Skip to main content

Kázmér Ernő

kritikus
újságíró

Budapesten érettségizett 1910-ben, utána banktisztviselő lett. 1912-től Rómában és Firenzében művészeti tanulmányokat folytatott, majd Svájcban gyógyíttatta tüdejét. A Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába emigrált, Pozsonyban élt, a szlovák Nemzeti Színház rendezője lett. 1932 és 1936 között egy szlovák kereskedelmi cég képviselője volt Zágrábban, 1936-ban Belgrádban dolgozott. 1915-től A Hét munkatársa lett. Szlovákiai tartózkodása idején írásaival szerepelt a pozsonyi rádióban, publikált az Este Magyar Minerva című lapban. Írásait közölte  a Nyugat is. 1934 és 1940 között a Kalangya legtöbbet publikáló kritikusa volt. Sokat tett a délszláv–magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok fejlesztéséért.

Kiadványok
Elolvasom
Szenteleky Kornél
(Nyugat. 1933/17–18.)

Kázmér Ernő: SZENTELEKY KORNÉL
(1893–1933)

Emlékezetembe idézem Szenteleky Kornél vékony alakját, sápadt arcát, amint ismeretségünk tizenöt éve alatt, időről-időre elémbukkant. 1917 nyarán ismerkedtünk össze, régen volt, de most úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. «A Hét»-ben jelentek meg akkor írásai: érzelmesen finom krónikák, franciás szemléletű irodalmi lejegyzések, néhány friss lobbanékonyságú rövid novella, majd egy regény, a «Kesergő szerelem», amelynek hőse, Lengváry, tüdőbajos volt. «A tüdőm beteg, érzem, hogy tüdőbajom van. Arcoba vagy Nervibe küld majd az orvos, ha megvizsgál, számlálgatni fogom sápadt napjaimat, kövér párnák között fekszem a napon s úgy halok meg, mint Revíczky Gyula vagy Petőfi Zoltán.» Akkor még nem tudtuk hogy a közöttünk járó, szükszavú fiatal orvosíró maga is tüdőbeteg és azt sem tudhattuk, hogy az eljövendő esztendők ennek a melankólikus írói műszerekkel dolgozó bácskai fiatalembernek a magyar szellemterület déli csücskében komoly missziót jelölnek ki, harcosabbat, jelentősebbet azoknál a költőknél, akiknek csendes elmúlásáról regényhősén át fantáziált.

A forradalomutáni idők a régi bácskai családból származó írót (családi neve Sztankovics volt), aki anyai ágon a költő Kisfaludy-családdal volt rokon, hazasodorták és egy álmos, kókasztó melegtől égő bácskai faluban, Stari-Sivácan (Ószivác) lett körorvos. Bácska magyar irodalmi élete akkor alélt volt és az a nagyszerű lendület, ami a század elején Kosztolányit, Somlyó Zoltánt, a tragikus véget ért Csáth Gézát, Lányi Saroltát és Viktort adta, reménytelenül sorvadt. Kis vidéki falvak, elszórt városok rejtett iróasztalfiókjainak írtak ismeretlen ifjú írók, a «Bácsmegyei Napló» (ma «Napló») vasárnapi számai voltak esztendőkön át az egyetlen irodalmi fórum és az a friss, magas nívó, amit a lelkes Fenyves Ferenc munkája reprezentált, sodorta a laphoz Szenteleky Kornélt is. Ott jelentek meg novellái, nemesmetszésű képekre emlékeztető, halkszínezésű versei, a «Napló» adta ki néhány lírai lejegyzését és útijegyzeteit «Úgy fáj az élet» címen ugyancsak ott jelent meg a «Bazsalikom» is, modern szerb költők magyar antológiája, amelyet Debreceni Józseffel együtt adott ki. A Pestről hazaszakadt író itt ismerkedett össze a vajdasági irodalommal, itt látta meg az egységesebb, szervezettebb kisebbségi irodalom megteremtésének missziós feladatát és ennek a feladatnak megvalósítására alapítja a «Vajdasági Írás»-t, az első jugoszláviai magyar irodalmi folyóiratot, amit később a ma is élő «Kalangya» követett. Ebben a folyóiratban, az egymástól elkülönülten dolgozó írók nagyrészét közös munkába fogja, induló írókat nevel, fedez fel, publicitáshoz segít, néhány lelkes irodalombaráttal új könyvkiadóvállalatot alapít, erdélyi mintára Helikont rendez s csak a bácskai közöny, az elszegényedett magyarság és a fáradhatatlan szervező egyre súlyosbodó betegsége akadálya annak, hogy mindebből a szép kísérletből izmosabb, erőteljesebb irodalmi atmoszféra fejlődjön.

Szenteleky Kornél a jugoszláviai magyar irodalom alig pár esztendős életének újjászervezője, lelkes munkása ennek a dilettantizmusra, elsekélyesedésre ítélt magyar szellemterületnek. Hogy ez az útatvágás nem mindenben lett százszázalékos eredmény és hogy épen az európai orientációjú, kultúrákért rajongó, az egyetemes műveltség nemességében bízó Szenteleky Kornél volt kénytelen erőszakolt regionális irodalmat propagálni a lokális kulör sokszor dadogó kísérleteit értékké avanzsálni, az annak a sajátságos atmoszférának volt következménye, amit fáradhatatlan munkabírásával megteremtett környezete fejlesztett ki. S Szenteleky Kornél nélkül még nehezebb lesz ezeket a szemmelláthatóan felburjánzó kísérleteket attól az irodalomtól elkülöníteni, távoltartani, amely a magyar hit és az örök szépség kultuszán át az egymás és az európai szellemiség megértéséhez vezet.

