Skip to main content

Hornyik Miklós

kritikus
sajtótörténész
újságíró
szerkesztő
1944. január 12.
-
2012. február 12.
Budapest

Az általános iskolát és a gimnáziumot (1962) Újvidéken végzi. 1964-ben általános iskolai tanári, 1966-ban középiskolai tanári oklevelet  szerez az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén. 1978-tól Újvidéken az irodalomtudomány magisztere (Mészöly Miklós). 1966 és 1968 között a Magyar Szó munkatársa. 1969-től 1975-ig a Képes Ifjúság főszerkesztője. 1975 és 1979 között az Újvidéki Televízió lektora, művelődési műsorok szerkesztője. 1979-től 1986-ig tanársegéd a Hungarológiai Intézetben. 1986 és 1991 között az Újvidéki Televízió Műsorfigyelő és Közvélemény-kutató Központjának tudományos munkatársa. 1991-ben Magyarországra költözik. 1992-től 1993-ig a Világszövetség című hetilap főszerkesztője. 1993 és 1994 között az MTV munkatársa, majd felmondást kap. „Tiszteletdíjas alkalmi munkák végzésére” kap megbízatást, részt vesz a tv2 Színkép című kulturális magazinjának szerkesztésében, egy évig szerkeszti a Várnegyed című önkormányzati lapot. Fordít, könyveket rendez sajtó alá.

A líra meghódítása. In: Ifjúság. 1966. május 12.
Szerző
Kis Vajdasági Pornográfia
(Magyar Szó, 1989. január 21.)
Szerző
Mit mondanak a derék indiánok?. In. Magyar Szó. 1980. január 19.
Szerző
Életre edzés. In. Magyar Szó. 1981. december 5.
Szerző
Szavakra hulló világ. In. Hornyik Miklós: Szabálytalan napló. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1981.
Szerző
Dormán László. In. Hornyik Miklós: Meghasonlásunk története. Délvidéki könyv. Lavik 92-Timp, Canada-Transatlantic, Topolya, Budapest, 2009.
Szerző
Hiteles Kassák-portré. In. Magyar Szó. 1968. február 25.
Szerző
Költőietlen költőiség. In. Hornyik Miklós: Szabálytalan napló. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1981.
Szerző
Egy vajdasági moralista. In. Szabálytalan napló. 1981. Újvidék.
Szerző
Objektív költészet felé. In. Szabálytalan napló. 1981. Újvidék.
Szerző
Kialudt líra. In. Szabálytalan napló. 1981. Újvidék.
Szerző
Mit mondanak a derék indiánok? In. Magyar Szó. 1980. január 19.
Szerző
Egy nyár régi fényei. In. Hornyik Miklós: Titokfejtők. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1988.
Szerző
Testek és álmok
(Híd. 1984/6.)
Szerző
A lehetséges szintézis könyve. Magyar Szó. 1968. június 16.
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Irányadó értelem. In. Magyar Szó. 1981. június 24.
Szerző
„Összegyűjtött írások” (Hornyik Miklós: Szabálytalan napló)
Szabálytalan napló
Szerző
Szókimondás – színesen, elegánsan
Szerző
Hornyik Miklós: Szabálytalan napló
Szerző
Az irodalom helyzettudata. In. Forrás. 1982/6.
Szerző
Hornyik Miklós: Beszélgetések írókkal. In. Magyar Szó. 1982. augusztus 17.
Szerző
Minták egy műfajhoz. Hornyik Miklós interjúkötetéről. In. 7 Nap. 1983. január 20., 27.
Szerző
Hornyik Miklós: Szabálytalan napló. In. Kortárs. 1983/5
Szerző
Hornyik Miklós: Beszélgetések írókkal. In. Forrás. 1983/6.
Beszélgetés írókkal. In. Életünk. 1984/4
Művelődéstörténetünk keresztmetszete (Jugoszláviai magyar művelődéstörténet)
Szerző
Amiről hallgatunk... In. Képes Ifjúság. 1987. október 14.
Szerző
Sajtótörténet: értékes tények felsorolásával. In. 7 Nap. 1987. október 30.
Lapmonográfia (Hornyik Miklós : A Délbácska története (1920–1929)
Szerző
Elavult önvédelmi forma (Hornyik Miklós: A Délbácska története 1920–1929)
Szerző
Egy lap a húszas évekből. Hornyik Miklós: A Délbácska története (1920–1929). A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete; Értekezések, monográfiák sorozat 11., Újvidék, 1985., megjelent 1987-ben
Szerző
Irodalmunk múltjából. In. Magyar Szó. 1988. április 2.
Szerző
Vegyes, madártávlatból. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Egy könyvről. Délbácska. In. Dolgozók. 1989. január 19.
Szerző
Hornyik Miklós: Titokfejtők. In. Forrás. 1989/1.
Nevess, ha mersz. In. Napló. 1991. augusztus 7.
Szerző
Balkán-kán a Marximban. In. Magyar Szó. 1991. november 23.
Hornyik Miklós: Angol pázsit. In. Alföld. 1992/5.
Önpusztító türelemjáték – Vagy ahogyan ő mondaná: Idő kérdése az egész (Hornyik Miklós: Angol pázsit)
Szerző
Irónia és szatíra a javából. In. Vajda Gábor: Próza és idea. Logos, Tóthfalu, 2003.
Szerző
Lényegi alapozás. In. Vajda Gábor: Próza és idea. Logos, Tóthfalu, 2003.
Szerző
A karthauzi imája. In. Új Könyvpiac. 2000/8–9.
Szerző
Elolvasom
Fuerunt (Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal)

