Jódal Rózsa
Az általános iskolát és a gimnáziumot (1958) Versecen, a Tanárképző Főiskola magyar–német szakát Újvidéken végzi 1961-ben, majd 1970-ben az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén diplomál. 1960-tól több mint két évtizeden át a Jó Pajtás munkatársa, irodalmi rovatának vezetője, 1980-tól 1994-ig az Újvidéki Rádió dramaturgja. 1994-től nyugdíjas, ám tiszteletdíjasként továbbra is az Újvidéki Rádiónál tevékenykedik. Önálló kötetei mellett számos antológiában publikált. Hang- és mesejátékait magyar, szerb, szlovák, román, ruszin és macedón nyelven sugározta az Újvidéki Rádió és a Szkopjei Rádió. A Jó Pajtásban és a Mézeskalácsban több sorozata megjelent. Előbbiben Hadaró Jutkáról huszonhét évig írt, Mindenfáj Jánoskáról, valamint Gizi és Gézáról öt-öt évig, Móniról négy, Csilláról három évig írt a Mézeskalácsba havonta, illetve minden számba. Az Újvidéki Rádió Rádióregény című műsora számára több regényt is dramatizált. 2015 óta csaknem 230 könyvkritikát publikált az Újvidéki Rádió Szempont című művelődési műsorában.
Hangjátékai:
- Kvíz
- Artane 2 mg
- Csak!
- Este
- Kétszemélyes házioltár
- Gömblakó
- Az A/5-ös épület titka
- Robotosdi
- Mimóza
- Mindenfáj Jánoska panaszai
Nemes kőnyomat az állandósult átmeneti állapotról
Jódal Rózsa: Kosssssava. Novellák. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2010
Jódal Rózsa Gömblakók (1988) című, drámai párbeszédekben megírt könyvben találkoztam először a szerző felnőtteket megszólító írásával, és ma, visszatekintve látom, írásművészetének minden jellemzője már jelen volt ebben a formabontó, vagy talán éppen új nyomvonal felé törekvő regényében, amelyek rövid elbeszélő prózájában még karakterisztikusabban mutatkoznak meg: az elbeszélés feminin érzékenysége hatja át írásait. Újítás és hagyománytörés ez a hang: az elbeszélő művészet kezdettől fogva a férfiak privilégiumának számított: harcokról, csatákról, dicső múltról, nem létező fantazmagóriákról a férfiak regéltek, a nőknek meghagyták a dalolást, a családhoz fűződő lírai-prózai megszólalást, jobb esetben belepancsolhattak a költészetbe, de a történetmesélés hosszasan a férfi privilégiumának számított. Ezt a hagyományt természetesen nem Jódal Rózsa törte meg, viszont az ő elbeszélő művészetében a nőiség a legtermészetesebb alapvetés, a női szólam csupán ínycsiklandó zamat.
Minden egyéb a letaglózó valóság nemes kőnyomata. Az irodalomkritika óvatos lapátcsapásokkal igyekszik a feminin, sőt feminista próza karámjába terelni Jódal Rózsa prózáját, Stigma című elbeszéléskötetével egyetemben, elébe édesanyját, Börcsök Erzsébetet, mögéje, mondjuk, Lovas Ildikót helyezvén. Ez a genre tipológia nem a legfontosabb, ám meghatározó. Leginkább talán abból a szempontból, hogy noha Jódal Rózsa nem folyton önnön nemét tematizálja, bár a Stigma éppenséggel a női sorsok keserédes panoptikuma, viszont a nem nőközpontú írásaiban is a feminin beleérzés finom lírájával, érzékeny részletgazdagságával szól a jelen szociálisan, kulturálisan, antropológiailag, nyelvileg behatárolt világáról.
Jódal Rózsa Kosssssava című novellagyűjteményének első és utolsó szövege az írónő Versec-képét jeleníti meg, mintegy keretbe foglalja a közbeeső novellákat. A gyermekkor Versece megtartó, bensőséges hangulatú város, ahol – miként a tündérmesékben – rettenetes bűnöket követnek el emberek emberek ellen, az esperesnek minden körmét kitépték vallatása során, a németeket lágerekbe deportálták, másokkal még a városban végeztek, volt, akit az utcán erőszakoltak meg. Az otthonos város megtelt bűnnel, bűnrészességgel, mulasztással és tévedéssel, a gazság és az irgalom nélküliség kiszorította a polgárokat a városból, lakói elhagyták, szétszóródtak a világban, a valamikori Urbanen Gasse Moša Pijade nevét kapta, a magyar gyerekek nyelvet cseréltek, az anyanyelvükön bemagolt verseket nem értették, miként azt sem, amit magyarul kérdeztek tőlük. Miként Herceg János mondta erre vonatkozóan, módosult a világ. Jódal Rózsa városképe sokkal kíméletlenebb: szerinte a városban a lelketlenség lett a bűn bére.
A novellák tanulsága szerint a Bűn és a Rossz nem csupán a várost ülte meg, hanem nemzedékeken áthagyományozódva a régió – a volt Jugoszlávia – jövőbeli sorsát is meghatározta. A kötet kiemelkedő novellája (Tűz, váratlanul) móriczi tragikummal és tömörséggel beszéli el egy család összeomlását a háború – ez már a kilencvenes évek elejének polgárháborúja – közeledte alatt. A feszes szerkezetű novella bőség és gazdagság ígéretével indul, de folyton a háttérben oson a gonosz, árnyéka rávetül a família terveire és tetteire. A család minden módon igyekszik kizárni világából a fenyegetést, de az megállíthatatlanul minden családtagot megmételyez, majd katasztrofális gyorsasággal porba sújtja a famíliát. A családtörténetek Jódal Rózsánál soha nem érnek jó véget. Az Egy tökéletesen bekerített ház is családtörténet, egy kültelek urbanizálódása és egy család leépülő élete fut benne párhuzamosan, vagyis inkább egymással szemben, mert ahogy szaporodnak az épületek a telkeken, úgy gyülemlik a lakókban a gonoszság, a félelem, a gyűlölet, ami a teljes elidegenülésen át a realitást feldolgozni képtelen tudatállapothoz, az önpusztító őrülethez vezet.
Jódal Rózsa nem ragaszkodik a hagyományos novellaszerkezethez, szívesen drámai jellegűre igazítja elbeszélését, monologizáló előadását szinte rendezői utasítások mentén bontja ki, a zaklatott monológot gyakran hangeffektusokkal párnázza körül.
Nem idegen a szerzőtől az aprózó, figyelmes, szenvtelen leltár (Tárgyak, növények, emberek), ám a tényszerűség mögött nyomban érezhető a leltárba vett dolgok elhagyatottságának súlya, a vibráló előkészítést követően a történeten átüt a tragédia nyomasztó felismerése, amit hagyományos novellazárlat tesz egyértelművé.
