Jódal Kálmán
Újvidéken született, ahol ma is él. Az általános és a középiskolát (1986) szülővárosában végzi. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének hallgatója. Prózát, hangjátékot és képzőművészeti kritikákat ír.
Rövidhangjátékok:
Minden más, ez már szenvedély. 1989.
Fehér Porsche. 1991. március 7.
A szerelem hűvösebb a halálnál. Bemutató: 1992. március 19.
Kamarazene. Bemutató: 1992. november 5.
To je već strast. Eljutott az Ohridi Hangjáték Fesztiválra is 1991-ben.
Beli Porše. Felvételezésének ideje: 1991.június 3.
Kamerna muzika. 1992. október 14.
Minimalni džihad I. 1991. október 25.
Minimalni džihad II. 1991. november 6.
A szerző által írt hangjátékok magyarul és szerb fordításban hangzottak el az Újvidéki Rádió hangjáték-műsorában.
A szerző fordításai (szerbről magyarra):
Gyúra Papharjhaji: Egy kislány, aki rajongott a pacikért. Gyermekhangjáték, 1988.
Gyúra Papharhaji: Natalka, a kutyáját keresi. Gyermekhangjáték, 1990.
Gyúra Papharhaji: Natalka, a járdasziget királynője. Gyermekhangjáték, 1991
Aleksandra Vuković: Szivárványra várva. Mesejáték.
Ljiljana Jokić Kaspar: Négy kicsi asszony. Az írónő azonos című regényének dramatizációja Jódal Kálmán fordításában.
Jódal Kálmán: Agressiva
Az Agressiva az agresszió formáit vonultatja fel, ám mindez csupán játék, melyben az emberiség által létrehozott kulturális anyag kerül felhasználásra. Ez emelődik be abba az apokaliptikus virtuális világba, mely újabb, szorongástól áthatott mitológiákat teremt. BENCSIK ORSOLYA ÍRÁSA.
Amikor azt mondom, hogy kivételes és fontos helyet foglal el a vajdasági magyar irodalomban Jódal Kálmán, azt is rögtön hozzá kell tennem, hogy szerencsés módon erre a tényre a kritikusok, irodalomtörténészek is felhívják a figyelmet, hiszen a szerzőt a Bakancs és fal című első kötete (Forum Könyvkiadó, Újvidék) után 1994-ben Sinkó Ervin-díjjal tüntették ki, majd 2010-ben az Agressiva című novelláskötetét Szirmai Károly-díjjal jutalmazták. Jódal pozícionálása, írói terének illetve saját művészi tereinek meghatározása azért olyan fontos, mert bátran állíthatjuk, sokszor kép- vagy filmszerű prózái, rövidhangjátékai és szövegperformanszai a vajdasági – de az egész kortárs – magyar irodalom olyan egyedülálló részét képezik, olyan speciális helyeit járják be és olyan sajátos hangon szólalnak meg, melyekkel ritkán találkozik az olvasó.
Szövegeinek mind formai, mind tartalmi megformáltságában sajátos dialektika fedezhető fel: Jódal a bezártság és a nyitottság, illetve a statikusság és a dinamikusság kategóriákat (szövegeinek strukturális elveként) felváltva alkalmazza. Az Agressiva bizonyos novellái a következetesen rövid, tiszta és egyértelmű mondataikkal, az erősen lezárt jeleneteikkel és tömör történeteikkel elválnak a sok jelzőből építkező mondatokat, gondolatfolyamokat, több irányba szétszálazható eseményszálakat működtető, erős asszociációt kiváltó prózáktól, de mindezzel együtt a kötet lapjain egy egységes szerzői világ és nyelv bontakozik ki.
Ebben a világban az egyéniségek nevük és a pontosan meghatározott sajátosságaik ellenére sem azok, csupán átmeneti alakmások, hasonmások, egy játék erejéig működtetett identifikáció eredményei: nemtelen vagy kétnemű androidok, humanoidok és űrlények. A szárnyas, angyalszerű lények, vámpírok, zombik, űrgammák vagy doppelgängerek, katonák, robotgésák és egyéb, szadista vagy mazochista újvidéki átlag-polgárok (ez utóbbit Jódal szereplői esetében nem lehet irónia nélkül leírni) sok esetben a mitológia, a politikum világának vagy a pop-, underground- és magaskultúra ikonjainak a nevét viselik. Hellboy és Godzilla, a kis, kerekszarvú, röfögő Hilda, Ervin-242 és társaik az én-elbeszélő hangján elmesélt történetekben is helyet kapnak, ahol maga a narrátor Minotaurusz, James Bond, Joseph K. és mások alakjával azonosul. Már a szövegcímek (pl. A.n.g.s.t. – D.i.s.c.o., A szfinx pupillája – Was ist Kunst, Lilly Marlen?, Retro-partisanisches Neusatz-märchen, Softcore) is sokat elárulnak a hol kevésbe zárt, hol kevésbé nyitott (textuális és interpretációs) terekről és az azokhoz fűződő létélményekről.
A nyitottsággal és zártsággal szemben, melyek az Agressiva térstruktúráját működtetik, a statikusság és a dinamikusság ellentétpárok az idővel függnek össze. Mindez a filmszerű novellaépítkezésben, a montázstechnikában és a kimerevített képekben mutatkozik meg, amikor a szöveg-filmek folyamatos íródásukban illetve készen-létükben, azaz levetítettségükben szimultán jelenítődnek meg. Az elképzelt, kattogó vetítőgép elavultságának, hibás működésének köszönhetően leáll néha, ekkor merevednek ki a képek, és mutatják meg azt, hogy minden mozgás, cselekedet és tett ellenére valójában semmi nem változik, nem halad sehova, mert az idő tulajdonképpen megállt. Az ebben az örökkévalóságban halhatatlanná vált szereplők minden cselekedete hiábavaló, hiszen soha nem tudnak kiszabadulni innen, mint ahogyan a némafilmek színészeinek erőteljes gesztusai, arcjátékai sem kapnak soha hangot. A szövegperformanszok mint a filmegész itt és most játszódó rövid jelenetei az örökkévalóság és ehhez kapcsolódóan a jódali szövegvilág soha meg nem szüntethető létérzései (a félelem és a szorongás) ellen való küzdelmet ragadják meg.
A rövidprózák, novellák alapanyagának terjedelmes részét, erős vonatkozásokkal terhelt, artisztikus rétegét képezik a szellemi kultúra termékei (a könyvek mellett a társművészetek közül főleg a zene, a film- és a képzőművészet), valamint a fogyasztói társadalom árucikkei, a drága márkanevek is - egyfajta minőséget, értéket képezve meg a rideg terekben, Újvidék (Neusatz) nekrovilágában, mely lakóival, történéseivel az olyan számítógépes játékok világát mutatja, ahol az apokaliptikus, hipermodern, de a távolivá vált, ősrégi kultúrák nyomait magán hordozó terekben vagy az indusztriális társadalom helyszínein (lakónegyedek, betondzsungelek, bányák, ipari negyedek) a játékos gépfegyverrel lövi a környezetét. (A márkanevek funkciója, társadalmi pozíció- és identitás-meghatározó szerepe kapcsán – illetve a brutalitás miatt – talán érdemes megjegyezni Bret Easton Ellis nevét, aki viszont nem szerepel a szerző irodalmi utalásai között. Jódal számára sokkal inkább Kierkegaard, Heidegger, Kafka vagy éppen Csáth tűnik referenciapontnak, akik valamilyen módon mind az Agressiva fundamentálisnak számító fogalmairól és megállapításairól értekeztek: a szorongásról, a világbavetettségről, a kiszolgáltatottságról, az abszurditásról és az őrületről.) A gyilkolás vagy a másik megkínzása, korbácsolása, fojtogatása, a vérszívás illetve a szereplők összes cselekedete a (számítógépes- és/vagy szado-mazo-) játék aktusát követik, így azon túl, hogy szórakozást jelentenek, elviszik a virtualitás és fikció irányába a történéseket. „Mivel lakodalom van a szomszédban, valaki belő az ablakon, majd behajít néhány mamutpetárdát, bumm, és arra eszmélek, hogy a csőtáncossal együtt cafatokban szerepelek valami hülye performance-ban, mely attól szép, hogy undorító, mint valamelyik helyi traccslap nagybetűs cím alatti fotója, valahol a tizenötödik oldal környékén, hisz vicc, tréfa, szerepjáték az egész” – olvashatjuk a Gyűlölet című short cut-ban. (92.o.) A történések, a szereplők tettei mindezzel együtt művészi játékká, Nitsch művészetéhez hasonlatos cselekedetekké válnak, ahol maga a szöveg mint műalkotás is hic et nunc akcióvá, performansszá alakul.
A novellák között helyet kapó Csernik Előd-fényképek elidegenítő, embertelen, rideg tereket ábrázolnak, ahol - akárcsak Jódal tájleírásaiban - a beton és a vas az úr. A prózák szereplőinek, elbeszélőinek valódi létélményét azonban egyedül csak a kötet címlapján szereplő Csernik Attila-grafika képes elementáris erővel közvetíteni. Az Agressiva az agresszió különböző formáit vonultatja fel, mégis sokkal többet mesél a szenvedésről, a félelemről vagy a soha szűnni nem akaró szorongásról. Mindezt egy olyan világban, amely a rég letűnt polgári világ reliktumait is megjeleníti. A „déd- és ükszülők berendezte enteriőrök” (131.o.), a barokkos terek mellett a különböző épületrészek (a kőlépcsők és „lepusztult bejáratok” – uo.) segítségével, valamint a szereplők gyerekkorának, múltjának és családjának a megidézésével bontakozik ki a devalválódott múlt. (Mindezt egy erős, németes műveltségből és nyelviségből táplálkozó történetszál szövi át.) Az a miliő, mely egyfajta devianciát és prüdériát is magában hordoz, vaskalapos, szigorú nevelésének köszönhetően pedig a folyamatos identifikációs kényszerben szenvedő szereplők szorongását okozza.
Jódal Kálmán Agressivájának terei olyan hatalmas, nyílt terek, melyek rátelepednek az identitásukkal és létélményeikkel fogalkozó szereplőkre. Ahogyan a My private Idaho no 2. című novella elbeszélőjének kedvenc képzőművésze, Fehér László festményein „visszatérő motívumként a rövidnadrágos, térdharisnyás vagy matrózruhás kisfiúk” (131.o.), úgy Evin-242 és társai is teljesen eltűnnek a betonrengetegekben, cementlabirintusokban, diszkókban, katonai- és űrbázisokon, bevásárlóközpontokban és az utcák neonfényeiben. Alig látható körvonalaik ellenére azonban jelenlétük megkérdőjelezhetetlen, akárcsak szenvedéseik valóságossága.
A kozmikus magány örökösei
Jódal Kálmán: Agressiva
Neonfényben villódzó világunkat politikusok, tudósok, vallási guruk és divattervezők által kreált hús-vér bábok mozgásterének és teremtőik kívánságainak öntudatlanul is eleget tevő szellemi klónok közösségének összessége képezi. A Jódal Kálmán-i lencsén keresztül történő valóságábrázolás lidércszerű szürrealitásában ragadja meg korunk fő jellemvonásait, tudatmódosító szerek hallucinogén ködében vergődő szövetrobotok, gépemberek és képzelt lények ábrándjaiban és látomásaiban rajzolva meg a világot. Azt a világot, amelyet a totális elidegenedés és az erőszak mindennemű elburjánzása határoz meg, s amelyben már azt is lehetetlen megállapítani, hogy ki a sanyargató, és ki az áldozat, mert mindenki mindkettő egyszerre („Hárman rugdosnak. Egyikük én vagyok.”). Az identitásvesztés tökéletes káoszában létezésünk bizonyítására csupán a mások és önmagunk irányában kifejtett agresszivitásunkat tudjuk még felmutatni. Ennek az ön- és társadalomromboló agresszivitásnak megnyilvánulási formái képezik Jódal Kálmán Agressiva című, kisprózákat és néhány rövidhangjátékot tartalmazó kötetének tárgyát.
A mű az elidegenedés és létbizonytalanság, a szerző nemzedéke kilátástalanságérzetének és korunk fiataljai céltalanságának brutális lenyomata: „Nem várok senkire, nem tartozom sehová, nem vagyok jó semmire, és önmagam fölöslegessége borzongató zsibbadtsággal tölt el.” A kívülálló szerepének vállalása egyéni döntés függvénye, azonban a belső késztetés mellett általában külső indíték is fellelhető az elhatározás hátterében, ami rendszerint a valóságtól való meneküléssel hozható összefüggésbe. A mindenféle eszmei hátteret nélkülöző, gyakran unalomból fakadó, öncélú erőszak valóságától, akárcsak a háborúkkal és általános lezülléssel fémjelzett kilencvenes évek valóságától, nem nehéz menekülni. Jódal Kálmán sokszor sci-fi-filmek technokrata-totalitarista hangulatában rajzolja meg az adott kort, amelyet frontra induló, bedrogozott önkéntesek, felakasztott ember az utcán, kuruzsló nyanya, maffiózók, lerongyolódott munkások, kenyérért sorban álló fiatalok, kijárási tilalom, illegális börtönök, vallatókamrák, titkos és félig titkos táborok, háborús történetek és az idősebb nemzedékek álmorálja („felépítettük nektek ezt az országot”) határoz meg.
A város és az urbánus tér leírása is követi a felvázolt apokaliptikus víziót, ami szintén a kilencvenes évek ex-jugoszláv eseményeiből táplálkozik: „A bunkerek, totalitárius emlékművek egyhangúan váltakoznak a kaszárnyák, ón- és lignitbányák, szégyenoszlopok, gyűjtőtáborok közt.” Vagy: „Kint a nyílt utcán, a lakóépületek előtti parkolókban automobilok robbannak fel dörgő sorozatban, egzotikus petárdaként, a felszabadító-megszálló, ellenséges-baráti csapatok pedig civilekre vadásznak aknavetőkkel, rugós késekkel, égnek álló fasszal, miegyébbel.” A rémálomként megjelenített közelmúlt kormeghatározó mozzanatainak felnagyításával Jódal Kálmán a lényegét ragadja meg és tárja fel egy, mindenekelőtt értékválságtól és – ebből kifolyólag – társadalmi, szociális, politikai és egyéb válságtól terhes évtizednek. Olyan évtizednek, amelyben a menni vagy maradni? kérdés mellett mindvégig ott lapult mindannyiunkban a részt venni vagy elzárkózni? kérdés is. Jódal Kálmán és hősei nyilvánvalóan a maradni és elzárkózni válaszokat választották, ezzel egy időben a kisebbségi létet is felvállalva: „…kisebbségi magyarok vagyunk, ami körülbelül olyan érzés, mintha szaros söprűvel simogatnának mindkét oldalról”.
Az elidegenedés több helyütt az egyén és a város viszonyának ecsetelésében is érzékelhető. A gyógyíthatatlan elzárkózottságban élő, magát célok és vágyak tekintetében tökéletesen üresnek aposztrofáló mindenkori hős az emberek iránti bizalmatlanságból már évek óta csak taxival közlekedik a visongó kölykök szadista játékainak teret adó sokismeretlenes dzsungelsivatagban, ahol „gombamód nőttek ki ultramodern, neonfényben úszó városnegyedek a semmiből, éjszaka gyalog közlekedni már rég csak a legnaivabbak és persze a rasszista, fasiszta, klerofasiszta, piti bűnöző vagy egyszerűen adrenalinnal telt fiatalok közlekedtek, persze csoportokba verődve”. Az Agressiva nyugodtan tekinthető újvidéki kötetnek is, hiszen a mű legsikerültebb darabjainak hátterében valóságos szereplőként jelenítődik meg a város, amely kimondatlanul is mindig Újvidék. Ha figyelembe vesszük az utóbbi két évtizedben végbement változásokat a város és a szűkebb környezet tekintetében, nem meglepő a kisprózákban visszatérő motívumként felbukkanó „boldog békeidők” megfogalmazás, a nyolcvanas évek iránti enyhe nosztalgia.
