Kisebbség, irodalom, szolgálat

Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok, I–II.

Két vaskos kötetben – majd 1700 oldalon – gyűjtötte össze Pastyik László Herceg Jánosnak 1928 és 1972 között megjelent eszszéit, kritikáit, tanulmányait, naplójegyzeteit, szociográfiai írásait, úgyhogy a könyveken szereplő cím nem is felel meg teljesen tartalmuknak. A 45 termékeny év (ez alatt az idő alatt Hercegnek 24 kötete jelent meg) értekező prózája azt a Herceg Jánost állítja elénk, aki egyik központi alakja volt a vajdasági magyar irodalomnak. Azt az írót, aki a ma már elfeledett Maksay Albert és Zsögön Zoltán könyveiről 1928-ban a budapesti Hídban megjelent ismertetéseitől eljutott a kisebbségben élő vajdasági magyarság irodalmi és kulturális életéről és létkérdéseiről szóló cikkekig, tanulmányokig.

Ha felsoroljuk azokat a témákat, a szellemi életnek azokat a területeit, melyekről Herceg írt, ha számba vesszük élményeit, melyek írásra ösztönözték, ha felmérjük az álláspontokat, melyeket kifejt, ha végigtekintünk azokon a változásokon, melyek e két kötet írásaiban tükröződnek, akkor nemcsak azt az írót ismerjük meg, aki egy életmű gazdagságával ajándékozott meg bennünket, s akinek jellegzetes mondatfűzése, egyéni kötőszóhasználata, találó jelzői oly élvezetessé teszik írásait, akinek irodalomértése a legsúlyosabb mondanivalót is közel tudta hozni az olvasóhoz, hanem egy olyan íróembert, aki első megjelent írásától – A jugoszláviai magyar irodalom (1928) – szinte utolsó leheletéig az irodalomnak és az irodalomért élt. Herceg a vajdasági magyar kisebbség életét élte – amikor megtehette volna, nem telepedett le Budapesten, hanem hazajött a keserű kisebbségi kenyeret enni –, de nem mondott le soha az európaiságról. Mindig kiállt az egy területen, összekeveredve élő népek barátságáért.

S ha most arra a kérdésre kell felelnünk, hogy hát akkor mit is találunk ebben a két testes kötetben – melyeket nem is vajdasági kiadó jelentetett meg, hanem a belgrádi köztársasági tankönyvkiadással és szemléltetőeszköz-készítéssel foglalkozó intézet, amely a köteteken szerbül, cirill betűkkel tüntette fel nevét –, akkor már csak a témák, műfajok felsorolása is hosszú sorokat venne igénybe. Mert Herceg Jánosnak, a kisebbségi magyar írónak – s ezt az értelmezőt sohase tévesszük szem elől – kezdetektől fogva és mindig a vajdasági – de leggyakrabban a bácskai és a baranyai – magyarság volt a központi témája, mely hol részletesen kifejtve, hol pedig a sorok között megbújva jelenik meg; a kisebbségi élet – és nem csak a kisebbségi irodalom – állt érdeklődésének gyújtópontjában. Amikor 1959-ben megjelent Leányvári levelek című izgalmas kötete, Az igazi vajdasági író címmel írtam róla ismertetést. S ez a meghatározás élete végéig érvényes volt rá. Herceg ugyanis – amellett, hogy magyar és kisebbségi író volt, s annak érezte magát – mindig hangsúlyozta vajdasági mivoltát. S azon, hogy “vajdasági” nemcsak földrajzilag meghatározott fogalmat értett, hanem az ezen a területen (Baranyát is beleszámítva) kialakult szellemiséget, a kölcsönösséget, egymás megértését, megbecsülését is, eltekintve a nyelvi, néprajzi, gondolkodásmódbeli, életmódbeli különbségektől, mi több, ezeket mindig az itteni népek külön értékeként emlegetve. Így aztán éber szemmel figyelte a vajdasági magyar irodalmat (de nem feledkezett meg a Szlovéniában és Horvátországban alkotó magyar írókról sem), állandó gondja volt a kisebbségben élő magyarság megmaradása, nemegyszer emelte fel szavát a vajdasági magyar sajtónyelv romlása ellen és a köznyelv megőrzéséért, figyelemmel kísérte a vajdasági képzőművészeti életet, elsősorban testi-lelki jó barátjának, Milan KonjoviŠnak a munkásságát, de Husvéth Lajosét, Hangya Andrásét, Csávosi Sándorét, Sáfrány Imréét, B. Szabó Györgyét, Balázs G. Árpádét is. Nem idegen tőle a színházi élet sem: ír a műkedvelőkről és a hivatásos színházakról is. Nem feledkezik meg a vajdasági magyarság néprajzi jellegzetességeiről, hagyományairól, s ami nagyon fontos: mind Batinán, ahol évekig állt tusculanuma, mind Doroszlón, a bácskai faluban, ahova a batinai ház öszszeomlása után húzódott, de szülővárosában, Zomborban is együtt él a lakossággal. A falu népének mindennapjaiban osztozik, beleolvad, ő, az igazi városi ember, a falu életébe, együtt lélegzik népével, s ennek maradandó nyomait hagyja Leányvári leveleiben (1955–1957, 1963–1975), Napok és események (1958), Írói szemmel (1958), Naplójegyzetek (1962–1965) című sorozataiban, amelyek a Baranyában és a Vajdaságban élő magyarok mindennapjainak az irodalom csiszolt nyelvén írt krónikái, sokszor szociográfiai pontossággal, egy lelkiismeretes újságíró tollával készített rajzai vidékünk népének, a nép életének, sorsának.

Az alatt a több mint hatvan év alatt, amíg a Herceg János jelen volt a vajdasági magyar irodalmi és közéletben, nem egy változás történt. Nemcsak a rendszer, az államforma változott meg, sőt kétszer a határok is, nemcsak irodalmi irányok, csoportulások váltakoztak, hanem nemegyszer ő maga is álláspontot, nézetet váltott. Tagadhatatlan és természetes, hogy másként beszélt 1941 előtt, a királyi Jugoszlávia nacionalista rendszerében, másképp 1941 és 1944 között, a kommunista rendszerben pedig – mivel az sem volt állandó, időnként alapos változásoknak voltunk tanúi, sőt szenvedő alanyai – kénytelen-kelletlen alkalmazkodott az álláspont-, szemlélet- és személycserékhez. 1938-ban a falukutatók nézeteit ismerjük fel nála: “mindent a népből és mindent a népért, mert a nép kultúránk őrizője, nem pedig a világpolgár” – írja, s ezt, mutatis mutandis, holtáig hiszi. “Széles nemzeti horizontok helyett regionalitást!” – vallja nem sokkal ezután; “van egy egyetemes magyarság, melyhez a közös nyelv, a közös szellemi múlt fűz elszakíthatatlan szálakkal – mondja ugyanakkor, és hozzáteszi: – a nemzeti tudaton kívül a szülőföld és a haza tudata és öröme az, ami munkásságomat meghatározza, ami feladatokat ró rám a jövőre nézve is […] amit nemzeti tudatnak érzek magamban, sohasem húzódhatott össze bennem a nemzeti kizárólagosság beteges görcsévé”. Egy Leányvári levelében nyíltan és félreérthetetlenül kimondja, ami a lelkében él: “Mert magyar vagyok… Ez az anyanyelvem. És magyaroknak írok. Azok az olvasóim.” Mivel voltak a második világháború után olyan vélemények, hogy az itteni magyarság valójában magyar ajkú jugoszláv, Herceg kötelességének tartja, hogy erre reagáljon: “Jugoszláviai magyarok vagyunk, s nem magyarul beszélő jugoszlávok. Tetszik érezni a különbséget?” (1969).

