Skip to main content

Hász Róbert

prózaíró
szerkesztő

A fotó forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A1sz_R%C3%B3bert

Az általános iskolát Doroszlón, a középiskolát (1985) Zomborban végzi. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének hallgatója. 1992 óta Magyarországon él. 1995-től a Tiszatáj prózaszerkesztője, 2011-től főszerkesztője. Szerepel a Varázsszobor (1990) és a Kapun kívül (1993) című antológiákban.

Regényeit, elbeszéléseit angolra, németre, franciára és olaszra is lefordították.

Kiadványok
Ádám és a gömbparadicsom
(Új Symposion. 1988. 7–8. sz., p. 34.)
Szerző
Az elmúlás krónikája
(Új Symposion. 1988/274–275.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Diogenész igazsága (Hász Róbert: Diogenész kertje)
Hász Róbert / Diogenész kertje
Szerző
Finis et principium. Hász Róbert Diogenész kertje címü regénye
Az időutazás metaforái. In. Vár Ucca Műhely. 2001/3.
Szerző
„Mondhatni: kibillentünk az időnkből” (Hász Róbert: Végvár)
Várunk. In. Élet és Irodalom. 2001. június 8.
Végvár isten háta mögött
Szerző
Balkáni, halálos időficam
Elolvasom
A géhás diadala. Hász Róbert: Végvár. 2001.
Szerző

A géhás diadala
Hász Róbert: Végvár
Tiszatáj könyvek, szeged, 2001.

Prológ: kérem, én még soha nem olvastam olyan regényt, amely képes vót vóna eligazítani a délvidék őrületeiben, nagy történeteiben, kis történeteiben. Kére-tik, írja már meg valaki.
"Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség / és szenvtelen, csak virtuózitás. / Bár munkában manapság nincs nemesség, / ez csupa munka, csupa faragás." Bizony ezt csikorogja Babits, amikor tőle szokatlan haraggal védelmezi a maga különös, a szonettre csak nála jellemző terheltségét (szonett-analógia: ha a szonett egy általános egységét vesszük - pl. Tóth Árpád, Kosztolányi netalántán Shakespeare -, úgy a szonett könnyű villásreggeli keksszel, vékony sajtszeletekkel, citromos teával, Babitsnál a szonett vad, késő délelőtti disznótoros, benne a malac visítása, sülő zsír bűze, a hentes izzadság- és alkoholszaga, és az is, ahogyan a vörösre pirult hurkabőr roppan a fog alatt), egyszóval ezt védelmezte Babits oly vérmesen, csodálkozást váltva ki merev inú szonettjeivel is, az önvédelem megváltoztathatatlan stílusjegyeibe öltöztetett gőggel is.
Gőg és irodalom. Milyen szépek ezek együtt. Ha valaki szegény olvasó valamit nem ért, valamibe belefárad, azonnal ő a hülye, a műveletlen, jó esetben. Rossz esetben ostoba, gonosz és fejlődésképtelen.
Megjegyzem, szó nincs arról, hogy Hász csupa virtuozitás. Csak a példa kedvéért hoztam elő. És arról sincs szó, hogy Babits volna csupa. Ezt ő mondta magáról, miután a rá vonatkozó kritikából ezt még elfogadhatónak ítélte. Hogy ő egy zseni, stílbajnok, egy olimposzi poeta ductus. Azt még felérik ésszel ezek a barmok, hogy csupa virtuozitás vagyok, de azt már nem, milyen súlyos tartalmakat hordoznak a gondolataim, a teljes világ teljes tehermennyisége felnyomva a szonettemre. És a bajok itt kezdődnek, amikor egy íróféle kezdi hordozni énekelve a világ valamennyi terhét, és nem csak hordani énekelve, de a hittel, ő meg is oldja.
No. Ettől kezdve nincs tovább súlykorlát. Egy tehervonatnyi reputáció esztétikában, egy szerelvénynyi a relevalancialitás mélységben és magasságban. Se korlát, se határ, se ép ész. Amikor egy író a saját súlyos gondolatait, annak felfedezetlenségét, kidolgozatlanságát kéri számon a olvasón, a kritikán, a rendszerbe fogaskerék esett, illő és időszerű ráküldeni a géemkát.
Író ne írj, mondja Spiró György folytatva a szerbantali gondolatot. Készülj néha. Töltekezz néha. Állj meg néha. Ez író esetében botorul hangzik, ellentmond az isteni parancsolatnak, írónak írni erény, szünetelni bűn, az élet rövid, a megírni való rengeteg, de hogy jobban ír némi szünetet követően, ez olyan paradoxia, amely már nincs sehol lefektetve. Ez egy következő dimenzió. Talán.
*
Nézzük Hászt. Ha írja, mit.
Egy mondat a második oldalról: "A politúrozott szekrény előtt, a bordó-vörös perzsaszőnyeg fehér szegényén belül, a szőnyeg virágos mintáin álltak, vagy inkább terpeszkedtek az öblös, halványrózsaszín kárpittal bevont karszékek, és a szoba közepén, nem túl távol, de nem is nagyon közel a karszékekhez a teázóasztalka, melynek lábai oly kecses eleganciával futottak le a bolyhos szőnyegig, hogy úgy tűnt, mintha az egész asztal lábujjhegyen állna."
Kérdések: kell-e tudnom valamit Hászról? Kellene, őszintén megvallva, kötelező volna, mert az efféle szerkezetű mondatok könnyen elriasztanak a pörgősebb tempójú mindennapokban a további olvasástól. Mit tesz ilyenkor a rutinos olvasó? Belenéz a fülszövegbe, megnézi, mit tud meg az íróról, mivel izgassa föl magát. Némely olvasók egyenesen fölizgatják magukat, ha valami prózaszerű létlírával akadnak össze, és a prózaszerű létlíra egymagában nem izgatja föl, ezt pontosabban úgy fogalmaznám, hogy könnyebben legyen érthető, nemakarom lyba előtt az ember lenyom egy vadító vodkát, vagy belök egy vadító keletnémet pornókazettát a párna alá.
Az első fülszöveg szerint két Hász-könyv jelent meg.
1. Szalmakutyák szigete, 2. Diogenész kertje. Ismerem, nem ismerem, nem árulom el. Fölötte részlet a regényből, katonai viszonyok, katonai egek, nem izgat. A hátsó borítón a kiadó kötetei, ebből elégedetten állapíthatjuk meg, az egyik kötet ennél a kiadónál jött ki, tehát az írónak van kiadója, ami azt jelenti, nyilván sikeres volt az előző, ha bevállalta újra. Ez jó. Az írónak legyen kiadója, aki tanácsokkal látja el, hogyan tovább, melyik úton. Az író számolhat a gazdasági racionalitás földön járó segedelmére. Ez is jó. Irodalmár könnyen elszáll - és az se rossz, ha nem tudja minden nap, miféle fantázianyúzó történet is a mindennapok kínja. Mindez kiderül a fülszövegből. De az, hogy kicsoda, micsoda, ne adja isten, hány éves, ilyes támpontok nincsenek. Fotó sincs.
Megállapítom, az olvasó nincs kiszolgálva.
Mi van, ha női olvasó vagyok, akit egy sikerült portré vásárlásra késztet? Állok ott - női olvasó - meredek a portréra, végigfut rajtam, ami egy női olvasón végig tud. Combom megremeg. Veszek hatot nyomban, minden barátnőmnek egyet. Karácsonyra. Akkor hát mi a megfejtés? Vagy egy nagyon nagy író, aki hömpölyög a köztudatban, az olvasók egymást tiporják, író, aki elkerülte a figyelmemet, ez esetben a helyzet még szomorúbb, pótolhatok szégyenkezve, kulloghatok az irodalmi front után újra, mint már annyiszor.
Hirtelen segedelem nélkül maradunk az adott kereteken belül, a történet, a stílus (pl. Kardos G. Györgyöt sem ismertem, amikor könyvtáram felét lepofozta Avraham Bogatir hét napjával, mégis milyen jól elvagyunk azóta is, pedig nemhogy portré nem volt a kötetben, de még borítója is alig. Lehetőleg ilyenfélére számolok, amikor ismeretlen írót nyitok). Az persze nehézség "stílügyben", hogy egy többszörösen összetett mondatban kétszer billent a szövegen: "álltak, vagy inkább terpeszkedtek", "nem túl távol, de nem is nagyon közel". Ám a nehézkedés ellenére: föl a fejjel.
*
Istentelenül titokzatos ügy. Ezek a nevek is, hogy miért, mi a mélyebb értelme, ha nem értem meg a mélyebb értelmét, ha szimplán csak érteni szeretném, miről szól az anyag. Mi az istenről szól ez az anyag? Mi van itt elrejtve, ami képtelen áttörni egyszerű kis elmémen? Kik ezek a családregényben? És mit csinálnak? Mire a misztifikáció? Mit kell gondolnom közben, mire kell figyelnem? A regény közepe vidékén nagyon rosszul vagyok. Minden megteszek annak érdekében, hogy értsem a mozgást, a beóvakodó lírát, valamerre lássak a direkt füstködben, legyek, ne, hogy sehol ne legyek, csak egy lökött olvasó, aki nem talál magának jobb szórakozást.
Az olvasó egyik darabkája, nevesítve: mazochizmus. Azt mondja: nem találod a lényeget? Belőled hiányzik valami. Az önéletrajzi elemek köthetők volnának, de leáll. A szöveg családregényformát preferál elsőként, valami irtóztatóan nyakatekert ezoterikus maszlag mentén, az oka nem derül ki. Azután úgy viselkedik, mint valami zavaros bűnügyi regény, nem tudni, ki kicsoda, mit mér tesz, mér nem.
Itt szün. Három hónap szün. Hátha valami újra ráindít.
*
(2001. dec.) Mint közismert, a stílus az ember.
"Lefagynak a mogyorói ebben a nyári hacukában." 36. o.
"Miért, mi fog velem történni? [...] Meg fogják rohanni az emlékei. Úgyszólván hátba támadja a saját múltja. A legváratlanabb időben és helyzetekben. Nem tud rájuk fölkészülni, és elmenekülni sem tud előlük. Szembe kell velük néznie, és várni, amíg megtorpant, szubjektív ideje újra elindul." 88. o.
"Úgy éreztem, szüntelen beszédjükkel, nyirkos érintéseikkel és simogatásaikkal éppen azt igyekeznek megakadályozni, amire a leginkább vágytam, hogy csendes magányomban ne hagyjam kifakulni anyám emlékét, hogy meleg színei árnyalatnyit se kopjanak meg bennem, előhívjam újra meg újra, életben tartva a mintát, amit magamban őriztem róla." 112. o.
*
Borzasztó, mint a repülő malomkő, jut eszembe a korom, amikor azt látom, "A szerző a könyv írása idején az NKÖM Hajnóczy Péter-ösztöndíjasa volt". És azt gondolom, a szelekciós életbe bele, én már soha nem kapok semmiféle ösztöndíjat, hogy legyen egy szelekciós évem, hogy a szelekciós év alatt egy szelekciós regényt összehozzak anélkül, hogy a szelekciós forint ne destruálná mindennapjaimat. Ha eddig nem kaptam ösztöndíjat, hogy lefedjen egy árva évecskét, eztán nyilván még inkább nem kapok. ("Nő akarok lenni! Ösztöndíjas nő a kortárs magyar irodalomban!" - kiáltotta a jó Szervác, amikor közös nőismerősünket elgázolta a szeretője kurátolta ösztöndíj.)
Ha kapnék, kiderülne fehéren-feketén mindaz a sok nagy és jó, amit feltételezek magamról, érvénytelen és hamis szentimentálizmus (az ember különösen vékony és különösen vastag napjain úgy gondol magára, hogy összekavarodik a jóistennel, irodalmárnak ez nem túl bonyolult feladat, különösen nem, ha stílben alapjáraton is összetéveszti magát az elegántos magyarvándorral). Annak is a leszálló ága. A nettó nyolcvan felét - rendes ösztöndíjban gondolkodom - odaadnám az asszonynak, hogy befogjam a száját, a másik negyvennel a Csendes forgalmán javítanék, ülnék mosolyogva, hülyeségeket beszélnék, hajtanám a legyeket, örülnék, ha meleg van, örülnék, ha hideg. Egy évbe beleférne mindkét variáns, örülnék az életnek, nemhogy regényekkel rongálnám az irodalom ezoterikus géhásokkal díszített karácsonyfáját. Ha volna ösztöndíj, ami nincs, azonnal manifesztálódna ugyanis az élet kettős iránya, annak stíl- és esztétikai pusztulátumai.
Azután arra gondolok, könnyen meglehet, a cáfolhatatlan tény a kuratóriumok végtelen humanizmusát sugározza felém, és kiváló emberismeretüket bizonyítja. Ők tudják, ha volna egy laza évem, végzetes rombolást okozna. Annak a kisrealista magyarnak, akinek ötven rohadt éven át nem volt ajándékpénze, az ilyen pszichéjét az ötvenedikben bizony farbillenti a feltételezett összeg, azt képzeli nyomban, ezzel megvásárolta őt a hatalom, talán szolgálnia kellene ezt, azt vagy amazt.
*
A stílus maga az asszony.
Az ebédlőasztalnál minden kiderül. Minden a világon. Ott már nem lehet hazudozni, mert a service, a magára felpödört szalvéta hanyagsága, a halovány foltocska a villa nyelén, az asszony szeme villantása elárul mindent. És a konyhában is kiderül minden. Mi miből készült. Egy-két percre megtéveszthető az ebédlőasztalnál ülő vendég a kockalevessel, a fagyasztott pulykacombbal, a bolti mártással, de három és fél hónapra nem téveszthető meg. Szegény jó Császár István írta egyszer, hogy a szerencsés íróba fönt bedobják a témát, alul kipotyog belőle az irály. Nem gondolkodik, nem szerencsétlenkedik, hogy előzetes magyarázatokkal könnyítse a kérdezők dolgát, egy másodperccel sem fektet bele több munkát, mint az kötelező, lazára veszi, később még lazábbra. Majd rábukik a bölcsészkar, telekönnyezi a telekönnyezendő kendőt, a géhás meg ebédel vastagon.
Szomorú.
*
Vajh, miért KGGy? Tán csak nem azért, mert a katonaregény etalonja, a 0 kilométerkő, mintha ott meg volna határozva? Azért nem Hašek, mert a Švejket mégse hasonlítsuk egy stílben, vonalvezetésben, a lélek érzékenységében szöveget szabó literátorhoz.

 

Epilóg: kérem, én még soha nem olvastam olyan regényt, amely képes volna eligazítani a délvidék őrületeiben, nagy történeteiben, kis történeteiben. Kéretik, írja már meg valaki. Ha valaki beköszön, mint Livius, a római aranykor krónikása, akkor mégis mi az istenre számoljon az ember, aki vár az összefoglaló regényre, mint valami történetjellegű építményre. A géhás - gazdasági hivatal - titkai megvannak. Titkot nem kérek többet. Irodalomnak álcázott titkot főleg nem.

YU-szelet misztikus aszpikban (Hász Róbert: Végvár)
Elolvasom
„Néha a leghétköznapibb ajtók is más világokra nyílnak” (Hász Róbert prózája)
Szerző

„Néha a leghétköznapibb ajtók is más világokra nyílnak”

Hász Róbert prózája

 

A racionalitás és irracionalitás kettősségéből, a kulturális emlékezet és a fikció világából teremtődik Hász Róbert prózája, melynek sokszínűsége, izgalmas cselekményvezetése, formai pontossága és játékossága lehetővé teszik, hogy olvasójuk egyszersmind esztétikai élményben, kulturális szórakozásban részesüljön. Eddig megjelent három kötete (A szalmakutyák szigete, Diogenész kertje, Végvár) a mai fiatal nemzedék írásai közül is kiemelkednek egységet idéző sokszínűségükkel, intertextuális, interkulturális mozgásaikkal, s nem utolsósorban olyan lendületes írástechnikájukkal, mely lehetővé teszi a befogadó legaktívabb közreműködését az imaginárius világ páros megteremtésében.

(Világok) Az elpusztult világok, letűnt kultúrák emlékezetbeli újrateremtődése és továbbélése jellemzi Hász Róbert első novelláskötetét, A szalmakutyák szigetét. A hat novellát tartalmazó kötet szinte a kezdettől napjainkig öleli fel az emberiség nagy kulturális korszakait, azok racionális és irracionális vonásait, miközben megmutatja a belévetett ember esendőségét, ugyanakkor hatalmát is. A kultúrákon átívelő sors, a megírt és megíratlan valóság és valóságon túli világ egyszerre szervezőelvei a finom műgonddal elkészített szövegeknek, melyek beszélői a legkülönbözőbb emberalakoknak kölcsönzik arcukat és hangjukat, feloldva ezzel a múlt némaságát. Az elmúlt idők az élet rejtelmeiről, problémáiról szólnak, kidomborítva a legégetőbb kérdéseket, a legtitokzatosabb talányokat, melyek valaha problémaként merülhettek fel. Beszél az álmokról, a nyelv teremtő erejéről, a teremtés talányáról, a háború irtózatáról, magáról az élet értelméről, a gonoszról, az emberi akaratról, hitről, illetve mindezek végéről, az eljövendőről, s ezzel együtt a felhalmozódott tudás továbbörökítésének lehetőségéről.

A novelláskötet az idő egyenes vonalúságát választva indul el az arab ősidőktől, majd sorra kerül a zsidó világ, az ókori görögök, az ókori rómaiak és az őskeresztények, majd a keresztény kultúra középkori szörnyűségei, az inkvizíció ideje, végül napjaink tudásának örökhagyója, a legújabb kor régésze. A különböző korok örökül hagyott problémáira kívánnak mintegy apokrif iratként felelni a szövegek, kibogozhatunk belőlük valami más, valami egészen új magyarázatot, talán éppen azt, ami eddig a könyvekből kimaradt, ami a jelenségek mögött húzódott meg, vagy amit soha nem értettünk. Válaszkísérletek lehetnek ezek a szövegek azokra a kérdésekre, amelyeket mi magunk teszünk fel nekik, a tudomány és kultúra útvesztőiben azokat az ösvényeket választják, melyeket ritkán taposott még más láb, így újrateremtve a régmúlt kérdéseit, közel hozzák azokat a jelenkor kérdező horizontjához.

A legtávolabbi, meghatározhatatlan pontról indulva a gondolkodás önmagáért valóságával találkozhatunk az első novellában, Az álmok öreg mágusában. E meghatározó – s Hász Róbert későbbi műveiben is központi helyet elfoglaló – toposz az álom, Al-Mahmatall, az öreg mágus napok, sőt évek óta tartó gondolkodásának központja. Az álmok titkát kutatja, születésük helyét, mibenlétüket, okukat: “Al-Mahmatall az álmokat kutatta. De nem pusztán az álmok egyoldalú, felszínes kérdéskörét, amely a jelentésükre vonatkozik, hanem a tágabb, bonyolultabb összefüggéseket. A gondolkodókat három alapkérdés foglalkoztatta: a Világ mint az embert körülvevő anyagok összessége; az Ember mint a gondolkodó anyag; és az Álom mint a mindenség harmadik, független összetevője, az ember uralma alól kiszabadult, önállósult gondolat.” Al-Mahmatall, a probléma őrzője, a Gondolat napszámosa éppen e tudásából él, hiszen mágikus erejével, a gondolatok ismeretével képes csodákat tenni: egyik falubeli útján egy beteg kislány meggyógyítására vállalkozik. Kezével ki tudja tapintani a gondolatok helyét, majd behatolni közéjük, bolyongani az ösvényeken, mígnem el nem jut a forrásig, ahol az erő lakozik. A múlt e csodatévő embere arra vállalkozik, amire nem vállalkozhattak azóta sem lélekbúvárok, sem orvosok, ám az idő szakadéka oly hatalmas a mágus ideje és a mi időnk között, hogy képesek vagyunk elfogadni, legalább az imagináció világán belül, hogy létezett ilyen tudás, valaha az ember rendelkezhetett megmagyarázhatatlan képességekkel.

Al-Mahmatall a kislányt gyógyítva olyan ismeretlen akadályba ütközik, amilyet eddig még nem tapasztalt: a beteg gyerek akarata szembeszegül az ő akaratával, nem hajlik meg előtte, tiltakozik az ellen, ami jó lenne számára. Így az öreg mellékösvények bejárására kényszerül, mígnem rátalál egy végtelen térre, melynek sehol sincs fala, elágazása – s így sehol sincs kijárata. Majd a felismerés, hogy az álmok birodalmába került, oly örömmel tölti el, hogy emellett elhalványul bánata afölött, hogy ezt a hatalmas felfedezést már soha többé nem tudja senkinek elmondani. Az álmok birodalmát aki egyszer felfedezi, soha többé nem talál onnan kiutat, az irracionalitás világa nem építhető fel azzal a renddel, ami a gondolatoknál még megengedett volt.

Hasonlóan irracionális világ tárul elénk A bizonyosság című novellában is, melyben Ezékiel tanítványa újraírja, vagy legalábbis újraértelmezi Ezekiel könyvét. A mester látomása korrigálásra szorul, az eredeti Írás így elveszíti bizonyosság-erejét, holott létezik a bizonyosság, csak egészen más minőségben. A látomás, ahogyan az ifjú tanítvány leírja, továbbra is az Úr dicsősége nevet kapja, ám a hatalmas járművekben és az Úr angyalainak nevezett személyekben egészen másra ismerhetünk. A titokzatos templom méreteit a tanítvánnyal leírató idegenek sokkal inkább hasonlítanak földönkívüliekre, mint angyalokra, a bizonyosság pedig nem más, mint egy kis fémkocka, talán egy adó-vevő, melyet a templom alapzatába helyezve a hely megjelöltetik, s így újra megtalálhatóvá válik. Ezékiel tévedése még egy ponton nyilvánvaló: nemcsak hogy pontatlanul írja le a jelenést, hanem azt is állítja, hogy mindez már fogságuk idején történt, amikor az Úr őt megszólította, s bizonyosságot tett arról, hogy nem hagyta el választott népét. Az újraírt szöveg, az újraértelmezett Írás valóban apokrifként jelenik meg, leleplező szándékát sem takarva. Ám ugyanúgy csupán egy írásról van szó, s nem tudhatjuk, hogy mely bizonyosság válik valóban meggyőzővé, avagy a két értelmezés már valóban két különböző világ bizonyosságait szolgáltatná-e.

Az elbizonytalanodás és vallomástevés kényszere szervezi a következő novella, az Elmondom, én Lüsziaszom, teneked beszélőjének gondolatmenetét. A levélstílusban megírt mű elbeszélője egy Nikiász nevű katona, aki akarva-akaratlanul belecsöppent a szürakuszaiak elleni háborúba, holott ő – néhány barátjával – a béke pártján állt. Cselekedeteik jórészt félreértelmezésen alapulnak: nem veszik észre, hogy Athén igényli a háborút, az ifjak dicsőségre vágynak, s erről az útról nem lehet őket letéríteni sem szép szóval, sem csellel. Szókratész, a szavak mestere lesz szövetségese, ám a szavakkal nem lehet meggyőzni az embereket, még akkor sem, ha talán értenék is azok értelmét, s talán el is fogadják azokat. A rosszul értelmezett s rosszul kivitelezett szándékok mögött éppen a megértés hiánya lappang, egymás nem vagy félreismerése, mely így ahhoz a borzalomhoz, a háborúhoz vezethet, melyet senki sem akarhat sem önszántából, sem saját dicsőségére. Ám az embernek megadatott a szabad választás lehetősége, terhe, így valóban önmaga az csupán, aki dönteni tud, még akkor is, ha az erkölcsi törvényeknek ellentmondó döntés születik.

A Johannan az örök jegyzetelő novellája, ő az, aki leírja a dolgokat úgy, ahogy vannak, ahogyan azok megtörténtek. A nagyravágyó Paulus mellett a szóhoz és az emberhez való hűsége még inkább kitűnik, hiszen Paulus kiforgatja Jézus szavait, saját hasznára fordítja azokat, éppúgy, mint ahogyan a római törvényszék is teszi. Johannan minderre emlékszik, amikor egy titokzatos idegen megmenti, majd meglátogatja kunyhójában, a világ végén, s azt kéri tőle, hogy írjon le mindent, amit ő mond, hiszen képes lesz rá. A Rabbinak nevezett idegen e hitvallást teszi önmagáról: “Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég; semmi sem létezik az én tudtomon kívül, mert én láttam az Elsőt, és látni fogom az Utolsót is. Azért jöttem, hogy tudtodra adjam a dolgokat, amik vannak, és amik történni fognak. Írd meg ezeket, de ne a mának és ne a holnapnak. Úgy írd meg, hogy bárki olvassa, de senki se értse mindaddig, amíg el nem jön az értelem ideje, és mondataid világítani fognak majd a sötétségben.” Így a novella folyamában új szöveg teremtődik, az írnok Johannan írja mindazt, amit írni kell, ám amit nem ért, s súlyos teherként nehezedik rá a reménytelensége, s eddigi hűsége lázadássá változik, s már nem is tudja, ki ellen: “Akkor mondd meg! – csapott Johannan az asztalra – Mondd meg, mi értelme ennek az egész kócerájnak a Földön! Van egyáltalán értelme? Az idegen lehajtotta a fejét, sóhajtott, majd így szólt: – Biztosan van, Johannan. Johannan a könnyeivel küszködött. – Tehát még te sem… még te sem tudod? Az idegen átnyúlt az asztalon, és hófehér kezét Johannan karjára tette. – Annyit tudok, hogy neked van igazad, Johannan, nem a világnak. De a világ nem is azért lett teremtve, hogy igaza legyen.” Az elbizonytalanodás s a belőle fakadó magányosság még erőteljesebbé vált, s Johannan és minden más ember vállára rakta a súlyos terhet, hogy mégis végig kell csinálni mindezt, még akkor is, ha nem látja értelmét, csak a kérdést tudja, ám válasz sohasem létezhet a kérdésre, csupán abban az utolsó pillanatban, amikor mindaz érthetővé válik, amiről Johannan ír. S ezen írásban marad fenn Johannan neve is, mely mintegy (rész)értelme lehet mindazon földi keserveknek, melyeket eddig el kellett szenvednie: “De a te neved csendben marad meg, utolsó fejezetében a Könyvnek”. S Johannan írása így válik apokalipszissé, maga a novella pedig az apokalipszis apokrifjévé, megszentelés nélkül hirdeti mindazt, míg amaz érthetetlensége és értelmezhetetlensége ellenére is kivívta magának a kanonikus jogot.

Kevésbé kánonba illő a könyv következő története, mely a Marius testvér ördöge címet viseli. A kereszténység tanait kiforgató, annak nevében gyilkoló Torquato atya sajátságos módon értelmezi a vallást s a Gonosz jelenlétét, mígnem össze nem találkozik Bayard gróffal, régi ismerősével, akinél tanítványával, Mariusszal együtt egy éppen soron következő kivégzésre igyekezvén megszáll. Az írás súlyos félreértelmezése és a bűnöknek e félreértelmezett írással való takarása oly bűnhődést von maga után, amilyenre Torquato valóban nem számított. Az atya aláír egy szerződést, vállalja, hogy bebizonyítja a Gonosz létezését, ezért bűvös eszközeivel megidézi, s így – elviszi az ördög. A megszeppent Marius borzongva tapasztalja, hogy az ördög nem más, mint vendéglátójuk, Bayard gróf, aki különös alkut ajánl fel: “van lehetőség arra, hogy jobbá tegyük a világot, Marius! Van rá lehetőség, csak akarni kell. Itt van most szükség az akaratra, amelyet Isten nektek is megadott! Ha akarod, jobbá tehetjük a világot, mert én rendelkezem azzal a tudással, amellyel kivezethetjük az emberiséget abból a posványból, amelybe lesüllyedt!…” Ismét két lehetőség kerül egymással szembe, s csak az egyiket lehet választani: vagy Istent fogadja el – s akkor eltávoztatja magától a sátáni kísértést –, vagy elhiszi, amit Bayard mond, hiszen Istentől mindeddig semmilyen jelet nem kapott, s akkor az ismeretlennel kell szembenéznie. Marius nem bírja elviselni a felelősség óriási súlyát, döntésében a kényelmesebb utat választja, hiszen: “az elhatározást közvetlenül megelőző pillanatban az ember mindig egyedül dönt. Ezért is olyan magányos lélek az ember.” Marius lemond az óriási lehetőségről, mellyel akár az emberiség megmentője, de legalább jótevője lehetett volna, s mindezt azért, mert amiben eddig élt, amit eddig olvasott, oly nagy erővel nehezedett rá, hogy nem volt képes, s talán nem is akart tőle megszabadulni: “Döntöttem. Menjen csak minden úgy, ahogy eddig ment. Valami értelme ennek is kell, hogy legyen…” Ám nem számol az emberi akarattal, ami meg tudja változtatni, s a lehetséges világok valamelyikébe képes terelni a sorsot, legyen az akár jó, akár rossz.

Az emberi akarat alakító hatalma szervezi a kötet címadó novellájának, A Szalmakutyák szigetének szövegvilágát. A XX. század végi jelenben játszódó történet egyszerre fogja át mindazokat a korokat, melyek az eddigi művek idejéül s teréül szolgáltak, amennyiben a régészet tudományán keresztül fel-felvillan a korábbi idők üzenete. A fiatal házaspár a feleség korábbi kollégájának, az öreg Hjalmar Maasterniknek a kérésére egy lakatlan szigetre utazik, ahol különös élményben lesz részük. Az öreg régész felfedezett egy időkaput, illetve egy üzenetet, mely mintegy kulcsként szolgálhat az idő áramlásának megértéséhez: három fénykutyát fedez fel egy barlangban, egy ülőt, egy fekvőt és egy futót. Rájön arra, hogy ezek a kutyák a Föld különböző korszakait jelképezik: a fekvő, lusta tekintetű az előző, már letűnt ciklust, a futó kutya alakja korunk őrült rohanását mutatja, míg a nyugodtan ülő az eljövendő bölcs kor hírnöke. Jelenlegi globális ciklusunk a végéhez közeledik, s a tudós feladata ez esetben nem más, mint átmenekíteni mindent jelenlegi ciklusunk kultúrájából. Ezért óriási könyvtárat hordott össze a föld alatti barlangrendszerben, minden könyv megtalálható benne, s ábécéskönyveket is mellékelt hozzájuk, hogy használhatók is legyenek e könyvek a jövő embere számára. A felhalmozott könyvek összessége a kultúrák egymásmellettiségének szimbóluma, ahol megfér egymás mellett minden vallás, minden politikai irányzat, minden nyelv, ahol csupán a harmónia uralkodik, s a bölcs utódokra van bízva, hogyan tudják felhasználni az ajándékba kapott, átmenekített tudást.

Hász Róbert novelláskötete is a kulturális emlékezet és az ebből teremtődő imaginárius játék harmonikus szelete, melyben a szavak továbbélése s könyv formában való manifesztációja biztosítja a halhatatlanságot, s az imagináció keretein belül is felkerül arra a polcra, mely az utódoknak örökül hagyandó.

(Kövek) Mintegy A Szalmakutyák szigetének továbbvivője Hász Róbert első regénye, a Diogenész kertje. A XX. század végének Magyarországán játszódó történet főhőse maga az elbeszélő, egy Jugoszláviából menekült író, aki bár otthonra nem, albérletre talált a déli nagyvárosban. A keretes szerkezetű mű első oldalain már minden megtörtént, így maga a regényfolyam egy visszaemlékezés, mintegy értelmezése annak az útnak, melyen a főhős városszéli lakásából eljutott egy másik világba.

Az új város új ismerősei más-más létet kínálnak föl, más világok lehetőségeit kínálják, nem is sejtve, hogy útjaik néhány ponton összetalálkoznak, s éppen így sikerülhet megtalálni az egyetlen lehetséges utat. Nem tudni, hogy a szabad akarat játszik-e nagyobb szerepet a cselekmény alakításában, vagy már minden előre megíratott, hiszen – a könyv halhatatlan hőse, Diogenész szavai szerint – véletlenek nincsenek, azt csak a halandók találták ki a maguk megnyugtatására.

Így hát az sem lehet véletlen a regény világában, hogy a beszélő éppen Samuel Kramer leveleivel kezd el dolgozni, illetve azok magyar fordításával, az eredeti lapok ismerete nélkül, melyeket barátja, Zénó fordít latinról magyarra. A XVII. században élt vándordiák Hollandiából küldi haza leveleit lánytestvérének, s leírja azon különös dolgokat, melyek vele történtek ott, messze földön: hogyan veszik őt pártfogásukba idegen emberek, miféle megbízatásokat adnak neki. Ám a leveleknek egy idő után vége szakad, nem lehet tudni, mi történhetett a diákkal – mint ahogyan azt sem, miért érdekelhetik e levelek oly nagyon az elbeszélő (aki egyelőre névtelen) megbízóit.

Ám a századvégi városkép egyre inkább irracionálissá válik, amint a hős átlépi a város szélét jelző drótkerítést, s egy elhagyott telepen találja magát. Eleinte csak ismerkedik a lepusztult, ám valamiért mégis vonzó tájjal, a hangárokkal, mígnem össze nem találkozik Diogenésszel, a különös öregemberrel, aki csavargóként él két társával, Papával és Dokival, s aki maga is igen furcsa történeteket mesél, szokatlan dolgokat cselekszik. Az idő mintha kibillent volna ekkor, a beszélő mintha egy egészen más világba kerülne, ahol más értékrend működik, ám ahol valami egészen másra is bukkan, mint saját eddigi világában: a három öreg mintha valami hatalmasnak a hordozója lenne, mindannak, ami valaha volt, mintha e rongyos csavargókban halmozódott volna fel évtízezredek kultúrája.

Miközben kapcsolatba kerül e világgal, más utak is megnyílnak előtte: a nagyváros forgata, illetve az itt zajló, sznobériába hajló úgynevezett irodalmi élet, melynek helyi guruja bízza meg őt a kéziratok begépelésével, megszerkesztésével. Mednyánszky professzor roppant mód érdeklődik a letűnt korok kultúrája iránt, a Ley-vonalakat kutatja, horoszkópokat tanulmányoz, s eközben izgatottan várja az újabb és újabb Kramer-kéziratokat.

Újdonsült barátai, Zénó és Simon szintén egy-egy lehetséges világot kínálnak, Zénó a maga nemtörődöm módján a semmittevés és lerészegedés filozófiáját vallja, míg Simon megalkotja saját fajelméletét, a vertikális fajelméletet, mely szerint az evolúció csupán hit kérdése, mellőzi a tudományos alapokat, s véleménye szerint szellemi fajokról beszélhetünk inkább, hiszen az embert nem fizikai mibenléte emelte ki az állatvilágból – ha egyáltalán kiemelésről van szó –, hanem a lelke, a szelleme. Egyelőre két szellemi fajt tud határozottan elkülöníteni, a hadvezért és a művészt, ám jelzi, hogy egyik sem foglalkozásfüggő, hiszen a kortárs magyar irodalom nagyhercege éppen a hadvezérek típusába tartozna. Megenged még egy harmadik szellemi fajt, bár ennek kidolgozottsága még kevésbé alapos: a kereskedők vagy a kalmárok szellemi faját.

A főhős az írással már felhagyott, íróként nem tudott elhelyezkedni még a helyi lapnál sem, így egyetlen munkája a fordítások begépelése maradt. S ezek a kéziratok egy újabb lehetséges világot kínálnak neki, amennyiben éppen átjáróként szolgálnak múlt és jelen, realitás és irrealitás között: egyrészt lehetővé teszik, hogy jelenlegi világában anyagi megélhetéshez jusson, másrészt föltár előtte egy olyan múltbeli világot, mely egyszersmind múlt a múltban: a vándordiák számára is érthetetlen dolgokról ír, a titokzatos menhirekről és dolmenekről.

A lehetséges világok felkínálják önmagukat, nem leplezve előnyeiket vagy hátrányukat, ám mégis mintha két jelentős pont köré csoportosulnának, melyre Simon hívja fel a figyelmet: “Mi nem kultúra vagyunk, hanem civilizáció. A görögség még emlékezett valamire, ők még kultúrában éltek, de a rómaiak már civilizációt építettek.” Így a főhősnek, a beszélőnek két világ közül kell választania: a civilizáció és a kultúra közül, ám amint egyre jobban megismeri Diogenészéket, többé már nem merül fel kérdésként a választás lehetősége, sőt, talán nem is volt soha, hiszen Diogenész már legelső találkozásukkor megitatta valami szörnyű ízű folyadékkal, valami pálinkával, mely nem volt más, mint az élet vize. Diogenész értelmezi számára az idő fogalmát, legyen az véges vagy végtelen: “A változás benned történt. Az idő benned folyt tovább, a tudaton keresztül érzékeled az idő múlását, és nem a külvilági események alapján! […] Csak egy idő van, öcsi, és az benned folyik, nincs mihez hasonlítani!” A regény metafizikai vagy inkább misztikus szintjének értelmezése szerint az idő belsőként értelmezendő, csak az számít időnek, amit az egyén átél, s mindaz, ami rajta kívül zajlik, nem szólhat bele az egyén idejébe.

Így Kramer, a vándordiák ideje sincs oly távol, s mindaz, amit leírt, szintén közel hozható a jelenhez. Furcsa kövekről s azok különös létrehozóiról ír, akik a tenger felől menekültek, s eközben Diogenész megmutatja barátjuknak azt a ládát, melyben az örökségét őrzi, s ami nem más, mint egy halom kő: Atlantisz kövei. Az eltűnt világból (melyet a hős egyszer álmában meglátott) csupán ennyi maradt, élettelenül és sötéten, ám valami újra fénylővé tudná varázsolni őket: a szárnyas napkorong medálja, Hór szimbóluma, mely az egyik kő közepébe illeszkedik, ám ami az idők során elveszett.

Rövid krimi illeszkedik a regénybe: a beszélő megpróbál nyomára bukkanni az eltűnt medálnak, hiszen valahonnan olyan ismerős számára. Simon lakásán egy könyvben pillantja meg, majd egy eredeti Kramer-kézirat kerül a kezébe, melyen különös dombornyomást érez, s rögtön rájön, hogy a kéziratok mellett valami más is lehetett abban a dossziéban, melyben Mednyánszky megtalálta őket. Így nem marad más választása, a professzortól visszaszerzi a medált, Diogenészékhez viszi, akik ekkor Samuelnek szólítják, s elmesélik a medál történetét: annak idején ők adták Kramernek, hogy jutassa el Amszterdamba a Doktorhoz, ám Kramer ellopta, elküldte levélben testvérének, azóta nyoma veszett. Most viszont, hála Samuelnek, előkerült, s immár nyugodtan készülhetnek az eljövendő végítéletre, mely lesöpri a Földről ezt a civilizációt, mint ahogyan oly sokat lesöpört már. Samuelt levezetik egy pincébe, melyet immár a szárnyas napkorong fényességénél is megcsodálhat, s mely egy igazán különös építmény, talán A Szalmakutyák szigete című novellában bemutatott barlanghoz hasonlítható. Ám míg ott csupán könyveket halmozott fel a gondos tudós, itt egy öröklétre elegendő konzervkészlet is található, s amellett tárgyak, az emberiség különböző korszakaiból. S mindennek van helye, hiszen az alagút a tengerig tart, mintegy földalatti mása a menhireknek, s a tenger alatt is folytatódik, mígnem a kezdete meg nem egyezik a végével.

Újra egy, a civilizáció végét hirdető könyvet olvashatunk, melyben a kiválasztottak egyik legfontosabb feladata a kultúra átmentése, az értékek továbbvitele, a megbirkózás az örökkévalósággal, mely csöppet sem könnyű feladat, s melyet úgy kell teljesíteniük, mint a vakok világában a látóknak: mindig észrevétlenül tenni a dolgaikat úgy, hogy a vakok azt hihessék, csupán véletlenről van szó, holott éppen egy látó volt a közelben.

(Varázshegy) A Végvár című regény 2001-ben jelent meg, folytatva az eddigi írásokban megkezdett hagyományt: a miszticizmus és a kulturális emlékezet át- meg átszövi a regény csöppet sem megszokott világát, mígnem az olvasó maga sem tudja, melyik őrült és rendezetlen világban vagy időben tévedt el. A zűrzavar mögött mégis szigorú rend uralkodik, a szerkezet kirakójáték-elemeiből összeáll egy kép, amelyből csupán néhány darabka hiányzik, mely üres terek így meghagyják az olvasói invenció szabad játékterét.

A regény világa, ideje és tere közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, ám az eltávolítás és elbizonytalanítás aktusát megtapasztalva az olvasó úgy érzi, mintha egy különös és idegen világba csöppenne: az első feltűnő jelenség a nevek idegensége, különlegessége, hiszen a főhős, Livius neve is egyszerre sugall ismeretlenséget és ismertséget. A regény fikciójában is idegennek, különlegesnek számító név magában hordja mindazt a kulturális hagyományt, melyet e római név felidézhet. Nem kevésbé szokatlan a nőalakok neve sem: Maria-Luisa, a von Lichtensteinek leszármazottja, a maga gőgösségével, tartásával s persze az idegenszerű névvel is jelzi, más, mint a többiek, a falubeliek, akiknek köszönését nem is fogadja. Lányainak a Cecil és az Antónia nevet adja, férje pedig a szintén egy új világot idéző nevű Fabrió, akinek egzotikus foglalkozása (tengerjáró hajókon szakácskodik) pedig a mesék világát hívja elő, melyben mindig el lehet tűnni, mássá lehet változni, ki lehet lépni a jelenvaló fogságából.

A fiatal főhős, Livius, egy különös hegyi helyőrségre kerül, ahová csak üzenetet kellett volna vinnie, ám ahol mégis maradnia kell. Itt fenn, a hegyen, az Isten háta mögötti világban más rend van érvényben, mint a lenti (valódi, normális?): nincs ébresztő, nincs sorakozó, nincsenek feladatok, egyetlen parancs van: a Parancs. Már senki nem emlékszik rá, csupán annyit tudnak, hogy teljesíteni kell a Parancsot, azaz megvédeni a hegyet, mindenáron. Ám Livius a becsapott ember tehetetlen dühével kerül ebbe az operetthadseregbe: két héttel a leszerelése előtt megtudja, hogy az üzenet, amit hozott, saját áthelyezése volt, s katonaidejét határozatlan időre meghosszabbították.

A különös hegyen mintha megállt volna az idő. Nem tudni, miért, mióta lehetnek ott, kinek mi a feladata, meddig maradnak, s miért olyan álmosak mindig. Liviusnak feltűnik, hogy itt szinte mindenki alszik, s az álom és alvás nem szégyellni való dolog. Álom és ébrenlét különös keverékébe csöppen, ahol a különböző világok, a különböző időkben létező vagy létezett valóságok átjárnak egymásba. Sokszor előjönnek diákkori, ifjúkori élményei, melyek Antóniához, a lány családjához, illetve saját apjához kötődnek, mindig újraéledve és egyre elevenebben. Egyszerre éli át ennek a különös s ugyanakkor hátborzongató helyőrségnek az élményeit, valamint az ifjúkori harcokat, dilemmákat, szerelmet. A szövegtestek egymásba folynak, s míg a “jelenvaló” katonaélete időrendben halad előre, azt meg-megtöri a feltoluló emlékek áradata, ám olyan összevisszaságban, mintha az álmok s emlékek irányíthatatlan logikájára építene. Az irányíthatatlanság, az idő labirintusában való tévelygés viszont nem csupán Livius élménye: ugyanúgy érzi azt a helyőrség többi tagja is, az olykor cammogó és néha rohanó idő tapasztalata különböző magyarázatokat, értelmezési próbálkozásokat hív elő a fantázia és logika keverékéből.

A szövegfolyamot olvasva úgy tűnik, nem csupán az idősíkok keverednek össze, hanem a beszélőkről sem lehet eldönteni, mely pontján léteznek az időnek. Mintha minden összefolyna, minden egyszerre volna jelen. A tipográfiailag nem jelölt párbeszédek egy olyan örvénylő szóáradatot implikálnak, melyben mindennek egyszerre van helye, mindenki együtt van jelen. Mintha a szavak is egy áradatba lennének zárva (s így a grammatikai szint megerősíti a pragmatikai szint néha kibogozhatatlan értelmét), mint maguk a hegyen lévő emberek, akiknek lehetőségük sincs a leszerelésre vagy a menekülésre.

A regény másik főhőse az ifjú Livius, aki sokban hasonlít, ám mégis sokban különbözik felnőttkori önmagától, cselekedeteitől, s valóban misztikus figurává változik, amennyiben csak a felnőtt Livius álmaiban él. Csak felnőttkori önmaga képes megteremteni ezt az arcot, ezt a hangot, így mintegy két regényt olvashatunk, mely nem elbeszéltetik, csupán elgondoltatik Livius hadnagy által. A gondolatok és az álmok kusza logikáját magára öltve bontakoznak ki előttünk az évekkel ezelőtti események, Livius apjáról, anyjának haláláról, mely után falura költöztek, s apja elhagyta az egyetemi katedrát. A marsall halálának évében költöztek falura, ahol az emberek legfőbb szórakozása egyelőre az volt, hogy találgatták, hová tűnhetett a marsall holtteste. Ám az ifjú Liviust más talányok érdeklik, hiszen felbukkan náluk Maria-Luisa, akinek két lányát is megismeri, s Antónia iránt érzett gyengéd szerelme egyre határozottabbá válik. Ám ugyanúgy léteznek számára titkok és talányok, amelyek – ha ez a felnőtt Livius elbeszélése lenne – nem léteznének. A felnőtt Livius memóriája inkább újrateremti, újra élővé teszi a múltat, s ez az a jelenség, amit nem tudnak megérteni. Nem a lezárt, megváltoztathatatlan múlt áll mögöttük, hanem valami képlékeny massza, amely elrabolja (jelen) idejüket is, hiszen az emlékezet és újrateremtés aktusának átélésekor ők is átkerülnek abba a másik világba. Livius így már valóban nem érti, hogyan is lehet az, hogy az ember egyszerre van két időben, jelen is van meg nem is, álmodik is meg nem is.

A magyarázatokat a többiektől is megkapja; minden csoport igyekszik létrehozni a saját teóriáját, az egyik megfoghatatlanabb, mint a másik, ám maga a jelenség sem kézzelfogható, tehát tapasztalati úton és a logika alapján hiába is próbál rá magyarázatot találni.

A Murat százados elméletében megszülető időficamról olvasva úgy érzi az olvasó, ő maga is képes elindulni ezen az úton, elfogadni a százados magyarázatát, ami a keleti filozófiákra emlékeztetheti. Ám a regény világában a valóságot kutató és a valóság után vágyódó Livius számára elfogadhatatlan a kizökkent időnek már egyébként oly sok filozófiában s irodalmi műben is felhasznált teóriája, hiszen képtelen beleilleszteni e tézist eddigi világába, s nem veszi észre, hogy időközben az ő világa alakult át.

Miközben ő is egyre inkább belemerül mindkét világba: a múlt a jelenébe lopózik, s ugyanakkor a jelene is átszivárog a múltjába. Pozíciója az oknyomozó szerepéből egyre inkább az áldozat státusát ölti magára, aki azért még kijárással rendelkezik a szabad világba, s az értelmezések hermeneutikai harcában próbál rendet teremteni és megérteni.

“Ez az egyetlen olyan hely a világon, amelytől minden más ugyanolyan távolságra van.” Pungarnik mondja ezt Liviusnak, aki nem tudja elfogadni, hogy ez a távolság azt jelenti, hogy mindenhonnan elérhetetlen távolságban vannak, így a hírektől, a postától, a családjuktól, az egész külvilágtól. A különböző elméletek erre is magyarázatot kívánnak adni, így például Pludonoff főszakács szektája is, aki a hegyen lévő maroknyi helyőrséget a kiválasztottak társaságának tartja, Liviust pedig a hírnöknek, aki a kinti világból elhozta a háború szörnyű hírét, ami őket itt fenn a hegyen nem érinti. Ám a főszakács különös elméletét nem képes magáévá tenni, mint ahogy barátainak, Blinkának és Pungarniknak az elméletét sem, akik szerint a hegyen kísérlet folyik, s ezt a kísérletet nem mások végzik, mint a földönkívüliek.

A múlt állandó előtörése azonban nem szűnik, s az egy jelenség többféle magyarázata magát Liviust is kétségbe ejti, mígnem a szobájába lépve ő is úgy nem érzi immár minden érzékszervével, hogy a két világ a szeme előtt folyik egymásba: asztala helyén porhanyós földet lát, megsárgult szőlőlevelet, s amint felvette, máris ott találta magát Fabrió lugasában, ahonnan a történet indult, ahová mindig igyekezett visszatérni, de ami valójában maga is valaminek a végét jelentette. Talán ez a kert volt a kapu Livius két világa között, ahol befejezte ifjúkorát, s ahol kijelentette, hogy bevonul katonának. A kert-álomból való felrévedése után még egy ideig nem találja a helyét, s “lassan körülnézett, mintha a kaput keresné a két világ között”.

Ám Livius talál még egy magyarázatot, ami a regény világában a valódi magyarázat illúziójával szolgál. Az idő kibillenése valóban “valóság”, s ami ezt okozza, nem más, mint a marsall bebalzsamozott holtteste, melyet nekik itt kellett őrizni. “A fővárosban nem tudtak vele mit kezdeni… Ugyanazt művelte halála után ott is, mint itt: életben tartotta a múltat. Az új hatalmasok holtában sem voltak képesek megszabadulni tőle, minden cselekedete, műve egyfolytában kísértette őket, és az újdonsült vezéreket egyfolytában saját múltjukra emlékeztette. Ezért idetelepítették, az isten háta mögé, befalazták, mert így biztonságban érezték magukat.”

A lehetséges értelmezési lehetőségek közül Livius képtelen választani, ezért azt választja, amit már az első napokban is meg akart tenni: a szökést. De az irány meghatározhatatlan, le, a hegy lábához, a tenger felé, ám csupán az ismeretlen világ várhatja. A kikötőben mégis Fabrióval találkozik, a ifjú-világ alakjával, az öreg tengerésszel, aki hirtelen terem ott, a semmiből, szinte mesei alakként, s rögtön az eltévedt és magányos ember segítségére siet. Túlságosan mesei ahhoz, hogy a menekülést jelentse, túlságosan hasonlít ez a világ ahhoz az álomvilághoz, mely éppen ott, a hegyen kísértette. Így egyszerre merül fel a zárlatban a menekülés lehetősége és lehetetlensége, meghagyva az olvasónak azt a szabadságot, hogy önmagának alkosson értelmezéseket egy olyan világban, mely nem az imagináció nyelvét beszéli.

(Hász Róbert: A Szalmakutyák szigete. Újvidék, 1995; Diogenész kertje. Szeged, 1997; Végvár. Szeged, 2001.)

 

Le désert des Magyars
Elolvasom
Kafkas Garnison. Ein Roman aus einem Land, das es nicht mehr gibt.
Szerző

Kafkas Garnison

Ein Roman aus einem Land, das es nicht mehr gibt

Zu Beginn wird ein Leutnant versetzt, zwei Wochen vor seiner Entlassung. Er meldet sich bei einer Burg-Garnison im Niemandsland. Dort tragen die Soldaten keine Waffen, die Offiziere und Mannschaften duzen einander, und in der Kantine gibt es besseres Essen als in einem Sterne-Hotel. Auftrag der Garnison: Der Hügel muss gehalten werden, gegen einen Feind, der sich hinter einem Bachlauf im Tal verbirgt und den noch nie jemand gesehen hat. Nur der Oberst. Aber der ist auch der einzige, der ein Nachtsichtgerät besitzt.
Gleich zu Anfang erfährt der Leutnant, dass seine Entlassung aufgehoben und seine Dienstzeit "auf unbestimmte Zeit" verlängert wurde. Alle sitzen sie hier zusammen, nicht bei Wasser und Brot, sondern bei Pflaumenschnaps und gegrillter Ente, und vergeuden ihr Leben. Gleichzeitig träumen der Leutnant und seine Leidensgenossen derart intensiv von ihrer Vergangenheit, dass so mancher auf die Idee kommt, man sei in einem Zeitloch oder von Aliens eingefangen worden.
Es braucht nicht lange, um das Gleichnishafte in Róbert Hász' Roman zu entdecken. Zu deutlich sind die Anspielungen auf ein unten im Tal zerfallendes Staatswesen, auf beginnende Pogrome gegen Albaner, als dass die Geschichte nicht lokalisierbar wäre. Als Erzählung hätte sie ihre Spannung und ihren Witz (vor allem die Auflösung ist sehr schräg). Als Roman aber wird die kafkaeske Garnison um die Jugenderinnerungen des Leutnants erweitert. Und so sind die Passagen, die von erster Liebe in einem Sommergarten der Kindheit handeln, auch seltsam abgeschlossen von der Welt, zwar mit die bezauberndsten der Geschichte, beide Erzählstränge stehen sich jedoch seltsam auf den Füßen, ergänzen einander nicht, und werden am Ende, sozusagen als Traum im Traum, recht absehbar zusammengeführt.
Hász, geboren in der Voivodina, wollte der Trauer um eine zerbrochene Vergangenheit offensichtlich eine private, intime Komponente hinzufügen. Heraus kommt ein Buch, das auf faszinierende Weise nicht funktioniert.

                                                                                                                                                                                                                  Victor Lachner

Elolvasom
Ein Ort namens Heimat – Ein Ort? Ein Gefühl? Verlorene Helden suchen ein Zuhause. Gleich mehrere neue Bücher zeigen, wie man in der globalisierten Gegenwart heimisch werden kann
Szerző

Ein Ort namens Heimat

Ein Ort? Ein Gefühl? Verlorene Helden suchen ein Zuhause. Gleich mehrere neue Bücher zeigen, wie man in der globalisierten Gegenwart heimisch werden kann.