A kötetbe szedett alkotások zömét fantasztikus és horrorisztikus képek és víziók szabad képzettársítása hatja át (például bogarakat okádó, lezselézett hajú műszőkeség), a kisprózák többsége lidércek film- és képregényszerű ábrázolására épül, ami Jódal poétikájának egyik jellegzetessége. E szerzői erényből fakadólag azonban olykor öncélúvá válik a novellafolyam, mintha nem is az adott novella cselekménye és mondanivalója lenne a cél, hanem a szerző művészetfogyasztói élményeinek és rémképeinek a felvonultatása. A cselekményközpontú és lírai hangvételű kisprózák a kötet szerencsésebb darabjai, amelyek amellett, hogy önmagukban véve is remeklések, egybefogják a hallucinációcentrikus műveket, önreflexivitásukban mélyebb tartalmat kölcsönözve a kötetnek. Az Amor sanctus című novella elbeszélő hőse a lét értelmének szempontjából önmarcangoló kérdések felvetésétől a káprázatos látomások leírásán keresztül az önmagával való megbékélésig ívelő költői futamában tulajdonképpen egybefűzi a szerző valóságát alkotói világával: „…átvirrasztott éjszakák, seppegések és bűntudat… fölöslegesség… átlépve az értelmetlenséget a céltalanságtól elválasztó határsávot… (…) Sehonnan sehová… (…) s nem tudom, miért, sem azt, hogy hogyan, nincs… talán nem is volt… hazám, otthonom, identitásom… (…) nincs hová hazamenni, ha már van miért elmenni… (…) milyen egyszerű… lenni… lélegezni, érezni pulzáló vérkeringésemet, a bőr nyirkos-hideg állagát, a szemek sötétjét, a formák örök táncát, az agy és a tudat végtelen óceánját… (…) ez a teljesség…”
Lehetetlen ezen a helyen felsorolni az összes művészt és művet, akiktől és amelyekből a szerző merít, összegyűjteni a kötetben megemlítődő közéleti, történelmi és mitológiai személyek és lények névsorát, rámutatni mindazokra az apró mozzanatokra, amelyekkel a szerző utalni szeretne. Jódal Kálmán egy komplex posztmodern rendszert épít fel, amelyben többek között Trier, Greenaway, az Alice Csodaországból, a popikonná avanzsált Marilyn Monroe és Josip Broz Tito, Minótaurosz, Bergman, Alan Ford, Ian Curtis, Csáth, Darth Wader, Sztalker, Barbie, Godzilla, Aki Kaurismäki, Szindbád, Lynch (Fire Walk with Me, Lost Highway), Cronenberg (Crash), továbbá a neoavantgárd művészet, az alternatív és a korai – a dance-szel még nem lebutított – elektronikus zene, a mitológia, a képregény, a művészfilm megannyi hőse és képviselője, valamint a közélet kultikus szereplői kéz a kézben járnak egymás mellett. Ilyen értelemben Jódal novellái performance-szériaként is olvashatóak („Saját életemet is úgy élem át, mint egy rokonszenves vagy kínos performance-szériát”).
Az Agressiva című kötet és szerzője arra invitálnak bennünket, hogy lépjünk ki önmagunkból, és egy kívülálló szemével tekintsünk a világra és benne önmagunkra, miközben mindvégig tisztában kell lennünk azzal, hogy a YouTube és a Facebook, a nyugtatók, lazítók és antidepresszánsok, az unalom és az agresszivitás korában sohasem menekülhetünk el egyetlen rejtőzködő énünktől sem. Felépíthetjük újra meg újra kisvilágunkat és ingatag identitásunkat, de tudnunk kell, hogy világbavetettségünk érzetének elkerülhetetlen erősödésével torz kreálmányként éljük majd meg a körülöttünk lévő valóságot, hasonlóan, mint a Tündér, mese című elbeszélés kisfiú hőse, aki a hazugságokra épült jelen elfogadása helyett ragaszkodott hitéhez a tündérek létezésében. Szüksége is volt rájuk, mert „…tőle felnőttkorára már minden lehető hazát elvettek, csak az internet, a könyvek, a zene- és filmkonzervek, valamint a fantáziája és az anyanyelve maradt, amihez még ragaszkodott, de az abszolút idegenségérzete, amit ő azzal enyhített magában, hogy »mindenhol-turista«, akkor is a bőre alá égett.” A kozmikus magány maradt az egyetlen érzés, amit elődeitől örökölt. (Forum, 2010)
Neo Neusatz-ban
JÓDAL KÁLMÁN: AGRESSIVA
Jódal Kálmán könyvének Újvidéken 2011. kora tavaszán kelt dedikációjában írja: „…egy másmilyen Újvidéket bemutatván, ahol a legnagyobb öröm, hogy a fantáziánkat (…) senki sem veheti el (…), s ahol minden és semmi a legbizarrabb változatokban öleli egymást”.
Nem kaptam még olyan dedikációt, mely az ajánlás kedves gesztusa mellett ilyen lényegre törően adná meg egyúttal az ajánlott mű értelmezésének kulcsát is. A dedikáció sorai a Híd-antológia márciusi szabadkai bemutatóján mondott bevezetőmre is utalnak, melyben az antológiában szereplő Jódal-írások kapcsán egy potenciális Újvidék-regényt, Újvidék-mítoszt vizionáltam. Az Agressiva rövidtörténeteit, hangjátékait, szövegkollázsait, – a szerző műfaji meghatározása szerint: short cut-jait – együtt olvasva azonban rá kellett jönnöm, hogy Jódal írói intenciójával kapcsolatos hipotézisem korrekcióra szorul: az Újvidék-regény, sőt maga Újvidék, a város mint valós és/vagy fiktív (az irodalom és a művészetek téridőiben létező) entitás is csak egyike a lehetséges „mátrixoknak”: a Kripton bolygón található, Európában.
A Wachovski-fivérek által rendezett 1999-es Mátrix című kultuszfilm több vonatkozásban is megidéződik az Agressiva szövegvilágában, sőt azt is mondhatnánk, hogy az Agressiva a Mátrix disztópiájának ironikus és radikális narratív remake-je. A neoista kód vagy a Formalinban hancúrozva című darabok nyilvánvaló Mátrix-parafrázisok, de más írásokban is rendre feltűnnek a Mátrixot idéző metaforák, utalások és fikcióképzési eljárások: „Számítógép-animált valóság vagyok, mint te.” (Hórusz-struktrúra), „Digitalizált lelkemmel érzem, amint összeszerelnek, mint egy Citroënt, szép, plasztikus szemeim kigyúlnak, mint egy mozgó fényreklám, állandóan változva. Gyöngéd, diszkrét robotok építenek belőlem személyiséget, testet, szomjúhozást és magányt.” (Retrográd történet) Bármilyen erős is azonban a Mátrix hatása, inspirációja az Agressiva szövegeire, a film régimódi (retrograd) történetnek hat a Jódal-féle short cut-ok, vágások, váltások, határátlépések elképesztő textuális sebességéhez képest. Jódalnál nem két ellentétes világ feszül egymásnak, mint a filmbeli fikcióban az ún. valóság és a Mátrix, hanem tetszőleges számú, és nincsenek szabályok sem a köztük történő közlekedésre, mint a filmben, ahol telefonfülkék szolgálnak rejtett dimenzió-kapukként. Ilyen és ehhez hasonló többszörösen összetett bővített mondatokban zsúfolódnak össze a különböző (valós és fiktív) „téridők”: „Az autó síküvegén át látni a közelítő/leszálló ufókat: az atmoszférában úszva, az Alfa Holdbázisok, a töviskertek, az Autobahnok fölött olyannak tűnnek, mint az egymás felé fordított tükrök belső, rejtett tereinek és megfoghatatlan, különös lény-nemlényeinek szinkronicitása valamelyik szakrális, légvédelmi ütegekkel spékelt Händel-opera posztavantgárd Bauhaus-olvasatában.” (Zászlók) A tobzódó, orgiasztikus vizualitást imitáló szövegformálási eljárásba önnön genezise, előzménye, egy valaha volt (korábbi téridőhöz tartozó) Újvidék multikulturális neoavantgárd művészeti öröksége is bele van kódolva, ám e villódzó pszichedelikus „utazás” immár permanensen magában hordozza az agresszió reprezentációit is. Az Agressiva narratíva-szimulációinak szereplői olyan képződmények (is), mintha Ladik Katalin galaktikus fluxus-lényei, időkaméleonjai, androgün angyalai és kentaurjai, Tolnai Ottó gyönggyel töltött, de kalasnyikovvá alakított browningjaival és vakond-briliánsaival felszerelve folyamatosan menekülnének a fenyegetővé váló, mindent elöntő, az „elkerülhetetlen és időleges, de megállíthatatlan, visszafordíthatatlan, szükségszerű” azúrban, a „kozmikus térközök ózonában”, egy népszerű képregényben: „A porszívók hernyószerű műanyag csövei hirtelen polipkarokká transzformálódtak, és mint élő, gyilkos, félfolyékony harmonika-alakzatok a nyakam köré csavarodva fojtogatni kezdtek, míg a háttérben egy régi Devo-song futott egy még régebbi, bakelit korongokat megszólaltató radioaktív lemezjátszón.” (Valahol, bárhol)
A Szenvedély című short cut magasan kvalifikált narrátora ismert és a szövegtérben kreált képregény-hősökkel, Spidermannel, Farkasemberrel, a pedofil Lolitával (sic!) és Godzillával utazik egy kamionban és magasröptű gondolataiba merülve igyekszik elhatárolódni ostoba környezetétől: „Továbbra is a nővérem járt az eszemben. Mindketten a Művészeti Akadémiára jártunk, én zen meditációs, interaktív globalizációs keménypornó szakra, ő digitális manga-profilú paranoid PR-tanszékre. Igaz, ő be is fejezte, sőt internetes travesztiából és posztmodern fistingből le is doktorált, utólag még sikerrel beírta a telepatikus flagellációt is, pedig sokszoros túljelentkezés volt.” Ebben a szövegben mindenki szökni próbál, de nem egyértelmű, hogy a valóság vagy éppen a valóság hiánya elől, esetleg saját képregénye felületeiről: „Azt hiszem, kevesen tudnák józan ésszel elviselni a gyakran előre determinált, szigorú korlátok közé szorított szabadságot, ha időről időre nem ütnék ki valamivel az agyukat: vallással, avantgárd művészettel, sporttal, ezotériával, droggal, képzelt vagy valós betegséggel, szappanoperákkal, biokertészettel, politikával, karrierhajhászással, pletykával, bevásárlással, klasszika-filológiával, különféle ideológiákkal, szexszel, zenével, okkultizmussal, divattal, bélyeggyűjtéssel, chateléssel s a többi s a többi tetszés szerint.
»De vajon a korlátlan szabadságot el tudnánk-e viselni?« – mélázok, de gyorsan elhessegetem a gondolatot.”
Az idézetben a különböző kulturális és tudati szintek, szférák és regiszterek menthetetlen (posztmodern) kiegyenlítődése figyelhető meg, a szöveg végén a narrátor arra a belátásra jut, jobb, ha sürgősen visszatér a magaskultúrából és/vagy a valóságból a megvetett képregény-világba. (A Mátrixot rendező Wachovski fivérek maguk is képregényeken nőttek föl, ők is kimaradtak az egyetemről, és képregény-írásból tartották el magukat.)
Az egész köteten végighúzódik a kultúrával és művészettel mint a tudás intézményeivel kapcsolatos mélységes szkepszis és irónia, melyet önreflexív diszciplínáiban, a kultúratudományokban, filozófiában, szociológiában stb. a magaskultúra is regisztrál, hiszen sokszorosan visszatérő tapasztalat, hogy nyugati civilizációnk tudáskészletei megbocsáthatatlanul törékenyeknek és esélytelennek bizonyulnak az irracionális agresszióval szemben, ráadásul nem sikerült igazolniuk primátusukat, erősebb valóságukat az ideológiai, a regresszív politikai és/vagy könnyen fogyasztható pop-mítoszokhoz képest. A pop-kultúra ráadásul maga is erőszakos, a Mátrixban is sok az agresszív akció-jelenet. Jódal Kálmán prózája a reflexív tudat posztmodern elméleteire is rájátszva azt sugallja, hogy végérvényesen összeomlott minden demarkációs vonal, minden rés a létező és a virtuális terek között, és a fiktív-imaginárius-valós hármassága egyetlen dimenzióvá lapult össze. Szövegei ezáltal a sivatag képzetét (a Mátrix „sivár valóságát”) teremtik meg: a short cut-ok gyakran teljesen értelmetlenek, miközben persze teljesen érthetők, nyelvtanilag tökéletesek, és úgy hatnak, mintha ironikus kiáltványai lennének annak az eredendő emberi paradoxonnak, melyet Szentkuthy a Prae fájdalom és élet, egymásután és idő ellentéte című bejegyzésében így elemez: „Most már képzelhető, mennyire tehetetlen a vigasztaló a szenvedővel szemben: a vigasztaló számára felebarátja nem életet, hanem csak epikát jelent, nem »kronoid szférát« (vagyis az életet körülvevő álló párát), hanem csak embertelen időt: a tenger felszínén otthonos matróz, aki tisztában van a hullámok minden rafinériájával, vajon tud-e segíteni egy virágállat belső problémáin a vizek sötét mélyén? Találkozhatnak-e egyáltalán, vagy lehet-e csak egyetlen közös pontjuk is? (…) az ember számára csak két végletes perspektíva áll rendelkezésre saját életét illetőleg: vagy a teljes káosz, az infra-piros tudat gomolygó alvilága, vagy az időpikkelyes túltörténés, ultra-violett epika.” (A Mátrix jóval egyszerűbb nyelvén: Neónak el kell döntenie, hogy a piros vagy a kék tablettát választja-e.) Jódal rövidtörténetei, elbeszélés-szimulációi ugyanis, ahol a tér, az idő, az okság dimenziói fölfüggesztődnek vagy legalábbis „megolvadnak”, azt az illúziót keltik, mintha az epikai „túltörténés” tökéletesen egyenértékű lenne a tudatalatti káosszal. Mintha az eredményt tekintve abszolút mindegy is lenne, hogy a piros vagy a kék tablettát, a valóságot vagy az álmot, az infravörös tudattalant vagy az ultraviola reflexiót választjuk. Ám a bizarr, kaotikus látomás-zuhatagok furcsa módon mégis elevennek hatnak, mintha a szerző minden igyekezete ellenére a „túltörténés” totális káoszában, sivatagi tébolyában időről időre kinyílna a realitás és a normalitás halottnak hitt rózsája.
