a tájba, a főszereplő Czeredi Hunor Gáborral és a kolléganő-szerelmestárs-üldözöttárs Kíra kettős történetével a kalandfilmek cseleihez méltó rémületsor kapcsolódik, melyet az „áram visszatértével” sem lehet már bölcseleti elgondolásokkal teljes jövőképpé bűvölni. Lehet még valaminő „Új Paradicsom” kora-civilizációs vágyképével még valamennyit képzelődni, de a Madách hangján szkeptikus elszámolás a bízva bízás mindmáig kevéske reményére ad okot. A régi(bb) civilizáció sem sikeres, sem kevésbé erőszakos nem volt, csak fogyasztóibb, ahhoz visszatérni nemcsak lehetetlen, de minek is. Gyakorlatias hit és hiteltelen gyakorlat közötti kalandozás kietlensége pontosan a tanyai lét, a kitettség esélyrontó mivolta miatt kínál csalfa látszatokat a túlélni remélőknek. Az epilógus hangja már inkább az elköszönésé, a mai apokalipszistól, a neo-Paradicsomtól, a társadalmi biztonságtól, a reményadó mindenkori antikvárius légkörtől. Ez a világ már nem a bölcseleté, s még kevésbé a sikeres civilizáció még sikeresebb fegyvereié.

A címszereplő (Áram)„szünet” – akár mint a mosolyban, a színházban, az iskolában is –, mindig valami és valami közötti átmeneti állapot. Valahogy folytatódik – majd. Sosem úgy már, mint addig. Poént nem lövünk le – de az áramnak vissza kell térnie, akár hogy mindez megírható legyen majd, akár hogy a jövőből visszatekintő történet keretet kapjon. Az „Összeomlás”, a „Nagy Romlás” adekvát jelzői – menekülések számossága és embercsoportok kínjai ide vagy oda – mindig a Közösség igényét foglalják magukba. Az „igaziét”, a vágyottét. Vagy akár csak a képzelhetőét is. Így volt-lehetett ez a messzi múltban, az Áramszünet előtt, s így marad talán a reménytelenségek és remények, a Menedék, az Új Világ Bölcsője idején is, az új évszázad új évtizedeinek delén is. Előttünk is, s utánunk mégannyira. Ami pedig mégsem, az majd kivárja a következő áramszünetet.

Addig meg…, hát…, írni kell. Legalább azt, ami van. Ha morális sci-fi, hát azt. Ha meg a szakralitás kísérlete, akkor úgy. Aztán úgyis szünet…! Legalább a következő regényig.

Hász Róbert ígéretföldi regénye és Bene Zoltán áramszünete a konstans ígéretek és krízisek bunkervalóságának, elsáncolt szabadságok esélytelenségének összképével derít reménykedésre. S ha már jobban vigyáznunk kellene és apró jelekre érzékenyen építgetnünk saját bunkeren túli világainkat, a világvége-ígéreteken épülő utópiák között is válogatnunk lenne érdemes. Életképek ironikus jövőtervezési ábrándjai között pedig immár közelebbről kell látnunk talán képzeleti horizontjainkon virágzó bunkervilágainkat… Még talán lehetséges. Ámbár sosem is biztos mindez. S lehet, nemcsak a Szeged-környéki puszták, a Duna és Tisza közti tájak lankái kínálják az erődített létek jövőjét. Ígéretföldek mindenütt lakoznak, társas közösségeik is mindenhol reményeket építenek. Amíg lehet. A kérdés nem is a lehetetlen jövő, hanem az, amikor már nem lehet teljesülése. S ennyiben ez a fenti köteteknek nem kérdése, hanem válasza is sajnos…

Egy békétlen kisváros a boldog békeidőkben

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja;
Fábián Marcell és a táncoló halál

Elsősorban a történelmi regények kedvelői ismerhetik jól Hász Róbert írót, aki, mielőtt krimiírásba fogott volna, jó pár kötettel jelentkezett, köztük olyan kiváló regényekkel, mint a honfoglalás-kori A künde, vagy a 18. században játszódó Vénusz vonulása. A különböző korszakok nem pusztán háttérként, hanem témaként is jelen vannak Hász regényeiben, így amikor – ahogy maga mondja egy interjúban – kipróbálta magát ebben a műfajban, a krimiben, ezt nyilván úgy tette, hogy ezúttal is fontosnak tartotta a történelmi kontextust, a korszakábrázolást. A szöveg tanúsága szerint a nagy és részletes kutatómunka ezeknél a munkáknál sem maradt el. Az így megszületett két kötet, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (2017), majd a 2019-ben megjelenő folytatás, a Fábián Marcell és a táncoló halál nem szokványos zsánerirodalom, valódi szépírói munka és teljesítmény.

