Megmentett 20 000 dallamot a feledéstől

A 120 évvel ezelőtt született dr. Kiss Lajos akadémikus, zenetudós, zeneszerző és karmester tiszteletére avattak emléktáblát szülővárosában, Zomborban. A mintegy 20 000 dallamot összegyűjtő népzenekutató emléktábláját a Magyar Polgári Kaszinó udvarában helyezték el a hétvégén a Kiss Lajos Néprajzi Társaság, a zombori Magyar Polgári Kaszinó és a Magyar Nemzeti Tanács közös szervezésében.

Dr. Kiss Lajos a századfordulón született, 1900. március 14-én. Nyolcvankét évet élt. Huszonhárom éves korában a Budapesti Tudományegyetem, a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált esztétikából. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan a Zeneművészeti Főiskola, a mai Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója volt, 1925-ben zeneszerzői szakon végzett. Miután visszatért Budapestről Zomborba, tizenhárom évig volt a zeneiskola igazgatója. Ezután Belgrádban a Jugoszláviai Akadémiai Énekkar karnagya és a belgrádi Stanković Zeneiskola helyettes igazgatója, majd az újvidéki zenekonzervatórium igazgatója és karmestere lett. 1945-től öt éven át a Győri Állami Konzervatórium és a Győri Filharmonikus Zenekar vezetője volt. 1950-től Budapesten élt, megválasztották a Magyar Népzene Tára szerkesztőjének, majd tudományos kutatója lett az intézménynek. Jelentős népzenegyűjtői munkássága során mintegy 20 000 dallamot gyűjtött. Publikációi jugoszláviai és külföldi szaklapokban is megjelentek.

— Neve Zomborban kikopott a köztudatból, és még a helyiek közül is kevesen tudják, hogy ki volt ő. Az emléktábla felállításával szeretnénk, ha dr. Kiss Lajos neve meghonosodna a zomboriak tudatában. Köszönet a zenetudós nevét viselő néprajzi társaságnak, mely elindította emlékének megörökítését — hangsúlyozta dr. Krachert Erzsébet, a Magyar Polgári Kaszinó elnök asszonya.

A Kiss Lajos Néprajzi Társaság emléktábla-avatásra irányuló ötletét a Magyar Nemzeti Tanács karolta fel — emelte ki felszólalásában dr. Szőke Anna, a társaság elnök asszonya. Az akadémikust méltatva elmondta, hogy a magyar népzenekutatás kivételes gyűjtőszenvedéllyel megáldott egyénisége volt.

— Rajeczky Benjámin szerint Kiss Lajos élő cáfolata volt annak a tévhitnek, hogy az anyaggyűjtés kora lejárt. Szlovák és horvát nyelvterületre is kiterjedő munkája nyomán nemcsak a dallamtérkép fehér foltja tűnt el sorjában, hanem az anyag is új típusokkal gazdagodott. Munkássága nélkül ma már nem ismerhetnénk a Délvidék tarka eredetű népességének népdalkincsét, mert ennek nagy része az idők múltával örökre elnémult. Hagyatéka híján ezeknek a vidékeknek a zenefolklór-kutatása még egészen kezdeti fokon járna, de a magyar népzenekutatás egésze is szegényebb volna a szlavóniai szigetmagyarság által megőrzött zenetörténeti emlékek ismerete nélkül. A szlavóniai gyűjtésére nagyon büszke volt, hiszen ott olyan dallamokat tudott felgyűjteni, amelyek azóta már feledésbe merültek volna. A Vajdaságra szorítkozva szemügyre vehetjük, hogy mi vált közkinccsé a ránk hagyományozott, becses örökségből. A pontos felmérés a helyszíni lejegyzések gyűjtőfüzetei és a gépi felvételek jegyzőkönyvei nélkül lehetetlen, de a gépi felvételek számítógépes feldolgozását a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének népzenei osztálya már elvégezte, ez pedig örömünkre szolgál. Ebből csak a jugoszláviai magyarság körében gyűjtött anyag 335 lemezoldal, ez megközelítőleg 8000 perc zene, melynek vajdasági része 1422 dallam. Jelentős továbbá a gépi felvételek kora előtti, helyszíni lejegyzések mennyisége is. Erre a különböző dallamközlésekből következtethetünk. A roppant méretű gyűjtés ellenére Kiss Lajos saját publikációinak száma viszonylag kevés. Az első tíz dalát Gomboson jegyezte le 1936-ban, Kodály Zoltán 1938-ban elhangzott rádió-előadása ébresztette rá, hogy az intézményes magyar népzenetudománynak alig van adata a déli végek népzenéjéről. A felhívásra azonnal megindult munka zenei részét Kiss Lajos vállalta. Az akkori helyszíni lejegyzései 1938 és 1944 között készültek. A szlavóniai szigetmagyarság gazdag népzenei öröksége valósággal elbűvölte őt. Ez gyűjtőterületeinek a legkedvesebbike volt, innen származik a legtöbb lejegyzése is. Ezekből már 1941-ben közzétett bizonyos szemelvényeket az újvidéki Kalangya című folyóiratban. Emlékének és érdemeinek akkor tisztelgünk legméltóbban, ha az ő jóvoltából megismerhető zenefolklór-örökségünket a nyilvánosság elé tárjuk, és minden tudásunkkal elősegítjük, hogy közművelődésünkbe beépüljön — összegezte dr. Szőke Anna.

