Skip to main content

Jódal Kálmán

Fabian Benzinkultur
Vlad Dracul
prózaíró
esszéíró
műfordító

Újvidéken született, ahol ma is él. Az általános és a középiskolát (1986) szülővárosában végzi. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének hallgatója. Prózát, hangjátékot és képzőművészeti kritikákat ír.

 

Rövidhangjátékok:

Minden más, ez már szenvedély. 1989.

Fehér Porsche. 1991. március 7.  

A szerelem hűvösebb a halálnál. Bemutató: 1992. március 19. 

Kamarazene. Bemutató: 1992. november 5.

To je već strast. Eljutott az Ohridi Hangjáték Fesztiválra is 1991-ben.

Beli Porše. Felvételezésének ideje: 1991.június 3.

Kamerna muzika. 1992. október 14.  

Minimalni džihad I. 1991. október 25.

Minimalni džihad II. 1991. november 6.

A szerző által írt hangjátékok magyarul és szerb fordításban hangzottak el az Újvidéki Rádió hangjáték-műsorában.

 

A szerző fordításai (szerbről magyarra):

Gyúra Papharjhaji: Egy kislány, aki rajongott a pacikért. Gyermekhangjáték, 1988.

Gyúra Papharhaji: Natalka, a  kutyáját keresi. Gyermekhangjáték, 1990.

Gyúra Papharhaji: Natalka, a járdasziget királynője. Gyermekhangjáték, 1991

Aleksandra Vuković: Szivárványra várva. Mesejáték.

Ljiljana Jokić Kaspar: Négy kicsi asszony. Az írónő azonos című regényének dramatizációja Jódal Kálmán fordításában.

Kiadványok
További publikációk
Elolvasom

Joy

 

A Kamenicát Péterváraddal összekötő úton, tetves éjszakai időpontban, természetszerűen a téves sávon, teljes sebességgel.

(Mellesleg bevett, helyi, banális hagyomány.)

Kasparral, bombajó autójában.

Egy rakás pénzébe került, akár lakást is vehetett volna belőle.

Tökmindegy.

Ez az ő exprivát lélekpornó-magánügye.

Félrészegen ült a kormányhoz, hogy végre véghezvigye élete főművét.

Ami mellesleg a kutyát sem érdekli.

Nekem még innom sem kellett hozzá.

Szép kocsi, tiszta elektronika az egész.

Képtelen vagyok megjegyezni a márkáját. Ahogy már huzamosabb ideje arcokat, neveket sem. A hónapok, évszakok is rég amorf akármivé mosódtak-mosódnak össze.

Totál banális kamikáze-akció. És annyira piti semmiség, hogy nemhogy egy apró fotó, hanem feltehetőleg egy egészen rövid hír sem lesz belőle, egyetlen napilapban sem.

Persze Kasparral ezt nem közlöm, hadd higgye, hadd ábrándozzon, hogy leg­alább a halála fontos.

Ennyi baráti tapintat még szorult belém.

Saját – vagy bárki – jelentőségéről semmilyen, vagy már nagyon kevés illúzióm maradt.

Előző nap égnek álló fasszal lila habszivacs sárkányokat kergettünk sehol, a Duna Utcában, ahol egykor annyi lemezt vásároltam.

A kedvesen villogó szemű sárkányok a fejünk fölött zizegtették áttetsző, színpompás szárnyaikat, de nem voltak hajlandók kommunikálni velünk.

Előzőleg az Oszrák–Magyar Monarchia katonatemetőjében, már szintúgy sehol, pontosan délben, mikor műanyag tündérekre bukkanhat az emberfia, leselkedtünk kétségbeesetten, de csak néhány fogatlan vámpírral futottunk össze.

A szögesdrótba kapaszkodva gúnyosan mantrázták a jól ismert dalocska-rész­letet:

Strewn with time’s dead flowers

Bereft in deathly bloom

Alone in a darkened room

The count

Bela Lugosi’s dead

Undead undead undead

Két nappal korábban, egy nekromanta segítségével Klaus Nomit próbáltuk megidézni, vazzeg, tanácsért; de egy vihogó kalóz jelent meg helyette és csak kacarászott, röhögött, azt hittük, megfullad jókedvében.

Előzőleg a különféle keresőprogramokba mindenfélét belepötyögtettünk, a Woo­doo-tól a Babba-Mária kultuszon át a biomezőkig, de semmi valóban használható nem akadt.

Igaz, lehet, hogy felszínesen keresgéltünk.

De hát mindannyian felszínesek vagyunk, nem?

Mindegy.

Az összes lehetőség kimerítve, vonogatta Kaspar a vállát.

Most, a kocsijában hátradőlve, épp egy St. Moritzra gyújtva, igazat adok neki.

Kaspar, mielőtt lementünk volna a kocsijához, sokáig gondolkodott, vajon a „No problem”, vagy a „Keiner liebt mich” feliratú pólóját vegye-e fel a rituáléra. Végül egy Tom & Jerry-set kapott fel magára.

Az ősöreg íróasztalánál, mely még az ükapjáé lehetett, vérszerződést kötöttünk.

Aztán beültünk a járműbe.

A városból kifelé menet ízléstelenül vihorásztunk, mikor egy-egy autóbuszon meg­láttuk a „Život je premija”* reklámfeliratot.

Mindketten tudtuk, valami biztosítótársaság tenyérbemászó marketing-húzásá­ról van szó, semmi egyébről.

Mindegy.

Száguldás, száguldás az úton.

Hehehe.

Kaspar váratlanul lefékez, és – noha ilyesmi nem szerepelt a tervben – felszed az út mentén sorakozó önérzetes munkásnők közül egy ukrán, moldovai vagy valami hasonló prostit.

„Erósz és Thanatosz” mosolygok befelé, s noha egyáltalán nem tartom jó ötletnek ezt az improvizációt, de befogom a lepénylesőm.

Meg is bánom.

Kasparnak nem megy. Ami mellesleg ebben a tudatállapotban előreláthatónak is tűnt. Pótcselekvésként azonban mintha valami teljesen agyalágyult trip kerítette volna a hatalmába: előkapja a hatlövetűjét és a lány halántékához szorítja.

– Na, azért ezt mégse! – csattanok fel. – Ez a csaj nincs benne a pakliban. Semmi köze az egészhez. Rakd csak ki szépen. Most rögtön.

Persze félrészeg, agyonstresszelt szuicid-jelöltnek (aki ráadásul még azt hiszi, fontos) hiába próbál a lelkére beszélni az ember.

Aki mellesleg ugyanabban a cipőben jár, csak sokkal, de sokkal fásultabb és kiégettebb.

A lány azonban, legnagyobb meglepetésemre, egy csöppet sem jön zavarba.

Mi lepődünk meg.

Ékes, a nyolcvanas éveket idéző újvidéki magyar középréteg adoleszcens korosztályának szlengjében beszél, minden szava iróniába mártott, majd a nyomaték kedvéért egy kézigránátot is előhalász, kihúzza a biztosítékát és elmosolyodik.

– Azt hiszitek, nem látok belétek? Még a legdédelgetettebb perverzióitokat is ismerem. Meséskönyv kell nektek, taknyok.

Felrobbanunk, mint egy hibás szériás, fém-plasztik-Hi-tech-sikolyokkal dúsított formatervezett, áramvonalas gázpalack.

Furcsamód, lángolva ugyan egy csipetnyit, Transformersszerű lényekké módosulván, de mégsem szűntünk meg létezni.

A prosti viasz-szerűen megolvadt arccal ismét elneveti magát, majd elnyeli a félhomály.

– Szar – sóhajt fel Kaspar.

Ebben tökéletesen egyetértünk.

Mézeskalácsházikó-Hostel tűnik elő ott, ahol két perccel ezelőtt még holtbiztosan semmi sem volt.

– Next highway? – vonom fel a szemöldököm, majd Kasparral átlépjük a küszöböt.

Belülről inkább egy néptelen, ötcsillagos dubai luxushotelra hajaz minden.

Egy darabig nézelődünk, majd helyet foglalunk. Láthatatlan kezek hordják elénk a kajákat: a ráksalátától a képviselőfánkon át a fondue-ig bármit, amit csak megkívánunk, a legeszementebb koktélokkal kombinálva.

Igyekszem minél gondtalanabb és nyugodtabb lenni, minél lazábbra venni a figurát, pedig a bensőmben a legkülönfélébb félelemrekeszek pulzálnak.

Kaspar összeráncolja a homlokát.

– Itt valami nagyon nincs rendben. Legalább egy tucat gonosz boszorkánynak kellene itt lézengenie, hogy egálban legyünk.

– Ich weiss nicht. Lehet, hogy kommandósok törnek ránk, és elvágják a torkunkat, lehet, hogy Csipkerózsika libben elénk, és meghabcsókol. De az is megtörténhet, hogy soha senki nem dugja ide a nóziját. Mindegy, nem? Faljunk – és valami érthetetlen és felfoghatatlan, lebegő szorongás kíséretében egy szelet camembert után nyúlok.

Nagyon rövid időn belül, már a töltött olajbogyókat rágcsálva sikerül dekódolnom, miért.

Kasparral összenézünk, és a kijárat felé vesszük az irányt.

Beszállunk az egyik kocsiba a sok közül, és Kaspar pillanatok alatt a maximális sebességre állítja az autót.

Összekacsintunk.

Hátha ezúttal teherautónak ütközünk, másfajta, izgalmasabb túlvilágba csöppenve.

Ettől az örömtől senki sem foszthat meg bennünket.

Nekünk ez egyszerűen jár.

 

 

*  „Az élet főnyeremény”

Elolvasom

Sokan vagyunk

 

Egyszer csak megjelent.

Épp reggel, vizelés után, miután már elszívtam az első cigarettámat, és fölraktam a kávét, figyeltem fel arra, hogy az ágyamban valaki szuszog.

Ránézem, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint én. Ahogy elnézem, ahogy alszik, csak annyit állapítottam meg, „milyen vézna”.

Megittam a kávém, elszívtam még két cigarettát, mikor láttam, fölkelt az ágyból, és vizelni indult.

Nem beszélgettünk. Úgy éreztem, fölösleges minden kommunikáció valakivel, aki a saját kópiám.

Érdekes módon az sem érdekelt, hogyan került a lakásomba, vagy egyáltalán ki ő, aki a hasonmásom, klónom, mit tudom én.

Enni nem evett semmit tejen kívül, de azt pusztította.

El is lettünk volna egy darabig szépen, ha a vendégeimet nem bántja.

Skalpellal vagdosott az arcukba, vagy mondjuk teleeresztette a kádat jéghideg vízzel, és fejüket a víz alá nyomta, míg majdnem megfulladtak, vagy például szögeket vert a körmük alá.

Furcsa módon a látogatóim ezt szó nélkül tűrték. És továbbra is eljártak hozzám. Fura, de így van. Annyira, hogy már elkezdtem arra gyanakodni: lehetséges, hogy ők is csak a barátaim, barátnőim hasonmásai?

Idős szüleimmel is jól kijött. Kedvesen, intelligensen hallgatta végig őket, hosszan figyelve, mire észrevettem, jobban szeretik immár őt, mint engem… ha meg tudtak volna bennünket különböztetni.

A szüleim tehát éppen semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy immár ketten vagyunk, ami miatt szintén arra kezdtem gyanakodni: lehet, hogy ők is ki lettek cserélve?

Az ágyon nem voltam hajlandó vele osztozni, ott aludt összekuporodva a másik, soha ki nem nyitott ágyon.

Hetekig kerülgettük egymást abban az azért nem túl nagy lakásban, mikor már úgy éreztem: ebből elég.

Mikor kinyitottam az ajtót, és azt mondtam neki, kifelé, nem jutott el a tudatáig. Csak mosolygott értetlenül, aztán leült a számítógépemhez.

Erre elővettem egy kábelt, és elkezdtem fojtogatni. Érdekes módon nem állt ellen. Ugyanazzal a réveteg mosollyal hagyta, hogy megfojtsam. Földaraboltam, és fekete zacskókba csomagoltan a sarki szemetes konténerbe hajigáltam a darabjait.

Másnap reggel, miután kimentem vizelni, elszívtam egy cigit, és fölraktam a kávét, ismét szuszogásra lettem figyelmes.

Ő volt az. Gondtalan csecsemőmosollyal aludt az ágyamban.

Aztán kinyitotta a szemét, és közelebb kucorodott hozzám.

Habkönnyű nehézvízgyász
(Vár Ucca Műhely. 2015/2. sz.)
A szoba félhomályában, a sarokból vizslató szörny – Séták Tarkó János újvidéki képzőművész világában
(Art Limes. 2018/4. sz.)
A búza mint metafora – Újházi Adrienn újvidéki képzőművész munkásságáról
(Art Limes. 2018/4. sz.)
Prízračný ženích (Szlovák fordításban). In. Kloaka. 2011/2. sz.
Verím, že neexistuje nemožné (Szlovák fordításban). In. Kloaka. 2013/1. sz.
Elolvasom
Szürkület, fenyőfák
(Kalligram. 1992/7. sz.)

Szürkület, fenyőfák

                 

Mindig pontosan érkezett, talán mégsem. Ócska síkabát, csizma. Nem maradt soha, én meggyújtottam az asztali lámpát, miért pont az asztali lámpát. Aznap, vagy talán előzőleg, jött a tejesasszony, lefölözetlen, zsíros, falusi házitej. A téli szürke lucsokban valamint. Péter pontosan érkezett, már sötétedni kezdett, mindig sötétedni kezdett. A hólé lecsöpögött, az előszobában hagyta a csizmáját, amelyről leolvadt, az előszoba felmosható műanyag kockákkal borított, a délután már szürkületbe hajlott, és ő lehúzta a csizmáját, azért. Felkeltem, mert egyszerűen illett felkelnem, és meggyújtottam az íróasztalon álló műanyag lámpát, miért pont azt a lámpát. Az ablak négyszögéből jó kilátás nyílt az udvarra, sötétedni kezdett, de ahol a hó nem olvadt el, ott világított. Kint világított a hó és látszottak a fenyőfák meg egy nagy kék lábasban a házitej. Néha fel szoktam kelni és kimenni az udvarra és nézni a fenyőfákat meg a szürkületet meg amikor a tejesasszonyt fogadom, átveszem tőle a tejet, azért. Miután felkeltem, Péter lekuporodott a szőnyegre, és elnézte az ablaktáblán át látható nagy sötét fenyőfákat, miért pont a fenyőfákat. Soha nem maradt sokáig, és én megkínáltam egy bögre tejjel, és hirtelen a kertvárosi utcám jutott eszembe, hogy még mindig nem bontották le, de én nem szeretném, nincs pénzünk rá, a tömbházak már megsokasodtak a környéken az évek folyamán, talán nincs pénzük rá. Hogy lebontsák, talán mégsem. És én felkeltem, mert illett felkelnem, talán, úgy rémlik, és ráláttam a fenyőfákra meg a kék tejeslábasra. És akkor Péter felállt, és bekapcsolta az állólámpát és én meglepetten néztem az arcába, és ő topogott harisnyás lábaival a szőnyegen, és azt mondta, karácsony van.

Elolvasom

Amit most

                   

A betonfal előtt, fehér sortban, reklámszatyorral. Én voltam az, mi voltunk, még véletlenül sem. Rövidre vágott csatakos haj, üres arc, lihegve. És az a rengeteg macska. A konténerek alatt, az ablaknyílásokból, egy csapadékkal kevert olajfolt előtt, melyen szivárványoson visszatükröződött a közeli házfal neonreklámja. A fal előtt állt, majd vicsorított és szaladt. Vigasztalanul. Igen, ez a helyes kifejezés, vigasztalanul. Nem látta, hogy látom, ő nem látta, csak én láttam. És az a rengeteg macska. Aznap korábban értem haza, a nappalok már rövidülni kezdtek, az idő barátságtalanná vált. Az égen a piszkos bárányfelhők különféle alakzatokban úsztak, más-más formát véve fel, idegen tájakét, idegen testekét. Vágyak, istenem, micsoda vágyak, és a szürke, nyirkos zsákutca, bárányfelhőkkel az égen. Én voltam az, mi voltunk, még véletlenül sem. És akkor meg akart szólalni, vagy ez talán már azután történt, hogy vicsorított és szaladt, ki tudná megmondani. Más égbolt, más városok, más emberek. Más aszfaltburkolat a lába alatt, más lépések zaja, az aranyműves boltot körbefogó más nyúlánk ködgomolyag. Meg akart szólalni, talán körbe is kémlelt, lopva, félénk tekintettel. A betonfal előtt álltam. És akkor azt mondta: Nevetséges. Milyen, milyen nevetséges. Szavai tompán kongva visszhangoztak bennem. Én voltam, mi voltunk, sohasem. A beton, valamint a konténerek közt. Továbbra is hegyeztem a fülem, de csak valami kivehetetlen zajt hallottam, valamit a zihálás és a nyögés közt, miért.

Elolvasom
A TV-híradó második kiadása
(Kalligram. 1992/7. sz.)

A TV-híradó második kiadása

                             

Akkoriban történt. Jöttek a repülőgépek, viszont. Egy törzs, végtagok, fej. Egy tévé. Olyan régen történt mindez. Függöny, parkett. A TV-híradó második kiadása. A fotel sarkában egy csomag sós keksz. A zaj eleinte zavart, hogy úgy mondjam, aztán hozzáedződtem. Flóra le-föl dobálta magát, combjait szorosan a falhoz tapasztva, szegénykém. Személytelenül ültem a fotelben, dehogy ültem. Flóra azt mondta: Bocsáss meg. Bocsáss meg, Flóra, Flóra, hogy érted azt, hogy bocsássak meg. Flóra a falnak fordult, talán. Bocsáss meg, biztosan tévedtem. Ekkor jöttek a repülőgépek. A parkett repedései mentén haladtam, viszont. A zaj eleinte zavart, de aztán betapasztottam a fülemet a két tenyeremmel, az ablakból láttam magam meg az utcát meg a fotelt meg a televíziót. Már késő volt, mindig is késő volt, talán sohasem volt késő. Flóra le-föl dobálta magát, combjait szorosan a falnak tapasztva, szegénykém. Flóra, mondtam, Flóra, mikor próbálod meg. Olyan régen történt mindez. Mit, válaszolt, mit mikor próbálok meg. Flóra, mondtam, mikor próbálod meg végre elfelejteni az egészet. Az egészet. Igen, az egészet. Ő csak forgatta a szemeit, szegénykém. Aztán jöttek a repülőgépek, viszont.

How good not to love. In: Toldi Éva (szerk.): A varázsszobor – Fiatal prózaírók könyve. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Kapituláció. In. Faragó Kornélia–Grendel Lajos–Kántor Lajos–Szabó István (szerk.): Határon túli magyar írók antológiája/Erdélyi, felvidéki, vajdasági magyar írók antológiája. Kriterion–Pelikán Kiadó, Budapest, 1993.
1993.
Kertváros. In. Faragó Kornélia–Grendel Lajos–Kántor Lajos–Szabó István (szerk.): Határon túli magyar írók antológiája/Erdélyi, felvidéki, vajdasági magyar írók antológiája. Kriterion–Pelikán Kiadó, Budapest, 1993.
1993.
Bakancs és fal. In. Faragó Kornélia–Grendel Lajos–Kántor Lajos–Szabó István (szerk.): Határon túli magyar írók antológiája/Erdélyi, felvidéki, vajdasági magyar írók antológiája. Kriterion–Pelikán Kiadó, Budapest, 1993.
1993.
Rövidpróza a szerelemről. In. Faragó Kornélia–Grendel Lajos–Kántor Lajos–Szabó István (szerk.): Határon túli magyar írók antológiája/Erdélyi, felvidéki, vajdasági magyar írók antológiája. Kriterion–Pelikán Kiadó, Budapest, 1993.
1993.
Walter védi Szarajevót. In. Faragó Kornélia–Grendel Lajos–Kántor Lajos–Szabó István (szerk.): Határon túli magyar írók antológiája/Erdélyi, felvidéki, vajdasági magyar írók antológiája. Kriterion–Pelikán Kiadó, Budapest, 1993.
Silicijumska dolina. In. Srđan V. Tešin (szerk.): Priča za kraj veka. Kikindske novine, Dom omladine, Kikinda, 2000.
Vajdasági ég alatt. In. Virág Zoltán–Orcsik Roland (szerk.): Masírozó angyalok. Kollázsolt breviárium Fenyvesi Ottó tiszteletére. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2015.
2015.
Agressiva. In: Faragó Kornélia (szerk.): Rituális labdajátékok – Híd-antológia. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2010.
2010.
My private Idaho No 2. In: Faragó Kornélia (szerk.): Rituális labdajátékok – Híd-antológia. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2010.
2010.
Crash. In: Faragó Kornélia (szerk.): Rituális labdajátékok – Híd-antológia. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2010.
2010.
Anonim boldogság. In: Faragó Kornélia (szerk.): Rituális labdajátékok – Híd-antológia. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2010.
2010.
Gyűlölet. In: Faragó Kornélia (szerk.): Rituális labdajátékok – Híd-antológia. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2010.
2010.
Harákolás. In: Horváth Futó Hargita, Utasi Csilla (szerk.): Az akácosnál balra – A 2013. évi Gion Nándor Novellapályázat antológiája. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, Gion Nándor Emlékház, Szenttamás, 2014.
2014.
Silicijumska dolina. In: Faragó Kornélia (vál.), Vickó Árpád (ford.): Autoportret s novelom – Panorama savremene vojvođanske mađarske novele. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2017.
2017.
Elolvasom
Szilícium-völgy
(zEtna. 1999–2001/II.)

Szilícium-völgy

Nagy, kihalt tér, légvédelmi ütegekkel, riasztóberendezésekkel, bonyolult radarrendszerrel. Anikó. Meztelenül sétál a néptelen utcákon, reflektorfénybe és elektromágneses hullámokba burkolva. Az égbolton sugárhajtású repülőgépek száguldoznak a ragacsos alkonyban, lent a teret észak felől határoló kőszfinx árnyéka telepszik rá a néma, mozdulatlan környezetre. Anikó a műszaki felszerelést és a szögesdrót-akadályokat kikerülve megáll a szfinx mellső lábai közt heverő koporsó előtt. Elsötétül a tekintete, úgy érzi mocskos, durva kezek tapogatják. Felette a beteg hold, kezében viaszból gyúrt woodoo-bábú. Határozott mozdulattal beleszúr egy kötőtűvel, a Tetovált felordít a koporsóban és kinyitja a szemét. Anikó fölébehajol.

"Mit álmodtál?"

"Szürke homoksivatagot, denevéremberekkel."

Anikó savanyú fintort vág, és megindul a tér ellenkező oldalának irányába. A Tetovált botladozó léptekkel követi.

Önkiszolgáló, mellette passzázs, neonreklám, kirakatüveghez nyomott arc, igen, egy arc. A Fiú. Síkabát, farmernadrág, doc Martens cipők. A kőburkolaton toporog, félig elenyészett gondolatokkal, a neonreklám alatt, az összefirkált fal előtt. Hóna alatt testépítő folyóirat, kezek a zsebben. A Tetovált. Kopaszra borotvált pszichopata, kezek a tarkón, könnygázkönnyek. AK-47-es gépfegyverrel le-fel sétálgat; bent a füstüveg kirakat mögött Anikó, a rózsaszínű koncertzongorához kötözve. És az a rengeteg zombi. Karcinogén röntgensugarak töltik be a passzázs légterét a könnygázzal kombinálva. A Fiú megfordul és a Tetovált kontaktlencséjébe pillant.

"Baszom az anyád. Meg foglak ölni."

A Tetovált belegépfegyverez a kirakatba, a Fiú pattanásos arccal sír a szemeteskonténerek és a falfirkák között. Anikó. Anikó némaságba süpped, azt gondolja, hogy szóra sem érdemes, távoli labirintusokban oson puhán, nesztelenül. A zongoralábhoz kötözve térdel, a Tetovált pezsgővel itatja; a terem sötét, csak az ultraibolya égők világítanak. Anikó a Tetovált fülébe súgja:

"Zombi-party", majd azt: "Add vissza a tablettáimat."

A Fiú a fal előtt zihál, aztán a legközelebbi konténerbe hajítja a gépfegyvert és futásnak ered.

Sötét, áporodott szagú terem, könyvkatedrális. Mutáns pókok, lehallgatókészülékek bújnak meg álnokul a papírtömegek káoszában. Anikó régi pergamenteket tanulmányoz, bal kezében Yorick koponyája. A Tetovált hóna alatt vaskos, gótbetűs kódex. Anikó felpillant.

"Vigyázz, mérgezett tintával írták."

A kódex a megkopott fényű parkettára hull. A könyvrengetegben, a flagellánsokat ábrázoló triptichon melletti varázstükörben a Tetovált a bűn áttetszőségéről merengve hosszan fürkészi önmagát, majd megfordul.

"Kívántam valamit."

A varázstükörben a Wallhalla kétdimenziós képe sejlik fel. Anikó izgatottan felkiált.

"Látod?"

A Tetovált kifejezéstelen arccal feléje fordul.

"Igen. Műanyagból van az egész."

Anikó összeszorított szájjal köpi ki magából a szavakat.

"Mondd, te szerepelsz az én valóságfilmemben, vagy fordítva?"

A Tetovált pillantása rászegeződik a bársonyfüggöny keretezte ablaknyílásra. Az üvegtáblán túl génsebészeti kutatóközpontok, tömegsírok, betonemlékművek terpeszkednek lomha egyhangúsággal.

"Nem tudom, Nem is fontos."

Elolvasom
A labirintus másik arca: végtelen pázsit
(zEtna. 2003. március)

A labirintus másik arca: végtelen pázsit

Feledés. Ekhnaton? Hórusz Gyöngyöző mikróbaszörföző, selyempiramis, üvegház-oázis. Franciakrémes a kerti, körvonaltalan asztalon, a fűszőnyeg határolta betonsávban. Buja, húsos falú labirintusban baktatunk, a minószi, etruszk írásjelekkel, óskandináv rúnákkal telerótt terrakotta-lapok borította talajon. Kísérőim Alice Csodaországból és Ariel, a kiismerhetetlen. Az erezett humanoid falak szabdalta terek, oázisok, kertek, sivatagok önmaguk inverz tulajdonságait szórják szét a galaxisok szemcsés állagú smaragd vákuumában. Megérkezni? Ez most fölösleges, lényegtelen pont az üde közömbösség óceánjában. Balett-táncosok játék-gépfegyverekkel, garden party marslakókkal. Kolostori cella a folytonos változásban. Ariel megmártózik a lágy szirmú, délibábszerű szomorúfű-patakban. Szimpatikus achát szörnyeteg, homlokán faun-szarvakkal. Alice a hűvös világosságot árasztó szent neoncsövek közt megáll és felém fordul: "Az én gondolataim számomra idegen gondolatok, de az érzelmeim teátrálisan is valósághűek. Mozdulataim más mozdulatai, szavaim belémkódolt, ráción túli ős-szavak. Kell ennél több?" Golyóstollat szúr a mellkasába, és továbbhalad a terrakotta-pázsiton. A Minótaurosz, csillaggal a homlokán a reneszánsz szökőkút előtt vár ránk. Már nem szörnyeteg, cask annak lepárolt esszenciája. meztelen hátammal a labirintus pulzáló falának dőlök. "Ha növény lennél, lepréselnélek és herbáriumba helyeznélek." A Minótaurosz Alice tudatfennsíkjain, Ariel és az anyagi dimenzió behatároltsága. Rongybabákon heverek, és azt hiszem, ez a teljesség; az elmúlás, a teremtés, a reintegrálódás gyönyöre. Néma sikoly, a céltalanság lágy, selymes sivataga. A haza.

 

Elolvasom
A szfinx pupillája: Was ist Kunst, Lilly Marlenne?
(zEtna. 2003. március)

A szfinx pupillája: Was ist Kunst, Lilly Marlenne?

Esernyőt nyitok, ázott újságpapír tapad a fényes-vizes betonra. Körülöttem autóbuszok suhannak el, gyomrukban sárkányokkal; papírsárkányokkal. A DVD-kölcsönző és a Café-pizzeria közt állok, márkás, angol cipőm ázik a langyos esőben. A környező lakótömbökben számtalan android szunnyad, az álom és a mindennapi szorongások fesztáván ide-oda lebegve. Tudom, hogy valaki kísér. Tibeti szerzetes, autómosó fiúnak álcázva. A hasonmásom. Zsebemben briliánsokkal beállok a buszmegállóba, a két szent, alumínium-burkolatú sugárúti világítótest közé.

Először csak valami opálos, piszkosrózsaszín csíkok jelennek meg a toronyházak tányérantennái fölött, majd az egész környék élesebb kontúrozásúvá rajzolódik, széttagolódik. Másik zsebemben Earl Gray tea, csokoládé. Előttem, mellettem, körülöttem a hasonmásaim autómosó fiúnak álcázva, Minótaurosznak álcázva, Szent Sebestyénnek álcázva, amorf szubsztanciának álcázva. Számukra talán föl nem ismert, közömbös ismeretlen vagyok. A szemközti buszállomáson, ahol az ellenkező irányba tartók várakoznak, két virtuális szfinx határolta térben farkasember sétál a valóság és a fájdalom közt. Aztán leül a lyukacsos fémpadra és ő is a most már sárgászöld, éles fénypászmákban szitakötőszerűen rezgő légteret szemléli. Hajnalodik.

Elolvasom
A belső várkastély
(zEtna. 2003. március)

A belső várkastély

Albert otthon, a gázkamra-hotelban. A teraszon locsolja hamuszín kaktuszait.

"A taposóaknák és a gyakori bubópestis-járványok miatt kevesen laknak erre."

Ő. Tompán morog, és a számítógép képernyőjét szemrevételezi. Az egykedvűség leple alatt monotónia lopódzik be a lakásba. Ami célravezető, elkerülhetetlen.

Albert felszisszenve tapogatja a sebet a halántékán. A képernyő-pihentető program lágy vonal-transzformálódásaival folyamatosan leköti és felélénkíti a tétova figyelmet. Varjúraj vijjog a kertvárosi légtérben, s a második csésze tea után megjelenik a megnevezhetetlen, ragacsos, tésztaszerű, zoomorf Hófehérke alakjában.

"Mondtam, hogy csínján azokkal a tablettákkal."

Albert duzzog.

"Nem mondtad."

Ő unottan félrenéz. Déjá vu, régi, agyonkoptatott filmek cselekménye torlódik szürkeállományába.

Albert félénken közelít a képlékeny istennőhöz.

"Te nem szoktál csak úgy megjelenni."

Hófehérke szúrós disznószeme felcsillan.

"Mentsd meg magad! Mentsd meg Európát!"

"Én?"

"Inkább azt mondd: Mit kell tennem?"

Ő az asztal alatt kést szorongat. A kétségbeesés és a bűnbeesés rokon értelmű fogalmak.

"Ki itt a hülye?"

Idő. A Nap céltalanul kifakul, a szürkület gyöngéd szomorúsággal hömpölyög a városrész takaros/lerobbant épületei közt.

Albert gyertyát gyújt apró házioltára előtt. Jukio Mishima, Franz Kafka és Wirginia Woolf fotói kivilágosodnak a szoba kolostori puritánsággal berendezett színpadán.

Három, teátrálisan katonás egyenruhába bújt figura lép ki a tükörből. Transzcendens harcosok. Jaan. Arvo. Vainö. Észt kultúrkommandó.

A bejáratban Gretchen. Csenget, vágyakozik. Haja csapzott, a szája felrepedve.

Albert ajtót nyit, Lugossy Béla szívével suttogja:

"Ugye kifogytak az impulzusok a telefonkártyádon?"

 

+++

 

Az egykori gyárcsarnok zártkörű klubként üzemel.

Ő. Whiskyt szürcsöl a működésképtelen futószalag előtt.

"Ez az."

Albert a hasonmásához fordul. Belső monológ, felperzselt agy.

"Te én vagy, de én nem vagyok veled azonos."

Arvo fényképez, Jaan mereven áll a diapozitívról falra vetített márványsíremlék előtt, partizánüdvözlettel. Vainö vasrúddal veri szét a kibelezett számítógépek műanyag burkait, sírva és mégis kifejezéstelenül.

"Performansz?"

"Kreativitás. A lényeg az, hogy megmaradjon a dokumentációban."

Lánctalpas járművek zaja szűrődik be, valaki bevert orral szűköl a vasbeton hodályok közt.

"Olyan unalmas."

Vainö megláncolva ordít, azt hiszi, fontos.

"Megöllek."

Gretchen. Testén fetisiszta kiegészítők. A teremben vágni lehet az édeskésen csípős szagú füstöt.

Az összefüggéseknek jobban a mélyükre kell hatolni. Elmozdult síkok, mocskos naplemente.

Albert és a három kommandós a város túlpartján trónoló vár katakombáinak bejárata előtt. Zsebkéssel bevágják a jobb hüvelykujjukat, a sűrű, sós lét belecsorgatják egy bronzkehelybe. Miután végeztek a rituális tettel, magukba szürcsölik együvé tartozásuk zálogát. Haza és haladás. Estonische-ungarische Freundschaft.

Páncélingesek lepik el a környéket. Civilek nem tartózkodhatnak a környéken. Arvo sunyin somolyog, ujja a ravaszon.

"Tényleg?"

Vainö fáklyáját a magasba emelve perzselően morbid tekintettel vezeti a csapatot. Nyirkos, elfeledett folyosók dohszaga vegyül az izzadó testek kipárolgásával.

A titkos alagútrendszer definiálhatatlan varázsa. A veszély fűszerezi az izgalom nyugtalan szőttesét.

"Nem. Azt mondtam, én fogom. O. K.?"

Albert Wilhelm Dornstädternek, a Habsburg vár egykori tisztjének koponyájával a kezében. Óvatosan a kőpadlóra helyezi, a Duna fövenyéről hozott homokkal szórja körbe, és varázsigét mormol, majd a koponya szemüregeibe havasi gyopárt tömköd, és leönti Coca-Colával a koponyatetőt.

Jeges, csatakos forróság csapja meg a kultúrkommandót.

"Ki zavarja nyugalmamat, óh, ti tisztátalanok?"

Ő. Suttogva mondja ki a szavakat, a kongó falak mégis visszhangozzák.

"Az excaliburra van szükségünk, ó, Varázsló."

A többiek mozdulatlanságra kárhoztatva várakoznak, majd a hang ismét megszólal.

 

+++

 

A függönyök mögött jó és gonosz terek, metszéspontok egyaránt lakoznak.

"Olyan terem is van, amelytől a legjobban félsz, olyan is, amelyben gyönyörűségedet leled. Lépj be az álmomba, ahol térnek és időnek jelentősége nincs."

Albert - pilótaöltözékben - belép, kezei összekötözve, a Kimondhatatlan neve homlokára van tetoválva. Arca nincs, csak bugyborékoló lélegzete.

Ő. Vízihullákkal, szárnyas lényekkel, polipokkal, lepényhalakkal kommunikál.

Gretchen. Az antik Istentorzó előtti bőrfotel támlájába kapaszkodik, és hisztérikusan vihog.

Áttetsző, zselés szubsztancia tölti ki a vákuum-teret.

"Ez az én magánbirodalmam. Krisztus könnyeiben szüntelenül ázva, a tisztátalanok és a megdicsőültek szimbiózisa. Ott, a betonkockában vár az excalibur. A tiéd."

Albert határozott léptekkel odamegy, könnyedén kihúzza, nézegeti.

"És most mi a fenét csináljak vele?"

 

+++

 

Hegycsúcs várrommal, repedt hold, farkasürülék szaga.

A rom előtti pázsiton boszorkányraj zsolozsmázik. Testek, testetlen szellemlények, a tábortűz lángoló pentagramma.

Ő. Összehúzott szemmel fürkészi belső rezdüléseit, hasadt magányát. Apró manók szívják-szürcsölik misztikus sebeiből szivárgó vérét.

Albert jäger-kosztümöt húz viharok borzolta fakó meztelenségére. Fogai közt az excalibur, nyakán ajakrúzs nyomai.

"A cél megléte.Milyen furcsa."

Arvo, Jaan és Vainö nagy, szürke zászlót bontanak, ajkukon Kazimir Malevics tanulmányaiból vett idézetek, jövőből font kalács, dermedt áramkörű szívek. A suttogó, frivol égen furcsa, holdfény szennyezte felhőjáték. Kedves, futó impressziók.

"Minden stáció egy kudarc. vagy egy felemelkedés."

Albert megáll a hegycsúcson. A tükör mögötti világokra gondol, elvonatkoztatott és hívogató idősíkokra, liheg, reszket. Fején bársonnyal bevont töviskoszorú.

"Ez nem velem történik. Valaki, valahol, valaha. De nem én."

Az excaliburt a lüktető földbe döfi, és elhanyatlik.

"Ez nem én vagyok. A hasonmásom. Puha függönyök mögül bújik elő kedvesen, óvatosan."

A három észt katona szalutál, majd némán, lárvaarccal a mélybe ugrál.

"Igen. Táj és lélek összefonódik. Ezt már ismerem."

A nyirkos fűben emberi csontok, farkasnyál, kétségbeesés. A sűrűsödő éjszakai ködpászmák opálos ragyogással teremtik ujjá, ki tudja, hányadszor, a pulzáló tájat. Elmenni-megérkezni. Ilyen egyszerű.
Ő. A várrom tornyán fekszik duzzadt arccal, véraláfutásos végtagokkal.

Gretchen lép elő, apró porcelánedényből süteménnyel kínálja.

"Akasztott ember zsírjával sütöttem."

Ő elhaló nyüszítéssel seppegi:

"Úgy vártalak."

Az idő szakadozott cafataiban örvénylik a bizonyosság kiismerhetetlensége.

Albert. Halántékára pisztolyt szorít, szemei extatikusan lehunyva. A benne csörgedező vérre gondol, a haza megfoghatatlan konglomerátumára.

Odafordul Gustav Meyrink kísértetéhez, és a szemébe néz:

"Nem tudom. Ma valahogy nem tudok meghalni."

Az amorf ködlény oszladozni kezd.

"Látod, ez az."

Albert hosszan hallgat, majd jäger-kosztümben, hegymászó cipőben megindul az erdőfoltok és a szőlőtőkék közt oda, ahol az ég összeér a parlaggal.

 

Elolvasom
Korunk lecsapódásainak Lego-kockái
(zEtna. 2003. április)

Korunk lecsapódásainak Lego-kockái

Megjelent az Orbis 2-3. száma

Ha türelmesen végigolvassuk a kanizsai Orbis legújabb számát, azonnal szembeötlik, hogy noha immár az új évezred harmadik évét tapossuk, a 90-es évek még sokáig kísérteni fognak bennünket.

A 90-es évek, vagyis a Milošević-korszak mindenkit - akár elment, akár itt maradt - kimozdított a szokásos szeretem-nem szeretem - de ez van életformájából. Óriási átrendeződések történtek kívül is, belül is. Ezek az átrendeződések pedig a lehető legkülönfélébb válaszreakciókra késztetik az embert, így az íróembert is. Az írások hangulata, gondolatisága széles skálán mozog. Van, akiben csak úgy forr a keserűség (mellesleg teljes joggal), van, aki rezignáltan teszi a mindennapi teendőit, belenyomorodva a vidéki élet állóvizébe, van, aki kamaszos vakmerőséggel lázad, van, akit fokozott aktivitásra sarkall, hogy még elmélyültebben tegye a dolgát, van, aki az ezoterikus világlátás felé fordul, és van, aki egyszerűen nem hajlandó állást foglalni (nem mintha ez kötelező volna).

A versblokkban Czirok Ferenc, Nagy Zsuzsa, Szögi Csaba, Horváth Zsolt-Tádé, Kovács Karolina (a legutóbbi prózákkal is jelen van a folyóiratban) szerepelnek. Gyakran a teljesen más hangulatú, műfajú, hangsúlyú művek alapélményét akár egy mondatban is össze lehetne foglalni: Nem tetszik az, ami van. Szabó Palócz Attila "(meg)TALÁLT drámájában" saját magához híven ezúttal is a műfaji eklekticizmust választotta, szövegébe néhány vendégszöveget (verset) is beleágyazva (ha úgy vesszük, a mű nagyobbik része rögzített internetes levelezést ad közre, időpont: Jugoszlávia NATO-bombázása), de nem hiányoznak belőle a magánéleti szférát boncolgató digressziók sem. Hagymás István pedig (ha nem tévedek, szlovéniai magyar gondolkodóval van dolgunk) a magyarság, a szó- és számmágia és az új természettudományos kutatások egy sajátos koloritját adta közre. Véleményével, nézeteinek egyes elemeivel lehet vitatkozni, komoly erudícióját és jóindulatát azonban nem lehet kétségbe vonni.

A dokumentumok közt Klamár Zoltán két tanulmányával ismerkedhetünk meg, egyik egy kanizsai, többgenerációs bognárcsalád valamikori mindennapi életéről, mesterségéről, használati tárgyairól szól, a másik pedig a sajnos évtizedek óta szomorúan sorsára hagyott szerémségi magyarság és a vele együtt élő népek interetnikus kapcsolatait boncolgatja.

A szerb nyelvű rész alapvetően más szerkezetű: egy újvidéki írót, név szerint Slobodan Nenint és egy szabadkai multimediális alkotót, Zvonko Šarićot mutatja be, a legvégére hagyva néhány versfordítást (angolból és szlovénből) és egy belgrádi neoavantgárd performansz írásos dokumentációját.

Slobodan Nenin - mint írásaiból és az őt méltató kritikákból-esszékből kiderül - leginkább a szerb irodalom mágikus-ezoterikus vonulatában találhatná meg a helyét, hozzáadva, hogy mind a nyugat-európai, mind a távol-keleti filozófiát behatóan ismeri. Mivel - noha már a középgenerációhoz tartozik - első könyve csak l994-ben jelent meg, a hétköznapi élettől való elhúzódását és feloldódását egy időtlen-misztikus világban akár személyes reakciójaként is felfoghatjuk a kilencvenes évekbeli történésekre. Zvonko Šarić ezzel ellentétben a ma már végérvényesen összemosódott hippi-beatnik-punk-avantgárd-alternatív-posztmodern művészeti konglomerátumban talált rá sajátos önkifejezési lehetőségeire. Mint multimediális művész különféle műfajokban alkot. Ez is értelmezhető személyes válaszként a körülöttünk történt, történő eseményekre.

