Hegedűs Antal
A fotó forrása: https://hetnap.rs/cikk/Akik-elni-segitettek-nekunk-5802.html
Az általános iskolát Bajmokon, a középiskolát Szabadkán és Kalocsán végzi. Egyetemi oklevelet 1951-ben a budapesti Hittudományi Akadémián, majd 1978-ban az Újvidéki Egyetem Történelem Tanszékén szerez. 1955-ben Budapesten bölcsészdoktori fokozatot szerez egyháztörténelemből. 1980-tól a történelemtudomány doktora (Agrárviszonyok Torontál vármegyében 1789–1848 között). 1951 és 1969 között lelkipásztor Magyarországon. 1969-től 1985-ig Újvidéken custos a Vajdasági Múzeumban. 1985 és 1990 között a Vajdasági Levéltárban, 1990 és 1992 között a szabadkai levéltárban levéltáros.
Aki elkezdte
Hegedűs Antal: Patachich Gábor kalocsai érsek élete és restaurációs tevékenysége. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Kalocsa–Kecskeméti Főegyházmegye, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Budapest–Kalocsa, 2010
Hegedűs Antal a vajdasági magyar történetírás jelentős alakja volt. Sorsa úgy hozta, hogy kétszer kellett doktorálnia, és a fenti címen közreadott munkája az első doktori értekezése, de egyben ez az életében utoljára megjelent munkája is. Több mint ötvenévnyi „pihenő” után, 2010-ben látott nyomtatásban napvilágot, abban az évben, amikor dr. Hegedűs elhunyt.
A könyveknek is megvan a maguk sorsa, és a szerző élettörténetéből következett, hogy ezt a művet fel kellett fedezni. Sokáig könyvtár mélyén lappangott, sőt olyannyira el volt feledve, hogy maga a szerző is meglepődött, amikor előkerült. Az ötvenes években íródott munkáját annak idején a szerző sietve védte meg, és jó barátja tette letétbe, miután az ÁVO fenyegetése miatt az akkor még ifjú pap Jugoszláviába emigrált. Jugoszláviai papként is történelemmel foglalkozott, majd miután hivatást váltott, levéltáros lett, és sok munkát publikált az agrárkérdéssel, a kora újkorral kapcsolatban, az 1848-as eseményekről is írt jelentős munkát; amikor szükség volt rá, akkor más kérdésekkel is foglalkozott, pl. részt vett a Szabadka második világháborús veszteségeit bemutató kötet létrehozásában is. Latin és német nyelvtudása okán azonban inkább a régebbi korok történetének feltárásában volt fontosabb a szerepe. Hosszú évek után meglepődve tapasztalta, hogy idézték munkáját, majd pedig azt, hogy ki is akarják adni. Munkája minőségét mutatja, hogy ilyen hosszú idő elteltével is kiadásra érdemesnek tartották, hiszen ötven év elteltével a tudományban sok minden történt, és ez különösen így van a magyarországi koraújkor-kutatással.
Vidékünk történetének megértéséhez kulcsfontosságú tudnunk, hogy a 18. század az újrakezdés időszaka. Az egykor virágzó Alföld romokban hevert, hiszen az 1500-as évek óta gyakran dúló háborúk mindegyike érintette bizonyos mértékben, sőt néhány esetben éppen ezen a terepen folytak a legnagyobb hadműveletek (tizenöt éves háború, nagy bécsi háború). Ha éppen nem közvetlenül rombolt a háború, akkor hatalmas seregek vonultak át a térségen, és egy nagy katonaság könnyen letarolt mindent, amerre járt. Ezenkívül az Alföldön folyamatosan zajlott a várháborúk névvel összegzett eseménysorozat, amelybe kisebb-nagyobb ostromok, és rablóhadjáratok is belefértek. Az Oszmán Birodalomnak éppen hogy nem sikerült kiépítenie a maga markáns jegyeket hordozó rendszerét, de majdnem sikerült elpusztítania az egykori középkori magyar feudális rendszert. Annak javarészt csak az emléke maradt meg, és az, hogy az egykori birtokosok (de azok is, akik csak annak mondták magukat) vissza akarták kapni egykori birtokaikat, ezenkívül a társadalomszervezésben, annak gyakorlásában alkalmazott szokások maradtak meg. Ez az a háttér, amelyet Patachich működésével kapcsolatban figyelembe kell venni. Noha nem tudni pontosan Patachich Gábor születésének idejét, szimbólumszerű, hogy az egyik lehetséges időpont 1699, vidékünk történetének nagy fordulópontja, hogy az ez után felnövő Patachich Gábor a fordulat érseke legyen.
