Párhuzamos futószalagok

Gyerekkoromban meg akartam lesni a fű növését. Lehasaltam egy sarjadó fűszál elé, és mereven bámulni kezdtem. Aztán a szemem belefáradhatott, vagy valami elvonhatta a figyelmemet, talán el is bóbiskoltam, elég az hozzá, hogy mire újra a fűre koncentráltam, az a fű már másmilyen fű volt: zöldebb, magasabb, szóval másmilyen. Ugyanígy jártam a sarkantyúvirággal is, amit most már fokozott figyelemmel, de sikertelenül próbáltam tetten érni.
Egy idő óta így vagyok Kerekes Sándor festőművésszel is. Figyelem, figyelem, mégsem tudom elcsípni azt a pillanatot, amikor kezében az ecset nagy hirtelen tollá változik, és ami ez alól az új alkotóeszköz alól kikerül, az már se nem sárga part, se nem virágkompozíció, hanem - vers. Hogyan csinálja? Vajon milyen - a műtermének valamely homályos zugában - elsuttogott vagy elmormolt bűvös varázsszavakkal sikerül ez neki?!
- Hosszú éveken át a kelebiai műtermemben dolgoztam. Onnan kellett hazajárnom. Sokszor a ,,legihletettebb' pillanatban kellett abbahagynom a munkát, apró-cseprő, az élet hétköznapjaihoz tartozó okok miatt. Olyankor, úgy festékesen, ha beültem a kocsimba, még alkotóvággyal telítve és lélekben elhagyott alkotásom előtt állva, kellett belezökkennem a valóságba. Ezt a végtelen telítettséget kellett ,,melegen tartanom', hogy másnap ugyanott folytathassam, ahol abbahagytam. Ezt úgy tudtam csak elérni, ha ugyanolyan hőfokon másra koncentrálok. Végiggondoltam hát menet közben egyéb teendőimet, de nem a szokásos módon, hanem - vers formájában. Itt vált ketté a dolog... Idővel ez megrögzött szokásommá vált és azóta is a két vonal párhuzamosan halad egymás mellett, egymást kiegészítve, de egymást nem pótolva. Én verset festek és képet írok.
Csakhogy a két vonal két párhuzamosan egymás mellett haladó futószalaggá vált. Mintha az említett telítettség vette volna át a vezető szerepet. Mintha Kerekes nem ismerné a kis számok világát... s a mennyiség-minőség zűrzavarának kellős közepébe került volna.
- Igen, már a kezdet kezdetén. Anyai nagyanyámnak kilenc gyereke és huszonkilenc unokája volt. Amikor tésztát gyúrt s már a harmadik levél nyújtásánál tartott, én aggodalmaskodva megkérdeztem: elég lesz ez?... Nagyszüleim nagyon bölcsen az életre tanítottak. A családi élet melegsége, a karácsonyi előkészületek, az ünnep meghitt hangulata, amikor testben-lélekben megtisztul az ember, hozzájuk fűz... Nem azért, mert a huszonkilenc unoka közül a kedvenc a Sanyika, vagyis én voltam, amiről akkor persze nem is tudtam, de jó volt érezni. Ennek a szintézise az én alkotói világom. Most, majd hatvan év után úgy érzem, hogy nekem mindezt el kell mondanom, nemcsak a képeimmel, ahogy eddig tettem, hanem le is kell írnom, attól függetlenül, hogy valaki el fogja-e olvasni.
Kerekes első önálló kiállítása tanítóképzős korában, még 1965-ben, a városháza előcsarnokában volt.
- Engem akkor valami arra késztetett, hogy egy hatalmas, 2x3 méteres pannót készítsek. Azon aztán, nagy betűkkel már akkor meghirdettem a nagyvilágnak, hogy képeimet a KeS. jellel fogom hitelesíteni. Aláírásom azóta sem változott. És vágyálmom sem, hogy egyszer majd hatalmas méretű képeket fessek... habár ebbe már belerontott a technika...
A tanítóképző után évtizedeken át szociális gondozóként dolgozott.
- Száz dosszié van e mögött a munkám mögött. Minden dosszié egy-egy életet zár magába. És az én lelkembe is. Saját gondjaim mellett én még több száz ember gondjával foglalkoztam. Lerakódott bennem nemcsak a saját életem, de az ő életük tapasztalata is, ami kétségtelenül kihat a munkámra. Valahol mélyen attól retteghetek, hogy mindez ,,nem elég!' Nem elég ahhoz, hogy megmutassam magam. Ez indíthatta meg bennem a ,,futószalag-szindrómát', festés közben és a versírásban is.
Az emberben feldereng valami Kerekes igazi lényével kapcsolatban, amit festőtársa, a debreceni László Ákos esztéta, többek között találóan így fogalmazott meg: ,,... Undorral fordulsz el mindentől, akár a politikában, akár a művészetben, vagy bármi másban, ami nem őszinte, nem mély és szükséges...'
Kerekes régóta keresi azokat a vizeket, ahol lecsitulva, megnyugodva evezhetne.
- De talán most megtaláltam. Gyerekeket tanítok, s a velük való foglalkozás szárnyakat ad. Nagy kerülő után most alkalmazhatom mindazt, amit a tanítóképzőben tanultam és amit tárolva, érintetlenül megőriztem. Ott állok a nebulók között immár hetedik éve és harmincöt év után olyan frissen, élethűen ömlik belőlem mindaz, amit áldott iskolám belém táplált és amit most tudok csak igazán értékelni és értékesíteni a gyerekekkel való egészséges kommunikáció által. Rengeteget tanulok és rengeteg tudást adok át nekik is. A velük való együttléttől feltöltődök. És így hat rám az is, ahogy kis unokám fejlődését figyelem. Virágot szült nekem a menyem s én lelkesedve figyelem kibontakozását.
Kerekes Sándor hű maradt önmagához: továbbra is fest és ír.
- A következő könyvben - úgy öt év múlva - majd megmagyarázom, mi ez a kettős dolog, ami párhuzamosan halad bennem. ,,Én festő/ vagyok, és/ ábrázolok./ Költő vagyok/ és festek./ Ember vagyok,/ és érzek./ Megmagyarázni/ mindezt!/ Istenem,/ nem az én/ tisztem/ Igen.'

