„Belopódzik a zene az előadásaimba”

INDUL A BAKTERHÁZ 100

Június 24-én kétszer játsszák az Indul a bakterházat a szabadkai Jadran színpadon: 17 órától a 99., 20 órától az évadzáró gálán pedig a 100. előadást. A szabadkai Népszínház Magyar Társulata tíz évvel ezelőtt, pontosabban 2002. október 25-én mutatta be Rideg Sándor és Tímár Péter művét, Hernyák György rendezésében. Az előadásról és a színházról a rendezővel beszélgettünk.

Milyen érzéseket ébreszt, hogy az Indul a bakterházat hamarosan századszorra láthatja a közönség?

– Örömtelieket, de ugyanígy örülök annak is, ha valamelyik darabom megéri a tizedik vagy a tizenötödik előadást. Ha jól emlékszem, a legtöbb előadást, 127-et az Újvidéki Színház Játék a kastélyban című produkciója érte meg, Szabadkán pedig 107-et a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Annak idején Garay Béla egyik előadását több mint 170-szer játszották, de az valamikor a negyvenes években lehetett. Mindenesetre nem sok előadás éri el ezt a számot.

Mi tartja életben ezt az előadást?

– Minden bizonnyal a nézők szeretete. Egy előadás repertoáron tartása viszont a színháztól is függ. Az Indul a bakterháznak van közönsége, jó ideig nem játsszák, de évente két-három alkalommal előveszik. Jönnek ugyanis az új nemzedékek, akik még nem látták, számukra pedig ugyanolyan érdekes lehet, mint az őket megelőzőeknek.

Attól is népszerű, hogy több generációhoz szól?

– Igen, ráadásul klasszikus, és tudtommal házi olvasmány is volt. Emellett humoros, zenés, népies, és Vajdaság csaknem minden tájszólása hallható benne.

Honnan jött az ötlet, hogy megrendezze ezt az előadást?

– Az akkori igazgatónk, Kovács Frigyes ajánlotta. Az igazat megvallva én nem nagyon láttam lehetőséget benne. Először nem is tudtam mit kezdeni vele, és később is sokat szenvedtem miatta. Egy előadás egészen addig nem működik, amíg a rendező nem találja meg hozzá a kulcsot. Végül ezt a nyelvjárásokban találtam meg, na meg a három romában, akik kutyaólban laknak, és minden alkalmat megragadnak a muzsikálásra. Miután Mezei Zoltán lett az igazgató, átvette az előadást, így a mai napig is játsszák olykor.

Szerepcserékre is sor került…

– Főleg a zenészek cserélődtek. Eredetileg Szloboda Tibor is játszott benne, ő elment, jött Bakos Árpád és ifj. Kucsera Géza. Katkó Ferenc is játszott benne, ő is elment, majd visszajött. Kovács Frigyes a bakter szerepéért kapta az első Pataki-díját, helyette szerepel most Katkó Ferenc. Sok változás történt az előadásban, már Szőke Attila sem az a fiatal gyerkőc, aki tíz évvel ezelőtt volt.

Szükség volt-e kompromisszumokra ahhoz, hogy megrendezze az Indul a bakterházat?

– Az elmúlt évtizedek alatt hozzászoktam a kompromisszumokhoz az anyagiak, a díszlet és a jelmez terén. A semmiből készítjük el az előadásokat. Egy olyan országban élünk, ahol kisebbségben vagyunk, és épp csak csurran-csöppen a pénz. Ez a társadalom, és különösen ez a város, nem figyel a művészeire. A Mladost csipkegyárban a svábbogarak, a patkányok és a nedves falak között rémes próbálni. Tavalyig fűtés sem volt, és majdnem mindig lebetegszik valamelyik színész, de ez senkit sem érdekel.

Másképp csinálna-e valamit most az előadásban?

– Biztosan. Már másnap másképp csináltam volna, de utólag nem rendezném át. Márpedig lehetne, változik a világ körülöttünk, ahogyan mi is. Egy előadás sose lehet tökéletes. Amikor elavul, akkor jövünk rá, hogy lehetett volna jobb, de ez a szép a színházban, a változtathatósága.

Említette, hogy a zene nagy szerepet kap az előadásaiban. Jellemzi-e az új előadásait is?

– Az utóbbi években kezd belopódzni a zene az előadásaimba, talán épp az Indul a bakterháztól kezdve. Legutóbb az Aska és a farkast rendeztem, most pedig Lénárd Róbert Virrasztók című darabját, amelynek a bemutatója június 20-án lesz. Mindkettő zenés előadás.

