Kerekes

1.

Robert Smithson belgrádi tárlatán sétálva világosodott meg előttem az, amit már a kezdetektől is sejtettem, én közöltem ugyanis fotóit: mennyire autentikusak, leleményesek és a legfontosabb nemzetközi eseményekkel szinkronban levők voltak Kerekes Palics-fenékmunkálatai, korrekciói.

A véletlen folytán akkortájt éppen Szabadkán laktam, és a magam módján én is megszenvedtem a „tündéri tó” megromlását. Akárha sűrű, forró vérrel szaladt volna tele. Megszenvedtem eltűnését. Szinte naponta ott álltam megdöbbenve a fenéken.

Az emberek nejlonzsákokba szedték, kapkodták a sárban döglődő halakat, és elvitték megmosni, megfürdetni a Tiszában, vagy disznókkal zabáltatták fel őket; a fenéken, hallal teli zsákokkal futkározó emberek valami mitikus hangulatot varázsoltak. Klasszikus pózban ott láttam állványa előtt a proletariátus-lumpenproletariátus egykori festőjét, Balázs G. Árpádot is – műgégéjével a szó szoros értelmében szárazra vetett halként tátogott.

A felhőket, csillagokat tükröző felület hirtelen eltűnt, és az úgynevezett giccskép váratlanul sötét, leprás foncsorát mutatta.

Mondanom sem kell, ott ügyködött közöttük – a fenék tán legabszurdabb, legkafkaibb földmérője – Kerekes is. Nem tudom, azóta mi is a valós helyzet a tó körül, de számomra még mindig Kerekes fenék-korrekciója az érvényes, leginkább életet, hullámot ígérő.

Mostanában is, ha megállok a teli tó előtt, az ő óriási, kicsíkozott játékterét vélem látni a víz alatt.

A Symposion akkori számaiban nagyjából követni lehet Kerekes ilyen jellegű tevékenységét. Azután az új törekvéseknek ez a felénk tán legdinamikusabb figurája egy időre mintha eltűnt volna létező – nem létező művészeti életünkből. Mondják, ez az az időszak, amikor szakít a posztobjektuális kísérletekkel. Lehet. De számomra, érdekes módon, ez a korszaka is hasonlóan (monumentális, egy az egyben képben-képpel) rögzítődött, maradt meg, mint az első, a palicsi. Az én, lényegében persze szépírói szempontomból tehát nem észleltem semmi változást, sőt éppen az ellenkezője, a hihetetlenül következetes logikája, tevékenységének folyamatossága lepett meg.

Egy napon a Templomudvar fehér, műmárvány kockáin pillantottam meg jellegzetes, kis alakját, amint egy hatalmas kulisszával birkózik. Minden pillanatban fennállt a veszély, a szél sárkányként megemeli a konstrukciót – amelynek sehogyan sem sikerült megpillantanom a színét –, és magával ragadja művészünket is. Az Újvidéki Színházból cipelte a kis utcák valamelyikében parkoló kamion felé, hogy a raktárba szállítsák.

Magamnak „dokumentáltam” a jelenetet, amely hol túlságosan is mindennapinak, hol pedig fantasztikusnak, valótlannak tűnt. Ezen a kis téren és környékén sok új művész buzgólkodott az idő tájt is, ám valahogy, valamiért Kerekes „akciójához” képest ismét csak mesterkéltnek tűntek – már akkor pontosan lehetett érezni, ha a divat kihúzza alóluk a szőnyeget, megszűnnek létezni. Igen, egyedül Kerekes kulisszatologatása – mert kulisszatologatóként dolgozott éppen az Újvidéki Színháznál – tűnt nekem akkor tényleg lényeges választásnak, radikális lépésnek.

Majd, szintén a szigorú kerekesi logikát követve, elvégezte a főiskola restaurációs szakát Belgrádban.

Minden bizonnyal ezeknek a tapasztalatoknak, ismereteknek köszönve kap az ő kezében még a leggyorsabban összecsapott kép is valami különös, jellegzetes anyagszerűséget. Nála a pillanatok alatt készült ellenkép is tartalmaz valamit a cézanne-i múzeumi kép tárgyszerűségéből. Az újexpresszionizmus divatja mint egyik őseként kapja fel a 80-as évek elején – a posztobjektuális művészet szószólói mint utolsó szalmaszálukba kapaszkodnak Kerekesbe. Igaz, sokat (kitűnő írásokat, fontos tárlatokat, tehát majdnem mindent) köszönhet nekik, mégis úgy érzem, megközelítési módjuk inkább őróluk magukról beszél, és nem Kerekes munkásságáról.

