Interjú Keszég Lászlóval

A Balra a Nap Nyugszik c. filmben nagyon tetszett Keszég László színészi munkája, innen jött az ötlet, hogy milyen jó lenne interjút készíteni a tehetséges színésszel. Elég vicces volt tehát, amikor az első kérdést feltettük neki, hogy hogyan lett ő színész, mert a riporter számára ekkor derült ki, hogy Keszég László tulajdonképpen rendező.
cspv: Hogyan lettél színész, mióta játszol?
K.L.: Mint színész, ez a második, vagy a harmadik alkalom, hogy részt veszek egy beszélgetésben, én ugyanis rendező vagyok.
cspv: Tényleg?
K.L.: Lényegében mind a két szakot elvégeztem, először a színész szakot, majd párhuzamosan, harmadik után elkezdtem a rendező szakot is. És akkor elmentem gyakorlatra színházakba, úgyhogy azt, hogy én színész vagyok, azt senki nem tudta, csak az osztálytársaim, meg egy páran ott Kaposváron. A színész szak egyenesen beletorkollott a rendezőibe, ahol, ugye még plusz három évet ráraktam, szóval valóságos teológiát végeztem, majdnem az egész kilencvenes éveket a főiskolán töltöttem. És végül, mint rendező szerződtem le Kaposváron, és azóta ott rendező vagyok, és más színházakban is rendezőkét dolgozom, de néha játszom. Játszom a saját csoportomban a Pont Műhelyben, ott mindig játszom, ott mindig kitalálok magamnak valamit, hogy kiéljem a színészi vágyaimat, meg Kaposváron is vannak szerepeim.
cspv: Zseniális, és hány éves vagy mindehhez?
K.L.: Harminc vagyok ezen a héten ..,
cspv: Az eléggé fiatalnak számít egy ilyen kreatív szakmában, hát még a nagymértékű foglalkoztatottságodhoz képest .. szóval elég jól hangzik .. visszatérve azonban ... mint színésztől azt akartam volna megkérdezni, hogy milyen filmeket szoktál nézni, meg mik a kedvenceid, meg minden, de most akkor ezt mint rendezőtől kérdem ..
K.L.: Elsősorban Kurosava filmjeit szeretem, meg a Truffaut filmeket ..
cspv: És hogy szoktál filmeket nézni, videón, Örökmozgóban, vagy Duna TV-n esetleg, az is egy lehetőség ..,
K.L.: Tévén nem , videó meg mozi ..
cspv: Nem régi filmeket ..
K.L.: Mostani, modern filmekre gondolsz ..
cspv: Igen
K.L.: A Tágra Zárt Szemek az tetszett, ..
cspv: Ne, komolyan? Azt tavaly jelöltük a legrosszabb film díjára .., de oké, tudom, hogy ilyenek a kreatív emberek, olyan dolgok tetszenek nekik, hogy csak na ..
K.L.: Tudom, ez nagyon sok embernek nem tetszett, véleményem szerint azonban fantasztikus a gondolat benne, minden megoldásán érzed, hogy egyik sem az első, minden végig volt gondolva, és mindig a századik és legjobb megoldást használta fel. Iszonyatosan sokáig készült a film, és mint egy partitúrát, úgy kezelte a forgatókönyvet, tehát formailag nagyon közel áll hozzám.
cspv: És milyen gondolat tetszett neked ebben a filmben?
K.L.: A gondolatot az előbb a formára értettem, de a tartalma .., az is tök jó: egy kapcsolatnak hajnala, a tombolása, és egy ilyen fennsíkra való felemelkedése ..
cspv: Sajnos, még nem láttam semmit, amit rendeztél, de amiket mondasz, azokból most úgy tűnik, mintha egy nagyon kegyetlen vagy radikális művészfilm- vagy művész-színház rendező lennél .. ez így van?
K.L.: (mosoly) .. hát nem tudom ...
cspv: De most tényleg, amikor például ezt a Kubrick filmet nézed, arra gondolsz, hogy "fú, basszus, én is ilyet akarok", vagy inkább örülsz neki, hogy ő azt csinálja, amit, nagyon értékeled, de ettől függetlenül, amit te csinálsz, az egyáltalán nem biztos, hogy .. például olyan idegesítő zongorazenét fog tartalmazni, mint amilyen a Tágra Zárt Szemekben volt ..
K.L.: Nyilván ez a második verzió érvényes ... szeretem Kubrickot, de ez minden .., ő is egy független személy ..
cspv: És valami más filmet nem láttál, ami tetszett mostanában, és mondjuk .., kicsit kiterjedtebb nézőközönsége van, mint az a párezer ember ..
K.L.: Mainstream filmekre gondolsz?
cspv: hát igen ..
K.L.: Legutóbb a Pop Csajok Satöbbi volt az, ami tetszett .., az jó film volt ..
cspv: Kösz, hogy elárultad, mert bizonyára ez árul el a legtöbbet valakiről, hogy milyen filmeket szeret, így legkönnyebb megismerni ..
K.L.: Nincs mit ..
cspv: A Partot például láttad?
K.L.: Nem, nem láttam, nagyon elfoglalt vagyok, és meggondolom, hogy melyik filmet nézem meg, legeslegutóbb a Mifune Utolsó Táncát láttam, az is jó volt, és most tervbe van véve a Millió Dolláros Hotel, a barátnőmmel, csak meg kell, hogy várjam, hogy hazajöjjön külföldről ..
cspv: Ezt így leleveleztétek, vagy letelefonáltátok ..?K.L.: Nem, mielőtt elment megbeszéltük, és én nem megyek el nélküle ..
cspv: Amindenit, ez egy tök rendi dolog! Meg kell, hogy kérdezzem, hogy ki a barátnőd, mert ez nagyon rokonszenvesen hangzik, nem akárkik beszélik így le, hogy majd együtt megnézik ezt és ezt a filmet .., kifejezetten minőségi viszonyulás ..,
K.L.: Ónodi Eszter ..
cspv: Amindenit, ő nagyon a kedvencünk, nagyon profi és beindult színésznő, tök jó pár lehettek ..
K.L.: A legjobb ..
cspv: Ez jó, és hogyan néznek ki a napjaid, hogyan vagy elfoglalt, miket csinálsz?
K.L.: Folyamatosan dolgozom, most már több, mint egy éve .., és már nagyon jó lenne egy pici szünet ..
Minden évben rendezek egyet Kaposváron, ott vagyok szerződésben, játszottam is kettőt, plusz még rendeztem egyet-kettőt máshol .,
cspv: Miket?
K.L.: A Galócát, a Lóvá Tett Lovagokat, ez utóbbit a Víg Színházban, és a Pont Műhellyel pedig a Hosszú Nap című darabot, ami improvizációk sorozata, ilyen szerzői színház .. Kaposváron pedig a Háztűznéző darabot csináltam, és a Merlinben most csinálok egy Mesterdetektív c. darabot, angolul és magyarul is, ugyanabban a díszletben ..
cspv: Mint feltételezett színésztől azt szeretem volna megkérdezni, hogy hogyan tud befutni egy magyar színész, mit lehet csinálni, mik a lehetőségek, biztos van valami papírforma ..,
K.L.: Én nem tudom, hogy van-e papírforma, én nem tud, és engem ez nem érdekel, én jól akarom érezni magam, örülök neki, hogy ilyen jó szakmám van, szeretem nagyon. Nekem a legfontosabb, hogy jó életem legyen ..
cspv: Tényleg? Mit értesz ezen?
K.L.: Azt, hogy szerelemben, egyetértésben, nyugodtan éljek azzal, akit imádok, .. hogy meg tudjam venni a lemezeimet, hogy jó sok filmet meg tudjak nézni, hogy tuti előadásokat hozzak létre, és ha egy előadás éppen nem óriási közönségsiker, akkor sem halok bele. Hogy nyomuljak azért, hogy híres legyek, azt nem tudom csinálni, de le a kalappal azelőtt, aki oda tud erre figyelni, sztárnak lenni, az is egy komoly szakma ..
cspv: Elég béna kérdést tettem fel, és cserébe tök jó választ kaptam, köszi ..
K.L.: Tehát valamit működtetni, vagy valami attól jön létre, hogy én gondoltam valamit, és esetleg kicsit a háttérben maradok, ez sokkal jobban érdekel ..,
cspv: Mint?
K.L.: Mint az, hogy én fényezzem magam ...
cspv: Fényezni, ez jó szó ..
K.L.: Nem pejoratívan mondom, csak valahogy nem működik abban az irányban az agyam ..
cspv: Tehát nem véletlen, hogy téged nem látni a tévében, hogy show-műsorokat vezetsz, vagy tele-regényekben ..
K.L.: (nevet) Szerintem nem az a típus vagyok ..
cspv: És milyen típus vagy? Például, ha jól értem, szeretsz zenét hallgatni ..
K.L.: Zenét azt nagyon, a világon a legjobban zenét hallgatni szeretek .. nagy szerencsémnek tartom, hogy Palotai Zsolt a szomszédom, ő az egyik fő informátorom, a világon a legjobb zenei-barátom pedig a Nagy András nevű operatőr,
cspv: Aki a Balra a Nap Nyugszik-ot is fényképezte ..
K.L.: Igen, és nagyon jó srác,
cspv: Napster-t használtok?
K.L.: Nem ..
cspv: Vajon miért?
K.L.: bakelit vagy CD, a bakelit a világon a legszebb tárgy, és a cd is nagyon szép, és ahhoz, hogy a zenét a magaménak tudjam érezni, kell hogy eredeti legyen, hogy a kezemben legye az a kis műsorfüzetecske, meg minden. Nem tudom tisztelni a másolt CD-t, az csak arra jó, hogy a kocsiban hallgasd azt, ami otthon eredeti hanghordozón megvan neked .. Viszont a Napsterben az lehetne a jó, ha miatta levinnék a lemezek árát, mert iszonyatosan drágák, mérhetetlenül sok pénzbe kerülnek. Amúgy is, a Napster egy nagyszerű dolog, ha valaki nem úgy közelíti meg a zenét, mint az András, meg én, vagy DJ Mangó, akkor tényleg nagyon tuti ..
cspv: Ti ezekkel a srácokkal kicsit mintha a felhők fölött élnétek ..,
K.L.: Viszont azt hiszem, van egy két hibám, például metróval nem nagyon járok, inkább autózom, mert a metró valahogy túl életszagú .., ezt azért tudom mondani, mert tegnap egy bizonyos helyen hagytam az autómat, és ma metróval kellet érte mennem ..
cspv: És fura volt?
K.L.: Hát igen, sokan voltunk, (nevetés), mert én egy faluban élek, habár Budapesten lakom, de nem Budapesttel élek együtt, hanem bizonyos emberekkel .., és ez teljes mértékben megfelel és semmi más nem érdekel ...
cspv: Nyilván fogsz csinálni filmet is, milyen magyar filmeket szeretnél látni, vagy csinálni?
K.L.: Szerintem a legjobb magyar film a Megáll az Idő ..
cspv: oké, de mostanában ..
K.L.: Mostanában van egy ilyen újfajta urbánus érzés, ami felismerhető elég sok emberben, és ez teljesen más, mint a 80-as évekbeli pesti underground. Akkor az annyira lokális volt, annyira csak és kizárólag az itteni 6-7000 embernek volt érdekes, de ez most egy kicsit szélesebb réteget is átfog, biztos azért, mert nagyobb a város, több az infó, jobbak a médiák, a globalizálódás hozta ezt is .., szóval egy újfajta életmód, gondolkodás, és ehhez egy újfajta kreativitás is tartozik, .. Én mindenképpen azt szeretem, amikor valamin érződik, hogy olyan emberek csinálták, akik azt szerették azt csinálni, amit csináltak, és nagyon szeretik, és tetszik nekik az a dolog, amiről beszélni akarnak. Tehát az, hogy valami tetsszen, annak, aki csinálja, ez a legfontosabb kritérium .. És ha ez bármire teljesül, (legyen az például egy film) akkor annak a dolognak ez nagyon jó, és akkor az egy jó dolog lesz ..
cspv: Ámen! köszi az interjút!
K.L.: Nincs mit ..

Egy mindenevő belga - Interjú Keszég Lászlóval

Egy NKA ülésről szabadult be a kávézóba, ahol vártam, hiszen kurátor is, pénzt oszt. „Nem, nem probléma, ha ebédelsz" - fogadtam. „Én még soha egyetlen nőmnek sem mondtam meg, hogy mit csináljon, de az Eszter magától elkezdett főzni. Ezt imádom. Éttermi emberek voltunk, de már több napra előre csomagol nekem, ha megyek vidékre. Most olyan répatortát csinált..."- tette hozzá. Úgyhogy én kértem egy répatortát - de ez nem tartozik ide. Az viszont igen, hogy nagypapát játszott harmadikos korában, égő olaj fölött gyúrta a punkot és az avantgárdot, majd két szakot is végzett a Színművészetin, most pedig új időszámítást kezd. Keszég László válaszolt.

- Korábban nyilatkoztál arról, hogy Szabadkán kezdted, ahol egész fiatalon szöveg nélküli, illetve totális színházat szerettél volna csinálni, de azt nem mesélted el, hogy kezdtél a színház iránt érdeklődni...

Keszég László: Már harmadikos koromban nagyapát játszottam egy darabban. Azt hiszem ott kezdődött... Később jártam az Életjel nevű szavalókörbe, ahol leginkább teátrális felfogásban adtunk elő magyar meg orosz verseket. Színes, "zulus" módon festettem ki az arcomat, asztalokon ugrálva szavaltam, nyitottak voltak a személyiségemre. De egyértelműen a zene indított el a színház irányába. Tíz évesen kaptam az első hifimet, tizenhárom évesen megvettem az első jazz lemezemet. Ezirányú érdeklődésem azóta sem lanyhult. A bátyám a Rolling Stonest és Led Zeppelint adta örökül, így az első bakelitlemezem az In Through the Out Door című Zeppelin lemez volt. Saját magamtól a new wave-re kattantam rá, ami elvezetett a filmekhez. Képes voltam beteget jelenteni az iskolában azért, hogy moziba mehessek. Minden év február elején Szabadkán a Fest nevű belgrádi nemzetközi filmfesztivál kivonatos műsorát lehetett látni, szinkrontolmáccsal mentek a még moziforgalmazásra meg nem vásárolt filmek. Tehát másfél hétig hiányoztam az iskolából.

- Hogyhogy megtehetted ezt?

Keszég László: Elsöprő erővel kommunikáltam szándékaimat és jól tanultam, ezért a szüleim békén hagytak. Kényelmes életet élő család elkényeztetett kedvence voltam. Örültek neki, hogy kissé furcsa érdeklődési köröm kezd kialakulni és lazsálás helyett intenzíven élek meg mindent. Az is hatott rám, hogy egy hírneves szerb rendező, Ljubiša Ristić 85-ben megkapta a szabadkai színházat. Szlovéniából érkezett, ott mutatta be a legmodernebb, avantgárdba hajló, nagy költségvetésű előadásait. Amikor megérkezett, összevonta a szerb, magyar és a horvát társulatot, rengeteg lokális ellenséget szerzett. Későbbi politikai szerepvállalása miatt ellentmondásos figura lett, vállalhatatlan, amit a kilencvenes években művelt a milosevityi rezsimben. Az viszont tagadhatatlan, hogy olyan színházat hozott, amitől teljesen elámultam. 1986-ban például Shakespeare fesztivált szervezett Palicson, ahol rengeteg nemzetiség képviseltette magát. Lenyűgöző Othellot láttam akkor a vízben, amit egy cölöpökre épített napozó szigetről néztünk. Hirtelen a legfontosabb színházi központtá vált Szabadka.

- Ez hogy tudatosult benned?

Keszég László: Kinyílt a világ, nyitottabb lettem, éreztem, hogy tanulok, kezdek látni. Például, amikor Zágrábban kirándultunk a gimnáziummal, a Mimara Múzeumban dolgozó menő, urbánus fiatalok mondták, Szabadkára vágynak, mert ott van a legjobb színház! Az említett fesztiválon a szlovén Dusan Jovanovic Titus Andronicusza ragadott meg a leginkább, Rade Serbedzija alakította a címszerepet.

- Óó.

Keszég László: A halálfal régi típusú vidámparkok eleme, egy fából és vasból épült katlan, aminek az oldalán motoros köröz, akit fölülről lehet lesni. Ilyen építményben játszották ezt az előadást, egy park közepén. Négyszáz méterről vonultak felénk a vízpartról óriási fáklyákkal. Nem vicceltek. Én olyan jó apja szellemét azóta sem láttam, mint a palicsi Hamletben, amit a szlovén Vito Taufer rendezett Jakab Tamás főszereplésével. Harminc méteres pallórendszert építettek a színpad fölé az erdőbe, onnan érkezett lebegve a meggyilkolt király. Ez lenyűgözött. Akkor találkoztam először a kaposvári színházzal is, a Marat Sade, illetve a Tom Jones című darabokat játszották. Nekem inkább az utóbbi maradt meg a fejemben, valószínűleg azért, mert nem értettem a Marat politikai konnotációját, nem fogtam fel, miként szól 56-ról, nem értettem a szofisztikált fogalmazást. Azt viszont nagyon értékeltem, hogy a Tom Jones-ban csak emberek formálták a díszletet. A stilizáció megérintett.

- Mikor vált egyértelművé, hogy neked is színházi pályára kell lépned?

Keszég László: A fesztivál ideje alatt. Akkoriban kezdtem célzottan érdeklődni az avantgárd színház iránt, megismertem Robert Wilsont és a Jel Színházat, Odin Színházat, Prejlocajt, Neue Slovenische Kunst-ot. Jártam a BITEF-re Belgrádba.

- Miért jutott eszedbe Pestre menni?

Keszég László: Azért, mert klasszikus műveltségre vágytam. A bátyám a műszaki egyetemen tanult, ‘86 elején, az egyetem valamelyik kollégiumában szerepeltünk az Életjel egyik verses estjével - old school volt a hangulat, de tetszett. Onnantól kezdve rendszeresen jártam fel. Fővárosi nagyszínházakat látogattam, a 86-os, 87-es, 88-as évadban mindent láttam. Akkor még nem ismertem a pesti undegroundot, azt a kilencvenes évek elején a TÁP Színházban szerettem meg. Emellett hihetetlenül jó mozihálózat működött Budapesten. A Tabánban kezdtem tízkor, a mostani Művészben ültem fél egytől, utána Kossuth moziban kötöttem ki. Nagy étvággyal faltam a kultúrát.