Vagyis, ha figyelembe vesszük mind a magyar, mind a szerb folyóirat-félgömböket, mindannyian ugyanabban a már félig-meddig elsüllyedt csónakban evezünk, a távoli, biztos partok nehezen körvonalazódnak, reakcióink-védekezési mechanizmusaink, illetve azok irodalmi lecsapódásai azonban különbözőek. És ez így jó.

Elolvasom
Solaris, a vágystruktúra
(zEtna. 2003. július)

Solaris, a vágystruktúra

Stanislaw Lem: Solaris (regény, Lengyelország, régmúlt), Solaris (film, Szovjetunió, keletkezési ideje: ősi gyermekkorom letűnt ideje), Solaris (film, USA, napjainkban)

Tarkovszkij zseniális filmjére próbálok visszaemlékezni (jelenleg mind videón, mind DVX-en hozzáférhetetlen ). Szegmentumok, apró mozaikképek, hangulatok vagy az akkori technika korszerű (ma már réges-rég elavult) trükkjei jutnak eszembe, ám a szóban forgó filmtrükkök (ha egyáltalán ma még így lehet nevezni őket) ott és akkor, a tévé képernyőjén nézve szinte elementáris erejű érzéseket, lelkiállapotokat idéztek elő, húsbavágó fájdalommal és könyörtelenséggel. A könyv: Stanislaw Lem ma már klasszikusnak számító sci-fi doyen kissé száraz, de mély filozófiai-esztétika-etikai témákat boncolgató könyve tulajdonképpen csak ürügy, hogy a filmek szerzői-szereplői (jócskán belenyúlva, megmásítva a történetet) a saját sztorijukat meséljék el, amelyben a szovjet (vagy mondjam inkább úgy: orosz?) változat történetében a rendező saját gőzölgő csontjait, húsát tárja elénk kételyeivel, meghasonlásaival, ki nem mondott (ezért lefilmezett) vágyaival. A George Clooney-féle változat is ugyanezekkel az eszközökkel operál, de a lágy, kék tónusú műbolygó-mennyország (és maga a film is) sokkal kevésbé egyértelmű, minden függőben van, talaj nélkül imbolyog, majd ráhangolódik egy hasonlóan bizonytalan valóságra.

Itt az ideje, hogy röviden vázoljam az alapsztorit. Adva van egy Solaris nevű bolygó, a körülötte keringő, őt elemző, emberek lakta űrszondában.

A bolygó azonban interaktív: a felé küldött, tapogató-kutató sugarakra válaszolva a műbolygón materializálja az asztronauták álmait, vágyképeit, félelmeit, sóvárgásait, amik (akik?) fokozatosan egyre emberibbé válnak, maguk sem tudva, tulajdonképpen kik ők, emberhumanoidok, vagy csak látszat-életet élő, anyagba zárt, virtuális lények, a bolygó produktumai. A főhős saját, a földön sikeres öngyilkosságot elkövető volt feleségét látja viszont egy nyugtalan álom után. Tudván, hogy csak hús-vér fantáziakép, az űrbe küldi. Másnap egy másik, ugyanolyan nő ül az ágya szélén. Fokozatosan beleszeret. A beteljesülés azonban lehetetlen: a nő a földön nem létezhetne (akárcsak a többi humanoida). Ebből lehet csapnivalóan rossz melodrámát, és lehet kimagaslóan jó, sok kérdést fölvető filmet is gyártani.

A regényben a történet racionális, ha úgy vesszük, szomorú, de szükségszerű véget ér. A fantomlények örökre eltűnnek. Tarkovszkijnál úgyszintén, noha ő önéletrajzi elemeket is belevegyít celluloid művébe, s a vég tulajdonképpen függőben marad, ha nem is a Solaris-lakók szempontjából. Egyedül az USA-verzió annyira sokrétű, hogy ha fenntartásokkal is, de happy endként is értelmezhető. Ha félretesszük azt a csúnya gondolatot, hogy Hollywoodban másként nem is lehetne, a film értelmezési tartománya annyira tág, hogy az álmuk álmaiban álmodó valós vagy vélt szereplők, sőt akár az egész film, idézőjelbe tehető. Marad a magányos, sokszoros filmnézés, újra és újra, és a gondolat, mely Csuang Cetől ered: Álmomban lepke voltam, s mikor fölébredtem, nem tudtam, én álmodtam-e a lepkét, vagy a lepke álmodik most engem?

Maradjunk ennyiben.

Elolvasom
A híd mint metafora
(zEtna. 2003. augusztus)

A híd mint metafora

A Muratáj 3. és 4. számáról

Bevallom, kellemesen meglepett hogy létezik egy olyan folyóirat, amely a Kárpát-medence kisebbségi magyarjait és kisebbségi nem magyarjait próbálja összekötni. Különösen üdvös, hogy a lap pénzelését részben az anyaország, részben az Európai Unió fedezi.

A kérdések amelyeket a két lapszám felvet: a kisebbségi iskolák, kultúra pénzelése, a megmaradás lehetőségei (különös tekintettel a szlovéniai, ill. szlovákiai magyarságra, valószínűleg azért, mert hamarosan Magyarországgal együtt az Európai Unió tagjaivá válnak, vagyis nagyban leegyszerűsödik a térségben való utazgatás és minden jellegű kommunikáció). A folyóiratszámok műfajilag, tematikailag rendkívül tarkák, ami összefűzi őket, az a kisebbségbe szorult lét, az asszimiláció és a lehetséges egészséges védelmi mechanizmusok léte s vagy létrejöttének kérdésköre. Ugyanakkor néhány kitűnő íráson kívül zavar a rurális kultúra előtérbe helyezése. Igaz, a kisebbségi magyarság lassan kiszorul a városokból, véleményem szerint azért menteni kell, ami még menthető.

Személy szerint soha nem vettem részt sátoros lakodalmakon, nem vágtam disznót, és utoljára tízéves koromban csárdásoztam egy iskolai ünnepségen, de attól még éppúgy magyar vagyok mint bárki aki táborokban nemezel vagy csuhébabákat készít. Ha kizárólag a hagyományápolásra, a különböző műkedvelő foglalkozásokra vagy az irodalomra összpontosítunk, az élet összes többi aspektusa kisiklik a kezünkből és felgyorsul az asszimiláció. Ugyanakkor szintén érdekes lenne a következő kérdésekkel is foglalkozni: a nemzeti identitás módosulásai illetve zavarai generációnként, nemzetiségi lét a túlnyomórészt más nyelvű nagyvárosokban, lehetünk-e egyszerre urbánusak és kozmopoliták és ugyanakkor kisebbségi magyarok.

Mivel velünk Trianon óta már annyiszor manipuláltak, hova illik, hova lehet, hova szabad és hova kell tartoznunk elsősorban: az anyaországhoz vagy a régióhoz, ahol élünk? Lehetséges-e egyáltalán egyszerre europeerség és kisebbségi megmaradás a globalizáció korában? Mivel a nemzeti identitás, akárcsak a személyiség, dinamikus, változó valami, mi az, aminek itt és most definiálhatjuk magunkat nemzetrészként, szociokulturális csoportokra lebontva, vagy akár egyénenként? Milyen a korszerű, szélsőségmentes nemzettudat? S ó lenne, ha ezeket a kérdéseket is bonckés alá venné az amúgy jó szándékú, pozitív szemléletű és grafikailag szemgyönyörködtető folyóirat elkövetkező számaiban.

Elolvasom
Az örök dilemma: tömegkultúra és (vagy) elit kultúra
(zEtna. 2003. október)

Az örök dilemma: tömegkultúra és (vagy) elit kultúra

A Kalligram szeptemberi számáról

Stephen King, James Bond, cyberpunk, fantasy, Matrix. Lehet-e, kell-e, érdemes-e foglalkozni ezekkel a tömegipari kultúrtermékekkel komolyabb, elemzőbb szociológiai-filozófiai-poétikai szemszögből? A folyóirat sugallata szerint (és saját véleményem szerint is) egyértelműen igen. Na már most a tömegkultúra és a vájtfülű kultúra kölcsönösen átvesz egymástól különböző tartalmakat, technikákat, hangulat- és eszmevilágot, nézőpontokat (valahogy úgy van ez, mint a folklorizáció és a folklorizmus közötti interakciókkal). Az új évezred kulturális arculatát a kommersz és az elit produkcióinak együttes jelenléte, szimbiózisa és kölcsönös átjárhatósága adja. Az internet erre csak rádob még egy lapáttal. Egy folyóiratszámban természetesen lehetetlen átfogó s mindenre kiterjedő körképet adni erről a különös, tarka kultúrkonglomerátumról, de elgondolkozni elgondolkozhatunk az olvasottakon, hiszen a folyóiratok, újságok, tévéműsorok, reklámok folyamatosan alakítják-átalakítják (hogy ne mondjam, manipulálják) az aktuális, menő kulturális piacot, öltözködés- és viselkedésmódot, a legtágabb értelemben szemlélve.

Persze minden kultúra rétegkultúra, de vannak átfedéses területek, és a határok is állandóan módosulnak. Ezenkívül a két pólus - a kommersz és az elit - meg sem lehet egymás nélkül (gondolok itt a népi-konzervatív, vidéki, illetve az urbánus-kozmopolita ellentétekre is), mivel mindig kell valami, amitől hol elhatárolódunk és messzire szökünk, hol beemeljük bizonyos elemeit a "saját" rétegkultúránkba, amely folyamatosan változik: húsz-harminc évvel ezelőtt (legalábbis Kelet-Európában) a képregény, a tévésorozatok, a rockzene, majd később az alternatív zene mindössze szubkulturális trendekként voltak elkönyvelve, míg ma már (legalábbis az emberek nagy részének az agytekervényeiben) az az általánosan elfogadott vélemény, hogy ezekben a műfajokban is lehet művészit, maradandót alkotni, és - mint a Kalligram szeptemberi száma bizonyítja - komoly, olykor integráló, olykor elutasító felhangokkal, de mindenképpen szükséges ezekkel a jelenségekkel foglalkozni, mert már rég beszüremlettek a pórusainkba. Vagy ahogy egy pszichológus ismerősöm mondta: Ha a valóság nem tetszik, egyszerűbb megváltoztatni a valósághoz fűződő viszonyunkat és hitrendszerünket, mint magát a valóságot. Tehát: Proust és Tolkien, Umberto Eco és Clive Barker fölött egyformán süt a nap, és csak rajtunk és pillanatnyi hangulatunkon múlik, melyik könyv után nyúlunk (ez vonatkozik a filmre, a zenére és az összes többi kulturális médiára is). És ez így van jól.

Elolvasom
Hölgyválasz
(rövidhangjáték)
 
SZEREPLŐK:
X
KURT
LÁNY
LÁNY
LÁNY
 
(Kávéház, a szokásos zajokkal)
Szia Kurt, te kéjsóvár remetelény.
KURT Csípem a humorodat.
(rövid szünet)
KURT Ma este nagyon magad alatt vagy, nem?
X Mondjuk rá. A pszichiáterem szerint személyiségzavartól szenvedek. De hát azért fizetem, hogy valaki meghallgasson.
(rövid szünet)
X Na adj egy dupla whyskit!
KURT Oké. Tessék.
X Mondd, Jutka már jelentkezett ? Mondta, hogy mikor jön?
KURT Igen. Ma egyáltalán nem jön. Műsorvezető az éjszakai programban.
X Baszd meg, megölöm. Kiszedem a petefészkét a száján keresztül.
(rövid szünet)
X Úgy érzem, egyszerűen nem bírom ki a mai estét egyedül.
KURT Sajnálom.
X Van néhány tablettád?
KURT Nem ajánlom. Legalábbis nem ma.
X Ugyan, tisztára zombi vagyok. Add csak ide!
KURT Ahogy akarod.
(távolról női vihogás)
X Kik ezek a taknyos ringyók ott a sarokban?
KURT Na, ebben igazad van. Robotkurvák. Nem ajánlom, hogy kikezdj velük. SÉletveszélyesek is tudnak lenni.
X Szarok rá.
(zene, léptek, a női kacagás hangosabban)
X Mi a jó nyavalyának vagytok, he? S Hiszen igazi kurvákból is bőven van, sőt. Egy vacsora az indonéz étteremben, meg egy kis furikázás a BMW-mel, és szinte minden húsz év körüli nőt le lehet venni a lábáról.
I. LÁNY Mi pszichológus robotkurvák vagyunk. Speciális célból lettünk konstruálva.
II. LÁNY Amint látom, zűrben vagy. Mi ezen is tudunk segíteni.
III. LÁNY Gyere velünk és minden rendben lesz.
X Oké.
(echóban)
X Amikor kiléptünk a caféból, hirtelen összecsomósodott körülöttem a magány. Csak sétálunk, át a hídon az erdő felé, s és én apró mikrocsipeket látok futkározni a látóteremben. Neonangyalok, tündérboszorkányok, hártyavékony, képlékeny létforma. Előre vagy hátra, kifelé vagy befelé, tökmindegy.
(erdőzaj; lombsusogás, stb.)
I. LÁNY Itt vagyunk.
X Valóban?
II. LÁNY Kuss!
III. LÁNY Látod ezt a Haechler- Koch hatlövetűt?
I. LÁNY Vagy ezt az orvosi szikét?
II. LÁNY Elő a pénzzel, mert úgy összevagdossuk zsilettel az arcodat, hogy még az édes jó anyukád sem fog rád ismerni!
X Mi ez? Valami vicc? Megőrültetek?
III. LÁNY Kötözzétek meg!
II-LÁNY Tudom, mi kell az ilyeneknek: pofozkodás, aranyzuhany, bilincs.
X Na, ebből elég! Betegek vagytok?
(tompa ütés zaja)
III. LÁNY (halkan) Elájult?
I. LÁNY Azt hiszem. Majd magához tér.
II. LÁNY Na gyorsan kötözzük meg, aztán neki a melónak.
III. LÁNY És ha AIDS-e van?
LÁNY Tán csak nincs.
(lihegés, csapkodás, zaj, jajgatás, sikolyok)
II.LÁNY Alig van valami a pénztárcájában. De azért jó nagy lomposa van.
III. LÁNY Ez van.
I. LÁNY Na most szépen húzzuk el a csíkot.
(rövid szünet)
X Majd szétrobban a fejem. Azt hiszem, ez nem én vagyok, hanem a hasonmásom. Esetleg az asztráltestem. Ki tudja? A pénztárcám mindenesetre eltűnt.
(kávéházi zajok)
NŐ Szia Kurt. Jutka vagyok. Hol a pasasom?
KURT Fogalmam sincs. De hogy rossz társaságban van, az biztos.
(az erdő zajai)
(echóban) Abban hiszek, amiben akarok, nem? . Most pedig visszamegyek a kávézóba. Itt már halálosan unalmas.
(kávéházi zajok)
KURT Na, itt van a szívszerelmed. Úgy látom, jó alaposan meg van tépázva.
NŐ Mi történt veled , drágám? Bántott valaki? Ki bántott?
X Ugyan, hagyjuk, semmiség az egész.
NŐ De hiszen vérzel, és merő sár, lucsok a ruhád.
(rövid szünet)
NŐ De te akkor is az én pasim vagy. Szeretem azt a csapzott hajú koponyádat, stb.
X Olyan furcsa, hogy itt vagy. Olyan furcsa, hogy itt vagyok. Mintha nem is léteznénk. Milyen furcsa. (ellágyulva) Egyetlenem.
(Lejelentő zene)
Elolvasom

Amor sanctus

... the city of joy. the city of angels. the city of strangers. it's beautiful, I'm cold and dead. I am borning. milyen furcsa. hosszú, fogcsikorgató, átvirrasztott éjszakák, seppegések és bűntudat. fölöslegesség. átlépve az értelmetlenséget a céltalanságtól elválasztó határsávot. különös, titkos ösvényeket harapdálni, szürcsölni, jéghideg-forrón, ahogy a bágyadt zöldesszürke árnyékkompozíciók rezzenéstelen állaga engedi. Sehonnan sehová. Úti impressziók, a márvány, a krétafehér kő, a szirtek, a mákföldek és a titkokat gonoszul suttogó tenger.

milyen szép, szinte ismeretlen. a zsíros pázsitban patkányok, sikolyok, viszolygások tömkelege. s nem tudom miért, sem azt hogy hogyan, nincs... talán nem is volt. hazám, otthonom, identitásom.... jajszó nélkül, fölösleges hullócsillagként.... egy idegenné vált városban, ahová beleszületni valamikor a sors különös kegye volt. a hegedűórák, a fehér térdharisnyák és a lüktető folyó, soha háborút nem látott várrejtélyével a túlparton. satírozott hajjal belefulladni a folyó mocsaras holtágába, ismeretlen kastélyok tükörtermeiben meztelenre vetkőzni, fekete muszlinba öltözni, köpenyem csuklyáját mélyen a szemöldökig húzva.

milyen szép. igen, az elmúlás poétikája. talán.de hisz oly fölösleges. lepényhalakkal, elektromos rájákkal a sötét vízben lebegni, amíg befog a hínár, arcomból medúzák kúsznak elő lopva, ám diadalittasan. nincs nevem, arcom, fehér kezem hosszú törékeny ujjaival. egyszer valaki gúnyosan megállapította, a semmittevők és a tolvajok keze ilyen. nincs hová hazamenni, ha már van miért elmenni. igen. ha semmivé válsz, mindenki vagy. a táguló kozmosz bugyrainak szomorúsága, a sivatagi homok süvítése, angyalok szárnycsapkodása, a bársony puha, borzongató érintésének megmagyarázhatatlan érzése, a folyóba fulladtak szenvelgése, asztrállények kísértése. tovább, tovább. milyen egyszerű - nincsenek gondolataid, koaxális kábelen lógsz a neobarokk bronzlámpáról, lábaid a tétova semmiben, nevetségesen, szomorúan és ízléstelenül. egy másodpercig kitágult tudattal lebegsz a mennyezet alatt, kiabálsz, de a belépők nem hallanak. tulajdonképpen soha nem is hallottak. penészes hír az újságban.

tovább, tovább. duplatalpú kőfaragó cipővel arcon rúgni minden járókelőt, de ne felejtsd el, hogy míg kést mártok bordáid közé és sósavval locsollak, én vagyok a te gyengéd szerelmesed. hát igen, az erőszak poétikája. talán. tovább, tovább. bonbonos dobozok alján, acél-beton térszerkezetek közt. én a légtérben. nem, a védőangyalom.azt mondja, ragaszkodik hozzám, azt mondja, velem marad. a tükör darabokra hullik, a mérgezett lakoma már lezajlott, ám sosincs vége. tovább, tovább. lángoló falvak közt téblábolok, de nem, ez nem én vagyok. már sok alakban voltak, vagyok és leszek. gyilkos, ringyó, szent és démon. építek, fenntartok és rombolok, ciklikusan, s egyre gyorsuló spirálmozgással. tovább, tovább. milyen egyszerű. lenni. lélegezni, érezni pulzáló vérkeringésemet, a bőr nyirkos-hideg állagát, a szemek sötétjét, a formák örök táncát, az agy és a tudat végtelen óceánját. igen, azt hiszem, jobb ha most elhallgatok. milyen szép, különös. igen. ez a teljesség. the city of joy. the city of angels, the city of strangers, I'm afraid. it's beautiful, I'm cold and dead. I'm borning. again.

Elolvasom
Multimediális művészet
(zEtna. 2006. április)

Multimediális művészet

A kelet-európai arc, álarc, harc, kudarc, arcnélküliség, arctalanság, karc, rézkarc, farce stb. és ikonográfiájuk, szubjektív prizmán keresztül szemlélve

Reflexiók Szombathy Bálint december folyamán az újvidéki Kortárs Képzőművészeti Múzeumban bemutatott retrospektív kiállításáról, az ugyanott szintén december folyamán bemutatott, kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött Szombathy Art című, szintén retrospektív esszékötet/album megjelentetése és bemutatása, valamint a cikk írójának szubjektív gondolatai, melyeket Szombathy opusa felvet, természetesen - részben determinált - személyes pszichológiai profiljának rácsozatán keresztül

Minden válogatás csonka és esetleges, minden kissé nyitottan hagyott, hermetikusabb vagy szándékoltan többértelmű alkotás; a befogadó személyes mitológiája, műveltsége, kora, intuíciója, szenzibilitása, kulturszociológiai miliője, sőt pillanatnyi hangulata befolyásolja mind az egyes alkotásszériák, mind a harminc-egynéhány évet átfogó alkotói opus kivonatát megtekintve pozitív, negatív vagy semleges értékelésére, feldolgozására, a szemlélő gondolati, érzelmi, vagy verbális reakcióira is kihat. Szerénységem - mivel a könyvek, a zene, a Milka csokoládé, a cizellált magyar nyelvkincs virtuozitása iránti hódolat stb. mellett az impresszionistáktól máig húzódó képző- és multimediális művészet az egyik gyengém, valamint több kódrendszer kontár ismerője vagyok, nagyon értékesnek és fontosnak tartom mind a kiállítást, mind a könyvet, és egyedül azt fájlalom, hogy a - részben katalógusnak szánt - kiadvány nem jelent meg Vajdaságban magyarul, de ez - belekalkulálva a beszűkült piacot, a notórius szegénységet, az általános apátiát és sajnos, a mindig is létező (és egy fokig valóban szükséges), de az utóbbi időben fokozottan egyre inkább a rurális, múltba forduló és a kortárs, sőt, egyáltalán, a technika és az életforma változásait figyelembe vevő, és arra kizárólag még nagyobb befelé fordulással reagáló nagybetűs nép (természetesen nem lehet generalizálni, de az avantgárd-modern-neoavantgárd-posztmodern-posztavantgárd, underground, alternatív, glamour vagy szándékosan szegényes stb., de lényegében véve a mű feldolgozásához egy minimális toleranciát, nyitottságot, alapműveltséget és energiát igénylő kortárs művészet (itt nem a kommerszre gondolok) iránti érdektelenség, néhány unatkozó ember okoskodó, úri huncutságnak tartott, az ilyen kulturproduktumokat kimondottan ellenségesen fogadó réteg alkotja az átlagemberek zömét, ami már a pszichológusok, szociológusok, politológusok. stb. birodalma). Persze, minden kultúra rétegkultúra, így Szombathyié is egy jól körülhatárolható közeget céloz meg, azt a közeget, amely a vajdasági magyarságnál a kilencvenes években vagy kivándorolt, vagy visszahúzódott, vagy egyszerűen csúf metamorfózisként (általában önhibáján kívül) önmaga karikatúrájává alakult át, ennek az állításnak a magyarázata azonban meghaladja a cikk kereteit, szerénységem csak annyit fűzne hozzá, hogy noha komoly könyv- és CD-kollekcióval rendelkezem, foltozott harisnyában és kínai gyártmányú alsóneműben írom ezeket a sorokat, és én sem engedhetem meg magamnak rengeteg fontos könyv, folyóirat, CD vásárlását, illetve egyéb művészeti produktumok megtekintését.

Visszatérve Szombathy alkotói konglomerátumára: harminc-egynéhány év nagy idő, sok társadalmi, politikai és kultúrpolitikai, kultúrtörténeti és művészeti irányzat, trend, Zeitgeist vonult végig művészetünk egén, hiszen (a Ji-King szavaival élve) minden változik, kivéve a változást. Vagyis az ebben a harmincegy-néhány évben elképesztő változások történtek az élet minden területén, Szombathy azonban az egykori lázadó hippiből komoly neoistává (a gyengébbek kedvéért: ez egy magyar-kanadai fogantatású, de a világ nagyobb kulturközpontjaiban ismert és elismert művészeti irányzat, ízlésvilág, viselkedésmód, életszemlélet, sőt életforma) és kitűnő grafikai szerkesztő, majd végül szinte kétségbeesetten direkt, a politikai művészetet az akkori - és részben sajnos ma is egzisztáló - politikával szembeni, a totalitárius, xenofób, gyűlölködő kilencvenes évek jugoszláv politikája iránti felháborodás és elkeseredettség lecsapódása, valamint az egész elmúlt élete/életünk átértékelése (egyes pszichológusok ezt a "térképek átrajzolása" terminusával jelölik), a valamikori és a mai életünk, értékrendszerünk, világunkról és önmagunkról alkotott fogalmaink és álláspontjaink nagyfokú lebontása és más alapokon történő reintegrálása követhető nyomon Szombathynál, de dacára annak, hogy a századvég, a XIX. század végi, XX. századi és a XXI. század elejei művészet irányzatait (melyek az öltözködés és viselkedés esztétikájától a legszűkebb értelemben vett művészeti trendekig terjednek), és a mindenkori művészeti irányzatokkal kompatibilis, vagyis állandóan változó művészeti formákat és stílusokat váltogatott, egy valamihez azonban mindig hű maradt: a kozmopolita-neoavantgárd eszmeiséghez; ennek hol burkoltabb, hol nyíltabb kimutathatósága folyamatosan nyomon követhető, akármennyire változtatta is Sz. B. alkotói kifejezésének artikulációit, formáit és eszköztárát, egy alapmozzanatához azonban - a már említett kozmopolita neoavantgárd eszmeisége mellett - és ezt egy szembeötlő példával illusztrálnám, ami annyit tesz, hogy: művészet egyenlő élet, nyilvánvaló példák sorozata közül pedig az egyik legfontosabb: saját fiának is az Art nevet adta, ami, ugye, művészetet jelent, ő maga pedig saját művészetét szintén Szombathy Artnak nevezi, leggyakrabban használt álneve Art Lover, és maga a tulajdonképpen egész ifjú- és felnőttkorát, fragmentumokban ugyan, de teljes alkotói munkáját bemutató kiállítás művészetének változásaival és a körülötte lévő világ alkotói opusa szemszögéből való, folyamatosan átértékelő, szintén változó és átértelmezhető (természetesen egy bizonyos időbeli intervallum után) bemutató vaskos (könyv? katalógus?), melynek címe is Szombathy Art, címlapján a szerző kezdeti, ma már idézőjelbe tehető, de ezt emelt fővel vállaló korszakából egy, az olvasóval cinkosan összekacsintó ifjúkori képével. Ennek további boncolgatása azonban már a művészetfilozófusok területe.

Bennem mégis - pedig jól ismerem Szombathy alkotásait és részben a hozzájuk kapcsolódó vonatkozás- és viszonyrendszert is - ezúttal egy már többször látott, ám most (talán a korral jár, talán a mentális szűrő változásával) szinte húsbavágó emocionális-esztétikai élmény rögzült bennem a leginkább : a kelet-európai arc.

Ez a néhány fotódokumentációként és videoartként is rögzített mű Szombathy legjobb barátja, egy Slavko Matković által bemutatott performansz (vagy művészeti akció, ez terminológiai kérdés, illetve ugyanennek a terminusnak a fogalomzavara csupán), melyben Matković vastag ragasztószalaggal a felismerhetetlenségig bebugyolálja saját fejét, amely szinte viszolyogtató, műanyagba préselt húspépként ható maszkszerűséggé transzformálódik. Itt ugyanakkor visszaköszön a művészet egyenlő élet koncepciója: ha a ragasztószalagot, mely magát a légzést is lehetetlenné teszi, nem távolítják el néhány másodpercen belül, a performansz végrehajtója átlép a fizikai síkról a materialisták által nemlétként kezelt állapotba, vagyis szó szerint megfullad.

Szombathy ezt a performanszot rekonstruálta a világ legkülönbözőbb pontjain lévő művészeti központokban/fesztiválokon, kibővítve a puritánságig egyszerű akció-forgatókönyvet - Slavko Matković emléke előtt tisztelegve, ami sokáig a performansz egyetlen elnevezése - egy üveg itallal, ami, sajnos, Matković korai halálát okozta, és egy égő gyertyával, a kegyelet és az emlékezés jelére, mintegy hommáge-ként, mint a cím is jelzi, egykori barátjára és eszmetársára emlékezve. A katalógusban Matković, majd alatta, ugyanazon az oldalon, Szombathy szintén összeragasztott, torzított arca, ami, mint egy sajátos Castor és Pollux-ként is értelmezhető; a cím azonban bővül: a közép-keleteurópai arc. Ezek vagyunk mi.

A következtetések levonását és továbbgondolását, mely, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, lényünk esszenciája és determináltsága egyszerre, az ezen gondolkodni hajlandó olvasókra bízom. Akármit szűr is le magának végső alapállásként, abban benne lesz egész sorsunk kollektív, pornográf nyomora.

A neoista kód

Ötven évvel az antirészecske-robbanás után Pol Pot Autonóm Tartomány fővárosát, Alphaville-t elárasztották az értelem, a jóindulat, és a harmónia láthatatlan, de a zselézett hajúakara igencsak pozitív irányban ható hullámai. A városban az Armani-, Versace- és Dior-egyenruhás-napszemüveges humanoidák, a káoszkultusz hívei uralkodtak, de én, Sztalker, a nindzsa, ismertem néhány pozitív zóna felé vezető utat. Ilyenek voltak: a Neoista Kutatóintézet, a Szabad Tudományok Akadémiája, a Marilyn Monroe-szentély, a Kortárs Művészeti Múzeum, néhány illegális galéria, könyvesbolt, kávézó, stúdiószínház. Bárkit át tudtam csempészni különböző tér-idő kapukon az általa igényelt haza-fragmentumokba. A Marilyn Monroe-szentélyben épp transzavantgárd misét celebráltak, a közönség közt Warhol, Kassák, Björk, Mishima, Dalí, Houdini, Kafka, Dorian Gray, Joseph Beuys, Elfriede Jelinek, stb. vettek részt. Ugyanilyen heterogén társaság képviseltette magát a Kortárs Művészeti Múzeumban is, ahol épp Szombathy Bálint, alias Art lover retrospektív kiállítását nyitották meg, ahol már én is felléptem mint egy trashcore-énekes, woodoo-anarchista együttesemmel, s kopaszra borotváltan, ágyékkötőben, nyers marhabeleket dobáltunk és ipari vízzel locsoltuk a közönséget. Saját életemet is úgy élem át, mint egy rokonszenves vagy kínos performanszszériát aminek nem látom a végét, de tudom, hogy két inkarnáció közt a tibetiek által Bardónak nevezett hely tulajdonképpen Akademgorod, a neoisták ígéretföldje, a művészek, tudósok és a lángoló vasalók hazája, valahol a Jakutföld és Izland közti vákuumsíkon. A zónákon kívül pótrendőrség, a lidérclovagok üldözik a nem megfelelően szocializált-agymosott homo sapienseket, kiborgokat, tündéreket stb. Ők üldöznek, mi időnkét disztrojozzuk az állásaikat aknavetővel, alpesi virágokból font koszorúfüzérrel, miegymással. Néha becsapjuk őket. Három hi-tech szakember: Angela Carter, Lora Palmer és Cicciolina 3D-s computergrafika-csapdákba, esetleg kísérteties hologramfelhőkbe csalják őket, mi pedig elektrosokkokkal radírozzuk ki negatív attitűdjüket. Duchamp, Flash Gordon, Manconi, Schwartzkogler, Finegann szintén a mi oldalunkon áll.

Monthy Cantsinnel (pont hat óra van, a neoisták ideje) épp a Kortárs művészeti Galériába lépünk be, amikor Szombathy jön elénk gondterhelt arccal.

- Baj van. Veszélyben az amúgy is törékeny sziget-harmónia. Björk, akinek a bőrébe van tetoválva és a biztonság kedvéért kapszulaként a fogazatába ágyazva a neoista kód, haldoklik. Épp egy új clipet forgatott, Jeff Koons-féle élő, posztmodern porcelán-malacokkal, amikor interaktív lézerrel megsebesítették. Gustav Klimt szelleme azt mondta, csak egy anorexiás, raccsoló, balkezes és kontaktlencsét hordó nindzsa-sztalker mentheti meg mind őt, mind bennünket ha lángoló fáklyaként feláldozza magát a dekadencia és az értelem dialektikus oltárán.

Elrévedek a neonnap sugaraiban. Miért is ne? Végső soron már középiskolás koromban azt vallottam, hogy az élet punk. Szombathy felé fordulok:

- Oké, de egy feltétellel: Tsúszó Sándor alakjában Lars von Trier vegye filmre és Peter Greeneway digitalizálja az egészet.

- Jó.

- Ahora neoismo!

- Ahora!

Spirálmozgással a megfelelő helyen, Alphaville főterén találom magam. Palackozott forrásvízzel lenyomok néhány tablettát a torkomon, aztán, zsebemben a miniatűr Buddha-szobrocskával, lehunyom a szemem. Fölöttem fordított Superman-jelmezben Art lover Szombathy Bálint és Tsúszó Sándor Lars von Trier, mint két modernista arkangyal, röpködnek gondterhelten. Letörlöm homlokomról az izzadságot, az utolsó Molotov-koktélt magamon töröm szét, és miközben Ady Endre Vér és arany című versét ordítom, forgok a saját tengelyem körül, mint egy táncoló dervis, és égek, égek, égek.
 

Elolvasom

Agygyanta

Megölök valakit. Szenvedélyesen kívánom. Sőt, gépfegyverrel szafarit rendeznék maradék baráti körömmel szép városunk utcáin, és teherautóból lövöldöznénk a hús-vér, papírmasé vagy rágógumi állagú, becsületes, törvénytisztelő polgártársainkra. Gerhardnak nevezem magam, de nevezhetném magam Traiannak is, ahogy a pöcsömet is hol Gestapónak, hol securitatenak becézem. Ha kevés dilibogyót szedek, ritkán hagy cserben. Legjobb barátommal, a céltalan és értelmetlen létformát velem együtt szintén tökélyre fejlesztő Damirral (nevezzük így) és nőjével, a súlyfelesleggel küzdő, ám elbűvölő kobaltkék szemű Ráhellel (nevezzük így) időnként éjféltájt összejövünk valamelyik temetőben és latin mantrákat recitálunk vagy Miki-egereket és Snoopy-kutyákat űzünk ki egymásból. Egyszer megjelent előttünk egy furcsa, légies démon, de aztán kiderült, hogy rossz helyre küldték. Mellesleg abban a temetőben fekszik nagyanyám és nagyapám is, nyilván vigasztalanul és boldogtalanul, ahogy egész életükben ordítva, sírva, szűkölve éltek zsíros, termékeny földű tartományunk egy eldugott, határ menti kisvárosában. By the way, Damirral és Ráhellel együtt mindhárman kisebbségi magyarok vagyunk, ami körülbelül olyan érzés, mintha kénsavval bevont söprűnyéllel erőszakolnának meg naponta háromszor. Végső soron az ember lehet önmagától is független, sőt, ez még jól is állhat neki, csak mi a fenének. Az agyam, mely egy Pentium személyi számítógép és egy kocsonyás állagú, rémálmokkal dúsított tömítőgél keveréke, gonoszul bugyborékol. Végső ideje, hogy vagy többet járjak pszichiáterhez, vagy kevesebbet, fölakasszam magam szögesdróttal (mert az úgy szép), esetleg dugjak egyet. Tulajdonképpen mindegy. Nem várok senkire, nem tartozom sehová, nem vagyok jó semmire és önmagam fölöslegessége borzongató zsibbadtsággal tölt el. Úgy érzem magam, mint egy kivehető ajtós, műanyag turmixgép (ez egy százéves humoreszk-fosszília morzsaléka, csak már nem tudom, melyiké). Bármikor lecserélhető, kibelezhető, részeire bontható, de mint Aladdin csodalámpájában, bennem is egy dzsinn lakozik. Időnként Drakula grófként járja a várost (de már nem füvezik, mert rosszul lesz tőle), aztán visszasettenkedik koporsójába, a műanyag turmixgép virtuális lelkébe, mint egy összecsukható, szakrális jellegű barokk triptichonba. A halál szexepilje. Milyen szép. Milyen szép.

Elolvasom
Az a bizonyos azúr
(zEtna. 2006. június)

Az a bizonyos azúr

Zenés meditáció Fődi Éva tárlatának színspektrumára

"Egy poros, zöld levegőtől átitatott, elhagyatott szobát látok hárfával a sarokban, és sok különböző árnyalatú, elegáns rendetlenséggel, gyűrött vásznakkal, szövetekkel félig letakart régi bútorokkal, hangszerekkel, használati tárgyakkal, melyek békésen szunnyadnak, varázslatra várva. Kint lágy, szemcsés sivatag honol, tűző nap, hisz napéjegyenlőség van, és párás, nehéz levegő. A sivatag közepén gránitpiramis, melyet mindössze csodálni lehet, megismerni nem. Terepjáróban körözök a piramis körül, de képtelen vagyok a közelébe férkőzni." Ez a tudatfolyam egykori, egy kissé különc barátnőm gondolatreakciója volt, Talking Heads zenéjének közös, néma, koncentrált hallgatása után.

Ő eltűnt, ez a képsor már az én érzéseimmel átitatódva és némileg módosulva, ma már az én virtuális tengeri kagylóm, mely a mindenkori tenger morajlását reprodukálja.

Ha megfelelően ülünk a légzésünkre koncentrálva, kirekesztve a fölösleges gondolatokat, érzeteket, az talán - zazen. Ha azonban kötelezően fókuszálatlan tekintetünket mégis körbefuttatjuk, a többiekkel érintkező, és egymást kölcsönösen átható auránk, valamint a beszüremlő piszkos-sárga (szentjánosbogár-szerű?) köztéri világítás megdöbbentő érzéseket kavar fel ott, amit lehetetlen mechanikusan regisztrálni, de egy jól sikerült, számítógéppel szakrálissá, kibogozhatatlanná tett művészfotón, egy banképület tükörablak-bevonatán visszatükröződő, villámmal, esős zónává alakult környékkel és mozgásunkkal manipulálható neonpászmák/árnyékok kölcsönhatásával kitapintható, befogadható, akár szerethető is. Mint Blade Runner, a szárnyas fejvadász android-szerelme, végeérhetetlen hangafüves síkon utazva az örök bizonytalanba.

Szindbád vagyok. Vízibalett-tündérdémon vagyok, valahol Shakespeare Szentivánéji álmának jadekő területén. Szárnyaló, éjkék hattyú vagyok, harmatot síró póklányokkal alant, a dermedt, néma városkockában. Tollaim bűvöletbe mártva, vízcseppek borítják titkos felszínét. Mítosz? Logosz? Furcsakérgű fák, végtelen videó-art munkán futó nád, sás, égi borosta, felhővarkocs. Nem tudom, ki vagyok. Talán az a bizonyos azúr, pink foltokkal strukturálva.

Elolvasom
A torony, a szoba
(zEtna. 2006. október)

A torony, a szoba

Sylvia Plathnak

Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz.

Én öltöztetem.

A frottírpapucs megszólal:

„Kívánlak!

Kívánlak!

Kívánlak!

Kívánlak!”

A néma, mindentudó Uroborosz a szőnyeg fövenyébe süpped.

Darázzsá, darazsakká transzformálódom, hártyás szárnyaim, szárnyaink nedvesen csillognak Luca lemeztelenített szeméremteste körül. A Bohóc és a Tisztátalan Szarvas ártatlan játékbábuként üldögél a lányszobában, a toronyban, melyet keselyűk látogatnak kiéhezve, reményvesztetten.

Alant, a síkságon Holofernész, a Zöld Sárkány kötőtűt döf önnön szemébe.

A Bohóc a toronyszobában felnyög:

„Peti éhes.”

Luca csipkeóceánban úszik, röpdös a tér nélkülivé zsugorodott homályban.

Vágás:

Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.

„Kívánlak!

Kívánlak!

Kívánlak!

Kívánlak!”

Luca elmorzsol egy könnycseppet:

„Tudod, a gáz… Nem is akartam…”

Felhagyok a test-algoritmussal, a zümmögéssel, a dongással.

A Bohóc felvált, azt mondja, most én, eleget vártam.

A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik. A Bohóc megszólal:

„Peti spermája belélövell.”

A bábuk arcán ragacsos könnycseppek görögnek le, céltalanul, mint a magány.

Rezzenetlenül szemlélődöm. Napsugár vagyok.

A káosz zavartalanul örvénylik a kislánymenyasszony-szoba szőnyegóceánján, a szarvas-bábu pedig csipkeóceánban úszva lebeg el békülékenyen, csendesen oda, ahonnan, Pikk Dámának öltözve, visszafordulnak az árnyak.

Elolvasom

Fehér zaj

Peter Handke, Ich würde gern so sein, wie Jemand Anderer schon war.

Fehér zaj. Fehér zaj. Vattacukor puhaság. Sztiropor-borotvahab-policolor. Fű. Fehér zaj-festékszóró. Izzó, olvadó higanyacél. Füstölgő puskacső.

Állj. Most.

Fehér zaj. Fehér zaj. Fehér zaj. Fehér zaj.

És lőn sötétség.

És az Úr – kinek lelke lebegett a végtelen vizek felett - látá hogy ez jó.

A fény kísértése egyre elvonatkoztatottabb, távolibb lidérclánggá satnyult, s bezárult, mint szikra a csonthéjas gyümölcs ehető magjának belsejébe.

Embrióóceán.

Másokban felfedezni saját alakmásaidat, vágyaidat, félelmeidet. Egy tapodtat sem. Opera Seria, görögtűz, Napba néző, vakuló Ikarosz.

Barátság. A tábortüzek és a mesék ideje.

Műfű gumitalajon. Ál-hó hull a nem-szunnyadó ál-város fantomlakóira. Sztaniol-Legováros. Csöndzsákból hangot lopok. Tundrán szökellve, rénszarvas fantomként, fogaim közt késsel, agancsain közt Nappal, Holddal.

Céltalan fekvőtámaszok, zakatolás. Ildomos, funkciótlan akármi. Whisky dupla szárazjéggel.

Nem léteznek válaszok, csak tátongó, megválaszolatlan kérdések, égbenyúló, dór-ión oszlopokhoz támasztva-tapasztva, mindörökké.

