,,A legfontosabb, hogy pontosan tudjam, ki is vagyok!'

Hogyan érjük el, hogy egy rossz dolog csak egyszer történjen meg velünk? Ez az egyik kérdés, amelyre megpróbál választ adni az alábbi beszélgetés, de szó van benne az alárendeltségről és a megosztottságról, a vállalásról és az optimizmusról is... De mindenekelőtt a nőnapról mondja el a véleményét dr. Káich Katalin művelődéstörténész, az újvidéki Magyar Tanszék tanára.
-- Nem szeretem a megosztottságot, legyen az nemzeti, vallási vagy regionális alapú, illetve ebben az esetben nő-férfi viszonylatú. A nemzetközi nőnap és az annak kapcsán elhangzó militáns harsányságok egyáltalán nem a női princípium jellegzetességei. Az egész mozgalomnak van egy olyan hátoldala, ami által éppen ezt a női princípiumot zúzzák szét. Nem mondom, hogy ez mindig tudatosan történik, de biztos, hogy olykor benne van. Mindenesetre úgy érzem, hogy a nőnap is, mint megannyi más egynapos ünnepség, eltorzult formában nyilvánul meg. Az emberek tulajdonképpen nem is tudják, mit ünnepelünk, miről is van szó. Az egésznek mindenekelőtt az eredetét kell megkeresnünk: mi az oka annak, hogy az emberiség eljutott egy olyan stádiumba, amikor a nőknek harcot kell vívniuk az egyenjogúságukért. Meg kellene nézni, hogyan jutott el a ,,női társadalom' addig, hogy alárendelt viszonyba kerüljön. Ez a törekvés azonban jelenleg egyáltalán nincs meg bennünk. Mindannyian Isten teremtményei vagyunk, pontosabban Isten képére teremtett emberi lények, akik egyenlőek a teremtésben és a halálban is. A különválasztás egy hosszú folyamat eredménye, csakúgy, mint az, hogy az egyenjogúságért folytatott küzdelem, amely már az éléből is veszített, és amely egyre inkább eltorzul, jelenleg ott tart, ahol tart. Nézzük meg a mai március nyolcadikai házi ünnepségeket! A nők virágot kapnak, és ezzel le is van zárva az egész. A legnagyobb haszna a nőnapból a virágárusoknak van, akik jelentős jövedelemre tesznek szert ilyenkor.
* Említette, hogy a teremtésben és a halálban egyenlőek vagyunk, az életben kevésbé. Mit tapasztal: mennyire van jelen ez a fajta megosztottság a mindennapjainkban? Nehezebb egy nőnek érvényesülnie?
- Sok függ az egyén hozzáállásától. Tudniillik én nem fogadom el, és a gondolkodásrendszerembe sem építettem be azt, hogy a férfiak és a nők között ilyen jellegű különbségek lennének, mint ahogy azt sem ismerem el, hogy alárendelt szerepben kell tetszelegnünk az élet bármely területén. A legfontosabb, hogy pontosan tudjam, ki is vagyok. Hamvas Béla mondta, hogy az embernek világa van, nem környezete. Ennek a világnak a törvényszerűségei szerint kell az életét realizálnia, függetlenül attól, hogy a körülmények és a környezet mit vár el tőle. Miután én nem ismerem el ezt a megosztottságot, nem is így viszonyulok a világhoz. Bizonyos szempontból egészen biztosan én irányítom az életemet, még akkor is, ha vannak benne determinált dolgok, és ezt a lehetőséget, azt hiszem, maximálisan kihasználtam. Ha engem bántódás ért, vagy ha mellőzve voltam valaha, az soha nem a női mivoltom miatt történt. Azt hiszem, hogy a nők, ha sikeresen fel akarják venni a harcot ez ellen a sokat emlegetett alárendeltség ellen, akkor elsősorban a saját gondolkodásukon kell változtatniuk. Azt szoktam mondani, hogy az embereket nem lehet megváltani, ha saját magukat nem váltják meg. Ha a nő alárendelt helyzetben érzi magát, és ezt felvállalja, akkor ez végigkíséri az egész élete során, ha nem, akkor megvan az esélye arra, hogy egyenrangú partnerként élje az életét.
* Többször tett már említést a tudatosságról mint kategóriáról. A pozitív szemlélet és az optimizmus Önnél tudatosan működik?
- Igen. Amikor a hallgatóim rákérdeznek, hogyan lehetséges az, hogy mindig mosolygok, azt szoktam mondani, azóta mosolygok, amióta eldöntöttem. Mára teljesen egyedül vagyok a világban, a veszteségeim nagy-nagy megpróbáltatásoknak tettek ki, de szerencsésnek tartom magam, mert valahol mindig megérzem, mi az, ami lehetőséget ad nekem arra, hogy kikerüljem azt a helyzetet, aminek következtében esetleg valóságos és mély depresszióba kerülhetek. Nagyon fontos, hogy az ember mindennap szenteljen egy kis időt önmagára, amikor semmi mással nem törődik. Csak ő van és a gondolatai. Ha így teszünk, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy fal emelkedik köztünk és a külvilág között. Mindent látunk, észlelünk magunk körül, de lesz egy határ, amin a borzalmak nem jutnak át, és ez lehetővé teszi, hogy a külvilág dolgai ne érintsenek bennünket szívbemarkolóan. Ha van egy negatív szituáció, tudomásul vesszük, hogy nem tudunk rajta változtatni, de nem engedjük, hogy belerondítson az életünkbe. Én minden reggel, amikor felkelek, odateszem a kávét és közben zenét hallgatok. José Carreras hangja és áriái a kedvenceim. Minden reggel van egy ária, amely kiváltja bennem a katarzist, olykor még a könnyeim is kicsordulnak.
* Hogyan tanulhatjuk meg felépíteni ezt a belső falat, ami megvédhet bennünket a külvilágtól?
- Engem például a zene juttat el arra a pontra, de lehet, hogy másokat más. Amikor az ember megtanulja magát kívülről látni, az egy nagyon nagy élmény, és akkor már biztosan jó úton halad. Azt szoktam mondani, hogy velem egy rossz dolog csak egyszer történik meg. Ha valami rossz történik, hajlamosak vagyunk másokat hibáztatni érte, bűnbakot keresni. De ez nem jó, mert gyűlöletet szül, ami istentelenül sok életenergiát vesz el. Én nem azt nézem, hogy ki a hibás, hanem bevonulok a saját ,,belső házam'-ba, analizálom a helyzetet, hogy mi volt az, ami a másik emberből az adott reakciót kiváltotta. Ha legközelebb hasonló szituáció merül fel, akkor megpróbálok tudatosan, más módon reagálni rá, mert ebből a körkörösségből csakis így lehet kiszállni. Az élet is, akárcsak a történelem, folyton ismétli önmagát. A történelem nagy tanulsága, amit a mai napig nem tanultunk meg, hogy a dolgok ismétlődnek.
* Valaki mindig szükségét érzi annak, hogy hatalmat gyakoroljon mások felett.
- Igen, mert nem ismeri önmagát. Az az ember, aki tudja, hogy kicsoda és mi a feladata, és ezt meg is csinálja, annak nincs szüksége a hatalom gyakorlására. A hatalmat a mai világban ki szoktam egyenlíteni a fotelokkal. Kinek van szüksége fotelokra? Aki nincs tisztában az értékeivel és bizonyítani szeretne. Akkor lehetnénk boldogok, ha mindenki a saját helyére kerülne, ha mindenki felvállalná önmagát és nem úgy akarnánk élni, hogy hatalmat gyakoroljunk mások felett, hanem ha egymás mellett haladva teljesítenénk ki az életünket, végeznénk el azt a feladatot, amiért a világra születtünk.

