Félig üres vagy félig tele a pohár?

Dr. Hódi Éva és dr. Hódi Sándor
Az adai könyvtárban, dr. Hódi Éva munkahelyén várakozunk a férjére, dr. Hódi Sándor szakíróra, pszichológusra. Éva, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok elnöke most éppen feleket fogad, könyveket ajánl, de a különféle programok szervezéséből is kiveszi a részét. Ráadásul jelenleg egy alapítványi elszámolás is foglalkoztatja. A beszélgetést a hírnévvel meg az ismertséggel kezdjük.
Dr. Hódi Sándor: - Ez attól függ, mekkora vonatkoztatási rendszerben méri magát valaki. Aki a vajdasági vagy a Kárpát-medencei magyar közéletben jelen van, azt azért ismerik, tudják róla, milyen szakterületen dolgozik, milyen kérdésekkel foglalkozik, milyen egyesületeknek a tagja vagy vezetője.
Dr. Hódi Éva: - Az is egy fokmérő, hogy kit mennyire kap fel a média, de fontosabb, hogy egy adott környezetben, közösségben mennyire van jelen, és mennyire tartják számon az embert.
Sándor: - Közösen dolgoztunk a Ki kicsoda című vajdasági magyar közéleti lexikonon, és nagyon fontos volt eldönteni, hogy abba kik kerülhetnek bele. Nagyon hamar szembetaláltuk magunkat azzal a helyzettel, hogy az embereknek egy része jelentős tevékenységet végez, például a szórványban, de a faluján vagy a szűkebb közösségén kívül nem ismerik. Az ilyen összeállításnak viszont éppen az az egyik feladata, hogy nevet szerezzünk azoknak, akik megérdemlik, mert a hírnév nem objektív, nagyban függ a körülményektől is.
* Önökre jellemző, hogy szinte valamennyi projektumból mindketten kiveszik a részüket, vagyis sikerült elkerülniük a házastársi rivalizálást, versengést.
Éva: - Valóban, számos kiadvány esetében közösen dolgoztunk, valamilyen formában majdnem minden munkában benne vagyunk mind a ketten. Én például nagyon büszke vagyok a Nyolcvan év kisebbségben című kötetünkre. A szerkesztésében mindketten komolyan részt vettünk, sajnálom, hogy nem került be annyira a közéletbe, mint kellett volna.
Sándor: - Korábbról az ifjúságkutatási felmérésünket említeném, amelyet szeretnénk folytatni. Mi természetesnek tartjuk, hogy így dolgozunk, de azért mindkettőnknek megmaradt a saját munkája is. Nagyon jó az, hogy mi az ötlet megjelenésétől a munkafolyamat szakaszain át mindent meg tudunk beszélni egymással. A Szarvas Gábor-kiadványokat Éva szerkeszti, nekem inkább a fotózás, a számítógépes megformálás jut, de abban is benne vagyok. Nálunk még az ilyesfajta családi vállalkozás szokatlannak tűnik, bizonyára vannak, akik irigyelnek bennünket.
Éva: - Ha az ember egy nagyobb vállalkozásba kezd bele, akár a szellemi, akár a mindennapi életben, nem szeret fejjel menni a falnak. Meg kell beszélni, melyek az előnyei, esetleg a hátrányai, kivitelezhető-e vagy sem. Ez így volna természetes, és inkább az a meglepő, hogy nem így van, hogy ezt magyarázni kell.
Sándor: - Szerencsésnek tartom azokat a házasságokat, amelyekben a házastársak nemcsak követik, hanem értik is egymást, és az egyik benne van a másik életében, gondolatvilágában.
* A szabad idejükben mivel foglalkoznak?
Sándor: - Nálunk ezt nem lehet így szétválasztani. Ha leülünk ebédelni, az általában munkajellegű, mert akkor jönnek az ötletek.
Éva: - Nemrégiben Szegedre vittük a kocsit műszaki vizsgálatra, várakozni kellett, beültünk egy cukrászdába. Igen fontos gondolatok merültek fel, amelyeket azon frissiben meg is tárgyaltunk, sőt papírra is vetettünk. A számla hátuljára, mert nem volt más papír kéznél. Most ez szabad idő volt számunkra vagy munkajellegű megbeszélés?
Sándor: - Olyan szabad időnk nincs, ami független lenne a szellemi tevékenységünktől. Sokat beszélgetünk.
Éva: - Mindig sokat beszélgettünk. Korábban, amikor még a lányunk itthon volt, vele is, hármasban. Amikor elkerült az egyetemre, azt mondta, neki ezek a beszélgetések hiányoznak a leginkább. Ő most Pesten él. Mi is ott ismerkedtünk meg, még egyetemistakorunkban. Én magyar-orosz szakra jártam, Sándor pszichológiára.
Sándor: - Éva Budapesten született, ott járt gimnáziumba, egyetemre. Én Újvidéken kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat, aztán kerültem át. Amikor ideköltöztünk Adára, akkor már megszületett a kislányunk is.
Éva: - Nekem volt állásom Budapesten, azt mondták, a férjemet is elhelyezik, de lakást nem tudtak adni. Itt viszont szolgálati lakást kaptunk, és ez volt a legfontosabb.
* Jó döntés volt?
Éva: - Ezt gyakran megkérdezik tőlünk, de olyan formában, hogy mi a csudának vagytok még itt? Mivel én egy nagyvárosban nőttem fel, arra is rácsodálkoznak, hogyan lehet ebben a környezetben megszokni. A kettőt nem lehet összehasonlítani, az itteni életet nem lehet egy nagyváros mércéjével mérni. Nem állítom, hogy jobbak vagy rosszabbak a körülmények, egyszerűen mások. Én soha nem éreztem, hogy kiszakadtam onnan, hogy azt teljesen magam mögött hagytam, hogy annak vége. Bővült az identitáskeretem, megismerkedtem az itteni körülményekkel, helyzettel, problémákkal, megtaláltam a helyemet. Látom, hogy a saját képességeim, lehetőségeim, tudásom alapján mihez mennyit tudok hozzátenni, és ilyen értelemben jól érzem magam. Budapesten is otthon vagyok. Nem kellett az egyikről lemondani, és helyette teljes egészében felvállalni a másikat, hanem ide is meg oda is tartozom.
Sándor: - Ez kölcsönös. Otthonról haza megyünk, és ez oda-vissza érvényes. A lányunk is így gondolja, nem tartja magát gyökértelennek, otthontalannak.
* Jelenleg milyen feladatok, tervek foglalkoztatják önöket?
Éva: - Össze kell gyűjteni a legutóbbi Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok teljes írásos anyagát, hogy elkészülhessen a sorozat következő kötete. A távlati terveink között a már említett ifjúságkutatási programnak a folytatása szerepel, de egyelőre nem kaptunk rá támogatást.
Sándor: - Rövid távon egy projektumot készítek, amely a Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel kapcsolatos. Belátható időn belül növelni kellene a szellemi, tudományos potenciálunkat itt a Vajdaságban. Azon kell gondolkozni, milyen programokkal lehetne hazacsalogatni a Magyarországon vagy máshol dekkoló fiatal kutatókat. A kutatásaim különböző fázisokban vannak, az öngyilkossággal például már évtizedek óta foglalkozom. Egyszerre több tervezettel is pályázom, aztán azt csinálom majd, amire van pénz.
* Összegzésként: elégedett embereknek, optimistának tartják magukat?
Sándor: - Igen, mindketten azok vagyunk. Itt van a példa a pohárral. Nézhetjük úgy is, hogy már félig üres, de gondolhatjuk azt is, hogy még félig tele van. Szemlélet kérdése.
Éva: - A körülményeinket és a lehetőségeinket számba kell venni, irreális céljainkat felesleges dédelgetni, mert örökké elégetlenek leszünk. Rajtunk áll, hogy találunk-e célt vagy értelmet az életünknek, vagy azt várjuk, hogy valakik kívülről adjanak, találjanak nekünk ilyesmit. És a közösség is nagyon fontos.
Sándor: Mi beutaztuk szinte az egész világot, sokfelé megfordultunk, a kinti magyar közösségekben is. Egzisztenciálisan sokkal jobbak a körülményeik, de amikor összejönnek, akkor nem azt az életet élik, hanem az itthoniak gondjaival, bajaival törődnek. Én úgy vagyok vele, hogy szerényebben élek, de jobban érzem magam, mert azok között vagyok, akik közé tartozom.