Lukács Melinda

Rendező kettős szereposztásban

Hernyák György: Itt a színésznek olyan feladatai is vannak, amelyek meghaladják azt, hogy ,,felmegyek a színpadra és kiteljesedek''

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján tették közzé, hogy Hernyák György rendezőnek, az újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanárának több évtizedes művészi és rendezői munkásságáért Életmű-díjat adományozott a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma. Kiváló Jászai-díjas rendezőnk művészi munkásságát jól ismeri a vajdasági színházlátogató közönség. E sorok írójával egyetemben bizonyára sokan emlékeznek még mintegy 20 év távlatából is az általa rendezett Schmürz című előadásra vagy szintén tíz-egynéhány évvel ezelőtti Zách Klára című, átütő erejű drámára. A szabadkai Gyermekszínházban néhány, többszörösen díjazott produkció fűződik Hernyák György nevéhez, elég csak például A szegény csizmadia és a Szélkirály közönség- és fesztiváli sikereit feleleveníteni. Pedagógusi munkásságát viszont csak közvetve, végzett tanítványai révén ismerhetjük. Ezért először is tanári pályájáról faggattuk Hernyák Györgyöt.

A matematikatanárnak könnyű dolga van, mert arra tanítja meg növendékeit, hogy a 2+2 az mindig 4. Ön viszont olyan mesterséget tanít, amely a legnehezebb, hisz a színművész a lelkével, az értelmével, a testével játszik. Azt tanítja meg, hogyan éljen a tehetségével a színpadon a művésznövendék, és ez jócskán összetett feladat.

– A művészetben a 2+2 sohasem 4, mert mindig vagy valamennyivel kevesebb, vagy valamennyivel több. Ezt majd eldönti magában a néző. A színjátszást, azt gondolom, nem lehet tanítani. Általában azt teszem, azt tesszük, hogy megpróbáljuk a fiatal kollégából előhúzni azt, ami benne van. Ezt lehet jó néhány módszerrel csinálni, az a lényeg, hogy az ő javát szolgálja. Nincs bevált módszerem, mert minden fiatal más és más, mindenkinek van valamiféle jellemzője, mindenkihez teljesen másként kell közeledni, viszonyulni. Ide azért jön a fiatal, mert valamit érez magában. És ha nincs benne elég igyekezet, akkor nem való erre a szakmára. Őbelőle indul ki a tanár, mert minden ilyen kis színészpalántában van valami, amitől ő színésznek tartja magát, amiért ezzel akar foglalkozni, sokszor nem is tudja, miért. A tanár feladata, hogy ezt kihúzza belőle, és afelé irányítsa – megőrizve persze, amit a fiatal magában hord – ami a növendéknek a legjobb. Nem szeretnék 8-10 kis Hernyákot látni a színpadon, hanem megpróbálunk valamiféle világszemléletet, életlátást átadni, amibe beletartozik a színjátszás, a színházcsinálás is.

Rendezőként színészosztályokat indít el a pályán. Miért jó, hogy rendezőként foglalkozik a leendő színészekkel?

– Valahol minden rendezőben benne van egy színész. Úgy dolgozom, hogy végigélem az összes figurámnak az életét a darab folyamán. Borzalmasan rossz színész lennék, de hogyha nem tudom magamat kellőképp olyan pozícióba helyezni rendezőként, hogy végigélem a színész életét a színpadon, akkor nem vagyok jó rendező. A rendezői bizonyos fajta matematika, de érzelmi, művészi hozzáállás is. A rendező mindig gondol arra, aki majd nézi az előadást, én is, amikor rendezek, kétfelé koncentrálok: a színész felé és a néző felé, és mindkettő én vagyok a próbák folyamán.

Rendezőként idősebb vagy fiatalabb kollégákkal, Hernyák- vagy nem Hernyák-tanítványokkal szeret jobban dolgozni?

– Azokkal szeretek legjobban dolgozni, akik ismernek, és akiket én is ismerek. Nemrég rendeztem az Újvidéki Színházban a Csongor és Tündét, két-három volt tanítványom van csak ott, de a társulattal jól megértettük egymást. Itt élünk a Vajdaságban, ahol egy másfajta színházat képviselünk, mint amit képviselnek a magyarországi színjátszók. Itt a színésznek prófétikus hivatása van, mert a valamikori 500 ezres volt a vajdasági magyarság, mára már megfeleződött ez a szám. A színésznek a feladata ezt a kultúrát, nyelvet megtartani, megőrizni, itt olyan feladatai is vannak, amelyek meghaladják azt, hogy ,,felmegyek a színpadra és kiteljesedek''.