A legnemesebb kommunikáció

Államalapító királyunk, Szent István ünnepe alkalmából találkozhatott a közönség Kerekes Sándor festőművésszel az elmúlt napokban több magyarlakta településen is. Pénteken a Népkör Magyar Művelődési Központban az ő alkotásaiból nyílt kiállítás, másnap pedig Magyarkanizsán ő nyitott meg egy tárlatot. A művésszel ennek apropójából beszélgettünk.

Kerekes Sándor 1945-ben született Szabadkán. Szociális munkás, szaktanácsadó, törvényszéki szakértő, igazgató, képzőművész, pedagógus, mentor. Sokoldalú, festői kifejezéssel élve színes személyiség. Széles karimájú, fekete kalapot hord. Legújabb képeiből a Magyar Mozgalom sétaerdei tagozata rendezett kiállítást a Népkörben.

* Alkotásait mindinkább a gazdag kolorit jellemzi. Mi ennek az oka?

— Úgy látszik, ahogy öregszem, annál jobban fénylenek előttem a képek. Ezen azt értem, hogy fénylik a táj, fénylik a figura, fénylik a templom. Szinte megdől a templom a harangszótól. A Népkört — mely otthont ad a kiállításnak — én a magyar kultúra fellegvárának tartom, hiszen ezt a szerepet tölti be. Láthatóak nagy méretű képeim is, 2 x 1 méteresek, a legkisebb pedig 70 x 100 centiméter nagyságú. Természetesen ez egy egységes Kerekes-kiállítás, szerénységem ecsetvonásait a szabadkaiak felismerik benne.

* Ez az egységes Kerekes azonban sokoldalú, például szociális munkásként is dolgozott. Hogyan lehet ezt a művészettel összeegyeztetni?