- Hogy adódott erre lehetőséged?

Keszég László: A szüleim adtak pénzt. Előfordult, hogy délután megnéztem Huszti Péterrel a Cyranot, este pedig Sinkó Lászlóval az Übü királyt. Az osztályfőnököm is rendes volt, mindig elengedett.

- Magabiztosan érkeztél felvételizni?

Keszég László: Á dehogy!

- Úgy képzelem, nagy vagány lázadó lehettél.

Keszég László: Inkább laza jófej voltam. Néha okoztam problémát. Egyszer megkérdeztem a marxizmus tanárnőt, miért nem beszélünk a partizánok szexuális életéről, ezért elkönyveltek ellenzékinek. Egyébként a magatartásom nem számított rossznak, csak azzal, aki nem érdekelt nem foglalkoztam. Az osztállyal performanszokat csináltunk a gimi udvarán, színházat, zenekart szerveztünk. A társaim közül ketten még most is jó barátaim. Nem léhák, hanem pörgő vadak voltunk a nyolcvanas évek végén, a robbanás előtti Jugoszláviában. Az erjedés legelső fázisát éltük, azt, amikor a legédesebb a gyümölcs, de másnap már elkezd rohadni.

- Ezt érezted?

Keszég László: Csak később értettem meg.

- Letöltötted a kötelező katonaidőd?

Keszég László: Igen, egy évet. Tizenkilenc évesen vittek el a néphadseregbe. Annyi hülyét egy rakáson még soha nem láttam, mint ott! Több karaktert akkor ismertem meg - ez ma is segít a világ értelmezésében. Katonaként ökölcsapásként ért a felismerés, miszerint nem én vagyok a legfontosabb. Szenvedtem, mint egy kutya, de fejlődött az öniróniám. Határőr voltam. Két százharminc kilós disznót kellett nevelnem, mert utálta a művészetet a tisztem. Huszonnégyen laktunk egy táborhelyen a szerb román határon, a Ceausescu elleni forradalom idején. Órákig feküdtünk a fagyos földön, néztük a síkságot, a semmit, paprikát meg papardicsomot termesztettünk, egy ügyesebb profi egy késsel kinyírhatott volna mindannyiunkat. Emlékszem, a villanyórában dugtunk el a nagy mennyiségű töményt, amit összehordott a soknemzetiségű bagázs. Volt köztünk katolikus albán, muzulmán albán, albán-török keverék, boszniai muszlim, macedón, bolgár, szlovén, horvát, boszniai szerb, délszerbiai és vajdasági szerb. Együtt gyűlöltük a tisztet, aki légpuskával akarta leölni a disznókat, de miután lelőtt egy verebet megállapította, hogy inkább le kéne szúrni az állatokat. Az első hónap fizikai háborúban telt, verekedések közepette emancipálódtam. Én egyetlen magyar társamért is küzdöttem, akit viktimológiailag áldozatként lehet meghatározni: Bajusz Viliért. Kétfogú, jólelkű traktorista volt, aki különös kapcsolatban állt a természettel, időnként megjelent egy bagollyal, fogott rókát, vele néztünk ürgelyukakat. Az az időszak a munkatábor és a Tüskevár keveréke, kifejezetten egy Menzel filmbe való. 

- Hogy szabadultál el felvételizni?

Keszég László: Kiloptam a papírjaimat a tiszt fiókjából. Egy jó barátom vezetett Pestig, mivel egy nappal az indulás előtt kificamodott a vállam. Gipszben jelentem meg, nagy röhögéssel fogadott a bizottság. Megkérdezték, mit szeretnék. Lözöltem, hogy tavaly a harmadik rostán estem ki. Elmondtam egy verset és kiküldtek. Nem sikerült másodjára sem.

- Még gimnáziumban megalapítottátok az Aiowát. Mi a története ennek a csapatnak?

Keszég László: Az osztályban létrehoztuk a Pó színházi csoportot, majd találkoztunk zentai fiatalokkal egy amatőr fesztiválon, akikkel annyira egymásra találtunk, hogy megalapítottuk az Aiowát. A név Robert Wilsonról jutott eszünkbe, aki Iowa államban dolgozott először. A társulással pár hónap alatt robosztus sikert értünk el, megnyertük az országos alternatív színházi fesztivált Belgrádban. Turné, csoda.

- Milyen produkcióval?

Keszég László: Főleg indusztriális zenélés és fizikai színház keverékével, a Harmattal. Nem volt irodalmi alapja, kevés szöveget és sok verekedést építettünk be, nyolc kopasz srác és rongyokba öltözött lányok. Teljesen ösztönösen készült, erős színpadi jelenlét, energikus előadás jellemezte. Az eszményünknek az összművészetet tartottuk.

- Milyen keretek között tudtatok munkálkodni?

Keszég László: Rengeteg időt töltöttünk együtt. Nem voltak nagy igényeink, csak, együtt szerettünk volna lenni. Abból is performanszt csináltunk, ahogy utaztunk Szabadkáról Zentára, mert úgy hittük, minden művészet. Kemény, nagyképű nyilatkozatokat tettünk, hiszen egyből híressé váltunk. Komolyan gondoltuk az ügyet, végtelenített vitákban tágítottuk egymás agyát. Aiowa maffiának hívtuk magunkat. Döbrei Dénes színművész, Lálity István rendező, Nagy József is tartott nekünk kurzust. Urbán András volt a rendezőnk. Ma az Aiowás hagyományt leginkább ő folytatja a Kosztolányi Dezső Színházban. Ezzel párhuzamosan nem adtam fel a verselést sem, azért az egyik versenyen egy Aiowás testvér Abrakadabra című művét adtam elő a gálaesten, „Abrakadabra, abrakadabra meg az apád f...a stb.", a magyar tanárnők, szó szerint, sikítoztak.

- Amikor egyszer beszélgettünk azt mondtad, árulásnak számított, hogy jelentkeztél a Színművészetire.

Keszég László: Aiowás társaim azt gondolták, nem veszem elég komolyan az avantgárdot. Akkoriban minden nagyon intenzíven és gyorsan történt. Harmadszorra felvettek. Utána feszültté vált a helyzet Szabadkán, kerestek, el akartak vinni a frontra, kitört a háború. Három évig nem is mehettem a Vajdaságba.

- Készültél, de mégis nagy váltás lehetett Pest.

Keszég László: Vadonatúj világba csöppentem. Kiszúrtak.

- Miért?

Keszég László: „Embér, kényér, örökíró, ne állítsd már meg a napot embér", így, vajdaságiul beszéltem.

- Ellenkeztél?

Keszég László: Nem. Nem pikkeltek rám. Aiowából fogalmaztam meg a beszédgyakorlatokat is. Nyers voltam.

- Pedig jó kiállásúnak tűnsz a régi képeken.

Keszég László: Nem emlékszem, de kösz. Ellentmondásos figura lehettem. Nagyon jó -Horvai István, Kapás Dezső- osztályba jártam.

- Marozsán Erikával és Fekete Ernővel szoros baráti hármast alkottatok.

Keszég László: Igen szorosat, de a többiekkel is. A mai napig minden évben van osztálytalálkozónk. Minden jól alakult. Azt hittem, karót nyelt régimódi emberek fognak körülvenni, tanítani, de ehelyett dinamikus oktatás folyt, a legjobb értelemben véve. Sokat tanultam.

- Hogy fordultál a rendezés felé?

Keszég László: Ráéreztem. A legelső rendezést még Szabadkán a Pó csoportban követtem el, ez elfelejtődött, más foglalkoztatott, de az egyetemen már elsőben szóltak az osztálytársaim, menjek nézzem meg a jeleneteiket, legyek külső szem. Harmadikban a felvételin meglepetésként ért, hogy örömmel fogadott Babarczy, azt mondta, már egy ideje figyelt, és hogy Horvai megjegyezte: jól tettem, hogy jelentkeztem, mert nekem a színház mindegyik rétegével foglalkoznom kell.

- Azt mondtad, hogy a kilencvenes éveket az egyetemen töltötted.

Keszég László: Igen. Az ötödik, hatodik évben kezdett érdekes lenni a büfé, mikor már moziztam az elsős, másodikos, harmadikos archetípusokat.

- Végzősként mit láttál magad előtt?

Keszég László: Nem akartam társulatot alapítani, de a hátországom állandósult, tehát az alkotótársaim, díszlettervező, jelmeztervező, zeneszerző, dramaturg. A színészekkel nagyon jó viszonyt ápoltam, azóta is élvezem a színészvezetést, de nem foglalkoztatott a guru-trip. Babarczy hívott Kaposvárra, ami nagy dolognak számított, hiszen hosszú évek óta nem szerződtettek oda rendezőt kívülről. Éreztették, hogy kívülálló vagyok.

- Ez miben nyilvánult meg?

Keszég László: Például abban, hogy mindenkinek többször be kellett mutatkozni, de nem zavart, mert az Aiowa ennél sokkal zártabb volt. Viszont azért az egyénért, aki abba a közösségbe, erőközpontba, bekerült, a tűzbe mentek az emberek. Később mondták, hogy jól feleltem a vizsgáztató, provokatívnak szánt kérdésekre. Figyeltek rám. Az első három évben még osztályozták a rendezéseimet a tanáraim. Babarczy pedig mindig megjegyezte, „jól van, látom, nem vagy a víz alatt". A mesteremnek tartom őt és az egész színházat. Érzelemdús, de ugyanakkor kemény, karakteres hely volt. Egyenes és logikus folytatása a kamaszkoromnak. Ott értettem meg, hogy önmagunkhoz járunk iskolába, nem lehet lustálkodni és nem lehet föladni semmilyen körülmények között a küzdelmet, megedződtem. Számomra ez a korszak lezárult, új időszámítás kezdődött.

- Miért?

Keszég László: Új csapat szerveződik. Még egyet dolgozom az évad végén. Ezt a munkát még az előző vezetéssel egyeztettem, úgyhogy nekem ez egy kerek sztori.

- Pont Műhelyet minden tevékenységed közepette vitted tovább, eleinte színészként, majd vezetőként, de most nem kaptatok támogatást a hatos kategórián belül.

Keszég László: Az, hogy a minimális költségvetésből 20 éve működő Pont Műhely lehet, hogy erőszakos halált hal, jobban fáj, mint eddig bármi a pályám során. Van az az ütés - láttam filmen- ami két oldalról érkezik, az orr fölé és az állkapocs alá megy - ilyet kaptam. Világéletemben mindenevő voltam, most pedig -úgy tűnik- be kell sorolnom magamat valahová. A szűkszavú indoklás szerint azért ítéltek meg nekünk nulla forintot, mert nem fejlődünk eléggé és nem vagyunk társulat. Azt mondják az ilyen projekt-színházak el fognak tűnni a független szférából, mert komolytalanabbak azoknál a csoportoknál, amelyekben fizetést kapnak a tagok. Ez azért probléma, mert a Pont soha nem akart hagyományos társulattá válni - gondoltam arra ott a kőszínház, amitől a Pont a lehető legjobban szeretne különbözni. Mindkét szférában léteztem, de különböző agyféltekéimet használtam. A Pont Műhely máshol nem kivitelezhető, totál szabad ötletekre épül, egy városi, lokális színházi labor. A csapatot teljes szakmai életet élő személyek alkotják, akiknek egy közös pontjuk van: a Pont. Rengetegen előfordultak nálunk, legalább száz ember. Szóval a Pont nem átmeneti helyzetnek tekintette az alter szférát, hanem végpozicíónak. A körülírt " ketrec" teljesen megfelelt, megfelelne a Pontnak, de ez a koncepció most nem menő. A kuratóriumnak nem tetszik az, amit csinálunk, ennek ellenére, nem értem miért ne létezhetnénk. A kritériumokat bőven teljesítettük, évek óta nem nyaralunk a támogatásból, hanem előadásokat hozunk létre, fiatal pályakezdőket is támogattunk és támogatunk jelenleg is.

- A hatos kategóriáról döntő kurátorok kritériumrendszer mentén döntöttek és pontot adtak. Tehát utána lehet járni miért nem támogattak titeket.

Keszég László: Jószándékkal készült a kritériumrendszer, ezt nem vonom kétségbe, a kidolgozói szerették volna, ha bürokraták által támadhatatlan módon osztanák szét a pénzt. Számomra az derült ki, hogy a koncepció végrehajtásába hiba csúszott, mert nem objektívebb lett az elbírálás, hanem szubjektívebb, hiába szerepelnek benne adatok. Maguk a kurátorok egyszer azt mondják, hogy a matek, a számok döntöttek, máskor pedig azt, hogy "mi így döntöttünk, mert mert meg kell tisztíani a szférát". Ebből csak az ellenségek profitálnak. Szóval amit elképzeltem, hogy hetven éves koromban vámpírfogakkal rohangálok a MU Színház színpadán, nem fog összejönni. De komolyra fordítva szót, úgy néz ki, az egészségemet túl szabad módon szerettem volna megtartani, a kétnejűség sokak számára elfogadhatatlan, meg kell komolyodnom, mert amit képviselek az a komolytalanság. Viszont ha belegondolok, azt, ami „komoly", szakmailag magasabb szinten művelik a kőszínházban.

- Hogyhogy kurátor lettél az NKA-ban?

Keszég László: Az Alternatív Színházi Szövetség jelölt.

- Ellentmondásosnak hangzik.

Keszég László: Korábban jobban állt a szénám az alternatív világban. Végül is, negyven éves vagyok, biztos itt az idő, hogy visszavonuljak a kőszínházba.

- Várnak is rendezni, többek közt a Koma Népszínházban.

Keszég László: Igen, lekopogom. A Koma komolynak tűnő vállalkozás, szurkolok nekik, szeretem őket.

- Nemrég azt nyilatkoztad, sajnálod, hogy színészként nem hívnak.

Keszég László: Vannak ilyen momentumok, ritkán játszom, ezért gyermeki a viszonyom a színészettel. Szabad dolog játszani, nekem meg a szabadság rendkívül fontos.

- A szabadságról jut eszembe, vesztettél volna belőle, ha elnyered az igazgatói posztot Kaposváron.

Keszég László: Nem tudom... Akkor a társulat belső viszonyai foglalkoztattak, amelyek addigra eléggé megromlottak. A színészek az elhúzódó bizonytalanság, a rendezők a megváltozott státuszuk miatt idegeskedtek, beleértve engem is. Összetett szituáció volt. Ma már nem jutna eszembe, de akkor azt gondoltam, én lehetek az utolsó variáció azok közül akik a régi kaposvárhoz kötődnek. Azt motivált, hogy a színháznak és magamnak is tartozom ennyivel.

- Azt a kritikát kaptad, hogy túl független a pályázatod...

Keszég László: Valamit mondani kellett. A szakmai bizottság főrendezőnek javasolt, a városi kulturális bizottság - állításuk szerint - két nagyszerű pályázatról értekezett. Az általam tisztelt rendezők, akik szándéknyilatkozatot írtak a támogatásomról, büszkeségre okot adó, dícsérő szavakkal illettek. Rengeteg gratuláló telefon hívást, smst, emailt kaptam. Egy kis meglepetést okoztam. A kaposvári színház igazgatója azt mondta, keresni fog, de nem beszéltünk. Ennyi.

- Erről eszembe jut, amit Sissonak mondtál a Narancsban: „nem az életet éljük, hanem a paródiáját".

Keszég László: Ha valaki végignéz néhány régi olasz westernt, megfigyelheti, hogy a műfaj minden elemét annyira kiaknázták, hogy csak idő kérdése volt, mikor fordul át az egész paródiába. Ez történik most: "túlfeszegetnek" témákat, és ez bohózatra emlékeztet. Sokan annyira képviselik azt, amit képviselnek, hogy az már vak szerelemnek tűnik. Nincs normális vita. Aki ilyet javasolna, azt erővel lenyomják. Az igazi problémával, hogy a hatalom kifele húzódik a kultúra finanszírozásából, nem sokan foglalkoznak. Pedig ez a fogas kérdés, a no money-ra kell berendezkednie a színházi rendszernek, és ez hovatartozástól függetlenül fájdalmas lesz. Egyébként, én tökéletesen belga vagyok a vallonok és flamandok között az ideológiai viták tekintetében.

- Nemrég azt mondtad nekem, a gyermeketek érkezése sokmindent "szélre tolt".

Keszég László: Igen kétségkívül megérkezett és átvette a kezdeményezést. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató tevékenység a nevelés. Rengeteg energiát igényel a család szervezése mindkettőnk részéről, logisztika a négyzeten, de megéri, a família erős háttér.

Tóth Berta | Színház.hu

Nem veszett el semmi belőlem

Jól kitalált rendszer ez, jellemzi a kőszínházi struktúrát Keszég László színész, rendező, aki az avantgárd színház közegéből érkezett, és máig érvényes „kettős életét" sokan nem is tudják hova tenni. A Weöres Sándor Színházban most Pygmaliont rendez, úgyhogy a következő periódusban biztos egészen máshoz lesz kedve - lehet, hogy vasat fűrészel egy kicsi, alternatív játéktérben.

- A vajdasági kötődésű színházcsinálók, írók, művészek mintha „jelet" hordoznának: van bennük valami nehezen megfogalmazható plusz, valami felszabadító energia és elemi szabadság, amit számomra maga Szabadka is megtestesít a sajátos, délies hangulatával, Danilo Kis meg Csáth Géza szobrával, Paliccsal - és így tovább.

