Jövőnk alapja a családi élet erkölcsisége

,,Püspöknek maga az elnevezése köti a lelkére, melyek a te teendőid, hogy méltó légy e méltósághoz és szolgálathoz, és téged a Krisztushivők ne tartsanak közönségesen egynek az emberek közül, hanem olyan követendő férfiúnak, akit a kristálytiszta tanítás elöljárójaként és a feddhetetlen erkölcs példájaként Isten felé, biztonságosan megélhetnek" - áll a abban a pápai levélben, amelyet HUZSVÁR László nagybecskereki székes püspökké való kinevezésekor a szentatyától, II. János Páltól kapott. Az egykor Szent Gellért püspök által vezetett Csanádi egyházmegyétől elcsatolt bánáti részek főpásztora tizenhét évi tevékenységével is bizonyította, hogy személyében olyan követendő férfiút kapott a Szent István alapította egyházmegye elszakított része, aki kristálytiszta tanításával, feddhetetlen erkölcsével nemcsak a kormányzása alatt álló terület, hanem az egész Délvidék Krisztus-hívőinek számára lehet követendő példa. Munkásságáért, a délvidéki magyarság hitbéli erősítéséért az Aracs Társadalmi Szervezet az idén Aracs-díjba részesítette.
* Püspök atya, miként összegezné a lelkipásztori szolgálatban eltelt negyvennyolc évet?
- Talán nem tartják az olvasók közhelynek, ha azt mondom, amit mindenki mond, hogy a csaknem fél évszázad annyi, mint egy pillanat. Az ember úgy érzi, mindennap valamilyen küldetést valósít meg. Miközben arra törekszik, hogy a maga küldetéséhez hűséges legyen, nem veszi észre, hogy az a rövid pillanat, amelyet emberi életnek hívunk, már kialvóban van. Amikor az ember hetvenötödik életévébe ér, akkor már tudja: készülnie kell a nagy útra. Istennek a kegyelmére bízom magam a Bácska- és Bánság-szerte végzett papi működésem megítélésében. Szívem mélyén állandóan igyekeztem kifejezni, hogy a nép, az én népem, melyet a bánsági térségben rám bízott a Jóisten, amely oly árva, amely oly szörnyűséges gyorsasággal morzsolódik, elvárja tőlem, hogy érdekében serénykedjem. Szomorú fintora az életnek, hogy mindig úgy érezzük - és ez jó is így -, hogy sokkal többet is tehettünk volna, mint amennyit tettünk.
* Papi szolgálatot mind a szórványban, mind a tömbben élő magyar hívek között végzett. Lelkipásztori munkáját miként befolyásolta az eltérő körülmények között élő közösség?
- A lelkipásztori törekvés csak akkor lehet termékeny, ha jajongás helyett a kedves hívek szeme elé tárjuk a reményt. Hiszen van Krisztusunk, van isteni kegyelem, van hűséges Isten, aki hűtlenségünk ellenére is mindig hűséges hozzánk. Hagyatkozzunk rá, és bízzunk, mert a bizalom épít, a bizalom folyamatosan ösztönző erő. Az Istenbe vetett bizalomból pedig valamiképpen merítsünk erőt önmagunk iránti bizalomra is, hogy azt, amire Isten hívott minket, el tudjuk végezni. Ezt a bizalmat akarom minden katolikus hívőnek, de minden jóakaratú embernek is szerte a Bánságban újból és újból a tenyerére helyezni, hogy lássák, tudják: csak akkor lehet valaki keresztény, akkor lehet magyar, akkor lehet testvére mindenkinek - beszéljen bármilyen nyelven is -, ha a remény tölti be életét.
* A szórványmagyarság miként kapcsolódik a tömbmagyarsághoz? Miként táplálja azt, illetve a tömbmagyarságnak hogyan kell tekintenie a szórványban élőkre?
- Oda kell figyelni a szórványmagyarság problémáira, mert éber figyelemmel észrevehető, hogy az, ami ma a szórványmagyarság soraiban pusztít, húsz, vagy harminc év múlva a tömbmagyarságot is utolérheti. Észre kell venni azokat a fájó jeleket, amelyekből kiolvashatjuk, hogy akkor is kell küzdeni a megmaradásért, ha szomszédjaink egyelőre még magyarul beszélnek. Tudatosítani kell magunkban, hogy nekünk értékben kell gondolkodnunk. Ez pedig akkor lehetséges, ha felfedezzük, mit jelent a magyar művelődés elsősorban önmagunk, aztán Európa és a világ számára. Értékünk pedig bőségesen van. Úgy szoktam mondani, hogy nem vagyunk rongy nép, nem vagyunk üresfejű nép, nem vagyunk koldus nép. Az Úristen nekünk - paposan szólva - rengeteg karizmát, képességet adott, ami az évtizedek, évszázadok során kamatozott. Gondoljunk csak nemzetünk nagyjaira, az életünk minden területén megnyilvánuló gyönyörű szép lelkiségű társainkra, akik látták, hogy mennyi mindent kell tenniük azért a gondolatért, amit Szabó Dezső oly pontosan fogalmazott meg, azazhogy minden magyar felelős minden magyarért. Ezt a felelősségérzetet tudatosítani kell, mert aki azt elhanyagolja, az a jövőnknek fordít hátat.
* A hétvégén, szeptember 24-én a bánsági egyházmegye fennállásának 975. évfordulóját ünnepli.
- Mint minden jubiláris jellegű ünnepségnek, ennek is az a rendeltetése, hogy acélosítson. Azért hívjuk össze székesegyházunkba híveinket - és jönnek is Isten segítségével, leszünk sok százan, ezren fölül is -, hogy azokat az értékeket, amelyeket örököltünk az egykor hatalmas kiterjedésű csanádi egyházmegyétől, a trianoni határok szétszabdaló és csonkító ereje ellenére tovább őrizzünk. Tudnunk kell, ha különszakított is bennünket a történelem tragédiája a régi egyházmegye darabjai, Temesvár, Szeged, Nagybecskerek összetartozik. Ennek az összetartozásnak tudata tesz képessé bennünket arra, hogy megőrizzük értékeinket. Elsősorban a keresztény magyar családokat. Azt a tudatot kell tehát acélosítanunk, hogy keresztény családi fény nélkül sötét éjszakában vergődnénk. Csak akkor tudunk egyházmegyeként létezni a jövőben is, ha a keresztény családi élet erkölcsiségét tudjuk értékként felmutatni híveinknek. A szülői felelősségtudat, a gyermekvállalás, az Isten teremtette család nélkül üres lenne az életünk. A családi élet erkölcsisége és fennköltsége adja ugyanis a jövőnk alapját, amelyben a férj és feleség a házasságot értéknek tekinti, és nem adásvételi szerződésnek.
Horgoson született 1931. II. 21-én. Szabadkán szentelték pappá 1957. VI. 29-én. Szolgálati helyek: Szelencsán lelkész (1957), Bácstopolyán lelkész (1957-1958), püspöki titkár és a Társas Bíróság tagja (1958-1959), egyben lelkész Szabadkán (1958-1961), ugyanakkor vikárius Kelebián (1958-1959). Plébániai kormányzó Verbászon (1961-1970), plébános Újvidék III-ban (1970-1974), plébános Újvidék I-ben (1974-1988). Az újvidéki kerület esperese (1974-1988). A Hitélet folyóirat elindítója majd főszerkesztője (1963-1989). A Katolikus Kincses Kalendárium szerkesztője (1969-1984). Püspöki tanácsnok és különböző püspökségi bizottságok tagja (1975-1988). Őszentsége tiszteletbeli prelátusa 1978-tól.
1988. I. 7-én Nagybecskerekre kapott püspöki kinevezést. 1988. II. 14-én püspökké szentelték.
Msgr. Huzsvár László megköszöni az elismerést (Szabó Attila felvétele)