Zentán a Magyar Kamaraszínház állandó társulatot kapott azzal, hogy a végzős színészosztály oda szerződött. Többször nyilatkozta az elmúlt évek során, hogy több fiatal jön ki az akadémiáról, mint ahány munkahely a rendelkezésre áll.

– Mindig elmondom a fölvételin, tudják-e azt, hogy befejezik az akadémiát, és nem kapnak munkát. Itt az ideje, hogy mindenki meggondolja magát. Persze, senki sem gondolja meg magát. Nem tudom, minek köszönhetően, de hál' Istennek a végezett diákok 95 százaléka munkát kap. Béres Mártiék osztályából egy embernek nincs munkája. A következő generációból is mindenki elhelyezkedett. Ám ilyen még nem fordult elő a vajdasági színház történetében soha, ami most, hogy 9 fiatal ember egyszerre munkát kapott egy színházban. Óriási dolog! Most van 4 diákom, és reménykedem, hogy ennek a generációnak is lesz munkája. Az akadémián gyakran elmondom, ha nem lesz munkátok, akkor csináljatok magatoknak színházat. Tessék beülni egy kocsiba, és bejárni Vajdaságot, amely azért nagy tér, és majd felfigyel rátok a politika bizonyos idő elteltével, mint ahogyan felfigyelt a Tanyaszínházra. Másként ez nem működik. Sokkal erőteljesebb a pedagógusi munka, mint a rendezői munka. Nem azért, mintha egyik funkcióban jobban érezném magam, mint a másikban, hanem mert rendezőként az ember csinál egy előadást, amire a kritika mond valamit: jót vagy rosszat. X kritikus megírja, hogy borzalmas, Y pedig, hogy nagyon jó az előadás. Mi történik? Semmi, legfeljebb nem hívnak többé oda rendezni. Ám a pedagógusi munka sokkal felelősségteljesebb, mert itt emberi sorsokról van szó, és nem csak egy színházi előadásról. (Bizonyára erre a pedagógusi elhivatottságra is gondolt Nánay István kritikus, amikor egy alkalommal azt mondta, hogy az újvidéki Művészeti Akadémián bizonyos tekintetben jobb színészeket képeznek, mint a budapestin.)

Gyakran hívják gyermekszínházba is rendezni, és közismert, hogy ahhoz szinte egy fokkal komolyabban áll hozzá, mint a felnőtteknek szóló előadások színpadra állításához.

– Ha fontossági sorrendet kellene felállítani a színházak között, számomra az első helyre a gyermekszínház kerül. A gyermekszínházban dől el, hogy az az 5-6 vagy 10-14 éves gyerek később felnőttként fog-e járni színházba vagy sem. Ha lát egy neki nem tetsző, borzalmas előadást, azt mondja, hogy ő színházba soha többé be nem teszi a lábát. Sokkal nagyobb a felelőssége a gyerekszínházban a rendezőnek, mint a felnőtteknek szóló színházban.

Szabadúszó rendező.

– Igen, ötödik éve nem tartozom egyik színházhoz sem, és nagyon jól érzem így magam a bőrömben. Nagyon fel voltam háborodva annak idején, amikor itt Szabadkán a főrendezői státusomból kitettek, azzal a megindoklással, hogy nincs rá pénz, de gyorsan rájöttem, hogy nem értékelem a szabadságomat. Azt csinálok, amit akarok, és egészen más a rálátásom. Azóta is minden évben rendezek Szabadkán, ha nem is házirendezőként. Itt élek, de oda megyek rendezni, ahova hívnak, és tetszik a feladat. Amikor dolgom van az akadémián, nem vállalok rendezést, kivéve, ha itthon rendezek, és meg tudom az óráimat is tartani.

Nem egy alkalommal nyilatkozta már, hogy egy színésznek műveltnek kell lennie.

– Művelt színésszel könnyebb dolgozni. Ez a pálya egy komplex egyéniséget követel. A színész mindig valakihez szól, és ha nem kommunikál egy előadás, akkor az nem jó előadás, mert a színházhoz két dolog szükségeltetik a színész és a néző, ez az egyetlen művészet, amely csak így működik, minden más művészet néző nélkül is létezik, mint például a festészet vagy a film. És az előadás állandóan alakul. Mégpedig a néző alakítja a premier után. Ezek picike alakulások, a színésznek van valamilyen szenzora, amellyel megérzi, fogja-e a közönség, amit közöl vele, és ilyenkor történnek az apró módosulások. A rendező viszont az előadás első nézője, abból a közegből származik, amelyből a néző. Ezért van gondom néha, amikor másutt rendezek, mert nem tudom, milyen a néző, nem azért, mert nem tudom, mit kér, hanem hogy melyek azok a hullámhosszak, ahol meg tudom szólítani a színész által. Itt, ebben a közegben nekem könnyű.