Domokos Mátyás

Fuerunt

HORNYIK MIKLÓS: BESZÉLGETÉS ÍRÓKKAL

Egy emberöltővel ezelőtt „átfogó életműinterjúkat” készített a hatvanas–hetvenes évek magyar irodalmának kilenc kiemelkedő személyiségével Hornyik Miklós. A legkorábbit 1967-ben Füst Milánnal („a szomorúság hősének” ez volt élete utolsó nyilatkozata); a kilencediket pedig 1979-ben Ottlik Gézával. Ezeknek a beszélgetéseknek a szövegét – amelyek annak idején rendre megjelentek, túlnyomórészt az újvidéki Híd hasábjain, majd 1983-ban könyv formában is – most újból megjelentette az Ister Kiadó Budapesten. A Déry Tiborral folytatott eszmecsere vége felé, a tamáshegyi kertjében nyilatkozó író, éppen készülő munkáját jellemezve (amely nem sokkal később Ítélet nincs címmel látott napvilágot, s kavart kisebb-nagyobb viharokat), a következőket mondta szándékairól: „Próbálok összekötő vonalat húzni a mostani jelenből hátrafelé a múltba.” Az ezredforduló küszöbén olvasva, helyesebben újraolvasva ezeket az életműinterjúkat, az ember akaratlanul is egyfajta összekötő vonalat húz önmagában a mostani jelenből hátrafelé a múltba, s arra gondol, hogy vajon most meg tudna-e valósítani hasonló írói vállalkozást Hornyik Miklós – vagy bárki más – az ezredforduló kilenc magyar író kiválóságával, akik életművük és szerepük máris nyilvánvaló jelentőségét tekintve, tehát esztétikai értelemben azonos vagy legalábbis hasonló súlycsoportot képviselnek, mint Füst Milán, Déry Tibor, Weöres Sándor, Örkény István, Pilinszky János, Németh László, Illyés Gyula, Mészöly Miklós és Ottlik Géza. A kérdést nyitva hagyom, csak azt jegyzem meg, hogy hitem szerint ezek a nevek reprezentálták és jelentik ma is irodalmunk hosszan elnyúló aranykorának utolsó nagy csillagképét irodalmi életünk égboltozatán. „Az igazi, az erkölcsi és minőségi forradalom” ragyogó jelenségei voltak, ahogyan Ottlik Géza jellemzi a tehetségeknek és művek megszámlálhatatlan sokaságának azt a hét évtizeden át varázslatosan gazdag áradását, amelynek a 20. század kezdetén a Nyugat volt a zsilipkapuja. Ez a körülmény emeli Hornyik Miklós könyvét a kortárs klasszikusaink teljesebb megértéséhez nélkülözhetetlen forrásmunkák sorába.

Megbízható és hiteles szellemi röntgenfelvételek ezek a beszélgetések, mert akkoriban, amikor készültek, Budapest felől nézve a Vajdaság irodalmi fórumai „tiszta” – magyarán: cenzúramentes – helyeknek tűntek, a szabad megnyilatkozás lehetőségének illúziójával kecsegtettek, ami jótékonyan inspirálhatta az írók nyilatkozó kedvét, hogy kertelés nélkül, „lelki szabadon” (Illyés Gyula kifejezése) nyilvánítsanak véleményt. Ritka pillanat volt ez a lehetőség számukra, hiszen ahogy más összefüggésben és irodalmunk helyzetére történelmi méretekben kiterjesztve Örkény István állapította meg kettejük beszélgetésében: „ha azt az irodalmat tekintjük szerencsés irodalomnak, amelyben az írók szabadon és teljességükben ki tudják bontakoztatni tehetségüket, akkor a magyar irodalom nem nevezhető ilyennek.” Akkoriban ez a szerencse Újvidék felől mosolygott rá a magyar irodalom jó néhány művelőjére. De ez nem lett volna önmagában elegendő, ha az írók nem érzékelik nyomban (ami harminc év múltán is nyilvánvaló), hogy Hornyik Miklós személyében  kérdező testesíti meg ezt a szerencsét, aki a különböző írói világok és világszemléletek lényegét feltáró kérdésekkel közeledik hozzájuk, a messziről jött nagyon ifjú szellemi ember őszinte kíváncsiságával. Hornyik Miklóst ugyanis, huszonéves életkora idealizmusához híven, valóban az írói válasz izgatta, s azt firtatta, amire politikai vagy teoretikus hátsó gondolatok nélkül csakugyan kíváncsi volt az írókkal való beszélgetések során. Így tudta megteremteni annak lehetőségét, amit a jelenlegi kiadvány utószavának írója, Vekerdi László a „műfaj minőségi kritériumaként” határoz meg e mesterség gyakorlói számára: „Föltétlenül törekedni kell, hogy meg tudja fogalmazni az igazat. A kevésbé hamisat.” S ugyanezt a nemes és őszinte kíváncsiságot érezte meg Németh László is, amikor egyik levelében így írt kérdezőjének: „Kérdéseidre sem azért válaszolok, hogy az irodalomtörténetet vagy akár a közvéleményt befolyásolni próbáljam. Egy fiatalember kíváncsiságát akarom kielégíteni, aki érdeklődését s ragaszkodását, amikor erre alkalom nyílt, nyilvánosan is ki merte mutatni.”