A sziváci körorvos kis háza, amely hosszú évekig a Vajdaság magyar művelődésének és a jugoszláv irodalom felé közeledő baráti megértésnek központja volt, elsötétedett. Az éjszakákba világító lámpa kialudt és épen úgy, mint két évvel ezelőtt nagy ideálja: Kuncz Aladár, Szenteleky Kornél is megtért az anyaföldhöz, amelyben hitt és amelytől elszakadni soha sem tudott.

(Zagreb)

Szerző
Elolvasom
Jugoszláviai magyar könyvekről
(Nyugat. 1933/24.)

Kázmér Ernő: JUGOSZLÁVIAI MAGYAR KÖNYVEKRŐL

A jugoszláviai magyarság irodalma, az egyre jelentősebb, a maguk külön problémái között emberséggel, művészettel küzdő erdélyi és az erős egyéni tehetségeket felmutató szlovenszkói magyar irodalommal szemben vergődéses lassúsággal bontakozik ki. Nem is lehet ez máskép itt, ahol a kis magyarság túlnyomó százaléka földművelő vagy gazdasági válsággal küzdő kispolgár és az a réteg, amelyre az irodalom támogatása, könyvek vásárlása hárulna, olyannyira csekély, hogy egy fejlettebb kisebbségi magyar irodalom szociális és esztétikai célkitűzéseit, komoly és reális irodalmi atmoszféráját jelentősebb eredményekig elközelíteni még nem tudta. Komoly kísérletek, tehetségek koncentrálása, folyóiratok alapítása, sőt egy szép munkatervvel lendülő bácskai «Helikon» mind bizonyságai annak, hogy a tizenötéves építőmunka itt sem maradt el és ha ma már a jugoszláviai magyar irodalmi eseményekről számolhatunk be, az elsősorban annak a néhány lelkes írónak és melléjük állt irodalombarátnak köszönhető, akik ezt a sokáig gyökértelennek látszó, már eleven, színes képet mutató, de missziót még sem valló, sem vállaló irodalmi tevékenységet - életre keltették, kézzelfogható eredményekig vezették. Most lenne itt az ideje, hogy ezekből a «l'art pour l'art» zúgaiba szorult vagy a «lokális kulör» túlzásaiból, erőszakoltságából s a dilettantizmusba könnyen átsikló szerény eredmények az élet és az irodalom mai arcvonalát, a mai egész ember mindent felölelő aktivitását tükrözzék és itt, ahol a magyar irodalom még csak áldozat, de nem üzlet; író és közönség: jelszavakon, szűkre szabott korlátokon felülemelkedve, nem zárt területre cövekelt, erőszakosan kitermelt regionális kísérletekben, hanem a bilincstelen szépség és igazság eszméiben forrjon össze.