— Kiss Lajos rendkívül intenzív gyűjtőmunkájának köszönhető a magyar nyelvterület déli részének népzenei feltárása is, sok vidéken ő volt az első, gyakorlatilag az egyetlen, aki gyűjtött — emelte ki mgr. Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. — Kiss Lajos, Zombor nagy szülötte emléke előtt tisztelegve, születésének 120. évfordulója alkalmából valójában nemcsak neki, de annak a délvidéki közösségnek is emléket szeretnénk állítani, amelyik fölnevelte, s amelyből az úgyszintén zombori Herceg János 1941 decemberében az általa szerkesztett Kalangyában így írt: „Sajátos lelkiség és jellegzetes kisebbségi szellem alakult ki bennünk. […] A huszonhárom év hatásait letagadni, vagy máról holnapra levetni, lehetetlenség. De erre nincs is szükség. Magyarság csak egy van és ehhez a magyarsághoz mi mindig ragaszkodtunk, s hogy e magyarság egységébe Erdély, Felvidék és Délvidék a maga külön szíveivel is beletartozik, természetes.” Kiss Lajos egész életútja is ezt tanúsította.

Az ünnepi műsor keretében a népzenekutató életútját mgr. Pastyik László irodalomtörténész is ismertette, aki egyébként személyesen is ismerte Kiss Lajost és családját. Kiemelte, hogy az egyik nagy munkája még mindig kéziratban van.

— Ki kellene adni, mert az egyetemes magyarság ügyét szolgálná. Olyan mély zenei anyagot, egyúttal szöveges részt is tartalmaz, amelyet nem szabadna hagyni, hogy a feledésbe merüljön.

A topolyai származású Dudás Sándor szobrászművész által készített domborművet dr. Szőke Anna, mgr. Hajnal Jenő és dr. Krachert Erzsébet leplezte le. Az ünnepi műsort Csonka Ferenc Halmos Béla-vándordíjas prímás hegedűjátéka tette ünnepélyesebbé, valamint a horgosi Bartók Béla Művelődési Egyesület asszonykórusa is fellépett, mely Kiss Lajos gyűjtéséből adott elő egy dalcsokrot.

Népzenekutatásunk 125 éve

Amint a Duna és a Tisza

A Zomborban született Kiss Lajos (1900–1982) Kodály Zoltán egy 1938-as rádió-előadása nyomán szembesült a ténnyel, hogy a magyar nyelvterület déli peremvidéke népzenei szempontból egyáltalán nincs feltárva, fehér foltnak számít. Ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy módszeresen fog népzenét gyűjteni. Ezt az évszámot tekintjük a délvidéki magyar, később jugoszláviai magyar, mára a határon túli magyarok délszláv országaiban történő tudományos népzenegyűjtés kezdetének. Ma már három országhoz tartoznak a vidékek, ahol megkezdte gyűjtéseit: Muravidék (Szlovénia), Szlavónia és Drávaszög (Horvátország), bácskai Duna mente és al-dunai székelyek (Szerbia – Vajdaság).

