Klamár Zoltán
A forrásokról
(részlet)

(Egy magyarkanizsai bognárdinasztia jegyzetfüzete)

A paraszti memoárirodalomhoz és az ugyancsak paraszti gazdasági feljegyzésekhez hasonlóan, rendkívül fontosak és forrásértékűek a kisiparosok által vezetett szakmai feljegyzések, számlakönyvek és nem utolsó sorban az írásos végrendeletek.1

Jelen dolgozatunk forrásai között több olyan feljegyzés található, melyet egy bognárdinasztia hosszú évtizedeken át vezetett. Nem csak a mesterség szállott apáról fiúra a ma Jugoszláviához tartozó magyarkanizsai illetőségű Juhász családban, hanem a fontos szakmai és családi vonatkozások megörökítésének a hagyománya is. A dátumozott feljegyzések 1908-tól 1929-ig követik egymást, ugyanakkor a könyv elején, 22 oldalon 14 feljegyzés nincs datálva, illetve a könyv végén, 24 oldalon 24 feljegyzés szintén nincs datálva. A könyv, amibe a jegyzeteket vezették, kisebb, mint a ma használatos iskolai füzetek, kemény fedelű, mérete 190x120 mm, 61 oldalnyi feljegyzést tartalmaz, és 11 üres oldala van. Az megállapítható, hogy a feljegyzésekkel teli oldalak közül néhány hiányzik. Utólag azonban már nem lehet tudni, hogy üres lapokra volt szükség és jobb híján a jegyzetlapok közül téptek ki néhányat, vagy a használat közben sérült és esett ki néhány oldal.

Ugyancsak fontos forrásnak tekinthető a végrendelet, melyben tételesen sorolja az örökhagyó a szerszámkészlet azon részét, melyet a műhelyből kiváló fiára hagyományoz.

Hasznos források a régi számlák, melyekből megállapítható, hogy milyen termékekre kértek hatósági árjóváhagyást, illetve a műhely számára vásárolt technikai eszközökről megőrzött számlák mutatják a modernizáció menetét, melyet nem jegyzett fel egyik mester sem a fent említett könyvbe. Ugyanakkor ezek a számlák mindenkor dátumozottak, ugyanis a jóváhagyó hivatal így iktatja, keltezi, mint okiratot kezeli őket.

Az írott anyagot, néprajzi gyűjtéssel egészítettem ki, több alkalommal készítettem hosszabb-rövidebb interjút ifj. Juhász János leányával, Molnár Miklósné, született J uhász Máriával (1943). A mester harmadik gyermekeként - testvérei: Rózsa (1941), Alajos (1942), János (1947), Júlia (1951) és Róbert (1959) -, az iparos polgári életvitelhez való különös vonzódása folytán, a legtöbbet őrzött meg a családi hagyományból. Sok személyes tárgyat, feljegyzést bocsátott rendelkezésemre, fontos adalékokkal egészítette ki a feljegyzésekben foglaltakat. Elbeszéléséből a mindennapi élet apró mozzanatai tűntek elő, és leány létére több szakmai fogást pontosan vissza tudott idézni emlékezetéből, ami azt is jelenti, hogy sokat volt jelen a műhelyben nagyapja, apja mellett.

A mesterekről és a műhelyről

A családi hagyomány nem őrizte meg a dinasztiaalapítás előzményeit, így nem tudjuk, hogy Juhász Mihály milyen családból származott, azt azonban már igen, hogy a műhelyalapító milyen gazdasági háttérrel rendelkezett. A végrendeletéből kitűnik, hogy a család fenntartásához szükséges feltételeket a mesterségével keresett anyagiak biztosították. Fiainak nem kellett megküzdeni az első generációs iparosok tanulási nehézségeivel - tudjuk, hogy a paraszt családokban milyen súlyos gondot jelentett, amikor a tanoncnak adott fiúra nem számíthattak a családi munkaszervezetben2 -, sőt a vállalkozásnak bizonyos előnye származott abból, hogy a műhelyben két fia inasként a szakmát tanulta, munkájukkal ugyanis hozzájárultak a család anyagi gyarapodásához. Ennek a munkának erkölcsi és anyagi elismerése akkor öltött alakot, amikor a mester végrendeletében gondoskodott gyermekeiről.