Megakadályozni a személyiség további roncsolását

A Magyar Köztársaság elnöke, dr. Sólyom László szeptember folyamán a szabadkai Magyar Főkonzulátuson a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntette ki msgr. Huzsvár László püspök urat a fél évszázados lelkipásztori és majd két évtizedes főpásztori munkájáért. Ezt követően pedig októberben Magyarkanizsa Község Pro Urbe díját vehette át.
* Idestova négy hónapja, hogy a püspök atya nyugalomba vonult, de az évfordulókról, búcsúkról szóló híradásokat olvasva továbbra is arról győződhetünk meg, hogy a tevékeny megyés püspök áll előttünk ismét.
- Valóban, már több mint négy hónapja megérkezett a Szentszéktől az értesítés, hogy a Szentatya elfogadta az egyházi törvénykönyv előírásának megfelelően benyújtott lemondásomat, mivel betöltöttem a 75. életévemet. A lemondással tulajdonképpen segítjük a Szentatyát abban, hogy fiatalabb, új lendülettel, munkaképességgel rendelkező utódot nevezhessen ki a főpásztori munkakör betöltésére. Amíg azonban nem jelölik ki az utódomat, az egyház megyei kormányzást végezni kell. Munka pedig van bőven. Az ünnepek, évfordulók ugyanis az egyház számára nem munkaszüneti napot jelentenek, hanem a hit közösségi megélésének tevékeny elmélyítését.
* A nagybecskereki, de most már a szabadkai egyházmegyében is az egyháznak egyben a kulturális élet mozgatójává, szervezőjévé kell válni, mert a kisebbségi létből fakadóan a vallási és a nemzetiségi megnyilatkozás összefonódik - fejtette ki nemrégiben Szegeden Bővíz László atya.
- A kisebbségi létforma külön akadályokat gördít az egyébként is más-más feltételekkel, adottságokkal tevékenykedő püspökségek elé. Ezek áthidalása természetesen többletmunkát igényel. Nagyon sokrétű kihívásnak kell megfelelni, de végezni kell a szolgálatot, és mindig a teljes embert kell tekinteni, együtt építeni benne a vallási és nemzeti érzületet is. Ez a két emberi érték megdöbbentő erővel kapcsolódik egymáshoz. Ha egyikben beáll a pusztulás, akkor a másik is rongyolódni kezd.
* Ebben a munkában mennyiben segíthetnének a felekezeti iskolák?
- Szomorúan kell megállapítanom, hogy a jelen körülmények között még álmunkban sem gondolhatunk iskolák fenntartására. Egyházi iskolákhoz amellett, hogy jól képzett, vallási öntudatukban erős tanári karra van szükség, kell még az anyagi háttér is. Erőnkből egyelőre két kollégium működtetésére futja. Egy leány- és egy fiúkollégiumot hoztunk létre, ahol az egyházmegye fiataljai számára tesszük lehetővé a továbbtanulást. Kezdeményezésünk jelentőségét abban látom, hogy e két intézmény nélkül gyermekeink otthon maradtak volna, és soha nem lenne belőlük magyar katolikus értelmiségi réteg kialakítására képes szakember.
Az egyházi vagyon visszaszármaztatásával egészen más lehetőségek nyílnának meg előttünk. A visszaszármaztatásra vonatkozó törvény ugyan megjelent, de az érvényesítésére további éveket kell várni, ami számunkra végzetes lehet, hiszen a várakozásban eltöltött minden egyes hónap a pusztulás kiváltója. Gyors és megfelelő kárpótlással lehetőségünk nyílna tanintézmények működtetésére, enélkül azonban csak egy-két kísérleti jellegű próbálkozás indult el Tóthfaluban és Ürményházán. Örömmel vesszük ezeket a kezdeményezéseket is, de ezek mégis csak egy csepp a tengerben, pedig a magyar katolikus értelmiségi réteg szükségességét a múlt igazolja, hiszen Nagybecskereken az 1920-ig működő Piarista Gimnázium máig érezteti hatását.
* A templomok építése mennyiben segíti a hit elmélyítését?
- Az elmúlt években nyolc templomot építettünk az egyházmegyében. Nem építészeti csodát akartunk teremteni, hanem azzal a szándékkal láttunk hozzá az építkezéshez, hogy azokon a kis településeken, ahol eddig nem volt templom, vagy a második világháború után lerombolták, legyen egy olyan, a maga egyszerűségében is esztétikus épület, amelyben a hívőközösség otthonra lel. Az embereknek ugyanis szükségük van vallásuk megélésére, olyan helyiségre, amelyben otthon érzik magukat, és ahol a nemzettest részeként, közösségként nyilváníthatják ki nemzeti érzületüket. A keresztény nemzeti megmaradás nagyon határozott feltétele az emberi kapcsolatok építése, a közösségi tudat ápolása. Ennek híján csak a fokozatos csökkenéssel, lemorzsolódással számolhatunk. Ezért örülök, amikor új magyar művelődési otthonok létrehozásáról hallok, mert ahogyan a vallási érzületet az együvé tartozás érzése tartja fenn és növeli, ugyanúgy a nemzettudatot is az együttlét tartja fenn és növeli.
A templom tehát a világból kiszakított és Istennek ajándékozott kis terület, ahol a vallási és nemzeti érzületben azonos értékrendet valló és követő emberek egymásra találnak.
* Mennyiben szükséges láthatóvá tenni, nyíltan vállalni a vallási és nemzeti hovatartozást?
- A templom nemcsak kövek, téglák, betonalapok egymáshoz illesztéséből áll, hanem elsősorban a magunkból való élő templomok kiépítéséből. Minden keresztény ember a szentség által a Szentlélek temploma. Élő templomok vagyunk tehát, ám a történelmi tragédiánkban, az egypártrendszer idején jött egy oldalhatás, amikor ötven-hatvan éven át ki akarták lúgozni belőlünk, hogy szabad Istenben és nemzeti érzületünkben élő embernek lennünk. A sátáni ateista törekvésnek tehát az volt a legszörnyűségesebb gaztette, hogy megvonták tőlünk a jogot, hogy hívő és, esetünkben, magyar emberek legyünk. Még most is, az anyaországon belül is van egy rejtett, de a valóságban erős törekvés annak elfogadtatására -egyes politikai szereplők részéről -, hogy vallásérzületi tudatra az embernek mint autonóm lénynek nincs szüksége. Matematikai képességre, közgazdasági elmélkedésre igen, de vallási és magyar öntudatnak a kibontakoztatásra nincs szükség. A személyi jog alapvető pontja, hogy mindenkinek joga van annak lenni, aminek született. Ezt az alapvető személyi jogot akarták a múltban, de napjainkban is csonkítani, és úgy tűnik, sikerrel meg is tették. Ott, ahol nem totalitárius rendszerekkel nyomorították az emberi perszonalitást, ott - marxista kifejezéssel élve - a kizsákmányoló rendszerrel, gazdasági ellehetetlenítéssel szorították a bizonytalanság határára az embereket. Ezáltal a nyugati államokban ugyanúgy megsemmisítették az ember személyiségét, mint a keleti diktatórikus rendszerekben. Sajnálattal kell megtapasztalni, hogy napjainkban tovább tart ez a megnyomorítás. Ilyen-olyan elvekre hivatkozva veszik el tőlünk még ma is azt, amire születtünk, a keresztény magyar nemzettesthez való tartozás jogát. Milyen borzasztó látvány is az, amikor olyan emberrel találkozunk, akit már a biológiai ösztönök közül is csak az étkezés sarkall, hiszen az egyneműek házasságának szorgalmazásával már a fennmaradás folytonosságát is megvonják tőlünk. Amíg a vallási és a nemzeti érzületet sikerül megőriznünk a megnyomorító törekvéstől, addig van jövőnk. E kettő nélkül már azt tesznek velünk, amit akarnak. Az emberi önazonosság roncsolását kell megakadályozni, mert az istenhívő tudat és a nemzeti tudat tesz képessé arra, hogy higgyem: a közösségem által akár Nobel-díjas tudós is lehetek.

A család a mi mentsvárunk!