— Nagyon büszke vagyok mindkét hivatásomra. Ezeket sokáig egyidejűleg csináltam, majd később áttértem a tanügybe. A szociális munka az emberekkel való kommunikáció. Az emberekkel való kommunikáció pedig nagyon értékes. Ugyanúgy, mint a festményeknél, én nemcsak nézek, hanem látok is, és igyekszem a látottakat kódolni, átvinni a festményekbe. A gyámhatóságban eltöltött 15-20 év alatt mindig emberközelben voltam, mindenkit meghallgattam. Mindenkit tudni kell meghallgatni, és tanácsot adni. Vagy személyesen, vagy szaktanácsadókkal közösen igyekeztem az emberek sorsáról dönteni. Hogyan jön ide a képzőművészet? Nagyon hálás vagyok a terepi látogatásokért. Annak idején mi, szociális munkások autóba ültünk, volt egy orosz UAZ gépkocsink, és azzal hetente jártuk a terepet. Akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy a szociális munkás a helyi közösségben havonta egyszer két órán át fogadja az ügyfeleket. Mi hetente jártunk a családokhoz, ellenőriztünk, tanácsokat adtunk. Beszélgettünk az emberekkel, mert nekik erre volt szükségük. Ezek a beszélgetések a költeményeimben is megjelennek. Olyan világot tárnak elém, amelyben együtt tudom látni képzőművészeti mivoltomat. Egy úgyszólván igazi, nem elrugaszkodott forrásból — mely nem volt felpumpálva sem pénzzel, sem mással, kivéve emberi jóakarattal az ügyfél és az én részemről — születtek nagyon nemes gondolatok, melyeket őrzök, és melyek pozitív irritációval kiirritálódnak belőlem, és vagy vászonra kerülnek, vagy vers lesz belőlük.

* Ezek szerint a szociális munka során szerzett tapasztalat inspirációt adott a művészethez?

— Igen, igen. A szociális védelmet nem a szegénységre kell alapozni. Mi mindannyian szociolények vagyunk emberi mivolttal, emberi tulajdonságokkal. Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Az emberekkel folytatott értelmi, szükség- és igénykommunikáció nagyon mély nyomot hagyott bennem. Mindezt igyekeztem mindig lelkiismeretesen lejegyezni, ez kötelezettségem is volt. Abból a miliőből, amely például egy szálláslátogatáskor fogadja az embert — amikor meglátja a falon az órát, mely poros, piszkos, elhanyagolt, mert olyan a család anyagi helyzete —, ezer asszociáció születik, melyet aztán magamban érlelek. Vagy például a kiskorúakkal folytatott beszélgetések tartalma is érzéseket kelt az emberben. Vagy megjelentek a képeimen, vagy nem, de ma is emlékszem mindezekre. Nincs minden kiirritálva, mert amíg a vászon elé nem állok, nem tudom, mit fogok csinálni. Tudom, hogy miért és mit akarok, de hogy hogyan fog a kép befejeződni, az attól függ, hogy én és a vászon mit beszélünk meg. Illetve attól, hogy az ember milyen képet idéz fel az emlékeiből.

* Ez a dolog oda-vissza hatott. Nemcsak a szociális munka inspirálta a művészetét, hanem a szociális munka során alkalmazott kommunikációból származó tapasztalat is segített átadni a művészetet a gyermekeknek.

— Én a szabadkai, az akkor még ötéves tanítóképzőt fejeztem be, ott kezdődött meg a kapcsolatom a gyerekekkel és a velük való kommunikációm. Később a főiskolára kerültem, idejében diplomáztam. A pedagógiai munka egy valóságos aranybánya mind a gyermek, mind a tanár számára, már ha az oktató megfelelően áll hozzá a munkájához, és kreativitást hoz ki a diákokból. Például ha otthon a nagytata rajzolja meg a kutyát az óvodáskorú unokája helyett, akkor az a kis ovis mindig a nagytata kutyáját fogja rajzolni, és nem tud továbblépni. Ellenben ha leülünk és beszélgetünk, hogy „fiam, annak a kutyának van szép lompos farka, nagy szeme, négy lába, ajka, orra, szőrzete”, ezzel már le is festettük a kutyát, és ha a gyerek ebből indul ki, ezt rajzolja, akkor erre tud építeni. Mert a saját emlékeibe vésődött vonalakat fogja kezelni, de ezen még tud javítani, viszont a nagytata munkáján már nem.

* Jelentős a közéleti szerepvállalása. Az egyik ilyen tevékenysége a szoborbizottsági munkája. Ezt miért tartja fontosnak?

