KISBÉRY JÁNOS

Néhány hónappal ezelőtt egy levelet vettem át, mely még az én tekintélyes postámban is fölkeltette figyelmemet. Ez a levél vastag volt, igen köpcös. Évtizedes tapasztalatom alapján tétovázva nyúlok ilyesmik után. Rendszerint közölhetetlen kéziratokat tartalmaznak, részletes tervezetét annak, hogyan lehetne az emberiséget záros határidőn belül megváltani. Rajongók küldik ezeket, vagy elmebetegek. Mert minden írónak megvannak a maga házi elmebetegjei. Nekem is van jó néhány.

Ez a boríték kivételesen nem nyomdába szánt kéziratokkal volt bélelve, hanem egy magánlevéllel, mely huszonhét sűrűn teleírt ívpapirosból állott. Abban a hitben kezdtem olvasni, hogy pár pillanat múltán a papírkosárba vetem. De alig olvastam néhány mondatát, már nem bírtam letenni. Magával ragadott a belőle áradó varázs. Mi volt ez a varázs? Egy lélek varázsa. Egy ember szólt itt hozzám, önérzetesen és szerényen. Beszélt életről, halálról, mindenről, ami eszébe ötlött. Csak érintkezni akart valakivel, a magányában. Erre történetesen engem választott ki.

Mikor a levél végére értem, izgalom fogott el. Nem sok ilyen rokonszenves emberrel találkoztam az életben, mint ezzel az ismeretlennel, akit még ma sem ismerek testi mivoltában. Tüstént válaszoltam. Közöltem vele, hogy pusztán levele alapján jeles írónak tartom őt, érett gondolkozónak, finom, tartalmas kritikusnak. Kértem, hogy tudassa, kicsoda-micsoda. Erről ugyanis fogalmam se volt. Sokunkkal megesett, hogy itt-ott véletlenül rábukkantunk egy eltemetkezett költőre, egy elbeszélőre, aki frissen, kellemesen mesél. De csiszolt prózaíróra akadni, aki ítéleteinek önállóságával, észrevételeinek tisztaságával, mértéktartása pontosságával tűnik ki, nehezebb. Még rejtélyesebbé tette előttem kilétét az, hogy irodalomra még célzást se tett a levélben, mely magában is - a legnemesebb értelemben vett - irodalom volt.

Ha azt a választ kapom tőle, hogy ötvenéves, földbirtokos, beszél franciául, angolul, forgatta az enciklopedistákat, bejárta a világot, s most vidéki birtokára vonult vissza, hogy ott csöndesen szemlélődjék, csöppet se csodálkozom. De nem ezt a választ kaptam tőle. Második, éppoly hosszú és vonzó levelében elmondotta, hogy Bezdánban él, egy bácskai városkában. Nehéz testi munkával keresi kenyerét. Gyakran szükséget lát. Apja bognármester volt, aki nyolcévi betegeskedés után tüdővészben halt meg. Anyja szolgáló. (Ő használta ezt a kifejezést.) Nyolc testvérét - mint a legidősebb fiú - maga dajkálta, takarított utánuk, főzött is rájuk. Így csak hat elemit végzett. Mesterséget se tanulhatott. Hányta-vetette az élet. Volt napszámos (mezőgazdasági munkában), béres (borjúpásztor), matróz, fűtő, kifutó, favágó. Budapesten négy évig gyári munkás, sőt kéményseprő is. Könnyen megeshetik, hogy azoknak a kéményeit is kisöpörte már, akik alábbi cikkeit el fogják olvasni. Csak magyarul tud tökéletesen, németül valamit, noha családja Elzász-Lotaringiából ered. Könyvekhez nemigen jut hozzá. Egyébként huszonnyolc esztendős.

Ezek a körülmények megindítottak, de nem változtatták meg - nem fokozták - azt a becsülést, melyet első jelentkezése után éreztem iránta. Azért említem ezt, hogy igazoljam elfogulatlanságomat. A természet vadvirágai éppoly csodák előttem, mint a szobában nőtt díszpalánták. Maga a tehetség a csoda, mert annak kifejlődése bármely környezetben is ritka. Biztattam, hogy írjon valamit nyomdafesték alá. Így juttatta el hozzám néhány írását, - melyet - amint vallja - sietve "ütött össze", mert már hajnali két órakor a cséplőgép mellett kellett állnia, keze is dagadt volt a sok munkától, alig bírta fogni a tollat.

La Bruyère ezzel a megállapítással vezeti be híres művét: "Mindent elmondottak, s nagyon későn érkezünk, több, mint hétezer esztendő múltán, mióta emberek vannak és gondolkoznak." Mi újat, eredetit lehet mondani manapság? Tárgyban alig valamit. Kisbéry János ösztönösen érzi ezt. Innen fakad egyik legfőbb erénye. Ellentétben azokkal, akik elvont dolgokról értekezvén mindenáron "eredeti"-ek akarnak lenni, és nagyobbra nyitják szájukat, mint a mondanivalójuk, ő egyszerűen, közvetlenül adja elő szemlélődését. A szerénység nemes eredetisége ez. Színeket nem használ. Mondatai áttetszők. Rajtuk keresztül világosan látjuk gondolatait. Mondatai egybevágók gondolataival. Stílusának lélegzetvétele van.

Nem szeretném, ha azt vélnék, hogy én itt most "fölfedezek" valakit. Ez a szó előttem gyűlöletes és ostoba. Az, hogy mi lesz egy emberből, egy íróból, s miképpen váltja be majd a hozzá fűzött reménységeket, nem tőlünk függ, és őtőle magától sem, hanem ezer és ezer összetevőtől. Itt az Új Idők alkalmat ad valakinek, hogy a nyilvánossággal érintkezzék. Érdemes erre, azáltal, amit ezekben az írásokban mutat, és azáltal, amit ígér, amit sejtet. Nem hiszem, hogy tévedek.

Új Idők, 1930. augusztus 24.