Két és fél év telt el azóta, hogy msgr. Huzsvár László megyés püspök pappá szentelésének 50. évfordulóján a nagybecskereki egyházmegye főpásztori székéből nyugdíjba vonult.
* Mennyiben változott meg a nyugdíjas püspök élete?
- Örülök az alkalomnak, hogy most már mint nyugalmazott főpásztor beszélgethetek a kedves hívekkel, akik számomra azt a családias hangulatot jelentik, amely tulajdonképpen minden lelkipásztor lelke mélyén ott van. A hívekkel való találkozásban ugyanis mi a családi érzületünknek a legszebbikét tudjuk megélni, hiszen papi életünket értük is választottuk. Az öregember - és én is az vagyok - az emlékeiből nagyszerűen tud összefűzni magának szép és értékes pillanatokat, hiszen az együtt eltöltött ötven év sok lelki gazdagságot hozott, annak ellenére is, hogy ezeknek az éveknek a túlnyomó részét az összetörtség, a zaklatottság jellemezte.
A hívektől állandóan egyfajta segélykiáltást véltem hallani: a zaklatottságból való kiútkeresés és a megnyugváskeresés hangját. A hozzám fordulókat igyekeztem a Megváltó Jézus arca felé fordítani. Tudatosítani próbáltam, hogy a karácsonyi, a betlehemi jászolkép, amely a közénk érkezett újszülöttet, a Megváltót mutatja, minden alkalommal Isten szeretetéről győz meg bennünket. Most is ez teszi rendkívülivé az én nyugalmazott éveimet. Nekünk azonban nemcsak a múltból kell táplálkoznunk, hanem a jelenből életre kell hívnunk azt, amit a vallásos ember optimizmusának szoktunk nevezni. Amikor erőt vesz rajtam a bizonytalanság, a gyöngeség, azzal nyugtatom magam és híveimet, hogy Isten kedvét leli bennünk, mert szereti az általa megteremtett világot, így külön-külön valamennyiünket is.
* Katolikus magyar közösségünk hitgyakorlása szempontjából tapasztal-e különbséget az egypártrendszer idején és a napjainkban megélt adventi időszak között? A világi élet minden területén, de különösen a közoktatásban a mai napig is uralkodó liberálkommunizmus romboló szelleme mennyire gátló tényezője a Megváltónk születését megelőző várakozásra való lelki felkészülésnek?
- Nagyon nehéz a ma emberét az elmúlt évtizedekkel ezelőtt élőkkel összehasonlítani. Szinte hihetetlen, de napjaink embere sokkal inkább összeroppant, zaklatottabb, mint az egypártrendszer idején élők. A társadalomban ugyanis egy rendkívüli változás történt. Szűnőben van a harcos istentagadás, mellyel korábban ki akarták lúgozni belőlünk az istenhitet, helyét azonban a szabadosság vette át. Lehet ezt akár liberálkommunizmusnak is nevezni, de én nem szeretem az ilyen politikai kifejezéseket. Élete során az ember annyi mindennel találkozik, annyira kibővült az élet zónasávja, hogy egyszerűen nem tud időt szakítani a csöndre, amelyben önmagunkkal és Istennel folytathatunk bensőséges párbeszédet. A régi évtizedek embere ezt természetes egyszerűséggel valósította meg. Gondoljunk csak a hajnali misék káprázatos vonzására, azokra a rorátékra, amelyeken az adventi időszak minden reggelén az egész falu énekelte a csodálatos gregorián himnuszt, hogy: Harmatozzatok, egek, nyíljatok onnan felül,/ Esők, essetek és csepegjetek igaz mennyből!/ Nyílj meg, föld, és teremtőt teremj, üdvözítőt!
Mindennek ellenére a mai ember lelkületében is jelen van az istenkeresésnek a vágya, csak legyen, aki rávezesse őket, milyen módon találhatják meg. Arra kérem a híveket, teremtsenek maguknak olyan órákat, sőt olyan napokat, időszakokat, amikor szívükre figyelve elcsendesülnek. Mert a hit nemcsak felismerés, nem is csak önakarat-alakítás, hogy ismerem és akarom Istent, hanem egyúttal érzelem is. Ezért szeretik az emberek a legnagyobb ünnepünknél, a húsvétnál is jobban a karácsonyt, amelyben a szív érzésének megannyi változata benne van. Szükséges időt szakítanunk arra, hogy elgondolkodjunk, mit jelent számunkra Isten. Ezt követően beszélgessünk el, osszuk meg társainkkal az Istennel való fenséges találkozásainkat, de beszéljünk azokról a pillanatokról is, amikor úgy éreztük, az éjszaka sötétje borult életünkre, és vágyódtunk a fényre, a világosságra. Ebben a kettősségben, a sötétség és világosság kettősségében kell megtalálnunk azt a biztos támpontot, amikor odahelyezzük magunkat a mennyei Atya ölelő karjába, hogy - és ez a karácsony titka - mi is érezzük, én is érezzem az atya, a megváltó Jézus, a segítő Szűz Anya ölelését. Ez a nagyszerű pillanat segít felismernem, hogy körülöttem mindennek lehet örülni, hiszen Isten szépnek teremtette a világot, és minket is. A maga szépségéből megajándékozva tett képessé bennünket arra, hogy egymást vigasztaljuk, erősítsük, bátorítsuk.
* Püspök atyának mi a véleménye a készülő vajdasági magyar választói névjegyzékről? Fontosnak tartja-e, hogy minél többen feliratkozzanak rá?
- A nemzeti tanácsokról szóló törvény lehetővé teszi, hogy minden nemzetiség a maga nemzeti tanácsa által önmagáról gondoskodjon. Az így felkínált lehetőséget ki kell használni, és minél többünknek fel kell iratkoznunk a választói névjegyzékre, hiszen még a többségi nemzet képviselői is arra biztatnak bennünket, hogy találjunk egymásra. Ez egy olyan nagy csírázó újulást jelent, amelyet nekünk nem szabad elszalasztanunk, hiszen annak a reményét erősíti, hogy lehet a Bácskában, a Bánátban és Szerémségben szebbé tenni a holnapot. Ehhez kellenek az új emberek, az újonnan érkező fiatalok. Hogy számukra mi követendőt tudnék én tanácsolni? A családközpontúságot! Az idei karácsonyra is azt üzenem, hogy a családközpontú életvitelt valósítsák meg. A régi izraelitáknak, Isten választott népének volt egy mondása, hogy az én házam az én váram. Számunkra, magyarok számára most ez úgy hangozhatna, hogy az én családom az én váram. A családi élet a megmaradás vára, ezt kell nekünk végre felfognunk. Ne a jajongjunk, ne az elveszettség károgó varjai legyünk, hanem legyünk egy jövőépítő bátor életigenlésnek a hordozói, ez egyben a mai vallásos ember életfelfogásának a legfőbb üzenete is

Szép hinni Istenben

Fontos az, hogy ne legyünk gyümölcstelen fa – Beszélgetés msgr. Huzsvár László nyugalmazott nagybecskereki megyés püspökkel egy élet tükrében

„Annak ellenére, hogy főpásztori hivatásomat lezártam, igyekszem azt adni magamból, amennyi telik.”

Msgr. Huzsvár László nyugalmazott megyés püspök a nagybecskereki plébánián fogadott, ugyanazzal a mosollyal és életkedvvel, mint néhány évvel ezelőtt. Az első emeletre menet örömmel vettem tudomásul, hogy még mindig tele van tervekkel, igaz, mint mondta, néha már nem arra viszik a lábai, amerre ő szeretné, de ez nem hátráltatja abban, hogy tovább élje a hitét. Ezúttal a püspök urat arra kértem, meséljen az életútjáról.

A gyermekkorról

– Gyermekkoromban Horgoson éltem, szüleim horgosiak, én is horgosinak tartottam mindig magamat, noha az életem folyamán igen sok irányban elmozdított a feladatkör. Emlékszem arra az üzlethelyiségre, ahol az édesapám kiszolgálta a vevőket kereskedőként. A heti piacok alkalmával mindig ott volt mellette az édesanyám is, ott volt a kiszolgáló személyzet, két segéd, két tanonc. Nagy forgalmú üzlet volt ez, ahol én szívesen megfordultam, és mint afféle minden után érdeklődő kisfiú, pislogtam és figyeltem, hogy ki mit vásárol, ki mit kér. Itt ragadt talán első alkalommal rám az, hogy hogyan lehet viszonyulni egyik embernek a másikhoz.

Tanúja voltam, hogy a vevő hogyan alkudozik, és hogyan ajánlja édesapám az árukat, ez egy kép volt, amely később sokat segített abban, hogyan tudjak az emberekkel szót érteni, valakit valamire megkérni, vagy valamire rábeszélni esetleg lebeszélni. Nagyon sok horgosi emlék maradt meg bennem, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy sohase szakadjak el attól a falutól, ahol magamba ittam mindazt, amit a falu nyújtott egy növekvő kisfiú számára. Ezután háborús évek következtek, Bácskát visszacsatolták Magyarországhoz, és szüleim a szegedi piarista gimnáziumba szerettek volna íratni, ezt én nagyon elleneztem, és azt mondtam, hogy oda engem ne írassatok be, mert ott örökké imádkozni kell. Így kerültem a szintén szegedi Klauzál Gábor gimnáziumba.

Gyermekkorában mi szeretett volna lenni, ha felnő?
– Még ötéves koromban nagyon megtetszett a szegedi fiákerosokat nézve a lovak patáinak a kopogása azokon a szép sárga téglákon, és ezt követően én is állandóan klattyogtam, utánoztam. Azután, volt egy püspöki látogatás Horgoson, Budanović Lajos jött akkor hozzánk, az emberek kint álltak az utcákon, bérmálás volt, ugyanis akkor hét évente bérmáltak. Én is tátott szájjal figyeltem a bérmáló püspököt, és ezt követően, ha azt kérdezték tőlem, hogy mond csak fiacskám, mi leszel, az én válaszom rendületlenül mindig az volt, hogy vagy kocsis, vagy püspök.