Élet és halál

Születés és halál - két rejtélye életünknek, amely megihletett írókat, filozófusokat, s örök kutatási területe a tudósoknak is. A keleti bölcsek szerint a halál átlényegülés, a nyugati civilizáció szerint pedig a halál elmúlást, megsemmisülést jelent.
- Van-e halhatatlanság? Mi erről a véleménye a 21. századi kutatónak, tudományos dolgozónak, pszichológusnak...?
- Több mint 30 évvel ezelőtt írtam egy tanulmányt A halálfélelem kompenzációja és a halhatatlanság címmel. Ilyen vakmerő vállalkozásra csak fiatalon képes az ember, egyébként félünk a halál gondolatától, rettegünk ennek az érintésétől, feszegetésétől. A vonatkozó irodalmat böngészve rá kellett jönnöm, hogy a mulandóság kérdése az egyik szellemi vakfoltja tudományos életünknek. A tudomány voltaképpen sem az élettel, sem a halállal nem foglalkozik. Az egyszerű emberek meg úgy próbálnak menekülni a halálfélelem nyomasztó terhétől, hogy nem gondolnak rá, megpróbálják az életüket egy halál utáni túlvilági lét perspektívájából élni. Ez minden vallás alapja: a szorongás alóli feloldás a ''kiérdemelt” örök élet ígéretével. Pszichológiai szempontból azonban ez nem más, mint egy egész életen át tartó készülődés a halálra, ami egyet jelent az evilági élet értelmének a feladásával.
- Koronként, kultúránként, tájanként változnak a halálhoz, temetéshez, gyászhoz kötődő rítusok, amelyek hangsúlyos helyet foglalnak el hagyományvilágunkban. Ám az egyetemes civilizáció előrehaladásával ezek is megváltoznak, devalválódnak. A haláltól való fokozatos elidegenedésünknek milyen pszichés következményei lesznek?
- Nos, kezdő pszichológusként ez a kérdés ejtett gondba: vajon nem túl nagy árat fizetünk-e a halálfélelmünktől való szabadulásért azzal, ha életünk értelmét az életen ''túlra” helyezzük? Nem lenne szerencsésebb, ha a mulandóság nyomasztó gondolata az életért folytatott küzdelem kimeríthetetlen motivációja maradna? Sok-sok vívódás után, harminc év távlatából, ma is úgy látom, hogy a mulandósággal való szembenézés hiánya magával vonja az élet tartalmi beszűkülését. Ha nincs, ami állandó készenlétre, folyamatos küzdelemre sarkalljon bennünket, beleveszünk a mindennapi élet apró-cseprő ügyeibe. Az öröklét igézetében élve cél és értelem nélkül megy el az élet mellettünk, anélkül, hogy kezdenénk magunkkal valamit, részt vennénk a teremtésben. Mert erről szól az élet. Hogy a ránk váró feladatok végzésével, a gyerekek és unokák nevelésével magunk után nyomot hagyjunk. És ezen a síkon, bizonyos értelemben, bizonyos fokig a halhatatlanság is megvalósul, mert minden ember, aki élt, ott van kibogozhatatlanul beleágyazva az újabb és újabb nemzedékek génjeibe és az ember társadalmi létezésébe. Persze egyéni szemszögből nézve ez sovány vigasz. Megválaszolatlan marad hát a kérdés: nem szörnyű ár-e a haláltudat a tudatos létért?
- A táj és az emberi lélek egymásra való hatásával már nagyon sok tudós foglalkozott. Sokan az alföldi síkság monotonságával hozzák kapcsolatba a magyar ember búskomorságát, depresszióra és öngyilkosságra való hajlamát is. Önnek mi erről a véleménye?
- Az élet egyik legnagyobb paradoxonja, hogy miközben az ember retteg a haláltól, és minden egyéb félelme erre a félelemre vezethető vissza, valójában nem mindig érzékeli az életét fenyegető veszélyt. Másként szólva - félelmünk nincs mindig összhangban a veszély mértékével. Olyannyira nincs, hogy az emberek többnyire saját maguk felelősek az idő előtti halálukért. Ennek szélsőséges esete az öngyilkosság. Hogy menyire jellemző ránk a felelőtlen kockázatvállalás, azt az Életpszichológia című könyvemben példák sokaságával szemléltetem. Itt csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy kockázatvállalás szempontjából meglehetősen átgondolatlan, következetlen az emberek viselkedése. Néha akkor sem vállalnak kockázatot, ha az ésszerű lenne, más esetekben viszont kockázatvállalásuk - némi siker vagy örömszerzés reményében - nem ismer határokat (gondoljunk csak a közlekedésre és a szenvedélybetegségekre). A tudósok aprólékos gonddal vették számba az egyes kockázati tényezők hatását a várható életkorra. Meglepő adatokkal szolgálnak. A közlekedés 120 nappal rövidíti meg az életünket. Ha egy kis gázt adunk, 120 km/óra sebességgel vezetünk, az további 40 nap mínuszt jelent. 1 kg súlyfelesleg 90 napot vesz el tőlünk. Napi 10 cigaretta 450 napot, a szegénység, nélkülözés 500 napot, az iskolából való kimaradás, valamilyen szakmai képesítés hiánya 800 napot. A legnagyobb kockázatot a magány jelenti, a nőtlenség 3000 nappal rövidíti meg a férfiak életét, a hajadonok meg 1300 napot veszítenek el belőle. Ehhez képest korunk rettegett betegsége, a rák következtében az életkor-megrövidülés ''csak” 980 nap. A példákat hosszasan sorolhatnám. Itt az emberi kapcsolatok fontosságára szerettem volna rámutatni, mintegy előrevetítve az öngyilkosságok okát.