- Az biztos, hogy a kommunikációban van valami lazaság az ottani emberekben, máshova helyeződnek a hétköznapi élet hangsúlyai. Különös vonzalmat érzek én is a balkáni, déli nagyvárosok iránt - és ez a hangulat már Szabadka főterén is jól érzékelhető. De hogy létezne valamiféle közös jel? Nem tudom. Nem hiszem. Nem is így érzékelem. Azt viszont bizton állíthatom, hogy egy belgrádi, egy prágai és egy budapesti nagyon könnyen megérti egymást - nem azért, mert valami különös jel van rajtuk, hanem pusztán azért, mert nagyvárosi emberek. 1990-ben jöttem el Szabadkáról - aztán elég sokáig nem mentem vissza: a háború után katonaszökevénynek számítottam. Azokban az években volt egy kis disszonancia köztem és az otthon maradottak között. 1998-ban aztán, amikor Babarczy László társrendezője lehettem a Belgrádi Nemzeti Színházban, különös volt átélni, hogy a színház munkatársai egyáltalán nem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy „a híres magyar rendező mellett van valaki, akit ugyanúgy Lászlónak hívnak, mint őt - viszont beszéli a nyelvünket". Fura helyzet volt. Akkor értettem meg, hogy engem ott egyértelműen külföldinek és idegennek tekintenek, és ez a felismerés zavarba hozott néhány évre - hogy akkor hogyan is vagyok ezzel a régióval. Kusturica nagyszabású politikai tablóit például nem szeretem - szerintem úgy hazugság az egész, ahogy van -, és kezdettől furcsálltam, hogy Budapesten engem is rögtön összekötnek ezzel a rezesbandás, romantikusnak és izgalmasnak vélt világgal - amellyel soha nem éreztem közösséget.

- Amikor azt mondom, hogy „jel" van rajtatok, nem is föltétlenül Kusturicára, az általa fölmutatott világra és életérzésre gondolok - bár azért biztos ez is benne van -, hanem például arra, amit a ma már legendásnak számító Aiowa Csoport képviselt, és amelynek egyik alapítója voltál. Szabadkai gimnazistának kellett lenni ahhoz - mondjuk Nagy József közelségében -, hogy a 80-as években éppen a szöveg nélküli, totális színház legyen az eszményetek.

- Az ízlésem abban a közegben gyökerezik -a tudásomat viszont itt szedtem föl. Nagy szerencsém volt a tanáraimmal, a színművészeti egyetemen Horvai István és Kapás Dezső osztályába jártam; közben Babarczy László osztályában a rendező szakot is elvégeztem. Mindent összevetve - és remélem, nem hangzik fellengzősen, amit mondok - kicsit gazdagabbnak éreztem magamat a környezetemnél, hiszen behatóan ismertem egy másik kultúrát is. Aztán nem kellett sok, hogy rájöjjek - az emlegetett belgrádi élményem után -, hogy egy kis különbség mindig lesz: ha ott vagyok, azért, mert innen jövök; ha itt vagyok, azért, mert onnan jövök. De megtanultam ezzel élni. Általában kis falvakban rendezkedem be - mindegy is, hogy hol. Törzsekben élem az életemet.

-Talán egy-egy vidéki társulat is lehet ilyen törzs, nem? Mindenesetre 97-ben Babarczy László hívására - ami önmagában nagy szó lehetett - elszerződtél Kaposvárra, ahol aztán eltöltöttél több mint tíz évet. Most úgy látszik, ez a korszak véget ér.

- A tavaly elhunyt Schwajda György bocsátott el a kaposvári színházból, az ő véleménye az volt, hogy a rendezőknek nem kell fix hely: fontos, de ide-odabolyongó emberek a rendszerben. Többek között ő is mindjárt megkínált két munkával, úgyhogy az első pillantásra praktikusan nem változott semmi. De most tényleg át kell szerveznem az életemet. Alakulóban van a kőszínházi világ: mintha kopna, mintha nem tűnne ma elég hasznosnak a társulati létezés - egy társulat teljesítménye rövid idő alatt nehezen mérhető. Pedig tisztességes és jó minőségű, a közönséget a legjobb értelemben véve kiszolgáló színházat más formában lehetetlen működtetni.

- Szombathelyen meg most avattuk az új színházépületet, maga a színház is csak három éve jött létre.

- A helyi dinamika nem feltétlenül egyezik azzal, ami tágabb körben érzékelhető - és itt most nemcsak Magyarországról, hanem az egész kontinensről beszélek. Angliában megszüntették az összes társulatot a 80-as években, aztán rájöttek, hogy rosszul tették. De azért mi remélhetőleg mégiscsak a német színház befolyása alatt vagyunk inkább, ahol viszont nagyon erős hagyományai vannak a társulati létezésnek. A 70-80 ezres városokban -az átlagos magyar városok éppen ilyenek - a színészek csak akkor tudnak valódi kapcsolatot teremteni a közönséggel, ha maguk is a város életének részesei. Láttam, átéltem ezt Kaposváron, de akár nyíregyházi élményeimet is említhetem: ott is imádják a színészeket, akik - nem feltétlenül anyagilag, de mindenképpen megbecsült polgárai a városnak.

- Legutóbb Szakonyi Károly Adáshibáját rendezted Nyíregyházán, január 22-én volt a bemutató. Aztán gyakorlatilag néhány nappal később már Szombathelyen próbáltad a Pygmaliont. Könnyű elengedni egy-egy előadást?

- Ha rendben van, akkor igen. És az Adáshiba - legalábbis, ami a próbafolyamatot, a munka hangulatát illeti - nagyon rendben volt. A darabot a színház ajánlotta, én időt kértem, elolvastam - és úgy találtam, hogy itt és most, vele és általa tudok mondani valamit. Általában is azt az utat választom, hogy igyekszem minél közelebb kerülni a szöveghez - szinte belebújni -, ahelyett, hogy megpróbálnám mindenáron magamhoz idomítani. Az Adáshibában azt a -valószínűleg kétszáz év múlva is korszerű - réteget találtam a legfontosabbnak, hogy miképpen él egy átlagos család. A szerző a darab színpadi történetében először azt is megengedte, hogy erősen meghúzzuk a szöveget: szünet nélkül, egyvégtében játszott, 90 perces előadás lett belőle. Nem is az a problémám mostanában, hogy egyik előadásból megyek a másikba, hanem az, hogy keveset vagyok otthon. Az összes munkám vidéken van, a családom meg Budapesten él - ha valami mardos, akkor a családom hiánya mardos. Azért ez kivételes évad: még soha nem fordult elő, hogy ilyen szorosan egyik előadásból menjek a másikba. Most itt dolgozom, de ha kicsit lehalkítom a Pygmaliont, akkor már a következő munkámra készülök.

- A Pygmalion olvasópróbáján volt egy mondatod, amelyik azóta is sokszor eszembe jut: „Akivel még nem találkoztam: Keszég László vagyok."

- A legtöbb színészt ismertem - van, akivel dolgoztam is -, és valamennyiüket láttam különböző felvételeken, a Pygmalion előkészületei közben. Amikor Jordán Tamás felajánlotta ezt a lehetőséget, rám bízta a darab kiválasztását. Elmondta azt is, hogy kik lesznek azok a színészek, akikkel dolgozom: „Bennük gondolkodj." Ez így természetes: egy társulat, ha komolyan veszi magát, színészekben gondolkodik. Egy jó évad - színészkarbantartás is egyben. Ezek után választottam a Pygmaliont, amit rendkívül jó darabnak tartok, ráadásul a dolgok szerencsés összjátéka folytán nemrég készült el Nádasdy Ádám új, nagyszerű fordítása, amelynek előszavából és utószavából, meg a szerzői instrukciókból Eliza szerepéhez hozzátettünk egy elég komoly réteget. Ez a beavatkozás igazán különlegessé teszi a példányt. Az olvasópróbán innen indultunk, úgyhogy az a bemutatkozás inkább a technikai munkatársaknak szólt - annak a néhány embernek, akikkel korábban még semmilyen formában nem találkoztam.

- „Metaforikus értelemben" arra akartam utalni ezzel a megjegyzéssel, hogy kívülről van ebben a helyzetben valami félelmetes és csodálatraméltó: megjelenik a rendező, bemutatkozik, aztán hat hét múlva be kell mutatni a komplett előadást. Persze a színházcsinálás csupa praktikum, hagyjuk is a metaforákat. Mi minden történik abban a hat hétben?

- Babarczy László megfogalmazásában a rendező „egy érzékeny lelkű rinocérosz" - vagyis a metaforák előbb-utóbb tényleg koppannak egyet a padlón. A színházban egyszerre létezik a magasztos és a nagyon praktikus - éppen ez benne a szép. Próbálni nagyon szeretek: a színészvezetésnél számomra nincs izgalmasabb és szórakoztatóbb. A rendezés pedig nem más, mint ösztönre, ízlésre, tárgyi tudásra alapuló kombináció. Abszolút ösztönösen dolgozom - ami nem jelenti azt, hogy nem készülök föl. Ellenkezőleg: nagyon alaposan felkészülök - a jó rendező, amikor a színészekkel találkozik, a munkájának felét már elvégezte. Legalábbis én így közelítem meg a dolgot; így nyugalmas. Felkészült vagyok, de amikor a színészekkel elkezdünk dolgozni, megpróbálok mindent elfelejteni: onnan szabad ötletek jönnek, jönnek, jönnek. Angliában, a Royal Courtban ragadt rám, hogy mindig többféle logika alapján kell átgondolni az előadást. Sok van, mindet nem sorolom - az ellentmondások logikája, ok-okozati összefüggések stb. -, azóta ez a meditációs technikám: ebből a menüből válogatok, és a próbafolyamat során aszerint erősödik föl az egyik vagy a másik megközelítési mód, hogy milyen impulzusokat kapok a színészektől. Ezen a téren egyre bátrabb vagyok: stressz és konfliktushelyzet csak a felkészültség hiányából eredhet. Pontosan tudom, hogy a színészek számára brutálisan kemény feladat este kimenni olyan emberek elé, akik azonnal kimondják az ítéletet: szeretlek - utállak. Konkrétan emlékszem a pillanatra, amikor ezt megtanultam - és azonnal megszületett bennem az a nagyfokú tolerancia, ami viszont kívülről sokszor azt a látszatot keltette, hogy rendezőként bizonytalan vagyok. Soha nem voltam bizonytalan, csak nagyon értettem, hogy „neked most bajod van". Újra visszaértünk oda, hogy a rendező érzékeny lelkű rinocérosz: egyszerre kell keménynek és megértőnek, engedékenynek és céltudatosnak lennie. A színház pedig a legizgalmasabb, legbonyolultabb játék, amit ismerek: jobb, mint a sakk.

- Nem hagy nyugodni az az út, amely az Aiowától a Pygmalionig - az avantgárdtól a magyarországi hagyományokat uraló klasszikus szószínházig - elvezetett. Mi ez? Felnőtté válás? Konszolidálódási folyamat?

- Nem érzem, hogy konszolidálódtam volna. A szívemben nem tudok különbséget tenni az alternatív és kőszínházi világ között: létezésem mindkettőben ugyanolyan vehemens. Bár a hatos kategóriába sorolt Pont(y) Műhely léte éppen most került veszélybe: erre az évre nem kapott működési támogatást. Az alternatív színházat úgyse tudom abbahagyni - de ez a döntés engem most megreccsentett. Kőszínházban 15 éve kezdtem el dolgozni: jól kitalált rendszer ez. Olyan ötletek megvalósítását teszi lehetővé - egyszerűen a felszereltsége, a rendelkezésre álló színpadtechnika révén -, amelyeket csak itt, ebben a struktúrában lehet megvalósítani. Ez nagyon fontos. Most a Pygmalionon dolgozom - de ugyanolyan érdeklődéssel vetem bele magam a munkába, ha arról van szó, hogy harmincnégy, hordót verő ember előadását kell összerendezni. Vagy megtervezni a színpadon egy monstre könnyűzenei koncertet. Alapvetően minden érdekel. Ha egy ennyire verbális darabot rendezek, mint a Pygmalion, amelyet a színészekkel együtt pszichológiai alapokra helyezve kell megértenünk, hogy létrehozhassuk azt az előadást, amely a kimondott szóban létezik - természetesen belehelyezve egy gyönyörű képbe -, rögtön vágyam támad arra, hogy a következő periódusban totálisan mást csináljak - fűrészeljek valami vasrudat -, és akkor helyrebillen az egyensúly bennem. Valószínűleg ez a legfontosabb, ez mozgat: hogy mindig harmóniában éljek magammal. A szakmai életemet pedig azon az elven szervezem, hogy iskolába járok: megpróbálok odafigyelni azokra az ösztönös hangokra, amelyek azt jelzik, hogy merre - és miért éppen abba az irányba - fejlődik az ízlésem; aztán úgy válogatni a darabokat, hogy a munka a személyes fejlődésem szempontjából hasznos legyen. Mandinerből válaszolok arra, hogy igen, az avantgárd színház az alapom - de az sosem elégített ki önmagában. Sokan tényleg máig nem értik, hogy miképpen lehetséges mondjuk egy tűzzel operáló performansz után hitelesen szószínházat csinálni. Ilyenkor nehéz elmagyarázni, hogy ezek kívülről talán tényleg nem illenek össze - a belső vonalvezetésembe viszont éppen hogy mindkettő beleillik. Nekem húszévesen az volt a fejlődés, hogy az avantgárdból eljöttem az általad is klasszikusnak nevezett magyar színházi iskolába - ezzel tágult az agyam, miközben nem veszett el semmi belőlem. Az átlagosnál talán szabadabb vagyok - a szabadságot tartom a legnagyobb értéknek. Ezt azért tudom így kimondani, mert sokszor gondolkodom azon, hogy mit adjak én a gyerekemnek, mi az, amit esetleg tőlem megtanulhat. Azt hiszem, hogy ezt: hogy a szabadságnál nincs komolyabb dolog.

Ölbei Lívia

Keszég László és Babi néni viszonya

Ősbemutató a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban

Keszég László rendezőnek nem az első munkája a Kosztolányi Dezső Színházban a január 11-én bemutatásra kerülő Vojáger című előadás. Az első rendezésére (Sergi Bebel: Vér) reflektálva a mostani ősbemutatót ,,vérbő komédiaként” aposztrofálja. A projektről a rendezőt kérdeztük.

Honnan a Vojáger ötlete, s miért pont Vinnai András szerzőként?

– Urbán András felkérésére, hogy rendezzek ismét a Kosztolányiban, rögtön Vinnai András jutott eszembe, akivel már korábban is volt közös munkánk, innen az ötlet, hogy ő írja meg az előadás szövegét. Eljöttünk Vinnaival Szabadkára, megnéztünk pár előadást, ő szemrevételezte a színészeket, majd sok gondolkodás, ötletelés után, s az általánosból az egyes felé haladó logikai következtetések során eljutottunk arra a pontra, hogy elkészült a Vojáger szövege, ami konkrétan a Kosztolányi Dezső Színház színészeire lett írva. Ez egyedülálló dolog, hiszen esetünkben az ötlettől a próbafolyamaton keresztül a darab megszületéséig minden a Kosztolányi Dezső Színházban jött létre. Hasonlíthatjuk ezt Shakespeare színházához, ahol a drámai főszerepeket a Globe színház színészei játszották, s miközben Shakespeare drámáit írta, saját színészeihez alakította a karaktereket. Vinnai András is valahogy így alakított folyamatosan a szövegen, aztán az improvizációk során kialakult a végleges forma.

Egy vérbő komédiát állítotok színre. Milyen típusú humorra számíthat a közönség? Ironikus, vagy mindenki számára érthető klasszikusabb, esetleg fekete humorra?

– Bizonyos komikus toposzokkal, mindenki által ismert vizuális, és verbális jelekkel operál az előadás. Más szóval ez egy vad bohózat, melyben a vájt fülűek felfedezhetnek különféle társadalmi, illetve egyéni problémákat, például a pánikbetegséget, más néven a szorongást. A teljesen amorf, ismeretlentől való félelem hetente legalább kétszer, háromszor megjelenik a betegségben szenvedő pácienseknél. Természetesen ennek a szorongásnak egy szélsőséges esetét mutatja be az előadás, a megoldás pedig a humor oldaláról érkezik. A szorongást elferdíti a darab, s csak bizonyos aspektusát erősíti fel, olyan ez, mintha egy sok sejtből álló szervezetnek csak meghatározott sejtjeire fókuszálnánk, s azt figyelnénk egy mikroszkópon keresztül. A közönség percek alatt megérti a Vojáger humorát, ugyanazt veszi észre, ugyanazokat az anomáliákat röhögi ki. Nem azt a típusú színházat csináljuk, ahol a világban megjelenő igazságtalanságokat drámai, szuicid módon oldjuk meg. Arra fókuszál a darab – amit Babi néni és a NASA engedélyével mutatunk be – hogy mi magunk mennyire vagyunk bizonytalanok. Saját hülyeségünkről szól, ezért is lehet sok karakter ismerős a nézőnek.

Elárulsz valamit a történetről, a miliőről ahol játszódik a darab?

– Igazából azt is mondhatnám, hogy klasszikus színpadképet látunk. Kispesten, két egymással szomszédos udvarban történnek az események, ahol azonban a mesés elemek, és a valóság néha összekeveredik. Egyértelmű viszonyok vannak a szereplők között. Látjuk a férjet és feleségét, a férj barátját, van egy kutya, egy bolondos szomszédasszony: Babi néni, és egy ,,guru”....igaz, van beszélő fűnyírónk is, de róla többet nem árulok el. A lényeg, hogy nagyon sok minden keveredik, ezek a jelek azonban nem gyengítik egymást, éppen ellenkezőleg; egy izgalmas salátát hoznak létre.

Vinnai András írásmódját egy egészen különleges, egyéni beszédmód használata jellemzi. A pesti street-nyelvet használja, ami egy bizonyos fajta zsargon, ám ezt sem hagyományos formájában teszi, kicsit kiforgatja.

Milyen lesz az előadás zenei háttere?

– Velem dolgozik Zságer Varga Ákos zeneszerző, ő jegyzi az előadás zenéjét, ami szintén elég kaotikus lesz, átitatva sok olyan – mindenki által ismert – filmes hatással, amit remélhetőleg nem olyan helyen használunk, ahol száz éve Hollywoodban tették. Mindent egybevetve úgy gondolom, hogy egy borzasztóan egyedi, és szórakoztató színfoltja lesz az előadás a Kosztolányi Dezső Színház repertoárjának.

Előttünk a csoda

Keszég Lászlót eddigi pályafutásáról, legújabb rendezéséről, valamint arról kérdeztük, hogyan látja a jelenkor színházát.