Rangot adni az iskolának

Az Újvidéki Tudományegyetem keretében Szabadkán nyíló Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar megbízott dékánja tizenhat éve rendes egyetemi tanárként dolgozik a Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékén, művelődéstörténetből doktorált, számos kiváló hézagpótló tudományos munka szerzője, 98 óta vendégtanár a szabadkai képzőben. A tanítványai szinte kivétel nélkül lelkesednek érte.
* Nem könnyű egy ilyen úttörő feladatot elvállalni...
- Ha az embernek olyan szerencséje van, hogy azt csinálhat, amit szeret, akkor nem érzi tehernek a munkát. Számomra ez a minden.
Azért amikor Gábrityné Molnár Irén az alapító nevében megkeresett, hogy elvállalnám-e a szabadkai tanítóképző kar dékáni posztját, meg kell mondanom: nagyon megijedtem. Én ugyanis már kifelé megyek az időből, az aktív munkából, és úgy képzeltem, hogy egyetemi rendes tanárként majd szép lassan hozzászoktatom magam ahhoz, hogy egyszer majd nyugdíjba kell mennem. Ami nem a munka végét jelenti, hiszen írni mindig lehet... Tudtam, hogy nagyon sok problémám lesz, nem biztos, hogy mindig meg tudom valósítani azt, amit elterveztem. A vállalás mellett elsősorban az szólt, hogy megboldogult férjem, Bambach Róbert - életem legszebb ajándéka - Szabadkán született, és úgy éreztem, ennek a városnak tartozom valamivel, amit most jó volna visszaadni. A másik, hogy a kedves diákjaim, akiket megkérdeztem, mind ezt mondták: a tanárnőnek ez az utolsó feladata, mielőtt nyugdíjba megy... És persze az is szerepet játszik, hogy most valami újat alapítunk. Én művelődéstörténész vagyok, s a munkám során sokszor foglalkoztam olyan emberekkel, akik valami újat kezdtek csinálni, s úgy éreztem, ez egy művelődéstörténeti pillanat is, hogy Szabadkán magyar tannyelvű tanítóképző kart alapítunk.
* Noha még működni sem kezdett a várva-várt intézmény, máris érték bírálatok...
- Csak úgy tudtuk akkreditálni a kart, hogy átvettük a zombori tanítóképző oktatási programját. Mindenki, aki egy kicsit is ért az oktatáshoz, és megnézi azt a programot, látni fogja, hogy a szó szoros értelmében katasztrofális. Nem fog ilyennek megmaradni. Módosítani fogjuk, rögtön a tanév kezdetén, mert pl. abban a tantárgycsoportban, amely magyar nyelv és irodalomként van feltüntetve, találunk egy olyan kurzust, hogy ,,akcentológia. Ez a szerb nyelv jellegzetesessége. A magyarban, ugye, a hangsúlyozás és az értelmezés nem ehhez kötődik. Rögtön kezdetben az új programok kidolgozása lesz a fő cél, konzultálva a hasonló jellegű intézményekkel mind Magyarországon, mind német és angol nyelvterületen.
* A tanárok számára kiírt pályázat milyen eredménnyel járt? Mivel a bolognai egyezmény értelmében az ilyenfajta oktatási intézményekben csakis doktori címmel rendelkező szakemberek taníthatnak, feltételezem, hogy nem könnyű kellő számú tanárt találni.
- Egyes tantárgyakra megfelelő kandidátusok jelentkeztek, másokra nem, illetve bizonyos tantárgyak oktatására nem pályázott senki. Augusztus végén, szeptember elején megismételjük a pályázatot. Persze, nem lesz könnyű minden tárgyra megfelelő embert találni, de úgy tűnik, nem is olyan lehetetlen. Minden tárgyat magyarul fogunk tanítani. Ha más megoldás nem lesz, akkor majd magyarországi szakembereket alkalmazunk.
* A diákok létszáma, mint a lapokban olvashattuk, kielégítő...
- Mindannyiunk nagy örömére szolgált, hogy a fölvételi vizsgára majdnem kétszeres túljelentkezés volt, ennek egyenes következményeként nagyon jó diákokat sikerült beírnunk az első évfolyamra, 30 helyett 35-öt, illetve egy roma kislánnyal 36 hallgatónk lesz az első évfolyamon.
* Káich Katalin úgy ismert mint kiváló tanár, aki sajátos módon viszonyul e hivatáshoz. Mi lesz az az új intézményben, amely kimondottan ,,kaichi?
- Azt tudom például, hogy a gyerekeink nagyon keveset olvasnak. Ez hatványozottan érvényes a tanítóképző kar hallgatóira. Márpedig az olvasást semmivel sem lehet helyettesíteni. Az internetről szerzett információinkkal kapcsolatban találtam egy érdekes megjegyzést Jankovich Marcelltól, aki azt a gyors étkezéshez hasonlítja... Miután az oktatási programokat tüzetesen áttanulmányozom, az lesz a feladatom, hogy megnézzem, melyek azok a tantárgyak, kurzusok, amelyeknek az oktatásába be lehet vinni az olvasást. Fontos, hogy megértsék: olvasás nélkül a műveltségünk - bármilyen szinten is szerezzük azt - nem lesz tökéletes és alapos. Tulajdonképpen azt szeretném, hogy erre a karra beiratkozni rangot jelentsen. Ha ezt meg tudom valósítani az alatt az idő alatt, amelyre ezt a posztot elvállaltam, már megérte.
* Megnyugtató, hogy lesz egy ilyen karunk, hogy van elég hallgatója. De kit fognak az innen kikerülő pedagógusok tanítani? Lesz-e itt még elég magyar ajkú kisdiák, akik igényt tartanak az anyanyelvű iskolára?
- Én optimista ember vagyok, soha nem a rossz oldaláról közelítem meg a valóságunkat és magát az életet. Biztos vagyok benne, hogy lesznek diákjaink az elkövetkezőkben is, lesznek magyar gyerekek. Ezek a frusztrációk, amelyeket az elmúlt 15 év hozott magával, hamarosan eltűnnek, a kosovói kérdés megoldása után még lesz egy kis turbulencia, azután minden a helyére kerül... Nem véletlenül foglalkozom művelődéstörténettel, illetve történelemmel. Abból sok mindent meg lehet tanulni. És én megtanultam azt, hogy ,,világvége-hangulatok"-at nem kell teremteni, mert a világvége nem következik be. A világ - az egyetemes kozmikus valóság - megmarad. Hogy abban az embernek milyen helye lesz, az az embertől függ. Azt szoktam mondani, hogy 50 százalékban determinálva van az életünk, 50 százalékban pedig magunk választunk...
* A bolognai deklaráció mint követelmény mennyiben változtat a képző munkáján?
- Azt a klasszikus alapműveltséget, amelyet a régi iskolarendszerek biztosítani tudtak, s ami főként a tudás mennyiségében mutatkozott meg, el kell felejteni, a bolognai folyamatban gyökerező oktatási program azt nem vállalja föl. Viszont fölvállalja a képességek fejlesztését. Mivel felgyorsult az idő, s az ember nap mint nap új kihívásokkal találja magát szembe, az enciklopédikus tudás ma nem okvetlenül szükséges - néha majdhogynem akadály is -, a képességeinknek a fejlesztése viszont igen. Ilyen értelemben fogjuk kidolgozni az új oktatási tervet.
* A délvidéki magyar politikusok részéről elhangzott egy olyan kijelentés, hogy az önálló magyar oktatási rendszer, ezen belül a szabadkai magyar tudományegyetem kiépítésében a tanítóképző tekinthető az első tartópillérnek. Ön hogyan látja ezt?
- Ahhoz, hogy egy tudományegyetem létrejöjjön, nagyon sok minden szükséges. Mindenekelőtt a tanárok. Látjuk, hogy a mi esetünkben is milyen nehéz gondoskodni a megfelelő szakkáderekről. Az egyetemi tanár ugyanis nem gyorstalpaló tanfolyam eredményeként jön létre, hanem hosszú munka eredményeként, tehát ilyen szempontból nem tudom, hogy a szóban forgó tudományegyetem mikor születhetne meg. De az biztos, hogy most egy kis lépést tettünk afelé. A jövőben szerintem az dönti el, hogy sor kerül-e erre, hogy szükség lesz-e rá. Ne felejtsük el, bármilyen rossz körülmények között van is pillanatnyilag az országunk, előbb-utóbb az Európai Unió tagja lesz, és akkor már régiókban kell gondolkodni. Tudjuk azt, hogy Szegeden pl. egy csodálatos tudományegyetem már kiépült.
* Tehát hisz a határok légiesítésében?
- Teljes mértékben. Abban, hogy az emberekben egyszer majd megérik az élethez való pozitív viszonyulás, hogy olyan életföltételeket teremtsünk magunknak, amelyek méltóak az emberhez.