Az a néhány magyar könyv, ami rövid pár hónap alatt itt megjelent, ezekről a termő, gondolkodtató eszmei célkitűzésekről nem beszél. De aki az irodalom jogosultságát, annak társadalmi funkcióját nem a megalkuvásban, a meglévő szűk esztétikai igényekhez való leereszkedésben, hanem az irodalom fensőbbségéhez való feltörekvésben látja, az előtt csakhamar nyilvánvaló lesz, hogy ezek a könyvek és - kevés kivétellel - törekvő, küzdő íróik is ebben a kettősségben, a rájuk erőszakolt regionalizmus és a bennük lüktető korláttalan szabadságra való törekvés harcában fulladnak ki. Börcsök Erzsébet kis regénye: «A végtelen fal» iskolapéldája annak, hogy az írónak mennyire nem szabad erőszakoltan regionális jelleget adni olyan témának, amelynek váza, vérszegény és sápadt figurái azt el nem bírják. Az impériumváltozás kezdetén összeverődött csőcselék fosztogató bandák adják a regény hátterét, ú. n. «kisebbségi problémá»-ját, ebbe komponálódik a magyar leány és szerb fiú naivul elgondolt, romantikusra beidegzett szerelme, amit a dilettantizmustól csak keresetlenül tiszta és üdeségre törekvő egyszerű stílusa ment meg. Farkas Geiza, a tiszteletreméltó polihisztor, akinek a tízes években adott szociáletikai, társadalomtudományi munkái elmélyedő tudóst reprezentáltak, «A fejnélküli ember»-rel a regényírók sorába lépett. Regénye az egy test, két lélek örök rejtélyét kutatja, szárazon, terjedelmes táji leírásokkal és ezek a gondolkodói, szemlélődő erények a regényt fárasztó olvasmánnyá nehezítik. A regény erényei: a mesétől teljesen elkülönülő lélektani, szinte laboratóriumi tanulmány és néhány ólmosszürke vonással megrajzolt tájleírása. Sz. Szigethy Vilmos «A vármegyeház kapujából» cím alatt gyüjtötte össze napilapokban megjelent becskereki visszaemlékezéseit. Az író, aki Szeged irodalmának eleven alakja, a népi elbeszélés idilli nyugalmával és az emlékezés melankólikus lírájával futtatja be a magyar megyeháza köré rajzolt életet, színes figurái közül Lauka Gusztáv bohémalakja a régi magyar irodalom érdekes atmoszféráját eleveníti meg. Szirmay Károly novelláskönyve, a «Ködben» valóságfelvételek, átélések és érdekes kísérletű fantáziák színes sorozata. Egy falusi jegyző napjai, egyre fokozódó szerelme rajzában («Staro sunce») regényírói képességek feszülnek és néhány elmosódottan adott mellékalak sorsának kiszélesítéséből könnyen a faluba szorult, kultúrára törekvő emberek tragikus regénye válhatott volna. Az író képzeletjárása, itt-ott már egyéni hangja annak az előrejutó, tisztuló elbeszélő irodalomnak jól érvényesülő értéke, amit a megboldogult Szenteleky Kornél «Akácok alatt» című és huszonhat itteni elbeszélő novella-antológiájában akart kidomborítani. Hogy ez a szép és ambiciózus kísérlet nem azzal a maradéktalansággal sikerült, amire az antológia oly tragikus fiatalon elhunyt szerkesztője törekedett, az végeredményben abban a programszerűségben rejlik, amely elsősorban a paraszttémák felé fordult, viszont a novellisták nagyrésze épen ezekben a témákban idillt, sablónt látott és a szociális háttér csak Arányi Jenőnek az aratógépek ellen föllázadt parasztokról szóló drámai feszültségű novellájában, Herczeg János «A hatalmasok» c. alig kétoldalas rajzában és a tisztult naturalizmustól érett Kristály István: «Áradás» című, a gátépítő földmunkások tragikus letörtségével lüktető elbeszélésében érzékletes. Jól megírt, nyugodt írás a Borsódi Lajos «Szerenád»-ja és sok erő, nyerseség van Markovich Mihálynak a dunai hajósok, dunai kikötők megrázó élményektől zsúfolt novellájában. Munk Artúr «Hinterland» című új regényében Porváros háborúalatti életét, nyüzsgő hangyabolyhoz hasonló társadalma képét, egy hűen fotografáló, sohasem retusáló író merészségével adja. Ez az első magyar hinterland-történet, a front hőseinek valóságélete és az otthonmaradottak pénzszerzése merész párhuzamával a «Nagy káder» írójának beváltott ígérete, aki ezzel az új regénnyel a háború élményének béklyójából végleg kikerülve komoly írói eszközökkel közeledik a mai élet témái felé. Magister «Száz asszony»-a a Napoleon körül élt szeretők, asszonyok regényes rajzai, vázlatai. A hősi-kultusz, a nagy diktátorok kora aktualizálta Napoleont és Magister, az elsősorban író és csak azután histórikus, ebben az új könyvében is folytonosan fokozódó feszültséggel, jó léleklátással kíséri azok sorsát, akik Napoleon meteori élete körül bolyongtak. A történelem sokszor mond mást, mint írónk, de ez nem zavarja azt a hatást, amit komoly kvalitást, imponáló tudást és tárgyi ismeretet nyujtó könyve ad. Érdekes kísérlet Arányi Jenő történelmi regénye, formában inkább nagyobb elbeszélés, «A szentendrei bíró», amely a fiatal Mátyás király fekete hadseregének küzdelmén át, a török ellen harcoló magyar-szerb nép közös sorsát leegyszerűsített történelmi keretben és egy keresetlenül friss romantikus szerelmi idillben írja meg. A kis regény hamvasan szép táji leírásai, a haldokló szentendreí bíró melodramatikusan aláfestett lázálma az eddig novellista erényeivel ismertté vált író értékes fejlődésének figyelemreméltó bizonyítékai.

A jugoszláv-magyar irodalmi kapcsolatok kiépítésére irányuló törekvéseknek magyar oldalról jelentkező értékes bizonyítéka Ducic Jovan «Álmok városa» magyar kiadása. A kötet a költő utazásélményeit adja, extázisos meghódolást Páris előtt, ájtatos fohászkodást Róma kövein, kínzó hitetvallást Avilla éjszakáiban és a természet és a szerelem érzéki összeolvadását a jóni tenger szépségében. Ambrus Balázs a jugoszláv líra legértékesebbjeit ülteti magyarra, keresve bennük a szláv lelket, a mai életet. Ezek a költői értékű fordítások egyelőre napilapokban jelennek meg, már kötetté izmosodhatnának újabb dokumentumául annak, hogy itteni íróink valamennyije tehetsége legjavával híve az irodalmak testvériesülésének.

(Zagreb)

Szerző
Sz. Szigethy Vilmos: Torontáli fametszetek
(Kalangya. 1938/10.)
Szerző
Elolvasom
Jugoszláviai magyar könyvekről
(Nyugat. 1933/24.)

