
Illés Sándor
A fotó forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ill%C3%A9s_S%C3%A1ndor_(%C3%BAjs%C3%A1g%C3%ADr%C3%B3)
Az elemi iskolát Temerinben, a középiskolát (1934) Újvidéken, az egyetemet Belgrádban végzi. 1936-tól 1941-ig a zombori Új Hírek szerkesztője. 1941 és 1945 között az újvidéki Délvidék főszerkesztője. 1945-től haditudósító. A háború befejezésekor Magyarországra emigrál. 1945 és 1949 között a Szabad Szó munkatársa. 1949-től 1950-ig a Friss Újság szerkesztője, 1950-től a Magyar Nemzet főmunkatársa. 1992 és 1993 között a veszprémi Új Hírek főszerkesztője.
2014-ben a temerini tájház kertjében épített alkotóházban Illés Sándor-emlékszobát nyitottak. Szerepel A diófa árnyékában (1942) és a Délvidéki elbeszélők (é. n.) című novellaantológiában.
Illés Sándor siratója
(Temerin, 1914., Budapest, 2009.)
Nem volt még Temerinnek ismertebb betűvető szülötte, mint az 1914 február 12-én ott napvilágot látott, és tegnap, az örök hazába hazatért Illés Sándor. Neve mellé a lexikonok mind odaírták, hogy író, újságíró, de írhatták volna azt is, hogy költő, mert első zsengéit verseskötetekben adta ki alig húszévesen. Még itthon, a két világháború között. A háború előtt és alatt itteni újságokat szerkesztett és adott ki, a nagyon idős zomboriak talán még emlékeznek is az újságokra, az Új Hírekre és a Délvidékre, azok felelős, illetve főszerkesztőjére, Illés Sándorra. A világméretű emberirtás utolsó hónapjaiban őt is a keleti frontra küldték, hogy haditudósító legyen, amit szerencsésen megúszott és amikor szülőfaluja és vidéke felett már átvonult a front, akkor hazaérkezett, de nem sokáig maradt itt, mert látta, hogy mi kezdődik: kíméletlen emberirtás a felszabadítás leple alatt. Sokat látott és tapasztalt ebből, de megmenekült belőle annak árán, hogy Magyarországra szökött, s évtizedekig nem láthatta övéit. Elég nagy kanyarokkal eljutott a nagynevű budapesti napilap, a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, ahol 1950-től 1984-ig annak tekintélyes munkatársaként öregbítette a lap és az újságírók tekintélyét.
Sosem állt tőle távol némi huncutság, körmönfontság, ha fontos ügyekben lépni kellett. Az 1946-tól tilalomlistára helyezett délvidéki újságírótársán, Csuka Jánoson úgy segített, hogy nevét adta annak írásaihoz. Csuka neve alatt ugyanis nem jelenhetett meg semmi, Illés Sándor meg belement abba a játékba, hogy a szerbül és magyarul egyaránt kiválóan értő Csuka, a szerbből, macedónból és bolgárból fordított műveket az ő neve alatt jelentesse meg. A tiszteletdíjat ő felvette és átadta a jugoszlávok által bűnösnek ítélt, egyébként ártatlan társnak. Akad-e valaki, aki így utólag kihámozza, hogy a neve alatt megjelent, nagy nevű jugoszláviai írók – Andrić, Krleža és mások – műveinek magyar fordításai közül melyeket fordította ő maga, s melyeket az üldözött társa?