Az elbeszéléseket minduntalan belengi a Rossz, a Pusztulás, a Romlás, a Nyomor. Nem valamiféle transzcendens gonosz szellem vagy rontás, bár ilyen utalás is olvasható a bajt hozó ónix fülbevalók kapcsán, de a bajokat ott sem a nagymama ékszerei idézik elő, hanem a körülmények (Fekete. Fekete ónix fülbevaló. Fekete mágia. Fekete élet. Fekete lélek. Sötét van.). A Rossz sokkal közvetlenebb alakot ölt, olyat, mint a munkanélküliség, a szegénység, a betegség, és mindezek koronájaként: a háború. Az elbeszélések közvetlenül kommunikálnak megírásuk idejével, az ezredforduló előtti évtizeddel. Jelentős részben a szolgalelkűség, a megalázkodás, a félelem, a kiszolgáltatottság bukkan föl a szereplők magatartásában, meg a manipulálhatóság, egészen a kíméletlenül fájó kafkai látomás mélységéig hatol ennek ábrázolásában a Sor, végtelen című remek drámai monológban. Jódal Rózsa novellavilágában a Rossz uralkodik, dekorációja a mocsok, emberek helyett kutyák – kiszolgáltatottak és kitartottak – uralják az emberek városát.
A könyvbe foglalt történetek akár dokumentumként is kezelhetők lennének, úgy, mint a kisemmizettség és megalázkodás, a nyomor, a pusztulás és önpusztítás forgatókönyve, vagy az inflációs, háborús évek megélésének naplója. Ahogy egyre tragikusabbá válnak az elbeszélt körülmények és következmények, úgy bomlik fel az elbeszélés fegyelmezettsége (Temetés), eluralkodik benne az expresszionista túlhangsúlyozás, feltorlódnak a nyomatékos ismétlések, a nyers képek, az idézések, már-már ordítóan zaklatottá válik az előadás, ami a kaotikus látszaton túl voltaképpen egy alaposan kidolgozott dokumentumfilm forgatókönyve is lehetne, a szuggesztív képek éles vágások mentén összefűzött sorozata komplex vizuális, narratív és hangzó műként áll össze a szöveg olvasása során.
Ahol nem a társadalom, nem a politika, nem a történelem sodorja tehetetlen helyzetbe az embereket, ott előrehaladott életkora, illetve betegsége által válik kiszolgáltatottá az egyén (Kétszemélyes házioltár). Az ideiglenes tudatvesztéssel, a múltat a jelennel egybejátszó emlékfragmentumokkal, emlékezetkihagyással küszködők eleve szánni való személyes világát megjelenítő elbeszélésben a fokozás és gyorsítás, a történések fölpörgetése révén apokaliptikus vízióvá növekszik az egymásra utalt két idős, félvak asszony egymást támogató viaskodása, hogy végül a végső pusztulás látomása akár valóságként is tárgyiasulhasson, az olvasón múlik, a sejtelmes novellazárlatokat megtartja-e a realitás terepén – azt hiszem, az írónő ezt szeretné inkább –, vagy elfogadja az akár rejtélyesnek, misztikusnak tűnő megoldás-lehetőséget, és kimenekül a valóságból. Borzongatón sejtelmes a kifosztott, megbecstelenített nagyáruházban forgató dokumentumfilmes csoport története (Üveg. Csak üvegből voltak), ami egyszerre jeleníti meg a forgatás menetét és a felvételezett terepet, kis- és nagytotálokat, kocsizásokat, snitteket, amit gazdag verbális és zajjellegű hanganyag, zajok, zörejek, visszhangzó csarnok echója tesz élményszerűvé. A hiperrealista dokumentarizmust szürreális látomásba fordító elbeszélői eljárás is gyakran megjelenik a kötetben.
Jódal Rózsa novellái hangsúlyosan auditív jellegűek, a narrációt zajokkal, a hangképzés nem nyelvi alakzataival, dalokkal, hangutánzó szavakkal elegyíti, s ez a szavak szintjén megnyilvánuló zeneiség az elbeszélés expresszív erejét erősíti. A torlódó, ismétlődő, nyomatékosító fonémákat a grafémák szintjén is igyekszik visszaadni, hangjelölő írásmódja leginkább a hangutánzó szavakban érvényesül – kötetének címében is a Kossava, a Bánátban Délről fújó szél elnevezése öt s betűvel „bélelve” szerepel a borítón, de egyik elbeszélésének címe pl. ennyi: Sssss. Pssssszt! – s betűből minkét szóban öt grafémával nyomatékosítva! A fonetikus írásmódnak ezen kívül nincsen különösebb szerepe a novellákban, kivéve a Kétszemélyes házioltárszöveget, ahol kiemelt fontosságú a két szereplő társadalmi rangjának szóbeli megnyilvánulásuk révén történő eltávolítása, az „elveszett” és a „soha meg nem szerzett” rang elkülönítése, hogy a nyelvjárás és az irodalmi nyelv ütköztetése annak felismerésében egyesüljön, hogy a hangsúlyozott különbségek az élet végső állomását illetően banálisan semmis értékűek. Miként bármi e világon szerzett vagy szerzettnek vélt kiváltság.
Jódal Rózsa világszemléletében az ember nem veheti önkezébe sorsának irányítását. Legtöbb, amit tehet, hogy méltóságteljesen engedi el magától a világot. Abban az időszeletben viszont, amit a Kosssssava című novelláskötetében oly intenzív erővel ábrázol, az embereknek ez a lehetőség is ritkán adatik meg.
Novellák, amelyek leszámolnak a pátosszal
Jódal Rózsa legújabb, Az éjszaka megérintése c. novelláskötetének számos elbeszélése a történelmi fordulatok által szült kiszolgáltatottság kontextusában mozog.
Az írónő olyan alattomos rombolást, palástolt pusztítást leíró, bemutató jelrendszerek szövevényébe ágyazza hőseit, amelyek állandóan – néha azonnal, néha később – visszahatnak az írásaiban megfestett személyek életére, környezetére, bármit is tegyenek azok. Jódal Rózsa úgy szembesíti olvasóit az elembertelenedő, elértéktelenedő világgal, hogy, vagy a látszatra idilli életkörülményeket töri szét a novelláiban, kacskaringósan haladva a tragikum irányába, vagy éppen a szörnyű valóságot rajzolja meg apró részleteiben úgy, hogy az elborzadás szúró, kínzó érzését nem lehet elkerülni. Eközben azonban foszlányszerűen beleszövődik a szövegekbe a derű, az életigenlés, a visszaemlékezés, a jóra fordulásban való reménykedés édessége is.
Az elbeszélések szinte dokumentumszerű jellegükből adódóan előkészítő, alátámasztó és realisztikusan megállapító szövegrészekből állnak egységgé. Olyan leírásokkal találkozunk a novellákban, amelyek „rendőrségi jegyzőkönyv-ízűek”, annyira nyersen egyszerűek, hogy ezáltal válnak súlyossá, így fejtik ki mondanivalójukat, és teszik egyben idegborzolóvá a szavakba öntött nyers valóságot. Gyakran szembesülünk az elbeszélésekben a feltáró, „vizsgálati munkarésszel”, hogy azután egy csavarintással folyamatosan, ám távolságtartóan, ridegen, drámai visszafogottságban teljesedjen ki előttünk az élet durva kegyetlensége. A novellák az egyszerűség művészi furfangját rejtik magukban, szinte fáj az olvasásuk, az olvasó, hol dühbe gurul, hol pedig megijed, mert átérzi az elbeszélés főhőseinek tehetetlenségét, riadtságát, védtelenségét, elmagányosodását, érzéseiknek az összekuszálódását stb. Az olvasó majdhogy nem hallja, látja, ízleli, érzékeli, szagolja, miként teperi le, töri-zúzza össze a történelem, a közelmúlt, a jelen az elbeszélésekben megelevenített hősöket, akik azért keményen küzdenek, vagy legalább igyekeznek a durva fordulatokkal szembesülni. Pont ezért tudunk azonosulni olvasóként a „küzdők, küszködők” hirtelen összeomlásaival, elsodródásukkal, vegetálásukkal, ezért itatódunk át kellemetlen, félelmetes érzelmekkel, miközben olvasunk.