Julia Kristeva A szövegnek nevezett produktivitás című írásában az irodalomnak azt a jelenségét, amikor az olvasói tudat a legbizarrabb fantasztikumot is valószerűnek fogadja el, nem a szerző és az olvasó között létrejövő paktummal vagy az olvasó tanult beállítódásával magyarázza, hanem azzal, hogy „A valószerű nemcsak a társadalmi konvenciókkal (a természetelvvel) és a retorikai struktúrával játszik össze, hanem a beszéddel is. Minden grammatikailag jól formált kijelentés valószerű. A beszéd a valószerűre kényszerít. Semmi olyat nem tudunk mondani, ami ne lenne valószerű.” Gondolatmenetében, melyet Roussel Afrikai benyomások című művének interpretációja során bont ki, kitér a bizarr mint olyan kategóriájára is: „A mindig is a kultúránk haladó, vitális részét képező bizarrnak, a halálnak, a természetellenesnek, a mozdulatlannak kapcsolatba kell lépnie a tőle különbözővel – az élettel, a természettel, a mozgással. A bizarr rögtön valószerűvé válik, amint működésbe lép, nőni kezd, célja, eredménye lesz. Mivel a diskurzusban végbemenő összetételben nem lehetséges a két ellentét (az azonos és a különböző) szétválasztása, így a valószerűtlennek nincs ideje összeállni a beszédben. Abban a pillanatban, amikor a halál úgy kezd viselkedni, mint az élet, maga is életté válik, a halál csak akkor lesz valószerű, ha úgy viselkedik, mint szémikus ellentéte, az élet.” (Z. Varga Zoltán fordítása – kiemelések az eredetiben)
A Duracell busidó című szöveg repülőútjának WC-jelenetében is tetten érhető ez a narratív transzformáció, a gyors változások, vágások teszik életszerűvé és valószerűvé a máskülönben teljesen irreális „eseményeket”:
„A WC-csészén szintetikus cseresznyevirág-illatban úszva Lady Macbeth ücsörög felvágott erekkel, kék kristálykönnycseppek csorognak végig sápadt, repedezett műanyag bőrén.
– Csókolj meg! Feneketlen tavak vizében fulladozom! – Állatian habzó szájjal ordítja: – Tudom, radioaktív kobalttá válik minden, amihez hozzáérek! Csókolj meg, Péter Pán!
Tisztában vagyok vele, hogy ő is android sorozatgyilkos, de szárnyai vannak, hatalmas, bíborszín angyalszárnyai. Őrült, haldokló, elátkozott kislány.
Szomorúan visszacsukom az ajtót, és homlokom a díszüveg közfalhoz nyomom, véres izzadságcsíkot hagyva magam után.
»Nem bírom… Nem bírom tovább.«
Aztán újra feltöltetem magam gonoszsággal, tekintetem immár interferenciákat lövell.”
Ezzel ellentétes eljárás, amikor a narrátor hosszabb-rövidebb szekvenciákban látni enged egy történelmileg-kulturálisan beazonosítható történetet, egy humanoid arcot a cyberlény maszkja mögött. Ilyenkor a narráció „lelassul”, az életszerű fantasztikummal szemben teret nyer a halálszerű realitás. Ilyen például a Tündér, mese című szöveg; a Retro-partisanisches Neusatz-Märchen (Teddybär Remix) című darab főszereplőjéről, a radioaktív esőben ázó Ervin-242-ről pedig többek között a következőket tudjuk meg: „A tükörbe nézett. A magyar anyanyelv, a szerb környezetnyelv, szlovák-horvát arca svábosan tejfehér bőre mellé fekete szemet, hajat kapott, hála a román örökségnek és még ki tudja, kiknek, akikről nem tudott. (…) egy kiüresedett csigahéj volt már csak, talán egy preraffaelita festmény fövenyén, szeretett így játszani, tudta, a gondolatai az egyetlenek, amelyeket senki sem vehet el tőle, önmagához már huzamosabb ideje semmi köze sem volt, nemhogy a mához, ami már régóta mindennél fiktívebbnek bizonyult, vákuum, fekete lyuk (…) Sütötte homlokát a szégyenbélyeg, tudta, soha nem szabadulhat tőle, a génjeibe van kódolva a kitaszítottság.”
A bizarr jelenetek tobzódásában egy idő után az a benyomásunk támad, hogy a cyber-térben kalandozó/menekülő bizonytalan identitású, állandóan az önelvesztés határán egyensúlyozó Neo vagy Neók mátrixa, csapdája éppen ez a folytonos, kényszeres menekülés, szökés, eszképizmus. Talán egyetlen bekezdés található az egész kötetben, ahol úgy látszik, Neo megtalálhatja a titkos átjárót és abbahagyhatja végtelen futását. Az Anonim boldogság című szövegben beszélő hang, ZX „elhatározta, ma azt választja, hogy boldog lesz”, és úgy dönt, hogy aznap James Bond-Neóként fog közlekedni. Persze az egész napja kudarcok sorozata, amiről nem akar tudomást venni, de nem tud nem tudomást venni sem. Végül elnyűhetetlen Nokiáján kap egy SMS-t Alice-tól a Tükör Mögötti Világból. „Onnan, a smaragdokból varázsolt cseppkő-univerzumból, mely mégis olyan puha, mint a selyem, bonyolult, mint egy perzsaszőnyeg ábrái, meglepetésekkel teli, mint a káoszelmélet, mégis szabályos, mint a kristályok rácsozata, és ahonnan a mélyrétegekből olyan nyugalom árad, mint egy kalligrafikus ábrából. Kezében a Nokiával és a folyóirattal maga elé bámult, és tudta, ez olyasmi, mint amikor – életében egyetlen egyszer – a füléhez szorítva egy tengeri kagylót, nemcsak a tengermorajlást hallotta, hanem a hullámok összetett hangstruktúráját is, ahogy végül újra és újra elborítják a távoli, sós fövenypartot. Bioszenzorai kigyúltak: Csoda. Város. Kagyló.”
És hogy ez a látomás sem reális? Igaz, de a beszéd, az elbeszélés, a mesélés, a narratíva nemcsak idézetek, allúziók, hagyományok, pre-, inter- és paratextusok sokasága, hanem új alkotás is – esély az identitás visszaszerzésére, élő, nyitott dimenziókapu. Csoda. Város. Kagyló.
Mikola Gyöngyi
Felszabadító káosz
A 2010-ben a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent Agressiva a szerző több mint 15 évnyi, eddig folyóiratokban publikált írásainak gyűjteménye. Első kötete, a Bakancs és fal 1994-ben jelent meg, szintén a Forumnál. Jódal Kálmán prózája kifinomult, irodalmi körökben elismert (2010-ben az Agressiváért Szirmai Károly irodalmi díjat érdemelt ki), mégsem szólít meg nagy olvasóközönséget. A cím és a borító fenyegetően jelzi, a könyv tartalma nem érzékeny lelkűeknek íródott. Kétségkívül nem könnyed olvasmányok ezek, mégis különleges élményt nyújtanak. A vajdasági és az egyetemes irodalomban egyaránt sajátos hangú szövegek egyedien épülnek be azokba az avantgárd, formabontó irányzatok által alkotott hagyományokba, amelyek előtt Jódal Kálmán tiszteleg is, és amelyek egyértelmű inspirációi mind novelláinak, mind hangjátékainak. „Vizuálvámpírként” töltekezik filmekből, képzőművészeti alkotásokból, képregényekből, de ugyanúgy az alternatív gépzene is forrása annak az agresszív, sci-fihez közelítő cybervalóságnak, ami Vajdaságban különleges helyre emeli az újvidéki írót.
A hosszabb-rövidebb novellák nem teremtenek a szó szoros értelmében új világot: a valóságunkból táplálkoznak annak átformálásával és módosításával, talán épp ezért érezzük mégis magunkhoz közelinek a szövegek deformált és durva realitását. Jódal Kálmán prózapoétikája irodalom és film fúziójára épül, ezekből hoz létre többet mindkét művészeti ágnál. A textualitás határait a jelentés által kitolja, a történet jelen időben hallucinációként pereg a szemünk előtt. Írásai forgatókönyvként, a képzelet kihívásaiként olvashatók: ijesztően hiteles, ugyanakkor bizarr képzelettársítások tárulnak fel az olvasó előtt. A 90-es évek háborúinak traumái mellett a multimediális eszközök, a technológia fejlődése és a hallucinogén szerek beépülése a tömegkultúrába egyaránt éreztetik hatásukat a rafinált józansággal szerkesztett szövegeken.
A helyszín a háború után lábadozó Újvidék. Visszatérő szereplők töltik meg üres napjaikat azzal, hogy egymást sem kímélve elhasználják mindazt, amit maguk körül találnak. Még ha különösebb cél vagy előre meghatározott sors nélkül is, a városban zajlik az élet. A korábbi szabályok felbomlanak, új normarendszer alakul ki, a szabadság romboló erőbe csap át. Határtalanság, mértéktelenség, hedonizmus jellemzi a mindennapokat, a cselekmény gyakran valamely tabu köré szerveződik. Lóg a levegőben az apokalipszis valós vagy kívánt fenyegetése, s csak idő kérdése, mikor szólalnak meg a harsonák. Ettől a mámorító, felszabadító, tét nélküli léttől a hősök szenvedélyesen függővé válnak. Tudatmódosult, torz állapotok bontakoznak ki, és elhalványul a különbség úgy ember és gép, mint férfi és nő között.
Jódal Kálmán könyve kísérletként keresi a választ a kérdésre:„»De vajon a korlátlan szabadságot el tudnánk-e viselni?« – mélázok, de gyorsan elhessegetem a gondolatot.”
„Vérrubintszín, agyonvert csipkeszentek”
Jódal Kálmán: Die Liebe
Legutoljára – egyszersmind legelső alkalommal is – Burroughs Meztelen ebédének olvasása közben kapott el a pánikroham Zenta és Szabadka között a sínbuszon 1998. fülledt nyarán. Úgy éreztem, csak akkor menekülhetek meg a rám nehezedő pokoli multiverzum sokszoros kínhalál-ígéretétől, ha a kötet lapjait mind kitépem, felgyújtom, meghempergek a lángok között, a velem utazó mutáns nikkelangyalokat, szellemi nyomorék farkasembereket és torz szirénmanökeneket egytől egyig rituálisan kivégzem, végül a kitolt szemgolyójú masinisztát arra kényszerítem, hogy hajtsa át rajtam a sínbuszt oda és vissza, rengetegszer, mindaddig, míg porrá nem őröl, és lángoló szellemvalóm nem teleportál a legközelebbi élhető légterű tündegalaxisok origójába. Nos, ez a régi élmény alig közelíti meg vadságában Jódal Kálmán legújabb kötetének, a Die Liebének végigolvasását…
Tréfálok, persze, viszont szerettem volna cseppet érzékeltetni a kötet dimenzióit; ugyanakkor a burroughsi pánik nem vicc, ahogyan az sem, hogy a Jódal-kötet cirka harmadánál is tényleg volt egy légszomjjal, gyomorgörccsel megfűszerezett estém, muszáj volt letennem a könyvet, amennyiben nem akartam elájulni – mégis nehezemre esett. Ez a másik dimenzió. Hogy lebilincsel. Ismerek jó néhány markánsan egyedi stílusú írót, de nem tudom, van-e még közöttük annyira összetéveszthetetlen, mint a mi újvidéki novellistánk. Az általa felépített gigászi galaxist csupa-csupa olyan lények népesítik be, melyeket Jódal filmekből, irodalomból, zenéből, művészetből és mitológiából kölcsönöz, ám sajátos karakterisztikákkal ruházza fel, és a legfurcsább szituációkban szerepelteti őket, amitől (anti)történetei gyomrot marcangolóan elborzasztóak, és sokszor hisztérikusan kacagtatóak is egy időben.
A hatás döbbenetes. Ám mostanáig eljutottunk oda, az 1994-es Bakancs és fal, valamint a 2010-es Agressiva után, hogy a Die Liebe jóval többet nyújt puszta elborzasztásnál és megdöbbentésnél. Korrajzként – persze sajátos „szemüvegen” keresztül láttatott korrajzként – az előző két kötet is kitűnően működött, ez kétségtelen, viszont időnként – számomra báris úgy tűnt – túlsúlyba került az öncélú brutalitás és káosz, ami nálam az élvezhetőség rovására ment, s míg az Agressiva felén túl járva is úgy gondoltam, felveszem a kedvenc könyveim listájára, a legvégére már nem borzasztott, nem sokkolt, nem is kacagtatott – egyszerűen lefárasztott. A Die Liebe esetében ez fel sem merült. (Fontos megjegyezni, hogy nem csupán Jódal arányérzéke fejlődött, hanem magam is megtanultam helyesen adagolni – Jódalt! A pánikrohamos este is erre figyelmeztethetett: mindent csak mértékkel. (És persze egyébként is rossz napom volt – olyankor meg lizergsavat, ürmöspálinkát, Jódalt NE!))
Á propos arányérzék! A szerző „egyperceseivel” ezúttal sem nagyon tudok mit kezdeni, feltéve, ha többet akarnak bizarr hangulatfestésnél, gyomorszájon ütésnél – ami ezen a szinten már nem kevés, sőt, sok(k)! –, viszont ebben a kötetben mintha kevesebb lenne belőlük, hogy átadják a helyüket a hosszabb lélegzetű, remekbe szabott, olykor már-már klasszikusnak nevezhető novelláknak – Úr isten!! Mint amikor a Motörhead megírta a Love Me Forever-t! –, amiért magam igencsak hálás vagyok. Mert rendben a robotszex és angyalbelezés, viszont abból ez utóbbiakban is akad jócskán, viszont ezen túl még – uram bocsá’ – történet is van, ami úgy jön a cyberhorrorra, mint olvasztott cukor és hideg víz az abszintra: az arány Jódal bármixernél tökéletes, az olvasó szeme a papírra ragadva, a mámor pedig garantált, cheers!
Hogy a történet mellett még világosan kiolvasható társadalomkritika és filozofikus futamok is jócskán fellelhetők a Die Liebe oldalain – noha ez utóbbiak groteszk változatából sosem szenvedtek hiányt a Jódal-univerzum szegletei –, az már csak a hab a tortán, khm, narancsszelet a gonosz koktélt tartalmazó pohár karimáján. De hogy közben még a hazát is megpróbálja definiálni?! Pedig igen: „Sejted, mi a haza? Egy félmeztelen, gúnyos-kegyetlen tekintettel perzselő amazon, félig kurva, félig szent, aki újra és újra szíven döf.” Majd: „A haza amorf, vákuumszerű és nőnemű.” Azután: „Haza… Biztos, hogy nőnemű. De nem egy félmeztelen gyilkológép, hanem egy velejéig romlott néni, aki olcsó csokoládébonbonokat töm a számba, és a sliccemet babrálja.” Végül: „A könyvtáram és a számítógépembe táplált, illetve DVD-ken tárolt töméntelen zene és film, valamint a net. Igen, ez a haza definíciója.” (Vajdasági ég alatt) Bizony…
…és annyi mindent tudnék még mesélni, hanem ugye a terjedelem, és persze hagyjuk meg a dumát a bölcsészeknek, a könyv próbája az olvasás egyébként is, az abszinté meg az ex – egészségünkre! Még csak annyit, hogy emlegetem itt a kedvenc könyveim listáját, majd a fejemhez kapok, gyorsan írjuk be a Die Liebét – hát nem ott van az Agressiva is?! Hiába, Jódal apró adagokban ellenállhatatlan; meg egyébként is ilyen kis botorok vagyunk itt a Gamma tritonbázis második trolldaráló-üzemében, mi, vérrubintszín, agyonvert csipkeszentek.