Milyen előadást szeret leginkább rendezni, kortárs vagy történelmi drámát?

– Jó előadást. Rendeztem már ezt is, azt is, zenés produkciót, komédiát is. Azt szeretem, amely működik, amely közöl valamit a nézővel: ezzel a nézővel itt és most, függetlenül attól, hogy azt a darabot épp Shakespeare vagy Zalán Tibor, Lénárd Róbert írta. A lényeg, hogy kommunikáljon a nézővel, de ne a napi politika szintjén, mert az a politika és az újságírás dolga.

Az életmű-díjról Hernyák György itthon értesült, és lapunknak azon frissiben megkeresésünkre azt nyilatkozta, alapvetően jólesik az embernek a díj, bár az életmű-díj valahol azt is jelenti, hogy be van fejezve valami. Ő a rendezői és pedagógiai munkáját természetesen folytatni szeretné. Azt is elmondta: Kisvárdán már régen járt, és manapság sajnos a fesztiválokon, színházi találkozókon a pénztelenség miatt a társulatok csak lejátsszák az előadást, és utaznak haza, nem látják a többiek produkcióit. Mint most hozzátette: szerencsére a művészeti akadémiák növendékeinek találkozóin a fiataloknak van alkalmuk egymás produkcióit látni, ami fontos tapasztalatszerzés a részükre.  

Jön a Vihar!

Hernyák György nem lett vasutas. Pedig lehetett volna. És nem lett szólóénekes. Pedig lehetett volna.

Sőt, színész sem lett, pedig az is lehetett volna, viszont a sors úgy rugdosta a kavicsokat a színpad másik oldalához vezető, kis utacskán, hogy rendező lett belőle. És tanár. Azaz, elmondása szerint ő nem tanár, mert a színjátszást — mondja — nem lehet tanítani. Szerintem minden olvasó érti, miről is beszélünk. Vagy mégsem?

— Ez egy hosszú történet, úgyhogy rövidítek rajta. A szüleim és a sógor, aki entellektüel volt, és vasutas, úgy döntöttek, belőlem is vasutas lesz. De lekéstük a felvételit egy nappal. A zenei középiskolában el szerettem volna végezni a szólóéneket a zongora szakirány mellett, ám mire meghoztam ezt a döntést, tele lett az osztály. Szabadkán láttam életem első színházi előadását, a Napfoltokat. Lenyűgözött. Eldöntöttem: színész leszek. Akkor még Budapestről jöttek ide a tanárok felvételiztetni. Nem vettek fel. Befejeztem Újvidéken a zeneművészetit, és még egyszer megpróbáltam a színészetet, azaz a felvételit Pesten. Nem sikerült. És akkor azt mondtam, hogy jó, elmegyek zenetanárnak. Elkezdtem tanítani Újzsedniken, és félévkor az egyik diáknak egyest adtam, mert nem járt órákra, szemtelen volt, semmit nem tudott. A gyűlésen kiderült, hogy ezt nem tehetem meg, hiszen ő a párttitkár fia. Na akkor és ott búcsút intettem a tanári karnak. Nem tudtam, mi akarok lenni, de tanár biztosan nem. Elmentem katonának, aztán Csantavéren, a Bartók Béla Művelődési Egyesületben vezettem a zenekart és a drámai csoportot.

* Mikor került képbe a rendezés?

— Akkoriban jutott a kezembe egy újság, melyben azt olvastam, hogy Újvidéken lehet felvételizni színész és rendezői szakra. Eldöntöttem, megpróbálom. Készültem, mint egy félőrült, és fel is vettek a színészetre is, meg a rendezésre is. És akkor Boro Drašković tanár úr azt mondta, hogy sajnos mindkettő nem fér bele, válasszak egyet. Akkor azt mondtam, hogy legyen a rendezés. Hát így lettem rendező. A véletlenek idepofoztak.

* Jól tették. És most is rendezel, mégpedig William Shakespeare Viharját. Hogyan lehet, hogyan kell manapság egy klasszikushoz nyúlni, melyet már oly sokan megrendeztek a világ színpadain?