Elolvasom

L. O. V. E.

XO a műmezőn.

Elkékült ajkakkal, tetszhalottan, lehunyt szemhéja mögött környezetbarát szentjánosbogarak.

Süppedj a pinkszín fűszálak közé.

Reciklálódj!

Szeretlek.

Így, kábultan, holtan.

Így, a romboid alakú mazoplasztikmezőn.

Kontaktlencse-csapadék csorog végig arcán, kabátján.

ZW szigetelőszalaggal a damil-szégyenoszlophoz kötözve.

Elkékült ajkakkal, csipkehúsában krómozott nyílvesszők. Vénusz-légycsapók őrzik nyugalmát.

Ctrl+a

XO a háttérben. Bekerítve, kezében fekete lepel csattog.

A semmi közepén ZW. Arccal a tükörasztalra borulva, műszálas haja összevegyül a sík felületen szétszórt, tetszhalott papírrózsákkal.

Négyméternyi Tungsram-csillagos ég.

Onnan szemerkél a kontaktlencse-csapadék.

Dögölj meg!

Ctrl+end

Egymásnak háttal, bőrfotelekben, rubint-kalaptűkkel átszúrt arccal, hattyúkezükben fajanszcsészével, ír kávét kavarva.

Neonkék Le Corbusier-biomezőn, szemlehunyva.

Egymáson, egymással, egymásban, egymásnak hátat fordítva.

Damilszögesdróttal egymáshoz kötözve, hisz szentek, szentek, vazze!

A tükörteremben, magukat, egymást elveszítve.

A Borostyánszobában, láncokról lógva, a szétnyíló tépőzár-padlót fürkészve.

Együtt, egymás mellett, egymás helyett.

Ctrl+c

Pulzárokkal a szemhéjuk alatt, négy méter magas Man Ray-égbe préselve.

Tudják, érzik, felszabadultak.

Bekerítve, lehatárolva, belső szabadságnyalábokban tocsogva.

Sztaniolba csomagolt többismeretlenes boldogságzóna.

Elkékült, összepréselt ajkakkal a műpázsiton, suhanó Graffiti-árnyak által tarkón lőve, rózsát zabáló tetszhalott katonák, szívükbe, arcukba, bordáik közé döfött rubint kalaptűvel.

Óarany keretben, morzsolódó negatív polaroid-emlékmozaikok örvénylenek a sötét anyagban, a legsterilebb, leghaloványabb érzelemzúzalékoktól megfosztott, lágyan dezintegrált, otthonos, bekerített szaloncukor-porcogós gázkamra origami-méhében.

Borotvával átvágott rubinvérszín torokkal, háttal egymásnak a krémszín bőrfotelekben.

Damillal összekötözve, damillal keresztre feszítve a havazó képernyő előtt.

Talpuk alatt roncsolt játékbabák a fluid kockában, folyékony tükörrózsákkal szemhéjuk mögött.

Műszálas emomezők talaján bóklászva.

Szintetikus harapás- és karmolás-nyomok a lüktető, izzadt dermafelületeken.

Egymással, egymás nélkül, egymásban, egymást elveszítve.

Kezükben fajanszcsészével, ír kávét hörpölve, nyirkos Lego-barlangokban alvadt rubinvérrel bekenve kúsznak, hisz szentek, szentek, vazze!

XO lőtt rózsasebbel a halántékán.

Süppedj, elkékült ajkakkal.

Reciklálódj!

Minimalizálás, jobb egér, új, Microsoft Office Word dokumentum, bal egér.

ZW tükröt helyez a tetszhalott nyelve alá, és a formatervezett vadvirágok közt térdelve ujját a szája elé helyezve mutatja:

– csend, csend, silence, hisz szentek vagyunk, rózsakorbácsos, Hundertwasser-fajanszszentek a zuhogó kontaktlencse-csapadék tócsáiban ázva, szintetikus csókok borította szegecselt műbőrünkben, persze, persze hogy kilépünk egymás életéből, de itt és most szeretlek, hisz szentek vagyunk, szentek, vérrubinszín, agyonvert csipkeszentek.

Crtl+a+Del

Szeretlek.

Dögölj meg!

Mellettem elférsz.

Marinirált félelmeid immár az én rettegéseim.

Itt vagyok.

Vagyok.

Nikkelből, iszonyból, sóhajból, vanádiumból.

Összetartozunk.

Never Forever

---------------------

Elolvasom
Tanz mit mir (Neverending Edit)
(zEtna. 2012/7. sz.)

Tanz mit mir (Neverending Edit)

XO a városhoz közeli, frissen megnyílt luxus-aquaparkban áztatta magát.

A rohadt, már kezelhetetlen depresszióját szerette volna némileg kikúrálni, környezetváltoztatást javasolt a fejtágítója.

Ez tényleg oké, állapította meg XO, mindössze a minimális szabályokat kell betartani, és itt még tökidegenebb, mint bárhol. Semmi fölösleges kérdés, és a pénzéért bájvigyorral maradéktalanul eleget tesznek kedvtelései zömének.

Ezen állapotban kitűnően lubickolt, míg egy napon egy jó hetvenes, de cseppet sem szívbajos nő megállította.

Már huzamosabb ideje figyeli. Ugye, magyar, és idevalósi?

Igen, nyögte XO, és már sejtette, ez a nála kemény harminc évvel idősebb néni meg akarja vele baszatni magát.

Csak azt furcsállotta, miért nem talált akár maga korabelit, akár sokkal fiatalabbat pipihús-csődöröcskét, akár nála jóval kigyúrtabb atlétát. Fura gusztusa van a szipirtyónak, konstatálta.

Később kiderült: az olvasásmániája miatt szemelhette ki magának, és jó szeme volt: az állandóan magával ciperészett könyvek borítói túlnyomórészt magyarul köszöntek rá vissza.

XO sietve felvilágosította (nagyon nem szerette, ha mások hiú ábrándokat kergetnek vele kapcsolatban): ez az ő magándilije, nem, nincs semmiféle diplomája, elcseszte, és különben is, a rákövesedett depresszióját kúrálgatja.

A néni mégsem rettent vissza. Csevegni kezdtek, és valóban jó szeme lehetett, két nap után kiderült, sok pontban közös az érdeklődésük.

XO kifejezetten csodálkozott, hogy-hogy már nem kellett első este ebbe a döglött tyúkba dugnia a faszát. Szamaritánus alapon, összeszorított fogakkal egyetlenegyszer megtette volna, csak legalább töksötétben csinálják.

A mámi célzást sem tett ilyesmire, noha elképesztően rámenős is tudott lenni.

Fokozatosan erre is fény derült: a (mellesleg dúsgazdag) szipirtyó férjet jött magának venni, mindenképp vajdasági magyart, abszolút illúziómentesen.

Arra is utalt, csak a magányát szeretné ezzel enyhíteni, papírházasság lesz, megnyugodhat. „Lehet, hogy vén vagyok, kicsikém, de vak vagy hülye, az nem” szögezte le kategorikusan. „Magam sem tudom, miért, de rád esett a választásom. Persze velem jössz választott dimbes-dombos új hazámba. Verstehst du? Azért mondom németül, mert azt a nyelvet a helyieken kívül csak az beszéli, akinek muszáj. Kein Problem. Nem olyan nagy ügy. Megtanulod.”

XO nem értette. Az egész túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen.

Némi kváziértelmiségi dumáért cserébe, a fasza igénybevétele nélkül belecsöppen valami elképesztő jólétbe? Anélkül, hogy akár – mint észrevette – bármiféle tapintatlan kérdéseket tenne fel a nő? Vagy akár megpróbálná jobban kiismerni?

Hiába, létezhetnek még csodák, vigyorgott magában. Végül is a legjobbkor jött: a szülei lassan kidőlnek, már rég nem él a néhai, megszokott életszínvonalán; s a továbbiakban változatlanul könyveket óhajt bújni naphosszat, és a tökeit vakarászni, semmi egyebet.

És ez a vén ribanc éppen ilyesmit kínál, szinte ezüsttálcán.

Plusz valóban milliomos, egy hacker-barátjával leellenőriztette.

„Hát akkor mire vársz, barom?” – suttogta magában.

Igaz, egészen picsányi helyen lakik, ez volt az egyetlen, ami zavarta.

Mindegy, abban a kicsiny országban is akadnak, nem is oly messze, megfelelő helyek, ahol azt csinálhatsz, amit akarsz, világosította fel a mámi, de csak diszkréten, és pofa be, a szomszédok előtt boldog, örök mézeshetekben élünk. Verstehst du? Áll az alku?

– Persze.

XO úgy ült a repülőgépre, hogy hátra se nézett.

A zártkörű, legmondénabb esküvői szertartást révült mosollyal dolgozta végig.

XO azért jó adag egészséges gyanakvással vágott bele az egészbe. Valamit nagyon titkolhat a szipirtyó. A „titok” azonban sokkal banálisabbnak és ártalmatlanabbnak bizonyult, mint gondolta.

A legdögunalmasabb, bizarr szex; de mivel XO-nak nem kellett benne részt vennie, hidegen hagyta ez a lényegtelen szamárság. És még csak közös hálószobájuk sem volt.

A felesége kellemes, toleráns beszélgetőpartnernek bizonyult, és semmit sem erőltetett. A szomszédok lesajnáló, szánakozó pillantásairól pedig egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni.

Az időnként gondosan megszervezett fogadásokon egy idő után már nem is volt nehéz megjátszania a „Jaj de szerelmes vagyok!”-ot. Hogy a többi dúsgazdag vénség közben mit gondolt magában, nem foglalkoztatta.

Akadtak ugyan apró, nem várt, helyi különcségek. Mondjuk a hagyományápoló jellegű , ezért államilag dotált hobbi-embervadászatok, ahová valósággal tolakodtak bejutni nemcsak a „vadászok”, de a brutálisan legyilkolászandók még inkább. Vagy pl. a művészi szenzibilitás szerint módosított-megmunkált csecsemőtetemek, fiatal narkóshullák szoba- vagy egyéb enteriőrdíszként való újrahasznosítása, és hasonló, egyéb apróságok. Ám miután a második szomszéd nyakából kinőtt, feltehetően veleszületett, immár kifőzött szarvaskoponya-fejét is megszokta, már valóban semmi sem zavarta. Nem engedte (persze bölcsen tudta, nem is engedhette) meg magának, hogy bármi is zavarja. Lazított, hisz „ahány ház, annyi szopás”.

Tényleg maximálisan kiszolgálták, a legvalószerűtlenebb, frissen felfedezett szeszélyeit, szenvedélyeit is gond nélkül megvalósíthatta….

„Ez maga az izolált pótmennyország.” – somolygott magában elégedetten XO. „Mi a fenét akarhatnék még?”

***

A közeli kisvárosban, ahol XO apró luxus-semmiségeket szokott vásárolgatni, az egyik régiségüzletben a tulaj váratlanul bizalmasan megszólította.

XO elkerekedett szemmel, de rezzenéstelen arccal hallgatta. Ez szokatlan, tudta. Ezek egymáshoz sem nagyon szólnak, csak ha muszáj, neki meg akármennyi pénze lehet, örökre idegen marad. Ez már rég nem zavarta, hisz mindig mindenhol idegen volt. Már rég saját magához sem volt köze, ha egyáltalán valaha is rendelkezett olyasmivel, ami „én”-ként definiálható. Most mégis felkapta a fejét. A tulaj hártyás ujjú kezeit széttárva aggodalmasan pislogott miniatűr kameraszemeivel.

– Uram… Már a múltkor szerettem volna szólni. Van itt egy lány. Nem, nem a maguk fajtája. A miénk… és még a… kedves feleségénél is sokkal gazdagabb. Az egyik üres garázsunkat bérelte ki egyszál esőkabátban, az iratait, bankkártyáját leszámítva minden személyes holmi nélkül, csak rágcsálnivalóért vagy jegesteáért mozdul ki onnan, és ilyenkor folyton önt keresi. Azt hittem, narkós, vagy hibbant a lány, de, leellenőriztettem, nem az. Csak nem értem. Kérem, nézzen be hozzá. –Fejében fejszével, sóhajtva széttárta a karjait. – Hiába, egyre bolondabb a világ.

XO azonnal, gondolkodás nélkül megnyomta a garázscsengőt, és a kamerába integetett. A fotocellás, bombabiztos kapu halk surrogással gördült fel.

Egy furcsa, a legextrémebb videoklipekre asszociáló lény állt előtte. Mielőtt megszólalt volna, szájához emelte az ujját. – Az infó hamis. Mindent és mindenkit be lehet csapni, csak tudni kell a módját. Az igazolványomban Ane vagyok, de az igazolvány hamisított. Nevezz, ahogy kívánsz, Yvonne-nak, vagy Barblinnak, Hu-li-nek, de persze Lolek is lehetek, ha akarod. Tudod, azokból a régi rajzfilmekből.

Egyszerre gyönyörű, óceánkék aura vette körül és XO mérget vett volna rá, ha létezik vízből szőtt ruha, akkor azt viseli.

– Valójában Techno-Gretel vagyok. Te pedig Techno-H ä nsel. Messziről jöttem, hogy felébresszelek. A szívzörömbölésed vezetett hozzád. Nem, nem használok jégkalapácsot, felejtsd el.

Xo hárított.

– Na ne szórakozz velem. Ha volt is valaha szívem, legfeljebb tűpárnának volt jó. Á'la dekonstruált Óz varázslója. Mellesleg érzem a „fű” szagát.

– Ez nem az. Álca. És valóban azért jöttem, hogy hazavigyelek. Magam is hosszú utat tettem meg. Valamikor, nagyon de nagyon rég, Nagyszebenben szász lánynak születtem.

– Oké. Azt még tudom integrálni, hogy le-fel sétálgatsz az időben. Azt is, hogy tetszés szerint váltogatod a formád, az identitásod. Mellesleg tökéletesen tisztában vagyok vele: manapság szászok legfeljebb csak mutatóban akadnak arrafelé, hiába csalta oda őket oda sok száz éve az a különös furulyás. De mi az, hogy hazaviszel? Haza? Otthon? Olyasmi hol található? – Ordítani kezdett – A picsában? Még ott sem! Hazudsz, kurva! Vagy csak egy szórakozó, beteges vágyakkal terhelt, unatkozó bárkihez van szerencsém?! – XO immár lehiggadtan lökte a sódert. – Na, nem csapsz be! És ettől elvonatkoztatva echte tömény fűszag árad belőled. Tsüss, kicsikém, vonulj vissza szépen a szanatóriumodba. Az a sanda gyanúm, mégis onnan léceltél le. Pá. – XO hátrálni kezdett, és a lehető leggyorsabban fel akart szívódni.

Aztán megállt. Meg kellett állnia. Érezte, hogy lüktet, dörömböl belülről mindene, ugyanakkor moccanni sem tudott.

Gretel körbejárta.

– Most már hiszel nekem? Vagy növesszek masnis copfokat, hogy elhidd, valóban az vagyok, akinek kiadom magam, Hänsel? Valóban használjak jégkalapácsot? Tudod, hány évszázadig tanulmányoztam, gyakoroltam a varázstudományokat? Esetleg változzak Lolek rajzfigurájává? Tudod, meddig kerestelek? Tényleg ekkora seggfej vagy?

XO-nak piszkosul dübörgött mindene, a giccses tűpárna a szegycsontja táján a legjobban.

Már ismét tudott beszélni, mozogni, és ingerülten kiabálni kezdett:

– Vazzeg, ha jól értem, most arra akarsz rábeszélni, hogy hagyjam itt a napi biztos betevő kaviárom egy illúzióért?

Gretel sírva fakadt.

– Hát tényleg nem érzed? Nem ismersz fel? Hogy lehetsz ennyire szemét, hogy saját magadnak sem hiszel?

XO elhallgatott. Tetszett vagy sem, letagadhatatlanul érezte a tűpárna kattogását, zörömbölését, sóhajait.

Lehajtotta a kobakját. Szemei égni kezdtek, és tudta, immár kobalt-, pontosabban nagyonkékek.

– De. Érzem.

– Akkor add a kezed!

Röpültek, körülöttük vattaszerű hó gomolygott. Ő, Techno-Hänsel ésTechno-Gretel-Lolek.

„Szent szar! Ez annyira sztereotip, hogy szinte fáj” – suhant át az agyán – „de tényleg igaz!”

Egy szakadékhoz értek.

A még mindig furán-szép lénnyel egyetemben lehuppantak a zölden foszforeszkáló hóra, és hirtelen kihunytak az energiatakarékos égi izzók. Mély, csillagtalan éjszaka borult rájuk.

– Miért nem repülünk tovább?

Irgalmatlanul ronda Zombi-Télapóarc meredt rá a különc homályból.

– Mert innen csak leugrani lehet, Faust.

– Szóval kibaszás. De mit is várhattam volna?

Váratlanul egy réges-rég háttérbe szorított, elfojtott énje kapaszkodott elő.

– Értem. Pontosabban nem értem, de talán nem is fontos. Mindössze egy dologra vagyok kíváncsi: ennek az egész akárminek volt akár egy morzsányi értelme is?

– Nem ezt akartad kérdezni.

– Hát… nem, nem egészen.

– Akkor tudod a választ.

– Valóban tudom. Nem volt. Semminek. Soha. Hehe. Még a legőszintébb, legvegytisztább emo-baromságaim is rég agyonexploatált, remixelt, újravágott, kölcsönzött közhelyként lógnak a nemlétben. Senki. Sehol. Soha. Tágra zárt szemekkel, szégyenbe csomagolt csenddel, neonnejlonpunci. Vagy nyomtatott áramkörű, 3-D-s szénizotóppöcs? Lényegtelen.

Némi dac csapott fel belőle.

– Szóval, valami rejtélyes okból az a nyomorult, kibaszott életem kell neked? – Üvölteni kezdett. – És én tényleg voltam olyan balfasz, hogy elhiggyem ezt a tömény giccset! Oké, nedvedzz egy betegeset. Régen verték így át. Kezdettől fogva sejtettem, hogy hazugság.

Gondolkodás nélkül a mélybe vetette magát. Tudta, legfeljebb a teljes fölöslegességet és a díszdobozba csomagolt értelmetlenséget hagyhatja maga mögött, semmi egyebet.

Zuhanni kezdett, majd egyre lassabban, majdnem lebegve hullt alá.

Pirkadatszerű fény gyúlt. Olyan, amilyen csak a legnyálasabb képeslapokon viríthat, a valóságban biztos, hogy soha.

Az ismeretlen utolérte és együtt zuhantak. Alant már kirajzolódtak valamiféle egészen furcsa városka körvonalai.

– Kiálltad a próbát. Tudtam, ezt akarod. A szívzörömbölésed vezetett hozzád. Ha néha olyan hangja is volt, mint egy betonfúrónak – nyomta a dumát az ismét Gretel-Lolek-szerű, szakrálplasztik-jelenség nevetve. – Hisz megígértem egykor, hogy hazaviszlek, cyberpöcsös, nem? Hogy feltehetőleg amnéziád lehet vagy véletlenül deletezhettél a tudatodból? Akkor szerénytelenségem újraindította a kalózszoftvered.

Elolvasom

Erotica

Türelmetlenül nyomta el a csikket. Késnek. Két állattal, meg egy hülye kurvával van megbeszélése. Az Urban Legend étteremben, mint mindig. Azt a két nyomorult dögöt egyenként kivégezte volna, annak a segg tehénnek pedig feldugott volna egy szaros nyújtófát. Hogy azt érezzék, amit ő. Hogy végre kapcsoljanak. Ma, amikor pionír leszek… úszott elő ez a régvolt dohos emlék. A semmi apropóján, csakis a semmi apropóján. És ezekkel a nyomorultakkal kedvesnek, jópofának kell lennie, és szimpatikusnak kell bizonyulnia. Hisz függ tőlük. Napi betevő Bondja, egyébje bánná, ha elszúrná. A szkafanderes pincérnőtől rendelt egy sangriát, és lenyelt vele két rózsaszín tabit. Hiába. A két vadparaszt, meg a közös szajhájuk csak tovább nyugtalanította. Gondolatban ugyan meztelenül kirakta őket a rabszolgapiacra, nedves betonba lőtte őket, esetleg horgolótűkkel kiszúrta az szép szemüket, mindhiába. Mire megérkeztek, a feszültségtől már szinte lángcsóvákat lövellt, miközben úgy érezte, ő maga rég több darabra hasadt. A végső gyógymódhoz folyamodott. Nem szerette, de mindig bevált. Lopva a táskájába ejtett egy üvegpoharat, és a mellékhelyiség felé indult. Tudta, az óvatlan robotpincérnek levonják a fizetéséből, de mondd már, egy pohár? Bent levetkőzött. Szerette nézni meztelen tükörképét. Fogai közben karistolva csikorgatták egymást. Cigarettával lyukat égetett a mellbimbója alá. Fájt, de egészen picit megkönnyebbült. Aztán széttörte a poharat az ülőkén, és párhuzamosokat, kriksz-krakszokat rajzolt vele a testére. Zihálva, sziszegve, izzadtan és égő sebkollekcióval, de felszabadultan, megkönnyebbülve öltözött fel. Szerencsére az öltözéke fekete. Ha át is ütne valami rajta, legfeljebb azt fogják hinni, izzad. Tudta, ebben az állapotban immár a legjobb haverja képes lenni bárkinek és bárminek. Ő maga is kompakt, homogén cool egész. A tükörbe sóhajtott. – Most élek. Létezem.

Elolvasom

Hideglelős

XO kívül-belül Károlyként ébredt. Valahol mindig is tudomása volt károlyságáról, de terv- és életvitelszerűen elfojtotta ezen csapzott gondolattömböt. Nem akarta felhúzni a redőnyöket. Tudta, amit érez, azt úgy hívják: rémület. Aztán mégis, nyirkos tenyérrel felhúzta őket. Csöngött a mobilja, és sanda gyanúval kinézett az ablakon: Y, gyűlölve csodált haverja érkezett meg. Automatikusan félrehúzta a függönyt és intett, majd átkozta magát ezért a meggondolatlanságért, hisz immár nem más: Károly. Kocsonyásan remegő térdekkel ment le a manzárdlépcsőkön, és nyitotta ki a kaput. Y köszönés, mancsolás nélkül csörtetett fel hozzá. Ezt követően a kommunikáció trippermederben folyt, Y úgy beszélt vele, mint egy darab szarral. Ráadásul a dumája rohamosan tovább durvult. XO tudta, érezte, ez végez vele, de azt is, hogy egy ekkora böhöm nagy gorillával szemben totál esélytelen. Márpedig sürgősen tenni kell valamit (ezúttal nem bénult le a félelemtől). Negédes mosollyal, hülye kifogásokkal átment a konyhába, és tudatmódosítói jelentős részét porrá törve beleszórta a törökkávéba (amit újabban tilos így kérni, úgy kell mondani, hazai), sok cukrot tett bele és közben szorongott, nehogy Y észrevegye életmentő ügyeskedését. Nos nem vette észre. Egy idő múltán elterült, de előtte még elküldte XO-t az anyjába. XO gyorsan dolgozott, és sajátos módszert választott. Golyóstollakkal úgy teleszurkálta Y érző szívét, mellkasát, hogy az gyorsított tempóban átsomfordált az asztrálvilágba. XO a tükörbe sem akart nézni, tudta, károlytekintet meredne vissza rá. Sírva átkozódott és ököllel belecsapott a füstüveg asztalkába. Ekkor már ordított. Hogy lehiggadjon, a zuhanyozó jéghideg vize alá dugta a fejét, miközben azt hebegte, Károly, Károly. Vizes fejjel megállt a fürdőszoba ajtajában, s önmaga számára is váratlanul felkacagott: Károlybőre, Károlyhaja, Károlyfarkincája van, immár visszavonhatatlanul. Átrohant a közeli, 24 órán át üzemelő Fast food étterembe. Egy pljeskavicát kért hagymával, mindennel, még csípős őrölt paprikával is, de szenf nélkül. Az elárusítónő szúrós pillantást vetett rá, és azt mondta, nincs. Akkor cheesburgert. Az sincs. Akkor ezt a kuglófot itt, mutatott idegesen XO a legelső, az üvegpult mögött látható akármire. Nincs, neked semmi sincs, kislord, és lódulj innen, míg nem hívom a rendőrséget, felismertelek, rikácsolta a telivér hajadon. Kirohant. Kint egy másik Károlyba ütközött. Szia, mondta mosolyogva. Az azonban lila arccal leüvöltötte: Kussolj, te állat, és pofozni kezdte. XO elővette, és a másik Károly gyomrába vágta a legcsantavéribb kisbicskáját. Aztán a szemébe. Már tudta, a szolidaritás ismeretlen fogalom. Egy kacagó embercsoport lépett ki az egyik bejártból, és egyikük azt rikkantotta, hogy odanézzetek, egy ép és egy felszámolt Károly. XO-nak, miközben kéjes pedantériával ütötték-rúgták, már csak azon járt az esze: Károlynak születni kell. Az ember egy nap kósza reggelén egyszerűen arra ébred, hogy az. Vegytiszta Károly, tetőtől talpig.

 

Elolvasom
Nem adtak hozzá kétszersültet
(zEtna. 2013/1. sz.)

Nem adtak hozzá kétszersültet

Earl of Agrammal, a csőlakóval betérünk a közeli étterembe, mert falatozni kíván.

Nem először vagyok itt, így észre sem veszem az ízléses szabványluxust, a bekeretezett Mucha-reprodukciókat, a duruzsoló Jazz-énekesnőt.

Earl of Agram nem érti, mit keres egy Jazz-énekesnő egy étteremben, ráadásul fényes nappal. Felvilágosítom.

– Pofonegyszerű. Ez a komplett glamour csak álca. Valójában a helyi alvilág itt beszéli meg a megbeszélnivalóit. Azért kell a hangfüggöny, capito? De engem tökéletesen hidegen hagy, kik ülnek tőlem két asztallal arrébb. Ráadásul a tulajt is ismerem.

Tatárbifszteket rendelünk, két-két kólával.

Idézetekkel szórakoztatom magam.

„Forradalom.” – majd – „Diort a munkásosztálynak.”

– Azok kik? – kérdi ironikusan Earl.

– Széles néptömegek, mint metafizikai fogalom.

– Szóltál?

– Á, semmi, semmi. A fűtésrendszerhez beszélek.

Az ex-pattanásos bőrű pincérnő sűrű hajbókolások közepette – azt hiheti, mi is a konglomerátum része lehetünk, hisz Earl of Agram a szeme láttára nyúl a kóláspohárba és falja fel a benne ázó vérnarancs-szeletet – végül kihordja a kért táplálékot.

Villámlik a szemem. Úgy látszik, a faszom kivételével, ebben a városban minden zsugorodik: a kólásüvegek, az ételadag, de még a szalvéta is. És közönséges, gyárilag felszeletelt Tost-kenyeret, nem ropogós kétszersültet szolgáltak fel a bifsztekmassza és a jeges vaj mellé.

Nem akarok cirkuszt csapni, hisz a tulaj mindig barátságosan köszön.

És azt is tudom, itt nem én vagyok az erősebbik kutya.

Sértődötten csak turkálok a kajában, Earl of Agram belapátolja, és közli: kevés volt. Igazat adok neki.

Fizetek, kilépünk.

– Az űrbéli környezet nagyon barátságtalan. Csikorgatóan fagyos és tonnasúlyún magányízű – szól Earl of Agram, majd borúlátóan elköszön. Eltiltották a gyerekláthatástól, de anyagtalanná ritkulva és láthatatlanul, azért időnként, módosult létállapotban beszivárog a gyerekszobába.

Sétálok, és gyilkos gondolataim támadnak.

Ekkor leszáll a légtérből Mirage, a kétnemű, szadomazo angyal, és két, végtelenül sok lövedékű géppisztolyt nyom a kezembe, majd ugyanúgy elillan.

Sétálok a napfényes téli utcákon, és válogatás nélkül mindenkibe belelövök. Az sem lep meg, hogy sokuknak csak a bőr- és húsrétegét üti át a golyó, alatta fém és elektronika tátong. A város ugyanis tömve van sokadik generációs, rosszlelkű replikánsokkal. Mindegy.

Miután ráunok erre a hús&krómacél akcióművészeti tevékenységre, elkezdem sorban felborítani az útba eső konténereket, de a bűz miatt erre is hamar ráunok.

„Forradalom.”– suttogom magamban – „penészes cyber-szaloncukor-forradalom. És ha felgyújtanám őket?”.

Lekuporodok egy padra a Šekspirovában, és sírva fakadok. Jégkockák hullanak ki a szememből.

„Szar“– állapítom meg durcásan és némán. – „Nem adtak hozzá kétszersültet... Miért nincs senki, miért nincs senki, vazze?“

Ekkor ismét alászáll Mirage.

– Az űrbéli környezet valóban nagyon barátságtalan. Néma üvöltésfrekvencián szórja szét magánytömbjeit, s a komor csöndbe mártott, hasadozó félelemrácsozatát. – Megkeményednek az arcvonásai – Csak a miheztartás végett mondom.

Leveszi rólam a kabátom, a nyakkendőm, az ingem, a boxeralsóm. Nyakörvet csatol rám, láncokkal hátrakötözi a kezem, beköti a szemem, az optikai érzékelőim, és azt suttogja: térdre, majd azt: szeretlek.

Elolvasom

Pietá

Vacogva, csuromvizesen riadok fel, azzal az érzéssel, hogy valaki az ágyam előtt áll és néz.
Nem tévedtem.
Irdatlan bogár áll az ágyamnál, Mefisztó-köpenyben, Mefisztó-pózban, és öblös hangon figyelmeztet.
– Ha almákkal vagy akár késekkel akarnál megdobálni, tudd meg, köcsög, varázshatalmam van. Ha akarom, bármikor megnyílhat alattad a föld, vagy a saját hányadékodba fulladsz bele. Esetleg élve elégetlek.
– Ki a fasz vagy te? Egyáltalán…
– Tudod jól, ki vagyok. Azt hiszem, nem kell névjegykártyával bemutatkoznom – Merőn fixíroz. – Most gyors ütemben öltözz föl, lent a földszinten már vár rád anyuci és apuci.
– Miért várnának épp most? Hülyeség.
– Nem hülyeség. Meglepi.
Lecammogok a lépcsőkön, és benyitok az egyik szobába, ahonnan búgó kacarászás hallatszik.
Legnagyobb meglepetésemre anyámat pillantom meg, életnagyságú bogár alakjában, egy rakás matróz között, olyan öltözetben, mint a belvárosi prostituáltaké.
Apám jelenik meg, szintén bogáralakban, selyem fürdőköpenyben, és akármilyen paradox, olaszos bajuszkával.
Mint egy makró.
Üvöltve felborítom a számítógépet.
A többiek ügyet sem vetnek rám, apám egyik ízeltlábú kezében azonban megvillan a kés.
– Mit akarsz? Tán féltékeny vagy anyád boldogságára? Hogy is volt az Freud bácsinál? Az biztos, hogy kiheréllek, aztán felzabáltatom veled a tökeidet.
Mivel viszolygok attól, hogy szabad kézzel hozzáérjek, az egyik régi bronz gyertyatartóval – rövid dulakodás után – szétlapítom a fejét. Úgy kenődik el a padlón, mint a májpástétom.
Kezemet zsebre vágva visszamegyek a manzárdra.
Samsa-Mefisztó követ.
– Apagyilkosnak nincs hazája. Anyád mindjárt tárcsázza a rendőröket.
– Mi a fenét tegyek?
A Lény sarkig tárja az ablakszárnyakat a napfoltkitöréses hajnalban.
– Ugorj!
Ugrok.
Aztán kiderül, tudok repülni.
Visszaszállok a manzárdra és belépek a szobámba. Egy Red Bullt és néhány kotont tömök a zsebeimbe.
Hosszú út áll előttem.
Aztán, számomra is váratlanul, az immár ülő bogár ölébe kucorodom, a hüvelykujjamat szopva, mint az óvodások.
A Lény sírva fakad és tudom, gumiarábikum-szívét éles tőrök járják át, ahogy írva vagyon.
Lágyan fölém hajol, és mosolyogva, halkan duruzsolja:
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy apagyilkos…

Elolvasom

Monotónia

Arra ébredek az éjszaka közepén, hogy pofoznak.

Vakító zseblámpafény pihen fájdalmas-jólesőn az arcomon. Aztán kihuny.

A félhomályban – csak a hangulatlámpa világít – lassan homályos alakok kontúrjai rajzolódnak ki az ágyam mellett.

Frankenstein és Samuel Beckett magasodnak fölém csizmában és egy szál Calvin Klein alsóban.

– Öltözz! Mire vársz? Tapsra? – rivall rám egyikük, és valami szuronyfélét nyom a hátamhoz. (Időközben kikecmeregtem az ágyból és sápadt meztelenségemben didergek előttük.)

Gondolkodni nincs idő: felveszem a tegnap este, színházlátogatás után a székre hajigált cuccaimat (mindig is trehányul, piszkosul rendetlen voltam).

Mikor már a nyakkendőmet is szépen, szabályosan megkötöttem – negyedik próbálkozásból –, ők ketten faarccal fürkésznek percekig. Majd bekötik a szemem. A következő, amit észlelek, hogy kocsiban lehetek, és veszettül tépünk.

– Hová visztek?

– A Szeméthegyeken is túlra. De pofa be, fickó, mert felnyársallak, mint egy őzet – szól hozzám az egyik hang.

– És meg is eszel?

Fájdalom hasít a koponyámba, és szorongató vidorságokba süppedek eszméletlenül.

A kocsi megáll. Időközben magamhoz tértem. Kivezetnek, és felszabadult kacagással háromszor megforgatnak a tengelyem körül. Aztán leveszik szememről a kötést. Nem messze kivehetők a város fényei, de itt csak föld van és mocsok.

A kezembe nyomnak egy ásót.

– Dolgozz, rabszolga! Gödröt akarunk. Embernyit.

Tudom, hogy ezek komolyan gondolják, és tényleg nem szórakoznak, de nagyon gyorsan kimerülök, és abbahagyom.

– Mi az? Ennyire nyápic vagy? Pedig a saját sírodat ásatjuk meg veled. Háborúban bevett szokás.

– De most béke van.

– Csak hiszed, huncut.

Samuel B. odafordul Frankensteinhez.

– Ebből a gödörből, úgy látom, nem lesz semmi. Ennek a pofának rég atrofálódtak az izmai.

Frankenstein elvigyorodik.

– Tudok valami ennél is érzelemdúsabbat – és a másikra kacsint.

Lefognak, hiába kapálódzom, és szigetelőszalaggal összekötözik kezem-lábam. A tapadó barna szalagból jut a számra is.

Ezt követően hosszúszárú csizmáikkal össze-vissza rugdosnak. Tompán nyögdécselve tekergek a katyvaszos talajon, mint egy földigiliszta, aztán Samuel Beckett leguggol hozzám.

– Most pedig maradj itt az idők végeztéig, közben lassan, apránként rohadjon le a húsod.

Immár nem fetrengek. Tudom, hogy hiába.

Egyszer csak két sört szopogató, félrészeg matróz tűnik fel a láthatáron.

Nem látszanak meglepettnek. Reszelős hangon megszólítanak.

– Akarod, hogy üvegnyakkal szépen összekaszaboljuk az arcod?

Megrázom a fejem.

Erre kigombolják a sliccüket és az arcomba vizelnek, majd röhögve, egymást hátba veregetve eloldalognak.

Ismét csend és egyedüllét.

Kibírhatatlanul sokáig.

A félhomályból egy körvonaltalan lény lép elő, lehajol, már azt hiszem, ki akar szabadítani.

De tévedek. Egyetlen felesleges mozdulat nélkül félig letolja a nadrágomat, és leszop. Forró spermám a torkában landol. Ekkor felkel, és ugyanolyan néma egykedvűséggel kisétál a látómezőmből, majd a hallótávolságomból is.

Magam sem tudom mióta, de már nyüszítek.

Mindenféle istenekhez fohászkodom, átkozódom, szűkölök.

Már kizárólag csak Godot-ra várok.

Egyszerre megjelenik egy egyenruhás farkasember, átvágja a kötelékeimet, a kezembe nyom egy géppisztolyt, és azt kaffogja: lőjek bele mindenbe, ami mozog, megérdemlik.

Elvánszorgok a nem is olyan távoli fényekig. Az Újtelepen vagyok. A beton repedéseit figyelve mormolom magamban:

Én lenni
Én talán lenni
Lenni

A géppisztolyomat úgy vonszolom magam után, mint egy gyerek a megunt plüsskutyáját. A Hold is szilánkokra hasadt, de ez szinte alig észlelhető a városnyi lakónegyed megvilágítás-kompozíciójától. Már cuppogni, csücsöríteni is tudok. Csak sírni nem. Réges rég minden könnyem elapadt. És a kihalt környék a maga módján nemcsak esztétikus és baljóslatú, de egyben magával ragadó is. Talán…

Éjjel arra ébredek, hogy szomjas vagyok. Bekapcsolom a hangulatvilágítást, és a konyhába somfordálok. Aztán visszahőkölök a látványtól.

Frankenstein és Samuel Beckett csizmában, Calvin Klein alsóban élettelenül hever a padlón. Meggyszín vérük még frissen párolog.

Megízlelem, aztán lekapcsolom magam mögött a villanyt.

Elolvasom
Hétköznapi magány
(zEtna. 2013/12. sz.)

Hétköznapi magány

A Nő már rosszat sejtve tárta ki a lakásajtót, de beengedte a Vámpírt.
Mégiscsak a volt élettársa, a gyereke apja. Ugyanakkor azt is azonnal látta, hogy a Vámpír szokásához híven csontrészeg.
Ezért is hagyta ott.
Mindent kibírt. A ridegségét, az állandó kukanémaságát, amikor épp józan volt, azt, hogy egyedül vezette a háztartást, és minden házimunkát ő végzett, azt hogy örökösen szertehagyta a holmiját, és neki kellett rakodnia utána, sőt azt is, hogy évek óta már ő tartotta el, de a részeg randalírozását – ami az utolsó években egyre jobban eldurvult – azt már nem.
A Vámpír csak értetlenül pislogott, mikor közölte vele, hogy elköltözik a gyerekkel.
Mert a gyerek vele akart lenni.
A Vámpírnak az fájt a legjobban, hogy a Nő remekül feltalálta magát, és már régóta sejti, van valakije. Ezt nem lehetett józanésszel kibírni.
Még többet ivott, és már a legeslegutolsó barátját is elveszítette.
A Nő leültette az apró, bérelt lakásban, és fölbontott egy-egy sört. Aztán leült mellé, a Vámpír szerint kihívóan szemtelen arckifejezéssel. A győztesek arckifejezésével.
– A gyerek hol van? Mindig csak a számítógépét buzerálja, és tudom, hogy nem mászkálós.
– Nem akart látni. Ha éppen tudni akarod. Csodálkozol? Utoljára beverted az orrát.
– Azt mondta, nem vagyok az apja.
– Tévedés. Pontosítok: annyit mondott, hogy te csak a biológiai apja vagy. Ami mellékesen igaz is. Tartásdíj? Közös programok? Ez nálad mesebeli kategória. Na, mindegy.
A Vámpír úgy látta, a Nő szemében káröröm csillant. És még valami. Valamiféle elégedettségérzet.
A Nő kortyintott a sörből.
– Arra nem emlékszel, hogy a nyáron azt mondtad, csak úgy fizeted ki a gyerek tankönyveit, ha mobillal lefényképezheted a pinámat? Elfelejtetted? Még másnak elmondanom is szégyen.
– Vicceltem.
– Nem. Azt akartad, hogy utána bevidd a fotót a munkahelyemre, mint a volt élettársam, és mindenkinek megmutasd. Meg egyáltalán, nagyon meg akartál alázni. Arra kellett.
A Vámpír érezte, hogy felmegy benne a pumpa. Témát váltott.
– Tudom, hogy valakivel dugsz. Ki vele, ki az?
– Semmi közöd hozzá. Ez valóban nem tartozik rád.
Ez már elviselhetetlen volt. A Vámpírnak hirtelen beúszott egy szó: lúzer. Azt is tudta, hogy régesrég, ki tudja mikor, de nagyon eltolt minden eltolhatót. Hirtelen pofonvágta a Nőt, úgy, hogy a szemüvege a sarokba repült.
A Nő felállt, és sarkig tárta az ajtót.
– Kifelé a lakásomból! Most, azonnal!
A Vámpír át akarta ölelni, azt akarta neki mondani, hogy még mindig szereti, hogy hiányzik neki, hogy nagyon egyedül van, de e helyett, maga sem tudta miért, a Nő torkához kapott.
A Nő taszított rajta egy nagyot, amitől a Vámpír már a folyosón fetrengett.
– Ha nem hordod el magad azonnal, kihívom a rendőrséget! – és becsapta, bezárta, bereteszelte a lakásajtót.
Az ajtó mögött lehajtotta a fejét, és a félelemtől fulladozva lihegett. Akármennyire keménynek mutatta magát, most reszkettek a térdei. „Megütött... Talán meg is öl, ha hagyom” futott át az agyán, és tudta, az átéltektől függetlenül ma is be kell mennie dolgozni, és látszólag vidáman, gondtalanul tréfálkoznia a többiekkel. „Menni fog. Tudom, hogy menni fog. Erős vagyok” ismételgette magában, de a térdei remegtek, és legszívesebben elsírta volna magát. Ilyesmiket nem engedett meg magának soha. Leült az előbbi helyére, és sokáig tompán bámult a semmibe.
A Vámpír a lépcsőházban csak kóválygott, aztán a kapualjban összekuporodott, mint egy megvert gyerek.
Sokáig kucorgott ott, az emberek szerencsére rég közönyössé váltak minden iránt, talán azt hitték, koldus vagy hajléktalan, faarccal haladtak el mellette, és ő vacogtató magányában addig hevert ott, míg nem kezdett el istenigazából fázni.
Felegyenesedett. Tudta, hogy ezek után a Nő soha többé nem áll vele szóba. Ahogy a gyerek sem.
Amint rótta az utcákat, egyszer csak a szemébe ötlött egy neonbetűs felirat: Second Hand Shop.
Üvölteni kezdett, mert bevillant neki, hogy már rég ő maga sem egyéb leárazott, leselejtezett second hand-holminál, és ököllel beverte a kirakatot.
Úgy dőlt a vér az üvegszilánkoktól, üvegdaraboktól csillámló kezéből, hogy maga is meglepődött. Azon is, hogy ilyen vékony a kirakatüveg. Csupa vér volt már, és elvágódott a járdán. A távolból szirénaszó hallatszott. Érezte a járda hidegét, a vértől ragacsos és még mindig vérző szabványtestét, a fülsértő szirénavijjogást, és tudta, zűrbe került.
Aztán egyszer csak módosult a kép.
Mindenféle fura lények sétafikáltak a járdán. Kedvesek, szomorúak, ijesztőek, undorítóak és gyönyörűek.
Egyikük lehajolt hozzá és homlokon csókolta.
– Ki a frász vagy te?
– Spyderman, a Megfeszített. Na ne szövegeljünk, tudok valami jobbat.
Könnyedén felnyalábolta a férfit, mintha csak egy kisgyerek lenne, és elindult vele az ellenkező irányba.
– Hová viszel?
A fura szerzet elvigyorodott.
– Bízz bennem.
A Vámpír a sugárúti lámpákat fürkészve elnevette magát. A helyzete amennyire furának, annyira képtelennek is tűnt egyszerre. A beton vértől ragacsos, üvegszilánkok borította hidege még mindig kísértette, a kezébe nyilalló éles fájdalom is, a Nő azonban immár kiúszott a gondolat-impulzusaiból. De csak azért, hogy aztán ismét visszatérjen.
– Mit röhögsz? Ennyire nem hiszel nekem?
– Dehogynem – sóhajtott a Vámpír, és tovább fürkészte a megvilágítást.
A legundorítóbb, legbizarrabb lények nyáladzva követték őket. Spyderman, a Megfeszített hátraszólt:
– Ügyet se vess rájuk. Közönséges újrahasznosított fantomlények. A múltadból táplálkoznak. Ijesztőek, de teljesen ártalmatlanok.
„Talán igaza van... Talán. De az is lehet, hogy meg vagyok bilincselve, vagy egy kórházi ágyon fekszem. Mindegy. Lúzer... Mindjárt ordítok. Ezek a lények pedig az én húsaim, az én véreim” – futott át az agyán, és aztán már semmi sem foglalkoztatta, csak a lassan kihunyó fények. Száműzni akarta a tudatából, hogy az egész univerzum nem egyéb kemény, hideg, darabokra hasadt fájdalomnál.

