A műértelmezés költészete

Az élet és a halál között botladozó ember lét- s önismeret hiányával küzd szüntelen. A világ ugyanolyan ismeretlen részére, mint saját léte. Soha le nem záruló önvizsgálódása és helyzetfelmérése, érdeklődése (hadd utaljak itt Heidegger Interesso-fogalmára: „a dolgok között, a dolgok közepén állni és nem tágítani tőlük”) egzisztenciájának alapmeghatározója. Ahogyan egyik Hölderlin-tanulmányában megfogalmazza a bölcselő: „A nyelv lényege nem merül ki abban, hogy a megértés eszköze legyen. (...) A nyelv nemcsak az eszközök egyike, mely egyebek között az ember birtokában van, hanem egyáltalán csak a nyelv biztosítja annak lehetőségét, hogy a létező nyitottsága közepette álljunk. Csak ott van jelen a világ, ahol van nyelv...” (Hölderlin und das Wesen der Dichtung) A műalkotásban a létező el-nemrejtettsége, az igaz lényege [essentis] történik meg. A műalkotás merítés az elrejtőzőből, a földből (ahogy vizet merítünk a forrásból). A legrejtettebb – feltárulón, majd magába zárulón – mégis rejtett marad. A titok örök titok. Létfaggatásra s önmegmérettetésre inzultáló.

A gondolatilag mély művek befogadói úgyszintén az elmélkedés magatartásával viszonyulnak az emberi világhoz. Juhász Erzsébet – a kimondottakon túlra kérdezve – nagy irodalmi alkotásokkal kezdeményez esztétikai-hermeneutikai és létbölcseleti párbeszédet. Hiszen jól ismeri Rilke, József Attila s Pilinszky nyelvét. Hivatott befogadója-értelmezője a költészetnek (is!), mely angyalnyelv és embernyelv (amint Hamanntól megtanultuk: Engelsprache –Menschensprache) egyszerre, a teremtés és az élet-halál nyelve: az emberiség anyanyelve (Muttersprache). Az interpretáló gondolataikat embernyelvre átültetvén még közvetlenül „részesül az angyalnyelvből” (Koczinszky É. – Horváth I.). Vörösmarty, Kosztolányi, Mészöly Miklós szellem-szavait halljuk ki hangjából.

Juhász Erzsébet ezúttal nem próza-, hanem esszékötettel (különböző orgánumokban napvilágot látott írásainak válogatásával) ajándékozta meg olvasóközönségét. Az Állomáskeresésben részletes tematikai ismertetésénél helyénvalóbbnak vélem a könyv szellemi aurájának körvonalazására, körülhatárolására tett kísérletet. Miként a szerző is a továbbvihető egyszerit, a továbbgondolhatóság műfaját érzi magáénak, szellemi szenzibilitásához közelállónak. Hisz korunkra a totalitás, az egész szertehullott. Ahogy Karl Jaspers megállapítja, a lét „olyan, mint valami minden irányba szóródó fénysugárzás.” A tudomány részdiszciplínákra szakadt. A filozófia mint az univerzum egyetemes tartalmait fejtegető egyetemes bölcselet ugyancsak szakosodott. A nagy tanok hitelüket vesztették, az értelem-evidenciák megrendültek, az érzékek pedig szétmálltak. A különböző eszmék pusztán más-más perspektívákat nyitnak, a teljességet képtelenek átfogni. A rendszerszerű gondolkodás ellenében újjászületik a töredék, az „egy gondolat” (Németh G. Béla), az elmélyedés, az esszé műfaja. Az esszéista viszont nem éri be a részszegmentumokkal. Az egyetemes megismerésére tesz kísérletet. Idegenkedik a szisztémakonstruálástól. A filozófiai kategóriákra épülő gondolkodásmódot a metaforikussal cseréli fel. A külső impulzusokat költőként érzékíti meg: az embert, a mikrokozmoszt a makrokozmosszal határolja, a végest a végtelenbe oldja.