Magyarországi élete során is megmaradt délvidékinek. Minden sora, minden gondolata erre utal. És az itthon maradott MAMÁRA. A Kossuth Rádióban is ismételt, lélekrezdítő karcolataiban folyton emlegette az itthon hagyottakat, elsősorban édesanyját. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Budapesten élő délvidéki, vagy éppen temerini író, újságíró volt. Legismertebb, és legelterjedtebb „regénye” kétségtelenül az 1977-ben, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent könyve, a Sirató. Abban az időben szinte minden Magyarországon megjelent szépirodalmi mű importálható volt Jugoszláviába. A Sirató nem! Okkal. Úgy szereztünk róla tudomást, hogy egyszer csak elterjedt itt a hír, hogy egy könyvet nem engednek behozni. Nosza, ráirányult a figyelem, kerestük Magyarországon és hoztuk, ki mennyit csak tudott. Ez volt a Sirató. Meg kellett nézni, mi a tilalom oka. Ezt bizony a titói rezsim nem engedhette legálisan terjeszteni. Tömören és sarkosan fogalmazva azért kellett regénynek minősíteni, mert a szerző egy igaz történetet írt meg Temerinről, az 1944 végén ott lezajlott magyarirtást dolgozta fel, s hogy regénynek minősíthesse, ezért a tömegsírból sérülés nélkül kimenekülő kisbírót, Horváth Istvánt könyvében Szlovák Istvánra keresztelte. A többi az úgy igaz, ahogyan Illés Sándor leírta. A volt kisbíró vallomását idézi: „Odatereltek mindnyájunkat a gödör mellé, úgy meztelenül. Én behunytam a szemem. Hallottam, hogy recsegni kezd a géppisztoly. Iszonyatos kiáltások harsantak, jobbról is, balról is, aztán elrúgtam magam, és zuhantam, zuhantam a sötétségbe. De nem fájt semmim... Azt hittem, hogy ez a halál. Kinyitottam a szemem, véresen rángatózó emberek meztelen teste alatt fekszem. A gödör legalján. Megpróbálom kiszabadítani magam. Feltérdelek. Kilátok így a sírból, mert nem mély. A fegyveresek pálinkát ittak a kápolna előtt, egyikük harmonikázott.”
Illés Sándor megharcolta a maga harcát. Kegyes volt hozzá a Teremtő, hosszú élete során megtette a családjáért, a Délvidékért, a nemzetéért, amit egy író, újságíró élete folyamán megtehetett. Köszönet neki érte. Nyugodjék békében az édes anyaföldben. Emlékét nem csupán mi, kortársai fogjuk sokáig őrözni, hanem utódaink utódai is.
Újvidéken, az Úr 2009. esztendejében.
A megperzselődött akácfa
Illés Sándor száz éve
Bácska jeles fiának, Illés Sándor születésének századik évfordulóját ünnepeljük a napokban, de tartok tőle, hogy szülőfalujának lelkes olvasóin kívül Délvidék-szerte kevesen fognak megemlékezni a jeles évfordulóról. Szűkkeblű történetírásunk – mint a szülőföldjét elhagyó renegátot – őt is száműzte az emlékezésre méltó személyek sorából, holott nem is a Magyarországra történő távozásával van gondja a hivatalos számadóinknak. Számukra sokkal zavaróbb a körülmény, hogy a partizánterror elől elmenekülő szerző műveiben – tárcáiban, elbeszéléseiben és regényeiben – leplezetlenül szólt kisebbségi magyarságunk tragikus és fájdalmas sorskérdéseiről. Illés Sándor azon íróink sorába tartozik, akikről közel fél évszázad során – a szerb–jugoszláv elkötelezettség megsértése nélkül – nem volt ildomos, és főleg nem volt tanácsos érdemben szólni: Herczeg Ferenc, Csuka János, Tamás István, Prokopy Imre, Illés Sándor vezeti azt a népes seregletet, akikről hivatalos körökben illett megfeledkezni. Ők voltak a bácskai és a bánsági magyarság renegátjai, a revizionisták, a nacionalisták – Tamási István Egy talpalatnyi föld című kiváló művéről azt tartja az irodalomtörténetünk, hogy „a regény jelentőségét és valódi értékét csökkenti, és szinte semmissé teszi az események és a főhős szerepének értelmezésében megnyilatkozó irredenta törekvés”, holott életük során nem tettek mást, mint számon tartották és szóvá tették a magyarságunk ellen elkövetett bűnöket és sérelmeket. Ha kellett, regényt írtak a kisemmizettekről, vagy monográfiát a közösség önszerveződési kísérleteiről, ha kellett, a Népszövetségnél emeltek panaszt az üldözöttek érdekében, emellett mozgalmat szerveztek a kisebbségi ügyek felkarolására, és anyagi támogatást biztosítottak a délvidéki magyar lapok megjelenésére, vagy a művelődési egyesületek működésének támogatására. Hogy a polgári életrend elkötelezettjeként nem rajongtak a királyi Jugoszlávia nacionalizmusáért – azt az elmúlt száz év eseményeinek ismeretében nem kell különösebb érvekkel indokolni.
