Rendhagyó, hiánypótló könyv

Nem mindennapi kiadvány a Kontra Ferenc szerkesztette Horvátország magyar irodalma, a kezdetektől napjainkig, mely Eszéken jelent meg 2011-ben. E rendhagyó és mindenképpen hiánypótló, értékközpontú elveket figyelembe vevő könyv, címét tekintve, miközben egy meghatározott helyre, tehát Horvátországra asszociál, az idő folyamatosságának a viszonylatában, egységben láttat szerzőket és műveket. Az ''eligazító” Előszó pontosan felsorolja azokat a szerkesztési elveket, szempontokat, elméleti koordinátarendszereket, amelyek alapján jeles szépírónk, mint ahogyan maga is megjegyzi, nem szöveggyűjteményt, s nem is antológiát állított össze, hanem olyan szövegeket gyűjtött egy födél alá, melyek Hans-Georg Gadamer-i értelemben segítették abban, hogy a hatalmas térként megjelenő világban a maga ''szerény tájékozódási pontjait” megkeresse.
A kötetben verseket, drámarészleteket, esszéket, naplókat, elbeszéléseket, regényrészleteket találunk s természetesen alapinformációkat tartalmazó íróportrékat.
A könyv egy 1433-ból származó, Laskói Demeternek tulajdonított verses imával indít, mely ''az Ómagyar Mária-siralom utáni legrégibb magyar verses emléke a magyar irodalomnak”, s a 21. századi drávaszögi költészetnek ''nagy ígéretével” zárul, nevezetesen a mindössze 27 éves Heic Beátával, illetve az ő Feledni című versével, mely a ''törékeny apokrif imádságok”-at hozza emlékezetbe. Ami nekem különösen tetszik ebben a kiadványban, az a nyitottság, amellyel egyértelműen tetten érhető ''a tér-idő-cselekmény háromszögében” a 20. században immár végérvényesen több központúvá lett magyar irodalom, ahogyan Fekete J. József is megállapította. Ilyen értelemben a kelet-közép-európai szellemiség felfedésének, szemléltetésének, érzékeltetésének a szövegválogatásaként is felfogható ez a kiadvány, illetve tagadásaként a fizikai értelemben felállított, szellemnyomorító határok hatékonyságának. Ezért kaphattak benne helyet olyan szerzők szövegei is, akiknek születési helyük ugyan nem a Drávaszög szőlőlugasokkal tarkított lankái, de műveik élményvilágában időnként megjelennek az olyan kapcsolódási pontok, melyek a régió gazdag irodalmi hagyományait gyarapítják.
Most mégis a térség néhány 20. századi szülöttjéről tennék említést, akiknek egyre inkább halványul az emlékük. Közöttük van pl. a sokrétű tevékenység letéteményese, Baranyai Júlia, aki élő történetet írt mindmáig egyedülálló módon ''földrajzi, etnográfiai és nyelvi szempontokat arányosan egyesítő, Vízbe vesző nyomokon című könyvében.” Vagy a kortárs magyar kánonokon felülemelkedő, Fehér hajók című kisregény szerzője, Holti Mária. Avagy az anekdota műfaját rehabilitáló, sallangmentes stílusáról felismerhető Segota Mária.
Ha van jövőbelátás, s az igazi költők mindegyike valóban látnok is egyben, akkor Utasi Mária közéjük tartozik. Baranya című költeménye téteti velem ezt a merész kijelentést. Íme, ezért: ''Tarkón lőtt virág. / Zsoltárköves, / liliomlángú / tisztaszobák / gyolcsa-csöndje. / Bennük az alma. / Világoló arcok / a bodzafán; / s felette varjak, / varjak; / A halált dalolók.
Csak most veszem észre, hogy a felsoroltak egytől egyig a szebbik nem képviselői. Nem volt szándékomban a feminizmus zászlóvivőjeként megmutatkozni, hovatovább az egyoldalúság mindig is mélységes ellenszenvet váltott ki belőlem. De ha a lelki rokonság okán alakult így az eddigi számbavétel, akkor meg kell említenem a reformáció prédikátorait is, akiknek szövegei szép számmal előfordulnak a kötetben: mindenekelőtt a zsoltárfordító Sztárai Mihályra, illetve a 16. századi barokk elbeszélő költészet egyik legjelentősebb művelőjére, Kákonyi Péterre gondolok.
Ha a hó tartogat még számunkra meglepetést és újra otthon ülésre késztet majd bennünket, lapozzanak bele Kontra Ferenc szövegválogatásába. Nem fogják megbánni!