Mégis mikor döntött a papi hivatás mellett?
– A háború befejeztével visszaállítódott a határ, Szeged és Horgos a szovjet katonaság felvonulási zónája volt, és 1944 őszén bevonultak Horgosra az orosz csapatok. Én akkor kerültem kamaszkorba, szörnyű volt hallgatni, ahogy minden éjjel sikoltoznak a nők a faluban, a részeg szovjet katonák dorbézoltak, minden este érkezett egy újabb különítmény, azoknak a tagjait hármasával-négyesével beosztották a családokhoz. A családoknak kellett őket eltartani, etetni. Horgos bortermelő falu volt, a katonák rátörtek a pincékre, és minden este lerészegedtek.

A pubertás kort azzal a gondolatvitellel íveltem át, amely bennem irtózatot, megdöbbenést és szörnyű aggodalmat szült. Azzal a tudattal kellett élnem, hogy az én édesanyámat is megtámadhatják ezek a részeg katonák, láttam a szörnyű, elcsigázott arcokat, borzasztó piszkos ruhájukat. A háború ugyanis elsősorban gyilkol, aztán roncsol, kiforgat, teljes pszichikai deformáltságba dönt, és ezt kellett nekem akkor mind feldolgozni. Itt fogant meg bennem, hogy a rosszat gyógyítani kell jóval, és ez a vágy hozta később létre bennem a papi hivatás választását, amikor később átkerültem Kanizsára.

Gimnáziumi évek
– A kanizsai algimnáziumnak voltam a tanulója, és azokban az években 1945/1946-ban, amikor a háború elmúlt és az emberek kezdtek bizakodni, hogy szebb napok érkeznek. Abban a családban, ahol leéltem kanizsai tanulóéveimet, egy olyan keresztény példamutatással szembesültem, amely teljesen átalakított. A családfő Ferenc bácsi és Polcsi néni rögtön az első naptól kezdve, maguk mellé ültettek este, és közösen végeztük a rózsafüzért. Ezután, odamentek a falon függő szent család képe elé, letérdeltek, elmondtak egy bánat imát, és megkérték egymást, hogy a hét folyamán, ha netán egymást sértő viselkedésükkel megbántották, bocsánatot kapjanak a házastársuktól. Ezután következő imájukban Istentől kértek bocsánatot, erőt kértek arra, hogy egymásnak megbocsássanak. Ferenc bácsinak négy elemije volt, Polcsi néninek talán nem is volt meg mind a négy. A családi élet szépsége által az Isten kegyelme annyira megérintett engem, hogy ez az én számomra a teológiai fakultásnak a bevezető tantárgya volt. Egy vágy keletkezett bennem, olyan volt ez, mint egy suttogás, hogy neked azt a pályát kell választanod, ami kialakítja az emberekben azt a fenséges szépséget, ami tulajdonképpen nem más, mint isten szépsége ami visszatükröződik a családi életben. Ezzel mentem el Zentára, amikor már hamarosan az osztálytársaim részéről is, és a közéletben úgy fogadtak, hogy ez a valaki egy olyan fiatalember, aki papnak készül.

1950-ben leérettségiztem, érettségi bizonyítványomat átadtam Szabadkán Budanović püspöknek, aki jelezte, hogy hamarosan írásban is közli velem, hogy felvételt nyertem az egyházmegye kispapjai közé. Ez meg is történt, és a visszajelzésben már az is benne volt, hogy Zágrábba küld el.

A hit szolgálatában
– Pappá Budanović püspök szentelt Szabadkán 1957-ben, másnap Horgoson bemutattam első szentmisémet, erre egy hónapra pedig megkaptam első kinevezésemet, amely Szelencsára szólt, de az ottani plébánosnak sohasem volt káplánja, és megijedt attól, hogy most jön egy kemény kötésű fiatalember, ezért megírta a püspök atyának, hogy nem fogadja el kinevezésemet. Így kerültem Topolyára. Fél év után, Budanović püspök halálát követően Szabadkára kaptam kinevezést, a püspök titkára, valamint a Szent Teréz-plébánia segédlelkésze lettem.

Vallási lap születik
– Szabadkáról három és fél év után Verbászra kaptam kinevezést, ahol átvettem a plébániát. Ekkor Bácskából felkerestek paptestvéreim, hogy be kellene indítani egy vallási lapot. 1963 októberében beindítottuk a Hitéletet, először kétezer példányszámban, a karácsonyi szám már nyolcezer példányszámban került az olvasók elé. A Hitélet gyorsan megnyerte az olvasók tetszését, és hamarosan 19 400 példányszámig tornáztuk fel magunkat, felfigyelt ránk Magyarország, Csehszlovákia, Románia, tehát a régi Kárpátmedencében élő magyarság, és minden irányból rendelte a lapunkat. Ezenkívül egész Európából is érkeztek megrendelések, amerre magyar szórványok vannak, például Németországból, Svájcból, Hollandiából, sőt, még Grönlandra és Fokföldre is küldtük a lapot. Ezek az emberek örültek, hogy bácskai híreket olvashatnak, megjegyzéseket küldtek, kérdéseket tettek fel, kifejezetten jól működött a sajtóbarátság az olvasók és a kiadó között. Azonban egy kellemetlen helyzet alakult ki, a szomszédos országokban megelégelték azt, hogy árasztjuk a katolikus betűt az ő területükre, a magyarországi ÁVH, hasonlóképpen a csehszlovákiai és a romániai is tiltakozott emiatt. Ekkor kiadták azt a rendeletet, hogy nyugatra igen, keletre viszont nem vehetnek fel a posták küldeményt a részünkről.

Gondoltam egy merészet, és ezután Belgrádban adtuk fel a küldeményeket, ez egykét példányszámnál sikeres volt, de utána ott is visszautasítottak bennünket. A következő lépésem az volt, hogy elmentem Zágrábba, a „Glasnik srca Isusova i Marije” szerkesztőségébe, és ott kértem meg, hogy az ő pecsétjükkel postázzák az általam lecímzett küldeményt. Másfél évig ez így működött, azután Szlovéniába mentem, ahol egy nagyon kedves plébános segítségével újra fél évig fennakadás nélkül küldhettük a Hitéletet szerte a világba. Az ÁVH-ák dühöngtek, tiltakoztak, és így történt meg, hogy betiltották a környező országokban lapunkat, ezért leesett a példányszámunk 13-14 000-re. Ez volt a befogadó képessége Bácskának, Bánátnak és Szerémségnek, valamint Baranyának, ahol éltek katolikus magyarok.

Eközben olyan sajtóáradat ontotta már a vallási témákat, és nemcsak egyházi sajtó, hanem a rádió és a televízió is, hogy eleve nehéz volt megtartani a már meglévő olvasóinkat. Sajtószokás, hogy az olvasóknak is legyen saját rovatuk, mi csupán rövid válaszokat adtunk, kimondottan erre nem tértünk ki, a mi lehetőségeink ezt nem engedték meg, úgyhogy nem adtunk nagy teret az olvasók rovatának. Lehet, hogy ez komoly veszteséget is jelentett, de így sikerült annak az anyagnak meghagyni az oldalszámokat, amelyeket szerettünk volna továbbítani. Ez fontos volt azokban az években, amikor egy olyan társadalmi- politikai folyamat hatott a híveinkre, hogy szükségét érezték annak, hogy valami módon információt kapjanak a hitigazságokról és a valláserkölcsi tanításokról, első forrásból érkező közléseket.

Újvidéken először a telepi Szent Erzsébet-plébániára kerültem, majd 1974-től kezdve a szintén újvidéki Szűz Mária neve plébániára, amely a központban van. Ennek a térségnek az arculata teljesen más volt, az itt élő 10-12 000 magyar ajkú katolikust rögtön meg kellett szervezni gondolatban, mert azoknak, akik a pártba kényszerültek, és mint ilyenek szerepeltek a közéletben, már nem tudtam továbbítani sem írásban, sem templomi igehirdetésben a hitigazságokat vagy az erkölcsi irányelveket, mert ők már nem vették föl a kapcsolatot velem. Esténként jöttek, nagy titokban kértek, hogy menjek ki házakhoz, besálazva és úgy viselkedjek, hogy ne lássák, hova megyek. A magasabb beosztásban dolgozók tehát csak félve közelítettek, a munkás családok viszont szép számban jelentek meg a miséken. Akkor 700- 800 ember jelent meg egy misén, ma már ez egészen másként van. 1988-ban nagybecskereki püspökké avattak, és egy olyan helyre jöttem, amely térség nem volt teljesen ismeretlen.