A történelem nem pusztán keretezi vagy hitelesebbé teszi a történeteket, vagy egyfajta kapaszkodót nyújt az olvasónak, hanem tulajdonképpen önálló szereplő: Hász történelmi korokhoz fűződő szoros viszonyának újabb példája. Az 1900-as évek legelején játszódnak a történetek a történelmi Magyarország déli részén, Bácskában, a Zombor nevű kisvárosban, illetve annak peremvidékén.  (A táj egyébként Hász szülőföldje, a felbukkanó Doroszló nevű település konkrétan a szülőfaluja, mindez azonban nem jelent többet annál, mint hogy ezekhez a helyszínekhez jobban kötődik, jóllehet írásaiból tudható, hogy majd’ minden kárpát-medencei tájhoz és korhoz egyaránt szorosan kötődik.)

A regényekben a karakterek megteremtéséhez is komoly segítséget nyújt az a kortabló, melyet megrajzol és folyton frissít a szerző. A rövid leírásokkal, illetve a fontos, magyarázó attitűddel, de még éppen nem didaktikusan leírt közbevetésekkel egyértelműen nem csupán a cselekményt gördíti tovább, hanem a szereplők viselkedésre is magyarázatot ad. Az eseményekre és egymásra reflektáló, az egymással állandó – személyes vagy legalább gondolati interakcióban lévő – szereplők ábrázolása-bemutatása egy Hász-regényben elképzelhetetlen a kor és helyszín meghatározása nélkül. A történelem (és természetesen a színhely) így lesz önálló szereplő. A Fábián Marcell-kötetek ráadásul egy kisvilágot, egy fejlődő, gyarapodó, tehát mozgásban lévő, de eközben a stabilitást óvva őrző kisvárost is bemutatnak, éppen ebbe, a viszonylagos nyugalomba helyezi bele a bűnügyeket a szerző, hogy miközben a normálistól messze eltérő eseményeket értelmezteti a szereplőkkel, megmutassa a látszólagos béke közepette meglévő feszültségeket is. A regények erénye, hogy az emberábrázolásban, illetve a társadalmi és nemzetiségi (hisz Bácskában vagyunk, ahol vegyes az etnikai összetétel) csoportok megrajzolásában elfogultságtól mentes. Higgadt, és az iróniát is kiválóan használja. Egyedül épp a címszereplő, Fábián nyomozó karaktere kevésbé meghatározott, de üresnek nem nevezhető, sokkal inkább áttetszőnek, transzparensnek. Ez azonban nem okoz a regény olvasásakor diszkomfortérzetet, egyrészt mert értelmezhető ez az eljárás akként is, hogy Hász ezzel is meg kívánta erősíteni a nyomozói munkát végző tárgyilagosságát, másrészt a két szöveg első számú és folyton felbukkanó nyomozati szálának, cselekményének éppen Fábián Marcell önmeghatározása a témája: ő a saját eredetét, történetét, valóságát kutatja elsősorban, élete fő munkája ez. Nem tudhatom, de felteszem, hogy ez a két Hász Róbert-regény legkomolyabb írói iróniája: a mindenhez és mindenkihez közel kerülő, akár a gondolatokban is olvasni képes főhős egyedül önmagához nem tud közel kerülni. A (teljesen) megismerhető történet nélküli ember mások boldog és szomorú, kicsinyes vagy nagyszerű, tragikus és komikus történeteit kutatja, miközben leginkább a sajátját keresi.

A két regény, ahogy előbb már szó volt róla, egy kisváros és környéke zártnak tűnő közösségében játszódik. A századelő boldog békeidőnek nevezett korszakában, a harcok és a kiegyezés után, egy viszonylagosan normális (értsd: kilengések és kataklizmák nélküli) időszakban. Ugyanakkor az is megjelenik a könyv lapjain, hogy mindezek nem árnyék nélküliek. A kultúra fejlődésével szemben ott áll például a kitántorgás – mint ismert századfordulós –, illetve a szegénység – mint egyetemes – probléma. A színházi előadások és koncertek, a családi majálisok hátterében ott húzódik a létező adósrabszolgaság, az ebből következő tulajdonképpeni emberkereskedelem. Ezek feltárása, néven nevezése szintén Fábián Marcellre, a detektívre, illetve az eltérő habitusú, képességű, motiváltságú, de alapvetően kollegiálisan, néhol barátian viselkedő segítőkre (Milorád, Winter úr) vár. Ugyanilyen izgalmas téma a polgárosodásnak az a jellemzője, ami szintén megjelenik a regényekben, azaz, milyen nehéz, sok megpróbáltatással együtt járó dolog a társadalmi mobilitás. Ha az előbb azt írtam, nincsenek kataklizmák, akkor most pontosítanom kell: nagy, országos földindulások nincsenek, de ez nem jelenti azt, hogy a kisebb vagy nagyobb közösségeken belül (és között) ne volnának meg a sok esetben nyugodtan háborúnak nevezhető konfliktusokat is okozni képes feszültségek. Egy békétlen kisváros és környéke a boldog békeidőkben. Ebben az értelemben rokonítható Hász két könyve a skandináv krimikkel: a nyugalom és béke – ahogy erről már szó volt – csupán látszólagos benne.