Az elbeszélő sokszor szenvtelen, művészien távolságtartó stílusa, a tényszerűségek mögé bújása, vagy a leltárszerű felsorolása, pontosabban a tömör egyszerűsége által egy misztikusféle dimenzióba, a néha lúdbőrzést keltő szürrealizmus irányába, világába röpíti az olvasót, de csak azokat, akik még nem éltek át hasonló élet-helyzeteket, mint amilyenek a novellákban adódnak. Azok az olvasók, akik már megtapasztaltak ilyeneket, azoknak nem az elvont, a természetfeletti vagy a horrorisztikus üzenet jön át, elevenedik meg olvasás közben, hanem a valódi, az eltussolt brutalitás, amiről hallgatni szoktak/illik, vagy, ami csak máshol létezik, netalán a múltban létezett, de a környezetünkben és a jelenben nem!
Jódal Rózsa köntörfalazás nélkül ír a társadalmi, politikai, történelmi kényszerhelyzetek nyers, embert próbáló valóságáról. Érzékeltetésként, íme, pár apró részlet a Tűz, váratlanul c. novellából: Egy szombati napon történt. Csengettek. Azt hitték, a postás, de nem az volt. Matyi egy árnyalattal halványabban jött be. „Megkaptam a behívót”, mondta csendesen. „Délután indul a vonatom.” Dermedten meredtek egymásra. „Elmész?” „El.”… Fábryné nekiállt piskótát sütni az útra. „Hagyja anyám. Inkább hordjuk be gyorsan a teraszról a bútort. Amíg még itt vagyok.” … Órákig szótlanul cipekedtek. Akkor Matyi megmosakodott, átöltözött, mindenkit megölelt, megcsókolt,… Miután becsukódott utána a kapu, szokatlan csend borult a házra. … A kapkodva elkészített, elfogyasztott ebéd romjai az asztalon, legyek lepték,… Estefelé Ibi vattát kért az anyósától. „Már minden vattámat elhasználtam, de nem segít. Ömlik belőlem a vér.” Az öregasszony felugrott. „Az istenért, hát miért nem szóltál mindjárt?! Apa ülj a kocsiba, és azonnal vidd be!” Miután a nehéz kaput becsukta utánuk, az öregasszony furcsa, alattomos kis szúrást érzett a szíve táján. … Öreg Fábry kocsija azon az estén megállás nélkül járt. Be se csukta már maga után a kaput, be se zárta a lakást, csak ment, ment, egyik családtagját a másik után vitte, szállította.
Jódal Rózsa novellái nem csak a külvilágból érkező, múltbéli vagy politikai fordulatok okozta megtöretésekről szólnak, hanem a bennünket belülről rohasztó, senyvesztő tehetetlenségekről is, mint például az előrehaladott életkor, a szerelemi gyötrelem, a betegségek, a buzgó vallásosság, a meg nem értettség. Az írónő finom érzékenységgel ír az ezek okozta kiszolgáltatottságokról, az ezekből fakadó belső viaskodások őrjítő mivoltáról is. A kötetben megjelennek továbbá a Versecet megidéző helyszínek, helyzetek is.
Az összeválogatott novellák egy módosult, az idillektől lecsupaszított világot mutatnak be, amelyek a reális megállapítások, tények burkolt fájdalmaival, rémületeivel itatódtak át. Az elbeszélői stílus a dokumentumszerű és művészi határán menetel kiforrottan és magabiztosan. A visszafordíthatatlanul múló, kemény emberi, családi, közösségi élethelyzetek precíz megfogalmazásával borzasztat, figyelmeztet.
A kötet novelláit Fekete J. József válogatta. A könyvet Igor Bartolec illusztrációi színesítik, bár ezek nem szervesülnek a szövegkörnyezetbe, mégis mélyítik az írói üzenetet, egy másik gondolati és hangulati dimenzió irányából.
Rongyszőnyeg hátáról a világ
Jódal Rózsa: Az éjszaka megérintése
Jódal Rózsa a közelmúltban, 80. születésnapján vehette át Zomborban a Herceg János Irodalmi Díjat, s e jeles alkalomra időzítette a Forum kiadó az írónő legutóbbi kötetének megjelentetését. Az éjszaka megérintése című, reprezentatív kiadvány Fekete J. József értő válogatói munkájának köszönhetően ad ízelítőt Jódal Rózsa eddigi, több évtizedes irodalmi munkásságából, kizárólag a novelláira összpontosítva. A kötetbe sorolt 34 írás az elbeszélések tematikája és stiláris megformáltsága alapján öt ciklusba rendeződik, ezáltal elkülönítve a háborús témájú, a látomásos, a reális, a szerelmi, valamint a formailag kísérletező elbeszéléseket. Mindezek – a tematikus és formai gazdagság ellenére – egységet alkotnak, hiszen rokonítja őket a gazdag nyelvezet; a realitás, az álom és a képzelet határát egyaránt érintő narráció; a groteszk és a fantasztikum sajátos ötvözése; valamint a nagybetűs Nő középpontba helyezése, hiszen kislánykortól az idősasszony-korig szinte minden léthelyzetben tematizálódik a nőiség, elsősorban a szerző felidéződő emlékei, élettapasztalata által. Emellett az írónő – miként Fekete J. József az utószóban megfogalmazza – „szívesen él az ekfrázis, vagyis a képzőművészeti alkotások leírásának, szavak általi megjelenítésének módszerével, szívesen vonja történeteibe a természettudományos és művészeti ismereteit, tárgyi szempontól ezekből alapozza meg elbeszéléseit”. De a társadalmat görbe tükörként ábrázoló alkotások nemcsak festményeket idéznek meg, hanem irodalmi előképeket is, közülük is leghangsúlyosabb Dino Buzzati olasz író Hajtóvadászat öregekre című elbeszéléskötetének egyik-másik darabja, valamint kiemelendő a filmes párhuzamok közül Akira Kuroszava A vihar kapujában című kultikus filmje, amelyben, miként Jódal Rózsa több novellájában is, a történetek elmesélhetőségének buktatói körvonalazódnak. Az írónő a Változatok című novellájában játékosan épít erre a „rashomoni mintára”, hiszen egy alaptörténetnek nyolc befejezést kreál, a szereplőinek különböző nézőpontjai alapján, ily módon fogalmazva meg, hogy nem létezik teljes, hiteles, kerek, lezárt történet, minden elbeszélés csakis egyféle változat lehet, amelyet mind a szerző, mind a hallgató saját magán átszűrve ragad meg. Ezáltal hívja Jódal Rózsa az olvasót is abba a játékba, melynek tétje, hogy az irodalmi műveken keresztül megkíséreljük rekonstruálni tágabb környezetünk elmúlt évtizedeinek történéseit, jellegzetességeit, eseményeit, embertípusait, a legáltalánosabb sorsképleteket, amelyek ismerősek mindannyiunk számára, akik saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy hogyan gázol át rajtunk a történelem, hogyan csapódnak le ránk a társadalmi hatások, és hogyan öröklődnek át a háborús, egzisztenciális és párkapcsolati traumák, sikertelen életvezetési minták az újabb generációkba, meghatározva sokadíziglen az utódok életét.
