Skip to main content

Hász Róbert

prózaíró
szerkesztő

Az általános iskolát Doroszlón, a középiskolát (1985) Zomborban végzi. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének hallgatója. 1992 óta Magyarországon él. 1995-től a Tiszatáj prózaszerkesztője, 2011-től főszerkesztője. Szerepel a Varázsszobor (1990) és a Kapun kívül (1993) című antológiákban.

Kiadványok
Ádám és a gömbparadicsom
(Új Symposion. 1988. 7–8. sz., p. 34.)
Szerző
Az elmúlás krónikája
(Új Symposion. 1988/274–275.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Diogenész igazsága (Hász Róbert: Diogenész kertje)
Hász Róbert / Diogenész kertje
Szerző
Finis et principium. Hász Róbert Diogenész kertje címü regénye
Az időutazás metaforái. In. Vár Ucca Műhely. 2001/3.
Szerző
„Mondhatni: kibillentünk az időnkből” (Hász Róbert: Végvár)
Várunk. In. Élet és Irodalom. 2001. június 8.
Végvár isten háta mögött
Szerző
Balkáni, halálos időficam
Elolvasom
A géhás diadala. Hász Róbert: Végvár. 2001.
Szerző

A géhás diadala
Hász Róbert: Végvár
Tiszatáj könyvek, szeged, 2001.

Prológ: kérem, én még soha nem olvastam olyan regényt, amely képes vót vóna eligazítani a délvidék őrületeiben, nagy történeteiben, kis történeteiben. Kére-tik, írja már meg valaki.
"Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség / és szenvtelen, csak virtuózitás. / Bár munkában manapság nincs nemesség, / ez csupa munka, csupa faragás." Bizony ezt csikorogja Babits, amikor tőle szokatlan haraggal védelmezi a maga különös, a szonettre csak nála jellemző terheltségét (szonett-analógia: ha a szonett egy általános egységét vesszük - pl. Tóth Árpád, Kosztolányi netalántán Shakespeare -, úgy a szonett könnyű villásreggeli keksszel, vékony sajtszeletekkel, citromos teával, Babitsnál a szonett vad, késő délelőtti disznótoros, benne a malac visítása, sülő zsír bűze, a hentes izzadság- és alkoholszaga, és az is, ahogyan a vörösre pirult hurkabőr roppan a fog alatt), egyszóval ezt védelmezte Babits oly vérmesen, csodálkozást váltva ki merev inú szonettjeivel is, az önvédelem megváltoztathatatlan stílusjegyeibe öltöztetett gőggel is.
Gőg és irodalom. Milyen szépek ezek együtt. Ha valaki szegény olvasó valamit nem ért, valamibe belefárad, azonnal ő a hülye, a műveletlen, jó esetben. Rossz esetben ostoba, gonosz és fejlődésképtelen.
Megjegyzem, szó nincs arról, hogy Hász csupa virtuozitás. Csak a példa kedvéért hoztam elő. És arról sincs szó, hogy Babits volna csupa. Ezt ő mondta magáról, miután a rá vonatkozó kritikából ezt még elfogadhatónak ítélte. Hogy ő egy zseni, stílbajnok, egy olimposzi poeta ductus. Azt még felérik ésszel ezek a barmok, hogy csupa virtuozitás vagyok, de azt már nem, milyen súlyos tartalmakat hordoznak a gondolataim, a teljes világ teljes tehermennyisége felnyomva a szonettemre. És a bajok itt kezdődnek, amikor egy íróféle kezdi hordozni énekelve a világ valamennyi terhét, és nem csak hordani énekelve, de a hittel, ő meg is oldja.
No. Ettől kezdve nincs tovább súlykorlát. Egy tehervonatnyi reputáció esztétikában, egy szerelvénynyi a relevalancialitás mélységben és magasságban. Se korlát, se határ, se ép ész. Amikor egy író a saját súlyos gondolatait, annak felfedezetlenségét, kidolgozatlanságát kéri számon a olvasón, a kritikán, a rendszerbe fogaskerék esett, illő és időszerű ráküldeni a géemkát.
Író ne írj, mondja Spiró György folytatva a szerbantali gondolatot. Készülj néha. Töltekezz néha. Állj meg néha. Ez író esetében botorul hangzik, ellentmond az isteni parancsolatnak, írónak írni erény, szünetelni bűn, az élet rövid, a megírni való rengeteg, de hogy jobban ír némi szünetet követően, ez olyan paradoxia, amely már nincs sehol lefektetve. Ez egy következő dimenzió. Talán.
*
Nézzük Hászt. Ha írja, mit.
Egy mondat a második oldalról: "A politúrozott szekrény előtt, a bordó-vörös perzsaszőnyeg fehér szegényén belül, a szőnyeg virágos mintáin álltak, vagy inkább terpeszkedtek az öblös, halványrózsaszín kárpittal bevont karszékek, és a szoba közepén, nem túl távol, de nem is nagyon közel a karszékekhez a teázóasztalka, melynek lábai oly kecses eleganciával futottak le a bolyhos szőnyegig, hogy úgy tűnt, mintha az egész asztal lábujjhegyen állna."
Kérdések: kell-e tudnom valamit Hászról? Kellene, őszintén megvallva, kötelező volna, mert az efféle szerkezetű mondatok könnyen elriasztanak a pörgősebb tempójú mindennapokban a további olvasástól. Mit tesz ilyenkor a rutinos olvasó? Belenéz a fülszövegbe, megnézi, mit tud meg az íróról, mivel izgassa föl magát. Némely olvasók egyenesen fölizgatják magukat, ha valami prózaszerű létlírával akadnak össze, és a prózaszerű létlíra egymagában nem izgatja föl, ezt pontosabban úgy fogalmaznám, hogy könnyebben legyen érthető, nemakarom lyba előtt az ember lenyom egy vadító vodkát, vagy belök egy vadító keletnémet pornókazettát a párna alá.
Az első fülszöveg szerint két Hász-könyv jelent meg.
1. Szalmakutyák szigete, 2. Diogenész kertje. Ismerem, nem ismerem, nem árulom el. Fölötte részlet a regényből, katonai viszonyok, katonai egek, nem izgat. A hátsó borítón a kiadó kötetei, ebből elégedetten állapíthatjuk meg, az egyik kötet ennél a kiadónál jött ki, tehát az írónak van kiadója, ami azt jelenti, nyilván sikeres volt az előző, ha bevállalta újra. Ez jó. Az írónak legyen kiadója, aki tanácsokkal látja el, hogyan tovább, melyik úton. Az író számolhat a gazdasági racionalitás földön járó segedelmére. Ez is jó. Irodalmár könnyen elszáll - és az se rossz, ha nem tudja minden nap, miféle fantázianyúzó történet is a mindennapok kínja. Mindez kiderül a fülszövegből. De az, hogy kicsoda, micsoda, ne adja isten, hány éves, ilyes támpontok nincsenek. Fotó sincs.
Megállapítom, az olvasó nincs kiszolgálva.
Mi van, ha női olvasó vagyok, akit egy sikerült portré vásárlásra késztet? Állok ott - női olvasó - meredek a portréra, végigfut rajtam, ami egy női olvasón végig tud. Combom megremeg. Veszek hatot nyomban, minden barátnőmnek egyet. Karácsonyra. Akkor hát mi a megfejtés? Vagy egy nagyon nagy író, aki hömpölyög a köztudatban, az olvasók egymást tiporják, író, aki elkerülte a figyelmemet, ez esetben a helyzet még szomorúbb, pótolhatok szégyenkezve, kulloghatok az irodalmi front után újra, mint már annyiszor.
Hirtelen segedelem nélkül maradunk az adott kereteken belül, a történet, a stílus (pl. Kardos G. Györgyöt sem ismertem, amikor könyvtáram felét lepofozta Avraham Bogatir hét napjával, mégis milyen jól elvagyunk azóta is, pedig nemhogy portré nem volt a kötetben, de még borítója is alig. Lehetőleg ilyenfélére számolok, amikor ismeretlen írót nyitok). Az persze nehézség "stílügyben", hogy egy többszörösen összetett mondatban kétszer billent a szövegen: "álltak, vagy inkább terpeszkedtek", "nem túl távol, de nem is nagyon közel". Ám a nehézkedés ellenére: föl a fejjel.
*
Istentelenül titokzatos ügy. Ezek a nevek is, hogy miért, mi a mélyebb értelme, ha nem értem meg a mélyebb értelmét, ha szimplán csak érteni szeretném, miről szól az anyag. Mi az istenről szól ez az anyag? Mi van itt elrejtve, ami képtelen áttörni egyszerű kis elmémen? Kik ezek a családregényben? És mit csinálnak? Mire a misztifikáció? Mit kell gondolnom közben, mire kell figyelnem? A regény közepe vidékén nagyon rosszul vagyok. Minden megteszek annak érdekében, hogy értsem a mozgást, a beóvakodó lírát, valamerre lássak a direkt füstködben, legyek, ne, hogy sehol ne legyek, csak egy lökött olvasó, aki nem talál magának jobb szórakozást.
Az olvasó egyik darabkája, nevesítve: mazochizmus. Azt mondja: nem találod a lényeget? Belőled hiányzik valami. Az önéletrajzi elemek köthetők volnának, de leáll. A szöveg családregényformát preferál elsőként, valami irtóztatóan nyakatekert ezoterikus maszlag mentén, az oka nem derül ki. Azután úgy viselkedik, mint valami zavaros bűnügyi regény, nem tudni, ki kicsoda, mit mér tesz, mér nem.
Itt szün. Három hónap szün. Hátha valami újra ráindít.
*
(2001. dec.) Mint közismert, a stílus az ember.
"Lefagynak a mogyorói ebben a nyári hacukában." 36. o.
"Miért, mi fog velem történni? [...] Meg fogják rohanni az emlékei. Úgyszólván hátba támadja a saját múltja. A legváratlanabb időben és helyzetekben. Nem tud rájuk fölkészülni, és elmenekülni sem tud előlük. Szembe kell velük néznie, és várni, amíg megtorpant, szubjektív ideje újra elindul." 88. o.
"Úgy éreztem, szüntelen beszédjükkel, nyirkos érintéseikkel és simogatásaikkal éppen azt igyekeznek megakadályozni, amire a leginkább vágytam, hogy csendes magányomban ne hagyjam kifakulni anyám emlékét, hogy meleg színei árnyalatnyit se kopjanak meg bennem, előhívjam újra meg újra, életben tartva a mintát, amit magamban őriztem róla." 112. o.
*
Borzasztó, mint a repülő malomkő, jut eszembe a korom, amikor azt látom, "A szerző a könyv írása idején az NKÖM Hajnóczy Péter-ösztöndíjasa volt". És azt gondolom, a szelekciós életbe bele, én már soha nem kapok semmiféle ösztöndíjat, hogy legyen egy szelekciós évem, hogy a szelekciós év alatt egy szelekciós regényt összehozzak anélkül, hogy a szelekciós forint ne destruálná mindennapjaimat. Ha eddig nem kaptam ösztöndíjat, hogy lefedjen egy árva évecskét, eztán nyilván még inkább nem kapok. ("Nő akarok lenni! Ösztöndíjas nő a kortárs magyar irodalomban!" - kiáltotta a jó Szervác, amikor közös nőismerősünket elgázolta a szeretője kurátolta ösztöndíj.)
Ha kapnék, kiderülne fehéren-feketén mindaz a sok nagy és jó, amit feltételezek magamról, érvénytelen és hamis szentimentálizmus (az ember különösen vékony és különösen vastag napjain úgy gondol magára, hogy összekavarodik a jóistennel, irodalmárnak ez nem túl bonyolult feladat, különösen nem, ha stílben alapjáraton is összetéveszti magát az elegántos magyarvándorral). Annak is a leszálló ága. A nettó nyolcvan felét - rendes ösztöndíjban gondolkodom - odaadnám az asszonynak, hogy befogjam a száját, a másik negyvennel a Csendes forgalmán javítanék, ülnék mosolyogva, hülyeségeket beszélnék, hajtanám a legyeket, örülnék, ha meleg van, örülnék, ha hideg. Egy évbe beleférne mindkét variáns, örülnék az életnek, nemhogy regényekkel rongálnám az irodalom ezoterikus géhásokkal díszített karácsonyfáját. Ha volna ösztöndíj, ami nincs, azonnal manifesztálódna ugyanis az élet kettős iránya, annak stíl- és esztétikai pusztulátumai.
Azután arra gondolok, könnyen meglehet, a cáfolhatatlan tény a kuratóriumok végtelen humanizmusát sugározza felém, és kiváló emberismeretüket bizonyítja. Ők tudják, ha volna egy laza évem, végzetes rombolást okozna. Annak a kisrealista magyarnak, akinek ötven rohadt éven át nem volt ajándékpénze, az ilyen pszichéjét az ötvenedikben bizony farbillenti a feltételezett összeg, azt képzeli nyomban, ezzel megvásárolta őt a hatalom, talán szolgálnia kellene ezt, azt vagy amazt.
*
A stílus maga az asszony.
Az ebédlőasztalnál minden kiderül. Minden a világon. Ott már nem lehet hazudozni, mert a service, a magára felpödört szalvéta hanyagsága, a halovány foltocska a villa nyelén, az asszony szeme villantása elárul mindent. És a konyhában is kiderül minden. Mi miből készült. Egy-két percre megtéveszthető az ebédlőasztalnál ülő vendég a kockalevessel, a fagyasztott pulykacombbal, a bolti mártással, de három és fél hónapra nem téveszthető meg. Szegény jó Császár István írta egyszer, hogy a szerencsés íróba fönt bedobják a témát, alul kipotyog belőle az irály. Nem gondolkodik, nem szerencsétlenkedik, hogy előzetes magyarázatokkal könnyítse a kérdezők dolgát, egy másodperccel sem fektet bele több munkát, mint az kötelező, lazára veszi, később még lazábbra. Majd rábukik a bölcsészkar, telekönnyezi a telekönnyezendő kendőt, a géhás meg ebédel vastagon.
Szomorú.
*
Vajh, miért KGGy? Tán csak nem azért, mert a katonaregény etalonja, a 0 kilométerkő, mintha ott meg volna határozva? Azért nem Hašek, mert a Švejket mégse hasonlítsuk egy stílben, vonalvezetésben, a lélek érzékenységében szöveget szabó literátorhoz.