- Hogyan állunk manapság a ,,meghívott halál'' statisztikájával?
- A statisztikai adatok az elmúlt száz év alatt alig változtak, a magyarok, sajnos, bár a helyzet némiképpen javult, még mindig az ,,élvonal”-ban vannak. Az öngyilkosság nem tartozik a betegségek sorába, nem személyiségzavar, nincsenek öngyilkos típusok. Az öngyilkosság egy életút tragikus, de korántsem szükségszerű vége. Minden ember kerülhet olyan állapotba, amelyben az önpusztítás gondolata felmerül, vagy ha ez nem fogalmazódik is meg benne, az ésszerűtlen kockázatvállalás kézzelfogható veszéllyé válik. A tartós egyedüllét, a negatív életesemények, veszteségek, a bizonytalan közérzeti tünetek, a viselkedés merevvé, sablonossá válása, az érzelmi beszűkülés, az emberi kapcsolatok eltűnése mind figyelmeztető jel és kockázati tényező. A modern társadalomban az emberek igencsak közömbösek egymás sorsa iránt. Az egyre nagyobb társadalmi távolságot a szeretetre, elismerésre szomjazók kiközösítésként, társadalmi halálukként élik meg. Az, aki öngyilkosságra szánja magát, előbb megéli saját társadalmi halálát.
- Méltóságteljesen meghalni... Valami ilyesmiről szól az újabb kori tudományág, a tanatológia. Tudna erről valami bővebbet mondani olvasóinknak?
- A halállal nem lehet megbékélni, méltóságteljesen nem lehet meghalni. Lehetne viszont méltóságteljesen, emberhez méltóan élni. A tanatológia mellébeszélés, az utolsó órákat vajmi kevéssé lehet megszépíteni, elviselhetőbbé tenni, ha valaki előtte éveken át kénytelen megélni saját társadalmi halálát. Az emberi élet értelemvesztésére kellene jobban odafigyelni, menteni a közösségi létből azt, amit még lehet. Angolszász nyelvterületen a tanatológia a pszichológia egyik területének számít, melynek célja a haldoklással járó, a haldoklót és a hozzátartozókat terhelő pszichés fájdalom csökkentése. Megint egy csúsztatás, a fogyasztói társadalom újabb hazugsága. A hozzátartozók elvesztése fájdalommal jár, ezt a fájdalmat el kell viselnünk, mert ez emberi mivoltunknak a része. Tolakodónak, mi több, bántónak tartom, hogy a halál, illetve a haldoklás tudományával foglalkozzon a pszichológia, mielőtt az emberek életével foglalkozna. Én azt szeretném, ha nálunk az életpszichológia virágozna inkább, felkészítene az életre, élhetővé és örömtelivé próbálná tenni számunkra, és nem (angolszász mintára) kései vigasszal szolgálna.

A demokrácia leple alatt koldusszegényen

A nyár folyamán jelent meg dr. Hódi Sándornak, a jeles pszichológusnak, írónak, társadalomkutatónak, kisebbségpolitikusnak, a Széchenyi Stratégiakutató Társaság vezetőjének a Miért hazudnak a politikusok című, korunk és térségünk húsba vágó kérdéseit boncolgató könyve, amelynek bemutatója szeptember 20-án volt az adai könyvtárban. Az alábbi beszélgetést ebből az alakomból készült a szerzővel.

* Mint pszichológus és mint közéletünk jó ismerője mit gondol: milyenek a kilátásaink a jövőt illetően, kinek van oka bizakodásra manapság egyre bonyolultabbá váló világunkban?
— Bizakodásra szükségünk van, hit és reményvesztetten nem élhetünk. Egyébként is Európában nincs egyetlen ország, nemzet, népcsoport vagy akár régió, amelyik elégedett lenne a helyzetével, a világ többi részéről, a mostohább körülmények között élő népekről nem beszélve. Ami persze nem vigasztal bennünket, többször kisemmizetteket, akik szorongva figyeljük, jobbára elszenvedjük (esetenként közszereplésünkkel több-kevesebb szerencsével igyekszünk kedvezően befolyásolni) a társadalmi eseményeket.
Azt hittük, hogy a kommunizmus összeomlásával szabad emberekké válunk. Tévedtünk. Csak az a szabad ember, aki egzisztenciálisan független, mer gondolkodni, tud mérlegelni, választani, szavazatát nem adja oda egy fél tál lencséért, aki nem fél a holnaptól. Ellenben akinek manapság nincs munkahelye, nincs fizetése, máról holnapra él, az lényegében elveszett ember. Kilátástalanságban él az idősebb nemzedék, de a fiatalság is. Megváltóként tekintünk az Unióra, de nem látunk a saját szemünktől. Az Unióban 20 évvel ezelőtt 5 millió munkanélküli volt, manapság a számuk eléri a 20 milliót! Visszaesett a népszaporulat, drasztikusan nőtt a bűnözők, kábítószeresek száma, a példaképül szolgáló nyugati társadalmak súlyos társadalmi igazságtalanságoktól terheltek.
Mi vár ránk? Ugyanaz, ami az újonnan csatlakozott államokra. A demokrácia leple alatt lényegében véve koldusszegénység és amorális élet vár ránk. Az árszínvonal uniós lesz (energia, gyógyszer, élelmiszer, utazás, iskola), a bérszínvonal meg marad. (Esetünkben kb. 1/10-e a nyugatinak!)