Nyugállományban
– Egyházi előírás, hogy minden főpásztor amikor eléri a korhatárt, ez pedig életének 75. éve, fel kell kínálnia a szentatyának lemondását, és a szentatya ezt rendszerint elfogadja, legfeljebb egy-két évig meghagyja működési terén az illető püspököt. Annak ellenére, hogy főpásztori hivatásomat lezártam, igyekszem azt adni magamból, amennyi telik. Egy 77 éves egyén nem tud annyit nyújtani, mint tudott 30 vagy húsz évvel korábban, de fontos az, hogy ne legyünk gyümölcstelen fa. Kértem utódomat, hogy a szórványban, ahol már csak lemorzsolódott kis közösségek vannak, ott szerepeljek, és ezt a munkát hála Istennek úgy érzem, hogy tudom eredményesen végezni.

Elismerések
– Volt több, de hadd említem a dr. Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke által részemre adományozott tiszti keresztet. Szabadkai látogatásakor adta át ezt az elismerést, amikor kézfogással is jelezte azt, hogy tudja értékelni amit mi, főpásztorok nemcsak a főpásztori kötelesség teljesítése terén, hanem a nemzeti megmaradás síkján is el tudunk érni azáltal, hogy igehirdetésünket magyar nyelven végezve a híveinknek a figyelmét arra irányítjuk, hogy legyen vallásöntudatuk mellett nemzeti öntudatuk is. Ezt a kitüntetést azzal a gondolattal fogadtam el, amit ő is mosolyogva fogadott, hogy a szentírásban az Úrjézus a Lukács evangéliumban úgy közli tanítványival az ide vonatkozó gondolatkört, hogy „ha már mindent megtettetek amit kötelességetek volt, akkor mondjátok az úrnak, hogy haszontalan szolgák vagyunk, és semmi mást nem tettünk, csak azt amit tennünk kellett”.

Befejezésül
– Amit én főpásztorként nyújtottam híveimnek, azt ugyanolyan mértékben kaptam és kapom vissza a hívek részéről, nagyon fontos ez az egymás közti
gondolati közlekedés, amelyben benne van a vallási élmény, nemzeti hovatartozás élménye, az emberi általános értékeknek az élménye. Egyszóval megtaláljuk magunkat abban a rendkívüli ihletettségben, amit úgy hívunk, hogy: szép hinni Istenben, szép hinni saját fajtánk életerejében, hinni az egyházban, hinni a magyar géniusz termékenységében. Amikor ünnepelünk, akkor kifejezzük a karácsonyt, és ezáltal reménységgel töltjük meg a lelkünket.

Hitfelfogásunk és magyarságtudatunk egybefonódott

Február 21-én, hétfőn a nagybecskereki székesegyházban nyolcvanadik születésnapja alkalmából ünnepi szentmisén köszöntötték a hívek egykori főpásztorukat, Huzsvár László nyugalmazott püspököt. A Bánság első kinevezett püspöke 2007-ben vonult nyugdíjba, 2010 karácsonya óta pedig visszaköltözött szülőfalujába, Horgosra, mert mint mondta, az ember ott érzi otthon magát, ahol gyermekként a szülőhely melege vette körül és nyújtott neki biztonságot. Mivel pedig a világban otthonosan mozogni csak az tud, aki saját nemzeti kultúrájától kapott szeretetben nőtt fel, ezért beszélgetésünkkor is a biztonság, otthonosság érzését próbáltuk körüljárni, hiszen nemzeti kultúránk a kereszténységgel forrott össze, és éltető erőt is belőle nyert.
- Napjainkban a történészek vagy történelemmel is foglalkozó emberek egyre gyakrabban vetik fel a kérdést, hogy a magyarság ősi hitvilága és a kereszténységre való átállása egyfajta törést jelentett-e. Meglátásom szerint törésről azért nem beszélhetünk, mert Szent István kellően ismerte a magyar nép lelkületét ahhoz, hogy zökkenőmentesen átvezesse nemzetét az új, a keresztény kultúrába. Erre kívánta ráépíteni a keresztény népek családjába való beilleszkedésünket. Törekvése nem ütközött nehézségekbe, mert honfoglaló őseink egyistenhívőként érkeztek a Kárpát-medencébe. A keresztény gondolatisággal pedig már korábban találkoztak. Századokkal korábbi időkből vannak már olyan értesüléseink, hogy elsősorban a keleti kereszténység hittérítői vetették el a magyar néplélek talajába az evangélium tanításának magvát, hiszen már az Etelközben befogadták őseink a bizánci térségből hozzájuk érkező hittérítőket. A kereszténységet elvállaló egyes törzsrészek éppen azért költöztek a Kárpát-medencébe, hogy újonnan elfogadott vallásukhoz hűségesek maradhassanak.
Köztudomású, hogy az erdélyi Gyulafehérvárott püspökség létesült, melynek főpásztora ,,a magyarok püspöke” feliratú pecsétet használta. Arról is tudunk, hogy az etelközi magyarokat Szent Cirill is felkereste. Amikor 896-tól fokozatosan birtokukba kezdték venni a Kárpát-medencét, keresztény avar népcsoportokat is magukhoz kapcsoltak. A Tiszától keletre elterülő térségbe érkezett magyarok tehát mintegy száz évvel korábban ismerték a keresztény tanokat, melyeket a Duna-Tisza közén, István apja, Géza fejedelem pedig jobbára a Dunántúlon a nyugati kereszténységgel kívánt párhuzamba helyezni. Az ő szorgalmazására épült Pannonhalmán az a kolostor, amelyet aztán a Szent Benedek-rendi szerzetesekre bízott. Ezzel kezdetét vette az intézményes krisztianizáció, melyet végérvényesen Szent István, apostoli királyunk valósított meg.
Egyre több bencés szerzetest hív maga köré, hogy az európai kereszténység családtagjává tegye a magyar népet. Törekvésében nemcsak hogy nem gátolta, hanem segítette az egyistenhitű ősmagyar vallás, amelyre a keleti kereszténység épült.
Elmondhatjuk, hogy a magyarok ősi hitvilága zökkenőmentesen befogadta előbb a keleti, majd a nyugati kereszténység vallássajátosságait. Történtek ugyan Szent István törekvését ellenző megmozdulások, ám azoknak nem vallási, hanem politikai okai voltak: egyrészt a törzsi uralkodási öröklés, másrészt pedig az európai hűbéri rendszer meghonosodása idézte elő őket.
A magyarok ősi egyistenhitű vallása és a Jézus-imádó keresztény gondolatisága Szent István politikai érettsége folytán egymásra talált. Továbbá neki köszönhető, hogy az óhitű (keleti keresztény) és az újhitű (nyugati keresztény) magyarság egymással párhuzamosan virágzott.
* Szinte részletes leírása ez annak a folyamatnak, amelyben nyomon követhető, miként lett nemzeti kultúránk alakítója a kereszténység. A történelem ismerete csupán műveltség kérdése, vagy pedig segíti a napjainkban felmerülő gondok kezelését?
- Éppen az a csodálatos, hogy a kultúránkba beépült kereszténység mindmáig roppant időszerű útmutatás. A Szent István-i felismerés napjainkban is segíthet a vallások közti ellentétek enyhítésében, de a nemzeti tudat erősítésében is.
A trianoni békediktátum okozta sebekre és megannyi bajunkra az ezer évvel ezelőtti Szent István-i gondolatok gyógyírként hathatnak. Mert égetően fontos kérdés, hogy napjainkban miként figyelünk Szent István üzenetére, és miként valósíthatjuk meg a nemzeti egységre való törekvés célkitűzéseit. Hitfelfogásunk és magyarságtudatunk a századok viharai során szerencsére egybefonódott. Tőlünk függ, hogy e két, erőnket sokszorosító életértéket fel akarjuk-e ismerni, és szándékunkban áll-e bátran kamatoztatni.
* A második világháború utáni atrocitások, kegyetlen vérengzések kivizsgálására magyar-szerb vegyes bizottság alakult. A munkája során talán fény derülhet arra is, hogy miért kellett a délvidéki papjainknak vértanúhalált halniuk.
- A fentiekből értelemszerűen következik, hogy 1944 őszén megannyi papunk vértanúhalála, köztük Virág István Horgos egykori plébánosáé is, azt a kérdést veti fel bennünk, hogy az említett sorstalanságok vajon megtörténhettek-e volna, ha a szenvedélyek lángolása helyett (különbségeink ellenére is) közös erővel a szívet vigasztaló bátor egymásra találásért küzdünk.
* Püspök atya, most, hogy beszélgetésünk végéhez közeledünk, látom csak, hogy a születésnaphoz jobban illő életút felvázolása helyett mennyire elmerültünk történelmünk boncolgatásába. Számomra nem marad más hátra, mint hogy gratuláljak a nyolcvanadik születésnapjához, és hogy megkérdezzem, mit üzen olvasóinknak.
- Köszönöm szépen a jókívánságát. Életkoromat nem érdemnek, hanem isteni ajándéknak tartom, amelyért napról napra hálát adok Istennek. Nyolcvanéves fejjel is folyton az előbb felvetett gondolatokon elmélkedem. Most pedig hogy a Hét Nap munkatársa felkeresett, kérem az olvasókat, hogy ők is gondolkodjanak el mindezen, és hogy velem együtt imádkozzanak.