 

Epilóg: kérem, én még soha nem olvastam olyan regényt, amely képes volna eligazítani a délvidék őrületeiben, nagy történeteiben, kis történeteiben. Kéretik, írja már meg valaki. Ha valaki beköszön, mint Livius, a római aranykor krónikása, akkor mégis mi az istenre számoljon az ember, aki vár az összefoglaló regényre, mint valami történetjellegű építményre. A géhás - gazdasági hivatal - titkai megvannak. Titkot nem kérek többet. Irodalomnak álcázott titkot főleg nem.

YU-szelet misztikus aszpikban (Hász Róbert: Végvár)
Elolvasom
„Néha a leghétköznapibb ajtók is más világokra nyílnak” (Hász Róbert prózája)
Szerző

„Néha a leghétköznapibb ajtók is más világokra nyílnak”

Hász Róbert prózája

 

A racionalitás és irracionalitás kettősségéből, a kulturális emlékezet és a fikció világából teremtődik Hász Róbert prózája, melynek sokszínűsége, izgalmas cselekményvezetése, formai pontossága és játékossága lehetővé teszik, hogy olvasójuk egyszersmind esztétikai élményben, kulturális szórakozásban részesüljön. Eddig megjelent három kötete (A szalmakutyák szigete, Diogenész kertje, Végvár) a mai fiatal nemzedék írásai közül is kiemelkednek egységet idéző sokszínűségükkel, intertextuális, interkulturális mozgásaikkal, s nem utolsósorban olyan lendületes írástechnikájukkal, mely lehetővé teszi a befogadó legaktívabb közreműködését az imaginárius világ páros megteremtésében.

(Világok) Az elpusztult világok, letűnt kultúrák emlékezetbeli újrateremtődése és továbbélése jellemzi Hász Róbert első novelláskötetét, A szalmakutyák szigetét. A hat novellát tartalmazó kötet szinte a kezdettől napjainkig öleli fel az emberiség nagy kulturális korszakait, azok racionális és irracionális vonásait, miközben megmutatja a belévetett ember esendőségét, ugyanakkor hatalmát is. A kultúrákon átívelő sors, a megírt és megíratlan valóság és valóságon túli világ egyszerre szervezőelvei a finom műgonddal elkészített szövegeknek, melyek beszélői a legkülönbözőbb emberalakoknak kölcsönzik arcukat és hangjukat, feloldva ezzel a múlt némaságát. Az elmúlt idők az élet rejtelmeiről, problémáiról szólnak, kidomborítva a legégetőbb kérdéseket, a legtitokzatosabb talányokat, melyek valaha problémaként merülhettek fel. Beszél az álmokról, a nyelv teremtő erejéről, a teremtés talányáról, a háború irtózatáról, magáról az élet értelméről, a gonoszról, az emberi akaratról, hitről, illetve mindezek végéről, az eljövendőről, s ezzel együtt a felhalmozódott tudás továbbörökítésének lehetőségéről.

A novelláskötet az idő egyenes vonalúságát választva indul el az arab ősidőktől, majd sorra kerül a zsidó világ, az ókori görögök, az ókori rómaiak és az őskeresztények, majd a keresztény kultúra középkori szörnyűségei, az inkvizíció ideje, végül napjaink tudásának örökhagyója, a legújabb kor régésze. A különböző korok örökül hagyott problémáira kívánnak mintegy apokrif iratként felelni a szövegek, kibogozhatunk belőlük valami más, valami egészen új magyarázatot, talán éppen azt, ami eddig a könyvekből kimaradt, ami a jelenségek mögött húzódott meg, vagy amit soha nem értettünk. Válaszkísérletek lehetnek ezek a szövegek azokra a kérdésekre, amelyeket mi magunk teszünk fel nekik, a tudomány és kultúra útvesztőiben azokat az ösvényeket választják, melyeket ritkán taposott még más láb, így újrateremtve a régmúlt kérdéseit, közel hozzák azokat a jelenkor kérdező horizontjához.

A legtávolabbi, meghatározhatatlan pontról indulva a gondolkodás önmagáért valóságával találkozhatunk az első novellában, Az álmok öreg mágusában. E meghatározó – s Hász Róbert későbbi műveiben is központi helyet elfoglaló – toposz az álom, Al-Mahmatall, az öreg mágus napok, sőt évek óta tartó gondolkodásának központja. Az álmok titkát kutatja, születésük helyét, mibenlétüket, okukat: “Al-Mahmatall az álmokat kutatta. De nem pusztán az álmok egyoldalú, felszínes kérdéskörét, amely a jelentésükre vonatkozik, hanem a tágabb, bonyolultabb összefüggéseket. A gondolkodókat három alapkérdés foglalkoztatta: a Világ mint az embert körülvevő anyagok összessége; az Ember mint a gondolkodó anyag; és az Álom mint a mindenség harmadik, független összetevője, az ember uralma alól kiszabadult, önállósult gondolat.” Al-Mahmatall, a probléma őrzője, a Gondolat napszámosa éppen e tudásából él, hiszen mágikus erejével, a gondolatok ismeretével képes csodákat tenni: egyik falubeli útján egy beteg kislány meggyógyítására vállalkozik. Kezével ki tudja tapintani a gondolatok helyét, majd behatolni közéjük, bolyongani az ösvényeken, mígnem el nem jut a forrásig, ahol az erő lakozik. A múlt e csodatévő embere arra vállalkozik, amire nem vállalkozhattak azóta sem lélekbúvárok, sem orvosok, ám az idő szakadéka oly hatalmas a mágus ideje és a mi időnk között, hogy képesek vagyunk elfogadni, legalább az imagináció világán belül, hogy létezett ilyen tudás, valaha az ember rendelkezhetett megmagyarázhatatlan képességekkel.

Al-Mahmatall a kislányt gyógyítva olyan ismeretlen akadályba ütközik, amilyet eddig még nem tapasztalt: a beteg gyerek akarata szembeszegül az ő akaratával, nem hajlik meg előtte, tiltakozik az ellen, ami jó lenne számára. Így az öreg mellékösvények bejárására kényszerül, mígnem rátalál egy végtelen térre, melynek sehol sincs fala, elágazása – s így sehol sincs kijárata. Majd a felismerés, hogy az álmok birodalmába került, oly örömmel tölti el, hogy emellett elhalványul bánata afölött, hogy ezt a hatalmas felfedezést már soha többé nem tudja senkinek elmondani. Az álmok birodalmát aki egyszer felfedezi, soha többé nem talál onnan kiutat, az irracionalitás világa nem építhető fel azzal a renddel, ami a gondolatoknál még megengedett volt.

Hasonlóan irracionális világ tárul elénk A bizonyosság című novellában is, melyben Ezékiel tanítványa újraírja, vagy legalábbis újraértelmezi Ezekiel könyvét. A mester látomása korrigálásra szorul, az eredeti Írás így elveszíti bizonyosság-erejét, holott létezik a bizonyosság, csak egészen más minőségben. A látomás, ahogyan az ifjú tanítvány leírja, továbbra is az Úr dicsősége nevet kapja, ám a hatalmas járművekben és az Úr angyalainak nevezett személyekben egészen másra ismerhetünk. A titokzatos templom méreteit a tanítvánnyal leírató idegenek sokkal inkább hasonlítanak földönkívüliekre, mint angyalokra, a bizonyosság pedig nem más, mint egy kis fémkocka, talán egy adó-vevő, melyet a templom alapzatába helyezve a hely megjelöltetik, s így újra megtalálhatóvá válik. Ezékiel tévedése még egy ponton nyilvánvaló: nemcsak hogy pontatlanul írja le a jelenést, hanem azt is állítja, hogy mindez már fogságuk idején történt, amikor az Úr őt megszólította, s bizonyosságot tett arról, hogy nem hagyta el választott népét. Az újraírt szöveg, az újraértelmezett Írás valóban apokrifként jelenik meg, leleplező szándékát sem takarva. Ám ugyanúgy csupán egy írásról van szó, s nem tudhatjuk, hogy mely bizonyosság válik valóban meggyőzővé, avagy a két értelmezés már valóban két különböző világ bizonyosságait szolgáltatná-e.

Az elbizonytalanodás és vallomástevés kényszere szervezi a következő novella, az Elmondom, én Lüsziaszom, teneked beszélőjének gondolatmenetét. A levélstílusban megírt mű elbeszélője egy Nikiász nevű katona, aki akarva-akaratlanul belecsöppent a szürakuszaiak elleni háborúba, holott ő – néhány barátjával – a béke pártján állt. Cselekedeteik jórészt félreértelmezésen alapulnak: nem veszik észre, hogy Athén igényli a háborút, az ifjak dicsőségre vágynak, s erről az útról nem lehet őket letéríteni sem szép szóval, sem csellel. Szókratész, a szavak mestere lesz szövetségese, ám a szavakkal nem lehet meggyőzni az embereket, még akkor sem, ha talán értenék is azok értelmét, s talán el is fogadják azokat. A rosszul értelmezett s rosszul kivitelezett szándékok mögött éppen a megértés hiánya lappang, egymás nem vagy félreismerése, mely így ahhoz a borzalomhoz, a háborúhoz vezethet, melyet senki sem akarhat sem önszántából, sem saját dicsőségére. Ám az embernek megadatott a szabad választás lehetősége, terhe, így valóban önmaga az csupán, aki dönteni tud, még akkor is, ha az erkölcsi törvényeknek ellentmondó döntés születik.