— Két mandátumban voltam elnöke a bizottságnak, és az új elnök kinevezéséig is ezt a funkciót töltöm be. Ez is egy nagyon hálás munka. Ki kell mondani: aki nem ismeri a városát, az nem tudja szeretni. Ha viszont megismeri például a Kosztolányi- vagy a Szentháromság-szobrot, és beleszeret, akkor ez egészen intim beszélgetéssé, kapcsolattá válik. Ezek azok a gondolatok, amelyeket szerintem sikerült átvinnem a bizottsági üléseken, ahol, ugye, általában egymással ellentétes vélemények is elhangzanak, de a döntések szinte 99 százalékát majdnem mindig egyhangúlag hoztuk meg. A vitázó feleket mindig meg kell hallgatni és értékelni. Mert minden embernek van gondolata. Így született meg egyhangúlag a Szentháromság-szobor felállításának gondolata is, amire nagyon büszke vagyok. Vagy a Kosztolányi-szobor. Szakmailag, emberileg és a várost tisztelő emberként azt gondolom, talán még csak a Rókus-szobor hiányzik, mert ez által a hármas által egy ősrégi Szabadkát tudnánk érezni. Az új szobrok másféle érzéseket ébresztenek az emberben, de ezek is helyénvalóak, mert nem minden az örökségben van. Én is mindennap alkotok, és egyre üdébbnek érzem magam. Ehhez egy emberi hozzáállás kell. Ez volt a pedagógiai és a szociális munkámnak, valamint a bizottsági tagságomnak is a lényege: emberközeli, kommunikatív lény vagyok, aki mindenkit meghallgat, és igyekszik a maga módján segíteni.

* Miért lépett be a Magyar Mozgalomba?

— A művészet a legnemesebb kommunikáció az emberek között. Én képzőművészként csatlakoztam a Magyar Mozgalomhoz egy ismertté vált kijelentésem miatt. Amikor ugyanis Boros György kollégámat, tanár urat kizárták a VMSZ-ből, akkor ezt mondtam: „Te jóisten, gyerekek! Szabadkán hárman vannak — Boros Gyurka, a De Medici-iskola és szerénységem —, akik a fél várost akadémista festőkkel és grafikusokkal töltötték meg.” Emiatt abban a percben azt mondtam, hogy én most kilépek a VMSZ-ből. Az MM-nek van egy struktúrája, melyben még nem látom pontosan az irányelvet, de érzem és igénylem azt a tartalmat, amellyel megindult. Azt hiszem, hogy ebben az esetben is az emberekkel való kommunikáció a fontos. De sosem kiáltottam senkire kígyót-békát. Sem emberekre, sem a VMSZ-re. Azt mondtam, én folytatom az én kis művészi életemet, de már máshol látom azt a koncepciót, amelyben meg tudom valósítani azokat az elképzeléseket, amelyeket magamban hordok, amíg élek.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg

Amikor a vászon visszaszól

Festő, költő, pedagógus, szociális munkás, aki széles karimájú fekete kalapot hord. Ő Kerekes Sándor szabadkai művész, aki már több mint fél évszázada foglalkozik képzőművészettel. 1961-ben iratkozott be a tanítóképzőbe, abban az időben Vinkler és Szilágyi voltak rá nagy hatással. Első önálló tárlata 1964-ben nyílt meg. A művész a közelmúltban ünnepelte hetvenharmadik születésnapját, így ennek kapcsán kerestük fel a Sétaerdő közelében lévő otthonában, ami gyakorlatilag teljes egészében egy műterem: a garázstól kezdve az udvaron és a gangon át egészen a szobáig kész vagy készülőfélben lévő alkotások láthatók.

Kerekes Sándorral az alkotói tevékenysége mellett az oktatásban tapasztalható gondokról és a napi politikáról is beszélgettünk.

Mi táplálja a művészetét?