A Juhász családban három nemzedéken át apáról fiúra szállt a bognármesterség. A műhelyt Juhász Mihály alapította, a mester 1914-ben halt meg. Halála előtt hét évvel végrendelkezett. A végrendeletben az alábbiak foglaltattak: " (.) alulírott ezennel kinyilatkoztatom, miszerint az általam Juhász Mihály és Szilveszter fiaimnak hagyott egy-egy ágyfa s két-két karszék, valamint Teréz nevű leányom tulajdonát képező négy párna és egy derékaljon kívül házunknál lévő összes ingóság, szerszám és egyéb fa, baromfi, sertés stb. a menyem Kriska Viktor által hozottakon kívül egyedül Juhász János nevű fiam tulajdonát képezik, miért is elhalálozásom után azokat tőle senki el nem veheti (.)." Majd részletesen kifejti, mit hagy két másik fiára: "Köteles azonban nevezett Juhász János nevű fiam Juhász Mihály nevű fiamnak szerszám helyett hatvan koronát, Juhász Szilveszter nevű fiamnak egy gyalupadot, 1 esztergát, 1 kerékszéket, 1 vonószéket, 1 köszörű követ, 1 faragótőkét és 1 baltát adni." A felsoroltakból kitűnik, hogy mi volt az a minimális szerszámkészlet, amire egy műhely alapításához szükség volt.

Földterülettel tehát nem rendelkezett a mester, ami a napi időbeosztásából következik,3 ugyanis a feszített munkatempó ezt nem tette volna lehetővé, hiszen reggeltől estig dolgozott. A felszaporodó javítások viszont pontosan arra az időszakra estek, amikor neki is a földeken kellett volna dolgoznia. Ekkor volt a legnagyobb igénybevételnek kitéve a kocsi, értelemszerűen ekkor kellett a legtöbb javítást eszközölnie. Ezek a munkák annyira fontosak voltak, hogy ilyenkor az új megrendelések is késedelmet szenvedtek, egy-egy törött kerék, lőcs miatt.4 Ezek a körülmények lényegében kizárták a földvásárlást és a földművelést a mester életritmusából.

A három fiú tehát az édesapa mesterségét kapta örökül, induló tőkével, illetve szerszámkészlettel. Az apa szerint a legrátermettebb pedig, a családi műhelyt is örökölte.

A műhely alapítás idejét az alapító fiának családi bejegyzéseiből ismerjük. Az emberélet fordulóit megörökítő emléklapokon az alábbi bejegyzés olvasható: "A Műhely 50 éves fennállását 1928 év március 19, azaz Szent József napján ünnepeltük." Az alapítót fia, Juhász János (1880 - 1960) követte a mesterségben. Kiváló szakember lévén, Magyarkanizsa rendezett tanácsú város javaslatára felmentést kapott a katonai szolgálat alól, így nem vonult hadba az első világháború idején. Két megmaradt számla tanúsítja, hogy az ő nevéhez fűződik az első modernizáció, melynek két fázisa volt: 1938-ban egy 4 lóerős 2800 fordulatú AEG gyártmányú villanymotort vett, szorító sínnel és szíjtárcsával. Ekkor vezettette be a villanyáramot a műhelybe az udvaron keresztül. Mindez 4200 dinárba került, amit négy részletben törlesztett.

A következő fejlesztés 1946-ban történt, ekkor vett egy 15 lóerős, és egy 27 lóerős villanymotort. A számla tételeiből kiderül, hogy ekkor a belső vezetékeket a falba vésték, és az egész hálózatot felújították. Ez a beruházás 15385 dinárba került.

Egy öt évvel későbbi, 1951-es árajánlatából tudjuk, hogy egy 290 cm hosszú, nehéz szekér elkészítése 14025 dinárba került, melyen 210 munkaórát dolgozott. Egy munkaórára 20 dinárt számítottak, így 4200 dinárt keresett egy kocsi elkészítésekor. A beruházás tehát jelentősnek mondható. Újabb gépesítést már nem hajtott végre, ugyanis 1955-ig dolgozott a szakmában.

Ifjú Juhász János (1909-1980) a családi hagyományt folytatva kitanulta a bognár mesterséget és apja mellett kezdte a szakmát, majd hosszú évekig együtt dolgoztak. Önállóan 20 évig dolgozott, ő volt, aki az utolsó modernizációt végrehajtotta a műhelyben. A harmadik generációhoz tartozó mester önállóvá válása után szalagfűrész, körfűrész, eszterga, gyalu, fúrógép került a műhelybe, a szíj áttétellel hajtott gépek pedig a kikerültek a használatból. A mester 1975-ben ment nyugdíjba.