Pályája első szakaszában csupán elkötelezett kultúrmisszióként gyűjtött népzenét, hiszen rangos zenei intézmények vezetője volt: Zomborban a zeneiskola, később Újvidéken a konzervatórium igazgatója, majd Belgrádban a Jugoszláv Akadémia Énekkarának karnagya. A háborút követően Győrben a Zenekonzervatórium és Filharmónia karnagya.

Csupán 1953-ban, a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának megalakulásával vált hivatalosan népzenekutatóvá. Ebben a főmunkatársi minőségében legjelentősebb munkája a Magyar Népzene Tára III. A–B Lakodalom kötetének (1955–56), valamint V. Siratók kötetének (1966) szerkesztése és sajtó alá rendezése. (Utóbbit Rajeczky Benjáminnal közösen végezte.)

Kiss Lajos a magyar népzenekutatás egyik legtermékenyebb gyűjtője. Terepi munkái során mintegy húszezer dallamot rögzített és jegyzett le. 1957–1970-ig újra gyűjtött és publikált Vajdaságban. Szülőföldje népzenéjének föltárását és gondozását mindig is szívügyének tekintette. Első népdalfüzete, a 108 magyar népdal előszavában így ír: „A Délvidék népzenéje semmibe se áll a többi magyar vidék mögött. Sőt mivel azokkal a Dunántúltól Erdélyig szoros kapcsolatban áll, amint a Duna és Tisza egybegyűjti hazánk összes folyóvizeit, ugyanúgy szinte gyűjtőmedencéje a Délvidék népzenéje népzenénk összes zenei dialektusának.”

Bartóknak nem csupán a zeneszerzés terén voltak egyéni zseniális gondolatai, a népzenegyűjtés és -archiválás területén is akadtak rendkívüli ötletei.

A harmincas évek derekán, érzékelve a kor változását és a technika fejlődését, megállapította, hogy egyszerűbb a távoli vidékekről az adatközlőket Budapestre szállítani, és ott, a rádió stúdiójában a legújabb technikával gramofonlemezt készíteni, mint a gyűjtőnek az elavult, több tíz kilós gramofonnal sérülékeny, gyengébb minőségű viaszhengereket előállítani a terepen. Ezen meglátás és kezdeményezés nyomán jött létre 1936-ban és tartott egészen 1963-ig (!) a lemezfelvétel projekt, a Pátria hanglemezsorozat. A felvételkészítések két szakaszban zajlottak. Az első folytonos időszak 1937-től 1942-ig. Ebből a sorozatból bolti forgalmazásra is nyomtattak másolatokat. A háború okozta kényszerszünet után 1949-től 1963-ig csupán tudományos célokra, a Néprajzi Múzeum számára készültek a lemezek. A felvételeket a múzeum igazgatója (egyébként zeneszerző és népzenekutató), Lajtha László vezette, munkatársa az európai hírű összehasonlító népzenekutató, Rajeczky Benjámin volt. A mintegy húsz év alatt 245 Pátria lemez készült el. Felbecsülhetetlen értékű, jó minőségű, a hagyomány élő ízeit őrző és a népzenei dialektusterületek hamisítatlan jegyeit hordozó zenei anyagot sikerült így átmenteni az utókor számára. A Pátria anyag mindmáig a népzeneművelők kimeríthetetlen kincsestára!

Az ötvenes évektől két technikai újdonság is újabb lendületet adott az utolsó órákban járó népzenegyűjtésnek, helyszíni feltárásnak. Az egyik a magnetofon volt. Az első készülékeken még fémhuzal pörgött az orsókon, ezek voltak az úgynevezett huzalos, „drótos” magnók. Csak később találták föl a magnetizálható szalagos tekercseket. A magnetofonnal lehetségessé vált a hibák törlése és újravétele. Már ilyenekkel gyűjtött – csupán néhány nevet kiemelve – Olsvai Imre, Sárosi Bálint, Kallós Zoltán, Ág Tibor és dr. Burány Béla is.