A fenyegető asszimilációról így vélekedik: “Minden kisebbség sorsa a haladás és maradás paradoxonján alapul. A többi már az élet dolga… Nem is lehet az ellen kifogást emelni, legfeljebb annyit várni, hogy sehol semmiféle formában ne sürgessék jobban a folyamatot, amelyet az élet és az esztendők, a nemzedékek sora amúgy is elintéz majd.” Mondja mindezt a magyarországi délszlávokkal kapcsolatban, de aki ismeri a kisebbségek életét és sorsát, tudja, hogy ez mindegyikre vonatkozik. Ő maga azonban olyan megoldást javasol, amely túlmutat az 1964-es helyzeten és fogalmakon. Ez pedig az, hogy megnyíljanak a határok, s ezáltal olyan helyzet alakuljon ki, amikor “szabadon közlekedhetnek a népek egymással. Akkor nemcsak a Maros folyásától fel, egészen Burgenlandig, de a Duna–Tisza közén és Baranya mindkét részében” megszűnnének a bizalmatlanság okai, “s kihullana a méregfoga annak, ami retrográd erőnek látszik a nemzetiségek életében… Mert valóban csak így, ilyen humánus nézőpontból lehet elképzelni a jövőt országok és népek között.” Öt évvel később a fenti gondolatot folytatja Eszmék vonzásában című írásában: “Kell, hogy nemzeti önérzete legyen az embernek ebben a korban, amely a nagyobb közösségekben jelöli ki a boldogulást, ahol a nemzeti határoknak csak adminisztratív jelentésük van? Kell.”

Ismeri Herceg a kisebbségi élet árnyoldalát is. “A szabadság érzését nem lehet készen kapni – írja 1969-ben –, azért meg kell küzdeni… Néha a sorok között, jelbeszéddel és allegóriával… Ezt kell tenni továbbra is, vállalni a közölhetetlenség kockázatát. Ez az írói felelősség, amellyel önmagának tartozik az ember.” Mert bizony “a felszabadulás óta szereplő” közéleti személyeket, “mindenkit, aki a magyar kisebbség közéletében szerepet vállalt, illetve kapott”, a belügy szemmel tartotta. És ezt a kérdést csak úgy tudjuk tisztázni, mondja, ha “szembenézünk önmagunkkal”. Volt oka Hercegnek erre a megállapításra, mert ő maga is többször tapasztalhatta a kommunista Jugoszlávia politikai és rendőri rendszerének működését és módszereit. Mindezek ellenére kitartott eszményei mellett, megmaradt a vajdasági (sőt az akkori jugoszláviai) magyarság szolgálatában: írással, kiállásával, szerkesztőként, fordítóként, közéleti emberként. Emberként. Regényei, novellái, publicisztikája, könyv-, képzőművészeti, színházi kritikái, a vajdasági magyarság múltjának ismertetése, felidézése – összegyűjtött esszéinek és tanulmányainak két kötete csak kis, de jelentős hányada életművének – figyelemre méltó, de eddig nem eléggé ismert és elismert része az egyetemes magyar kultúrának, a magyar irodalmi hagyománynak, értékes hozzájárulás életünk, történelmünk feltárásához, annak igazolása, hogy az elmúlt nehéz évtizedekben volt itt, a bácskai rónán egy ember, aki egész életét tette fel erre az ügyre, de nagyságát, igazi jelentőségét – határon innen és határon túl – majd csak ezután lehet igazán, teljes egészében és méltóképpen felmérni.

                                                                                                                                                                                                             TOMÁN LÁSZLÓ

Tér és idő

Herceg János politikai gondolkodása 1945-ig (2.)

Az utolsó mentsvár az irodalom lett, melynek gyakorlatilag a semmiből kellett megszületnie. A merre, hogyan kérdése számos dillemát vetett fel. A Szenteleky köré tömörültek végül Jászi Oszkár 1922-ben a Becskereken a Fáklya című folyóiratban megjelent a Magyar kultúra decentralizációja1 című írásában foglaltak mellett indultak el. Az önkeresés, s ezáltal a couleur local programját tehát Jászi adta, aki úgy látja, hogy „bármily fájdalmas legyen is a magyarság mai helyzete, mely államisága egészét elveszítve, vagy – mint az utódállamokban uralkodó nemzetből nemzetiség sorsára jutott: mégis vannak az új helyzetnek olyan vonatkozásai is, amelyek reményteljes jelekként intenek a jövőbe. (...) A mesterséges, mechanikus, egybeolvasztani és asszimilálni akaró egységes gépezete (a Monarchiának – DZ.) megfojtott minden igazi népies autonóm mozgalmat. A perifériák magyarsága elrestült, passzívvá, önteltté és elbizakodottá lett. Mint uralkodó nemzet természetesnek találta, hogy a hegemónia sültgalambként állami tálakon szervíroztassék reggelijéhez. (...) Az uralkodó nemzetből küzdő nemzetiség lett, az elszakadt magyarságnak meg kell tanulnia a saját fejével gondolkodni, okosan számolni speciális viszonyaival s megalkotni az új magyar kultúrát, amelyre valóban szükség van. Az elszakadt magyarság szellemi élete nem lesz többé a budapesti melegházi palánták kiültetése, hanem a maga szűkebb hazája, a regionális élete helyi viszonyaiból fog organikusan felépülni.”

A program tehát megvolt. Az irodalom szerepe ezután a szervezés lett: a teremtés és az összefogó erő, melynek első futárai az impériumváltás után Fekete Lajos és Csuka Zoltán voltak. A fő munkát aztán a patrícius származású Szenteleky Kornél végezte el. Szenteleky nagysága nem a teremtésben van, sokkal inkább az összefogásban, az alapok lerakásában, hiszen „a prózaíró nem érik meg könnyen és fiatalon, s ő már ifjúsága delén betegségével, a tüdőbajosok sajátos pszichózisával volt elfoglalva. A közeli halál aztán a felismert szerep eljátszását sürgette, gyorsan, lázasan kellett dolgoznia, összesűrítve cselekvési vágyát, hogy a hátralévő két-három év alatt minél többet valósíthasson meg belőle. A maga fájának gyümölcsét már nem várhatta meg, hát elültetett egy egész erdőt.” Szenteleky a szervezés révén teremtett irodalmat. Magyar irodalmat, mely nem szöveteiben, nem szellemében, hanem lelkében, nyelvében és öntudatában volt magyar. Ez volt a délvidéki magyar közösség túlélésének záloga, ez adta meg a születendő vajdasági magyar irodalom politikai alapját és magját. Ez adta meg egyben a végcélt is: a beolvasztási kísérleteknek történő ellenállást és a magyarság megtartását a jobb időkre.

Az író ebben az átláthatatlan és kiismerhetetlen helyzetben gyakran kényszerült a tanító, de a politikus szerepébe is1, neki kellett felvázolnia a hogyan tovább útját, mert nem csupán az a feladata, hogy szépirodalmi munkásságot fejtsen ki, s nem lehet csupán az elefántcsonttorony énekese: a teljes életet kell kifejeznie2. A couleur locale Herceg János felfogásában ezért több a helyi színek világánál és a lokális problémák megfogalmazásánál, nyelvi és retorikai zsonglőrködésnél, az egyben politikai program is: szellemi ön- és honvédelem.