KÁOSZ ÉS POR A VAJDASÁGI SIN CITYBEN
Izsó Zita
Kétségtelen, hogy Jódal Kálmán a vajdasági magyar irodalom egyik legeredetibb hangú prózaírója, akinek posztapokaliptikus hangulatú, hátborzongatóan sötét, ugyanakkor rendkívül izgalmas novellái biztos, hogy beleégnek az olvasó emlékezetébe. A szerzőnek korábban két könyve jelent meg: az 1994-es Bakancs és fal című, első kötetét Sinkó Ervin-díjjal jutalmazták, a 2010-ben publikált Agressiva című novellásgyűjteményért pedig Szirmai Károly-díjat kapott.
Jódal Kálmán ebben az évben megjelent harmadik könyve, a Die Liebe az összetéveszthetetlen jódali káoszuniverzum egy újabb szegletét tárja fel, amit az előzőekhez hasonlóan szintén áthat a leküzdhetetlen szorongás és a csontig hatoló félelem.
A szövegek strukturális felépítése rendkívüli virtuozitásról tanúskodik: a novellákban filmszerűen követik egymást az egyes jelenetek, amelyeket hosszú asszociációs folyamatok során felvillanó sokkoló, horrorisztikus képek gazdagítanak. Jódal pedig annyira biztos kézzel építi fel a szövegvilágot, hogy teljesen magától értetődőnek tűnik, hogy valaki bemegy egy étterembe, ahol bosszantóan kis adag tatárbifszteket kap, majd az utcára kilépve leszáll Mirage, a kétnemű szado-mazo angyal, aki a kezébe nyom egy géppisztolyt. (Nem adtak hozzá kétszersültet.)
Vagy hogy egy másik novella főhőse egy öreg hölgy temetésén találkozik egy rokon lánnyal, aki olvas a gondolataiban, és közli vele, hogy nemsokára egy „bőrbábu, egy növénylétre kárhoztatott zombi lesz”, mert nem hagyja el Szabadkát, és végérvényesen beleégett az a programnyelv, amelyet úgy nevezünk, Heimat, Region (A kopott dáma csókja.)
A szövegek felépítése során Jódal Kámán következetesen adagolja az írások hangulatteremtő, esszenciális részleteit. Nagyon emlékezetes és frappáns például az Alkonyzóna című novella első négy mondata: „Hová mész, szól utánam zombi anyám. Egy csökkent libidójú, vért és csontvelőt hányó barátomhoz, válaszolok. De miért viszel neki kávét, miért nem inkább egy tábla csokit, így anyám hangja a számítógépe mellől. Nem vagyunk gyerekek, mama, válaszolok, és becsukom magam mögött a hátsó, földszinti bejáratot.”
Jódal Kálmán szövegeiben a látomások vagy a tudatmódosító szerek következtében fellépő hallucinációk és a valóság egyes terei szorosan összefonódnak, hiszen a szétválasztásuknak alig van jelentősége egy olyan korban, amikor a cselekvés egyetlen formája és lehetősége az agresszió. Az egyes novellákban megjelenő alakok – vámpírok, zombik, androidok, klónok, kiborgok –, scifikből, más futurisztikus alkotásokból ismerősek lehetnek, azonban Jódal Kálmán könyvében sokkal összetettebb szerepet kapnak, és a lehető legváratlanabb helyzetekben bukkannak fel. A szerző magánmitológiát teremt a segítségükkel, aminek helyszíneként a Vajdaság, közelebbről Szabadka vagy éppen Újvidék múltjuktól és jelenüktől megfosztott, posztapokaliptikus terei sejlenek fel.
A sorok mögött így egyértelműen kiolvasható a megfelelően adagolt társadalomkritika, többek között a fogyasztó világ és az elmagányosodás életérzésének mesteri, a humort sem nélkülöző karikírozása. A nagyobb terjedelmű novellák mellett számos eredeti hangvételű „egyperces” is található a könyvben: az egyikben magával Franz Kafkával fogyaszthatunk el egy lótetűkkel fűszerezett ebédet, egy másikban pedig az érettségi után elrabolják a főszereplőt, kísérleteket végeznek rajta, zenei impulzusokká alakítják a bioritmusát, majd géppuskát adnak a kezébe, és szabadon engedik.
A Die Liebe című, harmadik kötete után végképp egyértelművé vált, hogy Jódal Kálmán a magyar prózairodalom fontos, megkerülhetetlen szerzője. Megéri belenézni ebbe az elénk tartott görbe tükörbe, amelyre üzeneteket firkáltak nekünk a jövő zombijai és szörnyei.
Jódal Kálmán: Die Liebe, Forum Könyvkiadó, 2016.
Egy zombi luddita meséi (Jódal Kálmán - Die Liebe)
Orcsik Rolandnak köszönettel
Jódal Kálmán nevével egy Bartók Imre-esten találkoztam először. Amikor a tárgyalt íróról elhangzott az a megállapítás, hogy a kortárs magyar irodalmi mezőnyben nem igazán lehet hasonló stílusú és megközelítésű alkotóról beszélni, Orcsik Roland felállt és Jódal Kálmánt ajánlotta az érdeklődő közönség figyelmébe. Azóta vártam a lehetőséget, hogy találkozhassak a vajdasági szerző új írásaival.
A Die Liebe a harmadik Jódal-kötet, amelyben szinte J. G. Ballard-i science fictiont kap az olvasó: egyszerre elborzasztó, felkavaró és esetenként zsigerien félelmetes történeteket, valamint különös képzelettársítások által összeeszkábált transz-és poszthumán orgiát, ahol mindezek ellenére az ember játszhat főszerepet. Emellett azonban mocskosul gyönyörködtető érzés, amikor a következőképpen összegződik írói poétikája: „előttem terem egy rohadtul kétes egzisztencia, sejtem róla, istenség valamelyik kevert mitológiából. Ronda, taszító jelenség, nem enged tovább, hiába püfölöm. Ezt meg sem lehet rendesen ütni, ragacsos spermatozoid-masszából és nehézvízből állították elő gyárilag, és akármilyen paradox, nincsenek világos, biztos körvonalai – ahogy igazából semminek sem –, mégis él, lélegzik, vigyorog, fenyegetően és ízléstelenül” (183.o.).
Jódal nyersen és kendőzetlenül tornyosul elénk és invitál, csalogat ebbe a makacsul a valóságban gyökerező, valójában mégis fiktív világába. Három ciklust foglal magába a Die Liebe, a novellák többek között olyan kortárs problémákra irányítják rá a figyelmet, mint a (többségi) társadalom (elsősorban a vajdasági magyar lét) és az individuum kettőse, az állam és állampolgár vagy akár az őrület és a normalitás viszonya, de megjelenik motívumként vissza-visszatérő hatalom és elnyomottak kérdésköre is. Ezzel egy időben a szövegek stilisztikailag cyberpunkot idéző atmoszférát teremtenek, amelyben az általában főszereplő-elbeszélő elhagyott, külvárosi lakónegyedekben az antropocentrizmus határait feszegető/megsértő entitásokkal lép kapcsolatba. E lények között akad klasszikus szörnyeteg, mint a csonka család volt fejeként megjelenő vámpír, de kétnemű szadomazo-angyal és zombiápolónő összefércelések is megtalálhatóak.
Fontos az is, ahogyan Jódal a létrehozott teret kezeli. Aki akár egyszer is megfordult Szabadkán vagy Újvidéken (utóbbi fontosabb a kötet szempontjából) ismerősnek találhatja azokat a helyeket, ahová az író bezárja karaktereit. A borbélyszalon, a kávézó, az újvidéki kietlen körutak vagy akár a jobb napokat látott, polgárinak mondott házak szobái, a jugoszláv emeletes házak felső szintjei, de ide tartoznak még a háború zűrzavarában magát megszedő újgazdagok rezidenciái: mind-mind életterek, ahol a jódali romlás virágai nyitogatják szirmaikat. Ezek a betonozott és huzalozott helyszínek felbukkannak a mindannyiunk által ismert és elfogadott valóságban, de éppen az aprólékosság által válnak egyszerre fiktívvé, majd a szereplők belépésével fantasztikussá. Mivel én is vajdasági származású irodalmár vagyok, hátborzongatóan tisztán látszódnak ezek a terek, sőt, kisebb túlzásokkal, maguk az alapvetően elborult szituációk is valósak. Így tudnak a szövegek egyszerre otthonosak és mégis távolságtartóak lenni.
A történetek egyszerre érződnek posztapokaliptikus korban játszódónak és a posztindusztriális jelent kritizálónak. A vadkapitalizmus féktelen tombolása összekeveri és egy térfélre kényszeríti az előzőekben már említetteken túli irodalmi (Franz Kafka, Tolnai Ottó, Philip K. Dick és az Alkonyzóna epizódjait jegyző Charles Beaumont), mozgóképes (David Lynch, Lars von Trier és Ridley Scott) vagy éppen zenei (Laibach, Kraftwerk és Depeche Mode) hatásokat, egyúttal segítségükkel átmossa ezt a történelmi lőporoshordót, amelyet korábban már annyian felrobbantottak. Ebben a vásári hangulatban formailag egymást váltják a prózaversre emlékeztető monológok (L.O.V.E.), a naplószerű visszaemlékezések (A kopott dáma csókja) vagy a realista próza poétikát éppen csak megkoptató, majdnem szociográfiai igényességű elbeszélései (Öröm). A detonáció után bekövetkező újrarendeződés során egyértelművé válik, hogy a menekülés ebből a narratív térből lehetetlen, csak az ilyen-olyan módon elért túlélés (boy toy-já válás, mint a Tanzt mit mirben) vagy a lassú, kérlelhetetlen leépülés jut(hat) osztályrészéül a szereplőknek.
Ezekben a sötét tónusú szövegekben tombol az erőszak. Elsődlegesen nem a primitív módon és céltalanul tomboló fajtájú, hanem az intelligensen adagolt típusú. Mindig akkor szabadul el, amikor a kilátástalanság, legyen az egy teljesen hétköznapi veszekedés a konyhában vagy egy, a szövegtérben bekövetkezett, megmagyarázhatatlan esemény, betetőződik. Az állandó frusztrációt a hedonizmus, a balkáni rítussá merevedett sör- és kávéfogyasztás, a különböző hallucinogén anyagok bevitele és a szexualitás különböző leágazásainak gyakorlása tudják csak valamelyest feloldani. Erre a poszt-jugoszláv kiégettségre és társadalomkritikára erősítenek rá a kötetben található Igor Bartolec által készített fekete-fehér fotók. Az individuum egyedüllétét, az elgépiesedést és a humanizmus feletti átlépést sugallják a többnyire épületeket és villanytelepeket ábrázoló képek. Egyúttal a stratégiai pontokra (ciklusváltáshoz) elhelyezett felvételek mozgásérzést kölcsönöznek a történéseknek, ezzel rámutatva arra, hogy habár úgy tűnik, hogy a szövegek lakói megálltak, az elmozdulás elkerülhetetlen, még ha egy zárt, önmagába visszatérő térben történik is mindez.
Rengeteg hatást és nevet hívtam segítségül, hogy minél inkább érzékeltessem, kicsoda Jódal Kálmán és milyen is maga a Die Liebe. Nyers, sötét és akaratos, úgy tud égni, mint egy pofon helye. Nincs benne feloldás, korleletnek is olvasható, ami arról mesél, hogy mi a helyzet a déli szomszéd valósága által ihletett irodalmi térben, amely egyben magán hordozza a különböző nyugati kultúrtermékek által vemhessé tett zsáner jegyeket is. Társadalomkritikus, érzékeny és zsigeri élményt nyújtó könyv.
Jódal Kálmán: Die Liebe: Jóleső rövidzárlat
„Már rég hozzászoktam, hogy minden, amit valaha ismertem, a felismerhetetlenségig különös metamorfózison esett át.”
(Jódal Kálmán)
Sloboda nema granicu. Vagyis a szabadság határtalan. Ez a sokféleképpen értelmezhető mondat olvasható Jódal Kálmán Die Liebe: Jóleső rövidzárlat könyvében az Öröm című novellában. Ez a mondat reklámfeliratként jelenik meg a történetben. Egy Ronhill Ultra Light cigarettát hirdet fehér alapon vágtázó telivérrel. A ló vágtája valóban szabad, éppoly határtalan, mint az az Öröm, mellyel a XXI. századi ember szembenéz világával. A felirat végtelen iróniája az egész műben fellelhető. A szabadság, mellyel megválasztjuk elmúlásunkat, nem igazi szabadság. Jódal úgy kalauzolja végig olvasóját a világán, mintha ebbe a groteszk univerzumba csöppenve meg sem szabadna lepődnünk a látottakon. Hiszen végül is igaza van. A kivájt szemű neon arkangyalok, a modern Kőmíves Kelemennék vasbetontömbbe falazott sóhajai, a sakálvadászat „a jól átmosott kontaklencséinken” (Öröm) keresztül nézve nem lehetnek hallucinációk. Egy olyan kafkai világba csöppenünk, ami a miénk is lehet(ne).
A 2016-ban napvilágot látott kötet a Fórum Könyvkiadó gondozásában jelent meg Újvidéken. Az 1967-ben született Jódal Kálmánnak ez a harmadik kötete. A borító egészen égszínkék, szinte vonzza a tekintetet, ami megakad az előtte tornyosuló fekete nadrágos, acélbetétes Martens bakancsot viselő lábon. (A könyvben többször is visszatér a márkás lábbeli.) A láb egy fényes, tükröződő csempefelületen áll, tapos, amit a kissé kopottas Die Liebe, vagyis Szerelem (cím) felirattól csupán egy vonal választ el. Talán éppen határátlépésre készül. Az alcím csupán a belső borítón jelenik meg. A Jóleső rövidzárlat utalhat magának a szerelemnek a létezési formájára vagy akár a kötet szövegeinek létrejöttére is.
A kötet három ciklusból áll: Die Menschmachine, Interzone és a Hellraiser spirit, melyek egyszerre tárják fel az olvasó előtt a valós, létező újvidéki teret, s a posztapokaliptikusnak mondható már-már cyberpunkra emlékeztető világot. A szerző bejárást enged, utat nyit ezekhez a rideg, neonfényes, külvárosi helyekhez, kocsmákba, szétlőtt vagy lelakott lakóépületekbe vezet be. Ezeket a sétákat segítik Igor Bartolec fotói is, melyek hol hatalmas villanypóznákat, paneltömböket, hol piramisszerű betonépületeket, fémből készült csavarokat, építkezések állványzatait ábrázolják, de mindig fejjel lefelé fordítva. A fotók ilyetén kötetbe illesztése is azt sugallja, hogy Jódal terei bár valóságosak, mégis ettől elrugaszkodva vezetnek át egy delíriumos, félelmekkel és erőszakkal teli fantáziavilágba.
