Hózsa Éva
A fotó forrása: https://magister.uns.ac.rs/Hozsa-eva/tartalom/697/
Az általános iskolát és a gimnáziumot (1972) Szabadkán végzi. 1977-ben a szegedi JATE-n szerez magyar–német szakos tanári diplomát. 1988-ban Újvidéken a nyelvtudomány magisztere lesz (Módosítószók és kötőszók nyelvtörténeti összefüggései, valamint ezek megnyilvánulása Papp Dániel novelláiban). 2001-ben Újvidéken az irodalomtudományból doktorál (Mándy Iván novelláinak tipológiája és intertextuális értelmezése). 1977 és 2000 között gimnáziumi tanár Szabadkán. 2000-től 2007-ig az Újvidéki Magyar Tanszéken tanársegéd, 2007-től 2011-ig docens, 2011-től 2013-ig egyetemi rendkívüli tanár, 2013-tól egyetemi rendes tanár. 1993 és 1994 között a szabadkai Tanítóképző Főiskolán, 1996 és 1999 között a zombori Tanítóképző Karon vendégoktató. 1997-től az Új Kép irodalmi szerkesztője, 2010-től a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar Évkönyvének szerkesztője.
Kosztolányi-recepció – na de melyik?
HÓZSA ÉVA: MELYIK KOSZTOLÁNYI(M)?
Hózsa Éva kötete – címéhez hűen – nem szokványos Kosztolányi-könyv. Ahogy a Kapcsolatformálódások alcím többféle értelmezési lehetősége közül az egyik sejtetni engedi: olyan portré, amely önarckép is. Egy irodalmár Kosztolányihoz fűződő viszonyának bemutatása nemcsak a jeles író sokarcúságát, életműve több úton történő megközelíthetőségét emeli ki, de az esszéíró vélekedésének, olvasásmódjának változásaira is fényt vet. Még akkor is, ha a kötet tanulmányai – tematikus ciklusokba rendeződvén – nem időrendben követik egymást. Ezáltal a változás nem fejlődést jelent, és a címben föltett kérdés sem eldöntendő dilemmát: „Ahogy mindenkinek, nekem is több Kosztolányim van, hozzá való viszonyulásom az évek alatt változott, habár a hálószerűen összegabalyodott kapcsolatokból, érzelmi kötődésekből képtelenség szabadulni.” (137) A Melyik Kosztolányi(m)? a megértés interperszonalitása mellett annak dinamikus, eleven történésjellegét hangsúlyozza.
A sokféleség címbe emelt lehetőségét Hózsa Éva igen komolyan veszi. A Kosztolányi-recepcióból nem zárja ki a kultuszképződés vizsgálatát, mint ahogy a múlthoz közelítés patetikus, nosztalgikus, elégikus szólamai is megtalálják helyüket a könyvben. Ám le kell szögezni, hogy ez nem a szerző kritikai érzékének fogyatékosságára vezethető vissza, hanem éppen a recepciótörténethez való árnyalt és kritikus hozzáállására. A Kosztolányi-életműhöz forduló megértési kísérleteket maga is a megértés szándékával olvassa, azaz nem inadekvát múltbeli megnyilatkozásokként, hanem olyan attitűdök nyomaiként, amelyek egy nyitottan és szimpatikusan plurális diszkurzus elemeivé téve újfent szóra bírhatók, lefordíthatók valamely mai olvasói tapasztalat nyelvére. Így a befogadástörténet nem portalanító leltározása valami réginek, jelen időből kiesettnek, hanem maga is kreatív művelet, a korábban mondottak újraértése.
Ledorongolás és földbe döngölés, felsőséges és kioktató lefitymálás helyett Hózsa példaszerűen szelíd türelemmel fordul az elsőre akár menthetetlenül avíttasnak tetsző hozzáállások felé is, s azokat más vélekedésekkel összekapcsolva ágyazza lépésről lépésre a jelen élő szövedékébe. Igaz, esetenként ennek ára némi szemérmesség is; előfordul, hogy a visszafogott, tompított ítéletekre törekvés túlzottan is kiegyensúlyozóvá válik, a szónak nem a kiegyensúlyozott, hanem a konfliktuskerülő értelmében. Különösen akkor tapasztalni ezt, amikor a szerző a számára talán legotthonosabb területen jár: a vajdasági Kosztolányi-recepció eltérő irányainak és beszédmódjainak ismertetésekor, fölelevenítésekor. Ez a szinte természetes elfogultság azonban inkább árnyalja, mint beárnyékolja Hózsa személyes hangütéstől sem idegenkedő, de tolakodóvá sohasem váló értekezői hozzáállását. A kötet tanulmányai elkerülik a tanító célzatosságot, s a didaktikusságtól való tartózkodás talán csak az utószó szerepét is betöltő, címadó és önértelmező esszében törik meg, amikor az a könyv keletkezését némiképp egyneműsítő narratívába ágyazza.