A jól hangzó megállapításokon túl más tényeket is figyelebe kell venni. Erdéllyel, vagy a Felvidékkel ellentétben mi nem építhetjük évszázados hagyományokra kultúránkat, szellemiségünket, mert egészen egyszerűen nincsen mire. A török impérium alatt a középkori magyar állam szerkezeti struktúrája megsemmisült, a lakosság etnikai összetétele az évszázadok alatt helyrehozhatatlanul megváltozott, a polgárosodás és a török utáni magyar államkeret kiterjesztése itt nagyon rövid időre – 1867-1914-re korlátozódott. Ezért a Vajdaság egy külön világ, szerbek, magyarok, németek hazája, s az évszázados együttélés, a közös szocializáció miatt „a Vojvođanski zbornik mozgalma közelebb van hozzánk, mint bármilyen anyaországi mozgalom, ha nem is magyar, de vajdasági.3” Vagyis: a józan ész parancsa, hogy a túlélés érdekében megértsük az itt élő népek szellemiségét, elsajátítsuk az eltérő kultúrákat, lássuk a többiek tetteinek mozgatórugóit, keressük az együttműködés lehetőségét, hiszen az itt élő magyarok és szerbek mentalitása, életfelfogása a politikai szembeállítások ellenére is hasonlatosabb, mint a messzi tájakon élő vérrokonoké. De mi – s itt Jászi Oszkár gondolatai köszönnek vissza Herceg Jánosnál -- „még mindig tele vagyunk hazugságokkal, „kultúrfölénnyel”, csalfa ábrándokkal, mellett döngető, de suba alá búvó szájas magyarkodással és íróink mindezeknek a kliséivel... és meneküléssel a valóság elől. Vannak itt még olyanok, akik internacionális eszményképeket keresnek, „általános, emberit”, s hogy itt mi mindennek kellene emberinek lennie, azt nem veszik észre4.” A téves premisszák, a realitás nem felismerése miatt kell Herceg János szerint önmagunk szándékát, álláspontját, irodalmunk célkitűzéseit – és a mintát – revízió alá venni5, ha másért nem, hát a fenti megállapítás miatt: az itteni nép nem nyúlhat vissza történelmi eposzokhoz, hiszen a múlt itt legfeljebb háromszáz éves, eposzunk pedig nincsen6.

Ha ez helytálló, akkor a magyar szellem nem lehet öncélú és kizárólagos, ahogyan azt a szélsőjobb és a szélsőbal teszi. Herceg János egész életútját végig kísérő, fájdalommal teli megállapítás jelenik meg a mondatokban: „mi volt a véleményed tizennyolc éves korodban a világ rendjéről? Európáról és a társadalmairól, olvastad-e Marxot, és voltak-e zsidó barátaid? Ha igen, már nem lehetsz jó magyar. Ha hiszel az általános emberi szellem érvényességében, nem vagy jó magyar. Ha azt hitted, hogy Európa nem csak földrajzi egység, hanem különböző nemeztek és népek anyja, a civilizációnak egy egészen zárt és sajátos területe, már nem lehetsz jó magyar. Ha fejlődésedben többet akartál az öncélúságnál, ha útjaid nem voltak olyan „egyenesek”, mint az igazolóké, célod az életben nem olyan „világos” mint az övék; bűnös vagy, áruló vagy, megérdemled, hogy kiközösítsenek, megtagadjanak. És akik elítélnek, mit tettek eddig? Emlékezz vissza: ott ültek a kártyaasztalok mellett, a habzó sörök mellett, feltűrt ingujjal gurították a tekegolyót, és vasárnap délután szurkoltak kedvenc csapatuknak. Igen, igen. Ez volt az ő munkájuk, sem több, sem kevesebb. A magyar könyvet, testvérem, nem ők olvasták, a nemzet fogalmát sohasem akarták megismerni, helyzetünket senki sem vette oly komolytalanul, mint ők, a nemzet alkotó elemét pedig, a népet, megmosolyogták, röhögtek esetlegességén, megjelenését bárgyúnak tartották, és csak azt a parasztot ölelték keblükre, aki árvalányhajas kalappal, fokossal, Zerkovitz-nótát dalolva pattant eléjük7.”

@k = A Kalangya szerkesztője

Az impériumváltás első évében, a Bácska visszatérése után arra a kérdésre, hogy az eddigi koncepciót kell-e folytatni, igennel felel. A helyzet megváltozott, ezzel együtt a cél is, de a lényeg – a szerep, az nem. Továbbra is meg kell mutatni, hogy mi a Délvidék, az elmúlt húsz év mit alakított ki benne irodalmilag, szellemileg, művészetben és tudományban, de gazdasági és nemzetiségi téren egyaránt8.

A Délvidék bár visszatért az anyaországhoz, a múlt traumái miatt a kisebbségi emberben a szülőföld szeretete erősebb, mint azokban, akik addig is hazájukban élnek. „Az itt maradt magyarság árvaságában, elhagyatottságában szakított a nemzeti külcsínnel. Mélyebb, keményebb, konokabb magatartásra volt szüksége, hogy megőrizhesse anyanyelvét, nemzeti érzületét és mindazt, ami magyarrá tette. (..) A kisebbségi évek egy új magyar embertípust formáltak itt, akinek – az országban maradt átlagmagyarral szemben – cselekvési területe korlátozódott, de a láthatára kibővült. Ő a mélybe fúrt, mert sorsa kényszerítette erre, s hogy kincseket talált, az természetes.9”

Ez az amit Budapest nem érthet meg, ezért fontos megtartani azokat az eredményeket, melyeket az elmúlt húsz évben e tájon keserves munkával értek el. Bár „a magyar haza felszabadított bennünket, de e vidék magyarságát mi őriztük meg10”, s éppen ezért az ezen a területen a velünk élő népeket jobban ismerjük, mint az anyaországi magyar. „Több közösséget is érzünk vele. Ezt a felszabadulás óta számtalanszor tapasztaltuk11. Ennek a területnek egységét biztosítani a mi feladatunk, és Magyarországnak arra a gyökerére, amely Délvidék földjébe kapaszkodik, a mi kötelességünk őrködni12.” Mert a mostani Délvidék, a Bácska nem az, ami a világháború előtt volt: nem csak a vidék magyarsága, hanem a szerb és a német is sem öntudatában, sem nemzeti érzésében, sem szociális gondolkodásában, összetartás tekintetében nem az, ami volt.

1 Múlt és jövő, Kalangya 1941. december; 4. sz. 205-208 p

2 A délvidéki szépmíves cég szerepe, in: kalangya, 1942. 12. sz. 568-571. p.

3 Cél és vallomás, in: Kalangya, 1938. 10. 449-456. p

4 U. o.

5 U.o

6 U.o.

7 Pásztortűz mellett, in: Kalangya 1940. 11. sz. 498-502. p. (Ki a magyar?)

8 Számadás, in: Kalangya, 1943. 12. sz. 563-565. p.

9 Két város, in: Kalangya, 1944. 3. sz. 97-100. p.

10 A Délvidéki Magyar Irodalom kisebbségi évei in: A visszatért Délvidék (Csuka Zoltán szerk.) Bp., 1941 Halász irodalmi és Könyvkiadóvállalat, 107-123. p.

11 Az április harcokban magyar adatok szerint 1435, szerb adatok alapján 3506 civil áldozat volt. Az ezt követő akciókban 10459 szerb telepest, zsidót és nemzethűség szempontjából gyanús magyart internáltak. In: A. Sajti Enikő: im. 172-175. p.