Elolvasom
Félelem-variációk
(zEtna. 2015/3. sz.)

Félelem-variációk

A gépem előtt ücsörögtem, és teljesen hülyére neteztem már magam, mikor egy ordítás hallatszott föl az utcáról, közvetlenül a házam előtt.

„Marhaság”– cikázott át azonnal az agytartályomon – valami tökrészeg állat többet ivott a kelleténél”– és buzgón tovább szörföltem.

A szörnyű ordítás azonban megismétlődött. Újra és újra. És a hang artikulálatlan mélységéből ítélve egyik szomszédomhoz sem köthettem.

Már akiket egyáltalán észreveszek, ha valóban muszáj, és viszont.

A rolóm teljesen le volt húzva, így még csak ki sem kémlelhettem. Pedig az illetőnek valahogy nem akaródzott abbahagyni az ordibálást.

„Mindegy, akárki is” – gondoltam – „merem remélni, valaki majd csak kihívja az illetékeseket, ez egy nyugodt, már-már riasztóan nyugodt környék.”

A szaggatott, de a szinte nem emberi ordítás – nem üvöltés, ez a szó klasszikus értelmében ordítás-sorozat volt – azonban folytatódott.

Nem mertem bevenni az altatómat, hisz a földszinten idős, védtelen szüleim alszanak, lopott kincseket rejtegetve a spájzban.

Ez még képes, és valahogy bejön. A neten kikerestem a városi rendőrség hívószámát. Ám ez sem nyugtatott meg.

A konyhába mentem és lenyeltem két szürkéskék tabit, majd egy hangyányit felhúztam a rolót: kigyúrt, valószínűleg valamivel alaposan belőtt zöld bőrű troll ordibált egy nő vérző teste előtt.

„De hisz ez egy csöndes zsákutca” – agyaltam –, „veszélyesen csöndes. A fél társaság alvilági figurákból áll. Hogyhogy senki sem hallja az egészet, csak én?” Aztán felkaptam a sorozatlövőmet, megsimogattam a szarvaimat, és lementem közéjük.

A troll nagyon hülye képet vágott, mikor átlyuggatva elterült a mocskossárga éjszakai fényt ontó utcai lámpa fénykörében. Lehajoltam a nőhöz, aki hirtelen rikácsolni kezdett, ahogy csak egy szilikonmellű, szoláriumban edzett, műszőke plázaribanc szokott.

– Mit avatkozol bele, te segg, semmi közöd az egészhez!

– De hát ön…, ön vérzik, és az aszfalton hever egy ordibáló állat előtt!

– Ez az én dolgom! Ha éppen tudni akarod, szeretek vérezve fetrengeni a kihalt utcákon! Semmit sem értesz, és otrombán beleavatkozol a játékunkba! Ha hívom a többieket – és a mobilja után kezdett kotorászni a táskájában –, tíz kiló masszív beton alatt leszel már holnap! Nyomorult senki!

A nőnek zöld hab lövellt ki a száján, maró sav, tudtam, ha föléhajolok, tesz róla, hogy kapjak belőle egy adagot.

Nem gondolkodtam tovább: szétlőttem a szolármaca fejét is. Még a karomra, vállamra, a szárnyaimra is jutott a csont- és agyvelődarabokból.

Ezt követően visszavonultam a továbbra is néptelen utcáról a privátszférámba, és többórás szörföléssel ütöttem ki az agyam hajnalig, mire valakik eltakarították őket, felnyalva még a vérfoltokat és az agyvelő-darabkákat is.

 

Épp a szokásos telefonszexes játékot játszottam, nem, nem fizetős, teljesen baráti alapon van, az ismeretségi körömben elég sok az elmagányosodott, félresikerült álangyal, lihegtem, időnként bedobtam egy-egy prasnya szót, félmondatot, és hasonlót kaptam cserébe, plusz lihegést, nyögéseket, amikor valami nem-emberi ordibálás hallatszott ismét, immár sokadszor valahol épp a házam előtt.

– Bocs, ma jobb, ha abbahagyjuk, úgy látszik, odalenn az éjben baj van – nyögtem, és kikapcsoltam a telefonom.

„Persze, hogy semmi közöm hozzá” – próbált belül egy hang lebeszélni, de tudtam, ez több a puszta kíváncsiságnál és a potenciális adrenalin-löketnél. Felvettem a nadrágomat, a bakancsaimat, a nyakörvemet, és a kaput átugorva már a csendháborító perszónánál termettem.

Farkasember volt, az emberibb fajtából. Mondani akartam neki valamit, de a hideg fényben csak méregettük egymást, mint két teljesen nem e bolygóbéli, idetévedt jövevény.

Hirtelen a farkasember felmorrant, és elkezdte tapogatni a felsőtestem. Végül már a nadrágomban turkált.

– Húszcentis meglepetés – lihegtem az arcába. Letérdelt. A kezemben szorongatott szkalpellal belevágtam az arcába.

– Hogy neked is fájjon – suttogtam érzékien, miközben úgy éreztem magam, mint egy harmadosztályú ribanc.

Felegyenesedett, és szájoncsókolt.

Mentaízű volt a csókja, bár a morgása rettenetesen zavart. Egy, a házam előtt parkoló Audira fektetett, és megkötözte a kezeimet.

Hagytam. Legalább csöndben marad.

Az Audi fémburkolatából könnyedén letépett egy darabot, és mosolyogva, de jéghideg tekintettel felsebezte vele a hátam. Lihegtem.

Valami felrobbant…, hogy a kihalt, éjjeli utcában vagy a tudatomban, nem tudom. Csak vigyorogtam szótlanul, időnként nyögve egyet.

Vijjogó szirénaszó hasított a tudatomba. A farkasember ismét felüvöltött. A sziréna annyira visított, hogy szürke pontok ugráltak a szemem előtt, majd sötét lett.

Pofozásra ébredtem. Kezeimen bilincs, szájamban pecek, fókuszált lámpa világított-tűzött az arcomba. A sarokban egy minden bizonnyal félholtra vert nő hevert, szaggatottan nyöszörögve, olyan öltözetben, mint egy reneszánsz-korabeli angol udvarhölgy, mély kivágással a lábai közt, valahol a toalett közepén, hogy láthassuk a harmatos szeméremszőrzetét. Az egyenruhás, sakálfejű, kigyúrt félistenek lassan levetkőztek, és felizgatott hímvesszőkkel elővezették a megkötözött, ordító farkasembert, majd gúnyosan rám pillantva belehasítottak a torkába.

Ezt követően már csak arra emlékszem, hogy regisztráltam, merő ondóragacs a nadrágom, és véres, égető jeleket véstek a felsőtestembe. Valamint arra, hogy az ex-egyenruhás félisteneket is teljesen egyforma tetoválások ékesítik, mintha klónozták volna őket. Aztán ismét elveszítettem az eszméletem, de annyi időm még jutott, hogy felsóhajtsak: milyen közhelyes helyzet, uramatyám, mint egy rossz, bugyinedvesítő S/M-füzetes regényben.

 

Már megint nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Netán a túl sok kávé, morfondíroztam, miközben meghúztam a vécét.

Hirtelen ordibálásra lettem figyelmes.

Nem. Nem képzeltem be. A házam előtt szórakozott valaki. Nem kell beavatkozni, semmibe sem kell beavatkozni, rémlett fel sokak tanácsa, de lebattyogtam, persze nuncsakuval, konyhakéssel a házam előtt szerencsétlenkedő perszónához.

Nagyon, nagyon furcsán volt felöltözve. És a testalkata, a magassága, az arcvonásai… Maradjunk annyiban: hihetetlenül egyediek voltak.

Mi baj, akartam szólni, minden jobb meggyőződésem ellenére, de az illető felém fordult, és kapcsoltam, telepatikusan szólt:

„Nem vagyok őrült. Dobd el azokat a fegyvernek látszó cuccaidat. A múltból kerültem ide, mikor nemrégiben felébredtem. Valaki felébresztett. Tudod, hogy a városod alatt van egy hétezer éves civilizációs réteg is? Persze, ennyit tudsz, de semmi többet. Talán nem is szükséges. Úgysem értheted meg, ki vagyok. És most már én magam sem. Hirtelen felébredtem. Két napja jártam a városod, és rá kellett döbbennem, hogy már nem tudom, ki vagyok. Mintha valami magába szippantotta volna az összes emlékem, a komplett személyiségem. Ráadásul fogalmam sincs, miért ébresztett fel valaki vagy valakik és most hová is menjek. Nincs sem miért, sem hová. Verbálisan csak üvöltéssel tudok kommunikálni. Kizárólag. És a saját arcomat, a saját énemet, a saját értelmemet keresve bandukolok itt összevissza, érzem, teljesen céltalanul és hiába. Nem értem. Nem értem. És sehol a vége a nem-értemeknek.”

Megpróbáltam mosolyogni. Nehezen ment. Túl töményen és hirtelen jött ez az egész, hogy ideges legyek, netán féljek tőle.

A mosolygás sem ment. Rég leszoktam róla. Senki sem igényelte már nagyon-nagyon rég, így szép csöndben elsorvadt. Azt hiszem, végül valami olyasmit préseltem ki magamból, ami a somolygás és a kétségbeesett vicsor közti átmenet lehetett. Mondani akartam neki valamit, telepatikusan, ugyanakkor jól tudtam, nem tudok sem segíteni, sem vigasztalni. Mégis megpróbálkoztam.

„Tudod, mit? Menj föl a várost nyaldosó hegyre, és várj. Figyelj. Amikor szivárvány képződik, próbálj átgyalogolni rajta. Nekem nem sikerülhet, de te talán, a te egészen más tudat- és létállapodotoddal, képességeiddel... nos, megpróbálhatod, nem? Itt így legfeljebb zárt osztályra kerülhetsz, vagy valami hasonlóra, már ha érted, mit mondok. Vagy próbálj belegyalogolni a hegy belsejébe. Esetleg szárnyakra szert tenni. Mit tudom én…, sziklában repülni. Nem tudom, mi volt hétezer éve a megvalósítható vagy a magától értetődő. És ez az utca zsákutca. Csak ennyit tudok tanácsolni.”

Visszabaktattam a mini-lakosztályomba, és 10 perc alatt habzsolva felfaltam negyed kiló csokoládét. Meztelenül ültem, és csak bámultam magam elé, identifikálhatatlan félelemszagot árasztva. Aztán megmostam az arcom. Hosszan nézegettem, minta nem is az enyém volna. Majd a tükörbe vágtam az öklömmel. Fájt. A vérrel összekentem magam, de a megkönnyebbülés akkor sem jött. A hűtőszekrényből kiborítottam a ciklámenszín jégkockákat, és rájuk feküdtem. Hogy vacogjak.

Rohadtul kivoltam. Pedig semmi okom nem volt rá. Éppen semmi.

 

Egy nemrég beszerzett, ki tudja hányadik, csúcssikert ígérő ezo-akármit lapozgattam, és persze éjszaka a legjobb olvasni, ugye, mikor artikulálatlan üvöltéscsokor hallatszott kintről, a házam előtti betonról.

„Valami pszihós”– vontam meg a vállam –, „majd csak kihívja valamelyik szomszéd csendháborításért azokat, akiket kell.”

Ám az üvöltözés immár nem csokorban, hanem valóságos folyamként, struktúraként hallatszott föl a szobáig, ahol olvastam.

Hát persze. Mindenki valamelyik másik szomszédra vár. Már ha egyáltalán még bárki bármit is regisztrál, még ha majd kiszúrja a szemét, akkor is. De hát így élni jó, sőt, kellemes.

Nem nyúltam a telefonért.

Kimentem – felbotolva a rég döglött macskámban – még a bokszer-alsómat sem húzva fel. Teljesen fölösleges. A fél testem különféle fém- és műanyagötvözetekből, egyebekből áll, noha persze a potenciám attól még megmaradt. És persze a lelkem. Az a rohadt lelkem.

Az utcai világítótest szürkéssárga fényében egy fura szerzet guggolt egy olajtócsában.

Egy zen-buddhista szerzeteslány, félig zombiból képezve. Szemei halott kövek, melyekben kizárólag egy apró pont pislákolt egymagában, takaréklángon. Nem tudom, hová lett a félelemérzetem, de leguggoltam mellé.

– Mi a baj, kislány?

– Úgysem érdekel. Ahogy éppen senkit sem.

– Tegyük föl, hogy tévedsz.

– Jó. Tegyük föl. Meg vagyok átkozva. Bármerre járok, és bármelyik városba teszem be a lábam, ott soha többé nem jön föl a Nap. És fulladozom. Rettenetesen.

– Mégis, miben? Nem annyira szennyezett ez a jó városi levegő. Sőt, néha kifejezetten szeretem.

– Nem érted. A Pannon-tengerben fulladozom. Már huzamosabb ideje.

Lehajtottam a fejem.

– Add a kezed. Kollégák vagyunk.

Megfogtam a kezét, és szótlanul guggoltunk egymás mellett.

A lámpa felettünk felrobbant, és mindkettőnk arcszíne lilává vált, ahogy levegő után kapkodtunk, tudván, előbb-utóbb teljesen elmerülünk.

Nem bántam. Végül is, ha különböző kiszerelésben is, de hasonló cipőben járunk.

Pannon-tenger…, amibe egyedül csak belefulladni lehet és érdemes. Talán modifikált sellők, psziborg-vízitündérek, mélytengeri, flamingó-humanoidák várnak ott ránk. Talán a nagy büdös senki. Mindegy.

Lassan alámerülve változatlanul tovább fogtuk egymás kezét, és közben arra gondoltam, hogy igen. Erre vártam. Rég. Eszméletlenül rég.

Elolvasom
Életre simogatva
(zEtna. 2015/4. sz.)

Életre simogatva

– Akkor kivisszük végre a koszorút anya sírjára? Ugye, milyen klassz? A legszebb nagyfejű krizantémokból válogattuk össze. Én választottam, én választottam! Apa csak kifizette. A fehérek a legeslegszebbek, ugye?… Nagyi kérte, hogy fehéreket vegyünk. Habfehéreket, így mondta.

– Jegyezd meg már végre, Peti: az anyád én vagyok!

Érezte, mint önti el megint a forróság.

– Anna, ne kezdd megint!

Kristóf megérintette felesége homlokát.

– Mindjárt megmérem a vérnyomásod.

– Hagyd csak. Nem kell. Tudom, hogy le-fel szaladgál. Te is tudod.

– Bevetted a vérnyomáscsökkentőt?

– Ne játszd meg magad. Tudod, hogy idegalapon van.

– De Anna-anyu! Olyan gyorsan sötétedik. És ilyenkor, Halottak Napján, olyan sokan vannak a temetőben. Majd megint nem látok semmit, pedig én a többi sírra is kíváncsi vagyok. Olyan gyönyörűek ilyenkor, amikor világítanak is! Mint egy-egy parázsló vérvörös virág. Meg kint lesznek a srácok is. Utána halvát vesznek a temető előtt, meg fütyülős cukrot. Vehetek én is, ugye? És sült gesztenyét, zörgő papírzacsiban. Hozok nektek is.

– Apu majd elvisz kocsival. Én most valahogy… nem jól érzem magamat.

Peti viháncolt.

– Útközben nagyiékat is felvesszük, ugye? Azt telefonálta, ő is fehér krizantémokat vett. Ő egyszerűen imádja a fehéret! Én is. Én is imádom.

– Persze. Persze hogy. Ha azóta Béni-apu ki nem vitte már őket.

– És megint… én tudom!... megint anyunak… – Kicsit elbizonytalanodott – szóval Mária-anyunak lesz a legtöbb virág a sírboltján!

A fiúcska már ráncigálta is magára a kabátját.

– Mondjátok, miért visz ilyenkor mindig az a négy ismeretlen is virágot a sírjára? Már a suliban is kérdezték.

– Mert Mária-anyu – jó volt hozzájuk.

– Hogyhogy jó? Más is jó volt. A sírboltokon csupa olyasmiket írnak, hogy itt nyugszik a legszorgalmasabb férj, a legjobb feleség, a legaranyosabb gyerek, meg mit tudom én még miket. A Lóri egy viccet is tud erről. Az a vége, hogy jó-jó, de akkor hova temették a rosszposztókat, ha mindenki csudijó? Sokszor elmondta már, a könyökömön jön ki. Szóval, értitek, az a furcsa, hogy… hogy mégse borítják be talán senkinek olyan rengeteg-sok virággal a sírboltját, mint anyunak… Na jó: mint Mária-anyunak.

Kristóf átölelte a kicsi vállát.

– Mert anyád… akarom mondani, Mária-anyu nekik adta a szívét, a máját, mindkét veséjét és a hasnyálmirigyét. De hát ezt már elmondtam neked.

– Persze hogy, de akkor se értem. Hogy lehet ezek nélkül a micsodák nélkül – élni?

– Ha nagyobb leszel, pontosan elmagyarázom.

– Én már most nagy vagyok. Írni is tudok, olvasni is, sőt hokizni és karatézni is!

Az asszony végignyúlt a kanapén.

– Ne erőszakoskodj apáddal!

Peti már a cipőjét húzta.

– Látjátok, ezt sem értem. Hogy lehet nekem két apám is, meg két anyám? Amikor ti el sem váltatok? Ezt is megkérdezték a suliban. Főleg a Simit érdekli nagyon.

Kristóf tréfásra vette az „ábrát”.

– No, akkor mondd meg annak a te kíváncsi Simidnek, hogy neked ráadásul nem kevesebb, mint – nyolc nagyanyád, és nyolc nagyapád is van! Ezt mondd meg neki. Fogadom, leesik az álla.

Peti nevetgélt.

– Megmondom neki, meg én. De tudjátok, ilyen több is akad az osztályban. Azoknál, akiknek elváltak a szülei. A fél osztálynak elváltak. Van, akinek többször is. – Legyintett. – Azoknak még több nagyszülőjük van, nekem elhihetitek. Szóval, Kristóf-apu, ne sértődj meg, de ez nem egy nagy szám… Engem inkább az érdekel, hogy ezeknek a nagyiknak adta Mari-anya a szíveit, meg a májait?

– Nem. Hanem négy ismeretlen beteg embernek, akinek nagyon kellett.

– De ha tök ismeretlenek voltak, akkor hogy tudtátok…

– Csakugyan rátok sötétedik, induljatok már!

*

Jó, hogy elmentek. Ilyenkor olyan nehéz. Mindig Rá kell gondolnom. Bűnösnek érzem magam, pedig tudom, hogy nem vagyok az, és mégis. Én bitorlom a gyereke szeretetét. … Lelkiismeretfurdalásom van, és mégis olyan – olyan határtalanul boldog vagyok! Máig nem vagyok képes elhinni, feldolgozni, hogy nekem – nekem is Gyerekem… Fiam van! Amikor annyiszor, de annyiszor próbálkoztunk, és – hiába! Mennyi pénz, mennyi gyötrelem. Másnak sikerül, ha akarja, ha nem. Nekem nem és nem. Miért?? Négyszer olvastam el a spanyol Yermáját. Négyszer. És kétszer néztem meg színházban, háromszor moziban. Hányszor énekelgettem magamban: „Csicsijja babuja, / csináljunk, csicsija, / kis kunyhót a réten / s menjünk abba lakni.” Betéve megtanultam Yerma Máriának felpanaszolt monológját is: „Mert torkig vagyok. Mert nem bírom tovább, hogy van kezem, s nem használhatom arra, amire teremtve van. Mert meg vagyok bántva, megbántva, s a végsőkig megalázva, amikor látom, hogy a gabona kicsírázik, hogy a forrás továbbra is adja a vizet, hogy a juhok ezrével ellik a kisbárányt, a kutyák kölkeznek; mintha az egész határ talpon állna, hogy zsenge, szunnyadó ivadékait mutassa, mialatt én a kicsinyem szája helyett két kalapácsütést érzek itt.”

Aztán jött – ez!

Iszom valamit. Pálinkát? Nem. Most csak egy kis vizet. Olyan száraz a szájpadlásom. Mintha valami összehúzná az egész szájüregemet. Csak nem kezdődő – cukorbaj? A dédapámat az vitte el. Aránylag fiatalon. Igaz, akkor még nem fedezték fel az inzulint.

Aztán, mint derült égből a villám, jött ez a különös, váratlan eset. Egy kismamát terhessége tizenötödik hetében súlyos agyvérzéssel egy mentőhelikopter egyenesen a mi idegsebészeti klinikánkra szállított. Nem különös véletlen? Ha egyáltalán vannak véletlenek. Persze azonnal megműtötték, de két nappal később már beállt nála az agyhalál. Az anya már élőhalott volt, de méhében élt, és mocorgott a – Gyermek! Az Isten is nekem hozta oda, egyenesen a mi klinikánkra, egyenesen – hozzám! Persze összeült a konzílium, dönteni kellett: mi legyen? Kikértük a férj és a szülők véleményét. Megmondtuk nekik, hogy Máriának vége, az agyhalálból nincs visszatérés. Már csak a gépek tartják fenn a légzését, keringését, a többi testi funkcióját. Azonban, ha lekapcsolják a gépről, nemcsak ő hal meg, hanem – a gyermek is! A kicsi is! Meghal, mielőtt még megszületett volna!

Nem! Mindenki azt mondta: nem! A gyereket mindenáron meg kell védeni. Az agyhalott anyát mindaddig életben (életben!) kell tartani, míg csak a baba annyira ki nem fejlődik benne, hogy világra lehet majd segíteni. Aneszteziológus-intenzív terápiás szakorvos vagyok. Sok mindenhez értek, sok mindent átéltem. Ilyen esetem azonban még nem volt. A baba! Egy még élő, lélegző poronty, akit világra kell segíteni! Egyre ez járt az eszemben.

Egész „különítményt” állítottam össze tizenegy szakma képviselőiből, orvosokból, ápolókból. Eleinte óriási volt az érdeklődés, majd fokozatosan lanyhulni kezdett. Nem, nem maradt meg mindenki velünk. Sokan lemorzsolódtak. Túl bizonytalan volt a kimenetel, túl sok a munka meg az odafigyelés. Ilyent még senki sem élt meg közülünk. A meglévő szakirodalomban olvastunk ugyan két hasonló esetről, de ott jóval előrehaladottabb volt már az áldott állapot. Egy tizenöt hetes baba. Meddig leszünk képesek az eleven „anya-inkubátort” életben tartani?

Micsoda küzdelem kezdődött! Pontosan meghatároztuk, majd időről időre, ha kellett, korrigáltuk Mária táplálását, figyelmes, szeretetteljes mozgatását, a szükséges hormonok adagolását, a fertőzések megelőzését. A huszadik terhességi héten mégis véráramfertőzés lépett fel. A hajamat téptem. Mi lesz, ha a kicsit is elveszítjük? Úgy éreztem, nem élném túl. Érdekes, egy idő után már a magaménak éreztem! Bevallom, kicsit meg is rémültem a gondolattól. „Hiszen a szülőanyja már úgysem marad meg!” – védekeztem olyankor sunyin, gyáván önmagam előtt.

Szerencsére sikeresen legyőztük a fertőzést. Úgy bántunk Máriával, mint egy igazi, normális, gyermeket váró élőlénnyel. Törődtünk a testével, a hajával, körmével. Arc- és kézkrémeket vásároltattam a számára. Néha lopva az ajkát is kirúzsoztam, elburjánzó szemöldökét kitépkedtem, kiigazítottam. Nem volt rivális! A családtagjait megkértük, hogy rendszeresen látogassák, és beszéljenek hozzá. Hozzájuk. Meséljék el, mi minden történik közben otthon és a nagyvilágban. A betegszobában állandóan szólt a rádió. S nemcsak a zenés műsorok. Azt akartuk, hogy a pici „természetes”, vidám légkörben érezze magát. Mi is beszéltünk egymáshoz, hozzájuk.

Amikor azt érzékeltük, hogy a pici megmozdul… jaj,micsoda öröm, végre megmozdult, rátettük az önkívületben vegetáló Mária kezét a hasára, s azt mondtuk a gyereknek: „Ez itt anya keze.” Amikor le-lecsúszott, s más nem látta, a magamét szorítottam a hasára. „Anyuka keze” suttogtam álnokul a még bent lapulónak. S énekelgettem neki. Gyermek-, altató- és népdalokat, operetteket, operaária-részletet… Mindent, ami csak eszembe jutott. És simogattam. Egyre gyakrabban és intenzívebben simogattam a domborodó hasat, ahol úgy éreztem, Ő bújik a hasfalhoz. Egyre nagyobb szeretettel simogattam, lapogattam. Néha az arcomat is odaszorítottam „hozzá”. Lopva meg-megcsókoltam. Egyszer tréfásan meg is csíptem. A többiek kezdtek rám furcsálkodva tekinteni, de nem bántam. „Doktornő, azért nem kell túlzásba vinni” – mondták.

„Mikor látlak már meg? Látni akarlak!” – türelmetlenkedtem magamban. S elképzeltem, milyen lesz. Milyen lesz a tágra nyitott nagy szeme…A szemére különösen kíváncsi voltam. Addig többnyire csak duzzadt szemhéjú, csukott szemű, vörös bőrű, ráncos, „fánkformára” összegubódzó, töpörödött semmi kisbabákat láttam, de úgy képzeltem, Petykó más lesz, másnak, szebbnek kell lennie. Szeme óriási, meleg-barna őzikeszem lesz hosszú-hosszú sötét szempillákkal, orrocskája finoman pisze, a bőre tejfehér, bársonypuha, tej- és babaszappan-szagú…

Elérkezett a huszadik hét. Megtudtuk a baba nemét. Fiúcska lesz! Fiú! Micsoda öröm és meglepetés! Megkértük az apát és a nagyszülőket, válasszanak nevet a gyereknek. „Lehetne Győző. Ez a név illene most hozzá!” szuggeráltam, de ők a Pétert választották. Nem baj. Nem baj! Csak világra jöjjön!

Azontúl már a nevükön szólítottuk őket. „ Mária… Péter… Petykó.” Ha nem volt bent más, én a saját nevemet is többször elsuttogtam Petinek. Már akkor szerettem volna, ha megjegyzi. „Anna” mondtam Neki. „Szeresd kicsit Annát is. Ő – nagyon szeret ám téged.” S megint csak megsimogattam.

Mennyi időt töltöttem akkor a klinikán! Szinte bent laktam. Kristóf rossz néven is vette, de én a projektumra, a Nagy Kísérletre hivatkoztam.

Aztán a kilencvenedik nap után éreztük, nem vagyunk képesek tovább fenntartani a terhességet, az édesanya keringését egyre nehezebb stabilan tartani.

Rettenetesen féltem. A többiek is, de én – másként. Én már – úgy éreztem – a saját gyerekem életéért aggódom.

A terhesség huszonhetedik hetében aztán bekövetkezett a Nagy Pillanat.

A császármetszés. Amikor minden eldől. Sírtam és imádkoztam, és megint sírtam-nevettem és fohászkodtam, véresre rágtam a kezemet, és fűt-fát ígértem a Mindenhatónak.

Sikerül-e?! Sikerülhet-e egy Halottnak megszülnie a benne hónapok óta vegetáló és mesterségesen életben tartott Élőt?!

Aztán az egész stáb ott tolongott a műtő üvegfala előtt, s kórusban kérték a szülészorvostól, hogy mutassa meg nekik a babát. Az „ő” babájukat! Nem láttam a könnyeimtől. Azt mondták, 1453 grammos. És – él!

Üdvrivalgás tört ki, én meg az idegfeszültség után összecsuklottam, pedig akkor már tudtam, nyert ügyünk van. A baba az inkubátorban szépen felcseperedik majd. Életre-simogattam!

Még két kemény napunk volt. A család beleegyezésével sikerült Máriát még két napig életben tartani, hogy négy, listán levő szervkárosult beteg megkaphassa a szívét, a máját, a két veséjét és a hasnyálmirigyét. A családtagoknak szerencsére semmi ellenvetésük nem volt. Elmagyaráztuk nekik, hogy Mária ezáltal – négyszeresen, négy testben élhet tovább. Ők, az általa felépült betegek küldik neki Halottak Napján azt a sok virágot. Mária bizony megtette a kötelességét. Méghozzá erején felül… S én mégis gyakran neheztelek rá, és féltékeny vagyok, irigy, beteg, bolond…

Megjöttek volna már? Mintha kulcscsörgést, beszédet hallanék… Nem. Korán is volna még.

A harc. Ezután következett számomra a Nagy Harc. Péter édesapjával, és a már halott Mária szüleivel. Mindhárman – jogosan – maguknak követelték a fiút. Azzal érveltek, hogy egész életükben az alig harminc évesen, élete virágában máról holnapra elhunyt Máriára emlékezteti majd őket. Benne él tovább – számukra.

Úgy harcoltam érte, mint egy anyafarkas. Micsoda csata volt! Nem kíméltük egymást. Aztán, nagyon-nagyon, hihetetlenül sokára, mégis engedtek. Talán az hatott, amikor zokogva elmagyaráztam nekik, hogy én simogattam életre az unokájukat. Ha nem vagyok mellette szinte minden szabad percemben, nem simogatom, csókolgatom, becézem, vakargatom, dömöckölöm, nem énekelek, beszélek, suttogok, fütyörészek – igen, még ezt is műveltem – hozzá, Petykó talán már nem élne. Életre simogattam = az enyém!

S így is lett. Félig, vagy negyedik, mindegy. Itt van, láthatom, szerethetem, az én fiam – is. Közben kicsit belebetegedtem, kicsit bediliztem, de ez már egy másik mese.

Azt hiszem, megjöttek. Hallom Péter zajos vetkőzésének csörömpölő „neszeit”.

*

– Szevasz, Anna-anyu! Neked is hoztunk egy kis sültgesztenyét, halvát, meg selyemcukrot… No nem valami sokat, mert útközben az állomány egy kicsit – megcsappant. Ugye, Kristóf-apu? Te is hozzájárultál! Egy icipicit…

Elolvasom

Alkonyzóna

A próza teljes egészében fikció. Minden hasonlóság a véletlen műve.

Hová mész, szól utánam anyám. Egy barátomhoz, válaszolok. De miért viszel neki kávét, miért nem inkább egy tábla csokit – így anyám hangja a számítógépe mellől. Nem vagyunk gyerekek, Mama, válaszolok, és becsukom magam mögött a hátsó, földszinti bejáratot.

Most hogy magyarázzam el neki, hogy egy történelem-, azon belül is az ókorrajongó szociális esetet látogatok meg? Olyat, akinek vér helyett nehézvíz csordogál az ereiben. Ennek készpénz kéne, amit nem vagyok hajlandó (?) osztogatni, és elég jól ismerem: akkor sem kaja, vagy édesség, hanem kávé vagy cigaretta, esetleg mindkettő, aminek valóban örülne. Esetleg két-három csomag tea egy kiló cukorral megtoldva. Krónikus alvászavarai vannak, láthatatlan, vérengző, őrült habszivacs-lidércek tépik-marcangolják, és ilyenkor ez az, amire ráharap. Ami tartja benne a lelket. És számomra is meglepő, hogyan bírja mindazt, amiben lézeng, hogyhogy még nem lógatta fel magát.

A kapu felé menet – ritka dolog – magyar nyelvű fecsegést hallok. A közelben, ebben az utcában lakó felnőtt, középkorú nő beszélget a szomszéd, levágott bal fülű uzsorás bekattant feleségével (ami a kattantságot illeti, ebben nem egyedüli az utcában), aki már legalább egy évtizede nem lépte át a kapuja küszöbét, de mindenkit figyel, aki él és mozog a látótávolságán belül. A feleség, aki aranyrudakat gyűjt, aztán műfalloszokat öntet ki belőlük, és akinek a házában minden óra évtizedek óta megállt, és minden elektromos szerkentyű felmondja a szolgálatot.

Mindkettőjüknek köszönök, és a nő – az, aki a járdán állva beszélgetett – elindul mellettem. Szinte semmit sem tudok róla, és ez így jó. Csak annyit regisztráltam, hogy ez a szerb iskolát végzett, valaha csak szerbül kommunikáló nő valahol a háborúsorozat közepe táján hirtelen magyarrá változott, és azóta is ezt a nyelvet használja, ahol csak lehet. Az alanyok zömmel nyugdíjasok, hisz más nem is nagyon maradt, és csak sejtem, hogy miért használja: valószínűleg valami komoly sérelem, vagy sérelem-széria érhette akkoriban.

Azt mondom neki, egyfelé megyünk egy darabig, értsd: kénytelen lesz jó két-háromszáz métert velem kommunikálni.

Az időjárással kezdjük a csevejt, hogy igen, sehová sem kell kimozdulni, vakációzni, akkora a hőség, színtiszta, perzselő, mediterrán nyarunk van. Udvariasan bólogatok. Megjegyzi, tavaly a Maldív-szigeteken nyaralt a családjával, a víz, a homok stb., igen, egyszerűen csodálatos. Haza is hoztak egy rakás letört koralldarabkát és néhány rabszolgát, nem, nem tudták, hogy törvényellenes, csak itthon ijedtek meg, hogy nahát, bajba is kerülhettek volna, de akkor is, csodálatos volt, megérte, tényleg megérte. Tavalyelőtt a Kanári-szigeteken üdültek, de ott sem volt semmivel sem szebb, és én elgondolkodom: miből nyaralgat ez mindenfelé, mi a férje, vagy ő, számítógép-programozó, politikus, netán bűnöző, de persze nem kérdezem meg.

Mielőtt elkanyarodnánk egymástól, még megjegyzi, hirtelen aggódó hangra váltva: most viszont Egyiptom jön hozzánk, kollektíven, baj lesz, nagyon nagy baj lesz. Annyit mondok, hogy ugyan, azok nem egyiptomiak, és különben is csak tranzitország vagyunk, nem több, senki sem annyira ökör, hogy tartósan ide, ebbe a fertőbe meneküljön, más, gazdagabb, toleránsabb, rokonszenvesebb fertők helyett.

A nő megáll, és egy oktávval magasabban folytatja: dehogynem, ezek mind ugyanolyanok, egyformák, ezek meg akarnak bennünket hódítani, itt van belőlük a legtöbb. Felsorolok két-három országot, ahol többen vannak, mármint a menekültáradatból. A nő a szavamba vág: nem igaz, hogyhogy nem fogom fel, ezek meg akarják hódítani a Balkánt, kezdetnek azt, különben is, minden „ilyen” itt van nálunk, albánok, muzulmánok, romák, hogy nem értem, meg van beszélve az egész, idegen érdekek aknamunkája. Miközben szövegel, karmai nőnek, mint egy ragadozónak, és sejtem: az ilyeneket nevezte anno C. G. Jung „Kindermördernek”.

Elköszönök. Nem, már rég semmi sem lep meg, amióta bő húsz éve az egyik szomszéd nénitől (akiről tudom, piti drogdíler a fia – ebben sem egyedüli az utcában) egyszer, egyetlenegyszer a szokásos „csókolom” után rákérdeztem, hogy van, s válaszul annyit jegyzett meg ez a magyarul rég törve beszélő, néhai hithű kommunista: kibírom. Szálasi is azt mondta, kitartás.

Az „államalkotó” szomszédjaim – már akikkel köszönő viszonyban vagyok, vagy akiket egyáltalán megjegyeztem, óriási a mobilitás már rég, ki fog bárkit is számon tartani – noha természetesen köztük aztán bőven akadtak a zűrös időkben, hadd fogalmazzak így, nagyon, nagyon „olyanok”, a sors különös kegye folytán egyszerűen átugrottak, megkíméltek a hülyeségeiktől, még verbális szinten is, ma sem tudom, hogyan és miért, de nagyon hálás vagyok ezért a sorsnak.

Igaz, azok a legvadabb idők rég elmúltak, az emberek immár jó ideje visszaszelídültek, vagy legalább is hallgatnak, és csak magukkal törődnek, de bármikor jöhet egy helyes kis más típusú őrület, vagy már itt is van.

Továbblépek, és belebotlok egy másik középkorú nőbe, akiről szintúgy szinte semmit sem tudok (ami szintúgy így van jól), de annyit igen, hogy egy-két év múlva megszűnik a munkahelye, egyszerűen megszűnik az a magyar tagozat, ahol tanít, és köszönés után – minden elhatározásom ellenére, hogy pofa be – kibukik belőlem egy „hogy vagy”? Egyszerűen jó napom van, most mit csináljak. Természetesen egy szokásos kösz-jól-és-te-t kapok vissza, erre nem gondoltam. Enyhe zavarral hümmögöm, hogy igyekszem, igyekszem. A nő frissen festett szárnyait megrázva, nevetve tolja be a biciklijét a lakótömb bejáratába, és megjegyzi, hogy akkor jó. Mit fogsz te enni egy-két év múlva, nézek utána, de aztán bevillan: foglalkozz inkább magaddal, úgysem foglalkozik veled rövid időn belül senki, de éppen senki más.

A buszállomáson, két emberszabású imádkozó sáska közt belebotlok egy ismerős, szintúgy távolról, a régmúltból ismerős nőbe, azokból az időkből, amikor még észrevettük egymást, sőt, az öregasszonyok pletykáltak, mint egy mikrofaluban, gyerekek is akadtak, valamint az emberek még a második szomszédjuk nevét is tudták (visszajátszva a filmet, mindez nem is olyan biztos, hogy annyira jó is volt), és akiről, mármint a kövér nőről csak annyit tudok, mára rettenetesen elhízott, valaha szép volt, lányanya, és az élettársával is köszönő viszonyban vagyok (évente kétszer látom, ami több, mint elég). Irigykedve konstatálom, hogy, noha rég nem láttam, annyit azért tudok róla, remekül adta el azt a rozzant viskót, amiben hármasban éltek. Lakótömb épült a helyén, három lakást kapott helyette a jókora udvarnak köszönhetően, ájuldoznia kéne a boldogságtól, hisz mindhárman feketén dolgoztak aprópénzért, és az a lebontott, lompos koldus-kísértetek járta ház… szörnyű, nem embernek való volt.

Ehelyett nem vesz észre, pedig mindig szépen, kedvesen köszönök neki, és most – valahogy kóvályog. Megszólítom, mire elnézést kér, és dőlni kezd belőle a szó. Igen, most valóban van annyijuk, hogy valahogy megéljenek, szépek, újak is a lakások, kettőt kiad belőlük, de mégis, senkinek, senkinek sem kívánja ezt az életet. Senki sem nyitja rá az ajtót. Az új lakástulajdonosok nem is köszönnek, ezek egytől egyig keresztülnéznek rajta, csupa fiatal, a régi szomszédok pedig fölszívódtak, emigráltak, eltűntek, nem, nyugtatók nélkül ő ezt nem bírja, el fogja temetni ez a lakás, most is legalább egy maréknyi tablettát tömött magába, mert ki kell bírni, ki kell bírni…

Épp rá akarok gyújtani, mikor begördül a tizenegyes. (Nem, nem csak a pénz miatt megyek taxi helyett busszal, noha persze azért is, orvosi utasítás a séta, a mozgás.) Próbálom a frissen felbontott dobozba visszaerőszakolni a cigarettát, de látom, reménytelen, erre a betonra hajítom. Egy – valószínűleg a kilencesre várakozó – olyan nő, akire huszonöt-harminc éve azt mondták volna, hölgy, ma pedig csak annyit, lerobbant, jobb napokat látott hölgy, lopva rám néz, aztán a bakancsaimnál heverő cigarettára. Nem tudom magam türtőztetni: a hátsó bejáraton szállok fel, és visszapillantok. Igen, valóban, a nő felemeli a cigarettát, és a szájába veszi. Lehunyom a szemem: ez azért… durva. Aztán sietve ábrándozni kezdek mindenféle valótlanságról.