Egy száz százalékig kortárs darabnak, a Vojáger című előadásnak az ősbemutatóját tartották meg január 11-én a Kosztolányi Dezső Színházban.
Rendezője Keszég László 1970-ben született Szabadkán. 1989-ben Urbán Andrással közösen megalapította az Aiowa Színházat. ’91 és ’97 között a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színész és színházrendező szakán végzett. A PONT Műhely művészeti vezetője, különböző színművészeti egyetemek időszakos oktatója. 2010 óta szabadúszó rendező. 2012-től a Miskolci Színház művészeti tanácsának a tagja.
Keszég Lászlót eddigi pályafutásáról, legújabb rendezéséről, valamint arról kérdeztük, hogyan látja a jelenkor színházát.

* Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy benneteket, akik a nyolcvanas évek végén színházzal foglalkoztatok, megfertőzött a színházi közeg. Milyen volt ennek a fertőzésnek a lefolyása, változott-e a színházhoz való hozzáállásod?
— Ez a fertőzés teljes mértékben kifejlődött, elborította az agyamat. A színházhoz való hozzáállásom persze hogy változott, ért és gazdagodott, de az alapeszme, hogy számomra a színház a szabadság intézménye, az nem változott. Épp a legjobb időpontban érintett meg engem az a ’85-ös, ’86-os, ’87-es nagy szabadkai színház, melyben rengeteg ember mozgott, sokféleképpen készültek színházi előadások: tóban, parkban — tehát különleges helyszínekre adaptált darabok, ugyanakkor hagyományos színházi körülmények között előadott szövegek is voltak. Ebből kaptam kultúrsokkot, ami aztán abszolút megfertőzött. Ezt az élményt utána megfelelő intellektuális csatornákba sikerült beállítanunk a budapesti színművészeti egyetemen.

* Pályafutásod kezdetén nagy visszhangot keltő előadásaid voltak, és amint mondtad, fiatalként neked jutott az a szerep, hogy feszegesd a határokat. Szerinted ez így működik? Ezen át kell esni, aztán ki kell nőni?
— Nem, nekem akkor szerencsém volt, hogy a kaposvári színház rendezői gárdája nekem kínálta fel ezt a lehetőséget. Akárcsak a miskolci, a kaposvári is egy nagy rétegnek játszó népszínház, melynek a repertoárjába a gyerekelőadásoktól kezdve a komoly prózai, kulturális vagy akár kulturális határokat feszegető előadásokig mindennek bele kell férnie. Küzdeni kell a közönségért, mert hihetetlenül nagy a tévé elszippantó hatása. Ellustultak az emberek, nehéz nekik megemelni a feneküket, és eljönni valami igazi kedvéért, nehéz megértetni velük, hogy itt a szemük előtt élő emberek előadásában születik meg a csoda — akár verselőadás, akár egy olyan komédia formájában, mint a Vojáger. Ott az évad öt nagy színpadi bemutatójából volt legalább egy, amely esetleg kiverhette a biztosítékot, és olyan egészséges volt a hangulat a városban, hogy ezt a közönség is elfogadta. Csapkodták ugyan a székeket, ettől függetlenül nem csináltak ebből erkölcsi kérdést, mert tudták, hogy a színház a kultúránk helyszíne és szerves része.

* Vojáger, vagyis utazás a legújabb rendezésed címe. Miről szól az előadás?
— A Voyager egy amerikai űrszonda, melyet 1977-ben csináltak. Vinnai András, a darab írója is ebben az évben született. Érdekes, mennyire összefügg a magánélete azzal, ami a színpadi műben megjelenik: a szomszédjában van egy dzsungelszerű kert, melyben egy titokzatos néni ugyanúgy is él. Vinnai számára is nagyon fontos a csíra, a kiindulópont, ahogyan számomra és Urbán András számára is — valószínűleg ezért értjük meg egymást. Tehát a Pál nevű főszereplő is ehhez a Voyagerhez hasonlítja magát, de a titokzatos szomszédasszony, Babi néni — akiről kiderül, hogy egy istennő — nem jól ejti ki az angol Voyager szót, így lesz belőle Vojáger.

* Köztudomású, hogy Vinnai András, aki a darabot kimondottan a KDSZ társulatának írta, színpadi műveiben előszeretettel alkalmaz sci-fi-elemeket. Ennek a darabnak miben nyilvánul meg a tudományos fantasztikuma?
— Ez túlmutat a sci-fin, ez lényegében maga a popkultúra, amint azt Andy Warhol értelmezte, nincs olyan elem, amit be ne hozna. A munkamódszere fantasztikus, úgy dobálja az ötleteket, mint egy absztrakt expresszionista festőművész a festékpamacsokat. A sci-fi-elemeken, a filmekből ismert kulturális toposzokon és a popszámokon kívül elhangzanak jól ismert baromságok és filozófiai kijelentések is, mégpedig olyan kontextusban, hogy a legnagyobb butaságnak hangzanak — tehát az ellentmondások egységével is foglalkozik. Technikailag nehéz megcsinálni, de ha összejön, akkor olyan kristálytiszta a logikája, hogy abszolút felismerhető benne egy fősodor.

* Ugyancsak Vinnai sajátossága, hogy a neveket, helyszíneket inkább nemzetköziként, semmint egy-egy régióhoz köthetően használja. Hogy fest ez a jelenlegi darabban? Helyspecifikus vagy inkább univerzális tartalma lesz?
— A mindentől való félelem a magyar ember fóbiája is, tehát végül is univerzális. A parázás okán — hogy mindentől félek, megijedek, a problémamegoldó képességem a nullára csökkent, mert mindent a számba rágnak — válik globálissá ez a darab, de teljes mértékben ismerősek az archetípusok, azok a figurák, akiknek problémájuk van egymással a Vojágerben. Ha megerőltetem magam, és nem utasítom el ezt a típusú verbális, őrült humort, mely a darabot áthatja, és odafigyelek, akkor igenis magamra ismerhetek. Ugyanazok a problémái egy szabadkai, egy miskolci vagy egy smederevói embernek is.

* Munkáidban szívesen alkalmazol kortárs zenét. Ezét a darabét Zságer-Varga Ákos, vagy ahogyan a közönség ismeri, a Žagar zenekar basszusgitárosa szerezte. Hogyan követi az előadást a zenei háttér?
— A zene fontos helyet foglal el az életemben, a legeslegtisztább kifejezési formának tartom. Ebben az előadásban kristálytiszta alkalmazott zenét használunk, mely abszolút követi a dramaturgiát. Három zeneszerzővel szoktam dolgozni, és fenntartom magamnak annak jogát, hogy azt a zeneszerzőt kérjem fel együttműködésre, akinek a zenei világa szerintem kapcsolódik az adott darabhoz. Úgy vélem, hogy Ákos személyével, aki egy híres rockzenész, mind a magam, mind a színházkultúra számára kincset fedeztem fel. Nem csoda, hogy annyira szereti, és olyan mélyen érti a színházat, hiszen a kaposváriban nőtt fel, ő is ott lett ember, mint én. Tehát az ő zenéje nem csupán kísérőzene, hanem annál több, egyértelműen szerves része a darabnak. Minden lélektani váltást vagy annak az elkenését zenével jelezzük. Ákos popzenész, egy multiinstrumentalista és számítógépes guru, tehát egy egyszemélyes intézmény, aki hozza a laptopját, a szintijét, meg egy pár külső winchestert, és nagyjából itt van minden hang, ami létezik a világban.

* Mi a helyzet a díszlettel? Minimalista, minden elemet alaposan kihasználó, vagy úgymond „pazarló” rendező vagy?
— Szerintem pazarlás nincs. Erdély Miklós mondta, hogy az építészet lényege a nagy, üres, kihasználatlan terekben rejlik. E szerint az elv szerint ökonomikus vagyok, nem szórom a pénzt, de a hatás kedvéért kell a díszlet. A darabban Marija Kalabić díszlettervezővel és Marina Sremac jelmeztervezővel dolgozom. Abszolút profik, pontosan figyelembe veszik annak lehetőségét, hogy itt mi készülhet el, és abból főzünk, amink van. A döntés az volt, hogy minden műanyag legyen, egy műanyag mesevilág, ehhez kapcsolódik ez a kicsit alter popba hajló zene, mely remélhetőleg csavar rajta egyet. Toposzokat veszünk alapul, csak más nyelvvel használjuk.  

* Szerinted mit jelent ma színházi nyelven az, hogy kortárs?
— A kortárs színház egyértelműen az adott pillanattal foglalkozik. Ha azt mondom, kortárs színész, akkor olyan színészre gondolok, aki tisztában van azzal, hogy a kultúra és a világ sodrásához mérten most a nagybetűs élet mely pillanatát éljük, és semmit nem rajzol köré. Nagyon pontosan, saját magából kifogalmaz egyszerű, látszólag száraz mondatokat, tehát először is az értelmet közli. A nem kortárs színjátszás körbefogalmaz, idealizál, szépeleg. Ez a megállapítás a színészi munkára vonatkozik, de a színház többi elemére is. Következésképp kortárs az, ami lényegre törő, nem beszél mellé, nem szépít. Ezt sokszor nehéz elviselni. Én nem is hallottam még a kortárs művészetről mondott olyan bírálatot, amely ne a múltba visszatekintő lett volna, s ne azt hangoztatta volna, hogy akkor milyen jó volt. Én ezzel a legkevésbé sem értek egyet. Akik ezt mondják, azok rettenetesen cinikus emberek, a saját előrejutásuk érdekében kihasználják azt, hogy a történelmi pillanat szerint a többség az érdekes, és így próbálják tematizálni a kultúráról folyó vitákat. Fogalmuk sincs azonban róla, mekkora hibát követnek el, ha megkísérlik kijátszani a kortárs művészetet. A kortárs kultúra pillanatnyilag paradox módon sokkal hagyományőrzőbb, mint a konzervatív nagy kultúra.

* Magyarországon színházi emberként te is az események részese vagy. Mi történik ott a színházi világban?
— Ami most zajlik, az a független színházak ellehetetlenítése. A jelenlegi kormány hajtja végre azáltal, hogy teljesen megszüntette a támogatásokat. Az ősbűn az, hogy az alternatív és független színházakra úgy tekintenek, mint az ifjúságot megrontó kábítószerre. „Most a helyes irányba állítjuk be a kultúra hajóját” — mondja ezt a nyolcvanéves úr, merthogy jobban tudja. Minden tiszteletem az övé, mégis azt gondolom, hogy jobb lenne, ha egy elefántcsonttoronyból toleránsan szórná a bölcsességeket, és a toleranciával operálva esetleg még a fejére is koppinthatna (ha épp muszáj) az elkanászodó kortárs művésznek. De nem ez történik, hanem tájékozatlanságból — mint egy káros szenvedélyt — az alkohol szintjére degradálják az alternatív független színházat. Ez a szándék érvényesül most, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem vezet sikerre, mert akkor a színház lemegy a pincébe, vagy fölmegy a padlásra. Őrült szituáció.

* Figyelemmel kíséred-e az itthoni történéseket? Milyennek látod a szabadkai színházi és kulturális életet?
— Mintha az emberek nem lennének tisztában azzal, hogy két magyar színház van ebben a városban. Kicsiben itt is lejátszódik az, ami Magyarországon. Vannak, akik nem szeretik a Kosztolányi Dezső Színházat, mert kortárs! Nemhogy örülnének, hogy van ilyen. Eleven itt a kulturális élet, de azt gondolom, hiányzik belőle a magabiztosság, a lazaság. Vannak tisztázatlan ügyek, melyeket jó lenne olyan intelligens módon megoldani, mint ahogyan azt az én kamasz koromban tették. A művészet nagyon eszes volt itt a 80-as években, és most is az.

Keszég László: "Ez a személyes küzdelmem mindannyiunk amnéziája ellen"

Miskolc - Hibás logika. Tévedés. Ember a politika reflektorfényében. A történelem önmagát ismétli. Interjú: Keszég Lászlóval, a Miskolci Nemzeti Színház Erdély – Tündérkert című előadásának rendezőjével.

Miskolc - Hibás logika. Tévedés. Ember a politika reflektorfényében. A történelem önmagát ismétli. Interjú: Keszég Lászlóval, a Miskolci Nemzeti Színház Erdély – Tündérkert című előadásának rendezőjével.Drámai erejű színpadi szöveget írt Ari-Nagy Barbara dramaturg a Miskolci Nemzeti Színház számára Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájából. Az ebből készülő előadás a magyar történelem fontos korszakára figyel – arra a pillanatra, amikortól minden csak önmagát ismétli. Tanulságos – mondja az agyhalál víziója ellen színházi előadással küzdő rendező, Keszég László. Vele beszélgettünk.

- A kortárs magyar drámairodalom már felfedezte saját témájaként Erdély történelmét. Amikor elhatározta, hogy ön is előadást készít erről a korszakról, miért Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának színpadra írása mellett döntött? Miben lesz ez több, vagy más, mint Márton László, Székely Csaba, vagy Závada Pál drámája?

Keszég László: Régóta foglalkoztat, hogy milyenek vagyunk mi magyarok. Ennek megértésében segít a történelem. Gyermekkorom óta megtapasztaltam, hogy a történetírás tele van szépítésekkel, felnagyításokkal, elhallgatásokkal. Azt kellett megtanulnom, hogy a történetírás a politika szolgálatában állt. Amiket húsz éves koromig elolvastam, nem lett volna érdemes elolvasnom, mert jelentős részben meghamisították a történelmet. Sokszor eszembe jutott - és remélem, sokszor eszembe is jut majd még -, hogy dolgozzuk fel úgy a magyar történelmet, ahogyan valójában volt. Nagy történészünknek, Szekfű Gyulának tulajdonítják a megállapítást, hogy a magyarok ősbűne, amiért nem tudtak kiegyezni a mohácsi vész után. Ez vezetett a független erdélyi fejedelemség megalakuláshoz. Erdély történetében kristálytisztán követhető a felemelkedés és a bukás. A tanulság, hogy ha a politikai és a gazdasági elit megegyezett közös célok szolgálatában, volt fejlődés. Ha disszonáns volt a viszonyuk, akkor minden tönkrement. Ne legyen kétségünk: szó sincs róla, hogy a népet valaha megkérdezték volna. Az elitek összefogása, vagy az elitek összefogásának a hiánya befolyásolta, ami történt. A Móricz Zsigmondot is foglalkoztató történelmi idő az a kor, amelytől lényegében ismétli magát a magyar történelem: van megoldás, vagy nincs megoldás.

- Mennyire tekinti hiteles történelmi forrásnak Móricz Zsigmond trilógiáját?

Keszég László: Teljesen hiteles forrásnak tekinthető. Móricz Zsigmond úgy írt, hogy minden sora történelmi szempontból is igaz. Amit hozzátett, az a kaland és a dráma. Sokat gondolkodott ezen, huszonöt évig írta. Nagyszerűen látja a hétköznapinak tűnő helyzetekben is a teatralitás lehetőségét. Filmszerű az egész, színes, szélesvásznú - a trilógia legméltóbb feldolgozása egy kilencrészes, egyenként másfél órás epizódokból álló, nagyköltségvetésű tévéfilm lenne. Báthory Gábor halálát például úgy ábrázolja, ahogyan a gonosz pusztulását a legnagyszerűbb hollywoodi filmekben szokás.

- Az történt, hogy Ari-Nagy Barbara dramaturg teljesen új színpadi szöveget írt Móricz Zsigmond művéből. Mi volt az önök alkotói szempontja, ennek a műnek a megszületésénél?

Keszég László: Ez jóval több, mint egy szövegnek a színházi értelemben vett húzása, de kevesebb, mint egy dráma. A fontos az volt, hogy Móricz Zsigmond mondatait használjuk. Ő a legnagyobb főnök, övé a történet. Megvolt az az igyekezet, hogy ne bújjon ki belőlünk a drámaíró, aki okosabb Móricz Zsigmondnál. Tudtuk, hogy kik a színészek, akikkel közösen az előadást létrehozzuk. Vagyis kik mondják majd Móricz mondatait. Elvárásunk volt, hogy minden jelenetnek legyen fókuszpontja. Ebből a sok kis téglácskából – ha eléggé ügyesek vagyunk – épül valamiféle nagyobb ív.

- Ebből a színesen megírt történetből nem Bethlen Gábor Erdély felemelkedését hozó időszakát dolgozták fel, hanem az ahhoz vezető utat: Báthory Gábor fejedelemségének tragikusan kilátástalan históriáját. Miért az előzmény az érdekes, ha az összefogás kényszeréről szeretne beszélni?

Keszég László: Az 1608 és 1613 közötti öt évet dolgozzuk fel az előadásunkban. Ez a trilógiának nagyjából az első kötete, a Tündérkert. Azért ezzel foglalkozunk, mert ettől a kortól kezdve mindig ugyanazok a problémák a hazánkban. Ilyen szituációkba csöppenünk. Lehet, hogy nem ennyire szélsőségesen ismétlődik a történelem, de a séma ugyanaz.

- Hogyan vonatkozik ez ránk?

Keszég László: Ahhoz, hogy megértsük a saját korunkat, és benne magunkat, elemi követelmény, hogy nyitott szemmel járjunk. És felfogjuk, kik és hogyan manipulálnak bennünket. Teljesen mindegy, mit mondanak, de a manipulációs technikák ugyanazok. Az nem lehet, hogy ennyire feledékenyek legyünk, hogy ennyire ugyanazt meg lehessen csinálni lényegében minden második generációval. Ez számomra félelmetes. Amikor erről gondolkodok és beszélek, ez a személyes küzdelmem mindannyiunk amnéziája ellen.

- Miért tart attól, hogy az emberek befolyásolhatóak? A befolyásolás igénye lényegében időtlen.

Keszég László: Agyhalott lesz mindenki.

- Az ettől való félelme vezette a Godot-ra várva Beckett-abszurd rendezése közben is. Mi tette ezt a mostani színházkészítői korszakának egyik központi kérdésévé?