Ha sorba vesszük – ahogy Boldog Zoltán egy recenziójában (történelem)tanári szempontból megtette – a regények mellékalakjait, az látható, hogy egy részük adatolhatóan valós. Ilyen például Gozsdu Elek író, a magyar irodalom kiemelkedő, de teljes mértékben soha el nem ismert elbeszélője, akivel kapcsolatban még arra is ügyel Hász, hogy a regényben levélíróként is megismerjük (Gozsdu írásművészetének talán legismertebb része az ún. Anna-levelek, vagy ha annyira nem ismert, a Fábián-regények miatt legalább szó esik róla). Gozsdu valóban volt Zomborban főügyész, a regényben megírt időben. Nála is nagyobb, rangosabb szereplő a második kötetben Jókai Mór, akivel tengerparti üdülése során találkozik a Fábián-házaspár. Rajtuk kívül számos egyéb alak is beazonosítható, a legizgalmasabb talán a Fábián nyomozó által előszeretettel alkalmazott új nyomozati eljárás, a daktiloszkópia magyar meghonosítójának, Pekáry Ferenc rendőrfőkapitány-helyettesnek az említése, akivel a regényben az ifjú vidéki nyomozó keres és talál is szakmai kapcsolatot.

„Szecessziós krimi”, mondja a két regényről a szerző egy, az Irodalmi Jelenben olvasható interjúban (készítette: Bene Zoltán), és ehhez azt is hozzáteszi, hogy ezért volt szükség a számos valós elemre a regényben. Mindez számomra abból a szempontból érdekes, hogy a regények nyelve viszont többé-kevésbé a jelenben maradt. Ebből következik, hogy bizonyos pontjain a szöveg egyensúlyozni kénytelen a modorosság határán, kivált a párbeszédeknél, különösen a főhős családi beszélgetéseinél érződik ez. Talán ez az a tét, a nyelvi szcenírozás, amit nem tett fel, vagy feltett, de nem játszott meg Hász, és ezzel a gesztussal egy inkább olvasóbarát eljárást preferált. Mindenesetre a szöveg működik, annak is köszönhetően, hogy az írásnak, mint mesterségbeli tudásnak a szerző messzemenően birtokában van.   

Tudom, hogy illene szólnom pár szót a két regény műfajáról is, konkrétabban arról, hogy krimiként milyenek a Fábián Marcell-könyvek, milyen típusú a nyomozó, milyen hatások érződnek a magán a regényeken, ment-e elébb a magyar irodalom krimi-része (feltéve, hogy utóbbi része az előbbinek…) és így tovább. Erről azonban érdemben nem nyilatkozhatom, mert bár mindig is fontosnak és elismerésre méltónak tartottam és tartom a jó zsánerirodalmat, a bűnügyi történetek önmagukban sosem érdekeltek. Azt is meg tudom magyarázni, hogy miért és hogyan. Esterházy írja a történésekről, hogy „nagyon kíváncsi vagyok: mi lesz. Tudom én: nem lesz semmi. De hátha. Vagyis nem is hátha: hanem hogyan nem lesz semmi. Hogyan jön ki, lesz kijőve ebből a játszmából? Hogyne, hogyne, vereségben, ám hogyan, milyen vereségben?” Én épp így vagyok egy nyomozással, főleg regényben. Akár tudom, akár nem, hogy mi lesz a végeredmény, összességében mindezt másodlagosnak látom.  És nem csak azért, mert nem egy fiktív történetből, egy krimiből fogom megtudni – sajnos – az ember gyarlóságára vonatkozó információkat, a bűn ezerféle formáját, fajtáját nem innen ismerhetem meg. Az viszont mindennél jobban érdekel, hogy ki hogyan észleli és fogalmazza meg az emberi nem együttélésének kihívásait, problémáit és katasztrófáit, az ezek felett való uralkodás (vö.: morál, törvények etc.) lehetőségeit. Hász Róbert Fábián Marcelljével lehet együtt haladni, a regények elbeszélőjét jó „hallgatni”, a borzalmas bűntények ellenére jó a regény tereiben olvasóként lenni. A már idézett életútinterjúban a szerző egyébként, kellően sejtelmesen, azt mondja, hogy készülődik, alakul egy új Fábián Marcell-kötet. Ha sormintaként gondolom el a megjelenéseket, akkor épp 2021-ben lett volna, azaz már rég esedékes ez a megjelenés. Én mindenesetre várom a folytatást, akárhol is fog játszódni, és akármennyire is tudom, hogy az igazság fog előbb-utóbb győzni, mert a hogyan, a milyen díszletek között, azaz a mód nagyon fontos.

Kortárs Kiadó, Budapest, 2017, Kortárs Kiadó, Budapest, 2019.