Kiss Tamás
Legelső publikált szövege egy novella volt, amely 2011-ben jelent meg a vajdasági Képes Ifjúság hasábjain. Gimnazistaként részt vett a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, ahol egyik alkalommal a Kilátó különdíját nyerte el. Pályakezdő fiatalként fontos állomás volt számára a Kárpát-medencei diákírók és költők találkozója Sárváron. 2014-ben megjelent egy terjedelmes versanyaga a Litera.hu irodalmi portálon, Keresztury Tibor mutatta be az olvasóknak. Első verseskötete Anyaméh címmel látott napvilágot a zEtna Kiadó gondozásában 2015-ben. A kiadvány elnyerte a Vajdasági Szép Magyar Könyv díját, Kiss Tamás pedig Sinkó Ervin Irodalmi Díjat kapott. Legfiatalabb költőként szerepelt Az év versei 2017 elnevezésű antológiában. 2018-ban Végel László ajánlotta négy versét a Litera.hu-n. Tagja a Híd Körnek. Ez idáig alkalma nyílt felolvasni Vajdaság számos településén, Budapesten, Szolnokon, Kolozsváron, rádióban és tévében. 2019-ben Móricz-ösztöndíjas volt. Jelenleg az Újvidéki Egyetemen tanul magyar nyelvet és irodalmat, valamint a Vajdasági RTV-ben dolgozik lektorként.
Celler Kiss Tamás versei elé
„1995. január 3-án születtem. A Vajdaságban, azon belül Szenttamáson élek. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén vagyok első éves hallgató. Írással három-négy éve foglalkozom, korábban novellákat és színdarabot írtam, most verseket. Voltam sárvári diákköltő. Szövegeim megjelentek a Képes Ifjúság, a Magyar Szó Kilátó mellékletének hasábjain, illetve a zEtna webes felületén. Első kötetem a zEtna Kiadó gondozásában fog megjelenni.”
Még ennyit sem tudtam arról a fiatalemberről, aki pár napja elküldte nekem a verseit. Mindennapos eset. Hivatalból megpörgetem. Görgettem az anyagot az egérrel a monitoron, aztán valahogy egyre lassabb lett az ügymenet. Szemet szúrt, szöget ütött, becsípődött olvasás közben valami. Ez egész jó. Nem “egész”: nagyon! Visszatértem egy-egy sorhoz, megnéztem az egyik verset újra, jól olvastam-e. Jól. És innentől az övé voltam. Vadászt a vad nyoma, piást a szesz szaga, szerkesztőt a felfedezés mámora: az anyag megvett, beszippantott, magával ragadott teljesen.
Emberünk nincs húszéves, de máris egy mázsányi pakkot cipel. Eddig ez magánügy volna, ha nem az alábbi versekből volna erről tudomásunk. A példának okáért azáltal, hogy zárójelbe teszi versében az anya szót, mert hiányát így tudja a legegzaktabb módon szemléltetni. Egy zárójellel szemléltetni az anya hiányát, édes istenem… És lehet-e tényleg ennél bármi hitelesebb, fájóbb, keményebb és szemléletesebb? Evvel együtt találni kell valakit, mondja tovább, aki eljátssza, hogy az anyja annak a hatalmas csecsemőnek, aki mellé leül. A költő persze tudja, mindez reménytelen, egyszemélyes kartondobozba zárt magánya oszthatatlan és feloldhatatlan. Éppen ezért szerette volna sms-ben megírni magának, hogy “szeretlek”, de lemerült.
Így fullad kudarcba minden próbálkozás a párkapcsolatokban is. A kolás doboz leszakadó nyitókája efajta meglátásokhoz vezet: “a szív alapjáraton nem / boldog és nem szomorú, hanem üres.” Olvassuk csak, hogyan is hangzik nála egy szerelmi vallomás: “Ma gondolatban folyton kerültem az E/2. személyt. / ma a füleid tárt karokként nyúltak a hangomért, / és én azt kértem tőled, hogy jegyezd meg a csöndet is, / mert én leszek majd az, aki abban nem beszél.” Kész. Egy kész költő, szokatlanul magas átlagnívón, döbbenetes rátalálásokkal, korán megélt fájdalmakkal – egyszerre drámaian megindító és önreflexív módon visszafogott. Szenvedélyesen puritán. Itt-ott bizonytalan még a csukló, de az arányérzék már hibátlan: minden oka megvolna rá, de sehol sem húzza túl.
Köszönöm a bizalmadat, Tamás. Szurkolok.
„árvaságát álmos radírral törli ki” (Celler Kiss Tamás: Anyaméh)
Celler Kiss Tamás: Anyaméh. zEtna-Basiliscus Kiadó, Zenta, 2015
Lehet-e az árvaságot meg nem történtté tenni? A húszéves Celler Kiss Tamás erre tesz kísérletet első, kiválóan szerkesztett, egyedi hangú kötetével. A lírai én maga próbál anyaméhet építeni a régen elveszett, az egykor oltalmat adó helyébe. Bármilyen esetlegesnek tűnik, precízen megtervezi annak minden helyiségét, berendezési tárgyát. Az Anyaméh kilenc ciklusa – a fogantatástól a kilencedik hónapig – megformálja a belakni kívánt teret, ahová behúzódva a lélek felkészülhet a születésre, újjászületésre.