A 18. századi újrakezdésről a vidékünkön általában a betelepítések kapcsán szoktak beszélni, éppen ezért fontos Hegedűs műve, amely arra mutat rá, hogy itt egy jelentős egyházi szerveződés, újjászervezés is folyt, amelynek az egyik központi alakja Patachich Gábor volt.
Az első fejezetből (A Patachich család magyar vonatkozásai) megtudjuk, hogy Patachich Gábor mélyen gyökerezett a horvát és a magyar nemességben. Apai és anyai ágon is főnemesi családból származott, csakhogy anyai ősei a magyar főnemesség soraiból kerültek ki, apai ősei pedig a horvátból. A majdani érsek tehát kettős kötődésű ember volt, magyar és horvát is, ami abban a korban nem volt ritkaság, és úgy tűnik, hogy ő is természetes módon élte meg ezt. Ha a hívek összetétele ezt követelte meg, akkor az „illyr” nyelvet használta. Ma ezt sokkal kacifántosabban fogalmaznánk meg: a horvát, szerb-horvát, horvát-szerb vagy a bunyevác-horvát kifejezéseket használnánk, és talán pár másikat is elővennénk. Alkalomadtán a magyart is használta, erről árulkodik az általa és róla hátrahagyott iratok sora is, amelyekből kiderül kettős kötődése, mély tisztelete a magyar és a horvát nemesség iránt, de megértése is a magyar, a német és a horvát „nyáj” irányában. Ehhez a kettős kötődéshez azonban egy harmadikat is hozzá kell adnunk, mégpedig a katolikus kötődést. Talán mindenekelőtt és felett állt ez.
Az ifjúkorát taglaló fejezetből megtudjuk, hogy társadalmi helyzetének megfelelő nevelést kapott. Sok mindenben kitűnt, így lett neveltetésének logikus befejezése a Rómában eltöltött időszak. Ez a csúcs a jezsuiták által alapított és fenntartott Collegium Germanicum et Hungaricum volt. Az ottani intenzív tanulás egyik célja az volt, hogy vitába tudjanak szállni a legjobb protestáns teológusokkal (majd ez lesz a célja Patachichnak is a papok képzésével). Érdekes, hogy Patachich korában milyen erős volt a magyar és horvát nemesség és az egyház kapcsolata. Hegedűs egy sor olyan példát hoz fel, amikor egy-egy főúri családból több gyerek is az egyházi hivatást választja (így van ez a Patachich családban is, hiszen Gábor unokaöccse, Ádám is egyházi személy lesz, sőt maga is kalocsai érsek, azonban jóval kevesebb gonddal, nagybátyjának is köszönhetően).
Patachich Rómában meglehetősen jelentős karriert futott be, doktorrá avatták, kapcsolatban volt egyes bíborosokkal és a pápa színe előtt mondhatott beszédet. Rómából 1722-ben távozott. Ezután rövid ideig zágrábi és szerémi püspök, majd hozzáfog a kalocsai egyházmegye újjászervezéséhez.