Ám már a buszban sem mélázhatok: a következő állomáson felszáll egy nagyon-nagyon furcsán ultraelegáns nő, és a kiejtett aprót felszedve hangosan káromkodik. Jobban szemügyre veszem, mert valóban furcsán néz ki: a júliusi hőségben valahogy úgy van öltözve, mint egy brit kékvér lady, aki éppen most indul rókavadászatra, valahol november végén. És káromkodik. Hangosan, hogy az egész busz hallja. Az ál-lady ugyanolyan hangosan folytatja: Mit bámultok? Megöltétek a miniszterelnököt, és engem akartok diliházba csukni? Nem, benneteket kell bezárni, mindannyitokat. És folytatja, ugyanolyan hangosan, csak némileg összefüggéstelenebbül.

Leszállok, le kell ülnöm egy pillanatra. Csak egy pillanatra. Egy enyhén oszlásnak indult démontetem hever a lábam előtt, persze, még nem takarították el a sintérek. Belerúgjak? Nem, bepiszkolnám a bakancsaimat. De bűzlik, annyi szent.

Felállok, és megindulok a haveromhoz, egy nejlonzacskóban lóbálva a húsz deka kávét, miközben próbálom sugallni magamnak: ugyan, mi ütött beléd, csupa vadidegen, vagy majdnem-vadidegen nőbe botlottál rövid idő alatt, úgy látszik, ilyen töménységben ez toxikus, és különben is, mindez csak helyi folklór, közönséges folklór-performansz, semmi egyéb, és neked semmihez semmi, éppen semmi közöd, de tényleg, hisz tényleg semmi sem történt, hajtogatom magamban, előhalászom a cigarettásdobozom, és rágyújtok. Aztán két szippantás után öklendezve eldobom. Borzalmas íze van. Ha létezik oszlásnak indult hullaíz, akkor ez az. Valóban. De ugyanilyen gyomorforgató szag terjeng a levegőben is. Talán nem csak a környéken, talán az egész városban, talán az egész univerzumban. Büdös univerzum, szorítom össze a fogaimat.

Nincs időm tovább agyalni. Három, a távoli múltból szalasztott római katona megállít, belémköt, aztán keresztre feszít az utca közepén, és még tiltakozni sincs időm, hogy fiúk, idefigyeljetek, tévedés, nem, nem vagyok Szent Sebestyén, de még a hasonmása sem, mégis villámsebesen, velem farkasszemet nézve kifeszítik az íjaikat, röhögve ordítják, hogy szeretünk anonim, fölösleges álvértanúkat fabrikálni, miközben a szemük úgy fénylik fel, ahogy csak egy csapat fanatizált eszelősnek csilloghat ebben a buta, fölösleges, lassan mindent és mindenkit maga alá gyűrő alkonyatban.

Elolvasom

Darkoustique

A néhai Stefan Krebsnek, aki sokunkkal ellentétben, nem volt virtuális személy

„A BDSM az ugye szadomazo?”
Xantus János: Etetés

„Problémám van a hazámmal. És állítólag büdös a munka.”
QSS Együttes: Utolsó felszólítás

Stefi vagyok.
Stefan.
Vagyis Stefan Krebs.
Ma már errefelé senkit sem hívnak hasonlóan.
Noha persze, ki tudja.
A világ, ahol a gyerekkoromat leéltem, annyira régi, hogy minden, bármilyen valóságnál vagy álvalóságnál fiktívebb.
A jelen talán még inkább az.
Mindegy.
Kezdjük az elején.
Az egész valahol ott kezdődött, hogy elképesztően rég születtem.
Tulajdonképp nem is lenne annyira elképesztően rég, ha az embereknek nem lenne annyira rövid az emlékezetük.
Csakhogy a nációk gyorsan cserélődnek, és persze mindenki magával kezdi a történetet.
Na de ez is rég mindegy.
Most 24 éves vagyok, és cirka tíz éve élek ebben a félig kísértetvárosban, amit egykor Újvidéknek neveztek.
Itt-ott ma is olvasható.
Sőt a Neusatz is.
Már egyik név sem okoz senkiben semmiféle indulatot.
Múlt.
Régmúlt.
Az újaknak és még újabbaknak meg valamiféle történelmi relikvia.
Azt mondtam, az elején kezdem.
Oké.
Szenttamáson, egy ma már nem létező városkában születtem a XIX. században, német szülőktől.
Pontosítok: szegény német szülőktől.
Pontosítok: szegény, rideg, bigott német szülőktől.
S mellékesen megjegyzem: Szenttamás és környéke már rég csak elrettentő példa (messze nem az egyetlen a környéken).
A lakosságot kilakoltatták, aki nem akart elmenni, az meghalt.
Félillegálisan veszélyes hulladékot hoztak be külföldről, sok pénzért, és (ott is) tároltak, ami szépen kifolyt a trehányan leplombázott spéci fém hordókból, és visszavonhatatlanul körbemérgezte az egész környéket többtízezer évre.
Ilyen egyszerű.
Visszatérve rám, illetve a néhai voltomra.
Anyám ugyan jobb házból való lány volt, ezt a szerepet játszotta mindig, amennyire emlékszem rá, de a pénzéből nekünk valahogy nem jutott.
Apámra csak úgy emlékszem, mint aki reggeltől estig dolgoztatott, ridegségét, prüdériáját és vasszigorát pedig képtelen voltam integrálni.
Valahol itt is kezdődhetne az egész.
Szóval apám 14 éves koromban rajtakapott, ahogy a szérűben önkielégítek.
Mindig, mindenért megvert, de amit ezúttal kaptam, arra máig emlékszem.
Akkor felejtettem el sírni.
Miután félig agyonvert, eltűnt a házból, ő tudja, hová, és még este, vacsoraidőben sem mutatkozott.
Megvártam, míg mindenki lefekszik, belopakodtam a konyhába, és a legnagyobb, legélesebb kést szorongatva vártam.
Hogy leszúrjam, mint egy disznót.
Sejtettem, mi várhat rám, de nem akartam erre gondolni.
Csak annyit tudtam, most túllépte azt a határt, ami még elviselhető.
Nem tudom, meddig ácsorogtam ott a sötétben, összeszorított fogakkal, elszántan, kezemben a késsel, mikor egy női hang szólalt meg a hátam mögött: „Várj!”
Megfordultam.
Egy kékesen világító, furcsa öltözetű asszony álldogált a falnál, és – ma sem tudom, hogyan – az ujjaival egy világító ajtót nyitott a falban, mintegy hívogatva, lépjek be rajta.
Nem sokat értettem az egészből.
Azt hittem, valamiféle különc angyal lehet, de – gondolkodás nélkül átléptem a küszöböt.
Most inkább a mai eszemmel írom le az egészet, elvégre rég volt.
Újvidék majd kétszázötven évvel későbbi szórakozó-negyedébe csöppentem.
Irdatlan kulturális sokk volt.
Rémülten, elfehéredő ujjakkal markoltam a késem.
Bevittek valahová, és zsinórban vertek, úgy, ahogy még apám se, soha.
Meg sem nyikkantam.
Semmit, de semmit sem értettem az egészből.
Simán beraktak egy nevelőintézetbe, idősebb, kigyúrt ifjú börtöntöltelékek közé, ahol, azt hiszem, mindent megcsináltak velem, amit meg lehetett csinálni.
Egy darabig.
Cirka egy hétig tűrtem.
Utána, épp, mikor ismét el akartak velem játszadozni, felizzottak ibolyakék szemeim, és két nagydarab szadista állatot percek alatt szénné égettem.
A tekintetemmel.
Addig nem tudtam, hogy vannak ilyen képességeim.
Még aznap este átszállítottak.
Máshová.
Rövid leszek: végül megnyíltam.
Sokáig nem hitték el nekem, hogy a múltból jövök, de végül, a legkülönfélébb vizsgálatok után, kénytelenek voltak igazat adni.
Magam is alig tudtam feldolgozni.
Nehéz volt, rohadtul nehéz.
Mint kiderült, pszi-képességeim vannak, méghozzá a veszélyesebb fajtából.
Ezt is alig hittem el.
Sok idő kellett, hogy otthonosan mozogjak ebben a káoszbordélyban.
Volt türelmük, és sok pénzt fektettek belém, kéretlenül.
Kiképeztek, amire akartak és tudtak, és inkább nem számolok be róla, mikre is használtak föl.
Sokkal, sokkal erkölcstelenebb és gonoszabb, mintha kiálltam volna az utcára árulni magam.
Persze, olykor ilyesféle, kombinált szolgálatot is el kellett látnom.
Azt mondták, kötelességem.
Minden, amit csak kérnek.
Azt üvöltötték, hogy a hazámnak dolgozom.
Aztán még durvábban sugallták: nem én választom a hazám, a haza választ engem.
Akkor is, ha számomra felismerhetetlenül idegenné módosult, és üdén rémisztő.
Bölcsen hallgattam, mert nem is nagyon tehettem mást.
Elég sokáig.
Végül, sokára sikerült meglépnem.
Bármi is lesz is a következménye, soha nem fogom megbánni.
Persze tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy lehetetlen elhagynom a várost.
Bujkálok.
Tiltott, lezárt zónákban, karanténná átalakított városrészekben, romnegyedekben, kartonból-nejlonból-fraktálfémekből összetákolt „elővárosokban”, zavarosban halászó, magukat függetlennek nevező csoportocskák kibertanyáin, újgazdagok luxusbirtokain, vagy bárhol máshol.
Nem tudom, meddig bírom idegekkel.
Nem tudom, mikor kapnak el.
Néha álmodom.
Azzal a furcsa ruhás, kékesen világító nővel, akiről ma sem tudom, valami különc angyal volt-e, vagy más egyéb, és aki megnyitotta előttem a falban azt az ajtót.
Várom.
Várom.
Rohadtul várom.
Persze semmi visszakocsi.
Hanem valami más kellene.
Valami egészen, egészen más.
Teszem azt, a kvantumvilág.

 

Elolvasom
Foglalkozási ártalom
(zEtna. 2016/8. sz.)

Foglalkozási ártalom

Az atyáskodó, mézesmázos szavú igazgató megállította a folyosón, és behívta az irodájába.

Az óvónő lehuppant az egyik süppedős bőrfotelbe, és várta, mi jön most. Letolás? Lehetetlen. Tudta, kiválóan, vérprofin végzi a munkáját, ugyanakkor szívből is. Valami mást akarhat. Ez a nagydarab, mackós férfi, akiről csak annyit rebesgettek egymás közt, kőkemény kapcsolatokkal került az intézmény élére, olyanokkal, melyek meghaladnak mindenféle megszokott pártalapút, ha valakit „fölülről” mindenáron be akarnak nyomni közéjük.

Ült a süppedős, porosz kék műbőrrel bevont fotelben, és teljes lelki nyugalommal várt. Tudta, semmiféle hibát sem követett el, így valóban érdekelte, mit is akarhat „a diri”.

A kétméteres, kigyúrt férfi végül a nagy, ovális asztalnál leült vele szemközt, és belekezdett a mondókájába.

– Kolléganő, nagyon-nagyon meg vagyunk magával elégedve. Az egész kollektíva. És úgy döntöttünk, továbbléphetne. Nagyon remélem, nem utasít vissza.

Az óvónő hallgatott, és várt. Nem egészen értette, mit is ért az igazgató továbblépésen, hisz attól azért még messze volt, hogy pl. főóvónőnek nevezzék ki, az évei is hiányoztak hozzá, hisz csak bő két éve dolgozott. Tán csak nem akarja valami fennkölt dumával kirúgni? Biztosan nem, nyugtázta magában, ahogy én értek a gyerekek nyelvén, úgy kevesen, és ezt mindenki tudja, aki járt már a foglalkozásaimon. Méghozzá akkora havi fizetésért adom bele a lelkem, ami már a komikumot súrolja. Ráadásul a magyar tagozat – legalábbis ebben az óvodában – még mindig évről évre dugig telt, tehát „technikai” felesleggé sem válhattam hirtelen, év közben különösen nem.

Az igazgató valamiféle extra, különleges munkahelyet emlegetett, ahová szinte lehetetlen bejutni, de ő biztosan meg fogja állni a helyét. Miután a férfi elhallgatott, bólintott.

– Akkor kérem, töltse ki, csak a formaságok kedvéért ezt az irdatlan paksamétát. Van köztük itt-ott magyar, sok szerb, de a zömük angol. Tudjuk, jól beszéli mindhárom nyelvet. Ha mégsem menne, hisz ez nem a mindennap használatos angol, mellékelem önnek a magyar változatokat is. És most negyvenöt percre magára hagyom. Pontosan negyvenöt percre. Jó munkát!

***

Másnap az igazgató ismét behívatta.

– Gratulálok, átment, a legrázósabb kérdésekre is kiválóan válaszolt. Holnaptól át van helyezve. Csak mellékesen jegyzem meg, az eddigi fizetése húszszorosát kapja ezentúl kézhez.

Az óvónő hallgatott. Hallgatott és várt. Emberismerete ezúttal sem csapta be.

– Az új munkahelyén, ahová bekötött szemmel hozzuk-visszük, speciálisan válogatott gyerekek lesznek. Igen különlegesek. Noha a zömük még csak nem is félmagyar, egész nyugodtan beszélhet hozzájuk az anyanyelvén. Meg fogják érteni. Valamint semmin sem lepődjön meg. Semmibe sem avatkozzon be. És ne erőltessen semmit. Mint mondtam, ez egy egészen különleges óvoda. Remélem, nincsenek kérdései. Elmehet. És… sok szerencsét!

***

Az óvónő megfogadta, semmin sem lepődik meg. Mégis furcsa volt az egész. Szinte vészjóslóan furcsa. Szerencsére messze nem volt ijedős.

Azt hitte, újgazdagok és politikusok szellemileg, esetleg testileg visszamaradt csemetéivel kell majd dolgoznia, de ezt is érdekes kihívásként fogta föl.

Ami azonban várta… arra valóban nem számított.

Körülbelül negyven kisfiú-kislány, mértani alakzatba tömörülve, szinte moccanatlanul álldogált, teljes csöndben, sem rá, sem egymásra nem nézve, még a szemük sarkából sem, mindegyikük kezében valami tabletszerűség, de az óvónő történetesen tudta: ilyen tablet, ha, mint a mellékelt ábra mutatja, létezik is, nincs szabad eladásban.

Leült a helyére, és hallgatott. Már azon is túltette magát, hogy kábé fél órával ezelőtt ketten – mértani pontossággal – kivágtak egy nagyobb szeletet a szőnyegből, és a parkettára valami olyasmit rajzoltak, amiről csak annyit tudott, valami – különleges jelekkel ellátott – pentagrammaszerűség.

Ült, teljes tétlenségre kárhoztatva, de esze ágában sem volt, mondjuk, olvasni egy jóízűt. Mindig büszke volt a vérprofiságára. Ráadásul ezeknek uzsonnaszünetük sincs (munkakezdés előtt megkereste azt a valakit, aki talán a dadus kéne, hogy legyen, de az elképesztő barátságtalansággal közölte vele, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs szükségük uzsonnára), és úgy látszik, egyiküknek sincsenek fiziológiai szükségletei.

Csak álltak katonásan kardot nyelt tartással a tabletjükbe merülve, és az óvónő kezdte unni magát. Félni nem félt, ez a személyiségvonás valahogy hiányzott belőle, a DNS-e valahogy kispórolta anno.

S ahogy elnézte ezeket, akikkel inkább – minden bizonnyal bölcsen, nyugtázta magában – el sem kezdte a szokásos foglalkozásokat, az az érzése támadt, hogy ezek nem is gyerekek, nem is felnőttek, ahogy emberi lények is, meg nem is. Tudta, egy óvónőnek nem lenne szabad a rábízottakról ilyeneket gondolni, bármilyenek is, de valahol abban is biztos volt, hogy jók a megérzései.

Végül mégis győzött a kíváncsisága. Odasétált az egyik legszélső, copfos-szemüveges kislányhoz, és belekukkantott, mit is figyel olyan nagyon. Mint kiderült, pornót. Bizarr pornót. Nem szólt semmit, továbbsétált. A leghátsó sorban álló kisfiú tabletjén szöveget látott. Német szöveget, egyetlen illusztráció nélkül. Őt végül mégiscsak megszólította. Megkérdezte, mit olvas. Immanuel Kant A tiszta ész kritikáját, kapta meg csípőből a választ. Erre leült, elővette a táskája mélyéről a már megkezdett krimit, és többé ügyet sem vetve a rábízottakra, beletemetkezett.

Nem tudta, mennyi idő telt el, de érezte, hogy az eddigitől még nagyobb, szinte vészjósló, baljós csönd van a teremben. Felpillantott. A gyerekcsoport immár nem a tabletjét böngészte, hanem őt vette körbe.

Gondolkodni sem volt ideje, acélmarkokkal ragadták meg a csöppségek, letépték róla a ruhát, és a terem egyik végébe hurcolták. Ott kezét- lábát megkötözték. Legnagyobb meglepetésére a szőnyegbe kampók voltak rejtve, úgyhogy meztelenül, széttárt lábakkal hevert a gyerekek előtt, akik úgy szemlélték a felnőtt, kiszolgáltatott pőreségét, mintha naponta találkoznának ilyesmivel. Valamint annyira szakszerűen kötözték meg, hogy a döbbenettől szó nélkül maradt. A száját ugyan nem tömték be, ám az óvónő sejtette is, miért: az óvoda nyilván kiválóan hangszigetelt, és legföljebb a kápószerű dadus jönne be, senki más, ő pedig biztosan nem segítene neki, ezt immár kimondatlanul is tudta. Vagyis lazítsuk el magunkat, és várjunk, mi lesz, hajtogatta magában.

A pentagramma közepéből egy ismeretlen állatfejű, de embertestű, szomorú szemű, felálló hímvesszőjű lény lépett elő. Felé. Valami óegyiptomi, mezopotámiai, vagy hasonló istenség, félisten, vagy valami hasonló, cikázott át az óvónő agyán. Végül is, miért ne? Nedvesen fogadta magába a különleges lényt, aki az aktus után – egyetlen szót sem váltottak – visszahúzódott, majd hamarosan vissza is tért az emberi szem számára láthatatlanba.

Valamire azonban nem számított: azonnal, őrült sebességgel növekedni kezdett benne a megfogant, de akkorára, hogy szinte már nem is tudta, hogyan szülheti meg.

A gyerekek oldották meg, elég puritánul, a dolgot: csöndben várakoztak, aztán néhány óra múlva felvágták a hasát. Nem, nem császármetszést végeztek, felvágták a hasát. Fölösleges vérzés nélkül. Az óvónő mégsem félt, mint már említve lett, hiányzott belőle a félelem génje. Legyen, aminek lennie kell, mondogatta magában. Azt is sejtette, minden bizonnyal hipzónis alatt áll. A kb. 10-12 évesnyire becsült, leírhatatlanul fura lényt végül az említett módon a világra hozta, aztán minden jólesőn elsötétült benne, körülötte.

***

Kórházi ágyban tért magához. Kisvártatva egy váll-lapos farkasember lépett be, köszönt, aztán elismerően biccentett. Angolul szólította meg, hamisítatlan oxfordi kiejtéssel, de az óvónő kiérezte belőle az egészen enyhe, azonosíthatatlan akcentust.

– Ön az összes tesztünkön sikeresen átment, és remekül improvizált. Gratulálok. Mától a mi emberünk.

– A miénk? Kié?

– Megnyugtathatom, hogy semmi olyasmié, ami ellenkezne a személyiségprofiljával.

– Mikor mehetek haza?

– Haza? Mégis, miféle otthonra gondol?

Az óvónő a szemébe fúrta a tekintetét.

– Na és a férjem? A kislányom? Az idős szüleim?

– Nem egészen értem, miről beszél. Önnek még laza érzelmi kapcsolata sem volt soha, nemhogy férje. Kislánya még kevésbé. A szülei pedig már réges-rég halottak.

Egy pillanatnyi csöndet tartott.

– Vagy nincs igazam?

A nő egy pillanatra furcsa tekintetet vágott. De csak egy pillanatra.

– Dehogynem. Igaza van.

Azért rákérdezett.

– Mégis, hova lett az irdatlan forradás a hasamról?

Ezúttal a farkasember fúrta belé a tekintetét.

– Forradás? Aztán, mégis mitől?

Az óvónő elnevette magát.

– Elnézést. Úgy látszik, különös álmaim voltak, és összemosódtak a valósággal.

– Na látja? Így szeretem. Most elmegyek. De még találkozunk. Jobb, ha elfogad, mert elég gyakran jövök. A különös, valósággal összemosódó álmait pedig hajítsa ki szépen a lelki szemétdombjára. A többi törlendővel együtt.

– Igen, azt hiszem, megteszem.

Miután a váll-lapos szalutált, és kiment, a nő elmosolyodott, és hangosan megismételte az utolsó mondatát. Majd hozzátette, immár csak magának.

– Valóban… Végül is, miért ne?

Elolvasom
The Perfect Drug, avagy gyógytabi szörnyeknek
(zEtna. 2019/1. sz.)

The Perfect Drug, avagy gyógytabi szörnyeknek

Ahogy az egykor ultramodern, mára már rég rozsdás patinájú egészségház egyik fém-díszítményén végighúzom a kezem, úgy érzem magam, mintha valami ismerős, általam rég belakott tájban kóvályognék.

A padokon kerecsensólyom-zúzalékból, friss eperből és apróra vagdalt-darált sóderból összeturmixolt sárkánysűrítmények ücsörögnek, meglehetően zajosan.

Egyikük cigarettát kér tőlem, én pedig azt felelem – ami igaz is –, hogy már nem dohányzom. Pedig, tizenhét nap cigaretta nélkül ide vagy oda, vadállatian rágyújtanék.

Két instant előállított, veszettséggyanús kamasz előtt elhaladva megérzem a fű szagát.

„Miért nem ezektől kérnek”, gondolom magamban bosszúsan.

Az ápolónőnél leadom a műanyag lapocskám, ami tulajdonképpen az egészségügyi könyvecském, mire az ápolónő kigombolja a köpenyét, és a pultra helyezi a melleit.

– Szépek? – kérdi.

– Megjárja – hagyom rá.

– A doktor urat az x-153-as szobában találja. És ne zaklassa kopogással. Üljön, és várjon. Majd, ha sorra kerül, elmondja neki az elmondandókat – közli önérzetesen.

Leülök a gondosan lakkozott, szerotoninnal befújt ülésre, és a dopaminnal lemázolt falon egy apró lyukat stírölök, ahonnan egy nagy, bíborszínű bársonypók mászott ki az imént.

Szerencsére nincs pókfóbiám. Előveszem hátsó zsebemből a Hogyan legyünk gazdagok? című kötetet, és megpróbálok elmerülni benne.

Aztán reflexszerűen körbepillantok: egy antropomorf nyuszkó-muszkót és egy, az agyvelejét a feje búbján viselő bácsit látok magam körül.

„Bah, milyen unalmas társaság”, gondolom magamban, és a könyvbe mélyedek.

Nemsokára hívat az orvos. Belépek.

Irdatlan műanyag asztal mögött irdatlan műanyag pondró ül a túloldalon, bagolyszárnyakkal és szemekkel. A szoba pedig kisebb teremféle, és olyan, mintha egy század eleji párizsi nyilvánosházból teleportálták volna ide.

– Mi baj, kisovis? – kérdi.

– Csak annyi, hogy olyan cefetül értelmetlen és céltalan minden, hogy az már fáj.

– Tudom én, mi kell az ilyesmire! – kiált fel a fehérköpenyes pondróbagoly. – Egy jó kis lefejezés, esetleg karóba húzás? – és kéjjel megnyalja a száját, mint egy ügyeletes sorozatgyilkos.

– Bocsánat, de én ragaszkodom ehhez a nyomorult kis zombi életemhez. Legalábbis egyelőre.

– Aha. Értem. – Elhúzza a száját, és a számítógépén begépel valamit, mire a nyomtatón surrogva kijön egy recept. Aláírja és lepecsételi. – Nem-átlátszó, kemény, fehértestű és filmbevonatú zselatintablettákat, a hatóanyagon kívül glükózból, cellulózból, keményítőből, sósavból, miegyébből kap tőlem egy kis „gyógyírt”. Naponta háromszor kettőt igyon meg bő, friss vagy tartósított szarvasvérrel, és nézzen egy pontba! Ha a pont nem mozdul el, azt jelenti, hogy szervezete kompatibilis a gyógyszerrel. Amennyiben viszont allergiás reakciók jelentkeznének, vagy zöldet hány, akkor keressen ismét fel, és kiírunk valami mást. Oké, hátulgombolós?

Eleresztem fülem mellett a sértést, és köszönés nélkül becsukom magam mögött az ajtót.

Az ápolónő mintha kizárólag engem várt volna. Ismét a melleit helyezi előtérbe, aztán lepecsételi ő is a vényt, és annyit mond:

– Azért vigyázzon magára, jó?

Legszívesebben elbőgném magam, de csak megsimogatva az egyik szarvát, és valami olyasmit morgok,hogy „ksznm”.

Elhagyva a fotocellás kijáratot, látom, hogy,miután már lement a nap,vagy féltucatnyi hold világít.

– Valami értelem… Valami értelem… – nyögdécselek, de csak az árnyékom hallja.

Meg – a bíborpók a váróteremből.

„Ha akarod, felszippanthatsz, így, élve. Perfekt drog vagyok minden gondra és fájdalomra” – suttogja elhalón, és az orrlyukam felé mászik.

Lesöpröm az arcomról és továbbállok a toxikusan holdfényes késő délutánban. Legszívesebben hisztiznék, de tudom, hogy tök értelmetlen. Így csak lépegetek, aztán megállok a zebránál.

Én, a Minotauroszfejű Szent Sebestyén, ondóragacsos totál virtuálban.

Vagy csak én vagyok egyedül virtuális?

Netán only én nem?

„Sosem fogom megtudni” – villan belém, és a csupahold megvilágításban, leülve a futurisztikus autóbusz-állomás padjára, tanácstalanul előveszem a Hogyan legyünk gazdagok?-at.

Majd gondolok egyet.

Leteszem a könyvet, és a térfigyelő kamera felé fordulva vetkőzni kezdek, azzal a szándékkal, hogy kicsupálom üde, gőzölgő szívemet. (Remélem nem gyurmából vagy kvarcból van, hanem echte és natúr hús-vér).

Legalább a térfigyelő kamera mögött leselkedő szörnyeknek legyen ma jó napjuk.

Elolvasom
Üde gyűlölethab
(zEtna. 2019/9. sz.)

Üde gyűlölethab

Nem bírom tovább elviselni őket. A hangjukat, a vihogásukat vagy a seppegésüket. Az ordibálásukat. A bizalmaskodó pletykálkodásukat. A semmitmondó mormogásukat. A sírásukat. A kiabálásukat. A lépteik zaját. A kocsijuk ajtajának csapódását. Az autógumijuk sivítását, amint elhúznak a sötétből a sötétbe. Hisz rég nincs nappal. Megették a valós vagy mitológiai farkasok. Rég beszoktak a városba. Lükantróppá, emberfarkassá transzformálódtak észrevétlenül. És fölzabálták a Napot, a Holdat, a csillagokat.

Szép lassan, hersegtetve a fogaik közt, mint valami szintetikus répát. Répa, retek, mogyoró. Rég volt, eszméletlenül rég. Mintha nem is lettem volna soha gyerek, kamasz, adoleszcens. Mindegy. Csak annyit tudok: gyűlölöm őket. Alles. Elviselhetetlenek. Még csöndben meglapulva is, de ezek hangos, harsány, bunkó állatok. A semmiből a semmibe vezető aszfaltúton, déli álverőfényes sötétségben. Mintha éjfél lenne. Csak többen deffilíroznak az ablakom előtt. Acélrúd kell mindnek, bele a koponyájuk rekeszeibe. Golyószóróval a szeplőtelen testükbe. Mert egy biztos: lelkük, az nincs. Egy rakás ragacsos zombi. Olyan, hogy undorodik az ember még a kezelés, sőt, a köszönés gondolatától is. Köszönni a legnehezebb. És vicsorítani egymásra két másodpercig, mert úgy szokás. Hogy nálam minden oké, és persze nálad is, te élveboncolt anyabaszó.

Csupa lükantróp zombi. Nehéz lesz velük. Az az egy biztos, mint a halál. Micsoda közhely! „Biztos, mint a halál.” De hát, ha egyszer minden gondolatmorzsalékunk, minden rezdülésünk is rég közhely. Minden cselekedetünk. És így tovább. Megy ez, mint az ágybaszarás. Mit mondjak még? Elfogytak, magukba omlottak a szavak.

Mocsári kibergólyahír. Hoppá, mi is lenne az? Akár a kiber előtag nélkül? Dunsztom sincs. De ezt az egész lét- és tudatállapotot, mikrouniverzum-feelinget valahogy mégis maradéktalanul kifejezi. Mocsári kibergólyahír műgyantából és cellulózból agyturmixolva. És sikolyokból. Igen, sikolyokból. Igen, talán ez lenne az. Filmszakadás. Villanásnyi fény. Aztán tömény, sűrű sötétség.

Poljubac ofucane dame. In: Faragó Kornélia (vál.), Vickó Árpád (ford.): Autoportret s novelom – Panorama savremene vojvođanske mađarske novele. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2017.
2017.
Comicskinokreuzigung, und andere.
2019.
(Ex Symposion. 103. sz. (2019))
Origami-fiúk ideje
2013.
(Prae. 2013/4. sz.)
Potpuno postojanje
(Polja. 2018/5–6. sz.)
Bada Dada, a szubkulturális médiasztár és alkotásai.
(Híd. 1995/4–5.)
Szerző
A neóista kód. In. Magyar Szó. 2007. február 17–18.
Szerző
Virtuális fövenyparton, cél nélkül, (talán) boldogan (Szombathy Bálint: Marék homokot szorongatva)
(Híd. 2009/5.)
Szerző
Elolvasom
Globális – lokális vitamininjekció. Avagy felébreszthető-e Hófehérke?
(Magyar Szó. 2008. november 1.)

Globális – lokális vitamininjekció

Avagy felébreszthető-e Hófehérke?

Szombathy Bálint – akit Ladik Katalin mellett a legjobban szeretek a vajdasági magyar multimediális kultúra képviselői közül, és irgalmatlanul hiányolom a társaságukat, mivel ők önmagukban is szabályosan, szinte intézményként funkcionáltak a néhai, mára már szinte (szándékosan?) elfeledett Újvidéken, és funkcionálnak ma is, igaz, jobbára már nem ebben a régióban, és régóta komoly elismerést vívtak ki maguknak mind az összmagyar, mind az Ex-Jugoszlávia jelentősebb kulturális központjaiban, de a néhai „Nyugaton” is már régesrég számon tartják őket – szóval Szombathy Bálint nemrégiben Szivácon, a Szenteleky Emléknap keretén belül kiállítással egybekötött performanszáról és az ennek kapcsán felmerülő gondolataimról szeretnék írni.

A tárlat és a performansz (vagy ha úgy tetszik művészeti akció) első pillantásra két egymást tökéletesen kizáró jelenségre való reflexió: a kiállításon Szombathy ezúttal néhány nagyméretű nyomattal szerepelt, melyek mintegy triptichonként is felfoghatóak: mindegyik három egységre bontható, de valójában egymásba olvadó, egymást kiegészítő, okoló, tükröző részletből állt. Egyik elemük (noha ezeket a többé-kevésbé elvont, színpompás alakzatokat lehetne akár önmagukban is elemezni, de ettől ezúttal eltekintek, mindössze annyit szólnék róluk, hogy – akárcsak az egész triptichon-sorozat – abszolút kompatibilisak a kortárs művészeti technikákkal, a másik oldalon Szombathy gyakran felbukkanó motívuma, a JSZSZK zászlaja is fellelhető, de már digitálisan manipuláltan, meglehetősen apróra zsugorodva, és szinte csak jelzés értékűen beleveszve a vizuális térbe, középütt pedig az alkotó néhai, a hatvanas években rekordszámba menő szabadkai öngyilkossági hullám által ihletett versei sorakoztak, szintén érdekes, de a szöveget kiemelő, és ezáltal érvényesülni hagyó grafikai háttérrel. Ha mindezt összekötjük, akkor már az a bizonyos jugoszláv zászló és a harmadik, piros alapú háttér is egészen más dimenziót kap. Mindenesetre Szabadka – legalábbis tudomásom szerint – mindmáig változatlanul vezeti az öngyilkossági statisztikákat, s ha ehhez azt is hozzáteszem, hogy olvastam több kimutatást is, ahol Magyarország – amely jó néhány évtizedig listavezető volt a világ öngyilkosságokat regisztráló lajstromain, de mára már visszaszorult a negyedik helyre, Vajdaság azonban – ha különálló régióként kezeljük – az égvilágon minden hasonló statisztika „éllovasa”, s ha figyelembe vesszük a szuicidiumok etnikai megoszlását – mivel ezt már a titói korszakban is számontartották – a vajdasági magyarok – ha semmi másban nem is, de ebben világelsők. Arról is értesültem, hogy pl. egy cardiffi illetőségű művésznek a kilencvenes években újvidéki tartózkodása alkalmával szabályosan turisztikai látványosságként ajánlották Szabadkát, mondván, ez a város világelső az öngyilkosságok számarányát tekintve, érdemes megtekintenie. A wallesi illető mindössze őszinte megrökönyödéssel számolt be később erről valamelyik itteni kulturális periodikában, és egyszerűen nem értette a dolgot, azt hiszem nem kívánt gyönyörködni egy ilyen turisztikai látványosságban.

Ehhez kapcsolódóan már az ezredforduló után olvastam egy nemzetközi jellegű, rengeteg nyelven megjelenő turisztikai lapban, ahol pl. az osztrák síközpontok vagy a görögországi turistaparadicsom mellett érdekességként többek között Szabadkával is foglalkoztak, mint az Öngyilkosok Városával, s azt is kimutatták (hiszem, hogy objektíven), hogy az átlagos szabadkai öngyilkos negyven év körüli, férfi, középiskolai végzettségű és magyar. Ha mindehhez hozzáadom egy mellesleg harmadik generációs kolonista (Boszniából áttelepült) barátommal való egyik beszélgetésemet, aki történetesen diplomás szociológus, hogy már annak idején, mielőtt egy bánáti faluból Újvidék környékére költöztek, a faluban – ahol mellesleg mutatóban sem akadt magyar – az a hír járta, hogy egy átlagos magyar falu átlagos magyar családjának padlásán előbb-utóbb a kampón vagy vastag rúdon lógó sonkák, szalonnák és kolbászok mellett ráakadhatnak a melléjük önmagát felakasztott szomszéd Pista bácsira. Ezt egy szemernyi rosszindulat nélkül, de annál értetlenebbül jegyezték meg. Ha mindezt összevetjük, akkor végső soron ez már valóban coleur locale, sőt Csáth, Kosztolányi, a szabadkai Népszínház épségben hagyott főbejárata, Herczeg Ferenc, a doroszlói népviselet, a méltatlanul elhanyagolt BácsiVár, az Aracsi Pusztatemplom, bizonyos – sajnos általunk is elfeledett, egykor magyar arisztokraták által lakott kastélyok és a hozzájuk fűződő, mára már csak nyomelemeikben fellelhető hiedelemek és babonák – és az egykori Symposion-nemzedékek mellett az öngyilkosság is vajdasági magyar Brandnak számíthat. Tudom, hogy ízléstelenül hangzik, de ha belegondolunk, valóban igaz. Akár turisztikai tőkét is kovácsolhatunk belőle, ha van hozzá gyomrunk, hisz ha már létezik olyasmi, ahol pl. a gazdag nyugat-európaiaknak Amsterdam bizonyos negyedeit úgy reklámozzák az utazási irodák, hogy ”a bűnözés és a bizonytalanság fészkei, ahol még nappal sem érezheti magát biztonságban senki”, s tudom, hogy még a boszniai háború idején – igaz, illegálisan – de pénzért az arra vágyóknak a bekerített fővárost is így ajánlgatták: „Lőjön Szarajevóra!” , és akadtak is jelentkezők, vagy egy némileg ártatlanabb, de (legalábbis számomra) nem kevésbé erkölcstelen holland csoportról is tudok, amelynek tagjai a kilencvenes években Újvidékre jártak embargót és nyomort látni és „élvezni”, méghozzá elég rendszeresen, s ha figyelembe vesszük a thaiföldi vagy jamaicai szex-turizmust, a különféle országokba irányuló drogturizmust, a vallási (ez még a legártatlanabb) ezoterikus vagy ál-ezoterikus turizmust (ilyen is van, saját szememmel láttam egy erdélyi magyar neopogány vagy okkult körútra való felhívást, már nem emlékszem pontosan), megemlíthető még a politikai, sőt „hazafias-harcos-emlékeztető” turizmus, de hát Újvidéken is van egy romániai utazásokra szakosodott cég, amely szimplán a Drakula Tours hangzatos nevet viseli és ebben a vetületben szemlélve a már említett, minimum harminc országban megjelenő turisztikai újság cikkét (e cikkben mellékesen megjegyezték, hogy szuicidális szempontból a szomszédos Szeged sem elhanyagolható, de azért Szabadka mégis a csúcstartó) akkor már valóban nem tudok mit gondolni, valószínűleg előbb-utóbb megjelenik még az afrikai AIDS-turizmus is, s itt már valóban nagyon rég összekapcsolódik lokális és globális, kéjesen borsódzó hát és pénz, s Szombathynak valóban köszönettel tartozhatunk, hogy ilyen irányú gondolatfutamokra is ösztönzött bennünket.

Art Lover (ez Szombathy művészneve) ügyesen rátapintott a sűrejére, amiben tapicskolunk, annak is mikroközösségünket hatványozottan érintő egyik aspektusát célozva meg. Egyedül azt sajnálom, hogy mindössze a hatvanas éveket említette. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy később felhagyott a versírással, de ezúttal vizuális keretbe foglalva azonban ismét aktualizálta – természetesen más síkokat is érintve – a jelenséget. Ezzel a témával, noha pszichológusok már foglalkoztak vele, de azt hiszem, társadalom -, réteg- és városszociológusok, történészek, nemzetiségi intézetek, nemzettudat- és identitáskutatók (természetesen képzett, politikailag elfogulatlan személyekre gondolok) is tanulmányozhatnák a jelenséget. Szombathy mindenesetre – mellesleg valóban kiválóan – művészeti szempontból vette górcső alá a témát, és tulajdonképpen (legalábbis a hatvanas évekhez) diszkréten megadta a kulcsot. Egy művész ennél többet valóban nem tehet.

A tárlatmegnyitó alkalmával előadott látványos performanszáról annyit szólnék, hogy ezúttal is hű maradt ahhoz a vonulatához, amelyet politikailag angazsált kortárs akcióművészetnek nevezhetünk. Dollárokat aggatott immár hagyományos, civilben is szívesen viselt fekete öltözékére (azt hiszem, itt kapcsolható össze a nyolcvanas évek második fele, amit mi, akkori adoleszcensek szimplán „posztmodernnek”, vagy „alternatívnak”, esetleg „darknak” neveztünk a hatvanas/ hetvenes években és ma, némiképp modifikálódva, de ismét dívó konceptualizmussal, s ha hozzáadjuk ehhez pl. a néhai Hugo Ball, Tristan Tzara, sőt Artaud vagy akár a Public Enemy rap-együttes bizonyos egykori megnyilvánulásait, azt is mondhatom, szintézist hajtott végre, ami a Szivácon kiállított vizuális alkotásaira is rímel). Fura, egyes (Fejlődő? Neokolonializált? El nem kötelezett? Diktatórikus? Posztkolonializált?) országok államelnökeire asszociáló okulárét biggyesztett az orrára, s felolvasott három állevelet, amelyekben nagy, meglehetősen kétes pénzügyekről és bank-átutalásokról esett szó, melyek valóban lehetségesek, ha nem is ilyen nyers és nyílt formában, vagyis kőolaj és pénz, nyersanyag és politika, amely akár könyörgésre, akár zsarolásra, akár katonai beavatkozásra, akár hideg fejjel megkötött egyezségre képessé tehet (és tesz is, nemcsak az USA vagy valamely egzotikus ország esetében), s ha figyelembe vesszük azt is, hogy az első levelet állva, a másodikat ülve, a harmadikat pedig már térdepelve olvasta fel, majd „Bush, baszd meg a dollárjaidat!” felkiáltással összetépte a magára aggatott egydollárosokat, itt ismét tetten érhető, összecseng globális és lokális, elég, ha a saját gázszámlánkra gondolunk. Mindenesetre örömmel nyugtáztam, hogy Szombathy továbbra is az általa már régóta kijelölt úton maradt, noha biztos, hogy ezen a bizonyos úton sosem fog milliomossá válni.