A másik fontos technikai előrelépés a terepi gyűjtések területén a kézi kamera megjelenése volt. A kézi kamera 8 mm-es filmmel elsősorban a néptáncok dokumentálásában volt kiemelkedően fontos. Közvetve igen jelentős szerepet játszott a tánczenei anyag feltárásában és később a népzene társadalmi szerepének újrafogalmazásában. Az ötvenes években kezdett ilyen filmfelvevővel gyűjteni Martin György, egyik legjelesebb néptánckutatónk. Martin, becenevén Tinka, nem csak a tánc dokumentálására összpontosított. Figyelme kiterjedt a táncot kísérő dallamokra és a hangszeres megszólaltatásra is! Ez a hozzáállása, széles körű szemlélete – még akkor szándéktalanul – teremti meg jó húsz év múlva a táncházmozgalom eszmei alapjait.

Az elgondolást, hogy minden fölgyűjtött népdalt egy monumentális összkiadványban kottaszerűen megjelentessenek, Kodály a háború befejeztével magánerőből szorgalmazta. Létrehozott egy népzenetudományi kutatóműhelyt, amellyel a gyűjtéseket koordinálta, és kidolgozta a Magyar Népzene Tára könyvsorozat hosszú távú koncepcióját. A kutatóműhely mint a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportja 1953. október 15-én vált hivatalos intézménnyé.

A csoport alapító tagjai, Kodály Zoltán vezetésével, Kerényi György, Kiss Lajos, Járdányi Pál és Rajeczky Benjámin voltak. Alapvető célként tűzték ki egy egyetemes magyar népzenei kiadvány létrehozását (Magyar Népzene Tára), amelyhez a terepi gyűjtések szervezése, kottázása, rendszerezése mellett a kötetek szerkesztésének, sajtó alá rendezésének feladatait vállalják.

A Magyar Népzene Tára első öt kötetében az alkalomhoz kötött dallamokat szerkesztették, és rendezték nyomda alá. Ezek:

I. Gyermekjátékok (1951), szerk.: Kerényi György,

II. Jeles napok (1953), szerk.: Kerényi György,

III. A–B Lakodalom (1955–56), szerk.: Kiss Lajos,

IV. Párosítók (1959), szerk.: Kerényi György,

V. Siratók (1966), szerk.: Kiss Lajos és Rajeczky Benjámin.

Az alkalomhoz kötődő dallamanyag publikálása részben koncepciós elképzelés, részben időnyerés volt a további elméleti rendszer kidolgozására.

Kodály elismerte, de nem kívánta alkalmazni Bartók rendszerezési elvét. Saját szótárszerű elrendezését sem találta alkalmasnak a Népzene Tára alkalomhoz nem kötődő dallamai már százezres nagyságrendűre duzzadt korpuszának osztályokba sorolására.

Az új dallamrend elméletének kidolgozását Járdányi Pál (1920–1966) vállalta. Ő mintegy szintetizálta a bartóki és a kodályi rendszer összeilleszthető elemeit. Megtartotta és továbbfejlesztette Bartók régi és új stílusát, az egyes dallamsorok magassági viszonyát vette alapul a rendszer kialakításában, ehhez kapcsolta Kodály kadencia- és szótagszám rendjét, a szótárszerűség lehetséges megtartásával. Legnagyobb felfedezése azonban a dallamtípus fogalmának megalkotása volt. Nagyszerű meglátása, hogy nem külön-külön dallamokat szükséges egymáshoz viszonyítani, hanem a dallamváltozat-család legjellemzőbb formáit kell megtalálni. Ezek a típusdallamok.

Csupán ezeket szükséges rendszerezni, egymás közti viszonyukat szótárszerűen rangsorolni. Így a felgyűjtött dallamtömeg nagyságrendekkel csökken, áttekinthetővé válik, és könnyebb könyvtárszerű rendbe állítani.

Járdányi elképzelései 1961-ben láttak napvilágot, a Magyar népdaltípusok I–II. könyvekben, amelyek ugyan népszerűsítő kiadványként készültek, de a Magyar Népzene Tára mai napig megjelenő köteteinek elméleti vázát és szerkesztési elvét képezik.