A kalocsai egyházmegyében 1733-ban, Patachich Gábor érkezésekor szervezetlenség, sőt anarchia uralkodott. A szerző érzékletesen írja le a helyzetet, bemutatva az egyes települések állapotát. Érsek elődei nem is foglalták el érsekségük helyét, és inkább helynökökkel kormányozták. Patachich haladéktalanul neki akart kezdeni a munkához. A lehető leggyorsabban megismerte egyházmegyéjét, miután körülutazta. Azt tapasztalta, hogy a rendes működés feltételei sem voltak adottak (a papok száma, felkészültsége, az egyházi szokások, a szentségek szolgáltatása, a misézés megszervezése is gondot okozott). Az új érsek meglepődve tapasztalta, hogy a vidéken lakó magyarok nem szívesen használják és elhanyagolják magyar nyelvüket, helyette a szerbet beszélték (Patachich idejében még „rác”-nak mondták, és ő is így használta). Ezért megbotoztatta azokat, akik nem akarták magyar nyelvüket használni. Nyilván mai szemmel ez nem elegáns megoldás, de azt érdemes leszögezni, hogy a „botmagyarok érseke” nem valamilyen manapság kurrens hátsó szándéktól vezérelve, jelesül nem nacionalizmusból tette, amit tett. Ezt korunkban hajlamosak belemagyarázni a történtekbe. Egy sor történész így írt róla (Hegedűs néven is nevezi őket munkájában), de úgy, hogy nem olvasták el a forrást, hanem egymásra hivatkozva adták tovább a téves információikat, és erre építették egyre dagályosabb téves magyarázataikat arról, hogy micsoda elnemzetietlenítést valósított meg az érsek. Hegedűs Antal, az egykori fiatal kutató nagy érdeme, ami élete végén is büszkeséggel töltötte el, hogy újra elővette az eredeti iratot, és az eredeti szöveget olvasva alakította ki véleményét. Ennek értelmében a megvádolt egykori érseket nem nacionalista szellem mozgatta, hanem az a vágy, hogy visszaállítsa a régi rendet, aminek a része volt az is, hogy a magyarok ne hagyjanak fel nyelvük használatával. Ez tüzelte, és nem más. Különben miért fordított volna akkora energiákat a káptalan visszaállítására és a székesegyház felépítésére? Miért engedte volna, hogy egyházmegyéjében több nyelvet is használjanak, „illyrül” énekeljenek Te Deumot? Vallási és egyházfői lelkesedés fűtötte, és bizonyára nem is gondolt olyasmire, amivel az utókor elfogult történészei vádolták.
Patachich érseknek iszonyúan nehéz feladata volt egyházmegyéjében. Egyszerre kellett helyreállítania a központi intézményeket (azokat felépíteni, és visszaadni, megszilárdítani funkcióikat), szervezői feladatokat kellett ellátnia, és biztosítania azt, hogy az egyház a mindennapok szintjén is működőképes legyen. 1735-ben kezdte el az új érseki templom építését. A ma humán erőforrásnak nevezett szektorral is törődött. A papi szolgálatot is újjá akarta szervezni, azaz szervezte is. Emellett a kalocsai Főszékeskáptalant is visszaállította. Eközben állandó pénzügyi gondokkal küzdött. Igyekezett szellemi javakkal is ellátni híveit és a vele szolgáló egyházfiakat. A káptalan visszaállításáról, a papság és a hitélet visszaállításáról szabatos fejezetekben szól a szerző.
Különösen fontos, és nemcsak a nemzetieskedés vádja miatt, az érsek kalocsai rituáléja (amely a helyi szertartást szabályozta). Ez a rituálé egyedülálló, hiszen a latin mellett a magyar, az „illyr” és a német nyelv használatát is támogatja. Egyébként ez a rituálé azért is érdekes, mert a leírások, előírások mellett a szokásosnál több az atyai intés, jó tanács, bölcs mondás. Rituáléjának bevezetőjében Patachich félreérthetetlenül jelenti ki, hogy tekintettel volt egyházmegyéjének változatos etnikai összetételére, és ezért támogatja a több nyelv használatát. Ilyen értelemben tehát inkább egy toleráns világ előfutárának tekinthetjük, mintsem erőszakos magyarosítónak.
Az érsek a sokrétű munkában talán elfáradt, kimerült. A negyvenes éveiben járó ember életének utolsó éveit (kb. 1739-től haláláig 1745-ig) visszavonultságban töltötte. Pályájának végéről nincs sok adat. Ennek ellenére működése fordulópontot jelentett a kalocsai érsekség több mint ezeréves történetében. Hegedűs Antal érdeme pedig az, hogy ráirányította a figyelmet erre a már-már elfeledett egyházfőre.