Bücher Magazin , 2/2006

Vor 23 Jahren hat er seine Heimat verloren, vor ein paar Monaten seine Frau, vor zwei Tagen sein Auto. Und jetzt verliert Chrystian Brodd, der als Kind aus Polen nach Bremen eingewanderte Mittdreißiger, die Orientierung, fühlt sich, »als ob irgendjemand, der sehr mächtig sein musste, an seinem Leben herumschnipselte «. Der entwurzelte Held in Artur Beckers »Die Zeit der Stinte« – ein Buch von vielen in diesem Frühjahr über das große Thema Heimat – hat nur noch einen Ort, der ihm ein Zuhause ist: sein Mietshaus am Bremer Steintor, die schuhkartongroße Wohnung in dieser Bleibe für »Verrückte, Junkies, Kranke, Drogendealer, Kassiererinnen, Studenten, Elektriker «. Hier grillt er im Sommer auf dem Vergangenheit sprechen will. »Willkommen in der BRD«, sagt er stolz, als er vor seinem Haus ihren Samsonite aus dem VW zerrt. Und dann: »Scheiße! Ich bin heute so kopflos. Ich sollte Sie doch zu meinem Vater bringen! Bitte steigen Sie wieder ein!« Diese Verwirrung legt sich ein wenig, als Chrystian mit Mona nach Polen reist, ihre gemeinsame Geschichte erforscht, die vor 60 Jahren begann, als drei ehemalige Häftlinge aus dem KZ Stutthof den Kommandanten eines Außenlagers hinrichteten. Heimat findet Chrystian nicht in Polen, aber eine vielleicht glückliche Liebe und die vermeintliche Selbsterkenntnis: »Solche Typen sind so gut wie überall zu Hause.«

Doch das stimmt nicht. Denn wohl fühlt sich Chrystian sehr in seinem Bremen, in seinem Viertel, das er schon mit einem eigenen Kosenamen belegt hat: »Klein-Brooklyn«. In Polen freut er sich einmal darauf, »so zu tun, als sei ich von hier«. Es ist so: Wer fast überall zu Hause sein kann, hat keine Heimat. Das glaubt die Mehrheit der Deutschen. 89 Prozent empfinden laut einer Emnid-Umfrage Heimatgefühle beim Gedanken an ihre nähere Umgebung, den Ort, an dem sie leben, wo sie geboren sind, wo ihre Familie lebt, wo sie Freunde haben. Diese Ergebnisse bestätigen die Analyse des Sozialwissenschaftlers Ralf Dahrendorf, der einen doppelten Prozess der Globalisierung Italiebeschrieben hat. Die Wirtschaft vernetzt immer größere Räume, die Menschen suchen immer kleinere, »in denen sie sich zu Hause fühlen und ein Gefühl der Zugehörigkeit entwickeln können.« Das glaubt auch Artur Becker, Autor von »Die Zeit der Stinte«. Der 37-jährige Sohn deutschpolnischer Eltern kam mit 16 Jahren aus dem polnischen Bartoszyce nach Verden bei Bremen. Er sagt: »Heimat ist vor allen Dingen Provinz, und Provinz, der Mikrokosmos, macht die Literatur groß.«

Es stimmt: In seinem kiezigen, beschaulichen Bremer Viertel fühlt sich Beckers Held Chrystian Brodd so wohl, dass er es mit der Heimat seiner Ahnen vergleicht: »Die Häuser von Klein-Brooklyn waren so winzig wie in einem abgelegenen Dorf, irgendwo in der Ukraine oder Litauen.« Hier, im Bremen der verlorenen Seelen, ist das Buch ganz bei sich. Denn es sind kleine Zusammenhänge, kleine Dinge wie die hohen Decken, die gesunden Mauern und kaputten Heizkörper im Haus vor dem Steintor 184, die Heimat ausmachen. Je unübersichtlicher die Welt Grundbedürfuns erscheint, desto größer wird die Sehnsucht nach solchen kleinen, vertrauten, heimatlichen Strukturen. Und unübersichtlicher wird die Welt zweifelsohne. Davon erzählt der 1979 in Chicago geborene, in Bangkok aufgewachsene Autor Rattawut Lapcharoensap in seinen Kurzgeschichten (»Sightseeing«). Er beschreibt den Alltag in einem Thailand, das Touristen nur glauben zu kennen, das seine Kultur verliert, die amerikanische findet, in einem Nirgendwo dazwischen existiert, wo die Urlaubsmonate der Touristen den Jahresablauf und ihre Vorlieben die Kultur definieren: »Juli: Die Italiener, die Franzosen, die Briten, die Amerikaner. Die Italiener mögen Pad Thai, seine Ähnlichkeit mit Spaghetti.« Eine verrückte Welt.
Die große Verwirrung ist in Deutschland angekommen: Seit der Wende ziehen jedes Jahr mehr Bundesbürger um. Den Arbeitsplatz, das Haus, die Nachbarn fürs Leben gibt es nicht mehr. Artur Beckers Leben ist ein Extrembeispiel für die Folgen der Globalisierung im Privaten: Seine Verwandten leben in Polen und in Kanada, sein bester Freund Robert in Pabianice bei Lodz, andere Freunde in Bremen, Hamburg, Berlin, Los Angeles und New York. Was hat man da für ein Idealbild von Heimat? Artur Becker sagt: »Ein Planet im Weltall – gerade mal so groß wie mein kleines Ermland und Masuren. Und wenn man sich in diesem Land auf Reisen begibt, hat man den Eindruck, als würde man auf eine Weltreise gehen. Kontinente verlassen, andere Planeten besuchen. Ja, das ist mein Ideal: ein kleines Ermland, doch so groß wie eine Galaxie.« Diese Sehnsucht ist laut den amerikanischen Psychologen Roy F. Burmeister und Mark R. Leary ein menschliches Grundbedürfnis, ein Sehnen nach Geborgenheit, Bindung und Zugehörigkeit, das »angeboren ist und über alle Kulturen und Altersstufen hinweg beobachtet werden kann.«

Und dieses Bedürfnis ist heute sehr stark: Als vor Kurzem das Goethe-Institut und der Sprachrat das schönste deutsche Wort suchten, wählten die Deutschen »Heimat« auf einen der Spitzenplätze. Aber das ist nicht zwangsläufig ein Bedürfnis nach dem reaktionären, rückwärtsgewandten, isolierenden Heimatgefühl, das man zu jener Zeit kultivierte, als jeder in eine scheinbar naturgegebene, dörfliche Heimat hineingeboren wurde, als hinter den Dorfgrenzen das Unbekannte, das Elend lag – das althochdeutsche »elilenti« bezeichnete die Fremde. Es gibt aber auch ein anderes Heimatgefühl, eines, das nicht »den Menschen vor der Welt abschottet, sondern als Brücke zu derselben dient«, wie der Berliner Psychoanalytiker Uwe Langendorf erläutert, der intensiv Flüchtlingsschicksale erforscht hat und der den in Deutschland lange verdammten Begriff der Heimatneu, positiv definieren will. Heimatgefühl als Brücke zur Welt – diese Idee gefällt auch dem Schriftsteller Róbert Hász (41), der durch Nationalismus seine Heimat verloren hat. Er floh 1991 aus Nordserbien nach Ungarn, wo er heute in Szeged lebt und Heimat als Thema in der Literatur vermisst: »Vernachlässigen die Schriftsteller die Heimat als Motiv, wird der Begriff verbleichen wie die Konturen alter Fotos und es bleibt nichts als graue, kalte, satt gewordene, globale Heimatlosigkeit.« Das spricht Hász aus Erfahrung. Seinen neuen Roman »Für alle Ewigkeit« kann man als bittere Satire auf das Ende Jugoslawiens lesen. Er spielt in einer einsamen Festung am Rande der Welt, wo Rekruten an einem Projekt arbeiten, das niemand kennt, gegen einen Feind, den keiner gesehen hat. Je länger sie dort sind, desto größer wird ihre Verwirrung. »Der November ist bei uns auch so«, sagt ein Soldat beim Blick in die Landschaft. »November«, fragt ein anderer und lächelt, zeigt auf den nahen Feigenbaum, an dessen Ästen sich winzige Knospen öffnen: »Es ist doch schon Frühling.« lich jegliche Ideologie der Heimat« ist. Ist das das Lebensgefühl des 21. Jahrhunderts? Wonach hat jemand wie Trojanow Heimweh? Er antwortet: »Heute, im grimmigen Bulgarien sitzend, Heimweh nach München, nach Bombay, nach meiner Freundin, nach meiner Bibliothek. Beide sind nicht irgendwo festgenagelt.«

So ist es. »Heimat ist kein Ort – Heimat ist ein Gefühl«, singt Herbert Grönemeyer. Und dieses Gefühl ist heute nicht zwangsläufig, ewig, unveränderlich an einen Ort gebunden. Heimat müssen Menschen sich erarbeiten, oft mehrere Male im Leben. Sie finden sie zum Beispiel im eigenen Stadtteil, wie Artur Beckers Held Chrystian. Oder in kleinen Traditionen wie dem Fischpaprikasch, den Róbert Hász liebt, den am besten sein Vater im gottverlassenen Doroszlo in Nordserbien zubereitet, dem gebratenen Karpfen in Tomatensoße mit Pilzen und Kohl, den Artur Becker so gern isst, nach dem Rezept seiner Frau. Aus diesen kleinen Dingen entsteht Heimat: vertrauten Straßen, Speisen – und natürlich der Sprache.Bevor Stefan Zweig sich mit seiner Frau 1942 in Brasilien das Leben nahm, klagte er, dass »die Welt meiner eigenen Sprache für mich untergegangen ist«. Aber natürlich kann Sprache auch das Gegenteil bewirken. Für Róbert Hász ist das Ungarische Heimat: »Nur sie hilft, denn durch die Sprache erschaffe ich mir meine Heimat immer von Neuem. Das ist der Vorteil des Schriftstellers, er kann seine wahre Heimat gar nicht verlieren, er bringt es fertig, in der eigenen Fiktion zu leben.« Ein wenig müssen das heute alle Entwurzelten schaffen: Ihre Heimat, ihre Geschichte selbst gestalten, sie erfinden, um sich in ihr wiederzufinden, sich zu beheimaten.

Das mussten Schriftsteller wie Becker, Hász oder Trojanow viel eher, viel stärker als wir anderen, die wir vielleicht nur ein paar Hundert Kilometer zu einer anderen Arbeitsstelle umziehen. Deshalb sind ihre Geschichten so hilfreich. Wie Róbert Hász sagt: »Manche können ihre Heimat verlieren, andere nicht – die sind ständig auf der Suche.« Und das sind heute fast alle.

Elolvasom
Magyar őstörténet és mitológia – regényben (Hász Róbert: A künde)
Szerző

OLASZ SÁNDOR

Magyar őstörténet és mitológia – regényben

Hász Róbert: A künde

 


Néhány évvel ezelőtt a magyar történeti tárgyú szépirodalom lenyűgöző termésén meditálva Alexa Károly – Adyt parafrazeálva – joggal tette föl a kérdést, vajon Mohács kell-e legújabb elbeszélőinknek is, amikor históriai korszakot választanak. Úgy tűnik, a válasz egyértelmű igen. Hogy a múltból fél fióknyi könyvtári katalóguscédula árulkodik a török idők utáni kitüntetett érdeklődésről, több mint elgondolkodtató. Még rejtélyesebb, hogy az újabb történelmi regény is szívesen fordul a hódoltság korához (Darvasi László, Háy János, Szilágyi István). Tény, hogy regényíróink néhány kivételtől eltekintve (Kós Károly, Kodolányi János) nem merészkedtek Mohács előtti időszakba. Laczkó Géza úgy tudja, "körülbelül 1526 az a határ, amelyen innen feltámasztható az egyes korok nyelve a valószínűség minden biztosítékával". De miért kellene minden áron föltámasztani az egyes korok nyelvét? Thomas Mann föltámasztotta? A kínosan pontosságra törekvő Flaubert a Salammbôban rekonstruálta a pun háború idejének nyelvét?
Hász Róbert harmadik regénye tárgyválasztása miatt is unikum. Hiszen tudomásunk szerint a 10. századi magyar históriában még egyetlen regény sem játszódott. Szabadon szárnyalhat az írói fantázia a magyar őstörténetben. Nem kell évekig könyvtárakat búvárolni, hiszen erről az időszakról a történettudomány is alig tud valamit. Györffy György a grandiózus Magyarország története első kötetében mindössze hat oldalon foglalja össze mindazt, amit a kettős fejedelemségről tudunk. Hogy volt egy névleges főfejedelem (künde, kende) és a tulajdonképpeni hatalmat gyakorló gyula. Georgiosz Monachosz krónikájának folytatója 895- ben két magyar fejedelmet említ, Árpádot és Kurszánt. Azt is tudjuk, hogy 904-ben a bajorok rendezte béketárgyaláson Kurszánt megölik. Árpád egyeduralomra törekvése, Kurszán népének a gyepü vidékére való szétszóratása – ezek a tények körvonalaznak valamit, ám a keretet tartalommal (tények hiányában) már aligha tudjuk megtölteni. Annyi bizonyos, hogy a 10-11. században szép számmal élhettek igricek és regösök, akik a megtelepedés igaz történetét és Kurszán érdemeit zengték. Györffy maliciózus megjegyzése szerint "ez az epikus anyag azonban feledésbe ment, amikor az államszervezéssel egy időben sor került az énekmondók állami felügyelet alá helyezésére".
A künde elbeszélt története 963-ban indul. Ekkor küldi a Sankt Gallen-i apát, Aquileai Virgil bencés szerzetesét, Pannoniai Stephanust a pogány türkök fejedelméhez. Mondaná el a megyerieknek, hogy a pápa szövetséget ajánl I. Ottó német-római császárral szemben. A kalandos utat tíz évvel később Steaphanus tanítványa, Alberich meséli el – ámde több változatban. Az apáttól ugyanis azt a megbízást kapja, hogy írjon krónikát egy küldetését teljesítő és szentté váló hősről. Alberich azonban – fokozatosan ismerkedve a történtekkel – a "hivatalos" beszámoló mellett ír egy másikat, egy nem publikusat. Sőt, olvashatjuk mindazt, amit Steaphanus hazaérkezése után Alberichnek mesél. Utóbbi a szöveg jelentős részét alkotja, a másik két réteg fontossága viszont aligha vitatható. Ebben a hármas fénytörésben pikareszk regényekbe illő kalandokba csöppen a hős. A kettős fejedelemség visszaállítása körüli (sikertelen) kísérletben már maga is elhiszi, hogy ő a künde. De más idő, más világ: a "kündének" menekülnie kell. Hazatér, s hátralévő életét remeteségben tölti, nehogy az igazság kiderüljön. (Meglepő "csavarral" az is tudomásunkra jut, hogy a künde valójában Virgil apát, aki féltestvérét akarta likvidálni a veszélyes küldetéssel.) Közben világok, mentalitások, szokások, politikai felfogások ütköznek, s azt sugallja minden, hogy valaminek vége van. Nemcsak "a kündék fölött szállt el az idő". A meséket és mítoszokat a pragmatizmus oltárán föláldozó ember önmagát is elveszítette.
A történelmi, áltörténeti regény mai reneszánsza idején nem ritkaság, hogy a történeti narratíva a modernitás előtti hagyományhoz épít hidat. Hász Róbert színes történetmondásával kapcsolatban Jókaitól Gárdonyiig joggal említhetők a régi nagy mesélők. A künde azonban (Márton László kifejezésével) nem "gárdonyizó" regény. Nem kérdez ugyan radikálisan a hagyományra (miért kellene szünet nélkül radikálisan rákérdezni?), a szerző minden jel szerint kifejezetten élvezi azokat az elbeszélő technikákat, melyeket a régiek oly kitűnően tudtak működtetni. Hász Róbert a Nagy Elbeszélést sikerrel ötvözi a posztmodern tapasztalataival. A regény a még átélhető vagy elképzelhető mítoszok és mesék felől próbálja újraírni a műfaji örökséget, s kisebb-nagyobb kapukon keresztül továbbjut egy sokáig zsákutcásnak minősített hagyományból. Márpedig amiből tovább lehet jutni, nem zsákutca. (Szilágyi és Háy példája álljon előttünk. A Hollóidő úgy őrzi meg a 19. századi elbeszélői erényeket, hogy ízig-vérig modern prózát teremt. A Dzsigerdilen pedig Jókai- és Gárdonyi-motívumokat vesz át, miközben a paródia és a parodizált termékeny feszültségbe kerül.)
Párhuzamosan több történet fut, s a narráció izgalma, hogy a legfontosabb mozzanatok többször, s mindig másféle nézőpontból bukkannak föl. Kurszán megöléséről például háromszor olvashatunk. Először Ejnek beszél a "hadurak hadura" és "a lelkeknek fejedelme" tragikus vetélkedéséről. Aztán Csenke-úr mondja el, hogy Tomaj nagyapja, Onód mit mesélt az "asszonyféltésről" (a csodaszép Umróza körül legyeskedő fejedelmekről) és a gyilkosságról. Majd Zubor-ur tolmácsolásában is előkerül egy változat. A legenda – ilyen-olyan alkalomból elbeszélt és mindig más formában előadott történetekben – a szemünk láttára épül. Sokféle, de mindig valamilyen praktikus okkal magyarázható legendagyártás folyik. (Virgil apát kívánsága, hogy legyen olyan krónika, mely Stephanus mártírrá válását mondja el. A Keve körül csoportosulók az idegenben mindenképpen a kündét kívánják láttatni.) Sokan, sokféleképpen veszik semmibe a tényeket, s a regénynek a történelem mibenlétéről vallott felfogása is azt erősíti, hogy a történelem egyébként sem létezik, csak történelmek és történelem interpretációk vannak. A történelem aligha képzelhető el ok-okozati események láncolataként. A nézőpontok és elbeszélésmódok bonyolult váltogatása tehát egyáltalán nem öncélú. Az elbeszélői státusz elbizonytalanítása is jelzi, hogy abszolút igazságról nincs, nem lehet szó, csak ellentmondó, olykor egymást kizáró részigazságok helyezhetők egymás mellé. Ez az elbeszélés (minden látszólagos egyszerűsége ellenére) reflektált olvasásmódot feltételez. A fő cselekmény felől a regény beilleszthetőnek tűnik a realizmust és romantikát keverő, egyenesvonalúságra törekvő történelmi regény hagyományába. Közelebbről nézve az egyes epikai egységek külön-külön eseménysorokat indítanak és zárnak, melyek a lineárisan haladó fő cselekmény egyes szakaszaiba épülnek. Történetekbe ágyazott történeteket kapunk. Ennek a jellegzetes mise en abîme technikának a megnyilvánulása a türkök, megyeriek közé keveredő francia Armand története, mely az idegenség Hász Róbert korábbi regényeiben is hangsúlyos élményét szép, kerek történetbetétben érzékelteti. (Armand históriája is többféle változatban ismerhető meg. Róla írja Alberich: "az embernek, ha kitépik szülőföldjéből, előbb-utóbb elhalnak gyökerei…")
Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy A kündében van szavakban is összegezhető történet és cselekmény, mi pedig lázasan olvasunk, alig várjuk, hogy "kiolvassuk", miközben abban reménykedünk, hogy ne érjen véget. Ráadásul van egy olyan hős, aki a beszédben, a megírás varázsában él. Alberich írással összefüggő meditációiban nem az a fontos, hogy lám, sokadszorra is egy önmagát tematizáló regényt vehetünk kézbe. A mese épp azért kifogyhatatlan, mert van valaki, aki örömét leli a mesélésben, a változatok egymás mellé tételében. Mindez jellegzetes posztmodern gesztus. Itt nem talált kéziratról van szó, mivel a szemünk láttára alakul nem is egy olyan kézirat, amely valamikor majd minden dolgok viszonylagosságára, színe és visszája kettős játékára emlékezteti azt, aki megtalálja. A künde egyfelől lezárt, mondhatnánk lekerekített regénynek tűnik, az az olvasó is kielégül, aki a történet nyugvópontra jutását kedveli. A sokféle történet és ezek értelmezése azonban a végtelenségig folytatható. Minden bizonnyal irodalomtudományos tévhit, hogy a Nagy Elbeszélésnek azért lett vége, mert "lineáris jellege miatt a történelem célszerűségét hirdette" (Földényi F. László). Itt a linearitás csak látszólagos, s a regény történelemképe a históriát sok mindennek beállítja, csak éppen nem célelvű, egyféleképpen értelmezhető folyamatnak.
Alberich számára persze mindez nem mindig tudatosodik, legföljebb ösztönösen érzi az elmondás mindenhatóságát és semmiségét, világteremtő hatalmát. "…a képesség, ami gyönyörködtet folyton, mikor Pannóniai Stephanus történetét annyiféleképpen tudom elmesélni a pergamenen, s úgy, hogy bármelyik igaz lehet, mikoron utóbb olvasom, amit leírtam, mintha nem is számítana valójában, melyik az igaz, lehet, egyik sem, mégis, megállnak a lábukon…" Érzi, nemcsak az apát úr kívánságának nem felel meg, mestere szavaihoz is hűtlen: "emitt meg mesteremmel szemben nem vagyok teljesen őszinte, és ez az, ami igazán fáj, s amit igazán bűnnek érzek lelkemben, de hogyan is árulhatnám el neki, hogy nem egészen úgy írom ám meg a történetét, ahogyan azt ő előadja nekem, szavait nem mindig követem hűen, meséje gyakran arra szolgál csupán, hogy esténként, ha ide felszököm, s Elsit is nélkülözni vagyok kénytelen, a sok-sok csudálatos dolog, miket tőle az erdei kunyhóban hallok, szemem előtt alakuljon a sárga pergamenen szavakká, a szavak mesékké, hogy örömemet leljem abbéli képességemben, hogy újrateremtem egy ember életét…"
A földi örömöket nem megvető, Elsijében és az elrejtett borocskában kedvét lelő krónikaíró szerzetes végképp nem tudhatja, hogy az előadott sokfelé ágazó, titkokon és megoldásaikon tovább görgő "anyag" valójában a történetkeresés és a történetben való elveszés, a személyiségépítés és az énvesztés igazán csak évezreddel később tudatosodó jelentését hordozza. Stephanus a sors beteljesüléseként, "isteni végjátékként" értékeli, ami vele történik. Egyszer csak maga is kündének, Csaba- urnak hiszi magát Nem érez honvágyat Gallen és a korábbi élete után: "Átalakultam… Mintha hazaértem volna." Mintha másik énje kezdene élni, s ez az új én "kiszélesedett látóhatárt" hoz magával, "új, kitágult lélekhorizontot". A magabiztosság eltűnik, s fölváltja "a lehetőségek közötti választás bizonytalansága". Ám a metamorfózisoknak ezzel még nincs vége. Nemcsak Armand változik meg, hanem a türkök között is van két nagy átalakuló: Gejüza-ur és Sarolt. Azt hiszik, nemcsak a pogány varázslásoktól és gyerekes meséktől, hanem a múlttól is meg lehet szabadulni. ("a mi dolgunk a jövővel törődni, nem a múltról ábrándozni") A magyar történelem nagy dilemmái elevenednek meg a különféle nézetekben. Nemzet és haladás, hagyomány és modernizáció pokoli szövevényében vagyunk. Ebben a regényben Árpád Nyugatnak kacsingat, Kurszán pedig Keletnek. Csak szegény Sztephanus gondolja, hogy talán a kettőt össze is lehetne egyeztetni. Azért marad egyedül, mert a szélsőségek között mindig a legnehezebb. ("Kelet felé a barbaricum, ismeretlen föld, határtalanul. Nyugaton mindaz, ami elől menekülni szeretnék.") A legnagyobb metamorfózissal azonban Virgil apát büszkélkedhet. Kurszán fiából, Csaba-urból lesz bencés apát. A balesetben meghalt Aquileai Virgil helyébe lép, hogy végre levesse pogány múltját és új életet kezdjen. Az átkozott Stephanus azonban szüntelenül a pogányságra emlékezteti és arra, aki korábban volt. Stephanus keleti küldetése mögött a múltbeli lidérctől való megszabadulás reménye.
A felületes olvasó számára Hász Róbert műve regényes őstörténeti rekonstrukciónak tűnhet. Igazándiból múlt és jelen kaján összevillantásának vagyunk tanúi, mindezt nem valami vértelen parabolával éri el a szerző. A ravasz történetmondás olykor talán el is feledteti a nemzetkarakterológiából, történetfilozófiából, a néhány fényes korszakot leszámítva többnyire mindig hátul kullogó nép történelmi tapasztalatából összegyúrt regényjelentést. Mintha Ady "civódó magyar"-jait látnánk – évezreddel korábbi időkből. A regényben többször emlegetett "átokkór" ennek a mai napig ránk telepedő balvégzetnek a metaforája. A elbeszélő szemével szánalmas, magatehetetlen népet látunk. "Tekintetük, akár a birkáké, semmi értelmet nem tükrözött." "Mindenfelé üres tekintetek, céltalan alakok. Mintha az egész falu egyetlenegy emberi test lenne, amelyik él még ugyan, levegőt vesz, de végtagjai már kezdenek lerohadni…" Vannak, akik az ősi rend, a mítoszok visszaállításában látják a megoldást. Az új korszak azonban – megint csak a 20. századvég, ezredforduló emberének élménye – a legteljesebb mértékben mítoszporlasztó. A regényhősökkel együtt tapasztaljuk, hogy a világ nem kíván tudomást venni arról, hogy illenék szóba hoznia, legalább csendben őrzi-e azt a mitikus hagyományt, amelytől évezredekig zengett minden. A regény világában (és a miénkben) a nagy, kollektív mítoszok már nem működnek. Legföljebb a kis magánmítoszok – vagy talán már azok sem. Kurszán népe elveszett.
A künde minden bizonnyal sok olvasót vonz majd, jelezve azt, hogy igényes regény is lehet népszerű. Két okból is. Az érdekfeszítő, olykor kalandregénybe illő sztori magával ragadja az olyan olvasót is, aki – esetleg – a stiláris vagy regényszerkezeti "kellemetlenségeken" már nehezebben bukdácsol át. A könyv azonban olyan "közönséges" olvasót is megcéloz, aki nem szakember ugyan, de kitűnően eligazodik a korszerű, posztmodern utáni próza technikáiban. Metanarráció, szövegek dialógusa, renarrativizáció, intertextualitás – mindegyiknek komoly formateremtő szerepe van. Utóbbit még egy Tündérkertből vett mondat is képviseli. Vajon hány olvasó találja majd meg? A kudarc azonban senkit ne keserítsen el. Ha Móricz-idézetet nem is fedez föl, egy jó regényt mindenképpen. (Kortárs Kiadó, 2006.)

„Talán létezik egy darab föld, ahol nem lennék idegen” (Hász Róbert : A künde). In. Hitel. 2007/8.
Szerző
Le Prince et la Moine. In. Le Figaro. 2007. október 13.
Le Prince et le Moine. In. arte tv. 2007. szeptember 27.
Elolvasom
Mémoire des tribus magyares – Le prince et le moine de Róbert Hász
Szerző

Mémoire des tribus magyares

De fougueux guerriers à cheval, une époque troublée et mystérieuse, des intrigues de palais : Le Prince et le Moine, le dernier roman de Róbert Hász, nous entraîne dans l’Europe centrale du XIe siècle, sauvage et inconnue. Stephanus de Pannonie, modeste moine bénédictin de l’abbaye de Saint-Gall, est chargé par le pape d’une mission capitale : proposer aux terribles tribus hongroises ravageant l’Occident chrétien une alliance contre l’empereur germanique Othon Ier, qui menace le Vatican. Le vieux religieux quitte donc avec regret la sérénité du vignoble de son monastère et s’enfonce en terre païenne.

Son destin sera plus que celui d’un messager, car il est porteur du médaillon de l’oiseau Togrul, l’aigle protecteur que vénèrent les cavaliers hongrois, le symbole des descendants des Künde, les princes qui veillent depuis la nuit des temps sur les âmes des Magyars. En vérité, Stephanus est un bien étrange moine : il porte la robe de bure, mais sait monter à cheval ; il parle latin, mais comprend instinctivement le hongrois... Bien vite, il lui faudra choisir entre les deux mondes qui cohabitent en lui, entre ce que lui dicte sa raison et ce que lui ordonne son cœur. Un déchirement bien délicat à accomplir.

En mêlant l’histoire et la légende, le récit à la chronique mythologique, Hász nous offre un voyage fondateur au cœur d’une période méconnue de l’histoire européenne. Les récits et les destins se croisent et reconstituent la grande fresque épique de la migration et de l’installation des tribus magyares sur le territoire de la future Hongrie. Après La Forteresse – une fable construite sur le même principe que Le Désert des Tartares, de Dino Buzzati –, qui brossait la métaphore puissante du monde en pleine déliquescence de l’ex-Yougoslavie des années 1990, Le Prince et le Moine revient sur les thèmes de l’identité et de la mémoire, si chers à l’écrivain hongrois de Voïvodine, installé en Hongrie depuis l’éclatement yougoslave.

Comment conserver ses valeurs ancestrales dans un environnement en mutation rapide, où les cultures des voisins (ici l’Occident chrétien, l’Empire bulgare et l’Empire byzantin) sont synonymes de modernité et de puissance ? Les cavaliers magyars devront choisir. Se convertir au christianisme, abandonner leur mythologie et leur solidarité traditionnelle ou disparaître, car « celui qui regarde trop longtemps dans les puits du passé ne voit plus la réalité »...

Dans cette Europe du second millénaire naissant, les grands mouvements de population et les invasions barbaresques cèdent progressivement la place aux empires et au système féodal en train de s’instaurer. Stephanus est le témoin privilégié d’un monde en pleine mutation. Lui, l’étranger, deviendra le dernier détenteur d’une mémoire que plus personne ne veut porter. Un destin qui souligne, s’il en était encore besoin, que l’histoire est toujours le fruit de choix idéologiques qui seront un jour ou l’autre remis en cause. Car rien n’est immuable.

Laurent Geslin

Geschichte wird gemacht – Ein doppelbödiger Roman
Szerző
Elolvasom
Utazás a történelemből a sci-fibe. Hász Róbert: A Vénusz vonulása
Szerző

Utazás a történelemből a sci-fibe

Hász Róbert: A Vénusz vonulása

Hász Róbert legújabb regénye, A Vénusz vonulása egy történelmi háttérbe ágyazott sci-fi, ami egyúttal fejlődésregény, de a mai polgári társadalom kialakulásának korába, a tőkés viszonyok meggyökeresedésének idejébe visszavezető múlt-bedekker is egyben. Egy sokat markoló, s eme sokat ügyesen egybeolvasztó regény, amelynek főhőse valós történelmi alak: a nyelvművelő jezsuita Sajnovics János, aki a szintén valóban élt és ugyancsak jezsuita Hell Miksa bécsi udvari csillagásszal együtt indul útnak a jeges-tengeri Vardő szigetére, hogy megfigyelhessék a Vénusz bolygó Nap előtti elvonulását.

A nagyszombati vidékiségtől ódzkodó, valamint a női nem elől menekülő Sajnovics János előtt egy váratlan fordulat folytán feltárul a francia forradalom küszöbén álló, polgáriasodó és iparosodó Európa a maga sajátságos eszme-politikai, szellemi-művelődési, technikai-tudományos sokszínűségében. A Vénusz bolygó megfigyelésére induló szerzetes utazása kínálja Hász Róbertnek a lehetőséget, hogy apránként mélyülhessünk el az eleinte mozaikszerűen széttördelt kora-újkori világ viszonyaiban. A regény végére összeáll egy egységes kép, éppen azáltal, ahogy a főhős az utazása során szembesül, vagy inkább: ahogyan folyamatosan szembesítik a bonyolódó európai és az ókontinensen túli helyzetekkel, eszmékkel, elképzelésekkel. Mindeközben a főhősnek tisztáznia kell e felfordulóban lévő XVIII. század végi világban a saját helyét is, mint fiatal jezsuita tudósnak, akinek az újabbnál újabb tudományos vagy áltudományos elméletekkel, tárgyi bizonyítékokkal kellene kezdenie valamit. Miféle viszonyulást alakítson ki vallásos, hívő emberként, olyan szerzetesként, aki előtt ott lebeg rendjének feloszlatása, azaz szellemi-erkölcsi hátterének és gazdasági-anyagi biztonságának összeomlása. Másrészt Sajnovics Jánosnak, a szerzetessé lett fiatal férfinek szembesülni kell fiatalságának és nemiségének kihívásaival, amelyekkel állandóan harcban áll, ám ezek nem csak belső vívódások, hiszen az író újra és újra csapdákat, kihívásokat állít regényhőse elé, amelyekkel kellő változatosságot, feszültséget biztosít a történetnek.

A Vénusz vonulása könnyed, élvezetes olvasásához jól jön a történelmi, földrajzi, művelődéstörténeti előzetes tudás, bár az az olvasó is élvezheti a regényt, akinek ebbéli ismeretei hézagosak, hiszen átlátható, olvasmányos történetfűzési dinamikusság jellemzi a regényt. Néha mégis túlzásnak hat a korabeli politikai, irodalmi stb. hírességek előbukkanása, bár a XVIII. század valóságában bizonyára így működhetett a világ (ahogy manapság is), vagyis a hírességek vonzották egymást. Ám éppen ez a folyamatos korhűség és a tömörítés kényszere fosztja meg az olvasót a párbeszédekben kialakuló igencsak érdekfeszítő kérdések további boncolgatásától, elmélyítésétől, s bár bizonyos témák újra meg újra előbukkannak, ezek nemigen súlyosulnak. Hász Róbert csak annyira foglalkozik egy-egy politikai-eszmei, szellemi-művelődési, technikai-tudományos témával, amennyire éppen csak szüksége van a regény történetének lekerekítésére, így ugyan megnyitja az olvasók előtt a további lehetséges kutakodás, az emberi kíváncsiság kapuit, ugyanakkor egyúttal hiányérzetet is gerjeszt. Megfosztja az olvasót egy-egy téma többszöri, heves belső vitákat előidéző problémájának fokozódásától, valamint a fejlődésregényekre jellemző drámai csúcspontoktól, de a mellékszereplők világszemléleti „nagy ütközeteitől” is mentesíti a regényt. Bár a mester (Hell Miksa) és a tanítvány (Sajnovics János) többszöri összezördülésének is tanúi lehetünk, a velőtrázó megmérkőzés elmarad. Kissé zavaróan hat az is, hogy nincs eléggé árnyalva a regény főhősének belső vívódása a regény egyre fantáziadúsabb befejezésének folyamatában, egészen pontosan azt követően, hogy a jezsuita szerzetes a Vardő szigetére száműzött és magányában önmagába forduló Immanuel Fjodorovics Raskovitz belső világával találkozik, barátkozik, mérkőzik.

A regény – a fentiek ellenére is – mélységekkel bíró, egységes egész. Leglényegesebb kérdése az, hogy miként egyensúlyozzon egészségesen az ember a saját belső, néha képzeletbeli-érzelmi világának és a külső valóságnak, az objektív körülményeknek a tengerében; mihez kezdjen az életével, a céljaival, a feladataival. A mindennapi életben az emberek ritkán szembesítik önmagukat az író által felvetett kérdésekkel, de, mint ahogy a regényben is történik, az utazások mindig megszülik az elgondolkodás pillanatait az élet értelméről. Az utazás okozta kényszerhelyzetekből kifejlődő történetfűzért Hász Róbert remekül fejeli meg a végén. A befejező részben teljesedik ki a hászi fantáziavilág, a Vardő szigetére „préselt”, sötétségbe boruló, besűrített, szinte kényszerzubbonyba zárt közösség részleges bemutatásával, amely csupán nagy vonalakban érzékelteti a szigetlakók életének deformálódásait, hiszen a regény vége felé nem a torzulás bemutatása a vezérmotívum, sokkal inkább a száműzött Raskovitz sci-fiként is felfogható belső lélekutazásának feltárása, az ő utópisztikusnak ható szellemi világrendszerének (túlvilági elképzeléseinek) a fiatal, jezsuita Sajnovics életére való hatásának ábrázolása.

Bár a regény még azelőtt lezárul, mielőtt a nagy természeti jelenség, a Vénusz bolygó elvonulása megtörténne, az epilógus révén mégis kikerekedik a cselekmény, jóllehet a főhősben felgyülemlett elvarratlan érzéseknek, kételyeknek, kérdéseknek a világa által mégis nyitott marad – még akkor is, ha a regényhőstől, a valódi és fiktív Sajnovics Jánostól egy pillanatig tartó magabiztosan békés állapotában búcsúzunk el. Pont a látszólagos befejezés miatt válik e könyv befejezetlen társadalomkritikává, mely az olvasóra bízza a végső következtetés levonását: hol kereshetők és hol találhatók a mai világ elfajulásának gyökerei? Miért is, miként is torzul a társadalom? Mert, mint azt a bevezetőben már említettem, a regény elsősorban a kora-újkori világ kialakuló társadalmi viszonyainak a bedekkere, és egyben egyfajta szellemi-erkölcsi útikönyv a mai világ kiismeréséhez – kicsit történelembe, kicsit sci-fibe ágyazva.

A Sajnovics kisbolygó (Hász Róbert: A Vénusz vonulása)
Szerző
Megfékezett történelem (Műltbeli események és írásbeli reprezentációjuk disszonanciája Bánki Éva Aranyhímzés és Hász Róbert A künde című regényében)
Szerző
És ami mögötte van (Hász Róbert: Ígéretföld)
Elolvasom
Ítéleteid: nagy mélységek (Hász Róbert: Ígéretföld)
Szerző

Ítéleteid: nagy mélységek (Hász Róbert: Ígéretföld)

Ítéleteid: nagy mélységek

Hász Róbert: Ígéretföld

Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015.

163 oldal, 2990 forint

A recenzió címe idézet a 36. zsoltárból. A hetedik versszak így szól: „Igazságod, mint Isten hegyei, ítéleteid, mint a nagy mélységek. Az embert és a barmot te tartod meg, Uram.” A citátum nem kevesebbet állít, mint hogy az események mögött mindig ott van egy nagyobb léptékű akarat, sokkal hatalmasabb erő, mint az egyes emberé. Még ha ezt nem is látja be a dolgok elszenvedője, akkor is. A sorsa be van ágyazódva, egybe van fonódva bizonyos történelmi folyamatokkal, amelyekből saját erejéből nem tud kiszállni. S ezért szerencsésebb az egymással rivalizáló világvége elméletek számbavételekor elismerni, hogy a végén úgyis csak egy derülhet ki s lepleződhet le igazként. A többi érvényét veszti.

Az Ígéretföld rokonszenves attitűd burkában született. Nem állítja magáról, hogy kinyilatkoztatott igazság-fragmentum, csak egy elképzelés, ami gondolkodtatni kívánja a jövőbe néző embert. A konstruált narrátor nem sérti meg az olvasói elvárások íratlan szabályait, tiszteletben tartja a szöveg és a befogadó közötti szerződést. Fikciója hitelképes. (Már-már eredeti.) Mert nem száll be a vallások által vívott versengésbe, amelyben az ütközetek az egyetlen autentikus, teológiai álláspont birtoklásáért folynak.

A szerző nyilatkozta saját művéről: „Az Ígéretföld posztapokaliptikus vagy inkább antiutópisztikus regény. Azt is mondhatnám: nagy elbeszélés. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy novelláskötet leghossszabb írása lesz. Virág Gábor az újvidéki Forum Könyvkiadótól már korábban kért, hogy mint Vajdaságból származó író, adjak nekik is egy kéziratot, így lett az elbeszélésből végül regény.”

A mű egy alternatív futurista tablót fest fel, egy fordított pólusú Európát; amelyben a migráció irányai megváltoztak: az emberek északról délre, nyugatról keletre vándorolnak, amely új világban azonban Magyarország megőrizné a helyét, egyfajta „kompállamként” funkcionálna. A történet szerint Hollandia víz alá került, és egy kataklizma következtében a digitális világ addigi adatai eltűntek, az emberiség visszatért az írásos adatrögzítéshez.

A történet középpontjában egy holland csoport áll, akik nemcsak az elpusztult Hollandiától menekültek Magyarországra, hanem a Hollandia által megtestesített liberális eszmék elől is. Hazánkban alapítanak egy várost, egy enklávét, melyet fallal vesznek körül. Itt alapítják meg saját világukat, ahol törekednek a puritán életvitelre, tartózkodnak a külvilág fertőző ideológiáitól. Külső emberekkel csak a kereskedés során érintkeznek. Mivel saját társadalmat akarnak létrehozni, így az enklávé a világ mikroszkopikus leképzése lesz. Városuknak az Ígéretföld nevet adják. (Utalás a könyv népére és földjére?)

A hollandok terményeivel a Kelet-Magyarországon élő cigányság kereskedik világszerte. Egy idő után azonban zavar áll be a látszólag békés együttélésben. Az enkláve falai mögött a holland telepeseknek nagyobb területre van szükségük. A misszió két összekötő tisztet küld a hollandok közé, hogy megpróbálja rávenni vezetőségüket a kompromisszumra. Az egyik összekötő, Lakatos, kérvénnyel fordul a holland vezetőséghez: engedélyezze számára, hogy menyasszonya, a holland Kalie Lambers elhagyhassa az enkláve területét. A lány eltűnik. A férfiak felkutatására indulnak.

Az Ígéretföld a maga okos szűkszavúságába zárva, a már - már abszurd és a történeten végig húzódó allúziók eszközeivel teszi még árnyaltabbá szépprózai mátrixát. Azt a kérdést járja körül, lebonthatók-e a kultúrák között magasodó gátak, erődítmények és működnek-e az újfajta kódok a közösségi kontextusban? Ha van is közeledés olykor, a falak leomlása csak időleges esemény, a választóvonalak szüntelen visszarajzolódnak. Minden kompromisszum szétesik. Az Isten nélküliség permanensen amortizálja az emberi bűnök által összepréselt jelenség-világot. A válság és a fellendülés amplitúdói ismétlődnek mind addig, amíg be nem köszönt a történelem vége. De az is lehet, hogy az úgynevezett vég is csak korszakhatár lesz.

Elkerülhetetlen a kötet kapcsán megemlékezni a bibliai eszkhatológia és apokalipszis egyes elemeiről. Ha nem is erre épül a regény dramaturgiája, a művet körülvevő, jelenkori kulturális tradíció miatt mégis ajánlatos az összevetés.

Az utolsó idők jeleiről a Bibliában többek között a Dániel könyvében (9. rész), a hetven évhét levezetése kapcsán, a Máté evangéliuma 24. fejezetében és a Jelenések patmoszi látomásában olvashatunk. Vélhetően a könyvben idézett Padre Pio és Alois Irlmaier is jórészt ezekből a forrásokból eredeztette látásait. ( A paratextusok irányt mutatnak ugyan, de nem determinálnak.) Szinte ugyanazok a jelek, ítélő csodák vannak megemlítve itt is, mint a könyvek könyvében. (Földrengés, hurrikán, tűz, sötétség, csillaghullás, villámlás, özönvíz, háborúk, mérges gázok, gyűlölet, káosz, halál.)

Ezek a szavak persze szinte nem is említtetnek. Se Isten, se egyház nem avatkozik bele ebbe a rendbe. Valószínűsíthető, hogy minden hivatal és intézmény lejáratódott a világomlás előtt. Mintha a kilúgozott, megszűrt múlt akarna újjáéledni. Egy visszafogott, retardált, kísérleti nosztalgia – telep. Félelmetes és mégis rokonszenves naivitással terhes. Akár a puha diktatúrák. A lehetséges Isten egyik kegyelmi megnyilvánulásaként is felfogható a modell. Még ezt megpróbáljuk és utána meglátjuk, merre tovább?

A kérdés az ilyen típusú elbeszéléseknél mindig az, hogy a vég történik-e meg teljes vertikumában vagy csak a végre utaló prófétai jelek egyike-másika történik meg? Itt az utóbbi változat artikulálódik. A világ csökkentett módban indul újra, viszont a katasztrófa után sem áll meg a társadalmi-természeti korrózió. S az emberi jellem, a lélek sem ússza meg. Bebizonyosodik, hogy a látható lét szétesése már egy szellemi-lelki összeomlás következménye volt. Nagy a valószínűsége annak, a szövegösszefüggés ezt sugallja, hogy ebben a romlásban a liberalizmus a hunyó. A klasszikus értékek túlzott relativizálódása.

Szellemiségében (a budapesti) Márton László regényeit idézi a szöveg. (Árnyas főutca című könyve jutott az eszembe.) A kötet hangja s atmoszférája hátborzongató nyugalommal engedi megmutatkozni a végzetet, a fátum itt sem akar az előtérbe tolakodni, ácsorogva vár minden kibúvó és haladék mögött, akár a „historizmus fantomja”. (Rugási Gyula kifejezése.) A könyv szereplői mintha egy felejtés-gettó foglyai lennének és mindenáron a megváltó emlékezés foszlányaiban keresnének hazát. Az elbeszélői hangütés még csak nem is ironikus. Annál több. Szoft-poszt-realista. Nyugodt, leíró, kitűnő textúrájú szemantika és nyelvi ornamentika jellemzi. Prózapoétikailag jelenkori kánonunk kissé oldalági, de fontos teljesítménye.

A könyv erénye, hogy óvakodik a közhelyektől. Ha van is benne ismerős elem, a bejáratott forgatókönyvi fordulatokat is átprogramozza és leleményesen szétírja őket. A szereplők jól megszerkesztett, hús-vér túlélők, akik nem reménykednek immár, hanem megpróbálnak a játék-, és jogszabályokon felülemelkedni. Érdekes világot teremt az író. Érdemes eltűnődni rajta, mi lesz, ha igazzá válik belőle egy-egy jelenet? Akár.

Elolvasom
Az igazság mint hegy
Szerző

Az igazság mint hegy

Hász Róbert: Ígéretföld, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015

Részecskeként vagy hullámjelenségként viselkednek a kitalált tettek? A futurológia valójában a kvantummechanika metaforájába is beilleszthető. Amire nincs magyarázat, azt próféciaként, kinyilatkoztatásként kellene elfogadnunk, mint a múlt időbe zárt zálog-ajándékát. - Kántor Zsolt kritikája Hász Róbert Ígéretföld című regényéről.

A recenzió címe a Bibliából van, a 36. zsoltárra hivatkozó allúzió. A hetedik versszak citátuma: „Igazságod, mint Isten hegyei, ítéleteid, mint a nagy mélységek. Az embert és a barmot te tartod meg, Uram.” Az eredetileg héber nyelvű textus nem kevesebbet állít, mint hogy az események mögött mindig ott van egy nagyobb léptékű akarat, sokkal hatalmasabb erő, mint az egyes emberé. Még ha ezt nem is látja be a dolgok elszenvedője, akkor is. A sorsa be van ágyazódva, egybe van fonódva bizonyos történelmi folyamatokkal, amelyekből saját erejéből nem tud kiszállni. S ezért szerencsésebb az egymással rivalizáló világvége elméletek számbavételekor elismerni, hogy a végén úgyis csak egy derülhet ki s lepleződhet le igazként. A többi érvényét veszti. De hogy melyik, arról eszmecsere folytatható. Ebbe kontextusba lép bele Hász Róbert könyvecskéje.

Az Ígéretföld rokonszenves attitűd burkában született. Nem állítja magáról, hogy kinyilatkoztatott igazság-fragmentum, csak egy elképzelés, ami gondolkodtatni kívánja a jövőbe néző embert. A konstruált narrátor nem sérti meg az olvasói elvárások íratlan szabályait, tiszteletben tartja a szöveg és a befogadó közötti szerződést. Fikciója hitelképes. (Már-már eredeti.) Mert nem száll be a vallások által vívott versengésbe, amelyben az ütközetek az egyetlen autentikus, teológiai álláspont birtoklásáért folynak. Hanem rokonszenves módon egy tettre kész fikciót helyez a tárgylemezre s a befogadóval együtt végzi a megfigyelést. Részecskeként vagy hullámjelenségként viselkednek a kitalált tettek? A futurológia valójában a kvantummechanika metaforájába is beilleszthető. Amire nincs magyarázat, azt próféciaként, kinyilatkoztatásként kellene elfogadnunk, mint a múlt időbe zárt zálog-ajándékát. Ha telitalálat, akkor megment. Ha nem, akkor kukába kerül.
Persze, azt jól tudja Hász Róbert is, hogy a valóság sokszor nem az eseményekben, hanem magában a nyelvben van. A nyelv tárul fel, s azonosul az üzenettel, amelyet a hátán visz, hozzánő a teher, a tudás és a megértés súlya.

A szerző nyilatkozta saját művéről: „Az Ígéretföld posztapokaliptikus vagy inkább antiutópisztikus regény. Azt is mondhatnám: nagy elbeszélés. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy novelláskötet leghossszabb írása lesz. Virág Gábor az újvidéki Forum Könyvkiadótól már korábban kért, hogy mint Vajdaságból származó író, adjak nekik is egy kéziratot, így lett az elbeszélésből végül regény.”

A mű egy alternatív futurista tablót fest fel, egy fordított pólusú Európát; amelyben a migráció irányai megváltoztak: az emberek északról délre, nyugatról keletre vándorolnak, amely új világban azonban Magyarország megőrizné a helyét, egyfajta „kompállamként” funkcionálna. A történet szerint Hollandia víz alá került, és egy kataklizma következtében a digitális világ addigi adatai eltűntek, az emberiség visszatért az írásos adatrögzítéshez.

A történet középpontjában egy holland csoport áll, akik nemcsak az elpusztult Hollandiától menekültek Magyarországra, hanem a Hollandia által megtestesített liberális eszmék elől is. Hazánkban alapítanak egy várost, egy enklávét, melyet fallal vesznek körül. Itt alapítják meg saját világukat, ahol törekednek a puritán életvitelre, tartózkodnak a külvilág fertőző ideológiáitól. Külső emberekkel csak a kereskedés során érintkeznek. Mivel saját társadalmat akarnak létrehozni, így az enklávé a világ mikroszkopikus leképzése lesz. Városuknak az Ígéretföld nevet adják. (Utalás a könyv népére és földjére?)

A hollandok terményeivel a Kelet-Magyarországon élő cigányság kereskedik világszerte. Egy idő után azonban zavar áll be a látszólag békés együttélésben. Az enkláve falai mögött a holland telepeseknek nagyobb területre van szükségük. A misszió két összekötő tisztet küld a hollandok közé, hogy megpróbálja rávenni vezetőségüket a kompromisszumra. Az egyik összekötő, Lakatos, kérvénnyel fordul a holland vezetőséghez: engedélyezze számára, hogy menyasszonya, a holland Kalie Lambers elhagyhassa az enkláve területét. A lány eltűnik. A férfiak felkutatására indulnak.

Az Ígéretföld a maga okos szűkszavúságába zárva, a már - már abszurd és a történeten végig húzódó allúziók eszközeivel teszi még árnyaltabbá szépprózai mátrixát. Azt a kérdést járja körül, lebonthatók-e a kultúrák között magasodó gátak, erődítmények és működnek-e az újfajta kódok a közösségi kontextusban? Ha van is közeledés olykor, a falak leomlása csak időleges esemény, a választóvonalak szüntelen visszarajzolódnak. Minden kompromisszum szétesik. Az Isten nélküliség permanensen amortizálja az emberi bűnök által összepréselt jelenség-világot. A válság és a fellendülés amplitúdói ismétlődnek mind addig, amíg be nem köszönt a történelem vége. De az is lehet, hogy az úgynevezett vég is csak korszakhatár lesz.

Elkerülhetetlen a kötet kapcsán megemlékezni a bibliai eszkhatológia és apokalipszis egyes elemeiről. Ha nem is erre épül a regény dramaturgiája, a művet körülvevő, jelenkori kulturális tradíció miatt mégis ajánlatos az összevetés.

Az utolsó idők jeleiről a Bibliában többek között a Dániel könyvében (9. rész), a hetven évhét levezetése kapcsán, a Máté evangéliuma 24. fejezetében és a Jelenések patmoszi látomásában olvashatunk. Vélhetően a könyvben idézett Padre Pio és Alois Irlmaier is jórészt ezekből a forrásokból eredeztette látásait. ( A paratextusok irányt mutatnak ugyan, de nem determinálnak.) Szinte ugyanazok a jelek, ítélő csodák vannak megemlítve itt is, mint a könyvek könyvében. (Földrengés, hurrikán, tűz, sötétség, csillaghullás, villámlás, özönvíz, háborúk, mérges gázok, gyűlölet, káosz, halál.)

Ezek a szavak persze szinte nem is említtetnek. Se Isten, se egyház nem avatkozik bele ebbe a rendbe. Valószínűsíthető, hogy minden hivatal és intézmény lejáratódott a világomlás előtt. Mintha a kilúgozott, megszűrt múlt akarna újjáéledni. Egy visszafogott, retardált, kísérleti nosztalgia – telep. Félelmetes és mégis rokonszenves naivitással terhes. Akár a puha diktatúrák. A lehetséges Isten egyik kegyelmi megnyilvánulásaként is felfogható a modell. Még ezt megpróbáljuk és utána meglátjuk, merre tovább?

Rendkívül aktuális a mű apokaliptikus szemléletmódja, a migráns, emigráns kérdéskör visszafogott, mértéktartó kezelése. De a kérdés az ilyen típusú elbeszéléseknél mindig az, hogy a vég történik-e meg teljes vertikumában vagy csak a végre utaló prófétai jelek egyike-másika történik meg? Itt az utóbbi változat artikulálódik. A világ csökkentett módban újraindul, de a katasztrófa után sem áll meg a társadalmi-természeti korrózió. S az emberi jellem, a lélek sem ússza meg. Bebizonyosodik, hogy a látható lét szétesése már egy szellemi-lelki összeomlás következménye.

Nagy a valószínűsége annak, a szövegösszefüggés ezt sugallja, hogy ebben a romlásban a liberalizmus a hunyó. A klasszikus értékek túlzott relativizálódása. A hagyományos demokrácia csődje. Valami más kell. De hogy mi? Azt csak Isten tudja. Ezt senki nem mondja ki, sőt a Bibliához sincs semmi effektív kapcsolódása a szövegnek, mégis végig azt érezni, hogy ott van a „pragmák” alatt húzódik egy tartópillér. Talán egy kéz.

A könyv erénye, hogy óvakodik a közhelyektől. Ha van is benne ismerős elem, a bejáratott forgatókönyvi fordulatokat is átprogramozza és leleményesen szétírja őket. A szereplők jól megkomponált, hús-vér túlélők, akik nem reménykednek immár, hanem megpróbálnak a játék-, és jogszabályokban jártasságot szerezni. Több mint érdekes világot teremt az író. Hasznos lehet eltűnődni rajta, mi lesz, ha igazzá válik belőle akár egy-egy jelenet is?

Szellemiségében Márton László prózapoétikáját idézi a szöveg. (Árnyas főutca című könyve jutott konkrétan az eszembe.) A kötet „hangja” s atmoszférája hátborzongató nyugalommal engedi megmutatkozni a végzetet, de a fátum nem akar az előtérbe tolakodni, ácsorogva vár minden kibúvó és haladék mögött, akár a „historizmus fantomja”. És egyszer csak történni kezd. A könyv szereplői mintha egy felejtés-gettó foglyai lennének és mindenáron a megváltó emlékezés foszlányaiban keresnének hazát. Az elbeszélői hang még csak nem is ironikus. Annál több. Szoft/poszt realista. Nyugodt, leíró, kitűnő textúrájú szemantika és anti - ornamentika jellemzi. (Tárgyszerű architektúra.) Rendkívül konzisztens fejezetek, koherens szövegvilág. A regényt jelenkori kánonunk kissé oldalági, de mégis fontos teljesítményének tartom.

Hász Róbert: Ígéretföld, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015. 163 oldal, 2990 forint

Kántor Zsolt

Elolvasom
Hász Róbert: Ígéretföld
Szerző

Hász Róbert: Ígéretföld

Világvégejóslatokban sosem volt hiány, az emberiség minden korban megérett valamiért a pusztulásra. A világ meg, ha nem is egészében, de részleteiben időnként csakugyan el-elpusztult (jégkorszak, cunami, atombomba, népirtások, nagy háborúk). Hász Róbert negatív utópiája két kevésbé ismert 20. századi katasztrófajóst idéz mottójában, a jóságos, árvagondozó Pió atyát és a bajor kubikost, Alois Irlmaiert. Egyként állítják, hogy a minden élőt megmérgező és elpusztító gázok okozzák a világvégét a szokásos kísérőjelenségekkel (tűzeső, sötétség, földrengés), de „humánus” jóslatuk szerint három nap borzalom után újraindul az élet: „A kolbász lefolyik a tányérokról, olyan bőség lesz” (Irl­maier).

A legutolsó (legközelebbi) katasztrófa után hatvan évvel, ha a kolbász nem folyik is le a tányérokról, mindenesetre a szerencsés túlélők nem élnek rosszul. Hatvan évvel korábban ugyanis a két szuperhatalom (USA, Oroszország) bevetette a „Sárgaport” a vegyi háborúban, elpusztult Nyugat- és Észak-Európa, a hollandokat például kimosta a cunami, az életben maradottak pedig a nagy magyar alföldön telepedtek le. Itt régi protestáns hagyományaikkal – „szorgalom, szerénység, fegyelem” – szigorúan körbezárt enklávét, Ígéretföldet alapítottak, csak a hivatallal, a Misszióval tartanak kapcsolatot. Függetlenségükért cserébe megtanulnak magyarul, eltartják az árendából aranyéletet élő dunántúli földbirtokosokat, terményeiket pedig a dúsgazdag magyar cigány kereskedők értékesítik. A regény kezdetekor az enkláve már egymilliós, terjeszkedni akar, két missziós félkatonaféle megy tárgyalni, a régi motoros Szalma és az újonc Lakatos. Lakatos mellesleg egy gazdag, Gyöngyös környéki cigány kereskedőcsalád renitens értelmiségi fiacskája, de nem mellesleg a Tanács merev tilalmának ellenszegülve Kaliet, egy enklávés holland lányt akar éppen feleségül venni és magával vinni. Ám mire találkozhatna élete választottjával, annak nyoma vész, sőt az őt keresni induló Lakatos is el­tűnik.