A novellák nem épülnek egymásra, nem függnek szorosan össze, de mintha mégis egy horoggal kapaszkodnának ugyanabba a szövegtestbe, amit tépnek, cibálnak, kivéreztetnek. Az olvasó borzalommal vegyített zavarral olvassa ezeket a húsba maró, erotikus vagy olykor mesébe hajló történéseket. Néhol mintha Hajas Tibor Sidpa Bardójának (Hajas Tibor: Szövegkáprázat [Sidpa Bardo], Hajas Tibor: Szövegek, Enciklopédia Kiadó, 2005.) kipufogógázban fetrengő szerelmesei köszönnének vissza ránk. „ Lecsatolja a nadrágszíját, s a nyakamon átdobva magához húz. (…) Aztán a vállába harapok, és vadászkésével átvágom a torkát. / A bőséges vértócsából, amit arccal a perzsaszőnyegre vágódva kibocsát magából, a falra firkálom: ITT VOLTUNK. / TALÁN:” (The young Gods, later). Ezek a sorok Jódal kötetzáró novellájában olvashatók. A szeretők, az elbeszélő és U-Vox, akik egy Csipkerózsika-szerű mese házában egymáséi lesznek, miután minden evilágiból kiábrándultak, utolsó pillanatban még nyomot hagynak, vérrel írt sorokat a falon. A test utolsó nedvei végső performanszukat szolgálják. A záró novella mindezek mellett keretet is teremt a műben. A kezdő rész La Mettrie-hez visszanyúló Embergép címe, mely a technika és ember egymáshoz való viszonyát taglalja – a legtöbb történetben kiábrándító a kapcsolat; elszemetesedő városok, márkás selejtek, személytelen virtuális viszonyok – visszaköszön az utolsó történetben. Az elbeszélő a gyilkosság után Bauhaus feliratú trikóját felkapva kisétál a semmibe. Művész és technika egymásra talál, bár korántsem a művészeti irányzat által óhajtott kiegyensúlyozottságban, hanem sokkal inkább az azonos nevet viselő posztpunk együttes disszonanciájában.
A Die Liebe a határon túli világot tárja elénk műfajokon átívelve, a költői és minimalista nyelv sarkait összedolgozva. Bemutatja Újvidék jelenét vagy inkább múltjának hiányát, a túlnani magyar létet.
Gyorsfagyasztott tejszín-hattyúként
Jódal Kálmán: A Díj – vagy akár a könyvem megjelenése itt és most – számomra megerősítést jelent – Röpke gondolatok az idei Szirmai Károly-díjjal jutalmazott novelláskötet szerzőjétől
Pénteken este adták át Temerinben a Szirmai Károly Irodalmi Díjat, melyet a Bányai János, Csorba Béla és Gerold László összetételű bírálóbizottság a 2009-ben és 2010-ben megjelent novelláskötetek közül Jódal Kálmán Agressiva (Forum, 2010) című könyvének ítélt oda. Az 1994-ben megjelent Bakancs és fal című kötete után az Agressiva Jódal Kálmán második könyve.
Jól körülhatárolható, különös világ a Jódal Kálmáné. Benne egyformán jutnak szerephez az intermedialitás, a látomásos világkép, a művészetek, az irodalom mellett főként a zene, a film és a fényképészet. Ezekre épül a személyiség önreprezentációs válsága, a személyiség felcserélhetősége, a hallucináció, a világháló vonzása és veszedelme, mégpedig jól láthatóan Újvidék városképében és a 90-es évek válságaiban. Nyelvi felkészültsége, kulturális tájékozottsága, a műfaji határok átírása és kiszélesítése Jódal Kálmán prózáját megkülönböztetett figyelemre érdemesítik – áll a bírálóbizottság indoklásában.
A fiatal újvidéki szerzőt – akinek írásai folyóiratokban és a Magyar Szóban is megjelennek – oly ritkán keressük fel, ez a díj pedig jó alkalom volt erre.
Mit jelent a szerzőnek a Szirmai-díjjal jutalmazott könyv?
– Gyorsfagyasztott tejszín-hattyúként, Kalasnyikovból hemoglobindús csillámport szórva. Hát, valahogy így határoznám meg röptében, amiről a könyvem szólhat, és talán önmagam egyik definíció-variánsaként legelőször felmerült a tudatalattimból.
A lényege az identitáskeresés különböző módozatai, melyeket részben a kényszer szül, részben önkéntesek vagy mások által ránk aggatottak, felvállaltak vagy nem, örömtelik, közönyösek vagy üvöltőn fájók, de a válaszkeresés egyszerűen elkerülhetetlen – bárhol, bárhogyan – azokra a kérdésekre, melyek (számomra) fontosak – természetesen annak a legközhelyszerűbb tudatában –, hogy már rég nincsenek, nem is lehetnek válaszok. Hát, valahol erről szól a könyv, ezt próbáltam a saját kódjaimmal körüljárni.
Mégis, mi késztet írásra, milyen lehet a könyv utóélete a mi körülményeink között?
– Ezt én is szeretném tudni, de merem remélni, rólam leválva legalább egy kis saját, független élet jut neki.
A díjak valóban ösztönzést jelentenek az alkotó számára?
– A Díj – vagy akár a könyvem megjelenése itt és most – számomra megerősítést jelent, hogy ez az ön- és közegmeghatározási, ön- és közegdefiniálási magánakcióm nem puszta árnyékboksz, vagy ahogy egy általam tisztelt, külföldre távozott közismert művészünk anno mondta volt: iszappal birkózás.
És mit jelenthet a díj, a díjazott könyv az olvasónak? Egy-egy díj alapvetően lendít a könyv iránti érdeklődésen?
– Illúzióim nincsenek, kevesen olvasnak, még kevesebben vehetnek könyvet, és az Agressiva olyan profilú, hogy bárhová sorolható, csak a nagy példányszámot megérők közé biztosan nem; nem mellékesen igyekszem integrálni egy sok nyelvről fordító, rendkívül idős személy tapintatos megjegyzését is: higgyem el neki, írni anyagilag nem túl kifizetődő dolog, kevesen élnek/éltek meg jól belőle, az ő személyes tapasztalata az, hogy valamiféle belső, magának helyet követelő mozgatórugónak kell lennie az emberben, különben nem vállalkozna rá… Azt hiszem ez lenne egyúttal a válasz a mi késztetett az írásra kérdésre is…
Meg aztán a családi génektől sem menekülhetünk.
– Hogy milyen érzés harmadik generációs írócsalád tagjának lenni, ráadásul egy kis közösségben? Talán egyszerre halmozott előny és hátrány, ahol a kettő kibogozhatatlanul áthatja egymást.
Aki azt állítja, nem szenved identitászavarban, hazudik
Jódal Kálmánnal Virág Zoltán beszélget
Virág Zoltán: Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom története című, 1998-ban megjelent monográfiájában két mondat szól Jódal Kálmánról. „Művei nem a hagyományos műfajok szabályait követik” – egy mondat. Kettő: „Az alternatív művészetek híve”. Kérlek, kommentáld ezeket!
Jódal Kálmán: Hát, mit lehet erre mondani? Te magad mondtad, amikor küldtem valami szöveget, hogy ez textus. Jó, oké, akkor legyenek textusok. Hogy mennyire vagyok alternatív? Azt hiszem, ez a szó most már szitokszó, mint ahogy a posztmodern is az – legnagyobb sajnálatomra. Úgyhogy nem nagyon szokás használni, nem illik használni. Azóta volt már száz kifejezés, és mind kiment a divatból. A posztmodern nagyon szívós kifejezés volt, sokáig fönnmaradt. De konkrétan, hogy őszinte legyek: nem is tudtam, hogy benne vagyok az irodalomtörténetben. Volt egyszer egy magyarországi barátnőm, elküldtem neki a szövegeimet, és valami díjra jelölt, amiről mondta, hogy úgysem kapod meg, de azért jelöllek. Nem tudom, mit írt bele, mi konkrétat, két-három mondatot, és kiderült, hogy olyan íróközösségeknek voltam a tagja, amelyről nem is tudtam. Lehet, hogy ők olvastak az interneten, vagy a Facebookon, de mindegy... Nem olvasok még föl. Mit mondjak magamról?
V.Z.: Magadról semmit. Maradjunk a műveknél. A két mondat előtt, ami nekem szűkre szabottnak tűnik ebben a nagy, grandiózus munkában, egy harmadiknak kellett volna szerepelni szerintem, és ez talán nem lett volna idegen Bori Imre stílusától sem. Ezt a mondatot is kommentáld, majd utólag beleírjuk ebbe az irodalomtörténetbe, ez pedig így szól: íródinasztia sarja.
J.K.: Hát, mondjuk, el lehet fogadni. Anyámnak is van hat-hét könyve, a nagyanyámnak is van hat-hét könyve, sőt utcája is van Újvidéken, amit a feministáknak köszönhet. Nem voltam még sohasem abban az utcában.
V.Z.: Nevesítsük, hátha nem mindenki tudja, hogy kikről van szó.
J.K.: Jó. A nagyanyám Börcsök Erzsébet, anyám pedig Jódal Rózsa. Fölvette édesapám nevét, és hát így kénytelen vagyok én is ugyanazon a néven prózát írni, mint ő. Egy ennyire kis háztáji közösségben ez nagyon nyomasztó is tud lenni. Gondolkoztam már, hogy álnevet veszek föl, egyszer föl is vettem, az egyik hangjátékom Fabian Benzinkultur név alatt futott, de rögtön tudta mindenki, hogy az én vagyok. Valószínűleg az értelmetlensége miatt. Volt egy szerkesztő az egyik újságban, aki mondta, hogy ide figyelj, soha ne írj nekünk jeligésen. Akármilyen stílusban írsz, akármilyen műfajban, három mondat után tudom, hogy te vagy. Egyszerűen lehetetlen letagadnod. Úgyhogy bujkálhatsz, ameddig jólesik, úgyis tudjuk, hogy te vagy az.
Így egy olyan nevet, a saját nevemet választottam, ami Újvidéken kuriózum, folyton probléma. Mert Újvidéken, aki magyar, az Zoli, Laci, Sanyi, Feri, esetleg Pista. És mikor mondom, hogy Kalman Jodal, azt gondolják, hogy a Kálmán a vezetéknevem. A többi pedig nagyon gyanús, hogy akkor az meg micsoda. De most már megszoktam. Van, hogy nem is magyarázom már, találják ki – végül is. Néztek már mindennek. De vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy ez hazudik, blöff, ilyen név nincs. Volt, hogy a bankban is problémám volt, mert nem akarták elhinni, hogy a Kálmán a keresztnevem. Hát, nem tehetek róla, hogy nem lettem valami más.
V.Z.: Teher volt ez vagy szerencse, hogy ilyen felmenőkkel rendelkezel?
J.K.: Anyám engem úgy nevelt, hogy mi magyarok vagyunk – természetesen. De vajdasági magyarok, ami egészen más, legalábbis akkoriban, a '80-as években egészen mást jelentett. Ma már ez nem jelent semmit. Az őseim között vannak németek, románok, szlovákok és horvátok is, legalábbis róluk tudunk. Erre büszke vagyok, és ehhez ragaszkodom nagyon. Viszont lenyűgözött ez a sapkás fiú, aki előttem felolvasott (Csepregi János – a szerk.megj.). Tulajdonképpen nem is annyira az, amit, hanem az, ahogyan felolvasta. Én ilyen magyar beszéddel nem találkoztam legalább tíz éve. És nagyon kellemes volt. Ugyanis a barátaim közül szinte mindenki elment, aki még nem ment el, az most fontolgatja. A legtöbb barátom szerb, azok a barátaim pedig, akik véletlenül magyarok, tőlem mind rosszabbul beszélik a nyelvet. Úgyhogy kifejezetten élveztem ezt az előbbi felolvasást. Szóval, amihez én valóban ragaszkodom, az a nyelv. Mondjuk, a prózában is mindig valahogy a hatodik változat az, amivel meg vagyok elégedve. Egyszerűen így alakul. De hogy hogyan írok? Hát úgy írok, hogy általában éjszaka szokott lenni, és érzem, hogy mondatok sorjáznak a fejemben. Le is fekhetek végső soron, de akkor elvesznek. És hát akkor szépen fogom az én kockás, franciakockás vagy vonalas, nagy formátumú papírfüzetemet, és beleírom. Persze már az első szöveg, amit begépelek, sokat változik, de az az alapszöveg... Én gyakran nem is tudom, mit is írok le tulajdonképpen. Akkor főzök magamnak egy jó kis kávét, kissé drasztikusabb zenét rakok föl, s hallgatok jó hangosan a számítógépemen. Házban lakom, úgyhogy megtehetem... Gyakran nem is tudom, hogy ezt én írtam. Mintha tükörbe néznék, hogy jé, ez is én vagyok? Valaki egyszer azt mondta, hogy a hasonmásom írja tulajdonképpen a prózáimat. Lehet, hogy ez igaz, lehet, hogy nem. Mondjuk úgy, hogy a személyiségemnek az az aspektusa, ami így szocializálódik.
V.Z.: Drasztikus zenét említettél. Az elmúlt nap során is szóba került a zeneiség. Nevesítenéd a zenei érdeklődésed kialakulásmódját? Vissza tudsz emlékezni arra, amikor döntöttél?
J.K.: Azt hiszem, hogy tudom. Volt egy nagyon jó haverom, és sok pénzünk volt, akkori viszonylatban is sok, úgyhogy vásároltunk jó pár lemezt. És a végén maradt még egy-egy lemezre pénzünk. Bementünk egy azóta már rég nem létező lemezboltba, akkor még nem értettünk túlzottan a zenéhez, és ő AC/DC-t, a Highway to Hellt választotta, én pedig a Kraftwerktől a The Man-Machine-t. Mert olyan különös volt a borírója. Az ilyesmit mindig szerettem. Ez utóbbi az én mai napig tartó szerelmem. Leginkább az elektronikus zene különböző válfajait hallgatom. Valahogy ebben érzem magam otthon. Nemrég, a napokban töltöttem le egy bizonyos Plastic Bandet, nem néztem utána konkrétan, de tetszett, amit csinálnak. Meg volt még néhány, akik valóban fontosak voltak az életemben, ilyen volt például a Laibach együttes, ami persze ma már rég nem az, ami volt. Elég szomorú tudomásul venni, hogy arról, amiről az ember tizennyolc éves korában azt hiszi, hogy forradalom, harmincöt éves korára kiderül, hogy tulajdonképpen show business. Nekem is tudomásul kell vennem, hogy akármit írok, mainstreamet írok. Nem lehet mást írni. Lehetetlen. Vagy például épp az előbb emlegettem Tádénak a Depeche Mode-ot, a remixeiket. Szeretem ezeket a remixeket, mert úgy érzem, hogy megmarad annak a bizonyos dalnak az esszenciája, és mégsem ugyanaz. Nem is tudom, valaki épp a posztmodern kapcsán mondta, hogy már nem lehet újat kitalálni, legfeljebb kontextusukból áthelyezünk különböző dolgokat, és gyakorlatilag valamiféle új mixet készítünk. Hát most hogy én így írok-e vagy nem, azt nem tudom.
Borzasztóan szeretném megírni, megpróbáltam már, és nem vagyok vele teljesen megelégedve... Ültem az egyik buszállomáson Újvidéken, és naplemente volt. Csodálatos. Elment három busz. Hagytam. Hogy hogyan lehet leírni a városi naplementét ott, ahol csupa lakótömb és beton az egész? Csodálatos volt. Azt tudom, hogy sohasem fogom megírni Virginia Woolf Hullámok című könyvét, amit ugyan elolvastam, de hiszem, hogy kevesen olvasták el.
V.Z.: Ki látta az első írásaidat?