Kázmér Ernő: JUGOSZLÁVIAI MAGYAR KÖNYVEKRŐL

A jugoszláviai magyarság irodalma, az egyre jelentősebb, a maguk külön problémái között emberséggel, művészettel küzdő erdélyi és az erős egyéni tehetségeket felmutató szlovenszkói magyar irodalommal szemben vergődéses lassúsággal bontakozik ki. Nem is lehet ez máskép itt, ahol a kis magyarság túlnyomó százaléka földművelő vagy gazdasági válsággal küzdő kispolgár és az a réteg, amelyre az irodalom támogatása, könyvek vásárlása hárulna, olyannyira csekély, hogy egy fejlettebb kisebbségi magyar irodalom szociális és esztétikai célkitűzéseit, komoly és reális irodalmi atmoszféráját jelentősebb eredményekig elközelíteni még nem tudta. Komoly kísérletek, tehetségek koncentrálása, folyóiratok alapítása, sőt egy szép munkatervvel lendülő bácskai «Helikon» mind bizonyságai annak, hogy a tizenötéves építőmunka itt sem maradt el és ha ma már a jugoszláviai magyar irodalmi eseményekről számolhatunk be, az elsősorban annak a néhány lelkes írónak és melléjük állt irodalombarátnak köszönhető, akik ezt a sokáig gyökértelennek látszó, már eleven, színes képet mutató, de missziót még sem valló, sem vállaló irodalmi tevékenységet - életre keltették, kézzelfogható eredményekig vezették. Most lenne itt az ideje, hogy ezekből a «l'art pour l'art» zúgaiba szorult vagy a «lokális kulör» túlzásaiból, erőszakoltságából s a dilettantizmusba könnyen átsikló szerény eredmények az élet és az irodalom mai arcvonalát, a mai egész ember mindent felölelő aktivitását tükrözzék és itt, ahol a magyar irodalom még csak áldozat, de nem üzlet; író és közönség: jelszavakon, szűkre szabott korlátokon felülemelkedve, nem zárt területre cövekelt, erőszakosan kitermelt regionális kísérletekben, hanem a bilincstelen szépség és igazság eszméiben forrjon össze.

Az a néhány magyar könyv, ami rövid pár hónap alatt itt megjelent, ezekről a termő, gondolkodtató eszmei célkitűzésekről nem beszél. De aki az irodalom jogosultságát, annak társadalmi funkcióját nem a megalkuvásban, a meglévő szűk esztétikai igényekhez való leereszkedésben, hanem az irodalom fensőbbségéhez való feltörekvésben látja, az előtt csakhamar nyilvánvaló lesz, hogy ezek a könyvek és - kevés kivétellel - törekvő, küzdő íróik is ebben a kettősségben, a rájuk erőszakolt regionalizmus és a bennük lüktető korláttalan szabadságra való törekvés harcában fulladnak ki. Börcsök Erzsébet kis regénye: «A végtelen fal» iskolapéldája annak, hogy az írónak mennyire nem szabad erőszakoltan regionális jelleget adni olyan témának, amelynek váza, vérszegény és sápadt figurái azt el nem bírják. Az impériumváltozás kezdetén összeverődött csőcselék fosztogató bandák adják a regény hátterét, ú. n. «kisebbségi problémá»-ját, ebbe komponálódik a magyar leány és szerb fiú naivul elgondolt, romantikusra beidegzett szerelme, amit a dilettantizmustól csak keresetlenül tiszta és üdeségre törekvő egyszerű stílusa ment meg. Farkas Geiza, a tiszteletreméltó polihisztor, akinek a tízes években adott szociáletikai, társadalomtudományi munkái elmélyedő tudóst reprezentáltak, «A fejnélküli ember»-rel a regényírók sorába lépett. Regénye az egy test, két lélek örök rejtélyét kutatja, szárazon, terjedelmes táji leírásokkal és ezek a gondolkodói, szemlélődő erények a regényt fárasztó olvasmánnyá nehezítik. A regény erényei: a mesétől teljesen elkülönülő lélektani, szinte laboratóriumi tanulmány és néhány ólmosszürke vonással megrajzolt tájleírása. Sz. Szigethy Vilmos «A vármegyeház kapujából» cím alatt gyüjtötte össze napilapokban megjelent becskereki visszaemlékezéseit. Az író, aki Szeged irodalmának eleven alakja, a népi elbeszélés idilli nyugalmával és az emlékezés melankólikus lírájával futtatja be a magyar megyeháza köré rajzolt életet, színes figurái közül Lauka Gusztáv bohémalakja a régi magyar irodalom érdekes atmoszféráját eleveníti meg. Szirmay Károly novelláskönyve, a «Ködben» valóságfelvételek, átélések és érdekes kísérletű fantáziák színes sorozata. Egy falusi jegyző napjai, egyre fokozódó szerelme rajzában («Staro sunce») regényírói képességek feszülnek és néhány elmosódottan adott mellékalak sorsának kiszélesítéséből könnyen a faluba szorult, kultúrára törekvő emberek tragikus regénye válhatott volna. Az író képzeletjárása, itt-ott már egyéni hangja annak az előrejutó, tisztuló elbeszélő irodalomnak jól érvényesülő értéke, amit a megboldogult Szenteleky Kornél «Akácok alatt» című és huszonhat itteni elbeszélő novella-antológiájában akart kidomborítani. Hogy ez a szép és ambiciózus kísérlet nem azzal a maradéktalansággal sikerült, amire az antológia oly tragikus fiatalon elhunyt szerkesztője törekedett, az végeredményben abban a programszerűségben rejlik, amely elsősorban a paraszttémák felé fordult, viszont a novellisták nagyrésze épen ezekben a témákban idillt, sablónt látott és a szociális háttér csak Arányi Jenőnek az aratógépek ellen föllázadt parasztokról szóló drámai feszültségű novellájában, Herczeg János «A hatalmasok» c. alig kétoldalas rajzában és a tisztult naturalizmustól érett Kristály István: «Áradás» című, a gátépítő földmunkások tragikus letörtségével lüktető elbeszélésében érzékletes. Jól megírt, nyugodt írás a Borsódi Lajos «Szerenád»-ja és sok erő, nyerseség van Markovich Mihálynak a dunai hajósok, dunai kikötők megrázó élményektől zsúfolt novellájában. Munk Artúr «Hinterland» című új regényében Porváros háborúalatti életét, nyüzsgő hangyabolyhoz hasonló társadalma képét, egy hűen fotografáló, sohasem retusáló író merészségével adja. Ez az első magyar hinterland-történet, a front hőseinek valóságélete és az otthonmaradottak pénzszerzése merész párhuzamával a «Nagy káder» írójának beváltott ígérete, aki ezzel az új regénnyel a háború élményének béklyójából végleg kikerülve komoly írói eszközökkel közeledik a mai élet témái felé. Magister «Száz asszony»-a a Napoleon körül élt szeretők, asszonyok regényes rajzai, vázlatai. A hősi-kultusz, a nagy diktátorok kora aktualizálta Napoleont és Magister, az elsősorban író és csak azután histórikus, ebben az új könyvében is folytonosan fokozódó feszültséggel, jó léleklátással kíséri azok sorsát, akik Napoleon meteori élete körül bolyongtak. A történelem sokszor mond mást, mint írónk, de ez nem zavarja azt a hatást, amit komoly kvalitást, imponáló tudást és tárgyi ismeretet nyujtó könyve ad. Érdekes kísérlet Arányi Jenő történelmi regénye, formában inkább nagyobb elbeszélés, «A szentendrei bíró», amely a fiatal Mátyás király fekete hadseregének küzdelmén át, a török ellen harcoló magyar-szerb nép közös sorsát leegyszerűsített történelmi keretben és egy keresetlenül friss romantikus szerelmi idillben írja meg. A kis regény hamvasan szép táji leírásai, a haldokló szentendreí bíró melodramatikusan aláfestett lázálma az eddig novellista erényeivel ismertté vált író értékes fejlődésének figyelemreméltó bizonyítékai.