A könyv néhány érdekes függeléket tartalmaz (Lázító röpcédula 1735, Egyházmegyei szabályzatai, Bács megye helységeinek névjegyzéke), valamint Tóth Tamás fiatal történész Ha senki sem kezdi el, senki sem fogja befejezni címmel írt értő munkáját, amely a kérdés vizsgálatának mai állapotát mutatja be, és itt-ott kiegészítette, esetleg pontosította Hegedűs állításait a mai eredmények tükrében.
Hegedűs Antal könyve az összes fügelékkel és magyarázattal együtt mindössze 144 oldalas, azonban senki ne gondolja, hogy ettől könnyű olvasmány. Hegedűs Antal nem szerette a szószaporítást, azaz mindenről igyekezett a lehető legrövidebben és legegyszerűbb stílusban írni, azonban ebből az is következett, hogy a könyvnek a szövege „sűrű”, rengeteg adat gyűlt össze ebben a kötetben, és egyetlen összefüggés sincs „túlmagyarázva”. Ilyen értelemben tehát nem túlságosan olvasóbarát a könyv, azonban értékét az is mutatja, hogy már készül is, sőt talán már el is készült a kötet horvát fordítása, amely azért is jó lenne, hogy pont kerüljön annak a diskurzusnak a végére, miszerint a magyarok „már akkor is” mások elnemzetietlenítésére törekedtek, hiszen ebből semmi sem igaz Patachich Gábort illetően.
Hegedűs Antal stílusa, mondatfűzése sokat változott az idők folyamán. Ebből a könyvből kiérződik, hogy egy lelkes fiatalember írta, azonban a szószaporítás mellőzésén kívül még egy dolog állandó maradt élete folyamán: mindvégig úgy gondolta, hogy az alapos munka azt jelenti, hogy vissza kell térniük a forrásokhoz, és azokat olvasva, azokat értékelve illik a múltról gondolkodnunk.
Akik élni segítettek nekünk
Látogatóban az Aracs-érmes dr. Hegedűs házaspárnál
Régóta ismerem őket. Olyan emberekként, akik - a saját szavaikkal élve - ha nem is voltak ,,faltörő kosok', de mindig volt véleményük közösségünk minden fontos és nemegyszer kényes kérdésében, és azt bátran hangoztatták, vállalták, s tettek is természetesen érvényre juttatásáért lelkiismeretük, tehetségük és a lehetőségek szerint. Olyan emberek ők, akikre Müller Péter ezt mondaná: ,,sikerült meggyújtaniuk saját szívükben a lángot''. Arcukon ott az a bizonyos ,,benső mosoly”. (Tessék csak megnézni az itt közölt fényképüket!) S ez olyan jóleső nyugalmat, derűt és bizonyosságot teremt körülöttük, olyan vonzáskört, amelyből kilépni csak nehéz szívvel lehet.
,,Húzzuk együtt az igát'
- Hát akkor - mondja dr. Hegedűs - csapjon belénk... az Isten áldása! - És mosolyogva emeli magasba a jóféle meggypálinkát, amit nemrég hozott neki ajándékba egyik rokona - nyolcvanadik születésnapjára. Még hogy a nyolcvanadik! Hiszi a piszi! Olyan szellemi és fizikai erőnlétnek örvend még mindig a ,,kettős' doktor úr, amit sok fiatal is megirigyelhetne.
- Kilencvenhétben adtál nekem egy interjút a Magyar Szó számára, melyben arról vallottál meglepő őszinteséggel, hogy majd két és fél évtizedes sikeres papi pályafutás után miért fordítottál hátat az egyházi rendnek. Úgy tudom, hogy szokatlanul nyílt és bíráló hangvételed miatt bizonyos papi gyűléseken a második Lutherként emlegettek... Nem ez volt persze az első eset, hogy bátor magatartásod miatt forrongott körülötted a levegő - aztán, ahogy jött, úgy el is múlott a ,,vihar'...
- Az a szerencsém, hogy Pénzes püspök úr kiállt mellettem, mondván: ez a tolerancia? Ha valaki őszintén beszél, a jobbítás szándékával, akkor mindig ördögöt meg poklot emlegettek?
- Mondjuk el hát akkor a Hét Nap olvasóinak is, hogy miért léptél ki annak idején!