A roppant fordulatos történetben elég hamar kiderül, hogy az enklávé inkább falanszter, hiába a vaskezű vezetés és a belső elhárítás, az Ígéretföld eresztékei ugyancsak meglazultak. A belső elégedetlenséget, normaszegést még eltűrik (korrupció, eltitkolt szerelmi kapcsolat a külső világ és az enklávé között, Szalmának is van egy rejtegetett holland kedvese az enklávéban, és szerelemgyereke meg a korrupcióból gyarapodgató gyémántgyűjteménye), de a fölerősödő igen jelentős külső (média)erők föllazító politikája ellen már nem tudja megvédeni magát a közösség. Nota bene, a kommunikációs propagandát tett követi: a regény végén kaput robbantanak a falanszter határán, s tömegesen hagyja el az édent az elégedetlen rész. Szalma is olajra lép hollandkájával, de nem a Dunántúlon foglal házat, hanem az enklávét körülvevő, a Stalker zónájára emlékeztető, pusztulásából lassan ébredező romos alföldi vadonban, ahol egy szerencsétlen, őshonos túlélő öregember pária bujkál. A regénybefejezés igazi meglepetése azonban Lakatos. Kiderül, hogy a Misszió titkos ügynöke, megfigyeli nagyra becsült mesterét, Szalmát, de a szerelmének mondott Kalie is a Misszió ügynöke, közös projektfeladatuk pedig, hogy a külső de­stabilizátor erőket megelőzve az enklávén ütött valóságos réssel kiengedjék a falanszter belső feszültségét, hogy minden folytatódhasson tovább.

Egy interjúban az író azt mondta, eredetileg hosszabb elbeszélést akart írni a történetből, de végül kisregény lett belőle. Viszont a mindössze százhatvan oldalas műben annyi komoly és súlyos téma exponálódik, hogy az kifejezetten nagyregényért kiáltana. De sajnos a témákat inkább csak érinti az író. Mint például: kisebbség–többség viszony, kisebbségi autonómia és határai, a kisebbségi közösség belső kohéziója, utópikus közösség hatalmi és vagyoni belső hierarchizálódása, (nemzeti) szuverenitás és (világ)erők föllazító politikája, demokrácia és korrupció, környezeti katasztrófa, az emberiség önpusztító képessége és esélye. A kis­regényben benne van a fergeteges irónia lehetősége is: katasztrófa után helyet cserél Európa két, gazdag és szegény féltekéje: mi, magyarok, speciel igen jól járunk (már az életben maradt földbirtokos dunántúliak), a magyar cigány kereskedők pláne, a mostanság államcsőddel küszködő görögök szintén, merthogy ők a Misszió (a jövőbeni Unió) központja.

A regény teremtett világának igen izgalmas víziója azonban nem annyira a cselekményben, történetekben formálódik meg – a történetképzésnek egyébként Hász kitűnő mestere, lásd a Végvár, A kün­de, A Vénusz vonulása regényeit –, inkább a két főhős, Szalma és Lakatos elbeszéléseiből, vissza­emlékezéseiből, monológjaiból, tájékoztatásaiból ismeri meg azt az olvasó. A gyakori emlékezés, a ka­tasztrófa és a háttérinformációk elmesélése, a hosszabb monológok beiktatása némi monotóniát eredményez, de annyira érdekes maga a történet és a jövővízió, hogy összességében egy könnyen, jól olvasható, gondolatébresztő kisregényt kap az ol­vasó. (Forum, 2015)

Egy hely, ahova nem ér el a jövő – vagy mégis?
A világégés után (Hász Róbert: Ígéretföld)
Elolvasom
Gyilkosság, havas tájban
Szerző

GYILKOSSÁG, HAVAS TÁJBAN

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja

A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja már a címével is miliőt teremt. Az utóbbi években számos regény jelent meg, amely a századfordulón játszódik, és nem a pejoratív értelmű „nosztalgia” hatja át őket. Megmutatkozik belőlük, hogy ez a térség az ezredfordulón a virágkorát élte. KONTRA FERENC RECENZIÓJA:

Egy jó kriminek mindig van egy alapötlete, amire fel lehet építeni az egész szerkezetet, és időben visszafelé haladva, az információk megfelelő adagolásával fenntartja az olvasó figyelmét. Legyen bármilyen izgalmas, szövevényes a végkifejlethez vezető út, végül mindig az alapötletre emlékezünk vissza. Ilyen a legtöbb bűnügyi történet, amely sokszor már a címével utal erre, ahogyan Hitchcock valamennyi filmje.

Hász Róbert detektívtörténete címében nem utal az alapötletre, mert ezzel könnyen lelőhetné a saját poénját. Igazságtalan lenne azonban azt állítani, hogy ehhez a könyvhöz csak egy jó ötlet kellett, mertez a szövevényes bűnügyi regény felveszi a versenyt hasonló műfajú társaival, bárhol a világon megjelenhetne. Azt is meg merem kockáztatni, hogy játszódhatna bárhol, akár angol környezetben, a műfaj őshazájában is.

De amiért éppen Zomborban játszódik a századfordulón, az jelenti azt a többletet, ami egyedivé teszi. Könnyebb helyzetben vagyok, mint a legtöbb olvasó, meglehetősen jól ismerem Hász Róbert szülőföldjét, Nyugat-Bácskát, az utat Doroszlótól Zomborig.

Egyediségének másik jellemzője a stílus karaktere. Nem utánozza a századfordulós regényeket, mert az utánérzés lenne, viszont elegánsan elejt egy-egy korhű kifejezést, éppen csak annyit, hogy emlékezzünk ezekre a szép régi szavakra. Vannak benne szerb és német mondatok is, éppen csak annyi, hogy az is értse, aki nem ismeri egyik nyelvet sem. De legalább olyan jók ezek is, illeszkednek a regény stílusába, korhűek, pontosak.

Ide, az elejére kívánkozik az a megállapítás is, hogy nem találtam a könyvben helyesírási hibát. Nem is vadásztam, de nem is rohantam végig az olvasással. Csak amikor befejeztem, akkor tűnt fel, mert mindig ceruzával olvasok, és aláhúzok, széljegyzetelek, hogy ne felejtsem el. Szakmai ártalom, hogy rutinosan karikázom a hibákat. Az utóbbi évek termése amúgy aggasztó. A gondozatlanul kiadott kézirat sokat levon a mű minőségéből is meg a kiadó tekintélyéből is, legyen szó bármelyikről. 

Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja már a címével is miliőt teremt. Az utóbbi években számos regény jelent meg, amely a századfordulón játszódik, és nem a pejoratív értelmű „nosztalgia” hatja át őket. Megmutatkozik belőlük, hogy ez a térség az ezredfordulón a virágkorát élte; Csáth Géza 1905-ben Sarasate koncertjét hallgatta. De maradjunk Zombornál: a regényben plakátok hirdetik, hogy Sághy Zsigmond társulata az ifjú Somlay Artúr főszereplésével mutatja be Ibsen Kísértetek című drámáját – ez csak néhány esemény, ami azt igazolja, hogy a térség bekerült a Monarchia vérkeringésébe. Kulturális élete és gazdasága ugyancsak magasra ívelt, ahonnan csak lefelé vezetett később az út. Ekkor szavazzák meg, hogy szobrot állítsanak Damjanichnak, és ekkor lett a Magyar Polgári Kaszinó a város társadalmi életének központja, ahol a négy kártyapartner találkozik, éppúgy, ahogyan Agatha Christie A Nagy Négyes című békebeli krimijében, amelyben a sakkjátékosok semmi egyébben nem hasonlítanak, csupán abban, hogy a rejtélybonyolításnak éppen ez a négyes szám adja kulcsát – meg az, hogy egyikük itt is kivétel.

Zomborban 1901. február 18-án hi­vatalosan is megalakult a Szabad Lyceumi Egyesület, melynek első elnöke Gozsdu Elek lett. Ahogyan az ő alakja beépül a regénybe, sőt az egyik kulcsfigurája lesz, az Hász Róbert igazi bravúrja, még azt is elhisszük neki, hogy a neves szerb költő, a regényben szintén megjelenő Kosztity Lázó összeszűri a levet Gozsdu nejével. Meglehet, hogy valóban így történt, nem jártam utána. Annak viszont a nyomára bukkantam, hogy Gozsdu Elek 1898 és 1906 között Zomborban töltött be felelős vármegyei tisztséget, az akkori Bács–Bodrog vármegyébenebben a városban elsőként ő indította el a szabad líceumi előadássorozatot, majd az azt követő vitát, amely meghatározta a korabeli művelődési és politikai életet.

Meglehetősen közismert szálak kötik a birodalom korabeli legendáihoz is a regényt, nyilván szándékosan. Végig előttem van ugyanis a regény szerkezete, hogy itt semmi sincs a véletlenre bízva; ahol veszítem a fonalat, ott a következő oldalon már megint sínen vagyok, mintha az olvasót erős kézzel vezetnék. Még arra is ügyelve, hogy mi forduljon meg a fejében. Mindjárt a regény elején arról olvasunk, hogy az áldozat nem volt egyedül: egy halott lányt is találtak mellette, szintén főbe lőve, amit sokáig titkoltak, továbbá hogy az ágy mellett éppen az ellenkező oldalon hevert a revolver a földön, ezért az áldozat öngyilkossága már a helyszínelőkben kétségeket ébresztett. Az áldozatot ráadásul kicsapongó, léha életvitele miatt sokan elítélték. Ebből az indításból nyilvánvalóan egy másik bűnügyi történet juthat az olvasó eszébe, ami szinte végig ott lappangott megoldatlanul a Monarchia tudatalattijában: a Rudolf-legenda. Ahogyan Krúdy is sokszor elővette a boldogtalan trónörökös tragédiáját, most egy egészen friss utalássort vélünk felfedezni. Akár a „vörös postakocsira” is gondolhatunk, mely a legenda nyomába ered, és itt átvezethet bennünket akár a sikarai erdőn is, ahol a regénybeli gyilkosság történt – ugyancsak havas tájban. Mindezek az utalások a regény intellektuális szálát erősítik, inkább azokat szólítják meg, akik olvasmányaikban és Zombor kultúrtörténetében keresik a cselekmény gyökereit.

Azok sem csalódnak azonban, akik csak hátradőlnek és kikapcsolódásként olvassák a regényt. Itt is az a gyilkos, aki a klasszikus krimikben: végig a szemünk előtt van, mégsem gyanakszunk rá. A cselekmény a műfajnak megfelelően lendületesen indul: Bánáti csendőrkapitány az éjszaka közepén riasztja Fábián detektívet, hogy magával vigye egy bűnügyi helyszínre, ahol Falcione Ádám holtan fekszik az ágyán, felöltözve, ujjai a szőnyeget érintik, melyen egy revolver hever. A csendőrkapitány döbbeneten ismeri fel a saját fegyverét, csak sejti, hogy a szálak a városi kaszinóhoz vezetnek, de erről nem világosítja fel a detektívet, inkább magánnyomozásba kezd. Mindketten rájönnek viszont, hogy a gyilkosság helyszínét berendezték: a tetem mellé egy felöltöztetett prostituáltat fektettek, akit jóval korábban és másutt öltek meg. Innentől válik letehetetlenül izgalmassá a krimi. A két nyomozó különböző érdekek mentén ered a gyilkos nyomába, akit egy rég elkövetett bűntény vezérel, mindenkin bosszút akar állni, így különböző módon válnak áldozatokká a kaszinóbeli baráti társaság elit tagjai. A nyomozás végül elvezet bennünket a gyilkoshoz. Van azonban a történetnek egy hasonlóan izgalmas, másik szála is: Fábián Marcellt kitett gyerekként találták meg az apácák, és felnevelték. A regényben a detektív saját származását is felderíti, a szálak a gyilkosságokkal kapcsolatba került családhoz vezetnek. A regény leghitelesebben megírt lélektani része az, amikor a detektív mégsem fedi fel a saját kilétét dúsgazdag „felderített” apja előtt.      

Könnyed és gördülékeny a stílus, szakmai szempontból viszont nagyon is szigorúak a kötöttségek, keskenyek a stílushatárok, melyeken belül az író mozoghat. Merthogy szakmai elvárásaink vannak, azonnal feltűnne akár csak egyetlen oda nem illő kifejezés, ami csak időközben honosodott meg. Gyakran eszembe jutott, hogy ezt hogyan oldja meg a szerző: mi az, amit a nevén nevezhet, és mi az, amire ki kell találnia egy kitérőt. Végtére is: nem egy századfordulón játszódó történelmi regényt olvasunk, hanem egy mai krimit.

Nem véletlenül forgatnak ugyanabból a krimiből harmadjára is filmet, mert időközben poros lesz – a film. Végső soron ugyanez érvényes az irodalomra is, és az újkori történelmi regények divathullámára is, melyeket elsősorban erőltetettségük és öncélúságuk miatt lep be a por nagyon hamar. Úgy gondolom, hogy van most a kortárs regénynek egy új hulláma, amely újra felfedezi az olvasót. Az írók hozzáállása is megváltozott: manapság azok is alaposabban utánanéznek saját történetük forrásainak, akik korábban úgy gondolták, hogy elegendő lesz hiányos tudásukat a fantáziájuk irracionalizmusával pótolni. A mai olvasót már nemigen lehet sületlenségekkel „megvezetni”. A fikcióízlés is változott, felgyorsult, kritikusabb lett. Az sem véletlen, hogy Hász Róbert korábbi regényei német, olasz és francia fordításban jelentős sikert arattak.

Ez a kis kitérő azért kívánkozott ide, hogy dicsérjem Hász Róbert arányérzékét. Éppen csak ott tért el a forráskutatástól, ahol már utána sem lehetne járni. A próza dinamikáját kell még kiemelnem, a tömör átvezetéseket és a vidéki szereplők önjellemző párbeszédeit. Érdekesség, hogy a pandúrdetektív szó csupán egyetlenegyszer fordul elő, a 130. oldalon. Az ő karaktere a legkevésbé jellegzetes, azt sem tudjuk, hogy néz ki, alig kapunk róla személyleírást, ellentétben a detektívtörténetek markáns világhírű nyomozóival. Nyilván fontosabb itt a többi szereplő, akiket meg kell különböztetnünk egymástól. A műfaj mégis feltételezi azt – különösen mert ez a regény a maga nemében kifejezetten jól sikerült –, hogy a szépreményű Fábián Marcell még sokra vihetné ebben a szakmában, lehetne folytatása, el tudnám képzelni az ugyancsak kisvárosi Barnaby vagy Murdock felügyelő bácskai alteregójaként. 

Elolvasom
Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja

Hogy valaki igazán jó könyvet írjon, ahhoz szükséges némi nagyvonalúság. Éppen ennek részleges vagy teljes hiánya tette zömmel sikerületlenné a magyar történelmi krimi termékeit (Baráth Katalin, Csabai László, Kondor Vilmos).

Hász Róbert jóval kevésbé kisstílű, mint pályatársai, sokkal kevésbé ragad bele a részletes miliőrajzba, nagystílűbben kezeli a történelmi tényeket, bátrabban dolgoztatja a képzelőerejét, és nem szalad a szomszédba némi elbeszélői kockázatért. Utóbbi remek példája, hogy regényében felléptetett egy nem fiktív alakot, Gozsdu Eleket, a századvég igen eredeti íróját: a halála után publikált Anna-levelek minden bizonnyal az egyik legvakmerőbb lépés (amolyan félfiktív levélregény) a magyar próza történetében. Hogy e sorok íróján és Márton Lászlón kívül (gondoljunk csak a Lepkék a kalapon című drámájára) szinte senki nem ismeri, arról aligha Gozsdu tehet. De Hász regényében Gozsdu a polgári hivatását gyakorolja, vagyis ügyész a bácskai Zombor városában, 1902-ben. Ravasz hommage a kollégának.

Leleményesen szőtt történet, szépen átgondolt, csak ritkán archaizáló nyelven előadva; teljesen természetesen gördülő párbeszédek, hiteles alakok, akik csak igen ritkán lépnek a közhely ingoványába. Szellemesen szórakoztató, meg­győzően mélabús bűnregény; még nem remek, de ott mocorog benne a regényfolytatás vagy akár egy tévésorozat esélye. Reménykedhetünk, hogy végre lesz egy emlékezetes detektívfiguránk. És ez nem kevés.

 

Kortárs Kiadó, 2017, 357 oldal, 3500 Ft

Oidipusz Zomborban
Elolvasom
„Úrhölgy előtt nem verekszünk”

„Úrhölgy előtt nem verekszünk”

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, Kortárs, Budapest, 2017.

Carr főhősének, a lélekbúvár Laszlo Kreizlernek azt kell bebizonyítania, hogy a pszichológia és a profilalkotás segítheti a nyomozás munkáját, Fábián pandúrdetektívnek még nehezebb a dolga: neki azt kell igazolnia tetteivel, hogy a modern elvek alapján szerveződött rendőrségnek van létjogosultsága a katonás fegyelemmel működő, de a problémákat éppen ezért kissé leegyszerűsítve megoldani kész csendőrség mellett. A modernitás és a tradíciók, a racionalitás és a fantázia világa egyébként is folyton összesúrlódnak Hász regényében.

Falcione Áron nem tartozott Zombor városának megbecsült polgárai közé. Halálának híre is legfeljebb azért rázza meg a közösséget, mert mégiscsak a település legbefolyásosabb kereskedő családjának elfajzott sarjáról van szó. És hogy még halálában is milyen dicstelen tudott lenni ez a léhűtő, a bátyján élősködő aranyifjú, azt mi sem példázza ékesebben, mint az, hogy holtteste mellett egy prostituáltat is találtak, aki ugyancsak gyilkosság áldozata lett. De ha ez még nem lenne elég, ott van az a feszélyező tényállás is, hogy nem messze az áldozatoktól a helyi csendőrkapitány, Bánáti Dezső fegyvergyűjteményének egy féltett darabja hevert.

Nincs tehát könnyű helyzetben Fábián Marcell, a nemrégiben felállított magyar rendőrség fiatal és ügybuzgó nyomozója. Itt ez a rejtélyes és kellemetlen eset, meg aztán a szeretett felesége vissza-visszatérő kínzó migrénje. Nem is beszélve egy korábbi, megoldatlan ügy terhéről, továbbá a feloldhatatlannak látszó csendőr-rendőr ellentétről és nem mellesleg ott van még az a furcsa űr, amit a származása körüli bizonytalanság okoz az apácáknál gyerekeskedő árvának még felnőttként is. Újabb halálesetek is történnek ráadásul, és hamar nyilvánvalóvá válik, sorozatgyilkos szedi az áldozatait, akiket valamiféle rejtélyes múltbéli bűn kapcsol össze.

Ha nem az önfeledt olvasás léha örömével, hanem kritikai ügybuzgalommal forgatjuk Hász Róbert legújabb regényét, akkor érdemes kicsit annak műfaja körül elidőzni. Sajátos értelmezői kényszer magánzárkájának is tekinthetjük ugyanis, hogy a nem (vagy csak alig) létező magyar krimihagyomány okán egy magyar nyelvű detektívregény megjelenése még mindig esemény számba megy. Hiszen amíg a szomszédok jó részénél (a csehek és a lengyelek juthatnak rögtön az eszünkbe) mindig is volt a műfajnak jelenideje, olvasótábora, azaz természetes és adott volt, hogy a kortárs szórakoztató irodalom szerves része a nyomozósdi, addig minálunk szinte a semmiből kellett életre lehelni a műfajt.

Ennek a törekvésnek két emblematikus példájával szolgált az elmúlt évtized során Kondor Vilmos és Baráth Katalin munkássága. Utóbbi szerző azért is érdekes most számunkra, mert sok szempontból már kitaposta azt az ösvényt, amelyhez – legalábbis első ránézésre – igen hasonlón halad Hász Róbert is nemrég megjelent regényével. A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (remek regénycím egyébként, már önmagában ez is filmadaptációért kiált), valamint Baráth A fekete zongora című sorozatindító kötete között ugyanis számos találkozási pont vehető észre.

Kezdve azzal, hogy nagyjából azonos időben játszódik mindkét regény cselekménye (Hászé 1902-ben, Baráthé talán pár évvel később). A helyszín mindkét esetben a Vajdaság. Ebből fakadóan az etnikailag színes környezet megkerülhetetlen sajátosságként kínálja magát, ám itt már mutatkoznak jelentősebb különbségek az írói habitusok és vállalások terén. Ám mielőtt ezekre rátérnénk, érdemes leszögezni: Hász regénye olyan módon se tekinthető eredetinek, mint Kondor kísérlete a Budapest-sorozattal, aki láthatóan azon igyekezett (főleg első regényével, a Budapest noirral), hogy hozzájáruljon egy korszak irodalmi rehabilitációjához. Ennek érdekében zsánerművek kiindulópontjává avatta a Horthy Miklós nevével fémjelzett időszakot, és megmutatta, hogy elbeszélhető történetek mindig – még az utólag szinte paralizáltnak és vesztébe rohanónak titulált korokban is – akadnak, mint manapság, és hogy ezeken keresztül akár eszmetörténetileg, sőt történelemfilozófiailag is érvényes problémafelvetéseket lehet körbejárni.

Hásznál nincs szó ennyire ambiciózus nekibuzdulásról. Ám ez legkevésbé sem válik a regény hátrányára. Mi több, épp az író részéről tapasztalható visszafogottság és végig érvényesülő arányérzék teszi, hogy nem is vágyunk ilyesféle mutatványokra. Miközben azért persze szép csendben csak kibomlik a gondosan felépített történet mögött az író diszkréten elővezetett alapállása a múlthoz anélkül, hogy a mindentudó narrátor anakronisztikus tudálékossága bármikor is felütné a fejét. Nem mellesleg a regény itt-ott a magyar politikai gondolkodás némely máig félelmetesen ismerős becsípődésével is szembesít. A meghaladhatatlannak tűnő emlékezetpolitikai skizofréniával például, aminek meglétét Fábián Marcell makacsul függetlenségpárti apósa artikulálja és kárhoztatja borgőzös hangon, azon háborogva, hogy miként is lehetséges, hogy egy nép egyszerre tudja ünnepelni 1848-at és Ferenc József császár születése napját.

Ugyanúgy terítékre kerül a magyarság és a helyi kisebbség viszonya, és a helyi szerbségen belüli törésvonalak kérdése is, jóval hangsúlyosabban méghozzá, mint a már említett Baráth-kötet esetében, ahol a súrlódások forrása sokkal inkább a társadalmi rangok és kasztok különbségei mentén keresendő. Az etnikai feszültség Hásznál dramaturgiailag kellően alátámasztva, a történetvezetés meg nem akasztva szervesül a szövegbe, és nem a jól ismert sémák újra felmondásáról van szó szerencsére (a szerb rendőrtiszt, Milorad például így fakad ki egy helyütt: „Én nem a magyarokat szolgálom, hiába hiszik ezt a rólam a szerbjeim. Hanem a rendet! Amit most, tetszik vagy sem, az osztrákok biztosítanak a számunkra. Mert nézze, mi történt, amikor maguk ostobán és meggondolatlanul fellázadtak ’48-ban a császár ellen? Megingott a központi hatalom, és rövid időn belül mindenki egymásnak esett!”)

Maradva még a korábban már megpiszkált eredetiség kérdésénél: Kondor annak idején egy teljesen tájidegen műfaj, a hard-boiled, azaz az úgynevezett kemény krimi eszközeivel mesélt arról, mi minden volt látható a hétköznapok Magyarországából a nagypolitika nézőpontjához képest jóval alacsonyabb látószögből – de azzal időnként közvetlenül is konfrontálódva –, a harmincas évek közepétől az ötvenhatos forradalomig. Hász ebből a szempontból sem eredeti. Még csak azt a trükköt sem veti be, mint Baráth, aki az analitikus detektívregény ismérveit meglehetősen ügyesen (újra)használva teremt egy magyar Miss Marple-t, ezzel egyfelől megmutatva a mesterségbeli jártasságot, a műfajismereti magabiztosságot, és tolva el a vállalás tétjét mégiscsak a paródia felé.

Fábián Marcell megteremtője ebből a szempontból sem kérkedik. Krimit írt, elbeszélhető történettel, kidolgozott jellemrajzokkal, áttetsző, magabiztosan uralt prózanyelven. Kikacsintás, posztmodern simlisség nélkül. Nem akarja minden tudását a korról és a településről az olvasóra zúdítani (holott érezhető, lenne mire támaszkodnia), szereplőinek nyelvi megnyilvánulásait sem kívánja azzal hitelessé tenni, hogy tájnyelvi kifejezések sokaságával terhelné a befogadást (bár a szerbül elhangzó mondatokat mégiscsak jobb lett volna lábjegyzet formájában közkincsé tenni).

Ugyanakkor Hász sem teljesen ártatlan. Mert hiába a példamutató visszafogottság, maga is él egy olyan trükkel, amire már akadt emlékezetes példa a műfaj történetében (persze a szándékosság tényét nehéz lenne bizonyítani). Nevezetesen Caleb Carr remek és nagy sikerű bűnregénye, A halál angyala juthat eszünkbe a magyar rendőrnyomozó munkáját követve. Egy sajátos tematikai sorvezető köti össze ezeket a könyveket: mindkét regényről elmondható, hogy bennük a nyomozati munka kihívása egyúttal a modern bűnüldözés létjogosultsága terén végzett korabeli küzdelemmel is párosul. Carr főhősének, a lélekbúvár Laszlo Kreizlernek azt kell bebizonyítania, hogy a pszichológia és a profilalkotás segítheti a nyomozás munkáját, Fábián pandúrdetektívnek még nehezebb a dolga: neki azt kell igazolnia tetteivel, hogy a modern elvek alapján szerveződött rendőrségnek van létjogosultsága a katonás fegyelemmel működő, de a problémákat éppen ezért kissé leegyszerűsítve megoldani kész csendőrség mellett.

A modernitás és a tradíciók, a racionalitás és a fantázia világa egyébként is folyton összesúrlódnak Hász regényében. Nyomon követhetjük, hol tartott akkortájt, és hogyan vált egyre naprakészebbé a rendőrség technikai apparátusa, ugyanakkor az is láthatóvá válik, hogy a kis település középosztályának képviselői milyen nagy érdeklődéssel fordulnak a sokadik virágzását élő spiritualizmus felé. Fábián Marcell, a regény központi figurája szinte ütközőzónának tekinthető ezen a téren. Hit és kétely, a józan ész és valamiféle fatalista, irracionális elszántság keveredik benne.

Az olvasó szerencséjére nem egyedül az ő személyiségrajza tekinthető alaposnak és kidolgozottnak. Hász figurái élnek. Egymással folytatott időnkénti hosszabb eszmecseréik nem csupán a rejtélyes gyilkosságsorozatot és a közéletet érintik, hanem (sarkítva) az emberi létezésből fakadó fontos kérdések szinte mindegyikét. A szerző láthatóan sokat tud, és akar mondani a párkapcsolatok nehézségeiről, a polgári képmutatás természetéről, az érzelmi viszonyok, a köz- és magánerkölcs között adódó sajátos határhelyzetekről és határátlépésekről (a cikk címében szereplő idézet egyébként így teljes: „Úrhölgy előtt nem verekszünk, még egy olyan előtt sem, amelyik félrebaszik.” A szövegből szinte kiugró vulgaritás pikantériáját itt az adja, hogy az említett hölgy a regényben aktív szerepet kapó, a cselekmény idején Zomboron ügyészkedő Gozsdu Elek neje). És ami igazán örvendetes, hogy mindezt a jól kidolgozott, elvarratlan szálat vagy hiányérzetet nem hagyó krimiszüzsé részévé és hajtóerejévé tudja tenni. Hász Róbert valóban izgalmas és figyelemre méltó történelmi krimit tett az asztalra, nem mellesleg pedig profin megírt és olvasmányos darabbal gazdagította a zsáner egyre élettel telibbé váló magyar vérvonalát.

 

Szathmáry István Pál

Elolvasom
Téboly Zomborban?
Szerző

TÉBOLY ZOMBORBAN? (HÁSZ RÓBERT: FÁBIÁN MARCELL ÉS A TÁNCOLÓ HALÁL)

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál.
Kortárs Kiadó. Budapest. 2019.

Elolvasom
A kúra megismétlendő – kritika Hász Róbert Fábián Marcell és a táncoló halál című kötetéről
Szerző

A kúra megismétlendő – kritika Hász Róbert Fábián Marcell és a táncoló halál című kötetéről

Fábián Marcell pandúrdetektív ismét titokzatos halálesetek után nyomoz. De vajon milyen rejtélyes kapcsolat fűzi a regényben ügyészként, de ma már íróként is ismert Gozsdu Eleket a bácskai kisvárosban tomboló, végzetes tánckórhoz?

Bár e krimi a 2017-ben megjelent Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című Hász-regény folytatása, de aki az első rész olvasása nélkül fog hozzá, annak sem kell megküzdenie a sorozatjellegből adódó nehézségekkel: a szerző gördülékenyen oldja fel a folytatásos történetekből következő dilemmákat. Az első részben megismert szereplők jelleme nem változott, a különbség talán csak annyi, hogy itt összetettebben mutatja meg őket, de úgy, hogy közben elkerüli az önismétlést. Sőt Gozsdu Eleket, a korábbi regény mellékszereplőjét már-már főszereplővé lépteti elő, miközben új alakokat is formál. Finom utalásokkal viszi bele a történetbe a 19-20. században élt másik két alkotó, Kánya Emília és Jókai Mór munkásságát. A bűnügy, amelyet Fábián Marcellnak meg kell oldania, nem kötődik az első részben felderített bűncselekményekhez, ugyanakkor annyi kapcsolódási pont azért van a két műben, hogy ez az elvonatkoztatás ne ébresszen hiányérzetet azokban sem, akik az első résztől indíttatva vették kezükbe az újat.

1903-ban Fiuméből indulunk, ahol Fábián Marcell és a felesége, Amália az ország első női lapszerkesztőjének, Kánya Emília író-újságírónak vendégszeretetét élvezi. Bár a kötet kiindulópontja Fiume, a nyomozás során a főhős eljut Abbáziába, ahol találkozik Jókai Mórral. Jókai megmutatja neki azt a vázlatot, amit Amália beszámolói és az újságcikkek alapján Fábián Marcell előző nyomozásáról írandó regénytervéhez készített.

E korfestő közjáték azonban korántsem öncélú, szervesen illeszkedik a történet fő szálaihoz, amik ismételten a délvidéki kisváros, Zombor utcáin tekeregnek: ugyanis felüti a fejét egy rejtélyes járvány, amelynek áldozatai delíriumos tánckór után végeznek magukkal.

Fábián Marcell életébe egy fiút és egy lánykát jövendölnek, eltűnik Julika, akire a Fábián család családtagként tekint, és kiderül az is, hogy a pandúrdetektív sógora miért viselkedik olyan furcsán.

A nyomozásban résztvevők – Amáliának ismét kitüntetett szerep jut az összefüggések észrevételében – már egy összeszokottabb csapat képét mutatják, olajozottabban működik az általuk üzemeltetett gépezet, mint az előzményben. Ugyanakkor a kissé idillikusnak látszó kisvárosi életmód sajátosságai, kiváltképp az egymás iránti tisztelet és a békés együttélésre való törekvés itt is fontos alkotóelemei a könyv atmoszférájának. Ez egyébként a regény hatásmechanizmusában is központi jelentőségű, hiszen a bűnesetek és a járvány egy olyan közeg mindennapjait mozdítják ki a szokványosból, ami hozzászokott a megnyugtató és békés állandósághoz.

Fábián Marcellnak a sorozat második részében sem sikerült tartania magát az őt felnevelő László atya tanításához. Nem tudott belenyugodni a tudatlanságba, hiszen a családtagként szeretett Julika élete múlt azon, hogy beletörődik-e az elfogadhatatlanba, a lány eltűnésébe. A Nagy Maurizio, vagyis Ladislav Šturt – európai hírű mágus és illuzionista, hírhedt anarchista és a titkosrendőrség spiclije – után is nyomoz, mert minden jel arra utal, hogy Julika eltűnése összefüggésben van a mágus megjelenésével a településen, a sógora furcsa viselkedése pedig a járványt elindító színésznővel, akivel kedd esténként titokban találkozik a szabóságban. A narratíva sokban hasonlít az első részhez: miközben Fábián nyomoz, egyre közelebb kerül a családját érintő rejtélyek megoldásához is. A magánéletével összefüggő ügyek megint annyira beszippantják, hogy munkáját is kockára teszi, hiszen a titkosrendőrség besúgójának élete után való kutakodás hátráltatja a kisvárost veszélyeztető rejtelmek felfedezésében.

A delíriumos tánckór utáni halálokkal kapcsolatos nyomozás eredményesen zárul, kiderül, mi idézte elő a hentes, a Gozsdu Elektől szerelmes leveleket kapó lány és több más ember halálát. Ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mindez csak egy ember felelőssége-e, vagy van más bűnös is. A szerző nem juttatja többlettudáshoz sem olvasóit, sem főszereplőjét.

Végig fenntartja a tudatlanságból fakadó feszültséget azáltal is, hogy az aprólékosan kidolgozott jelenetek, a biztos kezű, megejtő következetességű cselekményvezetés újabb és újabb kérdésfeltevésekre készteti az olvasókat és a karaktereket egyaránt, ezáltal a nyomozás egy olyan folyamattá válik, ami ezúttal nem ér véget az utolsó oldalon.

Sok minden kiderül persze, azonban fontos dolgok maradnak homályban. A zárósorok talán ezért olyan sejtelmesek – vajon arra utalnak, hogy a sorozat következő kötete szervesebben, a folytatásos jellegben rejlő potenciál kiaknázásával készül?

Elolvasom

Zombori zsánerek

Populáris vagy magas irodalom-e a detektívtörténet? Mármint magas szépirodalom-e, és ha igen, mitől az? Ha a műfajt megteremtő E. A. Poe vagy Nat Roid (Tandori) detektívtörténetei igen, akkor Hász Róberté?

Hász írt történelmi regényt a honfoglalás kori magyar történelemről (A künde), a délszláv háborúról (Végvár), negatív utópiát a migrációról (Ígéretföld), szerelmes történetet (Júliával az út), művelődéstörténeti-utazási regényt Sajnovicsról (A Vénusz vonulása). Mindegyik regénye komoly-komor kérdéseket vetett föl (a kisebbség megmaradása, a magyarság esélyei, a háború pusztításai), mindegyik a hagyományos történetmesélést újította meg, és mindegyik bejátszott a posztmodern regénypoétikából is egy s mást. Regényei sikeresek voltak francia és német nyelvterületen, szerényebb hazai recepciója ellenére
A künde itthon is.

Most pedig előttünk két szabályos detektívtörténet, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (2017) és a Fábián Marcell és a táncoló halál (2019). Rövid kitérő a magas irodalomból, vagy műfajváltás? Kárhoztatható-e az exportképes író, ha könnyedebb műfajra vált? Kárhoztatható-e, ha fontosnak tartja, hogy regényei szélesebb körben is olvashatók legyenek? Hol csap át a vonzó, könnyen olvasható a populárisba? Vagy a populáris valami súlyosabba?

Mit várunk egy detektívtörténettől? Legyen titokzatos haláleset, legyen a nyomozás izgalmas, rejtélyes, meghökkentő, legyenek tévútra vezető labirintusok, legyenek ártatlan gyanúsítottak, és persze, legyen egy zseniális detektív, aki a legeslegutolsó lapokon fejti csak meg, hogy ki a gyilkos. Hász Róbert ravasz író, történetei hibátlanul megszerkesztettek, illeszkednek a hagyományos detektív történetek logikájába és műfajába. Fábián Marcell tökéletes detektív, logika vezérelte okos, pedáns, következetes és még humánus is. Legalább fél tucat gyanús öngyilkosság, gyilkosság mindkét könyvben, arányosan elosztva, és az utolsó oldalakra is jut meglepetésáldozat.

Ez eddig bárhol, bármikor történhetne. Hász detektív-történetei attól vonzóak, hogy a nyomozást az 1900-as évek legelejére, az Osztrák–Magyar Monarchia dél-bácskai kisvárosába, Zomborba helyezi. Zombor Bács-Bodrog vármegye székhelye, igazi békebeli világ, bár a gazdaság eresztékei már recsegnek, elindul a kényszerű kivándorlás Amerikába, a világháborúnak még előszele sem érződik. Soknemzetiségű város, megye, együtt élnek németek (svábok), szerbek, bunyevácok, sokácok, magyarok, horvátok, zsidók – anélkül, hogy ennek píszí jelentőségére figyelmeztetne az író. A három helyi rendőr is multikulti (magyar, német és szerb), úriemberek, magázzák egymást, ahogy a házastársak is. A középosztály, a helyi intelligencia éli a maga kedélyes, kissé krúdysan, mikszáthosan ráérős, vidékies életét. Telegram már működik, de villany még nincs, a detektívek siettükben leintik a lovaskocsit, esetleg lóhátra pattannak. Remek zombori életképek a városról, a város környéki tanyákról, mesterekről, álmodozó cselédlányokról, tenyérbe mászó újságírókról, vehemens macsós meg kis női praktikákról, szenvedélyes szerelmekről, ravaszkodásokról, titkos ügynökökről, anarchistákról, lánykereskedelemről. Békebeli gyilkosságok, még nincs jelen az öncélú, zsigeri brutalitás. A motivációk szokásosak: féltékenység, kapzsiság, személyes bosszú, elégtétel a családon belüli erőszakért. Utóbbiból több is – rossz házasság, megalázó sors (és nem túltolt feminizmus). Ezért mondhatja a detektív a helyi ügyésznek, Gozsdu Eleknek, hogy „akárhonnan nézzük, ügyész úr, ebben a történetben még a bűnösök is áldozatok”.

A szövevényesre szerkesztett, több nyomozati szálon futó regénynek nemcsak főszereplője a fiatal, ambiciózus detektív, Fábián Marcell, de mindent az ő szemével látunk: a nyomozás sikerrel meg kudarccal váltakozó szakaszait éppúgy („A köd sem oszlik föl hirtelen. Ha szél támad, először gomolyogni kezd, néhol megritkul, máshol összesűrűsödik, egy pillanatra feltárja, amit eltakar, majd újra elrejti.”), ahogy a várost a maga titkokkal terhes zsibongásával. Ha nem is nyomozótársa, de legfőbb bizalmasa a felesége, Amália. Kapcsolatuk némiképp Murdoch nyomozóra és doktorkisasszonyára emlékeztet az ismert kanadai filmsorozatból – tapintatos, figyelmes stb. Fábián Marcell másban is a torontói detektív rokona – Murdoch keresztet vet, ha halottat szemléz, s ha fizikai erejét kénytelen használni, azt is igen keresztényi módon teszi. Fábián Marcell is hívő, lelencgyerek volt, apácák nevelték, papnak szánták. Rendőr lett, hiszi, hogy neki is az a hivatása, hogy mások bűneit előhozza a fényre. A plébános kérdésére azonban – „Amit a hívek nekem a gyóntatószékben elmondanak, maguktól teszik, cserébe föloldozást nyernek. Tőled kapnak-e feloldozást a vétkeikért?” – Fábián Marcellnek nincs válasza, csak a megoldandó feladatra gondol. Ám a különbség, ami rokonszenvessé teszi őt, az éppen folyamatos belső vívódása, személyes szorongása az olyan egyetemes emberi kérdésekkel kapcsolatban, mint a„ki vagyok én” (a …tizenhárom napjában), vagy szabad-e feszegetni a saját határainkat a következmények vállalásának felelőssége nélkül (a …táncoló halálban).

Részben ezekkel a lelki, egzisztenciális dilemmákkal emeli el Hász a Fábián Marcell-történeteket a hagyományos detektívregényektől. És azzal, hogy a klasszikus gyilkos-áldozat-rendőr hármasának fő sztorija ürügyén megrajzolja a Monarchia utolsó éveinek széles társadalom- és városképét, meg persze szeretett iskolavárosának, Zombornak a mindennapjait.

Elolvasom
Veszélyes hazai pálya (Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja; Fábián Marcell és a táncoló halál)
Szerző

BOLDOG ZOLTÁN

VESZÉLYES HAZAI PÁLYA (HÁSZ RÓBERT: FÁBIÁN MARCELL PANDÚRDETEKTÍV TIZENHÁROM NAPJA; FÁBIÁN MARCELL ÉS A TÁNCOLÓ HALÁL)

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja. Kortárs Kiadó, Bp., 2017;
Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Bp., 2019

 
 Magyarországon sokféle irodalom létezik, de kevés olyan szerző akad, aki ebben a feszengős megosztottságban is képes újragondolni magát, saját szerepét. Kis hazánkban ugyanis elég éles határ húzódik a lektűr és a szépirodalom között. A lektűrszerzőket általában megvetik a kritikusok, az irodalmi lapok nem kérnek róluk, a műveikről értékeléseket, mert eleve értéktelennek tartják alkotásaikat. Pedig talán a magyar lektűrszerzők azok (többek között Fábián Janka, Leiner Laura vagy Vavyan Fable), akik képesek profitálni az irodalomból. Ez önmagában még nem jelenti, hogy értéket képviselnek, de olyan tényezői a magyar könyvpiacnak, amelyre a szakkritikának is érdemes lenne reagálnia. Szépíró kollégáik közül kevesen vállalkoznak arra, hogy a Parnasszusról, a magas irodalom vidékéről kimerészkedjenek a Lektűr Völgyébe, és új terepen próbálják ki magukat. Pedig igényes lektűrre nagy szükség lenne, ehhez pedig folyamatos és komoly lektűrbírálatok kellenének, és olyan vállalkozó kedvű szépírók, akik megpróbálják emelni a műfaj színvonalát.
            Hász Róbert nem tartozik a gyáva írók közé, de sajnos nemzetközi sikerei ellenére nem sorolható a megbecsült magyar szépírók közé sem. Bár műveit elismeréssel fogadta a német, az olasz, a francia és az angol irodalmi közeg, és 2008 óta a Római Könyvtárak Díját is magáénak tudhatja, a magyar kritikusok ritkán emlegetett szerzői közé tartozik. Bátorsága azért is becsülendő, mert ilyen méltatlan helyzetben egy igen merész kísérletbe, krimisorozat írásába kezdett. Pedig joggal tarthatott attól, hogy a Parnasszus kritikusai utánadobálják a rohadt paradicsomokat, a Lektűr Völgyéből elűzik, azt hangoztatva, hogy ott nem ilyen művekre van szükség. De nem ez történt.
            Bán Zoltán András recenziójában elragadtatással ír Hász krimisorozatának első részéről, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napjáról. Már egy tévésorozatot vizionál a regény nyomán, és megjegyzi: „végre lesz egy emlékezetes detektívfiguránk”. Kontra Ferenc hosszabb értékelésében többek között az olvasó újrafelfedezéséért dicséri a kortárs regény új hullámát, ahová Hász krimijét is sorolja.
            A szerző nyilatkozatai szerint a legalább háromrészesre tervezett krimisorozat a vajdasági kötődésű író számára ismert terepen játszódik: Zomborban. Ebből úgy tűnhet, hogy az író nem vállalt túl nagy kockázatot, hiszen hazai pályát választott. Fábián Marcell-lel azonban az 1910-es monarchiabeli városba vezet el minket, ahol még kiegyenlített volt a magyarok és a szerbek aránya. A regénynek így a történelmi olvasata is rendkívül érdekes, hiszen bemutatja a kultúrák találkozását, azt az időt, amikor még a magyar vezetés érvényesült a térségben. Mondhatnánk, hogy aki a nemzeti öntudatát szeretné erősíteni a könyvvel, azt is könnyen megteheti, de a magyar nyomozónak és szerb kollégájának a közös munkája inkább az együttélés természetességét hangsúlyozza. Ennek hitelét pedig az biztosítja, hogy Fábián Marcell történeteiben a korfestés kiváló, így történelemtanárként is sokat tanultam belőle, miközben a bennem lakozó magyartanár is kiválóan szórakozott a nyári szünetben.
            A szórakozást az garantálja, hogy a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja képes végig fenntartani az érdeklődést, karakterrajzai, leírásai izgalmasak. A nyomozás két szálon indul el, és csak egyik esetben történik bűncselekmény. Fábián Marcell ugyanis saját maga után kutat, próbálja felderíteni múltját, megtalálni az apját. A másik szál egy helyi gyilkossági ügy, amely egyre közelebb viszi saját történetéhez. Alaposan megismerjük Fábián Marcell feleségét, kollégáit, miközben az otthonosság érzetét keltő kisvárosi miliővel találkozunk. A mellékszereplők között kiemelt helye van Gozsdu Eleknek, akit Hász könyve ügyészként és íróként is megpróbál rehabilitálni, és ezt olyan izgalmasan teszi, hogy a kritikusok többségét (engem is) nem titkolt örömmel töltötte el ez a némileg kultúrsznoboknak készült, kihagyhatatlan mézesmadzag. Ez is mutatja, hogy Hász krimije többrétegű. Kiválóan megállja a helyét a történetközpontú olvasat, de a művelődéstörténeti, történelmi érdekességekre vágyó olvasópolgár is megtalálhatja a neki szánt utalásokat. Mintha ezek a szépirodalmi érdekességek csak azért lettek volna elhelyezve, hogy a szűkebb olvasóközönség, Hász Róbert szépirodalmi életművének korábbi rajongói is megnyugodva konstatálhassák: a szerző nekik is kínál ínyencségeket. A történetben egyre jelentősebb szerepet betöltő Gozsdu Eleken kívül a második részben (Fábián Marcell és a táncoló halál) megjelenik Jókai Mór és Kánya Emília (az első magyar női lapszerkesztő) is.
A folytatásban Zombor is szűkössé válik Hász és Fábián számára, ezért Fiuméba, Abbáziába is eljuthatunk, amelyet szintén a hosszas leírásoktól tartózkodva, néhány találó skiccel jelenít meg az elbeszélő, és ez pontosan elég annak a miliőnek a megteremtéséhez, amelyben a monarchiabeli polgárok örökösének érezhetjük magunkat.
            Egy krimi hatása erősen függ a nyomozó személyétől és a bűntény kidolgozottságától. Fábián Marcell figurája nem tartozik a zsenik közé, akik végig sejtik, mi történhetett, ki lehetett a gyilkos, és akinek a nyomozás terén mindenki csak a nyomában kullog. Fábián Marcell könnyen kiismerhető, olykor jellegtelennek is nevezhető figura, aki a regény egyik jelenetében jól ráérez karakterbéli fogyatékosságára, és vásárol magának egy sétapálcát. Egy fiatal nyomozóról van szó, aki az olvasó szeme előtt nő fel, előttünk válik sikeres emberré, a múltjával tisztába kerülő férfivá, akit gyakran noszogatnánk, hogy ne szerencsétlenkedjen már annyit. Egy fejlődésregénynek vagyunk tanúi, egy beavatásnak, ahol az olvasó megismerkedik a kriminalisztika 20. század eleji újdonságaival, az ujjlenyomatvétellel, a hatóságok közti együttműködéssel, és közben egy város életében is elmerül. Ugyanilyen részletességgel megismerkedhetünk a korabeli spiritualizmussal, a szellemidézéssel, de a csillagászat egykori elképzeléseivel is. Ezek a tudomány- és művelődéstörténeti részek szervesen beépülnek a regénybe, egyszer sem volt olyan érzésem, mintha egy okoskodó elbeszélő próbálna tanítani. Ugyanolyan természetességgel tárul elénk a cselédek élete, mint a korabeli bordélyok működése, minden adaléknak tűnő információ a cselekmény kiteljesedését, a bűneset megoldását szolgálja. Szerencsés az is, hogy a narrátor és a főszereplő hasonló habitussal rendelkeznek, visszafogottak, csak annyit mondanak, amennyit éppen kell.
            A bűntény mind az első, mind a második részben alaposan kidolgozott, felveszi a versenyt a műfaj magyar kortársainak (Csabai László, Baráth Katalin és Kondor Vilmos) cselekményszövésével. Talán elragadtatottnak tűnik ez a kijelentés, de Hász Róbert éppen annyit emelt színvonalban a hazai krimin, hogy a nyomozás Kondor Vilmos regényeihez hasonlóan ne csak egy bűntény megfejtése legyen, hanem egy kor és egy gondolkodásmód megismerése is. A cselekmény lassan, mégis érdekfeszítően csordogál, és amikor a második részben azzal szembesülünk, hogy talán egy pandémia áll az esetek hátterében, akkor azt is mondhatnánk: a könyv a jelenünkre utal. Pedig a Fábián Marcell és a táncoló halál néhány évvel megelőzte a koronavírust, így ezen utalása talán még misztikusabban hat.
            Aki azonban a Tar Sándor-féle vagy a későn felfedezett Rubin Szilárdhoz hasonló intellektuális olvasmányt keres, az csalódni fog Hász könyvében, amelyet a műfajon kívül elsősorban a nyelv visz közelebb a lektűrhöz. A könyvek elbeszélői nagyrészt a jelen irodalmi nyelvén szólalnak meg, csak olykor találkozunk a korfestést elősegítő kifejezésekkel, főként a dialógusokban. Hász Róbert nem ide, hanem a történetre és a korrajzra helyezte a hangsúlyt, és nem poétizálta túl azokat a kereteket, amelyek között mozgott. Nem kellett ahhoz rombolnia, hogy felépítsen valami újat. Alkalmazkodott, kutatott, és ennek köszönhetően a mindennapjainkat elviselhetőbbé tevő, a nagy egzisztenciális kérdéseket mellőző regény született.
            Hász Róbert a szépirodalmi komfortzónán túli veszélyes vidékre merészkedett, de két regényével megtalálta helyét ezen a területen. Nyugodtan mondható, hogy a József Attila-díjas szerző immár a Lektűr Völgyében is hazai pályán játszik. A kérdés már csak az, hogy a könyvesboltokban hova pakolják a könyveit: a lektűrhöz vagy a szépirodalomhoz? Mert mindkét polcon jó helyen lenne.

Elolvasom
Hétköznapi gyilkosok. Jelenetek egy magyar regényből
Szerző

Hétköznapi gyilkosok. Jelenetek egy magyar regényből

Kedves olvasóink! Bemutatjuk önöknek Hász Róbert remek, új bűnügyi regényét, melyben Fábián Marcell pandúrdetektív, akinek a sorozat első részében tizenhárom napja volt, újfent két hét alatt göngyölít fel egy kacifántos, ámde szerteágazó gyilkosságsorozatot, miközben, amúgy mellékesen, egy Brazíliáig nyúló leánykereskedelmi ügyletet is hatástalanít.
Jó detektívünket, akit tizenhat éves koráig zárdában nővérek neveltek, most sem hagyják cserben derék kollégái, a mackós Winter Kálmán nyomozó, aki szeretné itthagyni ezt a porvilágot, a trágyaszaros határt, Veszelinovics Milorád alparancsnok, aki mindig megnézi, mit lehet tenni, és az új hivatali titkár, aki remek kávét főz, koriandermaggal, de sajnos a Bozsovics Milojka női névre hallgat, és még Winter úr asztalán is félelmetes rendet tart.
A regény cselekménye nagyrészt Zombor városában és a környező sáros, poros bácskai tájakon kalauzolja az olvasót, mindazonáltal betekintést nyerünk a fiumei riván túl fodrozó Adriába, sőt, már a regény tizennyolcadik oldalán Abbáziában is megfordulunk, ahol egy bizonyos Jókai Mór, vékony, ősz szakállú öregúr bordó csíkos köntösben, botra támaszkodva lát vendégül bennünket.
Az öregúr összefoglalja nekünk az előző rész kulminációs jelenetét, melyben Marcell, teringettét, háromszor lőtt, és úgy véli, hogy a fickó története regényért kiált, elkottyantja, hogy a tizenhárom nap nem is volna olyan rossz cím, illetve helyes kiselőadást tart a hősök természetéről, melyben franckarikával alátámasztva kiemeli, hogy hős márpedig csak abból leend, aki cselekszik, nem pedig gondolkodik.
A fiumei forrongó tömegben megismerkedünk Kánya Emília asszonnyal, a legendával, az első hölggyel Magyarországon, aki lapot alapított és szerkesztett nőknek, aki személyesen ismerte Petőfit, de most már öreg, visszavonult, és egyenesen a potentáttól bérelt pompás villája szobáit a birodalom különböző tájairól összegyűlt fürdővendégeknek adja ki.
Így nyílik alkalmunk rálátni arra, hogy ezerkilencszázhárom nyarán a hölgyek mediterrán körülmények között előszeretettel bújnak, minden további ceremónia és alsónemű mellőzésével, egy szál halványzöld vagy épp lazacszín tunikába, még ha termetük a birsalmát juttatja is eszünkbe, azután pedig fehér vagy vajszínű, hosszú utazó ruhába, kalappal, legyezővel, parányi napernyőt is lengetve a kézben.
Lehetetlen elsiklanunk afölött, hogy Fábián Marcell pandúrdetektív értetlenkedve szemléli a Fiuméban uzsonnára felszolgált uborkás szendvicset, a híg teát, az erőtlen kávét, de később kiviláglik, hogy detektívünk rendes körülmények között csülköt eszik Pékné módra, párolt káposztával és krumplival, habos sört iszik gilicével és sült hallal, szereti a bundás kenyeret és a jó erős kávét, cigarettázik, és vészhelyzetben a konyakot sem veti meg.
Vészhelyzetből pedig adódik regényünkben éppen elég ahhoz, hogy a szereplők megnyugtató rendszerességgel igyák a konyakot, a pálinkát, a whiskey-t, ízlés szerint, miközben a kávé, a sör, a cigaretta a mindennapok megszokott rekvizitumai. Hiába állítja Lichtneckert doktor, hogy a dohány elveszi az ember erejét, cigarettázik Árpád, Marcell sógora, és Milorád, Marcell főnöke, Kneifel István vasúti váltóőr és Balaskó Magdolna, a Kolonics-kastély szakácsnője.
A Kolonics-kastélyban megcsodáljuk Dombóváry Eleonóra bárónét, a nemzet egykori csalogányát, aki néhai férje közbenjárásával hangja nélkül maradt, emiatt felváltva selymesen suttog és dühödten sziszeg, de gyönyörű, tisztaságmániás és vegetáriánus. Eleonóra asszony szalonja fehér, ruhája fehér, tekintete kék, mint az Adria, még tengeri rózsa is lebeg, mélyen, benne.
Feltűnik ugyanakkor a nagy Eugenio Maurizio von Liechtenstein, alias Ladislav Štur, európai hírű mágus és illuzionista, hírhedt anarchista és spicli, aki országos gazember, de megközelíthetetlen, mert ilyen a politika. A mágus árnyékában megpillantjuk Major úrnak, a zombori Kaszinó igazgatójának fehér pettyes, bordó csokornyakkendőjét és sokdioptriás okuláréját, majd ellátogatunk az Aranyfácán szálloda halljába.
Látogatásokban egyébként bővelkedik ez a szép, századfordulós bűnügyi történet. Felkeressük a nemzet legnagyobb íróját Abbáziában. Elnézünk a Zöldfa utcában lakó nővérünkhöz, akit tán megcsal épp kapatos férje. Kilátogatunk egy szentiváni tanyára, az Amerikában munkába állt apa után maradt árva testvérpárhoz. Benézünk Csavojác Ignác hentes udvarára, a Kossuth utcába. Kinézünk a Balaskó tanyára, megcsodáljuk a remekbe készült kutat. Végül jelentkezünk Gozsdu Elek főügyész úr irodájában, reggeli kilenc óra előtt.
A tetőtől talpig feketébe öltözött, kockás sildes sapkában feszítő Gozsdu Elek főügyész úr szakállával, vékony, kissé görnyedt alakjával Fábián Marcell pandúrdetektívet egy vetési varjúra emlékezteti. Gozsdu úr viszont civilben író, és ez lesz a regényben tornyosuló gondok kútfeje, mert az író úr szerelmes leveleket komponál, és címzettnek Laboda Erzsikét, a Korzó cukrászda légies kávéfőző lányát nézi ki.
Ezt követően Zombor városában és annak környékén többen is rejtélyes módon önkezükkel vetnek véget életüknek, miután egytől egyig szédületes, ijesztő táncot ropnak. A furcsa kór Gozsdu úr szerint koreománia, avagy táncoló pestis néven már 1376-ban felüti fejét Aachenben, de megjelenik Itáliában is, ahol tarantizmusnak nevezik és pókcsípéssel hozzák összefüggésbe, majd feltűnik Strasbourgban, ahol úgy vélik, a jelenséget egy bizonyos gombaféle, az árpában és rozsban előforduló, hallucinogén varjúköröm okozhatja.
Ezek után aztán nem csodálkozunk, amikor Marcell az éj leple alatt, cipőpasztával szerecsennek álcázva magát, kincstári dinamós lámpával betör a Kolonics-kastélyba, és elrabolja az ezüstneműt, hogy az egyébként megvalósíthatatlan házkutatásra alkalmat teremtsen. Nem csodálkozunk, hogy amíg gazdái nyaralnak, Molnár Julika, Marcellék cselédlánya John Halasz, a chicagói Pinkerton’s National Detective Agency nyomozója felkérésére magánnyomozónak csap fel és majdnem elhajózik Brazíliába.
Nem csodálkozunk, amikor egy méregdrága, Bécsben vásárolt, százharminc centiméter gyújtótávolságú, akromatikus, eredeti párizsi Bardou-teleszkóp gazdát cserél, hiába százötvenszeres a maximális nagyítása, hogy sárga gömbnek mutatja a Jupitert, a Magyarok csillagát, és a rajta évszázadok óta dúló vörös vihart, ami akkora, hogy egész Földünk elférne benne, és már azon sem csodálkozunk, amikor Pribilla Árpád falhoz vágja Ódry Piroska kedvenc porcelánhegedűsét.
Mohón faljuk a sorokat, csak néha húzzuk föl kissé kétkedőn szemöldökünk, amikor Józsika távírdászt a Megyeház fantomjának csúfolják a kollégák 1903-ban, holott Gaston Leroux regénye, Az operaház fantomja ekkor még 1910-ig várat magára, vagy az ajtónállót azzal noszogatják, hogy nem érünk rá egész nap, amikor pandúréknál cselekvési terv készül és protokoll van, amikor a Kolonics-kastély konyháján vegetáriánus recepteskönyvből dolgoznak… de kik vagyunk mi, hogy kételkedjünk?
Inkább elheverünk Winter úr mellett a homokban, ha már vagy három napig lehetetlen őt elszakítani az Adriától, meghallgatjuk, hogy John Halaszék hogyan kapták el Jesse Jamest, a gyerekekkel együtt bújjuk a nikkártert, bölcsen bólogatunk, amikor elhangzik, hogy ebben a történetben még a bűnösök is áldozatok, mert Julikával, a cselédlánnyal együtt valljuk, hogy „Ön mellett mindenki egy kicsit detektív lesz, Fábián úr”, és várjuk a következő részt, Hász úr, imádkozván, hogy mihamarabb elkészüljön vele!