12 Múlt és jövő, Kalangya 1941. december; 4. sz. 205-208 p.

Tér és idő

Herceg János politikai gondolkodása 1945-ig (3.)

Pest különben Trianon előtt sem értette (nem csak most) az itteni helyzetet, mert nem volt aki megértesse vele. Igazából még az itteniek sem értették, élték meg igazából a Bácskát. Erdéllyel és Felvidékkel ellentétben, amelynek megvoltak a maga írói -- sőt még Szegednek is Tömörkény személyében, itt nem igen volt, aki reális képet festhetett volna. Az írók pedig 1906-tól, a Bács-Bodrog Vármegyei Irodalmi Társaság megalakulása után mást sem tettek, mint a polgári sznobizmus hatása alatt járták a vidéket, hogy „istenadta tehetségük erejével saját szűkebb hazájuk szellemi színvonalát mind magasabbra emeljék.1” Magáról Bácskáról csak a szerb Veljko Petrović szólt. Ezen a tájon Ady, Móricz és a Nyugat mozgalmáért néhány zsidó ügyvéden kívül az égvilágon senki sem lelkesedett. A szűklátókörűséggel keveredett allűr vezetett oda, hogy az itt élő értelmiség közösségvállalása felemásra sikeredett. Szavakban a vidékkel igen, de sorskérdéseit nem vették észre, színeit, hangulatát nem látták, nem érezték; táji karakteréről nem vettek tudomást. Úgy élt itt az értelmiség, mint valami gyarmattartó, aki számára ez a föld nem volt több a puszta térnél, ahol csak horizontálisan lehet és kell nézni, a mélységek és a magasságok viszont senkit sem érdekeltek2. Ezt a semmit pedig a kultúrának, a fővárosnak nem igen lehetett közvetíteni.

Az egyoldalúság miatt húsz évnek ezelőtt e terület Budapest függvénye volt, s miután a trianoni határok elvágták az anyaországtól, egyedül volt kénytelen irodalmat, szellemi életet, közösségi intézményrendszert úgy ahogy pótolni és létrehozni, önmagát megtalálni és kiművelni, kapcsolatot teremteni az egyik napról a másikra uralkodóvá lett nemzettel. Tizenkilencben, amikor a hosszú vonatsorok a magyar tisztségviselőket vitték el a Délvidékről, sokáig tűnt úgy, hogy ezen a vidéken a magyarság napjai meg vannak számlálva, s ha a gondviselés nem kegyelmez, akkor egy emberöltő alatt kipusztul itt minden, ami magyar volt.1 Nem maradt már más csak a remény és a hit, mert a semmiből kellett máról-holnapra a megváltozott körülményekhez alkalmazkodó életet kialakítani.

Most, hogy a helyzet változott, s bár újabb szerepecsere történt, húsz év fejlődési síkját nem lehet megtörni, nem lehet mindent ott folytatni, ahol 1918-ban abba maradt. A magyarság a megváltozott helyzetben példát kell, hogy mutasson, mert a hazatért magyarok a saját bőrükön érezték meg az elnyomatást, s tudják, hogy amikor ragály tör ki a szervezeten, a legkisebb sejtek is felfokozzák védekezőképességet.

Az anyaországból jött hivatalnokok és köztisztviselők – az ejtőernyősök arroganciája, tudatlansága és fölényeskedése a visszatérés után gyorsan keserű csalódást, kiábrándulást hozott az itt élőknek. Magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt. Hiszen az erőszak két évtizedében az itt kisebbségben élő magyarság elsősorban emberséget tanult. Tudja, hogy mit jelent a másodrangúság, mert a saját bőrén tapasztalta. Ezt az emberséget kell most gyakorolnunk a nemzetiségeinkkel szemben, nem eshetünk abba a hibába, hogy a sérelmeket erőszakkal toroljuk meg. Tudomásul kell venni, hogy az országban nem csak magyarok élnek. Szent István bár egy birodalmat hagyott ránk, de ezzel együtt megszívlelendő intelmeket is. A németek, szerbek, románok és szlovákok boldogulása ezek nélkül nem képzelhető el. A magyar nemzet nyája csak akkor tömörülhet egy akolba, ha abból a kisebbségek sem hiányoznak2. Ezért mondja ki Herceg az ellentmondást nem tűrő verdiktet: a decentralizáció soha nem volt olyan fontos, mint ma!3

Herceg János tisztában van azzal, hogy gondolatai nem találnak egyértelmű megértésre a politikai elitnél. Ezért érezte szükségét, hogy tőle szokatlanul egyértelműen fogalmazza meg tételeit, szintetizálja politikai gondolkodásának történelmi mozgatórugóit. Bár látszólag a fiatalokhoz4 szól, az felhívás egész magyar politikai elit számára, gondolatai sok helyen ma is aktualitással bírnak, ezért a teljes szöveg idézése kivánkozik ide: „A Délvidék sorskérdéseit, sajátos helyzetét az ország peremén ma különböző látószögekből nézik és magyarázzák. Az idősebb nemzedék egy része, amely a kisebbségi éveket átmeneti időszaknak tartotta, nem tudott és nem is akart beleszokni a megváltozott viszonyokba. Ezzel a magatartásával ébren tartotta a reményt az ifjabb nemzedék szívében is. De miután nevelése tisztán politikai volt, képtelen volt elhinni, hogy egy nép jogait nem csak politikai argumentumokkal lehet kivívni. Ezért nem tartott fontosnak semmi olyan munkát, amely a Délvidék művelődéstörténetét szolgálta, vagy szellemi és tárgyi arculatát próbálta megrajzolni.

„Minden kérdés megoldódott azzal, hogy újra Magyarországhoz tartozunk; ne fájjon a fejünk, majd gondunkat viselik.” Egyre többet halljuk ezt a beszédet, amely egyáltalán nem új, még a világháború előttről maradt itt, vagy talán még a millennium boldog mámorából, amikor a magyar könnyelmű fölénnyel hessegetett el magától minden bajt, s amikor a nemzetiségi kérdést elintézve látta Dungyerszki Gédó és Szemző Gyuszi vidám kártyacsatáiban. Hogy a történelem már itt előrevetette árnyékát, azt ki sejtette volna? Aki csak célzást mert tenni ilyesmire, arra nemcsak úgy ripakodtak, mint ünneprontóra, de könnyen sütötték rá a hazaárulás megszégyenítő bélyegét is.

Az anyaországi magyar a történelmi jogfolytonosság tudatában jött ide újra; hogy nem ismeri a vidékünket, azt ne is csodáljuk. De máris látja, hogy Herczeg Ferenc sima történetei és a bácskai legendák erőtlenek a gondűzésre.

Aztán itt vannak a tudatos öncsalók, akik hízelegve emlegetik a jó politikai vonalvezetést, és megkönnyebbülve lélegeznek fel, amikor elmondják, hogy a Délvidék nemzetiségeinek nagy része huszonhárom év alatt is hű maradt a magyar nemzeteszméhez, és türelmetlenül várta a felszabadulást.

Minek hazudni? Miért kell öncsalásba süppednünk? Miért kell a polgár reggeli pótkávéja mellé odacsempészni a gondatlanság édes mazsoláit? Miért kell az önbizalmat úgy erősítenünk, hogy lehunyjuk a szemünket?

A magyar államvezetés gondosságát és bölcsességét sokkal inkább megbecsüli az, aki nem azért dicséri, hogy sürgősen lerázzon magáról minden nyűgös feladatot, hanem sorskérdéseink őszinte megismerését kívánva, a saját erejével akar segítségére lenni az országos ügyek vezetőinek.