A jugoszláv-magyar irodalmi kapcsolatok kiépítésére irányuló törekvéseknek magyar oldalról jelentkező értékes bizonyítéka Ducic Jovan «Álmok városa» magyar kiadása. A kötet a költő utazásélményeit adja, extázisos meghódolást Páris előtt, ájtatos fohászkodást Róma kövein, kínzó hitetvallást Avilla éjszakáiban és a természet és a szerelem érzéki összeolvadását a jóni tenger szépségében. Ambrus Balázs a jugoszláv líra legértékesebbjeit ülteti magyarra, keresve bennük a szláv lelket, a mai életet. Ezek a költői értékű fordítások egyelőre napilapokban jelennek meg, már kötetté izmosodhatnának újabb dokumentumául annak, hogy itteni íróink valamennyije tehetsége legjavával híve az irodalmak testvériesülésének.

(Zagreb)

Szerző
Börcsök Erzsébet regénye. In. Napló. 1933. április 29.
Szerző
Elolvasom
Jugoszláviai magyar könyvekről
(Nyugat. 1933/24.)

Kázmér Ernő: JUGOSZLÁVIAI MAGYAR KÖNYVEKRŐL

A jugoszláviai magyarság irodalma, az egyre jelentősebb, a maguk külön problémái között emberséggel, művészettel küzdő erdélyi és az erős egyéni tehetségeket felmutató szlovenszkói magyar irodalommal szemben vergődéses lassúsággal bontakozik ki. Nem is lehet ez máskép itt, ahol a kis magyarság túlnyomó százaléka földművelő vagy gazdasági válsággal küzdő kispolgár és az a réteg, amelyre az irodalom támogatása, könyvek vásárlása hárulna, olyannyira csekély, hogy egy fejlettebb kisebbségi magyar irodalom szociális és esztétikai célkitűzéseit, komoly és reális irodalmi atmoszféráját jelentősebb eredményekig elközelíteni még nem tudta. Komoly kísérletek, tehetségek koncentrálása, folyóiratok alapítása, sőt egy szép munkatervvel lendülő bácskai «Helikon» mind bizonyságai annak, hogy a tizenötéves építőmunka itt sem maradt el és ha ma már a jugoszláviai magyar irodalmi eseményekről számolhatunk be, az elsősorban annak a néhány lelkes írónak és melléjük állt irodalombarátnak köszönhető, akik ezt a sokáig gyökértelennek látszó, már eleven, színes képet mutató, de missziót még sem valló, sem vállaló irodalmi tevékenységet - életre keltették, kézzelfogható eredményekig vezették. Most lenne itt az ideje, hogy ezekből a «l'art pour l'art» zúgaiba szorult vagy a «lokális kulör» túlzásaiból, erőszakoltságából s a dilettantizmusba könnyen átsikló szerény eredmények az élet és az irodalom mai arcvonalát, a mai egész ember mindent felölelő aktivitását tükrözzék és itt, ahol a magyar irodalom még csak áldozat, de nem üzlet; író és közönség: jelszavakon, szűkre szabott korlátokon felülemelkedve, nem zárt területre cövekelt, erőszakosan kitermelt regionális kísérletekben, hanem a bilincstelen szépség és igazság eszméiben forrjon össze.