De miért van szükség átírni, átfogalmazni a fogantatást és a kilenc hónapos készülődést? Talán így elmúlik a korán jött árvaság minden baja, kínja. Vagy rontás elleni ráolvasás ez, a meg nem változtatható helyzetbe beledermedt lélek tehetetlensége ellen. S miközben a kőműves-költő öngyógyító mágiát alkalmazva felépíti házát, létrejön nemcsak a felnőtt, de a lírai én is. József Attila-i sűrűségű és keménységű a kötetnyitó bemutatkozás: „egyetemre jártam, / munkába álltam, / ha esett az eső, áztam, / ha nem gyújtottam be, fáztam, / ha késett a buszom, vártam, / ha embert öltem, ástam” (trailer, 7). Ez a kiindulópont. Innen kellene, a külső determináló körülményektől megszabadulva, továbblépni, azaz valami újat cselekedni, építkezni. A következő vers meg is jelöli a tennivalót, programot ad: „bármilyen fal, ha embereknek / építik, legyen emberméretű. / akkora, mint én” (title theme, 8). Látjuk, a mérce az ember, a bátran felvállalt én, amihez igazodik a maga alkotta belső világ. Az otthon, melynek falai meghatározzák a kint és a bent viszonyát, most már nem mások kénye szerint készül – egyedi igényt elégít ki. Itt vége a kiszolgáltatottságnak, a gyermek már nem az, akit a hiányzó anya nem tud megvédeni a nagyvilágtól: „az ember csak akkor lesz felnőtt, / ha már nem marad senki, aki / megvédhetné. azt hiszem, felnőttem” (III. jelenet, 13).
A sokszólamú lírai én egyik hangja a kőművesé, aki a kötetben öt jelenetben szólal meg. Az elsőtől az ötödikig fokozatosan születik meg az építés vágya, aztán az elhatározás a cselekvésre, majd pedig a megvalósítás. Az első jelenet a mellőzöttség érzését mutatja: „félrepakolt féltéglák sorakoznak / katonás rendben, már tudom, hogy / soha semmit nem fogok velük / kezdeni. […] én is féltégla vagyok egy / alsó sorban” (I. jelenet, 10). A második a döntésről szól: „az ember nem csak akkor vétkezik, / ha rosszul dönt. akkor is bűnös, / ha nem dönt” (II. jelenet, 12). A harmadikban az építmény helyét is kiszemeli: „itt fogom felépíteni / a saját anyaméhemet” (III. jelenet, 13), és ezzel végleges döntést hoz: felnő. Az utolsó két jelenet az építésről és a születés várásáról szól.
Ezek a jelenetversek a tartógerendái a kötetnek. Hozzájuk kapcsolódik, témájában hol szorosabban, hol lazábban a többi. Ezek kötődése olyan esetleges, amilyen a külvilághoz fűződő viszony, és az ottani történések. Mégis ezek rendezik be, hogy ne legyen üres, az anyaméhotthont. A jelenetek közötti versek az építkezés, a berendezkedés különböző állomásait jelölik. Az alaprajz című fejezettel kezdődnek, ennek a versei révén közelít a házhoz a lírai én, majd az ajtón át, a küszöböt átlépve, be is jut. Aztán a nappali következik a berendezési tárgyak neveit viselő versekkel (fogas, tapéta, dívány, párnák), majd a fürdőszoba (benne: csempék, szobamérleg, borotva), a konyha (hűtőszekrény, márványpult, tűzhely), végül a hálószoba (ágy, falióra, akvárium).
Különös ez a ház a maga versbútoraival, kellékeivel. Hosszú ideig készültek, és mindnek megvan a maga története. Általuk ismerhető meg a lírai én. A nappali versei egy szerelem különböző stációinak lenyomatai. A fürdőszoba berendezési tárgyait címként viselő versek sokfélék, van köztük, aminek szabad asszociációs szerkezete hajaz a címre (csempék) – az alcímekre asszociáló szavak száma pedig egytől tízig növekszik. Így például az egyszavas alvást a szerelem szóra asszociáló két szó követi, így jut el a tízszavas hídig. Némelyik vers egész novellát sűrít magába, mint például az álomszerű fénycső, vagy a fürdőszobaszőnyeg a maga szürreális képeivel: „a villogó sárga fény / csak én vagyok” (48), „azóta már nem emlékszem, / a szőnyeget vagy a cipőtalpak nyomát ölelem” (49), „hozzám kötöttek néhány madarat. / már nem verdesünk olyan kitartóan, / szállnunk nincs hova” (kád, 52). A konyha-versek a gyermeki én, a gyerekkori történések őrzői. A márványpult a temetőbe visz, abba az időbe, amikor még ennek a helynek nem volt különösebben keserű a konnotációja. A gyermeki én még a jelenségeket a maguk primer módján látta és értékelte. Ilyen a műanyag tál története is, amelyben két egymástól függetlenül, mégis egy időben zajló esemény – az anya ebédkészítése és a nagymama öngyilkossági kísérlete – vetül egymásra: „láttam, ahogy véredet a műanyag / lavórba csepegteted, sárga műanyag volt: / a pirosnak sárga alap […] anya pedig / kiöntötte véredet a fűre. […] ugyanoda öntötte a rántottát is, ahová az előbb / a véredet: a sárgának piros alap” (59).
A terhesség hetedik hónapját szimbolizáló ciklus megint nyugtalanító módon féltéglákról mesél – cím nélküli, félbemaradt, vagy csak verstöredéknek szánt, szólásoknak tűnő sorokból áll: „ami ma maradék, / az holnap ebéd” (75), „senki sem lehet teljesen / biztos abban, / hogy halandó” (76), „minden házban van egy kés, / amellyel csak kenyeret vágnak” (76). Végül a poggyászban¸ ahogy jött, lassan elhagyja a házat a lírai én.