— Engem nem igazán érdekel, ki rendezte már meg előttem. Sőt, amikor elkezdek egy darabot úgyszólván fejben rendezni, még jobban kerülöm a korábbiak megnézését, mert ha ezeket lesném, akkor akaratlanul elkezdenének húzni valami felé, sajnálnám, hogy a látott jó ötleteket miért nem én találtam ki. És így nem lehet dolgozni. Most visszaugrom egy jó nagyot az időben. A Machbethet megrendezni nagy álmom volt. Shakespeare egyik legrövidebb drámája, tele jó mondatokkal. Annak idején Döbrei Dénes lett volna a koreográfusa. És akkor még úgy éreztem, hogy én nem vagyok elég nagy, hogy Shakespeare szövegéből akár egy mondatot is kihúzzak. Dénes győzködött, hogy ezt félre kell rakni a fejemben, mert ha szolgai hűséggel próbálunk valamit csinálni, az nem feltétlenül vezet jó irányba. Akkor megértettem. Ebből a tapasztalatból kiindulva dolgozom most is a Viharon. Nem posztdramatikus színházat művelek, mert ahhoz nem értek. Én még mindig azt tartom, hogy egy drámában kell hogy legyen összeütközés. Ha nincs, akkor vakarom a fejemet.

* Most a szabadkai Népszínház Magyar Társulatával dolgozol. Olyan csapattal szeretsz létrehozni egy előadást, amellyel már nagyon sokszor dolgoztál?

— Könnyen dolgozom azokkal, akiket már ismerek. Tudod, én már fáradok. Dolgoztam sokfelé, de ennek a csapatnak szinte a fele diákom volt. Egymás gondolatait is ismerjük. Nem kell órákat magyaráznom, hogy megértsék az instrukciókat, tudják, mit akarok, és én tudom, hogy ők mit akarnak. Ez egy kollektív munkafolyamat, ahol nem létezik jó módszer, nincs recept, mitől lesz jó vagy rossz. Mindenki azt csinálja, ami szerinte jó. Én szeretem, ha egy színész beleszól a munkámba. Mert úgy tartom, hogy bizonyos idő után a színész sokkal többet tud a szerepéről, mint én. Én a barátaimmal szeretek dolgozni, ez néha sikerül, néha nem. Amikor nem, akkor — mint a katonaságban — csak azt nézem, hány napom, órám van még a bemutatóig.

* Feleséged, Vicei Natália is színésznő. Amikor vele dolgozol, őt könnyebb vagy nehezebb instruálnod abból adódóan, hogy a többieknél jobban ismered?

— Azt hiszem, könnyebb. És nagyon szeretek vele dolgozni, mert jó színésznő. A munkát nem visszük haza, ám szükségszerűen beszélünk a próbákról, különösen akkor, ha együtt dolgozunk. Ez elkerülhetetlen.

* Egyébként van olyan, hogy rendezésálom?

— Nincsen. Nekem nem volt soha. Sőt! Számolgattam, olyan száz előadást, műsort, egyebet rendeztem életemben. Ebből úgy tizenkét-tizenháromra mondom azt, hogy vállalom, mert jól sikerültek. Körülbelül tizennégy-tizenötre pedig azt, hogy legszívesebben alá sem írnám őket, annyira rosszak lettek.

* Sokkal nehezebb egy színházi rendező dolga, mint, mondjuk, egy festőé, aki megteheti, hogy a sok kép közül csak a jól sikerülteket mutatja meg egy szélesebb közönségnek. A színházban a bemutatónak ki kell jönnie a meghirdetett dátumon.

— A színház mindig jelen idejű. A néző pedig vagy befogadja az előadást, vagy nem.

* Tanítasz az Újvidéki Művészeti Akadémián, viszont mesélted, hogy már a nyugdíjaséveidre készülsz. Hogyan emlékszel vissza a tanításra? Mit próbáltál meg a hallgatók fejébe verni?

— Azt gondolom, hogy ezt a szakmát, a színjátszást nem lehet tanítani. Mindig azzal kezdtem, hogy én nem vagyok tanár. Mit „tanítsak”? Hogy hogyan kell sírni, nevetni a színpadon, és hogy a néző felé fordulva kell játszani? Nem. Minden ember egy hatalmas ruhásszekrény. De ezt már sok interjúban elmeséltem...

* Ha szeretnéd, majd azt írom, hogy vitrin.

— Köszönöm. Tehát minden ember egy nagy vitrin, rengeteg kis fiókkal, és ott vannak az érzelmek is: gyűlölet, szeretet, szomorúság stb. Az én dolgom a fiatal kollégáktól elkérni a kulcsot (ha van nekik), és szép lassan kinyitogatni a fiókokat. Ha nem megy, akkor pedig feszítővassal. Ez ugyanaz, mint a színházban egy próbafolyamat. Ha nincs bizalom, csak egy fal közöttünk, akkor csattan és szikrázik minden. Én nem vagyok pszichológus. Én egy kolléga vagyok, aki megpróbálja kibányászni belőlük a dolgokat. És velük együtt nyílok én is. Vállalniuk kell azt, akik. Érdekes módon rengetegen nem tudnak gyűlölni. Vagy nem vállalják. És nagyon sokan nem tudják vállalni a szeretetet. Nem szeretem azt mondani, hogy mesterséget tanítok. Én színjátszást tanítok. Persze, van ennek mesterségbeli része is, melyet meg lehet tanulni: az összes drámát elolvasni, illetve megtanulni énekelni, beszélni, mozogni. Csakhogy a színjátszás nem erről szól. És nem lehet azt mondani, hogy a színház csak ez vagy az, semmi más. Különösen 2018-ban.