Az Állomáskeresésben esszéi nem a megírás sorrendjét követik, hanem tematikus fejezeteket képeznek, hogy elbírják a masszív gondolatboltozat súlyát. Az elrendezés mélyén a szerző irodalom- s létszemléletébe való bevezetés (illetve az annak való megnyerés rokonszenves) szándéka húzódik meg. A könyv négy esszéfüzért láncol egyetlen eggyé. Az elöljáró „kísérlet” a befogadó-értelmező hitvallása, a kötet címét is meg benső, hermeneutikai tereit, az interpretáció alaphelyzetét is megvilágítja: „Ahogy valaha a messzi-messzi rádióállomások hangjai tették megsejthető, érzékelhető bizonyossággá bennem, hogy létezik a világ, ma az idő súlyát, tulajdon meglétem időbeli súlyát hitelesíti bennem fel-feltoluló látomása régi rádiónk külalakjának.” (...) „Isten számomra – röviden és kissé leegyszerűsítve – a kegyelem elnyerésének esélyét jelenti, és mérhetetlenül távol áll minden eddigi megsejtésemtől. E novellának (Krasznahorkai László Az állomáskereső című művének – megjegyz. P. Gy.) köszönhetem, hogy alakot tudott ölteni bennem, mint a tudatomban »egy szélső hullámsávra állított«, vérbelien reménytelen vágy. Mint az egyetlen igazi, ám sehol fel nem lelhető állomása e kereséseknek? S e kötetben egybefoglalt olvasmányélményeim is rendre köztes állomások lennének mind? E (be)járhatatlan táv legbe-járhatóbb állomásai mégis?” (Állomáskereséseimről)

A művészi alkotások a lét- s önmegismerés folyamatának állomásai. A lankadatlan keresés, az útközben-lét, az „örökké-úton-levés” – mint utolsó lehetőség – kegyelmet adományozó, kegyelmet, „mely legigazibb, legmélyebb jelentésében nem más, mint a tragikummal járó tisztánlátás, megvilágosodás határhelyzete.”

Juhász Erzsébet fogékony és a másság elismerésére kész befogadóként-műinterpretálóként (kétirányú) beszélgetésbe bocsátkozik, bonyolódik. Nemcsak kérdéseket intéz a szöveghez, de közelhajolva a Másikhoz szavat is hallja. Nemcsak szövegvilágokat nyit meg kérdéseivel, hanem ő is nyitott a maga egzisztenciális érintettségében, kérdésességében. Példaadó: Mészöly magatartása, a tágasság „mint az érzékelés felfokozott nyitottsága, mint »a megértés« atmoszférája”. Teljes tártság a megszólított prózai/lírai szövegek irányában, annak belátásaként, hogy „saját tapasztalataink nagyobbrészt mások tapasztalatai” (Gehlen), s ezért értelmezésünk közös, interszubjektív (Bacsó B.), miután mások tapasztalatai mintegy megerősítik értelmezésünket. E megértés-szituációban az alkotó interpretáció és a tapasztalattartalmak kölcsönösen átszövik egymást. A befogadó-értelmező kezdeményezte én–te dialógus során az irodalmi szövegek is, akárcsak beszélgetőtársuk, átlényegülnek, mássá lesznek. Juhász Erzsébet alapállásával az aktív befogadást legitimálja: „Minden jó irodalmi mű befogadása a létezés érzékelésének, bennem adott és kialakított fogékonyságának »pillanatra« szóló felrázása, illetőleg továbbfinomítása. Egy mű egyetemes tartalmai legáltalánosabban úgy határozhatók meg, hogy önmagával és önmaga által aktivizálta »létezési érzékenységemet«, felszabadította bennem azt a fogékonyságot, amelynek köszönhetően tulajdon megszerkesztettségeim és beszerkesztettségeim mögé láthatok.” (Az irodalmi dimenzióról) Ezzel egyidejűleg a kreatív befogadás a művészi alkotást is újjáteremti. Az atléta halálának „gyakori olvasójaként” Juhász Erzsébet ahhoz a nem is annyira képtelennek, de hermenautikailag annál megnyerőbbnek tetsző eljáráshoz folyamodik, miáltal „visszafelé ír”-hatja a regényt. Az efféle elhatározások eleve perszonális (lét/benső/séges) viszonyt revelálnak mindkét részről. Az egyetemes érintettség, az együvé tartozás tanújelei.