A Melyik Kosztolányi(m)? első tanulmánya nemcsak az esszékötet első ciklusának, de akár egészének egyfajta kicsinyítő tükreként, sajátos önreflexiójaként olvasható. Gondolatmenetéből a kultusztörténet általános szempontrendszere is körvonalazódik, amely az írásnak a Kosztolányi-recepción túlmutató módszertani érdekességet kölcsönöz. Hózsa Éva megfontoltan jelzi, hogy a kultusz nemcsak előtérbe, de háttérbe is állít, s e két folyamat együttesen, egymástól elválaszthatatlan kölcsönhatásukban határozzák meg a kánon alakulását: „Kosztolányi és Csáth neve emelkedik ki, míg egyes pályatársak neve háttérbe szorul” (12). És bár igaz, hogy a kötet témaválasztása megerősíti elő- és háttér vázolt viszonyát, Hózsa más tanulmányai mutatják, a háttér sokszor éppoly érdekes fölvetésekkel és tapasztalatokkal szolgálhat, mint a kötet középpontjába állított szerző, Kosztolányi Dezső: „ebben a viszonylagosságban minden mikroelem szemléleti központ lehet” (46).
A kötet tanulmányai aligha tudnák a ma már nyugodt szívvel klasszikusnak mondható szerző ennyi arcát fölmutatni, ha nem más és más háttér elé állítanák, s így implicit módon egyensúlyba hoznák a kanonizált és marginalizált írókat, illetve a befogadástörténet kanonikus és rejtetten maradt eseményeit: Kosztolányi vajdasági kultusza „kapcsolatba lépett más vajdasági irodalmi kultuszokkal” (8). Az írók folytatta párbeszéd megújító interpretációs erejét emeli ki az a távlat, amelyet a „kortárs szépirodalom” „ironikus nézőpontja” (12) jelent. Kosztolányi szövegei számos későbbi szerző számára bizonyultak alkotásra ösztönző, a jelent megszólító műveknek, hasonlóan ahhoz a fordított irányú folyamathoz, ahogy „a kortárs szövegek nézőpontjából újraértelmezzük Esti Kornél kalandjait” (79).
Az intertextuális kapcsolatok taglalása ugyan végigvonul Hózsa Éva kötetén, de középpontba – a Meztelenül és a Számadás elemzéséből alkotott második ciklus után – a könyv harmadik részében kerül. Megítélésem szerint kezdeményező erejével a könyv egészéből is kiemelkedik a Kosztolányi Dezső és József Attila viszonyát több szempontból körüljáró tanulmány. Ez a Barkochba című Esti-novellát értelmezve úgy kerüli el az életrajzi allegorézis csapdáját – a főhős Jancsi Jánosnak és József Attilának az egyszerűsítő és olvasást könnyen befagyasztó azonosítását –, hogy ugyanakkor nem tagadja valós és kitalált alak kapcsolatát. Amire javaslatot tesz, az éppen a két életmű poétikai összeolvasása: „Az a fajta reménytelen remény bujkál az 1930-as évek József Attila-verseiben, amely az Esti Kornél-novellák nyitott befejezésében is lappang. […] A Tiszta szívvel beszédmódja kerül előtérben a Barkochba című novellában, azaz a húszévesek céltalan kallódása.” (58) Hasonlóan érdekes fölvetésekhez vezet a Kosztolányi és Karinthy egy-egy írását egymás mellé állító esszérészlet is, az utcaseprő alakváltozatait hasonlítva össze a két szerzőnél.
A vajdasági Kosztolányi-recepció szépirodalmi terméséből elsősorban Nagy Abonyi Árpád, Juhász Erzsébet és Tolnai Ottó szövegei kerülnek középpontba. A befogadói távlat változását emeli ki „a délszláv háborúk veszélyhelyzete” (10); a történelem megrázó és tragikus eseményei a Kosztolányi-olvasásnak és -értelmezésnek új lendületet adtak, s egy egészen új Kosztolányi-kép alapjait vetették meg. Ezért lehet különösen fontos és komoly téttel bíró, hogy Hózsa Éva nem tartja fenn a vajdasági és a magyarországi Kosztolányi-recepció határvonalát, nem rajzolja túl ezek különbségét. Számára a befogadástörténet mintegy természetes egységben jelenik meg. A kötet írásai nem párbeszédet valósítanak meg, hiszen a vajdasági és a magyarországi irodalomtörténeti elmélkedésekbe éppannyira – és ugyanazért – illenek bele. Ezzel viszont olyan közös sajátosságot mutatnak föl, amely a párbeszéd alapjait vetheti meg mindazoknak, akik a recepció történetileg különvált tendenciáiban nem osztoznak Hózsához hasonló természetességgel. „Rögeszmémmé vált a magyarországi és a vajdasági recepció egyeztetésének ösztönzése és elősegítése, ezen a téren még sok a tennivaló.” (138)
A Melyik Kosztolányi(m)? negyedik része olyan tanulmányokat rendez egybe, amelyek a Kosztolányi-művek korabeli, illetve későbbi fordításaival mint az értelmezés lehetséges irányival vetnek számot. Pontosabban egy kivétellel: a rész egyik rövid esszéje egy Kosztolányi által németből készített átültetéssel bíbelődik. Habár nem egymás után következnek, a ciklus négy írása közül kettő is a Pacsirta idegen nyelvű tolmácsolásait veszi górcső alá: a három német nyelvű, illetve a két szerb nyelvű fordítást. Hogy az utóbbiakat tárgyaló írás nem követi közvetlen a német Pacsirták bemutatását, talán azzal a szemlélettel magyarázható, amely nem hűséget, tartalmi pontosságot kér számon a fordításokon, hanem a célnyelvi kultúrába való sikeres integrálódást, termékeny megszólaltatást tekinti mértéknek. Ha így van, akkor tehát a célnyelv szempontja sorolja egymás mellé Hózsa írásait, s nem a fordított mű azonosságának mechanikus kritériuma szolgáltatja a ciklusalkotás logikáját.