* Nézőként milyen előadásra mondod azt, hogy na ez nagyon jó volt?

— Hűha. Fogas kérdés. Nem tudom, mikor volt legutóbb katarzisom. Egy író például át tud élni katarzist, ha egy másik író szövegét olvassa?

* Nem hiszem.

— Na valahogy így vagyok ezzel én is. Beülök, és néha azt mondom, hogy na, ez nagyon jó, ez tetszik, milyen remek ötletekkel dolgozik a rendező. De nem esek le a székről. Viszont láttam már olyan előadást, amelyre azt mondtam, hogy hoppá, ez igen! Amikor azt éreztem belül, hogy na, ez a csávó megoldott valamit. Ilyen volt legutóbb Kokan Mladenović Híd a Drinán című előadása. Még mielőtt elkezdődött volna, azt gondoltam, ez a pasas nem normális. A Híd a Drinán-t megrendezni? Mondom, ezt megnézem magamnak, aztán lehet, unatkozni fogok néhány órát, mert lehetetlen színpadra adaptálni. Az első fél órában valóban untam magam egy kicsit, aztán egyszer csak beindult valami, s elkezdett magával vinni. Tele van jó ötlettel. Zseniális.

* Akkor kívánom, hogy a Vihar is egy olyan előadás legyen, amelyre büszkén nézel vissza te magad is, mi nézők pedig kíváncsian várjuk Prosperót és a többieket.

— Gyertek. A bemutatót március 9-ére tervezzük. Mi ott leszünk.

„HAGYJÁK ALKOTNI SZABADON A MŰVÉSZEKET”

Hernyák György. Tanár, rendező. Az Újvidéki Művészeti Akadémián szerzett rendezői diplomát Boro Draskovic osztályában, dolgoztt az Újvidéki Rádióban, a Szabadkai Népszínház főrendezőjeként, ő a Tanyaszínház egyik alapítója ...

Több, mint száz rendezés áll mögötte, az Újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanára. Csantavéri, mint magáról mondja nyakas, és nyugodt ember. Hamarosan nyugdíjba vonul.

Nyugdíj. Várod, vagy inkább félsz tőle?
   –   Tanácstalan vagyok, mert eddig mindig dolgoztam, s most még van kilátásban egy-két rendezés, egyik a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban, de a tanításnak vége. Mit fogok magammal kezdeni? Kiskertet rendezgetek? Olvasok? Megírom az életemet? Kit érdekel az, most őszintén. Úgyhogy most egyelőre élvezem, hogy nem csinálok semmit, olvasom a következő rendezésemhez szükséges szövegeket, aztán majd meglátom.

Tanárként sokat változtál az évek során?
   –   Úgy érzem, igen. Az első generációm Mezei Zoliék osztálya volt. Korban tehát legközelebb ők állnak hozzám, jól éreztem magam velük pedagógusként, aztán pár évvel később bekeményítettem, szigorú lettem, de idővel ez is kopott, a mostani generációval már nagyon belazultam.

Volt különbség generáció és generáció között?
   –   Én azt hittem nincs, de be kell látnom, hogy bizony van. Volt generáció, aki nem olvasott, szinte semmit. Volt, ahol mindenki őrült volt, fejjel ment a falnak, döntöte be a kapukat. Volt olyan is, akik mindent becsületesen megcsináltak, meghúzták inkább magukat. Nagyon változó, de minden osztályban volt egy vagy két kivétel. Egy, aki kiugróan máshogy csinál mindent, mint a többiek. Ez aztán vagy visszahúzza, vagy előreviszi az osztályt. Nézem ezeket a mostani gyerekeket, akik a háború után, bombázások körül születtek. Nincstelenség, háború, bizonytalanság. Ez jellemzi a gyerekkorukat. Azt az időszakot, amikor a személyiség leginkább formálható. Ez bizony rányomja a bélyeget a gyerekre is. 