Keszég László: Ez a félelem öt-hat éve tudatosult bennem. Gondolom, sokkal régebb óta létezik maga a jelenség, és a vele kapcsolatos, mostanában felerősödött érzésem. Talán, ilyen az ízlésem. Ezt veszem észre. De úgy általában aggódni, sírdogálni - ennek nem látom értelmét. Megpróbálni tenni ez ellen, akár egészen kicsi lépésekkel, mint amilyen kis lépést egy színházi előadás jelenthet – ennek igen. Nincs értelme máshogyan élni. A színház jó eszköz szembehelyezkedni az apátiával, a passzivitással. Mindegy, milyen következtetésre jut a néző. A lényeg, hogy ébredjen föl. Aktivizálja magát. Hogy mindannyiunknak jobb legyen, azért mindenkinek tennie is kell valamit.

- Az önök előadásában két férfi sorsára figyelünk – ezeknek a történelmi személyiségeknek az útja jelentősen eltér. Báthory Gábor nagyralátó, száz évre előre tervező, de a jelen körülményeiben és a részletekben elvesző, államfői nagysággal és erkölccsel nem rendelkező férfi. Bethlen Gábor sorsában pedig azt ismerhetjük fel, hogy ezzel szemben lépésről lépésre kell megszületnie a teljesítménynek – ebben a korban, ilyen földrajzi és politikai körülmények között nem lehet és nem is szabad ennél jobban előre látni. Ezt kell megértenünk?

Keszég László: Szerintem az az érdekes, hogy a hatalomba kerülő ember miként tud élni a hatalom nyújtotta lehetőségekkel. Ez lényegesebb, mint a hosszú távú koncepció. Báthory Gábor csak kozmikusan képes értelmezni, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Bethlen Gábor kis lépésekben gondolkodik, fontolva haladó, elsőre még szürkébbnek is mondható történelmi személyiség, akinek a „lassú víz partot mos” hozzáállással sokkal tovább sikerül jutnia.

- Miért nem sikerül Báthory Gábornak? Ugyanúgy felismeri, hogy a sikeres kormányzás feltétele a kiegyezés lenne…

Keszég László: Óriási gondok vannak a személyiségével. A mai kor tudománya úgy hívja ezt, hogy moral insanity – erkölcsi elmezavar. Problémás gyerekkora volt, akár csak a húgának. Korán árván maradtak, egyik nagybácsitól a másikig vetette őket a sors. Valószínűsíthetően gyermekként abúzust is átélő, fiatalon szörnyeteggé váló, a viselkedésükben az erkölcsi gátlásokat teljesen nélkülöző emberekről van szó.

- Nem árulkodik-e a környezet felelősségéről, hogy bár tudják róla, milyen – és ez az önök által használt szövegkönyvből is kiderül –, mégis Báthory Gábor kapja meg az esélyt a hatalomra?

Keszég László: Igen, tudják, hogy milyen, de: Báthory. Uralkodásra termett történelmi család sarja. Bethlen pontosan tudta, hogy milyen. Csak azt gondolta, képes kézben tartani a helyzetet.

- Bethlen Gábor ugyanígy megkaphatta volna korábban a lehetőséget, de némileg ő tolja előtérbe Báthoryt. Ez nem személyiségzavar? Nem az önértékelés hibája?

Keszég László: Ő tolja az előtérbe, és nagyon sokáig támogatja is Báthory Gábort. Hiába tudni valakiről, hogy a szörnyűségre való hajlam és képesség a személyiségében lakozik, de nem lehet előre látni, mi történik majd. Bethlen – talán kicsit felelőtlenül - elhitte magáról, hogy kontroll alatt tudja tartani Báthoryt. Nem tudta. Elszabadult a pokol. Nem volt Báthory Gábor fölött senki a hatalomban, aki megmondja, hogy rossz, amit tesz. Nem is lehetett ilyen megmondó ember - lényegében mindenkit megöletett, aki bármennyire is ellent mondott neki. Káoszt teremt. Bethlen lélektanához hozzátartozik, hogy a gyermekei meghaltak, újak nem születtek, és innentől hitte el, hogy van valami keresnivalója a politikában. El tudom fogadni, hogy valaki nem akar kilépni a reflektorfénybe. Úgy gondolja, nem elég izgalmas, nem elég nagy formátumú személyiség ahhoz, hogy ő legyen, akit aztán követnek az emberek. Bethlen Gábor akár joggal hihette is, hogy a háborúk és az éhezés évei után a békét és a jólétet a legnagyobb történelmi családból érkező személyiség hozhatja el. Tévedett. Az igazság része, hogy amikor hatalomra került, Bethlen négy-öt évig csak azzal foglalkozott, hogy komoly véráldozatokkal, boszorkányperekkel, gyilkosságokkal megszilárdítsa a saját hatalmát. Mintha az ő sorsában pedig arra látnánk a példát, hogy egy nem jogállamot lehetetlen jogállami eszközökkel felszámolni. De rájött arra is, hogy nem karddal, hanem haszonnal lehet elérni a legnagyobb sikereket. Ha jól értem, teljesen új gazdasági alapokra helyezte azt a szerencsétlen, kiszipolyozott országot. Az a lényegi kérdés vele kapcsolatban, hogy miért várt a majdnem végleges pusztulásig, míg rászánta magát a hatalom vállalására.

- Valójában ki az ön előadásának a hőse? Kinek a drámájára figyelünk?

Keszég László: Azt hiszem, leginkább a helyzet a hősöm. A helyzet, amibe belekeverednek: elhiszik, hogy Erdély teljes lepusztultságából az ad esélyt a továbblépésre, ha az egyik legnagyobb család sarjára bízzuk, hozza helyre a dolgokat. Kicsit problémás a gyerek, mindenféle zűrjei vannak, és tény, hogy iszik, mégpedig nem keveset és nem is vizet, de a származása a műveltséggel, a fellépéssel is együtt jár. Képes kifejezni magát. Olyan valaki, akire fel lehet nézni. Csak aztán kiderül, hogy ez hibás logika. A koncept elszállt.

- Bujdos Attila -

Terjeszteni a józanság gondolatát

Keszég László legutóbb Móricz Zsigmond Erdély trilógiájának első részéből, a Tündérkertből készített előadást Miskolcon. A produkció bekerült a POSZT idei versenyprogramjába. A rendezővel nemcsak az előadásról, hanem a POSZT körül kialakult botrányról, illetve a Miskolcon történtekről beszélgettünk (amikor is az önkormányzat egyik napról a másikra leváltotta az addigi igazgatót, Kiss Csabát. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk az interjúból.

– Az Erdélyt miért akartad színpadra állítani?

– Kicsit ironikusan azt válaszolhatnám, hogy azért, mert állandóan azt hallottam, hogy egy-két budapesti színházon kívül nem jelennek meg a színpadon igazán nagyszabású gondolatok, nincsenek jelentős vállalások. Erre mondtam, hogy rendben, akkor vállaljuk be az Erdélyt, ez elég nagyszabású. Többen szkeptikusak voltak, hogy ebből nem lehet előadást csinálni, hisz ezer oldal. De szerencsére Ari-Nagy Barbara türelmes volt, így elkezdtünk beszélgetni, hogy mit is lehetne belőle kihozni. Hamar kikristályosodott, hogy egy három órás előadásba csak az egyik kötete férhet bele, mégpedig az első kötete, ami valamiféle fortyogásról szól.

– Ez a Tündérkert...

– ...Az Erdély trilógia első része, amely az 1608-tól 1613-ig tartó öt évet dolgozza fel. Olyasmi történik ekkor – s ez is meghatározó volt a darabválasztásban – ami periodikusan visszatér a történelmünkben. Ha mikroszkóppal megvizsgáljuk az elmúlt évszázadokat, akkor újból és újból fölfedezhetők olyan korszakok, amikor valaki hirtelen – mint egy tumor – ránő a társadalomra, ami aztán végül valahogy elpusztítja őt is.

– A regényben Báthory Gábor ez a figura.

– Igen. Teljes mértékben kiteljesedhetett, hagyták. Egy ideig hasznosnak tűnt, de túlzásba vitte az abnormalitást. Pusztított, rengeteg mindent megsemmisített, végül őt pusztították el.

 – Az előadás döntése az, hogy miközben Móricznál Báthory Gábor egy 28 éves fiatalember, az előadásban egy 42 éves színész játssza a szerepet.

– A kora lényegtelen, a figura a lényeg... Ilyen mániákus vadállat lehetett Báthory is. Erkölcsi őrületben szenvedett, moral insanity, ma így nevezné a pszichiátria a betegséget. Egy erkölcsileg teljesen megbomlott személyiség alakult ki benne – bizonyára a szerencsétlen gyerekkora miatt. Azaz megmagyarázható minden. Ez is jó Móriczban, hogy miközben egy történelmi kalandregényt ír, ebbe a több száz éves történetbe a modern pszichológia vívmányait is bele tudja csatornázni.

– Akkor térjünk vissza a kiinduló ponthoz: a ti legfőbb kérdésetek az volt, hogy ez a moral insanity miképp telepedhet rá az országra.

– És ha ez megtörténik, akkor ez milyen folyamatokat indít el.

 ...

 – Meglepődtél, hogy a POSZT-ra beválogatták az előadást?

– Meg. ... jó érzés volt, hogy bekerült az előadásunk a versenyprogramba. Különösen azért, mert elég sok fiatalember van a miskolci társulatban, és ők ettől extra boldogok voltak. Azóta persze sokat rongálódott az örömük.

– Mert?

– Egyik nagy kortárs írónk után szabadon azt tudom mondani, hogy nem találom a szavakat annak kifejezésére, hogy mi ez. Leginkább valamiféle szuicid alkatra utaló személyiségjegyeket mutat ez a történet. Mert ennek az lesz a vége, hogy nem lesz POSZT, és tudjuk, ha nálunk valamit bezárnak, az vagy nagyon soká, vagy soha nem indul újra. Persze néhányan örülnének ennek a fejleménynek, mert hogy mindig is rossz volt. Én nem örülnék, mert tizenöt év alatt, ha más nem, az kiderült, hogy a szakma és a közönség is igényli a fesztivált, az eseményt, a díjakat, a felhajtást. Nem vonom kétségbe senkinek az igazságát. Biztos, hogy rengeteg minden igaz abból, amit mondanak. De én többnyire a kommenteket szoktam figyelni. Ott vannak a legérdekesebb megnyilvánulások. Azokból leginkább az derül ki, hogy rengeteg egyéni sérelem működik a háttérben, amelyek 10-15 vagy 20 évvel ezelőtt estek meg, és alapvetően ezek befolyásolják a mostani fejleményeket is. Tehát akik egykor megsértődtek, azok most már helyzetbe kerültek, és akik korábban helyzetben voltak, azokon elégtételt lehet venni, és fordítva. Közben amióta folyik ez az eseménysor az emberek két teljesen különálló oldalra sodródtak, és ebből a pozícióból szólalnak meg, így eleve lehetetlennek tűnik a józan párbeszéd.

– A Miskolcon történteket talán még szomorúbbnak gondolom, mint azt, ami most a POSZT-tal történik. Ahogy utaltál rá, a három éves munkátok eredményeként a miskolci színház az igazgatóváltás óta folyamatosan ott van a POSZT-on. De közben kitört a botrány: a miskolci képviselőtestület egyik napról a másikra menesztette Kiss Csaba igazgatót. Aztán másnap ti, a miskolci művészeti tanács tagjaiként kiadtatok egy közleményt, hogy ez valójában a színház érdekeit szolgálta. Hogy jutottatok el ide, hogy egy közös minőségi munkára szerveződött társulatban egyszer csak elkezdődött a harc, kitört a háború, ami áldozatokkal is jár?

– Ezzel kapcsolatban a saját személyes történetemet tudom elmondani, felelősséget ezért tudok vállalni. ...

 ...

 – És, hogy került az ügy a polgármester elé? Hogy lépett be ő ebbe a történetbe?

– Azt biztosan tudom, hogy a művészeti tanácsból senki nem ment hozzá. Nekem semmiféle kapcsolatom nem volt a polgármesteri hivatallal.

– És hogy kerültek mégis a képbe?

– Úgy tudom, hogy a színészek léptek. Később pedig a polgármesteri hivatal hívott be színészeket és más dolgozókat beszélgetésekre. Azért ez egy érdekes vetület: hogyha ezután a színészeknek nem tetszik valamilyen vezető, akkor bemennek a polgármesteri hivatalba, és leváltják a regnáló vezetőt? Valóban kérdéseket vet fel az, ami Miskolcon történt. Ezért is próbáltam mindezt ilyen szubjektíven elmondani, hogy láthatóvá váljon, nem egy váratlan villámcsapásról van szó, hanem egy hosszú folyamat vezetett a gyorslefolyású végkifejlethez. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez egy eddig nem látott szélsőséges periódus volt a színház életében, nem robbant fel, de benne volt a robbanás lehetősége, szerintem ezért léptek ilyen gyorsan. A színház jelenleg nagyon felszabadult, frenetikus a hangulat. Most gondolom, ki fogják majd írni a pályázatot. Innentől kezdve ez egy teljesen új játék, aminek nem lehet tudni a végeredményét.
Összefoglalva a következő a vélemény a szakmában rólunk: elhiszik, hogy nehéz, még akár elviselhetetlen belső állapotok voltak, de az megengedhetetlen, hogy ennek megoldására a politikát hívtuk megoldásként. Nem hiszik el, hogy nem így volt. Megszilárdult ez a vélemény, mint a beton, nehéz vele mit kezdeni, de remélem a munkánk, meg talán egy kicsit az ídő is segít.

Részletek egy hosszabb beszélgetésből.

„Nem lettem a követség Télapója”

Keszég László amatőr lemezgyűjtő, aki ehhez a remek hobbihoz szükséges jövedelmét színházi rendezéseiből, illetve filmes szerepléseiből teremti elő. Jelenleg a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője, csaknem hetven előadást vitt már színpadra, büszke tulajdonosa egy PURE feliratú sapkának, és a humorérzékénél csak a színház iránti szeretete nagyobb.

— Ülj be a Kajakba, negyed óra, és jövök! — mondja Keszég László, aki a saját bemutatója napján is szívesen ül le Szegeden egy diktafon mögé beszélgetni.

A mi újság Pesten, mi újság Szabadkán, semmi, semmi kötelező udvariassági kör és egy forró csoki után nyomom csak meg a diktafonom gombját, akkor, amikor már jócskán elkezdünk belefolyni László egyetemistaéveinek a legjobb történeteibe. Pedig még nem is kezdtem kérdezni. Az előbb még a legutóbb látott szabadkai bemutatót ecseteltem. Hát még el sem kezdtük! Ha nem figyelek, ez a László kicselez, és vége lesz, mielőtt elkezdtem volna.

* Na, álljunk csak meg egy levegővételnyire! Hogy is van ez veled és ezekkel a városokkal? Szabadkán születtél, Szegeden vagy főrendező, Budapesten élsz. És éppen most mesélted, hogy hogyan kerültél Pestre, ahonnan aztán néhány évig nem is mozdulhattál sehova.

— Nem volt semmiféle tervem. Nem úgy jöttem át Magyarországra, hogy én itt akarok élni. Háborúzni nem akartam, leszerelés után rögtön átjöttem, és lehet, hogy nagyképűségnek hangzik, de úgy képzeltem, hogy a budapesti egyetem szakmailag jobb, mint az újvidéki, ezért mindenképp oda akartam felvételizni. Ezt az AIOWA-s haverok nem értették meg, valamilyen szinten árulónak tartottak, egy-két évig mosolyszünet volt közöttünk, de utána azért rendeződött a viszonyunk. Lassan egyik is, másik is feltűnt Pesten, mondtam is nekik: Nofene, gyerekek, hát ti is itt? Mi történt? Aki otthon tartja a frontot azóta is, az András (Urbán — a szerző megj.).

* Ezek szerint az AIOWA a te életedben is egy fontos állomás volt.

— Francia Gyulával, Karácsonyi Attilával és Bakota Róberttel Szabadkán, a gimnáziumban szerveztünk egy színházi csoportot, ez volt a Pó Csoport. Elkészítettük A kereszténység magától kancsók című előadást. Felütöttük a lexikont, ráböktünk szavakra, így lett ez a címe. Nagyon szürreális volt, majd következett a KMV, azon belül is a KSZV, melyen bemutattuk. Ott találkoztunk a zentai színházas vonallal, ez volt Urbán András Gyíkok című előadása. Itt szerettünk egymásba szabadkaiak és zentaiak, ebből lett aztán az AIOWA. Ez mindent megváltoztatott. Ha nem lett volna KSZV, akkor nagy valószínűséggel nem ugyanaz az ember volnék, aki most vagyok. Az akkori színészek, rendezők és a zsűri is támogatott bennünket. És ehhez hozzátartoztak még a jó fej szülők. Bármikor elkérhettem az autónkat, éppen apám Polski Fiatjával csináltuk meg az egyik igen emlékezetes performance-unkat, az Út Szabadkáról Zentára címűt. Szabó Palócz Attila és az AIOWA. Ő lefeküdt a kocsi padlójára, négyen fölé ültek, lábukat rárakták, én vezettem. Ez volt a performance, hogy így utaztunk el Zentára. Ezt fotókon is megörökítettük.

* S az egyetemi éveid alatt valóban csak Magyarországon mozoghattál?

— Persze. Katonaszökevény voltam. A Színház- és Filmművészeti Akadémiára jártam, és például ha Újvidékre mentek játszani az osztálytársaim, akkor én nem mehettem. De máshova sem. Amikor külföldön játszottak, valaki beugrott helyettem, és eljátszotta a szerepemet. Az egyetem megpróbált valamit intézni a szerb nagykövetségen, ahová egyszer én is elmentem, és kedvesen fogadtak is. Akkor már édesanyám jó néhány éve hozta-vitte a papírjaimat. Én megkérdeztem, hogy nem lehetne-e valahogy elintézni, hogy át tudjak lépni a határon, haza tudjak látogatni. Egy kis hümmögés csak után annyit mondtak, hogy meglátják, mit tehetnek, majd feltették a következő kérdést: Nem lennék-e Deda Mraz a nagykövetség karácsonyi ünnepségén? Végül tehát oda lyukadtunk ki, hogy az ügyemben nem intéznek ugyan semmit, de azért legyek a követség Télapója. Hát nem lettem. Egyébként nem volt magyar tartózkodásim sem. „No péjpörz”. Akkor még Magyarországon is el lehetett intézni így a dolgokat, engem sem rúgtak ki. A daytoni békeszerződés előtti időszak szörnyű volt. Két évig nem találkoztam édesanyámékkal, pedig alig kétszáz kilométerre voltunk egymástól. Mégis, mintha egy másik bolygón éltek volna. Tizennégy évvel később szereztem meg a magyar állampolgárságot. Addig állandóan baloldali, jobboldali kormány, szigorítások és a nem azért taníttatunk, hogy itt maradj, hanem hogy visszamenj filozófia váltakozott. Megkaptam a letelepedési engedélyem, mely két évre szólt. Ez az az állapot, amikor adót már fizetsz, de szavazni még nem szavazhatsz.