Juhász Erzsébet irodalmi szövegekkel, világlátásokkal folytatott párbeszédei (ahogy Mészöly följegyzéseit illetően írja): „Érintések s ugyanakkor vallomások is érintettségekről.” Interpretációinak ritka erénye, hogy kilendüléspontjuk az élmény, az a „pillanatra szóló” élmény, melyben a mű-egész őt mint elfogulatlan, rácsodálkozó befogadót részesíti. Az esztétikai élménnyel egyidejűleg a világ, az egzisztencia átélése is megadatik számára. Ezért nem elméleti, szcientikus vizsgálódások hágcsójába kapaszkodva hozza napfényre egy-egy alkotás esztétikai kincseit. Nem célkitűzése Kosztolányi vagy Kafka, Nádas vagy Kraszn-horkai, Danyi Magdolna vagy Tolnai Ottó alkotásának a maga totalitásában történő elemzése. Nem a válaszadás, nem a jelentésegyértelműsítés a módszere. A művek egyetemes tartalmait „megidézi”, kibontja, (újra/elbeszéli, újra s visszafelé) írja, mintegy újra- s újjáteremti a nyelvi műalkotás világlátás, gondolati szféráját. Tehát eleve a hagyománytörténetiség tudatában jelenidejűsíti (jelenünkbe, ittlétünk horizontjába vonja be) a megszólított irodalmi szövegeket. Ugyanakkor a művek együtt-olvasásának szépségeire, intellektuális örömeire ébreszt rá. Az értelmezett lírai meg prózai szövegek esztétikai hatássugarai, jelentésnyalábjai nemcsak a szerző olvasatait érintik, azokon átszüremlőn az Állomáskeresésben befogadójáig hatolnak. Az olvasó úgyszintén részesül a fényekből. S a művészi homályokból is. Mert a titok maradjon titok. Újraolvasásra apelláló.

Az Állomáskeresésben esszéinek vonásai intellektuális felmenőik, Mészöly hosszabb-rövidebb, olykor villanásnyi eszmefuttatásaihoz hűek: „Egy-egy esszé konkrét tárgya, témája tehát eszköz a közérzetnek mint »egy gondolatnak« a körüljárására, ürügy, hogy folyamatosan újra- (és át is!) fogalmazódhasson, ami véglegesen megfogalmazhatatlan. Újra helyesbítésre kényszerülünk: a konkrét tárgy, noha valóban eszköz és ürügy – egy csöppet sem az, hanem önmaga teljes megfogalmazódása: bizonyos immanens jegyeinek kiemelése, s ezzel mintegy legbensőbb lényege szerinti felszabadítása az egyetemes felé való nyitódásra.” (A tágasság mészölyi iskolája) Juhász Erzsébet „elmélyedés”-műfaja markánsan egyéni. A maradéktalan tártságot a befogadó-műértelmező elsősorban önmagával szemben érvényesíti. A más (nyelv)-(benső) perszonális szólamának foszlányai is ki-kiszüremkednek az esszék hangzásteréből. Olykor közvetlenül, másszor áttételesen észleljük. A befogadó-átélő, illetőleg a megfogalmazó-reflektáló megmutatkozása/rejtőzése, tártsága/befeléfordulása e költői sűrítettségű olvasat-füzért s az olvasás-műértelmezés költészetét hordja ki.

Az esszéista interpretálóként is megmarad literátornak, megőrzi szépírói tollát, megérzékítő, jelentéssugalmazó készségét, írásait olvasmányosságuk, letisztult stílusuk Ottlik, Herceg János s Nádas Péter esszéprózájának rokonává avatja. Juhász Erzsébet nyelvét a spontán közvetlenség és az emelkedett hanghordozás harmonikus egymásba simulása egyedíti. Minthogy a művel való találkozás számára mindannyiszor értelmi s érzéki eseményt hordoz magában. Mondatainak finom s higgadt gondolatvezetése kései-ezüstös rezignáltságának hitelesítője, esszéköltészete minden remekének múlhatatlan jegye.