Lapozgatva ezt a könyvet, talán még a kevésbé figyelmes olvasónak is feltűnhet, hogy a magatartás és a szakmai erkölcs bizonyos írói gondjai mennyire egyneműek, mondhatni: kortalanok. Így például a nyilatkozók közül jó néhányan kardinális kérdésnek, a szakmai erkölcs sine qua nonjának érzik, hogy megtalálják írás közben önmagukban a révület és mérlegelés szükséges egyensúlyát. Mert „ha valamiben túl vakon hisznek, ésszerű kételkedni”, mondja Mészöly Miklós, ami az ő értelmezésében a politikára éppúgy érvényes, mint az írói munkavégzésre. Az író „nagyon tárgyilagosan, nagyon hidegen és nagyon kegyetlenül nézi a saját munkáit és másokét is – mondja Örkény. – Ezt a kegyetlenséget nagyon fontos tulajdonságnak tartom. Jaj annak, aki elérzékenyül saját sorai fölött.” S ez nemcsak az éppen folyamatban lévő írói munkával, de visszahatólag is kínozhatja az írót. „Korai novelláim s első tanulmányaim olvasva, én inkább azon képedek el, milyen készületlenül merészkedtem a nyilvánosság elé”, helyesbíti szelíden Németh László kérdezőjének ama megállapítását, hogy munkásságában nincs nyoma az íróvá érés folyamatának. Füst Milán a reculről beszél, a festők csúszószékéről, amelyen ülve távolabbról is szemügyre veheti, s „hamar meg tudja állapítani, hogy ér-e valamit a munkája, vagy sem”; Ottlik pedig arra figyelmeztet, hogy az íróemberben kell lennie „egy nagyon értékes, kis beépített műszernek, ami halkan, makacsul tiltakozik valami ellen, amit írtál. Hemingway is tudott róla, ő szemétjelző készüléknek hívta. Ezt hagyni kell működni, s aztán szót fogadni, és az írásból kidobni, ami nem tetszett neki – ha megtaláltad.” Az írás önkritikus szemlélete – vagy ahogyan (nem véletlenül) a könyv Musiltól származó mottójában is olvasható: „a merész kételkedés erénye” – valóban jellemezte ezeket az írókat. Nyilatkozataikkal olyasmire figyelmeztetnek, amit Illyés élőszóval számtalanszor, s tréfás hangszerelésben, a „tisztes ipar” erkölcsének nevezett, s ennek az ad(hat) különös időszerűséget, hogy az ezredvégen mintha ki volnának kapcsolva az írói szemétjelző készülékek vészcsengői.

Működhet-e kielégítően a szavak szobrászainak műhelymorálja, ha nem társul azzal a „belső, erkölcsi forradalommal”, amelyből az Ady utáni magyar líra legnagyobb teljesítményeit is eredeztetheti ezeknek az íróknak a faggatója? A szemlélet elfogulatlanságának, a társadalom- és világértelmezés külső-belső szabadságának a problémája ez, amit ki-ki az írók közül a maga módján érint. Mészöly Miklós „a körön belül kívül maradni” paradoxonával fejezi ki ezzel kapcsolatos meggyőződését, hozzátéve, hogy „a művészet mindig bele fog rokkanni, ha az elkötelezettséget csupán körülhatárolt politikai elkötelezettségként fogadják el”, mert „a politika szabványainak és az író belső felismeréseinek menetrendszerű egybeesése legalábbis gyanús”. Az öreg Déry érthető rezignációval arról beszél, hogy „ma már igyekszem lehetőleg teljesen kiiktatni még a gondolkozásomból is azt a lehetőséget, hogy valamilyen politikai eszme szolgálatában írjak. Ha ennek ellenére még szocialista írónak lehet engem nevezni, akkor semmi esetre sem abban az értelemben, ahogyan annak idején ez megfogalmazódott. Egy világnézet ábrázolójának vagy kifejezőjének érzem magam, tekintet nélkül a fennálló konkrét politikai viszonyokra.” Ez a gond: az író ütközése a politikával, a vele járó, nemegyszer halálos sebesülésekkel együtt, a 20. század íróinak természetesen nemcsak nálunk s nemcsak Déry írói és emberi sorsában okozott fájdalmakat, hanem világszerte (elsősorban azokban, akik az ember szociális problémájával szemben nem mutatkoztak érzéketlennek). Az egyetemes tanulságot, az író számára egyedül elfogadható magatartás felismerését éppen egy ilyen író: Orwell fogalmazta meg: „Az író belebonyolódhat a politikába, de ajánlatos polgárként, emberként tennie, nem pedig íróként. [Orwell kiemelése – D. M.] Azt gondolom, nincs joga, hogy – pusztán érzékenységére hivatkozva – kibújjék a politizálás piszkos munkája alól… De akármit is csinál pártjának szolgálatában, a párt érdekében írnia nem szabad” (Írók és a Leviatán). Másutt pedig mindezt kiegészítette azzal a borúlátó figyelmeztetéssel, hogy „mostantól az alkotó irodalmár számára mindennél fontosabb lesz az a tény, hogy ez a világ nem íróknak való. Ez nem jelenti, hogy az író nem segíthet az új társadalom létrejöttében, íróként azonban nem tud részt venni ebben a folyamatban.” Bár látszólag kitérés, de véleményem szerint mindez szorosan hozzátartozik Hornyik könyvének alaprétegéhez; mintha az fejeződnék ki általa, hogy az írók kollektív tudatalattijában, amíg meg nem ölik bennük az írót, vagy „önkezükkel” (értsd: írótollukkal) nem vetnek véget írói egzisztenciájuknak, létezik egy alapvető egyetértés ezekben a kérdésekben, s ha ez a konszenzus megsérül, akkor az alkotó szellem, az irodalom satnyul el.