VÉGE

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019.

Elolvasom
Márszel déjà vu-je

Márszel déjà vu-je

Jó dolog, ha az ember kívánságai teljesülnek – ha máshol nem is (vagy nem oly gyakran), akkor legalább az irodalomban. Hász Róbert történelmi krimijéről (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) írott kritikámat két éve a visszatérés reményét kifejező fordulattal zártam: hangot adva abbéli bizakodásomnak, hogy olvashatok még a jövőben a címszereplő nyomozó további izgalmas eseteiről (Oidipusz Zomborban, Opus, 2018/6., 66–70.). És lőn – hamarább, mint gondoltam, megjelent a folytatás, gyönyörű borítóval és – lehet, kicsit hatásvadász, de azért némi iróniát sem nélkülöző – sokat ígérő címmel: „A bácskai kisváros fülledt nyári hétköznapjait különös járvány dúlja föl, melynek áldozatai előbb delíriumos tánckórba esnek, majd végeznek magukkal” – olvasható a hátsó borítón.

S ha már a keretekről esett szó, hadd emeljem ki a fejezetcímek eredetiségét: szokatlanok, talányosak és változatosak ezek a jelölt szövegszakaszból kiragadott idézetek, melyek jelentésére az olvasás folyamán az aktuális kontextusba való visszahelyeződésük után derül fény, ami viszont olykor, a későbbi fejlemények hátterében, ezen túlmutató jelképes többlettel is gazdagodik. Bevallom, hogy miután ráébredtem a címadás logikájára, már nem csak a rejtély kibogozásának újabb és újabb fordulatait vártam, hanem azt is, hogyan kap értelmet a hol tárgyilagosnak (egy fiú és egy lányka), hol poétikusnak (akár a láthatatlan búvópatak a felszín alatti járatokban), hol pedig szlengesen expresszívnek ható (két gyomros, egy orrbetörés, és egy tökönrúgás) töredék. Sőt, ezek a címek egyenesen arra csábítottak, hogy egybeolvassam őket, függetlenül immár a regény szövegétől, s némelyikük között még bizonyos összefüggéseket is kirajzolódni véltem. A tartalomjegyzék mint avantgárd vers – tudom, ez már a szakmai ártalom számlájára írandó, ugyanakkor árulkodik arról a nyelvi igényességről és leleményességről is, ami korántsem mondható általánosnak a detektívregények többségében. (Hasonló címadási eljárásokkal, igaz, egészen más poétika részeként, Lengyel Péter Macskakőjében találkozhatunk.)

Mert, hogy mindezek mellett ez mégiscsak egy detektívregény, mely nem csupán (ki)használja annak bizonyos konvencióit, kokettál vele, hanem komolyan veszi önmagát ebben a minőségében, s teljesíti mindazon elvárásokat, amelyek miatt az ilyen típusú történeteket kedveljük, olvassuk: bizarrságukban rejtélyes halálesetek, a szálakat módszeresen bogozó, kihívásoknak és kísértéseknek kitett talpraesett detektív, szem előtt lévő, mégsem szembeszökő tettes, hangulatos, ugyanakkor nem túlírt miliőrajz, hatásosan adagolt dedukció és kaland, tragikus és szellemes fordulatok, és persze a mindent tisztázó meglepő zárlat. Miközben, sietek leszögezni, nem afféle „irodalmiaskodó” krimi ez, még ha irodalomról – szerzőkről, művekről és olvasókról több szó esik is a lapjain, akárcsak az első regényben. Köszönhető ez egyrészt a visszatérő hősnek számító Gozsdu Eleknek, akinek ebben a nyomozástörténetben – írói és ügyészi tevékenysége révén egyaránt – még fontosabb szerep jut, másrészt Fábián Marcell irodalomkedvelő feleségének, Amáliának, aki óriási tettet visz véghez: sikerül rábírnia – a szépliteratúra iránt meglehetősen közömbös – urát egy kortárs regény elolvasására. „Biztos volt benne, hogy néhány oldal után el fog aludni. Mindig így hatottak rá a könyvek. Ezúttal azonban az olvasás nem altatta, még álmossá sem tette, sőt éberré inkább, ahogy sorról sorra haladt, egyik bekezdésről a következőre, végig az író előszaván”. (28.)

Ebben persze nagy része van annak, hogy a nyomozó a szerzővel személyesen találkozik, aki dedikálja neki művét, A jövő század regényét; sőt, azt tervezi, hogy a következőt majd róla, első híres ügyének tizenhárom napjáról írja, mert „története regényért kiált” (20.). Rövid felvezetést követően ezzel az emlékezetesre sikeredett irodalmi látogatással indul 1903 nyarán, Abbáziában Hász Róbert regénye, aki – az élet írta fikció szerint – tulajdonképpen az időközben elhunyt (1904) nagy magyar mesemondó helyett írta meg 2017-ben – nota bene a jövő században tehát – a regényt.

Persze más irodalmi emléknyomok is vannak a szövegben, kezdve a finom utalásoktól a nyílt műfaji önreflexiókig. Az előbbire a sildes sapkájához ragaszkodó Gozsdu Elek („Mint mindig, most is fekete nadrág és fekete zakó volt rajta, meg valami kockás sildes sapka. Szakállával, vékony, kissé görnyedt alakjával Marcellt egy vetési varjúra emlékeztette” 51–52.), az utóbbira a Nick Carter-füzetek világának és Fábián Marcell életvilágának átfedései lehetnek a példa (255.). S még valami: Baráth Katalin Dávid Veron-szériája második kötetének, A türkizkék hegedűnek (2011) feltűnően sok motívuma köszön vissza a regényben – a századforduló multikulturális bácskai kisvárosának kronotoposzán túl, ami immáron a magyar krimi történetének kiemelt cselekményterévé lépett elő. Ilyen a rejtvényközpontú kriminek az akciódúsabb kalandregény és a kémtörténet bizonyos elemeivel történő ötvözése: az egzotikus helyszínekként szereplő Fiume és Abbázia, a Monarchia elleni politikai merénylet meghiúsítása, nemzetközi bűnszervezet leleplezése, emberkereskedelem, feminista eszmék feszegetése, a női irodalom és folyóiratírás tematizálása (Fábiánék Kánya Emíliának, az ország első női lapszerkesztőjének fiumei otthonában vendégeskednek), nőket manipuláló illuzionista, árva gyerekeket istápoló főhős. Nehéz megmondani, hogy vajon a választott helyszín és időszak-e az oka az összecsengéseknek, vagy tudatos rájátszásról van szó inkább. A stílus mindenestre más, egyebek mellett karcosabb, a szereplők, főként a rendőrök szólamát olykor vaskosabb, trágár kifakadások tarkítják, ami jót tesz a nyelvi közeg hitelességének.

Jókai úgy jellemzi Fábiánt és a modern detektíveket általában, mint korunk hősét, „aki ésszel, a tudomány közreműködésével, például a daktiloszkópia segítségével oldja meg a bűneseteket!” (21.) Azt kell ugyanakkor konstatálnunk, hogy az első részhez képest „Márszel” (ahogy a szerb felettese szólítja őt) kevesebbet forgatja a Detektívek kézikönyvét, s az új kriminalisztikai módszerek alkalmazása helyett sokkal többet kénytelen foglalkozni magánéleti és családi jellegű ügyekkel. S bár a borító „magyar Poirot”-ként emlegeti őt, karaktere és módszere ebben a regényben inkább látszik közeledni Maigret-hez, főként az, ahogyan a feleségét is bevonja a nyomozásba, beszámolva neki otthon az éppen folyó ügyekről (jóval részletesebben egyébként, mint azt a legendás francia főfelügyelő szokta).

Az eddig említett szövegközi párhuzamok természetesen nem Hász Róbert írói teljesítményének fogyatékosságaiként tartandók számon, csupán arról az általános tapasztalatról vallanak, ami a zsánerregények olvasását – a másfajta regényekhez képest talán még inkább – meghatározza: a műfaji emlékezet mozgósítása egy bizonyos mértékig egyedi, sajátos vonásokkal is bíró szöveg által. A típus és példány, hagyománykövetés és innovatív alakító szándék egyidejűségéről van tehát szó, ami az ismétlés elkerülhetetlenségét vonja maga után; s ez éppúgy lehet nyomasztó, mint kreatív energiákat felszabadító, ösztönző hatású belátás.

Nagyon úgy tűnik, hogy a maga módján ezzel a regény főhőse is tisztában van. A gyilkos leleplezésének és letartóztatásának pillanatában futnak át Fábián agyán ezek a gondolatok: „Másodszor is meglegyintette a déjà vu érzése, hogy mindez már egyszer megtörtént, ugyanúgy, vagy majdnem ugyanígy, az élete hajszálon függ, és neki cselekednie kell, ha jót akar magának. Valami mélységes elkeseredés fogta el, szomorúság, hogy a világon soha semmi nem fog megváltozni, minden csak ismétlődik, újra meg újra…” (300. Kiemelés: B. K.)

Reméljük, ez továbbra is érvényben marad, hangozzék bármennyire is cinikusan – várjuk a harmadik Fábián-regényt!

Elolvasom
Színes tabló gyilkossággal, Monarchiával, századfordulóval
Szerző

SZÍNES TABLÓ GYILKOSSÁGGAL, MONARCHIÁVAL, SZÁZADFORDULÓVAL

Hász Róbert Fábián Marcell-regényeiről

Hász Róbert nyolcvanas évekbeli pályaindulása óta hisz a történetek erejében. Az ő világa a jól szerkesztett, jól fölépített és – nem utolsó sorban − izgalmas sztori. Olyan történetek, amelyekben a sorok közé etikai, egzisztenciális, filozófiai kérdéseket sző, majd az egészet „megbolondítja” egy kis pszichológiával és nem ritkán némi fantasztikummal, netán egy kevés transzcendentalitással. Már első regénye, a Diogenész kertje két világ határán egyensúlyoz: a hagyományos realista próza és a science fiction mezsgyéjén. Így van ez a másodikban, a Végvárban is, s ha első nagy történelmi vállalkozásából, A kündéből ki is marad a sci-fi, a rejtély abból sem hiányzik. Az, hogy a realitás és a fikció keveredik egy szépprózai műben, nem újdonság, gyakorlatilag mindig is így volt, Hász Róbert sem kivétel ez alól, abban azonban mindenképpen kivételes, ahogyan a népszerű műfajok egyes elemeit és követelményeit beemeli a szépirodalomba. Rendkívül jó arány- és stílusérzékkel írja regényeit, amelyek mind megállják a helyüket a „magas” irodalomban, ugyanakkor egyikből sem hiányoznak a népszerű irodalomra jellemző motívumok, fogások, megoldások − ám ezeket Hász mesterien adoptálja és emeli föl. Talán ez a sikerének a titka, ezért szeretik nemcsak magyar, de francia, olasz és német olvasói is.

Így járt el hetedik és nyolcadik kötetében is, midőn a krimit vegyítette a realista igényű, az adott kort és annak társadalmi folyamatait ábrázolni hivatott klasszikus történelmi regénnyel. Persze, tiszta műfajú regény nincsen, hacsak nem valamiféle zsánerműről van szó, és a történelmi regénybe oltott detektívtörténetnek is vannak előzményei (gondoljunk csak Böszörményi Gyula Ambrózy báró-folyamára, vagy a német Volker Kutscher Gereon Rath-történeteire, amelyből a kitűnő Babylon Berlin televíziós sorozat készült), a Fábián Marcell-történetek (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, 2017, Fábián Marcell és a táncoló halál, 2019) azonban nem ezeket a mintákat követik. Hász Róbert nem a krimit „szépirodalmiasítja”, sokkal inkább a szépirodalmat „krimisíti”.

„A detektívtörténet az egyik legváltozatosabb, legrugalmasabb elbeszéléstípus” – írja Bánki Éva (A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről. Budapest, Napkút, 2014. 5. o.), majd rámutat a történelmi regény, a lovagregény és a krimi párhuzamaira is. A krimi cselekménye a séma szerint egy lineáris, egyszerű eseménysort követel meg: „bűncselekmény – fokozatos felderítés – tettes néven nevezése” (Bánki Éva, uo. 6. o.). Ebben azonban nem nehéz észrevennünk az igényt a hősre. Ne feledjük, hogy a detektívtörténetben tulajdonképpen igazságot szolgáltatnak, nem nehéz hát belátnunk, hogy a krimi megköveteli a hőst (voltaképpen egy lovagot), az igazságosztó figuráját: a detektívet! Hogy ez a nyomozó maga is sematikus figura lesz, mint számos esetben, vagy olyan hús-vér, esendő, tépelődő alak, amilyen Raymond Chandler Marlowe-ja, vagy éppen a föntebb említett Gereon Rath, az már az adott krimi komplexitásától, dimenzióitól, azaz végső soron az író tehetségétől és érzékenységétől függ.

Nos, Hász Róbert címszereplője távolról sem sematikus. Fábián Marcell vérbeli, ízig-vérig szépirodalmi hős – mindazzal, ami ezzel jár, ideértve azt is, hogy a szó romantikus értelmében alig-alig hősies. Esetünkben ugyanis nem egy zsánerdetektívet igyekszik „irodalmiasítani”, mélyíteni, hitelesebbé tenni a szerző. Nem, Fábián Marcell mentes a zsánertől, egyszersmind mentes a történelem során rárakódott kliséktől is, hiszen Hász egy olyan korszakot választ, amelyben a detektív figurája még újdonságnak számít, még nem hordozza magán mestersége bevett közhellyé vált ismérveit. A Monarchiában ugyanis nem sokkal a regény ideje (1900) előtt hozták létre a nyomozó osztályokat, korábban az afféle detektívek, mint Fábián Marcell, nem léteztek, s ez tagadhatatlanul megkönnyíti Hász helyzetét: történelmi értelemben sem kell kialakult típusokhoz alkalmazkodnia. A zsánerirodalom megcsontosodott mintáihoz pedig nem akar igazodni.

Azonban nemcsak a főhős nem a zsánerkrimik hőse, a helyszín sem illeszkedik a sémákba. Hász nem a krimi kulisszáit dúsítja szépirodalommá. A Fábián Marcell-történetek elsődleges színhelye, a bácskai Zombor tökéletesen megrajzolt, hiteles Monarchia-korabeli kisváros; a zsánerkrimik olcsó filmek díszleteit idéző túlzásai, aránytalanságai, anakronizmusa helyett reális, élettel teli városka, tele hiteles lakókkal, akik részint a valóságban is léteztek, részint föl sem merül az olvasóban, hogy nem voltak részei a hajdani realitásnak.

Ennek ellenére Hász Róbert műve (amellett, hogy történelmi és – nem is csak nyomokban − család- és társadalmi regény is) vérbeli krimi: a gyilkosságok titokzatosak mindkét történetben, felderítésük nehéz és embert próbáló, tele tévutakkal és csapdákkal; a helyes megoldás csak a legvégén derül ki, amikor is megdöbbenést és meglepetést okoz; Fábián Marcell logikusan, következetesen, olykor ugyan hibákat vétve (és ettől még szimpatikusabbá és emberibbé válva) göngyölíti föl az eseteket. Mindkét regényben kellően érdekes és hajmeresztő a halálesetek módja és oka, a feszültség gondosan oszlik el a vaskos kötetekben, a figyelmet végig fenntartja az író, s mivel, ahogyan a klasszikus krimikben, ezekben a történetekben is mindent a főhős (a pandúrdetektív) szemszögéből látunk, az olvasó könnyedén azonosul a nyomozással és magával a nyomozóval.

Hász Róbert regénye mégis – amellett, hogy tökéletes krimi – valódi történelmi regény, amelyben a család-, a társadalmi, sőt, a lélektani és a fejlődésregény jellegzetességei is megfigyelhetők. Fábián Marcell személyes története, a felesége története, közös életük örömei és nehézségei, munkatársainak élete és sorsának alakulása lapról lapra mind jobban kibomlik az olvasó szeme előtt, amint a századforduló többnemzetiségű, a Balkán határvidékén fekvő kisvárosának társadalmi erővonalai is kirajzolódnak szép lassan. Megismerhetjük Marcell belső vívódásait, nyomon követhetjük jellemének formálódását, s közben képet kapunk a nemzetiségi feszültségekről, de az olyan nagy hatású jelenségekről is, mint a kivándorlás vagy az alkoholizmus.

Hász Róbert Fábián Marcell-történetei detektívregények, egyúttal színes tablók: a vidéki, kisvárosi Monarchia tablói. A fiatal zombori nyomozó mellett a korszak és a helyszín ugyancsak számot tarthat a főszereplő rangjára, hiszen mindkettő legalább olyan mértékben határozza meg a regényeket, mint Fábián Marcell – ami jelen sorok írójában csak fokozza a várakozást a harmadik kötet iránt, amely a Fábián Marcell-történeteket trilógiává bővíti, s amelynek, a szerző elmondása szerint, nem Zombor lesz az elsőszámú színtere, noha továbbra is maradunk a vidéki Monarchiában, és minden bizonnyal még többet megtudunk mindarról, ami semmiképpen sem „pusztán” krimi, s ezáltal az egész trilógia együttesen még színesebb tablóját nyújtja majd egy korszaknak (a századforduló Monarchiájának) és egy vidéknek (eme Monarchia peremterületeinek). Márpedig az effajta tablókat az ember nemcsak szívesen nézegeti, de örömmel el is merül bennük. 

Elolvasom
Bezárt jövőink képtelen jelenei

A.Gergely András: Bezárt jövőink képtelen jelenei

Itt most két regény jelzés-értékű olvasatát idézem meg, melyekben az általam belátott disztópia a két kötet utópiájából fakad. S bár láthatóan sűrű romlásban van a világ, ilyet még kimondani sem szabadna, mert részint közhelyes – azáltal, hogy meghatározatlanról szól meghatározatlanokhoz, mégpedig a direkt jóváhagyás reményében –, de meg azért sem, mert nehogy már „úgy legyen”, ahogy mindenkinek csak ártalmára volna mindaz, ami romolhat…! Kortárs jövőképek között ez sem lenne ritkaság, de a spirituális képzetrétegek felé talán nem kellene elcsúsznia az értelmezhető világok megnevezésének. Mindeközben persze lapozgatok, ízlelgetek, belefogok regényolvasásba is nemegyszer, s valamiképpen az világlik elő a betűk közül, hogy nemjól van ez a világ, valahogyan nem mennek „úgy” (??hogy is??) „a dolgok”, s ami megy, az sem jófelé, hanem épp ellenünkre, a létünk ellen, a jövőnk ellen… Valahol talán alapvetően „az Ember ellen”…, s ezért is most már talán tényleg figyelnünk kell, jobban vigyáznunk, apró jelekre is érzékenyen. Eddig elnagyoltunk, „legyintettünk” ha a jövőről volt szó, egyes utópiákon mosolyogtunk, világvége-ígéreteken ironizáltunk. De az életképeknek meghirdetett utópiák és jövőtervezési attrakciók között egy új témakör árnyai vetülnek a fantázia-falra. S közelebbről kell immár látnunk őket! Már csak azért is, mert – közvetlen városregény-tapasztalat nyomán – a Végel Lászlótól kitartóan érkező felkiáltójelek és félelmek olyan vajdasági-bácskai magyar világot vesznek körül, mely már nyomokban is alig tartalmaz városi létbe gyökerezett értékeket, kisebbségi létbe formált mentalitásokat, közösségi öntudatba plántált élményközelséget. S ha a Temetetlen múltunk kötetéből a múlt örökségébe ágyazott sorsok esendősége szólal meg kirívóan, a Neoplanta oldalain pedig az esendő sorsok települési közösségbe ágyazódó hiányérzetei kelnek életre, akkor talán a városiságnak ez a térbeliségbe ékeltsége sem lehet idegen a szomszédos megfogalmazódásokban.

Most az önkiteljesítés érdekében két pusztítóan lehangoló kötetet „hoztam”. Pusztítóak annyiban, hogy bár „csak” regények, de bennük a reménytelen lét talán egyetlen reménye maga a reménykedés. Ami emellett pocsék, vagy pocsékba megy, az lehetne akár jó, kivételes, lehetséges, megnyerő is. Meg ami rázós, az is ébreszthetne derűre, figyelmeztethetne optimizmusra, fölhangolhatna jobb létre is – egy próbát megér alapon. De ha nem valami univerzális dimenziókban kódoljuk a kódok nélküli reménytelenségeket árasztó jövőképet, akkor nem lehet nem észrevenni a magyar délvidéken épülgető írói erődítmény-város-képzeteket, s a beléjük költöztetett optimistátlan jövőt. Mintha a várral csak csekélyke méretben büszkélkedő Szeged és környéke, a Duna és a Tisza sekélyedő vízszintje is azt sugallaná: erős vár a mi bizodalmunk, de az ember, ki mindezek között a legreményteljesebb, mégis afelé fordul, hogy kietlen bunkert, élhetetlen világot, magamagára szorított kényszereket építsen saját jövőjébe. Régente úgy mondták volna: utópia. Azután árnyaltabb lett a szó jelentése, s a lehetséges „optimalizált jó” képzete társult a mindig jelenvalónál elképzelhetőbb jobb jövőhöz. Ma meg az antiutópia, másképp szólva a disztópia fogalomköre fogadja be azt, ami a múltba tekint, de a jelen pusztulásának jövőből visszatekercselt aktualitását kívánja elfogadtatni.

Hász Róbert regénye,[1] az Ígéretföld már abban a lehetséges jövőben játszódik, melyben a bácskai táj és a szegedi térség hozzávetőlegesen minden határokon túli kvázi-közösség helyett van. Közösség helyett, mert ami van, az is tagolt és adaptív, jólviselkedő és méltánytalan, konvencionális és messze nem rugalmas, képviseletében pedig a Nagy Tanács, amely a magyar hatóságokkal kötött „Kontraktust”, amennyire lehet még emberiesség szándéka dacára is ellenfél a bent élő és migráns, másképpen gondolkodó és más örökséggel érkező számára, autoriter hatalom, mely belső ellentábor formálódását kényszerít ki a maga kíméletlen döntéseivel. S ami nem nyílik, az robban, ami rejtett volt, az láthatóvá válik, ami közös lehetett, az magánérdekűbe pottyan. Mindez a Sárgapor, a Nagy Förgeteg és a Nagy Összeomlás utáni évtized(ek) könyve. Regény, de utópiának túl közvetlenül személyes, és jövőképnek sem derűs. A „részvények, az árfolyamok”, „a régi világ véráramát képező” történések a múltbeli főszereplői, a 2050-es évek talán az eseménysor aktualitásai, a Nagy Bomba utáni tengeráradás az eseménysor előzményei, s a Misszió ellenőrei a jelentéshordozói. Hordozói egyben annak a képtelenségnek is, hogy az Enklávé önkormányzó és belterjes világát, a tengerár miatt elmenekült és ide települt hollandok egymilliós lakóközösségét az ENSZ méltányossági elvei szerint befolyásolják egy kicsit, s ennek képviseletében a hatméteres falakat megnyissák a be- vagy kitelepülők önkéntes közösségei előtt. Ugyanis nemcsak nem „közösségi” a döntés a település egyszer-s-mindenkori zártságáról, de egyenesen a városvezető hangadók imperatívusza, melynek ellenzői azonnal a kitaszítandó ellenségek, vitatói pedig megszégyeníteni való helybeliek lesznek.

Hász kötetének külsőségessége a kaotikus közlekedés szabályozottságára utal cím- és hátlapjával, előzékével is – ezt egyetlen szerkesztői „ajánló” kínálja kezünkbe ezekkel a sorokkal: „Lehet, hogy az Ígéretföld már a kert végi csalitosban van? Ne feledjük: a megvalósuló próféciák világában minden jóslatot, minden apró jelet gyanúperrel kell kezelnünk…”. Tanulsága közvetlen is: autók keresztül és kasul, ütközve és oszlopokba rendezetten is mind-mind egy önálló világ egyedi bunkerei, melyek jövés-menését nem a szigorúan ellenőrzött kapu és magasított fal jelzi csupán, de a megértés és türelem hiánya is: a jövetre éppúgy alkalmasan, mint a regény végi menekülés eszközeiként. Idegenként ülünk az érkezők között, s menekülőként távozunk a helyiek tömegével. A rendezett káosz életképei és uralmi-hatalmi-emberi élményhátterek víziói is már magukban kínálják a nem létező megoldást, melyben az elzárkózásra, a végső menekülésre, a menekülésbeni kiutak reményére keresnének lehetőséget, de nemigen lelik meg ezt. Enklávé ez, de a mindenkori és mindenholi enklávéknak megfelelően csakis azoknak „menedékhely”, akik ilyesmire vágynak vagy erre kényszerülnek. Bunker, melyben önmagára zártan lehet szabad és boldogtalan, aki függő és boldog volt valahol-valamikor. Múlt pedig nincs, csak a telepítés óta eltelt mikro-idő, mely makro-mindenséggé formálja magamagát.

Hász, aki Doroszlón született és a „délszláv háború” idején települt át Szegedre, talán „hozott anyagént” viszi tovább a korlátozott szabadság települési önkényének emlékeit, az erődként zárkózott közösség belső kíméletlenségét az önvédelem részeként, s a személyiség kitettségét e titkok és elhallgatások övezte világból. A könyv meghökkentő befejezése a többes talány, a kitettség és ellenőrzöttség közösségen belüli, misszióktól független állandóságát rejti. Felfedően rejti, de a „külsőként” közelítő indítás és a menekültként záró befejezés egyben a bentlét életképtelenségét is magába foglalja. Bunkerlét ez is, akár van mitől óvakodnia, akár szabadságot álmodhat a magas falakba. A délvidéki magyar prózahagyomány izgalmas kerülővel átívelt regényszerkezete azonban talán már az utópiák és antiutópiák határvonalán formálja a képzelt történés drámai jelenvalóságát.

Talán mesterkélt lenne a párhuzam a délvidéki magyar prózairodalomban a bezártság-fókuszó kötetek sorolásával, vagy azzal, amiképpen ezek a nyitás felé álmodozzák a maguk települési miliőjét, de innen szemlélve lehet, nem végtelen tévképzet a kortárs magyar prózairodalom talán egyik legjellemzőbb vonásának gondolni a céltudatos és kimért hatékonyságot, a „bemért” vagy megnevezhető fogyasztó kiválasztását, aki a szerző megkeres, megnevez, céloz, eltalál, s mint valami önirányító érzékelés-detektor, perfekt funkcionalitásával intézi el, hogy ne maradhass ki a megszóratásból. Egyenesen Neked címezi, akárki is vagy, s kiteljesíti, amire küldetése szól: földerít, elvitathatatlanná tesz, áthat, majd leterít. Később majd elszámol rólad, akár darabra, akár lelkületre, akár korszakra nézvést… Mindenestre már rabja vagy attól is, hogy értesültél, olvastad, felelős látomás részévé lettél.

Ilyen kötet Bene Zoltán könyve, az Áramszünet.[2] Intim városi miliőben megrajzolt világképe a jól ismert utópiák képzeleti zónájában keresi és találja meg olvasóját. Miközben végtelen idői mozgás ül a szövegfolyamon, az elbeszélő optikai pozíciója (önvallomásosan is) alig több, mint egy „kitudjahol” megmaradt „telep” magas védfalán belüli magányos lénypillanat. Olyan pillanat, melyben a 2030-ban kezdődő Áramszünet a totális állam totális informatikai diktatúrájának csődjével kecsegtet, ám megnyugtatóan indul az ismételhetetlen béke pillanatával, amikor tíz év szünet után mintegy újra „megjön az áram”, a túlélés kiismerhetetlen véletlensége egycsapásra nevet kap, a beletörődés nihiljének valamiért hirtelen vége szakad. De jól sejthetjük, nem tarthat ez akármeddig, mert a sansz nem lehet visszás eszköze az államokosságnak, a közös önvédelem céljának, a fölöslegesen megélt káosz letisztulásának. Évtizednyi vergődés, de nem egy városi lyukban vagy tanyai veremben, ahol hiánycikk a létezés kultúrája és kényelme, hanem valamiképpen a lehetséges táji tagoltság valamelyik zónájában. Sok ez és reménytelen. De ha utólag mégis elmesélhető, akkor mégsem volt talán végletesen pusztító…!

Most minden, ami az Áramszünet előtt volt − hiányzik. Még a haragom is, a frusztrációm is. Úgy is fogalmazhatnék, honvággyal küzdök. Az erőszak, a viszály, a nélkülözés, a tengernyi gond és baj, amiben részünk volt, olykor elterelte a figyelmemet; a folyamatos életveszély idején nem mindig értem rá hazavágyni, de itt és most, a Falon belül nyugalom van, viszonylagos biztonság. Menten meg is erősödött bennem az epekedés. Abba a világba kívánkozom, amelyikhez tartozom. Csakhogy az a világ már nem létezik és soha többé nem

fog visszatérni. Akkor sem, ha a Földnek ezen a hatvanhárom négyzetkilométerén újra ég a villany, ismét szolgálja az embert a nyugati civilizáció legnagyobb vívmánya. És akkor sem, ha egyszer majd az egész bolygóra visszatér. Mert az én világom meghalt és oszladozó hullájának bűze elborít mindent. Nem állítom, hogy nem érdemelt pusztulást. Mert a szomorú igazság az, hogy nagyon is megérdemelte…” (9. oldal)

Kezdődik rögtön az élményképpel: izgalmasan bezárult városállam-képzet ez a szegedi táj. Meghatározott erődítmény-típusú magas falakkal és géppuskaállásokkal, meg persze olyasféle nettó katonai diktatúra-elemekkel, amelyek szinte beteljesítik az egykor Bibó István fölvázolta világkép-konstrukció hétköznapjait, hogy valaminő „végső élettapasztalat” fontosságának felismerése során eljusson az uchrónia antiutópikus világának empirikus mélysége és önigazolásra érett didaktikus tervszerűsége céljához.[3] Ez az uchrónia – vagyis az utópia térben nem létezhető világának párjaként az időben nem létezhető dolgokat lehetővé tevő fogalom – teljességgel kicseng Bene könyvéből, miközben épp ugyanazt a kortárs társadalmi tüneteket a végsőkig precizírozó életvilágot teszi drámaivá. Drámaivá, mert itt a létezés körei, haverságok, kapcsolatok, tevékenységek, közösségi létélmények, sörözés vagy focimeccs tévé-látványa olyan szituatív kihívásként válnak koncentrikussá, amit ennek mint állapotnak eredőiről végképp csak az emlékek képesek megőrizni. Vagyis az derül ki egyértelműen a textúra java részében, hogy a maradék emberiség kiszolgáltatottságának megvan, meg is volt az oka, miértje, eljárásrendje. Sőt, talán jövőtlen jövője is. Ennyiben szinte az első fejezet eleje is maga a helyi apokalipszis, jelen, kis-magyar-alföldi változatban.

A történet pedig mintegy szerkesztett magamagától is összeáll, hisz a szerzői én személyessége időnként az eltávolító többesbe és harmadik személybe kalandozik, a mérvadó szövegkörnyezet hangadó felütésként pedig a világvége-teóriák kedvenc hipotéziseibe pörög bele – maga is tükrözi, egyúttal generálja a társas és társadalmi káosz adott képtelenségeit. Ilyetén módon a könyv igencsak markáns alapkérdése, hogy a hétköznapok tartalom-nélküli odavetettségi élménye miként találkozhat a létezhetetlen hiányával, a társas csoportok közötti magányos túlélési küzdelem anarchiájával és a kallódó sorsok élményközeli kitettségével. Úgyannyira, hogy rögtön a felhangoló fejezetek hajnalán földerül egy prófétikusan derűtlen alak, bizonyos Bene Zoltán nevű, aki Spengler vészjósló alkonyának eljövetelét immár teljesedésbe menni látja a szegedi kisbolt huzatában. Aztán persze – hogy, hogynem – igaza lesz. Szinte írói képzeletű, filosz fajta ez a Bene, aki mindent mintha előre tudott volna… Aztán el-eltűnik ugyan, de a főhős (időnként maga-maga, időnként távoli egyed, máskor átérző szubjektum, megint máskor önironikus küzdő…) valamiféle vágyott-képzelt, szélmalomtalan, elmés és nemes Don Quijote de La Mancha lovag, aki vívja, ameddig bírja, de aztán vége lesz egyszer ennek a regénynek is…

Amiképpen a legtöbb utópia-szerző eredendően keserédes paródiájában ott lakozik valaminő remény a szeretet még lehetséges árnyalatainak megismerhetősége iránt, Bene nyitottsága és szeretete is itt bujkál a lapok közötti létfeltételekben, találkozásokban, párbeszédekben. Talán nem is lehet emberi hang nélkül még antiutópiát formálni sem… Ha (a szegedi bölcsészeti tónusból annak idején jókorát megkapott) Bibó Istvánnál is megvan az „egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia” a képzelt történelem múltbéli elrendezettségének másságáról, Bene regénykonstrukciójának alapkérdése is efelé megy talán: az időiségbe zárt térfosztottság mint alapélmény nem a civilizatorikus kibontakozás, hanem az anticivilizatorikus bebontakozás drámája lehet csupán. A város mint lőgyakorlati terep és erőszak-helyszín kicsit sok is néhol a regényben is (meg a mai köznapokban is)… – de szerencsére a vidék, a tanyák, a védhetetlen erődítmények még kitettebbek, ott az esélyek végképp csalókák vagy kihűltek. A térbejárás, a határjárás, az útkeresés mintegy végig folytonos. Menekülés van, elsőbb konkrét félelmes állapotoktól, aztán később is ugyanilyenektől, de már másutt, aztán újra, harmadjára, egyszóval állandósultan. De egyben valaminő „anomáliaként” is…

Bene Zoltán szereti Szegedet, s valószínűleg nem a pusztulatot, hanem a megszüntetve megőrzött emlékek Szegedét – az életképesét, a túlélni hivatottét, az értelmiségi, orvosi, iparosi, polgári-szecessziós szegediség maradék örökségét, és hangosan sír a már menthetetlenné ellenségesedett város élhetetlenségén, a helyi apokalipszis már nem is fenyegető, de bekövetkezett drámáján. Könyvében szinte tapintható közelségben ott a sokszínűség esélye mögötti érték, az értékmentés missziója, sokszor más témájú folyóirat-cikkeiben is ott ül a Palánk múltja és hagyatéka, a polgári Szeged cicomázottságának színpadias bája, az ölelő kapcsolatok serkentő légköre, a beszélgetőtársak méltósága, az elesettség elleni kiállás esélyessége – no meg nem ritkán a változott és változásba belerokkant embernélküliség végórája is. Mesteri képzet egy élő és maradék és romló jelenből a reménytelen jövő felé megtett szárnyaló útválasztás, a megtorpanás és visszatekintés, a „fájlokban megmaradt” feljegyzések elavultságot dokumentáló impresszió-sorozata, mely napló is meg esély-vetemény is a túléléshez. Ugyanakkor tagoló elem is, kontraszt is, „álombetét”-funkciójú jelenkép is a jövőben újraolvasva mindez, hiszen gyűlölhető a végállapot, miközben már a Szerző is részese a végnek, emlékezője a jövőnek, kortanúja a létezhetetlennek. Szelíd, mint mindig, s megértő, mint reméli minduntalan – de a nyilvános és közös, együttes és végletes helyzetromlás, az apokaliptikus lovasroham egész harsány győzedelmessége és polgárháborús fenekedettsége akkor is letaglózza, ha már vélhető túlélőként a menekültek között találja magát. Bene hangosan elsiratja az emberiség gyűlöletre ébredt légkörének tobzódását, a polgárháborús pusztulást, a világállapot miatti fenekedést, a gyorsan teret nyerő anarchia sodrásából jött gyalázatot, melynek nyomán már az is elsődleges kérdés marad, szóba áll-e bárki bárkivel, aki túlélő maradhatott. A túlélés ugyanis nem csupán a bizonytalanságok, de feltehetően a szerencsétlen bűnök eredménye is, az Áramszünetbe torkolló szüntelen tobzódás büntetése is. Mintegy biblikus utalásai, maguk a prófétálás-közeli, a megélt világvége-élmény, a biztos önfölszámolódás felé megtett út lépései, melyek a valódi közösségek kimúlásának pillanataitól már nem a lét értelmét keresik, hanem a gyászmenet tempójában a végső halotti tor értelmetlenségét hordozzák, szinte mindvégig a hagyaték fájlokban fennmaradt emberléptékű világot engedik kontrasztba kerülni. Már temetni sincs mit – hacsak nem az elaggott adathordozón megmaradt néhány palackposta-iratot, melyeknek hangot adva végül mégis ott dúl a regény margóin a kapaszkodás utolsó esélye, a híradás növényzöldje egy morális özönvíz utáni pillanatból, a „van Élet!” reménye – ha nem is másban, de a vergődés és haldoklás jövőképében. Bene a poszt-posztmodern védtelenségét és kitettségét a premodern írás konszolidált gesztusával, a szómágia bűvös eszközével teszi hangsúlyossá: most még lehet szólni, még van jelentése az értelmes beszédnek, de egyre kevésbé! Most még csak a világ java része pusztul, de a mi életterünk talán még megmenthető a kiszáradástól és préritűztől…, még lehet esélye a káosz kezelésének…, még reményt táplálhatunk az elbeszélő-főszereplő tónusában fölsejlő timid hatékonyságban, még néhány alkalmi emberi szó is akad a fegyverropogás és káosz perceiben. Csakhogy jóval kevesebb, mint értelme volna, s még kevesebb mint lehetne. Az első száztíz oldalon (néhány joviális baráti pacsit leszámítva, s a főszereplő-mesélő macskamentési gesztusát is ide értve) talán másfél mosolygós történés van, a többi fenyegető, viharos, fagyos, menekülős, zárlatos, világégéses…

A regény játékos „mi lett volna ha” kétes aktualitása és a „sok közül egy” időszerűsége egyúttal a hely adta optikai látószög kérdése is. A szegedi „belső táj”, s a Bene Zoltánt régóta foglalkoztató Szeged-környéki tanyavilág, egészen Halasig, Makóig vagy a Bácskáig…, erőteljesen a „valaminek történnie kell” közérzetével telített a kötetben. E „valami” azonban sosem az alapgondot megoldó, az áramellátást pótló, az emberi elfajulásokat és agresszivitást kikerülő változat, sajnos. Ennyiben a könyv súlyosan elriasztó, a közepén már a Boldog Vég esélyét keresed. Boldog persze nem lesz – itt és így nem is igen lehet, ha a népek harmóniái sem a múltban nem kerülhették el a disztópiák rémségeit, sem a lehetséges utópiákban nem hihetnek már igaz erővel. Talán ekként is van az, hogy bibliai tónusú nevek, hősök, szerepek kúsznak a tájba, a főszereplő Czeredi Hunor Gáborral és a kolléganő-szerelmestárs-üldözöttárs Kíra kettős történetével a kalandfilmek cseleihez méltó rémületsor kapcsolódik, melyet az „áram visszatértével” sem lehet már bölcseleti elgondolásokkal teljes jövőképpé bűvölni. Lehet még valaminő „Új Paradicsom” kora-civilizációs vágyképével még valamennyit képzelődni, de a Madách hangján szkeptikus elszámolás a bízva bízás mindmáig kevéske reményére ad okot. A régi(bb) civilizáció sem sikeres, sem kevésbé erőszakos nem volt, csak fogyasztóibb, ahhoz visszatérni nemcsak lehetetlen, de minek is. Gyakorlatias hit és hiteltelen gyakorlat közötti kalandozás kietlensége pontosan a tanyai lét, a kitettség esélyrontó mivolta miatt kínál csalfa látszatokat a túlélni remélőknek. Az epilógus hangja már inkább az elköszönésé, a mai apokalipszistól, a neo-Paradicsomtól, a társadalmi biztonságtól, a reményadó mindenkori antikvárius légkörtől. Ez a világ már nem a bölcseleté, s még kevésbé a sikeres civilizáció még sikeresebb fegyvereié.

A címszereplő (Áram)„szünet” – akár mint a mosolyban, a színházban, az iskolában is –, mindig valami és valami közötti átmeneti állapot. Valahogy folytatódik – majd. Sosem úgy már, mint addig. Poént nem lövünk le – de az áramnak vissza kell térnie, akár hogy mindez megírható legyen majd, akár hogy a jövőből visszatekintő történet keretet kapjon. Az „Összeomlás”, a „Nagy Romlás” adekvát jelzői – menekülések számossága és embercsoportok kínjai ide vagy oda – mindig a Közösség igényét foglalják magukba. Az „igaziét”, a vágyottét. Vagy akár csak a képzelhetőét is. Így volt-lehetett ez a messzi múltban, az Áramszünet előtt, s így marad talán a reménytelenségek és remények, a Menedék, az Új Világ Bölcsője idején is, az új évszázad új évtizedeinek delén is. Előttünk is, s utánunk mégannyira. Ami pedig mégsem, az majd kivárja a következő áramszünetet.

Addig meg…, hát…, írni kell. Legalább azt, ami van. Ha morális sci-fi, hát azt. Ha meg a szakralitás kísérlete, akkor úgy. Aztán úgyis szünet…! Legalább a következő regényig.

Hász Róbert ígéretföldi regénye és Bene Zoltán áramszünete a konstans ígéretek és krízisek bunkervalóságának, elsáncolt szabadságok esélytelenségének összképével derít reménykedésre. S ha már jobban vigyáznunk kellene és apró jelekre érzékenyen építgetnünk saját bunkeren túli világainkat, a világvége-ígéreteken épülő utópiák között is válogatnunk lenne érdemes. Életképek ironikus jövőtervezési ábrándjai között pedig immár közelebbről kell látnunk talán képzeleti horizontjainkon virágzó bunkervilágainkat… Még talán lehetséges. Ámbár sosem is biztos mindez. S lehet, nemcsak a Szeged-környéki puszták, a Duna és Tisza közti tájak lankái kínálják az erődített létek jövőjét. Ígéretföldek mindenütt lakoznak, társas közösségeik is mindenhol reményeket építenek. Amíg lehet. A kérdés nem is a lehetetlen jövő, hanem az, amikor már nem lehet teljesülése. S ennyiben ez a fenti köteteknek nem kérdése, hanem válasza is sajnos…

Elolvasom
Egy békétlen kisváros a boldog békeidőkben

Egy békétlen kisváros a boldog békeidőkben

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja;
Fábián Marcell és a táncoló halál

Elsősorban a történelmi regények kedvelői ismerhetik jól Hász Róbert írót, aki, mielőtt krimiírásba fogott volna, jó pár kötettel jelentkezett, köztük olyan kiváló regényekkel, mint a honfoglalás-kori A künde, vagy a 18. században játszódó Vénusz vonulása. A különböző korszakok nem pusztán háttérként, hanem témaként is jelen vannak Hász regényeiben, így amikor – ahogy maga mondja egy interjúban – kipróbálta magát ebben a műfajban, a krimiben, ezt nyilván úgy tette, hogy ezúttal is fontosnak tartotta a történelmi kontextust, a korszakábrázolást. A szöveg tanúsága szerint a nagy és részletes kutatómunka ezeknél a munkáknál sem maradt el. Az így megszületett két kötet, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (2017), majd a 2019-ben megjelenő folytatás, a Fábián Marcell és a táncoló halál nem szokványos zsánerirodalom, valódi szépírói munka és teljesítmény.

A történelem nem pusztán keretezi vagy hitelesebbé teszi a történeteket, vagy egyfajta kapaszkodót nyújt az olvasónak, hanem tulajdonképpen önálló szereplő: Hász történelmi korokhoz fűződő szoros viszonyának újabb példája. Az 1900-as évek legelején játszódnak a történetek a történelmi Magyarország déli részén, Bácskában, a Zombor nevű kisvárosban, illetve annak peremvidékén.  (A táj egyébként Hász szülőföldje, a felbukkanó Doroszló nevű település konkrétan a szülőfaluja, mindez azonban nem jelent többet annál, mint hogy ezekhez a helyszínekhez jobban kötődik, jóllehet írásaiból tudható, hogy majd’ minden kárpát-medencei tájhoz és korhoz egyaránt szorosan kötődik.)

A regényekben a karakterek megteremtéséhez is komoly segítséget nyújt az a kortabló, melyet megrajzol és folyton frissít a szerző. A rövid leírásokkal, illetve a fontos, magyarázó attitűddel, de még éppen nem didaktikusan leírt közbevetésekkel egyértelműen nem csupán a cselekményt gördíti tovább, hanem a szereplők viselkedésre is magyarázatot ad. Az eseményekre és egymásra reflektáló, az egymással állandó – személyes vagy legalább gondolati interakcióban lévő – szereplők ábrázolása-bemutatása egy Hász-regényben elképzelhetetlen a kor és helyszín meghatározása nélkül. A történelem (és természetesen a színhely) így lesz önálló szereplő. A Fábián Marcell-kötetek ráadásul egy kisvilágot, egy fejlődő, gyarapodó, tehát mozgásban lévő, de eközben a stabilitást óvva őrző kisvárost is bemutatnak, éppen ebbe, a viszonylagos nyugalomba helyezi bele a bűnügyeket a szerző, hogy miközben a normálistól messze eltérő eseményeket értelmezteti a szereplőkkel, megmutassa a látszólagos béke közepette meglévő feszültségeket is. A regények erénye, hogy az emberábrázolásban, illetve a társadalmi és nemzetiségi (hisz Bácskában vagyunk, ahol vegyes az etnikai összetétel) csoportok megrajzolásában elfogultságtól mentes. Higgadt, és az iróniát is kiválóan használja. Egyedül épp a címszereplő, Fábián nyomozó karaktere kevésbé meghatározott, de üresnek nem nevezhető, sokkal inkább áttetszőnek, transzparensnek. Ez azonban nem okoz a regény olvasásakor diszkomfortérzetet, egyrészt mert értelmezhető ez az eljárás akként is, hogy Hász ezzel is meg kívánta erősíteni a nyomozói munkát végző tárgyilagosságát, másrészt a két szöveg első számú és folyton felbukkanó nyomozati szálának, cselekményének éppen Fábián Marcell önmeghatározása a témája: ő a saját eredetét, történetét, valóságát kutatja elsősorban, élete fő munkája ez. Nem tudhatom, de felteszem, hogy ez a két Hász Róbert-regény legkomolyabb írói iróniája: a mindenhez és mindenkihez közel kerülő, akár a gondolatokban is olvasni képes főhős egyedül önmagához nem tud közel kerülni. A (teljesen) megismerhető történet nélküli ember mások boldog és szomorú, kicsinyes vagy nagyszerű, tragikus és komikus történeteit kutatja, miközben leginkább a sajátját keresi.

A két regény, ahogy előbb már szó volt róla, egy kisváros és környéke zártnak tűnő közösségében játszódik. A századelő boldog békeidőnek nevezett korszakában, a harcok és a kiegyezés után, egy viszonylagosan normális (értsd: kilengések és kataklizmák nélküli) időszakban. Ugyanakkor az is megjelenik a könyv lapjain, hogy mindezek nem árnyék nélküliek. A kultúra fejlődésével szemben ott áll például a kitántorgás – mint ismert századfordulós –, illetve a szegénység – mint egyetemes – probléma. A színházi előadások és koncertek, a családi majálisok hátterében ott húzódik a létező adósrabszolgaság, az ebből következő tulajdonképpeni emberkereskedelem. Ezek feltárása, néven nevezése szintén Fábián Marcellre, a detektívre, illetve az eltérő habitusú, képességű, motiváltságú, de alapvetően kollegiálisan, néhol barátian viselkedő segítőkre (Milorád, Winter úr) vár. Ugyanilyen izgalmas téma a polgárosodásnak az a jellemzője, ami szintén megjelenik a regényekben, azaz, milyen nehéz, sok megpróbáltatással együtt járó dolog a társadalmi mobilitás. Ha az előbb azt írtam, nincsenek kataklizmák, akkor most pontosítanom kell: nagy, országos földindulások nincsenek, de ez nem jelenti azt, hogy a kisebb vagy nagyobb közösségeken belül (és között) ne volnának meg a sok esetben nyugodtan háborúnak nevezhető konfliktusokat is okozni képes feszültségek. Egy békétlen kisváros és környéke a boldog békeidőkben. Ebben az értelemben rokonítható Hász két könyve a skandináv krimikkel: a nyugalom és béke – ahogy erről már szó volt – csupán látszólagos benne.

Ha sorba vesszük – ahogy Boldog Zoltán egy recenziójában (történelem)tanári szempontból megtette – a regények mellékalakjait, az látható, hogy egy részük adatolhatóan valós. Ilyen például Gozsdu Elek író, a magyar irodalom kiemelkedő, de teljes mértékben soha el nem ismert elbeszélője, akivel kapcsolatban még arra is ügyel Hász, hogy a regényben levélíróként is megismerjük (Gozsdu írásművészetének talán legismertebb része az ún. Anna-levelek, vagy ha annyira nem ismert, a Fábián-regények miatt legalább szó esik róla). Gozsdu valóban volt Zomborban főügyész, a regényben megírt időben. Nála is nagyobb, rangosabb szereplő a második kötetben Jókai Mór, akivel tengerparti üdülése során találkozik a Fábián-házaspár. Rajtuk kívül számos egyéb alak is beazonosítható, a legizgalmasabb talán a Fábián nyomozó által előszeretettel alkalmazott új nyomozati eljárás, a daktiloszkópia magyar meghonosítójának, Pekáry Ferenc rendőrfőkapitány-helyettesnek az említése, akivel a regényben az ifjú vidéki nyomozó keres és talál is szakmai kapcsolatot.

„Szecessziós krimi”, mondja a két regényről a szerző egy, az Irodalmi Jelenben olvasható interjúban (készítette: Bene Zoltán), és ehhez azt is hozzáteszi, hogy ezért volt szükség a számos valós elemre a regényben. Mindez számomra abból a szempontból érdekes, hogy a regények nyelve viszont többé-kevésbé a jelenben maradt. Ebből következik, hogy bizonyos pontjain a szöveg egyensúlyozni kénytelen a modorosság határán, kivált a párbeszédeknél, különösen a főhős családi beszélgetéseinél érződik ez. Talán ez az a tét, a nyelvi szcenírozás, amit nem tett fel, vagy feltett, de nem játszott meg Hász, és ezzel a gesztussal egy inkább olvasóbarát eljárást preferált. Mindenesetre a szöveg működik, annak is köszönhetően, hogy az írásnak, mint mesterségbeli tudásnak a szerző messzemenően birtokában van.   

Tudom, hogy illene szólnom pár szót a két regény műfajáról is, konkrétabban arról, hogy krimiként milyenek a Fábián Marcell-könyvek, milyen típusú a nyomozó, milyen hatások érződnek a magán a regényeken, ment-e elébb a magyar irodalom krimi-része (feltéve, hogy utóbbi része az előbbinek…) és így tovább. Erről azonban érdemben nem nyilatkozhatom, mert bár mindig is fontosnak és elismerésre méltónak tartottam és tartom a jó zsánerirodalmat, a bűnügyi történetek önmagukban sosem érdekeltek. Azt is meg tudom magyarázni, hogy miért és hogyan. Esterházy írja a történésekről, hogy „nagyon kíváncsi vagyok: mi lesz. Tudom én: nem lesz semmi. De hátha. Vagyis nem is hátha: hanem hogyan nem lesz semmi. Hogyan jön ki, lesz kijőve ebből a játszmából? Hogyne, hogyne, vereségben, ám hogyan, milyen vereségben?” Én épp így vagyok egy nyomozással, főleg regényben. Akár tudom, akár nem, hogy mi lesz a végeredmény, összességében mindezt másodlagosnak látom.  És nem csak azért, mert nem egy fiktív történetből, egy krimiből fogom megtudni – sajnos – az ember gyarlóságára vonatkozó információkat, a bűn ezerféle formáját, fajtáját nem innen ismerhetem meg. Az viszont mindennél jobban érdekel, hogy ki hogyan észleli és fogalmazza meg az emberi nem együttélésének kihívásait, problémáit és katasztrófáit, az ezek felett való uralkodás (vö.: morál, törvények etc.) lehetőségeit. Hász Róbert Fábián Marcelljével lehet együtt haladni, a regények elbeszélőjét jó „hallgatni”, a borzalmas bűntények ellenére jó a regény tereiben olvasóként lenni. A már idézett életútinterjúban a szerző egyébként, kellően sejtelmesen, azt mondja, hogy készülődik, alakul egy új Fábián Marcell-kötet. Ha sormintaként gondolom el a megjelenéseket, akkor épp 2021-ben lett volna, azaz már rég esedékes ez a megjelenés. Én mindenesetre várom a folytatást, akárhol is fog játszódni, és akármennyire is tudom, hogy az igazság fog előbb-utóbb győzni, mert a hogyan, a milyen díszletek között, azaz a mód nagyon fontos.

 

Kortárs Kiadó, Budapest, 2017, Kortárs Kiadó, Budapest, 2019.

Haláltánc Zomborban
Szerző
Interjúk
Elolvasom
„Nem a meg nem lelt válaszok a fontosak, hanem a meglelt kérdések” – Beszélgetés Hász Róberttel

  ERDÉLYI ERZSÉBET- NOBEL IVÁN

 "Nem a meg nem lelt válaszok a fon-

tosak, hanem a meglelt kérdések" 

Beszélgetés Hász Róberttel

- Hász Róbertnek eddig két kötete jelent meg: 1995-ben A Szalmakutyák szigete című novelláskötet, és 1997-ben egy regénye, a Diogenész kertje. Ezt a művet szinte szokatlanul nagyszámú és pozitív kritika fogadta, egyik kritikusa szerint például "veszedelmesen jól mesél". Egy fiatal, pályája kezdetén álló író számára nem túlságosan "veszedelmes impulzusok" ezek? 