Szövegterek és esszéterek eggyéolvadnak, közép-kelet-európai, sőt egyetemes létünk terévé tágulnak. Következetesen, soha el nem halón rezonálva Pilinszky sorait: „Kihűlt világ ez, senki földje!/ S mint tetejébe hajított/ ócskavasak, holtan merednek/ reményeink, a csillagok.” A vajdasági szerző üvegre karcolt, érzékeny gondolatisága, lírai költői olvasatai az ember „átmelegedhetetlenségéről”, „örökös kerttelenségéről” adnak számot, arról, amiről nemzedéktársa, Danyi Magdolna lírája, egzisztenciális otthontalanságunkról, gyökértelenségünkről. Arról, hogy „még vagyunk: gyámoltalan és sugárzó meglesői egy kertnek. A többi meg már úgyis néma csönd.” (A kert visszfénye – Danyi Magdolna költészetének tájairól)

"BELÜL MINDEN MEGVAN"

Juhász Erzsébet: Úttalan utaim.
Forum Könyvkiadó. Újvidék, 1998.

"A valóság anyanyelve nem más, mint az abszurd,
az esztelen és kiszámíthatatlan, mely ép ésszel
tán a világ végezetéig sem felfogható."

(J. E.)

Útleírásokat, vagyis prózát kínál kötete alcímében, illetve műfaji meghatározásában Juhász Erzsébet. Útleírásokat, paradox módon az úttalan utakról. Milyenek lehetnek az úttalan utak, tér- vagy időbeliek - kérdezzük naivul a cím olvastán.

A hagyományos értelemben egyik körbe se sorolhatók; Juhász Erzsébet prózája a hely- és időhiány meghatározó élményéről tudósít. Egyfelől azonban, az írói gondolkodást követve, ezek az úgynevezett útleírások az idő múlásának a nyomát követik. A térbeli, geográfiai és az olvasmányélmények által teremtett toposzok csupán a mulandóság útjelzői, az öregedés élményszerű felismerésének és átélésének a mérföldkövei.

Úttalan utakon. Olyan helyeken, ahol nincs út. Az öregedés valóban ilyen terrénum. A fiatal kortól az idős kor felé vezető út, annak ellenére, hogy a visszafordíthatatlanság által igencsak markánsan kijelölt, mégis örök ismeretlen, csupán egyetlen irányban járható, egyetlen irányban haladva ismerhető meg, és az út során szerzett tapasztalatok, éppen a megismerés útjának szubjektivitása miatt nem oszthatók meg másokkal, csak földolgozhatók. És ilyen szublimált formában tárhatók csak mások elé. Az emberek - a mai regényírók egyik legsikeresebbje szerint - azért írnak regényt, hogy megértsék a múltat, és felkészüljenek az előbb-utóbb bekövetkező elmúlásra; ezért viselik magukon a múlt idő jelét az igék a regényekben. Meg a novellákban. Meg az olyan prózában is, amit Juhász Erzsébet könyvében olvashatunk. Ez a próza, amely alkalmasint az esszé szubjektív hangján beszél egy elszemélytelenített múltról, vagy az elbeszélés objektivitását célzó pontosságával töri fel a szubjektivitás pecsétjeit, a posztmodern idézésbe kapaszkodik, esetleg a szenvedélymentesség álarcát ölti, vagy fiktív levélben tett vallomásosságot tár fel, folyton a "tősgyökeres idegen"-ség sokféleképpen (csupán egyféleképpen?) értelmezhető abszurdumába ütközik: ".ha az embernek olyan helyen adatik meg a világra jönnie, amely az egymásba nyíló emlékek végtelen során át sehol egy talpalatnyi hely erejéig nem tűnik otthonosnak, akkor e hely nem lehet soha otthon, az ilyen ember pedig nem is lehet más, mint hontalan, eleve, egyszer és mindenkorra."