* Mint közösségnek milyen kilátásaink vannak nekünk, vajdasági magyaroknak Szerbiában?
— Nemzeti közösségünkről beszélve Nemeskürty István egyik nyilatkozata jut eszembe. Az egyik interjújában azt fejtegette, hogy vajon mi magyarok azt tesszük-e, ami megmaradásunk érdekében ésszerű. Aztán történelmi példák sorával igazolta, hogy általában ésszerűtlenül viselkedtünk.
Mi az oka a rossz döntéseknek, az ésszerűtlen viselkedésnek? Nyilvánvaló, mondja, hogy egy-egy döntés káros következményeit nem róhatjuk föl az egész nemzetnek, akkor sem, ha a dolog sokszor — látszólag — a választások során dől el. Az, hogy egy adott helyzetet a közösség mennyire tud kihasználni, jórészt attól függ, hogy a politikusok és az értelmiségiek a helyzet magaslatán állnak-e, vagy eszmei, politikai túszai más erőknek.
Nos, meglátásom szerint a magyar nemzet sem egészében véve, sem az egyes nemzetrészek vonatkozásában valamiért képtelen kibontakozni a vele szembeni külső erők hálójából. Azt is mondhatnánk, hogy a múlt hálójából. 
Közösségi helyzetünkről, a magyarok kilátásairól Szerbiában nem beszélhetünk anélkül, hogy számtalanszor fel ne tennénk magunkban a kérdést: mi szolgálja megmaradásunkat, és mennyiben cselekszünk annak érdekében?
Értelmiségünk és politikusaink egy része úgy véli, hogy a nemzeti eszmének, a nemzeti érdekvédelemnek semmi értelme. „A múltat végképp eltöröltük.” A demokrácia is csak színjáték. A nagyhatalmak és az utódállamok mindenkori kormányai döntenek fölöttünk.  A kisebbségi jogok és az önrendelkezésért való küzdelem helyett, ahogyan a fantaszták képzelik, ezekhez az erőkhöz kell alkalmazkodnunk. Ebbe bele kell törődnünk, az a helyes politika, irányadó minta a közösség számára, legjobb, ha meghúzzuk magunkat, ha a mindenkori hatalmasságok kedvébe járunk, mindenképpen úgy teszünk, mintha ők parancsolnának.

* Hogyan küzdhetünk közösségi érdekeinkért, hogyan őrizhetjük meg az önazonosságunkat, amikor lassan már a létfenntartásra sem marad elég erőnk ebben a fene nagy demokráciában?
— Itt van a kutya elásva! Hol van az a fene nagy demokrácia? Az emberek teljesen össze vannak zavarodva, mind kevesebben bíznak a demokratikus változás lehetőségében, sokan magát a demokráciát kárhoztatják, átkozzák azt is, aki kitalálta, ezt tekintik minden baj forrásának. A helyzet magyarázata az, hogy miközben a politikusok egyfolytában a demokratikus változásokról beszélnek, a térségben huzamosabb ideje demokráciadeficit van, amelynek folyományaként katasztrofális gazdasági és politikai viszonyok uralkodnak. Meg kell érteniük, hogy az emberek torkig vannak a kiszolgáltatottsággal, a rezsimhű média és a politikusok hazugságaival.

* De hát mi a demokrácia? A többség uralma. A többség pedig azt tesz velünk a demokrácia leple alatt, amit akar.
— Sőt, a többség uralma lehetővé teszi, hogy valamilyen felsőbbrendűségen alapuló, őrült nacionalista politika érvényesüljön.
A fogalmak kisajátításával kezdődik a hatalmi harc, amely napjainkban a demokrácia értelmezése körüli vitákban csúcsosodik ki. A mai társadalmi viszonyok közepette a demokrácia kifejezés sok mindent takarhat. Jelentheti az egyenlőséget, a személyi szabadságjogokat, a parlamentarizmust, a jólétet, a társadalmi haladást, a szolidaritást, a jogállamiságot, de jelentheti a társadalmi szolidaritás hiányát, a közösség felmorzsolását, a szerepek tisztázatlanságát, a jogállamiság hanyatlását, a politikai oligarchia uralmát, a pénzhatalmat, az anarchiát, a lelketlen tömeget, az elviselhetetlen életkörülményeket, a többség nevében alkalmazott diktatúrát…
Ma a Nyugaton a demokrácia bajnokai térségünk „felzárkóztatása” érdekében, az ún. „európai értékek” ürügyén eladósítanak, megaláznak, kirekesztenek népeket és megkérdőjelezik demokratikus jogaikat. Le kell leplezni a hamis prófétákat. Változtatni kell a rossz társadalmi gyakorlaton, demokratikussá kell tenni a környezetet és a világot. Beleértve Szerbiát és a vajdasági magyar világunkat is, amelyek szintén súlyos demokráciadeficitben szenved.

* Ön miben látja a demokrácia lényegét?
— A közmegegyezésben. Azok a jelentős kisebbségben levő csoportok (melyik államban nincsenek?), amelyeket állandó jelleggel kizárnak a hatalomból vagy a jogszabályok által egyéb hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, demokráciaellenesnek és kirekesztőnek tartják azt az elvet, hogy a demokrácia a többség uralma és ezért könnyen elveszítik a hatalom iránti lojalitásukat. Ilyen esetekre kínál megoldást a megegyezéses demokrácia, amely a kirekesztés, szembenállás helyett a társadalmi csoportok széles körű bevonásával a hatalomba befogad, döntéseiben pedig a közmegegyezésre törekszik.
A rendszerváltás idején azt hittük, hogy a demokrácia magával hozza a szabadságot a térség népeinek. Nem ez történt. A politikai-gazdasági reformfolyamat, amit a politikusok előszeretettel neveztek demokratikusnak, minden volt, csak nem demokratikus. Sok ember, aki közel volt a tűzhöz, a saját zsebére dolgozott. A hevenyészve létrejött pártok olyan programot valósítottak meg, amely maffiákat teremtett a hatalom megszerzése és gyakorlása végett. Ennek folyományaként Csoóri Sándor szavait idézve: a diktatúra minden szennye és szörnyűsége zavartalanul ömlött át a demokráciába.