Az a néhány magyar könyv, ami rövid pár hónap alatt itt megjelent, ezekről a termő, gondolkodtató eszmei célkitűzésekről nem beszél. De aki az irodalom jogosultságát, annak társadalmi funkcióját nem a megalkuvásban, a meglévő szűk esztétikai igényekhez való leereszkedésben, hanem az irodalom fensőbbségéhez való feltörekvésben látja, az előtt csakhamar nyilvánvaló lesz, hogy ezek a könyvek és - kevés kivétellel - törekvő, küzdő íróik is ebben a kettősségben, a rájuk erőszakolt regionalizmus és a bennük lüktető korláttalan szabadságra való törekvés harcában fulladnak ki. Börcsök Erzsébet kis regénye: «A végtelen fal» iskolapéldája annak, hogy az írónak mennyire nem szabad erőszakoltan regionális jelleget adni olyan témának, amelynek váza, vérszegény és sápadt figurái azt el nem bírják. Az impériumváltozás kezdetén összeverődött csőcselék fosztogató bandák adják a regény hátterét, ú. n. «kisebbségi problémá»-ját, ebbe komponálódik a magyar leány és szerb fiú naivul elgondolt, romantikusra beidegzett szerelme, amit a dilettantizmustól csak keresetlenül tiszta és üdeségre törekvő egyszerű stílusa ment meg. Farkas Geiza, a tiszteletreméltó polihisztor, akinek a tízes években adott szociáletikai, társadalomtudományi munkái elmélyedő tudóst reprezentáltak, «A fejnélküli ember»-rel a regényírók sorába lépett. Regénye az egy test, két lélek örök rejtélyét kutatja, szárazon, terjedelmes táji leírásokkal és ezek a gondolkodói, szemlélődő erények a regényt fárasztó olvasmánnyá nehezítik. A regény erényei: a mesétől teljesen elkülönülő lélektani, szinte laboratóriumi tanulmány és néhány ólmosszürke vonással megrajzolt tájleírása. Sz. Szigethy Vilmos «A vármegyeház kapujából» cím alatt gyüjtötte össze napilapokban megjelent becskereki visszaemlékezéseit. Az író, aki Szeged irodalmának eleven alakja, a népi elbeszélés idilli nyugalmával és az emlékezés melankólikus lírájával futtatja be a magyar megyeháza köré rajzolt életet, színes figurái közül Lauka Gusztáv bohémalakja a régi magyar irodalom érdekes atmoszféráját eleveníti meg. Szirmay Károly novelláskönyve, a «Ködben» valóságfelvételek, átélések és érdekes kísérletű fantáziák színes sorozata. Egy falusi jegyző napjai, egyre fokozódó szerelme rajzában («Staro sunce») regényírói képességek feszülnek és néhány elmosódottan adott mellékalak sorsának kiszélesítéséből könnyen a faluba szorult, kultúrára törekvő emberek tragikus regénye válhatott volna. Az író képzeletjárása, itt-ott már egyéni hangja annak az előrejutó, tisztuló elbeszélő irodalomnak jól érvényesülő értéke, amit a megboldogult Szenteleky Kornél «Akácok alatt» című és huszonhat itteni elbeszélő novella-antológiájában akart kidomborítani. Hogy ez a szép és ambiciózus kísérlet nem azzal a maradéktalansággal sikerült, amire az antológia oly tragikus fiatalon elhunyt szerkesztője törekedett, az végeredményben abban a programszerűségben rejlik, amely elsősorban a paraszttémák felé fordult, viszont a novellisták nagyrésze épen ezekben a témákban idillt, sablónt látott és a szociális háttér csak Arányi Jenőnek az aratógépek ellen föllázadt parasztokról szóló drámai feszültségű novellájában, Herczeg János «A hatalmasok» c. alig kétoldalas rajzában és a tisztult naturalizmustól érett Kristály István: «Áradás» című, a gátépítő földmunkások tragikus letörtségével lüktető elbeszélésében érzékletes. Jól megírt, nyugodt írás a Borsódi Lajos «Szerenád»-ja és sok erő, nyerseség van Markovich Mihálynak a dunai hajósok, dunai kikötők megrázó élményektől zsúfolt novellájában. Munk Artúr «Hinterland» című új regényében Porváros háborúalatti életét, nyüzsgő hangyabolyhoz hasonló társadalma képét, egy hűen fotografáló, sohasem retusáló író merészségével adja. Ez az első magyar hinterland-történet, a front hőseinek valóságélete és az otthonmaradottak pénzszerzése merész párhuzamával a «Nagy káder» írójának beváltott ígérete, aki ezzel az új regénnyel a háború élményének béklyójából végleg kikerülve komoly írói eszközökkel közeledik a mai élet témái felé. Magister «Száz asszony»-a a Napoleon körül élt szeretők, asszonyok regényes rajzai, vázlatai. A hősi-kultusz, a nagy diktátorok kora aktualizálta Napoleont és Magister, az elsősorban író és csak azután histórikus, ebben az új könyvében is folytonosan fokozódó feszültséggel, jó léleklátással kíséri azok sorsát, akik Napoleon meteori élete körül bolyongtak. A történelem sokszor mond mást, mint írónk, de ez nem zavarja azt a hatást, amit komoly kvalitást, imponáló tudást és tárgyi ismeretet nyujtó könyve ad. Érdekes kísérlet Arányi Jenő történelmi regénye, formában inkább nagyobb elbeszélés, «A szentendrei bíró», amely a fiatal Mátyás király fekete hadseregének küzdelmén át, a török ellen harcoló magyar-szerb nép közös sorsát leegyszerűsített történelmi keretben és egy keresetlenül friss romantikus szerelmi idillben írja meg. A kis regény hamvasan szép táji leírásai, a haldokló szentendreí bíró melodramatikusan aláfestett lázálma az eddig novellista erényeivel ismertté vált író értékes fejlődésének figyelemreméltó bizonyítékai.