Te mit tanultál a diákokjaidtól?
   –   Kort. Azt a kort, amiben élünk. Én már elmúltam 70, és óriási különbségek vannak köztem és a diákjaim között. Más generáció ez, másként élnek és gondolkodnak, másként működ működik az agyuk. Anno ha Euklidész geometriáját kerestem, először bementem a csantavéri könyvtárba, ahol közölték, hogy nincs meg, onnan mentem Szabadkára, ha ott se volt, Újvidékre, onnan Pestre. Ez idő és pénz, így amikor kézhez kaptam a könyvet azt nagyon megbecsültem. Ahogy a pénzt és az időt is. Most minden két kattintásra ott van, s szerintem nem becsülik annyira. 

De lehet csak azért, mert nekik nem is kellett ennyit keresni. Te az internetet a mai napig nem használod akkor?
   –   Nem szeretem az internetet. Közösségi oldalakon nem vagyok megtalálható. Nem szeretem, hogy most már mindenki véleménye elérhető, ott van, mindenki olvashatja. Mindenki lehet színházi kritikus. Anno volt az újságban a Közös íróasztalunk rovat, oda írhatott Józsi bácsi, Maris néni, mindenki, mindenről. Színházról ma már olyanok is írhatnak, akiknek a színházhoz vajmi kevés közük van, nemhogy szakmabeliek lennének. S a magyarázat: a véleménynyilvánítás szabad, akit nem érdekel, ne olvassa el. Na azért ez nem egészen így van. Én 50 éve foglalkozom színházzal, de soha nem vettem a bátorságot, hogy írjak egy előadásról. Ma az előadás kiritkája mellett már ott a kritika kritikája és a kritika kritikájának a kritikája is a neten. A művészet szubjektív, ezt tudjuk, nekem sem tetszik minden, de hozzá nem értőként ne írjunk már szakmai véleményt kérem szépen. 

Azt el szoktad olvasni, amit a te rendezéseidről írnak?
   –   Nem igazán. Elmondok egy történetet. Nagyon-nagyon régen ezelőtt történt, hogy Zalán Tibor Azután megdöglünk című szövegét szerettem volna megrendezni, de ezt előbb el kellett fogadtatni a művészeti tanáccsal. Megboldogult Gerold László volt az egyik a tanácsban, aki azt mondta, ez egy gyenge szöveg, ne rendezzem. Végül nem fogadták el, de eldöntöttük, hogy akkor is megcsináljuk valahol. Nati (Vicei Natália), Bütyök (Bicskei István), Törköly Levente és Bakos Árpi voltak még benne. A Futaki úti kaszárnyában egy óvóhelyen kezdtük a próbákat, gyertyákkal világítottunk, de eladták az óvóhelyet, menni kellett. Elmentünk a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület egyik termébe, de ott zavartuk a néptáncosokat. Végül a Spens-en mutattuk be. Gerold is megnézte, nagyon gratulált nekünk. Utána megjelent egy írása, hogy Hernyák próbálkozott előadást csinálni, de sajnos nem sikerült neki. Pár év múlva Zalaegerszegen játszottuk, ahol el voltak ájulva, óriási sikere volt, majd Gerold megírja, hogy ez az előadás az 1989-es év legjobb előadása. Hát valahol itt hagytam abba, hogy kritikákat olvassak. Én magam vagyok saját magam kritikusa. Mert pontosan tudom mikor csinálok gyenge előadást, s mikor sikerül. A diákjaim kérdeztek nemrég, hogy hány előadást rendeztem, így hát összeírtam őket. Több, mint 110 darab szerepelt ezen a listán. Ezek közül tizenegynéhányra mondom, hogy na, azok nagyon jók, körülbelül ugyanennyire, hogy legszívesebben alá sem írnám, a többi az a közepes kategória, a néző vagy szerette vagy nem, de korrektül meg lett csinálva. A rendező ezt pontosan tudja.

Mi alapján választod ki, hogy mit rendezz egy adott társulatnak?
   –   Amit nagyon útálok ha megmondják, hogy ezt és ezt kell megrendeznem. Olyant már nem is vállalok, amiben hatodik olvasás után sem találok semmit, ami megfogna. Nem tudom, nincs recept. Sokat olvasok, van, hogy beugrik valami, hogy nagyon illene a társulathoz. Arra viszont mindig figyelek, hogy rímeljen a mával. Boro Drašković, a tanárom mondta, hogy „Minden színház politikai színház.” S én is azt szeretem, ha találok egy szöveget, amiben megtalálom magam is, a társadalmi formát is, amiben létezünk. Na az ilyeneket szeretem rendezni. Egy olyan előadás volt, amit sok éven keresztül szerettem volna színre vinni, és sikerült, ez a Machbeth.