Ez a tehetségek százada lesz

Dr. Káich Katalin, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dékánja az idei nemzeti ünnepen rangos magyar állami kitüntetésben részesült: a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét vehette át. Az elismerést a magyar tannyelvű felsőoktatás, valamint a vajdasági magyar kultúra megőrzése és terjesztése területén kifejtett tevékenységéért kapta, de kimondatlanul is nyilvánvaló: a Lovagkereszt nem elsősorban a művelődéstörténésznek, hanem az intézményépítő dr. Káich Katalinnak szól. Annak az egyetemi tanárnak, aki 2006-ban nagyon szép (és rengeteg munkával járó) ajándékot kapott az élettől: Szerbia első állami alapítású magyar felsőoktatási intézményének, a szabadkai tanítóképző karnak a megalapozását. Hogyan éli meg a magyar állami kitüntetést, melyet a Magyar Köztársaság szabadkai főkonzulátusának főkonzuljától, Nagy Ferenc úrtól vett át?
- Nem számítottam rá. Nem is gondoltam arra, hogy ezért a munkáért, amit itt dékánként végzek, valamiféle külön elismerés jár. Úgy fogtam fel mint feladatot, amelyet még el kell végeznem, mielőtt nyugdíjba mennék. Nem szeretném felsorolni, de még csak emlékeztetni se a közvéleményt arra, hogy mennyi munkával járt az intézményépítés. Itt ugyanis voltaképpen egy intézmény megalapozásáról van szó, és az intézmény jövője függ attól, hogy milyenek ezek az alapok. Ez azt jelenti, hogy igen felelősségteljes munkáról van szó, és én ennek kezdettől fogva minden percben a tudatában vagyok, így aztán minden időmet, energiámat és tudásomat ennek a célnak rendeltem alá. Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, azt felelem: IGEN. Azok, akik döntöttek ennek az érdemrendnek az odaítéléséről, feltehetőleg felismerték azt, hogy milyen sok tennivalóm akadt itt az intézményépítés során, és feltehetően úgy ítélték meg, hogy én ennek a feladatnak az elvárások szerint eleget tudtam tenni. Mindenkinek jólesik, így nekem is, ha a közösség felfigyel rá és értékeli azt, amit egy-egy cél megvalósítása érdekében teszünk.
* Eredetileg úgy volt, hogy a kitüntetést maga a köztársasági elnök, Sólyom László adja majd át itt, Szabadkán...
- Miután nem volt alkalom arra, hogy az elismerést személyesen Sólyom Lászlótól vehessem át, úgy véltem, hogy helyesen cselekszem, ha írásban köszönöm meg a Magyar Köztársaság elnökének, hogy a számomra felterjesztett érdemrendet jóváhagyta. Írásban köszöntem meg neki: én Közép-Európában nevelkedtem, és volt gyerekszobám.
* A kimagasló teljesítmény témájából kiindulva beszéljünk a tehetségről, a tehetséggondozásról annak kapcsán, hogy a Vajdaságban a minap tartottuk meg a III. Tehetség Napot, és március 23-án Magyarkanizsán szervezték meg az I. Nemzetközi Tehetséggondozó Konferenciát. Ezen a konferencián Ön annak a reményének adott hangot, hogy a XXI. század a tehetségek százada lesz: gyakorló tanárként csodálattal tapasztalja, mennyi a különösen tehetséges diák...
- A Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar a kezdetek óta felismerte annak szükségességét, hogy a tehetséggondozást kiemelt kérdésként kezelje. Az, hogy ilyen sok szó esik a tehetséggondozásról mostanában, arra utal: a társadalom igen nagy adósa az öregeknek és a fiataloknak is. A tehetségek gondozása és felkarolása ugyanis lehetőség az egész társadalom számára. Arról szoktunk mindig sokat beszélni, ami nincs vagy csak elenyészően van jelen a társadalomban. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az elmúlt két évtizedben milyen körülmények között történt nálunk az oktatás - az általános iskolaitól kezdve az egyetemi oktatásig -, hogy a legkevesebbet foglalkoztunk azzal, hogyan tanítsuk a gyermekeinket, mert inkább a túléléssel voltunk elfoglalva, akkor világossá válik: itt generációk és generációk nőttek fel úgy, hogy nem kapták meg a megfelelő minőséget sem az oktatásban, sem a nevelésben. Márpedig hosszú távon egy ilyen felemás helyzet igencsak meg tudja bosszulni magát. Vagy úgy, hogy a legtehetségesebbek - nem látva perspektívát - elhagyják a szülőföldjüket, vagy úgy, hogy a legtehetségesebbek maguk is indifferenssé válnak. Márpedig tehetséges, szakképzett emberek nélkül egy társadalom fejlődése nem lehetséges. Így aztán jó, hogy elérkezett annak az ideje: ezzel a problémával elkezdünk foglalkozni. És merem remélni, hogy az elkövetkezőkben eredményekkel is dicsekedhetünk majd. A szabadkai tanítóképző kar mindent megtesz annak érdekében, hogy a tehetséges hallgatók megkapjanak minden szükséges segítséget a tehetségük kibontakoztatásához. Tesszük ezt az olyan különféle programok realizálásával, amelyek voltaképpen az elfogadott tanterv mellett továbbképzést jelentenek. Ilyen most a szegedi Juhász Gyula Pedagógiai Kar segítségével elkezdett egyszemeszteres rendezvényszervezői továbbképzés. Azt is el kell mondanom, hogy a tanítóképző kar munkatársai között sok egykori tehetséges hallgatónk kapott állást, akik különböző doktori iskolák hallgatói. Aztán: március 30-án volt Újvidéken az univerzitáson a legjobb hallgatók megjutalmazása, melynek során a mi hallgatóink közül Bús Natália kapott elismerést, fiatal asszisztensünk, Horák Rita, a Természettudományi Kar doktorandusza pedig azon kevesek közé tartozik, akiknek 10-es a tanulmányi átlaguk. Tudni kell, hogy az Újvidéki Egyetemen több mint 40 000 hallgató van, s ebből legfeljebb 100 dicsekedhet 10-es átlaggal, ezért nekem nagyon jólesett ott ülni a jutalomkiosztón.
* A gyerekek, fiatalok tehetséggondozásának kulcsa a tehetséges tanár. A szabadkai karon mennyire sikerül eleget tenni annak az elvárásnak, hogy a majdani tanítókat a legtehetségesebbek tanítsák, milyen hangsúlyt kap a karon az utánpótlás biztosítása?
- Tekintettel arra, hogy fiatal munkatársaink között sok egykori hallgatónk van (akik a Magyar Tanszéken vagy a szabadkai tanítóképzőben diplomáztak), úgy vélem, hogy az utánpótlás kérdésében ez egy pozitív gyakorlat, melyre természetesen az elkövetkezőkben is nagyobb hangsúlyt fektetünk majd. Ha a lehetőségek megengednék, akkor most is jó lenne egy-két végzett hallgatónkat szintén az intézményünkben munkába állítani. De hát erről most nem tudok kedvező módon nyilatkozni, tekintettel az ország pénzügyi helyzetére. Elég sok tehetséges gyereket sikerült idehozni, s a jövőben sem veszítjük szem elől tehetséges hallgatóinkat: amikor lehetőség nyílik rá, mindent meg fogunk tenni azért, hogy segítsük őket az elhelyezkedésben, a tudományos képzettségük alapján őket megillető munkahelyhez juttatni. A már említett szegedi Juhász Gyula Pedagógiai Kar mellett együttműködési megállapodást írtunk alá a bajai Eötvös József Tanítóképző Főiskolával, melynek élén prof. dr. Majdán János rektor áll. Az ő kezdeményezésére, a határon átívelő együttműködés keretében megcéloztuk egy EU-s pályázat megnyerését, melynek anyagát együtt nyújtottuk be. Amennyiben a pályázaton sikerül elnyerni a támogatást, úgy lehetőségünk nyílna arra is, hogy egy-két tehetséges fiatalt alkalmazhassunk.

A vándor bölcsessége

Beszélgetés Káich Katalinnal

Ha a vándor nem osztaná meg utazásának tapasztalatait, az olyan lenne, mintha el sem indult volna. Pedig éppen a bölcsességére, a tapasztalataira vagyunk kíváncsiak. Nem véletlenül váltak klasszikusokká a római birodalom utazói, ők nevezték magukat először vándoroknak, majd a későbbi korokból is sokan, amikor még csupán a szavak adták vissza azt, amit csak a szem láthatott.

A műfaj lényegét tekintve semmit sem változott. Még ma sem, amikor bármire rákereshetünk az interneten. Azt is meg lehet hallgatni, mit mondanak az utazási irodák vagy tévés útifilmek. Mégis inkább a „hivatásos vándorokra” hallgatunk, akik nem csinálnak reklámot, a véleményükre azonban adunk, mert az olvasó olykor a sorok közt olvasva eldöntheti, merrefelé érezné jól magát a világban.

Káich Katalinnak a Kilátóban megjelenő, Útközben című sorozata a 100. részéhez ért. Kötetnyi élmény, gyakran igencsak szokatlan helyekről. Most egy kis levegőt véve, mielőtt utazásait folytatná, arról kérdezzük, visszatekintve hogyan látja a sorozatot, és mik a további útitervei.

– Amikor az Útközben sorozatot, úgymond, kitaláltam, akkor kezdetben arra gondoltam, hogy azokban gondolatokat osztok meg az Olvasókkal, lett légyen azok a mindennapok eseményeire való reagálások, létkérdésekre vonatkozó meglátásaim, s olyan élmények is, melyek ebben a fejtetőre állított világban a remény megléte mellett tesznek tanúságot. Ilyen jellegű írás pl. a 100. is, hiszen ahol árnyék van, ott fénynek is kell lennie. Hitet megtartó írásoknak is nevezhetném ezeket, s úgy vélem, nagy szükség van rájuk egy olyan világban, mint a miénk, amelyben a rossz hírek tömegével árasztanak el bennünket, olyannyira, hogy néha lélegezni is alig lehet. Utazásom élményeinek leírásai is ezt a célt kell szolgálniuk. A reagálásokból ítélve úgy látom, hogy ezek az írások azonkívül, hogy új ismereteket közvetítenek, illetve betekintést engednek más „világok” ügyes-bajos dolgaiba, utat találnak az Olvasókhoz, s ha ez így van, akkor számomra is a megelégedés forrásai. Most, még ha késik is, a tél ideje érkezett el. Ilyenkor általában nem tervezek hosszabb utat, de egy prágai adventi utazás azért még belefér ebbe az esztendőbe. Az utóbbi időkben szoktam rá az adventi utazásokra, melyek megelőlegezik számomra a karácsony hangulatát, s mintegy meghosszabbítják az ünnepvárás örömteli időszakát. Az embernek mindig ki kell találnia azt, miképpen tud védekezni a külvilágból érkező, cseppet sem kellemes, életminőséget romboló hatásoktól. Aztán ha majd kitavaszodik, s Isten is úgy akarja, egy skóciai út mindenképpen jól esne, de az igazság az, hogy megtanultam, csak nagy vonalakban szabad tervezni, s hogy a tervekből lesz-e valami, nem én döntöm el.

 Mondjuk el azt is, hogy az utazás a hivatásod része. Professor emeritaként ma is kultúrtörténeti előadásokat tartasz, melyekben fontos szerepet kap az a tény, hogy a tanár valóban járt ott, amiről beszél.

– Jól látod, az utazások valóban részei annak a hivatásnak, melyet reám osztottak a teremtésben, hiszen éppen a kultúrtörténet az a tudományos diszciplína, amelyben egyértelműen jut kifejezésre két alapvető és lényegmeghatározó dolog, mely az 21. század tudományosságát is jellemzi, mint ahogyan azt már felismerték a tudományban dolgozók. Egyfelől a minden mindennel összefügg, másfelől pedig az, hogy világunk helyes megítélésében csak az egységben látás s láttatás vezethet eredményre a felhalmozódott problémák megoldásában. A „minden Egész eltörött” perspektívájából nem lehet megérteni lényegre hatóan az ok és okozat összefüggéseit, törvényszerűségeit. Pl. annak megértését, hogy mi miért történik, de a távlatban való gondolkodás képességének szükségességét is ide sorolnám. A művelődéstörténeti ismeretek kiváló lehetőséget jelenthetnek az egyes ember életminőségének javítása szempontjából épp úgy, mint egy közösség vagy egy nép helyzetének a javulás útjára terelésében. Az is természetes, hogy a megtapasztalt jelenségeknek hitelt érdemlő ereje van, s ezért biztosíthatták/biztosítják az utazások előadásaim számára az életszerűségét.