Minden autentikus művész így valahogy viszonyul munkájához, ilyen radikális magával szemben – ilyen távolságra az akadémizmustól, divattól: állandó szakadékban, nosztalgiákkal, vágyakozásokkal mind a két part irányába, ám mihelyt közelít valamelyikhez, megszűnik releváns művésznek lenni, kitűnő mesterember, formatervező stb. lehet, de nem művész.

Kerekes expresszionizmusa elementáris, alkati, akár a nagyoké volt (Nolde, Soutine). Igen, legjobb képeit – cintányérként csattanó kék-vörös portréit például – akár e nagy ősök munkáinak is vélhetnénk, csak ha közelebb lépünk, akkor vesszük észre az elektrosokkhoz szükséges bonyolult vezetékrendszert: a szokatlan ezekben a fejekben az, hogy nem ők kapják a sokkot, hanem ők adják a tárgyaknak, fáknak, halaknak: nekünk, nézőknek. Innen minden bizonnyal az a szél, az a vihar is, amely Kerekes képein meghajlítja a fákat, levegőbe emeli a hatalmas halakat.

Pasztás és spriccelt képeit ugyanúgy, mint fénymásolt kollázsait, polaroidjait egy motorikus kézírással firkálja, varrja össze – egy külön, autonóm képsíkot vagy tán azt is mondhatnánk, külön autonóm képet hozva így létre.

Számomra e nagy munkásegyetemi tárlat legfontosabb alkotása: a legislegkisebb kép. Valójában csak erről kellett volna írnom. Régi, vékony, fekete keretbe üvegezett festmény. Egy partra vetett – Braque csónakjai ilyen mitikusan partra vetettek (lásd Hegyi Lóránd szép elemzését az Alexandriában!) –, a lila óceán partjára vetett, hatalmas hal. Pillanat, amikor egybeesik a világkezdet és a világvég. A feldomborodó part mögötti derengés maga a transzcendencia, ami minden jel szerint nem rejtőzködhet tovább.

Finom, pasztellszerű tempera, érezni a papír puhaságát, ami a durva anyagokkal dolgozó Kerekesnél ritka eset. Ám ez csak a kép legbelseje. Kerekes az üvegre is fest. Felét olajjal bekeni, és szinte le kell hajolnunk ahhoz, hogy beláthassunk a halhoz, a domb mögé, a kép szentélyébe. Sőt egy, az első pillantásra véletlennek, mellékesnek, jelentéktelennek tűnő tükörcserepet, hosszú, hegyes tükörszilánkot is ráapplikál az üvegre, egy szilánkot, amely pontosan a hal tüskés uszonyának a ritmusát követi, egy a hal tüskéi között.

A tükörszilánk először is pikkelyként csillan, aztán az úszás lehetetlenségét, a lila óceán elérhetetlenségét, a partravetettséget (gondoljunk az egykori döglött Palicsra!) jelzi, de közben könnyen meg is szúrhat, fel is vérezhet bennünket.

Ez a semmis kis kép mélyebb betekintést enged a világ titkaiba, mint a modern elektronikus médiumok együttvéve – emlékszem, valami hasonló csodát vártam gyerekkoromban a televíziótól is. Úgy álltam most a Munkásegyetem termében e kis kép előtt, mint ahogyan Kafka, Walter Benjamin és Ivo Andrić állhatott például a körkép – a Kaiserpanorama előtt. Ugyanis, mint tudjuk, ők a filmmel szemben a panorámát, ezt az egyszerű, primitív szerkezetet választották. „A képek elevenebbek, mint a moziban, mivel a valóság nyugalmát meghagyják a tekintetnek. A mozi a tekintet tárgyát saját mozgásának nyugtalanságával ruházza fel, a tekintet nyugalma fontosabbnak tetszik” – írja naplójában Kafka.

Az apró tükörcserepek Kerekes majdnem minden képén fellelhetők (a hal mellett a szem, a kéz és a fa a központi ikonográfiájában): a radikális törés, zúzás gesztusa, paradox módon valami kellemes keleti egzotikumot, szédületet eredményez.

És itt újból át kell váltani szépirodalomba. Festőnk jellegzetes alakját, éltevitelét kell ismét felvillantani.

Kopott bőrkabátjában, nagy csizmájában, drótkeretes szemüvegében, kályhafestékkel kent autójával, amivel akárha valamelyik festményéről ugratott volna le, gyakran robog el bérelt Duna-parti villájából (ahol tibeti szerzetesként fagyoskodik, éhezik) Szalonikibe, Spanyolországba, Közel- vagy Távol-Keletre – a végtelenbe próbálva rajzolni, húzni ideges, szeizmografikus jelét, amely ez ideig egyike a legradikálisabbaknak mifelénk.