A szerb kiadásokkal foglalkozó írás rövidsége és kifejtetlensége folytán jószerével függelékszerű benyomást kelt az igen sok szempontot fölvető, gazdag és szemléletes példaanyagot is fölvonultató, a német fordításokat elemző tanulmányhoz képest. Sőt: másutt is érzékelhető a kötetben, hogy az nemcsak a cím jelezte többértelműséget tartja fönn a Kosztolányi-olvasatok sorában, de a részét képező írások kifejtettségére tekintettel sem egységes. A szélesebb mederben mozgó gondolatmenetek közé mindegyre vázlatosabb írások kerülnek – jóllehet az utóbbiakban is, mintegy mellékesen elejtve, számos kérdés és a recepciót megtermékenyítő ötlet vetődik föl.
Hózsa Éva kötetének egyik legfontosabb értekezői erénye – de joggal írhattam volna esszéírói erényt is, amely megjelölést éppen az itt kifejtettek indokolhatják legerőteljesebben –, hogy saját távlatát megőrizve, hangoltságát nem föladva képes olyan távoli diszkurzív szólamok megszólaltatására, nem kritikátlan, de a maga igazságára kíváncsi szóra bírására, amely a jelen horizontján könnyen értetlenséggel találkozik. Hózsa Éva nem a könnyebbik utat választja, hanem olvasás és hagyomány sokrétűségével számot vetve autonóm módon keresi meg és tapossa ki saját interpretációs ösvényét.
Bengi László
A tanár saját könyvtára
Hózsa Éva: Kosztolányi a ládában
Hózsa Éva a Kosztolányi a ládában című, Szövegkutatás: helyek és helyzetek alcímű kötetében Mándy Iván novellaírói opusát vizsgálva szót ejt az író Egy öreg boltos című alkotásáról, és mint fogalmaz: „(A) szöveg katalógusként, szabálytalan leltárként olvasható, a polcokon – megírt és megírásra váró –„novellamagok” helyezkednek el. Fiktív kisboltról van szó (…) ahol a potenciális áruk látszólag rendszertelenül rakódnak egymásra.” (18. oldal). Ugyanezt érezhetjük mi is, ha átlapozzuk a Kosztolányi a ládában című kiadványt, amely a tanárként is aktív, és tanári szerepét folyamatosan hangsúlyos szerepbe tevő irodalomtudós tanulmányait, esszéit tartalmazza. A szerző könyvtárának polcain megférnek klasszikus és kortárs szépírók, irodalomtörténészek, irodalomtudósok, külföldi, magyarországi és vajdasági szerzők, és minden írásban hatalmas háttéranyag bújik meg. Ha pedig figyelmesen olvassuk a szövegeket, rájöhetünk, hogy azok számos módon kapcsolódnak egymáshoz, és egy bonyolult hálót hoznak létre.
A kötetben olvasható szövegek több író és költő, sőt képzőművész munkásságára fókuszálnak. Kiemelt szerephez jut a novellaíró Mándy Iván, aki egy egész fejezetet kap a könyvben, de olvashatunk Ady Endréről, Arany Jánosról, Pap Józsefről és nem utolsósorban a szabadkaiakról, Csáth Gézáról és Kosztolányi Dezsőről, elsősorban Kosztolányi Dezsőről, aki újra és újra felbukkan a szövegekben, a szerző folyamatosan visszatér hozzá, beemeli őt az írásokba, és a vizsgálódásai során mintegy referenciapontként állítja maga elé. Ezen a ponton kell szót ejtenünk a szerző világirodalmi kitekintéseiről, amelyekből kitűnik, hogy a szerző élénk figyelemmel követi a német irodalmat, illetve, mint az A kerti törpe veresége című tanulmányból kitűnik, otthonosan mozog a horvátországi gyermekirodalomban is, és például Mándy Iván műveinek angol fordítását is górcső alá veszi. A kötetben Új helyzetek címmel külön fejezetet kapnak az irodalomról, írókról, költőkről szóló köteteket bemutató írások.
Hózsa Éva tanulmányainak, esszéinek visszatérő elemeként megszólal a tanár, aki folyamatosan keresi azokat a lehetőségeket, hogy az adott szerzőt, művet beemelje a tantervbe, közelebb hozza a fiatalokhoz. Jelen kötet darabjaiban is több alkalommal utal minderre, egyebek mellett szorgalmazza, hogy Mándy Iván művei a fiatalok kezébe kerüljenek.