De mi a záloga Hornyik beszélgetőpartnerei szerint ennek az írói elfogulatlanságnak, amit én legszívesebben „pozitív elkötelezetlenségnek” neveznék? Mindenekelőtt az, hogy az író a gyerek „érzékenységét, integritását, épségét, sértetlenségét őrizze meg”, vallja Ottlik Géza, illetőleg – Pilinszkyvel szólva – „egy csecsemő szemével” tudja nézni a világot. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy mindez metaforikusan értendő, s azt az őstisztaságot jelképezi, azt az „alapegyszerűséget, naivitást” és „ősevidenciát”, amiről saját költői látásmódját – helyesebben: igényét – jellemezve Weöres Sándor beszél, „amire nekünk már nincs képességünk, módunk”. A teljességhez s annak immanens tragikumához legfeljebb csak közeledni tud mindaz, „ami a teljes ősegységen, isteni egységen kívül áll”. E felé az individuális létben soha el nem érhető teljesség felé törekedve „igyekszem a dolgokat közvetlenül felfogni, közvetlenül érzékelni”, mondja A hallgatás tornyának költője, aki vélhetően a legmesszebbre jutott az emberi történelemben elhomályosult lényeg, őselevenség költői kifejezéséhez és a személyiség alatti jézusi alapréteg megszólaltatásához a magyar lírában. (S nem lehetetlen, hogy utókorában éppen ezért záródik be másodszor is, most már az „elhallgatás tornyába”, mert versbeszédének evidenciája elhomályosult, mielőtt igazán megvilágosodhatott volna a „korunkban új-nemes osztály”: a ma embere előtt, akinek érzelmi kultúráját és világszemléletét, a fogyasztó kispolgár életét a slágerszövegek fejezik ki „állati nyerseséggel”, s nem Weöres Sándor költészete.) Persze ha a minden emberben meghúzódó „jézusi alapréteg” nevében az életet szentségnek tekintjük, akkor viszont nem egykönnyen feloldható ellentmondást jelent az olvasó számára, hogyan is válhat lehetségessé „az ölés etikus értelmezése”. S Camillo Torres példája se magyarázza, hogyan lehet az ölést „bedolgozni a vallási attitűdbe”, legalábbis erkölcsi szempontból, jóllehet valószínűsíthető, hogy Mészöly paradoxonokat kedvelő stílusa nem egy erkölcsi evidenciát fogalmaz meg, hanem inkább egyfajta, hittel teljes elszántság gátlástalanságának a pszichológiáját igyekszik ábrázolni, ami az egyházi és világi hatalomgyakorlás fanatizmusától kap elszomorító történelmi hitelt.

A szakmai erkölcs és az elfogulatlan szemlélet írói igénye magától értetődő módon hívja elő a Hornyik-könyv szereplőiből az önismeret problémáját, ami nem korlátozódik a műhelygondokra, hanem bele van ágyazva az írói helyzettudatot és szakmai erkölcsöt formáló nemzeti önismeret szerteágazó kérdéskörébe; továbbá az író közösségének tulajdon történelmi sorsáról kialakult meggyőződésébe is, amely a mindenkori magyar közgondolkodás legvitatottabb megnyilvánulása mint a kísértő nemzeti hamis tudat szívós sarjadásának táptalaja. Nyilván nem meglepő, hogy éppen „sorskérdéseink” diagnosztizálója: Németh László mutat rá itt is erre az össznemzeti önismerethiányra; mint negatív sorstényezőre: „Több mint harminc év múltán úgy látom, hogy a magyarság százados pusztulásának a tüneteként, előbb a helyzetérzést, majd a tudatot is elvesztette, amellyel egy nép, új történelmi körülmények közé jutva, irányt és teendőt talál.” (Pedig Németh László nem érte meg, hogy legeslegújabb történelmi körülményeink tünetcsoportjával is szembesülnie kelljen…)