* Milyenek a demokrácia esélyei Szerbiában?
— Két példát szeretnék kiemelni. Szerbiában a közhivatalnokok fizetése több mint tízszerese az átlagfizetésnek, a nyugati országokban legfeljebb 4- vagy 5-szöröse. Általános tapasztalat, hogy ott, ahol az emberek jobban megbíznak egymásban, szívesebben fognak össze, jobban ellenőrzik a hatalmat, méltányosabb a közteherviselés, és kisebbek a jövedelmi különbségek. Ahol viszont nem bíznak egymásban, mindenki magának él, és kizárólag a saját érdekeivel törődik, a funkcionáriusok eget verő fizetéseket tesznek zsebre, a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, emellett káosz és korrupció ural mindent. A hatalom ellenőrzéséről van szó, illetve annak hiányáról.
A másik példának a pártokat említeném. A pártokra vonatkozó demokratikus szabályok alapja a leválthatóság, tisztújításkor a többes jelölés és a titkos szavazás alapvető követelmény. Ez alól a szabály alól Európában nincs kivétel. Szerbiában viszont a pártvezérek leválthatatlanok, akik versengés és megmérettetés helyett egyfolytában azon mesterkednek, hogyan tudnának idejében megszabadulni potenciális riválisaiktól. A pártok így ahelyett, hogy szellemileg formálódnának, a társadalmi elvárásokhoz, kezdeményezésekhez igazodnának, öncélú gazdasági-politikai vállalkozássá válnak.

* Milyennek látja a Magyar Nemzeti Tanács és a VMSZ szerepét boldogulásunkban? Mit tart sikernek, mit túlkapásnak?
— Ennek a kérdésnek az érdemi megválaszolása külön tanulmányt igényelne, annál inkább, mivel a vajdasági magyarság kisebbségi önszerveződése nem befejezett valóság, hanem folyamatos küzdelem, hullámhegyek és hullámvölgyek sorozata. A jövő fogja eldönteni, hogy pártjaink, intézményeink mennyire tudnak megküzdeni nemzeti hovatartozásunkért, nyelvünkért, hitünkért, megmaradásunkért. Visszatekintve az elmúlt húsz évre viszont az az észrevételem, hogy jelentős demokráciadeficitben szenvedünk. Ennek a számlájára írható sok-sok kudarcunk és vereségünk. Amit akár útmutatásként is értelmezhetünk: a demokrácia térhódítása — ami a közösség (pártjaink, intézményeink) szempontjából megengedőbb magatartást, az egyének szempontjából viszont aktívabb társadalmi-közösségi szerepvállalást jelent — növeli megmaradási és felemelkedési esélyeinket.

* Köszönjük a beszélgetést!

Életpszichológus, akit nem csak a lélek érdekel

Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal, társadalomkutatóval, közíróval, a Magyar Életfa Díj egyik idei kitüntetettjével

Dr. Hódi Sándort, az idei Magyar Életfa Díj egyik kitüntetettjét pszichológusnak, társadalomkutatónak, kisebbségkutatónak, közírónak szokás nevezni. Valahol viszont azt olvastam róla, hogy elsősorban pszichológus, sőt, életpszichológus. Elfogadja ezt a meghatározást? — kérdeztem beszélgetésünk kezdetén.
— Az embernek több identitása van, attól függően használja egyiket-másikat, hogy személye hol, mikor, milyen vonatkozásban kerül szóba. A szakmai képzettségem szerint klinikus pszichológus vagyok, az életem elsősorban ennek a hivatásnak a műveléséhez kötődik. Ezenkívül sok mással is foglalkozom: írással, társadalomkutatással, közösségszervezéssel, kisebbségpolitikával. Nem szeretném válasz nélkül hagyni az életpszichológiára vonatkozó utalást sem. A pszichológián belül nagyon sokféle iskola, irányzat, ágazat, felfogás létezik. Engem nemcsak a lélek érdekel, hanem életünk bonyolult szövetanyaga is, a nyelv, a kultúra, a közösség, amelyben élünk, amelyet személyiségünkkel megjelenítünk. Innen a társadalmi körülmények, történések iránti nagyobb érdeklődés is. És a közösségi szerepvállalás is. Nemcsak a betegség, a fájdalom, a veszteség döbbent rá bennünket végességünkre, hanem néha a társadalmi helyzetünk befolyásolására irányuló szándék is. Akár passzívak maradunk, és sodródunk az árral, akár cselekvően lépünk fel, és döntéseinkkel, kockázatvállalásunkkal megpróbáljuk befolyásolni az eseményeket, gyakran előfordul, hogy úgy érezzük, összecsapnak fejünk felett a hullámok, idegen, ellenséges világba kerültünk. Az életpszichológia a talpon maradásról, a megújulásra való alkalmasságról, illetve drámai esetben annak hiányáról szól, a bukásokról.
Hadd illusztráljam ezt egy példával. Hamlet boldog ifjú herceg volt, életének virágjában, briliáns elme, szülei szeme fénye, a királyi udvar szeretett hercege. Hűséges barátok vették körül, a szépséges Ophelia szerelmét élvezve egy nagyszerű világ középpontjában érezte magát. Élete az emberi boldogság szimbólumává vált. Majd hirtelen, egy szempillantás alatt, a boldogságnak, harmóniának ez a csillogó rendszere összeomlott. És Hamlet a bűn, az árulás, a vérfertőzés, a halál iszonyatos világába zuhant. Erről szól Shakespeare drámája. Ha nem is ebben a szélsőséges formában, de életünk folyamán hasonló drámai történet sokunkkal megesik.