A hétköznapi olvasó számára a kötet leginkább megfogható és elgondolkodtató része a Záruló színterek című fejezet, amely a szerző saját élményeiből táplálkozó, személyes hangvételű esszészerű szövegeket tartalmaz. Itt olvashatunk a szerző gyermekkorában az Adriai-tenger partján tett látogatásáról, és ennek során emlékezik vissza édesapja tanítására is: „Édesapám megtanította, hogyan kell elraktározni a tengert és az ottani kerthelyiségeket a saját »könyvtáramban«” (114).
Személyes hangon szólal meg a kötetzáró Rieux doktor kábulata – valami bezárul? címet viselő esszé is, amely a koronavírus okozta járványra, illetve ennek következményeire reflektál. Hózsa Éva újraolvassa Albert Camus A pestis című művét, amit tanári hivatásából kifolyólag már többször megtett, és érdekes megfigyelést tesz: „A tanár precízen és ceruzával olvas, én is, és most meglepődtem, hogy nem a megjelölt részekre és mondatokra összpontosítottam. (…) Most inkább azokat a részleteket emeltem ki, amelyek arra utalnak, hogy Rieux doktor szinte valamiféle kábulatban tevékenykedik, valószínűtlennek tartja a veszélyt, bosszankodik a média beszédmódján, illetve orvosi és emberi énje viaskodik egymással” (127). A kötet is Rieux doktor szavaival zárul, és szavaiból Hózsa Éva tanári krédóját olvashatjuk ki: „Amikor viszont rákérdeznek, hogy mi a becsületesség, az orvos csak egyéni meghatározásra vállalkozik (…): »Nem tudom, általában véve mi. Az én esetemben azonban tudom, az, hogy csináljam a mesterségemet«” (128).
„Nyelvi igényességre szükség van”
Földünkön több mint hatezer nyelvet beszélnek, ám a veszélyeztetettek kihalásának folyamata megállíthatatlan. Az UNESCO 1999-ben az anyanyelv világnapjává nyilvánította február 21-ét. A nyelvi sokszínűség régiónkban különösen fontos, ahogyan a magyar nyelv megóvása is. Ezért az MNT a vajdasági magyarság jeles napjai közé emelte ezt a dátumot.
Az anyanyelv nemzetközi napjának fontosságáról, anyanyelvünk helyzetéről, valamint az irodalomtanár hivatástudatáról Hózsa Éva irodalmárral, egyetemi tanárral beszélgettünk.
• Több mint harminc éve van a tanári pályán. Mi vezette önt ebbe az irányba?
— Könnyű dolgom volt, már kora gyermekkoromban kialakult az anyanyelvhez való érzelmi viszonyulásom. Szabadkán születtem, itt nőttem fel. Édesapám „szép” és választékos magyar beszéde, kiváló humorérzéke óriási hatással volt rám, ez a nyelvhasználat volt az első minta. Édesanyám rengeteget mesélt, könyvtáros nagynéném újabb és újabb könyvekkel látott el, az iskolában is szerencsém volt… Az Ivan Goran Kovačić Általános Iskolába (a híres Vörös Ökörbe) jártam, ahol Takács Emília tanító néni, Azucki Etelka magyartanárnő, majd a későbbi irodalmi szakkörök (Varga Terézia vezetésével), valamint a gimnáziumi olvasmányok nagyon korán meghatározták pályaválasztásomat. Fontos szerepe volt annak a rengeteg előadásnak is, amelyet a Gyermek- és a Népszínházban láttam, a darabokat többször is megtekintettem. A szegedi egyetemen nagyon megszerettem a nyelvészeti tárgyakat, tanáraimnak (Deme Lászlónak, Nyíri Antalnak, Velcsov Mártonnénak és másoknak) rengeteget köszönhetek, a nyelvi kötődés erősítéséhez azonban az irodalmi tárgyak is hozzájárultak.
• Tudományos munkával is foglalkozik. Mi határozza meg témaválasztását?
— Például a lokális szempont. Szabadkai vagyok, itt születtem, nyilvánvaló, hogy az itteni irodalmi szövegvilág befolyásol, de mindmáig nagyon foglalkoztat az oktatás kérdése is, hiszen a Magyar Tanszéken módszertant is tanítok. Mindig hangsúlyozom diákjaimnak, hogy ne hanyagolják el régiónk irodalmát, a diáknak összpontosítania kell a „hozzáférhető” örökségre, mert ebben talán újat is tud mondani, egyéni kutatásokat végezhet. Ugyanakkor vonzódom minden újhoz, a kortárs irodalomhoz és művészetekhez, lelkesedem egy-egy új elméleti nézőpontért.
• Legújabb, Mesterségem: irodalomtanár című könyve módszertani kutatásokat és a tanárképzés során szerzett tapasztalatait rendszerezi. Kinek ajánlja olvasásra?