    - Amennyiben 18-20 éves korában érik az írót ilyen impulzusok, úgy  
mindenképpen veszélyesek lehetnek. Veszélyesek lehetnek később is, de  
jóval a harmincon túl az embernek talán már sikerül magába szippantania  
annyi tapasztalatot irodalomról és írókról, emberről és emberi természetről,  
hogy óvatosan fogadjon minden kritikai megnyilvánulást. Pozitívat és  
negatívat egyaránt. Relatív, hogy kinek mit jelent a "veszedelmesen jó  
mesélés". Számomra Thomas Mann, Llosa, Marquez - többek között - a  
veszedelmesen jó mesélő. Ha én úgy tudnám űzni a varázslatot, ahogyan ők... 

    - A Diogenész kertje több rétegből tevődik össze: az esszétől, a pikareszk 
elbeszéléstől, a filozófiai eszmefuttatástól a lényegkiemelő realizmusig és  
fantasztikumig terjednek írói palettájának színei. Milyen eszközökkel éri el, 
hogy ez a heterogenitás mégis egységes regénnyé olvad össze? 

    - Ez az a kérdés, amire éppen a kritikusok dolga választ adni. Én csak 
azt tudom, hogy - a novellákkal ellentétben - a regényben sokkal több  
szerep jutott a mesélői ösztönnek, mint a tudatos tervezésnek. A végső  
megkomponáltságra ez persze nem vonatkozik. De írás közben nem azzal 
foglalkoztam, hogy az adott fejezetrészek műfajilag hova sorolhatók - vagy  
hogy besorolhatók-e egyáltalán valahova -, hanem igyekeztem eleget tenni  
a szöveg kívánalmainak, engedtem, rábíztam a történetre: mesélje el ön- 
magát. Az egyik kritikus véleménye szerint a Diogenész kertje "sebtiben"  
íródott. Lehet, hogy igaza van. Számomra ez a regény nem más, mint egy 
egyszuszra elmondott vallomás. Meg lehetett volna írni másképp is. Írás  
közben annyi anyag gyűlt össze bennem, hogy írhattam volna nyugodtam  
egy ötszáz oldalas nagyregényt is. Mármint terjedelemre nagyregényt. 
A történet megengedte volna. Ha az eszemre hallgatok, biztosan ezt teszem.  
De akkor föloldódott volna a mese esszenciája, és én úgy éreztem, itt éppen  
a sűrítés a lényeg: nem engedni, hogy a szöveg elkalandozzon, kihúzni  
minden fölösleges mondatot, egészen odáig, hogy ha a következőt kihúzom,  
összedől az egész váz... Persze, ilyen regényt eleve lehetetlen megírni, de  
a szándék efelé haladt. Mindez azt is jelenti, hogy ha a regény terjengősebb,  
nagyobb volumenű, a szöveg egyes részeinek/rétegeinek műfaji külön- 
bözősége sem lenne ennyire szembetűnő. 

    - Novelláiban szeret a régmúlt világokba kalandozni: a Johannan a krisztusi időkben játszódik, a Marius testvér ördöge pedig az inkvizíció korát idézi. Rejtőzködés ez, vagy valamilyen visszhangot hall ezekből a korokból? 

    - Rejtőzködésnek semmiképpen sem nevezném, éppenhogy az őszinte  
megnyilatkozás lehetősége. Nincs még egy novellahősöm, mint a Johannan,  
akivel ennyire sikerült volna azonosulnom. Nem rejtőzködni akartam általa, 
hanem kitárulkozni. Ezt a novellát életemnek egy olyan szakaszában írtam,  
amikor nem csak az a kérdés merült föl bennem, hogy van-e a munkának  
bármi értelme, hanem hogy az életnek van-e egyáltalán értelme ezen a  
Földön? 

    - A Johannan főszereplője, az evangéliumíró János alakja mintha azt is példázná, hogy remény nélkül is lehet alkotni. Ha ez így van, akkor megle 
hetősen tragikus ez a gondolat a 20. század utolsó óráiban. 

    - Talán tragikus, de sorsszerű. 93-at írtunk, két éve éltünk feleségemmel  
Magyarországon, minden remény nélkül; haza nem mehettünk, itt viszont  
menekültként munkát nem kaptunk, tengődtünk egyik napról a másikra, és  
oly mértékű volt a kilátástalanság, hogy írni kezdtem. Ekkor már több éve  
nem írtam le egy sort sem. Nem a publikálási vágy adott tollat a kezembe,  
nem is a gondolatok, amiket mindenáron tudatni szerettem volna másokkal.  
Minden-mindegy alapon kezdtem el írni. A harminc flekket két nap alatt  
írtam le, kézzel, szinte minden sor úgy került papírra, ahogy aztán utóbb 
meg is jelent. A reménytelenség óriási energiákat tud fölszabadítani. A  
Johannan arról szól, többek között, hogy Pathmoszi Szent János, a minden- 
kor hű Isten szolgája szembe száll az Úr angyalával, aki megjelent előtte,  
hogy tollba mondja számára a Jelenések Könyvét. Számon kéri Istentől az  
ember szenvedésteli sorsát a Földön, és hogy mindig azok szenvednek  
leginkább, akik a legkevésbé szeretnének másoknak fájdalmat okozni.  
Miért bünteti Isten az embert, ha egyszer állítólag olyannyira szereti? - teszi  
fel Johannan az örök emberi kérdést. Azokban a napokban én is szembe  
szálltam volna kérdéseimmel nem csak az Úr angyalával, de magával az  
Úristennel is, csakhogy nekem senki sem akart megjelenni, így hát keres- 
nem kellett valakit, akinek viszont igen, és általa, az ő közvetítésével  
számon kérni az Úrtól mindazt, amit a Földön az emberekkel tesz. Vagy  
amiért hagyja, hogy az emberek azt tegyék egymással, amit tesznek. És  
persze az elbeszélés oda jutott ki, ahova én is jutottam a kérdéseimmel:  
választ nem találván rájuk, Johannan angyala sem felelhetett érdemlegesen 
a hozzá intézett kérdésekre. A reménytelenség köre bezárult. De legalább  
egészségesen szembeordíthattam a Mindenséget, még ha csak papíron is.  
És nem is a meg nem lelt válaszok itt a fontosak, hanem a meglelt kérdések.  
Úgy érzem, ezek a kérdések adnak még ma is erőt ahhoz, hogy ne fogadjak  
el mindent természetesnek és rendjénvalónak, ami körülöttünk történik.  
Egyfajta "edzettségben" tartanak. Hogy ne fogadjak el mindenféle vál- 
tozást eleve "evolúciónak". Igen, lehet, hogy ez tragikus, de egészséges. 
Tragikus, mert az ember elveszít minden illúziót, nemigen tud már hinni  
semmiben, ami emberi alkotmány, szélsőséges esetben nihilt és cinizmust  
szül a világgal szemben, semmivel sem tud azonosulni, nem hisz a boldog  
jövőben. De ugyanakkor egészséges is, mert megszabadít a hamis illúziók- 
tól. 

    - Novellái terjedelmesek, ebből a szempontból tehát nem követik a  
klasszikus novella szabályait. Miért ragaszkodik akkor ehhez a műfajhoz,  
legalábbis a megnevezéshez? 

     - Mert sajnos jobbat még nem találtak ki. Voltak és vannak persze  
okoskodások arra nézve, hogy különbséget tegyenek elbeszélés és novella  
között, de ezek szerintem olyannyira szubjektív mércék, hogy a legtöbb  
esetben lehetetlen őket alkalmazni. Mellesleg, már nem ragaszkodom oly 
nagyon a novella műfajához. Évek óta nem írtam újabb elbeszélést, mostan- 
ság közelebb érzem magamhoz a még "ennél" is hosszabb műfajt, a regényt.  
Amikor szerkesztőtársaim olykor kérnek tőlem írást, és én azzal mentem ki  
magam, hogy nincs új elbeszélés a fiókomban, nem hiszik el. Paradoxonnak 
tűnik, pedig így van: nincs időm novellát írni. Egy olyan novellát megírni, 
amit el tudok fogadni önmagamtól, sokkal több energiát emészt föl, mint  
amennyit mondjuk egy készülő regény újabb fejezete igényel. De semmi  
sem végleges, így könnyen lehet, hogy egy idő után megintcsak visszaoldal 
gok a novellához. 

    - Műveiben tekintélyes művelődéstörténeti anyagot gyűjt össze. Szük- 
séges-e a poeta doctusság, a tudományos kutatás ahhoz, hogy a mű mindkét  
lábán megálljon?  

    - Ha történelmi novellát írok, akkor számomra igen. Magamból indulok  
ki: én is szeretem, ha az író, akinek a regényét vagy elbeszélését olvasom,  
elhiteti velem, hogy a története "helyén" van. Függetlenül attól, hogy maga  
a mese fiktív-e, vagy sem. Számomra ez annál is fontosabb, mert gyakran  
élek a fantasztikum eszközével, és ha a fantasztikumot a realitásba, a valós  
világ "hátterébe" ágyazom bele, hitelesebbé válik az illúzió. A filmesek ezt  
már régtől tudják. Mondhatni: a valós világra csak annyiban van szük- 
ségem, amennyiben hasznára válik a mesének. Azért nem nevezném ezt  
tudományos kutatásnak, mert ahol a tudomány kezdődik, ott végződik az  
irodalom, viszont tény, hogy egynémely novellámhoz valóban tekintélyes  
mennyiségű szakirodalmat megemésztettem. De az is tény, éppen ezért  
mondom, hogy nem tudományos munkáról van szó, hogy előtanulmányaim  
során elvből nem, készítek sosem jegyzeteket. Csak azt használom föl, ami  
bennem marad. A többi csak zavarna. Csak úgy lesz hiteles a történet, ha a  
mesélő maga is hiteles, ha írás közben ösztönösen alakul át a stílus, jelennek  
meg dolgok és fogalmak a megidézett világból. Volt egy korszakom,  
amikor kimondottan rajongtam a görögökért. Hónapokon keresztül Platónt,  
Thuküdidészt, Plutarkhoszt, Hérodotoszt forgattam, nem beszélve egy cso- 
mó történelmi szakirodalomról, és amikor már meguntam az olvasást,  
amikor már "telítve" voltam görögökkel, megírtam a Lüsziászt, vagyis  
Athén szerencsétlen szicíliai hadjáratát, Szürakúza ostromát. A történet egy  
helyütt úgy alakult, hogy az athéni flotta csatába keveredett a szicíliaival.  
Egy athéni és egy szürakúzai hajó "rohant" orral egymásnak, és amikor  
ideértem a történettel, megakadtam, mert hát nem vagyok én hadtörténész,  
hogy kapásból tudjam, mit tesznek ilyenkor a hadihajók. Elképzeltem a két  
hajót, a víznek csapódó evezősorokat, a dobok ritmikus hangját, a forgótol- 
las sisakokat, a csillogó hegyű dárdákat a fedélzeten, ha behúnytam a  
szemem, úgy láttam az egészet magam előtt, akár egy történelmi filmet...  
és akkor arra gondoltam, ha én lennék az egyik hajó parancsnoka, sem- 
miképp sem rohannék orral neki a másik hajónak, értelmetlenség, hiszen  
akkor az én hajóm is elsüllyed. Mi lenne, ha az utolsó pillanatban el- 
fordítanám a kormányrudat, csak egy kicsit, éppen annyira, hogy ne ütköz- 
zek a másik hajóval, hanem csak elsiklanék mellette, olymódon, hogy a  
másik hajó felőli oldalamon behúzom az evezőimet, és ezzel "leborot- 
válom" az ellenséges hajó evezősorát? Ezzel megbénítom a másikat, moz- 
gásképtelenné teszem, könnyű prédává. Így tettem. De ott mocorgott ben- 
nem a kisördög, hogy vajon ez technikailag a valóságban kivitelezhető-e?  
Nem tűnik-e butaságnak? Utánanéztem, napokig kutatgattam hadtörténeti  
munkákban, mire rábukkantam egy adatra, hogy az ókorban valóban éltek  
a hajók ilyen hadifogással. Biztos vagyok benne, nekem sem magamtól  
jutott eszembe, minden bizonnyal olvastam valahol, valamelyik ókori mun- 
kában, de ez az adat nem tudatosult bennem, viszont a megfelelő helyen és  
időben, amikor szükség volt rá, előbukkant. Ha annak idején, amikor  
olvasom, följegyzem magamnak, talán eszembe sem jut, hogy fölhasz- 
náljam, mert elvetem, mint képtelenséget. 

    - Készülő regényében - Végvár az időben - a zord határmenti hely- 
őrségnek, a végvárnak szimbolikus jelentősége van? 

    - Igen, vagy legalábbis remélem, hogy az lesz, minthogy a regény írás  
közben alakul. Egyelőre a cím is még csak munkacím. Az alaptörténet  
napjainkban játszódik, egy közelebbről meg nem nevezett (fiktív?) ország- 
ban, a főhős pedig egy fiatal tiszthelyettes, aki éppen sorkatonai szol- 
gálatának a vége felé közeledik, napjait egyre inkább átszövik az ábrán- 
dozások a civil életről, emlékek az otthoni világról (egy családtörténet  
szakadozott szálai), amikor teljesen váratlanul áthelyezik egy isten háta  
mögötti, hegyvidéki eldugott határmenti helyőrségbe, és szolgálati idejét - 
tekintettel az adott vidéken kihirdetett magasabb harckészültségi fokozatra 
- határozatlan időtartamra meghosszabbítják (amikor ez az interjú készül,  
tőlünk délre ez az utóbbi mozzanat fájdalmas aktualitást nyer - ismét). A  
főhős, a kezdeti dühös elkeseredése után, amiért megvonták tőle a közeledő  
leszerelés lehetőségét, hamarosan megsejti, hogy egy egészen különös  
miliőbe csöppent, ahol szinte semmi sem az, aminek látszik, és valahogy  
semmi sem úgy zajlik, amint azt egy helyőrségben elvárná az ember. A 
konyhafőnök például mesebeli különlegességeket, többfogásos ebédeket  
tálal föl nap mint nap, amiket bármely ötcsillagos szálloda mesterszakácsa  
megirigyelhetne; a szolgálati szabályzatot nem tisztelik, mintha sohasem  
hallottak volna róla, sorakozók, zászlófelvonások nincsenek; a katonák  
borostásak és rendezetlenek; hajnalonként munkaruhába öltözött bakák  
tűnnek föl a várudvaron, sárosan, fáradtan és szótlanul vonulnak el Livius  
ablaka előtt, mint akik súlyos titkot lepleznek éjszakai ténykedésükkel;  
őrjáratok indulnak - és olykor nem térnek vissza, miközben örökösen az 
ellenséget fürkészik a helyőrség várfokáról, akik ott tanyáznak valahol az  
Erdőn túl, lent az öböl partján, de akiket Liviusnak sehogyan sem sikerül  
megpillantania, és idővel felmerül benne a kétség, hogy léteznek-e egyál- 
talán? Látta-e őket valaki is valaha? Hát... valami ilyesmi. Dolgozom rajta, 
majd meglátjuk, mi sül ki belőle. 

    - A vajdasági Doroszlón született, ahol az ottani magyar irodalom 
"nagy örege", Herceg János töltötte élete utolsó éveit. Volt-e vele valami  
szellemi kapcsolata? És kiterjesztve a kérdést: van-e valamilyen kapcso- 
lata, kötődése a vajdasági magyar irodalomhoz, amelyből kiszakadt?  

    - Herceg Jánost ismertem, bár azt túlzás lenne állítani, hogy szellemi  
kapcsolatot tartottam volna fenn vele. A dolog úgy esett, hogy 83-ban fél  
évig helyettesítő postás voltam a falumban (hogy hogyan lettem az, külön  
történet), és mint levélhordó reggelente rendszeresen bejártam János bá- 
tyánkhoz. Igaz, hogy már akkor is írogattam, de ezt még magánügynek  
tartottam. Herceg úr rendszeresen megitatott egy feles pálinkával, elbeszél- 
gettünk a falu dolgairól - akkoriban nagyon szeretett volna egy falumúzeu- 
mot létrehozni Doroszlón -, aztán levelestáskámmal mentem tovább a  
dolgomra. Azt viszont sosem engedte meg, hogy a megírt leveleit magam- 
mal vigyem: minden délben rendszeresen, ha fújt, ha esett, ő maga sétált el  
a postáig, és adta föl őket. Aranyos öregúr volt, de azt hiszem, az ő  
novelláinak világa számomra mindig kissé idegen volt, annál is inkább,  
mert én beleszülettem abba a világba, amiből ő az anyagát merítette, és  
tudtam, hogy kicsit minden másképp van. De tudta ezt ő is. Amikor  
néhányan, köztük ő maga is, létre szerették volna hozni Doroszlón a  
vajdasági magyar falumúzeumot, a helybéli szerb telepesek (akik még  
1945-ben lettek importálva Bácskába, nem ezek a legújabbak) egy-kettőre  
nemzeti-politikai ügyet fabrikáltak az ötletből, mondván, hogy a magyarok  
már megint különcködni akarnak, és csak úgy lehetett volna megoldani a  
múzeumot, ha a szervezők egyenlő arányban helyet adnak a líkai telepesek  
tárgyi emlékeinek is. A múzeumból aztán persze nem lett semmi. Emiatt  
sokszor panaszkodott az öregúr. A második kérdésre, vagyis hogy van-e  
valamilyen kapcsolatom, kötődésem a vajdasági magyar irodalomhoz, leg- 
szívesebben átugornám a választ. Valahogy úgy vagyok vele, hogy aki eljött  
onnan, az ne mondjon véleményt mindarról, amit otthagyott. Ha egyáltalán  
hagyott ott valamit. Mert én nem sokat. Valami egészséges közömbösség  
alakult ki közöttünk, már a kezdetek kezdetén: én nem foglalkoztam a  
vajdasági magyar irodalommal, és az se velem. 

     - Hász Róbert alkotói pályájának jelentős része már ma 21. századra 
fog esni. Vajon eltűnhet-e az az idegenségérzés, ami most kicseng műveiből? 

     - Az lenne a jó, ha nem. Bár az idegenségérzés (vagy fogalmazzunk így:  
a sehovase tartozás érzése) elvesztésével nyugalmat lehet nyerni. Bé 
kességet. De tunyaságot, bamba elégedettséget is, amellyel elveszne a 
dolgokra való rálátás képessége: a kívülállás felbecsülhetetlen előnye. 

Szeged, 1999. április 8.

A szalmakutyák üzenete. Beszélgetés Hász Róberttel
Elolvasom
A múlt erősebb, mint a jelen
Szerző

A múlt erősebb, mint a jelen

Beszélgetés Hász Róberttel

 

– Ismeretes, hogy a Vajdaságból települt át Magyarországra. S mintha származása, életútja nyomot hagyna írásain is: egyik hőse a katonaság, a háború elől menekül másik országba, a Végvár című könyvében bemutatott miliő is fölöttébb emlékeztet a hajdani, felbomlás előtti Jugoszláviára. Mennyiben befolyásolta, alakította szerzői szemléletét az ott szerzett élettapasztalat?

– Lényegesen. Életünkben adódnak határvonalak (szó szerintiek és átvitt értelműek), és időben minél közelebb állunk egy ilyen határvonalhoz, hajszálgyökereink annál inkább átnyúlnak a túloldalra. 1991-ben jöttem át Magyarországra, a Diogenész kertjét ’95–’96-ban írtam, vagyis elég közel álltam ehhez a bizonyos választóvonalhoz. Ez a regényen meg is látszik, amit egyetlen kritika sem mulasztott el megjegyezni, amikor a fülszövegen szereplő életrajzi adataimat beleolvasta a regény történetébe. Szinte minden kritika az életrajzomból indult ki. Részben persze jogosan, én mégis abban bíztam, hogy a regény azért ennél többet hordoz magában. Kerültem minden olyan helynevet, tulajdonnevet, ami a földrajzi behatárolást egyértelművé tenné. De – mint egy búvópatak – “átszivárogtam” a történetbe. A Végvárnál ugyanezt a módszert vagy hasonlót igyekeztem követni, de még inkább vigyáztam arra, hogy az empirikus szerző a lehető legkevésbé lógjon bele a szövegbe, ne azonosítsák megint velem a főhőst. Éppen ezért hagyattam le az életrajzot a fülszövegről – ami gyerekes dolog, tudom, hiszen aki ismer, amúgy is tudja, ki vagyok, honnan jöttem.

– A menekülés motívuma persze tágasabb dimenziót kap könyveiben. Alakjainak önmentése a jellemzően idegennek, távlattalannak láttatott környezetből való elszökést is magában foglalja. Miért szán ilyen hangsúlyos szerepet az otthontalanság jelentéskörének?

– Ha valaki életteret cserél, és főképp, ha ezt nem önként teszi, az otthontalanság, a sehova-sem-tartozás érzése elkerülhetetlen. Ez még ránk, határon túli magyarokra is igaz, akiknek van anyaországuk, ahova “haza” lehet térni, ha a helyzet úgy hozza. Csak hát a valóság mindig más, mint az elmélet. Hiába beszélünk azonos nyelvet, őrzünk magunkban közös történelmet, az elmúlt nyolcvan év mély barázdákat húzott közénk. Ezt mi sem vettük észre, amikor – az én korosztályom esetében a nyolcvanas években – turistaként jártunk át Magyarországra, de amint megpróbál egy határon túli letelepedni, beilleszkedni az anyaország “anyaölébe”, mostohagyereksége egy-kettőre a felszínre tör.

Egyébként ez az a kérdés, melyet a felolvasó körutak során a német és a francia olvasók is rendre feltettek. És én ezt nekik sem tudtam – számukra – világos módon elmagyarázni. Egy bécsi nem ugyanazt érzi Berlinben, amit egy újvidéki magyar Pesten. Egyetlenegy alkalommal, Lavalban, Bretagne-ban találkoztam valakivel, aki azt mondta, érti, miről beszélek. Amikor az ott jelenlevő közönség soraiból elhangzott a kérdés, mármint hogyan lehet az, hogy magyar létemre az első években otthontalannak éreztem magam Magyarországon, és én újfent, már-már reménytelenül, igyekeztem elmagyarázni azt, amit néhány nappal korábban Párizsban is lehetetlen volt, fölállt egy algériai születésű francia (nem arab, hanem algériai francia) hölgy, és megnyugtatott, hogy ő bizony nagyon is ért engem, és aztán, nem is nekem, hanem saját honfitársainak, mesélni kezdett arról, hogy amikor kislány korában a szüleivel el kellett hagynia Algériát, azt hitték, ha el is veszítették otthonukat, de legalább “haza”térhetnek, Franciaországba, az övéik közé. De nagyon hamar kiderült, szüleinek a munkahelyén, neki az iskolában, hogy ők bizony csak algériaiak, jöttment franciák, akik elveszik az itteniek kenyerét, és bizony gyakran visszakívánták őket oda, ahonnan jöttek. Azon az esten a közönség nem is feszegette tovább ezt a kérdést.

– Szembetűnő alkotói törekvése, hogy a múltnak legendákban, mondákban, mítoszokban fennmaradt rétegeit felelevenítse. Szövegei a feledés ellenében hatnak, ugyanakkor bizonyos fajta alternativitás is jellemzi őket: többször korunk “hivatalos” tudományosságával szemben foglalnak állást, sőt elmerészkednek a fantasztikum, a merész fantázia világába is. Manapság mintha egyre nagyobb igény mutatkozna az elképzelt csodás, varázsos világokra. Mi lehet ennek az oka, és mi az ön indíttatása? Azt hiszem, a megfelelő helyre fordulok a felvetéssel, hiszen határozottan az a benyomásom, hogy korunk ütőerén tartja a kezét.

– A fantasztikumhoz mindig is gyengéd szálak fűztek. Kamaszkorom óta – én ugyanis sci-fi novellákkal kezdtem “pályafutásomat”. Akkoriban – a nyolcvanas évek elejéről beszélek – létezett a “régi Jugóban”, pontosabban Zágrábban egy fantasztikus irodalmat publikáló folyóirat, a Sirius, talán az itteni, Kutzka Péter-féle Galaktika horvát megfelelője. A novellákat magyarul írtam, ők meg lefordították horvátra. Ellentétben a novelláimmal, amelyekből egyetlenegy sem maradt fönn, elkallódtak ezekben a zavaros időkben, még a fordító nevére is emlékszem, Zlatko Gliknak hívták. A sci-fit, ha nem is nőttem ki teljesen (a sci-fi filmeket ma is szívesen vadászom), éveim szaporodásával a “valós” világ vagy ahogy Hamvas Béla keleti kölcsönzéssel mondaná: a káprázat egyre inkább hatalmába kerített. Az ember előbb-utóbb felnő. Mégis, szinte képtelen vagyok úgy írni, hogy legalább egy kevés fantasztikumot ne csempésszek bele a történetbe. Számomra ezáltal válik szórakoztatóvá az írás, ami máskülönben borzasztóan unalmas és egyhangú tevékenység tud lenni – ha viszont valami számomra unalmas, azt nem tudom megírni. Ezért nem szoktam soha előre megtervezni/megszerkeszteni egy történetet: addig izgalmas az írás, amíg nem találom ki a végét. Onnantól kezdve már sietek, mint a maratoni futó, amikor végre megpillantja maga előtt a célszalagot.

Hogy a fantasztikum által megfűszerezett szövegek rendre szemben állnak korunk hivatalos tudományával, ez lényegükből fakad. Nem tűröm a dogmákat, sem az örök igazságoknak kikiáltott elméleteket, márpedig a mai tudomány szószólói engem egyre inkább a középkori hitvitázó szerzetesekre emlékeztetnek, ahol megfellebbezhetetlen tantételek álltak szemben megfellebbezhetetlen tantételekkel. Nem tehetek róla, de az ilyesmi mindig provokál.

– A Diogenész kertjében a múlt ciklikus szemlélete körvonalazódik. Történeteiben a kulturális korszakok váltásáról beszélnek, a régi pusztulásáról, feledésbe merüléséről. Jelenünket hanyatlónak ábrázolja, melyet a vég fenyegeti. Ebben a “katasztrofizmusban” mennyi az írói eszköz, a meghökkentés, az izgalomkeltés szándéka, illetve a saját filozófia, a meggyőződés?

– Filozófiában ne legyen meggyőződés. Máskülönben oda jutunk, mint a fenti válaszomban emlegetett hitvitázók. Hogy ismét Hamvast idézzem (újfent keleti kölcsönzéssel): a meggyőződés (főleg az ideológiai) korlátoz. Kerítés mögé zár, elszigetel. Egyébként is, minek alapján lehetne az embernek filozófiai meggyőződése? Én nagyon szeretem a filozófusokat, kihalásukkal eltűntek az utolsó szellemes gondolkodók is a föld színéről, bár ebben a korban nem is igen lenne helyük. Mégis, adott a filozófia bármilyen választ a leglényegesebb kérdésekre? Persze, hogy nem adhatott, a cél (lényegében, de rejtve) nem is ez volt soha, hanem a kérdések folytonos újrafeltevése, és, szinte mellesleg, elbíbelődtünk az etikával. Például. Vagy a társadalmak szerveződéseinek módjaival. Nem tagadom, rám nagy hatással volt Spengler, de nem mint valamilyen “igazság”, amire esetleg rájött, hanem a bizonyosság, amit a sorai bennem csak megerősítettek, hogy minden, ami a Földön megszületik, élőlény vagy élőlénynek alkotása (embernek birodalma, civilizációja), mulandó mint homokvár a vízparton. Ez az egyetlen meggyőződésem, de ezt azért nem nevezném “katasztrofizmusnak”, talán inkább relativizmusnak. Mindent a maga jelentőségében (jelentéktelenségében) kell figyelni. A Diogenészben egymás számára ismeretlen világok minősítik és relativizálják egymást. A párhuzamos világok felvonultatása írói eszköz és “filozófia” egyszerre.

– Ha van bizonyosság, akkor van kételkedés is. Titkokkal és rejtélyekkel szembesülünk, bármelyik elbeszélésébe is lapozunk bele. Legutóbbi regényében ugyan leleplezi az erődítmény létrehozásának rejtélyét, még sincs megoldás: a szereplők valóságérzését felborító titok megmarad. A realitás elbizonytalanodik, az idő egyenes vonalúsága elveszik. A kételyt és a bizonytalanságot mintha egyetemessé tágítaná ezáltal.

– A stabilitás, a változatlanság illúzió – de erről már beszéltem. A Végvár más, mint a Diogenész kertje. Az utóbbit – némi műfaji egyoldalúsággal – nevezhetjük ugyan fantasztikus regénynek, a szereplők mégis “reálisak” abban az értelemben, hogy tisztában vannak a világgal maguk körül – legalábbis ezt hiszik, és eszerint cselekszenek. A regénynek vannak világos belső törvényei, amelyekhez a figurák alkalmazkodhatnak. A Végvár inkább irracionális, mint maga a balkáni helyzet volt. A Végvár hősei tisztában vannak környezetük abszurditásával, mégsem tesznek ellene semmit. Elfogadják életük részeként. A regénybeli helyőrségbe igyekeztem a lehető legtöbbet belevinni az egykori – vagy éppen kimúlóban levő Jugoszlávia életérzéséből, hangulatából, de reméltem, hogy a regény “kilép” a balkáni keretek közül. A múlt nem csak ebben a térségben, és nem is csak nemzeti síkon zárhatja be az egyént. A múlt mindig sokkal erősebb, mint a jelen, mert a jelennel szemben a múlt sokarcú, sokféleképpen elmondható, átírható, folytatható, újraélhető. A maga képlékenységével lenyűgözi, leköti az embert, szó szerint rabul ejti áldozatát. A jelen és a múlt folyamatos harcban áll egymással az emberéért, és ez már nem csak “balkáni” problematika.

Számomra érdekes, hogy miként reagáltak a regényre itt, Magyarországon, és a Vajdaságban. Odaát nem mindenkinek tetszett, kezdve azzal a már közismert kifogással, hogy aki eljött hazulról, minek ír a háborúról? Mindenben van némi igazság, ebben is. Előreláthatólag a Végvár szeptemberben jelenik meg franciául, hát nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy harmadik nézőpontból olvasva a regényt, mit tud nyújtani egy francia olvasónak, Európa nyugati végein.

– Az elbeszélői pozíciója minden elméleti megfontolástól függetlenül szilárd. A narrációt nem bizonytalanítja el, nem teszi kérdésessé a történet autonómiáját, önmagába záródását. Nem érintette meg a közelmúlt problematikája, az elbeszélő szerepének elbizonytalanodása, a történet egységének fenntarthatósága?

– Ennek a problémának a boncolgatása (szerintem) nem az író dolga. Régen rossz, ha nem így van. Akkor az a műveken is meglátszik.

Nem arról van szó, hogy netán az ösztönös írásmódot igyekszem mindenek fölé helyezni, de a másik véglet, a túlzottan is tudatos, kimódolt, irodalomelméletekkel megtámogatott “regény-írás” nem az én műfajom. Ezzel nem foglalkozom írás közben. A történet megteremti a maga stílusát, vagyis azt az írásmódot alkalmazom, amivel képes vagyok megragadni az adott történetet. Alkalmazkodom. De hogy mit alkalmazok, azt sosem befolyásolják éppen divatos irodalomelméleti problémák. Nem szégyellek “történetekről” beszélni. A történet, a mese minden irodalom alfája és ómegája – a történet a váz, amire mindent rá lehet építeni, a világirodalom remekei – Homérosztól Hellerig – történeteken keresztül beszéltek nekünk boldogságról, szenvedésről, hatalomról, háborúkról és békékről. Ezért maradtak fenn. Ennek ellenére természetesen foglalkoztatnak a történetmondás különböző változatai, lehetőségei. Elhangzott itt-ott, hogy a “mindentudó elbeszélő” avult módszerét alkalmazom. Sokat kísérleteztem ezzel. A mindentudó narrátor kiiktatása csak az énelbeszélésben vagy ironikus távolságteremtéssel lehetséges. Többször alkalmaztam a történetmondásnak e változatait, de a Végvárban mást próbáltam. A Végvár narrátora csak látszólag mindentudó. Ha valaki figyel rá, észreveheti, az látszik a történetben, amit a főhős, Livius lát. De Livius önmagát is mintegy “kívülről” figyeli, önmagát is “kintről” értelmezi. A Végvár harmadik személyű énelbeszélés. Kérdésére visszautalva tehát, sohasem az elbeszélői, hanem a kritikai pozíció bizonytalanodik el.

PAPP ENDRE

Posztmodern ősmítosz. Beszélgetés Hász Róbert íróval
Szerző
Elolvasom
Társadalom mélyaltatásban
Szerző

Társadalom mélyaltatásban

Átokkór ül a magyar népen. Földi és égi világ között megszakadt a kapcsolat, a vallási vezetőt meggyilkolták. Milyen üzenete lehet Hász Róbert őstörténeti témájú regényének? Meséink elvesztéséről, a határon túli magyarok elkeseredéséről és a hazatalálás nehézségeiről beszélgettünk a Délvidékről áttelepült íróval.

Nem tart attól, hogy A künde című könyvét magyarkodónak tartják „mértékadó” irodalmárok, s emiatt kiakolbólítják a kánonból?
– Nem fog sikerülni, ugyanis nem vagyok benne a kánonban, de a nehézségekkel számoltam. Soha nem azt írtam, amit elvártak. Ma a történelmi tematikájú műveket – a XX. századi történelem kivételével – okvetlenül jobboldaliként definiálják. Ki jogosította fel a különböző fórumokat, irodalmárokat, hogy bizonyos témákat kisajátítsanak? Régi vágyam volt, hogy történelmi regényt írjak. Azt gondolom, a témaválasztás ideológiafüggetlen. Nem is tudom értelmezni, mit jelent jobboldalian írni vagy olvasni egy regényt. Az esztétizáló látásmódot meg baloldaliként könyvelték el, s ehhez megfelelő terminológiát importáltak, amely szülőföldjén már rég lecsengett. Ha baloldali írót esztétikai szempontok alapján kritizálsz, az ma szélsőjobboldalinak számít. Európában elképzelhetetlen, hogy bizonyos szerzőket nem lehet bírálni. Ugyanakkor a jobboldalon is sokszor árulónak tartják azt, aki építő kritikával akarja jobbítani a „saját oldalát”. Arany gondolata, hogy a hazafiasság nem menti a művet, ha az nincs jól megírva. A jobboldal hibázott, amikor nem nevelt ki olyan szakmai értelmiséget, amely felvenné a versenyt a „mértékadó” irodalmárokkal.
– A mai magyar prózairodalomból jószerivel hiányzik az őstörténet feldolgozása. Lejárt volna a mítoszok ideje?
– Csak hazánkban divat szégyellni a nemzeti mítoszokat. Másutt reneszánszukat élik e sztorik. Népszerű példa A Gyűrűk Ura, vagy ott az Artúr király, amelyre a brit nemzettudat épült… Mi meg puszta ideológiából tegyünk úgy, mintha nem volnának meséink? E történeteknek nem az igazságértékük a fontos, hanem ami rájuk épül: a szellemiség, a „népi tudalom”. Közép-franciaországi kisvárosban mesélte egy hölgy, hogy náluk még mindig az járja: ha vágottszemű gyermek születik, annak magyar ősei voltak… A mi mítoszainkat hagyományozzák ezer év elteltével! Dacból is vállaltam az őstörténeti témát. Biztosan lesz olvasóréteg, amelyik szívesebben veszi kézbe a könyvet, de hangsúlyozom, járatlan úton indultam el (nem Anonymus nyomán például), és nem felel meg elvárásoknak a regény. Írtam már arab, zsidó mítoszról, sőt mítosz előtti mítoszról is, úgy érzem, így még inkább fel voltam jogosítva arra, hogy itthon is körülnézzek.
– Miért éppen az államalapítás előtti korszakot választotta?
– Szemembe ötlött egy latin mondat, amely a könyv mottója lett: a bajorok orvul tőrbe csalták – lakomára hívták – Kurszán kündét, és megölték őt. Tudtam, e két sorban benne van a regény témája: a kettős fejedelemséget hogyan váltotta fel Árpád egyeduralma. Erről az időszakról jóformán annyi információval rendelkezünk, amennyit idegenek írtak rólunk, az meg nem éppen a szebbik oldal…
– Műve inkább modern áltörténelmi regény krimiszerű fordulatokkal. Mégis népünk hiteles képe is megrajzolódik – a hatalmi viszonyoktól a rítusokon át a tárgyi környezetig.
– Szerénytelennek tűnhet, de amit az akkori magyar történelemről tudni lehet, azt megpróbáltam beemelni. A történet indítása tényeken alapul: XII. János pápa megkoronázta Ottót, de az újdonsült császár még haza sem ért, a pápa már küldöttséget menesztett Taksonyhoz: keresztelkedjen meg Rómában, így Ottó vetélytársa lesz, nem hűbérese. A követeket azonban elfogták Ottó emberei. Ez indította el fantáziámat: ha a hivatalos delegáció nem ért célhoz, miért ne küldhetett volna a pápa titkos küldöttséget is a magyarokhoz?
– A küldetés kifejezésnek ennél mélyebb értelme is van a regényben.
– A főszereplőben, Pannóniai Stephanus Sankt Gallen-i barátban olyan figurát igyekeztem megrajzolni, aki elkényelmesedett, jól érzi magát ott, ahol van. Derült égből villámcsapás a küldetése a magyarokhoz. Ki kell lépnie a kolostori falakon túli világba, ráadásul a pogányok földjére indul. Misztikus értelemben vett küldetésről is szó van: Stephanus vállalja azt a szerepet, hogy szembesítse a keresett népet saját állapotával, bár végig ott él benne a kétely: kevés ő a változásokhoz. De nem is az a fontos, ő mit hisz magáról, inkább hogy mások mit látnak bele az ő személyébe: Keve a törzsszövetség megerősítését, a kettős fejedelemség feltámasztását, Géza pedig a Nyugat és a Kelet közti kapcsot.
– A szerzetes-kündének változik a küldetéshez való viszonya… Az ön dilemmái is megfogalmazódnak általa?
– Nem akartam tudatosan rájátszani, de az én sorsom is: kiszakadni valahonnan, és új életet kezdeni. A történelem kibillentett a helyemről, amikor ’91-ben feleségemmel elhagytuk a Délvidéket a háború miatt, de vissza is billentett a személyes történelmi szintre. Október 6-án jöttem át azzal, hogy egy hónapig maradok, de október közepén Milosevics törvényt hozott, hogy az országot csak katonai engedéllyel lehet elhagyni. Csapdába kerültem: nem mehettem vissza. 2000-ben jutottam állampolgársághoz és útlevélhez. Nem tudtam kijutni a frankfurti könyvvásárra sem, pedig akkor jelent meg első regényem németül.
– Nem gondolja, hogy művét kulcsregényként olvassák, hogy aktuálpolitikát fedeznek fel benne?
– Nem volt szándékom kulcsregényt írni, de előfordulhat, hogy akként olvassák. Ez befogadói döntés. Az ember független értelmiségiként legszívesebben nem csatlakozna sehová se, de akkor mégsem őszinte. Szerintem egy író nem állhat ki pártok mellett, mert azok alapvetően pragmatikusak. De kiállhat eszmék, erkölcsi értékek, sőt bizonyos akciók mellett is.
– A regényben átokkór betegítette meg a magyarokat. E nyavalya valóban gyógyíthatatlan?
– Vannak korok, amikor egy népre az akarat, a lendület jellemző. Ilyen volt nálunk a reformkor. Máskor az érzékelhető, hogy a nép el van tespedve. A kettős állampolgárság megszavazása például nem politikai kérdés volt, hanem erkölcsi. Előttem senki ne mentegesse magát, hogy azért nem ment el szavazni, mert azzal Orbán Viktort támogatja. Akárki kezdeményezte volna, én akkor is megszavazom. Az az érzésem, a magyar társadalom mélyaltatott állapotban van, bármit meg lehetne tenni velünk. S mindez akkor következik be, amikor egy nép elveszíti szakrális gyökereit. Az elmúlt néhány évtized kiölte a magyar emberekből – nem a templomba járást, nem a hitet – a metafizikai érzékenységet.
– Ön szerint nem tudunk változtatni köztes állapotunkon?
– Amikor A künde keletkezett, nagyon keserű voltam. 2004. december 5-én könnyű volt annak nemmel szavazni, aki életében nem látott határon túli magyart. Én tudtam, mit éreznek odaát. Nekem másnap haza kellett mennem apámékhoz. A regényben azt terveztem, hogy a Nyugatról jött szerzetes megtalálja Kurszán elveszett népét Keleten, hogy tartozhasson valahová. De a népszavazás eredménye befolyásolta a könyv befejezését: nem volt kedvem a happy endhez. A főhős olyan sorsra jutott, ahogy én is éreztem magam: két világ közt sehova se tartozónak. Katarzis nélkül nincs kiút. Kell történnie valaminek, lehet, hogy nem helyi szinten, hanem kontinentálisan vagy globálisan, de sokáig így nem mehet tovább.
– A hiány is rádöbbenthet a hovatartozásra. Ön hazatalált?
– Odaát mondjuk liberális ember voltam. Vallom, hogy egyik nép se különb és nem is alantasabb a másiknál. Hoztam magammal identitást, származást. Amikor valakit megbántanak identitásában, akkor az felerősödik. Mi is le lettünk jugózva Magyarországon, átmentünk ezen a tűzkeresztségen. Egy idő után az ember elgondolkodik, miért akar más lenni, mint ami.

Az áthelyeződések koreográfiája (Beszélgetés Hász Róberttel)
Szerző
Elolvasom
Vajdasági sorstörténetek Hász Róbert új regényében
Szerző

Vajdasági sorstörténetek Hász Róbert új regényében

A 81. Ünnepi Könyvhétre megjelent Hász Róbert, a Vajdaságból 1991-ben Szegedre áttelepült író, a Tiszatáj szerkesztőjének negyedik regénye „Júliával az út” címmel, a Kortárs Kiadó gondozásában. A szerzővel új alkotásáról beszélgettünk.

 

– Ha valaki eddig Hász Róbertet olvasott, biztos lehetett abban, hogy egy sajátos misztikummal találkozik az írásaiban. Legutóbbi regényében viszont ez háttérbe szorul.

– Nincs teljesen kiiktatva a misztikum, például az öccs a bátyját látomásban éli újra. Arról van szó, hogy ebben a regényben nem a misztikumon, hanem a sorsokon van a hangsúly. Hogy a regényt idézzem, „…az emberi sorsok, akár az évszakok, folyton ismétlődnek a földön, ugyanazok a szerepek járnak körbe-körbe, csak a személyek váltakoznak, akik eljátsszák azokat.” A Délvidékről származom, a történet is ott játszódik, az elmúlt évtizedek talán adtak elég okot arra, hogy a sorsok egy kicsit megkavarják az embereket. Sorsok ismétlődnek ebben a regényben, a nagyszülők kálváriája után a főhősnő végigéli azt, amit az anyja már korábban megélt.

– A helyszín ihletettsége tehát adott volt, és a történet?

– A regény valamennyi figurája valós szereplő. Ha Füst Milán nem írt volna már olyan címmel könyvet, hogy „A feleségem története”, akkor ennek a regénynek azt adtam volna. A szerb katonatiszttől kezdve Hermina nénéig létező karaktereket vonultatok fel, persze a sorsokat és a neveket felcseréltem, de lényegében a feleségem családjának történetéről van szó.

– És a figyelmes olvasó talán a szerzőt is felfedezheti…

– A narrátor sorsa, aki a volánnál ül Júlia mellett, kicsit az enyém is, a saját katonaélményeimet szőttem bele ebbe is, mint annak idején a „Végvár” című regényembe. Ez a regény úgy kezdődött, hogy valahogy beugrott a tenger… A „Végvár” jön elő újra, de minden misztikum nélkül: érezhető a határ menti világvége-hangulat, de ez a valóság. A férfiszereplő története az én másfél évem a tengeren, de ugyanakkor a regény végénél beleszőttem ebbe a figurába egy számomra nagyon kedves vajdasági költő sorsát, Domonkos Istvánét, aki még a nyolcvanas években otthagyta a Vajdaságot, elment Svédországba favágónak, és soha többé nem írt verset. Azt mondta, rájött, hogy a szavak életveszélyesek. Ő nem is jött haza. Általa is kicsit vajdasági sorstörténet lett a regény: akit éltem, beleírtam.

– Feladatának is érzi, folyton visszanyúlni a szülőföldjéhez?

– A Vajdaság sokáig nem köszönt vissza a műveimben, de ahogy telnek az évek, ahogy egyre többet vagyok itt és nem ott, úgy kezd valósággá válni. Mikor Sándor Ivánnal beszélgettem, kérdezte, miért nem írok a gyerekkoromról és a szülőföldemről, mire én azt mondtam, hogy engem távoli tájak vonzanak, misztikus-fantasztikus történetek. Ő azt felelte, meglátod Robi, ahogy öregszel, úgy fognak visszatérni azok az élmények, amelyek elől most menekülsz. Mert a gyerekkor mindig utolér.

– Érdekes a cím, befejezetlen mondatot sejtet.

– Mikor leadtam a kéziratot, a kiadó első reakciója az volt, hogy miért nem írjuk inkább úgy a címet, hogy „Úton Júliával”, vagy az „Út Júliával.” Én viszont azért ragaszkodtam az eredeti elképzelésemhez, mert ez egy befejezetlen cím. Ez nem pusztán egy autóút Júliával, hanem egy időút is. Most fordítják franciára és talán olaszra is a regényt, és a fordítók itt akadtak meg, mert az indoeurópai nyelvek nem feltétlenül tudják így visszaadni. Ez a cím azonban fontosabb volt számomra, mint bármelyik másik regényemé.

Elolvasom
Hász Róbert: A Tiszatáj szellemisége nem változik
Szerző

Hász Róbert: A Tiszatáj szellemisége nem változik

Nem tagozódunk be semmilyen szekértáborba, hiszen mindig függetlenek voltunk, nyitottak bármilyen irányzatra, egyforma teret adtunk fiatal és idős szerzőknek – fogalmazza meg hitvallását Hász Róbert, a szegedi Tiszatáj új főszerkesztője, aki a SZEGEDma.hu-nak adta első interjúját kinevezését követően.

 

Kedden ülésezett a Tiszatáj Alapítvány kuratóriuma, hogy Olasz Sándor főszerkesztő február 21-én bekövetkezett halála után megválassza az új főszerkesztőt. A Vajdaságból áttelepült Hász Róbertre esett a választásuk, aki immár 16 éve szerkesztőként dolgozik a folyóiratnál, és valóban ismeri a lapkészítés csínját-bínját.

– Mit tudni arról, hányan pályáztak a főszerkesztői posztra?

– Feltételezhetően voltak más jelöltek is, ezt velem nem tudatták a nyolctagú kuratórium tagjai, csak akkor hívtak be, amikor már megszületett az eredmény. Közölték, hogy hosszú latolgatás és konzultáció után rám esett a választásuk, és engem bíznak meg. Megkérdezték, vállalom-e, amire én igent mondtam, bár volt némi hezitálás, mert nem könnyű a mai időkben átvenni egy lapot, főleg ilyen válságos helyzetben.

– Pályázatot is írnia kellett?

– Nem, pályázat nem volt, folyóiratoknál nem hagyomány, ez inkább bizalmi állás. Föltételezem, hogy a döntésnél az is számított, hogy 16 éve a lapnál vagyok, lényegében ismerem a lapkészítés minden mozzanatát. A kuratóriumnak az volt a szándéka, hogy továbbvigyük a lap szellemét. Ez azt jelenti, hogy nem tagozódunk be semmilyen szekértáborba, hiszen mindig függetlenek voltunk, nyitottak bármilyen irányzatra, egyforma teret adtunk fiatal és idős szerzőknek. A Tiszatájban olyan szerzők is megfértek egymás mellett, akik lehet, hogy egy kávéházban nem feltétlenül ülnek egy asztalhoz, de nálunk sose volt gond, ha egymás után jöttek, egyik az egyik oldalon, másik a másikon. Annyiban lesz módosulás, hogy a jövőben egy picit nagyobb teret szentelünk a szépirodalomnak és a könyvrecenzióknak, hiszen az egyik teremt, a másik reflektál és a kettő remekül kiegészíti egymást. A kritikáknál is inkább a rövidebb, maximum 10 ezer karakteres recenziókat részesítjük előnyben. A tanulmány az más műfaj, annak is lesz helye, de mértékkel.

– Úgy értesültünk, a kuratórium Szeged kulturális életének is nagyobb teret biztosítana a lapban.

– Igen, már beszéltünk is emberekkel, akik rendszeresen tudósítanak majd a városban zajló kulturális eseményekről. A szerkesztőség is hasonlókon gondolkodott, így valahol közös az elhatározás, találkoztak az elképzeléseink. Nincs jelenleg olyan orgánum Szegeden, amely magas színvonalon felvállalná ezt a feladatot. Feltett szándékunk, hogy ősztől színházi bemutatókat is recenzálunk rendszeresen, és minden színpadi műfajjal foglalkozunk. Nyilván irodalmi lap vagyunk, lesz egy terjedelmi határ, nem fogunk átmenni művészeti lapba, de ez is helyet fog kapni. Korábban is hébe-hóba működött hasonló gyakorlat nálunk, csak nem volt rendszeresítve. Természetesen ide tartoznak a tárlatok, a képzőművészeti események, a Reökkel is egy kicsit szorosabbra kívánjuk fűzni az együttműködést.

– Felmerült, hogy a határon túli magyar folyóiratokkal, lapokkal is jobban keressék a kapcsolatot.

– Ez eddig is működött, a folyóiratokkal is voltak csereszerkesztési akcióink, ezután is lesz hasonló. Most már nehéz meghatározni, mi a határon túli irodalom, és mi nem, hiszen mindenki mindenhol publikál. Nem számít eseménynek, ha határon túli magyar író nálunk közöl. Ezen túlmenően a világirodalom felé is nyitnánk. Nemcsak a szomszédos népek irodalmát követjük, ami eddig is megvolt, hanem lesznek kitekintések az angolszász, spanyol, olasz irodalomra is. Nem minden számban, mert azt nem tudjuk felvállalni, de legalább minden másodikban lesz egy kis világirodalmi kitekintő, a szerzők bemutatásával.

– A kuratórium fontosnak tartja az élő kapcsolatot az olvasókkal, ezért író-olvasó találkozókat javasol, aminek, valljuk be, az utóbbi években nem nagyon van keletje a hazai piacon.

– A ’90–es években ez még működött, aztán az életvitel változásával, ahogy elkezdtünk nyugatiasodni és túl nagy lett a rohanás, nem nagyon volt idő, igény ilyesmire. Hosszú ideig könyvkiadással is foglalkoztunk, a könyvek megjelenése apropóján rendeztünk azért találkozókat, de azok kötöttek voltak. Ősztől tervezzük, hogy más lapokkal – akár határon túliakkal is – szervezünk közös esteket, de ez nem csak rajtunk áll. Az utazásnak költségvonzatai is vannak, ezt is be kell kalkulálni. Pályázni is lehet, de ennek is nagy a kifutási ideje.

– Mennyire biztosított a lap finanszírozása, nem fenyegeti erről az oldalról veszély, nem kell majd esetleg új források után nézni?

– Mindenképpen kell új források után nézni, létünk pedig annyira biztos, mint más lapoké. Támogatásunk gerincét a Nemzeti Kulturális Alap adja, emellett a város és a megye is hozzájárul bizonyos összeggel a fennmaradásunkhoz, de feltétlenül egy kis szponzori segítséget is kell keresnünk. A mai világban ez szerintem már elvárható, és senki nem fog ezért megszólni bennünket. Más folyóiratok is hirdetéseket közölnek, ez már bevett hagyomány. A megélhetőségünk minimális szinten garantált, annak a veszélye nem áll fenn, hogy holnap nem fog megjelenni a Tiszatáj, viszont a könyvkiadásunkat egy időre szüneteltetni kell. A Nemzeti Kulturális Alap tavaly leállította a könyvkiadói programot, ami leginkább a kis kiadókat érinti. Nincsen tőkénk, és nem tudjuk megelőlegezni a könyvek önköltségi árát. A könyv aztán 2-3 év múlva visszahozza a pénzt, de azt kivárni…, a folyóiratból pedig már nem tudjuk fedezni. Idén még megjelenik 2 könyvünk, amit tavalyról hoztunk át, többre azonban nem vállalkozhatunk.

– A múltkor Jankovics Marcellel készítettem interjút, aki elmondta, ma Magyarországon mintegy 1000 folyóiratot támogat az MKA, ebből jó, ha 50-et olvasnak az emberek. Iszonyatos pénzek mennek el, holott sokkal olcsóbb lenne, ha digitálisan jelennének meg a folyóiratok, a lapok felkerülnének a netre, így még honoráriumokra is maradna pénz. Mi erről a véleménye, el tudná képzelni a Tiszatájat csak a neten?

– Végletes szemlélet, hogy csak így jelenjen meg. A lapok többsége rendelkezik is online változattal, nekünk azonban csak egyszerű weboldalunk van, noha tervezzük, hogy beindítjuk és kibővítjük az online változatot, de ennek is vannak anyagi vonzatai. Oda se írnak az emberek ingyen, az oldalakat frissíteni, fenntartani kell. Induláshoz mindenképpen ehhez is tőkét kellene szerezni. A lap hagyományos megjelenését azért én fontosnak tartom, a szerzőink zöme azért szereti magát látni kinyomtatva. Jómagam is író vagyok, tudom mit jelent ez. Még azt el szeretném mondani, hogy néhai főszerkesztőnk előtt tisztelegve, emlékének adózva az áprilisi, májusi, és júniusi szám impresszumában főszerkesztőként az ő neve szerepel. Gyakorlatilag júliustól indul majd csak az új impresszum, gesztusnak szántuk ezt a lépést.

Elolvasom
Hász Róbertet kérdeztük lapról, kiadóról és az imidzsépítés lehetőségeiről

Hász Róbertet kérdeztük lapról, kiadóról és az imidzsépítés lehetőségeiről

 

Néhány héttel ezelőtt formálisan is Hász Róbert vette át a Tiszatáj irányítását (miközben, tudható, a tartalmi munka dandárja már jó ideje Önre maradt a kinevezése előtt is). Amikor új kapitány lép a hídra, mindig felmerül az irány, a koncepció változásának kérdése. Főszerkesztőként milyen innovációs tervekkel indul? Másféle Tiszatájat vehetünk kezünkbe, mondjuk, egy év múlva, mint most vagy a közelmúltban?

Hogy mindjárt az utolsó kérdésére válaszoljak, tömören: mindenképpen. Sőt, remélhetőleg már hamarabb, ősztől változunk - vizuálisan mindenképpen. Egy 64 éves, erős hagyományokkal rendelkező lap esetében minden koncepcionális váltást óvatosan kell kezelni, de számolnunk kell azzal, hogy a folyamatosan változó világban a kultúra- és irodalomszemlélet intenzíven átformálódó időszakát éljük, új poétikai jelenségekkel, új művészeti, irodalmi irányzatokkal, beszédmódokkal, műfajokkal. A Tiszatáj, jóllehet mérsékelten, eddig is nyitott volt az újdonságok felé. Az odafigyelés növelése a továbbiakban fontos szempont marad, a különböző irányzatok megjelenítése szándékunk szerint ezután is vezérlőelve lesz a szerkesztéspolitikának. A szövegtípusok terén és ezzel együtt a lap jellegében ugyanakkor lesznek módosítások, elsősorban a szépirodalom (ezen belül - lehetőségek szerint - a világirodalom) és a könyvrecenziók irányában. Ez az a két terület, amely a még megmaradt, bár egyre fogyatkozó olvasói rétegek érdeklődésére a leginkább igényt tarthat: az élő folyóirat-irodalom, és az új könyvmegjelenések naprakész követése. Az elmúlt években a Tiszatáj szerzői gárdája fokozatosan fiatalodott és az induló, de már értéket felmutatni képes szerzők egyenrangúan vannak jelen a különböző kánonokba rendezett alkotókkal. Már az a körülmény, hogy két új munkatárs érkezett a laphoz (Orcsik Roland és Tóth Ákos), biztosítja az ízlés- és értékvilág gazdagodását. Több szem többet olvas. Nem tartom egészségesnek a lapszerkesztésnek azt a módját, amikor egyetlenegy ember, adott esetben a főszerkesztő kizárólagos ízlése határozza meg egy folyóirat szerkesztéspolitikáját.