Illés Sándor életét végigkísérte annak az 1944 késő őszi éjszakának az emléke, amikor titokban elhagyta szülőfaluját, Temerint. Holott ő a háború dúlta Nyugatról, a lerombolt Európából még a hazatalálás reményével indult útnak, és hazaszökése során mindvégig bízott abban, hogy szándékára és jóindulatára szüksége van a temerini magyarságnak – s ebben nem is csalódott. „Nem hazulról szöktem, ahogy ez szokás, hanem hazaszöktem Jugoszláviába. Temerinbe, a mamához. A házhoz” – írta egyik visszaemlékezésében. Csak hát 1944 őszén és telén már a temerini magyarság sem dönthetett szabadon a sorsáról, az otthona felé igyekvő azonban erről mit sem tudott. A pazovai vasútállomáson azután nagy fordulatot vett a sorsa: a peronon vigyázó „titóista katona” leparancsolta a vagon tetejéről, félrevonta, és azt súgta a fülébe: „Sanyi bácsi, ne menjen haza, keresik magát. Várják már otthon!” Egyik temerini rokona figyelmeztette ezekkel a szavakkal a hazafelé tartó volt honvédet. Ő azonban látni akarta a mamát, ezért folytatta az útját hazafelé. Csak a szülői rémület bírta rá, hogy néhány napi rejtőzködés után valóban felkerekedjen, és úgy hagyja el az ősi földet, mint aki már tudja, hogy nincs többé visszatérés erre a tájra. Később a Búcsú a Bácskától című írásában így emlékezett arra az éjszakára: „Amikor nekivágtam a zivatartól nyugtalan szeptemberi éjszakának, nyomban megértettem: ez nemcsak visszatérés, hanem búcsú is lesz egyben. Mindig ilyennek képzeltem el a visszatérést, az igazit és végsőt: viharos szélben táncoló fák, szakadó eső – minta minden nyarat most siratna el a szeptember –, sötétségbe takarózó falvak, udvarokon nyekergő kútágasok. Hát errefelé sosem virrad meg? (…) Úgy mondják: hazatérni csak egyszer lehet az életben. Szerintem csak elmenni lehet egyszer, igazán. Én nem csak hazajöttem, búcsúzni érkeztem ezen a viharos éjszakán. Talán azért kapaszkodok most minden jelentéktelennek tűnő apróságba, mozdulatokba és emlékekbe, mintha elszaladt életemet venném számba hideglelős sietséggel.” Illés Sándor ezt követően hatvanöt éven át – egészen 2009-ben bekövetkezett haláláig – a mama kezét kereste, és azt a bácskai világot, amelynek kínjaitól megkérgesedtek azok a drága kezek.
Mostanában hajlok arra, hogy Illés Sándor könyveit egy hatalmas, délvidéki krónika fejezeteiként olvassam, úgy, mint a nagy klasszikusaink – Szentkláray Jenő, Dudás Gyula, Iványi István vagy Érdújhelyi Menyhért – történelmi műveit: élete során ő is egyetlen nagy vallomását, a szülőföld pusztulásának látványa fölötti fájdalmát és kétségbeesését foglalta írásba. Bármerre is tekintsen a nagyvilágba, a bácskai ember nyomorát és kisemmizettségét látja: a floridai senyvedő akácban az otthontalanságot, a dalmát karsztokon a lélektikkasztó aszályt – az idegenséget és a száműzöttséget – vélte fölfedezni. Századokat látott ő akkor is, amikor a széthordott tanya udvarán állt, és elegendő volt a szülői sors ismerete ahhoz, hogy az egész Délvidék sorsáról ejtsen szót. „Én legszívesebben a szülőfalumban, a régi házban indulok el a képzelet szárnyán” – fogalmazta meg történelemélményét az Éjszakai látogató című vallomásában. És amikor benépesedik az udvar, megjelennek körülötte az idők tanúi is: „Mi, a mamával ketten a kiskonyha küszöbén ülünk, apám nekitámaszkodik a kútkávának, a Szüle előhozta a szobából a fonott kis székét, azon gubbasztott ölbe tett kézzel. A nagyapa a pincében járt, hozza a füleskorsót, tele borral. Sorra kínál bennünket, aztán az égre pislantva azt mondja: »Ma éjszaka megint nyugtalan álmom lesz… Tegnap is bikákkal álmodtam. Teli hold van…«” Nagyapa, az egykori huszárobsitos, akit holdas éjszakákon rendre megkeresnek a kínzó álmok, édes Szüle, az egykori nazarénus napszámos – a nincstelenség örök megtestesítője –, a világháborúból a szibériai fogságot is megjárt apa és a jóságos mama, akinek a galambleves gyógyírt jelentett minden testi és lelki fájdalomra.