A magyarkanizsai Juhász bognárdinasztia alapítója még a kézműiparosok5 közé tartozott ugyan, de már rendelkezett egyszerű gépekkel, melyeket emberi erővel üzemeltetett.6 A műhely alapításának idején Ó-Kanizsa nagyközség területén 13 kerékgyártó (bognár) dolgozott, írja Appel Ede.7 Ebben az időszakban még felszálló ágban volt a mesterség, ugyanis a parasztság igényét ekkor még minden tekintetben ki tudta elégíteni a bognárság. Lényegében a 20. század derekáig tartott ez az állapot. Ezért a felszereltség csak részben, a termékszerkezet pedig 1955-ig szinte semmit sem változott. A termékszerkezet váltása nélkül azonban már nem tudta befolyásolni a mester boldogulását a szakmájában. Ekkorára ugyanis kirajzolódtak azok a folyamatok, amelyek a későbbiek során alapjában változtatták meg a vidék parasztságának termelési és munkaszokásait. Ezek a tényezők viszont oda hatottak, hogy a kisipari keretek között maradó, és a hagyományos termékskálát kínáló műhelyben egyre kevesebb lett a munka.

A jegyzetfüzet tanulsága szerint a műhelyalapító, majd fia és unokája egyaránt a város és vidéke parasztságának igényeit elégítette ki termékskálájával és szolgáltatásaival.

A feljegyzéseket két részre kell osztanunk: az általános leírások a mindenkori szakkönyveket helyettesítették, igaz ugyan, hogy ezekből van kevesebb, míg a részletező, nevesített leírások a megrendelők által kért módosításokat tartalmazzák, vagyis a specifikus igényeket rögzítik, melyeket így nem kellett minden egyes megrendeléskor újra tisztázni.

Kétség kívül legjelentősebb termékeik egyike a szekér volt, melyet többféle változatban készítettek: 6" sukos, 8 sukos, közönséges kocsi, vontató kocsi, 7 sukos kocsi,8 igás kocsi, Bach-féle paraszt ruganykocsi, Szilner-féle paraszt ruganyos kocsi, ájláfos vésett ruganyos kocsi, Harmat-féle ájláfos kocsi, vékony kocsi, drombó, gumis társzekér.9

A szekérkészítés bizonyos folyamatai összehangolt munkát kívántak meg a bognár- és a kovácsmestertől, így azután kialakultak tartós munkakapcsolatok, barátságok. Ennek nyomát láthatjuk a jegyzetfüzet lapjain.

A műhelyalapító Juhász Mihály bejegyzéseiben három kovácsmester neve említtetik: Klein Sándor, Gulyás Péter kovácsokról nincsenek adataink, Borsos Ferenc viszont a község területén működő kovácsmester volt.10 Juhász János bejegyzéseiben említ egy Szilner nevű kovácsmestert, róla nincs adatunk. Harmat Péter viszont a község területén működött, míg Császár Gyula kanizsai, utcabeli kovácsmester volt.11 Ifjú Juhász János bejegyzéseiben két kovácsmestert említ: Tácsi Antalt és Pilisi Szilvesztert, mindketten kanizsai kovácsok voltak.12

A bejegyzésekből kitűnik, hogy az egyes mesterek különböző technikai megoldásokat és méreteket alkalmaztak a mezőgazdasági eszközök elkészítésekor. A kialakult munkakapcsolat szükségessé tette a készített eszközök - kapáló eke, eketaliga, kerék stb. - méreteinek írásos rögzítését, hogy a kivitelezés alatt minél gördülékenyebb legyen a munkafolyamat.

Ugyanakkor a fontosabb megrendelők számára készített termékek leírása is bekerült a jegyzetfüzetbe, így külön tételként szerepel a cserépgyárban használatos tragacs, a 6" sukos és a 8 sukos kocsi Sebők úr részére, illetve a drombó Kovács György részére. A bejegyzések őrzik kevésbé jelentős termékek méreteit, szerkezeti elemeit is, így pontos leírás alapján képet kapunk a szántó eke gerendelyéről és szarváról, a fatengelyes taligáról, kocsiemelőről, szánkóról, a pelyvahordó trakaláról, a kis tragacsról, a favágó fűrész rámájáról, a vásározó bak méretéről, a pelyvahányó villa méretéről, a szőlőültető fúró méretéről, a cirokfésülő méretéről és technikai megoldásáról, a hasított nyelű gereblye méretéről és készítési módjáról, a gyékényborda méretéről, a kovácsbakról, favágó bakról, szárvágó nyélről, birka saroglyáról.