— Elsősorban a tanár- és a tanítójelölteknek, de a kollégáknak is javasolnám megvitatásra. Születésnapi kötetre kért fel Beszédes Valéria, én választhattam témát. Az eddigi több mint három évtizedet a tanári pályán töltöttem, ezért úgy éreztem, erről kellene könyvet írnom. Nagyon fontosnak tartom a tanítói munkát is, hiszen az általános iskola első négy éve a diák életében minden szempontból meghatározó. Horváth Futó Hargita kolléganőmmel a napokban Tanítástaktika címmel magyartanári kézikönyvet (e-könyvet) állítottunk össze a tanárjelöltek vizsgatanításaiból, gyakorlati munkáiból. Becsülöm a kezdő tanárt, ilyen értékes anyag nem lappanghat, nem veszhet el örökre.
• Mi az irodalomtanár kötelessége?
— Legfőképpen az, hogy olvastasson és a szövegértést fejlessze. Ezt nemcsak a nemzetközi felmérések követelik meg, hanem az osztálytermi tapasztalat is. Szerintem fontos belemélyedni egy szövegbe, megérteni, a magunk számára értelmezni. Ahogy a magam számára szoktam fogalmazni, egy kicsit lassítani kellene. Azt hiszem, hogy ezt csak a magyartanár teheti meg, akinek több órája van hetente. Állandó információáradatban élünk, és az ember nap mint nap roppant mennyiségű szöveggel találkozik. A tanár, aki személyiségével, egész lényével, hozzáállásával képes hatni, akivel a diákok őszintén kommunikálnak, majd végül eljutnak egyfajta önmegértésig, azt hiszem, egy életre meghatározó modell lehet. A kortárs szövegek persze jobban megérintik a mai diákot. Természetes, hogy mindig az érdekel bennünket, ami mai, de azért vannak olyan értékek, amelyeket át kell mentenünk. Sok tanáregyéniség játszott közre abban, hogy az anyanyelvet és az irodalmat pályaként választottam. Számomra ez „élethivatás”, meg valamiféle hobbi is, szóval ez én vagyok. És én vagyok az is, akit a diákok, a hallgatók formálnak, mert ők olyasmit tudnak, amit nélkülük nem tudnék.
• Magyar szakosként hogy látja, manapság kellő figyelmet fordítunk az anyanyelvünkre?
— Sajnos előfordul — persze Magyarországon is —, hogy egy-egy utcanévtáblán helyesírási hibákat, egy tudományos szövegben szaknyelvi elírásokat látok. Tanárként, egyénként különösen értékelem a nyelvi igényességet. Nyelvi igényességre szükség van. Gimnáziumi magyartanárként, majd később az egyetemen is arra törekedtem/törekszem, hogy tudatosítsam a nyelv és az irodalom összetartozását. Szerintem a körülöttem nyüzsgő hallgatók többsége fogékony a nyelvi változásokra, ha rákérdezek, örömmel nyilatkoznak nyelvjárásukról.
• Miért fontos kiemelnünk a nemzetközi anyanyelvi napot?
— Az anyanyelv világnapja más, mint a legtöbb világnap. Más, mert a világon sokféle anyanyelv van, tehát mindenki a sajátját ünnepli, az anyanyelvet pedig változó nyelvként értelmezzük. Örömteli érzés az ünnepi határszituáció megélése, de engem a hétköznapok érdekelnek. Kosztolányi Dezső 1922-ben Goethét idézve írta, hogy aki nem ismer idegen nyelveket, az az anyanyelvét sem ismeri. Hozzáfűzte viszont, hogy „aki már az anyanyelvét sem ismeri, az ember sem lehet.” Manapság, amikor az idegen nyelvek ismerete ennyire nélkülözhetetlenné vált, ez nem feltétlenül jár együtt anyanyelvünk háttérbe szorulásával. Számomra az idegen nyelv ismerete még inkább lehetővé teszi saját anyanyelvem és identitásom elmélyült vizsgálatát.
• Ön szerint kell féltenünk a nyelvünket?
— Féltenünk kell, ez minden nyelvre, minden értékre vonatkozik, ám azt tudomásul kell vennünk, hogy a nyelv alakul. A többnyelvű közegben más a nyelvhasználat, mint másutt, a szociolingvisztikai vizsgálatok új szempontokat tárnak fel. Az egyéni beszédmód „értéket” képvisel.
Az anyanyelv ünnepe és hétköznapja alkalmából azon is elgondolkodhatunk, hogy sok kiváló nyelvész született ezen a tájon. Munkám kapcsán a napokban Herceg János Bárczi Gézára emlékező esszéit olvastam újra. Bárczi mondta a nyelvről mint eszközről, hogy „a legbonyolultabb gépezet”, sőt azt is megállapította — ami a mostani világnapon aktuálisabb, mint valaha —, hogy ezt a gépezetet működésében kell tanulmányoznunk.
Elhajózni s visszatérni
A „parti nézőpont” irodalmi vizsgálódásairól dr. Hózsa Évával új tanulmánykötete kapcsán
Egy palicsi kirándulással kezdődött minden.