Szerencsés az a lap, amely legendákat tudhat magáénak. A Tiszatáj ebben az értelemben többszörösen is szerencsés. Egyrészt Ilia Mihály (rövid főszerkesztői szerepvállalásán mesze túlmutató) Tiszatájas munkássága élő irodalomtörténet, másrészt a 80-as évek elején a szegedi lap kvázi szellemi otthona volt az Arctalan nemzedéknek. Izmos hagyományok. Lehet-e, kell-e a mai (és jövőbeli) Tiszatájnak profitálnia ezekből a tradíciókból?

Hát éppen ez az, amire fentebb is utaltam, mármint hogy az erős (olykor túl erős) hagyományok okán óvatosan illik bánni a radikális váltást szorgalmazó elképzelésekkel. Nagy fáknak nagy az árnyékuk. Jó értelemben, persze. A Tiszatájnak azt a legendás korszakát, amire a kérdés is utal, mindenképpen a nyitottság határozta meg, természetesen nem feledve az akkori társadalmi-politikai és helyi erőviszonyokat. A korlátokat (kánonokat, ideológiákat) feszegetve tudott a lap elszakadni egy város, egy régió olykor igen erősen szorongató provincializmusától és sikerült neki egyetemessé, országossá, sőt európaivá válnia. Ezen a téren, bízom benne, mi sem fogunk csalódást okozni.

Szeged fontos, de öntörvényű (sokszor saját utakat járó) szellemi bázis a magyar irodalomban, amely (a korábbi, nagy hatású generációkat követően) ma is jelentős alkotókat, irodalmárokat nevel, foglalkoztat. Szegeden él Hász Róbert mellett Szilasi László, Orcsik Roland, Kollár Árpád, a kortárs irodalom szempontjából országosan fontos kutatók közül Fried István, Bíró-Balogh Tamás, Odorics Ferenc. Csak ötletszerűen soroltam néhány nevet a sok közül. Koncentrálható ez a szellemi erő a lapszámokba?

Szegednek megvan az az előnye, hogy nagyon különböző hagyományoknak, iskoláknak, irányzatoknak ad otthont. Ezek egymással párbeszédben vagy egymás mellett működnek, de a városhatárokon túl is neves képviselőik, vagy éppen a fent (példaként) említett nevek valamennyien szerzői a Tiszatájnak. Ki többször, ki ritkábban publikált a lapban. Reményeink szerint a folyóirat a találkozás, a párbeszéd, a kapcsolattartás terét tudja majd megteremteni a számukra. Erre nézve további terveink is vannak. De addig is, ahogy mondani szokás, az ajtó mindenki előtt nyitva áll. Azonban nemcsak a véletlenekben és a szerzői szándékokban bizakodom. Megvan bennem az a rossz (a szerzők szerint nyilván bosszantó) szokás, hogy időnként "bekopogok" emberekhez, főleg azokhoz, akik ritkábban jelentkeznek műveikkel, s megérdeklődöm, min dolgoznak éppen, illetve van-e számunkra kéziratuk? A már említett két új munkatárs a maga kapcsolatrendszerével sokat tud segíteni ebben, hogy olyan szerzők is a látókörünkbe kerüljenek, akik ilyen-olyan oknál fogva mellőztek bennünket, vagy korábban éppenhogy mi nem láttuk őket.

A folyóirat mögött évekig működött egy könyvkiadó is (látjuk, tudjuk a Kalligram, a Prae, mások példájából, mennyire erős brandépítési potenciált jelenthet ez), amely az utóbbi időben mintha gyengélkedne. Sőt, idei címeket már nem is találtam. Pedig bitang erős könyvek is jöttek a kiadónál (elég, ha csak Baka István életműsorozatára gondolunk, vagy Zalán Tibor, Orcsik Roland verseskönyveire, Kiss Laci prózaköteteire). Vannak arra vonatkozó tervei, hogyan reanimálható a Tiszatáj Könyvek?

A Tiszatáj Könyveket nagyon szívesen reanimálnánk, annál inkább, mert annak idején, tizenegynéhány évvel ezelőtt Annus Gábor kollégámmal ketten bábáskodtunk a könyvkiadás elindítása körül. Később a válogatásba nem mindig volt beleszólásunk, de tény, hogy a könyvek jobbik részének kiadásán nagy kedvvel dolgoztunk. Mindazonáltal nem mehetünk szembe a gazdasági helyzet adta realitásokkal, vagyis azzal, hogy a Nemzeti Kulturális Alap megszüntette a könyvkiadói programot, ami elsősorban a kis kiadókat hozta nehéz helyzetbe. Emellett a Magyar Könyvalapítvány működését is hibernálták boldogabb időkre. Az NKA egyedi könyvpályázata ugyan még létezik, de ott többnyire egy könyv előállítási költségének a felét adják meg, ergo a másik felét a kiadónak kellene állnia. Nálunk ezt az összeget a folyóirat költségvetéséből kellene lecsippentenünk, erre pedig a szűkös keretek miatt nincs mód. Így mi is hibernáltuk a könyvkiadásunkat. Nem szüntettük meg. Várunk.

Az online jelenlét ma már szinte minden kulturális médium számára létszükséglet. A Tiszatáj előtt ezen a területen mintha lenne még előrelépési lehetőség, a portál viszonylag lassan frissül, kevés a dinamikus tartalom. Milyen elképzelései vannak a Tiszatáj.hu jövőjével kapcsolatban?

Azzal, hogy a Tiszataj.hu modernizációra, frissülése szorul, mi is tisztában vagyunk. Nagyon is. Erről egyelőre röviden: terveink vannak, ötletek is. Ha most elmesélném, elvesztené a varázsát, s már nem hatna az újdonság erejével, ha megvalósul az online-projekt. Csak egy kis türelmet kérünk, hogy utolérjük önmagunkat...

Az utolsó kérdést pedig már nem a főszerkesztőnek, de az alkotónak teszem fel. Az utóbbi években sorra jelentek meg prózakötetei német nyelvterületen, A kündét igen barátságosan méltatták a Neue Zürcher Zeitungban, a Végvár pedig még ennél is lelkesebb fogadtatásra talált, komoly recepciót kapott. Kortárs irodalmunkban ismert jelenség, hogy ha valami Németországban menő, akkor (utólag, akár) idehaza is divatossá válik. A Hász-kötetek körül mégsem érzékelhető Magyarországon olyan intenzitású hype, mint ami Bartis Attilát vagy Dragomán Györgyöt a legfoglalkoztatottabb prózisták közé lőtte egyik pillanatról a másikra (hasonló jelenségek, külföldi siker után). Még előtte vagyunk ennek a felfutásnak, vagy az Öné egy teljesen más típusú nemzetközi írói pályává alakul/épül? Egyáltalán, hogyan viszonyul a idegen nyelvű prózaírói jelenléthez?

Úgy vélem, ez az a kérdés, amit nem a szerzőnek illik megválaszolnia, mert bármit mond, csak rosszul jöhet ki belőle. Beutazhattam Franciaországot, Németországot, Ausztriát, láthattam Rómát télen, állhattam az áradó Tevere partján és sokat láttam abból, hogyan működik a könyvkiadás, a könyvpiac, egyáltalán az irodalom ezekben az országokban. A legfontosabb tapasztalatom az, mennyire különbözik egy-egy mű olvasata egy-egy adott kulturális környezetben. A Kündét Franciaországban nagy érdeklődéssel olvasták, nyoma sem volt a recepcióban annak az ideologikumnak, politikumnak, ami itthon szinte azonnal rátelepedett a kritikai fogadtatásra. A Diogenész kertjében is a játékosságot látták elsősorban a francia olvasók, és nem riadtak vissza a történetmeséléstől, mint a hazai szakma. A Végvárban a franciák a kalandosságot, a német kritika a filozófiát, az olasz fogadtatás a balkáni történések metaforikus jellegét fedezte fel. Itthon egy áttelepült határontúli magyar sirámát látták benne, és az életrajzommal vetették össze. Fontos tudni persze, hogy főként Németországban és Franciaországban, nem egyközpontú irodalmi élet van. Azt hiszem, nekünk - vidéken és a fővárosban egyaránt - még tanulnunk kell bátrabban olvasni, kevésbé félni és függetlenebbül beszélni. Az is nagy felismerés volt külföldi körútjaim során, hogy azokban az országokban nem az írónak kell törődnie az imázsépítéssel. Jómagam megszívleltem ezt a tapasztalatot.

Elolvasom
Tiszatáj: Értékmegőrzés – nem csak az irodalomnak
Szerző

Tiszatáj: Értékmegőrzés – nem csak az irodalomnak

Számot vet az olvasás visszaszorulásának tényével, ám továbbra is értékőrző funkcióban folytatja tevékenységét a Tiszatáj, a több mint hatvanéves irodalmi folyóirat – világlott ki abból a beszélgetésből, melyet kedden este rendeztek a Reök-palotában, Hász Róbert Tiszatáj-főszerkesztő, Zalán Tibor költő és Nátyi Róbert, a Reök művészeti vezetőjének részvételével.

Új főszerkesztő, kibővített szerkesztői gárda – több szem, többet lát – mondta el a beszélgetésen Hász Róbert indokolva, hogy két fiatal munkatárssal is bővült a lap „szemlészcsapata”. Az értékítélet mindig szubjektív – tette hozzá a főszerkesztő. Hangsúlyozta, egyáltalán nem zárják ki a régi szerzőket, az értékek átmentése nem attól függ, hogy ki jött, vagy ki marad – ha jönnek még jó szerzők, azzal csak gazdagodik a lap. A fiatalok szabad kezet kaptak, míg a főszerkesztő igyekszik koordinálni a munkájukat oly módon is, hogy többé-kevésbé minden szám tematikus jelleget kap – tudtuk meg. Persze sokszor a véletlen is együtt szerkeszt az avatott szemekkel. Az októberi szám például Liszt Ferenc-központú lesz, mert több ilyen kézirat is beérkezett az elmúlt időszakban.
A szerkesztés mindig diktatorikus munka, hiszen a lap profilját egyértelműen meg kell adni. A lapot a főszerkesztőnek kézben kell tartania – válaszolt Zalán Tibor arra a kérdésre, hogy mennyire demokratikus vagy diktatorikus hozzáállást kíván a lapszerkesztés (a költő egyébként szintén esélyes volt a folyóirat főszerkesztői posztjára).

Tárlat és színpad a Tiszatájban

Az újításoknak nincs vége. Ami először szembetűnhet: egészoldalas kép díszíti immár a Tiszatáj borítóját – most éppen egy Hundertwasser-képrészlet. Már ez is mutatja a Reök-palotával való új keletű együttműködést. Nátyi Róbert elmondta, az előző számban a Reök Buday-kiállításáról megjelent írás is a két kulturális intézmény szorosabbá fűződő kapcsolatának bizonyítéka, és szeretnék is, ha a jövőben rendszeresen szemlézné a Tiszatáj a tárlatokat. A napilapokban megjelenő híradásoknak ugyanis teljesen más céljuk van. Egy olyan presztízsű folyóiratot, mint a Tiszatáj, a könyvtárakban is megőriznek, így a Reökbeli kiállításoknak is marad szakmai nyoma.
„Mindketten hasonló problémákkal küzdünk, egyszerre kell helyet adnunk a helyi műveknek és a kortárs művészetnek” – magyarázta a Reök művészeti vezetője. Nátyi Róbert azt is elmondta, kölcsönösen promotálja egymást a Reök és a Tiszatáj, az összművészeti központban például ingyenes folyóiratpéldányokhoz is hozzá lehet jutni.
A Tiszatáj nem csak irodalmi folyóirat, hanem nyitott a társművészetekre is. Hász Róbert elmondta, szeretnének a színházi életről is publikálni, beleértve a Szegedi Szabadtéri Játékok mellett a Szegedi Nemzeti Színház előadásait is.

 

Lap a „kódkényszer” után

A beszélgetésen az is szóba került, a Tiszatáj országos lappá vált, azonban az az elvárás is megfogalmazódik felé, hogy úgy legyen értékmegőrző, hogy helyi értékekre is koncentráljon. Olykor pedig nehéz megőrizni az egyensúlyt. „Ha már eljutottunk az országos olvasottságig, nem léphetünk vissza” – érvelt a főszerkesztő, hozzátéve, szeretnék továbbra is fenntartani azt a rangot, hogy értéket jelentsen megjelenni a Tiszatájban. A lap jelenleg ezer példányban kerül ki a nyomdából, ennek fele előfizetéses – ez a statisztika a magyar folyóiratátlagnak felel meg.
Hász Róbert arról is beszélt, hogy a rendszerváltás után megváltozott a Tiszatáj helye, ahogyan az irodalom szerepe is. Azelőtt az irodalom a titkos megszólalásmódok egyike volt, író-olvasótalálkozókon tömve voltak a művelődési házak. A ’90-es években azonban megszűnt ez a kódkényszer, következésképpen nehezebb helyzetbe kerültek a lapok, hiszen valóban esztétikai értéket kell felmutatniuk. „Ha nem jó a vers vagy a kritika, akkor nem jó a lap” – summázta a főszerkesztő az értékítélet lényegét. Zalán Tibor hozzátette: kevesebben vannak azok, akik ezért az esztétikai minőségért olvasnak. Korábban a sorok mögötti tartalom bizonyos értelemben kicsit „bulvár” is volt, és ez vonzotta az embereket, amellett, hogy az úgynevezett megélhetési ellenzék fórumának szerepét is betöltötte az irodalom. A költő hangsúlyozta, mikor a rendszerváltáskor döntés elé került az irodalom, hogy vajon politizáljanak-e továbbra is az írók, azt a nézetet képviselte, hogy ők alapvetően nem értenek a politikához, és nem botcsinálta „politikusírókra” lenne szükség. Azt is hozzátette ugyanakkor, látva a mai „profi” politikusnemzedéket, nincs meggyőződve akkori véleménye abszolút helyességéről…

„Tudom, hogy nem lehet…”

„Húsz éve vagyok a szakmában, tudom, hogy nem lehet megváltani a világot. Nincs magasztos cél, hogy olvasókat toborozzunk, nem olyan világot élünk” – összegzett végül a főszerkesztő. A folyóirat feladatául azt a célt tűzte ki, hogy egy-egy jó verset vagy prózát meg tudjanak ragadni az időben.
Azt is megtudtuk, jövő januártól tervezik a folyóirat online változatát is, amely keretében lehetőség lesz majd blogolni, reagálni az egyes írásokra, illetve olyan szövegeket is közölni, amelyek a printben nem jelennek meg – erre keresik most a pluszforrásokat.

Elolvasom
Hász Róbert Márai-díja: A prózaírás magányos tevékenység
Szerző

Hász Róbert Márai-díja: A prózaírás magányos tevékenység

Elolvasom
Aki rákapott a lassú történetmondás ízére
Szerző

Aki rákapott a lassú történetmondás ízére

Interjú Hász Róberttel, a doroszlói származású, Szegeden élő íróval, a Tiszatáj főszerkesztőjével, aki a magyar kultúra napján vette át a Márai Sándor-díjat

Doroszlón született, és a délszláv háborúk elől menekült Szegedre 1991-ben, számos vajdasági származású szerzővel ellentétben azonban jó ideig nem voltak hangsúlyosak a szülőföld-élmények a prózájában, inkább a magány, a gyökértelenség, az otthontalanság érzése foglalkoztatta, 2010-es, Júliával az út című regényében viszont egy délvidéki család sorstörténetét meséli el. Beszélhetünk-e szándékos visszatérésről gyermekkora helyszíneihez?

– Azt hiszem, az öregedési folyamat része, a korosodás tünete, hogy az ember visszanyúl a gyermekkorához. Egyik idősebb íróbarátom, Sándor Iván tizenöt évvel ezelőtt rákérdezett, hogy miért nem írok a gyökereimről, mire én nagy büszkén azt válaszoltam, hogy ugyan kit érdekelnek ezek a dolgok. Akkor azt mondta, meglátom, ahogy öregszem, egyre fontosabb lesz a gyermekkorom, és ezáltal gazdagodik a témavilágom is. Mit mondjak, igaza lett. Egyébként szerintem a korábbi szövegeimben is benne volt az otthon-élmény, de talán mélyebben, metaforikusabban, hiszen az író mindig magáról ír, még akkor is, ha azt hazudja, hogy nem.
Az írásaiban nagy szerepet kap a misztikum, s ezen a téren nyilván származási helyének, a végváraknak a spiritualizáltsága is ihletően hat Önre, mégis a történetközpontú irodalom művelői között tartják számon. Miért ragaszkodik a „mély bölcsességeket – szórakoztatva” elvhez?
– Sci-fin nőttem föl, tizenöt éves voltam, amikor a horvátországi Sirius folyóirat lefordította az egyik novellámat. Akkor belebolondultam a tudományos-fantasztikus irodalomba, ami köztudottan történetalapú műfaj. Ezt a rajongást azután lassan kinőttem: a tudomány elmaradt, a fantasztikum iránti vonzalom viszont megmaradt, és misztikum formájában beszivárog a műveimbe. Úgy érzem, ez olyan, mint az ételnek a só, nélküle valahogy szegényesebb. Márpedig én úgy szeretek írni, ha élvezem, ha magam is szórakozom közben.
Mégis voltak olyan kritikák, amelyek a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli magyar szövegirodalomból kiindulva felrótták ezt a történet-központúságot.
– Hozzám a világirodalom jutott el előbb, minden, a környezetemben fellelhető kötetet elolvastam Goldingtól Hellerig, és csak azután ismertem meg a kortárs magyar irodalmat, de akkor már be voltam oltva, a történetmesélés érdekelt, nem tudott elcsábítani a szövegirodalom. Ez nem is baj, mert divatok jönnek-mennek, s ma már nincs olyan dilemma, hogy történet vagy nem történet, ma már az olvasó számít.
Azt nyilatkozta, a Márai-díj elnyerésének az Ön esetében valószínűleg a külföldi siker volt az oka. A regényei eddig olasz, francia és német fordításban jelentek meg, a Végvár pedig elnyerte a Római Könyvtárak legjobb külföldi regényének járó díját és az Elsa Morantéről elnevezett kitüntetést. Mit gondol, mitől lesznek izgalmasak ezek a szövegek az idegen nyelvű közönség számára?
– Az Elsa Morante-díjjal kapcsolatban fura a helyzet. Valóban megszavazták az elismerést, végül azonban mégsem adták át, mert a polgármesteri hivatal és a kuratórium összezördült, és nem kaptak pénzt, így elálltak a díjátadó megrendezésétől. Nekem főleg Franciaországban van sikerem, leginkább a balkáni misztikum fogja meg az ottani olvasókat, Vajdaság számukra nagyon egzotikus vidék. Amikor a Végvárral voltunk felolvasókörúton, Nantes-ban felállítottak egy térképet, és megmutatták a helyi irodalombarátoknak, hogy hol van Vajdaság, hiszen a helységnevek ugyan át vannak írva, de még így is rá lehet ismerni a vidékre. Meglepő módon A künde Franciaországban talán még a Végvárnál is népszerűbb volt, a Le Monde-tól a Figaróig méltatták, amin nagyon csodálkoztam, hiszen az egy kifejezetten magyar történelmi regény. Az írása közben kaptam rá a lassú történetmondás ízére, és engem is elfogott az a vágy, ami egyébként szerintem minden prózaírónál jelentkezik, hogy letegyek egy nagyregényt az asztalra. Végül kampányszerűen négy évig dolgoztam rajta.
A szegedi Tiszatáj Magyarország egyik legpatinásabb, több mint hatvanéves múlttal rendelkező folyóirata, amelynek Olasz Sándor halálát követően, mintegy tizenhat esztendős szerkesztői munka után Ön lett a főszerkesztője. Azóta jelentős változások történtek a lap életében, tartalmi és formai megújuláson ment keresztül. Mik a fő szerkesztési elvei?
– Nem hiszem, hogy külön lehetne elvekről beszélni. Kell egy jó munkatársi gárda, s a Tiszatájnál egy igen szerencsés társaság gyűlt össze. Egy tízessel fiatalabbak nálam a szerkesztőim: Orcsik Roland, Tóth Ákos és Annus Gábor, s a csapatot a titkárunk, Székely Anna is kiegészíti. Én szabad kezet adok nekik, a maguk rovatán belül nyugodtan garázdálkodhatnak. Ez abból a szempontból nagyon jó, hogy több ízlésvilág találkozik, s ha van pozitív változás, az ennek köszönhető.
Mennyi ideje jut a szerkesztés mellett az írásra? Készül-e már a következő regénye?
– Mivel a főszerkesztéssel járó felelősség nagyon lefoglal, főként a hétvégéim maradnak az írásra. Ráadásul alkotás tekintetében amúgy is „lassú víz partot mos”-típus vagyok, ezért azzal vigasztalom magam, hogy itt-ott elpotyogtatok egy-egy részletet a készülő regényemből, Az áruló Vénuszból. Ez egy XVIII. századi történet: két jezsuita csillagász, Hell Miksa és Sajnovics János elmegy egy északi-sarki szigetre, hogy megfigyeljék az átvonuló Vénuszt, és ennek alapján meghatározzák a Föld és a Nap közötti távolságot.

Elolvasom
A metafizika természetessége
Szerző

A metafizika természetessége

Szegednek persze vannak megragadható és motívumgyűjtésre alkalmas, jellegzetes, érdekes „sarokkövei”. Egyik sajátossága, hogy határ menti város, valóságos átjáróház. Igaz, amikor átjöttem, elég zárt világ volt ez, a Kádár-rendszer vasfüggönye meglehetősen elszigetelte, olyan volt, mint egy vakvágány végállomása. Ez azonban már a múlté, Szeged pezsgő, színes, a különböző kultúrákra nyitott várossá vált. Emellett egyetemi város lévén értelmiségi fiatalok egész serege vonul át rajta évről évre, s hagyja jótékony nyomait kulturális életén. A Tiszatáj folyóiratnál ennek csak hasznát vesszük, hiszen szerzőink jelentős része az itt tanuló, itt végzett akadémiai polgárokból adódik.

– Sok vizeknek zúgása című novelláskötete kapcsán 2008-ban – pályatársával, Bene Zoltánnal beszélgetve – azt mondta, a magányos, a kereső, a kutató, magára hagyott, cserbenhagyott ember alakja érdekli.

– Az említett beszélgetés közvetlenül a kötetem megjelenése után készült, és a kijelentés talán oda vezethető vissza, hogy a történelmi figurák, akiket megrajzoltam vagy újrarajzoltam benne, gyakran ilyenek voltak. A régmúlt időkben játszódó elbeszéléseimben szerepeltettem magányos, kutató, kereső embereket, meglehet, éppen a műfaj sajátosságai miatt is: rövid, kerek, zárt forma, tökéletes eszköz egy-egy emberi karakter frappáns megformálásához. S mert mindig is előnyben részesítettem a történetközpontú prózát, az egyéni sorsok eleve adták magukat. Az ókori történelem alakjainak pedig gyakran jutott osztályrészül tragikus sors. A regény azonban más műfaj, tágabb teret enged az író figyelmének, sőt kötelezi arra, hogy a világot, amelyről ír, minél gazdagabban, minél részletesebben mutassa be – olykor realista eszközökkel, mint a Júliával az útban, amely családtörténet, vagy a Végvárban, amely abszurd, kafkai akváriumregény, és egy világtól elzárt katonai erődítményben játszódik. Itt már nincsenek kereső, kutató hősök, csupán hétköznapi emberek, és az ő életük, sorsuk – kellő dioptrián át figyelve – semmivel sem kevésbé izgalmas a történelmi alakokéinál. A most megjelent A Vénusz vonulása is csupán látszólag történelmi regény, a háttere ugyan a XVIII. század, ám Sajnovics János személye, belső fejlődéstörténete a regény mozgatórugója, egy – ha a szó legszorosabb értelmében nem is hétköznapi, de – hús-vér ember testközeli találkozása az őt körülvevő világgal: a vidéki kisvárosban élő fiatal jezsuita tudós lehetőséget kap arra, hogy egy tudományos küldetést teljesítve beutazza Európát. Kicsit utaztatási regény, kicsit művelődéstörténeti, kicsit fejlődésregény – egy-egy csipetnyi a felvilágosodás korának regényirányzataiból.

 Folytatva az említett interjúban mondottakat: „Az, hogy valahova fejlődünk – illúzió. Lényegében ugyanaz ismétlődik, ugyanazon történeteket mondjuk el újra és újra. Amit mi átéltünk, már mások is átélték, mégis ott van bennünk a kényszer, hogy újra lerögzítsük, újra elmondjuk.” Melyek ezek a máig visszatérő témák, motívumok?

– Hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit keresünk itt, és merre tartunk. A sorsminták ismétlődnek, csupán mi, emberek cserélődünk az idők folyamán. Mert hiába teltek el mögöttünk évezredek, hiába írtak már meg mindent többedszer is – Homérosztól Shakespeare-en át Thomas Mannig – háborúkról, árulásokról és szerelmekről, semmi nem hat ránk úgy, mint a személyes élmény. És bennünk van a késztetés, hogy élményeinket, gondolatainkat megosszuk embertársainkkal. Mert egyedinek szeretnénk hinni magunkat, egyszerinek és megismételhetetlennek, és a művek, amiket létrehozunk, ennek kézzelfogható bizonyítékai. De mindenkiben, aki megfordul ezen a világon, felmerül a kérdés: mit keres itt? És ha már itt van, jó helyen van-e? A regényeim hősei gyakran találják magukat szembe ezzel a kérdéssel. Ki így, ki úgy próbál választ találni rá. A Végvár Líviusza nem érti, mit keres egy elvarázsoltnak tűnő várban, ahol minden kényelme megvan ugyan, de amelyből nincsen kiút; a Júliával az út hősnője családjának kusza hálójából szeretne kitörni. Ha az ember lehetőséget kap, hogy kilépjen a szerepből, amit a sors vagy a környezete számára „kiosztott”, akkor megteszi-e? Van-e értelme megtenni; vajon jobb lesz az, amit az új élet felkínál? Vagy lényegét tekintve minden léthelyzet egyforma, mivel eleve meghatározott, személyre szabott belső utat járunk be, függetlenül a külső környezettől, és az új lehetőség sem ad gyökeresen többet-jobbat számunkra, legfeljebb a más „megízlelésének” tapasztalatát? A Vénusz vonulásának Sajnovics Jánosa röpke hat hónap alatt – miközben átutazza fél Európát, és belekóstol a hosszú, sötét, sarkköri télbe Vardö szigetén – szembesül számos olyan kihívással, kísértéssel (érzékiekkel és szellemiekkel egyaránt), melyektől a mai kor embere sem mentes. Nem könnyű különválasztani a hasznos élményeket a haszontalanoktól, a csábító, csalfa ígéretekkel házaló ideákat az örök értékektől. Hogy a regénybeli Weiss atyát, János nagyszombati elöljáróját idézzem, aki beosztottját a következő intéssel engedte el hosszú, északi útjára: „Könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy valamiről, mert új, elhamarkodottan azt feltételezzük, hogy jó is.”

– Még mindig Önt idézve: „Lehet, hogy ez ösztönös, vagy attól félek, hogy ha nem viszem bele a metafizikai szálat, akkor a szöveg nem lesz hiteles, nem lesz komplex. Lehet ez irodalmi komplexitás is. Ha megnézzük a költészetet, az igazán nagy versek közül sok valamiképpen a metafizikához, a transzcendenciához kötődik.” Nem tart tőle, hogy manapság kevéssé „trendi” ez a fajta hozzáállás? Kulturális életünkben a „haladók” egy része legszívesebben tán épp a metafizikát, a transzcendenciát hanyagolná.

– Trendek, divatirányzatok változnak, s ez így van jól, unalmas is lenne, ha mindig mindenki metafizikáról és transzcendenciáról írna, s bölcselkedő, borongós ábrázattal fürkészné a végtelen távolt. Nagy a világ és kerek, találja meg mindenki a maga ízlésének megfelelő művet, szerzőt. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor egyetlen irányzat – a politika vagy a sznobizmus nyomásán felbuzdulva – megpróbál egyeduralkodóvá válni. Térségünkben sajnos mindkettőre volt már példa, nem is egyszer. Szerkesztőként egyébként azt tanultam meg, hogy minőség és ízlés szigorúan különválasztandó. Közöltem már olyan prózát, mellyel ízlésben nem feltétlenül tudtam azonosulni, viszont elismertem értékeit. A transzcendenciára való érzékenység egyébként mindenkiben jelen van, legföljebb az impulzus hiányzik, amely életre kelti. Azt szokták mondani, hogy egy zuhanó repülőgép fedélzetén biztosan nem találnánk ateistát. A kérdés csak az, ki mikor döbben rá, hogy már születésünk pillanatában felkerültünk erre a repülőre. Hadd mondjak el egy velem megtörtént apró eseményt. Gyerekkoromban én is jártam hittanra, mivel ez hozzátartozott szülőfalum hagyományaihoz (és nem is bántam meg a mai napig, a bibliai történetek talán akkor eresztették bennem első hajszálgyökereiket). Elég szigorú, rigorózus plébánosunk volt Doroszlón. Egy alkalommal arról beszélt nekünk, tízéves forma gyerekeknek, miként válaszolna a nem hívők által gyakran feltett kérdésre: hogyan bizonyítható Isten léte? „Tudjátok, honnan tudom, hogy van Isten?” A plébános úr a fejünk felett kimutatott az ablakon: „Ott az a kis fa! Ő a bizonyíték.” Mi kinéztünk az ablakon, és egy kicsiny gyümölcsfát láttunk odakinn. Ez az egyetlen rövid mondata negyven éve kísér. Mert az élet legjelentéktelenebbnek látszó formáiban ott lappang a létezés csodája. Szólhatunk-e akkor bármiről úgy, hogy nem a metafizikáról beszélünk? Mindig ebből indulunk ki, akkor is, ha nem mondjuk ki konkrétan. Az írók egy része, köztük talán én is, csak annyit tesz, hogy megpróbálja félrelebbenteni a fátylat, és megmutatni valamit a metafizikából. Az írás folyamán, nem tudatosan törekedve rá, valahogy mindig eljutok a „kimondásáig”, de legalábbis a „kutatásáig”. Számomra ez a természetes.

– Túl van az ötödik regényén, főszerkesztője az egyik legrangosabb hazai irodalmi folyóiratnak; folyamatosan olvas és ír. Elégedett?

– ’95 óta vagyok tagja a Tiszatáj szerkesztőségének, amelynek vezetését 2011-ben, előző főszerkesztőnk, Olasz Sándor korai halála után vettem át. Azóta igyekszem társaimmal fenntartani a folyóiratot, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben nem könnyű feladat. A szerkesztői munka előny és hátrány is egy író számára, hiszen állandó agyalást kíván a kéziratok olvasása. Mondhatnánk: edzésben tart. Az ember sok mindent lát és tanul. Persze fárasztó is, hiszen az író egoista teremtmény, legszívesebben éjjel-nappal magával és a szövegeivel foglalkozna. De nagy élmény a folyóirat-szerkesztés, megunhatatlan. Minden szám új kaland. S hogy elégedett vagyok-e? Az elégedettség mindig ideiglenes érzés. Amikor a kiadónak leadom a kéziratot, elégedett vagyok. Úgy érzem, befejeztem valamit. Hogy egy dolognak a végére jártam. Amiként a földműves is elégedett aratás után, mikor biztonságban tudja már a gabonáját. De hamarosan elmúlik az elégedettség, s helyébe lép a nyugtalanság, mert a hátramaradt tarlót újra fel kell szántani, hogy helye legyen az új vetésnek…

Hász Róbert A Vénusz vonulása (Közreműködik: Szabó András)
Elolvasom
A Vénusz vonulása – interjú Hász Róberttel
Szerző

A Vénusz vonulása – interjú Hász Róberttel

Hász Róbert a kortárs magyar próza különleges szerzője. Szövegei a mágikus realizmus és történelmi regények eszköztárából merítenek, melyeket egyéni stílusával tesz emlékezetessé. Az íróval az Ünnepi Könyvhétre megjelent A Vénusz vonulása c. regénye kapcsán beszélgettünk.

Hományi Péter: A honlapján ez a mondat olvasható: „Azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők és írók a világon, hogy az igazságokon túl elmondjuk az embereknek a történeteket is.” Kifejtené bővebben ezt az ars poeticát?­

Hász Róbert: A mondat egy 2007-ben készített interjúban fogalmazódott meg először, s amikor a Kortárs Kiadó a 2008-ban megjelenő Sok vizeknek zúgása című novelláskötetemhez egy idézetet kért tőlem, ezt választottam mottóul. A kötet igen vegyes válogatás volt huszonöt év novellaterméséből, az ókorban játszódó elbeszélésektől a napjainkig, s úgy találtam, ez az idézet illik rá leginkább. A kötetborítón olvasható teljes szöveg a következő: „Azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők és írók a világon, hogy az igazságokon túl elmondjuk az embereknek a történeteket is. Hogy a kardokat tartó kezek ne érezhessék úgy, mintha a saját igazságaikon túl nem lenne realitás. Mert van: a mese. A mese teremtette a világot, mivel a Tudást elzárták előlünk, a mítoszaink révén váltunk emberré, és – más választásunk nem lévén – megkonstruáltuk történetünket a kozmoszban. S folyamatosan újrameséljük, nyelveken, időkön, kultúrákon át." A híres narratívák, történetek nem változnak az idők során (a szürakuszai csatát mindig az athéniek veszítik el, amiként Karthágóban is rendre a rómaiak győznek, és Napóleon sem tér vissza soha Szent Ilona szigetéről), azonban az "igazságok" (értelmezések), amikkel az utókor(ok) ezeket a történeteket felruházzák, módosulhatnak, mert az értelmezések rendszer- és korfüggőek. A történelem egyes epizódjai olykor hangsúlyossá válnak, másszor háttérbe szorulnak. Nem szabad veszni hagyni a történeteket (s itt ne csak a közismertekre gondoljunk, hanem a saját és családunk mikrotörténeteire is), az egyetemeseket ugyanúgy őrizni kell, akár a nemzetieket (mert a nemzetiekből áll össze az egyetemes). A történetek által élünk, történetek által térképezzük fel a világot, amelybe születtünk. A múltat nem csupán a tankönyvek lapjairól, vagy a múzeumok polcain kiállított tárgyi emlékekből ismerhetjük meg: bennünk élnek Homérosz, Shakespeare, Cervantes, Balzac, Zola, Dickens, Tolsztoj, Jókai, Mikszáth és Móricz elbeszélései, megrajzolt világaik atmoszférája, hőseik kalandjai által teljesebb lesz a múltképünk és az emberismeretünk. Ahogyan az atomok alkotják az anyag alapvető egységeit, úgy a történetek képezik a szellem és az ember történelmének elemi részecskéit. Mondhatnánk, az írók, az "igricek", a történetmesélők az emberi szellem részecskekutatói, a szellem kvantumtudósai: a legkisebb történeti egységek titkainak feltárói.

HP: Szépprózai szövegeiben időről időre következetesen megtörtént eseményeket, történelmi személyek életét dolgozza fel, A Vénusz vonulása c. könyvében is a XVIII. század második felébe kalauzolja el az olvasót. Miért vonzódik ennyire ehhez a témához?

HR: A történelem iránti vonzalom, kétségkívül, megvan bennem,ennek ellenére az eddig megjelent öt regényemből kettő játszódik a történelmi múltban, és közülük is csupán a legutóbbi, A Vénusz vonulása dolgoz fel – pontosabban használ fel – valóságos történelmi eseményt. (A Künde, bár távolabbi múltban játszódik, a honfoglalás korában, jobbára fiktív mese – azon egyszerű oknál fogva, hogy abból az időből nagyon kevés hiteles forrás maradt ránk.) Sajnovics János és Hell Miksa északi útja már az első pillanattól kezdve, hogy megismerkedtem vele, rabul ejtett. De mi is volt a történet lényege, amit "kölcsönvettem"? 1768-ban egy ritka természeti jelenség hozta lázba a kor tudósait és uralkodóit: a Vénusz következő évi áthaladása a Föld és a Nap között, aminek köszönhetően a bolygónk különböző pontjain végzett egyidejű mérések révén a csillagászoknak lehetőségük nyílt végre pontosan meghatározni a Föld és a Nap közötti távolságot. Az európai fejedelmek számára presztízskérdéssé vált, hogy egymással vetekedve, minél bőkezűbben szereljenek fel és indítsanak el egy-egy expedíciót. Hajók, karavánok keltek útra Szibériától kezdve Dél-Amerikán át Polinéziáig, hogy a rákövetkező év június 3-án készen álljanak a Vénusz-átvonulás megfigyelésére. Köztük volt a korabeli Ausztria és Magyarország két neves csillagásza, Maximilianus Hell és Sajnovics János is. (Igaz, Hell sokkal nevesebb volt Jánosnál.)  Őket VII. Keresztély, Dánia és Norvégia királya hívta meg, hogy Európa legészakibb lakott szigetén, a Jeges tengeren található Vardőn végezzék el méréseiket. A két jezsuita tudós 1768. április 28-án indult el Bécsből, és október 11-én érkezett meg Vardőre. Hintón, batáron, lóháton, hajón vagy gyalog, napsütésben, esőben és sárban beutazták a német fejedelemségeket, és innen Skandinávián keresztül jutottak el a kijelölt szigetre. Olvasva a naplót, amit Sajnovics János útja során vezetett, megismerve a kockázatos vállalkozást, amire ez a két jezsuita tudós elszánta magát, a korszakot, amelyben ezt véghezvitték, az új eszméktől forrongó Európát, a pezsgő tudományos életet, s tudván, hogy mindez éppen akkor zajlott, amikor maga a Rend, a Societas Jesu történetének legválságosabb korszakát élte, kihívást jelentett a számomra, hogy kezdeni kell vele valamit! De évek teltek el, mire sikerült megpillantanom Sajnovics történetének "márványtömbjében" a Sajnovics-Dávid alakját. Aztán írás közben, ahogy múltak a hónapok, azon kaptam magam, hogy Sajnovics János karaktere szimbólummá nőtte ki magát. A világban helyét kereső, folyton kutató, kételkedő ember szimbólumává, aki ugyanakkor vágyik a megnyugvásra, a "bizonyosságra". Az út, Nagyszombattól Vardőig, mondhatnánk némi túlzással, a Tao. Vagy, hogy a manapság divatosabb fogalommal éljünk: ez volt János El Caminója. Lehetőség a fejlődésre, a csalódásokra, a megkísértésekre, a szilárdnak hitt eszmék megingására, s mégis, ahhoz, hogy valaki mindezek ellenére megmaradjon a maga útján, rendelkeznie kell egyfajta mély, belső hittel, ami talán nem is egyezik feltétlenül azzal, amiben ő maga hinni szeretne. János kalandja Nagyszombat szűk miliőjéből indul, majd a regény tere fokozatosan kitágul, ahogyan megismeri Európa nagyvárosait, sőt, Niebuhr meséje révén betekintést nyer a távoli kelet egzotikus, sokvallású, multikulturális világába, végül a regény horizontja ismét leszűkül, miután megérkezik Vardő magányos szigetére. Ahol hamarosan ráborul a hosszú, sarkvidéki sötétség, s paradox módon, éppen ebben a homályban éli meg János a maga személyre szabott felvilágosodását – nem mellékesen egy száműzöttnek köszönve, aki már tizennégy éve raboskodott a szigeten, elzárva a világtól.

HP: Ha a legutolsó regényének meghatározó párbeszédeiről lefejtenénk a történelmi kontextusra vonatkozó utalásokat, akkor olyan szövegeket kapnánk, melyek akár napjainkban is elhangozhatnának. Hisz olyan kérdésekre keresi a választ bennük, melyek időtlenek. Elfogadja azt az állítást, hogy a történelmi események mindössze háttérül szolgálnak ezeknek a gondolatoknak az újramondására, elmondására?

HR: Feltétlenül, némi magyarázatképpen azonban hadd jegyezzem meg, visszautalva az előző kérdésre, különbséget kell tenni egy történelmi esemény "feldolgozása" illetve "felhasználása" között. Feldolgozni egy eseményt, számomra legalábbis annyi, mint újramesélni egy (akár közismert) történetet, beemelni (vagy inkább felemelni) az irodalom szintjére. Példázattá tenni akár, de alapjában véve kitartani a történeti hűség mellett (hiszen a történet maga lesz az „üzenet”). Egy történet felhasználása viszont ennél lényegesen többet jelent: a kölcsönvett szereplők és a megidézett társadalmi miliő eszközként való hasznosítása által közvetíteni gondolatokat, eszméket, oly módon, hogy a megtörtént események valódisága, történeti hűsége semmivel sem nyomjon nagyobb súllyal a latban, mint a mellécsempészett fikció. Így válhatnak a történetek metaforákká, amikor már nem az számít, hogy a valóságban is így esett-e meg, hanem az, amit a műegész (a valós és fikciós elemeivel) létrehoz. S minél ügyesebben szőjük meg a regény világát, minél ravaszabbul alkotjuk meg a mű szöveghálóját, annál nehezebb lesz szétszálazni a mese igaz fonalait a kitaláltaktól. Megszületik egy új, egy másfajta valóság, melynek saját logikai rendszere, szabályai vannak. S ha ezek a szabályok, rendszerek működőképesek, az olvasó képzeletében reálissá válnak. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy Sajnovics János történetével elérjem ugyanezt: "kölcsönvettem", megpróbáltam életre kelteni egy 18. századi tudós szellemét, és jóllehet az öt hónapig tartó út – amire a regény leírása korlátozódik –, amialatt Sajnovics János Bécsből Vardőre ért, erre a Jeges-tengeri apró szigetre, látszólag megegyezik az úttal, amit János maga is megörökített a naplójában – a "hozzáadott érték" –, a fikció révén a történet kiemelkedik korának valóságából, és ebben az új realitásban a valós és a kitalált szereplők cselekedete átértelmeződik. Kortalanná, időn kívülivé válik. Sajnovics János története (hogy az interjú első kérdésére is visszautaljunk) ezáltal új „igazságot” kap.

HP: A regény nőalakjai: Vilma asszony, a hamburgi kurtizán és Dorothea alakja elnagyoltnak, vázlatosnak tűnnek, míg a főbb férfi szereplők sokkal hitelesebbek, élőbb figurák. A nők nincsenek igazán egyénítve, és csak a cselekmény peremén jutnak – jelentős, de passzív – szerephez. Az izgalmas nők, mint például a kocsiját maga hajtó nemesasszony, homályosak, és csak pár pillanatra bukkannak fel. Dorothea figurája kaphatott volna erősebb kontúrokat, miért nem vált hangsúlyosabb szereplő belőle?

HR: Talán mert a nők szerepe a regényben éppen az,hogy passzív totemekként – a jezsuita János szemével nézve: "akadályokként" álljanak útja során, Nagyszombatban, Hamburgban vagy éppen Vardő szigetén. Nem véletlenül vannak hárman, ők, a kísértés istennőszobrai: a három Vénusz közül az első képviseli a tiltott szerelmet, a másik a nyers, testi-érzéki szexualitást, míg a harmadik kínálja személyében a végleges, életre szóló társ lehetőségét – ami ugyanakkor János részéről a teljes önfeladással járna. Úgy vélem, ha nagyobb hangsúllyal, értsd: aktívabb szereppel bírt volna bármelyikük a regényben, az felborította volna az egyensúlyt – amit lehet, csak én látok a műben, ezt megengedem –, a megkísértések egyensúlyát. Mert nem csupán testi kísértések környékezik meg Jánost, de szellemiek is. Másrészt Dorotheának, aki a végállomáson, Vardő szigetén lép be János életébe, már osztoznia kell egy másik szereplővel a Jánosra gyakorolt hatásban: Raskovitzcal, a száműzöttel, aki János figyelmét a maga látomásaival éppen az ellenkező irányba tereli: az evilágiból a másvilágok felé.

HP: A könyvbemutatón említette, hogy a mű alapjául Sajnovics János naplója szolgált. Mennyire kellett átdolgozni az eseményeket a regényben? A szöveg mennyire támaszkodik a dokumentumra, és miben tér el tőle? Például a lehetőség, hogy Vardőt elhagyva János az Újvilágba utazhatott volna, fikció vagy valóban megtörtént?

HR: A napló, ami a maga nemében lebilincselő olvasmány, csupán a váz, amire a mese ráfeszül. Biztosítja a keretet. A helyszínek, az út során fölbukkanó nevek, hírességek átemelése a naplóból a regény terébe hitelesebbé teszi a fikciót, amit a szerző hozzáad a történethez. Megtámogatja azt. Kérdezték már tőlem, hogy valóban volt-e szabadkőműves összeesküvés Bécsben a jezsuita Hellék ellen van Sweeten, Mária Terézia orvosának vezetésével, mire én azt feleltem, ennek ugyan van szakirodalma, el lehet olvasni, de ezen túlmenően: számít ez? Beleillik a korba. A korhangulatba. A lehetőség, hogy János levesse a reverendát, és elhajózzon az Újvilágba (akár Dorotheával az oldalán) ugyanakkor az író találmánya – néhány csepp romantika belefért a szentimentalizmussal amúgy is átitatott felvilágosodás korába. Mindazonáltal feltehetnénk a kérdést, miért hisszük el a múlt egy szegmenséről, hogy valóságosan megtörtént? Mert egykoron valaki leírta. Egy bizonyos időtávlatból semmi más nem marad tanúságtételül, mint a teleírt papír. A betűk és a tinta. De leírni nem lehet mindent, csupán a megtörtént események nagyon elenyésző hányadát. A rengeteg hézagot elméletekkel, tanulmányokkal tölti ki a tudomány és mítoszokkal, legendákkal a népi emlékezet. Az írók sem tesznek mást, s nincs különbség aközött, hogy a múltról írnak vagy a jelenről.

HP: A könyvben számos utalás történik arra, hogy a szereplők hogyan láthatták az eljövendő jövőt. A mechanikus emberek, a bányákban dolgozó robotok és a felvázolt modern demokrácia képe egyértelmű utalások erre. Miért tartja ezt fontosnak?

HR: Egyrészt, mert ezek a kérdések foglalkoztatták a korabeli elméket. Ne feledjük: a francia forradalom előestéjén járunk, és alig pár évre vagyunk az amerikai függetlenségi háború kitörésétől. Voltaire, Rousseau eszméi terjednek, Diderot-ék megkísérlik a lehetetlent, enciklopédiába foglalni az emberi tudás összességét. Az embereket már nem csupán a múltjuk vagy a jelenük, de a jövőjük is érdekelni kezdi. A kifinomult elmék megsejtették, hogy a világ paradigmaváltás előtt áll, s igyekeztek meglelni a maguk helyét ebben az újban. Másrészt János kora sem különbözik sokban a miénktől, hiszen a már említett nagy szellemek mellett "minden sarkon önjelölt próféták hirdetik igazságaikat, tudományos köntösbe bújtatott felforgatók rombolják a régi rendet" – hogy a regénybeli Weiss atyát idézzem, aki ezekkel a szavakkal indította el útjára Jánost Nagyszombatból –, s olykor "nehéz megkülönböztetni a zsenit a futóbolondtól". Ma sem könnyű mindig különbséget tenni az új és a jó között, mert beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük, attól, hogy valami új, már jó is. És itt jönnek képbe a technika vívmányai, a modern kor az ő ördöngös masináival. Jánosra az "önlépegető szobrok", a machina homók, amikkel Prágában, a Klementinumban találkozott, revelációval hatottak. Az emberi elme teljesítőképességének határtalanságát igazolták. Ezek a machina homók például nem az író fantáziájának szüleményei, a Naplójában János tényleg beszámol a prágai robotokról. Állítólag némelyik száznál is több mozdulatra volt képes. Tulajdonképpen itt pattan ki első nézeteltérésük is Hellel, hogy tudniillik lehet-e egy masina segítségére az embernek? A szórakoztatáson túl hasznára is válhat? Ha a bányákban követ fejt, amit János vizionál, leveheti a bányászok válláról az embertelen munka terhét. De mi fog történni a bányászokkal?, teszi fel a kérdést Hell. Ki ad nekik enni, ha nem lesz szükség a testi erejükre? A technika és a tudomány előretörésével nem csak a gazdasági dilemmák kerültek előtérbe, de az etikaiak is. És minden újabb felfedezés újabb dilemmákat szül, gondoljunk csak a mi időnk egyik nagy etikai dilemmájára, a klónozásra. A 18. század klónjai már ott csoszogtak, nyikorogva, zörögve a prágai Klementinumban, ámulatba ejtve Sajnovics Jánost.

HP: A kortárs magyar irodalomban számos jelentős mű született már a történelmi regény műfajában. Szilágyi István Hollóidő c., Spiró György Fogság c. műve ma már megkerülhetetlen. Mely szerzők, szövegek voltak hatással a művészetére?

HR: Nem vitás, a két mű valóban megkerülhetetlen, és akár el is fogadom, hogy éppen a történelmi regény műfajában. De az elfogult szerző jogán engedtessék meg annak megkérdőjelezése, hogy A Vénusz vonulása történelmi regény. Először is definiálni kéne, mi is az a történelmi regény? Pusztán attól, hogy egy regény a múltban játszódik, azzá válik-e? S mikortól? Írtam én regényt a balkáni háborúkról (az újabbakról), azok idestova húsz éve zajlottak, akkor az most történelmi regény? Ha egy 1944-ben, Budapest ostromakor játszódó regény történelmi, akkor az 1995-ben, Vukovár ostromakor játszódó miért nem az? Hol kezdődik a történelem?
Tizenöt évvel ezelőtt tették fel nekem először a kérdést, hogy mely művek, szerzők hatottak rám elsősorban? Akkor (igen nagyképűen) válogattam és soroltam a világirodalom nagyjait – kiindulva abból, hogy amiket annak idején örömmel és élvezettel olvastam, nyilván hatottak is rám. Ma már nem mernék ilyen bátran fogalmazni. Inkább csak annyit mondanék, az emberre minden hat, írás előtt, írás alatt. Még az időjárás is.

HP: Már nekifogott egy újabb nagyprózai szöveg megalkotásának, vagy még pihen, erőt gyűjt, témát keres?

HR: Azt nem tudom, más írókollégák esetében hogyan működik, az én fiókomban (ez ma már ugye merevlemezt jelent) mindig pihen néhány elkezdett ötlet, vázlat, amik többségéből sosem lesz befejezett mű, sosem nőnek regénnyé. De nagyon jó visszatérni hozzájuk, szöszmötölni velük, mert róluk mindig könnyebb elrugaszkodni. Igen, dolgozgatok valamin, de most nem a múlt érdekel, hanem a jövő. Van egy "szövegkezdeményem", egyfajta antiutópia-hangulat lengi be, idővel kiderül, képes-e magának elég mély medret kivájni ahhoz, hogy befutó legyen. Egy elméleti kérdést azonban már előrevetít a regénycsíra: ha egy történet a jövőben játszódik, ahol a szereplők a mi jelenünkkel, mint saját történelmi múltjukkal foglalkoznak, mennyiben válik ez által történelmivé a regény?

 

Hományi Péter

Hász Róbert
Szerző
Keménykalap, revolver, konflis
Szerző
Elolvasom
A valóság és fikció mezsgyéjén egyensúlyozva
Szerző

A valóság és fikció mezsgyéjén egyensúlyozva

„Nem tértem le az útról, amit magam előtt láttam, és megmaradtam a történetközpontú irodalom mellett” – mondta Hász Róbert

A minap Szabadkán, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban Történetek mélyén címmel irodalmi beszélgetős műsorra került sor. A vendég a doroszlói születésű, Szegeden élő Hász Róbert, Márai Sándor-díjas író volt, akivel Lovas Ildikó József Attila-díjas író beszélgetett.

Hász Róbertet a történetmesélés tartja lázban, és úgy mesél el történeteket, hogy a mai embert újragondolásra ösztönzi. „Azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők és írók a világon, hogy az igazságokon túl elmondjuk az embereknek a történeteket is” – olvasható a honlapján, vagyis elhivatottnak érzi magát, hogy történeteket írjon.

Az est folyamán szó esett a műveiről is, A Szalmakutyák szigete és a Sok vizeknek zúgása novelláskötetéről, valamint a Diogenész kertje, a Végvár, A künde, a Júliával az út, A Vénusz vonulása, az Ígéretföld és a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című regényeiről. Az izgalmas és ízlésesen provokatív beszélgetés során a közönség megismerhette írásainak szövegvilágát, történelmi korokon átívelő regényeit, de betekintést nyerhetett az irodalom belső világába is. Hász Róbert felidézte az újvidéki magyar tanszéken töltött éveit is.

– Zomborban jártam középiskolába, számomra évekig az jelentette a várost. Amikor 1986-ban Újvidékre mentem, kicsit megszeppentem. Az egyetemtől függetlenül is, falusiként nagyvárosba kerülni már magában élmény. Egyik tanárom azt mondta, hogy egy kezdő írónak nem azért kell járnia egyetemre, hogy megtanuljon írni, hanem azért, hogy megtanulja, hogyan nem szabad írnia. Az egyetemi évek sokat segített abban, hogy egyáltalán elkezdjek írással foglalkozni. Ahhoz kell egy környezet. Ha nem lépünk ki a faluból és nem látunk világot, akkor nem kezdünk el írni, mert nincs miről. Ha van is miről, nem igazán tudjuk, hogyan és kinek. Az újvidéki élet közönséget, ismertségeket, barátságokat hozott, amelyek valamelyest a mai napig is megmaradtak – mondta Hász Róbert, majd pedig kitért arra, hogy számára az ún. nem hivatalos irodalom jelentette az utat, azt is elmagyarázta, mit ért ezen, de szólt arról, is hogyan élte meg a kilencvenes éveket.

– A nyolcvanas–kilencvenes években a kortárs magyar prózában volt egy irányzat, amely lenézte a történetet. Amikor Magyarországra kerültem, és továbbra is írogattam a kis novelláimat, gyakran kaptam olyan megjegyzést, hogy ezek már idejétmúltak, nem kell történetekkel foglalkozni. Ettől függetlenül nem tértem le az útról, amit magam előtt láttam, és megmaradtam a történetközpontú irodalom mellett. A kilencvenes években, főleg az elején, úgy éreztem, mintha nem egy időben éltem volna a kortárs prózával. Minden embernek vannak meghatározó évei, amiket azután nem tud megmásítani. 1987-ben már látszódott, hogy nagyon rossz felé haladunk. A nagy változás számomra az 1991. év volt, amikor Magyarországra mentem. Egy kis kofferrel indultam útnak, azt gondolva, hogy az egész eltart egy-két hónapig, azután visszajövök. Végül ez lett belőle. Tíz évig nem jöhettem haza, mert lejárt az útlevelem, magyar pedig nem volt. Akkoriban mindentől teljesen el voltunk vágva, nem volt se mobil, se internet. Ha akartunk valamit megtudni az otthoniakról, kimentünk a sarokra a pénzbedobós telefonhoz, és 60 forintért 3 percig beszélhettünk a szülőkkel. Szegedet annyira sem ismertem, mint Budapestet. Azelőtt csak egyszer jártam ott – emlékezett vissza Hász Róbert.

 

 „Elegem lett az elvárásokból”

 

A Júliával az út című regénye 2010-ben jelent meg. A leírása szerint egy bácskai magyar család legendáriumáról van szó, a nyolcvanas évek Jugoszláviájának egyhangú, mégis vészjósló mindennapjaiban. Hász Róbert viszont a kötetben azt is taglalja, hogy írónak lenni szerepjáték.