Kik voltak rád nagy hatással?
   –   Harag Gyuri bácsi. Én azóta nem csinálok Csehovot, mióta ő megrendezte a trilógiát. Nemrég megnéztem a Cseresznyéskertet, azt gondoltam poros lesz ma már, de nem az. A mai napig jó. Hatalmas előadások voltak ezek. S Boro Drašković is, de ő másként. Ő rágta a szánkba azokat a fontos, rendezéssel kapcsolatos dolgokat, amik a mai napig bennem élnek. Volt dr. Hugo Kleinnak a egy könyve: Osnovni problemi režije (A rendezés alap problémái) Klein Boro tanára volt, s Freud diákja. Ezt a könyvet van, hogy mai napig elő-előveszem ha megakadok valahol. Próbálom megérteni a mai kor színházát, de ez már nem az én színházam. Minden bizonnyal most ez teszik a közönségnek, hisz színházba hálisten továbbra is járnak az emberek. Én mai napig olyan előadást szeretek csinálni, ami rétegelt, amiben mindenki megtalálja magát. Ez néha sikerül, néha nem. Sebestyén Abának a Lila Ákácban ez például nagyon sikerült.

A Tanyaszínház egyik alapítója vagy. Akkor az is más volt régen, mint most?
   –   Tavaly megtörtént ugyebár a mindenki által ismert cirkusz a Tanyaszínház körül, ahol többek között azt is hangsúlyozták, hogy az alapítók egészen más színházat csináltak, s ez már nem az. Hát én mint alapító elmondanám, hogy pontosan emlékszem mit akartunk, milyen előadások készültek. Az első év első előadásában Földi Laci meztelenre vetkőzött, egy zsákot tartott maga elé, a meztelen fenekét rúgdosta Kovács Frigyes. Szóval amit nagyon nem bírok az az álmorál. Nehezményezték a káromkodást. Én minden bemutatón ott voltam, nem fogok most idézni a régi Tanyás előadásokból, amikben még Soltis Lajos játszott, nem illene egy ilyen interjúba. Soltis már nem tudja megvédeni magát, de biztosan kikelt volna magából ő is a tavalyi álmorálba forgatott betiltás kapcsán. Mintha a szülők száját otthon nem hagyná el soha egy „csúnya” szó sem. A Tanyaszínház előadásai sem tetszenek mindig mindenkinek, de ha nem tetszik, az emberek akkor is ottmaradnak, megisznak egy italt, amíg tart. József Attila költészetében is találhatunk olyan sorokat, amelyek nem felelnek meg bizonyos morálnak, elvárásnak, akkor azokat is törölni kell, vagy betiltani? Én tisztelem a politikát, nem avatkozom bele, de a politikus se avatkozzon a művészetbe, mert nem ért hozzá. A néppel foglalkozzon, a művészet pedig maradjon szabad.  Hagyják alkotni szabadon a művészeket, mert különben vagy elmennek innen, vagy nem alkotnak tovább.

Igen határozott ember vagy, határozott véleménnyel.
   –   Lehet ezt hozom Csantavéről. Ezt a nyakasságot. Apám is ilyen volt. S a nyugalmat is onnan hozom. Hogy ne kapkodjunk, ne rohanjunk, csak nyugodtan. A csantavériek elég nyakasak. Nem véletlen, hogy ott született meg a Csantavéri kisbicska című nóta. Ott bicskások élnek. Ha valami nem tetszik nekik, már rántják is elő. Mindkét unokatestvérem ilyen volt. S én se változtatom a véleményem félévente. Kitartok a dolgok mellett. Én ezt hívom nyakasságnak.

Két lányod van, Zsóka és Kati. Egyikből sem lett színész, sem rendező, de maradtak a művészetek mellett.
   –   Nem tiltottuk, s nem is tanácsoltuk, hogy színházzal foglalkozzanak, de láttak épp eleget otthon, úgyhogy azt mondták, hogy még véletlenül se szeretnének színészek vagy rendezők lenni. Kati énekel, Zsóka ír, színháznak is, s nagyon büszke vagyok rájuk. Megpróbálom segíteni, támogatni őket, s megadni nekik, amit én nem kaptam meg gyerekkoromban. Mi nagyon szegények voltunk, áram és víz nélkül éltünk egy tanyán. Rádiót apám sörösüvegekből csinált. Két szobánk volt: egy tisztaszoba, ahová nem volt szabad bemenni, ott volt a szép öltöny,  amit templomba, temetésre, lagziba húztunk fel, és a dunnák, a másik szobában élt öregapó, öreganyó, apám, anyám és én. Nappali-konyha, fürdőszoba és háló volt egyben. Fürdőszobát először tizenkilenc éves koromban láttam. Ezt nem bánom, hisz formált rajtam sokat, de nem bánom, hogy a lányaim már nem ebben a miliőben nőttek fel.