J.K.: Az első írásaimat? Jaj, hát azt... Hogy mondjam? Titokban írtam. Nem is tudom, talán valamilyen belső szükségletből. Nem mutattam meg senkinek. Tudom, hogy egyszer csak kinyitom ugyanazt a füzetet, és látom, anyám kézírással odaírta a dátumot. Belejavított. Ezt nagyon zokon vettem, mondtam is, hogy nem fogok ilyesmivel foglalkozni. A középiskolában olyan rendszer volt, hogy két plusz két év. A második két évben volt egy tanárnő, és én rájöttem – ma már sajnálom szegénykémet –, hogy nem olvassa át az írásbeli dolgozatainkat. És mindenféle hülyeséget beleírtam. Aztán valaki beköpött, és az az asszony majdnem sírt. Nála mindig az volt a lényeg, hogy önálló írások, önálló írások... Hiszem, hogy életében az volt a titkolt vágya, ami sohasem jutott kifejezésre, hogy ő is írjon. De hogy miért nem realizálta, azt nem tudom. A lényeg az volt, hogy leírtam két-három valamit, az iskolarádióba beolvastuk, kaptunk pár könyvet, aznap nem is kellett iskolába menni, ő pedig gyakorlatilag félelemmel telve imádott. Pedig azok mégiscsak középiskolás cuccok voltak. Akkoriban volt, de azt hiszem, még most is van a Középiskolások Művészeti Vetélkedője, ahová elküldtem a prózámat. Később hallottam, hogy egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy az enyém lesz az első díj. Persze más valami középiskolás fokon, és más utána. Volt, aki szintén viszonylag jól írt, és abbahagyta. Most tervezőmérnök, vagy valami ilyesmi.
Én tulajdonképpen könyvek közt nőtten föl, és sohasem szóltak bele a szüleim, hogy mit olvasok, úgyhogy kimondottan felnőtteknek szóló könyveket olvastam mesék helyett. Tudom például, hogy anyám apámmal együtt elvitt a Kabaré című filmre hatéves koromban. Mondjuk tizenegy éves koromban megnéztem az Apokalipszis most című filmet. Beckettet szintén még alsós koromban olvastam. Annak a bizonyos valódi gyerekkornak csak valahogy most érzem a hiányát. Nemrég véletlenül a bátyám hozott egy könyvet, Salman Rushdie-nak az egyetlen gyerekkönyvét, amit a fiának írt. És bizony élvezem. De ugyanakkor valahol párhuzamosan olvasom Szorokinnak A jég című könyvével, mert valahol az is mese. Nekem Kristóf Ágota Trilógiája is valahol mese, hogy mennyire szép vagy csúnya, abba most nem megyek bele, de érdekes ez a logikai csiki-csuki.
V.Z.: A filmváltozatot láttad?
J.K.: Nem, nem akartam látni. Egy filmnél egyszerűen nem lehet... Biztos, hogy egyszerűsödik a tartalom. Lehet, hogy egyszer meg fogom nézni. Volt olyan, hogy láttam a filmet, aztán meg megvásároltam a könyvet, elolvastam, és rájöttem, hogy a könyv jóval bonyolultabb, ami normális, mert nem lehet belezsúfolni másfél órába három kötetet. Mondjuk, a Gyűrűk urának az egyik fanja voltam, középiskolás koromban olvastam. Utána a legjobb barátnőmmel mentem el a filmre, a férje állt sorba jegyért. És egyszerűen nem az volt... Hiába volt ott óriási felhajtás, meg a lehető legtöbb digitális trükk. Nem lehet az, a három kötet, az 1400 oldal, nonszensz, hogy azt belezsúfolják háromszor három órába. Azt hiszem, Tarkovszkij mondta, aki különben több sci-fit rendezett, ami tulajdonképpen csak nagyjából volt sci-fi, hogy nem tesz jót sem a könyvnek, sem a filmnek, hogyha makacsul ragaszkodunk hozzá. Tehát ő nem volt az ekranizálás híve. És azt hiszem, hogy jól, okosan beszélt.
V.Z.: A meséről ejtettél szót, a gyerekkor egy bizonyos periódusának a kimaradásáról. Dehát végül is magad is kompenzációt hajtottál végre, mert van olyan szöveged, amelyik mese.
J.K.: Igen, de olyan mese, hogy nem ajánlom gyerekeknek.
V.Z.: Tündérmese ráadásul bizonyos értelemben.
J.K.: Amit most mondasz, a Tündér, mese, úgy készült, hogy valaki ajánlotta a színházban, hogy olvassam el Háytól A gyerek című könyvet. Kiderült, hogy anyám már megvette. Elkacsmartam tőle szépen. Ahogy olvasom, nézem, öt óra, hat óra, hét óra, reggel... Szóval egy éjjel elolvastam. Utána aludtam három vagy négy órát, azután leültem, és egyszerűen, szinte nem is kellett rajta csiszolni, megírtam valamit.
V.Z.: Tervezed folytatni ezt a sorozatot?
J.K.: Nem, mert azt hiszem, hogy nagyon csúnya lenne.
V.Z.: Nem gyerekeknek való, és csúnya.
J.K.: Nem, abszolút nem gyerekeknek való. Szerintem a gyerekektől talán csak a kamaszok lehetnek szadistábbak – hogy így fejezzem ki magam. Talán azért, mert már tudnak komoly fájdalmat okozni, de nem fogják föl, hogy végül is mit csinálnak. Egy egészen apró dolog, ami talán csak súrolja ezt az egészet. Ha tegyük föl, én, mondjuk, tanár lettem volna, és ha belegondolok, hogy csak azt kapnám vissza, amit én adtam a tanároknak, hát azt nem kívánom.
V.Z.: Mikor jelent meg az első, nyomtatásban is kézbe vehető szöveged?
J.K.: Még középiskolás koromban. És valami furcsa hiba folytán ugyanaz megjelent kétszer. Pedig beadtam egy másikat is. A régit más, új képekkel újraközölték. Nagy botrány lett, nagy sértődés satöbbi. Aztán volt egy barátnőm, és volt a közelben egy kávézó, étterem, ott mondta, hogy ő döntött, hogy soha többé nem ír semmit, pedig volt tehetsége. Tetszett ez a gesztus, és legalább egy évig nem írtam. Aztán mégis, ez a tanárnő annyira akarta, hogy megírtam azt a bizonyos szöveget, és utána újra, az volt a második, illetve a harmadik, ami tulajdonképpen megjelent. Na, hazudok. Először, azt hiszem, hogy tizenhat éves koromban megjelent egy valami szörnyű versem. Én verset nem írok.
V.Z.: Kivéve azokat, amelyek megjelentek.
J.K.: Nézd, egyet írtam, de azt tavaly télen az egyik barátnőmnek, mert nagy bajban volt, és nem tudom, hogy hogyan, de sikerült, vers lett belőle. És ő ezt az internetre fölrakta, és utána kértek tőlem verset, de mondtam, hogy ne haragudjatok, ez kivétel. Én nem vagyok költő. Ha valamit írok is, ami, mondjuk úgy, hogy nagyjából minden mondat egy sor, még véletlenül sem vers, vagy prózavers. Még álmomban sem. Semmi ilyen szándékom nincs. Én azt vallom, hogy viszonylag tisztességes prózát írni könnyebb, mint viszonylag tisztességes verset. Ha verset olvasok is, azok zömmel klasszikusok.
V.Z.: Ha továbblépünk egy kicsit az időben, mármint a te beérkezésed tekintetében, tehát a középiskolás időszakból az egyetemista létformához, az hozott-e valami döntő változást? Olyan kulturális impulzusokat, baráti kapcsolatokat, amiből ma is tudsz még táplálkozni?
J.K.: Tulajdonképpen mondhatom, hogy rengeteg alkalmam volt, amit én ügyesen elpazaroltam vagy elsinkófáltam. Az egyetlen, amit abból a korszakból fölmutathatok, az egy rendkívül vékony kötet. De akkor már háború volt, akkor már tudtam, hogy mi az, hogy éhezni, amit soha előtte nem tudtam. Azt a könyvet, nem is tudom, hogy, de többen kikiáltottak minimalista prózának. Na most, hogy az minimalista volt-e, vagy attól volt minimalista, hogy akkoriban valóban nem volt kivel magyarul beszélnem a szüleimen kívül, nem tudom. Egész generációk mentek el... Azóta persze akadnak új társak, de azok, hát... Vagy néha-néha ráakadok valakire, aki tőlem jóval fiatalabb. Akivel pedig két-három naponta halljuk egymást, vagy mondjuk, összejárunk, azok tőlem mind rosszabbul beszélnek, pedig nem hiszem, hogy az én kiejtésem és a beszédem olyan fantasztikus lenne. Apropó beszéd. A középiskola első két évében a Telepre kerültem. Én szagoltam ki, hogy ott könnyebb tanulni. És olyan közeg volt, kulturális sokként is ért, hogy ott zömmel olyan diákok voltak, akiknek az anyukája takarítónő, az apukája szakképzetlen fizikai munkás. Szeptember elsején vagy másodikán körbefogtak, és mondták, hogy vagy elkezdek normálisan beszélni, vagy meglincselnek.
V.Z.: Mielőtt ez az első, vékonynak nevezett kötet, a Bakancs és fal megjelent, előtte egy antológiában már szerepeltél, A varázsszobor antológiában. Annak a kötetnek egy izgalmas szövege a How good not to love, ha jól emlékszem, ez szerepel ebben a válogatásban. Olyan társaságban bukkant föl a neved, amely társaságnak a tagjai ma mind ezen a pályán, vagy részint ezen a pályán mozognak. Tehát itt Lovas Ildikót említhetném, Hász Róbertet említhetném, és Urbán Andrást, aki íróként is affirmálta magát, de erről Beszédes István is tudna többet mondani, hiszen kötetének a kiadója. Ennek a kötetnek a szerkesztője, utószóírója Toldi Éva, már nem az alternatív művészetek hívének, és nem a nem-hagyományos műfajok szabályai szerint író alkotó képét rajzolta meg. Olyan kifejezéseket használt, amelyekkel kapcsolatban szintén kérném majd a véleményedet: mozaikpróza, filmszerűség – most hirtelen ezekre gondolok.
J.K.: A vizualitás, hogy pontosítsak egy kicsit.
V.Z.: Redukált nyelvi eszközök...
J.K.: Akkoriban redukált életmódot is éltünk. Úgyhogy azt hiszem, hogy ez a kifejezés – hogy is mondjam – abszolút belefért a kontextusba. Egyszer valaki kivizsgált egy nagyobb csoportot, aminek én is tagja voltam, és mondta, hogy én abszolút vizuális típus vagyok, nem is kellett, hogy kitöltsem a teszteket. Eleve ahogyan beszélek... Hogy például milyen jól néz ki ez a leves, már ez... Nem az, hogy milyen jó illata van, hanem, hogy milyen jól néz ki. Azonnal rájött, profi volt, egy-két beszélgetés után, hogy én abszolút vizuális típus vagyok. Én többnyire képekben gondolkodom. Nyilván ez nehézségeket is okoz, hogy hogyan lehet leírni olyan tartalmakat, mint amilyen, mondjuk, egy kitűnő video art.
V.Z.: Mondjál neveket is nyugodtan.
J.K.: Nem mondanék neveket. Én a Youtube-ról szoktam leszedni. Egyszerűen úgy érzem, hogy például olyan tartalmakat, amik az ember fundamentális érzései, akár a félelem, akár a szerelem, tulajdonképpen zömmel már csak a video artban lehet kifejezni. Hogyha megpróbáljuk leírni őket, csak próbálkozhatunk vele, de azok suta próbálkozások maradnak. Nemcsak azért, mert ez egy új formanyelv, hanem azért, mert ez még nem devalválódott. De hát én nem vagyok video art művész, én írással próbálkozom. Mondjuk, előfordult velem tavaly télen, hogy autóbusszal mentem, és megfigyeltem, a két sávot elválasztó felületen a hó legalább négy-öt árnyalatú, a szürkétől a hófehérig... Hogy ez milyen csodálatos! De ezt is csak azután vettem figyelembe, miután megnéztem David Lynch-től a Lost Highwayt. Hogy akkor, hopp: az úttestre is lehet figyelni. Van, hogy az ember jókedvű, akkor csodálatosnak és gyönyörűnek tartja, hogy az úttest egyenes és makulátlan. Ezt is lehet szeretni.
V.Z.: Ott sárgában, itt a fehér különböző változataiban és a szürke tónusaiban. Művészetről ejtettél szót, a video artról, installációkról, akármiről, ami téged foglalkoztat. A munkásságodnak van egy olyan vetülete, amit – én úgy látom –, hogy kevéssé értékeltek eddig, és akár mennyiségét, akár minőségét tekintve is alkalmas a különleges kivizsgálásra. A művészetről szólnak ezek a szövegeid. Ezek kritikák, emlékezések. Tehát a '80-as évekből indulunk ki, elég sok ilyen szöveged született, különféle kiállításokról, nemzetközi jellegű produkcióknak az interpretációja. Ez mostanság is foglalkoztat? Szoktál ilyet írni?
J.K.: Az a vicc, hogy most már ravaszabb vagyok. Annak a kiállításnak nekem tetszenie kell. Ha az a kiállítás nekem nem mond semmit, vagy nem tetszik, nem foglalkozom vele. Egyszer valakinek nem tetszettek a művei, túl nyersnek találtam, de megírtam. Nagyon sajnálom, volt egy kiváló kortárs képzőművészeti tárlat, a képzőművészetet a legtágabb értelemben véve, valahol Újvidéken, és azt mondták, hogy ne haragudj, Kálmán, de tele van három különböző folyóirat előre, majd máskor. Úgyhogy egyszerűen megíratlanul maradt. Ráadásul azóta, amit láttam, hát, egyik sem volt olyan, hogy attól elborul az agyam, hogy arról írnom kellett volna. Meg volt olyan is, hogy valakiről folyamatosan írtam, miközben változott a művészete, és amikor kijelentette, most már kiteljesedett, és láttam azokat a képeket, nem én írtam róla cikket. Hála az égnek, hogy nem én írtam, mert az már nem az én világom. Lehetnek valami egészen távoli metszéspontok, de azok nagyon erőszakoltak lennének. Elsősorban szeretni kell azt, amit az ember csinál.
V.Z.: A kiteljesedésről gondolkodván, akkor nézzünk egy kiteljesedést!
J.K.: Meg kell, hogy mondjam, hogy nekem nincsenek színészi képességeim, és kontaktlencsét is hordok, amely piszkolódik.
(Jódal Kálmán felolvas.)
V.Z.: Alig tízéves korban megnézni Francis Ford Coppola filmjét...
J.K.: Láttam én mást is, ne félj!
V.Z.: Igen, erre vagyok én kíváncsi, erre a filmográfiára, hogy ez hogyan fejlődött, hogy alakult tovább. Erről hogyha valamit mondanál. Egyáltalán mostanság van-e valami, vagy volt-e valami, ami a figyelmedet lekötötte? Előbb a korábbi kötődésekről.