Végül: hogy miért szerepel a címben Hófehérke, s felébreszthető-e még? Nos, ezzel a válasszal valóban adós vagyok, így megadom a megfejtését. Hófehérke alatt értem a valamikori vajdasági magyar kulturális tendenciákat, melyek a hatvanas években szembefordultak a provincializmussal, és valami egészen másfélét kezdtek művelni, mint elődeik zöme. Akkoriban nagyjából Újvidéken és részben Szabadkán összpontosult ez a bizonyos „kemény mag”. Ez a tendencia még 1990-ben is jelen volt, természetesen már más köntösben, más magatartásformákkal, másféle művészeti megnyilatkozásokkal és gondolkodásmóddal. Sajnos, mindez már múlt. Újvidék nagyjából megszűnt magyar kulturális központnak lenni, s noha itt-ott már ismét megjelentek – igaz, ehhez bizonyos decentralizáció volt szükséges, és az internet tömeges elterjedése – valóban érdekes emberek, kiadványok, de azt hiszem, Ex-Jugoszlávia szétesésével és a tömeges emigrációval a legnagyobb érvágást – legalábbis magyar vonatkozásban - éppen Újvidék szenvedte el. (Szerémséget, Bánátot, különösen Nagybecskereket, ahol volt olyan időszak, amikor a mindössze két engedélyezett jugoszláviai magyar gimnázium közül az egyik éppen ott működött, s valamikor erős, tekintélyes lélekszámú, művelt magyar polgári réteggel rendelkezett /ez Zombor esetében is hasonló volt/, s épp itt mutatták be a második világháború utáni első hivatásos magyar színházi előadást, nos, ezeket a térségeket már meg sem merem említeni). Igaz, még olyan helységekben is vannak bátortalan próbálkozások a kulturális örökség ápolásának területén, ahol már minimum tizenöt éve nem működik még magyar óvoda sem, sőt, olyan hely is akad is, ahol még magyar nyelvű misét sem tartanak, s ahol már csak a nagyszülők tudnak többé-kevésbé magyarul – ennek ellenére Vajdaságban akad néhány kiemelkedő profilú, zömmel fiatal zászlóvivő. Könnyen megeshet azonban, hogy előbb-utóbb azok is belefáradnak a szélmalomharcba és – akiket a nyelv köt, azok Magyarországra, akiket nem, azok még távolabbra távoznak, méghozzá úgy, hogy vissza sem néznek. Az utánpótlás pedig fogy. Ma már annak is örülni kell, ha egy harminc év alatti személy hajlandó nyilvánosan csárdásozni, még ha gyakran rosszul, vagy egyáltalán nem is beszéli az anyanyelvét. Ám Szombathy, noha székhelye idestova nyolc éve Budapest, igenis hazajár, és mint a tárlatmegnyitó alkalmával, megnyitó beszédében L. Simon László megjegyezte, esze ágában sincs még csak letelepedési engedélyért sem folyamodni, sőt, mint azt Art Lover a kiállítást követően közölte velem, hamarosan meghosszabbíttatja szerbiai útlevelét, illetve állampolgárságát. Tehát, ha az ő példáját vesszük alapul, talán mégsem olyan monokróm fekete az ördög, talán még feltámasztható az a valami, amit a címben Hófehérkének tituláltam, természetesen új formában, és akadnak is rá szórványos példák is, amit nevezhetünk avantgárd, modern, a sok – pre-, neo- és post- tal együtt, vagy akár digitalizált, hi-tech Szép új világnak, ahol itt, ebben a világ zöme által rég elfeledett, vagy talán soha nem is ismert közegben minden tekintetben emberhez méltón foglalkozhatunk valami olyasmivel, ami a legtágabban vett művészet kategóriájába sorolható. S itt ismét összefut, ezúttal békés szimbiózisban, lokális és globális.

Szerző
A szabadság megfoghatatlan gépzakatolása (Art Lover [Szombathy Bálint]: Vér, arany, neoizmus)
(Híd. 2013/6.)
Szerző
Bukott Theremin-angyalként, görögtűzben lángolva
(Magyar Szó. 2007. december 15–16.)
Szerző
Az angyal akkor harap, ha didereg (Ladik Katalin: A nő hatalma)
(Híd. 2011/3.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Jódal Kálmán: Bakancs és fal. In. Alföld. 1995/3. sz.
Szerző
Sinkó Ervin-díj
„Amit most” (Jódal Kálmán: Bakancs és fal)
Szerző
Dátum
1999.
A margó vándorai. In. Szegedy-Maszák Mihály–Veres András (szerk.): A magyar irodalom történetei III. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2007.
Szerző
Dátum
2007.
Via agressiva (Jódal Kálmán prózájáról)
Szerző
Via agressiva. Jódal Kálmán prózájáról. In. Virág Zoltán: A szomszédság kapui. Tanulmányok. zEtna, Zenta, 2010.
Szerző
Dátum
2010.
„...ki-be sétálgatunk egymásban...”. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel, Szabadka, 2011.
Dátum
2011.
Képzelt világ Jódal Kálmán prózájában (Jódal Kálmán: Agressiva)
Szerző
Elolvasom
Újvidék nyílt terei
Szerző
Dátum
2011.

Jódal Kálmán: Agressiva

Az Agressiva az agresszió formáit vonultatja fel, ám mindez csupán játék, melyben az emberiség által létrehozott kulturális anyag kerül felhasználásra. Ez emelődik be abba az apokaliptikus virtuális világba, mely újabb, szorongástól áthatott mitológiákat teremt. BENCSIK ORSOLYA ÍRÁSA.

Amikor azt mondom, hogy kivételes és fontos helyet foglal el a vajdasági magyar irodalomban Jódal Kálmán, azt is rögtön hozzá kell tennem, hogy szerencsés módon erre a tényre a kritikusok, irodalomtörténészek is felhívják a figyelmet, hiszen a szerzőt a Bakancs és fal című első kötete (Forum Könyvkiadó, Újvidék) után 1994-ben Sinkó Ervin-díjjal tüntették ki, majd 2010-ben az Agressiva című novelláskötetét Szirmai Károly-díjjal jutalmazták. Jódal pozícionálása, írói terének illetve saját művészi tereinek meghatározása azért olyan fontos, mert bátran állíthatjuk, sokszor kép- vagy filmszerű prózái, rövidhangjátékai és szövegperformanszai a vajdasági – de az egész kortárs – magyar irodalom olyan egyedülálló részét képezik, olyan speciális helyeit járják be és olyan sajátos hangon szólalnak meg, melyekkel ritkán találkozik az olvasó.

Szövegeinek mind formai, mind tartalmi megformáltságában sajátos dialektika fedezhető fel: Jódal a bezártság és a nyitottság, illetve a statikusság és a dinamikusság kategóriákat (szövegeinek strukturális elveként) felváltva alkalmazza. Az Agressiva bizonyos novellái a következetesen rövid, tiszta és egyértelmű mondataikkal, az erősen lezárt jeleneteikkel és tömör történeteikkel elválnak a sok jelzőből építkező mondatokat, gondolatfolyamokat, több irányba szétszálazható eseményszálakat működtető, erős asszociációt kiváltó prózáktól, de mindezzel együtt a kötet lapjain egy egységes szerzői világ és nyelv bontakozik ki.

Ebben a világban az egyéniségek nevük és a pontosan meghatározott sajátosságaik ellenére sem azok, csupán átmeneti alakmások, hasonmások, egy játék erejéig működtetett identifikáció eredményei: nemtelen vagy kétnemű androidok, humanoidok és űrlények. A szárnyas, angyalszerű lények, vámpírok, zombik, űrgammák vagy doppelgängerek, katonák, robotgésák és egyéb, szadista vagy mazochista újvidéki átlag-polgárok (ez utóbbit Jódal szereplői esetében nem lehet irónia nélkül leírni) sok esetben a mitológia, a politikum világának vagy a pop-, underground- és magaskultúra ikonjainak a nevét viselik. Hellboy és Godzilla, a kis, kerekszarvú, röfögő Hilda, Ervin-242 és társaik az én-elbeszélő hangján elmesélt történetekben is helyet kapnak, ahol maga a narrátor Minotaurusz, James Bond, Joseph K. és mások alakjával azonosul. Már a szövegcímek (pl. A.n.g.s.t. – D.i.s.c.o., A szfinx pupillája – Was ist Kunst, Lilly Marlen?, Retro-partisanisches Neusatz-märchen, Softcore)  is sokat elárulnak a hol kevésbe zárt, hol kevésbé nyitott (textuális és interpretációs) terekről és az azokhoz fűződő létélményekről.

A nyitottsággal és zártsággal szemben, melyek az Agressiva térstruktúráját működtetik, a statikusság és a dinamikusság ellentétpárok az idővel függnek össze. Mindez a filmszerű novellaépítkezésben, a montázstechnikában és a kimerevített képekben mutatkozik meg, amikor a szöveg-filmek folyamatos íródásukban illetve készen-létükben, azaz levetítettségükben szimultán jelenítődnek meg. Az elképzelt, kattogó vetítőgép elavultságának, hibás működésének köszönhetően leáll néha, ekkor merevednek ki a képek, és mutatják meg azt, hogy minden mozgás, cselekedet és tett ellenére valójában semmi nem változik, nem halad sehova, mert az idő tulajdonképpen megállt. Az ebben az örökkévalóságban halhatatlanná vált szereplők minden cselekedete hiábavaló, hiszen soha nem tudnak kiszabadulni innen, mint ahogyan a némafilmek színészeinek erőteljes gesztusai, arcjátékai sem kapnak soha hangot. A szövegperformanszok mint a filmegész itt és most játszódó rövid jelenetei az örökkévalóság és ehhez kapcsolódóan a jódali szövegvilág soha meg nem szüntethető létérzései (a félelem és a szorongás) ellen való küzdelmet ragadják meg.

A rövidprózák, novellák alapanyagának terjedelmes részét, erős vonatkozásokkal terhelt, artisztikus rétegét képezik a szellemi kultúra termékei (a könyvek mellett a társművészetek közül főleg a zene, a film- és a képzőművészet), valamint a fogyasztói társadalom árucikkei, a drága márkanevek is - egyfajta  minőséget, értéket képezve meg a rideg terekben, Újvidék (Neusatz) nekrovilágában, mely lakóival, történéseivel az olyan számítógépes játékok világát mutatja, ahol az apokaliptikus, hipermodern, de a távolivá vált, ősrégi kultúrák nyomait magán hordozó terekben vagy az indusztriális társadalom helyszínein (lakónegyedek, betondzsungelek, bányák, ipari negyedek) a játékos gépfegyverrel lövi a környezetét. (A márkanevek funkciója, társadalmi pozíció- és identitás-meghatározó szerepe kapcsán – illetve a brutalitás miatt – talán érdemes megjegyezni Bret Easton Ellis nevét, aki viszont nem szerepel a szerző irodalmi utalásai között. Jódal számára sokkal inkább Kierkegaard, Heidegger, Kafka vagy éppen Csáth tűnik referenciapontnak, akik valamilyen módon mind az Agressiva fundamentálisnak számító fogalmairól és megállapításairól értekeztek: a szorongásról, a világbavetettségről, a kiszolgáltatottságról, az abszurditásról és az őrületről.) A gyilkolás vagy a másik megkínzása, korbácsolása, fojtogatása, a vérszívás illetve a szereplők összes cselekedete a (számítógépes- és/vagy szado-mazo-) játék aktusát követik, így azon túl, hogy szórakozást jelentenek, elviszik a virtualitás és fikció irányába a történéseket. „Mivel lakodalom van a szomszédban, valaki belő az ablakon, majd behajít néhány mamutpetárdát, bumm, és arra eszmélek, hogy a csőtáncossal együtt cafatokban szerepelek valami hülye performance-ban, mely attól szép, hogy undorító, mint valamelyik helyi traccslap nagybetűs cím alatti fotója, valahol a tizenötödik oldal környékén, hisz vicc, tréfa, szerepjáték az egész” – olvashatjuk a Gyűlölet című short cut-ban. (92.o.) A történések, a szereplők tettei mindezzel együtt művészi játékká, Nitsch művészetéhez hasonlatos cselekedetekké válnak, ahol maga a szöveg mint műalkotás is hic et nunc akcióvá, performansszá alakul.

A novellák között helyet kapó Csernik Előd-fényképek elidegenítő, embertelen, rideg tereket ábrázolnak, ahol - akárcsak Jódal tájleírásaiban - a beton és a vas az úr. A prózák szereplőinek, elbeszélőinek valódi létélményét azonban egyedül csak a kötet címlapján szereplő Csernik Attila-grafika képes elementáris erővel közvetíteni. Az Agressiva az agresszió különböző formáit vonultatja fel, mégis sokkal többet mesél a szenvedésről, a félelemről vagy a soha szűnni nem akaró szorongásról. Mindezt egy olyan világban, amely a rég letűnt polgári világ reliktumait is megjeleníti. A „déd- és ükszülők berendezte enteriőrök” (131.o.), a barokkos terek mellett a különböző épületrészek (a kőlépcsők és „lepusztult bejáratok” – uo.) segítségével, valamint a szereplők gyerekkorának, múltjának és családjának a megidézésével bontakozik ki a devalválódott múlt. (Mindezt egy erős, németes műveltségből és nyelviségből táplálkozó történetszál szövi át.) Az a miliő, mely egyfajta devianciát és prüdériát is magában hordoz, vaskalapos, szigorú nevelésének köszönhetően pedig a folyamatos identifikációs kényszerben szenvedő szereplők szorongását okozza.

Jódal Kálmán Agressivájának terei olyan hatalmas, nyílt terek, melyek rátelepednek az identitásukkal és létélményeikkel fogalkozó szereplőkre. Ahogyan a My private Idaho no 2. című novella elbeszélőjének kedvenc képzőművésze, Fehér László festményein „visszatérő motívumként a rövidnadrágos, térdharisnyás vagy matrózruhás kisfiúk” (131.o.), úgy Evin-242 és társai is teljesen eltűnnek a betonrengetegekben, cementlabirintusokban, diszkókban, katonai- és űrbázisokon, bevásárlóközpontokban és az utcák neonfényeiben. Alig látható körvonalaik ellenére azonban jelenlétük megkérdőjelezhetetlen, akárcsak szenvedéseik valóságossága.


Vö. Virág Zoltán: Via agressiva. Jódal Kálmán prózájáról 

Elolvasom
A kozmikus magány örökösei. Jódal Kálmán: Agressiva.
Szerző

A kozmikus magány örökösei

Jódal Kálmán: Agressiva

Neonfényben villódzó világunkat politikusok, tudósok, vallási guruk és divattervezők által kreált hús-vér bábok mozgásterének és teremtőik kívánságainak öntudatlanul is eleget tevő szellemi klónok közösségének összessége képezi. A Jódal Kálmán-i lencsén keresztül történő valóságábrázolás lidércszerű szürrealitásában ragadja meg korunk fő jellemvonásait, tudatmódosító szerek hallucinogén ködében vergődő szövetrobotok, gépemberek és képzelt lények ábrándjaiban és látomásaiban rajzolva meg a világot. Azt a világot, amelyet a totális elidegenedés és az erőszak mindennemű elburjánzása határoz meg, s amelyben már azt is lehetetlen megállapítani, hogy ki a sanyargató, és ki az áldozat, mert mindenki mindkettő egyszerre („Hárman rugdosnak. Egyikük én vagyok.”). Az identitásvesztés tökéletes káoszában létezésünk bizonyítására csupán a mások és önmagunk irányában kifejtett agresszivitásunkat tudjuk még felmutatni. Ennek az ön- és társadalomromboló agresszivitásnak megnyilvánulási formái képezik Jódal Kálmán Agressiva című, kisprózákat és néhány rövidhangjátékot tartalmazó kötetének tárgyát.

A mű az elidegenedés és létbizonytalanság, a szerző nemzedéke kilátástalanságérzetének és korunk fiataljai céltalanságának brutális lenyomata: „Nem várok senkire, nem tartozom sehová, nem vagyok jó semmire, és önmagam fölöslegessége borzongató zsibbadtsággal tölt el.” A kívülálló szerepének vállalása egyéni döntés függvénye, azonban a belső késztetés mellett általában külső indíték is fellelhető az elhatározás hátterében, ami rendszerint a valóságtól való meneküléssel hozható összefüggésbe. A mindenféle eszmei hátteret nélkülöző, gyakran unalomból fakadó, öncélú erőszak valóságától, akárcsak a háborúkkal és általános lezülléssel fémjelzett kilencvenes évek valóságától, nem nehéz menekülni. Jódal Kálmán sokszor sci-fi-filmek technokrata-totalitarista hangulatában rajzolja meg az adott kort, amelyet frontra induló, bedrogozott önkéntesek, felakasztott ember az utcán, kuruzsló nyanya, maffiózók, lerongyolódott munkások, kenyérért sorban álló fiatalok, kijárási tilalom, illegális börtönök, vallatókamrák, titkos és félig titkos táborok, háborús történetek és az idősebb nemzedékek álmorálja („felépítettük nektek ezt az országot”) határoz meg.

A város és az urbánus tér leírása is követi a felvázolt apokaliptikus víziót, ami szintén a kilencvenes évek ex-jugoszláv eseményeiből táplálkozik: „A bunkerek, totalitárius emlékművek egyhangúan váltakoznak a kaszárnyák, ón- és lignitbányák, szégyenoszlopok, gyűjtőtáborok közt.” Vagy: „Kint a nyílt utcán, a lakóépületek előtti parkolókban automobilok robbannak fel dörgő sorozatban, egzotikus petárdaként, a felszabadító-megszálló, ellenséges-baráti csapatok pedig civilekre vadásznak aknavetőkkel, rugós késekkel, égnek álló fasszal, miegyébbel.” A rémálomként megjelenített közelmúlt kormeghatározó mozzanatainak felnagyításával Jódal Kálmán a lényegét ragadja meg és tárja fel egy, mindenekelőtt értékválságtól és – ebből kifolyólag – társadalmi, szociális, politikai és egyéb válságtól terhes évtizednek. Olyan évtizednek, amelyben a menni vagy maradni? kérdés mellett mindvégig ott lapult mindannyiunkban a részt venni vagy elzárkózni? kérdés is. Jódal Kálmán és hősei nyilvánvalóan a maradni és elzárkózni válaszokat választották, ezzel egy időben a kisebbségi létet is felvállalva: „…kisebbségi magyarok vagyunk, ami körülbelül olyan érzés, mintha szaros söprűvel simogatnának mindkét oldalról”.

Az elidegenedés több helyütt az egyén és a város viszonyának ecsetelésében is érzékelhető. A gyógyíthatatlan elzárkózottságban élő, magát célok és vágyak tekintetében tökéletesen üresnek aposztrofáló mindenkori hős az emberek iránti bizalmatlanságból már évek óta csak taxival közlekedik a visongó kölykök szadista játékainak teret adó sokismeretlenes dzsungelsivatagban, ahol „gombamód nőttek ki ultramodern, neonfényben úszó városnegyedek a semmiből, éjszaka gyalog közlekedni már rég csak a legnaivabbak és persze a rasszista, fasiszta, klerofasiszta, piti bűnöző vagy egyszerűen adrenalinnal telt fiatalok közlekedtek, persze csoportokba verődve”. Az Agressiva nyugodtan tekinthető újvidéki kötetnek is, hiszen a mű legsikerültebb darabjainak hátterében valóságos szereplőként jelenítődik meg a város, amely kimondatlanul is mindig Újvidék. Ha figyelembe vesszük az utóbbi két évtizedben végbement változásokat a város és a szűkebb környezet tekintetében, nem meglepő a kisprózákban visszatérő motívumként felbukkanó „boldog békeidők” megfogalmazás, a nyolcvanas évek iránti enyhe nosztalgia.

A kötetbe szedett alkotások zömét fantasztikus és horrorisztikus képek és víziók szabad képzettársítása hatja át (például bogarakat okádó, lezselézett hajú műszőkeség), a kisprózák többsége lidércek film- és képregényszerű ábrázolására épül, ami Jódal poétikájának egyik jellegzetessége. E szerzői erényből fakadólag azonban olykor öncélúvá válik a novellafolyam, mintha nem is az adott novella cselekménye és mondanivalója lenne a cél, hanem a szerző művészetfogyasztói élményeinek és rémképeinek a felvonultatása. A cselekményközpontú és lírai hangvételű kisprózák a kötet szerencsésebb darabjai, amelyek amellett, hogy önmagukban véve is remeklések, egybefogják a hallucinációcentrikus műveket, önreflexivitásukban mélyebb tartalmat kölcsönözve a kötetnek. Az Amor sanctus című novella elbeszélő hőse a lét értelmének szempontjából önmarcangoló kérdések felvetésétől a káprázatos látomások leírásán keresztül az önmagával való megbékélésig ívelő költői futamában tulajdonképpen egybefűzi a szerző valóságát alkotói világával: „…átvirrasztott éjszakák, seppegések és bűntudat… fölöslegesség… átlépve az értelmetlenséget a céltalanságtól elválasztó határsávot… (…) Sehonnan sehová… (…) s nem tudom, miért, sem azt, hogy hogyan, nincs… talán nem is volt… hazám, otthonom, identitásom… (…) nincs hová hazamenni, ha már van miért elmenni… (…) milyen egyszerű… lenni… lélegezni, érezni pulzáló vérkeringésemet, a bőr nyirkos-hideg állagát, a szemek sötétjét, a formák örök táncát, az agy és a tudat végtelen óceánját… (…) ez a teljesség…”

Lehetetlen ezen a helyen felsorolni az összes művészt és művet, akiktől és amelyekből a szerző merít, összegyűjteni a kötetben megemlítődő közéleti, történelmi és mitológiai személyek és lények névsorát, rámutatni mindazokra az apró mozzanatokra, amelyekkel a szerző utalni szeretne. Jódal Kálmán egy komplex posztmodern rendszert épít fel, amelyben többek között Trier, Greenaway, az Alice Csodaországból, a popikonná avanzsált Marilyn Monroe és Josip Broz Tito, Minótaurosz, Bergman, Alan Ford, Ian Curtis, Csáth, Darth Wader, Sztalker, Barbie, Godzilla, Aki Kaurismäki, Szindbád, Lynch (Fire Walk with Me, Lost Highway), Cronenberg (Crash), továbbá a neoavantgárd művészet, az alternatív és a korai – a dance-szel még nem lebutított – elektronikus zene, a mitológia, a képregény, a művészfilm megannyi hőse és képviselője, valamint a közélet kultikus szereplői kéz a kézben járnak egymás mellett. Ilyen értelemben Jódal novellái performance-szériaként is olvashatóak („Saját életemet is úgy élem át, mint egy rokonszenves vagy kínos performance-szériát”).

Az Agressiva című kötet és szerzője arra invitálnak bennünket, hogy lépjünk ki önmagunkból, és egy kívülálló szemével tekintsünk a világra és benne önmagunkra, miközben mindvégig tisztában kell lennünk azzal, hogy a YouTube és a Facebook, a nyugtatók, lazítók és antidepresszánsok, az unalom és az agresszivitás korában sohasem menekülhetünk el egyetlen rejtőzködő énünktől sem. Felépíthetjük újra meg újra kisvilágunkat és ingatag identitásunkat, de tudnunk kell, hogy világbavetettségünk érzetének elkerülhetetlen erősödésével torz kreálmányként éljük majd meg a körülöttünk lévő valóságot, hasonlóan, mint a Tündér, mese című elbeszélés kisfiú hőse, aki a hazugságokra épült jelen elfogadása helyett ragaszkodott hitéhez a tündérek létezésében. Szüksége is volt rájuk, mert „…tőle felnőttkorára már minden lehető hazát elvettek, csak az internet, a könyvek, a zene- és filmkonzervek, valamint a fantáziája és az anyanyelve maradt, amihez még ragaszkodott, de az abszolút idegenségérzete, amit ő azzal enyhített magában, hogy »mindenhol-turista«, akkor is a bőre alá égett.” A kozmikus magány maradt az egyetlen érzés, amit elődeitől örökölt. (Forum, 2010)

Elolvasom
Neo Neusatz-ban (Jódal Kálmán: Agressiva)
Szerző

Neo Neusatz-ban

JÓDAL KÁLMÁN: AGRESSIVA

 

Jódal Kálmán könyvének Újvidéken 2011. kora tavaszán kelt dedikációjában írja: „…egy másmilyen Újvidéket bemutatván, ahol a legnagyobb öröm, hogy a fantáziánkat (…) senki sem veheti el (…), s ahol minden és semmi a legbizarrabb változatokban öleli egymást”.

Nem kaptam még olyan dedikációt, mely az ajánlás kedves gesztusa mellett ilyen lé­nyegre törően adná meg egyúttal az ajánlott mű értelmezésének kulcsát is. A dedikáció sorai a Híd-antológia márciusi szabadkai bemutatóján mondott bevezetőmre is utalnak, melyben az antológiában szereplő Jó­dal-írások kapcsán egy potenciális Újvidék-regényt, Új­vidék-mítoszt vizionáltam. Az Agressiva rövidtörténeteit, hang­­játé­kait, szövegkollázsait, – a szerző műfaji meghatározása szerint: short cut-jait – együtt olvasva azonban rá kellett jönnöm, hogy Jódal írói intenciójával kapcsolatos hipotézisem korrekcióra szorul: az Újvidék-regény, sőt maga Újvidék, a vá­ros mint valós és/vagy fiktív (az irodalom és a művészetek téridőiben létező) entitás is csak egyike a lehetséges „mátrixoknak”: a Kripton bolygón található, Európában.

A Wachovski-fivérek által rendezett 1999-es Mátrix című kultuszfilm több vonatkozásban is megidéződik az Agressiva szövegvilágában, sőt azt is mondhatnánk, hogy az Agressiva a Mátrix disztópiájának ironikus és radikális narratív remake-je. A neoista kód vagy a Formalinban hancúrozva című darabok nyilvánvaló Mátrix-parafrázisok, de más írásokban is rendre feltűnnek a Mátrixot idéző metaforák, utalások és fikcióképzési eljárások: „Számítógép-animált valóság vagyok, mint te.” (Hórusz-struktrúra), „Digitalizált lelkemmel érzem, amint összeszerelnek, mint egy Citroënt, szép, plasztikus sze­meim kigyúlnak, mint egy mozgó fényreklám, állandóan változva. Gyöngéd, diszkrét robotok építenek belőlem személyiséget, testet, szomjúhozást és magányt.” (Retrográd tör­ténet) Bármilyen erős is azonban a Mátrix hatása, inspirációja az Agressiva szövegeire, a film régimódi (retrograd) történetnek hat a Jódal-féle short cut-ok, vágások, váltások, határátlépések elképesztő textuális sebességéhez képest. Jódalnál nem két ellentétes világ feszül egymásnak, mint a filmbeli fikcióban az ún. valóság és a Mátrix, hanem tetszőleges számú, és nincsenek szabályok sem a köztük történő közlekedésre, mint a filmben, ahol telefonfülkék szolgálnak rejtett dimenzió-kapukként. Ilyen és ehhez hasonló többszörösen összetett bővített mondatokban zsúfolódnak össze a különböző (valós és fiktív) „téridők”: „Az autó síküvegén át látni a közelítő/leszálló ufókat: az atmoszférában úszva, az Alfa Holdbázisok, a töviskertek, az Auto­bahnok fölött olyannak tűnnek, mint az egymás felé fordított tükrök belső, rejtett tereinek és megfoghatatlan, különös lény-nemlényeinek szinkronicitása valamelyik szakrális, légvédelmi ütegekkel spékelt Händel-opera posztavantgárd Bauhaus-olvasatában.” (Zászlók) A tobzódó, orgiasztikus vizualitást imitáló szövegformálási eljárásba önnön genezise, előzménye, egy valaha volt (korábbi téridőhöz tartozó) Újvidék multikulturális neoavantgárd művészeti öröksége is bele van kódolva, ám e villódzó pszichedelikus „utazás” immár permanensen magában hordozza az agresszió reprezentációit is. Az Ag­res­siva narratíva-szimulációinak szereplői olyan képződmények (is), mintha Ladik Katalin galaktikus fluxus-lényei, időkaméleonjai, androgün angyalai és kentaurjai, Tolnai Ottó gyönggyel töltött, de ka­las­nyikovvá alakított browningjaival és vakond-briliánsaival felszerelve folyamatosan menekülnének a fenyegetővé váló, mindent elöntő, az „elkerülhetetlen és időleges, de megállíthatatlan, visszafordíthatatlan, szükségszerű” azúrban, a „kozmikus térközök ózonában”, egy népszerű képregényben: „A porszívók hernyószerű műanyag csövei hirtelen polipkarokká transzformálódtak, és mint élő, gyilkos, félfolyékony harmonika-alakzatok a nyakam köré csavarodva fojtogatni kezdtek, míg a háttérben egy régi Devo-song futott egy még régebbi, bakelit korongokat megszólaltató radioaktív lemezjátszón.” (Valahol, bárhol)

A Szenvedély című short cut magasan kvalifikált narrátora ismert és a szövegtérben kreált képregény-hősökkel, Spidermannel, Farkasemberrel, a pedofil Lolitával (sic!) és Godzillá­val utazik egy kamionban és magasröptű gondolataiba merülve igyekszik elhatárolódni ostoba környezetétől: „Továbbra is a nővérem járt az eszemben. Mindketten a Művészeti Akadémiára jártunk, én zen meditációs, interaktív globalizációs keménypornó szakra, ő digitális manga-profilú paranoid PR-tanszékre. Igaz, ő be is fejezte, sőt internetes travesztiából és posztmodern fistingből le is doktorált, utólag még sikerrel beírta a telepatikus flagellációt is, pedig sokszoros túljelentkezés volt.” Ebben a szövegben mindenki szökni próbál, de nem egyértelmű, hogy a valóság vagy éppen a valóság hiánya elől, esetleg saját képregénye felületeiről: „Azt hiszem, kevesen tudnák józan ésszel elviselni a gyakran előre determinált, szigorú korlátok közé szorított szabadságot, ha időről időre nem ütnék ki valamivel az agyukat: vallással, avantgárd művészettel, sporttal, ezotériával, droggal, képzelt vagy valós betegséggel, szappanoperákkal, biokertészettel, politikával, karrierhajhászással, pletykával, bevásárlással, klasszika-filológiával, különféle ideológiákkal, szexszel, zenével, okkultizmussal, divattal, bélyeggyűjtéssel, chateléssel s a többi s a többi tetszés szerint.

»De vajon a korlátlan szabadságot el tudnánk-e viselni?« – mélázok, de gyorsan elhessegetem a gondolatot.”

Az idézetben a különböző kulturális és tudati szintek, szférák és regiszterek menthetetlen (posztmodern) kiegyenlítődése figyelhető meg, a szöveg végén a narrátor arra a belátásra jut, jobb, ha sürgősen visszatér a magaskultúrából és/vagy a valóságból a megvetett képregény-világba. (A Mátrixot rendező Wachovski fivérek maguk is képregényeken nőttek föl, ők is kimaradtak az egyetemről, és képregény-írásból tartották el magukat.)

Az egész köteten végighúzódik a kultúrával és művészettel mint a tudás intézményeivel kapcsolatos mélységes szkepszis és irónia, melyet önreflexív diszciplínáiban, a kultúratudományokban, filozófiában, szociológiában stb. a magaskultúra is regisztrál, hiszen sokszorosan visszatérő tapasztalat, hogy nyugati civilizációnk tudáskészletei megbocsáthatatlanul törékenyeknek és esélytelennek bizonyulnak az irracionális agresszióval szemben, ráadásul nem sikerült igazolniuk primátusukat, erősebb valóságukat az ideológiai, a regresszív politikai és/vagy könnyen fogyasztható pop-mítoszokhoz képest. A pop-kultúra ráadásul maga is erőszakos, a Mátrixban is sok az agresszív akció-jelenet. Jódal Kálmán prózája a reflexív tudat posztmodern elméleteire is rájátszva azt sugallja, hogy végérvényesen összeomlott minden demarkációs vonal, minden rés a létező és a virtuális terek között, és a fiktív-imaginárius-valós hármassága egyetlen dimenzióvá lapult össze. Szövegei ezáltal a sivatag képzetét (a Mátrix „sivár valóságát”) teremtik meg: a short cut-ok gyakran teljesen értelmetlenek, miközben persze teljesen érthetők, nyelvtanilag tökéletesek, és úgy hatnak, mintha ironikus kiáltványai lennének annak az eredendő emberi paradoxonnak, melyet Szentkuthy a Prae fájdalom és élet, egymásután és idő ellentéte című bejegyzésében így elemez: „Most már képzelhető, mennyire tehetetlen a vigasztaló a szenvedővel szemben: a vigasztaló számára felebarátja nem életet, hanem csak epikát jelent, nem »kronoid szférát« (vagyis az életet körülvevő álló párát), hanem csak embertelen időt: a tenger felszínén otthonos matróz, aki tisztában van a hullámok minden rafinériájával, vajon tud-e segíteni egy virágállat belső problémáin a vizek sötét mélyén? Találkozhatnak-e egyáltalán, vagy lehet-e csak egyetlen közös pontjuk is? (…) az ember számára csak két végletes perspektíva áll rendelkezésre saját életét illetőleg: vagy a teljes káosz, az infra-piros tudat gomolygó alvilága, vagy az időpikkelyes túltörténés, ultra-violett epika.” (A Mátrix jóval egyszerűbb nyelvén: Neónak el kell döntenie, hogy a piros vagy a kék tablettát választja-e.) Jódal rövidtörténetei, elbeszélés-szimulációi ugyanis, ahol a tér, az idő, az okság dimenziói fölfüggesztődnek vagy legalábbis „megolvadnak”, azt az illúziót keltik, mintha az epikai „túltörténés” tökéletesen egyenértékű lenne a tudatalatti káosszal. Mintha az eredményt tekintve abszolút mindegy is lenne, hogy a piros vagy a kék tablettát, a valóságot vagy az álmot, az infravörös tudattalant vagy az ultraviola reflexiót választjuk. Ám a bizarr, kaotikus látomás-zuhatagok furcsa módon mégis elevennek hatnak, mintha a szerző minden igyekezete ellenére a „túltörténés” totális káoszában, sivatagi tébolyában időről időre kinyílna a realitás és a normalitás halottnak hitt rózsája.

Julia Kristeva A szövegnek nevezett produktivitás című írásában az irodalomnak azt a jelenségét, amikor az olvasói tudat a legbizarrabb fantasztikumot is valószerűnek fogadja el, nem a szerző és az olvasó között létrejövő paktummal vagy az olvasó tanult beállítódásával magyarázza, hanem azzal, hogy „A valószerű nemcsak a társadalmi konvenciókkal (a természetelvvel) és a retorikai struktúrával játszik össze, hanem a beszéddel is. Minden grammatikailag jól formált kijelentés valószerű. A beszéd a valószerűre kényszerít. Semmi olyat nem tudunk mondani, ami ne lenne valószerű.” Gondolatmenetében, melyet Roussel Afrikai benyomások című művének interpretációja során bont ki, kitér a bizarr mint olyan kategóriájára is: „A mindig is a kultúránk haladó, vitális részét képező bizarrnak, a halálnak, a természetellenesnek, a mozdulatlannak kapcsolatba kell lépnie a tőle különbözővel – az élettel, a természettel, a mozgással. A bizarr rögtön valószerűvé válik, amint működésbe lép, nőni kezd, célja, eredménye lesz. Mivel a diskurzusban végbemenő összetételben nem lehetséges a két ellentét (az azonos és a különböző) szétválasztása, így a valószerűtlennek nincs ideje összeállni a beszédben. Abban a pillanatban, amikor a halál úgy kezd viselkedni, mint az élet, maga is életté válik, a halál csak akkor lesz valószerű, ha úgy viselkedik, mint szémikus ellentéte, az élet.” (Z. Varga Zoltán fordítása – kiemelések az eredetiben)

A Duracell busidó című szöveg repülőútjának WC-jelenetében is tetten érhető ez a narratív transzformáció, a gyors változások, vágások teszik életszerűvé és valószerűvé a máskülönben teljesen irreális „eseményeket”:

„A WC-csészén szintetikus cseresznyevirág-illatban úszva Lady Macbeth ücsörög felvágott erekkel, kék kristálykönnycseppek csorognak végig sápadt, repedezett műanyag bőrén.

– Csókolj meg! Feneketlen tavak vizében fulladozom! – Állatian habzó szájjal ordítja: – Tudom, radioaktív kobalttá válik minden, amihez hozzáérek! Csókolj meg, Péter Pán!

Tisztában vagyok vele, hogy ő is android sorozatgyilkos, de szárnyai vannak, hatalmas, bíborszín angyalszárnyai. Őrült, haldokló, elátkozott kislány.

Szomorúan visszacsukom az ajtót, és homlokom a díszüveg közfalhoz nyomom, véres izzadságcsíkot hagyva magam után.

»Nem bírom… Nem bírom tovább.«

Aztán újra feltöltetem magam gonoszsággal, tekintetem immár interferenciákat lövell.”

Ezzel ellentétes eljárás, amikor a narrátor hosszabb-rövidebb szekvenciákban látni enged egy történelmileg-kulturálisan beazonosítható történetet, egy humanoid arcot a cyberlény maszkja mögött. Ilyenkor a narráció „lelassul”, az életszerű fantasztikummal szemben teret nyer a halálszerű realitás. Ilyen például a Tündér, mese című szöveg; a Retro-partisanisches Neusatz-Märchen (Teddybär Remix) című darab főszereplőjéről, a radioaktív esőben ázó Ervin-242-ről pedig többek között a következőket tudjuk meg: „A tükörbe nézett. A magyar anyanyelv, a szerb környezetnyelv, szlovák-horvát arca svábosan tejfehér bőre mellé fekete szemet, hajat kapott, hála a román örökségnek és még ki tudja, kiknek, akikről nem tudott. (…) egy kiüresedett csigahéj volt már csak, talán egy preraffaelita festmény fövenyén, szeretett így játszani, tudta, a gondolatai az egyetlenek, amelyeket senki sem vehet el tőle, önmagához már huzamosabb ideje semmi köze sem volt, nemhogy a mához, ami már régóta mindennél fiktívebbnek bizonyult, vákuum, fekete lyuk (…) Sütötte homlokát a szégyenbélyeg, tudta, soha nem szabadulhat tőle, a génjeibe van kódolva a kitaszítottság.”

A bizarr jelenetek tobzódásában egy idő után az a benyomásunk támad, hogy a cyber-térben kalandozó/menekülő bizonytalan identitású, állandóan az önelvesztés határán egyensúlyozó Neo vagy Neók mátrixa, csapdája éppen ez a folytonos, kényszeres menekülés, szökés, eszképizmus. Talán egyetlen bekezdés található az egész kötetben, ahol úgy látszik, Neo megtalálhatja a titkos átjárót és abbahagyhatja végtelen futását. Az Anonim boldogság című szövegben beszélő hang, ZX „elhatározta, ma azt választja, hogy boldog lesz”, és úgy dönt, hogy aznap James Bond-Neóként fog közlekedni. Persze az egész napja kudarcok sorozata, amiről nem akar tudomást venni, de nem tud nem tudomást venni sem. Végül elnyűhetetlen Nokiáján kap egy SMS-t Alice-tól a Tükör Mögötti Világból. „Onnan, a smaragdokból varázsolt cseppkő-univerzumból, mely mégis olyan puha, mint a selyem, bonyolult, mint egy perzsaszőnyeg ábrái, meglepetésekkel teli, mint a káoszelmélet, mégis szabályos, mint a kristályok rácsozata, és ahonnan a mélyrétegekből olyan nyugalom árad, mint egy kalligrafikus ábrából. Kezében a Nokiával és a folyóirattal maga elé bámult, és tudta, ez olyasmi, mint amikor – életében egyetlen egyszer – a füléhez szorítva egy tengeri kagylót, nemcsak a tengermorajlást hallotta, hanem a hullámok összetett hangstruktúráját is, ahogy végül újra és újra elborítják a távoli, sós fövenypartot. Bioszenzorai kigyúltak: Csoda. Város. Kagyló.”

És hogy ez a látomás sem reális? Igaz, de a beszéd, az elbeszélés, a mesélés, a narratíva nem­csak idézetek, allúziók, hagyományok, pre-, inter- és paratextusok sokasága, hanem új alkotás is – esély az identitás visszaszerzésére, élő, nyitott dimenziókapu. Csoda. Város. Kagyló.

Mikola Gyöngyi

Neo Neusatz-ban. Jódal Kálmán: Agressiva. In. Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén. Esszék, tanulmányok, elemzések. zEtna, Zenta, 2013.
Szerző
Szigorúan ellenőrzött gyönyörök, szkafanderben (Jódal Kálmán prózájának megközelítései)
Szerző
Egy virtuális világ képei. In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). A–K. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2014.
Szerző
Dátum
2014.
Elolvasom

Felszabadító káosz
 

A 2010-ben a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent Agressiva a szerző több mint 15 évnyi, eddig folyóiratokban publikált írásainak gyűjteménye. Első kötete, a Bakancs és fal 1994-ben jelent meg, szintén a Forumnál. Jódal Kálmán prózája kifinomult, irodalmi körökben elismert (2010-ben az Agressiváért Szirmai Károly irodalmi díjat érdemelt ki), mégsem szólít meg nagy olvasóközönséget. A cím és a borító fenyegetően jelzi, a könyv tartalma nem érzékeny lelkűeknek íródott. Kétségkívül nem könnyed olvasmányok ezek, mégis különleges élményt nyújtanak. A vajdasági és az egyetemes irodalomban egyaránt sajátos hangú szövegek egyedien épülnek be azokba az avantgárd, formabontó irányzatok által alkotott hagyományokba, amelyek előtt Jódal Kálmán tiszteleg is, és amelyek egyértelmű inspirációi mind novelláinak, mind hangjátékainak. „Vizuálvámpírként” töltekezik filmekből, képzőművészeti alkotásokból, képregényekből, de ugyanúgy az alternatív gépzene is forrása annak az agresszív, sci-fihez közelítő cybervalóságnak, ami Vajdaságban különleges helyre emeli az újvidéki írót.

A hosszabb-rövidebb novellák nem teremtenek a szó szoros értelmében új világot: a valóságunkból táplálkoznak annak átformálásával és módosításával, talán épp ezért érezzük mégis magunkhoz közelinek a szövegek deformált és durva realitását. Jódal Kálmán prózapoétikája irodalom és film fúziójára épül, ezekből hoz létre többet mindkét művészeti ágnál. A textualitás határait a jelentés által kitolja, a történet jelen időben hallucinációként pereg a szemünk előtt. Írásai forgatókönyvként, a képzelet kihívásaiként olvashatók: ijesztően hiteles, ugyanakkor bizarr képzelettársítások tárulnak fel az olvasó előtt. A 90-es évek háborúinak traumái mellett a multimediális eszközök, a technológia fejlődése és a hallucinogén szerek beépülése a tömegkultúrába egyaránt éreztetik hatásukat a rafinált józansággal szerkesztett szövegeken.