- Mert megismertem és megszerettem Katinkát, és nem akartunk kettős életet élni. Az élettársamat, akihez mély szerelem fűzött, nemcsak titokban, hanem nyíltan, társadalmilag is magam mellett kívántam tudni, Isten és ember előtt is vállalni akartuk egymást... Végül is a đakovói püspök esketett össze bennünket 75-ben, s azóta ,,húzzuk együtt az igát'.
Közben hazaérkezik a ház asszonya is, s mellénk telepszik arcán ugyanolyan különös mosollyal, mint amilyen a férje arcán ül.
- Már megint valamilyen halaszthatatlan közügyben jártál el? - kérdezem.
- Dehogy... ,,Vége van a nyárnak!' Csak a lányomnál segédkeztem, mert folyni kezdtek náluk a radiátorok... Mi, öregek már csak ilyen apró-cseprő munkákat vállalnánk legszívesebben, a családban is meg a tágabb közösségben is: az volna az igazi, ha afféle tanácsadói szerepre kérnének fel bennünket, jól kamatoztatni tudnánk azt a rengeteg tapasztalatot, amelyet az évek során szereztünk. Afféle mezei cserkészekként szívesen beugranánk segíteni. Az volna a fontos, hogy ne fantomszervezet legyen, hanem éljen az a szervezet!
- A díj megindokolásában az áll, hogy a magyarság hosszú éves szeretetéért, szolgálatáért, a keresztény értékeknek az ifjúság körében való terjesztéséért részesítenek benneteket ebben a kitüntetésben. A díj történetében először kerül reflektorfénybe egy házaspár. Mi volt az a hajtóerő, ami egymás felé terelt benneteket, s mi, ami közös bennetek?
Katinka: - A Hegedűst mindenki nagyra becsülte mint papot, amikor ő misézett, tömve voltak a templomok. Mindig volt mondanivalója, mindig olyasmit közölt, amit vittünk magukkal... Nekünk azonos az értékrendünk, azonos a világnézetünk: mindkettőnkben megvan az akarat, hogy tegyünk valamit a közösségért, amelyben élünk. S ez a közösség a mi számunkra a magyarság volt elsősorban. A magyar fiatalok, a magyar gyerekek... Szkopjéban ismerkedtünk meg, én ugyanis ott éltem hét évig. Miután doktoráltam germanisztikából, oda helyeztek, hogy nyissam meg a német katedrát a földrengés sújtotta városban... A Hegedűs pedig, Magyarországról végre hazatérve oda érkezett, abban a reményben, hogy ott majd el tudja intézni a jugoszláv tartózkodási engedélyét, melyet az államvédelmi hatóság sehogy sem volt hajlandó megadni neki. A szkopjei egyetemnek olyan híre volt különben, hogy az az egyetlen felsőfokú tanintézmény Jugoszláviában, amely befogadja a kiugrott szeminaristákat, hogy ott továbbtanulhatnak. Jöttek is hozzánk csapatostul... Én, magyarként nem voltam akkor kívánatos szülővárosomnak, Újvidéknek a bölcsészkarán, ezt éreztem akkor, s habár szerettem Szkopjét, a diákok meg engem, azért hontalan voltam ott, akárcsak a bajmoki születésű, de a háború alatt Magyarországon rekedt későbbi férjem is. Haza igyekeztünk mindketten, s az első adandó alkalommal haza is tértünk. å egy ideig helyettesítő papként dolgozott, majd miután laicizálták, a Vajdasági Levéltárban, én meg végre állást kaptam az egyetemen...
- Összekerülésetek után mit tartottatok elsődleges fontosságúnak az életben?