A jugoszláv-magyar irodalmi kapcsolatok kiépítésére irányuló törekvéseknek magyar oldalról jelentkező értékes bizonyítéka Ducic Jovan «Álmok városa» magyar kiadása. A kötet a költő utazásélményeit adja, extázisos meghódolást Páris előtt, ájtatos fohászkodást Róma kövein, kínzó hitetvallást Avilla éjszakáiban és a természet és a szerelem érzéki összeolvadását a jóni tenger szépségében. Ambrus Balázs a jugoszláv líra legértékesebbjeit ülteti magyarra, keresve bennük a szláv lelket, a mai életet. Ezek a költői értékű fordítások egyelőre napilapokban jelennek meg, már kötetté izmosodhatnának újabb dokumentumául annak, hogy itteni íróink valamennyije tehetsége legjavával híve az irodalmak testvériesülésének.

(Zagreb)

Szerző
Elolvasom
Jugoszláviai magyar könyvekről
(Nyugat. 1933/24.)

Kázmér Ernő: JUGOSZLÁVIAI MAGYAR KÖNYVEKRŐL

A jugoszláviai magyarság irodalma, az egyre jelentősebb, a maguk külön problémái között emberséggel, művészettel küzdő erdélyi és az erős egyéni tehetségeket felmutató szlovenszkói magyar irodalommal szemben vergődéses lassúsággal bontakozik ki. Nem is lehet ez máskép itt, ahol a kis magyarság túlnyomó százaléka földművelő vagy gazdasági válsággal küzdő kispolgár és az a réteg, amelyre az irodalom támogatása, könyvek vásárlása hárulna, olyannyira csekély, hogy egy fejlettebb kisebbségi magyar irodalom szociális és esztétikai célkitűzéseit, komoly és reális irodalmi atmoszféráját jelentősebb eredményekig elközelíteni még nem tudta. Komoly kísérletek, tehetségek koncentrálása, folyóiratok alapítása, sőt egy szép munkatervvel lendülő bácskai «Helikon» mind bizonyságai annak, hogy a tizenötéves építőmunka itt sem maradt el és ha ma már a jugoszláviai magyar irodalmi eseményekről számolhatunk be, az elsősorban annak a néhány lelkes írónak és melléjük állt irodalombarátnak köszönhető, akik ezt a sokáig gyökértelennek látszó, már eleven, színes képet mutató, de missziót még sem valló, sem vállaló irodalmi tevékenységet - életre keltették, kézzelfogható eredményekig vezették. Most lenne itt az ideje, hogy ezekből a «l'art pour l'art» zúgaiba szorult vagy a «lokális kulör» túlzásaiból, erőszakoltságából s a dilettantizmusba könnyen átsikló szerény eredmények az élet és az irodalom mai arcvonalát, a mai egész ember mindent felölelő aktivitását tükrözzék és itt, ahol a magyar irodalom még csak áldozat, de nem üzlet; író és közönség: jelszavakon, szűkre szabott korlátokon felülemelkedve, nem zárt területre cövekelt, erőszakosan kitermelt regionális kísérletekben, hanem a bilincstelen szépség és igazság eszméiben forrjon össze.