Szilárd pontok, megbízható kapaszkodók

* Számos olyan témával foglalkozik, amelyekről talán úgy érezzük, nem sok közük van egymáshoz: politika, demokrácia, nemzeti identitás, párkapcsolat, a nyelvhasználat kérdései stb. Önkéntelenül felmerül a kérdés, melyiket tartja a legfontosabbnak, illetve melyik terület áll Önhöz a legközelebb?
— A valóság sokdimenziós, amelyben minden összefügg mindennel. Életünk során különböző feladatokkal kell megküzdenünk. Minden nap, minden óra, néha akár egy perc múltán már más foglalkoztathat bennünket. Folyton egy összetett, rendkívül bonyolult gondolati játék szereplői vagyunk. Akármiről gondolkodunk, szárnyalunk a boldogságtól, vagy elviselhetetlenül gyötrődünk valamin, megnyugtatóan sosem tudunk a dolgok végére járni. Minden pillanatban megváltozik a látószög, a tárgyak, a dolgok, az emberi kapcsolatok, az idő múlásával minden elmozdul a helyéről egy kicsit. Néha úgy visz el mindent egy szeszélyes gondolat, mint a szél fuvallata a kártyavárat. Életünk tegnap elkészült mérlegét holnap már sutba vághatjuk. Szilárd pontokat keresünk, megbízható kapaszkodókat, szent felismeréseket, amelyek a múló idő keretéül szolgálnak, egyetlen egységként, örök igazságként azonban semmit sem őrizhetünk meg hosszan magunkban. Szüntelenül újra kell értelmeznünk mindent, mert minden pillanat újjászületés és elmúlás egyben. Sokszor vesződünk olyasmivel, aminek látszólag semmi köze ahhoz, ami bennünket korábban foglalkoztatott. Pedig van köze hozzá, csak nem látjuk.
Hogy mi áll hozzám legközelebb? Mindig azzal a kérdéssel, témával foglalkozom, amely valamiért előtérbe kerül. Van valami, ami végigkíséri személyes életünket: a váltakozó hangulatunk, közérzetünk, lüktető, sokszínű életérzésünk, ellentmondásos társadalmi környezetünk, szüntelenül alakuló kapcsolatrendszerünk. Ezeknek a változásoknak a lüktetését érezzük hangulatunkon, gondolatjárásunkon, a bőrünkön. Nos, ezt próbálom követni és megérteni.

* Az imént felsoroltak mellett miért tartotta lényegesnek a Ki kicsoda? lexikon összeállítását is elvállalni, illetve később frissíteni, kiegészíteni?
— Lélekben egy közösséghez tartozunk, akkor is, ha szuverén egyénnek, autonóm személyiségnek, individuumnak képzeljük magunkat. Sorsunk, gondolatvilágunk, életérzésünk szorosan összefügg annak a közösségnek a helyzetével, amelyhez tartozunk. Ahhoz, hogy tisztában legyünk mozgásterünkkel, lehetőségeinkkel, ismernünk kell kortársainkat, akikkel — hogy úgy mondjam — egy csónakban evezünk. A Ki kicsoda lexikon egymás jobb megismerését szolgálja. Hasznos információkkal kívántunk szolgálni neves kortársainkról, az ismertebb, fontosabb közéleti személyiségekről, a nemzeti közösségünk számára valamilyen szempontból fontos emberekről. Nemcsak az információtovábbítás volt a célunk, hanem vezérlő szempont volt az is, hogy egymás jobb megismerésének és elérhetőségének a biztosításával erősítsük kisebbségi közösségünket hitében és kötelékeiben…

* Ön sokat utazik — kérdéseimre is a világháló segítségével, írásban válaszolt —, találkozik a más országokban, sőt, világrészeken élő magyarokkal. Ilyenkor bizonyára végez összehasonlítást. Összevetéseiben hol a helyünk, milyen osztályzatot kapunk mi, vajdasági magyarok?
— Természetesen mindig összehasonlításokat végzünk magunkban, a szakemberek viszont mindig zavarban vannak, ha fajokra, népekre, bármiféle csoportkülönbségekre terelődik a szó. Az emberiség egyneműségét hirdető eszméket olyan erővel sulykolják belénk, hogy lassan már azt sem látjuk, ami alkati jellegként a szemünket kiszúrja. Az azonos nemzethez tartozók közötti különbségtevés is kényes dolog. Például arról beszélni, hogy a szomszédos országokban élő magyarok sok mindent átvettek az „államalkotók”-tól, egy kicsit hasonlóvá váltak hozzájuk: „elszlávosodtak”, „elrománosodtak”. Nehéz kimondani, de mindnyájan tudjuk, hogy a nagyvárosok lakói a magyar vidék szempontjából kicsit „kozmopolitává” váltak. Azok, akik a világban szétszóródtak, nemcsak nyelvi gondokkal küzdenek, hanem fokozódó identitászavarban is szenvednek.
A vajdasági magyarokkal kapcsolatban kicsit elfogult vagyok, közelebb állnak hozzám, emiatt jobb osztályzatot kapnak másoknál. Munkabírásuk, türelmük, kitartásuk, a változó gazdasági-politikai körülményekhez való alkalmazkodásuk imponáló. Zavaró viszont számomra a megfelelési kényszer, a szervilizmus, a saját kultúrával szembeni szellemi igénytelenség, amit a kisebbségi közösség folyamatos háttérbe szorulásával, értékvesztésével magyarázok.

Életminőség, nyelv és kultúra

* Hogyan vélekedik a Magyar Nemzeti Tanácsnak a demográfiai akciótervre vonatkozó kezdeményezéséről?
— Már régen kellett volna foglalkoznia demográfiai kérdésekkel, ahogy népegészségügyi és mentális természetű problémákkal is. Annak idején, amikor szóba került, hogy a nemzeti tanácsok jogosultsága mi mindenre terjed majd ki, a szűkre szabott dimenziókon felül (oktatás, kultúra, tájékoztatás) hiányoltam az életminőséggel való foglalkozás lehetőségét. Meglátásom szerint az egész nyugati civilizáció rákfenéje, hogy mindent gazdasági mutatókkal mér, politikai szinten kezel, holott az élet másról is szól, sokkal több ennél. Az ember sorsát, a közösségeknek, nemzeteknek, az egész emberiségnek a történelmét a termelésen és az elosztáson kívül a cselekvés bonyolult mozgatórugói, a magatartás, a lélek titokzatos összetevői alakítják, amelyekkel ma senki sem törődik. A gyermektelenség, a család válsága jelzi, hogy súlyos válságba kerültünk.