– Nem mondom, hogy ecsettel fekszem és ecsettel kelek, de a gondolatok ott vannak a fejemben. Még kertgyomlálás közben is ott vannak a festői mozdulatok. Többször megkérdezik tőlem, hogy van-e múzsám? Kérem szépen, nekem millió múzsám van. Egy mosoly, egy tekintet is lehet múzsa, ezek bekódolt élmények. Egy festő nyitott szemmel jár, és nemcsak néz, lát is. Egyértelmű, hogy az embernek van egy magán- és egy közösségi élete is, ahol át kell állítani ezeket a bekódolt dolgokat. Néha, amikor a vászon visszaszól, olyan élmények irritálódnak ki belőlem, amelyek húsz-harminc, vagy öt éve, esetleg csak két napja épültek be a tudatba. És ha visszaszól, akkor szinte játszva, üdén teszem a dolgomat, nem figyelve senkire, semmire. Néha a feleségem jön, hozza a vacsorát, majd amikor reggel szól, hogy igyuk meg a kávét, és megkérdi, hogy „te nem feküdtél le?”, azt válaszolom, „nem tudtam, hogy elmúlt az éjszaka.” Ezt a munkát nem úgy kell elképzelni, hogy az ember odaáll és megcsinálja, ehhez egy lelki feltöltődés is kell. Ihletekkel töltődöm fel, és ezek a klasszikus múzsák.

Alapvetően tehát festőművészként éli meg önmagát, de több szakmája van.

– Így van, és lényegében ezekből a szakmákból felgyülemlett tapasztalatok is bekódolt élményekké váltak. Köztudott, hogy verseket is írok. Megboldogult Burkus Vali néni készített velem egy interjút, amelyben azt írta, hogy nem tudni, mikor vált a festő költőre, vagy fordítva. És valóban így van, ezt én sem tudom. De vannak olyan járatok, amikor az emberből ömlik a dolog, és ki kell mondani. Függetlenül attól, hogy az aztán ott marad a fiókban, vagy megjelenik. Vannak mély gondolatok, amiket megpendítettem. 1994-ben jelent meg az első kötetem, amiben a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején íródott szövegek vannak. Olyan dolgokra tapintottam rá, melyek ma is élnek. Megéreztem a társadalmi mozgások impulzusát. Egy gondolkodó emberbe beragadnak dolgok, amiket utána papírra, vászonra vagy versbe ültet.

„TUDJÁTOK-E GYEREKEK, HOGY MIÉRT VAGYUNK MOST ITT? AZÉRT, HOGY NE LEGYÜNK AZ ISKOLÁBAN!”

Pedagógusként és szociális munkásként is dolgozott.

– Rajztanár és tanító bácsi is voltam. Nem dicsekedésképpen, de annak idején is itt laktam, ezen a környéken, az Epreserdőtől légvonalban ötszáz méterre születtem. Szeretem is ezt a tájat. Az első osztályt a mostani Széchenyi, az akkori nevén Ivo Lola Ribar iskolába írtam be, és az utolsó munkanapomat is ott töltöttem. Tizenöt évig dolgoztam az iskolában, először az igazgató tanácsadójaként a szülők iskolájával kapcsolatosan. Közben szociális munkásként gyerekekkel dogoztam, csoportokkal, és még polgári nevelést is előadtam. Amikor elment nyugdíjba a kolléganő, átvettem tőle a képzőművészet oktatását.

Mennyire hatékony a művészeti képzés az általános iskolában?

– A nyolcéves általános iskolai oktatás alatt összesen 412 képzőművészeti órájuk van a gyerekeknek. Tessék ezt felosztani nyolc évre. Alsó tagozatokon kötöttek az órák, és ott még könnyű dolgozni. Két óra elegendő is, hogy alkotni tudjunk. Hatodiktól már csak egy óra van hetente. Be kell írni a naplóba az órát, a hiányzókat, elő kell venni a ceruzákat, festékeket, és nem sok idő marad dolgozni. Azután pedig csodálkozunk, hogy a gyerekek máshonnan szerzik a vizuális információkat. Sajnos a gyerekek nem járnak kiállítási csarnokokba és koncertekre sem. A kollégáktól kértem, hogy a diákokat utolsó órán elvihessem kiállításra. Amikor bementünk a tárlatra, rendszeresen azt mondtam: „Tudjátok-e gyerekek, hogy miért vagyunk most itt? Azért, hogy ne legyünk az iskolában!” Abban a percben feloldódott minden, és sokkal jobban oda tudtak figyelni az utalásokra, elemzésekre és színkompozíciókra, mint ahogyan az iskolapadban órán figyelnek. Ebből épül aztán az öltözködéskultúra, a testi higiénia, a frizura és sok minden. A középiskolák tantervéből száműzték a képzőművészti oktatást. Nem tanítunk művészettörténetet és építészetet sem. Akkor mégis mit várunk el, hogyan találják meg önmagukat a gyerekek? Azon is csodálkozom, hogy miért nem született olyan vajdasági építész, aki a szecesszió alapjain, de a mai kor elvárásai szerint gondolkodik és tervez. Az építészetben a szecesszió sajnos nincs jelen, ellenben a zenében igen. A Népszínház művészeinek a kArc előadásain érezhető, hogy ezek a művészek a szabadkai kultúrára építkeznek.