Az a néhány magyar könyv, ami rövid pár hónap alatt itt megjelent, ezekről a termő, gondolkodtató eszmei célkitűzésekről nem beszél. De aki az irodalom jogosultságát, annak társadalmi funkcióját nem a megalkuvásban, a meglévő szűk esztétikai igényekhez való leereszkedésben, hanem az irodalom fensőbbségéhez való feltörekvésben látja, az előtt csakhamar nyilvánvaló lesz, hogy ezek a könyvek és - kevés kivétellel - törekvő, küzdő íróik is ebben a kettősségben, a rájuk erőszakolt regionalizmus és a bennük lüktető korláttalan szabadságra való törekvés harcában fulladnak ki. Börcsök Erzsébet kis regénye: «A végtelen fal» iskolapéldája annak, hogy az írónak mennyire nem szabad erőszakoltan regionális jelleget adni olyan témának, amelynek váza, vérszegény és sápadt figurái azt el nem bírják. Az impériumváltozás kezdetén összeverődött csőcselék fosztogató bandák adják a regény hátterét, ú. n. «kisebbségi problémá»-ját, ebbe komponálódik a magyar leány és szerb fiú naivul elgondolt, romantikusra beidegzett szerelme, amit a dilettantizmustól csak keresetlenül tiszta és üdeségre törekvő egyszerű stílusa ment meg. Farkas Geiza, a tiszteletreméltó polihisztor, akinek a tízes években adott szociáletikai, társadalomtudományi munkái elmélyedő tudóst reprezentáltak, «A fejnélküli ember»-rel a regényírók sorába lépett. Regénye az egy test, két lélek örök rejtélyét kutatja, szárazon, terjedelmes táji leírásokkal és ezek a gondolkodói, szemlélődő erények a regényt fárasztó olvasmánnyá nehezítik. A regény erényei: a mesétől teljesen elkülönülő lélektani, szinte laboratóriumi tanulmány és néhány ólmosszürke vonással megrajzolt tájleírása. Sz. Szigethy Vilmos «A vármegyeház kapujából» cím alatt gyüjtötte össze napilapokban megjelent becskereki visszaemlékezéseit. Az író, aki Szeged irodalmának eleven alakja, a népi elbeszélés idilli nyugalmával és az emlékezés melankólikus lírájával futtatja be a magyar megyeháza köré rajzolt életet, színes figurái közül Lauka Gusztáv bohémalakja a régi magyar irodalom érdekes atmoszféráját eleveníti meg. Szirmay Károly novelláskönyve, a «Ködben» valóságfelvételek, átélések és érdekes kísérletű fantáziák színes sorozata. Egy falusi jegyző napjai, egyre fokozódó szerelme rajzában («Staro sunce») regényírói képességek feszülnek és néhány elmosódottan adott mellékalak sorsának kiszélesítéséből könnyen a faluba szorult, kultúrára törekvő emberek tragikus regénye válhatott volna. Az író képzeletjárása, itt-ott már egyéni hangja annak az előrejutó, tisztuló elbeszélő irodalomnak jól érvényesülő értéke, amit a megboldogult Szenteleky Kornél «Akácok alatt» című és huszonhat itteni elbeszélő novella-antológiájában akart kidomborítani. Hogy ez a szép és ambiciózus kísérlet nem azzal a maradéktalansággal sikerült, amire az antológia oly tragikus fiatalon elhunyt szerkesztője törekedett, az végeredményben abban a programszerűségben rejlik, amely elsősorban a paraszttémák felé fordult, viszont a novellisták nagyrésze épen ezekben a témákban idillt, sablónt látott és a szociális háttér csak Arányi Jenőnek az aratógépek ellen föllázadt parasztokról szóló drámai feszültségű novellájában, Herczeg János «A hatalmasok» c. alig kétoldalas rajzában és a tisztult naturalizmustól érett Kristály István: «Áradás» című, a gátépítő földmunkások tragikus letörtségével lüktető elbeszélésében érzékletes. Jól megírt, nyugodt írás a Borsódi Lajos «Szerenád»-ja és sok erő, nyerseség van Markovich Mihálynak a dunai hajósok, dunai kikötők megrázó élményektől zsúfolt novellájában. Munk Artúr «Hinterland» című új regényében Porváros háborúalatti életét, nyüzsgő hangyabolyhoz hasonló társadalma képét, egy hűen fotografáló, sohasem retusáló író merészségével adja. Ez az első magyar hinterland-történet, a front hőseinek valóságélete és az otthonmaradottak pénzszerzése merész párhuzamával a «Nagy káder» írójának beváltott ígérete, aki ezzel az új regénnyel a háború élményének béklyójából végleg kikerülve komoly írói eszközökkel közeledik a mai élet témái felé. Magister «Száz asszony»-a a Napoleon körül élt szeretők, asszonyok regényes rajzai, vázlatai. A hősi-kultusz, a nagy diktátorok kora aktualizálta Napoleont és Magister, az elsősorban író és csak azután histórikus, ebben az új könyvében is folytonosan fokozódó feszültséggel, jó léleklátással kíséri azok sorsát, akik Napoleon meteori élete körül bolyongtak. A történelem sokszor mond mást, mint írónk, de ez nem zavarja azt a hatást, amit komoly kvalitást, imponáló tudást és tárgyi ismeretet nyujtó könyve ad. Érdekes kísérlet Arányi Jenő történelmi regénye, formában inkább nagyobb elbeszélés, «A szentendrei bíró», amely a fiatal Mátyás király fekete hadseregének küzdelmén át, a török ellen harcoló magyar-szerb nép közös sorsát leegyszerűsített történelmi keretben és egy keresetlenül friss romantikus szerelmi idillben írja meg. A kis regény hamvasan szép táji leírásai, a haldokló szentendreí bíró melodramatikusan aláfestett lázálma az eddig novellista erényeivel ismertté vált író értékes fejlődésének figyelemreméltó bizonyítékai.

A jugoszláv-magyar irodalmi kapcsolatok kiépítésére irányuló törekvéseknek magyar oldalról jelentkező értékes bizonyítéka Ducic Jovan «Álmok városa» magyar kiadása. A kötet a költő utazásélményeit adja, extázisos meghódolást Páris előtt, ájtatos fohászkodást Róma kövein, kínzó hitetvallást Avilla éjszakáiban és a természet és a szerelem érzéki összeolvadását a jóni tenger szépségében. Ambrus Balázs a jugoszláv líra legértékesebbjeit ülteti magyarra, keresve bennük a szláv lelket, a mai életet. Ezek a költői értékű fordítások egyelőre napilapokban jelennek meg, már kötetté izmosodhatnának újabb dokumentumául annak, hogy itteni íróink valamennyije tehetsége legjavával híve az irodalmak testvériesülésének.

(Zagreb)

Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Megkerülhetetlen adattár
Szerző
Kázmér Ernő és a jugoszláviai magyar irodalom
Szerző
Arcképvázlat Kázmér Ernőről
Szerző
Kázmér Ernő adatai. In. 7 Nap. 1984. március 17.
Szerző