S nyilván nem véletlen az sem, hogy „az önismeretünket általában jellemző százéves késés” tünetét éppen Illyés Gyulával beszélgetve hozta szóba Hornyik Miklós. Illyés Gyula „a kiegyezésbe torkolló elnyomás” következményeinek jellemzése során annak a meggyőződésének ad hangot, hogy „ha Ferenc József kormányzata 1849-ben csinálja meg azt, amit 1867-ben megtett [Világos és Arad helyett – D. M.], más Közép-Európánk lett volna”. Ő már harminckét esztendővel ezelőtt is ebben jelöli meg a fő okát annak, hogy „a magyar nép még nem teljes jogú tagja az európai közösségnek”, s a kelet-közép-európai kis államok modern nyomorúságát is innen eredezteti. De jellemző módon Illyés bölcsessége is állandó történelmi késésben lévő önismeretünk tényét példázza, amikor a legszebb magyar Petőfi-könyv szerzője százhúsz esztendővel ’48 márciusa és évtizedekkel Petőfi-életrajza után kijelenti, hogy „a forradalmi út, amin Kossuth és főleg Petőfi megindult, járhatatlan”. Ez ugyanis a 19. századi európai nagypolitika valódi intézői számára már akkor is evidencia volt. Nemrégiben láttak napvilágot Anglia egykori külügyminiszterének, Lord Palmerstonnak Lady Staffordhoz írt levelei (Holmi, 2000. július), amelyben a következőket írta a szépséges főrangú hölgynek (aki titokban Széchenyi István fiának a kedvese volt, s ezért képviselte lelkesülten a külügyminiszter előtt hazánk ügyét): „A fiatal császár – úgy látszik – a »romlás útjára« lépett. Bár tartok tőle, hogy semmit sem tehetünk azért, hogy megmentsük őt és alattvalóit attól a szerencsétlenségtől, amelyhez előreláthatólag az általa követett út vezet.” Majd másfél esztendővel később, értesülvén róla, hogy a hercegnő utazást tett Magyarországon, a következőket írta: „…nagyon szeretném megismerni benyomásait annak az országnak az állapotáról, valamint az osztrák kormány és a magyarok nézeteltéréseiről. Mint távoli szemlélőé, saját véleményem az, hogy mindketten rossz nyomon járnak: a magyarok olyasvalamit kérnek, ami a birodalom feldarabolásával volna egyenlő, amit ennélfogva a császár nem teljesíthet; másfelől a császár olyat kér, ami Magyarországnak éppúgy javára válna, mint az osztrák domínium többi tagjának, ezt azonban olyan önkényesen teszi, hogy megnehezíti a magyarok beleegyezését. Magyarország túl kicsi, hogy egymagában számottevő hatalom lehessen, a birodalom egészével egyesülve viszont befolyásos része lehet egy olyan államnak, amely – ha jól kormányozzák – Európa hatalmasságainak egyike lehet; s mivel a magyarok okosabbak, értelmesebbek és rátermettebbek a németeknél, egy képviseleti alkotmány kidolgozásakor hosszú távon övék lenne a kormányzati hatalom oroszlánrésze. Ezt a rendezést azonban csakis szabad akaratukból érhetnék el, amelyet törvényes képviselőik útján fejeznek ki. Attól tartok, mindkét fél süket az érvekre…” De hát ha nem is 1849-ben, csak tizennyolc esztendővel később, 1867-ben mégis meghallották az akkori felek azokat az érveket, amelyeket nemzeti önbecsülésünk és szabadságvágyunk minden bizonnyal a „hamis realisták” érveinek minősít, vagy a kiegyezéses konstrukció mégsem úgy működött a történelmi gyakorlatban, mint ahogy azt Lord Palmerston remélte? Mindenesetre az kétségtelen, hogy az európai nagyhatalmi politika mozgatói más stratégiát képviseltek, mint ’48 hősei. 1861. október 15-én az angol külügyminiszter ritka világossággal – a magyar szabadság szempontjából úgy mondhatni: ritka cinizmussal – fogalmazta meg ezt a követendő stratégiát: „Az Ausztriából kapott beszámolók nem bátorítanak minket arra, hogy a magyarokkal való nézeteltérések gyors és baráti rendezésében reménykedhessünk. Sajnálatos, hogy az osztrák államférfiak nem abban a korban élnek, amelyben helyük volna. Szomorú dolog, hogy az Osztrák Birodalomnak részekre kell hullania; szükségünk van rá Európában, hogy ellensúlyozza Oroszországot és Franciaországot. A mi számunkra nincs jelentősége, hogy Bécs vagy Pest-e a főváros és központ, de együtt akarjuk tartani a tagokat mint egyazon test részeit. Attól tartok, hogy ennek a testnek több a tagja, mint az agyveleje.” Az mindenesetre biztos, hogy ebben az egyben: „Kakánia” (Musil) adottságait illetően Lord Palmerston látott a legvilágosabban.

A teljes magyar és európai történelmi-kulturális múlt tükrében szemlélhetjük lehető torzulások nélkül nemzeti önismeretünk késésének mindenkor időszerű kérdéseit s azokat a kényszerítő erejű képzettársításokat, amelyeket a könyvben szereplő írók vélekedései ébresztenek az olvasóban. Ennek a késésnek a tünetei jelentkeznek például Illyés Gyula szerint abban a tényben is, hogy „az egész magyarság igazi helyzetéről prózában tulajdonképpen Móricz kezdett el beszélni, ötvenéves késéssel”. Közvetlenül Illyés és Németh, de áttételesen a többiek megnyilatkozásaiból is kirajzolódik a magyar önismeret kérdésének történelmi alapdilemmája: vajon képes-e (Bocskai sokszor idézett mondása értelmében) a dolgot magát nézni, vagy (Weöres Sándor versének kifejezésével) fénylő tajték után fut a magyar? A kötet írói mindenesetre azt sugallják, hogy csak akkor ért(het)jük meg igazán nemzeti problémáink valódi természetét, ha önfeladás nélkül le tudjuk vetkőzni az önmagába zárkózó nemzeti szemlélet szűk burkát; azt, amit magisztrális tanulmányában, még a harmincas évek közepén, az első Válasz legelső számában Fülep Lajos „nemzeti öncélúságnak” nevezett és bírált kegyetlenül. Kultúra és történelem átfogóbb összefüggéseinek fényében derülhet ki igazán, hogy gondolkodásunknak ez a folyton fertőző betegsége voltaképpen a többé-kevésbé folyamatos történelmi szabadsághiány következménye. Ahogyan Móricz regényei kapcsán Illyés is utalt rá, a „megkésett melódiák” születése összefüggésben van „a remények és csalatkozások jelenkori történelmünket is elborító hullámzásával” (Örkény István). S hogy Németh László jóslata, miszerint „a magyar regény is rá fog találni a talpa alatt levő kincsre, az utolsó negyedszázad ellentmondásos élményanyagára”, máig sem vált valóra a kortársi magyar prózában olyan mértékben, mint ahogy az Égető Eszter írója remélte, s mindannyian szerettük volna, annak nyilvánvalóan ebben rejlik a magyarázata. Nem műfaji vagy művészetelméleti akadály vagy a tehetségek hiánya az oka, hanem mindenekelőtt a szabadsághiány. „A diktatúra levegője a prózaíró számára halálos méreg – szögezte le Az irodalom felszámolása című tanulmányában Orwell, a mi viszonyainkra is érvényes módon, mert a szellemi élet légköri viszonyai mindenütt azonosak –, noha lehetséges, hogy egy költő, legalábbis egy lírai költő még belégzésre alkalmasnak találja. Bármely totális diktatúrában, amely több generációra kiterjed, a prózairodalom, abban a formában, amelyben az elmúlt négyszáz évben létezett, halálra van ítélve.” Másutt pedig így írt: „Az ortodoxia légköre mindig is kárt okoz a prózának, legfőképpen pedig durván tönkreteszi a regényt… A jó regényeket nem erénycsőszök írják, és nem is olyan emberek, akiket gyötör a lelkifurdalás önnön eretnekségük miatt. A jó regényeket olyan emberek írják, akik nem félnek” [Orwell kiemelése – D. M. A Cethal gyomrában].