Mert igen is tengernyi munka vár elintézésre! Kulturális, népi, nemzetiségi egyaránt. Kutató- és szervezőmunka. A népek versenyében a magunk értékeinek felmutatása, hibáink és gyengeségünk beismerése és megjavítása. Mondjam-e még azt is, hogy a magyar öntudat erősítése?...

Nem riadót akarunk fújni, mert arra semmi ok sincs, hála Istennek, de állítsunk csak példákat magunk elé. A Délvidék helyzetének feltárása politikai, kulturális, gazdasági és etnográfiai téren huszonhárom év alatt olyan erővel folyt, ahogyan soha azelőtt. Ebben a munkában mi, magyarok is igyekeztünk kivenni részünket, sajnos nem eléggé. A kisebbségi magyar kultúrmunkás csak roppant nehézségek árán szerezhetett olyan adatokat, amelyek ennek a vidéknek magyar népi és történelmi jellegét bizonyították. Ha azután sikerült is ilyen adatok birtokába jutni, nem volt hely, ahol azokat feldolgozva a cenzúra átengedte volna. De ezenkívül a tudományos irodalomnak ez az ága sem volt nálunk eléggé kifejlődve. Nem volt elég felkészültségünk.

De senki se higgye, hogy a németek vagy a szerbek részéről öncélú tudományos munka folyt. Politikai jogaiknak kiharcolásánál nagy szerepet játszott úgy a délvidéki szerbeknél, mint a németeknél. S a nacionalizáló törekvéseket is ezzel a „tudományos” munkával igyekeztek alátámasztani. Gondoljunk csak Kirilovićra, Aleksa Ivićre, Stajićra és a többiekre.

Az elmúlt huszonhárom év alatt a Sprska matica abban látta hitvallását, hogy itt a szerb nemzeti szellemet minél jobban kifejlessze és megerősítse, hogy szoros egységbe zárja a délvidéki szerbséget, amelynek külön történelmi és szellemi nevelését, a magyaroktól és a németektől átvett hatásokkal is, mindig kihangsúlyozta. A matica mozgalmának lett következménye a Bošković Dušan által megszervezett szeparációs politikai párt. Belgrád ezt a politikai különállást már nem nézte jó szemmel, de úgy a Matica, mint Bošković Dušan pártja a nagy Jugoszlávia érdekeit szolgálta és a szerb nacionalizmust, azt senki sem vonhatta kétségbe.

A németek? Ki ne emlékeznék a Volkswartra, ki ne ismerné még ma is a Heimatskunde itteni munkáját? A németek megszervezése egy, a birodalom határain ugyan kívül fekvő, de a nemzeti közösséget valló keretben történik. Feldolgozzák az egész német népcsoport életét bevándorlásunktól napjainkig. Nincsen egyetlen egy olyan apró részlet, amely elkerülné figyelmüket. Gazdasági, kulturális, népegészségügyi szaporodási grafikonokat talál az ember a legkisebb falusi kultúrházban is. Amikor mi néhány év előtt a magyarság népegészségügyi viszonyait akartuk megismerni, a német Wüscht Johann munkáját kellett igénybe vennünk, akinek nem csupán népe adatai álltak rendelkezésére, hanem a jó összehasonlítás kedvéért a szerb én a német népcsoporté is. Így születtek meg a német egészségügyi szövetkezetek s velük párhuzamosan a felvilágosító munka.

Huszonhárom éven át nagy küzdelem folyt itt a népjogokért és azért, hogy e terület nemzeti jellegét meghatározzák. Ezt szolgálta a szervezkedés, kutatómunka, tudomány; ebbe a versenybe kapcsolódott be a magyarság is, sajnos elég későn. A magyar tevékenység a felszabadulás után erősen lanyhult. A Közművelődési Szövetség ugyan szép terveket dolgozott ki, de hogy egyéni munka mikor kezdődik, azt nehéz lenne megjósolni. Pedig minél előbb hozzá kell fogni a munkához.

A délvidéki magyarság első nemzedéke ma még kevesebb szükségét látja sorskérdéseinek megismerésének, mint azelőtt. Itt van azonban a fiatalság, amely más viszonyok között nőtt fel, s amely a nacionalizáló törekvésekkel sokkal erősebben találta magát szemben. Már az iskolában éreznie kellett, hogy másodrendű polgár; magyarságáért sokkal inkább kellett megszenvednie, mint az idősebb nemezdéknek. Ez az ifjúság éppen ezért fogékonyabb a korszerű és sajátságos helyzetünkből származó kérdések iránt. Ez az ifjúság közelebb került népünkhöz, s jobban meglátja azt a szellemet, amely az idők folyamán a Délvidéken kialakult, s amelynek hibrid egységét többfelől igyekeznek partikulárissá tenni.

Ebben az ifjúságban lehet minden reményünk! Ez az ifjúság állani tudja majd a versenyt és bizonnyal vállalja azokat a feladatokat is, amelyeket egyedül ő tud elvégezni.

Fiatalok! Délvidék Magyarországé, de ez a tudat nemcsak jó érzéssel tölti meg a szívünket; kötelességeket is rak vállunkra. Ápoljuk a délvidéki szellemet, mutassuk ki magyar történelmi múltját, mutassuk ki a magyar hatásokat a velünk együtt élő népre, erősítsük mi magunk is jogainkat azzal, hogy tiszteletben tartjuk a többi népcsoport jogait, de amit a történelem hagyott ránk és amit mi megőriztünk: hagyományainkat tovább adjuk az utánunk következőknek. Fiatalok, a ti munkátokat várjuk, a ti hangotokat akarjuk hallani, fiatalok, szóljatok!”

De az író nem beszélhet mindig világosan, egyértelműen és tisztán. Az ő hangja a kódolt beszédben érhet el a közönséghez, mert „munkáját, terveit álcáznia kellett, mint modern háborúban a harci eszközöket5. Herceg látja és érti a dilemmát, tudja, hogy a hatalom képviselői sosem zárkóztak el az irodalom elől, tisztában voltak és vannak annak jelentőségével, szerepével6, a közvéleményre gyakorolt hatásával, azonban vica versa – az írók körében ez a jártasság a politika terén már koránt sem jellemző7. Kállay miniszterelnök mondatait idézve saját gondolatait közli az olvasóval: „meg van kötve cenzúrával és más sajtószabályokkal a kezetek, lábatok, de a gúzst nem mi tettük rátok, hanem a megkötöttségeknek, a határozott célkitűzéseknek és irányoknak az a rendszere, melyben az egész mai világ él8.” Hogy Herceg János mit gondolt a megkötöttségről, a meghatározott, „egyenes célkitűzéskeről” és a világos célokról, azt már 1940-ben, a Pásztortűzben papírra vetette. S, még is – ismét Kállayt idézve: „ebben írónak lenni, ebben a csupa negatívumból álló világban tehetséggel, hittel, magyar szívvel és lelkesedéssel pozítivumot teremteni: ez a legnagyobb és legnagyszerűbb dicsőség, amely írónak általában, elsősorban magyar írónak adatott.9”

1 Egy akol – egy pásztor, in: Kalangya, 1943. I. sz. 22-25 p.

2 u..o

3 Irodalmi társaság a régi Bácskában, in: Kalangya, 1942. 9. sz. 385-389. p.

4 Fiatalok, szóljatok!, in: Kalangya, 1942. 1-2. sz. 19-21. p.

5 Két város, in: Kalangya, 1944. 3. sz. 97-100. p.

6 Az író és az államférfi, in: Kalngya, 1942. 12. sz. 527-529. p.

7 U.o.

8 U.o.

9 U.o.

Tér és idő

Herceg János politikai gondolkodása 1945-ig (4.)