A nemzeti értékrend képes megújítani bennünket

Zentán, a Művelődési Ház színháztermében január 13-án a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén adták át a VMMSZ díjait. A nagybecskereki egyházmegye nyugalmazott püspökét, msgr. Huzsvár Lászlót Aranyplakettel tüntették ki. A püspök atyát horgosi otthonában arról kérdeztem, hogyan fogadta a kitüntetés hírét.
- Mi sem természetesebb, hogy az elismerés számomra a megbecsülés jele, ezért örömmel fogadtam. Ilyenkor mindig Lukács evangéliumának soraira gondolok: ''...amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” Mindenképpen fontos, ha az ember akár vallási, akár nemzeti értelemben átérzi, hogy vannak kötelességei, a kötelezettségtudat legfőbb helye azonban a család. Ez az a legkisebb egység, alapsejt, amire az egész társadalom épül. Szükséges, hogy az emberek ezt ne csak felismerjék, hanem tartsák is ehhez magukat. Más szóval, a családi életből fakadó tennivalók a feladatnál többet jelentenek, egyfajta állandó kötelezettséget. A családtagoknak ugyanis az a küldetésük, hogy egymást támogassák, és egymást segítve tegyék széppé a mindennapjaikat. Örüljenek annak, hogy vannak egymásnak. Örüljenek, hogy valakivel, a hozzájuk legközelebb állóval (a családban a férj, a feleség és a gyerekek) együvé tartoznak, de mi papok is meg tudjuk élni az összetartozást - mint természetes egybekapcsoltságot - a hozzánk legközelebb állókkal. Azért is jöttem most haza, miután nyugalmazott püspökként élem az életem, hogy itthon, az erőt adó környezetből töltekezzem fel a mindennapokra. Hogyisne, hiszen tisztán visszaemlékszem rá: melyik ablakból lestem, hogy jön-e már haza az édesapám, a másik ablakból pedig a főúti forgalmat figyelhettem. Ezek a falusi kedves emlékek melegséggel töltenek el. Nem révedezés ez, hanem egyfajta nyugodt átélése annak, hogy innen léptem ki az életbe, és természetes, hogy ide is térek vissza. Ady Endre szép verssorait idézhetném: ,,Föl-földobott kő, földedre hullva, /Kicsi országom, újra meg újra. /Hazajön a fiad”. Az élet, mint a feldobott követ, úgy röpít ki bennünket a világba, de aztán hazahív, mi pedig igyekszünk hazatérni, az otthon, a gyermekkor színhelyére. Minden ember életében az emberré formálódás szép szakasza a gyermekkor. Számomra ez valahol az ezerkilencszázharmincas évek közepére tevőik. A mai lüktető élettempó már az emlékezetben is túllépi a tíz-húsz éven túli eseményeket, és igyekszik csak azt megőrizni belőle, ami szorosan hozzátartozik. Éppen ezért vagyok hálás, hogy itthon lehetek, a saját családi házunkban. Egyféle biztonságot nyújtanak ezek a régi falak, és fontos számomra az is, hogy a szomszédok még emlékeznek arra a gyerekre, aki valamikor voltam. Ez a miliő fellelkesít, biztat.
* Úgy tartja a mondás, hogy az emlékezet és az idő mindent megszépít. Püspök atya lát-e különbséget a régi idők és a ma emberének hite között?
- A vallási élet mindig hozzátartozik a társadalmi mozgásokhoz, kölcsönösen hatnak egymásra. Sokan hajlamosak arra, hogy az évtizedekkel korábbi gyakorlathoz viszonyítsák a dolgokat, és ezért most keveslik a templomba járók számát. Nem akarják sehogyan sem észrevenni, hogy napjainkban a médiumok nagyon nagy helyet adnak a vallási műsoroknak. Vasárnaponként számtalan rádió- vagy tévécsatornán találhatunk olyan műsorokat, amelyek vallási érdeklődésünket kielégítik, lelkünket felüdítik. Ez a lehetőség korábban nem adatott meg, érthető tehát, hogy aki vallásos elmélyülés után vágyott, az kénytelen volt a templomba elmenni. Vallási vonatkozásban is kialakult tehát a közösség. Az ember természeténél fogva istenkereső, a gondolkodó, érző ember pedig ma sem tud kitérni az elől, hogy így vagy úgy, akár a média révén is, találkozzék Istennel. Ily módon azonban hiányérzetünk is támadhat, mert az ember azért mégiscsak közösségi lény, és vallási síkon is szüksége van a közösségi tudat állandó bővítésére, hiszen ez a tudat erősít bennünket, hívő embereket a hitünk megélésében.
* Nincs nemzeti megújulás hitbéli, vallási megújulás nélkül. Évtizedekkel ezelőtt a Püspök úr a szabadkai klasszikus gimnáziumban, a Paulinumban is tanított. Véleménye szerint miként függ össze a magyar nemzeti és vallási megújulás a végtére is keresztény alapokon nyugvó kultúrával?
- Művelődési értékeink nemcsak megörvendeztetnek, hanem önérzetessé is tesznek bennünket. Jólesik az embernek látnia, hogy nemzeti értéke nem csorbult. A kitüntetés nemcsak felismertette velem, hogy a magyar művelődésben rejlő értéknek mekkora a becsülete, hanem abban is megerősít, hogy jól tettem, amikor a nemzeti értékrendet követtem, és arra oktattam, neveltem tanítványaimat és a híveket. Ugyanakkor arra int, hogy továbbra is tartsak ki ezen az úton, hiszen ez egy olyan erő, amely minden téren folyamatosan képes megújítani bennünket. Így szól a vallásban uralkodó régi mondás: Ecclesiam semper reformandi, azaz az egyházat mindig reformálni kell. Állandóan, újból és újból rá kell döbbennünk, hogy azoknak az értékeknek a szemlélete, amelyek még a gyermekkorunkban belénk plántálódtak, elevenek, a megújuló ember részévé tud válni. Isten rendkívüli nagy ajándéka a nemzeti kultúra. Nagyszerű megnyilvánulásai vannak, és talpra állít bennünket, amikor az elszürkülés, ellaposodás, életuntság kerít bennünket hatalmába, mivelhogy nekünk nem ezekre van nekünk szükségünk, hanem az életszeretetre, az élet újjáalakítására. A társadalmi ellaposodás egyik jele az, ha mindent csak az anyagiakon keresztül szemlélünk. Ez bizony beszűkíti az ember szívét, lelkét. Kialakul a fogyasztói társadalmi szemlélt, miszerint azért dolgozom, hogy vásárolhassak. Nem biztos, hogy ez az emberi munkaszeretet igazi mozgató ereje, pontosabban fogalmazva, biztos, hogy nem ez a munka mozgató ereje. Éppen ezért fontos, hogy értéktudatunkban ne hagyjon el bennünket az új emberré válásra való törekvés.

Üzenet és küldetés

Beszélgetés msgr. Huzsvár László nyugalmazott nagybecskereki megyéspüspökkel a Táncsics Mihály-díj kapcsán

Februárban jelent meg Üveggolyó mellékletünkben az a riport, amely msgr. Huzsvár László nyugalmazott nagybecskereki megyéspüspökkel készült Egy gazdag életpálya vallásirodalmi állomásai címmel. A Hitélet, a Katolikus Kincses Kalendárium és a Képes Biblia hajdani szerkesztője arról mesélt, hogyan tette őt szerkesztővé egy szanatórium: a verbászi tüdőbeteg-gondozó. Paptársai akkor úgy gondolták, hivatásának gyakorlása mellett van még annyi szabadideje, hogy felvállalhatja egy vallási folyóirat szerkesztését.