* És aztán végre megkaptad.

— Ez sem volt egyszerű. A színművészeti akadémia után beiratkoztam a rendezői szakra, és folytatódott a papírokkal való harc. Az egyetem viszont rengeteget segített. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni az intézményről. És Babarczy Lászlóról. Neki ugyanis — amikor felvett rendezőnek a kaposvári Csiky Gergely Színházba — egy hivatalos munkafelhívást kellett közzétennie egy megyei és egy országos lapban, hogy rendezői munkakörbe keres munkaerőt, és természetesen előnyt élveznek a magyar állampolgárok. Valahogy sikerült elintéznie, hogy a hirdetés megjelenjen, viszont ne nagyon jelentkezzen rajtam kívül senki más. Aztán lett munkahelyem, s elindult a procedúra, mely 1997-ben már nem három hónap volt, mint 1990-ben, hanem öt év.

* Különbségek a határ két oldaláról?

— Én huszonhat éve élek Budapesten, s úgy érzem, most jobb a helyzet. Annak idején sokan még azt sem tudták, hogy vannak olyanok, akik magyarul beszélnek a határ túloldalán. Azt kell mondanom, most keményebb megjegyzéseket hallok a határon túlról Magyarország irányába, mint fordítva. Felvidéken egyértelműen olyan a hangulat, mint amilyenre a ’80-as évek Vajdaságából emlékszem. Azaz: Magyarország rossz hely, le van maradva, stb. Dolgoztam a Felvidéken, teljesen rendben vannak az ott élők, van előttük egy távlat (már a fodrásznőnek is új Ford Fiestája van), egyszerűen látni rajtuk, hogy egy egészen más körbe kerültek be. Pszichikailag pillanatnyilag a felvidékiek a legjobb állapotú, magyarul beszélő emberek. És Kolozsvár is érdekes város. Azt hiszi, hogy jobb, mint Budapest, ami abszurd. Nem lehet összehasonlítani egy félmilliós várost egy kétmillióssal. Azért mert lehet, hogy jobb, de azért Budapesten előbb találsz krokodilt. Vagy előbb eszel majomagyvelőt. És Pestet sem lehet összehasonlítani New Yorkkal. De alapjában véve nem lehetünk túl büszkék mi, magyarok, hogy milyen kemény belső békénk van, mert valójában összevissza beszélünk. A megfontoltság sokunktól elég távol került.

* Ma bemutatód van, közben te magad is játszol, például Kovács István legújabb filmjében, a Szürke senkikben. Jó volt a forgatás?

— Nagyon szurkolok Pistának, mert különösen tehetséges. Ő egyébként előbb jogot végzett éppen itt, Szegeden. Nagyon alapos, nagyon tud. S ahhoz képest, hogy verbálisan sokkal erősebb kell hogy legyen egy színházi rendező, ő az általam ismert többi filmrendezőhöz képest sokkal világosabb instrukciókat tud adni. Türelmes és kitartó. Tűzön-vízen át ragaszkodott például az operatőrhöz, azt mondta, ezt a filmet senki mással nem tudja megcsinálni, csak vele. Azt kívánom neki, hogy sok filmet forgasson. Három csoport létezik: a végletekig művészi beállítottságú szuperrendezők, a totál gagyik és az úgynevezett Fábri Zoltán-vonal képviselői. Az utóbbiba tartozók művészi igénnyel készítik a filmjeiket, melyeknek érdekes történetük van. Még az öreganyám is érti. Ezt a vonalat érzem Pistában. S ez pozitív.

* Szeretsz filmezni?

— Abszolút.

* Színpadon játszol?

— Játszom most egy kabaréban és az Árpád-házban. Néha belerendezem magam egy-egy epizódszerepbe. (Itt nevetünk egy jót.)

* De a filmet jobban szereted színészként?

— Úgy igen. Sok kolléga a kényelmet kedveli a filmezésben. A bánásmódot. Azt, hogy ő a király vagy a királynő. Volt szerencsém játszani jó néhány gigaprodukcióban. Lövöldöztem a Die Hardban és a Z világháborúban, melyből egyébként a Budapesten forgatott részt teljesen kivágták, a Diótörőben patkány voltam, a Robin Hoodban hóhér, a Borgiákban gyilkos, ezenkívül Prágában felvették a testmozgásomat egy 3D-s animációhoz, egyszóval voltak érdekes kalandjaim. Megtapasztaltam a külön lakókocsit és azt is, amikor nem tudsz két percnél tovább egyedül állni, mert hoznak vagy egy mangókoktélt, vagy egy szendvicset, vagy egy széket... Nekem ez sok. Szerintem nem ez az érdekes ebben a munkában, hanem az, hogy nagyon kell koncentrálnod, hogy a legjobban sikerüljön, és utána már elengedheted magadat, mert azt mondták, megvan! Amikor ez a mondat elhangzik, az nagyon jó érzés. Egy kis győzelem. Nekem ez a frankó. Érted? A színházat máshogy formálod. Visszaismételheted hosszú távon akár százszor is. Hagyni is kell benne mozgó elemeket. A filmnél viszont nem. De ezt úgy mondom, hogy soha nem játszottam, mondjuk, a Robin Hoodban Robin Hoodot. A feleségem sokat forgat, ezt az elméletemet neki is elmondtam, és egyetértett velem, úgyhogy bátran vállalom én is, hiszen ha Eszter (Ónodi — a szerző megj.) így véli, akkor valóban igaz. Az ő profizmusa ebből a szempontból nagy magaslatokban van.

* Mégis színházban rendezel.

— Ahogyan a színházban összerakod a színésszel a szerepét, azt intellektuálisan nagyobb kihívásnak tartom. A színházi előadás elkészítése közel sem annyira látványos, illetve logisztikailag sem annyira komplikált, mint a film. Nem kell annyi szálat kézben tartani, mint egy film producerének, de mégis összetett munkafolyamat. Az előadásnak el kell készülnie a bemutató napjáig, idejében fel kell hogy épüljön a díszlet, fontos, hogy a jelmez is megérkezzen a következő pszichológiai momentumban, és hogy soha ne legyen visszaesés. Ha kis lépésekkel is, de folyamatosan haladjunk előre. Ezt soha nem tudom megunni a színházban. Emiatt imádom ezt a szakmát. Emellett pedig a világ legjobb szórakozása a filmszínészet.

* Színház, film, slam poetry. Több slamversenyen zsűriztél, és te magad is foglalkoztál ezzel a viszonylag új előadóművészeti-irodalmi iránnyal. Hogyan kerültél közel hozzá?

— Elég régen volt ez már. A ’90-es évek végén Hudi László vezetésével volt egy Mozgó Ház nevű független színházi csoport, mellyel azok is kapcsolatban álltak, akik az egész slamet elindították Magyarországon. S mi, Mozgó Ház-asok, végül is együtt nőttünk fel, hasonló helyeken mozogtunk. Vajna Balázzsal csináltam egyszer egy Ivan Viripajev-darabot — az Oxigén című előadást — a Budapesti Kortárs Dráma Fesztiválra, tizenkét éve. Balázs volt a DJ és a VJ is, aztán Amerikában is játszottunk együtt egy darabban, és mindig szó volt arról, hogy milyen érdekes dolog a költészet és a rap egyvelege. El is mentünk New Yorkba, East Village-be, mely az a hely, ahol a slam valójában megszületett. Hát valahogy így kerültem közel hozzá. Már a kialakulása pillanatában. Nekik pedig kellett egy olyan ember, aki esetleg színházi szemszögből is hozzá tud nyúlni, s mivel engem ismertek, felkértek zsűrizni. De én magam is slameltem. Márkos Bercivel már a ’90-es években készítettünk hasonló stílusú produkciókat, aztán jött a Yu-Hu Rap, sőt Mezei Szilárddal már az AIOWA music sectionben is próbálkoztunk ezzel az iránnyal úgy, hogy azt sem tudtuk, mi az a slam. Akkor Tolnai-verseket dolgoztunk fel, arra törekedve, hogy a dramaturgiát helyezzük előtérbe, ne pedig csak négy akkordot váltogassunk. Próbáltuk bizonyos zenei hangokkal illusztrálni az emberi hangokat. Fonikus történetmesélés. Lehet, hogy érthetetlennek tűnik, amit most elmeséltem, de ezek mind olyan puzzle-darabok, amelyek az évek során hozzájárultak ahhoz, hogy egyszer csak ott találjam magam slam poetry elődöntők és országos bajnokságok zsűrijében. De mostanra már régi generációnak számítok.

* De azért még hallgatsz slamet, nem?

— Igen. Ez egy nagyon jó dolog. Bámulatos, ahogy egy teremben — például néhány évvel ezelőtt a Mika Tivadarban — több száz ember ül csendben, pedig nem is szól a versek alatt zene, mint például a Vers mindenkinek című tévéműsorban, amikor is liftzenét játszanak vers közben. Itt tisztán a slamé a főszerep. És az emberek hallgatják azt az egyet, aki slamel, jelzik, ha tetszik, azt is, ha nem, reagálnak, részt vesznek. Ezt minden magyartanárnak támogatnia kellene. És jókat írnak a fiatalok. Leginkább azt szeretem, amikor elszabadulnak a napi politikától, és kijön belőlük valami egészen személyes.

* Mi az, amire mindig szakítasz időt, és mi az, amire nem, de szeretnél?

— Amire mindig szakítok időt, az a családom. Én úgy látom magam, hogy egy lemezgyűjtő vagyok, akinek ahhoz, hogy sok zenét be tudjon szerezni, kell hogy legyen jövedelme. Ezt pedig úgy oldom meg, hogy színházat csinálok. Azt szeretném, ha a zenehallgatásra lenne több időm.

“Kapocsként működünk a hatalom és a szakma között” – interjú Seres Gerdával és Keszég Lászlóval

Most szeptember már harmadik évadát kezdte meg a Magyar Színházi Társaság által életre hívott beszélgetés-sorozat, a Jó kérdés. A szervezet elnökével Keszég Lászlóval, és az idei évtől a moderátori feladatokat ellátó Seres Gerdával beszélgettünk a célokról, illetve a jövőbeli tervekről.

3 éve indult a sorozat, mi volt a célja, amikor létrehoztátok?

Keszég László: Szerettük volna, hogy ne csak és kizárólag szakszervezethez hasonlóan működjön a Magyar Színházi Társaság, illetve hogy a tevékenységi köre ne csak a POSZT-hoz kapcsolódjon, hanem ezek mellett képes legyen felmutatni kikerülhetetlen intellektuális eredményeket is. Természetesen továbbra is meg akartuk őrizni ernyőszervezet jellegét, amely bizonyos kérdésekben képviseli tagjait a hatalom felé, de fontos volt számunkra, hogy biztosítsuk a lehetőséget olyan vitafórumok megszületéséhez, amelyek a szakmai berkeken kívül is érdeklődésre tarthatnak számot a szélesebb közönség körében.

Seres Gerda: Egy érdekvédelmi szervezet működése ritkán látványos.

K. L.: Valóban. Több felől kaptuk azt a kritikát, hogy csak a Pécsi Országos Színházi Találkozó körüli tevékenységekben merül ki a Társaság tevékenysége, holott rengeteg minden mással is foglalkozik. Például kuratóriumokat, díjátadókat szervez. Ennek ellenére semmi másról nem lehetett hallani, csak a POSZT-ról. Én azt is éreztem, hogy vannak olyan csoportok, akik valamiféle pörölynek képzelték a szervezetet: ha valami felháborító történik, akkor majd a Társaság jól odacsap a megfelelő helyre. Ha pedig ez nem történt meg, akkor számos alkalommal megkaptuk, hogy nem csinálunk semmit.

Nagyon sokan azt gondolták korábban, hogy eljárt a szervezet felett az idő, én mégis azt gondolom, hogy ez egy olyan brand, aminek ha végighallgatod a történetét, akkor rájössz, hogy érdemes bele energiát fektetni. Én magam sem gondoltam, hogy 46 éves koromban azzal fogok foglalkozni a Magyar Színházi Társaság berkein belül, hogy hogyan legyen kiegyensúlyozott a magyar színházi élet, de azt gondolom, hogy nagyon is fontos feladatunk van: kapocsként működünk a hatalom és a szakma között, miközben folyik az arra irányuló munka is, hogy értékes szellemi termékeket hozzunk létre.

Tehát az volt a cél, hogy láthatóvá tegyétek a MSzT működését, illetve hogy fórumot hozzatok létre a szakmabeli és civil érdeklődők számára.

K. L.: Igen, de az is fontos volt, hogy megmutassuk, hogy meg tudunk újulni: a kicsit elfáradt szervezetbe megpróbáltunk újra életet vinni. Számos beszélgetésen alakultak ki parázs viták, de volt olyan is, amire a teljes egyetértés volt a jellemző. Eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam. Sokat utazom határon innen és túl is, és azt tapasztalom, hogy aki valamilyen formában kapcsolatba került a Jó kérdéssel, éppen itt járt Pesten és beugrott egy órára, vagy látta az összefoglaló videókat, az azt mondta, hogy nagyon jó az egész kezdeményezés. Nekem az is nagy örömöm, hogy megtaláltuk az egyensúlyt, nem nyilatkozó embereket lát a közönség a pódiumon ülni, hanem rengeteg a spontán pillanat, nemcsak a sztorizgatás megy, hanem elméleti szinten is értékelhető viták indultak el.

S. G.: Minden alkalommal meg kell találnunk azt a Laci által említett szűk mezsgyét, ahol fel tudjuk kelteni a szakma és a közönség érdeklődését is, sőt emellett még aktuálisak is tudunk lenni. A beszélgetésekre járó közönség – amennyire látom – a színház iránt érdeklődő, abszolút képben van, nem kell elmagyarázni nekik, mi az a TAO, vagy mik a zaklatási botrányok aktuális történései. Sőt, az is foglalkoztatja őket, amikor mondjuk a háttérszakmákról esik szó.

Gerda, egyébként te hogy kerültél bele ebbe az egészbe?

S. G.: Veiszer Alinda vezette a beszélgetéseket két évadon át, de egyéb elfoglaltságai miatt nem tudta tovább vállalni. Vajda Mártáék elkezdtek körbenézni, hogy ki vehetné át. Laci lelkes rádióhallgató, én meg g lelkes rádiós voltam, így eszébe jutottam. Felkértek, én pedig örömmel mondtam igent.

A témák hogy állnak össze?

K. L.: Erről Gerda tud többet mesélni. Ez számomra egy rendkívül misztikus dolog, inkább a hölgyekre hagyom, mert azt gondolom, hogy ők jobban értenek hozzá. Én maximum egy-egy gondolattal segítem őket ebben.

S. G.: Vajda Mártával és Papp Tímeával ötletetünk, Timi aktívan részt vesz a szervezésben is, nagyon tájékozott szakmailag. Két beszélgetés után azt látom, hogy bár nagyon fontos a téma, a résztvevőktől függ egy-egy beszélgetés minősége.. Ha a releváns kérdésekhez olyan vendégeket tudunk hívni, akik eltérő álláspontot képviselnek, akkor igazán pezsgő, izgalmas beszélgetések alakulhatnak ki.

Persze nincs könnyű dolgunk, mivel nagyon nehéz a résztvevők egyeztetése. Amikor kitaláljuk, hogy egy fórum miről szóljon, akkor 2-3 hónappal előre kell dolgoznunk, ennyivel korábban kötjük le a megszólalókat. Akik egyébként színészek, rendezők, díszlettervezők stb., tehát dolgoznak különböző produkciókban, gyakran nem is a fővárosban, hanem vidéken. Ilyen módon nagyon aktuális dolgokra ritkán tudunk reagálni. Ez nehézség, de mindig igyekszünk olyan témákat találni, ami a színházi világot is foglalkoztatja. Szerintem a következő pont ilyen lesz, ami a Messzire ment emberek – Magyar színházi alkotók külföldön címet viseli.

K. L.: Ez nagyon fontos, amiről Gerda beszélt, a jelenre való reagálás. Én kifejezetten örülök, hogy nem tud teljesen aktuális lenni a témaválasztás. Igazán húsbavágó problémákat, mint mondjuk a zaklatási botrány, vagy a TAO, nem lehet közönség előtt megbeszélni. Nem tudom, milyen fórumot igényelnek, de azon a 2-3 eseményen, amin hasonló témában részt vettem, ott megtapasztaltam, hogy ezek nem sikeresek. Nem mintha félnék attól, hogy aktualizálni kell… de szerintem nem ilyen módon.

Hanem?

K. L.: Én azt gondolom, hogy az ilyen kérdésekről írni kell, az a formája ennek. Ott jobban átgondolt mondatok kerülnek ki, hiszen mégiscsak van benne egy öncenzúra, alaposabban mérlegel a szerző. A fórumon ezzel ellentéteben meg azonnali reakció van, mondjuk valamilyen felfűtött állapotban…

S. G.: Ami felkorbácsolja az indulatokat, arról valóban nem lehet egy ilyen szituációban normálisan beszélni.

Gerda, hogy érzed magad ebben a szerepben? Picit más, mint a mikrofon mögött.

S. G.: Valóban más. Azt már az elején eltökéltem, hogy nekem nem az a dolgom, hogy ugyanúgy folytassam, ahogy Alinda csinálta. Egy hírrádióban dolgoztam 13 évig, szoknom kell a személyesebb hangvételű diskurzusokat. Meg kell találnom az egyensúlyt ebben, de ami fontos, hogy úgy tartsam kézben a beszélgetést, hogy közben az én véleményem nem tolom előtérbe. Jól érzem magam ebben, a pályám elején csináltam is ehhez hasonló fórumokat. Eddig még csak kettő volt, komoly következtetéseket nem vonnék le.