Pukánszky Béla Német polgárság magyar földön 1 c. könyvének bemutatása jó alkalom, hogy kifejtse, tovább építse politikatörténeti tézisét. Itt is, ahogy számos írásában fellelhető a kódolt beszéden túl a párhuzamok keresése.

Mert Herceg nem csupán a németségről beszél, meglátásai az etnikailag tarka terület más nemzeteire is értendőek. Sőt, személyes, saját német származására utaló vallomást tesz, lelki dilemmájáról is szól2, amikor Pulszky Ferenc versét idézi:

Mir tönt ein anderes Lied, das Lied des Mutes,

Das Ungarlied, das wie der Blitzsrahl zündet,

Die heilige Freiheit froh der Welt verkündet,

Das, wens auch schnell verschwindet wie der Strahl

Doch unsere Lust getönt und unsere Quall.

Herceg János, aki ekkorra már tisztában van a nemzetiségi kérdés különösen fontos jelentőségével, ismét figyelmeztet: a polgárság lelkes beolvadása a magyarságba korántsem intézte el gyökereiben a nemzeti kérdést. Mert sem a koreszme, sem a polgárságot jellemző magatartás nem hatolt le a gyökerekhez. A mentalitás továbbra is az ősi nyelvben és a hagyományokban él. A beolvadt réteg hígította népi kultúrát, stilizálta a népi motívumokat, hozott ezt-azt a saját műveltségéből, s ezáltal egy egészen sajátságos, a néppel és a művészettel kevés rokonságot mutató kultúrát hozott létre. Felhívja a figyelmet a potenciális veszélyre is: a türelmetlen, fajvédő magyar mögött gyakran a beolvadt elem húzódik meg. Talán azért, mert így akarja kompenzálni saját frusztrációját, alacsonyrendűségi érzetét. A figyelmeztetés nemsokára valósággá válik: 1944-ben, a német megszállás után Deák Leó főispán leváltását nemcsak a szélsőjobb követelte, hanem Franz Ham német képviselő is, aki ennek elérése érdekében a német külügyminisztériumhoz fordult. Bács-Bodrog vármegye közigazgatásának vezetője, az új főispán Piukovich József lett, akinek regnálása alatt a német többségű bácskai helyiségekben kivétel nélkül leváltják a magyar tisztikart, a községi elöljárókat és a jegyzőket, helyükre a Volksbund tagjait téve. Az egész helyzet szomorú abszurditása, hogy az ún. magyarón németeket is sorra leváltották, mivel a nemzetiszocialista eszme szempontjából megbízhatatlannak tartották őket3.

Lokalitás és egész

A couleur locale mint a politikai gondolkodás egyik ága a világháború előtti magyar polgári radikalizmus világképén szökkent szárba. A polgári radikalizmus első hírnöke e vidéken Csáth Géza volt4, aki bár irodalmi munkásságában – ahogy bírálói is megjegyzik – valóban keveset foglalkozik a tájjal; a Bácskával, azonban korabeli publikációi, gondolatai, a társadalomról közölt meglátásai a helyi sajtóban a polgári radikalizmus gondolataira utalnak. Csáth nemcsak elméleti síkon rokonszenvezett ezzel az opcióval. Egy másik tanulmány feladata lesz feldolgozni és bemutatni Jászi Oszkárral folytatott levelezését, melyek ezen sorok szerzőjének birtokában vannak. Amikor Herceg János a harmincas években Csáth Gézára hivatkozik, mint a couleur locale előhírnökére, minden bizonnyal erre – Csáthnak a Bácsmegyei Naplóban megjelentetett írásaira, s nem a novelláira utal.

Ha Csáth Géza volt az előhírnök, a történelem szeszélyes fordulatainak köszönhetően maga – az ekkor már emigráns – Jászi Oszkár volt a couleur locale politikai programadója. Az ebben rejlő alternatívát, mozgásteret ismerte fel Szenteleky Kornél, s hozza létre, szervezi meg az immáron polgári centrista politikai gondolkodók orgánumát – a Kalangyát. Az irodalmon túlmutató politikai, filozófiai téziseket pedig Herceg János építi, fejleszti ki tökélyre. Ebben a kontextusban az irodalom, a művészet maga is csupán egy eszköz volt. Az itteni élet bemutatásának eszköze.

A couleur locale alternatívát jelentett a társadalmi problémákkal való szembenézésre. A korban azonnali eredményeket akaró – s éppen ezért szinte kivétel nélkül sikertelen, bukásra ítélt –, de egyszerűsége és közérthetősége miatt nagy tömegeket maga mögött tudó szélsőjobb és szélsőbal ideológiáival szemben, a helyi színek világa nem kínált sem azonnali, sem későbbi világmegváltást.

Herceg János gondolkodásának középpontjában a többnemzetiségű táj és az ezáltal keveredett kultúra áll, ahol tér és idő elválik egymástól. A tér és a jelen, bár kedvezőtlen, a biológiai túlélés záloga mindenki számára az együttműködés, a más nemzetek megismerésében van. Mivel e terület – a Vajdaság, s benne a Bácska – a történelem viharos évszázadaiban a civilizációk és a világvallások összecsapásának ütközőterülete volt és maradt, nem lehet felülről, hatalmi szóval egyik-napról a másikra új helyzetet teremteni, nem lehet az évszázadokat elfelejtetni5.

Herceg gondolkodása teljes és komplex volt; abban a múlt és a jelen, történelmi tapasztalat és a jövő kihívásai, a tér és idő bár szétválasztva, de egységes síkban szerepelt. Környezetére mindvégig a társadalmi osztályok szemszögéből tekintett, s ugyanakkor nem tévesztette szem elől, hogy a szerencse forgandóságától függő jelenben és jövőben az itt élő többi néppel történő együttműködés történelmi szükségszerűség, mert a helyi színek világa egyben minden itt élő közös gondja, kihívása. A magyarság ettől a ténytől nem szakadhat, nem tekinthet el. S még is: a regionalitás Hercegnél nem kizárólagos és egyedüli tényező – annak végső leképződése a közös, nagy egészben: a történelmileg és kulturálisan egységes magyar nemzetben keresendő, amelynek megmaradását, fejlődését és gyarapodását a lokalitás különbözősége tudja biztosítani.

Herceget és a couleur localet igazolja az is, hogy tőle függetlenül – születésének századik évfordulóján – az európai integráció éppen az általa is hangoztatott regionalitásra, a helyi specifikumokra, a régiók Európájára helyezi a hangsúlyt.

Herceg János szociálisan érzékeny volt – látta és érzékelte a kisebbségi, s ezáltal kettős szorításba került több százezres délvidéki magyar agrárproletariátus kilátástalan helyzetét. De, nem volt dogmatista, s emiatt nem volt kommunista sem: nem hitt a világpolgár eszméjében, nem hitte, hogy a társadalmi és szociális feszültségek megoldhatóak az egyén individuumának, kultúrájának, történelmi tudatának felülről történő diktatórikus elfojtásában és eltörlésében, az új, szocialista embertípus létrehozásával. Éppen ellenkezőleg: a néphez fordult, hozzá hajolt, mert meggyőződése szerint ez a réteg kisemmizettségében, megaláztatásában is a magyar kultúra és szellemi tudat ösztönös hordozója, a magyarság megmaradásának záloga. Népisége, a néphez kötődése haláláig ebből a forrásból táplálkozott.