A Johannan az örök jegyzetelő novellája, ő az, aki leírja a dolgokat úgy, ahogy vannak, ahogyan azok megtörténtek. A nagyravágyó Paulus mellett a szóhoz és az emberhez való hűsége még inkább kitűnik, hiszen Paulus kiforgatja Jézus szavait, saját hasznára fordítja azokat, éppúgy, mint ahogyan a római törvényszék is teszi. Johannan minderre emlékszik, amikor egy titokzatos idegen megmenti, majd meglátogatja kunyhójában, a világ végén, s azt kéri tőle, hogy írjon le mindent, amit ő mond, hiszen képes lesz rá. A Rabbinak nevezett idegen e hitvallást teszi önmagáról: “Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég; semmi sem létezik az én tudtomon kívül, mert én láttam az Elsőt, és látni fogom az Utolsót is. Azért jöttem, hogy tudtodra adjam a dolgokat, amik vannak, és amik történni fognak. Írd meg ezeket, de ne a mának és ne a holnapnak. Úgy írd meg, hogy bárki olvassa, de senki se értse mindaddig, amíg el nem jön az értelem ideje, és mondataid világítani fognak majd a sötétségben.” Így a novella folyamában új szöveg teremtődik, az írnok Johannan írja mindazt, amit írni kell, ám amit nem ért, s súlyos teherként nehezedik rá a reménytelensége, s eddigi hűsége lázadássá változik, s már nem is tudja, ki ellen: “Akkor mondd meg! – csapott Johannan az asztalra – Mondd meg, mi értelme ennek az egész kócerájnak a Földön! Van egyáltalán értelme? Az idegen lehajtotta a fejét, sóhajtott, majd így szólt: – Biztosan van, Johannan. Johannan a könnyeivel küszködött. – Tehát még te sem… még te sem tudod? Az idegen átnyúlt az asztalon, és hófehér kezét Johannan karjára tette. – Annyit tudok, hogy neked van igazad, Johannan, nem a világnak. De a világ nem is azért lett teremtve, hogy igaza legyen.” Az elbizonytalanodás s a belőle fakadó magányosság még erőteljesebbé vált, s Johannan és minden más ember vállára rakta a súlyos terhet, hogy mégis végig kell csinálni mindezt, még akkor is, ha nem látja értelmét, csak a kérdést tudja, ám válasz sohasem létezhet a kérdésre, csupán abban az utolsó pillanatban, amikor mindaz érthetővé válik, amiről Johannan ír. S ezen írásban marad fenn Johannan neve is, mely mintegy (rész)értelme lehet mindazon földi keserveknek, melyeket eddig el kellett szenvednie: “De a te neved csendben marad meg, utolsó fejezetében a Könyvnek”. S Johannan írása így válik apokalipszissé, maga a novella pedig az apokalipszis apokrifjévé, megszentelés nélkül hirdeti mindazt, míg amaz érthetetlensége és értelmezhetetlensége ellenére is kivívta magának a kanonikus jogot.

Kevésbé kánonba illő a könyv következő története, mely a Marius testvér ördöge címet viseli. A kereszténység tanait kiforgató, annak nevében gyilkoló Torquato atya sajátságos módon értelmezi a vallást s a Gonosz jelenlétét, mígnem össze nem találkozik Bayard gróffal, régi ismerősével, akinél tanítványával, Mariusszal együtt egy éppen soron következő kivégzésre igyekezvén megszáll. Az írás súlyos félreértelmezése és a bűnöknek e félreértelmezett írással való takarása oly bűnhődést von maga után, amilyenre Torquato valóban nem számított. Az atya aláír egy szerződést, vállalja, hogy bebizonyítja a Gonosz létezését, ezért bűvös eszközeivel megidézi, s így – elviszi az ördög. A megszeppent Marius borzongva tapasztalja, hogy az ördög nem más, mint vendéglátójuk, Bayard gróf, aki különös alkut ajánl fel: “van lehetőség arra, hogy jobbá tegyük a világot, Marius! Van rá lehetőség, csak akarni kell. Itt van most szükség az akaratra, amelyet Isten nektek is megadott! Ha akarod, jobbá tehetjük a világot, mert én rendelkezem azzal a tudással, amellyel kivezethetjük az emberiséget abból a posványból, amelybe lesüllyedt!…” Ismét két lehetőség kerül egymással szembe, s csak az egyiket lehet választani: vagy Istent fogadja el – s akkor eltávoztatja magától a sátáni kísértést –, vagy elhiszi, amit Bayard mond, hiszen Istentől mindeddig semmilyen jelet nem kapott, s akkor az ismeretlennel kell szembenéznie. Marius nem bírja elviselni a felelősség óriási súlyát, döntésében a kényelmesebb utat választja, hiszen: “az elhatározást közvetlenül megelőző pillanatban az ember mindig egyedül dönt. Ezért is olyan magányos lélek az ember.” Marius lemond az óriási lehetőségről, mellyel akár az emberiség megmentője, de legalább jótevője lehetett volna, s mindezt azért, mert amiben eddig élt, amit eddig olvasott, oly nagy erővel nehezedett rá, hogy nem volt képes, s talán nem is akart tőle megszabadulni: “Döntöttem. Menjen csak minden úgy, ahogy eddig ment. Valami értelme ennek is kell, hogy legyen…” Ám nem számol az emberi akarattal, ami meg tudja változtatni, s a lehetséges világok valamelyikébe képes terelni a sorsot, legyen az akár jó, akár rossz.

Az emberi akarat alakító hatalma szervezi a kötet címadó novellájának, A Szalmakutyák szigetének szövegvilágát. A XX. század végi jelenben játszódó történet egyszerre fogja át mindazokat a korokat, melyek az eddigi művek idejéül s teréül szolgáltak, amennyiben a régészet tudományán keresztül fel-felvillan a korábbi idők üzenete. A fiatal házaspár a feleség korábbi kollégájának, az öreg Hjalmar Maasterniknek a kérésére egy lakatlan szigetre utazik, ahol különös élményben lesz részük. Az öreg régész felfedezett egy időkaput, illetve egy üzenetet, mely mintegy kulcsként szolgálhat az idő áramlásának megértéséhez: három fénykutyát fedez fel egy barlangban, egy ülőt, egy fekvőt és egy futót. Rájön arra, hogy ezek a kutyák a Föld különböző korszakait jelképezik: a fekvő, lusta tekintetű az előző, már letűnt ciklust, a futó kutya alakja korunk őrült rohanását mutatja, míg a nyugodtan ülő az eljövendő bölcs kor hírnöke. Jelenlegi globális ciklusunk a végéhez közeledik, s a tudós feladata ez esetben nem más, mint átmenekíteni mindent jelenlegi ciklusunk kultúrájából. Ezért óriási könyvtárat hordott össze a föld alatti barlangrendszerben, minden könyv megtalálható benne, s ábécéskönyveket is mellékelt hozzájuk, hogy használhatók is legyenek e könyvek a jövő embere számára. A felhalmozott könyvek összessége a kultúrák egymásmellettiségének szimbóluma, ahol megfér egymás mellett minden vallás, minden politikai irányzat, minden nyelv, ahol csupán a harmónia uralkodik, s a bölcs utódokra van bízva, hogyan tudják felhasználni az ajándékba kapott, átmenekített tudást.

Hász Róbert novelláskötete is a kulturális emlékezet és az ebből teremtődő imaginárius játék harmonikus szelete, melyben a szavak továbbélése s könyv formában való manifesztációja biztosítja a halhatatlanságot, s az imagináció keretein belül is felkerül arra a polcra, mely az utódoknak örökül hagyandó.

(Kövek) Mintegy A Szalmakutyák szigetének továbbvivője Hász Róbert első regénye, a Diogenész kertje. A XX. század végének Magyarországán játszódó történet főhőse maga az elbeszélő, egy Jugoszláviából menekült író, aki bár otthonra nem, albérletre talált a déli nagyvárosban. A keretes szerkezetű mű első oldalain már minden megtörtént, így maga a regényfolyam egy visszaemlékezés, mintegy értelmezése annak az útnak, melyen a főhős városszéli lakásából eljutott egy másik világba.

Az új város új ismerősei más-más létet kínálnak föl, más világok lehetőségeit kínálják, nem is sejtve, hogy útjaik néhány ponton összetalálkoznak, s éppen így sikerülhet megtalálni az egyetlen lehetséges utat. Nem tudni, hogy a szabad akarat játszik-e nagyobb szerepet a cselekmény alakításában, vagy már minden előre megíratott, hiszen – a könyv halhatatlan hőse, Diogenész szavai szerint – véletlenek nincsenek, azt csak a halandók találták ki a maguk megnyugtatására.

Így hát az sem lehet véletlen a regény világában, hogy a beszélő éppen Samuel Kramer leveleivel kezd el dolgozni, illetve azok magyar fordításával, az eredeti lapok ismerete nélkül, melyeket barátja, Zénó fordít latinról magyarra. A XVII. században élt vándordiák Hollandiából küldi haza leveleit lánytestvérének, s leírja azon különös dolgokat, melyek vele történtek ott, messze földön: hogyan veszik őt pártfogásukba idegen emberek, miféle megbízatásokat adnak neki. Ám a leveleknek egy idő után vége szakad, nem lehet tudni, mi történhetett a diákkal – mint ahogyan azt sem, miért érdekelhetik e levelek oly nagyon az elbeszélő (aki egyelőre névtelen) megbízóit.

Ám a századvégi városkép egyre inkább irracionálissá válik, amint a hős átlépi a város szélét jelző drótkerítést, s egy elhagyott telepen találja magát. Eleinte csak ismerkedik a lepusztult, ám valamiért mégis vonzó tájjal, a hangárokkal, mígnem össze nem találkozik Diogenésszel, a különös öregemberrel, aki csavargóként él két társával, Papával és Dokival, s aki maga is igen furcsa történeteket mesél, szokatlan dolgokat cselekszik. Az idő mintha kibillent volna ekkor, a beszélő mintha egy egészen más világba kerülne, ahol más értékrend működik, ám ahol valami egészen másra is bukkan, mint saját eddigi világában: a három öreg mintha valami hatalmasnak a hordozója lenne, mindannak, ami valaha volt, mintha e rongyos csavargókban halmozódott volna fel évtízezredek kultúrája.

Miközben kapcsolatba kerül e világgal, más utak is megnyílnak előtte: a nagyváros forgata, illetve az itt zajló, sznobériába hajló úgynevezett irodalmi élet, melynek helyi guruja bízza meg őt a kéziratok begépelésével, megszerkesztésével. Mednyánszky professzor roppant mód érdeklődik a letűnt korok kultúrája iránt, a Ley-vonalakat kutatja, horoszkópokat tanulmányoz, s eközben izgatottan várja az újabb és újabb Kramer-kéziratokat.