Elevenítsük fel a Katalin-díj alapításának történetét, hiszen most aktuális, a névnapodhoz kötődik!

– Nem lévén saját gyermekeim, a hallgatóim lettek a gyermekeim. Számomra az aktív tanítás idején ők voltak a legfontosabbak. Ma is azok. Rám bízattak, tehát felelőséggel tartoztam/tartozom őket illetően. Ők a tanítványaim, s nincs nagyobb boldogság a számomra, mint amikor megkeresnek, és kiderül, tudtam útravalót adni nekik a megtartott óráim segítségével vagy a privát beszélgetéseink során. Így az is természetes, hogy a Tanítóképző napján – azért lett november 25-e, mert 1871-ben ezen a napon kezdte meg működését Szabadkán, másodikként az országban a Tanítónőképezde –, nos tehát az egyetemi hallgatók és a tudósok védőszentjének napján a legjobb hallgatóinkat megjutalmazzuk. Úgy gondoltam, legyen egy olyan általam alapított pénzjutalom is, mely a legjobb humán- vagy társadalomtudomány témájára írt diploma- vagy mesterdolgozatnak jár ki. Ezért született meg a Katalin-díj három évvel ezelőtt. Nagyon örülök annak, ahogy ebben az iskolaévben is akadt gazdája ennek az elismerésnek, s a választás sem volt könnyű. Ez azt jelenti, hogy az új generáció is bővelkedik tehetségekben. Meg kell találni, s bátorítani őket, s ezt tegye meg mindenki a mértéke szerint. Mert ez is egy örömforrása lehet az életünknek.

Otthon a nagyvilágban: Találkozások dr. Káich Katalinnal

Tekintettel a nemzetközi nőnap közelségére, elsősorban a hölgyeknek szánt ajándék volt a zombori Berta Ferenc Zsebszínház sorrendben188. Találkozások című műsora, amelyre a szabadkai Életjel Kiadót hívták meg, ám a vendég is vendégeket hívott, mégpedig dr. Káich Katalint, akinek a legújabb, Otthon a nagyvilágban című kötetét ismerhettük meg Mihályi Katalinnak, a Magyar Szó újságírójának, a szabadkai Lányi Ernő Iparosegyesület elnökének a közreműködésével.

A vendégeket és a közönséget Fekete J. József, a Zsebszínház elnöke üdvözölte. A közönség soraiban helyet foglaló hölgyek mindegyike egyedi ajándékot, méghozzá egy miniatűr festményt kapott Milorad Rađenović és Stipan Kovač zombori festőknek köszönhetően.

Mihályi Katalin bevezetőjében elmondta, egy művelődéstörténész nem úgy utazik, mint egy közönséges földi halandó. Arra, hogy ez mire vezethető vissza, Káich Katalin adta meg a választ.

- Azt szokták mondani, amit az ember egy és tízéves kora között megtapasztal, megél, ami lerakódik a lelkében, tulajdonképp azt viszi tovább egész életén keresztül. Gyakorlatilag minden írásomban, munkámban az a háttér van velem, az az útravaló, amit itt, Zomborban kaptam gyerekkoromban. Az életműkötetben a kapcsolattörténeti írások bizonyítják, hogy Zomborban megtanultam alapdolgokat, amelyek nagyon fontosak és amelyeket nagyon fontos lenne másoknak is megtanulniuk. Megtanultam azt, hogy vannak magyarok, bunyevácok, németek, hogy vannak kordunások és licsánok, és vannak tősgyökeres szerb családok, megtanultam azt, hogy ortodox, katolikus, református egyház, hogy az én evangélikus egyházam is itt van. Itt zárójelben mondom el, hogy alá van írva a várossal a szerződés, mely szerint az evangélikus templom előtti teret hamarosan kezelésbe veszik, hogy megmentsék a pusztulástól. A másságot fontos megtanulni, nem muszáj szeretni, de meg kell tanulni elfogadni ahhoz, hogy tudjunk élni egymás mellett, nem egymás kárárára hanem, inkább egymást segítve létezhessünk a világban. Meghatározó a gyerekkor, a szülők, az a közösség, az a Csutkafalu, ahogyan mi neveztük, ahol fölnőttél. Csodálatos tanáraim voltak, Schrek Mária földrajztanárnő sokszor eszembe jut, amikor úti célt választok, például Üzbegisztánt pontosan azért választottam, mert emlékeztem, mit tanultunk tanárnőtől a selyemútról. A másik meghatározó tanár Sirkó Ilona történelemtanár volt, biztos, hogy a pályaválasztásomhoz jelentős mértékben hozzájárult ő is. Ugrai Adél tanárnő a magyar irodalmat tanította, ő szerettette meg velem a könyvolvasást. Szerencsém volt a szüleimmel is, akiknek a házában nem voltak abban az értelemben értelmiségiek, ahogy azt a diplomákhoz kötjük, de állítom, hogy igenis azok voltak, könyvet, újságot olvastunk, moziba, színházba jártunk heti rendszerességgel. Bezdán Margit tanítónéni megszerettette velünk a színjátszást, minden évben készített csodálatos színpadi produkciókat velünk tizenéves korunkban. Mindent megkaptam ahhoz, hogy azzá legyek, aki ma vagyok. Minden embernek föl kell ismernie minek született erre a világra, sajnos sokaknak ez nem sikerül és elveszetten ténferegnek – hallottuk dr. Káich Katalintól.

Az Otthon a nagyvilágban című kötet szerzője járt Szibériától Izlandon keresztül a Hawaii Szigetekig, volt Dél-Amerikában, Afrikában. Úgy tűnik, a többi földrész nem vonzotta, viszont elmondása szerint, ha lehetőség adódik, megnézné Dél-Amerikában Perut és Bolíviát, meg természetesen a kínai Nagy Falat, hiszen azokban szerepük volt a Krisztus születése előtti a 2.-3. században a hunoknak, akiket állítólag rokonainknak tekinthetünk, és ők serkentették a kínaiakat a Nagy Fal építésére, hogy megvédjék magukat a hunok támadásaitól.

Mihályi Katalin kérdésére, hogyan került sor arra, hogy egy távoli ország sámánja testvérének nevezze Káich Katalint, a válasz így hangzott:

- Amikor a meghatározó élményekről beszélünk, sokat fölsorolhatnék. Például az, hogy delfinekkel úszhattam a szabad óceán vizében, az egy olyan meghatározó élmény volt, amit soha sem fogok elfelejteni. A sámánnal való találkozás is ilyen élmény. Innen több ezer kilométerre, a Bajkáli tó közepe táján van egy olyan hely, amelyet Huzsérnak hívnak. Ez, amikor én ott jártam tíz évvel ezelőtt, eléggé lerombolódott városka volt, holott a nagy Szovjetunió idején meghatározó szerepet játszott a halkonzervgyártásban, de olyan lepusztult állapotban volt, mint Zomborban a Panonka, vagy Szabadkán a December 22. Gyár. Ebben a Huzsérban lakott az a férfi, aki sámán volt, ő volt a helybeli múzeum igazgatója is. Nagyapjától tanulta a sámánságot, most a fiait is bevezeti a sámán tudományba. Nagyon érdekes találkozás volt. Egy tüzet kellett átugrani, hogy megtisztítsa a lelkünket a sok gonoszságtól. Ő, a burjátok leszármazottja mesélt népének eredetéről. A burjátok a farkasok népe, a nomád népek mindig királyi attribútumokkal rendelkező állatoktól eredeztetik magukat. Rögtön eszembe jutott a csodaszarvas-történet, és ott van a turulmadáré is, és ez előrevetíti azt a kettősséget, ami a mi népünk jellemzője, és ami sajnos a Pannon-síkságon való letelepedés után is megmaradt. Erre a kettősségre, szembenállásra szoktam visszavezetni, hogy egyikek a turulmadár leszármazottjai, másikok a szarvasmondára emlékeztetnek. A sámán megtanított bennünket egy körtáncra, ami szintén a tiszta gondolatok megszületéséhez segíti hozzá az embert. Utána elkezdett jósolni. Egész idő alatt rosszul esett az a tény, hogy az orosz nép, akik ott minket körülvettek, mennyire odafigyeltek a szerbekre és a szerbek mennyire érezhették, hogy nincsenek egyedül, és nekem, aki nem vagyok szerb, kicsit összefacsarodott a szívem, hogy itt állok egyedül, ezeknek pedig itt vannak a barátaik, akik biztatják őket, hogy csak tartsanak ki, mert egyszer majd minden elmúlik és minden rendben lesz. És mi történik? A sámán jósolt a szerbeknek, és amikor mindenki befejezte, fölkeltem és mondtam neki, hogy én magyar ember vagyok. A sámán átölelt és azt mondta az utastársaimnak, hogy „márpedig ez a nő az én testvérem”. Azt, hogy valaki több ezer kilométerre innen nekem azt mondja, hogy testvérének tekint, nem értem meg soha sehol. Magyarországon sem értem meg, hogy azt mondták volna valahol, hogy „te a testvérünk vagy”. Még az antropológiai hasonlóságot is megmagyarázta. Tény, hogy amikor a magyarok még a nagy orosz sztyeppéken hajkurászták a lovakat és tettek zsákmányoló hadjáratokat, akkor ezeknek a népeknek kialakult egy közös kultúrájuk, például az eredetmondájuk, és még sok minden közös, a sámánság, a hitvilág is. Újfent meggyőződtem róla, a kultúra mennyire összetartja az embereket. Ezt mindenki megtapasztalhatja. Ha például elmegyünk Bécsbe, úgy érezzük magunkat, mintha otthon lennénk, ami nem csoda, hiszen egy kelet-közép európai kultúra részei vagyunk, még mindig, de sajnos egyre kevésbé és erre jó lenne odafigyelni. Abban a pillanatban, hogy ezt megtapasztalja, nem érzi magát az ember egyedül a világban.