Ugyanakkor elvetette a jobboldal demagógiáját is, felismerve, hogy a kultúrfölény és az Extra hungariam non est vita jelmondat ilyen múlt és jelenlegi körülmények között nem több az üres, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, ködös, álomszerű szavaknál. A valóság ugyanis teljesen más volt: a történelmi Délvidéken, mely a századok során ide-oda sodródott az államhatárokon belül, sosem tudott megkapaszkodni és gyökeret verni sem az arisztokrácia, sem a polgárság – s vele együtt az értelmiség sem.

Herceg János megelőzte korát. Hosszú, ideológiai rendszerekkel, diktatúrákkal terhes élete és munkássága (ebbe beleértve az 1945 utáni időszakot is) során a kisebbségi lét szinte összes kínzó kérdését megfogalmazta és meg is válaszolta. Ezért élete az itteni magyar közösség látlelete, tükörképe is egyben.

Az utókor, az egyetemes magyar művelődéstörténet a mai napig sem mint írónak, sem mint gondolkodónak nem adta meg, nem biztosítja számára a kellő elismerést, tiszteletet. Pedig, Ady Endre, Jászi Oszkár, Bibó Isván és Márai Sándor mellett Herceg János is kitörölhetetlenül beírta nevét a XX. századi legnagyobb magyar gondolkodók örök panthenonjába.

1 In: Kalangya, 1942. 4. sz. 183-185

2 Nem először, az 1938-ban megjelent Cél és vallomásban is ír erről

3 Bővebben lásd: A. Sajti Enikő i. m. 313. p.

4 Csáth Géza és a polgári radikalizmus kapcsolatának feldolgozása egy jövendőbeli tanulmány alapját képezi

5 Persze, volt akik ezt is megpróbálták úgy a baloldalon, mind a jobboldalon az etnikai tisztogatások és a különböző megsemmisítő táborok révén

Felhasznált irodalom:

1. A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség – Magyarok a Délvidéken 1918-1947, Napvilág kiadó, Budapest, 2004.

2. Bori Imre: Identitáskeresőben, Forum könyvkiadó, Újvidék, 2000.

3. Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története 1918-1945, Forum könyvkiadó, Újvidék, 1968.

4. Bosnyák István: Kérdések a Kalangya Szenteleky-örökségről. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleméyei, 21. sz., 1974. december.

5. Csuka Zoltán (szerk.): A visszatért Délvidék, Halász irodalmi és könyvkiadóvállalat, Budapest, 1941.

6. Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918-1941, Püski könyvkiadó, Budapest, 1995.

7. Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó 1919-1945, Forum könyvkiadó, Újvidék 1979.

8. Tomán László: Írói álnevek és névjelek a Kalangyában. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleméyei, 21. sz., 1974. december

9. Toldi Éva: Herceg János, Forum könyvkiadó, Újvidék, 1993.

10. Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya, Forum könyvkiadó, Újvidék, 1984.

11. Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927-1933, a Szenteleky Társaság kiadása, Zombor-Budapest, 1943.

12.Vajda Gábor: A muszáj-Herkules, Életjel, Szabadka, 1997.

Hercegi örökség az Újvidéki Rádióban

Én úgy tudom, hogy az Újvidéki Rádió irodalmi műsorait Hercegünk álmodta meg, ő határozta meg valamennyinek a sajátosságait, ő adott címet nekik, és húsz éven át, 1977-ig, nyugállományba vonulásáig, hétről hétre maga válogatta hozzá az anyagot, kísérőszöveget írt, szerkesztette, csinálta egyetlen kimaradás, félreértés, késedelem nélkül. Emlékszem, ahogy hajadonfővel, lobogó hajjal, szikáran, szálfaegyenesen robogott be a Rádióba, degeszre tömött kis fekete aktatáskájával a kezében. Gyakorlati okokból általában kéthetente, mert János bátyánk két hétre előre is tudott műsort készíteni. No persze a sürgős időszerűség néha törvényt bontott, de hát az ilyen helyzetre is akadt megoldás, amikor még hírét se hallottuk számítógépnek, internetnek. A távszerkesztés azonban mégis elképzelhetetlen belső munkatárs, például szerkesztőségi titkárnő és gépírók segítsége nélkül. Magától értetődően ez is rendelkezésre állt, a titkárnő dolga volt a kész szövegeket végigvezetni a rádiós technológián, hogy abból elforgatható műsor legyen.

Az Együtt, mint emlékszünk, havi műsor volt 60 perces terjedelemben, a többi hetente jelentkezett, azaz négyszer, esetleg ötször havonta. a rádióban/tévében – tudjuk – a perc a rőf, percekben mérik a terjedelmet, a teljesítményt. Hogy mekkorát teljesített az idős Herceg húsz rádiós éve alatt, ne firtassuk. Esetleg csak az egyedül kitöltött havi műsoridő szemléltesse a tiszteletreméltó munkát, teljesítményt. Nézzük csak: Lírai tízperc, csütörtök (mindig 15 perc volt, ezen nevezett a boldog fiatalság), 4x15 = 60 perc; Irodalmi kistükör, szombat, 4x20 = 80; Új könyv, új írás, hétfő, 4x20 = 80; Könyvek, írók, emberek, péntek, 4x25 = 100; Együtt, minden hónap első hétfőjén, 1x60 = 60 perc. Összesen 380 perc havonta. Ennyit vártunk el tőle. Esetleg kicsivel többet.

Ebben a taposómalomban jött el 1977, a boldog nyugalom évem, amikor író-Hercegünknek már nem kellett könyvespolcok mélyén kutakodnia, sem menetrendszerűen utazgatnia, maradhatott jól megérdemelt nyugalmában, a doroszlói kisházban, kertjében, mely oda rúg ki a Mosztongára. Egyszer Fehér Ferivel, neki is Doroszlón volt falusi haciendája, meglátogattuk. János bátyánk a kertkapun túl kivezetett bennünket a Mosztonga partjára, hallgat a vízmély, hallgat az árnyas part, a házigazdánk azonban körbemutat: „Látjátok, azt mondja, minden reggel itt mártózom meg benne. Télen, nyáron egyformán – teszi hozzá, hogy beleborzongunk, mi, akkori fiatalok. Akik közül egyikünket jócskán túlélte Atyamesterünk, s így neki lett igaza.

Ekkortájt, tehát 1977-ben történhetett, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy abban a helyzetben, amikor az Öreg visszavonult, Gion Nándor akkori főszerkesztőnk rám bízta az irodalmi rovat vezetését. Ez azonban nem okozott túl nagy gondot. Amit átvettem, ez volt az a bizonyos Hercegi örökség, amely annyira bejáródott, gazdag és tiszteletreméltó műsorpaletta volt, hogy csak tovább kellett folytatni. Átvettem az Együtt szerkesztését, frissítésként pedig kitaláltuk a Rádióregényt, evégett Pestre tettem egy pár napos tanulmányutat, hogy lássam, miként csinálja ezt a Nagy Testvér. S ettől fogva szerkesztőtársaimmal (Szilágyi Károllyal, majd Fenyvesi Ottóval, végül Géber Lászlóval) együtt még sokáig folytattuk, továbbvittük, fenntartottuk Herceg János örökségét. Ameddig lehetett. Sajnos, a háborúban már nemigen lehetett. Mivel 1991 óta jómagam is nyugdíjas lettem, így megszakadt a kapcsolatom a Rádióval. Az irodalmi műsorok további sorsáról, pillanatnyi helyzetről egy rádiós kollégámat kérdeztem meg levélben. „Csak most döbbenek rá” – írja válaszlevelében –, „mi minden volt az Újvidéki Rádióban.” És még sok más is, de szépen mind lemorzsolódott. A Lírai tízperc, az Irodalmi kistükör, az Új könyv, új írás, a Könyvek, írók, emberek – ha jól emlékszem, már a kilencvenes évek vége felé megszűntek. 1999-ig még ment az Együtt és a Szempont. 1999. március 24-étől megszűnt minden irodalmi és szakosított művelődési műsor. Ehelyett „Mozaik” cím alatt indult egy 55 perces művelődési magazin, és egy 55 perces irodalmi műsor. Majd 2000. október végén visszaállt a Szempont, a megszokott spiccel és műsoridőben, és sugároztunk egy 55 perces irodalmi műsort is.