A családi hagyomány szerint a műhelyben készült még létra, talicska, fakereszt,13 vetőgéphez kerék, fiáker, stájer kocsi is.

A feldolgozásra vásárolt fát kezelték repedés ellen. Erre vonatkozóan a bejegyzések között található egy recept, melyben leírják az oldat összetételét, elkészítési módját és a kezelés műveletét.

Mértékegységek

A bejegyzésekből kiviláglik, hogy mind a három mester ismerte és alkalmazta a hagyományosnak mondható mértékegységeket, így a sukot, a collt és a léniát.14 A műhelyalapító csak a hagyományos mértékegységeket használta. Fia és unokája már koránt sem ilyen következetes, és a műhelyalapító bejegyzéseit néhol az új mértékegységre átszámítják, ugyanakkor megfigyelhető egyfajta kettősség, ugyanis olykor felváltva, olykor viszont egymással párhuzamosan használják a mértékegységeket. Így a bejegyzésekben keveredik a suk, coll, lénia, méter, centiméter és milliméter.

Megfigyelhető, hogy az új mértékegységek használata a pontosítás szándékával van jelen a jegyzetfüzet lapjain.

A bognárdinasztia által használt szakkifejezések szójegyzéke15

Több okból is fontos és tanulságos a szójegyzék, ugyanis dokumentálja a bognármesterség Kanizsa vidékén használatos szakszavait. A jegyzetfüzetben található szekéralkatrészek elnevezéseinek, méreteinek, és azok elkészítésének módját összevetve más területekről leírt szakkifejezésekkel,16 kirajzolódni látszik a tény, miszerint a múlt század végére a technikai megoldások - az iparos tanonc oktatás hatására - mindinkább egységesültek.17 Ugyanakkor a szekér alkatrészeinek egyes elemeit német szakkifejezéssel illették.18 Ez a hatás megfigyelhető a bognárdinasztia által használt szakkifejezések esetében is. Itt jegyezzük meg, hogy a dinasztia által vezetett jegyzetfüzetben foglaltakat betűhíven adjuk közre. A mesterek által leírt egyes bejegyzések után konkrét évszámok is szerepelnek, ám ezeket utólag írta be a műhelyalapító fia. Ez a füzet elején beírt szövegtől eltérő kézírásból és a más színű tinta használatából látható. A műhelyalapító unokája már utólagosan sem datálta bejegyzéseit, sőt ifj. Juhász János nem csak tollal, hanem ceruzával is vezette bejegyzéseit, így azok egy része elmosódott, olvashatatlanná vált. Ezért a jegyzetfüzet utolsó négy oldalán található leírásokat már nem tudjuk közre adni.

ágas két egyforma darab akácfából összeillesztett tehermegosztó szerkezeti elem

agy (kerékagy) csomómentes, egy darab fából, kőrisfából készült fontos szerkezeti elem, melybe a küllők bevéséssel csatlakoztak

akstok tengelyágy, akácfából készült a vastengely felfogatására, illetve a rúdszárnyak rögzítésére szolgál

alsófa a szekéroldal alsó fája, melybe a zápokat csapolják, és a fölső fával együtt képezik a szekéroldalt

ciha, ziha lásd vánkus

csap a csapoláshoz kialakított, faragott illeszkedő végződés

csás jobb oldali része a szekérnek, alkatrésznek

csuklós förgetyű forgó alkatrész, mely lehetővé teszi az első kerékpár párhuzamos elmozdítását

ekeszarv az eke irányítására szolgáló, két ágú, fából készült fogantyú

farsróf a gerendely végén lévő csavar, mely az ekeszarvat rögzítette

ferhéz lásd fürhéc

fölhágó a szekérre történő fellépést segítő alkatrész, mely a kocsi tengelyt a fürhéccel kötötte össze

förgetyű lásd csuklós förgetyű

fürhéc, fürhétz a szekér tengelyszélességével megegyező alkatrész, melyhez a hámfákat erősítik

göröndő az eke fából készült tartógerendája

gyöplűtartó az ekekapa használatakor a hosszú gyeplőt tartó karika

hajszás kerék a szekér bal oldali kereke

hámfa lásd kisefa

hasló a fenékdeszkát alátámasztó, erősítő deszka, derékkötés

káfli lőcsgúzs vasfüllel

kapafej a kapáló eke vasának feje

karika a kerékagy szélén lévő vaspánt

kaszni kocsiszekrény

kerék a szekér alkotórésze, a két kerékpár között méretbeli különbség van

kisefa a vontató állat istrángját, kötelét erősítik hozzá és így vontatják a kocsit, hámtartó