* Egy interjúban mondta, hogy folyamatosan dolgozik, elraktározza a gondolatokat, és amikor beérnek vagy nyugtalanítják, akkor előveszi őket és megírja jegyzetben, tanulmányban. Most vannak-e ilyen beérő vagy nyugtalanító gondolatai?
— Vannak. Most éppen a Nyelvstratégia — nemzetstratégia című kötet összeállításán dolgozom. Azokat az írásaimat próbálom összeszedni, továbbgondolni, amelyek a nyelv, a tudatszerveződés és az identitás (önazonosság) kérdésével foglalkoznak. A nyelvhasználathoz általában mint politikai kérdéshez viszonyulunk. Ez önmagában véve nem helyteleníthető, káros viszont, ha ez a szemlélet kizárólagossá válik, és egyoldalúvá teszi a nyelvhasználathoz — ehhez az igen összetett, többféle dimenzióval rendelkező kérdéskörhöz — való viszonyulásunkat. Kicsit talán nagyképűen hangzik, de a jobb érthetőség kedvéért azt is mondhatnám, hogy a nyelvstratégia és a nemzetstratégia összefüggéseit szeretném néhány gondolat erejéig felvázolni.

* Ebben az évben ünnepli a 70. születésnapját. Ha visszatekint az eddigi munkásságára, mire a legbüszkébb?
— Különösebben nem vagyok büszke semmire. Örömömre szolgál viszont sok minden: az élet, a család, az unokáim, a munkám, a hivatásom, a barátaim. De az is, hogy magyarnak születtem. (Ha másnak születek, annak örülnék). Örülök annak is, hogy ennek a csodálatos nyelvnek és kultúrának az őrzőjeként, a továbbadójaként másokkal együtt teszem (tehetem) a dolgomat. Kicsit konkrétabban fogalmazva, örülök, hogy a délvidéki magyarság, egyáltalában a magyarság, ha lassan, keservesen is, de mintha kezdene magára találni, szervezett közösséggé formálódni, amelyben valamelyest, egy hajszálnyira, talán nekem is részem van.

A népességcsökkenés nem csak anyagi kérdés

Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal, társadalomkutatóval, közíróval — Dr. Hódi Sándor pszichológus, társadalomkutató Mint oldott kéve címmel jelentette meg legújabb kötetét. A könyv, amely a demográfiai problémák társadalmi és lélektani hátterével foglalkozik, a Széchenyi István Stratégiakutató Társaság és a Magyar Nemzeti Tanács közös kiadványaként látott napvilágot. A szerző írásban kívánt válaszolni a kérdéseimre, és úgy vélte, a demográfiával kapcsolatban is szükséges tisztázni néhány alapfogalmat.

— A demográfia az a tudomány, amely a népesség számának, összetételének, területi elhelyezkedésének állapotát és változásait vizsgálja. A Föld egészét nézve 1994-re a világ népessége 5,6 milliárdra nőtt, az utóbbi negyven év alatt pedig megkétszereződött. 2050-ben a világ népessége 7,8 milliárd lesz, de némely becslés szerint 12,5 milliárd is lehet. Ez az embertömeg félelmetes kihívás elé állítja a Föld gazdagabb, „boldogabb” felét, mely azzal riogat, hogy a népesség száma a közeljövőben elérhet egy olyan határt, hogy a Föld már nem tudja eltartani, és ez az ivóvízkészlet kimerüléséhez, a környezeti pusztuláshoz, a termőtalaj romlásához, a nemzetközi vándorláshoz, szóval soha nem látott súlyos konfliktusokhoz, katasztrófákhoz vezet. A harmadik világban EZ a demográfiai robbanás zajlik, ennek jegyében a Föld gazdagabb felének szószólói a születési arányszám csökkenése mellett érvelnek, s vélhetően mindent elkövetnek, hogy ez be is következzen.

Ezzel szemben Európa demográfiai mutatói — köztük a magyaroké, a szerbeké — ijesztően rosszak. A népességfogyás drámai méreteket ölt. Minden jel szerint Európa népei (polgárai) csak a jelennek élnek, nem akarnak a jövőbe fektetni, ennek folyományaként nem képesek újrateremteni önmagukat, s ha ezen a téren nem történik változás, előbb-utóbb kihalnak. Európán belül a legidősebb kormegoszlású társadalom Nyugat- és Észak-Európa, de az átlagos életkor tekintetében (36 év) alig marad el tőlük Dél-Európa és Kelet-Európa (32-33 év). A legtöbb országban fogyásnak indult a népesség, a legnagyobb mértékű csökkenés Lettországban tapasztalható (6,1 ezrelék), utána Magyarország következik (2,2 ezrelék). Azokban az uniós országokban, ahol a népesség látszólag stagnál, netán némi növekedés figyelhető meg, ez a nagyarányú bevándorlással magyarázható.

Az MNT demográfiai akciótervét ennek a világpolitikai és demográfiai helyzetnek az ismeretében kell értékelnünk, szem előtt tartva azt, hogy Európában csak a legutóbbi időben kezdtek — ímmel-ámmal — foglalkozni a népességfogyás okainak elemzésével, jobbára azonban ez még a tabukérdések közé tartozik. Újabban már lehet nemzetközi demográfiai konferenciákat rendezni, a megoldási lehetőségek feltárásától azonban még messze vagyunk.

A demográfiai gondokat nem lehet általános receptek alapján orvosolni. A magam részéről úgy vélem, hogy a gyermektelenség s egyáltalán Európa demográfiai hanyatlása elsősorban kulturális (mentális) probléma, amely csak anyagiakkal aligha megoldható. Éppen ezért a könyvem a demográfiai gondok társadalmi és lélektani hátterével foglalkozik.

• Ismét felerősödött a kivándorlási hullám, egyre több család dönt a külföldi munkavállalás mellett. A folyamatnak elsősorban gazdasági okai vannak. Ez megakadályozható-e a különféle tervezetekkel, programokkal, ha azok nem megélhetést, jobb életkörülményeket kínálnak?

— Szeretnék mindjárt eloszlatni néhány félreértést. Az első az, hogy senki sem kíván senkit valamiben megakadályozni. Minden embernek joga van saját sorsa felől dönteni. A tervezetek és a programok azt a célt szolgálják, hogy rávilágítsanak egy meglehetősen bonyolult folyamat hátterére, és fontos információkkal lássák el a döntésre kényszerülőket.