– Tulajdonképpen előbb megszületett a könyv címe, mint maga a könyv. Egy barátnőmmel látogattam el harminc év után újra Palicsra a Férfistrandra, ahol gyerekkoromban olyan sokat fürödtem. Amikor egyedül maradtam a strand mólóján gondolataimmal, s hallgattam az előttem álló víz hangját, rájöttem, nemcsak a víznek van hangja, a móló is beszél, szól hozzám, amin állok, amin emlékezem, ahonnan a vízen lassan elhajóznak gondolataim. Azt kell mondanom, valahogyan mindig a „parti nézőpontot” képviselem. Akkor is, ha éppen a vizet nézem. Már ott eldöntöttem, hogy a következő könyvemnek ez lesz a címe, noha magáról a könyvről konkrét vízióm még nem is volt, s csak később kért fel az Életjel kiadó szerkesztője arra, hogy állítsam össze tanulmánykötetemet. Olyan jó volt felírni a címet: A móló hangja. Az összképhez természetesen nagyban hozzájárult a Sagmeister Peity Laura által készített fotó és az annak alapján született fedőlap is, mely művészi ábrázolása a mólót megjelenítő egyik képnek – válaszolta a legújabb kötetének címére célzó kérdésünkre dr. Hózsa Éva, az újvidéki Magyar Tanszék és a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanára, aki egy hete a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-érmének tulajdonosa, s akivel az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Kontaktzónáját követően beszélgettünk.
Mit jelent az Ön számára a vajdaságiság?
– Elsősorban identitást, hovatartozást jelent. Számomra a vajdaságiság elsősorban Szabadkát jelenti, de minden mást is, ami itt megtalálható, kultúrával, irodalommal, interdiszciplinaritással együtt. Egy összegző fogalom, ha létezik ilyesmi, de számomra mégis mindenekelőtt identitás. Ebbe belefér természetesen az européerség is, nagyon fontosnak tartom a kilépést és a visszatérést. Lényeges a külső szemléletmód is, amellyel Vajdaságot kívülről figyeljük.
Kosztolányival nagyon szívesen foglalkozik, egy fajta szerelemnek nevezte a témát a könyvbemutató során. Milyen régi, honnan ered ez a szerelem?
– Lehet, hogy egészen pontosan nem fogom tudni megmondani, de talán az ötödik osztályból. Otthon is könyvek vettek körül, a nagynéném könyvtáros volt, az édesapám imádta Arany Jánost és Petőfit. Rongyosra olvasta a könyveket, amelyeket azóta sem cseréltem ki, mert fontosnak tartom, hogy azokat az édesapám olvasta. Ötödik osztályban döntöttem el, hogy magyar szakos tanár leszek, s amikor ez eldőlt, abban a döntésben már Kosztolányinak is nagy szerepe volt. Talán az önképzőkör, talán egy tanárnőnek a motivációja ösztönzött erre. Az irodalmi beszélgetés során is elmondtam azonban, hogy számomra a Számadás című kötete volt olyan megrázó, hogy azóta is újra és újra elő kell vennem, nekem is rongyossá kell azt olvasnom. Ezzel a könyvvel a gimnáziumban találkoztam először. Nem tudom, miért áll annyira közel hozzám. Talán etikai szempontból, talán az élet–halál-kérdések, a lét kérdései miatt. Persze a Számadásban megint csak ott van kicsit a helyszín kérdése is. Mindez együtt megszerettette velem a kötetet. Nem tudnám eldönteni viszont, hogy Kosztolányinak a prózáját vagy a verseit szeretem-e jobban. Mindkettőt nagyon fontosnak tartom. Most a fordításokat is ugyanúgy figyelemmel kísérem, továbbá azokat a filológiai aspektusokat, amelyek a kritikai kiadásban megnyilvánulnak.
Legyen szó Kosztolányiról vagy más íróról, milyen irodalmi problémák foglalkoztatják kutatásai során?
– Az intertextualitás, az intermedialitás elméleti téren nagyon érdekelnek, de természetesnek tartom azt is, hogy az ember mindvégig követi az újabb elméleteket is, most a képiség szempontjai is fontosak. Engem mindig a kortárs irodalom érdekelt a leginkább. Sok időt szánok jelenleg a kortárs német irodalomra is, s a fordítás kérdései előtérbe kerültek nálam az utóbbi időben. Úgy érzem, izgalmasnak számítanak a fordítás új kulturális dimenziói.
A vajdasági magyar irodalomnak a megkedveltetése, megszerettetése is feladata, küldetése pedagógusként. Ebben ma mennyire lehet sikeresnek lenni, milyenek a hallgatók visszajelzései?
– Jelenleg a tanítóképzőn van ilyen kurzusom. Tapasztalataim nagyon jók. Sajnos szinte a nulláról indulunk. Nagyon gyakori, hogy egyáltalán nem olvassák a vajdasági magyar szövegeket, könyveket a befogadók, így a diákok sem tudnak semmit ezekről. Nagyon jó hallani, amikor a kurzus végén, vagy vizsga előtt visszajeleznek, milyen élmény volt egy adott regényt olvasni, milyen érdekesnek találtak egy-egy verset, még ha hozzá is teszik: eddig erről nem tudtak semmit sem. Abban bízom, hogy ezek a diákok kísérni fogják a jövőben a kortárs vajdasági magyar irodalmat, akkor is, amikor kikerülnek az oktatási intézményekből, ugyanúgy követik, mint a többit. Valahogyan a vajdasági mindig kimarad. A tanárokon is múlik, hogy ily módon közönséget teremtsenek ennek az irodalomnak, fontos, hogy befogadókra találjon a kortárs vajdasági magyar irodalom is.