A legendás nagyapa volt az, aki az unokájának a legfényesebb mécsest gyújtotta meg. Egy alkalommal, a cirill betűkkel bajlódó kisiskolást egy régi, a századfordulón kiadott, magyar olvasókönyvvel ajándékozta meg. Az volt a pillanat, amikor a gyermek előtt egy addig soha nem látott, csodás világ látványa nyílt meg. Toldi Miklósról, Kinizsi Pálról, Mátyás királyról, a magyar múlt nagyjainak történeteiről – Széchenyiről és Deákról – a bácskai magyar ifjaknak akkoriban már sejtelmük sem volt. Nevüket csak a szülői-nagyszülői házban hallhatták és tanulhatták meg. A falusi iskola tábláján görcsös cirill betűk sorakoztak, ez kísérte végig ifjúságomat – emlékezett a gyermekkorára Illés Sándor. „Cirill betűs regények. Otthon csak a Himnuszt tanultam meg a nagyapámtól. Azután szerb gimnázium, majd az első magyar költemény íze. Olvasni csak titokban lehetett magyarul. Lopva leírt magyar szavak, nevek.”
És A mécses után a Lámpafény című elbeszélésben is egy régi, a magyar történelemhez fűződő esemény elevenedett meg. Március idusa sokáig családi ünnepnek számított, akkor ünnepelték a nagymama, a kedves Szüle születésnapját. Ilyenkor „fekete arcú parasztemberek, meg napszámosok” jöttek a távoli határrészből is, hogy együtt ünnepeljenek a tanyasiakkal. És csak jóval később, fél évszázad múltán derült ki, hogy a szüle tulajdonképpen decemberben született, a nagyapa, az obsitos huszár csak kitalálta a március 15-ét, hogy megünnepelhessék a forradalom évfordulóját. Az ablakba kitett lámpa is azt jelezte, ünnep van a magyar szívekben. „Rég kihunyt már a fény abban a távoli ablakban – írta a gyermekkori emlékeket idézve az író. – A tanya is romokban hever, a kútágas férebillent, tetejét széthordták. A pusztulás, a sötétség és reménytelenség dajkálja a határt. Nem tudom, akad-e még, aki újra lámpát gyújt egyszer az éjszakában, hogy megtalálják egymást a sötétségben a magyarok?”
A nagyapa emléke mindamellett a kenyér ízével is összeforrt. Valamikor egy régi-régi nyárban ketten együtt indultak a határba. Végigmentek a Gyepsoron, és a nagy fűzfákat elhagyva értek a búzatáblákhoz. Az idős ember ott ünnepélyes mozdulattal letépett egy kalászt, kellő áhítattal megszagolgatta, majd a tenyerében szétmorzsolta. „A pelyvát szétfújta, a búzaszemekből néhányat a szájába vett, és összerágta. Hunyt szemmel ízlelgette. Kenyéríze lehetett.” Köröttük akkor már zengett a világ, a parasztudvarokban az üllőkön kalapálták a kaszák élét. „Akár a nyarat üdvözlő madarak, úgy kiáltoztak az üllők, a kalapácsok.” Másnap hajnalban indult az aratás, a tarlókon, búzamezőkön „dobogott az élet szívverése”: a kenyérnek valót takarították be, és az Temerinben is szent munkának számított.