A versekben a nagybetűktől megfosztott mondatok, a csupa kisbetűvel írt szavak testközelbe hozzák a félelmetes eseményeket, az élet dolgait, amelyek ily módon hétköznapivá lesznek – egyek a többi között. Persze ez a technika a szabad versek folyamszerűvé válását és az egyhangúság érzetét kelthetik, de a központozás ezt ellensúlyozva irányítja az olvasó figyelmét. Egy másik technika a fenyegető jelenségek újrakonstruálása, megszemélyesítése. A szobamérlegben például a baljóslatú, rabló világ hozzánk vendégségbe látogató ismerősként ábrázolódik, amely azért megtartja rossz szokását: „előbb magunkban, majd később együtt / is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt / belőlünk magával” (46). A borotva című versben a sors keze töpörödik össze: „távolról nézve a sors keze nagy, öreg kéz. […] már közelről is láthatom, hogy mindig / akkora a sors keze, mint az a bármelyik másik, / amelyik a kézfogásért kinyúl” (47).
Másutt a lírai én saját kicsinységét apró pontként határozza meg. Két vers is viseli ezt a címet (az alaprajzban a kezdő, míg a poggyászban az utolsó előtti). Mégis ennek az apró pontnak van esélye. A féltégla mellett ez a jelzős szerkezet tűnik változatlannak a lírai térben és időben. Az aprópontság a versekben megrajzolt viszonyrendszerekben mutatkozik meg – az egyik helyen a jelentéktelensége miatt szóra sem méltó: „ahol senki nem / szól hozzám, ott a hazám” (17), másutt a kicsinységre a látás csökevényes voltából következtethetünk: „tágra nyílt / szemekkel sem láthatok / el a plafonig. sem a padlásig. / sem pedig a csillagokig” (84).
De miért alakult ki ez a makacs önleértékelés? A flashbackben megkapjuk a választ: „egy anya hiányát úgy tudom a / legjobban szemléltetni, hogy / zárójelbe teszem a szót, hogy anya / (anya), miért tetted zárójelbe a fiadat?” (13). A zárójelbe tett fiú – a hiányzó fiú. Ha nincs anya, fia sem lehet. Ugyan fizikailag létezik, de a lírai térben szinte láthatatlan, pontszerű. Ezt a hiányt a versekben alkalmazott tagadó, tiltó grammatika is erősíti: „a cserepek olyankor mindig kemények, / mint a holnapom, amelyet eljövök / nem várni” (küszöb, 21), „ha már nem lehetek költő” (ropogó tűzhely és kandalló, 22), „lassan távozol. / fel sem fogom” (fogas, 27), „ne vehessen el tőlem […] ne próbáld meg zsákba tenni […] hiszen nincs is oly széles / vállad” (hátizsák, 29), „a szív alapjáraton nem boldog és / nem szomorú, hanem üres” (dívány, 30), „jegyezd meg a csöndet is, / mert én leszek majd az, aki abban nem beszél” (törülközők, 50).
Ilyen hatásúak a hang hiányát fogalmazó versek is: „épp egy anya zokog / az elnémított tévén” (soundtrack, 11), „ahol legszebben / hallgatnak a facsemeték, / ott most is hallgatnak” (apró pont, 17), „a szakálla / mögött van-e száj is, mert akármit / kérdeztem tőle, ő nem felelt” (az ajtó (távlatból), 18), „nekem / is jólesett, hogy nem kell beszélnem” (dívány, 30).
A legutolsó vers nem csupán a kötetet zárja. Amit itt a vég (end) szóval aposztrofál a szerző, tulajdonképpen egy új kötet kezdő állapotát sejteti. A várakozás izgalmát hívja elő, hogy mi történik ennek a felnőtt énnek a megszületése után, a későbbiekben milyen megpróbáltatásokról ad majd számot a lírai én?
A fészeképítő
Celler Kiss Tamás verseiről
Az anyaméh fészek: körülölel, táplál, biztonságot ad. Az a hely, ahová valóban soha nem térhetünk vissza, hiába is vágyunk rá. Celler Kiss Tamás Anyaméh-versei[1] a felnőtté válás folyamatának hol keserű, hol melankolikus tapasztalatát örökítik meg: „az ember csak akkor lesz felnőtt, / ha már nem marad senki, aki / megvédhetné” (13). A forgatókönyvszerűen felépített kötet szerint a főszereplő – a kőművesként aposztrofált lírai alany – a külvilág elemeiből konstruálja újra a biztonságot nyújtó, hiányokat szimbolizáló belső teret. Celler Kiss Tamás kötetében az én újbóli napra jutása a tét – kikényszerített újraszületés ez, melynek során búvópatakként merészkedik elő az idő előtt magára maradt versbeszélő, amikor felkészültnek érzi magát az eddig megemészthetetlennek hitt létállapotokkal történő szembenézésre, azaz „rászánja magát a változtatásra, s legelőbb is a változásra / már az is valami, ha tudod, mit akarsz. / itt ez a domb. itt fogom felépíteni / a saját anyaméhemet. / a boldogtalanság nem más, mint / örökös visszavágyódás az anyaméhbe” (13).