A sajátos irodalmi-rekonstrukciós játék elsősorban emlékeken, élményeken és intuíción alapul, tere pedig a kies vajdasági közeg, elsősorban Újvidék és Versec, illetve e települések környéke. Az előbbi az írónő lakóhelye, az utóbbi pedig szülőhelye, s a két város közötti fesztáv térbelileg és időbelileg is leképeződik. Nemcsak a tartományi székvárostól A hét sváb írójának, Herczeg Ferencnek szülővárosáig utaztatnak tehát bennünket e történetek, hanem a jelenből a múlt század közepéig, a második világháború időszakáig, s talán befelé is, a lélek és a tudat mélyrétegei felé. Hasznos eszköz ehhez egy rongyszőnyeg, azaz Jódal Rózsa nagymamájának „tarka tyilimje”, amely bár molyrágta kacatnak tűnhet, egy varázsszó kimondásával csodás repülőszőnyeggé válik, s a Kossava révén röpít bennünket időn és téren által, vissza a múltba, az írónő gyerekkorába, a Várhegyre, a Temesvári utcába, a Concordiára, a kezdetekhez. A varázsszó pedig: Versec! A hajdan soknemzetiségű, pezsgő kulturális élettel bíró város neve. Versec, ahonnan, sok ismerőséhez hasonlóan, maga a szerző is elköltözött, de a kötelékek, a kusza szálakkal bogozott emlékek és események folyton visszahívják, és nemcsak a hajdani lakóját, hanem a vele érkező olvasót is önvizsgálatra késztetik. Felvetik például viszonyunkat a saját szülőhelyünkhöz, a szeretteinkhez, az ismerőseinkhez, a múltunkhoz és a hajdan dédelgetett álmainkhoz, mindahhoz az úthoz, amit születésünk óta bejártunk, és a gyökerekhez, amelyekkel a hagyományainkból táplálkozunk. Bejárhatjuk ugyanakkor a mögöttünk hagyott évtizedeket, a szocializmus besúgástól és kiszolgáltatottságtól terhelt időszakát, a háborús megtorlások idejét, a lehúzott redőnyök mögötti rettegés éveit, a délszláv összecsapások borzalmainak időszakát, a szegénység, a sorban állások, a sötétség, a kenyérgondok, a félelem hónapjait, s mindezek szimbólumaként a Fekete tündérrózsák szigetét is, amely a kötet azonos című novellájában létállapotunk szimbólumává válik. A lebombázott újvidéki híd roncsainál útra kel ugyanis egy komp, rajta a túlparti temetőbe igyekvő gyászmenettel, a folyó közepén azonban megtorpan a jármű, és lecövekel a szárazföldtől távol, kiszolgáltatva a víz sodrásának, s a körülötte tenyésző buja növényzet mérgező nedveinek. Halálvirágok halálszigetévé válik, ahonnan már nem érhető el a part, s a rajta sodródók csak a végső megváltásban reménykedhetnek.
E megrázó allúzió hatása felfedezhető a kötetbéli novellák zömének hangulatában is, hiszen az elbeszéléseket belengi az elmúlás, a nincstelenség, a kiszolgáltatottság, a nyomor és a pusztulás, még a szerelmi témájú történetekben sem nyerünk feloldódást, hiszen bennük e nemes érzés is inkább a túlélési stratégia része, és miként a körülöttünk lévő világ, éppen olyan mulandó. Mégis, komorságuk és hátborzongatóan szürreális jellegük ellenére is magával ragadóak a kötet történetei, tanúsítva, hogy szerzőjük vérbeli prózaíró, akinek fantáziájához talán csak parttalan mesélőkedve és alkotói sokoldalúsága mérhető. Méltó partnere Igor Bartolec, a kötet illusztrátora, akinek természetfotói nemcsak megjelenítik, hanem esetenként továbbárnyalják Jódal Rózsa történeteinek mondanivalóját.
Aki belopta magát az olvasók szívébe
Hadaró Jutka egykor és ma – Beszélgetés Jódal Rózsa írónővel
Jódal Rózsa 20 évig volt a Jó Pajtás újságírója és szerkesztője, 14 évig az Újvidéki Rádió gyermek- és ifjúsági műsorainak a dramaturgja. 1962-től 1989-ig írta a nagy sikerű Hadaró Jutkát a Jó Pajtásba, 27 teljes éven, minden héten. Kezdetben egy teljes oldalon, az utóbbi években fél oldalon.
– Ez olyan volt számomra, mint egy folytatásos regény. Csak senki nem tudta, hogy Hadaró Jutka én vagyok. Szándékosan eltitkoltuk, mert így volt sikere. Farkas Zsuzsa tervezett velem egy műsort: Jódal Rózsa, a Hadaró Jutka írója munkacímmel. Szabadkoztam: Még véletlenül sem! Hiszen mindenki azt hiszi, ezt egy gyerek írja.
Milyen lány volt Hadaró Jutka, aki ennyire belopta magát az olvasók szívébe?
– Talpraesett tinédzser, minden lében kanál volt, jó szervező, mindenre odafigyelő. Én egyke vagyok, hiányzott a testvér, ezért teremtettem magamnak, illetve Jutkának egy nagycsaládot: három testvért: két fivért és egy húgot. Kitaláltam nagyszülőket is, mert a nagymama-élményem hiányzott. Kései gyerek vagyok, a nagyszüleimet négyéves koromban már elveszítettem.
A Jó Pajtás hasábjain a Jutka-írásokban sok osztálytársának a problémáit is meg kellett oldani. Típusokat alkottam, igyekeztem összemosni őket, hogy ne csak fekete-fehér, hanem hús-vér emberek legyenek. Hajni például mindig súlyfölösleggel küszködött. Bébi koraérett lányként fiúzott több-kevesebb sikerrel, feltűnő ruhákban járt, és fontoskodott. Céci meg nagyon elkényeztetett, sértődékeny, beképzelt lány volt. A Jó Pajtásban megjelenő Hadaró Jutka-írásokban a szülők elég példaértékűek voltak, de a gyerekek, akik játszottak, verekedtek, elég sok borsot törtek egymás orra alá. A Hadaró Jutka újabb kalandjait tartalmazó, Figyellek, világ (Hadaró Jutka, Forum Kiadó, Újvidék, 2007.) regényemben már nem olyan példaértékűek a szülők. Munkahelyi gondokkal küszködnek, el akarnak válni.
Elhitték-e az olvasók, hogy Hadaró Jutka gyerek?
– A gyerekek elhitték, hogy kislány, mert leveleket írtak a szerkesztőség címére: „Tudjuk, Jutka, hogy újvidéki vagy. Melyik iskolába jársz?” Egyik kislány írta: „Szeretnénk vendégül látni. Szüleim is mondták, tölts nálunk egy-két hetet a nyáron.” Fiúk is jelentkeztek: „Állandóan lányokról írsz, Jutka. Miért nem írsz a fiúkról is? Mi olvassuk ezt a rovatot, nekünk is vannak problémáink…” Jutkaként kaptam szerelmes levelet is fiútól.
Valójában hány éves volt Jutka?