Újdonsült barátai, Zénó és Simon szintén egy-egy lehetséges világot kínálnak, Zénó a maga nemtörődöm módján a semmittevés és lerészegedés filozófiáját vallja, míg Simon megalkotja saját fajelméletét, a vertikális fajelméletet, mely szerint az evolúció csupán hit kérdése, mellőzi a tudományos alapokat, s véleménye szerint szellemi fajokról beszélhetünk inkább, hiszen az embert nem fizikai mibenléte emelte ki az állatvilágból – ha egyáltalán kiemelésről van szó –, hanem a lelke, a szelleme. Egyelőre két szellemi fajt tud határozottan elkülöníteni, a hadvezért és a művészt, ám jelzi, hogy egyik sem foglalkozásfüggő, hiszen a kortárs magyar irodalom nagyhercege éppen a hadvezérek típusába tartozna. Megenged még egy harmadik szellemi fajt, bár ennek kidolgozottsága még kevésbé alapos: a kereskedők vagy a kalmárok szellemi faját.

A főhős az írással már felhagyott, íróként nem tudott elhelyezkedni még a helyi lapnál sem, így egyetlen munkája a fordítások begépelése maradt. S ezek a kéziratok egy újabb lehetséges világot kínálnak neki, amennyiben éppen átjáróként szolgálnak múlt és jelen, realitás és irrealitás között: egyrészt lehetővé teszik, hogy jelenlegi világában anyagi megélhetéshez jusson, másrészt föltár előtte egy olyan múltbeli világot, mely egyszersmind múlt a múltban: a vándordiák számára is érthetetlen dolgokról ír, a titokzatos menhirekről és dolmenekről.

A lehetséges világok felkínálják önmagukat, nem leplezve előnyeiket vagy hátrányukat, ám mégis mintha két jelentős pont köré csoportosulnának, melyre Simon hívja fel a figyelmet: “Mi nem kultúra vagyunk, hanem civilizáció. A görögség még emlékezett valamire, ők még kultúrában éltek, de a rómaiak már civilizációt építettek.” Így a főhősnek, a beszélőnek két világ közül kell választania: a civilizáció és a kultúra közül, ám amint egyre jobban megismeri Diogenészéket, többé már nem merül fel kérdésként a választás lehetősége, sőt, talán nem is volt soha, hiszen Diogenész már legelső találkozásukkor megitatta valami szörnyű ízű folyadékkal, valami pálinkával, mely nem volt más, mint az élet vize. Diogenész értelmezi számára az idő fogalmát, legyen az véges vagy végtelen: “A változás benned történt. Az idő benned folyt tovább, a tudaton keresztül érzékeled az idő múlását, és nem a külvilági események alapján! […] Csak egy idő van, öcsi, és az benned folyik, nincs mihez hasonlítani!” A regény metafizikai vagy inkább misztikus szintjének értelmezése szerint az idő belsőként értelmezendő, csak az számít időnek, amit az egyén átél, s mindaz, ami rajta kívül zajlik, nem szólhat bele az egyén idejébe.

Így Kramer, a vándordiák ideje sincs oly távol, s mindaz, amit leírt, szintén közel hozható a jelenhez. Furcsa kövekről s azok különös létrehozóiról ír, akik a tenger felől menekültek, s eközben Diogenész megmutatja barátjuknak azt a ládát, melyben az örökségét őrzi, s ami nem más, mint egy halom kő: Atlantisz kövei. Az eltűnt világból (melyet a hős egyszer álmában meglátott) csupán ennyi maradt, élettelenül és sötéten, ám valami újra fénylővé tudná varázsolni őket: a szárnyas napkorong medálja, Hór szimbóluma, mely az egyik kő közepébe illeszkedik, ám ami az idők során elveszett.

Rövid krimi illeszkedik a regénybe: a beszélő megpróbál nyomára bukkanni az eltűnt medálnak, hiszen valahonnan olyan ismerős számára. Simon lakásán egy könyvben pillantja meg, majd egy eredeti Kramer-kézirat kerül a kezébe, melyen különös dombornyomást érez, s rögtön rájön, hogy a kéziratok mellett valami más is lehetett abban a dossziéban, melyben Mednyánszky megtalálta őket. Így nem marad más választása, a professzortól visszaszerzi a medált, Diogenészékhez viszi, akik ekkor Samuelnek szólítják, s elmesélik a medál történetét: annak idején ők adták Kramernek, hogy jutassa el Amszterdamba a Doktorhoz, ám Kramer ellopta, elküldte levélben testvérének, azóta nyoma veszett. Most viszont, hála Samuelnek, előkerült, s immár nyugodtan készülhetnek az eljövendő végítéletre, mely lesöpri a Földről ezt a civilizációt, mint ahogyan oly sokat lesöpört már. Samuelt levezetik egy pincébe, melyet immár a szárnyas napkorong fényességénél is megcsodálhat, s mely egy igazán különös építmény, talán A Szalmakutyák szigete című novellában bemutatott barlanghoz hasonlítható. Ám míg ott csupán könyveket halmozott fel a gondos tudós, itt egy öröklétre elegendő konzervkészlet is található, s amellett tárgyak, az emberiség különböző korszakaiból. S mindennek van helye, hiszen az alagút a tengerig tart, mintegy földalatti mása a menhireknek, s a tenger alatt is folytatódik, mígnem a kezdete meg nem egyezik a végével.

Újra egy, a civilizáció végét hirdető könyvet olvashatunk, melyben a kiválasztottak egyik legfontosabb feladata a kultúra átmentése, az értékek továbbvitele, a megbirkózás az örökkévalósággal, mely csöppet sem könnyű feladat, s melyet úgy kell teljesíteniük, mint a vakok világában a látóknak: mindig észrevétlenül tenni a dolgaikat úgy, hogy a vakok azt hihessék, csupán véletlenről van szó, holott éppen egy látó volt a közelben.

(Varázshegy) A Végvár című regény 2001-ben jelent meg, folytatva az eddigi írásokban megkezdett hagyományt: a miszticizmus és a kulturális emlékezet át- meg átszövi a regény csöppet sem megszokott világát, mígnem az olvasó maga sem tudja, melyik őrült és rendezetlen világban vagy időben tévedt el. A zűrzavar mögött mégis szigorú rend uralkodik, a szerkezet kirakójáték-elemeiből összeáll egy kép, amelyből csupán néhány darabka hiányzik, mely üres terek így meghagyják az olvasói invenció szabad játékterét.

A regény világa, ideje és tere közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, ám az eltávolítás és elbizonytalanítás aktusát megtapasztalva az olvasó úgy érzi, mintha egy különös és idegen világba csöppenne: az első feltűnő jelenség a nevek idegensége, különlegessége, hiszen a főhős, Livius neve is egyszerre sugall ismeretlenséget és ismertséget. A regény fikciójában is idegennek, különlegesnek számító név magában hordja mindazt a kulturális hagyományt, melyet e római név felidézhet. Nem kevésbé szokatlan a nőalakok neve sem: Maria-Luisa, a von Lichtensteinek leszármazottja, a maga gőgösségével, tartásával s persze az idegenszerű névvel is jelzi, más, mint a többiek, a falubeliek, akiknek köszönését nem is fogadja. Lányainak a Cecil és az Antónia nevet adja, férje pedig a szintén egy új világot idéző nevű Fabrió, akinek egzotikus foglalkozása (tengerjáró hajókon szakácskodik) pedig a mesék világát hívja elő, melyben mindig el lehet tűnni, mássá lehet változni, ki lehet lépni a jelenvaló fogságából.

A fiatal főhős, Livius, egy különös hegyi helyőrségre kerül, ahová csak üzenetet kellett volna vinnie, ám ahol mégis maradnia kell. Itt fenn, a hegyen, az Isten háta mögötti világban más rend van érvényben, mint a lenti (valódi, normális?): nincs ébresztő, nincs sorakozó, nincsenek feladatok, egyetlen parancs van: a Parancs. Már senki nem emlékszik rá, csupán annyit tudnak, hogy teljesíteni kell a Parancsot, azaz megvédeni a hegyet, mindenáron. Ám Livius a becsapott ember tehetetlen dühével kerül ebbe az operetthadseregbe: két héttel a leszerelése előtt megtudja, hogy az üzenet, amit hozott, saját áthelyezése volt, s katonaidejét határozatlan időre meghosszabbították.

A különös hegyen mintha megállt volna az idő. Nem tudni, miért, mióta lehetnek ott, kinek mi a feladata, meddig maradnak, s miért olyan álmosak mindig. Liviusnak feltűnik, hogy itt szinte mindenki alszik, s az álom és alvás nem szégyellni való dolog. Álom és ébrenlét különös keverékébe csöppen, ahol a különböző világok, a különböző időkben létező vagy létezett valóságok átjárnak egymásba. Sokszor előjönnek diákkori, ifjúkori élményei, melyek Antóniához, a lány családjához, illetve saját apjához kötődnek, mindig újraéledve és egyre elevenebben. Egyszerre éli át ennek a különös s ugyanakkor hátborzongató helyőrségnek az élményeit, valamint az ifjúkori harcokat, dilemmákat, szerelmet. A szövegtestek egymásba folynak, s míg a “jelenvaló” katonaélete időrendben halad előre, azt meg-megtöri a feltoluló emlékek áradata, ám olyan összevisszaságban, mintha az álmok s emlékek irányíthatatlan logikájára építene. Az irányíthatatlanság, az idő labirintusában való tévelygés viszont nem csupán Livius élménye: ugyanúgy érzi azt a helyőrség többi tagja is, az olykor cammogó és néha rohanó idő tapasztalata különböző magyarázatokat, értelmezési próbálkozásokat hív elő a fantázia és logika keverékéből.

A szövegfolyamot olvasva úgy tűnik, nem csupán az idősíkok keverednek össze, hanem a beszélőkről sem lehet eldönteni, mely pontján léteznek az időnek. Mintha minden összefolyna, minden egyszerre volna jelen. A tipográfiailag nem jelölt párbeszédek egy olyan örvénylő szóáradatot implikálnak, melyben mindennek egyszerre van helye, mindenki együtt van jelen. Mintha a szavak is egy áradatba lennének zárva (s így a grammatikai szint megerősíti a pragmatikai szint néha kibogozhatatlan értelmét), mint maguk a hegyen lévő emberek, akiknek lehetőségük sincs a leszerelésre vagy a menekülésre.

A regény másik főhőse az ifjú Livius, aki sokban hasonlít, ám mégis sokban különbözik felnőttkori önmagától, cselekedeteitől, s valóban misztikus figurává változik, amennyiben csak a felnőtt Livius álmaiban él. Csak felnőttkori önmaga képes megteremteni ezt az arcot, ezt a hangot, így mintegy két regényt olvashatunk, mely nem elbeszéltetik, csupán elgondoltatik Livius hadnagy által. A gondolatok és az álmok kusza logikáját magára öltve bontakoznak ki előttünk az évekkel ezelőtti események, Livius apjáról, anyjának haláláról, mely után falura költöztek, s apja elhagyta az egyetemi katedrát. A marsall halálának évében költöztek falura, ahol az emberek legfőbb szórakozása egyelőre az volt, hogy találgatták, hová tűnhetett a marsall holtteste. Ám az ifjú Liviust más talányok érdeklik, hiszen felbukkan náluk Maria-Luisa, akinek két lányát is megismeri, s Antónia iránt érzett gyengéd szerelme egyre határozottabbá válik. Ám ugyanúgy léteznek számára titkok és talányok, amelyek – ha ez a felnőtt Livius elbeszélése lenne – nem léteznének. A felnőtt Livius memóriája inkább újrateremti, újra élővé teszi a múltat, s ez az a jelenség, amit nem tudnak megérteni. Nem a lezárt, megváltoztathatatlan múlt áll mögöttük, hanem valami képlékeny massza, amely elrabolja (jelen) idejüket is, hiszen az emlékezet és újrateremtés aktusának átélésekor ők is átkerülnek abba a másik világba. Livius így már valóban nem érti, hogyan is lehet az, hogy az ember egyszerre van két időben, jelen is van meg nem is, álmodik is meg nem is.