A feszes kompozíció többszörös narratívát alkalmaz: az első ciklus [fogantatás] versei egy film felépítésének imitálásával (trailer, title theme, soundtrack, végül end), majd a cselekmény jelenetenkénti vázolásával engednek bepillantást a főhős karakterének alakulásába, története kibontakozásába. Az alaprajzból kiindulva az alapvető térképző egységek felvázolásával a további ciklusokban kirajzolódnak az anyaméh-ház belső terei, intim hangulatú enteriőrök összességeként megképződik az újraértelmezett anyaméh: [alaprajz], [nappali], [fürdőszoba], [konyha], [hálószoba], ebből a szempontból némileg kilóg a sorból a [féltéglák] és a [poggyász] című egység. Az egyes terekben funkcióik szerint elhelyezett tárgyak kerülnek a szövegek fókuszába. Az élet tényleges kezdetére utaló [fogantatás] ciklus egyaránt rámutat a kötet felépítését szervező mozgóképes narratíva, de az ezen belül alakuló elbeszélés kezdő pillanatára, a záró egység [kilencedik hónap] pedig szerkezetileg ugyan nyitány helyett a lezárás aktusának szerepét tölti be, mégis az én önmagába zártságának feladásáról, az általa létrehívott menedék elhagyásáról, a napra jutás megvalósulásáról tudósít: „odakinn rájöttem, / hogy odabenn végig a kulcs / kifaragásán járt az eszem” (91).
Pereg az Anyaméh című film, melynek soundtrackje paradox módon egy elnémított tévéről visszaköszönő zokogó anya látványa. Az I. jelenet, melyben a kőműves emberi gyengeségéről vall című szövegben – először jelenik meg építőmesterként a versbeszélő – felsejlik az utolsó versben kimondott önmeghatározás kettős természete – kiszolgáltatottságának bizonyossá válása, a „féltégla vagyok / egy alsó sorban” (10) érzete érleli meg benne a döntést, hogy a megélt hiányok hatására önmaga köré emeljen falakat: „most kell elvonulnom, érzem / bizsereg minden, ahol senki nem / szól hozzám, ott a házam” (17). Ahogyan a kamera lépésről lépésre közelít rá a csukott ajtóra, majd annak belső felét veszi, úgy válik egyre súlyosabb lelki teherré a fiziológiai változásokon keresztülment, felnőtt test, amelynek tulajdonosa kénytelen szembenézni magára hagyatottságával: „most itt állok a tükör előtt / nevetségesen, mert a kinőtt / pulóverembe akarok belebújni /
újra” (19), „szűk lett rajtam a mozgolódás, / könyökömet beütöttem a csillagokba / lejönni mégsem merek” (21). Isten, sors, anya, szerető által elhagyatottan él jelenében a versbeszéd alanya, az aktuális enteriőrben megpillantva egy-egy tárgyat, elindul általuk a fontos pillanatokra emlékezés asszociatív mechanizmusa, melyet időnként a vád, máskor a beletörődő szomorúság hangneme ural. Villanásnyi ideig mesél egy küszöb, egy naptár, egy borotva vagy éppen egy műanyag tál láttán: mindegyik objektum egy képkocka, amely flashbackszerű, versbe szedett élményanyag elmondására készteti, s miközben rekonstruálódik a kétségtelenül rövid élettörténet, úgy hatol a tekintet a lélek és a ház belső terei felé. Néha talán túl nagy tömböket, súlyokat vesz a vállára, máskor viszont helyüket vesztett féltéglákat pakol, de folyamatosan küzd önmaga elfogadásának saját maga által teremtett kényszerével: „adjatok egy másik / húsdarabot, én majd / elhiszem róla, hogy az a szívem, / meg is tanulnám szeretni” (83).
A [poggyász] ciklus címeiben jórészt megismétlődnek az [alaprajz] versei, ám a távozás aktusát érzékeltetve az én-zárat feloldó kulccsal (és az egésszel) kiegészülve megváltozik a sorrend, a perspektíva immáron belülről a külvilág felé irányul: „a szívben minden indulásra készen. / hajtja a vére, becsomagolja holmiját” (81). A házat benépesítő tárgyfragmentumok után a [kilencedik hónap] egység IV. jelenet, melyben a kőműves felépítette az anyaméhet szövege visszautal a „saját kis menedékhely” (89) létrehozásának folyamatára. A ház anyagául a kőműves téglák helyett a fát választja – mégsem keveredik szerepválságba, hiszen egy helyütt így vall önmagáról: „lusta kőműves vagyok, / meg lusta ács” (22) –, mivel „az összes földi anyag / közül a fának van a legtisztább lelke” (89) alkalmas matéria arra, hogy az élet kialakulásához szükségszerűen tiszta anyaméh-imitáció alapját képezze. A kulcs kifaragását megelőző hosszas meditáció segíti a végső felismeréshez, hogy rájöjjön, a születés utáni biztonságot szimbolizáló anyaméh-biztonság megteremtése az egyes ember feladata: „(mert ezek vagyunk mi. / kőművesek és egyben házak is)” (91).
bármilyen fal, ha embereknek / építik, legyen emberméretű
- Írta: Szarvas Melinda
„A magyar nyelvben vagyok otthon. A mindennapokban Szerbiában, szellemileg Magyarországon. Sokkal aktívabban követem például a magyar közéletet. Azonban már jó ideje szeretnék szerbről verseket fordítani, de valamiért folyton halogatom. Sokkal szorosabb együttműködés kéne a két irodalom között, és ez elsősorban a vajdasági magyar írók felelőssége, így az enyém is.” ‒ Celler Kiss Tamással Szarvas Melinda beszélgetett.