– Ezzel gondban voltam, mivel a Mézeskalács az alsós gyerekek, a Jó Pajtás pedig az ötödiktől a nyolcadik osztályos gyerekek számára íródott. Gondoltam, Jutka ötödikes, második évben hatodikos, majd hetedikes és nyolcadikos lesz. Nyolcadikban elkezdtem pályaválasztási témákról írni: szakiskolába, vagy gimnáziumba menjen. A főszerkesztő azt mondta: „Még véletlenül sem legyen középiskolás! Ha kikerül a nyolcadikból, nem lesz a miénk. Ne tréfáljon, Rózsa! Elveszítjük az olvasóinkat! Nem szabad megmondani, hogy hányadikos.” Ezért nem határoztuk meg Jutka korát, maradt hatodikos-nyolcadikos lánynak.
A regényben is maradt ennyi évesnek, csak itt már merészebb. Súlyosabb problémákkal küzd, mint a Jó Pajtás hasábjain. Az apa doktorálni akar, a munkája miatt folyton kimaradozik, az anya féltékenykedik, mulatni megy a barátnőivel. Veszekedés mérgezi a viszonyokat. Megromlik a gyerekek egymás közti kapcsolata is. Jutka megpróbál anyáskodni. A nagyapát, akinek combnyaktörése volt, magukhoz veszi a család. A regény azzal fejeződik be, hogy kibékülnek, és újra együtt vannak. Elmondják az asztali áldást. „Jé, ezt valamikor én tudtam, de elfelejtettem!” – mondja Jutka. Közösen készítik az ebédet. Ám az öccse megjegyzi: „Majd Jutka készíti az ő csomós pudingját, vagy az ő elhíresült (rosszul sikerült) sárga süteményét…”
Milyen lenne most az egykoron szeretett Hadaró Jutka? Mitől féltenéd őt mint „szülőanyja”?
– Már a könyvben feltűnt a drogozás témája az egyik bulin, a vendégfiúk hoznak ebből a tiltott szerből. Jutka is megpróbálja, és rosszul lesz. A másik kísértés az italozás. A tinédzser természetesen számítógépet használ, e-mailezik, SMS-ezik. Most is ezt csinálná, meg skype-olna. Teljesen a mában élne. Talán még szabadabb lenne, mert manapság még inkább magukra vannak hagyva a gyerekek, mint akkor voltak, amikor már mindkét szülő dolgozott.
Gondolom, nem változott annyira a világ 2007, a könyv megjelenése óta. Jutka magabiztossága meg az időnkénti elkeseredettsége (néha a padlón van, akkor boldogtalan, naplót ír, szerelmes, hol viszonozzák az érzelmeit, hol nem). Újra és újra felmerülnek problémák, talán nem is újak, de számára újak, és meg kell oldani.
Manapság a gyerekek magányosabbak, mint régebben voltak, mert túl sok időt töltenek számítógép előtt. Inkább leveleznek, a valóságban keveset vannak együtt. A Jutka-írásokban még sokat voltak együtt, a regényben már kevesebbet, de a mai világban még annyit sem lennének. Mindenképpen fölvetném az elmagányosodás témáját: hogy a gyerekek virtuális világban élnek, és hogy egyesek mennyire visszaélnek az internettel. Idegenek nem teszik föl a képüket, kiadják magukat másnak és fiatalabbnak. Sok gyerek ráfizet. Ez tényleg valós probléma. Írnék az internet pozitív hatásáról, anyaggyűjtésről, és a vele való visszaélésről.
Jutka ma is rá jellemző módon hadarva beszélne. Sok a mondanivalója, és gyorsan minél többet szeretne másokkal közölni. Ha SMS-ezik, akkor ő is rövid mondatokban fejezné ki magát, de valaki, talán a tanárnője, majd felhívná rá a figyelmét /figyelmüket, mennyire leszegényíti ez a közlési mód a nyelvezetüket. Sokat „lógna” az interneten, ahonnan sok hasznos adatot szerezne be időnként. Gyakran skype-olna, s erre sok időt fecsérelne, majd rájönne, hogy néha emiatt időszűkében lesz. Ő is sokat nézegetné az okostelefonját, de rápirítanának, s megmagyaráznák, mennyire elszegényíti ez a barátkozást, az egymás megismerését, egyáltalán a kommunikációt. Az ember társas lény, nem élhet csak egy virtuális világban. Erre fel a másik végletbe esne, sorra látogatná a baráti körét.
A könyvben már bratyiznak egy kicsit a szülőkkel. Manapság fokozottabb ez, sőt a gyerekek nem eléggé becsülik a szülőket. Túlságosan úgy érzik, ők dirigálnak. Ez is téma lehetne. Egyébként jó, hogy a gyerekek is véleményt nyilvánítanak, elmondják, mit hogy szeretnének. Ahhoz azonban éretlenek, hogy ők döntsenek. Bizonyos kort kell elérni, tudást szerezni, hogy teljes értékűen tudjanak tárgyalni.
Úgy érzem, ma is tudnád folytatni Hadaró Jutka történeteit.
– Tudnám, de nincs körülöttem gyerek. Az unokám Magyarországon él. Jutka korosztályú, és rengeteg barátja van, noha egyke. Élénk, sportol, mindent kipróbál… Volna mit írni, de nincsen itt, és nem szeret levelezni – mondta Jódal Rózsa, a Mindenfáj Jánoska panaszai, A csokinyuszi három kívánsága, Figyellek, világ (Hadaró Jutka kalandjai), Jégvirágerdők, Stigma, Gömblakók és Kosssssava könyvek sikeres írója.
Szeretem az embereket
Az írói életművéért a 2019. évi Herceg János Irodalmi Díjjal kitüntetett Jódal Rózsáról a lexikonok elárulják: tanár, újságíró, író, szerkesztő. Szécsányban született 1939. október 1-jén Varga János és Börcsök Erzsébet írónő lányaként. Férje dr. Jódal István erdőmérnök. Gyermekeik: Jódal Béla szerkesztő, újságíró (1964) és Jódal Kálmán író (1967). Általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait Versecen végzi. 1961-ben Újvidéken a Pedagógiai Főiskola magyar–német szakán diplomázott, majd 1970-ben az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén középiskolai tanári oklevelet is szerzett. Művei: Gömblakók (regény), Jégvirágerdőben (mesék), Mindenfáj Jánoska panaszai (meseregény), A csokinyuszi három kívánsága (mesék), Figyellek, világ! (alcíme: Hadaró Jutka, ifjúsági regény), ezeken kívül két meseválogatás, valamint a most megjelenő könyvvel (Az éjszaka megérintése) három, felnőtteknek szóló novelláskötet. Számos rádiódrámát és gyermekhangjátékot írt, amelyeket több nyelven is bemutattak.
A napokban ellátogattunk az Újvidéken élő fiatalos lelkületű írónőhöz, a Jó Pajtás egykori újságírójához, szerkesztőjéhez és az Újvidéki Rádió dramaturgjához, aki nyugdíjba vonulása óta lankadatlanul ír, publikál: novellát, regényt, mesét, hangjátékot, kritikát…
Évtizedekkel ezelőtt az Újvidéki Rádió hangjátékpályázatán, az Üzenet és a Hét Nap közös novellapályázatán, majd a Magyar Szó Majtényi Mihály novellapályázatán szintén első díjjal tüntették ki, és egy újságírói díját is a magáénak mondhat. Nemrég a zombori Bielitzky Károly Városi Könyvtár írói életművének jelentősége elismeréséül önnek adományozta a 2019. évre szóló Herceg János Irodalmi Díjat. Sokoldalú prózaírónak tartják, akinek gazdag a témaválasztása, változatos az elbeszélői stílusa. Közvetlenül szólítja meg ifjú és felnőtt olvasóit. A kortárs vajdasági írók, költők közül kik hatottak a legjobban a munkásságára?