kissarogla első saroglya, mely alacsonyabb a hátsó, vagy nagy saroglyától

közfa a szekér oldalát tartó zápokat középen erősítő fa alkatrész

küllő a keréktalpat az aggyal összekötő alkatrész, melyet akácfából készítettek

láb vásározó sátor tartóeleme

lőcs a szekéroldal külső támasztéka, mely a tengely végére támaszkodik

nagysarogla hátsó saroglya

nyútó a szekér első és hátulsó felét összekötő rúd, akácfából készül

nyútószárny a nyújtót megtámasztó, ívesen görbe fa alkatrész

oldal a szekér oldalfala, mely lehet zápos, zápos és deszkás, illetve vessző kasos

oldalszorítós kapáló az ekekapák közötti szélesség állítását lehetővé tevő technikai megoldás

rakoncza a szekérváz tartozéka, az első és hátsó rakonca pár a rakodófelület szélességét adja meg, oldaltartó

ráma lásd rámafa

rámafa a kézi fűrész fa kerete

rúdsróf a rúdvégi vasalást rögzítő csavar neve

rúdszár a szekér rúdjának a vontató állatok közötti része

rúdszárny a rudat megtámasztó, ívesen görbe fa alkatrész

rugópárna a rugó felfekvését biztosító, faragott alkatrész a tengely felett

saraglya, sarogla, saroglya, sorogla a szekérderék végeinek levehető oldalfala

sármentő főzött, hajlított fából készült sárhányó

síp a kerékagy középső kifúrt része, amibe a puska kerül

szélső záp a szekér alsó és felső fáját összekötő ékelt tartóelem, akácfából készült

talp a kerék külső fala, melybe a küllők illeszkednek, kőrisfából készült

tengelyágy lásd akstok

tengő a szekér kerekeit tartó vas alkatrész

váltó az ekevas dőlésszögét változató szerkezet

vánkus párnafa, a rúdszárnyakat és a nyújtót leszorító alkatrész

vasvessző vékony vasrúd, mely a saroglya zápjait erősíti

világossága belsőméret, belvilág

záp szélső záp, oldalfa

(...)

Irodalom

APPEL Ede.

1886. Ókanizsa nagyközség történelmi, helyrajzi, gazdasági, népismei és statisztikai ismertetése. Szabadka.

BOGDÁN István:

1987. Régi magyar mértékek. Budapest.

BELLON Tibor:

1971. Paraszti feljegyzések agrárnéprajzi tanulságai. Emlékkönyv a túrkevei múzeum fennállásának 20. évfordulójára. Túrkeve. 167-177.

CSALOG Zsolt:

1965. A kocsi és a szekér Szentes vidékén. Néprajzi Közlemények. X. 1-2. 1965. 3-45.

DOMONKOS Ottó:

1973. A kisiparok néprajzi kutatása. Ethnographia. LXXXVI. 1973. 18-37.

1991. Fa- és fafeldolgozó ipar (Ács, asztalos, kádár, bognár, esztergályos, kulacskészítő). In: DOMONKOS Ottó (szerk.): Magyar néprajz. III. Kézművesség. Budapest. 1991. 130-145.

GÖNYEY Sándor:

1942. A csíki szekér. Néprajzi Értesítő. XXXIV. 1942. 273-274.

JORDÁN Károly:

1959.Bognár kisipar. Budapest. 1959.

JUHÁSZ Antal:

1991.Fafeldolgozás. In: DOMONKOS Ottó (szerk.): Magyar Néprajz. III. Kézművesség. Budapest. 412-464.

KEMECSI Lajos:

1998.Szekerek, kocsik, szánok. Paraszti járműkultúra Észak-Dunántúlon. Budapest. KLAMÁR Zoltán:

1997. Kovácsművesség Kanizsán. Létünk. XXVII. 1-2. Újvidék. 102-111.

K. KOVÁCS László:

1981. Szekér. In: ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. 4. Budapest. 610-613.

PALÁDI-KOVÁCS Attila:

1973. A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszerezéséhez. Néprajzi Közlemények. XVIII. 5-81.

PUSZTAINÉ, MADAR Ilona:

1973. Szekérkészítés és használat a székelyföldi Atyhán és az alföldi Sárrétudvariban. Néprajzi Közlemények. XVIII. 81-273.