Szarvas Melinda: „tíz dolgot találtam ki, / amiről tudtunk volna beszélni.” Az első, Anyaméh című köteted egyik verséből származó idézet, a költemény címe: képeslap egy finn erdőből. Engem már a cím megvett, de maga a vers is az egyik kedvencem. Milyen kötődésed van a finn tájhoz? Honnan jött ez a téma?
Celler Kiss Tamás: Vas Máté írta a Kosok című izlandi filmről szóló kritikájában, hogy a mi generációnknak Izland jelenti azt, amit Ázsia, főleg India jelentett a romantikus költőknek. Helytállónak érzem a megállapítást, de nemcsak Izlandra, hanem az egész skandináv térségre vonatkozóan. Habár ez utóbbi nem is pontos megjelölés, mert a nyelvhasználatban gyakran hivatkozunk Finnországra és Izlandra is mint skandináv országra. Pontosabb és egyszerűbb is, ha Észak-Európának mondom. Bezzegészak. Persze innen nézve a működő demokrácia és oktatásügy, a viszonylagos társadalmi jólét egzotikum. És ugye a romantikus költők is az egzotikumot keresték Indiában. Más kérdés, hogy pont az észak-európai filmek mutatják be leginkább, hogy a róluk alkotott képünk a legtöbb esetben illúzió, naiv idealizmus. Egyébként az általad említett versben semmi ilyesmiről nincs szó, az egy szerelmes vers. De akkoriban, amikor írtam, úgy éreztem, szívesebben élnék, mondjuk, Finnországban, mint Szerbiában.
Sz.M.: Noha írtál novellákat, sőt színdarabot is, alapvetően és elsősorban költőként működsz. Hogyan találtál rá az írásra mint kifejezési formára?
C.K.T.: Egyetlen színdarabot írtam. Egy diákszínjátszó csoport számára készült, amolyan tinidarab, és nagy sikereket értek el vele iskolanapokon, de nem kell komolyan venni. Van egy novelláskötetem is, szerencsére nem lehet beszerezni sehol. A gimnáziumi szerbtanárnőm találta ki, hogy az osztálytársaim fordítsák le szerbre a szövegeimet, talált rá támogatást, és kis példányszámban ki is adtuk. Közösen készítettük el a borítót, csináltuk meg a tördelést, de legfeljebb csak arra volt jó, hogy ne kelljen órákra járnunk. Maradjunk annyiban, hogy verseket írok, és – ahogy mondtad – az Anyaméh az első kötetem. De sokkal szívesebben szereznék dalokat, viszont a zenéhez nincs tehetségem, a versíráshoz meg néha úgy tűnik, hogy van. De nem véletlenül az írás az egyik legnépszerűbb önkifejezési forma, sokkal kevesebb kellék kell hozzá, mint mondjuk a festészethez vagy a filmkészítéshez, és nem mellesleg olcsóbb is. Igazából nem tudom, hogy mi az elsődleges oka annak, hogy írok. Valószínűleg azért csinálom, mert azt gondolom, vannak annyira érdekesek a szövegeim, hogy mások elolvassák.
Sz.M.: A 2015-ben a zEtnánál megjelent első köteted több év munkája? Milyen a munkatempód? Mennyire írsz könnyen? Vagy inkább többször is átdolgozol akár egy kéziratot?
C.K.T.: Tolnai Ottó minden reggel ír. Nekem sajnos még nem alakult ki egy konstans munkatempóm, ennek sokszor érzem is a hátrányát. Aktív és passzív időszakok váltogatják egymást. A kötet verseinek nagy részét egy nyár alatt írtam, de sokat dolgoztunk rajta Beszédes Istvánnal, mire megjelenhetett könyv formájában. Azóta viszont sokkal rendszertelenebbül és lassabban írok, több időt szánok egy adott szöveg csiszolására. Mintha kirajzolódna egy olyan tendencia, amely szerint amennyiben egy szerző komolyan veszi magát, 3-4 évente megjelenik legalább egy kötete. Eredetileg én is így terveztem, de most már biztosan nem fogom ezt betartani. Persze nem gondolom, hogy bárki is tűkön ülve várná az új kötetemet, ha mégis, akkor tőle ezúton is elnézést kérek.
Sz.M.: A litera.hu-n Keresztury Tibor írt rólad bemutatást, ajánlást, amelyből kiderül, hogy te küldted el neki a szövegeidet. Mennyire jellemez az ilyenfajta bátorság? Mennyire keresed a megmutatkozási lehetőségeket?
C.K.T.: Egyre kevésbé jellemez. Akkoriban volt egy csomó versem, szerettem volna minél több visszajelzést kapni, sokat olvasgattam a Literát is, ezért küldtem el Keresztury Tibornak a verseimet. Engem lepett meg a legjobban, hogy válaszolt az e-mailemre. De mostanában inkább az a jellemző, hogy oda küldök szövegeket, ahonnan kérnek.
Sz.M.: Adja magát a kérdés: az országhatárral elválasztottság mennyiben nehezíti a bemutatkozást vagy a jelenlétet, akár a vajdasági, akár a magyarországi közegben? Érzel egyáltalán elválasztottságot?