– Következetesen figyelemmel kísérem az írók-költők munkáit. Írok világirodalmi nagyságokról és jeles magyarországi írókról is, de elsődleges számomra, hogy a vajdasági magyar írók frissen megírt könyveit ismertessem, olvasóközelbe hozzam, hogy ismerjék és olvassák őket. Hogy tudják, hogy vagyunk, hogy dolgozunk. S odafigyelésükkel az íróknak kedvet, örömet szerezzenek. Nem lehet csak az asztalfiának írni, attól elmegy az íróember kedve. Kell a megjelenés, a közönség visszajelzése, hogy tudjam: olvasnak, s az elolvasottakból mi tetszett, mi nem tetszett, miről szeretnének még olvasni. Az utóbbi években egy irodalmi esten Újvidéken, egy felnőtt férfi elmondta, hogy katona korában, valahányszor hazajött szabadságra, mindig elkérte a rokongyerekektől a Jó Pajtást, hogy elolvashassa benne a Hadaró Jutkát, amelyet 27 évig én írtam, ő pedig gyerekkorában annyira megszeretett!
Novellái alkalmasak dramatizálásra.
– A Pas de deux, a Stigma és más hangjátékom például novellákból nőtt ki: monodráma lett belőlük. A Kétszemélyes házioltár című elbeszélés szinte teljes egészében párbeszédeken alapszik. Párbeszéd ez két öreg között, amelyet az ángyikám és az anyósom ihletett. Engem a párbeszéd kezdettől fogva mindig nagyon vonzott. Sok novellámat önvallomásként írom meg. Hangjáték és monodráma formában néhányat az Újvidéki Rádióban mutatták be. Az A5-ös épület titka című hangjátékommal első díjat nyertem gyermekhangjáték kategóriájában, s az Újvidéki Rádió huszonöt éves jubileuma alkalmából több más hangjátékkal együtt az Éva naplója című antológiában is megjelent, szerbül pedig, a Stražilovo kiadásában egy ifjúsági hangjátékokat tartalmazó antológiában (szerb nyelvre Svetislav Ruškuc fordította őket), amelynek kötetcíméül az én hangjátékom címét választották: Tajna zgrade A/5. Iskolai rendezvényeken és a Májusi Játékokon is bemutatták. Gömblakók című művemet Kálló Béla színművész és Körmöci Petronella színművésznő, aki a szabadkai Népszínház magyar társulatának jelenlegi igazgatója, gimnazista korukban közösen színpadra alkalmazták, s a középiskolások művészeti vetélkedőjén első díjat nyertek vele. Büszke vagyok rá, hogy gyermekkorukban megihlette őket Gömblakók című regényem. Egyébként folyóirat-szerkesztő Béla fiam is a Gömblakókat tartja a legjobb könyvemnek. Kálmán pedig a Stigma című novelláskötetemet.
1994-ben vonult nyugdíjba. Az évek során újságíróként, íróként, feleségként, családanyaként hogyan tud/tudott helyt állni?
– A házimunka oroszlánrésze az enyém. Nincs takarítónőm. Bevásárolok, főzök, mosok. A 89 éves erdőmérnök férjem szerencsére még mindig kertészkedik, Kálmán fiunk pedig olykor főz, bevásárol, füvet nyír. Sokszor a készülő munkáimat kell a házimunka miatt abbahagynom. A számítógépben várnak sorukra, de sajnos nem minden elkezdett novellát lehet folytatni. Sokszor kompromisszumra van szükség, ezért olykor mozaikszerűen írom meg a novellát, hogy ne legyen bántó a „törés”, könnyebben kapcsolódjanak egymáshoz a más-más időben megírt részek. Mindennap írok. Irodalmi levelezést folytatok a barátnőimmel, véleményt mondunk egymás munkáiról. Naplót írok, témákat gyűjtök, vázlatokat készítek, vajdasági, magyarországi lapokban, folyóiratokban publikálok. Valamikor rengeteg szobanövényem volt, és volt év, hogy csodájára jártak a virágoskertemnek. A rengeteg jácint, nárcisz, tulipán gondozását az idén már nem győztem, meg is látszik az „eredményen”.
Sokat tanult az édesanyjától, Börcsök Erzsébet írónőtől. Az ön fiai örökölték a család írói, újságírói vénáit. Hogyan alakította velük a kapcsolatot?
– Láttam, édesanyám hogyan gyűjti a témákat, hogyan ír vázlatot, novellát, regényt. Végtelenül őszinte ember volt. A legeslegjobb barátnőm. Mindent elmesélt az életéről, a legbelsőbb kudarcait is, hogy tanuljak belőlük. Kálmán és Béla fiaim nagyon szeretnek olvasni, író, újságíró, vezető szerkesztő lett belőlük. Elküldjük egymásnak az írásainkat, s e-mailben vagy élőszóban szigorúan véleményezzük őket. Béla olykor emlékeztet egyes témákra, amelyekbe már belefogtam, és biztat a folytatásukra. S rendületlenül várja egy újabb regényem megszületését.
Íróédesanyjától figyelmet, örömet, szeretetet kapott és tanult adni.
– Magyartanárként annyira szerette a gyerekeket, hogy abban az időben, amikor még nem volt szokás a gyengén tanulókkal foglalkozni, ő bizony a házunkba invitálta őket, s „ingyen és bérmentve” szép kiejtésre, helyes fogalmazásra tanította az arra rászorulókat. Nemcsak könyvekkel halmozta el őket, hanem rendszeresen jeleneteket is írt és rendezett a számukra, tanulóinak sikerélményt szerezve.
Ön nemcsak a saját karrierjével törődött. Örül mások boldogságának, sikerének, egészségének.
– Nagyon szeretem az embereket. Telefonkapcsolatban vagyok sokukkal, már idősekkel, betegekkel is. Volt munkatársaimmal, barátnőimmel, rokonaimmal. Nagyon sokat beszélgetünk. Meghallgatom, bátorítom őket. Egyesek már nem látnak, szobafogságra vannak ítélve, ajándéknak veszik, ha valakinek kiönthetik a lelküket. Számukra sokat jelent, ha valakinek elpanaszolhatják a gondjaikat, bajaikat. Végighallgatom őket, s általuk, velük együtt lelkileg én is feltöltődöm.
Nagyon érdekelnek az emberek és a családom. Béla fiammal is levelezek, de ő rövidebben ír. Amikor közlöm vele, hogy a barátnőm külföldön élő lányával órákig beszélget, csetel, telefonálgat, a fiam azt válaszolja: „Mama, én nem vagyok lány! Én röviden írom meg neked a véleményemet. A lényeget.” A férjem valamikor sokat beszélt nekünk a kísérleteiről, elolvastam a tudományos munkáit, a fiúkat elvitte a csemetekertbe, „károsítókat” hordott nekik haza epruvettákban…
Sok olvasóval osztja azt a sorsot, hogy felnőtt fia és az unokája nem itt él. Ön hogyan dolgozza fel ezt az érzést?
– Úgy oldom meg, hogy most elsősorban nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek írok. Közeledek az emberekhez, s van, aki viszonozza az érdeklődésemet, közeledésemet. Szintén szüksége van arra, hogy őszinte legyen, elpanaszolja a gondját-baját, tanácsot kérjen. Én is sokszor kérek és fogadok el tanácsot.