A kötet életműinterjúi a „puha” diktatúra, „a finomuló kín” idején keletkeztek, és annak az időszaknak a (korlátolt) szabadságfokáról is árulkodnak. „Reális világban élünk – vallja őszintén az írói megnyilatkozás szabadságfokáról Örkény –, és vannak bizonyos igények, amelyeket az ember szemmel tart; de ez ma már legkevésbé sem jelent olyanfajta megalkuvást, hogy az írónak meg kell tagadnia a becsületét, írói alkatát, hajlamát – ebből végre-valahára kinőttünk. Mondom, most nem erre gondolok, hanem arra, hogy eddig mindig volt valami, amivel megalkudtam.” S a társadalmi szabadságfok igazi mértékét tükrözi az is, amit a magyarság rossz közérzetéről mond Illyés Gyula: „Manapság Magyarországon van a legtöbb öngyilkosság, Magyarországon születik a legkevesebb gyermek, ez tulajdonképpen majdnem olyan, mint az elefántok utódgyilkolása. A nép nem fogadja el a »történelem« által rászabott feltételeket, és inkább lemond az életéről.” (S mit nem fogad el most, amikor ez a társadalmi állapotrajz változatlanul érvényben van? – tűnődik a mai olvasó…)

A könyv vége felé Ottlik Géza, egyik novelláját interpretálva, „a játék méltóságáról” és „erkölcsi kényességéről” beszél, s miközben a játékszenvedély természetét magyarázza, fenntartás nélküli tisztaságát, s azt, hogy „értelem van benne, világosság, tiszták a szabályai és igazságosak”, burkoltan olyasmiről is beszél, ami az idők kezdete óta szerves kísérőjelensége a teremtő szabadságban fogant művészi tevékenységnek és szenvedélynek. A játék szabadsága a művészetben olvad össze leginkább a szabadság játékaival, mert ez az egyetlen szférája a létnek, amelyben a homo ludens szabadon teremti meg, „isteni önkénnyel”, azokat a tiszta feltételeket, amelyeknek alázattal engedelmeskedik. József Attila után szabadon: a szabadság szüli meg a szavak rendjét, amely játszani is engedi az írót, aki „játszom játszó önmagammal” (Kosztolányi), s aki mindhalálig vallja: „Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.” (Szabó Lőrinc) Az írás ethoszához ugyanis hozzátartozik, hogy bizonyos értelemben halálosan komoly játék, amelyben „játék és idea édesen egy” (Nagy László). S az írói szerep méltósága, amely a tudatosan vállalt önazonosságból ered, hogy tudniillik a megkérdezett írók is azt válaszolják a riporter őszinte kérdéseire, amit csakugyan gondolnak, kivétel nélkül jellemzi mind a kilenc írót, akikkel kapcsolatban, képzeletbeli vonalat húzva most már a múltból a jelenbe, 2000-ben, sajnos, aligha lehet olyan magától értetődő módon kijelenteni, amit a Déry-interjú bevezetőjében Hornyik Miklós állít, hogy „a kortárs magyar írók közül a mai olvasó éppen Déryt, Németh Lászlót és Illyés Gyulát ismeri a legjobban”. A legismertebbek – voltak. Fuerunt. Ma jóformán nincsenek a köztudatban, úgy legalábbis semmiképpen, mint egy emberöltővel ezelőtt. (Bár azt sem lehet tudni, hogy kiket ismer ma már klasszikusként számon tartott íróink közül a mai olvasó, már amennyiben olvassa is a munkáikat, s nem csupán a nevüket hallja folyton harangozni…) Hogy lesznek-e megint? Reméljük, mert az irodalomnak, ellentétben az élettel, egyszerre több ideje van. S a közeli vagy a távolabbi jövő bizonyára az övék, mert ami egyszer igazán fontos volt, nem enyészhet el nyomtalanul. (Ister, 2000)

Egy kritikus számvetése. In. Magyar Szó. 2002. április 20.
Szerző
Elolvasom
A határsértő magányossága. (Hornyik Miklós: Határsértés)

A határsértő magányossága

Hornyik Miklós: Határsértés

“A közösség szellemi ereje megtört, az élet az egyéni érdekek mentén szerveződik, ennek megfelelő a tudatzavar, az erkölcs fellazulása, a politikai viszonyok kuszáltsága. A délvidéki magyarság nem egy család többé, nem összeszokott testvéri közösség, amely a közös célok megvalósulására törekedne.”