C.K.T.: Ahogy a fenti példa is mutatja, a bemutatkozást, a publikálást nem igazán nehezíti meg. Az nem számít, hogy Magyarországról vagy Szerbiából küldöd-e az e-mailt. Folyamatosan jelen lenni már nehezebb. Hiszen legalább annyira fontos a személyes jelenlét is. Végel László fogalmazott úgy, hogy a magyar irodalom vízfejű. A határon túli írók körében, de a vidéki magyarországi írók körében is tartja magát a vélekedés, hogy az irodalmunk központja Budapest. Van benne igazság, még akkor is, ha ebből a narratívából sokszor a peremre szorult írók sértődöttsége is kiérezhető. De az is igaz, hogy számunkra is elsősorban a magyarországi folyóiratok jelentik a releváns megmérettetési terepet. Persze lehet ezt másképp is nézni: ha valakinek valami okból kifolyólag éppen vajdasági magyar íróra van szüksége, akkor nagyobb eséllyel esik rám a választása, vagy előbb-utóbb rám esik, mivel alapvetően (sajnos) kevesen vagyunk.
Sz.M.: A title theme című versedben azt írod, „bármilyen fal, ha embereknek / építik, legyen emberméretű.” Érzékelsz falakat magad körül vagy előtt? Mennyiben válogatsz a kínálkozó lehetőségek között, vagy ha létrejön egy új bemutatkozási platform, nyitott vagy rá? Legutóbb a tavalyi Szenteleky-napokon találkoztunk, aznap jelent meg az Előretolt Helyőrség első vajdasági irodalmi melléklete, amelyben emlékezetes versekkel szerepeltél (nem túlzás: egyedül rád emlékszem abból az összeállításból).
C.K.T.: Próbálok eleget tenni minden felkérésnek. Sajnos nehezen tudok nemet mondani. Az Előretolt Helyőrség vajdasági mellékletében publikáltam olyan verset is, amely a magyar kormány migránspropagandájával ironizál. Egy publikáció az Előretolt Helyőrségben mindenképpen politikailag reflektált lesz, akkor is, ha nem politikáról van benne szó, hanem mondjuk csicsergő madarakról. Ezért azt éreztem, tökéletes platform arra, hogy közéleti témát feszegessek, amely egyébként nem jellemző a szövegeimre. Érdekes volt látni, hogy az olvasó politikai irányultsága hogyan befolyásolja az adott vers értelmezését. Persze lehet azt mondani, ha egy ellenzéki érzelmű szöveget leközölnek az Előretolt Helyőrségben, csak teret engednek annak, hogy a demokratikusságukat hangoztassák. Ugyanakkor, ha egy ellenzéki érzelmű szerző elzárkózik előlük, visszautasítja a felkérést, lehetőséget ad arra, hogy pszeudodemokratát kiáltsanak. Tényleg azt gondolom, elsősorban az a fontos, mit mondunk, és nem az, hogy hol. Nem azt mondom, hogy nincs létjogosultságuk a nyílt leveleknek, nagyigényű Facebook-posztoknak, de jórészt csak arra jók, hogy a velünk hasonló véleményen levőket megerősítsük a gondolkodásukban. Ha kapok újabb felkérést az Előretolt Helyőrségtől, eleget fogok tenni neki: közéleti és rendszerkritikus szövegekkel.
Sz.M.: A vajdasági irodalmi közeg sem mentes a különféle vitáktól, megosztottságtól. Ezek mennyiben érintenek téged, az irodalmi szocializációdat mennyiben határozták meg?
C.K.T.: Sokszor az az érzésem, hogy feleslegesen nagy jelentőséget tulajdonítunk ennek. A magyar irodalom soha nem volt egységes, abszurd is lenne ilyet elvárni tőle. A vajdasági irodalmi közeg megosztottsága semmilyen mértékben nem határozta meg az irodalmi szocializációmat. Ez a megosztottság leginkább a felek vélt és valós sérelmein alapul, amelyekre nekem nincs ráhatásom. Volt, hogy belefolytam különböző ügyekbe, de olyankor sem táborok véleményét képviseltem, hanem a saját magamét.
Sz.M.: 2018 novemberében a Késelés villával sorozat egyik főszereplője voltál, Láng Orsolya, marosvásárhelyi szerzővel együtt. A többi magyar irodalmi közeggel (nem vajdasági és/vagy magyarországi) van-e bármi kapcsolatod? Mennyire követed a különféle fiatal irodalmi közegeket?
C.K.T.: Vida Kamillával és Csete Somával Sárváron ismerkedtem meg. Őket is, és mindenki mást, akivel ott ismeretségbe kerültem, igyekszem követni. Persze lehetetlen mindent észrevenni, de figyelem és olvasom is a nemzedéktársaimat. Nagyon erős a fiatal irodalom. Sok a tehetséges, jó író.
Sz.M.: Tagja vagy-e írószervezeteknek, íróköröknek? Ha igen, ezek mennyiben meghatározók számodra? A kortársi (úgy értem, a saját generációd nyújtotta) közeg mennyiben jelenlévő számodra?
C.K.T.: Formálisan csak a Híd Körnek vagyok tagja, bár nem különösebben jellemző rám a kezdeményezőkészség, azonban ha megkeresnek valami jó ötlettel, akkor szívesen megyek. A saját generációmból Cirok Szabó Istvánnal állok a legszorosabb kapcsolatban. Az évek során kialakítottunk egy kétszemélyes műhelyt, ha van egy új versem, ő olvassa el először. De ugyanúgy neki is én vagyok az első szűrő. Ezáltal pedig biztosan hatottunk is egymásra. Egyébként idén jelenik meg az első verseskötete a Forumnál, jó szívvel ajánlom mindenkinek.