– Elindultunk 8 oldallal, 2 hónap múlva 16 oldallal, fél év múlva pedig 24 oldallal dicsekedhettünk, azután jött a 32 oldalas, majd fedőlappal 40 oldalas folyóirat. Kiadtunk 3 ezret, elküldtük a plébániákra, utána jött a 6 ezres példányszám, majd a 10–12 ezres, és végül a 14 ezres. A legtöbb 19 400 példány volt. Feltornáztuk magunkat 42 lapra. Ugyanakkor elindult még valami: beszéltem a zágrábi ferencesekkel, akik megkapták az Amerikai Egyesült Államoktól az engedélyt, és kiadták a Képes Bibliát. Mi is kiadtuk 2 ezer, 4 ezer, 6 ezer, 8 ezer, majd 20–30 ezer példányban. Közép-európai csoda lett belőle – mesélte Huzsvár László abból az alkalomból, hogy az egyetemes magyarságért kifejtett tevékenysége elismeréseként átvehette a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Arany plakettjét.

Nemzeti ünnepünk, március 15-e alkalmából újabb elismerésben részesült. Réthelyi Miklós magyarországi nemzeti erőforrás miniszter két vajdasági alkotót is Táncsics Mihály-díjjal tüntetett ki: Németh István nyugdíjas újságírót, a Magyar Szó és a Hét Nap külmunkatársát, valamint Huzsvár László nyugalmazott nagybecskereki megyéspüspököt, a Hitélet szerkesztőjét.

„Msgr. Huzsvár László nyugalmazott nagybecskereki megyéspüspök legrövidebb életrajza is gazdag pályáról tanúskodik. 1957-ben szentelték pappá, azután Bácsújfalun, majd Topolyán volt lelkész. Szabadkára visszatérve egyszerre volt püspöki titkár, lelkész a székesegyházban és vikárius Kelebián. Plébániai kormányzó lett Verbászon, plébános Újvidéken, majd a kerület esperese, püspöki tanácsnok, Őszentségének, a római pápának a prelátusa, és nagybecskereki püspökké szentelték. Időközben szerkesztője, majd főszerkesztője volt a Hitélet katolikus folyóiratnak, szerkesztette a Katolikus Kincses kalendáriumot, és kiadta a Képes Bibliát. 2006-ban Fraknói Vilmos-díjat kapott, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével tüntették ki, az idén pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Arany plakettjét vehette át” – közöltük februárban.

Mindehhez most az újságírói tevékenység elismerésére alapított Táncsics-díj társul. A vajdasági magyar katolikus újságírás úttörője szerint az iránta és munkássága iránt fokozottan megnyilvánuló médiaérdeklődés és az elismerések jelzésértékűek.

– Úgy látszik, magam sem voltam tudatában eddig, milyen sokat jelentett a mi kis Hitéletünk. Az én szerkesztésemben 1963-tól 1989-ig jelent meg, és nem csupán itthon volt küldetése, hiszen akkor Magyarországon sarokba volt szorítva a katolikus sajtó. Olyan erősen működött a cenzúra és az öncenzúra, hogy mindent semlegesítettek, minden seszínűvé vált. A béklyótól nem lehetett szabadulni. Akkor jött külföldről egy lap, és rendkívüli érdeklődéssel fordultak felénk. Korábban olyan folyóiratot kaptak, amelyben nem olvashattak arról, hogy a XX. századnak szüksége van a vallásos érzületű emberekre, hogy a vallásos élet is tud lépést tartani a korszellemmel. A katolikus élet megnyilvánulása volt a Hitélet, hosszú esztendőkön át postázni tudtuk Magyarországra, elküldtük Erdélybe, Felvidékre és a Nyugatra szakadt magyarokhoz. A Hitélet üzenete a magyar közösségi érzület is volt, egy rúgkapáló, önmagát védő, de fenntartani igyekvő, magyar vallási közösség érzülete. Hatalmas meglepetés és elismerés volt, amikor levél érkezett Kolozsvárról Tőkés István református lelkésztől, aki egyházi író, teológiai professzor, lapszerkesztő is volt. Megírta, hogy testvéri szeretettel kíséri a munkánkat, és látja, hogy azok akarunk lenni, akik vagyunk. Ezek azok a rejtett indítékok, amelyek éltették, és amelyek miatt a Hitéletnek nagyon nagy volt a vonzereje – mesélte a püspök úr.

A szomszédos országokhoz képest mindenképpen szabadabban dolgozhattak. Voltak ugyan a nyomdákban „belső” megfigyelők, de ők csak rákérdeztek arra, ha valamit nem értettek.

– Mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy az itteni társadalmi valóságban lehetőséget kaptunk – jegyezte meg a püspök úr. – Akkor íródott Tito hírhedt levele, amely szerint az egyházat ugyan nem bántjuk, de akit elkapunk, hogy pedagógusként, vállalati vezetőként templomba jár, azzal kegyetlenül elbánunk. Furcsa, de ugyanabban az időben kezdett el virágozni a Hitélet. Jól tudtuk, hogy a legjobb lapterjesztőink a nagymamák és a nagypapák, akiknek a vejük szólt, hogy felejtsék már ott az asztalon a Hitéletet. Megrendelniük, megvenniük nem volt szabad, de az asztalon felejtett újságot titokban elolvasták…

Ma a díjak, elismerések tükrében válik egyértelművé: az asztalon felejtett újságnak valóban nemcsak üzenete volt, hanem küldetése is. Határon innen és határon túl egyaránt.

„Vagy kocsis, vagy püspök leszek”

Huzsvár Lászlót 25 évvel ezelőtt szentelték püspökké

„Jó annak, akin nem fognak az évek. Aki nyolcvan fölött is tud kedvesen tréfálkozni. Akinek történetei körültekintően aprólékosak, de mindig megszívlelendő és megjegyezhető tanulságokkal szolgálnak a hallgatónak, olvasónak. Aki öniróniával tudja nézni saját mai és tegnapi életét. Jó annak, akit mindig megtalált a feladat, és aki örömét leli abban, ami éppen osztályrészül jut neki. Huzsvár László ilyen ember.”

A fenti idézet Szerdahelyi Csongor Sajtóapostolból apostolutód című idén megjelent könyvéből származik, mely Huzsvár László nyugalmazott nagybecskereki megyéspüspökkel folytatott beszélgetését tartalmazza. A könyvet maga a püspök úr nyomta a kezembe, mikor naivan azzal álltam elő, hogy meséljen az életéről. Két óra beszélgetésbe nem lehet belesűríteni életének fontos mozzanatait. Magával ragadó anekdotázó stílusa miatt a beszélgetés folyamatosan elkalandozott, ezért teljes portré helyett csupán életének fragmentumaira sikerült rávilágítani nagy vonalakban.

Huzsvár László 1931-ben született, Horgoson. Már négyévesen megindultak az elhatározás csírái gyermekfejében jövendőbeli hivatásáról.

- Gyerekkoromban nagyon szerettem a lovak patáinak kopogását utánozni, a lovas kocsik látványa lenyűgözött. A másik nagy élmény négyéves koromban ért, amikor először láttam bérmálást. Azután egyik nap elveszett az édesanyám pongyolája. Hiába keresték, s már arra gyanakodtak, hogy tolvajok vitték el. Miközben a pongyolát én kötöttem madzaggal a derekamra, fogtam egy görbebotot, és az udvarban lévő szőlőtőkéket komoly arccal, sorban bérmáltam. Ahogyan a gyerekek arcára, én a szőlőtőke levelére keresztet rajzoltam és megcsapkodtam a két ujjammal, ahogyan azt láttam. Még mormoltam is hozzá, mert megfigyeltem, hogy a püspök is mond közben valamit érthetetlenül, mivel akkoriban még latinul bérmáltak. A nagymama derített fényt az ügyre, akinek hullott a könnye a nevetéstől, úgy mesélte anyámnak, hogy a pongyolája püspöki palásttá lépett elő. Kérdezték később tőlem a falusiak, hogy mi leszel kisfiam, ha nagy leszel, s azt mondtam, hogy vagy kocsis, vagy püspök. Válaszomat nem is felejtették el a falubeliek, jó néhány évvel később, a püspöki kinevezésemkor is felemlegették.

