Kisebbségi sors és erkölcs

Nagyon sokszor megfeledkezünk arról, hogy nem velünk kezdődik térségünk történelme. Mindez azért lehetséges, mert nem ismerjük, nemhogy a távoli, de a közeli múltunkat sem. Mint ahogyan családok élik mindennapjaikat a nélkül, hogy valóban ismernék egymást. Elmennek egymás mellett. Ezért történhet meg az a példátlan eset, hogy a szülő, csak amikor már késő, csak akkor veszi észre, hogy gyermekével valami baj van: pl. azt, hogy a drogok fogságába süllyedt.
Hasonló a helyzet az ismeret hiányát tekintve a nemzeti közösségünk közelmúltjában való tájékozottságunkat illetően is, ezért aztán gyakran megesik, hogy a folytonosság helyett a gyökértelennek tartott újrakezdés sziszifuszi munkájával bíbelődik az, aki tenni kíván valamit közössége érdekében. Következésképpen nagyon hasznosnak, célravezetőnek és célszerűnek tartom a Vajdasági Művelődési Intézet kiadói tevékenységének azt a szegmentumát, mely a mára már elhalványult múlt eseményeit hozza vissza számunkra, hogy megismervén azt, folytassuk és ne újrakezdjük az építkezést nemzeti közösségünk épülésére.
Ezúttal a méltánytalanul elfeledett Draskóczy Edéhez kötődő, 2011-ben megjelentetett kiadványról szeretnék szólni, a Bizonyítás egyszerű utakon című könyvről, melyhez a bevezető tanulmányt Mák Ferenc írta, így állítva emléket a százhúsz évvel ezelőtt, Makón született óbecsei úgyvédnerk, közművelődési munkásnak, lapszerkesztőnek és kisebbségi politikusnak, aki a két világháború között egyenrangú harcostársa volt nemcsak Várady Imrének, de Szenteleky Kornélnak, Csuka Zoltánnak, Herceg Jánosnak vagy éppenséggel Szirmai Károlynak i, s akit a vajdasági magyar kultúr- és irodalomtörténet épp hogy csak megemlít.
E kiváló és fáradhatatlan, megalkuvást nem ismerő értelmiséginek ''aki képes /volt/ átlátni az adott történelmi szituáció lényegét”, nos tehát az ő megérdemélt helyét próbálja Mák Ferenc visszaperelni a vajdasági magyar szellemi felemelkedésben vállalt tevékenysége okán. A vonatkozó bizonyítékokat a kötetbe beválogatott írásai szolgáltatják, melyeket minden esetben a hivatástudat és a feltétel nélküli, önérdekmentes elkötelezettség jellemez. Mint az Előszó írója megállapítja ''Draskóczy Ede abban különbözött a pályatársaktól, hogy számára egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy az elszakított területek kisebbségi magyarsága számára az egyetlen járható út, az önálló élet megszervezése, a közösségi jövőkép megalkotása”volt.
Ma, amikor nemzeti közösségünk fennmaradása érdekében sokan és sokféleképpen buzgólkodnak és serénykednek, nem árt emlékezetbe idézni azokat, akik egykor hasonló módon igyekeztek alapokat lefektetni arra vonatkozóan, hogy az egységből kiszakított közösség megtalálja az utat önmaga felé annak érdekében, hogy ne kallódjon el ''a népek tengerében”.
Mindenekelőtt a Kisebbség és erkölcsiség című írásra hívnám fel a figyelmet. Úgy vélem, kivétel nélkül mindenkinek, aki ma valóban szolgálni kívánja közösségünk érdekeit, el kellene olvasnia ezt a testamentumszerű szöveget, mely a nemzetfenntartó szerep felelősségteljes munkájára emlékezteti mindazokat, akik bármikor szerepet kívánnának vállalni egy-egy nemzeti közösségben. Az 1940. június 30-án, Zomborban felolvasott társadalombölcseletként is felfogható tanulmány a kisebbségi sorsot mint erkölcsi kategóriát taglalja. Megállapítja, hogy ''a kisebbség erkölcsi fogalom, / erkölcsi parancs a nemzetfenntartó munkára”, s mint erkölcsi elkötelezettség '' ... osztatlan nemzetet és osztatlan erőt” kell hogy képviseljen. A közösségért tenni akarók magas fokú szellemi és érzelmi életének egységét alapkövetelménynek tekinti, mert csak a kettő együtt biztosíthatja a munka eredményességét.
Draskóczy Ede példaértékű magatartását felidézni és megszívlelni, úgy vélem, fontos lépés ma mindazok számára, akik részt vállalnak a közösségmegtartó feladatok véghezvitelében. Az elődök faradozásának ismerete nélkül a folyamatosság viszonylatában nem történhet előrelépés, s ha ezt nem tesszük meg, marad az állandó akadályokkal és bizonytalanságokkal teli újrakezdés fogsága.