– A Júliával az út, Füst Milán után szabadon, a feleségem története, de részben az enyém is. Tulajdonképpen egy olyan fiatalemberé, aki író próbál lenni, de már sejti azt, hogy ez nem merül ki annyiban, hogy csak leül és ír, mert az magában még semmit sem jelent. A kilencvenes évek elején még nagyon zöldfülű voltam. Magyarországon tapasztaltam meg, hogy az íróvá válásnak követelményei vannak: meghatározott körökben kell mutatkozni, bizonyos irányzatokat dicsérni, a többit lesajnálni... Át kell esni valamiféle beavatáson. Az írónak magát kell elfogadtatnia, nem is kifejezetten a regényét. Szegeden, helyi szinten mentem ezen végig. Ha az író nem veszi fel azt a pózt, amit elvárnak tőle, akkor mellőzik, elkerüli, nem szólnak róla. Egy regényt márpedig legalizálni kell. Csak attól, hogy megjelenik, még olyan, mintha nem is lenne. Helyet kaphat a könyvesboltokban, otthon a könyvespolcokon, de a regényeket általában a kritikák legalizálják. Az se mindegy, hogy ezeket kik és hova írják. Sok kis részecskének kell összeállnia, mire a köztudatba kerül az, hogy egy regény megjelent. Ugyanakkor viszont nem minden író felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket elvárnak tőlük. Én is úgy éreztem, hogy olyan szerepbe próbál betuszkolni a környezetem, ami nem nekem való. Elegem lett az elvárásokból, ezért inkább a háttérbe vonultam. 1995-ben a Tiszatáj szerkesztője lettem. Ez kényelmes volt a számomra, mert megélhetést nyújtott, és nem voltam kitéve annak, hogy kényszerből írjak. Magamnak írtam, úgy, ahogy nekem tetszett, és vártam a jó szerencsét – hallottuk Hász Róberttől, aki volt annyira kitartó, hogy a történetei olvasótáborra találtak.

– Igen, de ezt ki kellett várni. Több mint tíz évig nem tudtam pontosan, minek is írok. Ez egyfajta kényszer volt. Némely írót ez hajt. Márai talán harminc évig az asztalfióknak írt, a kutya se olvasta, de akkor is írt, mert úgy érezte, muszáj. Nehéz időszakot éltem meg, mert végül is fontosnak éreztem azt, hogy az írásaim eljussanak az olvasókhoz. Tulajdonképpen mindig is az olvasó szempontjait tartottam szem előtt. Azt írtam, amit én is szeretnék olvasni. Szerkesztőként más a helyzet, mert nagyon sok mindent el kell olvasnia az embernek. Azt is, ami nem tetszik. Különbséget kell tenni esztétikai érték és ízlés között. A lapban lehozok olyan prózát is, ami nem türközi az ízélesemet, de tudom, hogy értéket képvisel, és az újságban helye, mert így kerek a világ. Nem azt olvasom elalvás előtt, de elfogadom, hogy az is jó – mondta Hász Róbert.

 

 „Optimistább befejezést szántam neki”

 

A künde című könyve 2006-ban jelent meg, egyes kritikusok pedig párhuzamot vontak Umberto Eco híres regényével, A rózsa nevével.

– Szerintem A rózsa neve zseniális könyv, igazi mestermunka. Sok más mű mellett A rózsa neve is élt bennem, amikor a regényt írtam. Szerintem nem baj az, ha egy író kölcsönvesz egy stílust, egy kort, ha egészen mást kezd vele. Tulajdonképpen, amikor egy fiatal író elkezd könyveket publikálni, kedvet kap ahhoz, hogy egy nagy regényt írjon, amelynek szó szerint is súlya van. Arra gondoltam, hogy ha én is szeretnék ilyen regényt írni, annak történetét nagyon régi korba kell helyeznem, ahol szabadjára engedhetem a fantáziámat. Mielőtt az író hozzáfog egy ún. történelmi regény megírásához, kutatásokat végez. Senki sem születik úgy, hogy minden korban járatos. A 10. századi magyar őstörténetről mindenfélét írtak, de azokból kevés a tény. Amiből kiindultam, és amire azt mondtam, hogy ez talán faktum, azok a nyugati krónikások bejegyzései. A regény ötlete onnan ered, hogy bóklásztam a somogyi könyvtárban, és a kezembe akadt egy gyűjtemény, amely nyugati krónikások magyarokról szóló latin bejegyzéseit gyűjtötte össze. Azt a kevés tényt beépítettem a regénybe, a többit hozzáadtam. Nem tudható, mi is történt valójában, ezért szabadon alkothattam – hallottuk Hász Róberttől, akinek a regényeit gyakran történelmi regényként definiálják, de ő ezzel nem egészen ért egyet.

– Dilemma és örök vita, hogy mikortól számít egy regény történelminek. Ha írok egy regényt a kilencvenes évek háborújáról, az vajon történelmi regény? Most nem, de húsz-harminc év múlva talán az lesz. Ami engem illet, szeretem azokat a történelmi korokat, amelyek már lezárultak. Íróként sokkal kényelmesebb egy olyan világot megjeleníteni, aminek van eleje és vége. Emiatt a kortárs világ nem tud annyira izgatni. A kündében egy olyan korról írtam, amiről jóformán semmilyen adat sincs. Senki sem mondhatta meg, mi volt, mi nem, és mi a helyes. Két évig foglalkoztam vele, és nagyon élveztem – fejtette ki Hász Róbert, és azt is megtudhattuk, hogy a regény végét befolyásolták az akkori magyar politikai történések.

– 2004-ben, amikor készült a regény, a magyarországi politikának eléggé turbulenciás éve volt. Akkor írták ki a népszavazást a kettős állampolgárságról. Erről Szegeden és mindenfelé Magyarországon szinte vérre menő viták folytak. Már négy éve magyarországi állampolgár voltam, de a szüleim Vajdaságban éltek. Egyébként butaság volt kiírni a népszavazást, a románok megoldották annak idején népszavazás nélkül is, de ha már kiírták, akkor kellett volna, hogy annak eredménye szülessen. Nem az lett, és ez nagyon rosszul érintett. Nagyjából A künde felénél tartottam, és egy optimistább befejezést szántam neki, de annyira bántott ez a kiábrándító végeredmény, hogy az egész regényt másfelé vitte el. Más hozadéka is volt. Egy interjúban kifejtettem, hogy ocsmány eredmény született. Ez nem tett jót, és kihatott a regény fogadatására is. Egyébként próbálom magamat távol tartani a közélettől. Ha csak lehet, a könyveimből kihagyom a napi politikát, de a közélet akkor is képes belopózni a regényekbe – mondta az író.

Hász Róbert könyveit több nyelvre is lefordították, például A künde franciául is megjelent.

– Amikor kiderült, hogy lefordítják franciára, nem értettem, mit akarnak ezzel, hiszen a franciák úgysem értenek meg egy ősmagyar történetet. Azután magam is meglepődtem, hogy a legjobb kritikát a legliberálisabb francia lap, a Le Monde fogalmazta meg a regényről. Ez vigasztalt, hogy talán van ebben a regényben valami más is azon kívül, amivel egyesek Magyarországon megbélyegezték – hallottuk Hász Róberttől.

 

 Újabb sorsdöntő évek

 

Az Ígéretföld című könyvét 2013–2014-ben írta, és 2015-ben jelent meg a Forum kiadásában. Ez egy negatívutópia-regény egy ironikusan kiforgatott világról, amelyben magyar tájakra menekülő hollandok fallal körülvéve élnek. Ez a fal a külvilágtól való megvédést jelenti a számukra. Felmerül tehát a kérdés, hogy mennyire volt Hász Róbert előrelátó.

– Ha láttam volna a jövőt, nem írtam volna meg ezt a regényt, vagy legalábbis nem így. Akkor még nem volt nagy téma a migránskérdés. Banálisan jött az ötlet, kezembe akadtak egy német látnok, Alois Irlmaier látomásairól szóló feljegyzések. Ennek hatására belemélyedtem a látomásokba. Szerintem ez nem is regény, inkább egy nagy elbeszélés – tudtuk meg Hász Róberttől, aki nemrég krimitörténetet írt, legutóbbi kötete, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja bűnügyi regénye tavaly jelent meg, a cselekménye viszont 1902-ben játszódik, Zomborban.

– Nem krimit akartam írni, hanem lényegében egy szecessziós történetet, mivel ebben a korban még nem játszódott regényem. Keménykalap, revolver, macskakő, hintó, pipafüst… ilyen képek lebegtek előttem. A hangulata volt meg előbb, de innen nem továbblépni. Fontolgattam, hogy szerelmes regényt írjak, de addig mozgattam gondolatban a figurákat, hogy gyilkosság lett belőle. Más problémám is volt. Nem tudtam, hol játszódjon, mert nem ismertem jól egy szecessziós várost sem. Még Szegedet és Szabadkát sem. Azután eszembe jutott Zombor, és onnan már megindult a regény történetszála. Megvolt a helyszín, a figurák, és ráakadtam a zombori könyvtár honlapján a Bácska nevű újság digitalizált változatára, amely akkoriban jelent meg. Onnan már minden összeállt. Azt is megírták, mennyibe került egy kiló zsír – hallottuk Hász Róberttől, és azt is megtudhattuk, készül-e folytatás.

– Mivel a Fábián Marcell története egy éven belül megérte a második kiadást, azt mondták, jó lenne folytatást írni. Olyant viszont még nem csináltam, hogy újrahasznosítsak karaktereket. Ez egy szakmai kihívás. Nem is tudom, hogy azoknak írjak-e, akik még nem olvasták az elsőt, és bemutassam újra a karaktereket, vagy azoknak, akik már tudják, miről van szó. Még nagyon az elején tartok – mondta Hász Róbert, aki valójában sci-fi-íróként kezdte a tollforgatást, 15 évesen a zágrábi Siriusban jelentek meg az írásai.

– Most is szeretem a sci-fit. Minden regényemben van valamilyen tudományos-fantasztikus szál, az már nekem olyan, mint az ételben a só. A sci-fi viszont egy külön műfaj. Évekig kell gyakorolni, hogy az ember megállja benne a helyét. Külön szókincse van. Most nem mernék sci-fi-regényt írni. Lenne hozzá kedvem, de nem ismerem behatóan az új trendeket. A mai napig is szeretek viszont sci-fit olvasni – tudtuk meg Hász Róberttől.

Elolvasom
A történelmi krimi reneszánsza
Szerző

A történelmi krimi reneszánsza

Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című regénye megjelenését követően olvasók keresték meg azzal, hogy írja meg a folytatást – meséli a József Attila-díjjal frissen kitüntetett Hász Róbert író, a Tiszatáj című folyóirat főszerkesztője. A magyar krimiről, a visszajelzés fontosságáról és a szülőföld örökségéről is beszélgettünk vele.

Díjat átvenni könnyebb, mint megkapni. Hogyan fogadta a rangos elismerést?

Meglepődtem. Az írás felettébb magányos, önmagaddal szembesítő tevékenység, ezért is öröm, amikor a szakma, ha csak egy díj erejéig is, de figyel rád. A hátradőlés azonban nem tart sokáig: ma megünnepelnek, és holnap, mintha mi sem történt volna, megy tovább a munka. Kicsit olyan, mint a születésnap.

Az olvasói és a szakmai visszajelzés egyaránt érdekli?

Természetesen igen. Az olvasói reakció legalább olyan fontos, ha nem még fontosabb, mint a szakmai. Végtére is az olvasóknak írunk. Ahogy a színész sem elsősorban a színházi kritikusoknak játszik, hanem a közönségének. Én dicséretként fogom fel azokat a kritikai megjegyzéseket, hogy a prózám olvasóbarát. Ideális esetben olyan szövegeket szeretnék írni, amilyeneket szívesen is olvasok.

Az ön álláspontja mintha szöges ellentétben állna a kortársakéval?

Ma már talán nem is annyira, mint tíz, húsz évvel ezelőtt. Sosem követtem a divatot, még az öltözködésben sem, nemhogy az irodalomban. Divatok jönnek-mennek, de az olvasók történetek iránti igénye nem csökken. Az idő a legjobb irodalomtörténész, előbb-utóbb minden a helyére kerül.

Legutóbbi könyve Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja címmel jelent meg. Adta magát a műfaj?

Fogalmam sem volt róla, hogy krimit fogok írni. Elkapott egy hangulat, a múlt századforduló hangulata, szivarfüst, cilinder, lovaskocsi, a Monarchia utolsó boldog békeévei. Az ezekből kibontakozó történetcsírát szőttem tovább, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy lám, krimit írok. Hamar ráéreztem az ízére, és onnantól nem volt megállás.

Heltai Jenő Jaguár című regénye felveszi a versenyt a jó krimikkel. Mondana még a krimire példát a magyar irodalomból?

Nehéz feladat, a krimi a magyar irodalom mostohagyermeke. A kánonalkotók részéről alábecsült műfaj, a ponyvával egyenértékű. Ebből kifolyólag a magyar írók túlnyomó többsége hasonlóképpen viszonyul hozzá. Némiképpen joggal, hiszen a krimiirodalom nagy része meg sem közelíti az úgynevezett magasirodalom esztétikai elvárásait. Pedig lehet azt másképpen is művelni. Hogy csak Szerb Antal Pendragon legendáját említsem. De talán ez a kissé finnyáskodó hozzáállás is változóban van, egyértelmű jelei vannak a történelmi krimi reneszánszának ? vagy inkább megszületésének a kortárs magyar irodalomban.

Tervezi a folytatást?

Fábián Marcell-regényem esetében olyasmi történt, amit korábban nem tapasztaltam: olvasók kerestek meg azzal, hogy írjam meg a folytatást. A kiadó is ugyanerre buzdít. Meglátom, sikerül-e. Ez a helyzet számomra is új, folytatni egy regényt, egyszer már használt karaktereket újrahasznosítani? Nagy a csábítás, de tisztában vagyok a buktatóival is. Nyáron jutok el oda, hogy az írással foglalkozzam, előtte az időm nagy részét felemésztik a szerkesztői teendőim.

Hosszú ideje a szegedi kötődésű Tiszatáj című folyóirat főszerkesztője. Hova pozicionálná a lapot a vidéki újságok mezőnyében?

Azt hiszem, ma már nincs jelentősége annak, hogy egy folyóiratot vidéken szerkesztenek-e vagy a fővárosban. A szerzőgárda mindkét esetben országos, a terjesztés is. A lapok olvassák, figyelik, követik egymást. Igyekszünk mi is benne maradni a fősodorban. Néhány éve kisebb-nagyobb változtatásokat eszközöltünk a lapnál, elindítottuk az online felületünket, ami ma már igen magas nézettségi számokat produkál. Ugyanakkor a könyvkiadásban is igyekszünk jelen lenni.

A vajdasági Doroszlón született. Kötődik a falujához?

A szülőföld meghatározza az embert. Aki az állítja, hogy nem érdeklik a gyökerei, az nem mond igazat, vagy csupán áltatja magát. Az évek múlásával gyermekkorunk világa visszatér, kísért, számtalan régi, elfeledettnek hitt élmény kap új színt. Írás közben néha fel sem tűnik, hogy emlékeink kútfőjéből merítünk. A szülőföld az az örökség, amitől sosem szabadulhatunk.

„Ezúttal sem akadályoztam a történetet abban, hogy önmagát alakítsa”
Szerző
Elolvasom
Monarchiabeli krimik – Hász Róbert Fábián Marcell pandúrdetektívről
Szerző

Monarchiabeli krimik – Hász Róbert Fábián Marcell pandúrdetektívről

Járvány kitörése fenyeget Zomborban. A gyanú szerint akár koreománia, azaz táncoló pestis üthette fel a fejét a bácskai kisvárosban: az áldozatok agresszívvé válnak, lehetetlen velük kommunikálni, mindhalálig táncolnak. Hász Róbert legutóbbi regénye, a Fábián Marcell-sorozat második része ismét letehetetlen krimi a múlt századelőről. A szerzőt nem csak a kórban elhunytakat számáról kérdeztük.

„Írónak lenni, az egy szerep, amit tudni kell hitelesen eljátszani. Nem elég írni, íróként is kell viselkedni. (…) Társaságokba járni, egyetemre, szerkesztőségekbe, okosakat mondani, értelmiségi módon öltözni… A kaszt szemében csak ez számít. Nem nekem való” – nyilatkozik a Júliával az út című, először 2010-ben megjelent regényének egyik szereplője. Vallomásként tekinthetünk erre az ön részéről; változott-e azóta e téren a véleménye? 

Egy fiatalember élményei tükröződnek az idézett sorokban, s nagyvonalakban igazak rám is. Az újvidéki írói pályakezdésemkor találkoztam ezzel a kényszerszerephelyzettel: nem elég, hogy írsz, de ott kell lenned a társasági életben is. Ráadásul, amikor 1991-ben átköltöztünk Magyarországra, ismét a nulláról kellett kezdeni az életünket, itt annyira sem ismertek íróként, mint a Vajdaságban. Hiába jelentek meg sorra a könyveim, később sem vettem fel ezt a szerepet, és ma sem forgok túl gyakran a meghatározónak gondolt körökben.

 

Ezen írói szerep magába foglalta a már határon túli, vajdasági író szerepét is? 

A ’90-es években egyértelműen. A zajló háború pedig eleve egy bizonyos kasztba terelte a délvidéki írókat – ha akartak volna, akkor sem tudtak volna az anyaországi írók sorába kerülni. Amikor egy-egy könyvbemutatóra külföldre utaztam, elsőként ott is mindig a háborúról kérdeztek, pedig akkor már tíz éve eljöttem onnan. Egészen megkönnyebbültem, amikor ez a plecsni levált rólam. Azok, akik otthon maradtak, ezt a kérdést nyilván máshogy látják. Ezért is ódzkodom beleszólni az ottani irodalmi vagy más jellegű vitákba – abban a múltban gyökerezem én is, az az enyém, de a jelenem egészen más.

 

És az olvasótáborának növekedése, az élénk kritikai visszhang, a díjak mennyiben módosítottak a vidéki író stigmán? 

Néha úgy tűnik, mintha a Fábián Marcell-regények előtt nem írtam volna semmit. A krimik jól felkavarták az állóvizet. Ugyanakkor mindig volt olvasótáborom, még ha ez a tábor nem is volt annyira széles. Ellenben, hogy Szegeden élek, megvan az az előnye, hogy nem kényszerít rá a már említett kényszerű viselkedésekre. Persze, mint minden írónak, s az író mind hiú, jólesik, ha foglalkoznak a műveimmel, örülök a kritikáknak, a díjaknak – ezektől azonban nem ír az ember jobban.

 

A regényeit, elbeszéléseit rendszeresen több nyelvre – angolra, franciára, németre, olaszra – fordítják. A legtöbb magyar – legyen vidéki vagy budapesti – író a fél karját odaadná hasonló nemzetközi jelenlétért. Önnek hogyan sikerült? 

A véletlennek köszönhetem. Az első novelláskötetem, A szalmakutyák szigete 1995-ös megjelenésekor az Élet és Irodalomban egy Németországban élő magyar származású úriember tett közzé egy hirdetést, hogy az általa alapított irodalmi ügynökség magyar szerzőket keres. Rögtön el is küldtem neki a kötetet, és ismét a véletlen játszott közre abban, hogy a kapott nagy kézirathalomból elsőként az enyémet húzta ki. Tetszett neki, de jelezte, Nyugaton nincs keletje a novelláknak, regényt kért. Akkor már írtam a Diogenész kertjét, és amikorra a világ szeme az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron a magyar díszvendégségen függött, el is küldtem neki.

A Rowohlt kiadó pedig rögtön lecsapott rá. Aztán kézről kézre, kiadótól kiadóhoz került a regény, előbb a franciákhoz, majd tovább. Én a könyvvásárra sajnos ki sem jutottam, mert akkoriban még nem volt útlevelem…

 

Feltűnő, hogy – a bácskai táj és társadalom regényekbeli bemutatásai ellenére – éppen az exjugoszláv nyelveken nem jelentek meg a könyvei. Ennek mi az oka? 

Valóban, egy novellám egy szerb antológiá­ban való megjelenésén kívül a könyveim nem olvashatók szerbül, horvátul vagy szlovénül. Én magam nem tukmálom rá senkire a műveimet, s úgy látszik, nem kerültek még a megfelelő kezekbe. Ám éppen most folynak megbeszélések a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napjának szerb fordításáról.

 

Rendkívül irigylésre méltóan változatos műfajú regényeket írt korábban is, mígnem a hetedik regényével belekezdett egy krimisorozatba. A rejtélyek, talányok, nyomozások, csavaros történetek eddig is a művei részét képezték – most csak A kündére vagy a Végvárra utalok –, ahogy a hatalmas művelődéstörténeti anyagokat mozgató – Diogenész kertje, A Vénusz vonulása – elbeszélések is. Az új könyvei­ben pedig mintegy egyesítette e két attitűdöt, s úgynevezett történelmi krimik kerekedtek ki belőlük. Vagy eleve kriminek szánta a Fábián Marcell-regényeket? 

Bevallom, nem akartam krimit írni – illetve nem krimit akartam írni. Bár nagyon szeretem és tisztelem a zsánert, tisztában vagyok vele, mekkora feladatot jelent 300 oldalon megvezetni az olvasót. Fogva tartani több száz oldalon, anélkül, hogy átlásson a huncutságokon, ehhez tehetség kell. Én tulajdonképpen egy szecessziós történetet akartam írni, ami hangulatában felidézi a patkókopogtatta macskaköves utcákat, legyen benne szivarfüst, keménykalap, revolver, egy kis Krúdy és Kosztolányi. A helyszín, Zombor kiválasztásában pedig az volt a döntő, hogy ezt a várost ismerem a legjobban. Ugyanakkor a titok mindig izgatta a fantáziámat, s bár eredetileg egy családtörténeti rejtélyre gondoltam, végül a bennem élő olvasmányélmények detektívfigurái életre keltették Fábián Marcell nyomozót. Menet közben alakult krimivé, bűnügyekkel, gyilkosságokkal.

 

A detektívje még a felesége szerint sem különleges figura, a megfigyelőképessége és a korabeli, XIX–XX. századfordulós nyomozati technikák között újdonságnak ható ujjlenyomatvétel melletti elköteleződésén kívül talán az erős dohányos mivolta miatt hasonlítható világhíres kollégáihoz. Hogy lett belőle mégis címszereplő? 

Ha az ember zseniális nyomozót akar alkotni, magának is zseniálisnak kéne lennie, intelligenciában túl kell szárnyalnia a figuráját. Embert/írót próbáló feladat. Kényelemből inkább egy magamhoz közelebb álló hőst kreáltam – akkoriban én is sokat cigarettáztam, és hát magam sem vagyok egy kapkodó idegbeteg. Míg Sherlock Holmes kiválóan hegedül, kokainista és excentrikus alkat, Poirot pedig egy piperkőc, nekem egyszerűbb volt egy „tulajdonságok nélküli ember”-t megformálni. És így az alkatánál fogva, ahogy a megoldást keresve egyik helyszínről átsétál a másikra, embereket kérdez ki, volt időm bemutatni a környezetét, a társadalmat, megrajzolni a különféle karaktereket.

 

A krimi szabályai mellett mennyire kötötték monarchiabeli detektívjét a kor szabályai? 

Szerencsére volt már némi rutinom a történelmi regények írásában. Tudtam, mire vállalkozom. Azt hisszük, ismerjük a századforduló korszakát, mígnem szembesülünk vele, hogy fogalmunk sincs, hogy például mennyibe került egy kávé egy cukrászdában. Óriási segítségemre volt a felkészülésben, hogy létezett akkoriban egy Zomborban heti kétszer megjelenő, Bácska című újság, amit a könyvtár munkatársai digitalizáltak és szabadon hozzáférhetővé tettek. Ha egy évfolyamot a vezércikktől a hirdetésekig végigolvas valaki, átfogó képet kap arról, hogyan éltek az emberek, hogyan nézett ki a város, mennyibe került egy kiló zsír vagy miről vitatkoztak éppen a városi közgyűlésben, továbbá hogyan lett öngyilkos egy kávéslány szerelmi bánatában. Mert a történelmi regénynek van egy alapvető feltétele: a hitelesség. Hiába jók a karakterek, szépek a felvázolt bölcsességek, ha a háttér inog, bukik az egész.

 

A regényéhez kapcsolódóan már Fábián Marcell-sétán is részt lehetett venni Zomborban. Mennyire változott a város 120 év alatt? 

A nagy utcák megmaradtak, a körút is. A megyeháza éppen úgy néz ki, mint régen, a hátsó traktusait talán át se festették az átadása óta. Az előtte lévő tér a parkkal is ugyanaz, csak a fák állnak másképp. A regénybeli vendéglőket ellenben a saját ifjúságomból rajzoltam meg, amikor én is ott ültem a Fehér Hajóban vagy az Elefántban.

 

Fábián Marcell nem egy irodalomkedvelő alak, ám a regényekben feltűnik Gozsdu Elek, a második kötetben pedig Fiumében összefut Kánya Emíliával és Jókai Mórral is. Mindez csak írói játszadozás? 

Inkább olyan magas labdák, amiket le kellett csapnom – már csak a regény hitelesítése, színesítése kedvéért is. Hiszen Gozsdu abban az időben valóban Zombor főügyésze volt, és ha már a szereplőmet Fiumébe utaztatom, feltétlenül találkoznia illett az Abbáziában nyaralóbirtokos Jókaival vagy a tengernél élő író-szerkesztőnővel.

 

A többi, kevésbé híres regényszereplője is egykor élt személy? 

A nevek mind valósak, ahogy a karakterek is, de a regényben ezek nem feleltethetőek meg úgy egymásnak, ahogy a valóságban léteztek. A leszármazottak – akik ma is ott élnek, némelyiket ismerem is – személyiségi jogainak érdekében variáltam át az újságokból kiírt neveket más-más funkciókkal.

 

Az első kötet már több kiadást megért, a tavaly november végén megjelent második is nagy sikert aratott. Hány kötetre tervezi a sorozatot? 

Hogy ne „billegjen”, hogy trilógiává váljon, egyet még biztosan írok. A második kötettől tartottam, mivel még sosem írtam folytatást egy regényhez. Ha létező karaktereket kell újrahasznosítani, annak megvannak a maga buktatói. Ügyelni kell arra, hogy annak, aki olvasta az elsőt, ne legyen túlmagyarázva a második, ám aki ezt veszi először a kezébe, annak se legyen hiány­érzete. A harmadik kötetnél, remélem, ilyen gondjaim már nem lesznek, hiszen elég sokan fogják már ismerni Fábián Marcellt és csapatát. A tervek szerint a jövő nyárra befejezett regényben még inkább lelassul a történet: kevesebb kocsikázás, kevesebb gyilkosság, de mélyebb karakterek várhatók. Marcellt pedig kibillentem a zombori komfortzónájából.

 

+1 kérdés 

Az első krimiben tízen, a másodikban nyolcan lelik halálukat a bűnügyek kapcsán. Hány halál kell egy jó bűnügyi történethez? 

Amikor nekifogtam a krimiírásnak, Zalán Tibor barátom azt tanácsolta: „A hullákkal ne spórolj, azok ingyen vannak!”

József Attila-díjasaink portrésorozat // Hász Róbert
Szerző
Elolvasom
A történetmesélő
Szerző

Bene Zoltán

A TÖRTÉNETMESÉLŐ

Beszélgetés Hász Róberttel

Hász Róbert 1964. november 1-jén született Jugoszláviában, a vajdasági (bácskai) Doroszlón. A Zomborban végzett középiskola után az újvidéki egyetemre került, ahol magyar nyelv és irodalom szakon tanult. 1991 őszén a délszláv háború miatt Magyarországra emigrált, azóta Szegeden él. 1996-tól szerkesztője, 2011-től főszerkesztője a Tiszatáj folyóiratnak. Első novelláit a zágrábi Sirius című irodalmi lap közölte horvát fordításban, majd a vajdasági magyar lapokban és antológiákban publikált. 1995 óta több novelláskötete és regénye látott napvilágot. Márai Sándor- és József Attila-díjas, Térey-ösztöndíjas alkotó. − Hász Róberttel Bene Zoltán beszélgetett.

 

− Amikor az első köteted megjelent a vajdasági Fórum Kiadónál, Te már Szegeden éltél…

 − Ez így van. Én 1991-ben jöttem át, A szalmakutyák szigete pedig ’95-ben jelent meg. Gyakorlatilag az Új Symposion számára már a 80-as évek végére összeállt egy kötetem, de abból végül ilyen-olyan okok miatt nem lett semmi. Viszont, amikor már Magyarországon éltünk, megkeresett Papp Tibor, az Új Symposion akkori főszerkesztője azzal, hogy rakjunk össze egy novelláskönyvet. Így született az első kötetem, amelybe bekerültek új novellák is, ám nagyrészt a 80-as években született írások kaptak benne helyet. Ilyen értelemben ez egy válogatáskötet volt.

− Ez azt jelenti, hogy a 80-as években írott novelláid egy része máig csak folyóiratokban lelhető föl?

− Nagyon sok ilyen van, igen. Éppen a múltkoriban újítottuk föl a dolgozószobámat, s ilyenkor előkerül számtalan dolog. Újságkivágásokat, fénymásolatokat találtam olyan novellákkal, amelyek a Képes Ifiben, a Családi Körben, a Symposionban jelentek meg réges-régen, és nagy részükről meg is feledkeztem. Ráadásul messze nem az összes köteten kívüli írásomra bukkantam rá. Persze, azért nem arra kell gondolni, hogy egy életmű sikkadt el, de biztosan van úgy tucatnyi olyan novellám, amelynek a hollétéről én magam sem tudok. Az emlékeimben élnek, hogy megjelentek valahol, de hogy pontosan hol és mikor, arról már fogalmam sincs. A címe egyiknek-másiknak még beugrik, de több nem nagyon…

− És a szöveg sincs meg?

− Nincs. Ezek még az írógépes világban születtek, több helyen laktunk, elkallódtak. Biztosan meg lehetne őket keresni, vajdasági könyvtárakban meg kell lenniük a lapszámoknak, amelyekben megjelentek…

− Ezt ráhagyod a filológusokra, vagy van olyan terved, hogy összegereblyézed a mostoha sorsú novelláidat?

− Hát, nem biztos, hogy jó lenne szembesülni ezekkel az írásokkal. Nem tudnám mindet arcpirulás nélkül vállalni. Amint említettem, akadt a kezembe tavaly néhány ilyen régi szöveg, bele-beleolvastam… Vannak részek, amelyeket örömmel vállalok, de nem biztos, hogy az egész kompozícióhoz szívesen adnám a nevemet.

− Ma már a legtöbbeknek a regényíró jelző jut eszükbe a neved hallatán, a megjelent köteteid közt is számosabbak a regények, mint a novelláskötetek, ám az elmondottak alapján komoly novellista múltra tekinthetsz vissza…

− Persze. Én úgy hiszem, minden regényíró novellával kezdte. A költők sem mindjárt eposszal indítanak, vagy ha mégis, hát általában nincs benne sok köszönet. Így megy ez a prózánál is. Mindemellett én máig azt vallom, hogy a novella egy nagyon tiszteletreméltó műfaj. Olyannyira, hogy nem is nagyon merek most már novellát írni, mert tudom, hogy mivel jár: csaknem annyi erőbefektetéssel, mint egy regény, hiszen kicsinek kell lenni, tömörnek, stabilnak, pontosnak… Nagyon szerettem régen novelláka írni, és gyakorlatilag egy szuszra írtam őket. Aztán persze hónapokig dolgoztam még rajtuk, de most már nem szívesen fogok hozzá. Sok felkérést kapok, s mindig zavarban vagyok, mert úgy érzem, megsértem a felkérőket, amikor azt mondom, bocs, de nem tudok már igazán kis műfajt írni… Az egy más észjárás, más munkamódszer, más hozzáállás. Miközben jó lenne, mert mindenki szereti a sikerélményt, az elvégzett munka örömét, márpedig a novella esetében ez azért hamarabb jön, mint a regénynél, amelyen el lehet molyolni akár évekig is.

− Amikor azonban a délszláv háború miatt Szegedre jöttél, még elsősorban novellista voltál. De miként lettél szerkesztő? Hogyan kerültél a Tiszatájhoz?

− Nem olyan régen Annus Gábor kollégámmal próbáltuk felidézni, hogy is történt. Egyikünk előtt sem vált teljesen világossá a történet, be kell valljam. Bennem az életem alapvetően két időszakra oszlik: amikor még nem voltam a Tiszatájnál, s amikor már igen. Mindenesetre Annus Gábor szerint, aki már akkor, a 90-es évek első felében tördelőszerkesztő volt a lapnál, a történet azzal kezdődött, hogy nem voltak elégedettek az akkori korrektorral, és kerestek egy másikat, de olyat, aki lehetőleg ért a számítógépekhez is. Én akkor a bölcsészkar könyvtárában dolgoztam félállásban, Olasz Sándorral ismertük egymást látásból, novelláim is jelentek meg a Tiszatájban, jártam benn néhányszor a szerkesztőségben, vittem kéziratot, beszélgettünk, így hát egyszer csak Olasz Sanyi és Annus Jóska megkerestek a könyvtárban, megkérdezték, lenne-e kedvem, én pedig néhány másodperces töprengés után igent mondtam. Az utolsó mozzanat biztosan így esett, én azonban az előzményekre nem úgy emlékszem, mint Gábor, az én emlékeimben szerepel egy informatikus, aki szintén odaátról jött, elvégzett néhány munkát a Tiszatájnak, és közben hallotta, hogy korrektort keresnek, mire engem ajánlott, mondván, velem két legyet ütnek egy csapásra, mert tollforgató is vagyok, és a számítógépekhez is konyítok. A lényeg az, hogy 1994-ben a folyóirathoz kerültem.

− Nem maradtál hosszú ideig korrektor…

− Nem, nem. Szerintem olyan két-három évig lehettem az. 1996 körül leültünk Olasz Sándorral, és megbeszéltük, hogy jó lenne már a kéziratokkal nemcsak a végstádiumban foglalkozni, hanem még korábban, s ez lenne az én feladatom. Én ezt viszont csak úgy vállaltam, ha korrektort is alkalmazunk továbbra is, ezért vettünk is föl egy újat, én pedig attól fogva csak szerkesztői feladatokat láttam el, a kéziratokat gondoztam, a szerzőkkel tartottam a kapcsolatot.

− Ebben az időszakban jelent meg az első regényed, a Diogenész kertje

− Sokat vacilláltunk akkor, mert hát ez volt az első regényem, s nem akartam sokat várni. Türelmetlen alkat vagyok, szerettem volna, ha megjelenik minél előbb. Azóta is jellemző rám, hogy addig nem tudok semmi újba kezdeni, amíg le nem zárul a régi. Márpedig egy regény akkor készül el, amikor megjelenik, ameddig nincs a polcokon, nem tudom lezárni magamban. Visszatérve a Diogenész kertjére, én magyarországi kiadókkal nem álltam kapcsolatban, és azt is tudtam jól, hogy első regényre nem olyan könnyű kiadót találni. Ha teljesen ismeretlenül elkezd az ember házalni, nagyon hosszú idő, amíg sikert ér el…

− Azért teljesen ismeretlen nem voltál már…

− A szalmakutyák szigetének volt visszhangja, de nem nagy, szűk körben voltam csak ismert, semmi esetre sem annyira, hogy könnyen szóba álljanak velem a kiadók. Viszont abban az időben szóba került már, hogy a Tiszatáj adna ki könyveket, hogy a portfóliót ezzel is bővítenénk, erről Olasz Sándorral többször beszélgettünk már. Én pedig legyőztem a skrupulusaimat, és fölajánlottam Sándornak, hogy indítsunk az én regényemmel, legyen ez egy próba, hogy tudunk-e könyvet kiadni, tudjuk-e terjeszteni… Végül elindult a Tiszatáj Könyvek sorozat – a regényemmel. Annus Gáborral nagyon jól elszórakoztunk. Terveztük a borítót, felkerestük a könyvesboltokat, szerveztük a terjesztést. Még nem voltak nagy hálózatok, külön-külön ajánlgattuk mindenkinek. Nem volt egyszerű. De legalább nem más regényén tanultunk, nem más szerző keseredett el − hanem én.

− Azt azonban fontos megjegyezni, hogy az első regényedben máris teljes fegyverzetben állsz elő. Azok a jellemzők, amelyek azóta is meghatározzák a prózádat, szinte kivétel nélkül ott vannak a Diogenész kertjében. Gondolok elsősorban a történetközpontúságra, ami ma már nem hangzik nagy kunsztnak, de 1997-ben még javában a szövegirodalom a menő Magyarországon. Nyilván, aki ismerte a novellista Hász Robit, az nem lepődött meg azon, hogy a regényíró Hász Robi is történetet mesél, amelyben még a fantasztikumtól sem riad vissza. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy Magyarország legrégebb óta működő irodalmi lapjának egyik szerkesztőjéről és a lap könyvkiadói portfóliójának nyitódarabjáról van szó, akkor ezt bizony akár bátor és programadó cselekedetnek is nevezhetjük. Jóval később mondtad, hogy „azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők és írók a világon, hogy az igazságokon túl elmondjuk az embereknek a történeteket is”, de már ekkor ennek a gondolatnak a jegyében dolgoztál.

− Ma már valóban látszódhat úgy, hogy ez egy felépített program, de én sosem gondolkodtam programszerűen, nem akartam programadó lenni. Annak, hogy így írtam és így írok, az oka egyrészt alkati, másrészt élménybeli. Mindig történetközpontú prózát olvastam. Kísérleteztem mással is, de nem tetszett. Olyan lett az első regény, amilyenek a novellák voltak. Ha valaki évtizede ír egy bizonyos típusú novellákat, akkor a regénye sem lesz teljesen más, ez igen valószínű…

− Azért egy új elem mindenképpen megjelenik: a novellákban önéletrajzi motívumok nincsenek, a regényben annál inkább − többek között a környezetváltozás, a beilleszkedés nehézségei, az idegenségből az otthonosság felé való törekvés…

− A 90-es évek meghatározó időszak volt számomra és a családom számára. Az átköltözés és minden, ami azzal járt… Ez megkerülhetetlennek tűnt a regényben, természetesen. Egy novellában ki lehet választani egy pillanatot, s azt bemutatni, de a regénynek tere és ideje kell legyen, ott zajlik az idő. Másrészt hitelesíteni is kell a figurákat. A novellánál is, természetesen, de ott nem kell mindenre kiterjedően megrajzolni az alakokat, ott elég a skicc, a regényben viszont el kell hitetni az olvasóval, hogy ez a hős tényleg létezik, hogy igazi, hús-vér személy. Első regényben az ember többnyire magához nyúl, saját életét veszi alapul. Később már tud távolabbi dolgokról is írni, de az első a legtöbbször az író életéből fakad. A kezdőnek mindig önmaga van kéznél. Másrészt esetemben azért is kellett a realitás, mert, amint említetted, ebben a történetben van fantasztikum, egy sci-fi-szerű szál, de ezt le kellett kötni a földhöz. Én imádom a fantasztikumot, de képtelen vagyok csak azt írni, nekem kell valami, ami a realitáshoz kapcsolja. A puszta, meztelen fantasztikum számomra parttalan. A léghajót kössük le a földhöz, aztán hadd lebegjen. Nos, a Diogenész kertjében én voltam az a kötél, az a tőkesúly, ami a valósághoz kötötte a léghajót.

− Négy év múlva, 2001-ben következik a Végvár. Amiben még mindig ott vagy magánemberként is…

− Igen, ott vagyok, de ez azért nagyobb játék. Eltávolodtam. És be kell vallanom, rám is hatott a szövegirodalmi divat, mert azt vettem észre, a szakma ezt várja tőlem is. És az ember az elején még elköveti azt a hibát, hogy ha kiderül, nem azt várták, amit nyújtott, hát megpróbál mást, megkísérel megfelelni az elvárásoknak.

− Korábban beszéltünk egyszer arról, hogy a Végvár idegen nyelvű kiadásaiban nem szövegfolyamként tördelték a könyvet, hanem hagyományos módon, a párbeszédeket például hagyományos dialógus-formában. Kaptál is egy díjat a római könyvtárak olvasóitól ezért a regényért…

− Igen, ez így van, miközben nemcsak a szöveggel való játék miatt olvasztottam be a dialógusokat, ennek volt egy másik értelme is, ezzel ugyanis elmostam az időt. Ha úgy olvas az ember, hogy a párbeszéd tradicionálisan jelenik meg, gondolatjelekkel, mindennel, ott könnyen érzékeli az időt, ha ezt a szövegfolyamban olvassa, elmaszatolódik az idő. Ezáltal vált álomszerűvé a regény. Úgy éreztem, ez kell. Ma már látom, hogy nem volt feltétlenül szükséges, s ezt a fordítások kiadásának hagyományos tördelése bizonyítja. A Végvár egyik nagy tapasztalata éppen ezért az volt számomra, hogy nem szabad hagyni, hogy a divatok befolyásoljanak. Azok jönnek-mennek, nem kell velük foglalkozni. Az ember ragaszkodjon ahhoz, amihez ért, ami megy neki. Lehet játszani, persze, nem is zárkóztam el tőle később sem, de soha nem programok mentén, vagy irodalomelméleti igények miatt.

− Harmadik regényedben, ebben a nagyívű történelmi regényben, A kündében aztán eltűnik Hász Róbert, már nincsenek párhuzamok a saját életeddel, és ez az első nagy történelmi vállalkozásod is... 

− A künde nagy szerelmem. Talán sosem élveztem annyira az írást, mint akkor, amikor azt írtam. Viszonylag sokáig is dolgoztam rajta, ami nem jellemző rám, bár közbejött egy költözés is, Szegedről kiköltöztünk a Szegedhez tartozó Szentmihályra, ez is megakasztotta a munkát, de mindent összevetve majdnem három évig írtam. Minden írónak elérkezik az életében az a pillanat, amikor nagy regényt akar írni. Nagyot, nagy N-nel. Hát, nekem A kündével érkezett ez el. Nem volt vita magammal, hogy ennek a nagy regénynek történelminek kell lennie. Hogy mikor játszódjon, az már problémásabb volt. Felmerült Mohács, de a Hódoltságról viszonylag sok mű született már, a Honfoglalás és az Államalapítás közötti időszakról azonban meglehetősen kevés. Ebből a korszakból nem sok forrás áll rendelkezésre, ami tág teret biztosít a fantáziának, ugyanakkor a kereteket mégis megszabja. A tények olyanok, mint a szigetek a tóban, ezért lehetővé teszik a mítoszteremtést. És egy kis posztmodern játékot azért itt is alkalmaztam: a háromszintű narrációt.

− A Végvár még a Tiszatájnál jelent meg, A künde azonban már a Kortársnál, 2006-ban. Miért váltottál?

− Jó kis műhellyé nőtte ki magát a Tiszatáj Könyvek addigra, de nem tudta felvenni a versenyt a nagyobb kiadókkal sem a terjesztés, sem a recenziók szervezése, sem sok más szempontból. Ezért úgy gondoltam, váltok. Először nem a Kortárs került képbe. Két kiadónak küldtem el, egy nagyon nagynak, amelyik nem is reagált, egy kisebbnek, amelyik azt jelezte, csak három év múlva lesz kapacitása a kiadásra, és akkor Zalán Tibor javasolta a Kortárst. Akkor még Mátis Lívia volt a kiadó vezetője, s ő rögvest le is csapott a regényre, és nagyon flottul ment minden attól kezdve. Ez akkor sem változott, amikor Horváth Bence vette át a kiadót, vele is remek együtt dolgozni. Emberléptékű kiadó a Kortárs, és ez számomra fontos.

− A künde után következett egy novelláskötet, majd a Júliával az út

− A novelláskötetbe A szalmakutyák szigete néhány darabja és ugyanannyi új novella került. Két évvel A künde után jelent meg, akkor már dolgoztam a Júliával az úton, de még nem volt olyan állapotban, hogy kiadható lett volna, a kiadó viszont könyvhétre szeretett volna valamit tőlem, ezért állítottam össze egy „válogatott és új novellák”-tematikájú könyvet, utólag úgy érzem, kicsit elsietve, meggondolatlanul, inkább várni kellett volna, hiszen a Júlia akkor már közel járt a befejezéshez, és 2010-ben meg is jelent.

− És vele együtt visszatért Hász Robi, a magánember is…

− Igen, az már megint egy kicsit önéletrajzi… Én nem akartam azt írni, de valahogy úgy sikerült. Volt egy tenger-nosztalgiám azokban az időkben, hiszen én másfél évig éltem az Adrián. Akkoriban fedeztem fel a Google Earth-öt, és megnéztem azokat a helyeket, ahol katonáskodtam, s ettől fölébredt bennem a nosztalgia… Nem önéletrajzi regény lett azért, messze nem, de tagadhatatlanul önéletrajzi motívumok vannak benne. Egyébként, ha Füst Milán le nem lövi, akkor a Feleségem története címet adom neki, mert lényegében a feleségem családjának a történeteit, emlékképeit gyúrtam össze, írtam át, s fűszereztem a saját katonaélményeimmel.

− Így már érthető, miért jelenik meg ebben a könyvedben az anektodikusság, ami korábban nem volt rád jellemző. Ebben a regényben viszont rengeteg mikrotörténetet mesélsz el…

− Igen, hiszen itt ezekből építkeztem. Sok-sok pici sztorim volt, ezeket kellett elhelyeznem. Az a történet például, hogy egy német katona egy bánáti családtól elviszi a zongorát azzal az ígérettel, hogy egy másik billentyűst hoz helyette, aztán beállít egy írógéppel, teljesen valós, a feleségem családjával esett meg, ők ugyanis bánátiak, s a Bánát német megszállás alatt állt. De nemcsak ez, a legtöbb epizód valós alapokon nyugszik.

− Közben, 2011-ben komoly veszteség érte a Tiszatájat (és az egész magyar irodalmat): elhunyt Olasz Sándor, s a főszerkesztői székben te követted.

− Két évig nem is írtam semmit. Rám szakadt a Tiszatáj, hogy így fogalmazzak. Meg kellett oldani egy rakás problémát, új szerkesztőséget fölállítani, az anyagi kérdéseket rendbe rakni, és így tovább. Éjszakákon keresztül nem aludtam, mert attól rettegtem, hogy három hónap múlva nem lesz anyagunk. Hála Istennek, mára eljutottunk oda, hogy túl sok is van. De ez egy olyan út volt, amin végig kellett menni, és bele kellett tanulni. Hiába voltam én sokáig a Tiszatáj szerkesztőségének a tagja, hiába dolgoztam Olasz Sándor mellett, egészen más helyzet az, amikor az a felelősség a te válladat nyomja, és nem a társadét. Ez rátelepedett az írói munkámra is, s bár 2011-12 körül elkezdtem írni egy regényt, lassan haladtam vele. Azóta rájöttem, mit kell tennem: nyáron tudok regényt írni, nincs más lehetőségem. Két hónap alatt meg kell írnom, különben nem lesz kész, mert a szerkesztői feladatok elveszik az időt.

− Amit 2011-ben kezdtél, az a Vénusz vonulása, egy újabb történelmi regény, amely 2013-ban jelent meg. A főszereplő, Sajnovics János miatt ettől a könyvtől sokan egészen mást vártak, mint amit végül kaptak.

− Így van. Nem finnugor, és nem is összeesküvés-elméleteket felállító vagy éppen leleplező regény lett. Még valamikor a 90-es évek végén került a kezembe Sajnovics János naplójának fordítása, azóta olvasgattam, és belém fészkelte magát ez a történet, hogy a vardöi utat meg kellene írni. Aztán mindig prolongálódott, mert nagyon nagy falat. Rengeteg kutatást igényelt. A regény Sajnovics útjáról szól Vardöre, hogy a Vénusz Nap előtti átvonulását megfigyelje. Jezsuitaként utazik a társával, miközben a jezsuitákat ebben az időszakban, a XVIII. század végén már bizony sok helyen üldözik. Ráadásul utazási regényt sosem írtam, ezt is ki kellett tapasztalnom. Többször nekikezdtem, többször átdolgoztam, volt olyan változata, amelyben az idősíkokat is kevertem, míg végül rájöttem, hogy ezt lineárisan kell megírni, nem lehet másként. Most úgy látom, a regény első fele rátelepszik a másodikra, az utazás elnyomja a vardöi eseményeket és az ott kibontakozó transzcendens szálat. Ha most írnám, a szigeten lenne a hangsúly, de hát ez egy ilyen regény lett.

− Jó regény lett, szerintem, és a vardöi rész kifejezetten az. Ez az északi sziget önmagában is izgalmas, és például az is remek megoldás, ahogy a sarkköri vidék jellegzetessége, a fény hiánya, a fény fölértékelődése szimbolikusan erősíti a transzcendens szálat… De Vardö után visszatértél a Kárpát-medencébe, következett a disztópikus Ígéretföld, ezúttal a Fórumnál.

− Úgy gondolom, ez inkább egy nagy elbeszélés, nem föltétlenül regény. A Kortársnak föl is ajánlottam, de kevés volt, s magam is úgy vélem, hogy egy novelláskötet fődarabjaként erősebb lehetett volna. Csak hát nem voltak novelláim… No, akkor találkoztam Virág Gáborral, aki nyaggatott, hogy vajdaságiként adjak valamit a vajdasági kiadónak, én pedig ezt adtam, a kiadó pedig a formátummal megoldotta, hogy regénynek is nézzen ki.

− Ökológiai katasztrófa, sajátos, mintegy fordított migráció, antiutópia – sok izgalom és érdekesség került azért ebbe a rövid kötetbe.

− Sokan azt is hitték, hogy a migráció hatására írtam, holott nem, ez korábbi, a 2015-ös migrációs hullám idején már meg is jelent. Ráadásul itt egy nyugat-keleti irányú, Európán belüli migrációról van szó. Ha valós eseményeket kellene megneveznem előzményként, akkor a Krím orosz megszállását mondanám, mert az okozott egy pánikot akkoriban, hogy az oroszok majd nem állnak meg ott, és eljön a világvége. Ezenkívül egy hírt is olvastam akkoriban, hogy a hollandok alapítottak egy falut Magyarországon – hát innen jött a holland enklávé ötlete. Nem volt komplex történet, amikor elkezdtem írni, csak a posztapokaliptikus hangulat volt meg. Olyan az egész, mintha fognál egy drónt, és pár napig körbeutaztatnád a jövőben. Nem kommentálsz semmit, csak leírod, amit a drón lát. Ez cudar nehéz feladat egyébként…

− A következő regényed, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja pedig történelmi krimi, hiszen 1902-be helyezed a cselekményt, a délvidéki Zombor városába, amelynek mai arculatát meglehetősen jól ismered. A szereplők oroszlánrésze is ugyanúgy létezett a valóságban, amiképpen a helyszín. Ilyen esetekben pedig az olvasóban óhatatlanul fölmerül, hogy maga a sztori is valamely valóságos eseményen alapulhat. Zomborban a XX. század elején csakugyan történt egy gyilkosság-sorozat, mint a regényben?

− A legjobb tudomásom szerint nem. Ha visszamegyünk a kezdetekhez, először is volt egy ötlet. Olyan értelemben, hogy szerettem volna egy századfordulós, szecessziós krimit írni. Még nem tudtam a helyszínt. Volt egy fejezetem, méghozzá az, amelyikben a főszereplő és Winter úr, a detektívtársa ebédelnek egy étteremben, és beszélgetnek. Ez a rész mindenféle előzmény és következmény nélkül megszületett, ez egy miliő, egy hangulat, amit megragadtam, leírtam. Lehet, hogy novellának indult volna, de még ezt sem tudtam. Még helyszíne sem volt, még nem tettem Zomborba, csak egy századelős atmoszférát éreztem meg: keménykalap, revolver, konflis, és ehhez társult egy történetcsíra. Ez egy évig állt, míg aztán 2017 nyarán, valamikor július elején, időm is volt, kánikula is volt, az ember nem szívesen mozdult ki otthonról, s akkor elővettem ezt a kezdeményt, megfogott újra ez a téma. S akkor döntöttem el, hogy ezt én Zomborba teszem − mert valahová tenni kell, egy szecessziós regényt nem írhat az ember egy fiktív világban, az komolytalan, nincs hitelesítve a történet.

− Illetve az már egy másik műfaj, mondjuk, steam punk lenne…

− Igen, az már egy egészen más dolog, akkor az abszurd lesz és szürreális, de nem erre volt hangulatom. És úgy voltam vele, hogy ha már századelő, akkor miért ne legyen olyan miliő, amit ismerek? Legalábbis azt gondoltam, hogy ismerem. Mindenesetre közel áll hozzám. Csakhogy ekkor jöttek a gondok: igazából nincs átfogó helytörténeti munka Zomborról, kiváltképpen nem a Monarchia korából. Ez végső soron érthető, hiszen ki írta volna meg? Amikor meg kellett volna írni, mi még nem írtuk meg, az új hatalom meg már nem írta meg, legalábbis nem ment odáig vissza. Úgyhogy morzsánként szedegettem össze az információkat. A legfontosabb forrás, a kútfő az a Bácska című újság volt, annak is a netes változata, mert azt fölpakolták a világhálóra. Annak az évfolyamait böngésztem, és ott jöttek be a nevek, a valós személyek, a pozíciók, a kis intrikák. És lényegében én kölcsönvettem ezeket a figurákat, de valós alapja a történet központi szálának nincs. Akad, aminek van, például Gozsdu Elek tényleg Zomborban volt főügyész abban az időben, az újságot valóban Bitterman adta ki, ő volt a lap tulajdonosa, a lapba tényleg írt egy Baloghy nevű újságíró, a Falcione-család a valóságban is a város egyik leggazdagabb famíliája volt, a mai értelemben egyfajta oligarchák voltak. A főszereplő, Fábián Marcell viszont teljesen költött személy. Ráadásul a központi helyszínt, a megyeházát én régóta és nagyon jól ismertem. Én oda rengeteget jártam, s akkoriban is úgy hívták, hogy megyeháza, pedig régóta nem volt már megye, de mi, doroszlóiak mindig is megyeházának hívtuk, úgy tűnik, öröklődött ez az elnevezés. A belügyminisztérium épülete volt, ott volt a rendőrség, ott kellett intézni az útlevelet, egyebeket. Ugyanazon a boltíves kapubejárón keresztül, ugyanazokon a macskaköveken tapodva mentem be oda, mint amin a Monarchia korában jártak az emberek, még a sárga festék, amivel befestették, az is vélhetően a Monarchia idejéből származott. Olvastam, hogy az előtte lévő parkot is az 1800-as évek végén alakították ki, s végül a sok kis mozaikból összeállt, hogy ez az a korszak és ez az a helyszín, amire nekem szükségem van. Megtaláltam a kort, a várost, s akkor már csak a történetet kellett hozzá keríteni. Az meg menet közben alakult.

− Mivel ilyen erős a személyes kötődésed a helyszínhez, s például a szerb-magyar viszonyulások több példáját fölmutatva a mai korra is utalsz a könyvben, fölmerülhet az is az olvasóban, hogy nem kulcsregénnyel van-e dolga?

− Hát, igen, és amikor a történet elkezdett íródni bennem, s elhatároztam, hogy Zomborba helyezem, akkor nem tehettem meg, hogy nem viszem húsz kilométerrel arrébb, szülőfalumba, Doroszlóra. A mellékszálat, ami fölmerül a regényben, tehettem volna akár Szilágyira, vagy Kupuszinára is, de… hát, gondoltam, hadd legyek már ennyire részrehajló, és a saját szülőfalumat hoztam be. Az említett mellékszál sváb szereplői is minta alapján formálódtak, hiszen 1945, a kitelepítés előtt Doroszlón rengeteg sváb élt, és az a sárga eifurtos ház, amit a regényben leírtam, az bizony a mai napig ott áll a templommal szemben, balra, srégen. Ilyen értelemben tehát jogosan vetődhet fel ez a kérdés, ugyanakkor nem hiszem, hogy a szó teljes értelmében kulcsregényről lenne szó.

− És miért lett krimi ez a történet?