Gyerekfejjel a saját bőrén tapasztalta meg a háború borzalmait, a délvidéki terület Magyarországhoz, majd Jugoszláviához való visszacsatolását. A gimnáziumi tanulmányai után Zágrábban, a hittudományi karon tanult teológiát, 1957-ben pappá szentelték Szabadkán. Először káplán, később püspöki titkár, majd Verbászon lesz plébános, onnan pedig Újvidékre kerül. Közben megindította a Hitélet című katolikus folyóiratot, mely az egyetlen magyar nyelvű bácskai katolikus újság volt akkoriban, és a Katolikus Kincses Kalendárium kiadványt, valamint kiadta a Képes Bibliát is.

Bizonyára nem volt könnyű abban az időben magyar katolikus plébánosnak lenni.

- Valóban nehéz időszak volt. Emlékszem, hogy gyakran éjjel jöttek hozzánk a fiatalok, hogy mikor tudnának titokban megesküdni. Amikor házhoz kellett menni, időseket gyóntatni, a lelkemrekötötték, hogy még véletlenül se reverendában menjek, s mielőtt becsengetek a lakásba, győződjek meg róla, hogy nincs senki a folyosón, ha mégis, akkor várjam meg, amíg elmennek. Ha pedig megkérdezik, kit keresek, találjak ki egy nevet, csak az övékét ne áruljam el. Miután beengedtek, még a villanyt is leoltották, mintha nem lennének otthon. A nehéz idők ellenére az egyetemistáknak is szerveztünk imatalálkozókat, amit hittanóra helyett, vallástudományi csoportnak neveztem, mert az mégis előkelőbben hangzott a számukra. Emiatt is volt, hogy felkerestek bennünket, és megfeddtek, hogy lázítjuk a fiatalokat. Összesen 18 évig éltem Újvidéken, a sors pedig úgy hozta, hogy 25 évet Bácskában és 25 évet Nagybecskereken szolgáltam.

1988-ban szentelték Nagybecskerek első megyés püspökévé. Idén ünnepelte kinevezésének ezüstjubileumát.

- Korábban nem volt megyés püspök, Jung Tamás apostoli kormányzó volt az elődöm. 1988-tól 2007-ig tevékenykedtem, majd további két évet, amíg megfelelő személyt nem találtak utódomul. Azóta haza költöztem szülőfalumba, Horgosra. A kinevezésem huszonöt éves évfordulójára rendezett ünnepi szentmisét a horgosi Domus Pacisban tartottuk.

Nyugdíjba vonulása óta mivel tölti idejét?

- Prédikációim anyagát rendezem, melyet kiadásra szánok. Emellett egy kifejezetten helyi jellegű novelláskötet írásába fogtam, mely az egykori, horgosi típusemberek történeteit örökítené meg. Az ember ilyen idős korában úgymond az emlékeiben él. A Jóisten egyelőre még meghagyta az emlékezőtehetségem. Az írással sajnos lassan haladok, mert a számítógép billentyűzetének kezelése olykor gondot okoz, gyakran elakadok, nyáron pedig a hőség is megvisel. A mindennapi imádság ugyanúgy része az életemnek, naponta elimádkozom a rózsafüzéreket. Még ifjú koromban megtanultam úgy imádkozni, hogy közben magam elé képzeljem azt, ami a szövegben áll, s ez ma sem változott, minden mozzanatot látok magam előtt. Az életben mindig a változatosságot szerettem, s sok szép élményben volt részem.

Huzsvár László püspökként átszervezte az egyházmegyét, templomokat építtetett és újíttatott fel. 2006-ban Fraknói Vilmos-díjat kapott, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki, 2012-ben pedig Táncsics Mihály-díjban részesült.

Négerből Horgoson is van elég

Az Agapé gondozásában jelent meg Huzsvár László új könyve

Elsőre bizonyára furcsán hat a cím, és sokakban kelti fel majd a kíváncsiságot, mi lapulhat annak a könyvnek a lapjain, mely a fedőlapján ezt a címet viseli: Négerből Horgoson is van elég. Huzsvár László, nyugalmazott nagybecskereki püspök ugyanis nem demográfiai adatokat közlő könyvet adott ki, hanem gyermekkori élményeinek egy részét gyűjtötte egy csokorba. Huzsvár Lászlót, a Hitélet egykori főszerkesztőjét, sajtóapostolnak is nevezték, s nyugdíjba vonulása óta sem tudott elszakadni a szövegszerkesztéstől, írástól. Elmondása szerint a szerkesztői feladatkör ellátása mindig nagy élvezet volt a számára, de az új digitális technika tőle már távol áll, azonban a tenni akarás, az alkotás vágya visszavonulása után is megmaradt.

Az Agapé gondozásában kiadott legújabb könyvének lapjain alig száradt meg még a festék, mikor elvállalta, hogy a Magyar Szó olvasói számára beszámol a szülőfalujához kötődő könyvről, melyben egykor valóban létező, horgosi személyek elevenednek meg huszonöt könnyed, olykor humoros, máskor szomorkás hangvételű történet keretében.

Milyen érzés, hogy a könyvét végre a kezében tarthatja?

– Nagy öröm számomra, hogy ezek a történetek papírra kerültek. A könyvben szereplő horgosiak többsége már nincs az élők sorában, de a hozzátartozóik majd szívesen olvassák róluk a történeteket. Számomra mindannyian valamilyen módon kedvesek, mély benyomást tettek rám gyerekkoromban, ezért is határoztam el, hogy megírom a történeteiket. Ezek az emberek, események úgy élnek bennem, mint a fényképek, és ezt meg akartam osztani az olvasókkal. Hálás vagyok Harmath atyának, és elismeréssel adózom az Agapé kiadóház előtt is, különösen, hogy ez a könyv nem egyházi jellegű mű, ennek ellenére gondozásukba vették.

Mit takar a frappáns cím?

– A cím szimbolikus, Szvoboda Jóska bácsi mondta ezt nekem annak idején, mikor papnövendékként Afrikába készültem misszionáriusnak. Azt jelenti, hogy nem kell Afrikába menni ahhoz, hogy az ember olyan személlyel találkozzon, akit esetleg jobb útra kellene téríteni. S különösen frappánsan hangzott ez éppen Jóska bácsi szájából, aki sosem vetette meg az italt, és a templomot messzire elkerülte. De a történetbeli fordulatot nem árulom el.

A szövegből kiderül, hogy az események idején óvodás, kisiskoláskorú gyermek volt. A lezajlott események saját emlékei, és ha igen, akkor később értett meg bizonyos dolgokat, összefüggéseket?

– Valóban nagyon kicsi voltam még, de emlékszem a történetekre, sőt számomra is meglepő az a nagyfokú tudatosság, ami már akkor jellemző volt rám. Ezt azzal magyarázom, hogy a családunk nagyon nyitott volt, nem voltak titkok, elmagyarázták a dolgokat, értettem és éreztem, hogy mi folyik körülöttem. A nagyapám, Csíkos Mihály tanító volt, – a családom jó néhány alakjával együtt ő is megjelenik néhány történetben – sokat foglalkozott velem. Igen szigorú ember volt, de kitüntetett figyelmét élveztem, kissé humorosan úgy mondanám, volt köztünk egyfajta kollegiális viszony. Nagyapám sokszor humorizált is ezzel, és így mondta nekem: No, kolléga úr, mit szólsz ehhez? S ennek a bánásmódnak köszönhetően később is szerettem a figyelem középpontjában lenni, másoknak mesélni, vagy mivel éreztem, hogy fontos a véleményem, így odafigyeltem mindenre, ami körülvett.

Hiányzik-e az újságszerkesztés, illetve tervez-e újabb könyvet kiadni?

– Nem hiányzik. Egy kedves kolléganőm az Agapétól humorosan megjegyezte, hogy én még az özönvíz előtt voltam szerkesztő, s azóta sokat változott a világ, másképp nyomtatják már az újságot, a könyveket, ehhez pedig már nem értek. Amikor elkezdtem ezt a könyvet írni, megpróbáltam én begépelni a számítógépbe, de nagyon döcögősen ment. Az első három novellát én gépeltem be, de egy szöveget – persze bőséges megszakítással – két hétig tartott bevinni. Mivel nem ismerem a szövegszerkesztő programot, gyakran kitöröltem dolgokat, vagy nem azt csinálta a gép, amit én szerettem volna. Ezután találtam valakit, akinek tollba mondtam a szöveget.

Nem tervezek újabb könyvet, majdnem két évig dolgoztam ezen a könyvön. Örülök, hogy elkészült.

Hol és mikor mutatják be a közönségnek a könyvet?

– Ez a kiadón múlik, egyelőre úgy tudom, Újvidéken és Horgoson is lesz könyvbemutató, a többit meglátjuk.