Ezek a sorok akár a végső indokot és magyarázatot is jelenthetik, noha egy másik délvidéki írástudótól, az eszmetárs-pszichológus Hódi Sándortól származnak. (Hódi Sándor Légüres térben. Tízévi küzdelem a délvidéki magyarságért címmel adta közre közéleti tárgyú írásainak gyűjteményét 2001-ben a tóthfalusi Logos kiadónál.) Döntő, mindent egyértelművé tevő összegzését persze nehéz adni egy vaskos gyűjteményes kötetnek – s egyúttal meghatározni egy ember szellemi életművének olyasfajta kiinduló és végpontját is, amely éppen könyörtelen realitása miatt teszi nélkülözhetetlenné a Tettet. A Művet. Az írást, az írások egész sorát, hosszú-hosszú évtizedeken keresztül. Hiszen Hornyik Miklós – az elszakított területek írástudóinak legnemesebb hagyományait folytatva – voltaképpen egész életében, mindvégig ugyanazt és legfőképpen ugyanarról írja. A szülőföld: a Délvidék, ezen belül is “a magyar Gascogne”, Bácska sorsát. Ha úgy tetszik: legújabb kori végzetét.

“Semmiféle kettős, hármas vagy négyes kötődéssel vagy kötöttséggel sem lehet elbűvészkedni azt a tényt, hogy a jugoszláviai magyarság a magyar nép – szerves vagy szervetlen – része. A magyar író a zulukafferek földjén is magyar marad, nem azért, mert szünös-szüntelen történelmi vagy “faji ” nosztalgiák nyugtalanítják, hanem mert az anyanyelve fogva tartja. Az anyanyelv olyan bástya, ahonnan az egyes embert gazdasági mesterkedésekkel vagy a párthűség mindent szentesítő jelszavával ki lehet kergetni, de olyan erődrendszer is, ahonnan egy népet nem lehet kiűzni.”

Ezek a sorok, bármennyire is hihetetlen, forradalmi érvényűek voltak. A hetvenes években vagyunk, Tito kirakat-Jugoszláviájának északi gyarmatán, a szerb szó tükörfordításával Vajdaságnak nevezett, egykoron a Délvidék névvel illetett dél-alföldi vidéken. Ott akkoriban a “szocialista tábor” boldogtalan lakói által csodált és irigyelt speciális kommunista mintaállam polgáraiként éltek százezerszám az anyaországtól elszakított magyarok. Több mint sajátságos lelkületűvé idomított értelmiséggel és azzal a gondosan ápolt-alakítgatott tudattal, amelynek romboló, kártékony hatásait ma is lépten-nyomon tapasztalhatjuk. A “jugoszláviai magyarsággá” lett déli nemzetrész önnön sorsát 1920-tól napjainkig elsősorban szellemi életén, kulturális, művészeti területeken mérhetően élte meg a tanulságosabban. A tizenkét éve kényszerűen Magyarországra áttelepült írástudó pedig az eléje közel félszáz éven át tárult látványegyüttessel nem kezdhet mást, mint hogy hiteles adalékokkal szolgáljon szülőföldje elnyomatásban, idegen uralom alatt eltöltött évtizedeiről. A szellem, a kultúra hadállásaiból tekintve szét a vigasztalan tájékon.

Hornyik Miklós 1965 és 2001 között írott tanulmányai, cikkei, kritikái, interjúi végső soron egytől-egyig: vitairatok. Olyan evidenciákért hadakozik – micsoda magyar abszurd ez is –, mint például az anyanyelv erődrendszerének megőrzése, az anyanemzethez, az egy és osztatlan, örök magyarsághoz való kötődés. A kötet címe – Határsértés – hajszálpontosan kifejezi ezt az igazából csak a mi számunkra érthető, másoknak jószerével felfoghatatlan léthelyzetet. Mindazt, amit a szó – “államhatár” – nekünk jelenteni képes. Hornyik Miklós így ír erről: “Mégsem okultunk a történelemből – félálomban élünk ma is. Életfölfogásunk és történelemszemléletünk változatlanul naiv, változatlanul romantikus. A nagyvilág ezért nem érti a szavainkat, a sebeinket, a nosztalgiáinkat sem. Költőink szavára hallgató, fellegjáró nép vagyunk. A valóság pedig csak annyi, hogy a nyelvünk idegen ezen a földrészen, s hogy dalainkat az Óperenciás-tengeren túlról hoztuk magunkkal, az álombéli őshazából, Kodály földjéről… Magyarország sorsa talán mindig is jobban érdekelt bennünket, mint a tulajdon kisebbségi sorsunk. Képzeletbeli országok lakói vagyunk valamennyien, egyidejűleg pedig egy nagyon is valóságos állam polgárai. Úgy hittük és úgy gondoljuk ma is: ha a határon túl egyszer kicsillagosodik az ég, valamiképp kitisztul a mi lelkünk is, egyenesebben járunk majd a földön, s több erőnk lesz a megmaradásra… itt, a mi eszméletünkben már megszületett az Új Magyarország – alma nem esik messze a fájától: mi, kisebbségi magyarok is fellegjárók vagyunk, mi sem akarunk hit nélkül élni” (Képzeletbeli országok lakói vagyunk, 1991).