Mi motiválta és mi motiválja, hogy írjon, publikáljon?
– Kíváncsi vagyok a világra, és mindarra, ami történik közel és távol. S nemcsak irodalmi és kulturális téren. Előfizetünk a Magyar Szóra, folyóiratokra, könyveket „gyűjtünk”, és interneten is tájékozódunk. Elsődlegesen a lelki életre vagyok kíváncsi. A sajátomra és a másokéra is. Változik a világ, sok rossz történik, de sok jó is. Azt is meg kell írni.
Késői gyerek vagyok, egyke. Anyám volt a barátnőm, a példaképem. Mivel ő tanár volt, és tanárságát gyönyörű hivatásként élte meg, én is az akartam lenni, gyerekekkel foglalkozni még a szabadidőmben is.
A Magyar Szó ösztöndíjasa voltam, de a bővülő Jó Pajtásban kezdtem dolgozni, először még főiskolai diplomával. Aztán két virgonc fiúgyerek, a házimunka, az újságíró feladatok és utazgatások mellett diplomáztam, s megszereztem az egyetemi rangot is a Magyar Tanszéken. Sajnos sosem tanítottam, mert azonnal belecsöppentem az újságírásba. Témákat kaptam és ötlöttem ki, emberek között forogtam… Mint embernek, mint írónak jót tett, hogy újságíró lettem. Interjúkat készítettem művészekkel, értékes emberekkel, s őszintén kitárulkozó kis és nagy gyerekekkel, ezer gondtól gyötört serdülőkkel…
Visszatekintve nagyjából boldognak érzem az életemet. Részleteiben azonban úgy érzem, jobban elmélyíthettem volna egyes szakaszokat a munkásságomban. Főleg fiatalkoromban éreztem úgy, hogy szétforgácsolódok. Versenyeket szerveztem, ülésekre készültem és szólaltam fel ahelyett, hogy regényt írtam volna. Mint háziasszony és mint édesanya is meg akartam felelni. Több-kevesebb sikerrel. A fiúknak minden este Kajla-meséket meséltem, amelyeket sajnos nem írtam le. Az ő történetüket örökítettem meg játékos, mesés formában. Elmeséltem nekik, aznap mit műveltek. Neveltem, háztartást vezettem, betegeket ápoltam. A szüleimen kívül az anyósom és az ángyikám is évekig együtt volt velünk.
Férje dr. Jódal István erdőmérnök, aki tudományos tanácsosként vonult nyugdíjba az újvidéki Nyárfakutató Intézetből. Elmesélné, hogyan ismerkedtek meg?
– Pista egyéves korától fogva, akárcsak én, Versecen élt. Diplomázás után Szerbia-szerte dolgozott, majd később Zichyfalván. Édesanyám Versecen mindhárom Jódal-fiút tanította, én azonban akkor Pistát még nem ismertem, mert kilenc évvel idősebb. Hilda barátnőm egy nyári vakáció alkalmával mutatta be a verseci korzó „majomszigetén”, ahol az ő udvarlójával nézelődött. Két év múlva összeházasodtunk. Büszke vagyok a férjemre, aki külhoni tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, és még most is vannak „beállított” kísérletei. Szerb nyelven több, magyarul egy könyve jelent meg. Tudományos munkák. El kell mondanom, hogy amikor a doktori disszertációját készítette, vagy írt, minden itthoni munkától mentesítettem. Amikor viszont én dolgoztam valamelyik könyvemen, akkor ő viszonozta mindezt. Egymást segítettük. Akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá.
A férje, s a fiai mely ételfinomságait kedvelik?
– Az almás pitét, a csokitortát, a túrós pogácsát, és nagyon szeretjük a rakott káposztát is. Mindenből kisebb adag is készíthető. Én azonban, időhiányra hivatkozva, mindig több napra főzök.
Mi a titka annak, hogy korához képest testileg-lelkileg jól érzi magát? Talán az, hogy mindig az emberekre összpontosít és ír, nincs ideje a maga bajaival foglalkozni?
– Minden reggel tornázok, az Öt Tibetit 21-szer. Ha szükségét érzem, akkor a nap folyamán mással is relaxálok. Napközben a házimunkát végzem. Délután a férjem is, én is lepihenünk. Este olvasok, írok, vagy színházba megyünk, bérletünk van – mondta az írónő, aki október elsején, a nyolcvanadik születésnapján veszi át Zomborban ünnepélyesen a Herceg János Irodalmi Díjat – életművéért.
Szívből gratulálunk a sikereihez!
Vajdaság Hadaró Jutkája
Október 1-jén tölti be a 80. életévét. Korát megszégyenítő frissességgel dolgozik, jóízűket nevet, és tele van témákkal, tervekkel.
Munkásságát nemrég Herceg János irodalmi díjjal tüntették ki, mi pedig bízunk benne, hogy még sok fontos könyvet olvashatunk Jódal Rózsa írónőtől.
* Börcsök Erzsébet lányaként mennyire volt egyértelmű, hogy önből is író lesz? Nagy hatással volt önre az édesanyja?
— Hatalmas könyvtárunk volt, édesapám pedig nem volt író, hanem nagy, szenvedélyes olvasó ember. Szabadon válogathattam, bármit elolvashattam a nagy gazdagságban. Az édesanyám egy rendkívül magányos, pesszimista, visszahúzódó ember volt már az én gyermekkoromban, az élet boldogtalanná tette őt, és az írásban lelte az örömét. Úgy gondoltam, hogy ha ez akkora öröm, akkor én is kipróbálom. Bevont a saját munkájába, én lettem ugyanis a gépírónője, illetve láttam, hogyan tervez, jegyzetel, írja fel a témáit, hogyan „húzza meg” a szövegeket, hozzáír, kihagy, megmásít, címeken töri a fejét. Tehát közvetlen közelből láthattam az írás minden csínját-bínját. Amikor már idősebb lettem, akkor megbeszélte, végiganalizálta velem a témákat, a hozzájuk választott formákat, megvalósulásuk mikéntjét és lehetőségeit. Ő volt a legjobb barátnőm. Nekem sok jó barátnőm van, de édesanyámmal volt a legintimebb a kapcsolatom, hiszen a legbizalmasabb dolgait is megosztotta velem. Azt szerette volna, ha tanulok az ő csalódásaiból, örömeiből, és olyan fontos dolgokra mutatott rá, amelyeket más nem szívesen taglal.
* Mivel megnéztem a portréfilmjét, én tudom a választ, de azért mondjuk el az olvasóknak, hogy miért lett Rozmaring a film címe.