„ESZEMBE JUTOTT AZ A HAT GYEREK, AKIKET LÁTTAM, HOGY ÉHEZTEK”

Hogyan gondolkodik egy művész lelkületű szociális munkás?

– Az olyan gyámhatósági tevékenységeket kedveltem – persze minden munkát megcsináltam – amelyek kötődtek az emberi élet mivoltához. Minden szép házasság számomra egyformán kedves, viszont a válóperes konfliktusokban egy totálisan más világot lát az ember. Törvényszéki szakértőként is dolgoztam válóperes ügyeken. Enélkül a költészetem nem született volna meg. Apró, szinte pillanatnyi dolgokon múlik egy házasság jövője vagy egy gyermek felnevelése. Azt pedig, hogy jól nevelted-e a gyereket, csak tizenöt-húsz év múlva látod meg. Katonaság után hazajöttem, azonnal kaptam munkát, mert hiány volt ebből a hivatásból. Két-három hónapja dolgoztam már, amikor egyszer, egy vasárnapi ebédnél nem tudtam enni. A feleségem kérdezte, hogy mi a gond. Eszembe jutott az a hat gyerek, akiket láttam, hogy éheztek, és nem volt meleg szobájuk. Ezek olyan dolgok, amik hatnak az ember lelki világára. Ezt a munkát úgy kellene végezni, hogy amikor lejár a munkaidő, be kell zárni az irodát, hazamenni és elfelejteni. De ezt egy érző, alkotó, magamfajta ember nem tudja megtenni. Sok olyan élmény kódolt bennem, ami a verseimben már megjelent, de vannak még emlékek, amiket meg kellene írni.

Nem szokta véka alá rejteni véleményét politikai kérdésekben sem. Mit gondol a jelenlegi állapotokról?

– Én vajdasági magyar vagyok, aki a Kárpát-medencében született. Felettem öt állam ment el, én pedig maradtam itt, és akarok is maradni. A magyarságban Trianon kérdése mindig napirenden volt. A nábobok meg nem egyezése lökte szét az országot, és rátették a mancsukat azok, akiknek hatalmuk volt. Tehát én vajdasági magyar vagyok, nem pesti, nem szegedi, nem marosvásrhelyi, hanem vajdasági. Ez az ég alatt születtem, itt tudok gondolkodni és alkotni. Azonban nincs kiegyenlítve az értelmiségiek és a politizáló emberek között ez a dolog, nincs közös nevezőre hozva a magyarság kérdése. Itt van, most Várady Tibor tanár urat vádolják, cikkeznek róla. Pedig neki egy professzorra jellemző tiszta lelkiismerete van. Családi múltja is közismert. Egy külhoni rákerül az anyaországi listára? Nem tudom, mennyire lendített a magyar öntudaton az, hogy április nyolcadikán elmentünk és szavaztunk. Szerintem nem lendített azon, amekkora magyarok vagyunk mi itt Vajdaságban. Az viszont egyértelműen Orbánnak köszönhető, hogy szabad mozgást kapott a magyar közösség, de itt akkor felmerül az elvándorlás kérdése. Ezt pedig lehet ezerféleképp tolmácsolni, az viszont tény, hogy elmennek az emberek.

Tehát a politikai vezetők rosszul teljesítenek?

– Azt hiszem, itt egy nagy játék megy, melynek szerves része a vajdasági magyar közösség. El kell ismerni, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség politikusai gyakorolják a hatalmat, és annak közelébe mást nem is engednek. Vannak dolgok, amiket jól csinálnak, és ezt támogatom is. De az a fontos kérdés, hogy én hogyan élem meg magamat magyarnak a szülőföldön. Úgy, hogy a mai és a holnapi napra tervezek, a tegnapot pedig elkönyvelem. Elkönyvelem a magam módján, úgy, hogy ez az egyénnek, a szűkebb vagy tágabb közösségnek sikerült, vagy úgy, hogy nem sikerült. Az év 365 napjából sajnos 360-ra mínuszt kell tennem.