Távolról érkezett az édes szüle a temerini Gyepsorra és a tanyára. Csak úgy lekezelően, Tóth Tecának szólították az új asszonyt, aki a nagyapa első hitvesének a halálát követően, második feleségként vállalta a nyolc árva fölnevelését. Addig a Tisza-parti Moholon volt napszámos, leánykorában hol marokverőnek szegődött, hol pelyvahordóként dolgozott a cséplőgépnél, de mosni is eljárt az orvosékhoz, és takarítani a jegyzőékhez. „A család nehezen fogadta be a szegény napszámoslányt, aki majdnem puszta kézzel érkezett – fordult annak emléke felé határtalan szeretettel az író. – Azért majdnem, mert az egyetlen bútordarab, amit hozott, egy fonott kisszék volt. Azon üldögélt néha elkeseredve a gang végében, siratva régi szabadságát. Csak én lehettem a szövetségese, aki később születtem, és nem ismertem a régi nagymamát. Nekem ő volt az »igazi« szüle. Nagyon szerettem, hiszen ő nevelt fel a mama mellett.” Ő volt az, aki az iskolás gyereket hazavitte a tanyáról, majd látva a tehetségét, mindent megtett azért, hogy gimnáziumba írassák – ami a paraszti világban nem is volt egyszerű dolog, hiszen együtt járt a fölemelkedéssel, a földtől való elszakadással. Az első magyar olvasókönyvtől a gimnáziumig – ez volt az út, amelyen a nagyszülők fogták a szeplős arcú, szőke ifjú kezét.
Az apával kapcsolatos első emlék az a bicegő koldus volt, aki egy tavaszi hajnalon, rongyosan bekopogott a gyepsori ház ablakán. A mama fölkiáltott örömében, megérkezett az orosz fogságból a férje. És mint aki pótolni szeretné az elveszített éveket, a felépült férfi hatalmas lendülettel vetette magát a munkába, a két kezével teremtette meg a gyermeki világ édenkertjét, azt a paradicsomot, amely – korántsem meglepő módon – később ugyancsak a történelmi időket idézte. A gyermekkor kertjét a bejárati ribizlibokrok után a szőlőfajták hosszú sora díszítette, mögöttük ott sorakozott a lombos gyümölcsfák erdeje, a korán érő körtefák, a piros termést érlelő almafák sora – melyeknek gyümölcsét karácsonykor illett megosztani az állatokkal –, távolabb, a nyári éjszakák hűvösét őrző, öreg diófával. „Ezt még talán ükapád ültette – mondta a kertjére büszke férfi –, amikor ide telepedett a család egy rozoga szekéren a Jászságból. Itt pusztaság volt. Akkor építették újjá a magyarok a községet, amelyet a szerbek felperzseltek a szabadságharc kezdetén.” A kiskertben bazsarózsa virított álmosító, édeskés illattal. Egy későbbi szeptemberi hajnalon aztán ez a lassú járású ember vitte a diákot a közeli nagyváros gimnáziumának első osztályába is. „Nekem büszkeségem volt az a sovány parasztember, aki szakadt bocskorban járta a barázdát az eke után, aki szép mozdulatokkal vetette a magot, kaszálta a lucernát és aratott, gondozta az állatokat, és aki beszélni is tudott velük. Amikor a lovak fülébe dünnyögött, azok a vállára hajtották a fejüket.” Alakja az időben egyre nagyobb, egyre hatalmasabb lett.
És az elképzelt parasztudvar árnyékában mindenki fölött ott áll a mama, a hatalmas őrangyal, aki mindenűvé elkíséri a kisfiát, vele van a napsütésben, és vele a menekülő, viharos éjszakában. Lélekben elkíséri őt a lengyel harcmezőkre, és megmutatja néki az utat a bujdosásban. A mama kezét fogva „megyünk szótlanul ketten a kertben, lengeti hajunkat a gyenge szellő, érzem a fanyar birsalmaillatot, meg a kapor szagát, és elnyom az álom. S hallom álmomban is nehéz szekerek kerekének zörgését, lovak patáinak dobbanását, s valahol egy csikó nyerítését.” A mama mindig vele volt, végigkísérte őt az egész életen át. Molnár Marcella. „Olyan szép volt ő is, mint amilyen a neve: hajlongó virág egy falusi kertben, kékszemű csodálkozás kitárulkozása a világra.” A mama keze után nyúlt, akkor is, ha beteg volt, és akkor is, amikor megkísértette a halálfélelem. „A mama jött el hozzám, lám, újra itt a mama! – írta az Eljött hozzám a mama című jegyzetében. – Emlékszem: egyszer gyermekkoromban is így ült az ágyam szélén, tartotta a tányért a kezében, s kanalazta a számba a levest. Galamblevest főzött. Azt tartotta, hogy az a legjobb orvosság.”