- Tanárnő azt vallja, hogy minden összefügg. Mindig összefüggéseket, törvényszerűségeket keres és talál. Sikerült megtalálni Kubában is?

- Szinte hihetetlen, a kubai utcán nem találkoztunk olyannal, aki földre szegezi a tekintetét, vagy valami kellemetlen, rossz érzést közvetít felénk, pedig tudjuk, hogy anyagi szempontból az ország nagyon rossz passzban van. Kezdünk hasonlítani, csak nekünk nincs mosoly az arcunkon. Biztos, hogy ebben szerepet játszik az égtáj is, de van egy hitük, nagy többségük hisz abban a rendszerben, amelyben él, és vannak némi fogódzók. Minden 7 évnél fiatalabb gyerek és 70 évesnél idősebb számára az állam biztosítja a napi egy liter tejet. Gyógyszerek tekintetében viszont Kubába nem szabad semmilyen olyan egészségügyi terméket bevinni, amiben amerikai érdekeltség van. Ennyit az amerikaiak csodálatos hozzáállásáról a világhoz! Például saját maguknak kellett kikísérletezni az asztmás gyerekek használta szerkentyűt. Ilyenkor meg szoktam kérdezni: hol itt az emberség, az a kubai gyerek mit vétett? Innentől kezdve a kubaiak rengeteg gyógyszert találnak ki, az utastársaim jelentős hányada hozott is gyógyszert onnan. Az egyik színház előtti kecskefogatról kiderült, hogy kisgyerekek utaztatására szolgál autóbusz helyett. Például lovaskocsikra ülhettünk föl, ugyanúgy buszjegyet kellett venni, a sofőrt pedig két kis ventilátor óvta attól, hogy fölforrjon az agyvize.

- A könyv szentföldi fejezetében különösen fontos szerepet kap az, hogy mennyire lényeges az együttélésben a másik megismerése.

- Nagyon sokáig készültem erre az útra. Egyet tudtam, hogy nem utazási irodával, hanem papokkal kell menni Jeruzsálembe. A szabadkai István atyával jutottam el a Szentföldre. Ez a választás megint a gyerekkorhoz és a neveléshez kapcsolódik. Engem az evangélikus templomban kereszteltek meg. Sostarecz esperes úrnál konfirmáltam, az ő útravalója a hit és a vallás tekintetében megkerülhetetlen, hiszen egy olyan emberi tartást adott, ami lehetővé tette, hogy kommunizmus ide vagy oda, minden vasárnap 10 órakor az evangélikus templomban voltam. A szentföldi út nagyon érdekes volt. A zsidók a saját negyedüket Jeruzsálemben körülveszik egy nagy fallal, és ott, ahol csak át kellett volna menni a másik oldalra, ezt nem tehettük meg mindig, hanem körbe kellett menni akár 50-60 kilométert is. Miközben ez a megosztottság is szembe jött velünk, csodálatos története van a Szentsírhoz való bemenetelünknek. Először 400-500-as tömeg között préselődve próbáltunk odajutni. Amikor kijöttem, inkább elégedetlenséget éreztem, mert ebben a hatalmas tömegben nem tudtam lelkileg fölkészülni, hogy fölfogjam, tulajdonképpen hol vagyok. Egész nap jártuk Jeruzsálemet, egy templomban volt este a szentmise, és nekem a Jézushoz való tartozás megélése volt a lényeg, nem az, hogy ki milyen módon imádkozik, vet vagy nem vet keresztet. Mikor kijöttünk, odanézek és látom, hogy senki nincs a sír bejárata előtt. Kiderült, elfogyott a tömeg. Egy magas, szikár ortodox pap fogadott bennünket, mondta, hogy egy kicsit várjunk, mert imádkoznak odabent. Beszélgetni kezdtünk vele, kiderült, hogy ő egy koszovói szerb. Nagyon megörült ő is nekünk, mi is neki. Amikor bemehettünk, azt mondta, imádkozzunk, ameddig akarunk, nem enged be senkit, míg mi benn vagyunk. Ekkor már egy egészen más érzéssel jöttem ki, megkaptam mindazt, amit ez a hely megadhat az embernek, és mindezt egy koszovói szerb papnak köszönhetően. Ebből is az derül ki, hogy nem szabad általánosítani, mindig az egyes emberről mondjuk el a véleményünket, de azt hiszem, még ezt sem muszáj.

- A németországi utazásairól írtakban nagyon érdekes volt a heidelbergi történet.

- Azzal, hogy nem kell félteni a kerékpárt, nyugodtan ott hagyható, ahol letesszük, először Finnországban találkoztam egy nemzetközi magyar filológiai tanácskozás részvevőjeként. Ezerszámra voltak a biciklig, amiket senkinek eszébe sem jutott ellopni. Heidelbergben ez az élmény ismétlődött. Számomra ezek a német kisvárosok csodálatosak, mindegyiknek egyénisége van. Mai napig olyan utcanevek vannak, mint a Római út, tudni illik mivel 2200 évvel ezelőtt ott a római út volt, az a mai napig úgy van elkönyvelve. Mindig eszembe jut a Sztapári út, amit elkereszteltek Kardelj utcának, de senki nem használta az új nevét, így vissza is állították. Az én utcám nevét is visszaállíthatnák Kulcs utcára, annál is inkább, mert a 7. szám alatt Herceg János született, a 12. szám alatt pedig Weigand tanító bácsi lakott, aki a Vajdasági Magyar Népszínház utolsó igazgatója volt, és aki aztán hazajött Zomborba.

A beszélgetésből kiderült, Káich Katalin járt Erdélyben, Böjte atyánál is, ami a könyvben nem szerepel. Futó Hargitával, a Magyar Tanszék tanárával és kislányával, Vilmával fölpakoltak és elmentek a nemes lelkű pap gyámolította gyerekekhez tanáraikat, tanítóikat helyettesíteni, hogy azok is szabadsághoz jussanak. Óvodásokat, elsősöket-másodikosokat kaptak. Nagyon szép egy hetet töltöttek ott volontőrként és minden bizonnyal visszatérnek.

Kách Katalin jelen pillanatban is fáradhatatlanul dolgozik. Idén hetven éves a Szabadkai Népszínház. Őszre készül el az a nagy munka, amely a színház első negyven évének történetét tárja az olvasó elé.

- 1945. október 29-én adták az első előadást, úgy éreztem, nekem ezt a történetet meg kell írnom, mert egy fantasztikus társadalomtörténet is. Az első negyven évet dolgozom föl, a könyvből ki fog derülni, milyen állam volt az a Jugoszlávia, amiben éltünk, milyen törvényszerűségek között működött és miért bomlott föl, mert a színház története nagyon sokszor annak a társadalomnak is a története, ahol a színház elhelyezkedik – hallottuk dr. Káich Katalintól, aki sok minden mellett beavatott bennünket a klasszikus zene iránti rajongásába, ennek gyökereibe, elkalauzolta hallgatóságát a 18. századi zeneszerzők világába és azokra a helyszínekre, amelyek meghatározóak voltak Bach, Beethoven, Haydn művészetében és életében.

Az Otthon a nagyvilágban című kötet az Életjel Kiadó egyéb kiadványaival egyetemben kedvezményesen megvásárolható volt a helyszínen, emellett Káich Katalin A kölcsönösség színpadtere című életmű-kötetét az érdeklődők ajándékként kaphatták meg.

A Magyar Polgári Kaszinó előcsarnokában kiállítás nyílt Stipan Kovač amatőr festő, a zombori ’76-os képzőművészeti csoport tagjának virágcsendéleteiből.

A beszélgetés ideje alatt virág-fotók peregtek a színpadon fölállított vásznon Babity Tibor műszaki munkatársnak köszönhetően. Az est zenei aláfestéséről ezúttal is a Zsebszínház Kisegyüttese, Povázsán László, Jung Sándor, Goretity István, Wesselowsky Ernő és Orsovai Viktor gondoskodott.

F.Cirkl Zsuzsa

A színész dicsérete

Hivatásos magyar színjátszásunk 70 éves. Szabadkán 1945-ben alakult meg a Magyar Népszínház, október 29-én gördült fel először a függöny, ekkor volt Balázs Béla Boszorkánytánc című előadásának a premierje, Pataki László rendezésében. A jubileumra dr. Káich Katalin művelődéstörténész megírta az 1945 és 1985 közötti időszakot feldolgozó munkáját. A színész és a színjáték dicsérete című könyv kéziratát már átadta a Vajdasági Színházi Múzeumnak, s ez a színháztörténeti kiadvány a tervek szerint az év végéig az említett intézmény és a Forum Könyvkiadó közös gondozásában jelenik meg.

– Negyven évet ölel fel ez a színháztörténet, amely az előadások és a színészi alakítások története. Tudjuk, hogy 1985-ben már a ristići színház kezdett el működni Szabadkán. Ez az első 40 év teljes egészet képez, egy korszakról szól, nemcsak a színház, hanem a művelődési életnek, a politikának, a gazdaságnak a történetéről, természetesen a könyvben ez utóbbiak csak érintőlegesen vannak jelen, csak annyiban, amennyiben szükség volt bizonyos szituációkat, helyzeteket megmagyarázni. Ha kitértem volna ugyanis egy teljes körű .,,színháztörténetre”, az nem 350, hanem legalább 1000 kéziratoldal lett volna. Ezért úgy döntöttem, az kerül középpontba, amiért a színház létezik, és akik nélkül a színház nem létezne, ez pedig a színházi előadás és benne a színész, a rendező, a kosztüm-, díszlettervező munkájának a megemlítése – mondta el elöljáróban dr. Káich Katalin.