Ez a fajta eszmei alapállás persze – ötvöződve azzal a könnyed, a fölényes íráskészséget kitűnő humorral és magas szintű intellektussal egyesítő stílussal, amely a szerző egyik legfontosabb jellemzője – óhatatlanul szembekerül a délvidéki magyar értelmiségnek a Tito-korszakban kialakított, sajátságos szemléleti nyomorúságával, megalkuvásainak, szemléleti torzulásainak, közösségét eláruló megnyilvánulásainak sorozatával: Hornyik nem kerülheti el – és esze ágában sincs elkerülni –, hogy ne tegye szóvá azokat az anyaországi ember számára is ismerős, az elszakított területeken azonban félelmetes, lidérces “ellenfényt” kapó anomáliákat, amelyek a közösség szellemi embereinek erkölcsi hitelét a balkáni-bizánci létformák híg, bűzös sarába rántották. Kíméletlen: pontosan tudja, hogy a hipokrita renegát csakis az egyetemes magyar szellem hadállásaiból támadható és támadandó. Ráadásul ez is csak védekezés. Tény ugyan, hogy fölényesen magabiztos, igaza teljes tudatában eltökélt, férfias defenzíva, de akkor is defenzíva. Ebben is – egyetemlegesen magyar… A küzdelmet, a kesztyű határozott felvételét azonban így is vállalni kell: “Csendben kellett volna vallatóra fognod a tényeket, János. Négy fal között kellett volna szembenézned önmagaddal. Egyebek között azzal, hogy hazugságban éltél évtizedeken át. Lógtál a Jugoszláv Mesék tején. És hogy közben magad is részt vettél a nagy szemfényvesztésben, az országos mellébeszélésben. Közben: megkapaszkodni igyekeztél az irodalomban, a műegészben. Az esztétikumban, a generatív poétikában, a struktúraelemzésben, az irodalmiban: de sohasem beszéltél a művek egészéről, mindig csak a művek ilyen-olyan formai jegyeiről értekeztél. Soha semmiről nem szóltál egészen és igazán… Csendben kellett volna szembenézned a tulajdon elmulasztott jövőddel, János. Ám szerepbe csúsztál ismét, színpadra álltál, mint a múltban annyiszor, elfogott a lámpaláz, s nem volt bátorságod az őszinteséghez. Amit tettél, a rossz lelkiismeret lázadása csupán. Oda sújtottál, ahonnan a legkisebb ellenállást vártad: a határon túlra ment írástevőink felé, akik szerződéses félállásban vagy állástalanul, zsebükben katonai behívóval, a családjuktól és a szülőföldjüktől távol, otthontalanul ténferegnek Szegeden vagy Pesten, idegen ízű cigarettát szívnak, és másodállásban élik az elrontott életüket… a mai napig nem volt annyi bátorságod, hogy néven nevezd a jugoszláv tragédia előidézőit és okozóit. »Háború van az országban«, írod, affektált mélabúval a hangodban. János, képzeld el! Csakugyan háború van az országban! Valami absztrakt és generatív háború, a jó fene tudja, ki kire lövöldöz, és miért, mert ez egy kompartisztikai műegésznek beillő, esztétikus háború, úgyszólván egy globális irodalmi hadviselés, par excellence, mit mondjak még, egy elvont, standard háború – tényleg egy csöpp standard hányingered sincs, amikor ilyeneket írsz?” (Levél Bányai Jánosnak, a főállású magyarok ügyében, 1992).

A határsértőket tudvalevően büntetik: a Hornyikot sújtó ítélet látszólag csak tizenkét éve – valójában azonban csecsemő kora óta – van érvényben, tíz- és tízezer sorstársával egyetemben. A határsértő magányos lény: társasága illékony, kapcsolatai gyanúsak, közössége legalább olyan gyorsan kiveti magából, mint amilyen könnyen befogadta. Képzeletbeli ország lakója, álomlovag, gyorsan tovatűnő vágyak, hangulatok megszállottja, akinek mániákus vágya van egy ábránd után, miközben a sorompók és a tiltott zónák közül makacsul nem akarja meghallani a jól nevelt és eurokonform ölebek sürgető nyüszítését vagy a marcona és éber rendpárti pitbullok fenyegető morgását. Hosszúra nyúlt nyomozások, zaklatások, megalázások, gyötrelmek, nemzedékeket átívelő sora. Végtelennek tűnő küszködések, aprócska győzelmekkel. A szellem napvilága, amint éppen csak pislákol. Mindezek foglalata ez a kötet. Az anyaország és az elszakított területek közé húzott trianoni határ könyörtelensége pedig a politika mellett a kultúrában is éreztette a maga rettenetes hatását: akár az 1920 és 1929 között létezett, Délbácska című, kitűnő újvidéki napilap históriájáról, akár a szintúgy újvidéki Hungarológiai Intézetben a nyolcvanas évek első felében lezajlott csatározásokról, akár a közelmúlt Balkán-háborúinak természetrajzáról szól: Hornyik Miklós egyszerre végez irodalomtörténészi, publicisztikai-esszéírói és társadalomkutatói-történetfilozófiai munkát. Gigantikus körképéből egy irtózatos sorsú magyar népcsoport végzetes romlásának tragikuma bomlik ki, nagy bácskai lakomák megkeseredett ízeinek egyvelegével. Igen hitelesen, mert a személyes sors, a megélt élmények magas szintű íráskészséggel és kristálytiszta eszmei elkötelezettséggel tálalt együttese áll a teljesítmény mögött, valódi aranyfedezetként. És mivel Hornyik jól ismeri a világbajnok szélhámosságok sorába tartozó, néhai kirakat-Jugoszlávia mélyebb, máig ható valóságait, nemcsak a milosevicsi háborús őrület végkifejletének következményeivel, hanem a szépszámú, nagyhangú, napjainkra újfent csodás karriert befutó renegát magyarok változatos, tanulékony balkáni trükkjeinek repertoárjával is tisztában van: alighanem többszörösen határt, határokat sértett és sért ezután is. Hála istennek.

                                                                                                                                                                                                    DOMONKOS LÁSZLÓ

Domonkos László–Kemény András (szerk.): Róka koma. In memoriam Hornyik Miklós. Unicus Műhely, Budapest, 2013.
Díjak, ösztöndíjak
Dátum
1986.
Dátum
1991.
Dátum
2010.