2.

Ilyenkor, májusban, szép Kerekesnél a Ribnjakon, Mišić vajda egykori villájában. Nyitva az ablakok, és az agg ezüstfenyők alatt ott a Duna. De az igazság az, hogy nagyon igaztalanok vagyunk hozzá, ha ilyenkor, virágzó kertek között látogatjuk meg, és nem télen, amikor, mivel ez a villa befűthetetlen (s ha fűthető lenne, akkor is hol teremthetne fűtőanyagra pénzt egy új festő?), az edényekben megfagy a víz, a szobákat valami őrült logikával összevissza hasábokra kaszabolja az átsüvöltő szél. Egyetlen alibink tán, hogy a képekben ott az a farkasordító hideg (a kék eluralkodása), pontosabban, egy farkasordításra emlékeztető hang. Csak vacogva nézhetjük ezeket a felfokozott képeket; ha nem szégyellnénk, még most, májusban is pokrócot kérnénk.

Eljöttem, mert most ismét sok kép van egy rakáson. A nagy munkásegyetemi tárlat után most teljesedtek ki az új motívumok, motívumkörök. És hát még komplett eddigi tevékenységének központi sorozata, kép-, azaz tárgyegyüttese, kompozíciója is például: vagy tíz képből álló Duna-ciklusa. Még nem beszél együttesről, kompozícióról, még tárgyról sem tudok, a képek címéről sincs fogalmam, azt sem tudom tehát, hogy egyáltalán a Dunáról van szó, máris kezdem külön rakni a sorozat darabjait. Magányos dunai hajós (hová menekülne, honnan érkezik ez a hajós, akit így, ilyen intenzíven lőnek, mert nem ünnepi tűzijáték ez, amivel fogadják, és különben is ég körüle a vízen az olaj). Dunai metafizika (előtérben egy sárga, fejetlen torzó, amelyből tűz csap ki).

Utolsó vacsora a Dunánál.

Dunai akt hadihajóval (igen, akárha háború lenne, sárga-vörös lobbanások, becsapódások, ám maga a folyó egy elterülő kék akt, melyet hadihajó hasít).

Dunai világítótorony (amely egész tengernyi sötétséget – sötétkéket próbál átvilágítani kénsárga fároszával).

Nem tudtam még a címeket, de már akkor megéreztem, mindegy szinte, a képeket nézem-e, vagy az ablakba könyöklök: épp egy hadinaszád húz el, szemben, a Betyár-strandnál pedig ott vannak a várost ivóvízzel ellátó nagy pumpák, amelyek egykor Folyómérgező című hangjátékomat ihlették…

Már magam köré raktam azokat a képeket, amelyekről úgy gondoltam, érdemes lenne feljegyezni valamit, amikor egy tárgyszerű képet (képszerű tárgyat) fedezek fel a falon.

És ez?!

S már tudom, ismét csak úgy járok, mint a nagy munkásegyetemi tárlat alkalmával, csak egyetlenegy munkájáról fogok írni.

Duna-kép ez is, noha valójában a régi, a kiszáradt Palics fenekén vergődő, bibliai szörnyhöz növő halakhoz is ugyanúgy kötődő. Igen, közben Kerekes Palicstól, a száraz tónak nedves partjától a Dunához ért. Tárgy, amit a Duna-képek vesznek körül. Asztal, amelyen egy óriáshal van elénk tálalva. Mert valójában egyáltalán nem kép ez (csak azért van felakasztva a falra, nehogy megsérüljön), asztallap, amely a tárlatokon három lándzsahegyű dunai uszadékágon áll.

A két-három részből összeeszkábált asztallapot itt-ott fehér deszkával, aranyléccel próbálta berámázni, de közben elállt tőle.

Nagy, sötét, kéklila hal van ráfestve, akárha egy valós cápa ráapplikálva, spirálba görbítve. Azért mondom, hogy akárha valós, mert jócskán kidudorodik, alsó állkapcsa pedig valós (minden bizonnyal kutyaállkapocs). A szörny pasztás vöröset okád. Fenn kis zöld és a fekete ég szegélye.

A hal képezi itt a Dunát, a folyó lesz ezen a képen hallá.