Sz.M.: S kik azok, akikre elődökként gondolsz, kik a számodra meghatározó szerzők, akikre hagyományt nyújtó közegként tekintesz? Kikhez kötnéd magad, ha egyáltalán szeretnéd vagy érzel ilyenfajta kötődést?
C.K.T.: Egy kiváló költő, Orbán Ottó írta:,,s minden csomóponton egy szorgos forgalmista / tandorizik, petrizik, egyebezik.” Nem vagyok én se kivétel. Egyéb alatt értem az idézett Orbán Ottót, Kemény Istvánt, Tolnai Ottót, Oravecz Imrét, Kántor Pétert, Málik Rolandot, Pál Sándor Attilát. Ők azok a szerzők, akikhez gyakran visszatérek, az én költészeti csomópontjaim.
Sz.M.: az ajtó (külső fele) című költeményedben azt írod, „ha elhagyod ezt a házat, / hagysz magad után egy otthont”. Számodra mennyire különváló fogalmak ezek? Ház és otthon? Hol élsz, irodalmilag melyik közeg otthonosabb számodra és miért?
C.K.T.: A magyar nyelvben vagyok otthon. A mindennapokban Szerbiában, szellemileg Magyarországon. Sokkal aktívabban követem például a magyar közéletet. Azonban már jó ideje szeretnék szerbről verseket fordítani, de valamiért folyton halogatom. Sokkal szorosabb együttműködés kéne a két irodalom között, és ez elsősorban a vajdasági magyar írók felelőssége, így az enyém is.
Sz.M.: Az Anyaméh című köteted Bakos Anita illusztrációinak köszönhetően vizuálisan is egy nagyon izgalmas kiadvány. A művészeti ágak közti kapcsolatok mennyiben inspirálnak, ha egyáltalán beszélhetünk ilyen hatásról? Youtube-on található megzenésített költeményed is, s a kötetben több cím is zenei közeget idéz.
C.K.T.: Bakos Anita egy német ponyvaregény oldalaira rajzolta rá az illusztrációit, néhány helyen látszódnak is a gótikus betűk. Papírunk van róla, hogy jó munkát végzett, hiszen megkaptuk a 2015. évi Vajdasági Szép Magyar Könyv díjat. Érdekes egyébként, hogy pont a zenét említed, mert nem volt kimondottan célom, hogy a szövegeim zenei közegeket idézzenek. Sokkal inkább törekedtem a filmszerűségre. A kötetben egy kamera pásztázza végig az anyaméhet, amelyet a versbeszélő építetett saját magának. A kamera kellően objektív dolog, nem ítélkezik, csupán láttat. Ez volt az én célom is. De abban igazad van, a zene nagyon is inspirál, általában írás előtt hallgatok zenét, munka közben kikapcsolom, mert zavar.
Sz.M.: 2015-ben megkaptad a Vajdaságban a Sinkó-díjat, s az interjú szervezése közben jött a jó hír, hogy idén pedig a Móricz-ösztöndíjat. Két fontos elismerés, más-más közegből. Milyen munkatervre kaptad meg a Móricz-ösztöndíjat? Min dolgozol most?
C.K.T.: A Móricz-ösztöndíjat A mérgezett gyalog munkacímű kötettervre kaptam meg. A mérgezett gyalog egy sakkos kifejezés, tulajdonképpen egy sakkcsapdáról van szó. A kötetnek így köze lesz a sakkhoz. A végére egy ütős csavart képzeltem el, de ezt nem lőném le előre. Szóval a második kötetemen dolgozom, remélhetőleg év végéig be tudom fejezni a kéziratot.
Egyenes adás az Anyaméhből
„Káprázatosan hatásos Celler Kiss Tamás első kötetes színre lépése, verselésének kiforrottsága” — olvashatjuk Fekete J. József a Kilátó hasábjain megjelent kritikájában. A fiatal költő verseskönyve Anyaméh címmel jelent meg a zEtna Kiadó gondozásában néhány hónappal ezelőtt. Azóta folyamatos kritikai és sajtóvisszhang kíséri.
Első bemutatóját Zentán a Múzeumok Éjszakája programsorozat keretében tartották meg, a kiadó Beszélgetések a vulkán alatt című irodalmi rendezvénysorozat jubileumi, kétszázadik beszélgetéseként. A szerzőt kritikai és olvasói hatásokról kérdeztük…
* Az írói pályád prózával, drámával indult, verset később kezdtél írni. Általában fordított a sorrend, kamaszkorban törnek elő lázadó verssorok…
— Igazából már jóval kamaszkorom előtt tudtam, hogy írni szeretnék. Tíz-tizenegy évesen mindenfélével teleírtam egy füzetet, én azokat verseknek neveztem, de szerencsére a füzettel együtt elkallódtak. Később több regénybe is belekezdtem. Volt egy hosszú időszak, amikor mindenáron indiánregényt akartam írni, gondolom, a Bőrharisnya-történetek hatására. Eljutottam néhány oldalig, de gyorsan ráuntam a dologra. Aztán elsős gimnazistaként a Képes Ifjúság hasábjain rám köszönt egyik ismerősöm novellája, ekkor újra feltámadt bennem a versenyszellem, úgy gondoltam, ilyet én is tudok. Körülbelül tíz novella jött ki belőlem, azóta egy sem. Kaptam egy felkérést is a szenttamási diákszínjátszó csoport vezetőitől, hogy ha van kedvem, írjak nekik színdarabot. Nekem pedig volt hozzá kedvem, örülök, hogy kipróbáltam, egy drámapályázat keretében felkerült egy felületre, azóta is kapok visszajelzéseket, nagy sikereket aratnak vele ilyen-olyan iskolai rendezvényeken. De ha belegondolok, mindig is a versek érdekeltek. Ez elsősorban alkati kérdés. Mondjuk, én elég lusta vagyok a prózaíráshoz.