— A teljes keresztnevem Rózsa Mária, ez németül Rosemarie, és ebből keletkezett a Rozmaring név. Versecen éltünk, ahol az emberek többsége magyarul, szerbül és németül egyaránt beszélt, illetve egy kicsit románul is tudott. Édesapám anyanyelvi szinten beszélte a románt is, mert sokáig élt románok lakta vidéken a szüleivel. Rozmaring néven kezdtem el írni az első zsengéimet. Hetedikes koromban a Vaskapunál tett kirándulásról szóló élménybeszámolómat elküldtem a Hét Nap gyerekrovata, a Jó Pajtás pályázatára, és második helyezést értem el. Visszahallottam, hogy első díjat szerettek volna adni, de azért nem tették, mert egy írónő lánya vagyok, feltételezték, hogy „besegítettek” a megírásba. Egy sakktáblát nyertem, mely még most is megvan valahol, rajta kalligrafikus betűkkel: „Varga Rozmaringnak.” Gimnazistakoromban is Rozmaring néven publikáltam az Ifjúságnak írt novellámat, és így utólag bánom, hogy nem tartottam meg ezt a szerzői nevet, hiszen én lettem volna az egyedüli Rozmaring a vajdasági magyar, sőt nyilván az egyetemes magyar irodalomban is… Gyerekkoromban verseket kezdtem el írni, melyeknek a háború volt a témája, hiszen az vett körül, a házunk előtt vonultak be, illetve araszoltak fától fáig a katonák, elfoglalni Versecet. Hamar rájöttem, hogy nem tudok verset írni, így végeztem is velük, és a próza került előtérbe. Valójában mindig is az iránt érdeklődtem a leginkább. Napi szintű írással igyekszem kondícióban tartani magam, ezért nagy levelező vagyok, például Vasagyi Máriával irodalmi levelezést folytatunk, de a rokonokkal és a barátokkal is sokat beszélgetünk irodalomról, színházról, képzőművészetről, időnként pedig naplót írok. Mindig foglalkoztat valami, ezért sokat jegyzetelek, és mivel most már mindent kritikus szemmel nézek, gyakran írok könyvismertetőket. Nálunk a családban mindenki ír, csak a macska nem. A férjem tudományos jellegű könyveket, cikkeket, tanulmányokat olvas, ír, és folyton jegyzetel. A nagyobbik fiam, Béla egy budai folyóirat vezető szerkesztője, Kálmán pedig többkötetes, Sinkó-díjas és Szirmai Károly irodalmi díjas író. Kedvenc formája a rövid próza.
* Sokáig a Jó Pajtás és a Mézeskalács munkatársaként dolgozott. Mit szeretett a legjobban az újságírásban?
— Sok mindent szerettem ezen a pályán, de leginkább az emberközelséget, akkor még ugyanis volt arra pénz, hogy az újságírók kiutazzanak a helyszínre. Külföldre is, munkajellegűen, kiküldetésben. A mai újságírók egy része összeollózza az anyagot, telefonon interjúzik, holott hatalmas élmény a terepi munka, személyesen beszélgetni az interjúalannyal, vagy jelen lenni egy eseményen. Neves írók, festők, szobrászok meséltek a műhelytitkaikról, megnyíltak előttem. Szerencsés módon a gyerekek bizalmába is be tudtam férkőzni, és találkozásainkkor olyan családi történeteket, eseményeket is elmeséltek, amelyeknek a szülők nem biztos, hogy örültek volna. Szívvel-lélekkel dolgoztam, szerettem a Jó Pajtás irodalmi rovatának a szerkesztője lenni, és szívügyemnek éreztem, hogy megnyerjem az akkori vajdasági magyar írókat, hogy írjanak a gyerekeknek, még olyanok is, akik korábban ezt nem tették. Szép példa erre Brasnyó István, aki a felkérés után valósággal ontotta a regényeket és a verseket, vagy például Jung Károlynak is a Jó Pajtásban eltöltött évei alatt gyűlt össze egy egész kötetre való gyermekverse. Ugyanezt folytattam dramaturgként is, amikor gyermek- és ifjúsági hangjátékokat szerkesztettem. Olyan szerzőket nyertem meg, hogy írjanak hangjátékot, akik korábban nem foglalkoztak ilyesmivel. Dudás Károly ekkor írta meg az egyetlen gyermekhangjátékát, mely később, már regény formájában, első díjat nyert. Böndör Pál, Kontra Ferenc vagy Tolnai Ottó szintén igent mondott a felkérésemre, és erre nagyon büszke vagyok.
* Huszonhét évig írta a népszerű Hadaró Jutka történeteit. Milyen lány volt Jutka, és ma milyen volna?
— Kezdetben nagyon magányos gyerek voltam, testvér nélkül, édesanyám pedig az idő múlásával elidegenedett a társasági élettől. Teremtettem hát magamnak egy olyan kislányt, amilyen én szerettem volna lenni. Egy életvidám, nagy családban élő, óriási baráti kört magáénak tudó, az iskolában is népszerű, mindent szervező, rendező, minden lében kanál, mindent észrevevő, nagyhangú kisnagylányt, aki szerintem ma is ilyen volna. Valójában létrehoztam az alteregómat. Részben változott is az életem, hiszen újságíró lettem, ami hozzásegített ahhoz, hogy állandóan emberközelben legyek, és sokat utazzak. Húsz évig dolgoztam újságíróként, és utána még, már dramaturgkoromban, hét éven át jelezte nekem a Jó Pajtás főszerkesztője, hogy a gyerekek keresik, akarják Jutkát. Folyamatosan érkeztek a Jutkának szóló levelek a szerkesztőségbe: faggatták, hogy melyik újvidéki iskolába jár, hanyadikos, a fiúktól szerelmes levelet is kapott. Az idők során új, divatos ruhákat és frizurát is terveztek Jutkának az olvasói, tehát haladtunk a korral. A témákat illetően számomra nagy segítség volt, hogy újságíróként jártam az iskolákat, gyakran tartózkodtam gyerekek között, így tudtam, mi történik velük, mi érdekli őket. Az én gyerekeim is olyan korúak voltak, és úgy gyűjtöttem meséimhez, „folytatásos regényemhez”, a Hadaró Jutkához a témákat, hogy megfigyeltem a játékaikat, foglalatosságaikat, érdekelt, hogy mivel töltik el a közös idejüket. Állandóan ott karattyoltak a fülembe, ezért ismertem a gondolatvilágukat és a nyelvezetüket. Dramaturgként hagytam abba a sorozatot, mert a munkámból kifolyólag akkor már asztalhoz voltam kötve, és nem tudtam folyamatosan közöttük lenni. Ma már a felnőtteknek írok, esetleg néha egy-két gyermekmesét, mert ahhoz „csak” fantáziára van szükség.
* Személyesen is ismerte Herceg Jánost. Milyen emlékei vannak róla?
— Többször találkoztam vele, leveleket váltottunk, illetve az Együtt című irodalmi műsorban közölte a novelláimat, és volt, hogy jótanáccsal is segített. Hálás vagyok neki, mivel édesanyámat ugyan Szenteleky fedezte fel, de amikor megszűntek az írásait rendszeresen közlő folyóiratok és az egyéb publikálási felületek, s úgy érezte, vákuumba került, akkor Herceg gondoskodott arról, hogy édesanyámnak megjelenjenek a szövegei az Együttben, a Családi Kör hetilap elődjének tekinthető Dolgozókban, valamint vállalta azt, hogy az édesanyám elküldött novelláiból összeállítson egy kötetre valót, és egy frissen indult sorozatban megjelentesse őket. Ez volt az Emberek a Karas mellől, mely 1963-ban látott napvilágot a Forum Könyvkiadó gondozásában, és valójában ezzel indult el édesanyám újabb könyveinek a kiadása. (Írói aranykora persze a ’30-as évekre tehető.) Herceg közel állt a családhoz, és nagyra értékelem az írásművészetét. Missziójának tekintette, hogy megnyerje az embereket a kultúra számára, művelésére. Nemcsak igen termékeny író, de fáradhatatlan, áldozatos szervező is volt, és nagyon jól, atomjaiban ismerte Vajdaságot. Ezért tudta embereit olyan valósághűen ábrázolni.