A hal alatt régi, fanyelű villa. Pilinszkyt kell idéznünk e villa láttán:

„étek leszünk egy hatalmas

halász asztalán”

– ám, tesszük hozzá azon nyomban, olyan hal, olyan étek, amelytől a hatalmas halász, maga az Úr is megretten, üvöltve visszahőköl.

De az asztal a hallal csupán egyik dimenziója a vízszintes tárgynak. Másról van szó. Cimbalom ez. Ugyanis durván faragott facsapokkal négy rozsdás húr van föléje feszítve. A villa tehát afféle cimbalomverő.

Cimbalom!

Tavaly készült ez a tárgy, de idén volt először kiállítva (a Művészet és kritika – a nyolcvanas évek közepén című tárlaton, Szarajevóban, a fiatal belgrádi kritikusnő, Lidija Meredik választásának köszönve), és hát én is most láttam: Rácz Aladár évében!

A dolog azért zseniális, mert Kerekes nem gondolt Rácz Aladárra, tán nem is hallott róla.

Füst írja gyönyörű kis Rácz-esszéinek egyikében, hogy a cigányzene legfőbb ékességét, a cifrálkodás hol dohos hangú, hol rikoltó hangszerét, a cimbalmot durva korcsnak tekintette Rácz Aladár is – azért határozta el, hogy a világ legangyalibb hangszerét, az angyalok instrumentumát fejlessze ki belőle.

Az, hogy Rácz cimbalma megihlette Sztravinszkijt, cimbalmot vásárolt, és komponált rá, az ennek az angyali instrumentumnak már enyhe radikalizációja…

Na már most, ismét visszatérhetünk asztalunkhoz, morbid halunkhoz. Mert mondanom sem kell a nagy kerekesi gesztus még csak ezután következik.

A hal szemébe egy valós kaszát döf.

Igen, mindehhez, amit eddig elmondtunk, jeleztünk, még valahogy hozzá kell adni ezt a döfést, a kasza szép formáját, és azt, hogy a kasza áthasít, átível a képen, és – mivel az asztal alá egy tükör van helyezve, tán, hogy arra csorogjon a halvér – a tükörből, akár Brâncusi Madara, a kasza az égre száll, az égbe döfődik…

Hasonló valami játszódik le tehát, mint a Dali–Buñuel-féle, leölt szamarakkal megpakolt zongora esetében.

A hangszer (cimbalom) morbid halának (az alliteráció miatt nevezzük cápának, a cimbalom cápájának) kaszával való ledöfetése

Van Krleža Zászlók című regényének egy fejezete, amelyben a főhős az éjszakai Duna mellett meditál (egyszer még külön is kell szólnom erről a fejezetről, egyáltalán Krleža Duna-képéről, összevetni azt József Attila és, mondjuk, Németh László Dunájával, Duna-medencéjével), és különösmód, Krleža főhősének is a nagy hal mutatkozik meg. Krleža szavaival ismét visszautalhatunk Kerekes régi halas képeire, de egyben a cimbalomra is, mivel a krležai morbid látomás is angyali lírává halkul, az ő instrumentuma is angyali, mint selymen kapirgáló kiscica szól: „A folyó mentén, mintha valami bibliai óriás hal mellett lépkedne, Kamillnak kezdettől fogva újból és újból az volt az érzése, hogy a legendás természetfölötti nagyságú cethal torka előtt áll, ez a cet is hever, és úszik, és egyre nyeli az időt és vizet, népeket és fellegeket a világ teremtésétől fogva, s ennek a falánk, fékezhetetlen, hatalmas halnak a hangja mégis egészen halk, s ez a víz úgy játszadozik a fövenyen csobogó kicsiny lírai hullámokkal, mint a selymen kapirgáló elragadóan bájos kiscica.”

Kerekes tárgya többek között azért is kitűnő, mert faliképként is megállja a helyét, a sok, általunk is érintett kidudorodás, applikáció függőleges helyzetben szépen visszahúzódik, mintha szépen visszahúzódna egy múzeumi kép dimenziójába.

Kerekes Duna-kompozíciója (a képek és a tárgy) hamarosan ismét útra kel: szeptemberben A jugoszláv új festészet időszerű pillanata című tárlattal Ausztria nagyobb városaiba, majd pedig New Yorkban mutatják be a zágrábi Modern Galéria és a belgrádi Modern Művészet Múzeumának szervezésében.

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha e kompozíció vagy legalábbis ez a cimbalom végül is ott kötne ki valamelyik nagy képtárban – hiszen körüljárva ezeket a képtárakat, körüljárva New York összes kis és nagy galériáját: nem találkoztam ilyen intenzív munkával.