A második tévedés az, hogy a menni vagy maradni kérdésre van egy jó és egy rossz válasz, s a tervezetek, programok készítői — ellentétben az elmenőkkel — tudják a jó választ. Szó sincs róla. Két rossz közül kell választani.

A harmadik tévedés, hogy a kivándorlásnak kizárólag gazdasági okai vannak. A külföldi munkavállalás elsősorban életszervezési minta, amelyben nagy szerepet játszik a honi pozitív jövőkép hiánya. Továbbá azok is könnyebben szánják rá magukat a kivándorlásra, asszimilációra, akik környezetükben gyökértelennek érzik magukat. A döntést nagyban befolyásolja a tájékozatlanság is. A mai kivándorlók fejében egy néhány évtizeddel ezelőtti helyzet, egy merőben téves kép rajzolódik ki, amelynek már semmi valóságalapja nincs. Ötven évvel ezelőtt a kivándorlók más lehetőségekkel rajtoltak. Azóta nagyot fordult a világ, a kivándorlást és az asszimilációt serkentő tartalékok kimerültek, látványos meggazdagodásra, felemelkedésre, előrehaladásra az újonnan bevándoroltaknak vajmi kevés az esélyük.

Másfelől kétségtelen, hogy a tartalékok „otthon” is kimerülőben vannak. A politikai rendszerváltás és a társadalmi szerkezetváltás növelte, és napról napra növeli a nincstelenek táborát. Tovább fokozza a csalódottságot, hogy az emberek azt látják, legfeljebb az ügyeskedők és a zavarosban halászók boldogulnak valahogyan.

• Ön hosszú évek óta foglalkozik a demográfiai gondok társadalmi és lélektani hátterével. Ez azt jelenti, hogy ez nem új keletű kérdés a vajdasági magyarság körében. Hol, mikor kezdődött, és hogyan jutottunk el eddig?

— Valóban, a vajdasági magyarság esetében nem új keletű jelenséggel állunk szemben. Évtizedek óta foglalkozom a katasztrofális népegészségügyi helyzettel, a különféle mentális betegségekkel, az elvándorlással, az asszimilációval, a szellemi leépüléssel, az irdatlan méreteket öltő nemzeti tudatvesztéssel. A népesség ijesztő demográfiai zsugorodása szoros összefüggésben áll a bennünket jellemző kollektív lelkülettel, a nemzeti tudat sérülésével, amellyel nem volt erőnk szembenézni.

Hol, mikor kezdődött az egész? A délvidéki magyarság, amióta kisebbségi helyzetbe került, folyamatos demográfiai eróziónak van kitéve. Vajdaság mai területén 1910-ben 577 000 magyar élt, most feleennyi sem. Igaz, ha az elcsatolt területeken élő magyarságot nézzük, mindenütt megfigyelhető volt a létszámcsökkenés, hatása azonban egy-egy régióban nem azonos mértékű. Kárpátalján, Erdélyben és Felvidéken a természetes fogyás elsősorban az alacsony születésszámra vezethető vissza, továbbá nagy szerepet játszott benne az asszimiláció is. A születésszám Vajdaságban is mindig nagyon alacsony volt, az itt élő magyarokra azonban elsősorban mégis az elvándorlás volt jellemző, a létszámcsökkenés fele ebből ered.

Szeretném leszögezni, hogy a rendszerváltás után a kormányközi bizottságok (ha egyáltalán voltak ilyenek) sehol sem bizonyultak elégségesnek a kisebbségi kérdések bilaterális kezelésére, így a magyar népesség gyors demográfiai erózióját sem sikerült a térségben megállítani vagy mérsékelni.

• Az eddig elmondottakból kiderül, hogy az emberek csalódottak, nincs jövőképük. Hogyan lehetne változtatni ezen a pesszimista közhangulaton?

— Csakis cselekvéssel. Minden embernek, minden családnak, minden népnek, különösképpen a kisebbségeknek, a nemzetrészeknek áldozatos önvédelmi harcot kell folytatniuk fennmaradásukért. Ne csak panaszkodjunk, sopánkodjunk, ne csak a pénz hiányára hivatkozzunk!

Ne menjünk messzire történelmi példáért: a koszovói albánok összefogását és küzdelmét nem említhetjük egy napon (és most nemcsak rólunk, délvidéki magyarokról beszélek) a kisebbségben élő magyarok autonómiatörekvésével. Ez utóbbiak részéről nem tapasztalunk többet dörgölődzésnél, erőtlen tiltakozásnál, amelyben több a lemondás, mint a helyzet megváltoztatására irányuló szándék. Az albánok példás önfegyelemmel szervezték meg párhuzamos államukat és harcolták ki szabadságukat. Nekünk, magyaroknak, még mindig nem sikerült felhívnunk a világ közvéleményének a figyelmét tarthatatlan helyzetünkre.

Sem a magyar kisebbségek, sem a magyar többségi nép mindmáig nem volt képes kiheverni Trianon következményeit. Félreértés ne essék, a megoldást nyilván nem a szomszéd népekkel való keserves iszapbirkózásban kell keresni, hiszen kínálkozik más lehetőség is. Európában a kisebbségek helyzetét (is) közigazgatásilag, jogilag és politikailag rendezni kell — más szóval az autonómiák különböző rendszerét kell lehetővé tenni nekik. Erre nekünk is gondolnunk kell. Amíg az etnikai dominanciaviszonyok jelen vannak és hatnak, számolni kell azok politikai, gazdasági, kulturális következményeivel. A kivándorlás (és az asszimiláció) mértékéből ítélve ma a térség valamennyi országa messze van a jogegyenlőség gyakorlatától.

Az előremutató döntéshez önbizalomra és szilárd identitástudatra van szükség. Vannak bátorító jelek, amelyekre érdemes odafigyelnünk. Úgy vélem, hogy az európai integrációs folyamatban, különösen a legújabb európai parlamenti választások tükrében a kisebbségi kérdés jelentősége megnőtt. Ezen a téren elég az európai választásokkal kapcsolatos új fejleményekre utalnunk, és arra a politikai gesztusra, amellyel az anyaország a határon túli nemzetrészeket megtisztelte.