A magyarázatokat a többiektől is megkapja; minden csoport igyekszik létrehozni a saját teóriáját, az egyik megfoghatatlanabb, mint a másik, ám maga a jelenség sem kézzelfogható, tehát tapasztalati úton és a logika alapján hiába is próbál rá magyarázatot találni.

A Murat százados elméletében megszülető időficamról olvasva úgy érzi az olvasó, ő maga is képes elindulni ezen az úton, elfogadni a százados magyarázatát, ami a keleti filozófiákra emlékeztetheti. Ám a regény világában a valóságot kutató és a valóság után vágyódó Livius számára elfogadhatatlan a kizökkent időnek már egyébként oly sok filozófiában s irodalmi műben is felhasznált teóriája, hiszen képtelen beleilleszteni e tézist eddigi világába, s nem veszi észre, hogy időközben az ő világa alakult át.

Miközben ő is egyre inkább belemerül mindkét világba: a múlt a jelenébe lopózik, s ugyanakkor a jelene is átszivárog a múltjába. Pozíciója az oknyomozó szerepéből egyre inkább az áldozat státusát ölti magára, aki azért még kijárással rendelkezik a szabad világba, s az értelmezések hermeneutikai harcában próbál rendet teremteni és megérteni.

“Ez az egyetlen olyan hely a világon, amelytől minden más ugyanolyan távolságra van.” Pungarnik mondja ezt Liviusnak, aki nem tudja elfogadni, hogy ez a távolság azt jelenti, hogy mindenhonnan elérhetetlen távolságban vannak, így a hírektől, a postától, a családjuktól, az egész külvilágtól. A különböző elméletek erre is magyarázatot kívánnak adni, így például Pludonoff főszakács szektája is, aki a hegyen lévő maroknyi helyőrséget a kiválasztottak társaságának tartja, Liviust pedig a hírnöknek, aki a kinti világból elhozta a háború szörnyű hírét, ami őket itt fenn a hegyen nem érinti. Ám a főszakács különös elméletét nem képes magáévá tenni, mint ahogy barátainak, Blinkának és Pungarniknak az elméletét sem, akik szerint a hegyen kísérlet folyik, s ezt a kísérletet nem mások végzik, mint a földönkívüliek.

A múlt állandó előtörése azonban nem szűnik, s az egy jelenség többféle magyarázata magát Liviust is kétségbe ejti, mígnem a szobájába lépve ő is úgy nem érzi immár minden érzékszervével, hogy a két világ a szeme előtt folyik egymásba: asztala helyén porhanyós földet lát, megsárgult szőlőlevelet, s amint felvette, máris ott találta magát Fabrió lugasában, ahonnan a történet indult, ahová mindig igyekezett visszatérni, de ami valójában maga is valaminek a végét jelentette. Talán ez a kert volt a kapu Livius két világa között, ahol befejezte ifjúkorát, s ahol kijelentette, hogy bevonul katonának. A kert-álomból való felrévedése után még egy ideig nem találja a helyét, s “lassan körülnézett, mintha a kaput keresné a két világ között”.

Ám Livius talál még egy magyarázatot, ami a regény világában a valódi magyarázat illúziójával szolgál. Az idő kibillenése valóban “valóság”, s ami ezt okozza, nem más, mint a marsall bebalzsamozott holtteste, melyet nekik itt kellett őrizni. “A fővárosban nem tudtak vele mit kezdeni… Ugyanazt művelte halála után ott is, mint itt: életben tartotta a múltat. Az új hatalmasok holtában sem voltak képesek megszabadulni tőle, minden cselekedete, műve egyfolytában kísértette őket, és az újdonsült vezéreket egyfolytában saját múltjukra emlékeztette. Ezért idetelepítették, az isten háta mögé, befalazták, mert így biztonságban érezték magukat.”

A lehetséges értelmezési lehetőségek közül Livius képtelen választani, ezért azt választja, amit már az első napokban is meg akart tenni: a szökést. De az irány meghatározhatatlan, le, a hegy lábához, a tenger felé, ám csupán az ismeretlen világ várhatja. A kikötőben mégis Fabrióval találkozik, a ifjú-világ alakjával, az öreg tengerésszel, aki hirtelen terem ott, a semmiből, szinte mesei alakként, s rögtön az eltévedt és magányos ember segítségére siet. Túlságosan mesei ahhoz, hogy a menekülést jelentse, túlságosan hasonlít ez a világ ahhoz az álomvilághoz, mely éppen ott, a hegyen kísértette. Így egyszerre merül fel a zárlatban a menekülés lehetősége és lehetetlensége, meghagyva az olvasónak azt a szabadságot, hogy önmagának alkosson értelmezéseket egy olyan világban, mely nem az imagináció nyelvét beszéli.

(Hász Róbert: A Szalmakutyák szigete. Újvidék, 1995; Diogenész kertje. Szeged, 1997; Végvár. Szeged, 2001.)

 

Le désert des Magyars
Elolvasom
Kafkas Garnison. Ein Roman aus einem Land, das es nicht mehr gibt.
Szerző

Kafkas Garnison

Ein Roman aus einem Land, das es nicht mehr gibt

Zu Beginn wird ein Leutnant versetzt, zwei Wochen vor seiner Entlassung. Er meldet sich bei einer Burg-Garnison im Niemandsland. Dort tragen die Soldaten keine Waffen, die Offiziere und Mannschaften duzen einander, und in der Kantine gibt es besseres Essen als in einem Sterne-Hotel. Auftrag der Garnison: Der Hügel muss gehalten werden, gegen einen Feind, der sich hinter einem Bachlauf im Tal verbirgt und den noch nie jemand gesehen hat. Nur der Oberst. Aber der ist auch der einzige, der ein Nachtsichtgerät besitzt.
Gleich zu Anfang erfährt der Leutnant, dass seine Entlassung aufgehoben und seine Dienstzeit "auf unbestimmte Zeit" verlängert wurde. Alle sitzen sie hier zusammen, nicht bei Wasser und Brot, sondern bei Pflaumenschnaps und gegrillter Ente, und vergeuden ihr Leben. Gleichzeitig träumen der Leutnant und seine Leidensgenossen derart intensiv von ihrer Vergangenheit, dass so mancher auf die Idee kommt, man sei in einem Zeitloch oder von Aliens eingefangen worden.
Es braucht nicht lange, um das Gleichnishafte in Róbert Hász' Roman zu entdecken. Zu deutlich sind die Anspielungen auf ein unten im Tal zerfallendes Staatswesen, auf beginnende Pogrome gegen Albaner, als dass die Geschichte nicht lokalisierbar wäre. Als Erzählung hätte sie ihre Spannung und ihren Witz (vor allem die Auflösung ist sehr schräg). Als Roman aber wird die kafkaeske Garnison um die Jugenderinnerungen des Leutnants erweitert. Und so sind die Passagen, die von erster Liebe in einem Sommergarten der Kindheit handeln, auch seltsam abgeschlossen von der Welt, zwar mit die bezauberndsten der Geschichte, beide Erzählstränge stehen sich jedoch seltsam auf den Füßen, ergänzen einander nicht, und werden am Ende, sozusagen als Traum im Traum, recht absehbar zusammengeführt.
Hász, geboren in der Voivodina, wollte der Trauer um eine zerbrochene Vergangenheit offensichtlich eine private, intime Komponente hinzufügen. Heraus kommt ein Buch, das auf faszinierende Weise nicht funktioniert.

                                                                                                                                                                                                                  Victor Lachner

Elolvasom
Ein Ort namens Heimat – Ein Ort? Ein Gefühl? Verlorene Helden suchen ein Zuhause. Gleich mehrere neue Bücher zeigen, wie man in der globalisierten Gegenwart heimisch werden kann
Szerző

Ein Ort namens Heimat

Ein Ort? Ein Gefühl? Verlorene Helden suchen ein Zuhause. Gleich mehrere neue Bücher zeigen, wie man in der globalisierten Gegenwart heimisch werden kann.

Bücher Magazin , 2/2006

Vor 23 Jahren hat er seine Heimat verloren, vor ein paar Monaten seine Frau, vor zwei Tagen sein Auto. Und jetzt verliert Chrystian Brodd, der als Kind aus Polen nach Bremen eingewanderte Mittdreißiger, die Orientierung, fühlt sich, »als ob irgendjemand, der sehr mächtig sein musste, an seinem Leben herumschnipselte «. Der entwurzelte Held in Artur Beckers »Die Zeit der Stinte« – ein Buch von vielen in diesem Frühjahr über das große Thema Heimat – hat nur noch einen Ort, der ihm ein Zuhause ist: sein Mietshaus am Bremer Steintor, die schuhkartongroße Wohnung in dieser Bleibe für »Verrückte, Junkies, Kranke, Drogendealer, Kassiererinnen, Studenten, Elektriker «. Hier grillt er im Sommer auf dem Vergangenheit sprechen will. »Willkommen in der BRD«, sagt er stolz, als er vor seinem Haus ihren Samsonite aus dem VW zerrt. Und dann: »Scheiße! Ich bin heute so kopflos. Ich sollte Sie doch zu meinem Vater bringen! Bitte steigen Sie wieder ein!« Diese Verwirrung legt sich ein wenig, als Chrystian mit Mona nach Polen reist, ihre gemeinsame Geschichte erforscht, die vor 60 Jahren begann, als drei ehemalige Häftlinge aus dem KZ Stutthof den Kommandanten eines Außenlagers hinrichteten. Heimat findet Chrystian nicht in Polen, aber eine vielleicht glückliche Liebe und die vermeintliche Selbsterkenntnis: »Solche Typen sind so gut wie überall zu Hause.«

Doch das stimmt nicht. Denn wohl fühlt sich Chrystian sehr in seinem Bremen, in seinem Viertel, das er schon mit einem eigenen Kosenamen belegt hat: »Klein-Brooklyn«. In Polen freut er sich einmal darauf, »so zu tun, als sei ich von hier«. Es ist so: Wer fast überall zu Hause sein kann, hat keine Heimat. Das glaubt die Mehrheit der Deutschen. 89 Prozent empfinden laut einer Emnid-Umfrage Heimatgefühle beim Gedanken an ihre nähere Umgebung, den Ort, an dem sie leben, wo sie geboren sind, wo ihre Familie lebt, wo sie Freunde haben. Diese Ergebnisse bestätigen die Analyse des Sozialwissenschaftlers Ralf Dahrendorf, der einen doppelten Prozess der Globalisierung Italiebeschrieben hat. Die Wirtschaft vernetzt immer größere Räume, die Menschen suchen immer kleinere, »in denen sie sich zu Hause fühlen und ein Gefühl der Zugehörigkeit entwickeln können.« Das glaubt auch Artur Becker, Autor von »Die Zeit der Stinte«. Der 37-jährige Sohn deutschpolnischer Eltern kam mit 16 Jahren aus dem polnischen Bartoszyce nach Verden bei Bremen. Er sagt: »Heimat ist vor allen Dingen Provinz, und Provinz, der Mikrokosmos, macht die Literatur groß.«