 Az első évek repertoárját a színesség, változatosság jellemezte: vajdasági magyar szerzők, kötelezően szovjet művek, délszláv szerzők, a világ drámairodalmának a nagyjai, Molière vagy Dickens, ugyanakkor kortárs és klasszikus magyar drámák egész sorát tűzték műsorra.

– A repertoár nagyon színes volt, ez a Vajdasági Magyar Népszínház feladatainak megjelöléséből ered. Egyébként 1945 és 1951 között mint önálló magyar színház létezett létezett, mint ahogyan mellette a Horvát Nemzeti Színház is megtalálható ebben az időben. 1951 januárjától egyesítették a két társulatot Népszínház néven, amelynek magyar, illetve horvát együttese van. Már az 1945/1946-os évadtól a feladatok megjelölésében a felsorolt drámairodalmak szerepelnek: természetes volt a kortárs vajdasági vagy jugoszláviai magyar szerzők műveinek a műsorba iktatása, hisz a színház vezetői jól tudták, a hazai drámairodalom kell hogy az alapja legyen a színház tevékenységének, jelen volt a jugoszláv népek kortárs és klasszikus irodalmának a műsorba iktatása abból a célból, hogy a velünk élő nemzeteket, nemzetiségeket minél jobban megismerjük, természetes volt, hogy a világirodalom, az egyetemes magyar klasszikus és kortárs drámairodalom is jelen van. Elég sok szovjet darabot mutattak be 1948-ig, az Informbiro megjelenéséig, amíg Tito össze nem rúgta a port a varsói paktummal, nemet mondott a szovjet birodalom vezetőinek, amelyből nagyon érdekes dolgok kerekedtek ki a színházi műsor tekintetében is. A társulatról tudni kell, hogy amatőrökből tevődött össze, hisz Pataki Lászlónak volt némi gyakorlata, Garay Bélának is, a többi színész úgy verbuválódott össze, hogy tettek vagy nem tettek valami kezdeti lépéseket az öntevékeny színjátszás terén, hisz hivatásos magyar színjátszás nem létezett a királyi Jugoszláviában, de számos magyar amatőr társulat igen. Volt, aki pártfeladatként kapta, hogy a színészmesterséget válassza működési területül. Az ötéves tervről vagy a munkásosztályról szóló darabokat is kellett játszani, mert a közönség átnevelése nagyon fontos feladata volt a színháznak. Szocialista szellemű társadalmat igyekezett az ország kiépíteni, és ennek eszközéül a színházat is használta. Ugyanakkor a vajdasági magyar színjátszás Garaynak, Patakinak köszönhetően a polgári magyar színjátszásnak a hagyományait igyekezett továbbvinni, és csak annyiban módosítani, amennyiben meg kívántak felelni a közönség szocialista szellemű átnevelésének. Abban az időben színikritikával Herceg János, Kolozsi Tibor, Lévay Endre, Sulhóf József, Laták István foglalkozott. A színházi kritikától elvárták, hogy megtegye az észrevételeit, mind a jót, mind a rosszat illetően, és ily módon is továbbképezzék magukat a színészek. Ezek a kritikák magáról a színházi előadásról szóltak, és a színészi játékról, és nagyon keveset a darabról, csak annyit, amennyi ideológiailag magyarázatként szükséges volt: például miért tűzték műsorra A sevillai borbélyt. A szovjet daraboknál kevesebb magyarázatra volt szükség, mert ott nagyon egyértelmű volt a dolog. A monológok arra voltak alkalmasak, hogy közvetítsék az eszmei mondanivalót, és ilyenkor a színész otthagyta a színpad kellős közepén a többieket, a rámpához jött, és elmondta szájbarágó módon, hogy neked, kedves néző ebből most mit kell megtanulnod.

Már 1950-től sorjáznak a díjak, elismerések.

– Ez nem véletlen. Mint említettem, a polgári színjátszás hagyományaira, tehát gyökerekre épül az újfajta színjátszás, ami nemcsak a szocialista szellemiség közvetítésében nyilvánul meg, hanem a korszerű játékstílusok alkalmazásában is, melyek ebben az időben már kialakulóban vannak. Igyekeznek szakítani a hagyományos játékstílussal, mint például a deklamálással, amely, igaz még sokáig jelen lesz ugyan a színpadon, de már ekkor megindulnak a kiküszöbölésére irányuló folyamatok. Már kezdettől a továbbképzést is igyekeztek a színházon belül megszervezni, és az évadonkénti nagyszámú bemutató is részben a továbbképzést szolgálta. A nézők tartózkodóak voltak – a cikkekből ez kiderül –, akik azelőtt eljártak színházba, azok közül most sokan távol maradnak, és ezen nem kell csodálkozni, hiszen 1945-öt írunk, amikor az atrocitások korszakát éljük, és egy abszolút tudathasadásos állapota ez e térségnek, meg az országnak is. A cél az volt, hogy a polgári közönséget visszacsalogatni a színházba, de átnevelni, ugyanakkor a munkásosztályt, parasztságot, amelynek nincsenek színházba járási szokásai, becsalogatni. A színpadi játék varázslat, és ha nincs varázslat, nincs hatása sem. Egy félig képzett társulat évente 12 művet mutatott be, mint ahogyan az az első években megtörtént, el tudjuk képzelni, hogy azokban az előadásokban mi minden volt, de a varázslat – aminek megélése miatt a közönség színházba jár – az hiányzott belőlük. Amikor a közönség ismerte a darabot, vagy megtörtént a varázslat, sok nézője lett a produkciónak. A repertoárt nehéz volt összeállítani az elvárásoknak megfelelően. A népszínmű, operett, zenés vígjáték nélküli műsorrend viszont nem vonzotta a nézőket. Ezek a közönségdarabok meg gyakorlatilag polgári csökevényként valamilyen módon meg voltak bélyegezve, és egy kicsit ki is voltak tiltva, különösen az első két évadban. Amikor kénytelenek voltak azzal szembesülni, hogy nincs közönség, akkor keresni kezdték azokat a műveket, amelyek megfelelhettek úgymond az elvárásoknak, és nem csoda, hogy az elsők között a János vitézt tűzték repertoárra. Meg a Ludas Matyit. Sok nézője volt ezeknek az előadásoknak. Egy idős néni a szállásokról jött be, hogy lássa a János vitézt, s amikor a pénztárosnő közölte vele, már napokkal ezelőtt elkelt minden jegy, két zsák kukoricát ajánlott fel neki, hogy megnézhesse Kukorica Jancsi történetét.

 Említette, 1948 vízválasztó volt a színház életében is.

– A politikai vezetőség szakított a Szovjetunióval. Mint minden radikális változásnak, sajnos áldozatai is voltak, de az 1948-as jugoszláv nyitás a nagyvilág felé a színjátszáson is megmutatkozik. A szerb és horvát színházak szintén a nyugatból merítettek, természetes volt, hogy Virág Mihály Franciaországban is járt továbbképzésen, de ő végül Bojan Stupica tanítványa lett, Pataki, Varga István pedig Gavelláé, és természetes, hogy az európai színházi folyamatokat igyekeztek beépíteni a vajdasági magyar színjátszásba, nem véletlen, hogy Virág nagyon korán fordul a Brecht-darabok irányába, és nem is akármilyen rendezésben és kivitelezésben láthatja a vajdasági közönség – hallottuk a művelődéstörténésztől.

Káich Katalin e könyvében felidézi azoknak a kiemelkedő színészeknek az emlékét – Pataki Lászlóét, Romhányi Ibiét, Szilágyi Lászlóét, Sántha Sándorét, Németh Rudolfét és sok más művészét –, akiket tisztelt, becsült, nagyra értékelt a közönség.

– Elfelejtettünk olyan színészeket, rendezőket, akiknek köszönhetjük, hogy színházunk van Szabadkán, nem is egy, hanem kettő, meg a Gyermekszínház. Nem szabadna megfeledkezni azokról, akik megalapozták az életrevaló hivatásos színházi kultúránkat, végső eredményében nagyon minőségi, jó munkát végeztek, ezért is szól a színészekről a könyv – szögezte le beszélgetőtársunk.

A könyvet Káich Katalin a Vajdasági Színházi Múzeum projektuma keretében készítette el, az pedig megkereste a Forum Könyvkiadót, a monográfia közös kiadásban jelenik meg. Mint a szerző minden eddigi munkája, amely a színházi múzeum projektumaként jött létre, ez is magyar és szerb nyelvű kötetként fog az év végig napvilágot látni.

Életigenlés

A hetvenöt éves Káich Katalin köszöntése — Elemi erejű derű árad belőle. Lehetetlen nem észrevenni, hogy rendben van benne és körülötte a világ. Évekkel ezelőtt olyan szerencsés voltam, hogy egy dokumentumfilm forgatása során több napot tölthettem el a tanárnővel, Vajdaságot bejárva. Lenyűgözött az a szeretet, amelyet szülővárosa, Zombor iránt sugárzott, miközben a város gyönyörű templomáról mesélt. Hihetetlen tudás birtokosa, rajong a színházért, imád utazni, amiről lapunk olvasói is meggyőződhettek. Amikor újév után felhívtam, éppen Szegedről tért haza. Valóra válik egy régi álmom, éppen most fizettem be az utazást a Galápagos-szigetekre — újságolta már a telefonban. Olyan örömmel mondta, hogy mi mással is kezdhettem volna az interjút dr. Káich Katalin professor emeritusszal, művelődéstörténésszel, mint a legújabb, április közepére tervezett útjával.

— Nagyon örülök, hogy megérvén ezt a kort, az idén lehetőségem nyílik a Galápagos-szigeteki, tavaly pedig a perui útra. Úgy veszem, hogy ez az utazás ajándék a Jóistentől annak alkalmából, hogy e hónapban betöltöm a hetvenötödik életévemet.