Ott ülnek, ők négyen (ötödikként az emlékező ifjú), a temerini parasztház udvarán, miközben a nyári illatoktól fűszeres éjszakában fölcsendül az ismert tárogató hangja. Balázs Pista, a napszámos repeső lélekkel fújta Rákóczi a kurucainak muzsikáját, és szeretett volna másokat is megajándékozni ezzel a csodával. „Ezért a langyos nyári estéken kiült az udvarra, és keservesen fújta, fújta: Krasznahorka büszke vára… Valami leírhatatlanul csodálatos volt, igazi élmény, egy régmúltról éneklő tárogató. Magyar muzsika, halvány fény a kisebbségi élet keserves éjszakájában. Akkor hallottam először Krasznahorkáról, a magyar múltról, amiről soha nem tanultunk a szerb gimnáziumban” – írta Illés Sándor A tárogató halála című, szép elbeszélésében. „Voltak olyan pillanatai a kisebbségi életnek – emlékezett –, amikor összeszorított foggal az ilyen nyári éjszakákon elhangzott tárogatóba kellett kapaszkodnom, hogy erős maradjak – s magyar, aki bizakodik a jövőben. – Majd hozzátette –: Láthatatlan, hatalmas ívként hajlott fölém a tárogatószó.” Balázs Pista 1944 dermesztő őszi estéin is kinn ült a gang lépcsőjén, és fújta a tárogatót, hogy meggyilkolt unokáját elsirassa. „Szállt a kesergő dal. Sírt az éjszaka.” A legenda szerint partizánok törték össze a hangszert, és a darabjait elégették. „Azóta én az áldozatok között ezt az öreg, régi hangszert is gyászolom és megsiratom” – emlékezett a tragikus időkre az író. Zárt parasztarcok, félelemmel teli tekintetek lakják azóta a déli vidéket.
Öten ültek azon a hajdanvolt, és az időben legendává nőtt parasztudvaron, és alakjukat körülfonta a történelem: a Jászságból érkezett ősök feltörték az ugart, és gazdagon termő kerteket teremtettek a porták körül, melyeket 1848–1849-ben szerb martalócok égettek föl. Nagyapa még huszárként védte a hazát, ami az első világháborúban a fiának már nem sikerült. A volt honvéd a hadifogságból hazatért, és parasztként újra nekilátott földet művelni, olyan elszánt szorgalommal, ahogyan tették azt napszámos és zsellér elődei és sorstársai. Azonban idők fordultával jött a kisebbségi sors, és fogyásnak indult a közösség ereje és pusztulásnak indult a régi világ: „Azt a régi tanyát a dűlőúton négy jegenye, a ház körül három akác őrizte, az udvarán pedig elgallyazott eperfák ültek kotlósként. Ezek alatt, a kisszéken ülve tanított meg a mama a betűvetésre. (...) Eltűnt az út menti csárda is, betyárok és gazdag kupecek már nem járnak erre.” A Szultán, a kedves szürke ló sem él már régen, „de álmomban néha berobog lobogó sörénnyel, ő a vágyaim fehér lova, amelynek hátán gyermekként vágtatok”. És ha a mama elcsendesíti a rettenetes kísérteteket, Rozi ángyi, a jó tündér baracklekvárral megcsorgatott fánkjának az illata is újra belengi a ház környékét.
A hősökre azonban a Délvidéken évtizedeken át csak titokban lehetett gondolni. Az emlékekkel a tarsolyában, Illés Sándor Kiáltás! című írásában úgy fogalmazott: „Egyre szűkebb területre szorítják vissza a kisebbségben élő magyarok nyelvét, kultúráját, hovatovább már csak otthon tudnak egymással anyanyelvükön beszélgetni a vajdasági magyarok. (....) Van annál kínzóbb fájdalom, mint a kisebbségbe szakadt népünk száma sorvadását látni?” A mécses című jegyzetében folytatta a gondolatot, amikor rámutatott: a múltról való tudatos hallgatás az etnikai elnyomás legerősebb fegyvere, „próbára teszi a kisebbséget, ugyan meddig bírja erővel a rázúduló viszontagságokat egy nép, ha nem ismeri eléggé eredetét, ahonnan érkezett, s amelyik nem képes belekapaszkodni a múltjába, mert ezáltal gyökértelen. Ez manapság is az elnyomás, az elmagyartalanítás egyik bevált eszköze.”