Katinka: - Hogy egészséges családot hozzunk létre. Elég hamar rájöttünk, hogy nekünk saját gyerekünk nem lesz, s akkor kértünk gyerekeket örökbe. Mivel Antal lánypárti, kislányokat kértünk, és kaptunk. A lányokkal könnyebben lehet élni, mondta, könnyebben nevelhetők, a tetejében ő már nem volt abban az életkorban, hogy focizni járjon a fiaival... Az életem legszebb időszaka volt az, amikor megismertem, el sem tudtam volna képzelni a további életemet nélküle, de gyerekek nélkül sem tudtam volna élni. Mert a gyerekek olyan csodálatos világot hoznak be az életünkbe, amit azok, akiknek nincs gyerekük, el sem tudnak képzelni. A Jóisten megadta nekem azt, hogy átéljek egy nagyon szép, nagy szerelmet, és hogy megéljek egy nagyon szép anyai szerepet. Nagyon jó gyerekeink voltak, vannak. Ha az életemből ez hiányozna, úgy érezném, hogy testileg-lelkileg rokkant vagyok. És bárki panaszkodik, hogy nem lehet gyereke, nem értem: miért nem fogad örökbe valakit. Olyan sok gyerek van a világon, akiket föl kellene karolni... Előbb gyerek, aztán kutya - mondta összekerülésünk után a párom.
Antal: - Hetvenöttől nyolcvankilencig éltük a nem kommunista értelmiség életét. Én a lányokkal eljártam templomba, Katinka kikísért bennünket a kapuig, és szomorúan integetett utánunk. Mint annyian mások abban az időben. Noha formálisan vallásszabadság volt, nem tarthatott velünk, nem merte kockára tenni a tanári állását...
Az Istennek, a hazának, az embertársnak a szolgálata
A rendszer azonban igényelte, hogy a maguk tudományos tőkéjét kamatoztassák. Dr. Hegedűst a nyelvtudása és történelmi érdeklődése folytán minden évben elküldték Európa különböző levéltáraiba a ,,jugoslavika' kutatására, a felesége pedig a német katedrán, a lehetőségek keretében szabadon dolgozhatott, utazhatott, kutathatott német nyelvterületen. Sok esetben a családját is magával vitte.
Katinka: - És vittük magunkkal a bilit meg a Morzsa kutyát is... Mi a titói érában soha nem voltunk megelégedve azzal, amit mint magyar kisebbség kaptunk. Nekünk nem jelentett különösebb kitüntetést az, hogy ösztöndíjjal tanulhattunk az egyetemen. Humboldt-ösztöndíjasként azt láttam, hogy a ,,rohadt kapitalizmus”-ban is már régóta tanulhattak a munkásgyerekek. A kőműves apámnak reggeltől estig dolgoznia kellett, hogy én és a bátyám elvégezhessük az egyetemet. A titói rezsim alatt az érezte jól magát, akiben nem volt különösebb céltudatosság, önérzet. Aki arra számított, hogy állam papa majd mindent elintéz helyette...
Antal: - Ami a titoizmusban nem tetszett: a kemény, éles vallásellenesség. Az értelmiségi élet követelményeihez hozzátartozott a materializmus, az ateizmus. Se a feleségem, se én nem fogadtuk ezt el, nagyon kemény munkával vívtuk ki, hogy mint értelmiségiek és mint hívő emberek ,,valakik' lehessünk. Amikor az ateizmussal és az egész diktatúrával kapcsolatos álláspontomat úgy fejeztem ki a bécsi tartózkodásom után, hogy ott kezembe került Milovan Đilasnak az akkor megjelent könyve, s olyan izgalmas volt, hogy fél lábon állva olvastam végig, egy-két irigy kartársam úgy adta le az UDB-nek, hogy a dr. Hegedűs szidta Titót, az egész jugoszláv rendszert, kint ellenpropagandát folytat a jugoszláv önigazgatás ellen... Akkor elvették az útlevelemet, s azt mondták, ne számítsak arra, hogy valaha is külföldre mehetek, hacsak... Hacsak nem vállalom azt, hogy az államvédelmi hatóság érdekeinek megfelelően Jugoszláviát és a szocializmust szolgálom külföldön. Mondták is, milyen témákról kellett volna jelentést készítenem, kiket megfigyelnem itthon is... Több hónapon keresztül gyúrtak... Attól fogva nem jártunk el senkihez a barátaink közül, és nem fogadtunk hosszú ideig senkit sem...