„Mándy a kisműfaj nagy képviselője”
100 éve született Mándy Iván író. Az emlékév kapcsán Hózsa Évával, az újvidéki Magyar Tanszék és a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanárával beszélgettünk a magyar irodalom nagy kívülállójáról, a kávéházak, a külvárosok, a régi mozik és a focipályák novellistájáról.
• Úgy tudom, személyesen is találkozott Mándyval.
— Igen, Krekity Olga, a Hét Nap újságírója 1985-ben íróinterjúkat készített, és megkért, hogy kísérjem el ezekre a budapesti utakra, amiért nagyon hálás vagyok neki. Többek között Weöres Sándornál, Szabó Magdánál és Nemes Nagy Ágnesnél jártunk. Mándyval a Művész Presszóban, a törzshelyén találkoztunk. A kávéházi miliőt nagyon jól ismertem Szabadkáról, mivel édesapám jóvoltából kávéházba járó gyerek (is) voltam. Talán ez még inkább vonzott ehhez a világhoz: megesett, hogy a Mándy-szövegekben ráismertem bizonyos embertípusokra. Abban a pillanatban, amikor megláttuk Mándyt, tudtuk, hogy ő az. Városi, „polgári” viseletében, kalapjában, télikabátjában, kockás sáljában úgy festett, mint édesapám. Látszott, hogy a törzshelyén a kisasszonyok nagyon szerették, igen kedves volt velük. Udvarias, régi vágású, megnyerő ember volt. Áradt belőle a szó, de minden mondatát megkérdőjelezte. Butaságot mondtam? Jó volt, amit mondtam? Úgy beszélt, ahogy írt. Közben megette a kis süteményét, megitta a kávéját. Hihetetlenül tudatosan beszélt a saját opusáról és a céljairól. Ez a találkozás, a vele folytatott hosszú-hosszú beszélgetés meghatározó élmény volt számunkra, ezért is határoztam el, hogy a doktori disszertációmat Mándy Iván novellisztikájából írom, ebből később egy monográfia is született. Mándy addigra már sajnos meghalt, de a feleségétől kaptam egy hosszú levelet, és küldött egy fotót az emléktábláról, melyet akkor avattak fel a házukon.
• Milyenek Mándy Iván novellái?
— Mándy a kisműfaj nagy képviselője. Amit írt, az megmaradt valamiféle novella keretében, de mégis valami más. Ahogy Esterházy Péter, Mándy rajongója mondta, ezek „mándyk”. Tudatos másság volt ez, részint az írói módszeréből következett, hiszen cédulákra írt, nem tudott tiszta, fehér lapra írni, megküzdött a fehér papírral. Amikor összeálltak ezek a mondatok és lejegyzett gondolatok, motívumok, akkor abból is törölt, és ahogyan ő fogalmazta ironikusan, így egy mocsok keletkezett. Ezt az írásmódot (a filmnyelvből kölcsönözve) vágástechnikának is szoktuk nevezni, de szerintem összetettebb módszerről van szó. Életműve azért is érdekes, mert nemcsak bizonyos motívumok, hanem egész mondatok is újra és újra fölbukkannak egy-egy szövegében, és ha végigolvassuk őket, akkor ezek az ismétlődő motívumok, mondatok szinte „linkekként” működnek. Érdekes, hogy már a korai novelláiban is felfedezhetőek ezek a „linkek”. Mégis, mai szemmel számomra Mándyt a már-már versszerű sűrítések teszik igazán különlegessé. Ezek az összefoglaló, tömörített, vizuálisan is versszerű részek az utolsó novelláiban különösen megszaporodnak, noha már korábban is megjelentek. Az említett találkozás alkalmával utalt arra, hogy csak egy skandináv kutató fedezte fel ezt a versszerűséget a szövegeiben, és nagyon örült, hogy erre rákérdeztünk. Rendkívül önironikus és önkritikus hozzáállással azt állította, hogy ő verset soha nem tudott írni, de nagyon örült, hogy ezeket a szöveghelyeket versszerűnek minősítik. Egyébként csak most — amikor novemberben újraolvastam szinte az összes megjelent novelláját — fedeztem fel, hogy mennyire fontos Mándy esetében a novella mint terminus. Ez, ha úgy tetszik, elméletileg is érdekelte, pedig ő az elméleteket igyekezett távol tartani magától. Szinte egy sajátos Mándy-terminológiát lehet kiolvasni némely irodalomról szóló vagy az irodalom témakörében mozgó szövegéből. Megkülönbözteti például a novellát és a folyóirat-novellát. A novella nagyon szabályos, kanonizált szöveg, a folyóirat-novella viszont távol esik a könyv és a könyvesbolt világától. Mándynak a folyóirat-novella volt az „eszménye”, mely akár kávéházi olvasmány is lehet, vagy a könyvesbolt előtti ládából kotorászható ki, szemben a mozdíthatatlannak tűnő, könyvben megjelenő novellával. Viszont azt se tévesszük szem elől, hogy a folyóirat-novellát is jelentős kritikusok bírálták el, hiszen Mándy szemszögéből a legfontosabb, szinte elérhetetlen folyóirat a Nyugat volt, ahol olyan rendkívül szigorú szerkesztők válogattak, mint Babits vagy Gellért Oszkár. Kosztolányi is folyóirat-novellákat írt. Mándy az egyik szövegében utal rá, hogy Kosztolányit az üzlet előtti ládából kotorászta ki valaha. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a ládában megtalált Kosztolányi volt Mándy Kosztolányija.