Es stimmt: In seinem kiezigen, beschaulichen Bremer Viertel fühlt sich Beckers Held Chrystian Brodd so wohl, dass er es mit der Heimat seiner Ahnen vergleicht: »Die Häuser von Klein-Brooklyn waren so winzig wie in einem abgelegenen Dorf, irgendwo in der Ukraine oder Litauen.« Hier, im Bremen der verlorenen Seelen, ist das Buch ganz bei sich. Denn es sind kleine Zusammenhänge, kleine Dinge wie die hohen Decken, die gesunden Mauern und kaputten Heizkörper im Haus vor dem Steintor 184, die Heimat ausmachen. Je unübersichtlicher die Welt Grundbedürfuns erscheint, desto größer wird die Sehnsucht nach solchen kleinen, vertrauten, heimatlichen Strukturen. Und unübersichtlicher wird die Welt zweifelsohne. Davon erzählt der 1979 in Chicago geborene, in Bangkok aufgewachsene Autor Rattawut Lapcharoensap in seinen Kurzgeschichten (»Sightseeing«). Er beschreibt den Alltag in einem Thailand, das Touristen nur glauben zu kennen, das seine Kultur verliert, die amerikanische findet, in einem Nirgendwo dazwischen existiert, wo die Urlaubsmonate der Touristen den Jahresablauf und ihre Vorlieben die Kultur definieren: »Juli: Die Italiener, die Franzosen, die Briten, die Amerikaner. Die Italiener mögen Pad Thai, seine Ähnlichkeit mit Spaghetti.« Eine verrückte Welt.
Die große Verwirrung ist in Deutschland angekommen: Seit der Wende ziehen jedes Jahr mehr Bundesbürger um. Den Arbeitsplatz, das Haus, die Nachbarn fürs Leben gibt es nicht mehr. Artur Beckers Leben ist ein Extrembeispiel für die Folgen der Globalisierung im Privaten: Seine Verwandten leben in Polen und in Kanada, sein bester Freund Robert in Pabianice bei Lodz, andere Freunde in Bremen, Hamburg, Berlin, Los Angeles und New York. Was hat man da für ein Idealbild von Heimat? Artur Becker sagt: »Ein Planet im Weltall – gerade mal so groß wie mein kleines Ermland und Masuren. Und wenn man sich in diesem Land auf Reisen begibt, hat man den Eindruck, als würde man auf eine Weltreise gehen. Kontinente verlassen, andere Planeten besuchen. Ja, das ist mein Ideal: ein kleines Ermland, doch so groß wie eine Galaxie.« Diese Sehnsucht ist laut den amerikanischen Psychologen Roy F. Burmeister und Mark R. Leary ein menschliches Grundbedürfnis, ein Sehnen nach Geborgenheit, Bindung und Zugehörigkeit, das »angeboren ist und über alle Kulturen und Altersstufen hinweg beobachtet werden kann.«

Und dieses Bedürfnis ist heute sehr stark: Als vor Kurzem das Goethe-Institut und der Sprachrat das schönste deutsche Wort suchten, wählten die Deutschen »Heimat« auf einen der Spitzenplätze. Aber das ist nicht zwangsläufig ein Bedürfnis nach dem reaktionären, rückwärtsgewandten, isolierenden Heimatgefühl, das man zu jener Zeit kultivierte, als jeder in eine scheinbar naturgegebene, dörfliche Heimat hineingeboren wurde, als hinter den Dorfgrenzen das Unbekannte, das Elend lag – das althochdeutsche »elilenti« bezeichnete die Fremde. Es gibt aber auch ein anderes Heimatgefühl, eines, das nicht »den Menschen vor der Welt abschottet, sondern als Brücke zu derselben dient«, wie der Berliner Psychoanalytiker Uwe Langendorf erläutert, der intensiv Flüchtlingsschicksale erforscht hat und der den in Deutschland lange verdammten Begriff der Heimatneu, positiv definieren will. Heimatgefühl als Brücke zur Welt – diese Idee gefällt auch dem Schriftsteller Róbert Hász (41), der durch Nationalismus seine Heimat verloren hat. Er floh 1991 aus Nordserbien nach Ungarn, wo er heute in Szeged lebt und Heimat als Thema in der Literatur vermisst: »Vernachlässigen die Schriftsteller die Heimat als Motiv, wird der Begriff verbleichen wie die Konturen alter Fotos und es bleibt nichts als graue, kalte, satt gewordene, globale Heimatlosigkeit.« Das spricht Hász aus Erfahrung. Seinen neuen Roman »Für alle Ewigkeit« kann man als bittere Satire auf das Ende Jugoslawiens lesen. Er spielt in einer einsamen Festung am Rande der Welt, wo Rekruten an einem Projekt arbeiten, das niemand kennt, gegen einen Feind, den keiner gesehen hat. Je länger sie dort sind, desto größer wird ihre Verwirrung. »Der November ist bei uns auch so«, sagt ein Soldat beim Blick in die Landschaft. »November«, fragt ein anderer und lächelt, zeigt auf den nahen Feigenbaum, an dessen Ästen sich winzige Knospen öffnen: »Es ist doch schon Frühling.« lich jegliche Ideologie der Heimat« ist. Ist das das Lebensgefühl des 21. Jahrhunderts? Wonach hat jemand wie Trojanow Heimweh? Er antwortet: »Heute, im grimmigen Bulgarien sitzend, Heimweh nach München, nach Bombay, nach meiner Freundin, nach meiner Bibliothek. Beide sind nicht irgendwo festgenagelt.«

So ist es. »Heimat ist kein Ort – Heimat ist ein Gefühl«, singt Herbert Grönemeyer. Und dieses Gefühl ist heute nicht zwangsläufig, ewig, unveränderlich an einen Ort gebunden. Heimat müssen Menschen sich erarbeiten, oft mehrere Male im Leben. Sie finden sie zum Beispiel im eigenen Stadtteil, wie Artur Beckers Held Chrystian. Oder in kleinen Traditionen wie dem Fischpaprikasch, den Róbert Hász liebt, den am besten sein Vater im gottverlassenen Doroszlo in Nordserbien zubereitet, dem gebratenen Karpfen in Tomatensoße mit Pilzen und Kohl, den Artur Becker so gern isst, nach dem Rezept seiner Frau. Aus diesen kleinen Dingen entsteht Heimat: vertrauten Straßen, Speisen – und natürlich der Sprache.Bevor Stefan Zweig sich mit seiner Frau 1942 in Brasilien das Leben nahm, klagte er, dass »die Welt meiner eigenen Sprache für mich untergegangen ist«. Aber natürlich kann Sprache auch das Gegenteil bewirken. Für Róbert Hász ist das Ungarische Heimat: »Nur sie hilft, denn durch die Sprache erschaffe ich mir meine Heimat immer von Neuem. Das ist der Vorteil des Schriftstellers, er kann seine wahre Heimat gar nicht verlieren, er bringt es fertig, in der eigenen Fiktion zu leben.« Ein wenig müssen das heute alle Entwurzelten schaffen: Ihre Heimat, ihre Geschichte selbst gestalten, sie erfinden, um sich in ihr wiederzufinden, sich zu beheimaten.

Das mussten Schriftsteller wie Becker, Hász oder Trojanow viel eher, viel stärker als wir anderen, die wir vielleicht nur ein paar Hundert Kilometer zu einer anderen Arbeitsstelle umziehen. Deshalb sind ihre Geschichten so hilfreich. Wie Róbert Hász sagt: »Manche können ihre Heimat verlieren, andere nicht – die sind ständig auf der Suche.« Und das sind heute fast alle.

Elolvasom
Magyar őstörténet és mitológia – regényben (Hász Róbert: A künde)
Szerző

OLASZ SÁNDOR

Magyar őstörténet és mitológia – regényben

Hász Róbert: A künde

 