A helyszín a háború után lábadozó Újvidék. Visszatérő szereplők töltik meg üres napjaikat azzal, hogy egymást sem kímélve elhasználják mindazt, amit maguk körül találnak. Még ha különösebb cél vagy előre meghatározott sors nélkül is, a városban zajlik az élet. A korábbi szabályok felbomlanak, új normarendszer alakul ki, a szabadság romboló erőbe csap át. Határtalanság, mértéktelenség, hedonizmus jellemzi a mindennapokat, a cselekmény gyakran valamely tabu köré szerveződik. Lóg a levegőben az apokalipszis valós vagy kívánt fenyegetése, s csak idő kérdése, mikor szólalnak meg a harsonák. Ettől a mámorító, felszabadító, tét nélküli léttől a hősök szenvedélyesen függővé válnak. Tudatmódosult, torz állapotok bontakoznak ki, és elhalványul a különbség úgy ember és gép, mint férfi és nő között.
Jódal Kálmán könyve kísérletként keresi a választ a kérdésre:„»De vajon a korlátlan szabadságot el tudnánk-e viselni?« – mélázok, de gyorsan elhessegetem a gondolatot.”

Elolvasom
„Vérrubintszín, agyonvert csipkeszentek”
Szerző

„Vérrubintszín, agyonvert csipkeszentek”

Jódal Kálmán: Die Liebe

Legutoljára – egyszersmind legelső alkalommal is – Burroughs Meztelen ebédének olvasása közben kapott el a pánikroham Zenta és Szabadka között a sínbuszon 1998. fülledt nyarán. Úgy éreztem, csak akkor menekülhetek meg a rám nehezedő pokoli multiverzum sokszoros kínhalál-ígéretétől, ha a kötet lapjait mind kitépem, felgyújtom, meghempergek a lángok között, a velem utazó mutáns nikkelangyalokat, szellemi nyomorék farkasembereket és torz szirénmanökeneket egytől egyig rituálisan kivégzem, végül a kitolt szemgolyójú masinisztát arra kényszerítem, hogy hajtsa át rajtam a sínbuszt oda és vissza, rengetegszer, mindaddig, míg porrá nem őröl, és lángoló szellemvalóm nem teleportál a legközelebbi élhető légterű tündegalaxisok origójába. Nos, ez a régi élmény alig közelíti meg vadságában Jódal Kálmán legújabb kötetének, a Die Liebének végigolvasását…

Tréfálok, persze, viszont szerettem volna cseppet érzékeltetni a kötet dimenzióit; ugyanakkor a burroughsi pánik nem vicc, ahogyan az sem, hogy a Jódal-kötet cirka harmadánál is tényleg volt egy légszomjjal, gyomorgörccsel megfűszerezett estém, muszáj volt letennem a könyvet, amennyiben nem akartam elájulni – mégis nehezemre esett. Ez a másik dimenzió. Hogy lebilincsel. Ismerek jó néhány markánsan egyedi stílusú írót, de nem tudom, van-e még közöttük annyira összetéveszthetetlen, mint a mi újvidéki novellistánk. Az általa felépített gigászi galaxist csupa-csupa olyan lények népesítik be, melyeket Jódal filmekből, irodalomból, zenéből, művészetből és mitológiából kölcsönöz, ám sajátos karakterisztikákkal ruházza fel, és a legfurcsább szituációkban szerepelteti őket, amitől (anti)történetei gyomrot marcangolóan elborzasztóak, és sokszor hisztérikusan kacagtatóak is egy időben.

A hatás döbbenetes. Ám mostanáig eljutottunk oda, az 1994-es Bakancs és fal, valamint a 2010-es Agressiva után, hogy a Die Liebe jóval többet nyújt puszta elborzasztásnál és megdöbbentésnél. Korrajzként – persze sajátos „szemüvegen” keresztül láttatott korrajzként – az előző két kötet is kitűnően működött, ez kétségtelen, viszont időnként – számomra báris úgy tűnt – túlsúlyba került az öncélú brutalitás és káosz, ami nálam az élvezhetőség rovására ment, s míg az Agressiva felén túl járva is úgy gondoltam, felveszem a kedvenc könyveim listájára, a legvégére már nem borzasztott, nem sokkolt, nem is kacagtatott – egyszerűen lefárasztott. A Die Liebe esetében ez fel sem merült. (Fontos megjegyezni, hogy nem csupán Jódal arányérzéke fejlődött, hanem magam is megtanultam helyesen adagolni – Jódalt! A pánikrohamos este is erre figyelmeztethetett: mindent csak mértékkel. (És persze egyébként is rossz napom volt – olyankor meg lizergsavat, ürmöspálinkát, Jódalt NE!))

Á propos arányérzék! A szerző „egyperceseivel” ezúttal sem nagyon tudok mit kezdeni, feltéve, ha többet akarnak bizarr hangulatfestésnél, gyomorszájon ütésnél – ami ezen a szinten már nem kevés, sőt, sok(k)! –, viszont ebben a kötetben mintha kevesebb lenne belőlük, hogy átadják a helyüket a hosszabb lélegzetű, remekbe szabott, olykor már-már klasszikusnak nevezhető novelláknak – Úr isten!! Mint amikor a Motörhead megírta a Love Me Forever-t! –, amiért magam igencsak hálás vagyok. Mert rendben a robotszex és angyalbelezés, viszont abból ez utóbbiakban is akad jócskán, viszont ezen túl még – uram bocsá’ – történet is van, ami úgy jön a cyberhorrorra, mint olvasztott cukor és hideg víz az abszintra: az arány Jódal bármixernél tökéletes, az olvasó szeme a papírra ragadva, a mámor pedig garantált, cheers!

Hogy a történet mellett még világosan kiolvasható társadalomkritika és filozofikus futamok is jócskán fellelhetők a Die Liebe oldalain – noha ez utóbbiak groteszk változatából sosem szenvedtek hiányt a Jódal-univerzum szegletei –, az már csak a hab a tortán, khm, narancsszelet a gonosz koktélt tartalmazó pohár karimáján. De hogy közben még a hazát is megpróbálja definiálni?! Pedig igen: „Sejted, mi a haza? Egy félmeztelen, gúnyos-kegyetlen tekintettel perzselő amazon, félig kurva, félig szent, aki újra és újra szíven döf.” Majd: „A haza amorf, vákuumszerű és nőnemű.” Azután: „Haza… Biztos, hogy nőnemű. De nem egy félmeztelen gyilkológép, hanem egy velejéig romlott néni, aki olcsó csokoládébonbonokat töm a számba, és a sliccemet babrálja.” Végül: „A könyvtáram és a számítógépembe táplált, illetve DVD-ken tárolt töméntelen zene és film, valamint a net. Igen, ez a haza definíciója.” (Vajdasági ég alatt) Bizony…

…és annyi mindent tudnék még mesélni, hanem ugye a terjedelem, és persze hagyjuk meg a dumát a bölcsészeknek, a könyv próbája az olvasás egyébként is, az abszinté meg az ex – egészségünkre! Még csak annyit, hogy emlegetem itt a kedvenc könyveim listáját, majd a fejemhez kapok, gyorsan írjuk be a Die Liebét – hát nem ott van az Agressiva is?! Hiába, Jódal apró adagokban ellenállhatatlan; meg egyébként is ilyen kis botorok vagyunk itt a Gamma tritonbázis második trolldaráló-üzemében, mi, vérrubintszín, agyonvert csipkeszentek.

Az alkonyzóna felett felhőtlen az ég (Jódal Kálmán: Die Liebe)
Elolvasom
Káosz és por a vajdasági Sin Cityben
Szerző

KÁOSZ ÉS POR A VAJDASÁGI SIN CITYBEN

Izsó Zita

Kétségtelen, hogy Jódal Kálmán a vajdasági magyar irodalom egyik legeredetibb hangú prózaírója, akinek posztapokaliptikus hangulatú, hátborzongatóan sötét, ugyanakkor rendkívül izgalmas novellái biztos, hogy beleégnek az olvasó emlékezetébe. A szerzőnek korábban két könyve jelent meg: az 1994-es Bakancs és fal című, első kötetét Sinkó Ervin-díjjal jutalmazták, a 2010-ben publikált Agressiva című novellásgyűjteményért pedig Szirmai Károly-díjat kapott.

 

Jódal Kálmán ebben az évben megjelent harmadik könyve, a Die Liebe az összetéveszthetetlen jódali káoszuniverzum egy újabb szegletét tárja fel, amit az előzőekhez hasonlóan szintén áthat a leküzdhetetlen szorongás és a csontig hatoló félelem.

A szövegek strukturális felépítése rendkívüli virtuozitásról tanúskodik: a novellákban filmszerűen követik egymást az egyes jelenetek, amelyeket hosszú asszociációs folyamatok során felvillanó sokkoló, horrorisztikus képek gazdagítanak. Jódal pedig annyira biztos kézzel építi fel a szövegvilágot, hogy teljesen magától értetődőnek tűnik, hogy valaki bemegy egy étterembe, ahol bosszantóan kis adag tatárbifszteket kap, majd az utcára kilépve leszáll Mirage, a kétnemű szado-mazo angyal, aki a kezébe nyom egy géppisztolyt. (Nem adtak hozzá kétszersültet.)

Vagy hogy egy másik novella főhőse egy öreg hölgy temetésén találkozik egy rokon lánnyal, aki olvas a gondolataiban, és közli vele, hogy nemsokára egy „bőrbábu, egy növénylétre kárhoztatott zombi lesz”, mert nem hagyja el Szabadkát, és végérvényesen beleégett az a programnyelv, amelyet úgy nevezünk, Heimat, Region (A kopott dáma csókja.)

 

A szövegek felépítése során Jódal Kámán következetesen adagolja az írások hangulatteremtő, esszenciális részleteit. Nagyon emlékezetes és frappáns például az Alkonyzóna című novella első négy mondata: „Hová mész, szól utánam zombi anyám. Egy csökkent libidójú, vért és csontvelőt hányó barátomhoz, válaszolok. De miért viszel neki kávét, miért nem inkább egy tábla csokit, így anyám hangja a számítógépe mellől. Nem vagyunk gyerekek, mama, válaszolok, és becsukom magam mögött a hátsó, földszinti bejáratot.”

Jódal Kálmán szövegeiben a látomások vagy a tudatmódosító szerek következtében fellépő hallucinációk és a valóság egyes terei szorosan összefonódnak, hiszen a szétválasztásuknak alig van jelentősége egy olyan korban, amikor a cselekvés egyetlen formája és lehetősége az agresszió. Az egyes novellákban megjelenő alakok – vámpírok, zombik, androidok, klónok, kiborgok –, scifikből, más futurisztikus alkotásokból ismerősek lehetnek, azonban Jódal Kálmán könyvében sokkal összetettebb szerepet kapnak, és a lehető legváratlanabb helyzetekben bukkannak fel. A szerző magánmitológiát teremt a segítségükkel, aminek helyszíneként a Vajdaság, közelebbről Szabadka vagy éppen Újvidék múltjuktól és jelenüktől megfosztott, posztapokaliptikus terei sejlenek fel.

A sorok mögött így egyértelműen kiolvasható a megfelelően adagolt társadalomkritika, többek között a fogyasztó világ és az elmagányosodás életérzésének mesteri, a humort sem nélkülöző karikírozása. A nagyobb terjedelmű novellák mellett számos eredeti hangvételű „egyperces” is található a könyvben: az egyikben magával Franz Kafkával fogyaszthatunk el egy lótetűkkel fűszerezett ebédet, egy másikban pedig az érettségi után elrabolják a főszereplőt, kísérleteket végeznek rajta, zenei impulzusokká alakítják a bioritmusát, majd géppuskát adnak a kezébe, és szabadon engedik.

A Die Liebe című, harmadik kötete után végképp egyértelművé vált, hogy Jódal Kálmán a magyar prózairodalom fontos, megkerülhetetlen szerzője. Megéri belenézni ebbe az elénk tartott görbe tükörbe, amelyre üzeneteket firkáltak nekünk a jövő zombijai és szörnyei.

Jódal Kálmán: Die Liebe, Forum Könyvkiadó, 2016.

Vándorló könyvespolc 13.
Szerző
Ambivalens terek – érzelem-jelentések a kortárs vajdasági magyar prózában
Elolvasom
Egy zombi luddita meséi

Egy zombi luddita meséi (Jódal Kálmán - Die Liebe)

 

Orcsik Rolandnak köszönettel                   

Jódal Kálmán nevével egy Bartók Imre-esten találkoztam először. Amikor a tárgyalt íróról elhangzott az a megállapítás, hogy a kortárs magyar irodalmi mezőnyben nem igazán lehet hasonló stílusú és megközelítésű alkotóról beszélni, Orcsik Roland felállt és Jódal Kálmánt ajánlotta az érdeklődő közönség figyelmébe. Azóta vártam a lehetőséget, hogy találkozhassak a vajdasági szerző új írásaival.

Die Liebe a harmadik Jódal-kötet, amelyben szinte J. G. Ballard-i science fictiont kap az olvasó: egyszerre elborzasztó, felkavaró és esetenként zsigerien félelmetes történeteket, valamint különös képzelettársítások által összeeszkábált transz-és poszthumán orgiát, ahol mindezek ellenére az ember játszhat főszerepet. Emellett azonban mocskosul gyönyörködtető érzés, amikor a következőképpen összegződik írói poétikája: „előttem terem egy rohadtul kétes egzisztencia, sejtem róla, istenség valamelyik kevert mitológiából. Ronda, taszító jelenség, nem enged tovább, hiába püfölöm. Ezt meg sem lehet rendesen ütni, ragacsos spermatozoid-masszából és nehézvízből állították elő gyárilag, és akármilyen paradox, nincsenek világos, biztos körvonalai – ahogy igazából semminek sem –, mégis él, lélegzik, vigyorog, fenyegetően és ízléstelenül” (183.o.).

Jódal nyersen és kendőzetlenül tornyosul elénk és invitál, csalogat ebbe a makacsul a valóságban gyökerező, valójában mégis fiktív világába. Három ciklust foglal magába a Die Liebe, a novellák többek között olyan kortárs problémákra irányítják rá a figyelmet, mint a (többségi) társadalom (elsősorban a vajdasági magyar lét) és az individuum kettőse, az állam és állampolgár vagy akár az őrület és a normalitás viszonya, de megjelenik motívumként vissza-visszatérő hatalom és elnyomottak kérdésköre is. Ezzel egy időben a szövegek stilisztikailag cyberpunkot idéző atmoszférát teremtenek, amelyben az általában főszereplő-elbeszélő elhagyott, külvárosi lakónegyedekben az antropocentrizmus határait feszegető/megsértő entitásokkal lép kapcsolatba. E lények között akad klasszikus szörnyeteg, mint a csonka család volt fejeként megjelenő vámpír, de kétnemű szadomazo-angyal és zombiápolónő összefércelések is megtalálhatóak.

Fontos az is, ahogyan Jódal a létrehozott teret kezeli. Aki akár egyszer is megfordult Szabadkán vagy Újvidéken (utóbbi fontosabb a kötet szempontjából) ismerősnek találhatja azokat a helyeket, ahová az író bezárja karaktereit. A borbélyszalon, a kávézó, az újvidéki kietlen körutak vagy akár a jobb napokat látott, polgárinak mondott házak szobái, a jugoszláv emeletes házak felső szintjei, de ide tartoznak még a háború zűrzavarában magát megszedő újgazdagok rezidenciái: mind-mind életterek, ahol a jódali romlás virágai nyitogatják szirmaikat. Ezek a betonozott és huzalozott helyszínek felbukkannak a mindannyiunk által ismert és elfogadott valóságban, de éppen az aprólékosság által válnak egyszerre fiktívvé, majd a szereplők belépésével fantasztikussá. Mivel én is vajdasági származású irodalmár vagyok, hátborzongatóan tisztán látszódnak ezek a terek, sőt, kisebb túlzásokkal, maguk az alapvetően elborult szituációk is valósak. Így tudnak a szövegek egyszerre otthonosak és mégis távolságtartóak lenni.

A történetek egyszerre érződnek posztapokaliptikus korban játszódónak és a posztindusztriális jelent kritizálónak. A vadkapitalizmus féktelen tombolása összekeveri és egy térfélre kényszeríti az előzőekben már említetteken túli irodalmi (Franz Kafka, Tolnai Ottó, Philip K. Dick és az Alkonyzóna epizódjait jegyző Charles Beaumont), mozgóképes (David Lynch, Lars von Trier és Ridley Scott) vagy éppen zenei (Laibach, Kraftwerk és Depeche Mode) hatásokat, egyúttal segítségükkel átmossa ezt a történelmi lőporoshordót, amelyet korábban már annyian felrobbantottak. Ebben a vásári hangulatban formailag egymást váltják a prózaversre emlékeztető monológok (L.O.V.E.), a naplószerű visszaemlékezések (A kopott dáma csókja) vagy a realista próza poétikát éppen csak megkoptató, majdnem szociográfiai igényességű elbeszélései (Öröm). A detonáció után bekövetkező újrarendeződés során egyértelművé válik, hogy a menekülés ebből a narratív térből lehetetlen, csak az ilyen-olyan módon elért túlélés (boy toy-já válás, mint a Tanzt mit mirben) vagy a lassú, kérlelhetetlen leépülés jut(hat) osztályrészéül a szereplőknek.

Ezekben a sötét tónusú szövegekben tombol az erőszak. Elsődlegesen nem a primitív módon és céltalanul tomboló fajtájú, hanem az intelligensen adagolt típusú. Mindig akkor szabadul el, amikor a kilátástalanság, legyen az egy teljesen hétköznapi veszekedés a konyhában vagy egy, a szövegtérben bekövetkezett, megmagyarázhatatlan esemény, betetőződik. Az állandó frusztrációt a hedonizmus, a balkáni rítussá merevedett sör- és kávéfogyasztás, a különböző hallucinogén anyagok bevitele és a szexualitás különböző leágazásainak gyakorlása tudják csak valamelyest feloldani. Erre a poszt-jugoszláv kiégettségre és társadalomkritikára erősítenek rá a kötetben található Igor Bartolec által készített fekete-fehér fotók. Az individuum egyedüllétét, az elgépiesedést és a humanizmus feletti átlépést sugallják a többnyire épületeket és villanytelepeket ábrázoló képek. Egyúttal a stratégiai pontokra (ciklusváltáshoz) elhelyezett felvételek mozgásérzést kölcsönöznek a történéseknek, ezzel rámutatva arra, hogy habár úgy tűnik, hogy a szövegek lakói megálltak, az elmozdulás elkerülhetetlen, még ha egy zárt, önmagába visszatérő térben történik is mindez.

Rengeteg hatást és nevet hívtam segítségül, hogy minél inkább érzékeltessem, kicsoda Jódal Kálmán és milyen is maga a Die Liebe. Nyers, sötét és akaratos, úgy tud égni, mint egy pofon helye. Nincs benne feloldás, korleletnek is olvasható, ami arról mesél, hogy mi a helyzet a déli szomszéd valósága által ihletett irodalmi térben, amely egyben magán hordozza a különböző nyugati kultúrtermékek által vemhessé tett zsáner jegyeket is. Társadalomkritikus, érzékeny és zsigeri élményt nyújtó könyv.

Elolvasom
Jódal Kálmán: Die Liebe: Jóleső rövidzárlat

Jódal Kálmán: Die Liebe: Jóleső rövidzárlat

 

„Már rég hozzászoktam, hogy minden, amit valaha ismertem, a felismerhetetlenségig különös metamorfózison esett át.”
(Jódal Kálmán)

Sloboda nema granicu. Vagyis a szabadság határtalan. Ez a sokféleképpen értelmezhető mondat olvasható Jódal Kálmán Die LiebeJóleső rövidzárlat könyvében az Öröm című novellában. Ez a mondat reklámfeliratként jelenik meg a történetben. Egy Ronhill Ultra Light cigarettát hirdet fehér alapon vágtázó telivérrel. A ló vágtája valóban szabad, éppoly határtalan, mint az az Öröm, mellyel a XXI. századi ember szembenéz világával. A felirat végtelen iróniája az egész műben fellelhető. A szabadság, mellyel megválasztjuk elmúlásunkat, nem igazi szabadság. Jódal úgy kalauzolja végig olvasóját a világán, mintha ebbe a groteszk univerzumba csöppenve meg sem szabadna lepődnünk a látottakon. Hiszen végül is igaza van. A kivájt szemű neon arkangyalok, a modern Kőmíves Kelemennék vasbetontömbbe falazott sóhajai, a sakálvadászat „a jól átmosott kontaklencséinken” (Öröm) keresztül nézve nem lehetnek hallucinációk. Egy olyan kafkai világba csöppenünk, ami a miénk is lehet(ne).

A 2016-ban napvilágot látott kötet a Fórum Könyvkiadó gondozásában jelent meg Újvidéken. Az 1967-ben született Jódal Kálmánnak ez a harmadik kötete. A borító egészen égszínkék, szinte vonzza a tekintetet, ami megakad az előtte tornyosuló fekete nadrágos, acélbetétes Martens bakancsot viselő lábon. (A könyvben többször is visszatér a márkás lábbeli.) A láb egy fényes, tükröződő csempefelületen áll, tapos, amit a kissé kopottas Die Liebe, vagyis Szerelem (cím) felirattól csupán egy vonal választ el. Talán éppen határátlépésre készül. Az alcím csupán a belső borítón jelenik meg. A Jóleső rövidzárlat utalhat magának a szerelemnek a létezési formájára vagy akár a kötet szövegeinek létrejöttére is.

A kötet három ciklusból áll: Die Menschmachine, Inter­zone és a Hellraiser spirit, melyek egyszerre tárják fel az olvasó előtt a valós, létező újvidéki teret, s a posztapokaliptikusnak mondható már-már cyberpunkra emlékeztető világot. A szerző bejárást enged, utat nyit ezekhez a rideg, neonfényes, külvárosi helyekhez, kocsmákba, szétlőtt vagy lelakott lakóépületekbe vezet be. Ezeket a sétákat segítik Igor Bartolec fotói is, melyek hol hatalmas villanypóznákat, paneltömböket, hol piramisszerű betonépületeket, fémből készült csavarokat, építkezések állványzatait ábrázolják, de mindig fejjel lefelé fordítva. A fotók ilyetén kötetbe illesztése is azt sugallja, hogy Jódal terei bár valóságosak, mégis ettől elrugaszkodva vezetnek át egy delíriumos, félelmekkel és erőszakkal teli fantáziavilágba.

A novellák nem épülnek egymásra, nem függnek szorosan össze, de mintha mégis egy horoggal kapaszkodnának ugyanabba a szövegtestbe, amit tépnek, cibálnak, kivéreztetnek. Az olvasó borzalommal vegyített zavarral olvassa ezeket a húsba maró, erotikus vagy olykor mesébe hajló történéseket. Néhol mintha Hajas Tibor Sidpa Bardójának (Hajas Tibor: Szövegkáprázat [Sidpa Bardo], Hajas Tibor: Szövegek, Enciklopédia Kiadó, 2005.) kipufogógázban fetrengő szerelmesei köszönnének vissza ránk. „ Lecsatolja a nadrágszíját, s a nyakamon átdobva magához húz. (…) Aztán a vállába harapok, és vadászkésével átvágom a torkát. / A bőséges vértócsából, amit arccal a perzsaszőnyegre vágódva kibocsát magából, a falra firkálom: ITT VOLTUNK. / TALÁN:” (The young Gods, later). Ezek a sorok Jódal kötetzáró novellájában olvashatók. A szeretők, az elbeszélő és U-Vox, akik egy Csipkerózsika-szerű mese házában egymáséi lesznek, miután minden evilágiból kiábrándultak, utolsó pillanatban még nyomot hagynak, vérrel írt sorokat a falon. A test utolsó nedvei végső performanszukat szolgálják. A záró novella mindezek mellett keretet is teremt a műben. A kezdő rész La Mettrie-hez visszanyúló Embergép címe, mely a technika és ember egymáshoz való viszonyát taglalja – a legtöbb történetben kiábrándító a kapcsolat; elszemetesedő városok, márkás selejtek, személytelen virtuális viszonyok – visszaköszön az utolsó történetben. Az elbeszélő a gyilkosság után Bauhaus feliratú trikóját felkapva kisétál a semmibe. Művész és technika egymásra talál, bár korántsem a művészeti irányzat által óhajtott kiegyensúlyozottságban, hanem sokkal inkább az azonos nevet viselő posztpunk együttes disszonanciájában.

Die Liebe a határon túli világot tárja elénk műfajokon átívelve, a költői és minimalista nyelv sarkait összedolgozva. Bemutatja Újvidék jelenét vagy inkább múltjának hiányát, a túlnani magyar létet.

Interjúk
Sallangmentesen jelenünkről
Szerző
Elolvasom
Gyorsfagyasztott tejszín-hattyúként
Szerző

Gyorsfagyasztott tejszín-hattyúként

Jódal Kálmán: A Díj – vagy akár a könyvem megjelenése itt és most – számomra megerősítést jelent – Röpke gondolatok az idei Szirmai Károly-díjjal jutalmazott novelláskötet szerzőjétől

Pénteken este adták át Temerinben a Szirmai Károly Irodalmi Díjat, melyet a Bányai János, Csorba Béla és Gerold László összetételű bírálóbizottság a 2009-ben és 2010-ben megjelent novelláskötetek közül Jódal Kálmán Agressiva (Forum, 2010) című könyvének ítélt oda. Az 1994-ben megjelent Bakancs és fal című kötete után az Agressiva Jódal Kálmán második könyve.

Jól körülhatárolható, különös világ a Jódal Kálmáné. Benne egyformán jutnak szerephez az intermedialitás, a látomásos világkép, a művészetek, az irodalom mellett főként a zene, a film és a fényképészet. Ezekre épül a személyiség önreprezentációs válsága, a személyiség felcserélhetősége, a hallucináció, a világháló vonzása és veszedelme, mégpedig jól láthatóan Újvidék városképében és a 90-es évek válságaiban. Nyelvi felkészültsége, kulturális tájékozottsága, a műfaji határok átírása és kiszélesítése Jódal Kálmán prózáját megkülönböztetett figyelemre érdemesítik – áll a bírálóbizottság indoklásában.

A fiatal újvidéki szerzőt – akinek írásai folyóiratokban és a Magyar Szóban is megjelennek – oly ritkán keressük fel, ez a díj pedig jó alkalom volt erre.

Mit jelent a szerzőnek a Szirmai-díjjal jutalmazott könyv?

– Gyorsfagyasztott tejszín-hattyúként, Kalasnyikovból hemoglobindús csillámport szórva. Hát, valahogy így határoznám meg röptében, amiről a könyvem szólhat, és talán önmagam egyik definíció-variánsaként legelőször felmerült a tudatalattimból.

A lényege az identitáskeresés különböző módozatai, melyeket részben a kényszer szül, részben önkéntesek vagy mások által ránk aggatottak, felvállaltak vagy nem, örömtelik, közönyösek vagy üvöltőn fájók, de a válaszkeresés egyszerűen elkerülhetetlen – bárhol, bárhogyan – azokra a kérdésekre, melyek (számomra) fontosak – természetesen annak a legközhelyszerűbb tudatában –, hogy már rég nincsenek, nem is lehetnek válaszok. Hát, valahol erről szól a könyv, ezt próbáltam a saját kódjaimmal körüljárni.

Mégis, mi késztet írásra, milyen lehet a könyv utóélete a mi körülményeink között?

– Ezt én is szeretném tudni, de merem remélni, rólam leválva legalább egy kis saját, független élet jut neki.

A díjak valóban ösztönzést jelentenek az alkotó számára?

– A Díj – vagy akár a könyvem megjelenése itt és most – számomra megerősítést jelent, hogy ez az ön- és közegmeghatározási, ön- és közegdefiniálási magánakcióm nem puszta árnyékboksz, vagy ahogy egy általam tisztelt, külföldre távozott közismert művészünk anno mondta volt: iszappal birkózás.

És mit jelenthet a díj, a díjazott könyv az olvasónak? Egy-egy díj alapvetően lendít a könyv iránti érdeklődésen?

– Illúzióim nincsenek, kevesen olvasnak, még kevesebben vehetnek könyvet, és az Agressiva olyan profilú, hogy bárhová sorolható, csak a nagy példányszámot megérők közé biztosan nem; nem mellékesen igyekszem integrálni egy sok nyelvről fordító, rendkívül idős személy tapintatos megjegyzését is: higgyem el neki, írni anyagilag nem túl kifizetődő dolog, kevesen élnek/éltek meg jól belőle, az ő személyes tapasztalata az, hogy valamiféle belső, magának helyet követelő mozgatórugónak kell lennie az emberben, különben nem vállalkozna rá… Azt hiszem ez lenne egyúttal a válasz a mi késztetett az írásra kérdésre is…

Meg aztán a családi génektől sem menekülhetünk.

– Hogy milyen érzés harmadik generációs írócsalád tagjának lenni, ráadásul egy kis közösségben? Talán egyszerre halmozott előny és hátrány, ahol a kettő kibogozhatatlanul áthatja egymást.

Vajdasági Alien (Jódal Kálmánnal Kocsis Árpád beszélget)
Szerző
Elolvasom
Aki azt állítja, nem szenved identitászavarban, hazudik
Szerző

Aki azt állítja, nem szenved identitászavarban, hazudik

Jódal Kálmánnal Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom története című, 1998-ban megjelent monográfiájában két mondat szól Jódal Kálmánról. „Művei nem a hagyományos műfajok szabályait követik” – egy mondat. Kettő: „Az alternatív művészetek híve”. Kérlek, kommentáld ezeket!

Jódal Kálmán: Hát, mit lehet erre mondani? Te magad mondtad, amikor küldtem valami szöveget, hogy ez textus. Jó, oké, akkor legyenek textusok. Hogy mennyire vagyok alternatív? Azt hiszem, ez a szó most már szitokszó, mint ahogy a posztmodern is az – legnagyobb sajnálatomra. Úgyhogy nem nagyon szokás használni, nem illik használni. Azóta volt már száz kifejezés, és mind kiment a divatból. A posztmodern nagyon szívós kifejezés volt, sokáig fönnmaradt. De konkrétan, hogy őszinte legyek: nem is tudtam, hogy benne vagyok az irodalomtörténetben. Volt egyszer egy magyarországi barátnőm, elküldtem neki a szövegeimet, és valami díjra jelölt, amiről mondta, hogy úgysem kapod meg, de azért jelöllek. Nem tudom, mit írt bele, mi konkrétat, két-három mondatot, és kiderült, hogy olyan íróközösségeknek voltam a tagja, amelyről nem is tudtam. Lehet, hogy ők olvastak az interneten, vagy a Facebookon, de mindegy... Nem olvasok még föl. Mit mondjak magamról?

V.Z.: Magadról semmit. Maradjunk a műveknél. A két mondat előtt, ami nekem szűkre szabottnak tűnik ebben a nagy, grandiózus munkában, egy harmadiknak kellett volna szerepelni szerintem, és ez talán nem lett volna idegen Bori Imre stílusától sem. Ezt a mondatot is kommentáld, majd utólag beleírjuk ebbe az irodalomtörténetbe, ez pedig így szól: íródinasztia sarja.

J.K.: Hát, mondjuk, el lehet fogadni. Anyámnak is van hat-hét könyve, a nagyanyámnak is van hat-hét könyve, sőt utcája is van Újvidéken, amit a feministáknak köszönhet. Nem voltam még sohasem abban az utcában.

V.Z.: Nevesítsük, hátha nem mindenki tudja, hogy kikről van szó.

J.K.: Jó. A nagyanyám Börcsök Erzsébet, anyám pedig Jódal Rózsa. Fölvette édesapám nevét, és hát így kénytelen vagyok én is ugyanazon a néven prózát írni, mint ő. Egy ennyire kis háztáji közösségben ez nagyon nyomasztó is tud lenni. Gondolkoztam már, hogy álnevet veszek föl, egyszer föl is vettem, az egyik hangjátékom Fabian Benzinkultur név alatt futott, de rögtön tudta mindenki, hogy az én vagyok. Valószínűleg az értelmetlensége miatt. Volt egy szerkesztő az egyik újságban, aki mondta, hogy ide figyelj, soha ne írj nekünk jeligésen. Akármilyen stílusban írsz, akármilyen műfajban, három mondat után tudom, hogy te vagy. Egyszerűen lehetetlen letagadnod. Úgyhogy bujkálhatsz, ameddig jólesik, úgyis tudjuk, hogy te vagy az.

Így egy olyan nevet, a saját nevemet választottam, ami Újvidéken kuriózum, folyton probléma. Mert Újvidéken, aki magyar, az Zoli, Laci, Sanyi, Feri, esetleg Pista. És mikor mondom, hogy Kalman Jodal, azt gondolják, hogy a Kálmán a vezetéknevem. A többi pedig nagyon gyanús, hogy akkor az meg micsoda. De most már megszoktam. Van, hogy nem is magyarázom már, találják ki – végül is. Néztek már mindennek. De vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy ez hazudik, blöff, ilyen név nincs. Volt, hogy a bankban is problémám volt, mert nem akarták elhinni, hogy a Kálmán a keresztnevem. Hát, nem tehetek róla, hogy nem lettem valami más.

V.Z.: Teher volt ez vagy szerencse, hogy ilyen felmenőkkel rendelkezel?

J.K.: Anyám engem úgy nevelt, hogy mi magyarok vagyunk – természetesen. De vajdasági magyarok, ami egészen más, legalábbis akkoriban, a '80-as években egészen mást jelentett. Ma már ez nem jelent semmit. Az őseim között vannak németek, románok, szlovákok és horvátok is, legalábbis róluk tudunk. Erre büszke vagyok, és ehhez ragaszkodom nagyon. Viszont lenyűgözött ez a sapkás fiú, aki előttem felolvasott (Csepregi János – a szerk.megj.). Tulajdonképpen nem is annyira az, amit, hanem az, ahogyan felolvasta. Én ilyen magyar beszéddel nem találkoztam legalább tíz éve. És nagyon kellemes volt. Ugyanis a barátaim közül szinte mindenki elment, aki még nem ment el, az most fontolgatja. A legtöbb barátom szerb, azok a barátaim pedig, akik véletlenül magyarok, tőlem mind rosszabbul beszélik a nyelvet. Úgyhogy kifejezetten élveztem ezt az előbbi felolvasást. Szóval, amihez én valóban ragaszkodom, az a nyelv. Mondjuk, a prózában is mindig valahogy a hatodik változat az, amivel meg vagyok elégedve. Egyszerűen így alakul. De hogy hogyan írok? Hát úgy írok, hogy általában éjszaka szokott lenni, és érzem, hogy mondatok sorjáznak a fejemben. Le is fekhetek végső soron, de akkor elvesznek. És hát akkor szépen fogom az én kockás, franciakockás vagy vonalas, nagy formátumú papírfüzetemet, és beleírom. Persze már az első szöveg, amit begépelek, sokat változik, de az az alapszöveg... Én gyakran nem is tudom, mit is írok le tulajdonképpen. Akkor főzök magamnak egy jó kis kávét, kissé drasztikusabb zenét rakok föl, s hallgatok jó hangosan a számítógépemen. Házban lakom, úgyhogy megtehetem... Gyakran nem is tudom, hogy ezt én írtam. Mintha tükörbe néznék, hogy jé, ez is én vagyok? Valaki egyszer azt mondta, hogy a hasonmásom írja tulajdonképpen a prózáimat. Lehet, hogy ez igaz, lehet, hogy nem. Mondjuk úgy, hogy a személyiségemnek az az aspektusa, ami így szocializálódik.

V.Z.: Drasztikus zenét említettél. Az elmúlt nap során is szóba került a zeneiség. Nevesítenéd a zenei érdeklődésed kialakulásmódját? Vissza tudsz emlékezni arra, amikor döntöttél?

J.K.: Azt hiszem, hogy tudom. Volt egy nagyon jó haverom, és sok pénzünk volt, akkori viszonylatban is sok, úgyhogy vásároltunk jó pár lemezt. És a végén maradt még egy-egy lemezre pénzünk. Bementünk egy azóta már rég nem létező lemezboltba, akkor még nem értettünk túlzottan a zenéhez, és ő AC/DC-t, a Highway to Hellt választotta, én pedig a Kraftwerktől a The Man-Machine-t. Mert olyan különös volt a borírója. Az ilyesmit mindig szerettem. Ez utóbbi az én mai napig tartó szerelmem. Leginkább az elektronikus zene különböző válfajait hallgatom. Valahogy ebben érzem magam otthon. Nemrég, a napokban töltöttem le egy bizonyos Plastic Bandet, nem néztem utána konkrétan, de tetszett, amit csinálnak. Meg volt még néhány, akik valóban fontosak voltak az életemben, ilyen volt például a Laibach együttes, ami persze ma már rég nem az, ami volt. Elég szomorú tudomásul venni, hogy arról, amiről az ember tizennyolc éves korában azt hiszi, hogy forradalom, harmincöt éves korára kiderül, hogy tulajdonképpen show business. Nekem is tudomásul kell vennem, hogy akármit írok, mainstreamet írok. Nem lehet mást írni. Lehetetlen. Vagy például épp az előbb emlegettem Tádénak a Depeche Mode-ot, a remixeiket. Szeretem ezeket a remixeket, mert úgy érzem, hogy megmarad annak a bizonyos dalnak az esszenciája, és mégsem ugyanaz. Nem is tudom, valaki épp a posztmodern kapcsán mondta, hogy már nem lehet újat kitalálni, legfeljebb kontextusukból áthelyezünk különböző dolgokat, és gyakorlatilag valamiféle új mixet készítünk. Hát most hogy én így írok-e vagy nem, azt nem tudom.

Borzasztóan szeretném megírni, megpróbáltam már, és nem vagyok vele teljesen megelégedve... Ültem az egyik buszállomáson Újvidéken, és naplemente volt. Csodálatos. Elment három busz. Hagytam. Hogy hogyan lehet leírni a városi naplementét ott, ahol csupa lakótömb és beton az egész? Csodálatos volt. Azt tudom, hogy sohasem fogom megírni Virginia Woolf Hullámok című könyvét, amit ugyan elolvastam, de hiszem, hogy kevesen olvasták el.

V.Z.: Ki látta az első írásaidat?

J.K.: Az első írásaimat? Jaj, hát azt... Hogy mondjam? Titokban írtam. Nem is tudom, talán valamilyen belső szükségletből. Nem mutattam meg senkinek. Tudom, hogy egyszer csak kinyitom ugyanazt a füzetet, és látom, anyám kézírással odaírta a dátumot. Belejavított. Ezt nagyon zokon vettem, mondtam is, hogy nem fogok ilyesmivel foglalkozni. A középiskolában olyan rendszer volt, hogy két plusz két év. A második két évben volt egy tanárnő, és én rájöttem – ma már sajnálom szegénykémet –, hogy nem olvassa át az írásbeli dolgozatainkat. És mindenféle hülyeséget beleírtam. Aztán valaki beköpött, és az az asszony majdnem sírt. Nála mindig az volt a lényeg, hogy önálló írások, önálló írások... Hiszem, hogy életében az volt a titkolt vágya, ami sohasem jutott kifejezésre, hogy ő is írjon. De hogy miért nem realizálta, azt nem tudom. A lényeg az volt, hogy leírtam két-három valamit, az iskolarádióba beolvastuk, kaptunk pár könyvet, aznap nem is kellett iskolába menni, ő pedig gyakorlatilag félelemmel telve imádott. Pedig azok mégiscsak középiskolás cuccok voltak. Akkoriban volt, de azt hiszem, még most is van a Középiskolások Művészeti Vetélkedője, ahová elküldtem a prózámat. Később hallottam, hogy egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy az enyém lesz az első díj. Persze más valami középiskolás fokon, és más utána. Volt, aki szintén viszonylag jól írt, és abbahagyta. Most tervezőmérnök, vagy valami ilyesmi.

Én tulajdonképpen könyvek közt nőtten föl, és sohasem szóltak bele a szüleim, hogy mit olvasok, úgyhogy kimondottan felnőtteknek szóló könyveket olvastam mesék helyett. Tudom például, hogy anyám apámmal együtt elvitt a Kabaré című filmre hatéves koromban. Mondjuk tizenegy éves koromban megnéztem az Apokalipszis most című filmet. Beckettet szintén még alsós koromban olvastam. Annak a bizonyos valódi gyerekkornak csak valahogy most érzem a hiányát. Nemrég véletlenül a bátyám hozott egy könyvet, Salman Rushdie-nak az egyetlen gyerekkönyvét, amit a fiának írt. És bizony élvezem. De ugyanakkor valahol párhuzamosan olvasom Szorokinnak A jég című könyvével, mert valahol az is mese. Nekem Kristóf Ágota Trilógiája is valahol mese, hogy mennyire szép vagy csúnya, abba most nem megyek bele, de érdekes ez a logikai csiki-csuki.

V.Z.: A filmváltozatot láttad?

J.K.: Nem, nem akartam látni. Egy filmnél egyszerűen nem lehet... Biztos, hogy egyszerűsödik a tartalom. Lehet, hogy egyszer meg fogom nézni. Volt olyan, hogy láttam a filmet, aztán meg megvásároltam a könyvet, elolvastam, és rájöttem, hogy a könyv jóval bonyolultabb, ami normális, mert nem lehet belezsúfolni másfél órába három kötetet. Mondjuk, a Gyűrűk urának az egyik fanja voltam, középiskolás koromban olvastam. Utána a legjobb barátnőmmel mentem el a filmre, a férje állt sorba jegyért. És egyszerűen nem az volt... Hiába volt ott óriási felhajtás, meg a lehető legtöbb digitális trükk. Nem lehet az, a három kötet, az 1400 oldal, nonszensz, hogy azt belezsúfolják háromszor három órába. Azt hiszem, Tarkovszkij mondta, aki különben több sci-fit rendezett, ami tulajdonképpen csak nagyjából volt sci-fi, hogy nem tesz jót sem a könyvnek, sem a filmnek, hogyha makacsul ragaszkodunk hozzá. Tehát ő nem volt az ekranizálás híve. És azt hiszem, hogy jól, okosan beszélt.

V.Z.: A meséről ejtettél szót, a gyerekkor egy bizonyos periódusának a kimaradásáról. Dehát végül is magad is kompenzációt hajtottál végre, mert van olyan szöveged, amelyik mese.

J.K.: Igen, de olyan mese, hogy nem ajánlom gyerekeknek.

V.Z.: Tündérmese ráadásul bizonyos értelemben.