Kisebbségi sors és erkölcs

Nagyon sokszor megfeledkezünk arról, hogy nem velünk kezdődik térségünk történelme. Mindez azért lehetséges, mert nem ismerjük, nemhogy a távoli, de a közeli múltunkat sem. Mint ahogyan családok élik mindennapjaikat a nélkül, hogy valóban ismernék egymást. Elmennek egymás mellett. Ezért történhet meg az a példátlan eset, hogy a szülő, csak amikor már késő, csak akkor veszi észre, hogy gyermekével valami baj van: pl. azt, hogy a drogok fogságába süllyedt.
Hasonló a helyzet az ismeret hiányát tekintve a nemzeti közösségünk közelmúltjában való tájékozottságunkat illetően is, ezért aztán gyakran megesik, hogy a folytonosság helyett a gyökértelennek tartott újrakezdés sziszifuszi munkájával bíbelődik az, aki tenni kíván valamit közössége érdekében. Következésképpen nagyon hasznosnak, célravezetőnek és célszerűnek tartom a Vajdasági Művelődési Intézet kiadói tevékenységének azt a szegmentumát, mely a mára már elhalványult múlt eseményeit hozza vissza számunkra, hogy megismervén azt, folytassuk és ne újrakezdjük az építkezést nemzeti közösségünk épülésére.
Ezúttal a méltánytalanul elfeledett Draskóczy Edéhez kötődő, 2011-ben megjelentetett kiadványról szeretnék szólni, a Bizonyítás egyszerű utakon című könyvről, melyhez a bevezető tanulmányt Mák Ferenc írta, így állítva emléket a százhúsz évvel ezelőtt, Makón született óbecsei úgyvédnerk, közművelődési munkásnak, lapszerkesztőnek és kisebbségi politikusnak, aki a két világháború között egyenrangú harcostársa volt nemcsak Várady Imrének, de Szenteleky Kornélnak, Csuka Zoltánnak, Herceg Jánosnak vagy éppenséggel Szirmai Károlynak i, s akit a vajdasági magyar kultúr- és irodalomtörténet épp hogy csak megemlít.
E kiváló és fáradhatatlan, megalkuvást nem ismerő értelmiséginek ''aki képes /volt/ átlátni az adott történelmi szituáció lényegét”, nos tehát az ő megérdemélt helyét próbálja Mák Ferenc visszaperelni a vajdasági magyar szellemi felemelkedésben vállalt tevékenysége okán. A vonatkozó bizonyítékokat a kötetbe beválogatott írásai szolgáltatják, melyeket minden esetben a hivatástudat és a feltétel nélküli, önérdekmentes elkötelezettség jellemez. Mint az Előszó írója megállapítja ''Draskóczy Ede abban különbözött a pályatársaktól, hogy számára egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy az elszakított területek kisebbségi magyarsága számára az egyetlen járható út, az önálló élet megszervezése, a közösségi jövőkép megalkotása”volt.
Ma, amikor nemzeti közösségünk fennmaradása érdekében sokan és sokféleképpen buzgólkodnak és serénykednek, nem árt emlékezetbe idézni azokat, akik egykor hasonló módon igyekeztek alapokat lefektetni arra vonatkozóan, hogy az egységből kiszakított közösség megtalálja az utat önmaga felé annak érdekében, hogy ne kallódjon el ''a népek tengerében”.
Mindenekelőtt a Kisebbség és erkölcsiség című írásra hívnám fel a figyelmet. Úgy vélem, kivétel nélkül mindenkinek, aki ma valóban szolgálni kívánja közösségünk érdekeit, el kellene olvasnia ezt a testamentumszerű szöveget, mely a nemzetfenntartó szerep felelősségteljes munkájára emlékezteti mindazokat, akik bármikor szerepet kívánnának vállalni egy-egy nemzeti közösségben. Az 1940. június 30-án, Zomborban felolvasott társadalombölcseletként is felfogható tanulmány a kisebbségi sorsot mint erkölcsi kategóriát taglalja. Megállapítja, hogy ''a kisebbség erkölcsi fogalom, / erkölcsi parancs a nemzetfenntartó munkára”, s mint erkölcsi elkötelezettség '' ... osztatlan nemzetet és osztatlan erőt” kell hogy képviseljen. A közösségért tenni akarók magas fokú szellemi és érzelmi életének egységét alapkövetelménynek tekinti, mert csak a kettő együtt biztosíthatja a munka eredményességét.
Draskóczy Ede példaértékű magatartását felidézni és megszívlelni, úgy vélem, fontos lépés ma mindazok számára, akik részt vállalnak a közösségmegtartó feladatok véghezvitelében. Az elődök faradozásának ismerete nélkül a folyamatosság viszonylatában nem történhet előrelépés, s ha ezt nem tesszük meg, marad az állandó akadályokkal és bizonytalanságokkal teli újrakezdés fogsága.