Nagyon jó, hogy ez a sorozat van, és hogy a netre is felkerül, a videókat olyanok is elérik, akik nem látogatnak el a Katonába, vagy vidéken vannak. Mindenkit érdekel a színház, mindenkit érdekel a kulisszák mögötti világ, és ezzel a sorozattal olyanokat is meg tudunk szólítani, akik egyébként kevésbé ismerik a Magyar Színházi Társaság tevékenységét, vagy esetleg a résztvevőket. Például a most következő fórumon résztvevő Láng Annamáriát.

Aki biztosan érdekeseket fog tudni mesélni a felvetett témáról.

K. L.: Igen. Most senki nincs olyan helyzetben, mint ő a színészek között, hogy leszerződtette egy elképesztően nívós külföldi színház, nevesül a bécsi Burgtheater. Mundruczó Kornél és Bodó Viktor nemzetközileg elismert alkotók, mondhatjuk azt is, hogy eléggé „beágyazott” helyzetben vannak ők is, de színészként Annamari szerződtetése egyedülálló.

S. G.: Ő fix pont volt a novemberi beszélgetés esetében, de azt azért be kell valljam, hogy a tervezésnél elindulunk egy remélt vendéglistával, és számos alkalommal előfordul, hogy ezt nem tudjuk megvalósítani, mert nem lehet megszervezni.

Elárulhatjátok már, hogy mi lesz a decemberi téma?

S. G.: A monodrámáról fogunk beszélgetni, de a résztvevők még egyeztetés alatt vannak.

K. L.: Azt szerintem már elmondhatjuk, hogy Járó Zsuzsa biztosan részt vesz majd a beszélgetésen.

“… BÍZZUNK ABBAN, HOGY AZ ÖNREFLEXÍV ÍZLÉS VAGY ERKÖLCSI TANÍTÁS ESETLEG FELÉBREDHET” – INTERJÚ KESZÉG LÁSZLÓVAL

Keszég László rendezésében mutatják be Dürrenmatt nagy klasszikusát, Az öreg hölgy látogatását a Csokonai Színházban. A darab próbafolyamata a járvány miatt szakadt félbe még március közepén. Keszég Lászlóval nemcsak a „megpróbáltatásokról”, hanem arról is beszélgettek, miért rajongója az abszurd drámáknak, Dürrenmattnak, és mit ért meghajlított erkölcs alatt.

Vágytál már vissza a színpadra, a munkába a karantén után?

Nagyon, mert szeretek dolgozni, szeretek próbálni. Viszont azt is észrevettem, hogy a nyári próbákon másként működik a bioritmusunk, nehezebb felszívni magunkat. Nem a motivációval van probléma, inkább az energiaszintünkkel, mert meleg van és ilyenkor általában pihenni szoktunk. Másfelől a zoomos próbák után jó dolog végre megszokott módon próbálni.

Azt mondtad, hogy zoomos próbákon több lehetőség nyílt a darab elemzésre, egy-egy jelenet kibontására. Érzed most ezeknek a beszélgetéseknek a hatását? Kevesebbet kell például instruálnod, vagy nincs nagy különbség?

Lélektani instrukciókat kevesebbet adok, viszont technikailag több feladat van.

Mi az oka annak szerinted, hogy divat Dürrenmattal kapcsolatban azt emlegetni, hogy nem árt leporolni egy-egy írását? Kinőttünk az abszurdból?

Én kifejezett rajongója vagyok a szerzőnek. Több szövegét is megrendeztem különböző színházakban és mindenhol volt egy efféle első benyomás, hogy talán egy kicsit poros.Valószínűleg azért van ez, mert már nem az abszurd drámák korát éljük. Az abszurd uralkodásának évtizedeiben, több tízezer abszurd dráma született és ebből csak az örökzöldek éltek túl. Maximum harminc. Azok viszont tökéletes darabok, amelyekben nem az adott kor számít, amelyben játszódik, nem az a fő motívum, hanem a problémák, amelyekre felhívják a figyelmet. Én egyáltalán nem tartom porosnak. A világszínházon belül folyik egy olyan elméleti vita, hogy van-e bármilyen értelme olyan darabokat játszani, ami nem a jelen pillanatban született és nem mai problémákkal foglalkozik. De még az sem fontos, hogy dráma legyen, csak az a lényeg, hogy az előadás a jelennel foglalkozzon. A másik oldalon ott sorakoznak a klasszikusok, akár több száz éves szövegek, amelyek újragondolva és újraöltöztetve megszólaltatnak minden korban létező, meg nem oldott problémákat. Én ezt az utóbbit gondolom igazán érvényesnek.

Az újraértelmezés jobban érdekel?

Igen. Azt gondolom, hogy egy ekkora intézmény, egy nemzeti színház, muszáj, hogy tudja, hogyan él egymás mellett a hagyomány és a modernitás. Elég ehhez Bartókot figyelni, hogy lássuk, milyen békésen megférnek egymás mellett. Mindemellett abszolút létjogosultságát látom a verbatim színháznak is, ami kiszól a közönséghez és létező problémákat érint dokumentarista módon. De úgy gondolom, hogy ennél sokkal több a színház, vagyis nem lehet minden előadás ilyen jellegű, mert akkor sok mindent elveszítünk.

Mire gondolsz?

Szűk mezsgye lenne és sok néző érdektelenné válna. Kivágna egy hatalmas darabot a nagybetűs kultúrából. Évszázados intézményekben, 500, 600 férőhelyes nagy házakban, tradicionális színházi szisztémával, bérletrendszerrel, erre is, arra is szükség van, úgy, hogy közben a darab reagáljon a jelenre is. Arra, hogy nagyon felgyorsult minden, rettenetesen dübörög a tévé, a kommersz és iszonyatosan nehéz a színháznak felvenni a versenyt. Ebben, véleményem szerint, legitim klasszikus szövegeket újra értelmeznünk, ráadásul így élvezhető, érthető és nagyon sokrétű tud lenni egy előadás.

Hogy lehet úgy hozzányúlni ehhez a darabhoz rendezőként, hogy ne csupán egy rögeszmés bosszúvágyról, ne a pénz mindenhatóságáról szóljon?

Az volt az alapgondolatom, hogy az erkölcs nagyon labilis, nagyon folyékony lett és azok az emberek sikeresek, valószínűleg minden korban, akik meg tudják hajlítani, vagy egy kicsit folyékonnyá tudják tenni az erkölcsöt. Megkérdőjelezéssel, szándékos félreértéssel. Azt látom, hogy ez a darab azért is örökzöld, mert lehet úgy is értelmezni, hogy meghajlott az erkölcs. Nem arról van szó, hogy itt csak Illnek van igaza. Pontosan tudjuk, hogy undorító, gyáva bűnt követett el: tönkrement és kiszolgáltatottá vált miatta egy nő, ráadásul a közös gyermekük a rossz életkörülmények miatt meghalt. Olyan sorsba taszított egy nőt, ami több mint bűn. Ugyanakkor Claire mániákus rögeszméje is elfogadhatatlan, amikor minden erkölcsi akadályt átlépve használja a saját előnyeit, a hatalmas vagyont, hogy bosszút álljon. A bűn megtorlása vagy kijavítása új bűnt szül. A színházi előadások úgy döntöttek, hogy ennek vagy annak van igaza. Ezt egyszerűen nem lehet megtenni, minél pontosabban, árnyaltabban el kell mondani a történetnek minden rétegét, és mindenki ki tudja választani, hogy mi az, ami a legjobban szíven üti, megüti.

Ill, aki megszégyeníti a szerelmét, ezek szerint nem lesz maga az ördög. A darab egy pontján, amikor ellene fordul az egész kisváros, akár együtt is érzünk vele?

Ő egy szerencsétlen, gyáva pocok, és nem szeretném, ha mellé állnának. Nagyon jó lenne, ha meg tudnánk maradni a tárgyilagos távolságban. Nem tudom, ez attól függ, hogy mennyire érzelmes egy néző. Ez szíve joga. Nem szeretném, ha patás ördögnek tűnne. Ő egy szenvedő ember, aki saját kálváriáját járja meg.

Nyilván gondolkoztál azon, hogy te személyesen mennyire tudnál ellenállni a pénz kísértésének. Tudnál-e európai és humánus maradni elutasítva a jólét ígéretét?

Mindenki mindig vágyik a pénzre. Azt sem tudom, hogy nem hamis-e az így értelmezett európaiság, mert olyanok vagyunk, hogy amit félre lehet érteni, azt félreértjük, akit át lehet vágni, átvágjuk. Azt hiszem, hogy ez is a tradíció része, és ez is európai. Az európai esetleg azt jelenti, hogy képesek vagyunk tenni ez ellen valamit.

Milyen értelemben?

Úgy értem, hogyha megtörténik a bűntett, és elfogadják, utána mégis működésbe lép egyfajta önreflexió. Én inkább ezt tartom európai vívmánynak. És ezt is világosan el kell mondani. Képesek vagyunk elborulva, nem gondolkodva belemenni egy helyzetbe, bármit hitelesnek látva és utána mégis elgondolkodunk, képesek vagyunk váltani.

Akkor mégis az erkölcs állandóságáról vagy valamilyen folytonos belső tartásról beszélsz.

Igen, de az inog. Nem vas, hanem inkább erős nád. Mindig ott van, nem lehet csak úgy kidönteni. Az öreg hölgy látogatása egy tanmese, minden erősebben van jelen, a színek nagyon világosak. Az vessen követ ezekre a szerencsétlen gülleniekre, aki nem így tenne, mint ők. Ha most itt ülnénk ötszázan a nézőtéren és bejönne valaki, hogy 175 millió forintot kap minden egyes család, ha az egyik színművészt valamilyen úton-módon eltüntetjük, akkor azt hiszem, sikerülne megbolygatni a közönséget. Tehát Claire egy nagyon nagy követ dob a tóba. A tanmese arról szól, arról ad egy ok-okozati logikával felépített történetet, hogy így is történhet, ha valaki egy ekkora követ bedob az állóvízbe.

Dürrenmatt pedig elképesztő ügyesen bánik az abszurddal…

A Nagy Romuluszt rendeztem először és már abban is benne van minden. Dürrenmattnak magával a rendszerrel van problémája. Azt gondolja, hogy nem jó, ahogy van, de nem tudunk mit csinálni. És ebből kifolyólag inkább megmutatom nektek, vagy felhívom a figyelmetek azokra az anomáliákra, azokra a tumorokra, amelyek ki tudnak nőni. És valahogy bízzunk abban, hogy az az önreflexív, az a kisagyban sokszor eltemetett ízlés vagy erkölcsi tanítás esetleg felébredhet.

A tudattalanod néha csak megszólít?

Ha nincs más, esetleg abban bízhatunk. De ez egy nagyon szélsőséges történet.

Csokonai Színház

„Próbálok úgy viselkedni, mintha normális világban élnénk”

Debrecen – Keszég Lászlóval a Csokonai Színház készülő előadása, az Edmond című darab próbái alatt beszélgettünk. Interjú.

2019-ben a Miskolci Nemzeti Színházban Cyranot rendezett, most pedig itt a Csokonaiban Alexis Michalik Edmond című darabját instruálja, ami a Cyrano szerzőjéről, Edmond Rostand-ról szól és azt a fikciót viszi színre, hogyan született meg ez a máig népszerű szerelmi tragédia.

Dehir.hu: Véletlen folytatása ez a debreceni munka a miskolcinak, vagy már a Cyrano rendezésekor tudta, hogy „beleragadt” ebbe a történetbe?

Keszég László: Számomra véletlen, nem tudtam, hogy a Cyranonak lesz folytatása. Gemza Péter adta a kezembe Michalik darabját azzal, hogy milyen érdekes, hogy épp Cyranot rendeztem a közelmúltban.

Dehir.hu: Mennyire érzi szakmai kihívásnak ez Edmond megrendezését a Cyrano után?

Keszég László: Összetett munka mindkettő. A nagyszabású romantikus darabok első ránézésre avíttak. Különös kivétel a Cyrano, hiszen, ahogy az Edmondban is beszélnek róla, már 1897-ben is régimódinak tűnt, hogy romantikus szerelmi tragédiát versben szeretne megírni a művész. Az a csodálatos a Cyranóban – amit azóta negyvenezerszer adtak elő világszerte és a francia írott színház talán legnagyobb sikere – hogy a romantikus-melodramatikus tragédia, ezt az összetett, szép és szomorú történet

„Romhányi József-nyelven” van megírva, így minden korosztály, 9 évestől 99 évesig talál benne egy réteget, ami hozzá szól és ami szórakoztatja vagy elgondolkodtatja.

Ez kivételes írói tehetségről árulkodik, maga a szerző sem tudta ezt a bravúrt megismételni, Rostand-t egydarabos szerzőként ismerjük.  A darab egyébként filmen is óriási siker, gondolok itt a ’30 as évek hollywoodi filmes változatára, vagy az 1990-esre, amiben Depardieu játssza a főszerepet és aminek sok jelenetét Szilvásváradon vették fel. Ami az Edmondot illeti, sokan bizonyára könnyű műfajnak tartanák és biztos kapásból utasítanák el azzal, hogy ez egy „romantikus baromság”. Azzal együtt, hogy én sem tudnék egész életemben ilyen műveket rendezni, mégis, ahogy beleásom magam, technikailag és lélektanilag is pontos szerepíveket és pontos történet találok, virágnyelven előadva. Bravúr a Cyrano is és bravúr Michalik Edmondja is, amit 2016-ban mutattak be Franciaországban és azóta nem lehet levenni a francia színházak műsoráról. Michalik-nak újra sikerült egy olyan kommerciálisan is rendkívül sikeres darabot létrehozni mai magánszínházi körülmények között, ami művészi értéket is hordoz magában.

Dehir.hu: Az Edmondhoz hasonló, valamilyen alapmű köré épülő darabok akkor működnek jól, ha az eredeti mű valóban közismert. Mennyire lehet bízni abban, hogy a mai közönség is, a fiatalok is, ismerik Cyrano de Bergerac történetét? Lehet erre építeni?

Keszég László: Mi bízunk ebben. A 2019-es miskolci előadás nagy sikert aratott, és nincs olyan nagy színház Magyarország területén és határon túl, ahol ne mutatták volna be. A Cyrano a magyar színházi kánon része, a kardozós, nagyotmondós, nagyorrú figurát mind ismerjük. Hogy ő mennyire tragikus szerelmi hős, azt kevésbé. De nem aggódom emiatt, mert a Michalik-darab a maga lábán is megáll. Az csak plusz élvezet, ha felismerem benne az eredetit. Van például egy jelenet, amiben a későbbiekben Cyranót eljátszó színész öltözőjében improvizálja le Edmond az orr-monológot. A jelenet anélkül is élvezhető, hogy ismerném az eredetit. A történet végig követhető előzetes ismeretek nélkül is, ahogy egy darab születésének minden kínjával együtt megszületik a hatalmas siker. Az Edmond című darab, ami idén magyarországi ősbemutató lesz, az 1897-es darab idézeteivel játszik, aki ezt felismeri, pluszba kap még egy élvezeti egységet.

Dehir.hu: Az Edmond története egy olyan időszakban játszódik, amikor a színház válsághelyzetbe került a mozgófilm megjelenése miatt. El is hangzik a darabban a kétségbeesett mondat: „Egyébként mindegy. Tíz év múlva úgyse lesz színház. (…) Csak mozgóképszínház lesz.” Mennyire érzi ezt a jelen helyzetben áthallásosnak? Azt látjuk, hogy a járványhelyzet miatt a színházak arra kényszerülnek, hogy a színházi jelenlét varázsát a filmezés, a streamelés egyéb előnyeire cseréljék. Hogy úgy kérdezzem: mit gondol, tíz év múlva lesz színház?

Keszég László: Már az én életemben megtörtént a videotékák, a kereskedelmi tévék megjelenése, és elmondható, hogy a legősibb műfaj, a színház feje fölött állandóan lebegnek kardok. De

még sosem éreztem annyira veszélyben a műfajt, mint most, a pandémia és az azzal járó gazdasági válság miatt.

Felmerül bennem a kérdés, hogy ezt a felépített hatalmas siker, hogy évi 6 – 6 és fél millió jegyet ad el a magyar színház, ha csak a fővárosi és nagy vidéki színházakat vesszük, ami óriási szám, hogyan fog visszaépülni abból a teljesen jogosan érzett nézői bizalmatlanságból, hogy nézőként nem szívesen ülök be 50 centire egy mellettem szuszogó ember közelébe egy 2- 3 órás előadásra. Az eddigi tapasztalatom az, hogy jóindulatúak a nézők, a megvásárolt bérleteket nem váltják vissza, de nem is jönnek el az előadásra. Ezzel együtt azt gondolom, hogy a filmezés és a streamelés felé való elmozdulás átmeneti, valamennyi talán megmarad ebből a járvány után is, de személy szerint a streamelést vagy az előadás felvételek online közlését nem tartom egyenrangúnak az élő színházzal, nem tudja helyettesíteni azt.

Elengedhetetlenül fontos a varázslat megszületéséhez, hogy interakció legyen a színpad és a nézőtér között. Nagyon remélem, hogy kibírja a színházi rendszer ezt a nehéz időszakot és nem esik annyira vissza a nézői érdeklődés, hogy ne legyen visszatérés.

A pályám huszonöt éve alatt sokszor temettük már a színházat, de most érzem azt először (bár nem akarok pesszimistának tűnni), hogy olyan bizalomvesztés van az egészségügyi helyzetből kifolyólag, ami aggodalomra ad okot. Vajon mikor fognak visszatérni a nézők, és vajon ebben a bizonytalan és megosztott világban lesz-e arra idegzetük, türelmük, figyelmük, hogy olyan kérdésekről gondolkozzunk közösen – amikor egy vakcináról nem tudunk közösen gondolkodni – , mint például, hogy létezik-e örök szerelem?