Az expresszionizmus és a mese jegyében

Herceg János: Viharban. Életjel Könyvek 130. Hasonmás kiadás, Szabadka, 2009

Herceg János Viharban című novelláskötete 1933-ban jelent meg a zombori Jugoslovenska štamparija kiadásában, Szenteleky Kornél előszavával. A 2009-es hasonmás kiadáshoz, amit a szabadkai Szabadegyetem jelentetett meg az Életjel Könyvek sorozatának 130. köteteként, dr. Toldi Év a írt utószót.

Herceg ezen első novelláskötete a 24 esztendős írót állítja az olvasó elé, akit néhány tépelődő széljegyzet mellett kiemelkedő tehetségű elbeszélőként ajánlott az érdeklődők figyelmébe a már végóráit élő Szenteleky Kornél. A kötet megjelenésekor Herceg nem számított pályakezdőnek, első novelláját 17 évesen jelentette meg, tehát hét év írói munkálkodást tudhatott már maga mögött. A 76 évvel ezelőtt megjelent novelláskötet Hercegnek az expresszionizmus jegyében kiteljesedett pályaszakaszának dokumentuma. Bár egyes teoretikusok szerint az expresszionizmus programja és formanyelve nem vert mély gyökeret az elbeszélő prózában, Herceg korai elbeszéléseiben a mese, a fantasztikus mese, a szürrealizmus nyomai mellett legmarkánsabban mégis az expresszionizmus eszköztára jelenik meg.

Herceg elbeszéléseiben minden él, ennél fogva a halál kényszerűségének tudata alatt sínylődik. A kötetbe foglalt nyolc történet mind valami módon a halállal szembesít. Hőseinek, amíg élnek, cselekednek, a természeti jelenségek és erők megszemélyesítésük által partnerei vagy ellenlábasai lesznek, pompás fények és dübörgő hangok kíséretében a köznapi cselekedetek egyik pillanatról a másikra monumentálissá terebélyesednek és monstre rémületet hoznak a világra. A hangsúlyozott szociális érzékenységről tanúskodó Őszi vízió kimondottan meseszerű, parabolisztikus elbeszélés, óriási képekkel, túlcsorduló érzelmekkel, erkölcsi ítéletekkel. A Meghalt a szeretőm hőse egy „fáradtlelkű csavargó”, akinek szívéből „lángoló pipacsok nőnek”. A lezáratlanul hagyott történetben a villózó elbeszélő technika az igazán megkapó, még ma is átsüt rajta a modernség. Az elbeszélés formai követelményeivel szembeszegülő narráció mellett a helyi színek is határozott foltokban jelennek meg a szövegekben. Kekez Tuna, a szelencsei betyár a hajdani Zomborban használt három nyelv keverékén búcsúzik az őt megugató kutyától: „Szervusz bruder. Zbogom! Reggel találkozunk.” A Pálinka Ördög(e) pedig nem pattogatott kukoricát ad a tőle rettegő gyermeknek, hanem „kókicát”. Ez a Pálinka Ördög remekbeszabott figurája a Herceg-elbeszélésnek: „hórihorgas legény, fekete ruhában, magas gallérral és félrecsapott kemény kalappal”, akit nem ugatnak meg a kutyák, hajnalban pedig „görnyedt hátát úgy vitte maga mögött a szénapadlás felé, mint a gazdátlan kutya”, nappali rejtekhelyén „levetette kabátját, magas kaucsuk gallérját és hagyta, hogy egy pillanatra megcsillanjon a hold fényesre keményített ingmellén.”

A kötet címét adó Viharban elbeszélésben a valamikor jobb időket is megélt krumplisütő asszony látomása a megsokszorozódó és rátámadó gyerekekről egyenesen hátborzongató, a rémületet pedig gigantikussá növeli a természeti erők megszemélyesítése, és azok pusztító munkálkodása. A vihar idején meghal a más időkre is emlékező öregasszony, és az elemek tombolása után lecsendesedik a természet, kezdődik a megújulás, „minden megváltozott a viharban, mintha uj1 világ jött volna a régi helyébe.” Arról már nem számol be az elbeszélés, hogy milyen ez az eljövendő új világ, de semmi biztatóra nem számíthatunk, mert a záróképben „a fűszálak” ugyan „megbízhatóan csillogtak a napban”, de a vénasszonyt a halálba üldöző, végnyugvását is meggyalázó „gyermekek ujjaikat a szájukba véve hosszat, éleset fütyültek”, és füttyük úgy hasított át a városon, mint a kéthangú kiáltás Déry Tibor elbeszélésében.

A novellákban gyakori expresszionista nagytotálok lírai miniatűrökkel váltakozva adnak ritmust az elbeszéléseknek. Tény viszont, hogy Herceg ritkán ad teret terjedelmesebb lírai szólamnak, kivéve a Kirándulás a nagyapámmal című lírai remeklést, amiben átsüt a líra heve az érzelemmentes hangon elmondott, akár szociális panorámaként is olvasható történeten. A Titok a fenyvesek felett meseszerű példabeszédei is a szociális különbségek köré szövődnek, illetve az erkölcsi törvények illusztrálására szolgálnak, szélsőségesen leegyszerűsített és didaktikus formában, a hét akasztott ember egy olyan, az erdőben eltévedt kisfiúnak mondja el a maga zanzásított sorstörténetét, aki vélhetően többet tud őrangyaláról, mint a világról. Ebben az elbeszélésben a kerettörténet sokkal színesebb az erkölcsi emlékeztetőknél. Az Ujhold játszott az égen hőse Jézussal vél találkozni a realitásból látomásba forduló, remek ötletre építő, feszes szerkezetű történetben. A Bolond legény a faluban története szerint a bolond fiú ártatlan kíváncsisága folytán sanyargat egy oltalomra vágyó lányt, de olyan fantasztikus, expresszionista díszletek közt, amilyeneket például az 1920-as2, Das Kabinett des Doktor Caligari című német expresszionista filmben láthattunk.

Szenteleky a kötethez írt előszavában egyebek közt a nyers színekre figyelve tépelődött „a fiatal, ígéretes íróban több-e az erő, mint a poézis, lényegesebb-e kinyilatkoztatni valója, mint az elbeszélő kedve.” Reménykedő kétkedése ma azzal látszik igazolhatónak, hogy a korai elbeszélések valóban nem utaltak azokra az árnyalásokra és kilombosodásokra, amelyek a későbbi Herceg-prózára jellemzőek.

1 Az eredetiben így, akárcsak a lentebb következő novellacímben.

2 Más források szerint már 1919-ben elkészült a film.