J.K.: Most már kikristályosodott annyira, hogy amit nézek, az zömmel európai film, esetleg tajvani vagy dél-koreai. Van egy kiváló vietnámi film is, A riksás fiú, vagy például a dél-koreaiak közül a Bad Guy. De természetesen nem kell az amerikai filmeket leírni. Ott van a Sundance Filmfesztivál, és hát van Kanada is, ott is elég érdekes filmgyártás van, a francia-kanadai pláne. Zömmel ebből a közegből válogatom a filmjeimet... Amik számomra jelentenek valamit. Számomra az a jó film, vagy az a jó könyv is, amit nem egyszer nézek meg, vagy egyszer olvasok el, hanem újra és újra elő fogok kaparni, és mindig valami mást nyújt, valamit, amire addig nem figyeltem föl. A második kötetemben rengeteg linket rejtettem el, csak hát, aztán gondolkodtam, hogy kinek van kedve azon gondolkodni az olvasás során, hogy hol, milyen linket rejtettem el, hogy minek nézzen utána, és minek ne, hogy mit is akartam ezzel a mondattal, vagy hová is akarok kilyukadni. Az biztos, hogy ez a kommercialitás rovására, egyáltalán az érthetőség, a dekódolhatóság rovására ment. De örülök, hogy megírtam, és örülök, hogy így írtam meg.
V.Z.: Filmes utalások tömegét nemcsak az Agressiva kötetben, ebben az általad említett második kötetben követheti nyomon az olvasó, hanem a debütáló alkotásodban is. Itt elsősorban az európai vagy távol-keleti vagy éppen a kanadai filmművészetről beszéltél, na de a jugoszláv filmművészet remekeire is utalhattál volna: partizánfilmek, egyebek...
J.K.: Partizánfilmekre nekünk kötelező volt járni, amióta az eszemet tudom. Utána valaki mindig beköpte, hogy ugyebár ti, magyarok fasiszták voltatok. Mélységesen untam, hogy őszinte legyek. Két-három filmet láttam, akkor megértettem, hogy miről van szó. Nagyon érdekes volt, hogy azok a német katonák hogyan beszélhetnek ilyen tökéletes boszniai szerb akcentussal, és egyik sem szőke és kékszemű. Voltak jó filmek is. Valahol a '80-as években, amikor már nem csak fekete-fehér volt minden. De valahogy nem érdekelt a téma túlzottan. Hatvan-hetven éves múlt kit érdekelt? Engem már a berlini fal leomlása sem érdekel. Elmúlt, menjünk tovább. Nemrég például leszedtem két filmet Lordan Zafranovićtól, a Youtube-on. És az 1966-ban készült Rondó című filmet, amiben Milena Dravić szerb színésznő olyan jól alakította azt a buta szőkeséget. De olyan jól, hogy azt lazítás volt nézni. Akkor még béke volt és háború utáni nyugalom, amikor a később következőkről még senkinek sincs fogalma. Kifejezetten felüdülés volt. Vagy például néztem egy horvát filmet, azt többször is, amelyet kikiáltottak az első horvát noire filmnek, Fine mrtve djevojke...
Beszédes István: Finom kis lánydögök.
V.Z.: Döglányok.
J.K.: Az a baj az utóbbi tizenöt év szerb, horvát, bosnyák vagy akár szlovén filmjeivel, hogy még mindig a háborúra összpontosítanak. A háborúk elmúltak húsz éve. Menjünk tovább!
V.Z.: A köteteidnek a vizuális kivitelezését hogyha megfigyeljük, akkor azonnal látszik, hogy elég komoly gondot fordítottál arra a felületi megnyilvánulásra, ami egy könyvet kísér. A Bakancs és fal esetében Igor Bartolecnek a munkái találhatóak a kötetben, a másik esetben már a borítón a Csernik-család – egy művészcsaládot is a dinasztikusságból az írócsalád mellé vegyünk ide – tagjai tűnnek fel. Ez tudatos választás? Baráti kapcsolatokon alapul? Vagy a kiadó szervezi így?
J.K.: Nem, ez teljesen az én választásom volt. Emesét ismertem már nagyon rég, és sokat füveztünk együtt. De nem tudtam, hogy kemény drogokhoz nyúl. Mire megtudtam, addigra meg is halt. Találtam egy vizuálisan remekül megmunkált kártyalapot. Azt hiszem, az apukája csinálta. Egyedül azt kívántam volna, hogy gót betűkkel írják ki, hogy Agressiva, pirossal fekete alapon. Azt a választ kaptam, hogy akkor nem lehet elolvasni a hátlapján lévő szöveget. Úgyhogy maradt a sárga keret. De hát én a magamét igyekeztem megtenni. A másik pedig, ha lesz újabb könyvem, és ha Igor Bartolec akkor még itt lesz ebben az országban, akkor valószínűleg őhozzá fordulok. Több embernek megmutattam néhány munkáját az újabbak közül. Mondták, hogy kiválóak, csak nagyon depresszívek.
V.Z.: De hát ez téged nem fog befolyásolni azt hiszem.
J.K.: Nem, abszolút nem.
V.Z.: Közben kutattam az emlékezetemben, hogy abban A varázsszobor antológiában, a Toldi Éva által írt Utószó ban van-e még valami, ami rád vonatkozóan érdekes lehet, és beugrott a negatív utópia szóösszetétel vagy szókapcsolat. A negatív és az utópia. Tárgyalhatunk róla külün-külön is. Melyik a számodra kedvezőbb?
J.K.: Nézd, ha utópia, én vagyok annyira reális, hogy csak negatív utópiát tudok elképzelni. Akár közép- akár hosszú távon. Lehet, hogy ez az én sajátos alkatomból adódik, nem tudom. Tudom, hogy az egyik első könyv, amit szerbül elolvastam, az George Orwell 1984 című könyve – magyarul akkor még nem adták ki.
V.Z.: Magyarul is itt adták ki először, a Forum Kiadónál.
J.K.: Valamelyik kiadóval közösen akarták Magyarországra juttatni, de az utolsó pillanatban nem merték, visszatáncoltak. Valóban, magyarul itt jelent meg először. De valahogy akkor nagyon benne volt a levegőben Orwell. Az Állatfarmot is olvastam persze, és mélységesen sajnálom, hogy rajzfilmet készítettek belőle, mert ezzel leegyszerűsítették a történetet.
V.Z.: Pedig, ugye, magyar készítette azt a rajzfilmet.
J.K.: Tudom, és viszonylag szolidan. De azt egyszerűen nem lehet elmondani úgy. Mást kellett volna.
V.Z.: Orwellnél maradhatunk, vagy léphetünk az utópia és a negatív utópia felé?
J.K.: A Szép új világ ot is olvastam, méghozzá magyarul. Először szerbül olvastam, pontosabban horvátul, ami azért nem teljesen ugyanaz. Vrli novi svijet. Utána véletlenül ráakadtam – nagy megdöbbenésemre Magyarországon –, úgy látszik, úgy próbálták szem elől eldugni a könyvet, hogy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek ifjúsági kiadványaként reklámozták.
V.Z.: Végül is Borges Körkörös romok című könyve is a Kozmosz-sorozatban, ebben a tudományos-fantasztikus sorozatban jelent meg.
J.K.: Olvastam, megvan.
V.Z.: Ez tehát nem olyan meglepő. Ez a tendencia, vagy ez a technika. A te nyomozómunkád értékét mindenképpen megemeli.
J.K.: Meg olvastam még Jevgenyij Zamjatyin Mi című könyvét, az mindkét nyelven ugyanaz. Szóval valahogy eleve ebben nevelkedtem. De például Harold Pinter kései művei, de a koraiak is, érdekesek, vagy az általam már említett Samuel Beckett, akinek valószínűleg minden művét olvastam. Például az Ó, azok a szép napok! című drámát, amelyben az asszony derékig a homokban valahogy kipréseli az utolsó maradék morzsáját a fogkeféjére, és hosszan gondolkodik azon, hogy mi is lehet az, hogy sertés. Aztán a második felvonásban már nyakig van, és bele sem nyúlhat abba az apró kis táskájába, ami még mindig az övé. És nem sikolt. Nem sikolt. Talán tudja, hogy nincs kinek. Épp ez okozza a katarzist, hogy úgy tesz, mintha ugyanúgy lenne minden, mint bármikor. Pedig lehet, hogy holnap már úgy ébred föl, hogy a homok addigra összecsap a feje fölött. Meg olvastam A homok asszonyát is Abe Kóbótól.
V.Z.: A filmet láttad ebből?
J.K.: Nem, nem láttam.
V.Z.: Megint egy adaptáció. Éreztük a szkeptikusságodat ezzel kapcsolatban, de lehetséges, hogy a film itt megnyeri a tetszésedet. Tragikusság, drámaiság – ezek az összefüggések előkerültek az imént. Nagyon érdekes, hogy irodalmi értelemben nem a színpadi jellegű munkák felé fordultál, hanem rádiójátékokat, hangjátékokat írtál. Ezek felkérésre indultak?
J.K.: Hogy megmondjam őszintén, anyám húszévnyi újságírói munka után átment dramaturgnak az Újvidéki Rádió beszédművészeti osztályára. És az ifjúsági, a felnőtt, úgy értem, hogy normál, standard hangjáték mellett egyszercsak lett rövid forma is. És akkor én, ahogy megtudtam, mondtam, hogy ez nekem kell. Írtam néhányat. Jó, egyet most már nem írnék meg, hogyha tehetném, de hát vállalnom kell. És még négy vagy öt volt. Az meg üzenet értékű, hogy a szerb szövegért a pénzösszeg maximuma, a magyarért a minimuma járt. Hogy miért, azt nem tudom. Ugyanakkor én képtelen lennék a saját munkáimat szerbre fordítani, habár még szerb napközibe is jártam. De akkor sem. Veszek egy példát. Járt nálam egyik barátnőm, egy osztálytársnőm. Mondom, nézd, itt egy új prózám. Nem kell, hogy elolvasd mind a kilenc oldalt, csak a címet, hogyan fordítanád szerbre azt hogy Idült zamat? Azt mondja, hogy én nem tudom, de van egy barátnőm, aki fordító. Rögtön föl is hívta, mondta neki, hogy kérlek, küldj sms-t, küldd el a fordítást. Az a csaj húsz perc múlva elküldte, hogy az idült zamat az „dugotrajna aroma”. Mondom, én nem azt írtam, hogy hosszan tartó aroma, hanem azt, hogy idült zamat. Aztán az a csaj mondta, hogy ne haragudj, sok mindent nem lehet lefordítani. Van egy barátom, aki Belgrádban tanít a Hungarológiai Tanszéken, ő mondta, hogy majdnem lefordíthatatlan vagyok. És azt is, hogy ez kitűnő, de ebből soha nem fogsz megélni.
V.Z.: Hacsak szerbül nem a maximális díjazást adják, úgyhogy ezen még gondolkodj el.
J.K.: Jó, akkor talán. Nézd, azért legyünk szerényebbek.
V.Z.: Jó, legyünk azok. A rádiójátékokkal akkor nincs is a továbbiakban semmilyen terved? Vagy ha lenne felkérés?
J.K.: Azóta egyetlen egyszer volt, egy nagyhangjátékra való felkérés, de én abban nem találom fel magam, és nem is szeretnék abban alkotni. De ha kiszagolom, hogy valamilyen csoda folytán lesz újra rövidhangjáték, akkor biztos, hogy valamit benyújtok.
V.Z.: Amikor egyetemista voltál, és irodalmi stúdiumokat végeztél, akkor hogy úsztad meg, hogy mondjuk Börcsök Erzsébetet, mint kötelező olvasmányt ne olvasd el?
J.K.: Úgy, hogy nem fejeztem be az egyetemet.
V.Z.: Ja, hogy te ezzel a módszerrel vágódtál ki ebből a feladatkörből? Értem.
J.K.: De hogy őszinte legyek, én nagyon ambivalens vagyok... Ez számomra inkább teher.
V.Z.: Tehát mások megbuktak belőle, mondjuk, hogy nem olvasták, te pedig ezt a módszert választottad. És olvasóként végigvonultál az életművén?
J.K.: Hát, én csak annyit tudok, egyszer a tévének nyilatkoztam a nagymamám és Szenteleky Kornél kapcsán, és annyit mondtam, hogy ő már elmondhatta volna azt, hogy aki azt állítja, nem szenved identitászavarban, hazudik. A nagymamám e tekintetben egyike volt a pioníroknak. Azt is mondtam még, hogy Szentelekyt bizony nem olvastam, de mivel a nagyanyám egy életen át, gyakorlatilag a haláláig szerelmes volt belé, illik azért elolvasnom valamit tőle. És hát mivel családi örökség, legalább egy picit fölszedni románból, a németet pedig ismét elsajátítani, amit valahol tizenvalahány éves koromig én egész jól tudtam, de most már egyáltalán nem. Úgy érzem, hogy ez az, amit én az ő emlékéért tehetek. De ezen kívül semmit.
V.Z.: Elég komoly hozzáállás. Szenteleky mester neve itt többször forgott már. Ezt a vonatkozást nem mindenki szokta ismerni, legalábbis ezt a szálat kettejük között, ennek az összefüggéseit. Legalább egy kicsit belevilágítottunk ebbe.
Nagyon érdekes, hogy ugyan Újvidékről az utóbbi néhány évtizedben számos prózai alkotás, regényszerű szöveg született magyar nyelven is, most a neveket hadd ne soroljam, mindenki tudja, hogy kiknek a munkáira gondolhatunk, szerb nyelven is, a szerbiai horvátok részéről is írtak Újvidékről városregényt. Nagyon érdekes, hogy a te prózavilágodban Újvidéknek viszont egy olyan arculata bontakozik ki, ami maga is kiáltana egy hosszabb lélegzetvételű kompozícióért. Érdekelne: akarsz-e városregényt írni?
J.K.: Én tudom, hogy pillanatnyilag mire vagyok képes. Arra, mondjuk, képes lennék, hogy egy összefüggő novellafüzért írjak. De abban biztos, hogy lenne zombitól kezdve vámpírig minden. Ami igazán érdekel, az a határok. Az utóbbi időben elég sok orosz prózát olvastam. Épp itt van a zsebemben – azt hittem, hogy út közben majd olvasok – Szorokintól A jég, és ebben olyan mondatok is vannak – elnézést kérek az érzékenyebb lelkűektől –, hogy „Hallgassál már, te fityma mögötti túró!”, és ez a könyv mégis irodalom. Más orosz írók pedig, akik nem ennyire drasztikusak, szimplán csak egy fantasyt vagy science fictiont vagy urban legendet írnak, valami ilyesmit és nem többet. Hogy mi az, ami ezeket a könyveket irodalommá teszi, és ami a többi könyvből hiányzik? Érdekelnek a határok, és most így fogalmaznék, az angyal–állat–ember–gép-viszony. Annak különféle változatai. Itt a saját városom már többé-kevésbé virtualizálódik. Szeretném a városomat valahogy megörökíteni, végül is bizonyos szempontból az aranykoporsóm. Vagy az aranyketrecem. Írtam egyszer egy prózát, abban fogalmaztam meg, szenvedéllyel szeretem és szeretettel gyűlölöm saját szülővárosomat.
A 2014. november 8-án, a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Alkotóházban készült beszélgetés hangfelvételét feldolgozta: Döme Szabolcs. Gondozás és fotó: Basiliscus KMM.
A KÉPEKBEN GONDOLKODÓ ÍRÓ
A VAJDASÁGI JÓDAL KÁLMÁN SZERINT AZ IDENTITÁS KÉPLÉKENY KONGLOMERÁTUM
Ayhan Gökhan
Az Újvidéken élő Jódal Kálmán a vajdasági magyar irodalom egyik legmarkánsabb hangú írója. Új, Die Liebe című, izgalmas és bizarr kötetéről, az írás folyamatáról és író felmenőiről is kérdeztük.
– Nemrég jelent meg harmadik, Die Liebe című kötete. A könyv szinte minden szereplője sérült, függő vagy mániákus. Erős társadalomkritikaként is felfogható a kötet?