Dehir.hu: Az Edmondban rohamléptekben, a bemutató előtti hetet végigimprovizálva születik meg a sikerdarab. Ilyen színházi múlttal a háza mögött, mennyire látja életszerűnek, hogy ilyen gyorsan áll össze egy előadás?

Keszég László: Van az egész darabnak egy romantikus ízvilága, van egy kis ízjavító benne, az a bizonyos hatodik íz, az umami, amit a gyorséttermek tesznek bele a kajába, hogy úgy érezd, muszáj még egyszer enned. Szóval az Edmond „meg van umamizva”. De nem tudok megcsípni benne semmi valószerűtlent, amire felkapnám a fejem, hogy ilyen a valóságban nincsen. Fel van stilizálva, hogy fordulatokban gazdag sztorit kapjunk. A színház pedig annyira régóta létezik, hogy mindenre és mindennek az ellenkezőjére is van példa. Az biztos, hogy nem véletlenül lett kitalálva, hogy van a főpróbahét, amikor össze kell állnia a különböző irányokból érő folyamatoknak. És az sem véletlen, hogy a színészetből kinőtte magát a rendezői szakma. Akkoriban, amikor az Edmond játszódik, még nem létezett a mai értelemben vett rendező, valamelyik színész vezette le az előadást, ők voltak az első rendezők.  Hogy a rendezés egy összetett, sok tudást igénylő szakma lett, ez a huszadik század vívmánya.

Én magam is színész vagyok alapvetően, de diploma után folytattam tovább az egyetemet rendező szakon. 

A rendezés iránt való érdeklődésem úgy kezdődött, hogy az osztálytársaim kértek meg, hogy segítsek összerakni, véleményt mondani, kívülről nézni egy-egy jelenetet. Horvai István színésztanárunk harmadikban rám bízta Csehov Sirálya egy jelenetének rendezését, amikor saját színházi előadását az édesanyja birtokán, a tóparton adja elő Trepljov. Ezt a jelenetet az teszi izgalmassá, hogy a színházak hogyan csinálják meg a színházon belüli előadást. Ez volt az első rendezésem.

Dehir.hu: Az előadás végén elhangzik egy meghatóan alázatos mondat az egyik szereplő szájából, valahogy így: „én csak szél vagyok”, arra utalva, hogy a hosszútávú siker, az öröklét az íróé, az ő neve fog fennmaradni az utókor számára, míg a színészé elenyészik. Rendezőként mennyire érzi magát „szél hozott – szél visz el” figurának?

Keszég László: Mivel a színház jelen idejű műfaj és csak a jelenben működik, ezzel nincs problémám. Nem szenvedek a gondolattól, hogy talán az unokám lesz az utolsó ember, aki emlékezni fog a nevemre, és generációk múlva már nem fogják tudni, ki volt az a Laci bácsi. Ehhez én hippi vagyok, a családom és barátaim a legfontosabbak, és az, hogy huszonöt év múlva is szeretem a szakmám. Még így maszkban is. Azt gondolom, hogy akinek nem az az életcélja, hogy egy élvezetes, gazdag, szórakoztató életet éljen, hanem azon gondolkodik, hogy mit fog letenni az asztalra és micsoda nyomot fog hagyni a világban, az menjen François Mitterrand-nak, ne a színházban keresse a helyét. Itt sztorikban él tovább az ember, nekem is már több olyan történet jutott vissza a fülembe, amit nekem meséltek magamról.

Hogy benne leszek-e a színháztörténetben? Nem érdekel. Még frusztrációt sem érzek.

Voltak olyan gondolataim, hogy a sok év tapasztalatát, hogy megjártam már ezt a szakmát nullától a százig, milyen érdekes lenne átadni. Tizenhét-tizennyolc éve volt lehetőségem tanítani a felsőoktatásban, de ott is arra jöttem rá, hogy inkább tapasztalt barát vagyok, össze lehet tőlem szedni sok mindent, de nem vagyok ex katedra ember. Nem izgatott, hogy oktassam a fiatalokat, akik isszák majd a szavaimat. Csodálatos, ha valaki ebben felfedezi magát, én nagyon nem ez vagyok. De így is szerencsésnek érzem magam, hogy abból a kevés dologból, amivel hosszú évtizedeken át foglalkozhatok, abból megmaradt a rendezés és azzal foglalkozom. Ez a legnagyobb öröm, hogy abból élek, amit szeretek. Igyekszem csak és kizárólag szakmai kérdések mentén dolgozni. Próbálok úgy viselkedni, mintha normális világban élnék, nem akarok megfelelni azoknak, akik szétszakítják a szakmát. Fórumokban hiszek, nem kiáltványokban. Most leginkább annak örülök, hogy itt Debrecenben az Edmond-próbák alatt élő emberekkel találkozom.

Interjú Keszég Lászlóval 

„Engem csak visz a hit, hogy ez még fontos”

Színházi mindenevés. Csehovval felérő musical. Saját szobrok faragása.

A kabaré találkozása a pszichológiai alapú színjátszással – ez Keszég László összegzése legújabb rendezéséről. Vinnai András Vojáger című színművéből készített előadást a miskolci Játékszínben. „Nem a nagy titokról szól, hanem a normális, stresszmentes élet egyszerű feltételeiről: ne hazudjunk, próbáljunk meg nem félni. Önmagunktól sem. Táplálkozzunk rendesen. Szeressük egymást. Ha nem ezt tesszük, összekuszálódhat az életünk. Az ilyen lélektani gubancokat dolgozza fel a Vojáger.” Ezek szintén az ő szavai.

A beszélgetés alkalmat adott arra is, hogy előre- és visszatekintsen a pályán, és hogy érteni engedje: hányféle Keszég László van.

Szeret nevettető előadásokat készíteni?

Szeretem az abszurdot és a groteszket. De mindenevő rendező vagyok: az operetten kívül már valamennyi műfajban dolgoztam.

Minden azonos nehézségű rendezői feladat?

Nem. Bár ma a színházi bírálat, értékelés ugyanazon a szinten kezeli a musicalt egy Csehov-rendezéssel. Ez érdekes folyomány. Amikor huszonöt éve belekerültem a hivatásos színházi világba, ezek még mind nagyon külön értelmezettek voltak.

Gondolom az a megközelítés igazolhatja az azonos bánásmódot, hogy az előadás képvisel-e minőséget.

Igen. Ma már mindenki azt vallja, hogy a minőség a fő. Mellékes, hogy az előadás milyen műfajban született.

De ez igaz?

Végül is: igaz. Bár az én fejemben még sincs minden egy szinten, még mindig Csehov a listavezető, de számomra is meglepő módon egy jól megírt bohózatot megrendezni minden másnál nehezebb munka. Biztos vagyok benne, hogy amíg a pályán vagyok, keresem majd még a lehetőséget, hogy a megvalósításban nagyon magas szintű mechanikus munkát igénylő szövegekkel dolgozhassam.

Mit fog csinálni az ember tíz-húsz év múlva, ha a saját szobra faragásával van elfoglalva? – Keszég László

A nevettetés mechanikus munka? Nem kell érteni is a poént, a helyzet vagy a jellem komikumát? Nem nehezíti a közönség dolgát a jelenetben eluralkodó rendezői lény? Hogy valamit most érteni kellene a nevetéshez: hogy ez most mégis milyen összefüggésben vicces.

Ha nem nevetnek, ott valami nem lett jól megcsinálva. Ha nem értik, általában nem a közönség problémája, hanem valami félrevezető vagy félreérthető. Valami nem sikerült a színpadi munkában. Vagy lehet, hogy nem annyira kommersz a humor.

Másra hangolódott a közönség.

Igen, van ilyen is. A Szeszélyes évszakokra ültek be, és nem azt kapják. Elmondhatatlan, mennyiféle variáció vezethet ehhez a helyzethez. Ami engem illet, próbálok következetes lenni: a kőszínházi világba az alternatív színházból érkeztem. Az AIOWA formációból, a Pont Műhelyből. A MU Színház adta szabadságból. A díszlettervezőt, a koreográfust, a dramaturgot, a zeneszerzőt – akikkel azóta is dolgozom – akkor ismertem meg. Amit ott csináltunk, összművészeti saláta volt, átszőve zenével, tánccal, prózával. A dráma nélküli drámával kísérleteztünk. Az előadások sokféle beszélgetésből, improvizációkból születtek. A szövegkönyv leginkább egy DJ setlistjére hasonlított: mikor mi következik. Csodálatos – nincs ennél jobb színházielőadás-készítési módszer. Egy ideig tudtam tartani, hogy párhuzamosan dolgozzam a kétféle színházi közegben, amíg már nemcsak az alkotás szabadsága számított az alternatív színházban, hanem fontosabb lett a működés gazdasági vezetővel, könyvelővel, pályázatíróval. Magára maradt minden olyan energiám, ami nem kellett hogy kisüljön a kőszínházi munkában. Mondom, nekem is meglepően ezek az energiáim az utóbbi tíz évben leginkább a bohózatok rendezése közben hasznosulnak. Igaza van Hamvai Kornélnak (az ő fordításában vitte színre Feydeau Kézről kézre című bohózatát a Miskolci Nemzetiben 2013-ban Keszég László – a szerk.): senki nem tud többet az élet kifacsart, őrült igazságáról Georges Feydeaunál.

2012-ben Miskolcon az volt az új, hogy fegyelmezettnek kell lenni. A művészi ambíciókkal születő nagy nemzeti népszínház építésében részt venni nagyon jó, erre is megtanított.

Az épülő rendezői életműben biztosan kimutatható így is a folytonosság. De az első miskolci rendezése, 1997-ből, Kamondi Zoltán Egymást érintő sorozatának záródarabja gondolkodását, erős hatásait tekintve is nagy távolságot tartott a 15 évvel később következő miskolci rendezésétől, az Úri muritól. Ahogyan az új formát kereső és a hagyományos színház képes távolságot mutatni. Szóval, miért kellett még hat évet várni az Úri muri után, mire újra használta ezt a színházi nyelvet?

Szerintem A kopasz énekesnő is ilyen volt, 2013-ban. Én annál jobb darabot nem ismerek. Olyan szépen meg tudtuk csinálni. Mintha a ­képernyőt néznénk. Levesszük a hangot, és olyan, mintha tévéjátékot adnának. És ha felhangosítjuk, felerősödik a tartalom is, amit ezen a formán belül sugároznak. A Lear halála? Az igazgató, Béres Attila mondta: „Soha nem csinálsz olyat, mint a MU Színházban.” Ültünk valamelyikünk szobájában, együtt a miskolci művészeti tanács, hogy hogyan lesz az évad. „Hát csinálok én olyat. Itt van a fejemben: Lear király.” „Az nem jó, az nagyszínpadi cím.” Jó. Egy héttel később aztán kimondta: „csináljuk”. Azt hiszem, egy ekkora intézmény nem engedheti meg mindig, hogy a rendezők vágyálmaihoz szabja a műsort. Van a realitás, meg van néha az, amikor megvalósíthatom, ami fontos. Hogy kinek mi a motivációja – díjat kapjon, még híresebb legyen, vagy jobb rendezővé váljon –, engem ezek a földi hívságok nem foglalkoztatnak.

Talán nem is hoztam volna szóba, ha nem említi a színházi „mindenevésen” – önön – nevető kollégáit. Mert ezek szerint a szakmájában is lehetséges az önmagához következetesebb alkotói élet. Vagy legalább ennek az eszménye.

Én ezt érzem következetesnek. Nem tudom elmagyarázni annak, aki ezt másképp gondolja.

Nemrég került a kezembe egy 1976-os színházi kritika. Koltai Tamás azért dicsérte benne Ascher Tamás egy évvel korábbi Godot-ra várva-rendezését, mert leszámolt azzal a téveszmével, amely elsősorban mint filozófiai absztrakciót, s nem mint színpadi művet közelíti Beckett munkáját. Nekem erről pont A kopasz énekesnő miskolci változata jutott az eszembe: az elszabadult játék adta az érdekességét, a sodrását.

De ez az elszabadult játék képes volt közvetíteni, hogy „hú, nem jó irányba tartunk. Ha így kommunikálunk egymással, nem lesz jó vége”. A Godot nekünk is megvolt, a Játékszínben. Azt gondolom, nagyon jól megcsináltuk. És látja: nem az a kor van, amikor egy ilyen előadás képes lenne kitörni a maga befogadói közegéből. Egy ekkora városban, mint Miskolc, van mondjuk ötszáz ember, akit érdekel. Ők meg is nézték, és ennyi. Nem tudom, az Ascher Tamás-féle Godot kitört-e a saját idejében. Azt gondolom, hogy igen.

Volt kritikája, és volt érdeklődés iránta.

Most nemigen van kritika. Nem is tudom, mi az, elfelejtettem már, de nem is a kritika korát éljük. Hanem a podcastokét. Használom, amikor futok. Éjszakánként néha ezt hallgatva alszom el. Nekem tetszik, hogy ennyire parttalan a szöveg, és minden szinten és minden témáról. Ami ennél rövidebb, az már ítélkezés. Lehet, hogy minden órában csak öt perc a hasznos, és nem üres szöve­gelés, de azt az öt percet el lehet csípni. Nem tudom, hogy a kultúra helye most hol van. Engem csak visz a hit, hogy ez még fontos. Hogy a normális kommunikálás megmaradjon, annak még nagyon fontos intézménye a színház. A mindenkori színház.

A témájával vagy az előadásmódjával? Ahogyan levezeti, amit megmutat?

Amit megmutat, azzal. Amilyen problémákra felhívja a figyelmet. A gondolattermelés most nagyon szunnyad. Ellustult a nép. Szereti, ha megmondják neki, merre menjen, mit csináljon. Innen nézve is érdekes a Vojáger, hiszen arról beszél: ne féljetek már! Próbáljatok kicsit felnőttebbek lenni! A félelem és a negatív helyzetek és jelenségek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint a pozitív és jó dolgok. Ne adjuk át a felelősségünknek ezt a részét másoknak. Remélem, ez érthetően hangzik.

„A kulturális életben az új megteremtése arról szól, hogy bőkezűen költenek el rengeteg pénzt”

A múlt hét végén a Magyar Közlönyben megjelent kormányhatározat szerint az állam 6,8 milliárd forinttal támogatja a Budapesten megrendezendő Színházi Olimpiát „elismerve 2023. évi magyarországi megrendezésének kiemelt kultúrstratégiai jelentőségét, továbbá nemzeti identitásunk és nemzeti értékeink a nemzetközi közösséggel való megismertetése fontosságában játszott szerepét.” Az 1994-ben Görögországban létrehozott rendezvénynek a Nemzeti Színház ad majd otthont, a projekt vezetője pedig Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság (MTT) és a modellváltáson átesett Színház- és Filmművészeti Egyetemet felügyelő alapítvány kuratóriumi elnöke.

Keszég Lászlót a Magyar Színházi Társaság (MSZT) elnökét kérdeztük meg azzal kapcsolatban, hogy a színházi olimpia tényleg a világ legnagyobb színházi ünnepe, mint ahogy azt reklámozzák.

– Még nem hallottam erről a rendezvényről, nem is nagyon tudom értelmezni, miről is szól valójában, így azt sem tudom megmondani, milyen helyet foglal el a szakmai események között. Azt tudom, hogy nagyon nagy összeget költ rá a hazai kormányzat – mutatott rá Keszég László.

Összehasonlításképp: a színházi olimpia megrendezésére fordítandó összeg az összes magyar színházi támogatásnak több mint harmada, míg a független színházak büdzséjének a hétszerese. Keszég László azzal kapcsolatban, hogy mit jeleznek ezek az arányok, úgy fogalmazott: – A Magyar Színházi Társaság minimális pénzből gazdálkodik. Míg tavaly a szervezetünk működésére az Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 millió ötvenezer forintot adott, addig a Vidnyánszky Attila vezette MTT-nek 150 milliót. Nem a legfontosabb, de jellemző számadat a hazánkban létező támogatási arányokról. Szűk réteg tartja kezében az erőforrások elképesztően nagy részét – mondta Keszég. – Valóban igaz, hogy a kulturális szférában ennyi pénz még nem volt az utóbbi évtizedekben, viszont az elosztásáról nagyon kevés ember nagyon ismeretlen kritériumok alapján dönt. A kulturális életben az új megteremtése arról szól, hogy bőkezűen költenek el rengeteg pénzt. Komoly sebészi beavatkozások történnek egy olyan rendszerbe, ami így vagy úgy, de működött. Nagyon sokszor hangzik el, hogy korábban egy vastag ceruzával körülhatárolt színházi lobbi felelt mindenért, hogy ez milyen káros volt, de paradox módon most minimum ugyanaz jött létre, sőt.

Keszég László szerint komoly probléma a színházi támogatási rendszerének átalakítása is, amely számos alkotót figyelmen kívül hagy, köztük a függetlenek jelentős részét. – Több mint bűn, ami velük történik. Ha a kőszínházak jelentik a rendszer közepét, melyhez mindenki igazodik és ők jelölik ki az irányvonalakat a szakmában, akkor a függetlenek nagyon fontos inkubátorként működnek. Nagyon sok munkatársam és jómagam is a független szférában kezdtem a színházi működésemet. Nem szabad ezt a két oldalt szembefordítani egymással, mert hosszútávon mindez az egész szakma működését fogja tönkretenni – fogalmazott a szakember.

Keszég rámutatott, a Magyar Színházi Társaságot évtizedekig kapocsként működött a színházi szakma és az állam között, de ezt ma már az MTT tölti be. Ez is az oka, hogy az MSZT-t olyan fórummá szeretnék alakítani, amely a vitakultúrát próbálja őrizni, olyan szakmai beszélgetéseket szervezni, ahol elhangozhatnak pró és kontra állítások. – Szisztematikusan vonják el a forrást a társaságtól, így felelős állampolgárként nem látok más megoldást, mint egy ilyen fórum megteremtésének a lehetőségét. Tisztában vagyunk vele, hogy ezzel nem fogjuk tudni áthidalni az egyre mélyülő árkot, amely a színházi szakmát jellemzi. A cél az, hogy a vita gyakorlata ne vesszen ki. Hogy ez az állatfaj, a vita, ne tűnjön el az evolúció süllyesztőjében – hangsúlyozta Keszég László.