Illés Sándor a kilencvenes évek rettenetes háborúinak eseményeiről már csak a pesti otthonába érkezők beszámolóiból szerez tudomást, a bácskai Tiborc hozza el neki azt az utolsó körtét is, amelyet induláskor a régi udvar kivágott körtefájáról szakított le. Az író A mama mosolya című jegyzetében szólt arról a mindössze fél négyzetméternyi kis asztalkáról, amelyen az otthonról származó emlékeit őrizte. Csöndes kis szigetnek nevezte, amelyen elfér az élet valamennyi figyelemre érdemes részlete, közöttük kunkorodó bajusszal nagyapa huszárfotográfiája is. A bibliai Szodoma képe rémlett föl a lelkében, amikor a szülőföld sorsa fölött tépelődött. „Engem mostanában mégis a múlt elvesztése tart remegő izgalomban: Uram, ha csak egy pillanatra is, de engedd meg, hogy visszapillantsak – írta a Fuss, de nézz vissza! című vallomásában. – Aztán vesszen, pusztuljon minden akaratod szerint, ahogy írva vagyon, de még egyszer látni akarom a szívemben hordozott emlékeket, mielőtt végleg kiszórom tarisznyámból. A régi gyereket, ha láthatnám még egyszer, Uram, aki voltam, aki a réten futott, aki anyja kezébe kapaszkodva indult az iskolába, aki hontalanná válva tévelygett azután, menekülve az éjszakában az ellenségei elől. Szeretném még egyszer, utoljára megfogni a mama kezét (…). Többet ennél úgysem kaphatok már. Ha találtok majd valahol megperzselődött akácfa alatt egy öreg sóbálványt, az én leszek. Megégtem. De megérte.” Távozóban még eloldja az elhagyott tanyaudvaron a kocsikerékhez láncolt kutyát, majd maga is elindul emlékezni az idegenek által feldúlt temetőbe. Meggyőződése azonban változatlan: „továbbra is hiszek abban – üzente a jobb sors reményében –, hogy szívünkben tiszták maradnak mindig azok a régi kis patakok, és örökké illatoznak gyermekkorunk hársfái” – mondta, amikor megérkezett otthonába a temerini harangszó.
Illés Sándor a legnagyobb történetíróink egyike, műveiben – az elbeszélésektől, a karcolatoktól és a jegyzetektől kezdve egészen a nagy lélegzetvételű regényekig – mindig történeteket írt, mintha azt szerette volna népének visszaadni, amit hatalom és erőszak elvett tőle: szerette volna visszaadni az emberek, a családok, a falvak és városok, és (mindezek együttesében) a közösség történeteiben magát a történelmet. Ő, az otthonából elüldözött, világosan fölismerte, hogy igazán szabad ember csak népe történelmének a birtokában lehet, csak úgy lehet a sorsát alakító értelmiségi, ha élenjáró szószólója lesz a hagyományok és a szellemi örökség értékteremtő hatalmának. Csak úgy lesz fölszabadult gondolkodó, ha megtanul emlékezni. Regénysorozatban írta meg a délvidéki magyarság kisebbségi történetének egy-egy fejezetét: A pénzcsináló (1980) az 1920 utáni kisebbségi élet, Az utolsó napok (1982) a második világháború befejező eseményeinek, A fekete bárány (1983) a magyar-szerb együttélés egyedül méltó formájának, a Vihar után szivárvány (1988) pedig a bukovinai székelyek sorsának nagy regénye. Aki azonban ilyen makacs elszántsággal hajol a történelem tátongó mélységei fölé, az nem kerülheti meg a tragédiáról szóló beszámolót sem. Illés Sándor – az oknyomozó és tényfeltáró újságírás nemes eszközeinek a segítségével – három történeti munkájában szólt az 1944-es esztendő temerini tragédiájáról: a Sirató (1977) és az Akiért nem szólt a harang (1991) című könyvében a partizán-vérengzés magyar áldozatainak, az Irgalom nélkül (1994) című munkájában pedig a szülőfalujából deportált zsidóknak állított emléket. A XX. század második felében rajta kívül talán Herceg Jánosnak volt ilyen mélységű, népismereten alapuló tudása, és a saját sorsából eredő látomása a magyar Délvidékről. Száz év kínjai és csodái együtt érlelték páratlanul nemessé azt a hatalmas vallomást, amely a temerini születésű író életművéből felénk sugárzik.