* Egy érettebb korú férfiember is megirigyelhetné azt a bátorságot, amellyel viszonyultál az alkotómunkához, merültél magadba ezekért a súlyos és mély sorokért. Hogyan és mennyi ideig íródott a kötet?
— Nagyjából két évig. Először is a kötet alapkoncepciója volt meg, utána már csak versek kellettek hozzá. A legelső verseimet Szögi Csabának küldtem el, látott bennük valamit, biztatott, ez így vitt tovább. Szerencsére elég hamar beláttam, hogy egy verseskötet megírásához kemény munkára és tudatosságra van szükség. Elkerültem a sárvári diákírók táborába, az is sokat segített. Lassan megtanultam kiszúrni az elrontott sorokat. Volt egy csomó rossz versem, melyekkel nem tudtam mit kezdeni, így folyamatosan írtam helyettük az újakat. A kötetbe végül, néhány darab kivételével, az elmúlt egy évben íródottak kerültek be. Igyekszem a könyvemet is egy soha véget nem érő tanulási folyamat részeként felfogni.
* A kötet Fogantatás, Alaprajz, Nappali, Fürdőszoba, Konyha, Hálószoba, Fél téglák, Poggyász, A kilencedik hónap című ciklusai otthonként értelmezik, írják le az anyaméhet. Fejlődéstörténet(ed) ez?
— Úgy érzem, elsősorban az otthonkeresés a kötet mozgatója. Természetes, hogy ennyi idősen az ember még nem érzi magát otthon, a helyét keresi. Ha a kötet fejlődéstörténet, akkor is csak egy állomás. Húszévesen én ennyit láttam, ennyit vélek érteni a világból. Nagyon személyes kötet lett, melyet nem szeretnék aktualizálni. Ha jól megírtam, az olvasó fel tudja majd tölteni a saját értelmezésével. Az adni akarás gesztusa is hajt.
* Bakos Anita illusztrálta a könyved. Meg vagy elégedve a kép és a szöveg összhatásával?
— Az illusztrációknak is megvan a saját történetük. Anita egy Wehrmacht-katona által írt kalandregényt használt fel a munkáihoz, szabad fordításban Matróz hajó nélkül a címe, a Google-fordító szerint a szerző neve Feszes Ferenc. Izgalmas, hogy egy ilyen könyv kelt életre az enyémben. Anita munkái is intimek, de a két személyes történet képes összeállni egy egésszé, ebben pedig Beszédes Istvánnak, a kötet gondozójának elvitathatatlan az érdeme. Örülök, hogy Anitával és az ő saját kis történetével oszthattam meg a könyvet.
* Keresztury Tibor egyebek közt ezt írja a Litera irodalmi portálon megjelent verseidet ajánlva: „Egy kész költő, szokatlanul magas átlagnívón, döbbenetes rátalálásokkal, korán megélt fájdalmakkal — egyszerre drámaian megindító és önreflexív módon visszafogott...” Hogyan hat rád az elismerés, illetve mennyire fontos számodra a szakma vagy az olvasó véleménye?
— Ha valaki művészettel foglalkozik, mondjuk, verseket ír, hozzá kell szoknia az egyszer fent, egyszer lent érzéséhez. Hogy költő vagy-e, az elsősorban az olvasóban dől el, őt pedig nem lehet átverni. Sokszor érzed, hogy akár tőled függetlenül is elővesznek vagy éppen elfelejtenek. Én mindebből nyilván keveset éltem még meg, de igyekszem hozzászoktatni magamat a gondolathoz, hogy lesz ilyen. Olyan típus vagyok, aki sokat tud rágódni bármilyen véleményen, de az összes kritika közül az önkritika számít a legtöbbet. Amikor leülsz írni, egyedül vagy, az éppen készülő verset pedig nem érdekli, hogy ki mit mondott az előzőekről.
* Könnyen „engedted el” a kéziratot?
— Nem foglalkoztam sokat ezzel a kérdéssel, voltak határidők, melyeket be kellett tartanom. Beszédes Istvánnal szerencsém volt, ő ki tudta várni, hogy a kézirat beérjen.
* A zEtna a könyved gondozója, tagja vagy a Híd Körnek. Mi a véleményed az irodalmi alkotóközösségekről, (együtt)hatásokról?
— Az irodalom számos példát tud felmutatni, amikor fiatal, kezdő alkotók csoportosan kívánnak színre lépni. Az ilyen alkotóközösségeknek egymás támogatásáról, építéséről kell szólniuk. Az irodalom eleve nincs olyan helyzetben, hogy csak magával törődjön. Saját érdekében kell állandóan nyitnia. Egy kisebbségi irodalomra ez még inkább igaz. Fontosnak tartom, hogy az egésznek legyen egy megfogható része, amikor egymás közelében élő alkotók összeülnek, és emberileg is tudnak hatni egymásra.
* Min dolgozol, van-e új kötetterv?
— Egyelőre ilyesmiről nincs szó. Új versek persze vannak, de a következő kötetről még nincs elképzelésem. Sokat szeretnék publikálni. Aztán meglátjuk.