Az írásainak élményanyagát saját tapasztalataiból, olvasmányaiból és a fölöttük való töprengésekből megvilágosító Juhász Erzsébet a maga emberi, írói, kisebbségi világát hely- és időhiányként, világhiányként fogalmazza meg: "Mert a világ e szegletén, ebben az örökös viharsarokban nincs, nem volt és nem is lesz soha idő. Nincs idő alatt sem, mint ahogy tényleges időbeliség sincs, sem folyamatos múlás. Itt az idő: gép. Időgép, mely egyszeriben a legváratlanabb pillanatban működésbe lép, letarol, maga alá teper, s mindent, ami eleven, az utolsó porcikájáig szétmarcangol." A döbbenetes, az egyéni és a kisebbségi létet meghatározó világhiány azonban nem lenne érzékelhető életút, illetve annak idő- és térszakaszai hiányában. Az emberi, az egyéni létezés út- és időszakaszainak egymásra vetítése akár prózaírói módszerként is érzékelhető, természetesen az említett megszorítással, miszerint a prózát a múlt megértésének a szándéka mozgatja, de a próza sohasem azonosulhat azzal, amiről beszél: "S hogy legintenzívebb pillanataink is elperegnek, hogy elmúlásból vagyunk, s ez a folyamatos elmúlás az élet. Tehát: hogy az elmúlás nem a halál által következik be, a halál csak véget vet ennek az elmúlástörténetnek. Történetről lenne szó? Dehogyis, hisz az életünk, noha történik, nem történet, és nem elmondható."

Az író pedig arra tette fel az életét, hogy történeteket mondjon. A történetek által közli, hogy létezik, és ha a történeteit olvassák, bizonyosságot szerez létéről. Még akkor is, ha ez a lét - Herceg János gondolatát idézve -, kettős koporsóba zártságot jelent. Ez a kisebbségi író kettős kötődése, ami nem egyéb, mint kettős marginalitás - írja Juhász Erzsébet, vagyis a "nem vagyok soha sehol" érzése: ".nincs súlyosabb, testet-lelket-eszméletet jobban pusztító sors, mint sehova valósinak lenni, de mégis kifeszítve élni két egymással egyetlen ponton sem érintkező, két egymással tökéletesen ellentétes világ között. Mert az egyik világból folyton menekülni akarsz, s menekülni annyi, mint kapkodva mindig másba és másba belekezdeni." És túlélni - tegyük hozzá. Mert az is feladata az írónak, ha a valóság anyanyelvén fogalmaz: a túlélés. "Túlélni annyi - jegyzi meg olvasólámpája fénykörének vélt biztonsága mögül a szerző -, mint összekötni múltat és jelent, álmot és valóságot."

Könyvek olvasása közben és után, az emlékek és a valóság referenciái közötti barangolás során, tépelődései közepette mintha a magához nagyon közeli írói magatartás erővonalait emelné ki, s ezzel egyetemben egy műfajt is leírna. Megfogalmazása azonban túlnő ezen az elsődleges szándékon: szövege az írói mellett az általános emberi magatartás leírása (is) lesz, sőt annál is több - egy-egy nemzetcsoport közérzete mellett egyetemes emberi életérzésről is szólnak a sorai: "[Az író] mély bölcsessége abban áll, hogy kétségeit, kudarcait, sebzettségét nem akarja mindenáron elsimítani, elhallgatni. Pontosan tudja, hogy ezekkel szemben mindannyian s mindvégig tehetetlenek vagyunk. Nem tudom, vajon csak a kis népek s a nemzeti kisebbségek hazavesztésre és hazakeresésre gyakrabban kényszerülő hontalanjai érzik, vagy szerencsésebb nemzetek tagjai is, hogy valamennyiünk élete végül is nem más, mint folyamatos túlélések láncolata, s önmagunk megteremtése sem más, mint hogy olykor kikristályosodnak bennünk az igazi otthonlét egyedül lehetséges feltételei, s úgy érezzük: minden megvan. Belül minden megvan."

Senki, sehol, soha?

Ha jól tudom, itt, a könyvtár padlástermében őrzik Juhász Erzsébet hagyatékának egy részét, az íróasztalát, a könyvespolcait, a könyveit, írógépét és a szemüvegét. Azt a szemüveget, számomra igazából ez a leglényegesebb tárgy, amely mögé rejtőzhetett, amelyen keresztül szemlélődött minden elképzelt, elmondott, megírt vaksága ellenére, amelyen keresztül, minden szorongása, az ismerős utcákon való eltévelyedése, a határhelyzetek, a háború okozta létbizonytalansága ellenére is, élesen látott.