− Ez érdekes… Nem tudom. Annyi mindent írtam már: írtam sci-fit, írtam történelmi és művelődéstörténeti regényt, krimit viszont még nem írtam. És adta a hangulat. Az a ködös századelő kívánta, az hozta elő belőlem. Úgy éreztem, ehhez az atmoszférához kell egy titok, kell egy rejtély, márpedig a krimi az rejtély.

− A krimi mint műfaj komoly kihívás. Egyfelől nagyon sok szalagon gyártott, irodalmi értelemben nem igazán jól megformált zsánerkrimi születik, ráadásul ezt a műfajt általában a könnyű műfajok közé sorolják, holott ez durva általánosítás. Másfelől a krimi történetének muszáj izgalmasnak lenni, a feszültséget fönn kell tartani, a szerkezet sem elhanyagolható szempont…

− Mint már arról szó volt, első olvasási élményeim a sci-fik meg krimik voltak. És valóban sokféle krimi létezik, változatos a színvonaluk. De egyvalamit még a gyengébb krimiszerzők is tudnak, ez pedig az írástechnika. Tehát tudnak dialógusokat írni, tudnak történeteket szerkeszteni, és tudják vezetni a hőseiket a történetben, s ezt valahogy jó ötvözni minőségi irodalommal. Arról nem is beszélve, hogy a gyakorlott krimiolvasók kifejezetten figyelmesen olvasnak. Velük nem lehet játszani, mert kibuknak az elvarratlan szálak, a felületesen megalkotott jelenetek. A krimiolvasónak van rutinja, őt nehéz „megvezetni”, számomra pedig ez is kihívás volt.

− A krimit nagyon meg kell szerkeszteni, s a Fábián Marcell-történetek, hiszen azóta megjelent egy újabb, meg is felelnek ennek a követelménynek. Van az első Fábián Marcel-regényben egy olyan szál, amely viszonylag korán felbukkan, de csak a könyv végén nyer jelentőséget. Kicsit olyan módon, mint a hollywoodi filmekben: ha egy pisztolyt egyszer megmutat a rendező, akkor annak el is kell sülnie. Ez egy tudatos folyamat volt, komoly vázlatokkal, előtanulmányokkal akár, vagy ösztönösen alakítottad a történetet?

− Egyrészt igen, másrészt azonban, amikor elkezdtem írni, nem tudtam, hogy pontosan miről fog szólni. Ez nem egy előre megkomponált regény. Agatha Christie-ről mondták azt, hogy mosogatás közben találta ki a történeteit, s amikor leült írni, akkor már nagyjából tudott mindent, ismerte az elejét, közepét, végét az adott regénynek, amin éppen dolgozott, s miközben írta, jól látta, hogy hová fog kifutni. Nos, én ezt nem láttam, menet közben alakult. És lehet ez is egy jó módszer, mert bennem is fönntartotta a kíváncsiságot, hogy na, ebből miként jövök ki? Végignyomoztam ezt a regényt az írása közben. Gyakorlatilag amikor az olvasó megtudja, amikor számára kiderül, hogy ki a gyilkos, akkor – no, nem mondom, hogy számomra is akkor derült ki, de akkor hoztam meg a döntést, hogy merre fog menni, és hogyan fog befejeződni történet. Ez azért jó, szerintem, mert nincs mesterségesen elmismásolva semmi, nem kellett eldugnom a tettest, mert magam sem tudtam, ki lesz az.

− Miért és mikor jutottál arra, hogy folytatnod kell Fábián Marcell történetét?

 Amikor az első kötetet elkezdtem írni, akkor még nem gondoltam erre, sőt, azt sem hittem, hogy én ilyenre alkalmas vagyok. Még akkor, amikor megjelent, akkor sem merült fel bennem, már csak azért sem, mert egészen máson törtem a fejemet, mást akartam írni. Aztán, ahogy szállingózni kezdtek a visszajelzések − kiadótól, olvasóktól, kritikusoktól − gondolkodóba estem, hiszen szinte minden második kritika azzal végződött, hogy jó lenne levenni a második kötetet a polcról. Elgondolkodtam, hogy üsse kő, megpróbálom. Ez nekem nagyon új volt, hiszen amolyan újrahasznosított karaktereket kellett foglalkoztatni. Ilyenkor kétféle olvasóval kell számolni: az egyik, aki ismeri az előzményeket, a másik, aki nem. Az egyiknek nem szabad túl sokat mondani, a másiknak nem lehet túl keveset, valahogyan arányban kell tartani az „információáramlás”-t.

− Ez tökéletesen sikerült, az én olvasói meglátásom szerint…

− Ha így van, annak örülök, mert ettől féltem a legjobban. Ebben a könyvben olyan karakterekkel találkozunk, akiket egyszer már leírtam, újra pedig nem szerettem volna ezt megtenni, az már terhes, ráadásul annak, aki olvasta az első részt, kifejezetten zavaró. Meg kellett hát találnom az arany középutat. Ez komoly kihívás volt számomra. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy próbatétel elé állított a feladat, s kíváncsi voltam, átugrom-e a lécet.

− A borítószöveg Fábián Marcellt a magyar Poirot-ként aposztrofálja. Érthető ez, hiszen a borítószöveg fontos feladata a figyelemfölkeltés, a marketing, ha azonban szigorúan vesszük, Fábián Marcell igen messze áll Poirot-tól…

− Poirot-val mint hasonlítással én sem tudok egyetérteni, de már későn vettem észre, hogy ez került a borítóra. Ha már hasonlítani kellene, akkor egy kanadai filmsorozat főhőséhez, Murdock nyomozóhoz hasonlítanám, az ő alakjára valóban emlékeztet Marcell: ugyanaz a korszak, ugyanaz a keménykalapos világ, kicsit a habitusuk is rokon. Marcell és Poirot habitusa viszont rendkívül távol áll egymástól.

− Azért az, hogy Fábián Marcellt hírbe hozták Poirot-val, fölvet egy másik kérdést, vagy inkább asszociációt is. Jelesül azt, hogy Poirot számos történet hőse – vajon Fábián Marcell sem csak kétszer lép színre?

− Hát, hogy lesz-e harmadik rész, azt sokáig nem tudtam. Vártam az impulzusokat. Hogy lesz-e igény rá, mert ha igen, akkor semmiképpen nem zárkózom el előle. Ha úgy láttam volna, hogy az olvasók nem szeretnék, akkor nem ragaszkodtam volna hozzá, más ötleteim is vannak. Szeretem a változatosságot. Nem tagadom ugyanakkor, hogy nekem is megtetszettek ezek a karakterek, akikkel a két Fábián Marcell-regényben dolgoztam. Megszerettem őket. Jó velük dolgozni, jó őket építeni az időben, vinni őket egyik évről a másikra, látni, miként fejlődnek. Itt már egy, illetve több családregény is kibontakozik a háttérben, Marcell családjáról is egyre többet tudunk, Milorád famíliája is jobban megmutatkozik, s ez így marad majd, és talán még erősödik is a harmadik regényben, amellett, hogy még mindig lesz egy markáns, erős krimiszál. Mert most már biztos, hogy lesz harmadik rész.

− Esetleg már körvonalazódik is benned?

− Annyit talán meg lehet súgni, hogy az már nem a Bácskában játszódik majd. Kimozdítom Marcellt − és egy kicsit magamat is − a komfortzónájából, elviszem Erdélybe, a hegyek közé, egy úri kastélyba.

− Azt már elárultad, hogy nem az a fajta szerző vagy, még krimiírás esetén sem, aki mérnöki pontosággal megtervez mindent. Magyarán, miközben írtad a regényt, magad sem tudtad előre a nyomozás eredményét. A második kötetnél sem változtattál ezen a munkamódszeren?

− Magának a bűncselekménynek, a halálozások okának a kiválasztása tudatosabb volt most, mint az első rész esetében, azonban ezúttal sem akadályoztam a történetet abban, hogy önmagát alakítsa. 

− Rendkívül speciális ez a bizonyos halálozási ok…

− Igen. Ez így van. Nem mellesleg egy történelmileg hiteles jelenségről beszélünk, amit táncoló pestisnek is neveztek. Én erről régóta tudok, azt azonban nem tudom, mikor ötlött föl bennem, hogy használjam a regényben. Azt viszont gyorsan beláttam, hogy az az előnye, hogy ez egy történelmi jelenség, amit nem kell megmagyarázni. Ez van, ez adott. Tulajdonképpen egyfajta tömeghisztériáról van szó, magukat a halálba táncoló emberekről.

− Ez azért is izgalmas, mert a középkor egyik legsajátlagosabb, szimbolikus-allegorikus misztériuma a haláltánc, amelynek motívumait jól ismerhetjük Madách Az ember tragédiája londoni színéből éppúgy, mint Arany János Bolond Istókjából vagy Híd-avatásából, de ezek szerint ennek a nagy középkori misztériumjátéknak van reális ihletője…

− Van bizony! Valószínű, hogy az anyarozs okozta ezt a tömeges hallucinációt, hisztériát. De ez nincs bizonyítva. Azonban főleg olyan területeken történt, ahol rozst termesztettek, és kivált csapadékos időben, ami a gombáknak kedvez. A mi vidékünkön korábban nem volt szokásban rozsból kenyeret sütni, ezért errefelé ez a jelenség nem is volt jellemző. Namármost, nem kizárt, hogy az költői túlzás, amit a regényben megírtam, mert individuális példa nincs a történelemben, ez a betegség, ez a valami mindig tömegesen jelentkezett, de hát, ami a középkorban közösségi esemény, az a modern korban miért ne lehetne individuális? Mindenesetre, a korábbi kérdéshez visszatérve, a bűntény specifikumából fakadóan tudnom kellett előre bizonyos dolgokat. A tettest nem, azt nem is szeretem tudni. Ám mivel a halálesetek nem hétköznapiak, ez befolyásolta, illetve bizonyos fokig meg is határozta a dramaturgiát, a történet menetét. De eddig sem tettem, és továbbra sem fogom előre kitalálni a gyilkost. Számomra az izgalmas, amikor magával Marcell-lel bonyolítjuk a cselekményt, keressük a megoldást, kutatjuk, hogy mi lenne az ideális. No, nem az igazságérzetem miatt, hanem olyan szempontból, hogy az olvasónak mi lehet majd a legjobb. Marcell, persze, eközben is az igazságot keresi, én viszont közben azt a lehetőséget próbálom kibogarászni, ami a legkevésbé valószínű, s ezért a legjobb nyitva hagyni a kérdést a legvégéig – a magam számára is. Hiszen, ha előre kitalálom a gyilkos személyét, félő, hogy el fogom árulni idejekorán. Pusztán azzal, hogy „másképp nézek rá” a regényben, ezért szerintem a legjobb ezt nem piszkálni. Ha az ember hagyja a történetet, hogy vájja ki szépen a maga útját, akkor előbb vagy utóbb elvezet a megoldáshoz, mert ha már mindenkit kizárunk, aki fölmerül, a végén már csak egy, vagy nagyon kevés lehetőség marad.

− Az első részben marginális szerep jutott csak a Fábián Marcell idejében Zomborban főügyészkedő Gozsdu Eleknek, a második kötetben azonban tágabb teret engedsz neki. És megjelenik a színen Jókai is, akit úgy láttatsz, akár egy idősödő hollywoodi filmsztárt. Mint ahogy voltaképpen a maga korában az is volt....

− Jókai fölbukkanása mintegy a véletlen műve. Amikor eldőlt, hogy a regény Fiuméban indul, akkor eszembe jutott, hogy Jókainak volt Abbáziában egy villája, és a nyarak egy részét rendre ott töltötte. És ha már a két nagy ember, Marcell és Jókai, mindketten egy helyen vannak, hát miért ne találkozzanak? Az is igaz, hogy abban az évben Jókai vélhetően nem volt Abbáziában, de hát meg lehetett ezt könnyen oldani egy kis fikcióval. Jókai szerepeltetése aztán azért bizonyult jó ötletnek, mert ki tudtam vele mondatni, amit vélhetően magam is gondolok Marcellről. Nincsenek ma már hősök, állítja Jókai a regényben, csak szájhősök, csak ripacsok. És ezután gyakorlatilag megadja Marcell szerepét: legyél te a hős, fiam! A másik író-szereplőt, Gozsdut nem akartam én ennyire előtérbe helyezni, de az egyik kritikus, nevezetesen Bán Zoltán András megemlítette Gozsdu híresen szép szerelemes leveleit Weisz Annához, s ezekben én megéreztem a potenciált. Így került a szerelmes levél-szál a történetbe, és így kapott jelentősebb szerepet Gozsdu.

− Köszönöm szépen a beszélgetést!

Beszélgetés Hász Róberttel
Elolvasom
„Most hosszabb prózában érzem otthon magam”
Szerző

„Most hosszabb prózában érzem otthon magam”

Hász Róbert József Attila-díjas író Doroszlón született, jelenleg Szegeden él és dolgozik, a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője, Fábián Marcell pandúrdetektív legújabb kalandjait írja aktívan, hiszen hamarosan megjelenik a harmadik kötet. És a közelmúltban vette át Zomborban a Herceg János Irodalmi Díjat.

* Először is gratulálok a díjhoz. Mindenekelőtt arra volnék kíváncsi, hogy ha Herceg János nevét hallja, akkor mi az első, ami eszébe jut?

— Az, hogy egyszer régen néhány hónapig postás voltam a szülőfalumban, mert az aktuális postásunk katona lett, és jártam be János bácsihoz. Szerencsére ismerhettem személyesen, mindennap bementem az öregúrhoz, megismerkedtünk, beszélgettünk, elvittem a postára, amit el kellett, egyszer-kétszer ittunk egy kis pálinkát, bár inkább csak én, hiszen ő inkább joghurtozott. Ekkor még középiskolába jártam, és voltam olyan szemtelen, hogy lerohantam őt saját első írásaimmal. Ő pedig csak a kezembe nyomta a régi Symposion-számokat, azzal a kommentárral, hogy nézzem meg, hogyan is kellene írni. Elvoltunk egymással. Nagyon szerettem én is, és a faluban is tisztelték. A másik dolog, ami eszembe jut róla, hogy amikor már egyetemre jártam, ugyanazzal a busszal utaztunk Újvidékre. Ő is akkor ment a rádióba felolvasni a szokásos vasárnapi jegyzetét. S útközben is beszélgettünk.

* Kritikus ember volt?

— Nem mondanám. Nem mélyedt bele nagyon a dolgokba, és konkrétumokat sem mondott, hogy mi a jó és mi nem, csak próbált terelgetni a modern világ és a modern vajdasági irodalom felé, hiszen Doroszló egy kicsit a világ vége volt, el volt vágva, s el voltam én is sok mindentől, akkoriban pedig ugyebár internet még nem létezett. Én János bácsitól hallottam először Balázs Attiláról, Fenyvesi Ottóról stb. Szóval hálás vagyok neki, amiért kinyitott számomra egy ablakot tizenéves koromban.

* És Újvidéken, gondolom, egy pezsgő irodalmi életbe csöppent.

— Hát igen. Emlékszem, hogy többen érkeztünk faluból, de csak kevesen voltak képben az aktuális irodalmi viszonyokat illetően, s akkoriban Újvidéken eléggé megosztott volt a társaság. Bonyolult és számomra elég fura világ volt az ott. Az lepett meg leginkább, hogy mi erről addig semmit nem tudtunk, hiszen mondanom sem kell, hogy a sajtó igencsak kontrollált volt, a Symposion-os leváltásokról észak felé nem szálltak a hírek. Az tudta, aki benne volt a szűkebb szakmai körökben. Én pedig csak úgy odacsapódtam, lassan elkezdtem publikálgatni a Képes Ifiben, a Hét Napban, az akkori Symposionban. Hasznos időszak volt ez, mert megtanultam, hogy nem minden az, aminek látszik.

* Aztán jött Szeged. Nem önszántából került oda, mégis ott maradt.

— Úgy kerültem Szegedre, mint a legtöbb kortársam. A ’90-es évek eleje egy zavaros világ volt, s a generációm javarésze, mely külföldre ment, nem úgy indult meg, hogy ő most ott kezd egy új életet, hanem csak ideiglenesen. Én is úgy jöttem át, hogy a kis bőröndöm mindig be volt csomagolva, hogy nemsokára indulok haza. Nem is hoztam magammal mást, csak egy pár váltásruhát. És lassan kezdtem rádöbbenni, hogy elmúlt egy hónap, elmúlt egy év, kettő, a jugoszláv útlevelem le is járt, úgyhogy itt ragadtam vagy tíz évig, mire egyáltalán haza tudtam jutni. A feleségem is utánam jött, s itt maradtunk. Az első néhány év nagyon nehéz volt, nem kaptunk munkát, hiszen itt Magyarországon is elég sanyarú idők jártak, másfél millió munkanélküli mellé jöttünk még mi. A bölcsészkar könyvtárában dolgoztam félállásban, s ekkor már jelentek meg novelláim a Tiszatájban, a főszerkesztőt és a szerkesztőt, azaz Olasz Sándort és Annus Józsefet is ismertem, ők kerestek meg, hogy lennék-e korrektor a lapnál, én pedig szinte rögtön rávágtam, hogy igen. De eleinte nem volt könnyű, mert hiába beszéltünk egy nyelvet, nagyon-nagyon más szociális, kulturális hátterünk volt nekünk, vajdasági magyaroknak. Ez ma már talán nem érződik annyira, a határok is valamelyest elmosódtak, de akkor ez nagyon más volt.

* Olvastam egy interjúban, hogy önnek most nehezebb novellát írni, mint regényt. Miért van ez így? 

— Hm. Régebben novellista voltam, és imádtam is ezt a formát, de ha az ember hosszú éveken át nagylélegzetű elbeszélő prózát művel, akkor másképp kondicionálja a tempót. És a novella lényege az, hogy valahol azért már az írás elején látni kell a végét, a horizontot. Regényt pedig úgy írunk, legalábbis én, hogy soha nem látom a végét, nem is keresem, csak engedem, hogy folyjon, variálok, próbálkozom, megyek tovább. Na most a novellánál ez nem működik, mert akkor sosem lesz vége. Teljesen más írástechnikát igényel a kettő. Persze van olyan író, akinek mindkettő megy, például Darvasi László. Egy nap alatt megír egy tárcát, ha éppen azt kérünk tőle. Én erre nem vagyok képes. Most hosszabb prózában érzem otthon magam, de egy picit hiányzik a novellaírás is.

* Készül a harmadik Fábián Marcell-kötet. A pandúrdetektívünk ismét rejtélyekbe bonyolódik. Nehéz krimit írni?

— Hát az az igazság, hogy én nem is mertem volna soha krimibe kezdeni, mert nem az én műfajom. Én csak szerettem volna egy szecessziós regényt írni. Aztán valahogy belekeveredtem ezekbe a rejtélyekbe. Nagyon nehéz műfaj a krimi, féltem is az első kötet átadásakor, hogy mit szól majd a kiadó, mi van, ha banális, mert én ugyebár kívülről nem látom. S ellentétben egy hagyományos prózával, itt folyamatosan fenn kell tartani a feszültséget, az olvasó figyelmét. Egy jó kriminél szeret az ember borzongani. Azt hiszem, ha valaki felkér, hogy írjak egy krimit, nem is vállalkoztam volna rá.

* Egy regény megírása előtt a történet fő szála körvonalazódik előbb, vagy a karakterek?

— Én általában történelmi regényeket írok, s ezekre nagyon rá kell készülni. Ezért aztán soha nincs meg a fejemben előre a történet. Nem is tudok úgy írni, hogy már előre tudok mindent, elejétől a végéig. Azt szeretem, ha van egy hangulat, ha szimpatikus a kor, s elkezd vonzani az a világ. Akkor elmerülök benne, megpróbálok felépíteni egy-két karaktert, kiismerni a tájat, aztán elkezdem őket mozgatni, s figyelem, mi lesz belőle. A Vénusz vonulása című regényem esetében a honfoglalás kora vonzott, Fábián Marcellnél a szecesszió, macskakő, szivarfüst, revolver, hintó. Ahhoz, hogy hiteles legyen egy történelmi regény, mindent ismerni kell: mennyibe került akkoriban egy kávé, a cukrászdákban milyen sütemények voltak, hány töltényt töltenek egy Tadcaster revolverbe, melyet akkoriban a rendőrök használtak, stb. Rengeteg apróság, mely nélkül nem lehetek hiteles.

* Ez megakasztja az írást? Hogy mindennek utána kell járni?   

— Hát hogyne, persze. Sokszor. Mondok egy példát. Van egy jelenet, amikor Fábián Marcell betör egy kastélyba, s elővesz egy lámpát. Na most nagy kérdés, hogy volt-e zseblámpa már 1903-ban. Valami biztosan volt, hiszen éjszakánként járőröztek, valamivel csak világítottak, de nem írhatom csak úgy, hogy elemlámpa, ha akkor még fel sem találták.

* Ha volna egy időgépe, akkor melyik korba utazna vissza?

— A kíváncsiságom a középkorba vinne, de az egy veszélyes időszak, nem sokáig maradnék meg benne. Aztán nagyon szívesen visszamennék Fábián Marcell korába, a századforduló utánra, amikor már minden modern, de mégsem az. Van már telefon, de még nem annyira meghatározója az emberek életének. Mindjárt megjelenik az autó, de még mindig lovas hintóval közlekednek. Az emberi tempó a meghatározó. Még van értelme a vasárnapi sétának a parkban. Az vonz abban a korban, hogy ez volt az utolsó emberléptékű időszak. Aztán jött a világháború, a nagy pusztítás, és minden felgyorsult. Nem véletlenül nevezik ezt a kort boldog békeidőknek. Az 1910-es évekig az volt az utolsó, amolyan isteni állapota az emberiségnek, szerintem.

* És ha választhatna, melyik regény főhőse lenne legszívesebben?

— Nehéz válaszolnom, hiszen valóban mindent olvasok. Tavaly például egész télen Jókait olvastam, mert a feleségem Jókaival foglalkozott. Úgyhogy azt hiszem, szívesen lennék egy Jókai-regény hőse. De olyan háttérrel és romantikus történettel, amilyet ő a hősei köré terített. Egy Jókai-regényben szerintem jól ellennék.

Elolvasom
Történelmi emlékezet, történelmi tapasztalat – interjú Hász Róberttel

Pál-Lukács Zsófia: Történelmi emlékezet, történelmi tapasztalat – interjú Hász Róberttel

„Nem vagyok egy szereplő típus” – állítja magáról Hász Róbert író, a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője, a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága által szervezett KMI 12 idei évadának szerzője, akit a hagyományos írói szereplehetőségek mellett a hagyományosnak vélt műfajok hatóerejéről is kérdeztük. Műveiben Hász Róbert sokat foglalkozik a történelmi idővel, kellő rálátása van arra, miként térhetünk vissza a pusztítás után újra az építkező korszakba.

– Idén a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága által szervezett KMI 12 között az ön nevével is találkozhatunk. A programban részt vevők névsorát februárban hirdették ki, elindultak már az életműveket népszerűsítő programok?

– Amennyire tudom, igen. Történtek már megkeresések antológia és portréfilm ügyében, sőt már januárban elkezdtük a portréfilm forgatását, amit valószínűleg áprilisban folytatunk. Igen szerteágazó népszerűsítő programokról van szó, a rendezvényeken, beszélgetéseken személyesen sajnos csak májustól tudok részt venni, de majd igyekszem pótolni a lemaradásomat.

– Hogyan került kapcsolatba a kezdeményezéssel?

– A programvezető keresett meg még tavaly nyáron, hogy lenne-e kedvem részt venni a 2022-es „évad” népszerűsítő sorozatában. Őszintén megvallom, addig nem sokat tudtam erről a kezdeményezésről, ami talán nem meglepő, tekintettel arra, hogy a Covid nyilván a KMI12 programjait is alaposan felülírta 2021-ben, és feltételezem, a rendezvényeik, estjeik sem úgy alakultak, ahogyan azt 2020-ban, még a járvány előtt eltervezték. Amikor első ízben találkoztam a KMI12 szervezőivel, céloztam is rá, nem tartanak-e egy újabb járványhullámtól, de mindannyian optimisták voltak. Legyen igazuk.

– Több szöveghelyen utalt rá, hogy távol állnak öntől a különböző marketingszempontok. „Én a láthatatlanságra szavazok, amennyiben van választási lehetőségem” – mondja. Milyen előfeltevésekkel indul a KMI 12 programsorozatán? Vannak konkrét elképzelései, illetve elvárásai saját életművének a népszerűsítését illetően?

– Valóban mondtam ilyet, és továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy szerző és műve esetében inkább az utóbbi kerüljön előtérbe. Nem vagyok egy szereplő típus. Persze ha meghívnak, szívesen részt veszek egy könyvbemutatón – végső soron ezzel tartozom a műnek, a kiadónak és az olvasóknak is. Attól azonban viszolygok, hogy a szerző úton-útfélen felbukkanjon és ha kell, ha nem, megnyilvánuljon olyan felületeken és témákban, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül munkásságához, szakmájához. Világosan fogalmazva: irritál a bulvárosodás.

Márpedig manapság afelé halad a világ, hogy lassan már csak az a szerző „létezik”, aki látszik, s folyamatosan hallatja a hangját.

Elismerem, van, akinek ez jól áll, én azonban nem érzem magam otthonosan ebben a szerepben, éppen ezért igyekszem a szükséges minimumra korlátozni a közösségi megnyilvánulásokat. Szerencsére a KMI12 programsorozatának szervezői megértőek ez ügyben, én jeleztem is nekik, hogy bár igyekszem eleget tenni az elvárásoknak, nem feltétlenül fogok/tudok minden nyilvános programon megjelenni. Ami a program marketingoldalát illeti, úgy látom, elég professzionális a hozzáállás.

– Ön 2011 óta a Tiszatáj főszerkesztője, munkájából adódóan a kortárs irodalmi élet sok képviselőjével áll kapcsolatba. A programban részt vevő szerzők munkásságát ismerte korábban, illetve találkozott már velük személyesen?

– Látva a KMI12 idei névsorát, a szerzők jó része már szerepelt a Tiszatáj folyóiratban. Többükkel személyes kapcsolatban is állok, ami nem csoda, hiszen lassan harminc éve vagyok a pályán.

– Fontosak önnek ezek a kapcsolatok?
– Abszolút. Aki évtizedeket tölt el szerkesztőként, az a szakmának nemcsak a szépségeivel találkozik, hanem olykor az árnyékos oldalára is be kell tévednie. Író is vagyok, szerkesztő is. Azaz nemcsak engem bírálnak, de nekem is gyakran kell döntenem mások dolgában. Barátságok, ellentétek, szakmai rivalizálások, gyakran sértettségek kísérik végig az embert ezen a pályán. Az időtálló, kölcsönös korrektségen alapuló kapcsolatokat, amelyek túlélték a viharos évtizedeket, meg kell becsülni.

– Műveinek központi témája a múlt. A künde című (Kortárs Kiadó, 2006) műve a magyar őstörténettel foglalkozott, műfaja történelmi regényt. Ön szerint mi a jó történelmi regény ismérve, illetve mit gondol, mennyire népszerű az olvasók számára napjainkban ez a műfaj?

– A történelmi regény is alapjában véve regény. A történelmi regénynek elsősorban regényként kell működnie ahhoz, hogy a történelmi zsánerben is maradandót alkosson. Amennyiben nem felel meg a „jó” (értsd: olvasható, élvezhető) regény kritériumának, történelmi regénynek sem lesz jó. Egyszer már leírtam egy hasonló kérdésre válaszul, és most kénytelen vagyok ismételni magamat, de hát ennél pontosabban nem tudom kifejezni: egy történelmi regény attól lesz „jó”, hiteles és élvezhető, mesterkéletlen, ha éppenséggel nem történelmi regénynek íródik, hanem, mondjuk így: „hagyományos” regénynek, amelyik egy másik korban játszódik. A történelmi regény népszerűsége egyidejű a regény népszerűségével. Ahogy az emberek szeretnek utazni, világot látni, ismeretlen tájakat bebarangolni, ugyanúgy vonzódnak a régebbi korokhoz.

Nem merészség kijelenteni, hogy akik vonzódnak a történelmi regényekhez, azok alapból kíváncsiak.

Az irodalmi/esztétikai élményeken túl tudásra, új ismeretekre is szomjaznak. Egyébként az is érdekes kérdés, hogy tulajdonképpen mitől történelmi regény a történelmi regény. Mikortól történelmi regény egy regény? Hol kezdődik a történelem, hol van az a határ az idővonalon, amely mögött már a történelmi idő húzódik? Számomra azért izgalmas ez a kérdés, mert például amikor a Végvár című regényemet írtam, a kilencvenes években, alig pár évvel jártam a regény jelene után. De facto jelenidejű regényként íródott. Mégis, nem olyan rég, egy nyilvános beszélgetésen egy ifjú szakmabeli úgy hivatkozott a Végvárra, mint történelmi regényre. Ami esetében nyilván érthető, hiszen a regény cselekménye az ő születése előtt játszódott. Vagyis az ő időszámítása előtt. Nagyon meglepődtem. Egy pillanatra úgy éreztem magamat, mint egy archeológiai lelet, aki itt ragadt a „történelmi” időkből. Ezek szerint egy, a balkáni háborúk idején vagy nem sokkal azok előtt, a nyolcvanas években játszódó regény már történelmi? Meddig tart a történelem, és hol kezdődik a kortárs?

– Legutóbb megjelent műve, a Fábián Marcell és a táncoló halál (2019) műfaja krimi, de történelmi kriminek is nevezték. Miben látja a krimi értékét, illetve hol van a krimi szépirodalmi helye?

 

– A történelmi regényekre vonatkozó megállapítások természetesen a krimikre is igazak. Ha egy mű regénynek gyenge, a zsáner önmagában nem menti meg. Úgy vélem, lényegesen nehezebb jó krimit írni, mint jó történelmi regényt. Jó történelmi krimit pedig kétszer olyan nehéz, mert ebben az esetben már gyakorlatilag két irodalmi zsáner kihívásainak kell megfelelni. A hagyományos bűnügyi történetnek, amelyik egy (vagy több) adott rejtély megoldásán alapul, tehát nem csupán „leír” egy bűnesetet, hanem meg is oldja azt, azaz leleplezi az ismeretlen tettest, olyan formán kell tudatlanságban tartania az olvasót, hogy közben állandóan fenntartsa a feszültséget és a kíváncsiságot.

Mindig is irigyeltem a jó krimiírókat, akik képesek arra, hogy oldalak százain át úgy szögezzék a figyelmünket a sorokra, hogy közben nagyon ügyesen megvezetnek bennünket, mi pedig boldogan vállaljuk az átvert olvasó szerepét.

Éppen azért, mert tisztában vagyok a zsáner szövevényes buktatóival, alapból nem is vállalkoztam volna bűnügyi regény írására. A Fábián Marcell… esetében menet közben, sorról sorra haladva sodródtam át a krimi felségterületére, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyakig benne vagyok egy bűnügyi nyomozásban. Magával ragadott a történet, amely eredetileg szecessziós, melankolikus mesének indult, utóbb vérbő detektívregény lett.

– Mesélne a munkamódszeréről? Hogyan kell például jó krimit írni?

– Azt azért tisztázzuk, hogy nem vallom magamat krimiírónak. Talán ha fiatalabb koromban tévedek a krimi útjára, végleg magába szippant a műfaj, így azonban a krimi számomra csupán egy kaland marad, egy rövid (mondjuk egy trilógiányi?) kitérő a pályán, még ha nagyon izgalmas és szórakoztató kitérő is. Ámbár ki tudja, elképzelhető, hogy olyannyira megfertőzött a krimi vírusa, hogy a következő történelmi regényem is óhatatlanul gyilkosságokba és más rejtélyekbe torkollik

– Mit gondol, témaválasztása, műveinek műfaja vagy a történetmesélés módja teheti népszerűvé a műveit francia, olasz és német nyelvterületen?

– Magam is meglepődtem, hogy melyik regényem melyik országban szerepelt jobban, hol kevésbé, hol jobban kapott nagyobb szakmai figyelmet, hol részesült nagyobb olvasói figyelemben, hol kisebben. A künde, amelyik, mondjuk így, vérbeli történelmi regény, és a honfoglalás korában játszódik, azaz a nyugati olvasók számára nem feltétlenül ismert és érdeklődésre számot tartó korban, a francia nyelvterületen volt sikeres, a németen kevésbé. Francia nyelven több kiadást is megért, több tucat kritika jelent meg róla a legnevesebb lapokban, míg a német fordítás alig részesült szakmai recenzióban. Ez talán egyes népek olvasási szokásait is jól példázza: Németországban a „Historische Roman” egyfajta al-zsáner, a hivatalos irodalom horizontja alá szorult, ha nem is ponyvaként van számon tartva, mindenesetre nem áll a mainstream recepció fókuszában. Ezzel szemben Franciaországban nem annyira jellemző ez a fajta műfaji skatulyázás, az olvasóközönség is szenzibilisebb, és a szakmát sem elsősorban a merev tudományos kategorizálási kényszer vezérli.

– A Tiszatáj szerkesztőjeként hogy látja, mennyire kell aggódnunk a jövő olvasóiért?

– Ahogy már fentebb utaltam rá, amíg könyv lesz, addig olvasók is lesznek. Nem tartok attól, hogy az olvasás valaha is kimegy majd a divatból. Amikor annak idején a film betört az emberek hétköznapjaiba, sokan temetni kezdték a színházat. A színház ennek ellenére él, virul napjainkban is. Nem túl elegáns, ha az ember önmagára hivatkozik, de a hasonlat kedvéért most mégis megteszem: első regényemben, a Diogenész kertjében szó van egy bizonyos „vertikális fajelméletről”. Ez az elmélet (persze a regény fiktív világában) arról szól, hogy az emberi fajok nem horizontálisan (földrajzi értelemben, azaz népek, nemzetek, országok szintjén) tagolódnak, hanem vertikálisan, szellemi, lelki minőségeik, sajátságaik alapján. Nem belemélyedve ebbe a kitalált fajelméletbe,

meg vagyok győződve róla, hogy minden társadalomban megvan az a réteg, amelyik igényli az olvasás nyújtotta szellemi táplálékot.

A mi dolgunk, szülőké, irodalmároké, tanítóké (nem véletlenül használom itt a tanító szót, s nem a tanárt), hogy a soron következő generációk már gyerekkorban kapcsolatba kerüljenek a könyvvel, s megtapasztalják az olvasás által birtokba vehető világokat. A felelősségünk ebben drámaian nagy. A mi feladatunk, hogy az olvasás lehetőségét mindenkor biztosítsuk. Magyarán írjunk, nyomtassunk, terjesszünk. Mindig lesz olyan rétege a társadalomnak, amelyik, ha egyszer már bebocsátást nyert az irodalom világába, később sem fog róla lemondani. Az meg persze illúzió, hogy mindenkivel meg lehet szerettetni az olvasást. Nem lehet, de nem is szükséges. Hegeszteni sem szeret mindenki, ahogy repülőgépet vezetni sem.

– Mi az elképzelése főszerkesztőként a továbbiakban, milyen lap kíván lenni a Tiszatáj a hazai irodalmi életben? Miben látja a lap sikerét és mivel magyarázza azt, hogy a kimutatások szerint nő a folyóirat olvasottsága?
– Igazából sosem voltam híve annak, hogy egy lapnak legyen pontosan körülírható, definiálható profilja. A szigorú profil, ahogyan az ideológia is (copyright Hamvas), korlátoz, falak mögé zár. Az irodalom, keletkezésének természetéből adódóan, nem homogén. Mint a világ, amely körülvesz bennünket, határtalan. Egy lap, ha lehetséges, és a körülmények ezt megengedik, legyen nyitott, befogadó, ne törjön lándzsát egyik vagy másik irányzat, ideológia felett sem. Nemcsak attól lesz egy lap független, ha a (mindenkori) hatalom békén hagyja és nem gyakorol rá nyomást, mint például a kommunista rendszerek idején tette, hanem attól is, ha a szerkesztők maguk is képesek ellenállni a különféle ideológiák csábításának. Ez utóbbi olykor nehezebb feladat, mint egy külső hatalommal dacolni.

– 1991-ben költözött át Szegedre a délszláv háború miatt. A jelenlegi háborús körülmények mennyire erősítették fel önben a korabeli élményeket?
Épp a minap jegyezte meg a feleségem, látva a rengeteg menekülő nőt és gyereket, hogy a háborúkat mindig a férfiak vívják, de rendre az asszonyok veszítik el. Szomorú, de újból és újból tudomásul kell vennünk, hogy a történelem bizony nem ért véget, az ember pedig semmit nem változott az eltelt évezredek alatt. Mintha belénk lenne kódolva, hogy amit harminc-negyven éven át építgetünk, azt pár év alatt leromboljuk. Hogy aztán újra felépítsük, amit majd később lerombolhatunk. Nincs fegyverünk a gyűlölet ellen. Mintha belénk lenne programozva az időszakos pusztítás. S nemcsak épületekre, anyagi javakra gondolok elsősorban, hanem az emberi/kulturális kapcsolatainkra. Nemzetek, amelyek tegnap még gyűlölet és ellenségeskedés nélkül éltek egymás mellett, egyik napról a másikra irtani kezdik egymást. Aki tegnap még elképzelhetetlennek tartotta, hogy kioltsa egy másik ember életét, ma gond nélkül megteszi. Nincsenek illúzióim az emberi faj minőségi fejlődését illetően. Ilyesmiben csak az tud hinni, aki nem tanulmányozta kellő alapossággal a történelmet. Ameddig az emberi emlékezet visszanyúlik az időben, ugyanazzal az egyszerű sormintával találkozunk, az egyiptomi óbirodalomtól napjainkig: viszonylag hosszabb, békés, optimizmussal és építkezésekkel teli évek váltakoznak rövidebb, depressziós, háborús időszakokkal. Mintha az emberekben felhalmozódó haragnak és erőszakhajlamnak időnként ki kellene törnie, hogy kitombolja magát a világban, hogy aztán megnyugodva, sebekkel és lelkiismeret-furdalásokkal eltelve visszatérhessen újra az építkező korszakába.

Elolvasom
„Általában megragad egy hangulat” – Hász Róbert a krimiről, a sci-firől és a kozmoszról
Szerző

„Általában megragad egy hangulat” – Hász Róbert a krimiről, a sci-firől és a kozmoszról

Hász Róbert József Attila-díjas prózaíró, nemzedékének egyik legkiemelkedőbb, legizgalmasabb szerzője. Pályafutása sci-fi-novellákkal kezdődött, később múlt század eleji krimijeivel vált ismertté. Jelenleg a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője.

Életrajzod szerint 1964-ben a Délvidéken születtél, és 1991-ben, a délszláv háború miatt, 27 éves fejjel emigráltál Magyarországra. Milyen közvetlen körülmények hatására döntöttél úgy, hogy Szegedre települj át?

1985-ben tartalékos tizedesként szereltem le az akkor még létező jugoszláv néphadseregből, ezért a balkáni háborúk kiteljesedésekor, 1991-ben hamar a sorozóiroda látókörébe kerültem. Szerencsémre akkor éppen nem a szülőhelyemen, Doroszlón éltünk a feleségemmel, hanem Temerinben, bejelentetlen lakcímen. Ennek hála a behívólevél nem talált meg, így még időben elhagyhattam az országot. 1991 nyarán–őszén a legtöbb katonakorú férfi végső esetre, ha hirtelen el kellene indulni, kisebb utazóbőröndöt tartott készenlétben otthon. Nekem is be volt egy készítve a legszükségesebb holmikkal.

Persze az ember ilyenkor nem hosszú távra tervez. Úgy hittem, pár hónap, és vége lesz az egész őrületnek. Nos, ehhez képest kilenc évnek kellett eltelnie, hogy újra hazalátogathassak. A jugoszláv útlevelem ugyanis a Szegedre költözésem után nem sokkal lejárt, magyar meg csak 2000-ben lett, miután megszereztem az állampolgárságot. Hogy miért Szeged? Ez volt a legközelebbi magyarországi város. Mint említettem, bíztunk benne, hogy hamar hazatérhetünk.

Mit hagytál a hátad mögött, és hogyan indult az itteni életed? Könnyen ment a beilleszkedés?

Egy éppen elkezdett felnőtt életet hagytam hátra. Szakmai gyökereket még nem eresztettem  – mondjuk úgy: irodalmi léggyökerekkel rendelkeztem csupán –, ellentétben a feleségemmel, aki a tanársegédi állást hagyta hátra az Újvidéki Egyetem bölcsészkarának hungarológiai intézetében. Én legfeljebb az ambícióimat hagytam magam mögött, mert azokban a kilátástalan hónapokban teljesen valószerűtlennek tűnt, hogy irodalommal alkotóként a közeljövőben testközelbe kerülök.

Nem vagyunk egyformák. Van, akit a válságos idők alkotásra sarkallnak, engem sajnos nem. Engem lebénítanak. Pár évig nem is foglalkoztam írással, a túlélésünk volt az elsődleges feladat. Magyarországon 1994-ben jelent meg az első novellám, mégpedig a szegedi Tiszatájban. Akkoriban félállásban a bölcsészkari könyvtárban dolgozgattam, ott ismerkedtem meg Olasz Sándorral, a Tiszatáj szerkesztőjével, valamint Annus Józseffel, az akkori főszerkesztővel. Korrektori állást kínáltak fel a folyóiratnál, amire gondolkodás nélkül rábólintottam. Így indult az irodalmi életbe való visszailleszkedésem. Azóta is hálával és megbecsüléssel gondolok mindkét korábbi főszerkesztőre – sajnos már egyikük sincs velünk.

Milyen olvasmányélmények indítottak el az írói mesterség irányába?

Első irodalmi-olvasási élményeimet szülőhelyem irodalmi kínálatában korlátozott világa határozta meg. Ugyanakkor a kissé szűkös kínálatnak is megvoltak a maga előnyei, amit utólag egyáltalán nem bántam. A faluban volt egy kis könyvtár. Tényleg kicsi, nagyon kevés kortárs magyar irodalmi művel, ezzel szemben gazdag világirodalmi kínálattal. Ami Magyarországon a hatvanas–hetvenes években fordításban megjelent, jórészt megtalálható volt a polcain. Llosa, Márquez, Borges, Heller, Golding, Bradbury, Vonnegut – hogy csak a legnagyobbakat említsem – 16-17 éves koromtól nálam terítéken volt. Mire eljutottam Újvidékre, az egyetemre, a többségüket már abszolváltam.

Ezek a korai olvasmányélmények határozták meg későbbi olvasási és írói ízlésemet, aminek egyik meghatározó eleme a történetközpontúság lett. A kortárs magyar széppróza csak késve, az egyetemi éveim alatt ért el hozzám. Sosem barátkoztam meg igazán a szövegirodalommal, ami a magyar irodalmi nyelvterületen még a kilencvenes években is szinte egyeduralkodó volt. Sokáig zavarban is voltam amiatt, hogy engem nem az úgynevezett modern poétikák vonzottak, hanem a „divatjamúlt” hagyományos elbeszélőmódok. Holott csupán a kortárs angolszász, latin-amerikai próza nyomdokain szerettem volna haladni. Na és persze meg kell említenem kamaszkorom meghatározó zsánerét, a sci-fit is. Első novellám is a Sirius című zágrábi sci-fi-folyóiratban jelent meg.

Tizenegy prózakötettel és fontos irodalmi díjakkal büszkélkedhetsz. Az utóbbi néhány regényed a 20. század elején játszódó krimi, amelyek főszereplője Fábián Marcell mesterdetektív. Hogyan született meg ez a figura?

Esetemben a regény- és a novellaírás módszerében annyi a különbség, hogy míg egy novella megkezdésekor többnyire tisztában vagyok azzal, mit szeretnék megírni (mondjuk így: mi a sztori), egy regény esetén ritkán van így. Általában megragad egy hangulat, egy kor vagy egy jelenet, amit megpróbálok „lerajzolni” – akár a festők, akik, mielőtt a vászon elé állnak, előtanulmányokat skiccelnek a vázlatfüzeteikbe –, s ha megtetszik a kísérlet, megérzem benne a perspektívát, a kibontható regénytereket, a formálható karaktereket, akkor továbbfűzöm a történetet.

Valahogy így voltam a Fábián Marcell-történetek első kötetével is. Hosszú ideig csupán egy szövegdarabkám volt, azt variálgattam. Egy vacsorajelenet, ami később a regénybe Fábián Marcell és Winter úr közös éttermi ebédjeként épült be. Megragadott a szecesszió hangulata, a szivarfüst, a macskakövek, a hintók világa, az emberiségnek az az utolsó emberléptékű korszaka, mielőtt a technikai vívmányok végképp átalakították volna a mindennapjainkat. Létezett már telefon, de ritkaságnak számított, ismerték a villamosságot, ugyanakkor még gyertyák és gázlámpák világították meg az éjszakákat.

Nem is kriminek indult a történet, jóllehet nagy rajongója vagyok a zsánernek. Azzal tisztában voltam, hogy a bűnügyi történet, akármennyire is lesajnált szegény rokonnak számít előkelő irodalmi berkekben, bonyolult és kockázatos műfaj. Ám írás közben a történet, ahogy vezette és alakította magát, kikövetelte a bűnügyi hátteret. A rejtélyt. Amikor az első kötettel kész lettem, elég nagy drukk volt bennem. Majdnem akkora, mint amikor az első regényem visszhangjaira vártam. Nem lesz-e vajon bukta, nem fog-e naivnak, átlátszónak tűnni? Korábban sosem próbálkoztam krimivel, pláne nem történelmivel, ami már dupla csavar, hiszen nem elég a sztorira vigyázni, még a történelmi korszak hitelességére is ügyelni kell. Mert egy történelmi krimi, meggyőződésem, csak abban az esetben működik, ha a nyelv és a háttér realisztikus. Papírmasé-karakterek meg elnagyolt kulisszák közé nem lehet rejtélyeket elültetni.

A legtöbb műved történelmi tárgyú. Mennyi előtanulmányra van szükséged a régmúlt korszakok hiteles ábrázolásához?

Történelmi regényt többféleképpen lehet írni. Akár felépített kulisszák nélkül is életre lehet kelteni egy letűnt kort vagy annak legalább a hangulatát. Én azonban úgy hiszem: ahhoz, hogy egy hagyományos értelemben vett történelmi regény működjön, azaz hiteles legyen, meg kell hozzá teremteni a plasztikus hátteret. Az olvasó szereti otthon érezni magát a regényvilágban, amiképpen a szerző is, ehhez azonban tisztában kell lennie azzal a korszakkal, amelyben a története játszódik. Számomra az adott korszak hétköznapi életének megrajzolása a legkritikusabb eleme a történelmi háttérnek. A látszólag jelentéktelen dolgok.

A történelmi elbeszélések esetében hiányzik vagy nagyon hézagos az, ami a jelen idejűeknél a rendelkezésünkre áll: a kollektív tudás. A jelenről vannak kollektív ismereteink, de a múltról nincsenek, legalábbis nem általánosan. Például mennyi volt a fizetése egy rendőri alkalmazottnak 1903-ban? Mi volt a feladata a kirendelt ügyésznek? Milyen közéleti problémák foglalkoztatták a hétköznapi embereket egy századfordulós kisvárosban? Vagy olyan banális dolog, hogy létezett-e már elemlámpa 1903-ban. És öngyújtó? Gyufásdoboz? Mikor jelent meg a magyar hivatalokban az írógép? Mikor vezették be a vármegyeházakba a telefont? A megyeszékhelyekre az utcai villanyvilágítást? Volt-e háztartási vízvezeték?

Ezek mind apróságoknak tűnnek, holott éppen az ilyen apró részletek teremtik meg a történelmi regény „jelenidejűségét”: azt az olvasói érzetet, hogy benne vagyunk a regény „mostjában”, még ha száz évvel korábban játszódik is. Egy történelmi regény működése attól függ, mennyire sikerül elfeledtetni az olvasóval, hogy történelmi regényt olvas. Ugyanakkor az olvasó sem várja el, hogy nyakig beborítsuk kultúrtörténeti vagy történelmi adatokkal. A tudással gazdaságosan kell bánni: mindig csak annyit elhelyezni a szövegben, amennyire az adott helyen éppen szükség van. Szóval, hogy röviden is válaszoljak a kérdésre: igen, alapos előtanulmányokra van szükség ahhoz, hogy egy rekonstruált történelmi korszak újra életre keljen az olvasó képzeletében.

Kicsit úgy tűnik, hogy a jelen valósága íróilag kevéssé érdekel.

Nincs nekem semmi gondom a jelennel, csupán úgy érzem, történelmi terekben szabadabban alkothatok. Számomra a jelenünk túlzsúfolt. Szinte már nem is látom benne az embert, csak a tárgyakat, amik körülveszik. Nagy a hangzavar, minden fluid, szétfolyó. Hasonlattal élve: aki a jelenről ír regényt, olyan, mint az a szobrász, aki agyaggal dolgozik: össze kell gyúrnia az anyagot, innen-onnan, sok kicsiből kell létrehoznia egy egészet. Míg az, aki letűnt kort választ magának helyszínül, olyan, mint a kőszobrász: jókora márványtömbből faragja le a felesleget, és csak annyit hagy meg belőle, amennyire szüksége van. Történelmi regény esetében maga a feltámasztott korszak is poétikai eszközzé válik.

Egy korábbi könyved, az Ígéretföld című kisregény viszont a jövőben játszódó disztópia, amelyben a víz alá került Hollandia lakói Magyarországon keresnek menedéket. Honnan jött az ötlet? Az is érdekelne, mennyire vagy borúlátó a jövőt illetően.

Az Ígéretföld számomra kedves kis szöveg. Az a gond vele, hogy kicsi maradt. Alapvetően elbeszélésnek indult, hogy egy készülő, azóta sem elkészült novelláskötet meghatározó darabja legyen. Az egyik ünnepi könyvhéten összefutottam Virág Gábor barátommal, az újvidéki Forum igazgatójával, aki, ha tréfásan is, de számon kérte, hogy vajdasági létemre még egyetlen kötetet sem jelentettem meg a Forumnál. Mivel akkor éppen nem volt készülő regényem, felkínáltam neki az Ígéretföldet, amennyiben vállalja, hogy szűk terjedelme ellenére kötetet varázsolnak belőle. Vállalták, és így lett elbeszélésből regény. Most már belátom, hogy sokkal több is lehetett volna, akár terjedelmesebb prózamű is, mert élvezettel írtam, és volt még benne tartalék.

Az ötletet (lám, megint aktuális) az oroszok „kis zöld emberkéinek” a krími megszállása adta. Az elbeszélés egy globális világégés utáni széttöredezett civilizáció lassú talpra állásának pillanatfelvétele akart lenni, egy új történelem születésének megrajzolása. Akkoriban kerültek a kezembe Alois Irlmaier német látnok és kubikos feljegyzései, aki hátborzongató részletességgel írta le a harmadik világháború kirobbanását. Az ő jegyzetei (pontosabban a rokona leiratai, mivel maga Alois analfabéta volt) ihlették világunk pusztulásának leírását. És az az elképzelés, hogy már nem keletről vándorolnak az emberek a jobb élet reményében nyugatra, hanem a nyugati népek keresik a jólétet keleten (például a skandináv vendégmunkások az Alföldön), már magában is megérte a gondolatkísérletet. Jó szórakozás volt. Egyébként az utópisztikus vagy disztópikus regény is történelmi regény a maga módján, éppen csak nem egy elmúlt korszak építőköveit használjuk fel hozzá, hanem a jelenünkéit bontjuk le, sőt törjük diribdarabra, és rakjuk őket új mintázatba.

Sok vizeknek zúgása című novelláskönyved elejére azt a mottót illesztetted: „Azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők, írók a világon, hogy az igazságon túl elmondjuk az embereknek a történeteket.” Szerinted milyenféle történeteket fontos elbeszélni?

Az „igazságokon” itt elsősorban a nagy, hivatalos narratívákat értettem. Ezek hajlamosak előbb-utóbb ideológiákká, ideákká, tabukká merevedni, megszűnnek történeteknek lenni. Ilyen például a Biblia: megmerevedett narratívák gyűjteménye. Az írók feladata lenne ezeket feloldani, újramesélni, ismét élő lelkekkel benépesíteni. Csúnya szóval: aktualizálni.

Egyszer írtam egy novellát: Johannan volt a címe, és a Jelenések könyvének szerzőjét, Jánost keltettem benne életre. Kapott tőlem egy történetet, újjáéledt, anélkül, hogy a bibliai szerepe csorbult volna. Spengler írja, hogy az élő kultúrák idővel hajlamosak „belemerevedni a tájba”, s civilizációkká rögzülni. A görög világ kultúra volt, a római már civilizáció (hasonlóan ahhoz, ahogy a reneszánsz és a barokk világa kultúra volt, a miénk viszont már „csak” civilizáció). Ez a jelenség, a „tájba való belemerevedés” véleményem szerint a történelmi narratívákra is érvényes.

Sokáig dédelgettem magamban a tervet, hogy megírom a mohácsi vész történetét. Mert az is egy ilyen, meggémberedett narratíva. Új perspektívát találni: mondjuk egy jelentéktelen fegyverhordozóét II. Lajos király udvarából, és végigkövetni vele legnagyobb nemzeti tragédiánk stációit. Alulnézetből. Egy hétköznapi ember látószögéből. Ami által újra életre kelne ez a hatalmas történelmi narratívánk. Még nem mondtam le teljesen az ötletről, csak éppen túl nagy falatnak tűnik. Egyelőre.

Kíváncsi vagyok, hol helyeznéd el magad a mai magyar irodalmi élet lövészárkok szabdalta térképén.

Őszintén? Sehol. Van egy polgári attitűdöm, ebből sosem csináltam titkot, de szerkesztőként megtanultam szigorúan különválasztani a szakmát a közéleti megnyilvánulásoktól. Olykor ugyan enyhe elborzadással figyelem, ahogy némelyik kolléga bőszen beleveti magát a közéleti küzdelmekbe, figyelmen kívül hagyva a szélbe kiáltott szavak mulandóságát, de hát istenem, sokfélék vagyunk, el kell viselnünk egymást.

Nem ártana egyébként, ha legalább a magyar irodalmi-kulturális közélet leszokna ezekről a mindenféle skatulyázásokról. Tisztában vagyok vele: történelmi örökség, hogy mindenáron kategóriákban kell gondolkodni, műveket besorolni ilyen-olyan zsánerekbe, embereket oldalakra, a lövészárkok egyik-másik partvonalára, mert milyen is az már, hogy valakiről nem tudjuk, melyik oldallal szimpatizál? Nosza, valljon hát színt, hogy eldönthessük, mit gondoljunk a műveiről! Pedig, ahogy az események alakulását látom körülöttünk a világban, gyanítom, előbb-utóbb ugyanabban a lövészárokban kötünk ki mindannyian, oldalfüggetlenül.

Elárulnád a Kultúra.hu olvasóinak, milyen terveket forgatsz a fejedben, mit olvashatunk tőled legközelebb?

Ha minden igaz, novemberben jelenik meg a Fábián Marcell-sorozat harmadik kötete, a Fábián Marcell és a hét nővér. A nyaram erre ment rá, napi 12 órában birkóztam vele. Hát majd kiderül, melyikünk győzött. Szeretnék összeállítani egy novelláskötetet jövőre – ami esetleg 2024-ben látna napvilágot – azokból a szövegekből, amelyek az elmúlt években jelentek meg különböző folyóiratokban. Nincs belőlük sok, írni kell hozzájuk újabbakat. Ötleteim már vannak. Nagy szerencsém, hogy egy kicsi, de korrekt és előzékeny kiadóval, a budapesti Kortárssal állok kapcsolatban immár 16 éve. Bízom benne, hogy a terjedelmes bűnügyi trilógia után a kiadóvezetőnek nem lesz ellenére egy szerényebb derékbőségű novelláskötet.

Létezik-e olyan téma, amiről az újságírók eddig nem faggattak, pedig szívesen beszélnél róla?

Hogyne létezne! A csillagászat. Amatőr csillagászkodom, és fotózni is szoktam: bolygókat, távoli galaxisokat. Na látod, mindenről beszélgettünk, csak arról nem, ami igazán fontos! A világmindenségről, a kozmoszról. De majd legközelebb…