A színházteremtés útjai

Régi adósságot törlesztett az Életjel Kiadó, amikor az Életjel Könyvek 147. kiadványaként megjelentette Garay Béla terjedelmes munkáját a szabadkai Népkör amatőr színjátszó-társulatának az 1919 és 1971 közötti tevékenységéről.

Mint a Jegyzetből kitetszik, a vajdasági magyar színjátszás nagy öregje a Népkör fennállásának századik évfordulója alkalmából ezzel a terjedelmes művel kívánt tisztelegni a nagy múltú művelődési intézmény előtt, de a könyv közzététele akkor valamilyen okból elmaradt. Véleményünk szerint valamiféle szerkesztői túlbuzgóságról lehetett szó -- ha kellett, ha nem, volt belőlük bőven az idő tájt --, hiszen 1980-ban pl. a jelen sorok írójának is meggyűlt a baja a Fórum Kiadó egyik redaktorával, mert a kiadásra elfogadott kismonográfiájának címéből töröltetni kívánta a Bács-Bodrog vármegye megnevezést, holott egy százéves intézményről volt szó, melyet úgy hívtak, hogy Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat.
Garay Béla színjátszás-történeti munkája forrásértékű alapkönyv. A feldolgozás módszerének korszerűségével nem kívánunk foglalkozni, hiszen egy negyven évvel ezelőtt készült alkotástól van szó, mely a lineáris időrend szerinti, szubjektív történetelmondás menetét követi.

Az utóbbi időben nem véletlenül foglalkozom mind a Könyvszéli jegyzetekben, mind pedig az Útközben kisesszéiben a múlt köztudatba helyezésének szükségességével és jelentőségével. Mert mindazok az eredmények, amelyekről ma szó esik nemzeti közösségünk okán, nem volnának lehetségesek, a célok nem lehetnének megvalósíthatóak, ha a Trianon utáni impériumváltást követően nem lettek volna Csuka Zoltánok, Garay Bélák, Várady Imrék, Draskóczy Edék, Szenteleky Kornélok, Herceg Jánosok. Hadd ne soroljam tovább! Az alapozás nehéz, akadályokkal teli, küzdelmes és felelősségteljes, sokszor kockázatos munkáját ők végezték el mind a közművelődésre, mind pedig a társadalmi életre vonatkozó különféle megnyilvánulási keretek és formák létrehozása tekintetében, egy olyan korszakban, amely az ilyen jellegű munkálkodásokat egyáltalán nem nézte jó szemmel, és hatalmi eszközeivel élve mindent megtett ellehetetlenítésük érdekében.

Az 1940-ben megjelentetett Bokréta című almanach adatai is tartalmazzák azt a nagy erőfeszítést igénylő fáradozást, mely nemzeti közösségünk Trianon utáni fennmaradását meg a kedvezőtlen politikai és társadalmi viszonyok túlélését volt hivatva biztosítani.

Hogy 1945. október 25-én a Magyar Népszínház mint újonnan alakult hivatásos magyar játékszín megkezdhette működését Balázs Béla Boszorkánytánc című darabjával, sokban a Népkörben 1919 húsvétja óta tevékenykedő amatőr színjátszóknak köszönhető, Garay Bélával az élen, hiszen a hivatásos magyar színházi kultúra előtt becsapódtak az ajtók a két világháború között. A több mint százéves hagyományú magyar nyelvű színjátszást kellett átmenteni jobb időkre, és életben tartani. A Népkör amatőrjeiként számon tartott színjátszók ennek a lényegbevágóan fontos, létfontosságú feladatnak tettek eleget, amikor huszonöt éven keresztül, gyakran egzisztenciális félelmeiken is felülemelkedve, őrizték a magyar színjátszás lángját, nehogy ellobbanjon.

A Magyar műkedvelők az őrhelyen címen kiadott színjátszástörténet tényszerű bizonyítéka annak, hogy az előrehaladás, a gyarapodás és a boldogulás, lett légyen az bármely szférában, csak akkor hozhat bíztató eredményeket, ha a múltban kikövezett utakon haladhat tovább, ha a múltban életre hívott folyamatok eredményeire épülhet. Ezért kell megadni a tiszteletet mindazoknak, akik e nemzeti közösség talpon maradását egyéni babérokra való törekvés nélkül, azaz önzetlenül szolgálták.

A hangsúly pedig a szolgálaton van!

Garay Béla és amatőrszínész-társai, a végeredményt tekintve, ilyen emberek voltak. Ezért köszöntöm nagy tisztelettel az Életjel 147. könyvét, s ajánlom figyelmébe minden érdeklődőnek a valós eredmények eme példaértékű tárházát.

Azt csak megjegyzem, hogy sok mai olvasója a könyvnek megelégedéssel és örvendezve fedezheti fel ügyszerető felmenőinek nevét e jeles társaságban.