Nem véletlenül használom az Úttalan utaim című esszékötetének írásaiban jelen levő, megfordított vakságmetaforát, hiszen úgy vélem, művészetének, írói énjének a lényege éppen az érzékelés egyik legfontosabb szervének, a szemnek a meghibásodásában áll, a meglazult izmok okozta látványtorzulásban, tulajdonképpen, hogy továbbmenjek, végül a porlepte valóság, az igazság felismerésének a hiányában rejtőzik. Juhász Erzsébetet nem divatos olvasni, nem csak most, korábban sem volt az, átsiklottak rajta a tekintetek, ahogy Sartre mondaná, „pusztában énekelt”. Élősködő és őrült volt (ezek Danilo Kiš fogalmai), nem is lehetett más, hiszen csak egy élősködő kísérelheti meg, hogy „a negyvenvalahány éves masszív testvériség-egység” után egy széthullásban levő országban, „kettős marginalitásban”, kisebbségi íróként környezete elanyanyelvtelenedésében értelmet és igazolást adjon az életének, csak „egy őrült írhat szakmányba könyveket, tudván tudva, hogy senki se fogja elolvasni”. „[M]indenki mentené még, ami menthető, a pőre testét, nyelvét, kultúráját, anyagi javait, és vinné innen árkon-bokron át mindenféle határokon túlra. Én meg itt írok-írok, a magam tetű módján ugyan, de több mint húsz éven át. Kinek? Minek?”

A fekete, vastag keretes szemüvegén, éles lencséin keresztül látott világ, az ország és mindebben önmaga felismerésének a megoszthatatlansága, közölhetetlensége azonban korántsem a művészet és élet különállásának, átjárhatóságának a lehetetlenségét vagy Juhász Erzsébet művészetének értéktelenségét jelenti, hanem sokkal inkább a sivár, kisszerű, háborúban és nacionalizmusban fuldokló közegének valóságra és igazságra való vakságát. Juhász Erzsébet elvágyódott, akárcsak irodalmi őse és Műkedvelők című regényének – ez sem véletlen – hőse, Szenteleky Kornél. Az irodalmat mint a valóság előli menekülés számára egyedüli lehetséges és adekvát módjaként, egyfajta útvonalként kezelte. Száműzöttként, sorsába kérlelhetetlenül belevetettként, kétségbeesései és szorongásai, a senki sehol és soha létállapotában, a valóság immár tengerhiányos, úttalan utain, a valószerűtlen kis állomásokon veszteglő, mocskos, balkáni vonatokon a volt Osztrák–Magyar Monarchia, a volt SZHSZ Királyság, a volt Jugoszlávia irodalmi örökségéből a nosztalgia finom szálaival menetrendeket írt. A provincia számára nem létező, nem olvasott, ám hihetetlenül pontos és igaz menetrendeket, melyek által a történelem őrületébe belevetett szubjektum talán végül csak kiutat talál.

Juhász Erzsébet nem csak a mi írónk, nem csak Topolya, vagy a vajdasági magyar irodalom írója. Juhász Erzsébet, akárcsak Danilo Kiš vagy Mészöly Miklós, Közép-Kelet-Európa írója. Azé a Közép-Kelet-Európáé, melyben a porttól megtisztított, tiszta szemüvegén át szemlélődő, éles látású embert, mint ahogy egyik zseniális esszéjében írja, akárcsak Esti Kornélt az őrült lány, szájon csókolt a tébolyult történelem. Művészete ebből a csókból, egy pióca szívásából fakad, eredete az értelem nélküli és tébolyult történelem nyelvével mint „lucskos mosogatóronggyal” való borzasztó, brutális, és mindezek ellenére gyönyörű találkozás.

(A topolyai Népkönyvtár padlástermében Utánutazás címmel összeállítás hangzott el Juhász Erzsébet műveiből, Krnács Erika tolmácsolásában. Közreműködött: Verebes Ernő. Az összeállításból készülő CD-t a rendezvényen Bencsik Orsolya a fenti írásával ajánlotta a közönség figyelmébe. A zenés-irodalmi estet megelőzte Dormán László A hatvanéves Magyarkanizsai Írótábor című fotókiállításának megnyitója.)