A színházteremtés útjai

Régi adósságot törlesztett az Életjel Kiadó, amikor az Életjel Könyvek 147. kiadványaként megjelentette Garay Béla terjedelmes munkáját a szabadkai Népkör amatőr színjátszó-társulatának az 1919 és 1971 közötti tevékenységéről.

Mint a Jegyzetből kitetszik, a vajdasági magyar színjátszás nagy öregje a Népkör fennállásának századik évfordulója alkalmából ezzel a terjedelmes művel kívánt tisztelegni a nagy múltú művelődési intézmény előtt, de a könyv közzététele akkor valamilyen okból elmaradt. Véleményünk szerint valamiféle szerkesztői túlbuzgóságról lehetett szó -- ha kellett, ha nem, volt belőlük bőven az idő tájt --, hiszen 1980-ban pl. a jelen sorok írójának is meggyűlt a baja a Fórum Kiadó egyik redaktorával, mert a kiadásra elfogadott kismonográfiájának címéből töröltetni kívánta a Bács-Bodrog vármegye megnevezést, holott egy százéves intézményről volt szó, melyet úgy hívtak, hogy Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat.
Garay Béla színjátszás-történeti munkája forrásértékű alapkönyv. A feldolgozás módszerének korszerűségével nem kívánunk foglalkozni, hiszen egy negyven évvel ezelőtt készült alkotástól van szó, mely a lineáris időrend szerinti, szubjektív történetelmondás menetét követi.

Az utóbbi időben nem véletlenül foglalkozom mind a Könyvszéli jegyzetekben, mind pedig az Útközben kisesszéiben a múlt köztudatba helyezésének szükségességével és jelentőségével. Mert mindazok az eredmények, amelyekről ma szó esik nemzeti közösségünk okán, nem volnának lehetségesek, a célok nem lehetnének megvalósíthatóak, ha a Trianon utáni impériumváltást követően nem lettek volna Csuka Zoltánok, Garay Bélák, Várady Imrék, Draskóczy Edék, Szenteleky Kornélok, Herceg Jánosok. Hadd ne soroljam tovább! Az alapozás nehéz, akadályokkal teli, küzdelmes és felelősségteljes, sokszor kockázatos munkáját ők végezték el mind a közművelődésre, mind pedig a társadalmi életre vonatkozó különféle megnyilvánulási keretek és formák létrehozása tekintetében, egy olyan korszakban, amely az ilyen jellegű munkálkodásokat egyáltalán nem nézte jó szemmel, és hatalmi eszközeivel élve mindent megtett ellehetetlenítésük érdekében.

Az 1940-ben megjelentetett Bokréta című almanach adatai is tartalmazzák azt a nagy erőfeszítést igénylő fáradozást, mely nemzeti közösségünk Trianon utáni fennmaradását meg a kedvezőtlen politikai és társadalmi viszonyok túlélését volt hivatva biztosítani.

Hogy 1945. október 25-én a Magyar Népszínház mint újonnan alakult hivatásos magyar játékszín megkezdhette működését Balázs Béla Boszorkánytánc című darabjával, sokban a Népkörben 1919 húsvétja óta tevékenykedő amatőr színjátszóknak köszönhető, Garay Bélával az élen, hiszen a hivatásos magyar színházi kultúra előtt becsapódtak az ajtók a két világháború között. A több mint százéves hagyományú magyar nyelvű színjátszást kellett átmenteni jobb időkre, és életben tartani. A Népkör amatőrjeiként számon tartott színjátszók ennek a lényegbevágóan fontos, létfontosságú feladatnak tettek eleget, amikor huszonöt éven keresztül, gyakran egzisztenciális félelmeiken is felülemelkedve, őrizték a magyar színjátszás lángját, nehogy ellobbanjon.

A Magyar műkedvelők az őrhelyen címen kiadott színjátszástörténet tényszerű bizonyítéka annak, hogy az előrehaladás, a gyarapodás és a boldogulás, lett légyen az bármely szférában, csak akkor hozhat bíztató eredményeket, ha a múltban kikövezett utakon haladhat tovább, ha a múltban életre hívott folyamatok eredményeire épülhet. Ezért kell megadni a tiszteletet mindazoknak, akik e nemzeti közösség talpon maradását egyéni babérokra való törekvés nélkül, azaz önzetlenül szolgálták.

A hangsúly pedig a szolgálaton van!

Garay Béla és amatőrszínész-társai, a végeredményt tekintve, ilyen emberek voltak. Ezért köszöntöm nagy tisztelettel az Életjel 147. könyvét, s ajánlom figyelmébe minden érdeklődőnek a valós eredmények eme példaértékű tárházát.

Azt csak megjegyzem, hogy sok mai olvasója a könyvnek megelégedéssel és örvendezve fedezheti fel ügyszerető felmenőinek nevét e jeles társaságban.