Miért?

– A legnagyobb gond, hogy nincs natalitás. Nem volt munka, a fiatalok fogták a vándorbotot, és elmentek, magukkal vitték az esetleges népszaporulatot. Ez a csökkenő tendencia folytatódni fog. De van egy másik folyamat is, amelyet délről hoztunk, ami még Kasza József alelnöksége idején indult. Akkor kezdődött a betelepítés. Rendben van, hogy lezárták a magyar határt, joguk van úgy gondolkodni, hogy azt engednek be, akit akarnak. De nem gondolnak azokra, akik itt, Vajdaságban maradtak. Ez olyan kérdés, amit a politikumnak meg kellene oldania. Hallom, hogy valamelyik nap Martonoson volt falugyűlés, mert tarthatlanná vált a helyzet. Szervezetlenség uralkodik, ugyanakkor hatalmas a nyomásgyakorlás, és nagy pénzmozgások is vannak. De én nem vagyok hajlandó úgy gondolkodni, hogy mindenért Soros György a hibás.

„TUDJA-E, HOGY TITO BETEG, NAGYON BETEG, LEHET, MEG FOG HALNI?”

Az ellenzékről mit gondol?

– Sajnos ezt az ellenzéket, ami itt Szabadkán a Magyar Mozgalomhoz kötődik, egyszerűen letapossák. Néhány hónappal ezelőtt egy vitában Kalmár Zsuzsanna felszólalása után a szószékhez jött a haladó párti képviselő, aki azt kérdezte tőle, tudja-e, hogy Tito beteg, nagyon beteg, lehet, meg fog halni? Abban a percben összeugrott a gyomrom. Ha ott lettem volna az ülésen, akkor azt mondtam volna ennek a képviselőnek, hogy szerencséje, hogy most él, mert különben rögtön Goli otokra vitték volna. Ahogy Szabadkának, úgy az országos hatalomnak sincs erős ellenzéke. Saša Janković kitűnő dolgokat csinál, amire építkezni kellene, de nincs kire, mert a fiatalok és az értelmiség elmegy innen.

Ez a kitérő után kanyarodjunk vissza a művészethez! Jelenleg min dolgozik?

– Lassan megkezdődik a nyári idény, amikor Nagyváradtól Kaposvárig a művésztelepeket nyűvöm. Ezek már számomra fárasztóak, de csinálom őket, mert mint ahogyan Szajkó Pistával mondtuk, ez többet ér, mint egy akadémia. Különösen, ha a művésztelepet nem kezdő amatőrökkel töltik meg, hanem profikkal. És a profi alatt nemcsak az akadémiai festőket kell érteni, hanem az alkotó erőt, az alkotó embereket. Közben vezetem a felnőttek képzőművészeti szakcsoportját a Gerontológiai Központ szervezésében, a Vöröskeresztben gyermek- és ifjúsági csoportot vezetek. Ezek kitöltik a mindennapjaimat egészen addig, amíg meg nem kezdődnek a művésztelepek. Nem szeretem az egy-két naposakat, ahová megérkezünk, szétpakolunk, festünk, eszünk-iszunk és megyünk tovább. Az utóbbi időben például Sopronba szeretek járni, ott egy nagyon jó művésztelep működik. Attól jó, hogy mindig van három, négy vagy öt ember, akit várok, hogy találkozzak velük, mert újat hoznak, illetve a már szerzett közös tapasztalatokra építünk, és akkor mindig jó munkák születnek. A palicsi filmfesztivál keretében is működik egy telep, de ott kicsit megingott a dolog, több belgrádi művészt hívnak, szabadkait egyet sem. Nemcsak magyart nem, egyetlenegy szabadkait sem. Itt szeretném megragadni az alkalmat és elmondani, hogy nagyon nagyra értékelem Miroslav Jovančić munkásságát. Azt gondolom, hogy Mika a mögöttünk lévő generáció legerősebb embere, aki viszi a dolgokat a kultúra minden szempontjából. Minden elismerésem az övé!