• Mándy szövegeiről lehetetlen úgy beszélni, hogy ne tegyünk említést a hétköznapi, használati tárgyakról is.
— Igen, rengeteg tárgy kerül elő, elevenedik meg, antropomorfizálódik a novelláiban. Néha álomszerűen kísértenek a régi tárgyak. A kávéház tárgyaira vagy a pléhkrisztusokra például mindig felfigyel, ezeknek többnyire identitás- és/vagy helymegjelölő szerepük van a szövegekben. Az újság, a könyv tárgyként is előfordul a szövegeiben, és persze a moziban található tárgyak vagy tárgyiasult elemek is felbukkannak. Vagy éppen a ruhák — például A moziportás című novella „hőse” esetében azt látjuk, hogy amikor aranystráfos uniformis van rajta, akkor valamiféle szigort és hatalmat képvisel, később pedig, amikor átöltözik a maga szürke ruhájába és keménykalapjába, már csak kívülálló, aki hazamegy, és magára marad. Mándy emellett rengeteg meglepő metaforát is használ. Például az Egy öreg boltos című novellában (az Önéletrajz című kötetében olvasható) ezt írja: „Füzet voltam Telekes Ilonánál. Telefirkált, de nem hajított el. Hűtlenséggel éppen nem vádolhatom.”
• Az, hogy ennyire beemeli saját korának tárgyait, nem idegeníti el szövegeitől a mai olvasót?
— Talán itt volna fontos elmondani, hogy Mándy gyűlölte a nosztalgiát, úgy fogalmazott, hogy „hányni tud” tőle. Én a középiskolás diákjaimmal, majd az egyetemi hallgatóimmal folytatott beszélgetéseim alapján úgy látom, hogy Mándy maradandó élményként hat(ott) rájuk. Van ennek egy kultúrtörténeti dimenziója is, mert Mándy gyakran nevez meg régi filmsztárokat, akikről a mai fiatal kevesebbet hallott, de érdeklődik irántuk. Talán fontosabb azonban Mándy már emlegetett írói módszere, a törlés, a cédulákra írás, a felejtés, a fragmentáltság, melyből sűrített, rövid, a kisműfajok köztességében evickélő „novellák” születtek. A mai olvasó fogékony erre a töredezettségre. Attól függetlenül, hogy 1995-ben meghalt, bizonyos novellái szinte a mai közérzetet fogalmazzák meg. Ilyen például A légyvadász sétája, mely a várakozás abszurditását emeli ki. Mándy egyébként azt vallotta magáról, hogy kiválóan tud panaszkodni, és hogy tulajdonképpen egész életén át egy panaszkönyvet írt.
• Beszéljünk egy kicsit az emlékévről is!
— Az emlékévhez kapcsolódott egy irodalomtudományi tanácskozás, melyet 2017 novemberében tartottak meg Budapesten, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, valamint az ELTE Modern Irodalomtörténeti Tanszékének szervezésében, és melynek mozgatója Gintli Tibor volt. Sajnálatos, hogy sok igazán nagy Mándy-kutató már nem lehetett jelen. Eltávozott az élők sorából Erdődy Edit, Balassa Péter, Tarján Tamás, Bori Imre... Darvasi Ferenc, a 2015. évi Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról című kötet szerzője új kiadványra készül. Nyilván megjelennek majd újabb fordítások is, például John Batkitól tudom, hogy szeretne újabb szövegeket angolra fordítani. Eddigi fordításait What Was Left címmel adta ki a Noran Kiadó.
• Ajánljon nekünk Mándy-novellákat!
— A Vízizene jut elsőként eszembe. Ebben egy koncert alatt a tárgyak külön hangversenyt adnak, és a székek csörgése, a cukorkapapír ropogtatása, a fésű leesése, a ridikülben való kotorászás mind a tulajdonosaikról árulkodnak. Mándy számára fontos, hogy a dolgok fonákját is bemutassa. Az Isten című novellája is rendkívül ismert. Az olvasást is tematizálja, például a Cooper Fenimore című írása arra fókuszál, hogy egy indiánregényt mennyire másképp olvas az apa és a fiú, valamint hogy ez a két olvasat hogyan fonódik össze. Nagyon szeretem a Marlene Dietrich című novellát és az Egy öreg boltost, továbbá a kisregénynek nevezhető szövegeit is, mint amilyen például A villamos, A bútorok, A lift, a Mosdók, vécék stb., melyeket a Tájak, az én tájaim kötetben talál meg az olvasó. A Csutak-regényekkel a tanítójelöltek foglalkoznak bővebben. Azt hiszem, jobban el kellene mélyednünk a regényei vizsgálatában.