* Miért éppen a Galápagos-szigetek?

— Ez az állatok iránti szeretetemmel magyarázható. Évekkel ezelőtt lehetőségem adódott a nyílt óceánon delfinekkel úszni, ezek Isten legcsodálatosabb teremtményei, okosabbak, mint az emberek, a szeretetük végtelen. A Galápagos-szigetvilág részben azért is érdekel, mert ott olyan teremtményekkel találkozhatunk, amelyek nem gyakoriak a Földünk többi részén, kivéve talán a teknősöket. Amikor Kenyában jártam, találkoztunk százötven-kétszáz éves teknőcökkel. Behúzódtak a páncél alá, de én nem tudtam ebbe belenyugodni, így hát benyúltam, elkezdtem simogatni a fejüket, és egyszer csak jöttek kifelé. Ez csak azt bizonyítja, hogy a szeretet minden élő teremtmény sajátja, és ha megkapja, akkor megtörténik az ilyenfajta csoda.

* Az, hogy hetvenöt éves lesz, csupán egy évszám vagy ennél több?

— Időnként rácsodálkozom, néha hangosan fel is nevetek, ha az életkorom jut eszembe, mert fizikailag, hála a Jóistennek, nem érzem ennek a súlyát. Amikor látom, hogy némelyek ebben a korban mennyire boldogtalanok, mindig az jut eszembe, hogy én meg nagyon boldog vagyok. Akkor váltam igazán szabaddá — amennyire ezen a Földön az ember szabad lehet —, amikor 2011. október 1-jén felébredtem, és tudtam, hogy nincs többé tanítóképző, nincsenek kötelezettségek, szabad ember vagyok. Azt a felszabadultságot, amelyet akkor éreztem, nem tudom leírni! Igazam volt, mert azóta négy könyvet jelentettem meg. Amikor a legutóbbit elkészítettem, úgy gondoltam, egy kicsit talán pihenni kell, viszont ráébredtem, ha valakinek, hát nekem meg kell írnom a vajdasági magyar színházi lexikont. Ez egy négy évig tartó munka, s ha a Jóisten azt gondolja, hogy ezt nekem kell elvégeznem, akkor el is fogom tudni végezni. 1952/1953-tól színházi néző voltam Zomborban, abban a csodálatos neobarokk épületben, amely térségünk legszebb színháza. A színház egyébként meghatározó szerepet töltött be az életemben, a férjem, Bambach Róbert rendező volt, akivel megismerhettem ennek a világnak a belső létezési formáit, hogy mi a szakma és mi az azon felüli, a varázslat, mely miatt színházba járunk. A szabadkai Népszínház első negyven éve történetének megírásakor jöttem rá végérvényesen arra, hogy nem az örökkévalóságnak készítem a könyveimet, hanem amíg írok, végtelen öröm birtokosa vagyok, és amikor az öröm az embert hatalmába keríti, a külvilágra is másképp tud tekinteni. Persze hogy a Földön élek, kell a pénz, kell ebédelni, vacsorázni, reggelizni — ám én elsősorban szellemi lénynek tartom magam, és ez teszi lehetővé azt, hogy bevonzzam akár ezt a galápagosi utat vagy a peruit, vagy hogy a Matica Srpska színháztörténeti osztályának és szerkesztőbizottságának a tagja vagyok, s így a könyveim egy része szerb nyelven is megjelenhetett.

* A szabadságról beszélt. Érdekes, hogy sokan félnek ettől a szabadságtól, vagy nem tudnak vele mit kezdeni.

— Mert rosszul értelmezik. Hamvas Bélának a Mágia szutrában egy mondata arról szól, hogy az embernek világa van, és ez nem függ a környezettől. Valójában ugyanazt mondja, amit a Biblia is, vagyis hogy kezdetben volt az Ige — a szellem, mely erősebb az anyagnál. Ezt ma nagyon nehéz elhitetni az emberekkel, hiszen majdhogynem belefulladnak az anyagiasságba, és nem látnak túl rajta. Csak akkor beszélhetünk szabadságról, amikor az embernek a szelleme szabad, mely nem ismeri a fizikai határokat. Ha nyitott szemmel járunk, akkor megtapasztalhatjuk. Tegnap például Szegedre utaztam, a határon pedig két és fél órát vártam. Ez egy történet. Viszont az életünk nem erről és nem ezekről a határokról szól, hanem a szellemnek a szabadságáról, mely végtelen.

* Mérhetetlen derű árad önből. Nehéz volt ez felépíteni?

— Igen, ezt fel kellett építeni. Minden ember számára, hiszen a teremtésben nincs különbségtétel, megvan a lehetőség. Isten képére teremtettünk, bennünk van a lehetőség arra, hogy mivé válunk az életünk folyamán. Ennek a lehetőségnek a kibontása attól függ, hogy olyasmivel foglalkozunk-e, amire teremtettünk. Tanárként kezdtem, nagyon rövid voltam az, mert valójában nem akkor kellett annak lennem, hanem egy kicsit később, amikor már sok mindent megtapasztaltam, sok kérdésre választ kaptam. Dolgoztam levéltárban, ahol megtanítottak arra, hogy a tudományos munkában a legfontosabb a forrás. Az összes színháztörténeti, művelődéstörténeti könyvem olyan forrásokon alapul, amelyeket személyesen kutattam ki levéltárakban, könyvtárakban, folyóiratokban, könyvekben. Az első impulzust B. Szabó György tanár úrtól kaptam az egyetemen, aki egy dolgozatírás után nagyon kiborult, mert sokan „szalmáztak”, és úgy leszidott bennünket, hogy azt egy életre megjegyeztem. Annál is inkább, mert ezután történt, hogy elment Szlovéniába, és onnan koporsóban hozták vissza. Ez meghatározó utasítás volt, hogy ezentúl arra, amit csinálsz, figyelj oda, ne mondjál szépeket, még akkor sem, ha az jól hangzik, csak az igazságot keresd. Ha azt látják, hogy belőlem a nyugodtság meg a jókedv sugárzik — függetlenül attól, hogy hetvenöt évesen teljesen egyedül állok a világban, csak barátaim vannak, hiszen mindenki, aki hozzám közel állt, az már fentről vigyázz rám —, ez azért van így, mert pontosan azt tettem, amit kellett, amiért erre a földre megtestesültem. A gyerekeknek az egyetemen gyakran elmondtam, hogyha találkoznak idős emberekkel, és úgy látják, gonoszok, elégedetlenek, akkor nem gyűlölni kell őket, hanem szánni, mert ez azt jelenti, hogy amiért erre a földre születtek, azt nem teljesítették. A lelke mélyén minden ember tudja, hogy hol tart, mi van vele. Ezt be lehet fedni sok mindennel, mostanában az anyaggal takarjuk, Baál világában élünk újfent. De a mélyben ez dolgozik. A lelkiismeret.

* Fontos-e, hogy érkezik-e visszacsatolás a környezetéből, és ha igen, akkor milyen?

— Minden embernek felelőssége van a közösség iránt, melyben élt vagy él. Ez a felelősség pedig nagyon sokrétű. Az is politikum, amikor megírunk egy könyvet annak érdekében, hogy a közösségünk megismerje önmagát. A munkámmal, azzal, hogy a vajdasági magyarság művelődéstörténetét kutattam, és az idők homályából felszínre hoztam rengeteg tudnivalót, ezt tettem. A hosszú életnek a tapasztalata fogadtatta el velem a miatyánkból ezt a részt: „Legyen meg a te akaratod.” Amióta ezt beépítettem a gondolkodásomba, s tudok így viszonyulni a világhoz, nincsenek gondjaim. Azt is tudnunk kell, hogy nem a szép dolgok határozzák meg a fejlődésünket. Amikor a férjem 1982 májusában megkapta a diagnózist, hogy sikerült legyőznie a nyirokmirigyrákot, akkor én a nyakába borultam, és azt mondtam, ne haragudj, Robi, nem az a legszebb pillanat, amikor hozzád mentem feleségül, hanem ez. Aztán kiderült, hogy ez a pillanat volt a lehető legborzasztóbb az életünkben, hiszen a férjem egy hónap múlva meghalt, mert „bebetonozták” ugyan a nyirokmirigy-történetet, viszont a tüdeje teljesen kifehéredett. Tehát a pillanat és a távlat közötti különbség nagyon fontos. És azt is tudom, hogy ha valamit akarok, de nem sikerül, az okkal nem sikerül, még ha nem is tudom rögtön, miért.

* Milyen tervei vannak a színháztörténeti lexikon összeállításán túl?

— Esszéket továbbra is szeretnék írni, újabb kötetet jelentetnék meg az utazásaimról. Mindenki tudja, hogy a szülővárosomat végtelenül szeretem, nagyon büszke vagyok, hogy csodálatosan szépen rendezték a városközpontot, az én gyönyörű, kis evangélikus templomomat, mely ott van a színház mellett — s ez sem lehet véletlen. Szeretném megírni az én Zomboromnak a történetét. Ezzel tartozom a szülővárosomnak, mert útravalóul nagyon sok mindent kaptam tőle.

A saját utunkat járni

A gyönyörű és gazdag otthoni könyvtárában fogad Káich Katalin művelődéstörténész, professor emeritus, nyugalmazott egyetemi tanár, aki nemrég az Újvidéki Egyetem Decenija od prvih izbora profesora emeritusa na Univerzitetu u Novom Sadu című könyvében egyedüli magyar nemzetiségű professzorként van jelen. A tudományos kutatói, illetve a pedagógusi munkájáról beszélgettünk.

* A Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar alapító dékánjává vált 2006-ban. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie az alapításkor?