Néhány évvel ezelőtt a magyar történeti tárgyú szépirodalom lenyűgöző termésén meditálva Alexa Károly – Adyt parafrazeálva – joggal tette föl a kérdést, vajon Mohács kell-e legújabb elbeszélőinknek is, amikor históriai korszakot választanak. Úgy tűnik, a válasz egyértelmű igen. Hogy a múltból fél fióknyi könyvtári katalóguscédula árulkodik a török idők utáni kitüntetett érdeklődésről, több mint elgondolkodtató. Még rejtélyesebb, hogy az újabb történelmi regény is szívesen fordul a hódoltság korához (Darvasi László, Háy János, Szilágyi István). Tény, hogy regényíróink néhány kivételtől eltekintve (Kós Károly, Kodolányi János) nem merészkedtek Mohács előtti időszakba. Laczkó Géza úgy tudja, "körülbelül 1526 az a határ, amelyen innen feltámasztható az egyes korok nyelve a valószínűség minden biztosítékával". De miért kellene minden áron föltámasztani az egyes korok nyelvét? Thomas Mann föltámasztotta? A kínosan pontosságra törekvő Flaubert a Salammbôban rekonstruálta a pun háború idejének nyelvét?
Hász Róbert harmadik regénye tárgyválasztása miatt is unikum. Hiszen tudomásunk szerint a 10. századi magyar históriában még egyetlen regény sem játszódott. Szabadon szárnyalhat az írói fantázia a magyar őstörténetben. Nem kell évekig könyvtárakat búvárolni, hiszen erről az időszakról a történettudomány is alig tud valamit. Györffy György a grandiózus Magyarország története első kötetében mindössze hat oldalon foglalja össze mindazt, amit a kettős fejedelemségről tudunk. Hogy volt egy névleges főfejedelem (künde, kende) és a tulajdonképpeni hatalmat gyakorló gyula. Georgiosz Monachosz krónikájának folytatója 895- ben két magyar fejedelmet említ, Árpádot és Kurszánt. Azt is tudjuk, hogy 904-ben a bajorok rendezte béketárgyaláson Kurszánt megölik. Árpád egyeduralomra törekvése, Kurszán népének a gyepü vidékére való szétszóratása – ezek a tények körvonalaznak valamit, ám a keretet tartalommal (tények hiányában) már aligha tudjuk megtölteni. Annyi bizonyos, hogy a 10-11. században szép számmal élhettek igricek és regösök, akik a megtelepedés igaz történetét és Kurszán érdemeit zengték. Györffy maliciózus megjegyzése szerint "ez az epikus anyag azonban feledésbe ment, amikor az államszervezéssel egy időben sor került az énekmondók állami felügyelet alá helyezésére".
A künde elbeszélt története 963-ban indul. Ekkor küldi a Sankt Gallen-i apát, Aquileai Virgil bencés szerzetesét, Pannoniai Stephanust a pogány türkök fejedelméhez. Mondaná el a megyerieknek, hogy a pápa szövetséget ajánl I. Ottó német-római császárral szemben. A kalandos utat tíz évvel később Steaphanus tanítványa, Alberich meséli el – ámde több változatban. Az apáttól ugyanis azt a megbízást kapja, hogy írjon krónikát egy küldetését teljesítő és szentté váló hősről. Alberich azonban – fokozatosan ismerkedve a történtekkel – a "hivatalos" beszámoló mellett ír egy másikat, egy nem publikusat. Sőt, olvashatjuk mindazt, amit Steaphanus hazaérkezése után Alberichnek mesél. Utóbbi a szöveg jelentős részét alkotja, a másik két réteg fontossága viszont aligha vitatható. Ebben a hármas fénytörésben pikareszk regényekbe illő kalandokba csöppen a hős. A kettős fejedelemség visszaállítása körüli (sikertelen) kísérletben már maga is elhiszi, hogy ő a künde. De más idő, más világ: a "kündének" menekülnie kell. Hazatér, s hátralévő életét remeteségben tölti, nehogy az igazság kiderüljön. (Meglepő "csavarral" az is tudomásunkra jut, hogy a künde valójában Virgil apát, aki féltestvérét akarta likvidálni a veszélyes küldetéssel.) Közben világok, mentalitások, szokások, politikai felfogások ütköznek, s azt sugallja minden, hogy valaminek vége van. Nemcsak "a kündék fölött szállt el az idő". A meséket és mítoszokat a pragmatizmus oltárán föláldozó ember önmagát is elveszítette.
A történelmi, áltörténeti regény mai reneszánsza idején nem ritkaság, hogy a történeti narratíva a modernitás előtti hagyományhoz épít hidat. Hász Róbert színes történetmondásával kapcsolatban Jókaitól Gárdonyiig joggal említhetők a régi nagy mesélők. A künde azonban (Márton László kifejezésével) nem "gárdonyizó" regény. Nem kérdez ugyan radikálisan a hagyományra (miért kellene szünet nélkül radikálisan rákérdezni?), a szerző minden jel szerint kifejezetten élvezi azokat az elbeszélő technikákat, melyeket a régiek oly kitűnően tudtak működtetni. Hász Róbert a Nagy Elbeszélést sikerrel ötvözi a posztmodern tapasztalataival. A regény a még átélhető vagy elképzelhető mítoszok és mesék felől próbálja újraírni a műfaji örökséget, s kisebb-nagyobb kapukon keresztül továbbjut egy sokáig zsákutcásnak minősített hagyományból. Márpedig amiből tovább lehet jutni, nem zsákutca. (Szilágyi és Háy példája álljon előttünk. A Hollóidő úgy őrzi meg a 19. századi elbeszélői erényeket, hogy ízig-vérig modern prózát teremt. A Dzsigerdilen pedig Jókai- és Gárdonyi-motívumokat vesz át, miközben a paródia és a parodizált termékeny feszültségbe kerül.)
Párhuzamosan több történet fut, s a narráció izgalma, hogy a legfontosabb mozzanatok többször, s mindig másféle nézőpontból bukkannak föl. Kurszán megöléséről például háromszor olvashatunk. Először Ejnek beszél a "hadurak hadura" és "a lelkeknek fejedelme" tragikus vetélkedéséről. Aztán Csenke-úr mondja el, hogy Tomaj nagyapja, Onód mit mesélt az "asszonyféltésről" (a csodaszép Umróza körül legyeskedő fejedelmekről) és a gyilkosságról. Majd Zubor-ur tolmácsolásában is előkerül egy változat. A legenda – ilyen-olyan alkalomból elbeszélt és mindig más formában előadott történetekben – a szemünk láttára épül. Sokféle, de mindig valamilyen praktikus okkal magyarázható legendagyártás folyik. (Virgil apát kívánsága, hogy legyen olyan krónika, mely Stephanus mártírrá válását mondja el. A Keve körül csoportosulók az idegenben mindenképpen a kündét kívánják láttatni.) Sokan, sokféleképpen veszik semmibe a tényeket, s a regénynek a történelem mibenlétéről vallott felfogása is azt erősíti, hogy a történelem egyébként sem létezik, csak történelmek és történelem interpretációk vannak. A történelem aligha képzelhető el ok-okozati események láncolataként. A nézőpontok és elbeszélésmódok bonyolult váltogatása tehát egyáltalán nem öncélú. Az elbeszélői státusz elbizonytalanítása is jelzi, hogy abszolút igazságról nincs, nem lehet szó, csak ellentmondó, olykor egymást kizáró részigazságok helyezhetők egymás mellé. Ez az elbeszélés (minden látszólagos egyszerűsége ellenére) reflektált olvasásmódot feltételez. A fő cselekmény felől a regény beilleszthetőnek tűnik a realizmust és romantikát keverő, egyenesvonalúságra törekvő történelmi regény hagyományába. Közelebbről nézve az egyes epikai egységek külön-külön eseménysorokat indítanak és zárnak, melyek a lineárisan haladó fő cselekmény egyes szakaszaiba épülnek. Történetekbe ágyazott történeteket kapunk. Ennek a jellegzetes mise en abîme technikának a megnyilvánulása a türkök, megyeriek közé keveredő francia Armand története, mely az idegenség Hász Róbert korábbi regényeiben is hangsúlyos élményét szép, kerek történetbetétben érzékelteti. (Armand históriája is többféle változatban ismerhető meg. Róla írja Alberich: "az embernek, ha kitépik szülőföldjéből, előbb-utóbb elhalnak gyökerei…")
Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy A kündében van szavakban is összegezhető történet és cselekmény, mi pedig lázasan olvasunk, alig várjuk, hogy "kiolvassuk", miközben abban reménykedünk, hogy ne érjen véget. Ráadásul van egy olyan hős, aki a beszédben, a megírás varázsában él. Alberich írással összefüggő meditációiban nem az a fontos, hogy lám, sokadszorra is egy önmagát tematizáló regényt vehetünk kézbe. A mese épp azért kifogyhatatlan, mert van valaki, aki örömét leli a mesélésben, a változatok egymás mellé tételében. Mindez jellegzetes posztmodern gesztus. Itt nem talált kéziratról van szó, mivel a szemünk láttára alakul nem is egy olyan kézirat, amely valamikor majd minden dolgok viszonylagosságára, színe és visszája kettős játékára emlékezteti azt, aki megtalálja. A künde egyfelől lezárt, mondhatnánk lekerekített regénynek tűnik, az az olvasó is kielégül, aki a történet nyugvópontra jutását kedveli. A sokféle történet és ezek értelmezése azonban a végtelenségig folytatható. Minden bizonnyal irodalomtudományos tévhit, hogy a Nagy Elbeszélésnek azért lett vége, mert "lineáris jellege miatt a történelem célszerűségét hirdette" (Földényi F. László). Itt a linearitás csak látszólagos, s a regény történelemképe a históriát sok mindennek beállítja, csak éppen nem célelvű, egyféleképpen értelmezhető folyamatnak.
Alberich számára persze mindez nem mindig tudatosodik, legföljebb ösztönösen érzi az elmondás mindenhatóságát és semmiségét, világteremtő hatalmát. "…a képesség, ami gyönyörködtet folyton, mikor Pannóniai Stephanus történetét annyiféleképpen tudom elmesélni a pergamenen, s úgy, hogy bármelyik igaz lehet, mikoron utóbb olvasom, amit leírtam, mintha nem is számítana valójában, melyik az igaz, lehet, egyik sem, mégis, megállnak a lábukon…" Érzi, nemcsak az apát úr kívánságának nem felel meg, mestere szavaihoz is hűtlen: "emitt meg mesteremmel szemben nem vagyok teljesen őszinte, és ez az, ami igazán fáj, s amit igazán bűnnek érzek lelkemben, de hogyan is árulhatnám el neki, hogy nem egészen úgy írom ám meg a történetét, ahogyan azt ő előadja nekem, szavait nem mindig követem hűen, meséje gyakran arra szolgál csupán, hogy esténként, ha ide felszököm, s Elsit is nélkülözni vagyok kénytelen, a sok-sok csudálatos dolog, miket tőle az erdei kunyhóban hallok, szemem előtt alakuljon a sárga pergamenen szavakká, a szavak mesékké, hogy örömemet leljem abbéli képességemben, hogy újrateremtem egy ember életét…"
A földi örömöket nem megvető, Elsijében és az elrejtett borocskában kedvét lelő krónikaíró szerzetes végképp nem tudhatja, hogy az előadott sokfelé ágazó, titkokon és megoldásaikon tovább görgő "anyag" valójában a történetkeresés és a történetben való elveszés, a személyiségépítés és az énvesztés igazán csak évezreddel később tudatosodó jelentését hordozza. Stephanus a sors beteljesüléseként, "isteni végjátékként" értékeli, ami vele történik. Egyszer csak maga is kündének, Csaba- urnak hiszi magát Nem érez honvágyat Gallen és a korábbi élete után: "Átalakultam… Mintha hazaértem volna." Mintha másik énje kezdene élni, s ez az új én "kiszélesedett látóhatárt" hoz magával, "új, kitágult lélekhorizontot". A magabiztosság eltűnik, s fölváltja "a lehetőségek közötti választás bizonytalansága". Ám a metamorfózisoknak ezzel még nincs vége. Nemcsak Armand változik meg, hanem a türkök között is van két nagy átalakuló: Gejüza-ur és Sarolt. Azt hiszik, nemcsak a pogány varázslásoktól és gyerekes meséktől, hanem a múlttól is meg lehet szabadulni. ("a mi dolgunk a jövővel törődni, nem a múltról ábrándozni") A magyar történelem nagy dilemmái elevenednek meg a különféle nézetekben. Nemzet és haladás, hagyomány és modernizáció pokoli szövevényében vagyunk. Ebben a regényben Árpád Nyugatnak kacsingat, Kurszán pedig Keletnek. Csak szegény Sztephanus gondolja, hogy talán a kettőt össze is lehetne egyeztetni. Azért marad egyedül, mert a szélsőségek között mindig a legnehezebb. ("Kelet felé a barbaricum, ismeretlen föld, határtalanul. Nyugaton mindaz, ami elől menekülni szeretnék.") A legnagyobb metamorfózissal azonban Virgil apát büszkélkedhet. Kurszán fiából, Csaba-urból lesz bencés apát. A balesetben meghalt Aquileai Virgil helyébe lép, hogy végre levesse pogány múltját és új életet kezdjen. Az átkozott Stephanus azonban szüntelenül a pogányságra emlékezteti és arra, aki korábban volt. Stephanus keleti küldetése mögött a múltbeli lidérctől való megszabadulás reménye.
A felületes olvasó számára Hász Róbert műve regényes őstörténeti rekonstrukciónak tűnhet. Igazándiból múlt és jelen kaján összevillantásának vagyunk tanúi, mindezt nem valami vértelen parabolával éri el a szerző. A ravasz történetmondás olykor talán el is feledteti a nemzetkarakterológiából, történetfilozófiából, a néhány fényes korszakot leszámítva többnyire mindig hátul kullogó nép történelmi tapasztalatából összegyúrt regényjelentést. Mintha Ady "civódó magyar"-jait látnánk – évezreddel korábbi időkből. A regényben többször emlegetett "átokkór" ennek a mai napig ránk telepedő balvégzetnek a metaforája. A elbeszélő szemével szánalmas, magatehetetlen népet látunk. "Tekintetük, akár a birkáké, semmi értelmet nem tükrözött." "Mindenfelé üres tekintetek, céltalan alakok. Mintha az egész falu egyetlenegy emberi test lenne, amelyik él még ugyan, levegőt vesz, de végtagjai már kezdenek lerohadni…" Vannak, akik az ősi rend, a mítoszok visszaállításában látják a megoldást. Az új korszak azonban – megint csak a 20. századvég, ezredforduló emberének élménye – a legteljesebb mértékben mítoszporlasztó. A regényhősökkel együtt tapasztaljuk, hogy a világ nem kíván tudomást venni arról, hogy illenék szóba hoznia, legalább csendben őrzi-e azt a mitikus hagyományt, amelytől évezredekig zengett minden. A regény világában (és a miénkben) a nagy, kollektív mítoszok már nem működnek. Legföljebb a kis magánmítoszok – vagy talán már azok sem. Kurszán népe elveszett.
A künde minden bizonnyal sok olvasót vonz majd, jelezve azt, hogy igényes regény is lehet népszerű. Két okból is. Az érdekfeszítő, olykor kalandregénybe illő sztori magával ragadja az olyan olvasót is, aki – esetleg – a stiláris vagy regényszerkezeti "kellemetlenségeken" már nehezebben bukdácsol át. A könyv azonban olyan "közönséges" olvasót is megcéloz, aki nem szakember ugyan, de kitűnően eligazodik a korszerű, posztmodern utáni próza technikáiban. Metanarráció, szövegek dialógusa, renarrativizáció, intertextualitás – mindegyiknek komoly formateremtő szerepe van. Utóbbit még egy Tündérkertből vett mondat is képviseli. Vajon hány olvasó találja majd meg? A kudarc azonban senkit ne keserítsen el. Ha Móricz-idézetet nem is fedez föl, egy jó regényt mindenképpen. (Kortárs Kiadó, 2006.)