J.K.: Amit most mondasz, a Tündér, mese, úgy készült, hogy valaki ajánlotta a színházban, hogy olvassam el Háytól A gyerek című könyvet. Kiderült, hogy anyám már megvette. Elkacsmartam tőle szépen. Ahogy olvasom, nézem, öt óra, hat óra, hét óra, reggel... Szóval egy éjjel elolvastam. Utána aludtam három vagy négy órát, azután leültem, és egyszerűen, szinte nem is kellett rajta csiszolni, megírtam valamit.

V.Z.: Tervezed folytatni ezt a sorozatot?

J.K.: Nem, mert azt hiszem, hogy nagyon csúnya lenne.

V.Z.: Nem gyerekeknek való, és csúnya.

J.K.: Nem, abszolút nem gyerekeknek való. Szerintem a gyerekektől talán csak a kamaszok lehetnek szadistábbak – hogy így fejezzem ki magam. Talán azért, mert már tudnak komoly fájdalmat okozni, de nem fogják föl, hogy végül is mit csinálnak. Egy egészen apró dolog, ami talán csak súrolja ezt az egészet. Ha tegyük föl, én, mondjuk, tanár lettem volna, és ha belegondolok, hogy csak azt kapnám vissza, amit én adtam a tanároknak, hát azt nem kívánom.

V.Z.: Mikor jelent meg az első, nyomtatásban is kézbe vehető szöveged?

J.K.: Még középiskolás koromban. És valami furcsa hiba folytán ugyanaz megjelent kétszer. Pedig beadtam egy másikat is. A régit más, új képekkel újraközölték. Nagy botrány lett, nagy sértődés satöbbi. Aztán volt egy barátnőm, és volt a közelben egy kávézó, étterem, ott mondta, hogy ő döntött, hogy soha többé nem ír semmit, pedig volt tehetsége. Tetszett ez a gesztus, és legalább egy évig nem írtam. Aztán mégis, ez a tanárnő annyira akarta, hogy megírtam azt a bizonyos szöveget, és utána újra, az volt a második, illetve a harmadik, ami tulajdonképpen megjelent. Na, hazudok. Először, azt hiszem, hogy tizenhat éves koromban megjelent egy valami szörnyű versem. Én verset nem írok.

V.Z.: Kivéve azokat, amelyek megjelentek.

J.K.: Nézd, egyet írtam, de azt tavaly télen az egyik barátnőmnek, mert nagy bajban volt, és nem tudom, hogy hogyan, de sikerült, vers lett belőle. És ő ezt az internetre fölrakta, és utána kértek tőlem verset, de mondtam, hogy ne haragudjatok, ez kivétel. Én nem vagyok költő. Ha valamit írok is, ami, mondjuk úgy, hogy nagyjából minden mondat egy sor, még véletlenül sem vers, vagy prózavers. Még álmomban sem. Semmi ilyen szándékom nincs. Én azt vallom, hogy viszonylag tisztességes prózát írni könnyebb, mint viszonylag tisztességes verset. Ha verset olvasok is, azok zömmel klasszikusok.

V.Z.: Ha továbblépünk egy kicsit az időben, mármint a te beérkezésed tekintetében, tehát a középiskolás időszakból az egyetemista létformához, az hozott-e valami döntő változást? Olyan kulturális impulzusokat, baráti kapcsolatokat, amiből ma is tudsz még táplálkozni?

J.K.: Tulajdonképpen mondhatom, hogy rengeteg alkalmam volt, amit én ügyesen elpazaroltam vagy elsinkófáltam. Az egyetlen, amit abból a korszakból fölmutathatok, az egy rendkívül vékony kötet. De akkor már háború volt, akkor már tudtam, hogy mi az, hogy éhezni, amit soha előtte nem tudtam. Azt a könyvet, nem is tudom, hogy, de többen kikiáltottak minimalista prózának. Na most, hogy az minimalista volt-e, vagy attól volt minimalista, hogy akkoriban valóban nem volt kivel magyarul beszélnem a szüleimen kívül, nem tudom. Egész generációk mentek el... Azóta persze akadnak új társak, de azok, hát... Vagy néha-néha ráakadok valakire, aki tőlem jóval fiatalabb. Akivel pedig két-három naponta halljuk egymást, vagy mondjuk, összejárunk, azok tőlem mind rosszabbul beszélnek, pedig nem hiszem, hogy az én kiejtésem és a beszédem olyan fantasztikus lenne. Apropó beszéd. A középiskola első két évében a Telepre kerültem. Én szagoltam ki, hogy ott könnyebb tanulni. És olyan közeg volt, kulturális sokként is ért, hogy ott zömmel olyan diákok voltak, akiknek az anyukája takarítónő, az apukája szakképzetlen fizikai munkás. Szeptember elsején vagy másodikán körbefogtak, és mondták, hogy vagy elkezdek normálisan beszélni, vagy meglincselnek.

V.Z.: Mielőtt ez az első, vékonynak nevezett kötet, a Bakancs és fal megjelent, előtte egy antológiában már szerepeltél, A varázsszobor antológiában. Annak a kötetnek egy izgalmas szövege a How good not to love, ha jól emlékszem, ez szerepel ebben a válogatásban. Olyan társaságban bukkant föl a neved, amely társaságnak a tagjai ma mind ezen a pályán, vagy részint ezen a pályán mozognak. Tehát itt Lovas Ildikót említhetném, Hász Róbertet említhetném, és Urbán Andrást, aki íróként is affirmálta magát, de erről Beszédes István is tudna többet mondani, hiszen kötetének a kiadója. Ennek a kötetnek a szerkesztője, utószóírója Toldi Éva, már nem az alternatív művészetek hívének, és nem a nem-hagyományos műfajok szabályai szerint író alkotó képét rajzolta meg. Olyan kifejezéseket használt, amelyekkel kapcsolatban szintén kérném majd a véleményedet: mozaikpróza, filmszerűség – most hirtelen ezekre gondolok.

J.K.: A vizualitás, hogy pontosítsak egy kicsit.

V.Z.: Redukált nyelvi eszközök...

J.K.: Akkoriban redukált életmódot is éltünk. Úgyhogy azt hiszem, hogy ez a kifejezés – hogy is mondjam – abszolút belefért a kontextusba. Egyszer valaki kivizsgált egy nagyobb csoportot, aminek én is tagja voltam, és mondta, hogy én abszolút vizuális típus vagyok, nem is kellett, hogy kitöltsem a teszteket. Eleve ahogyan beszélek... Hogy például milyen jól néz ki ez a leves, már ez... Nem az, hogy milyen jó illata van, hanem, hogy milyen jól néz ki. Azonnal rájött, profi volt, egy-két beszélgetés után, hogy én abszolút vizuális típus vagyok. Én többnyire képekben gondolkodom. Nyilván ez nehézségeket is okoz, hogy hogyan lehet leírni olyan tartalmakat, mint amilyen, mondjuk, egy kitűnő video art.

V.Z.: Mondjál neveket is nyugodtan.

J.K.: Nem mondanék neveket. Én a Youtube-ról szoktam leszedni. Egyszerűen úgy érzem, hogy például olyan tartalmakat, amik az ember fundamentális érzései, akár a félelem, akár a szerelem, tulajdonképpen zömmel már csak a video artban lehet kifejezni. Hogyha megpróbáljuk leírni őket, csak próbálkozhatunk vele, de azok suta próbálkozások maradnak. Nemcsak azért, mert ez egy új formanyelv, hanem azért, mert ez még nem devalválódott. De hát én nem vagyok video art művész, én írással próbálkozom. Mondjuk, előfordult velem tavaly télen, hogy autóbusszal mentem, és megfigyeltem, a két sávot elválasztó felületen a hó legalább négy-öt árnyalatú, a szürkétől a hófehérig... Hogy ez milyen csodálatos! De ezt is csak azután vettem figyelembe, miután megnéztem David Lynch-től a Lost Highwayt. Hogy akkor, hopp: az úttestre is lehet figyelni. Van, hogy az ember jókedvű, akkor csodálatosnak és gyönyörűnek tartja, hogy az úttest egyenes és makulátlan. Ezt is lehet szeretni.

V.Z.: Ott sárgában, itt a fehér különböző változataiban és a szürke tónusaiban. Művészetről ejtettél szót, a video artról, installációkról, akármiről, ami téged foglalkoztat. A munkásságodnak van egy olyan vetülete, amit – én úgy látom –, hogy kevéssé értékeltek eddig, és akár mennyiségét, akár minőségét tekintve is alkalmas a különleges kivizsgálásra. A művészetről szólnak ezek a szövegeid. Ezek kritikák, emlékezések. Tehát a '80-as évekből indulunk ki, elég sok ilyen szöveged született, különféle kiállításokról, nemzetközi jellegű produkcióknak az interpretációja. Ez mostanság is foglalkoztat? Szoktál ilyet írni?

J.K.: Az a vicc, hogy most már ravaszabb vagyok. Annak a kiállításnak nekem tetszenie kell. Ha az a kiállítás nekem nem mond semmit, vagy nem tetszik, nem foglalkozom vele. Egyszer valakinek nem tetszettek a művei, túl nyersnek találtam, de megírtam. Nagyon sajnálom, volt egy kiváló kortárs képzőművészeti tárlat, a képzőművészetet a legtágabb értelemben véve, valahol Újvidéken, és azt mondták, hogy ne haragudj, Kálmán, de tele van három különböző folyóirat előre, majd máskor. Úgyhogy egyszerűen megíratlanul maradt. Ráadásul azóta, amit láttam, hát, egyik sem volt olyan, hogy attól elborul az agyam, hogy arról írnom kellett volna. Meg volt olyan is, hogy valakiről folyamatosan írtam, miközben változott a művészete, és amikor kijelentette, most már kiteljesedett, és láttam azokat a képeket, nem én írtam róla cikket. Hála az égnek, hogy nem én írtam, mert az már nem az én világom. Lehetnek valami egészen távoli metszéspontok, de azok nagyon erőszakoltak lennének. Elsősorban szeretni kell azt, amit az ember csinál.

V.Z.: A kiteljesedésről gondolkodván, akkor nézzünk egy kiteljesedést!

J.K.: Meg kell, hogy mondjam, hogy nekem nincsenek színészi képességeim, és kontaktlencsét is hordok, amely piszkolódik.

(Jódal Kálmán felolvas.)

V.Z.: Alig tízéves korban megnézni Francis Ford Coppola filmjét...

J.K.: Láttam én mást is, ne félj!

V.Z.: Igen, erre vagyok én kíváncsi, erre a filmográfiára, hogy ez hogyan fejlődött, hogy alakult tovább. Erről hogyha valamit mondanál. Egyáltalán mostanság van-e valami, vagy volt-e valami, ami a figyelmedet lekötötte? Előbb a korábbi kötődésekről.

J.K.: Most már kikristályosodott annyira, hogy amit nézek, az zömmel európai film, esetleg tajvani vagy dél-koreai. Van egy kiváló vietnámi film is, A riksás fiú, vagy például a dél-koreaiak közül a Bad Guy. De természetesen nem kell az amerikai filmeket leírni. Ott van a Sundance Filmfesztivál, és hát van Kanada is, ott is elég érdekes filmgyártás van, a francia-kanadai pláne. Zömmel ebből a közegből válogatom a filmjeimet... Amik számomra jelentenek valamit. Számomra az a jó film, vagy az a jó könyv is, amit nem egyszer nézek meg, vagy egyszer olvasok el, hanem újra és újra elő fogok kaparni, és mindig valami mást nyújt, valamit, amire addig nem figyeltem föl. A második kötetemben rengeteg linket rejtettem el, csak hát, aztán gondolkodtam, hogy kinek van kedve azon gondolkodni az olvasás során, hogy hol, milyen linket rejtettem el, hogy minek nézzen utána, és minek ne, hogy mit is akartam ezzel a mondattal, vagy hová is akarok kilyukadni. Az biztos, hogy ez a kommercialitás rovására, egyáltalán az érthetőség, a dekódolhatóság rovására ment. De örülök, hogy megírtam, és örülök, hogy így írtam meg.

V.Z.: Filmes utalások tömegét nemcsak az Agressiva kötetben, ebben az általad említett második kötetben követheti nyomon az olvasó, hanem a debütáló alkotásodban is. Itt elsősorban az európai vagy távol-keleti vagy éppen a kanadai filmművészetről beszéltél, na de a jugoszláv filmművészet remekeire is utalhattál volna: partizánfilmek, egyebek...

J.K.: Partizánfilmekre nekünk kötelező volt járni, amióta az eszemet tudom. Utána valaki mindig beköpte, hogy ugyebár ti, magyarok fasiszták voltatok. Mélységesen untam, hogy őszinte legyek. Két-három filmet láttam, akkor megértettem, hogy miről van szó. Nagyon érdekes volt, hogy azok a német katonák hogyan beszélhetnek ilyen tökéletes boszniai szerb akcentussal, és egyik sem szőke és kékszemű. Voltak jó filmek is. Valahol a '80-as években, amikor már nem csak fekete-fehér volt minden. De valahogy nem érdekelt a téma túlzottan. Hatvan-hetven éves múlt kit érdekelt? Engem már a berlini fal leomlása sem érdekel. Elmúlt, menjünk tovább. Nemrég például leszedtem két filmet Lordan Zafranovićtól, a Youtube-on. És az 1966-ban készült Rondó című filmet, amiben Milena Dravić szerb színésznő olyan jól alakította azt a buta szőkeséget. De olyan jól, hogy azt lazítás volt nézni. Akkor még béke volt és háború utáni nyugalom, amikor a később következőkről még senkinek sincs fogalma. Kifejezetten felüdülés volt. Vagy például néztem egy horvát filmet, azt többször is, amelyet kikiáltottak az első horvát noire filmnek, Fine mrtve djevojke...

Beszédes István: Finom kis lánydögök.

V.Z.: Döglányok.

J.K.: Az a baj az utóbbi tizenöt év szerb, horvát, bosnyák vagy akár szlovén filmjeivel, hogy még mindig a háborúra összpontosítanak. A háborúk elmúltak húsz éve. Menjünk tovább!

V.Z.: A köteteidnek a vizuális kivitelezését hogyha megfigyeljük, akkor azonnal látszik, hogy elég komoly gondot fordítottál arra a felületi megnyilvánulásra, ami egy könyvet kísér. A Bakancs és fal esetében Igor Bartolecnek a munkái találhatóak a kötetben, a másik esetben már a borítón a Csernik-család – egy művészcsaládot is a dinasztikusságból az írócsalád mellé vegyünk ide – tagjai tűnnek fel. Ez tudatos választás? Baráti kapcsolatokon alapul? Vagy a kiadó szervezi így?

J.K.: Nem, ez teljesen az én választásom volt. Emesét ismertem már nagyon rég, és sokat füveztünk együtt. De nem tudtam, hogy kemény drogokhoz nyúl. Mire megtudtam, addigra meg is halt. Találtam egy vizuálisan remekül megmunkált kártyalapot. Azt hiszem, az apukája csinálta. Egyedül azt kívántam volna, hogy gót betűkkel írják ki, hogy Agressiva, pirossal fekete alapon. Azt a választ kaptam, hogy akkor nem lehet elolvasni a hátlapján lévő szöveget. Úgyhogy maradt a sárga keret. De hát én a magamét igyekeztem megtenni. A másik pedig, ha lesz újabb könyvem, és ha Igor Bartolec akkor még itt lesz ebben az országban, akkor valószínűleg őhozzá fordulok. Több embernek megmutattam néhány munkáját az újabbak közül. Mondták, hogy kiválóak, csak nagyon depresszívek.

V.Z.: De hát ez téged nem fog befolyásolni azt hiszem.

J.K.: Nem, abszolút nem.

V.Z.: Közben kutattam az emlékezetemben, hogy abban A varázsszobor antológiában, a Toldi Éva által írt Utószó ban van-e még valami, ami rád vonatkozóan érdekes lehet, és beugrott a negatív utópia szóösszetétel vagy szókapcsolat. A negatív és az utópia. Tárgyalhatunk róla külün-külön is. Melyik a számodra kedvezőbb?

J.K.: Nézd, ha utópia, én vagyok annyira reális, hogy csak negatív utópiát tudok elképzelni. Akár közép- akár hosszú távon. Lehet, hogy ez az én sajátos alkatomból adódik, nem tudom. Tudom, hogy az egyik első könyv, amit szerbül elolvastam, az George Orwell 1984 című könyve – magyarul akkor még nem adták ki.

V.Z.: Magyarul is itt adták ki először, a Forum Kiadónál.

J.K.: Valamelyik kiadóval közösen akarták Magyarországra juttatni, de az utolsó pillanatban nem merték, visszatáncoltak. Valóban, magyarul itt jelent meg először. De valahogy akkor nagyon benne volt a levegőben Orwell. Az Állatfarmot is olvastam persze, és mélységesen sajnálom, hogy rajzfilmet készítettek belőle, mert ezzel leegyszerűsítették a történetet.

V.Z.: Pedig, ugye, magyar készítette azt a rajzfilmet.

J.K.: Tudom, és viszonylag szolidan. De azt egyszerűen nem lehet elmondani úgy. Mást kellett volna.

V.Z.: Orwellnél maradhatunk, vagy léphetünk az utópia és a negatív utópia felé?

J.K.: Szép új világ ot is olvastam, méghozzá magyarul. Először szerbül olvastam, pontosabban horvátul, ami azért nem teljesen ugyanaz. Vrli novi svijet. Utána véletlenül ráakadtam – nagy megdöbbenésemre Magyarországon –, úgy látszik, úgy próbálták szem elől eldugni a könyvet, hogy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek ifjúsági kiadványaként reklámozták.

V.Z.: Végül is Borges Körkörös romok című könyve is a Kozmosz-sorozatban, ebben a tudományos-fantasztikus sorozatban jelent meg.

J.K.: Olvastam, megvan.

V.Z.: Ez tehát nem olyan meglepő. Ez a tendencia, vagy ez a technika. A te nyomozómunkád értékét mindenképpen megemeli.

J.K.: Meg olvastam még Jevgenyij Zamjatyin Mi című könyvét, az mindkét nyelven ugyanaz. Szóval valahogy eleve ebben nevelkedtem. De például Harold Pinter kései művei, de a koraiak is, érdekesek, vagy az általam már említett Samuel Beckett, akinek valószínűleg minden művét olvastam. Például az Ó, azok a szép napok! című drámát, amelyben az asszony derékig a homokban valahogy kipréseli az utolsó maradék morzsáját a fogkeféjére, és hosszan gondolkodik azon, hogy mi is lehet az, hogy sertés. Aztán a második felvonásban már nyakig van, és bele sem nyúlhat abba az apró kis táskájába, ami még mindig az övé. És nem sikolt. Nem sikolt. Talán tudja, hogy nincs kinek. Épp ez okozza a katarzist, hogy úgy tesz, mintha ugyanúgy lenne minden, mint bármikor. Pedig lehet, hogy holnap már úgy ébred föl, hogy a homok addigra összecsap a feje fölött. Meg olvastam A homok asszonyát is Abe Kóbótól.

V.Z.: A filmet láttad ebből?

J.K.: Nem, nem láttam.

V.Z.: Megint egy adaptáció. Éreztük a szkeptikusságodat ezzel kapcsolatban, de lehetséges, hogy a film itt megnyeri a tetszésedet. Tragikusság, drámaiság – ezek az összefüggések előkerültek az imént. Nagyon érdekes, hogy irodalmi értelemben nem a színpadi jellegű munkák felé fordultál, hanem rádiójátékokat, hangjátékokat írtál. Ezek felkérésre indultak?

J.K.: Hogy megmondjam őszintén, anyám húszévnyi újságírói munka után átment dramaturgnak az Újvidéki Rádió beszédművészeti osztályára. És az ifjúsági, a felnőtt, úgy értem, hogy normál, standard hangjáték mellett egyszercsak lett rövid forma is. És akkor én, ahogy megtudtam, mondtam, hogy ez nekem kell. Írtam néhányat. Jó, egyet most már nem írnék meg, hogyha tehetném, de hát vállalnom kell. És még négy vagy öt volt. Az meg üzenet értékű, hogy a szerb szövegért a pénzösszeg maximuma, a magyarért a minimuma járt. Hogy miért, azt nem tudom. Ugyanakkor én képtelen lennék a saját munkáimat szerbre fordítani, habár még szerb napközibe is jártam. De akkor sem. Veszek egy példát. Járt nálam egyik barátnőm, egy osztálytársnőm. Mondom, nézd, itt egy új prózám. Nem kell, hogy elolvasd mind a kilenc oldalt, csak a címet, hogyan fordítanád szerbre azt hogy Idült zamat? Azt mondja, hogy én nem tudom, de van egy barátnőm, aki fordító. Rögtön föl is hívta, mondta neki, hogy kérlek, küldj sms-t, küldd el a fordítást. Az a csaj húsz perc múlva elküldte, hogy az idült zamat az „dugotrajna aroma”. Mondom, én nem azt írtam, hogy hosszan tartó aroma, hanem azt, hogy idült zamat. Aztán az a csaj mondta, hogy ne haragudj, sok mindent nem lehet lefordítani. Van egy barátom, aki Belgrádban tanít a Hungarológiai Tanszéken, ő mondta, hogy majdnem lefordíthatatlan vagyok. És azt is, hogy ez kitűnő, de ebből soha nem fogsz megélni.

V.Z.: Hacsak szerbül nem a maximális díjazást adják, úgyhogy ezen még gondolkodj el.

J.K.: Jó, akkor talán. Nézd, azért legyünk szerényebbek.

V.Z.: Jó, legyünk azok. A rádiójátékokkal akkor nincs is a továbbiakban semmilyen terved? Vagy ha lenne felkérés?

J.K.: Azóta egyetlen egyszer volt, egy nagyhangjátékra való felkérés, de én abban nem találom fel magam, és nem is szeretnék abban alkotni. De ha kiszagolom, hogy valamilyen csoda folytán lesz újra rövidhangjáték, akkor biztos, hogy valamit benyújtok.

V.Z.: Amikor egyetemista voltál, és irodalmi stúdiumokat végeztél, akkor hogy úsztad meg, hogy mondjuk Börcsök Erzsébetet, mint kötelező olvasmányt ne olvasd el?

J.K.: Úgy, hogy nem fejeztem be az egyetemet.

V.Z.: Ja, hogy te ezzel a módszerrel vágódtál ki ebből a feladatkörből? Értem.

J.K.: De hogy őszinte legyek, én nagyon ambivalens vagyok... Ez számomra inkább teher.

V.Z.: Tehát mások megbuktak belőle, mondjuk, hogy nem olvasták, te pedig ezt a módszert választottad. És olvasóként végigvonultál az életművén?

J.K.: Hát, én csak annyit tudok, egyszer a tévének nyilatkoztam a nagymamám és Szenteleky Kornél kapcsán, és annyit mondtam, hogy ő már elmondhatta volna azt, hogy aki azt állítja, nem szenved identitászavarban, hazudik. A nagymamám e tekintetben egyike volt a pioníroknak. Azt is mondtam még, hogy Szentelekyt bizony nem olvastam, de mivel a nagyanyám egy életen át, gyakorlatilag a haláláig szerelmes volt belé, illik azért elolvasnom valamit tőle. És hát mivel családi örökség, legalább egy picit fölszedni románból, a németet pedig ismét elsajátítani, amit valahol tizenvalahány éves koromig én egész jól tudtam, de most már egyáltalán nem. Úgy érzem, hogy ez az, amit én az ő emlékéért tehetek. De ezen kívül semmit.

V.Z.: Elég komoly hozzáállás. Szenteleky mester neve itt többször forgott már. Ezt a vonatkozást nem mindenki szokta ismerni, legalábbis ezt a szálat kettejük között, ennek az összefüggéseit. Legalább egy kicsit belevilágítottunk ebbe.

Nagyon érdekes, hogy ugyan Újvidékről az utóbbi néhány évtizedben számos prózai alkotás, regényszerű szöveg született magyar nyelven is, most a neveket hadd ne soroljam, mindenki tudja, hogy kiknek a munkáira gondolhatunk, szerb nyelven is, a szerbiai horvátok részéről is írtak Újvidékről városregényt. Nagyon érdekes, hogy a te prózavilágodban Újvidéknek viszont egy olyan arculata bontakozik ki, ami maga is kiáltana egy hosszabb lélegzetvételű kompozícióért. Érdekelne: akarsz-e városregényt írni?

J.K.: Én tudom, hogy pillanatnyilag mire vagyok képes. Arra, mondjuk, képes lennék, hogy egy összefüggő novellafüzért írjak. De abban biztos, hogy lenne zombitól kezdve vámpírig minden. Ami igazán érdekel, az a határok. Az utóbbi időben elég sok orosz prózát olvastam. Épp itt van a zsebemben – azt hittem, hogy út közben majd olvasok – Szorokintól A jég, és ebben olyan mondatok is vannak – elnézést kérek az érzékenyebb lelkűektől –, hogy „Hallgassál már, te fityma mögötti túró!”, és ez a könyv mégis irodalom. Más orosz írók pedig, akik nem ennyire drasztikusak, szimplán csak egy fantasyt vagy science fictiont vagy urban legendet írnak, valami ilyesmit és nem többet. Hogy mi az, ami ezeket a könyveket irodalommá teszi, és ami a többi könyvből hiányzik? Érdekelnek a határok, és most így fogalmaznék, az angyal–állat–ember–gép-viszony. Annak különféle változatai. Itt a saját városom már többé-kevésbé virtualizálódik. Szeretném a városomat valahogy megörökíteni, végül is bizonyos szempontból az aranykoporsóm. Vagy az aranyketrecem. Írtam egyszer egy prózát, abban fogalmaztam meg, szenvedéllyel szeretem és szeretettel gyűlölöm saját szülővárosomat.

A 2014. november 8-án, a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Alkotóházban készült beszélgetés hangfelvételét feldolgozta: Döme Szabolcs. Gondozás és fotó: Basiliscus KMM.

Elolvasom
A képekben gondolkodó író
Szerző

A KÉPEKBEN GONDOLKODÓ ÍRÓ

A VAJDASÁGI JÓDAL KÁLMÁN SZERINT AZ IDENTITÁS KÉPLÉKENY KONGLOMERÁTUM

Ayhan Gökhan

Az Újvidéken élő Jódal Kálmán a vajdasági magyar irodalom egyik legmarkánsabb hangú írója. Új, Die Liebe című, izgalmas és bizarr kötetéről, az írás folyamatáról és író felmenőiről is kérdeztük.

– Nemrég jelent meg harmadik, Die Liebe című kötete. A könyv szinte minden szereplője sérült, függő vagy mániákus. Erős társadalomkritikaként is felfogható a kötet?
– Nyilván. Habár bevallom, amikor írok, ilyesmi meg sem fordul a fejemben. Amikor először kérdeztek rá, kissé meglepett, hogy ilyen olvasat is akad. Amikor írok, a szövegek félig-meddig módosult tudatállapotban jönnek létre. Nem, semmiféle drogról nincs szó, számomra elég, ha egy-két makacsabb impulzus ér vagy tör fel belőlem utólag, aztán már csak sok kávé és hangos zene kell. A szövegeim zöme éjjel jön létre. Amikor írok, nem nagyon vagyok tudatában, mi is kerül ki a kezem közül. Ez még másnap, harmadnap, a csiszolás ideje alatt is nagyjából így van.

– Mennyi idő után tudja érdemben megvizsgálni az írását?
– Legalább egy hétnek kell eltelnie, hogy kívülállóként, hűvös fejjel tudjam ismét elolvasni a saját alkotásomat. És nagyon gyakran én magam vagyok a legjobban meglepődve. Azt hiszem, akad valamiféle – egy vagy több – alszemélyiségem, amely így követeli ki magának a helyet a nap alatt.

– Írásainak jelentős része rendkívül erős képeket, filmes megoldásokat tartalmaz. A kép az örökös kiindulópont?
– Igen, az tény, hogy képekben gondolkodom, valamint nagy szerelmem a film (ahogy például a színház is). Gyakran sajnálattal állapítom meg magamban, hogy bizonyos, számomra döbbenetesen szuggesztív vizuális tartalmak irodalmilag, ahogy verbálisan is, sajnos kifejezhetetlenek. Ám átélhetők és átérezhetők.

– Nagymamája, Börcsök Erzsébet és édesanyja, Jódal Rózsa is író, előbbi nevét Újvidéken utca viseli. Magától értetődő családi hagyományként örökölte az írást?
– Mivel nagyszámú és válogatott magyar nyelvű könyv közt nőttem fel, talán ilyesmire voltam predesztinálva. Egyébként büszke vagyok az elődeimre. Anyai nagyanyámra, akinek 1998-tól 2011-ig a pancsovai székhelyű Börcsök Erzsébet Módszertani Központ viselte a nevét, és ami csak anyagiak hiá­nyában szűnt meg; akiről 2011 szep­temberében félórás portréfilm készült, amelyet az Újvidéki Televízió mutatott be két nyelven; akinek magyar nyelven megjelent regényei és elbeszéléskötetei után Eszter című, önéletrajzi elemekre épült regénye 2002-ben szerb nyelven is megjelent, s akit több, így a Znamenite žene Novog Sada (Újvidék nevezetes asszonyai) című kötetben is számon tartanak; valamint édesanyámra, Jódal Rózsára, akinek nemcsak hét kötete jelent meg, de hangjátékait is hat nyelven játsszák.

– Tudtommal anyai nagyanyja kapcsolatban állt az orvos és író, a vajdasági Kazinczyként emlegetett Szenteleky Kornéllal, akinek a vajdasági magyar irodalom megteremtése köszönhető. Mi tudható erről a viszonyról?
– Erről a helyzetről sajnos elég keveset tudok. Természetesen büszke vagyok a nagyanyámra, de gyökeresen más az én alkotói vagy bármilyen egyéb világom, szenzibilitásom, és azt hiszem, ez így is van rendjén. Úgy érzem ugyanakkor, tartozom annyival a nagyanyámnak, hogy előbb-utóbb némileg megismerjem Versec, Temesvár, Nagybecskerek, Szeged, esetleg még egy-két város immár múltba süllyedt létét, misztikumát, néhai városi legendáit (mert mindegyiknek vannak ilyenjei), s – beleértve a gót betűket is – megtanulni tisztességesen németül (gyerekkoromban még értettem ezen a nyelven), és legalább egy kicsit románul, valamint annyira tudni szeretni, amennyire ő szerette – szinte titokban, magába temetve – Szentelekyt egy életen át.

– Vajdasági magyar íróként jóval szorosabb kapcsolat fűzi az anyanyelvéhez, mint egy magyarországi szerzőt. Úgy tudom, mindig lenyűgözi, ha magyar beszédet hall. Identitáskijelölő vagy ennél is több önnek a nyelv?
– Az identitás egy képlékeny, dialektikus konglomerátum, rengeteg megválaszolhatatlan kérdőjellel. De ami statikus benne, az – ellentétben azzal, ahogy az emberek egy részénél megfigyeltem – esetemben nem a legkülönfélébb külsőségekben, hanem a lényegben található, ami számomra az anyanyelv. Ez nálam odáig megy, hogy például képes vagyok rendszeresen, komoly anyagi lemondások árán, körülményesen és gyakran nehezen, túlnyomórészt jóval drágábban, magyar nyelven beszerezni ugyanazt a könyvet, amelyet három-négy buszállomásnyit utazva azonnal, gond nélkül és jóval olcsóbban is megvásárolhatnék a környezetem nyelvén. És ez nem csak a szépirodalomra vagy az irodalom különféle válfajaira vonatkozik. A beszédről – pedig nagyon-nagyon fontosnak tartom – és sok egyébről ezúttal helyszűke miatt hadd ne ejtsek szót. S nem mellékesen áldom a világhálót, amelynek a lehetőségeivel – egyelőre – csak részben élek.

Aki azt állítja, nem szenved identitászavarban, hazudik. In. Virág Zoltán: Próbára tett emlékezet. Beszélgetések vajdasági alkotókkal. Művészetek Háza, zEtna, Veszprém, Zenta, 2018.
Szerző
Elolvasom
„Mostanában kevesebb prózát írok”
Szerző

„Mostanában kevesebb prózát írok”

Jódal Kálmán író a manzárdjában fogad (azt hiszem, még soha nem hallottam ezt a szót senki szájából). Könyvekkel övezett út vezet a szobáig, egy művész otthona ez, egy íróé.

Az asztalon kinyomtatott szövegek halma, egy nemrég elszívott cigaretta füstje távozik éppen az ablakon át, Kálmán fekete ingben, Dr Martens bakancsban, nadrágtartós fekete nadrágban vár, így emlékszem rá, még egy bőrkabátot gondolok hozzá, de ebben az őszi melegben erre nincs szükség. Legutóbbi, Die Liebe című könyve a Forum Könyvkiadónál jelent meg.

* Soha nem költöztél el innen, igaz? Vérbeli, tősgyökeres újvidéki vagy.

— Igen. Itt élek, amióta megszülettem. Szeretem Újvidéket. Egyszer valahol leírtam, hogyan érzek iránta: rajongva gyűlölöm. Na jó, a gyűlölet egy kicsit erős szó, de elég jól leírja, ami bennem van. Török kávét?

* Kérek, igen. Milyen Újvidéken most, és milyen volt húsz évvel ezelőtt?

— Helyi tévét nem nézek. Újságot nem olvasok, az itteni híreket sem követem, fogalmam sincs róla, mi történik. Talán az ország fő-főjének a nevét tudom, s ennyi. Kívülállónak tekintem magam, és igyekszem mindent olyannak elfogadni, amilyen. Mármint azt, hogy ilyen lett a város. Mert hihetetlenül megváltozott az elmúlt húsz-huszonöt évben. Pozitív és negatív irányban is. Például huszonöt éve csak mellékutcákon átkelve tudtál bejönni ide, s ha csak néhány csepp eső esett, derékig sáros lettél. Most pedig? Néhány éve valaki azt mondta nekem: Te, Kálmán, hát te milyen fenszi helyen laksz. No, hát ha az is, nem volt mindig ilyen.

* Van abban valami izgalmas, ha egy nagyvárosban kisvároshangulata van egy környéknek. És mit csinálsz mostanában? 

— Először is befőzöm neked a kávét. (Mondja, majd kisétál, én pedig tovább figyelem a szobában álló sok-sok papírost.)

* Szóval?

— Olvasgatok. Illetve van egy kisebb baráti köröm, mellyel elég intenzíven ápolom a kapcsolatot. Mostanában kevesebb prózát írok — az utolsó talán fél éve született —, pihengetek. Könyvismertetőket, kritikákat, fordításokat készítek. A legfrissebb irományom éppen ezért most a TAKT megnyitójára készült szövegem, melyet tegnap este fejeztem be.

* Éjjel írsz?

— Éjjel. Este. Ilyenkor valahogy jobban haladok. Nemrég volt egy érdekes esetem. Egy nő megkért, írjak kritikát a könyvéről. Megírtam, s egy kicsivel később újra felkeresett, hogy egy másik lap is kéri, nem írnék-e megint a könyvéről. Ugyanarról. Csak másképp. No, ez a feladat megizzasztott rendesen.

* Kizárólag magyarul írsz?

— Igen. Szerbül fogalmazni nem is tudok. Tíz éve még minden taxis megkérdezte, hogy honnan jöttem, most már nem érdeklődnek, úgy látszik, eltűnt az akcentusom. Persze egy húszperces beszélgetés után rájönnének, de az utazás ennél rövidebb. Olvasni olvasok szerbül is, csak egy kicsit nehezebben és lassabban. Például Agota Kristof Trilógiáját szerbül olvastam, de annyira minimalista a szövege, hogy könnyen befogadtam. Nem is tudom, magyarul hogyan adták vissza azt a kemény, durva minimalizmust, amely a szerbben megvolt. Egyébként az sem mellékes, hogy akkor még nem jelent meg magyarul, a szerb pedig az orrom előtt hevert. Amihez nem jutottam hozzá magyarul, de érdekelt, azt szerbül olvastam. Az egyik első ilyen Orwell 1984 című regénye volt. Magyarul csak három vagy négy év késéssel adták ki.

* Kortársakat olvasol?

— Szoktam. Legutóbb Pelevint, Szorokint. Tőlük amit csak lehet, beszerzem és elolvasom. Kétlem, hogy a hatalom szeretné őket hazájukban, de azt hiszem, már túl nagyra nőttek ahhoz, hogy bánthassák őket. Bár ez sem egészen igaz, hiszen egyikük könyvét betüzelte a Putyin-Jugend. Nem vetem meg az úgynevezett irodalom alatti műfajokat sem: krimi, sci-fi, fantasy, cyberpunk.

* Egy jó kis könyvégetés mindig jó reklám.

— Haha. Igen. A Die Liebe című könyvemre is érkeztek érdekes kritikák, volt, aki túl keménynek találta, egyik ismerősöm édesanyja azt mondta, többször is le kellett tennie, annyira. Ez a nő magyar tanszéket végzett, ezért egy picit meglepett a reakciója.

* Amikor a Die Liebét írtad, rögtön az elején megvoltak a karaktereid? Egyáltalán hogyan vagytok te és a szövegeid szereplői?

— Spontán és változó a viszonyunk. A Die Liebében van sok valóságalap is, és sok fikció is. A kettőt vegyítem, sűrítem, illetve ha kell, átgyúrom, s elkészül a végső változat. Az író nem azt írja, amit akar, mert a szöveg egy autonóm valami, amit egy bennem lévő valaki ír, a hasonmásom vagy az egyik alszemélyiségem, aki ily módon akar megnyilvánulni. Sokszor, amikor visszaolvasom, amit írtam, rácsodálkozom, hogy: ezt valóban én írtam? Amikor alkotok, általában félig-meddig önkívületi állapotban vagyok, nem egészen tudom, mit csinálok. Olyan is megesett már, hogy valaki ajánlott egy könyvet este a színházban, s amint hazaértem, olvasni kezdtem, nem aludtam egész éjjel, csak reggel néhány órát, majd leültem, és megírtam egy hosszabb kaliberű prózai szöveget. Egy picit a könyv hatására, de persze egészen más gondolati ívet követve. És sokat csenek a videóklipekből is. Björköt például különösen szeretem.

* Ha már felhoztad: videóklipek, filmek, képekben gondolkodás. Ha ennyire szereted a vizuális dolgokat, miért éppen az írás felé indultál el annak idején? 

— Amikor 1987-ben pályát kellett választanom, akkor a színházi rendezői szakra jelentkeztem, és óriási pofára esés volt, amikor nem vettek fel. Ma már örülök neki. Túl stresszes lett volna nekem az a meló. De rajongok a színházért.

* Melyik a legutóbbi „hűha, ez aztán igen” élményt nyújtó darab, melyet láttál?

— Urbán András rendezésében a Hasszán aga hitvese az Újvidéki Színházban.

* És film? 

— Ez már egy kicsit bonyolultabb kérdés. Az Annihilation című fantasy. De nem az egész film, az nem tetszett annyira, csak az utolsó harminc másodperce. Azért érdemes volt végignézni. A másik ilyen az Időbűnök című spanyol film. Többszörös csavar van benne, s a hasonmás problematikájával foglalkozik, mely engem is nagyon érdekel. A „doppelgangerség”. Nem tudom, miért, de izgat. Azokat a filmeket szeretem, amelyeken lehet agyalni. Ilyen volt ez a legutóbb látott Időbűnök is. És mondok egy harmadikat is: a Veled is megtörténhet című vallon film, melynek története röviden az, hogy emberek videóra veszik, ahogyan gyilkolják a többi embert. Annyira minimalista stílusban készült, hogy attól válik sokkolóvá. De undorító.

* Iskolák, oktatás. Szerinted lehet írást tanítani?

— Nem tudom. Tudom, hogy az egész világon vannak kreatívírás-tanfolyamok, de hogy ezeknek mekkora effektusuk van, és vajon író lesz-e azokból, akik itt tanulnak, azt nem tudom. Aki viszont eleve arra van predesztinálva, hogy író legyen, az az is lesz. Az írói véna elengedhetetlen része ennek. Az újságírás az, ami talán tanítható, de ott is valakiből vagy jó, vagy közepes, vagy gyenge újságíró lesz. Ahhoz, hogy jó legyél, kell hogy legyen benned szenvedély. Hogy akkor is jól csináld meg a szöveget, ha nem muszáj. Ami viszont nagyon fontos lenne, hogy már fiatalkorban megszeressék az emberek az irodalmat és magát az olvasást. Van egy ismerősöm, akinek a fia egy könyvet sem olvasott még el. Nem hajlandó, pedig már nyolcadikos. A jövő generációja valószínűleg nem olvas majd túl sokat. A kicsi szöveg — nagy kép elve fog nála működni. 

* Nagymamád, Börcsök Erzsébet is író volt, és édesanyád, Jódal Rózsa is az. Ez áldás vagy átok?

— Sokáig nagyon zavart, hogy ebben a mikroközösségben két Jódal is van.

* De lehet, hogy puhítja a dolgot, hogy ők mindketten nők voltak, te pedig férfi. Más lehet egy apa-fia írópáros. De lehet, hogy most már túlmagyarázom. 

— Ebben lehet, hogy van valami. Ezen még nem is gondolkodtam. Soha senki nem kérdezte ezt így tőlem. De van benne valami, valóban. Egyébként nagyanyám már ugye meghalt, édesanyám pedig más stílusú dolgokat ír.

* Véleményezni szokott?

— Igen. Sőt, édesapám is elolvassa, amit írok, pedig ő erdészdoktor. Ma reggel például azt mondta erre a megnyitószövegre, hogy: na, ezt jól megírtad. Rajtuk kívül pedig van egy barátom, akinek minden szövegemet elküldöm, ő véleményezi, s azt is megmondja, ha ismétlek egy motívumot, sokszor a levele után változtatok bizonyos dolgokon.

Ezen a ponton kinyomtat néhány szöveget, én olvasásba merülök, a kávém elfogyott, kérdésem még lenne sok, de a vonat nem vár, elbúcsúzunk hát egymástól. Hozhattam volna magammal az útra néhány szöveget — gondolom még magamban már a fenszi utcákon baktatva.