Katinka: - Mi úgy igyekeztünk tenni bármit, hogy az ne legyen feltűnő. Nekem akkor úgy tűnt, nagyon nagy tettet hajtottam végre azzal, hogy fölhagytam azzal a gyakorlattal, hogy szerbül tartsam az óráimat a többségében magyar diákságnak. Azt is nagy dolognak tartottam, hogy a gyerekek hozzám fordultak mindig segítségért, tanácsért, ha kellett valami, akkor is, ha karácsonykor nem akartak órára menni. 89-90-ben végre föllélegeztünk. Alapító tagjai voltunk a VMDK-nak, a német egyesületnek, a diáksegélyezőnek, minden magyar megnyilvánulásban részt vettünk. Emlékszem az első nyárra, amikor a VMDK kezdte szervezni a gyerekek nyaraltatását a Balatonnál... Ki vezette őket? Hát a Katinka! Pap Ferenccel autóbuszokat kerítettünk, az egész Telepet bejártuk, engedjék a gyerekeket, mi is megyünk, mondtuk a szülőknek... És nagy dolognak tartom, hogy elfogadtak bennünket azok az emberek, akikkel együtt dolgoztunk, mert hitelesnek tartottak bennünket... És mi is őket. A diáksegélyező aktivistájaként bárkihez fordultam, mindig segítettek, egyesek meglepő összegeket adtak, csak úgy, minden tanú, minden bizonylat nélkül! Ez a tevékenységünk aztán kicsúcsosodott az első újvidéki magyar diákbálban! Ez ma már nem tűnik nagy dolognak, de akkor, 91-ben, Újvidéken összeszedni a magyar diákságot, a fiatalság virágait - ahhoz merészség kellett. És nem voltunk olyan biztosak abban, hogy az simán fog lebonyolódni... Micsoda nagyszerű hangulata volt annak a bálnak, Istenem...! Az is nagy szó volt, hogy létrehoztuk a Pax romana vajdasági tagozatát, a nyugati katolikus értelmiség bábáskodásával.
Antal: - Egy olyan értelmiségi társaság alakult ki, amelynek tagjai boldogan élték meg azt a lehetőséget, hogy magyar értelmiségként deklarálhatják magukat.
Katinka: - Nagyszerű dolog volt, hogy a keresztény értékek nevében tudtunk fellépni, és magyarul.
Kilencvenkettőben aztán átköltöztek Újvidékről Szabadkára. Mert Katinka vendégtanárként Szegeden taníthatott, dr. Hegedűs meg munkát kapott a szabadkai levéltárban.
Antal: - Amit mondtam a Pax románára, az áll a százéves cserkészetre is. A rendszerváltozás után, amikor meghirdettük a cserkésztoborzókat, Szabadkán is azt éltük meg, hogy a magyar szülők százával hozták a gyerekeiket abba az ifjúsági szervezetbe, amelyben a jelszó az Istennek, a hazának és az embertársnak a szolgálata volt...
Katinka: - Én még azt szeretném hangsúlyozni, hogy mi a férjemmel mindent együtt csináltunk, mindent megbeszéltünk... De azért: az igazi mozgatórugó a Hegedűs...
Antal: - A férfi hordja a házasságban a kalapot, de a feleség teszi a fejére. å volt az, aki az új magyar szervezkedési lehetőségeket napirendre tűzte nálunk, és legyűrte az én papi gátlásosságomat, hogy csak vigyázni, csak óvatosan... Az ő biztatása nyomán nekifogtunk, és csináltuk.
S hogy mi a jó házasság titka?
Antal: - A jó házasságnak évezredes irodalma és múltja van. A probléma az, hogy a régi történelmi bölcsességeket, a Bibliának, az öregjeinknek a házassággal kapcsolatos bölcsességeit, tanácsait nagyon nehéz megélni. Azt pl., hogy ne nyugodjék le a nap a haragoddal... Vagy hogy jó példával járjatok elöl... s ne bántsátok igazságtalanul a gyerekeiteket.
- De hát mi az igazság?
- Látod, itt vannak a problémák! Az elvek nagyon szépek, a gyakorlatba ültetésük azonban nehéz. Az egyszerű pap így prédikált: testvérek, mindnyájan bűnösök vagyunk! Még talán én is.
- S hogyan tovább?
- Ahogyan eddig is. Ahol szükség van ránk, és hívnak, ott ezután is ott leszünk.