— Egy nagyon szerencsés pillanatban kaptam meg ezt a feladatot, hogy egyetemi szinten alapítsuk meg újra a magyar tanítóképzést Szabadkán, ugyanis hosszú előzetes megbeszélések tárgyát képezte a politikum részéről, és csak azután kértek fel erre a munkára, amikor már akadályok nélkül megalapíthatóvá vált a tanítóképző kar. A ’80-as években szintén felkértek három intézmény vezetésére, amit én akkor elutasítottam, mivel a tudományos kutatásnak és a művelődéstörténeti monográfiák megírásának szerettem volna szentelni az időmet, és abba nem fért volna bele egy intézményvezetés, ami teljesen más jellegű munka, és óriási felelősséggel jár. 2006-ban, amikor megkerestek, akkor már az aktív pályafutásom végén jártam, és tudtam, hogy nem utasíthatom vissza ezt a felkérést, így elvállaltam. Rengeteg segítséget kaptam, és gyakorlatilag én szabtam meg, hogy milyen feltételek mellett vállalom el a munkát. Az első kikötésem többek között az volt, hogy mivel szakmai hozzáállást kíván ez a pozíció, ezért ne kontárkodjon bele senki. A nehézséget az jelentette, hogy egy rövid ideig Szabadka és Újvidék között ingáztam, és annak ellenére, hogy kaptam egy szabadkai lakást, éreztem, hogy hosszú távon nem tartható fenn ez az állapot, és másfél év után Szabadkára költöztem. A Jóisten segített ebben, hiszen egy hónap alatt sikerült eladnom az újvidéki lakásomat egy olyan időszakban, amikor nem lehetett lakást eladni, és megvettem ezt a csodálatos szabadkai házat, amiben most is élek. Minden segítséget megkaptam az univerzitástól meg a helybeli politikumtól, illetve a Magyar Nemzeti Tanácstól. A jogi dolgok kérdéseiben is rengeteg tudást és tapasztalatot szereztem e munka által. Amire büszke vagyok, az az, hogy tizenkét egykori diákomnak sikerült állást biztosítanom a karon. A dékáni hivatal vezetője Nagy Kanász Viola volt, aki Magyar Tanszéket végzett, de tudtam róla, hogy olyan fantasztikus szervezői képességgel rendelkezik, amit nem lehet megtanulni, ezért az volt az egyik kérésem, amikor felkértek a munkahely betöltésére, hogy a jobb kezem Nagy Kanász Viola legyen. Nagyon sokkal tartozom neki, különösen az intézményszervezés kérdéseinek a megoldását illetően.

* A Hungarológiai Intézet munkatársaként szisztematikus művelődéstörténeti kutatásokat kezdett el végezni, az ön nevéhez kötődik az általános és magyar művelődéstörténet tantárgy bevezetése a Magyar Tanszéken, valamint a vajdasági magyar művelődéstörténet szerb nyelven a kommunikációs szakon. Arra is fontos kitérni, hogy mindig is nyitott volt a délszláv népek kultúrája iránt. Mindig ennyire természetes volt a kétnyelvűséghez való kötődése?

— Abszolút természetes volt, és ehhez tudni kell, hogy Zomborban születtem, ott kaptam ezt az indíttatást. Végtelenül büszke vagyok a szülővárosomra, mert olyan útravalót kaptam a másság megismerése és annak szükségszerűsége, illetve a mássággal való békés együttélés által, amit, azt hiszem, nem sokan kaptak itt, a Vajdaságban. A szüleimtől többek között azt kaptam útravalónak, hogy kétfajta ember van, a tisztességes és a tisztességtelen, az egyéb megkülönböztetés másodlagos. Soha nem éreztem szükségét annak, hogy azzal a kérdéskörrel foglalkozzak, ki milyen nemzetiségű egészen a háború kitörése előtti időkig, amikor egy kedves ismerősöm felhívott Mostarból, hogy tekintettel az előállt helyzetre, valószínűleg most beszélünk utoljára, és ez sajnos beigazolódott. Egyértelmű volt, hogy az első doktori disszertációmat Magyarországon kapcsolattörténetből írtam. Az intézetben dr. Anđelić Magdolna tanárnő foglalkozott a kapcsolattörténettel, számomra pedig természetes volt, hogy a művelődéstörténeti kutatásokat fogom felvállalni. Végtelenül örültem neki, mert úgy éreztem, hogy ez a tudományterület az, ami nekem teljes mértékben megfelel, ez a tudományterület az, aminek a művelésére én a világra születtem. Mind a mai napig végtelen sok öröm forrása ez a munka, és egyben jutalom, hiszen hozzájárul ahhoz, hogy békességben és harmóniában tudjak élni nemcsak saját magammal, hanem a környezetemmel is.

* Ha jól tudom, örült a nyugdíjba vonulásának.

— Ez tette lehetővé azt, hogy minden szempontból szabad legyek. Azt is értem ez alatt, hogy többé semmit nem kell muszájból csinálni, és ez szintén segít abban, hogy az ember meg tudjon maradni a kiegyensúlyozottságában, és hogy minél kevesebb stressz érje. Ha tudod, hogy mit szeretnél csinálni, és azzal foglalkozol, akkor szerintem onnantól kezdve nagyobb szabadságot ezen a földön kívánni sem lehet. Ez tudatosította bennem azt is, hogy mindenkinek megvan a feladata, és nem szabad letérni a kijelölt útról, mert aki úgymond elárulja hivatását, az nagyon szerencsétlen emberré válik. Annak idején azt mondtam a diákjaimnak, hogy ha találkoznak egy magam korabeli idős, megkeseredett emberrel, akkor azt szánni kell, mert az ilyen egyének, valószínű, életükben nem azt tették, amire születtek, és az ennek okán felgyülemlett keserűség gyűlöletként vetődik ki a környezetre. Van egy érdekes paradoxon az életben, ugyanis minél többet tud az ember, annál inkább rájön arra, hogy valójában semmit nem tud, mert a lényeges kérdésekre nem kapunk választ. Fogódzóink vannak, ami az én esetemben a hitem. Hiszek egy olyan rendezői elvben, ami az egész világegyetemet működteti, mert ha az emberekre bíznánk ezt a feladatot, akkor régen összeomlott volna minden. Nevezhetjük ezt Istennek, ami a vallásoktól független hitben nyilvánul meg, hiszen a vallások gyakorlatilag arról szólnak, hogy egy-egy emberi közösségnek hogyan kellene haladnia egy olyan úton, ami elvezeti Istenhez. A vallásháború egy borzalmasan nagy tévedés és annak a lecsapódása, hogy az emberek többsége valamiféle hatalmat szeretne gyakorolni. Kérdezem én, hogy mi az, hogy hatalmat gyakorolni, hiszen mindannyian egyformán születtünk meg, és semmiféle hatalom nem fogja megmenteni az embert attól, hogy innen ne kelljen elmennie. Kosztolányi megírta, hogy itt átutazóban vagyunk, és aki ezt felfogja, annak nyert ügye van, mert rá tud csodálkozni erre a földi világra, ami végessége ellenére is csodálatos. Azért is utazom sokat, hogy lássam, és erőt merítsek abból, hogy ez a teremtett világ, ami otthonunknak adatott, mennyire szép és mennyire sok energiát tud adni az embernek ahhoz, hogy értelmes módon meg tudja élni az életét.

* Nagyon érdekelne, hogy milyen pedagógus volt a tanárnő, voltak-e saját módszerei?

— Talán eléggé beszédes az, hogy a volt diákjaimtól olykor azt hallom vissza, milyen jól fel tudták használni egykor mondott szavaimat az életük során. Amikor a professor emeritusi kinevezést kaptam, akkor egy hallgatóm levelét olvastam fel, amelyben megköszönte, hogy tanítottam. Talán ez igazolja, hogy nem véletlenül kaptam meg ezt a kinevezést. Nagyon szerettem tanítani a művelődéstörténetet. Időközben arra is rájöttem, hogy a hallgatók nem tudják összekapcsolni a különböző tantárgyak okán tanultakat egy-egy témakört illetően, tehát nem látták, nem tudták láttatni az összefüggéseket az egész viszonylatában, és erre próbáltam rávezetni őket. Választhattak témát, és az én előadásaim mintáját követve elő kellett adniuk a választott tananyagot. Bevált ez a módszer, és mindez még a bolognai rendszer bevezetése előtt történt. Véleményem szerint a képességek fejlesztésére kellene fektetni a hangsúlyt az oktatásban.

* Van-e arra vonatkozólag bevált módszere, tanácsa a fiatal pedagógusok számára, hogy hogyan tudnak tekintélyre szert tenni?

— Mindig hitelesnek, őszintének kell lenni. Nem beszélsz mellé, a hallgató mindig számíthat rád, és közelebbről is ismerned kell a diákjaidat. Az első órámon mindig elmondtam a hallgatóimnak a játékszabályokat, és mindvégig azokhoz tartottam magam. Fontos, hogy a diákokkal megértessük: szükséges, hogy legyen saját véleményük, melyet saját kis mikrokozmoszuk fogalmaztat meg velük. Hamvas Bélától pedig megtanulhattuk, hogy az embernek világa van, és aszerint kell élnie.

* Milyen céljai vannak jelenleg?

— Most a vajdasági magyar színjátszás lexikonját készítem, ami, ugye, egy több mint kétszáz éves hagyományt foglal magába. 2021-ben lesz 150 éves a folyamatos tanítóképzés Szabadkán, és megpróbálom megírni történetének első részét, ami egyben az én szakterületem. Szeretnék egy könyvet írni a szülővárosomról, Zomborról. Büszkévé tesz az, hogy a belvárost mára már felújították. Büszkeséggel tölt el, hogy mennyi mindent kaptam útravalóul a szülővárosomtól, mert az, a szülői nevelés mellett, nagymértékben meghatározta, hogy milyen ember vált belőlem.