„Talán létezik egy darab föld, ahol nem lennék idegen” (Hász Róbert : A künde). In. Hitel. 2007/8.
Szerző
Le Prince et la Moine. In. Le Figaro. 2007. október 13.
Le Prince et le Moine. In. arte tv. 2007. szeptember 27.
Elolvasom
Mémoire des tribus magyares – Le prince et le moine de Róbert Hász
Szerző

Mémoire des tribus magyares

De fougueux guerriers à cheval, une époque troublée et mystérieuse, des intrigues de palais : Le Prince et le Moine, le dernier roman de Róbert Hász, nous entraîne dans l’Europe centrale du XIe siècle, sauvage et inconnue. Stephanus de Pannonie, modeste moine bénédictin de l’abbaye de Saint-Gall, est chargé par le pape d’une mission capitale : proposer aux terribles tribus hongroises ravageant l’Occident chrétien une alliance contre l’empereur germanique Othon Ier, qui menace le Vatican. Le vieux religieux quitte donc avec regret la sérénité du vignoble de son monastère et s’enfonce en terre païenne.

Son destin sera plus que celui d’un messager, car il est porteur du médaillon de l’oiseau Togrul, l’aigle protecteur que vénèrent les cavaliers hongrois, le symbole des descendants des Künde, les princes qui veillent depuis la nuit des temps sur les âmes des Magyars. En vérité, Stephanus est un bien étrange moine : il porte la robe de bure, mais sait monter à cheval ; il parle latin, mais comprend instinctivement le hongrois... Bien vite, il lui faudra choisir entre les deux mondes qui cohabitent en lui, entre ce que lui dicte sa raison et ce que lui ordonne son cœur. Un déchirement bien délicat à accomplir.

En mêlant l’histoire et la légende, le récit à la chronique mythologique, Hász nous offre un voyage fondateur au cœur d’une période méconnue de l’histoire européenne. Les récits et les destins se croisent et reconstituent la grande fresque épique de la migration et de l’installation des tribus magyares sur le territoire de la future Hongrie. Après La Forteresse – une fable construite sur le même principe que Le Désert des Tartares, de Dino Buzzati –, qui brossait la métaphore puissante du monde en pleine déliquescence de l’ex-Yougoslavie des années 1990, Le Prince et le Moine revient sur les thèmes de l’identité et de la mémoire, si chers à l’écrivain hongrois de Voïvodine, installé en Hongrie depuis l’éclatement yougoslave.

Comment conserver ses valeurs ancestrales dans un environnement en mutation rapide, où les cultures des voisins (ici l’Occident chrétien, l’Empire bulgare et l’Empire byzantin) sont synonymes de modernité et de puissance ? Les cavaliers magyars devront choisir. Se convertir au christianisme, abandonner leur mythologie et leur solidarité traditionnelle ou disparaître, car « celui qui regarde trop longtemps dans les puits du passé ne voit plus la réalité »...

Dans cette Europe du second millénaire naissant, les grands mouvements de population et les invasions barbaresques cèdent progressivement la place aux empires et au système féodal en train de s’instaurer. Stephanus est le témoin privilégié d’un monde en pleine mutation. Lui, l’étranger, deviendra le dernier détenteur d’une mémoire que plus personne ne veut porter. Un destin qui souligne, s’il en était encore besoin, que l’histoire est toujours le fruit de choix idéologiques qui seront un jour ou l’autre remis en cause. Car rien n’est immuable.

Laurent Geslin

Geschichte wird gemacht – Ein doppelbödiger Roman
Szerző
Elolvasom
Utazás a történelemből a sci-fibe. Hász Róbert: A Vénusz vonulása
Szerző

Utazás a történelemből a sci-fibe

Hász Róbert: A Vénusz vonulása

Hász Róbert legújabb regénye, A Vénusz vonulása egy történelmi háttérbe ágyazott sci-fi, ami egyúttal fejlődésregény, de a mai polgári társadalom kialakulásának korába, a tőkés viszonyok meggyökeresedésének idejébe visszavezető múlt-bedekker is egyben. Egy sokat markoló, s eme sokat ügyesen egybeolvasztó regény, amelynek főhőse valós történelmi alak: a nyelvművelő jezsuita Sajnovics János, aki a szintén valóban élt és ugyancsak jezsuita Hell Miksa bécsi udvari csillagásszal együtt indul útnak a jeges-tengeri Vardő szigetére, hogy megfigyelhessék a Vénusz bolygó Nap előtti elvonulását.

A nagyszombati vidékiségtől ódzkodó, valamint a női nem elől menekülő Sajnovics János előtt egy váratlan fordulat folytán feltárul a francia forradalom küszöbén álló, polgáriasodó és iparosodó Európa a maga sajátságos eszme-politikai, szellemi-művelődési, technikai-tudományos sokszínűségében. A Vénusz bolygó megfigyelésére induló szerzetes utazása kínálja Hász Róbertnek a lehetőséget, hogy apránként mélyülhessünk el az eleinte mozaikszerűen széttördelt kora-újkori világ viszonyaiban. A regény végére összeáll egy egységes kép, éppen azáltal, ahogy a főhős az utazása során szembesül, vagy inkább: ahogyan folyamatosan szembesítik a bonyolódó európai és az ókontinensen túli helyzetekkel, eszmékkel, elképzelésekkel. Mindeközben a főhősnek tisztáznia kell e felfordulóban lévő XVIII. század végi világban a saját helyét is, mint fiatal jezsuita tudósnak, akinek az újabbnál újabb tudományos vagy áltudományos elméletekkel, tárgyi bizonyítékokkal kellene kezdenie valamit. Miféle viszonyulást alakítson ki vallásos, hívő emberként, olyan szerzetesként, aki előtt ott lebeg rendjének feloszlatása, azaz szellemi-erkölcsi hátterének és gazdasági-anyagi biztonságának összeomlása. Másrészt Sajnovics Jánosnak, a szerzetessé lett fiatal férfinek szembesülni kell fiatalságának és nemiségének kihívásaival, amelyekkel állandóan harcban áll, ám ezek nem csak belső vívódások, hiszen az író újra és újra csapdákat, kihívásokat állít regényhőse elé, amelyekkel kellő változatosságot, feszültséget biztosít a történetnek.

A Vénusz vonulása könnyed, élvezetes olvasásához jól jön a történelmi, földrajzi, művelődéstörténeti előzetes tudás, bár az az olvasó is élvezheti a regényt, akinek ebbéli ismeretei hézagosak, hiszen átlátható, olvasmányos történetfűzési dinamikusság jellemzi a regényt. Néha mégis túlzásnak hat a korabeli politikai, irodalmi stb. hírességek előbukkanása, bár a XVIII. század valóságában bizonyára így működhetett a világ (ahogy manapság is), vagyis a hírességek vonzották egymást. Ám éppen ez a folyamatos korhűség és a tömörítés kényszere fosztja meg az olvasót a párbeszédekben kialakuló igencsak érdekfeszítő kérdések további boncolgatásától, elmélyítésétől, s bár bizonyos témák újra meg újra előbukkannak, ezek nemigen súlyosulnak. Hász Róbert csak annyira foglalkozik egy-egy politikai-eszmei, szellemi-művelődési, technikai-tudományos témával, amennyire éppen csak szüksége van a regény történetének lekerekítésére, így ugyan megnyitja az olvasók előtt a további lehetséges kutakodás, az emberi kíváncsiság kapuit, ugyanakkor egyúttal hiányérzetet is gerjeszt. Megfosztja az olvasót egy-egy téma többszöri, heves belső vitákat előidéző problémájának fokozódásától, valamint a fejlődésregényekre jellemző drámai csúcspontoktól, de a mellékszereplők világszemléleti „nagy ütközeteitől” is mentesíti a regényt. Bár a mester (Hell Miksa) és a tanítvány (Sajnovics János) többszöri összezördülésének is tanúi lehetünk, a velőtrázó megmérkőzés elmarad. Kissé zavaróan hat az is, hogy nincs eléggé árnyalva a regény főhősének belső vívódása a regény egyre fantáziadúsabb befejezésének folyamatában, egészen pontosan azt követően, hogy a jezsuita szerzetes a Vardő szigetére száműzött és magányában önmagába forduló Immanuel Fjodorovics Raskovitz belső világával találkozik, barátkozik, mérkőzik.

A regény – a fentiek ellenére is – mélységekkel bíró, egységes egész. Leglényegesebb kérdése az, hogy miként egyensúlyozzon egészségesen az ember a saját belső, néha képzeletbeli-érzelmi világának és a külső valóságnak, az objektív körülményeknek a tengerében; mihez kezdjen az életével, a céljaival, a feladataival. A mindennapi életben az emberek ritkán szembesítik önmagukat az író által felvetett kérdésekkel, de, mint ahogy a regényben is történik, az utazások mindig megszülik az elgondolkodás pillanatait az élet értelméről. Az utazás okozta kényszerhelyzetekből kifejlődő történetfűzért Hász Róbert remekül fejeli meg a végén. A befejező részben teljesedik ki a hászi fantáziavilág, a Vardő szigetére „préselt”, sötétségbe boruló, besűrített, szinte kényszerzubbonyba zárt közösség részleges bemutatásával, amely csupán nagy vonalakban érzékelteti a szigetlakók életének deformálódásait, hiszen a regény vége felé nem a torzulás bemutatása a vezérmotívum, sokkal inkább a száműzött Raskovitz sci-fiként is felfogható belső lélekutazásának feltárása, az ő utópisztikusnak ható szellemi világrendszerének (túlvilági elképzeléseinek) a fiatal, jezsuita Sajnovics életére való hatásának ábrázolása.

Bár a regény még azelőtt lezárul, mielőtt a nagy természeti jelenség, a Vénusz bolygó elvonulása megtörténne, az epilógus révén mégis kikerekedik a cselekmény, jóllehet a főhősben felgyülemlett elvarratlan érzéseknek, kételyeknek, kérdéseknek a világa által mégis nyitott marad – még akkor is, ha a regényhőstől, a valódi és fiktív Sajnovics Jánostól egy pillanatig tartó magabiztosan békés állapotában búcsúzunk el. Pont a látszólagos befejezés miatt válik e könyv befejezetlen társadalomkritikává, mely az olvasóra bízza a végső következtetés levonását: hol kereshetők és hol találhatók a mai világ elfajulásának gyökerei? Miért is, miként is torzul a társadalom? Mert, mint azt a bevezetőben már említettem, a regény elsősorban a kora-újkori világ kialakuló társadalmi viszonyainak a bedekkere, és egyben egyfajta szellemi-erkölcsi útikönyv a mai világ kiismeréséhez – kicsit történelembe, kicsit sci-fibe ágyazva.

A Sajnovics kisbolygó (Hász Róbert: A Vénusz vonulása)
Szerző
Megfékezett történelem (Műltbeli események és írásbeli reprezentációjuk disszonanciája Bánki Éva Aranyhímzés és Hász Róbert A künde című regényében)
Szerző