– Nyilván. Habár bevallom, amikor írok, ilyesmi meg sem fordul a fejemben. Amikor először kérdeztek rá, kissé meglepett, hogy ilyen olvasat is akad. Amikor írok, a szövegek félig-meddig módosult tudatállapotban jönnek létre. Nem, semmiféle drogról nincs szó, számomra elég, ha egy-két makacsabb impulzus ér vagy tör fel belőlem utólag, aztán már csak sok kávé és hangos zene kell. A szövegeim zöme éjjel jön létre. Amikor írok, nem nagyon vagyok tudatában, mi is kerül ki a kezem közül. Ez még másnap, harmadnap, a csiszolás ideje alatt is nagyjából így van.
– Mennyi idő után tudja érdemben megvizsgálni az írását?
– Legalább egy hétnek kell eltelnie, hogy kívülállóként, hűvös fejjel tudjam ismét elolvasni a saját alkotásomat. És nagyon gyakran én magam vagyok a legjobban meglepődve. Azt hiszem, akad valamiféle – egy vagy több – alszemélyiségem, amely így követeli ki magának a helyet a nap alatt.
– Írásainak jelentős része rendkívül erős képeket, filmes megoldásokat tartalmaz. A kép az örökös kiindulópont?
– Igen, az tény, hogy képekben gondolkodom, valamint nagy szerelmem a film (ahogy például a színház is). Gyakran sajnálattal állapítom meg magamban, hogy bizonyos, számomra döbbenetesen szuggesztív vizuális tartalmak irodalmilag, ahogy verbálisan is, sajnos kifejezhetetlenek. Ám átélhetők és átérezhetők.
– Nagymamája, Börcsök Erzsébet és édesanyja, Jódal Rózsa is író, előbbi nevét Újvidéken utca viseli. Magától értetődő családi hagyományként örökölte az írást?
– Mivel nagyszámú és válogatott magyar nyelvű könyv közt nőttem fel, talán ilyesmire voltam predesztinálva. Egyébként büszke vagyok az elődeimre. Anyai nagyanyámra, akinek 1998-tól 2011-ig a pancsovai székhelyű Börcsök Erzsébet Módszertani Központ viselte a nevét, és ami csak anyagiak hiányában szűnt meg; akiről 2011 szeptemberében félórás portréfilm készült, amelyet az Újvidéki Televízió mutatott be két nyelven; akinek magyar nyelven megjelent regényei és elbeszéléskötetei után Eszter című, önéletrajzi elemekre épült regénye 2002-ben szerb nyelven is megjelent, s akit több, így a Znamenite žene Novog Sada (Újvidék nevezetes asszonyai) című kötetben is számon tartanak; valamint édesanyámra, Jódal Rózsára, akinek nemcsak hét kötete jelent meg, de hangjátékait is hat nyelven játsszák.
– Tudtommal anyai nagyanyja kapcsolatban állt az orvos és író, a vajdasági Kazinczyként emlegetett Szenteleky Kornéllal, akinek a vajdasági magyar irodalom megteremtése köszönhető. Mi tudható erről a viszonyról?
– Erről a helyzetről sajnos elég keveset tudok. Természetesen büszke vagyok a nagyanyámra, de gyökeresen más az én alkotói vagy bármilyen egyéb világom, szenzibilitásom, és azt hiszem, ez így is van rendjén. Úgy érzem ugyanakkor, tartozom annyival a nagyanyámnak, hogy előbb-utóbb némileg megismerjem Versec, Temesvár, Nagybecskerek, Szeged, esetleg még egy-két város immár múltba süllyedt létét, misztikumát, néhai városi legendáit (mert mindegyiknek vannak ilyenjei), s – beleértve a gót betűket is – megtanulni tisztességesen németül (gyerekkoromban még értettem ezen a nyelven), és legalább egy kicsit románul, valamint annyira tudni szeretni, amennyire ő szerette – szinte titokban, magába temetve – Szentelekyt egy életen át.
– Vajdasági magyar íróként jóval szorosabb kapcsolat fűzi az anyanyelvéhez, mint egy magyarországi szerzőt. Úgy tudom, mindig lenyűgözi, ha magyar beszédet hall. Identitáskijelölő vagy ennél is több önnek a nyelv?
– Az identitás egy képlékeny, dialektikus konglomerátum, rengeteg megválaszolhatatlan kérdőjellel. De ami statikus benne, az – ellentétben azzal, ahogy az emberek egy részénél megfigyeltem – esetemben nem a legkülönfélébb külsőségekben, hanem a lényegben található, ami számomra az anyanyelv. Ez nálam odáig megy, hogy például képes vagyok rendszeresen, komoly anyagi lemondások árán, körülményesen és gyakran nehezen, túlnyomórészt jóval drágábban, magyar nyelven beszerezni ugyanazt a könyvet, amelyet három-négy buszállomásnyit utazva azonnal, gond nélkül és jóval olcsóbban is megvásárolhatnék a környezetem nyelvén. És ez nem csak a szépirodalomra vagy az irodalom különféle válfajaira vonatkozik. A beszédről – pedig nagyon-nagyon fontosnak tartom – és sok egyébről ezúttal helyszűke miatt hadd ne ejtsek szót. S nem mellékesen áldom a világhálót, amelynek a lehetőségeivel – egyelőre – csak részben élek.
„Mostanában kevesebb prózát írok”
Jódal Kálmán író a manzárdjában fogad (azt hiszem, még soha nem hallottam ezt a szót senki szájából). Könyvekkel övezett út vezet a szobáig, egy művész otthona ez, egy íróé.
Az asztalon kinyomtatott szövegek halma, egy nemrég elszívott cigaretta füstje távozik éppen az ablakon át, Kálmán fekete ingben, Dr Martens bakancsban, nadrágtartós fekete nadrágban vár, így emlékszem rá, még egy bőrkabátot gondolok hozzá, de ebben az őszi melegben erre nincs szükség. Legutóbbi, Die Liebe című könyve a Forum Könyvkiadónál jelent meg.
* Soha nem költöztél el innen, igaz? Vérbeli, tősgyökeres újvidéki vagy.
— Igen. Itt élek, amióta megszülettem. Szeretem Újvidéket. Egyszer valahol leírtam, hogyan érzek iránta: rajongva gyűlölöm. Na jó, a gyűlölet egy kicsit erős szó, de elég jól leírja, ami bennem van. Török kávét?
* Kérek, igen. Milyen Újvidéken most, és milyen volt húsz évvel ezelőtt?
— Helyi tévét nem nézek. Újságot nem olvasok, az itteni híreket sem követem, fogalmam sincs róla, mi történik. Talán az ország fő-főjének a nevét tudom, s ennyi. Kívülállónak tekintem magam, és igyekszem mindent olyannak elfogadni, amilyen. Mármint azt, hogy ilyen lett a város. Mert hihetetlenül megváltozott az elmúlt húsz-huszonöt évben. Pozitív és negatív irányban is. Például huszonöt éve csak mellékutcákon átkelve tudtál bejönni ide, s ha csak néhány csepp eső esett, derékig sáros lettél. Most pedig? Néhány éve valaki azt mondta nekem: Te, Kálmán, hát te milyen fenszi helyen laksz. No, hát ha az is, nem volt mindig ilyen.
* Van abban valami izgalmas, ha egy nagyvárosban kisvároshangulata van egy környéknek. És mit csinálsz mostanában?
— Először is befőzöm neked a kávét. (Mondja, majd kisétál, én pedig tovább figyelem a szobában álló sok-sok papírost.)
* Szóval?
— Olvasgatok. Illetve van egy kisebb baráti köröm, mellyel elég intenzíven ápolom a kapcsolatot. Mostanában kevesebb prózát írok — az utolsó talán fél éve született —, pihengetek. Könyvismertetőket, kritikákat, fordításokat készítek. A legfrissebb irományom éppen ezért most a TAKT megnyitójára készült szövegem, melyet tegnap este fejeztem be.
* Éjjel írsz?
— Éjjel. Este. Ilyenkor valahogy jobban haladok. Nemrég volt egy érdekes esetem. Egy nő megkért, írjak kritikát a könyvéről. Megírtam, s egy kicsivel később újra felkeresett, hogy egy másik lap is kéri, nem írnék-e megint a könyvéről. Ugyanarról. Csak másképp. No, ez a feladat megizzasztott rendesen.
* Kizárólag magyarul írsz?
— Igen. Szerbül fogalmazni nem is tudok. Tíz éve még minden taxis megkérdezte, hogy honnan jöttem, most már nem érdeklődnek, úgy látszik, eltűnt az akcentusom. Persze egy húszperces beszélgetés után rájönnének, de az utazás ennél rövidebb. Olvasni olvasok szerbül is, csak egy kicsit nehezebben és lassabban. Például Agota Kristof Trilógiáját szerbül olvastam, de annyira minimalista a szövege, hogy könnyen befogadtam. Nem is tudom, magyarul hogyan adták vissza azt a kemény, durva minimalizmust, amely a szerbben megvolt. Egyébként az sem mellékes, hogy akkor még nem jelent meg magyarul, a szerb pedig az orrom előtt hevert. Amihez nem jutottam hozzá magyarul, de érdekelt, azt szerbül olvastam. Az egyik első ilyen Orwell 1984 című regénye volt. Magyarul csak három vagy négy év késéssel adták ki.
* Kortársakat olvasol?
— Szoktam. Legutóbb Pelevint, Szorokint. Tőlük amit csak lehet, beszerzem és elolvasom. Kétlem, hogy a hatalom szeretné őket hazájukban, de azt hiszem, már túl nagyra nőttek ahhoz, hogy bánthassák őket. Bár ez sem egészen igaz, hiszen egyikük könyvét betüzelte a Putyin-Jugend. Nem vetem meg az úgynevezett irodalom alatti műfajokat sem: krimi, sci-fi, fantasy, cyberpunk.
* Egy jó kis könyvégetés mindig jó reklám.
— Haha. Igen. A Die Liebe című könyvemre is érkeztek érdekes kritikák, volt, aki túl keménynek találta, egyik ismerősöm édesanyja azt mondta, többször is le kellett tennie, annyira. Ez a nő magyar tanszéket végzett, ezért egy picit meglepett a reakciója.
* Amikor a Die Liebét írtad, rögtön az elején megvoltak a karaktereid? Egyáltalán hogyan vagytok te és a szövegeid szereplői?
— Spontán és változó a viszonyunk. A Die Liebében van sok valóságalap is, és sok fikció is. A kettőt vegyítem, sűrítem, illetve ha kell, átgyúrom, s elkészül a végső változat. Az író nem azt írja, amit akar, mert a szöveg egy autonóm valami, amit egy bennem lévő valaki ír, a hasonmásom vagy az egyik alszemélyiségem, aki ily módon akar megnyilvánulni. Sokszor, amikor visszaolvasom, amit írtam, rácsodálkozom, hogy: ezt valóban én írtam? Amikor alkotok, általában félig-meddig önkívületi állapotban vagyok, nem egészen tudom, mit csinálok. Olyan is megesett már, hogy valaki ajánlott egy könyvet este a színházban, s amint hazaértem, olvasni kezdtem, nem aludtam egész éjjel, csak reggel néhány órát, majd leültem, és megírtam egy hosszabb kaliberű prózai szöveget. Egy picit a könyv hatására, de persze egészen más gondolati ívet követve. És sokat csenek a videóklipekből is. Björköt például különösen szeretem.
* Ha már felhoztad: videóklipek, filmek, képekben gondolkodás. Ha ennyire szereted a vizuális dolgokat, miért éppen az írás felé indultál el annak idején?
— Amikor 1987-ben pályát kellett választanom, akkor a színházi rendezői szakra jelentkeztem, és óriási pofára esés volt, amikor nem vettek fel. Ma már örülök neki. Túl stresszes lett volna nekem az a meló. De rajongok a színházért.
* Melyik a legutóbbi „hűha, ez aztán igen” élményt nyújtó darab, melyet láttál?
— Urbán András rendezésében a Hasszán aga hitvese az Újvidéki Színházban.
* És film?
— Ez már egy kicsit bonyolultabb kérdés. Az Annihilation című fantasy. De nem az egész film, az nem tetszett annyira, csak az utolsó harminc másodperce. Azért érdemes volt végignézni. A másik ilyen az Időbűnök című spanyol film. Többszörös csavar van benne, s a hasonmás problematikájával foglalkozik, mely engem is nagyon érdekel. A „doppelgangerség”. Nem tudom, miért, de izgat. Azokat a filmeket szeretem, amelyeken lehet agyalni. Ilyen volt ez a legutóbb látott Időbűnök is. És mondok egy harmadikat is: a Veled is megtörténhet című vallon film, melynek története röviden az, hogy emberek videóra veszik, ahogyan gyilkolják a többi embert. Annyira minimalista stílusban készült, hogy attól válik sokkolóvá. De undorító.
* Iskolák, oktatás. Szerinted lehet írást tanítani?
— Nem tudom. Tudom, hogy az egész világon vannak kreatívírás-tanfolyamok, de hogy ezeknek mekkora effektusuk van, és vajon író lesz-e azokból, akik itt tanulnak, azt nem tudom. Aki viszont eleve arra van predesztinálva, hogy író legyen, az az is lesz. Az írói véna elengedhetetlen része ennek. Az újságírás az, ami talán tanítható, de ott is valakiből vagy jó, vagy közepes, vagy gyenge újságíró lesz. Ahhoz, hogy jó legyél, kell hogy legyen benned szenvedély. Hogy akkor is jól csináld meg a szöveget, ha nem muszáj. Ami viszont nagyon fontos lenne, hogy már fiatalkorban megszeressék az emberek az irodalmat és magát az olvasást. Van egy ismerősöm, akinek a fia egy könyvet sem olvasott még el. Nem hajlandó, pedig már nyolcadikos. A jövő generációja valószínűleg nem olvas majd túl sokat. A kicsi szöveg — nagy kép elve fog nála működni.
* Nagymamád, Börcsök Erzsébet is író volt, és édesanyád, Jódal Rózsa is az. Ez áldás vagy átok?
— Sokáig nagyon zavart, hogy ebben a mikroközösségben két Jódal is van.
* De lehet, hogy puhítja a dolgot, hogy ők mindketten nők voltak, te pedig férfi. Más lehet egy apa-fia írópáros. De lehet, hogy most már túlmagyarázom.
— Ebben lehet, hogy van valami. Ezen még nem is gondolkodtam. Soha senki nem kérdezte ezt így tőlem. De van benne valami, valóban. Egyébként nagyanyám már ugye meghalt, édesanyám pedig más stílusú dolgokat ír.
* Véleményezni szokott?
— Igen. Sőt, édesapám is elolvassa, amit írok, pedig ő erdészdoktor. Ma reggel például azt mondta erre a megnyitószövegre, hogy: na, ezt jól megírtad. Rajtuk kívül pedig van egy barátom, akinek minden szövegemet elküldöm, ő véleményezi, s azt is megmondja, ha ismétlek egy motívumot, sokszor a levele után változtatok bizonyos dolgokon.
Ezen a ponton kinyomtat néhány szöveget, én olvasásba merülök, a kávém elfogyott, kérdésem még lenne sok, de a vonat nem vár, elbúcsúzunk hát egymástól. Hozhattam volna magammal az útra néhány szöveget — gondolom még magamban már a fenszi utcákon baktatva.