MOHAY Tamás:

1994.Egy naplóíró parasztember Nagy Sándor élete és gazdálkodása a 20. század első felében Ipolynyéken. Budapest.

SZEKERES Gyula:

1987. Kerékgyártómesterség Hajdúböszörményben. Debrecen.

Klamár Zoltán: A Magyarkanizsán élő etnikumok térkijelölő gyakorlata a 18–20. században

„Tá­vol le­gyen más­ban di­cse­ked­nem, mint
a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus ke­reszt­jé­ben.”
(Pál le­ve­le a galátákhoz 6,14)

A vá­ros et­ni­kai tér­szer­ke­ze­té­nek vál­to­zá­sa

A kis­táj köz­pont­já­nak szá­mí­tó, a Kö­rös-pa­tak és a Ti­sza ha­tá­rol­ta ár­té­ri te­ra­szon fek­vő te­le­pü­lés – mely 1920-tól a Szerb–Horvát–Szlovén Ki­rály­ság­hoz, majd az idők fo­lya­mán a szét­esett Ju­go­szlá­vi­á­tól a Szerb Köz­tár­sa­ság­hoz ke­rült – az Ár­pád-kor­tól a tö­rök el­le­ni fel­sza­ba­dí­tó há­bo­rúk Bács­ká­ra va­ló ki­ter­je­dé­sé­ig fo­lya­ma­to­san la­kott volt.1 1686-tól azon­ban az át­vo­nu­ló se­re­gek és az időn­két por­tyá­zó ki­sebb csa­pa­tok ál­lan­dó­an ve­szé­lyez­tet­ték a te­le­pü­lé­sen la­kók lé­tét és va­gyo­ni biz­ton­sá­gát.
Alig hagy­ták el Ókanizsát2 és sok más Ti­sza men­ti hely­sé­get ad­di­gi la­kói, már­is újab­bak ér­kez­tek a he­lyük­re: 1687 de­cem­be­ré­ben és 1688 ja­nu­ár­já­ban az el­nép­te­le­ne­dett te­le­pü­lé­se­ket ka­to­nás­ko­dó szer­bek fog­lal­ták el.3
A la­kos­ság­cse­re gyors le­zaj­lá­sát a vi­dé­ken já­ró tér­ké­pész, Johann Kristof Müller 1706-os da­tá­lá­sú tér­ké­pe – Markt alt Ka­ni­sa – ugyan nem je­lö­li, de a rész­le­tes ut­ca­há­ló­zat­ból azt a kö­vet­kez­te­tést von­hat­juk le, hogy a be­köl­tö­zők a szel­lem­vá­ros­ban gyor­san ki­ja­vít­ha­tó la­kó­épü­le­te­ket, temp­lo­mo­kat talál­hat­tak.4 A szer­bek fo­lya­ma­tos be­köl­tö­zé­se a két zen­tai csa­ta kö­zött azt ered­mé­nyez­te, hogy a 17–18. szá­zad for­du­ló­já­ra a táj tel­je­sen el­ve­szí­tet­te ma­gyar la­kos­sá­gi több­ségét.5
A vi­dék pol­gá­ro­sí­tá­sa az ural­ko­dó Má­ria Te­ré­zia ál­tal ös­­sze­hí­vott 1741. évi or­szág­gyű­lé­sen mon­da­tott ki.6 A me­gyei jog­ha­tó­ság a te­rü­let be­ke­be­le­zé­sé­re több­ször is kí­sér­le­tet tett, de a Ha­di­ta­nács vo­na­ko­dott tel­je­sí­te­ni a me­gye ál­tal kikénysz­e­rített ural­ko­dói in­téz­ke­dést, és 1743-ban Ókanizsát és Martonost még tisz­tán ha­tár­őr-te­le­pü­lés­nek tar­tot­ták, me­lyek – a ta­nács sze­rint – nem vol­tak me­gyei jog­ha­tó­ság alá von­ha­tók.
A pol­gá­ro­sí­tást meg­elő­ző­leg, a szerb ha­tár­őrök vá­laszt­hat­tak, hogy hely­ben ma­rad­nak-e és vi­se­lik a köz­ter­he­ket vagy az új du­nai és szá­vai ha­tár­őr­vi­dék­re köl­töz­nek. A ma­ra­dók 1745. no­vem­ber 1-jé­től vi­sel­ték a közter­heket.7
A ma­gyar la­kos­ság vis­­sza­szi­vár­gá­sa a 18. szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­ben meg­kez­dő­dött, 1745-től tö­me­ges­sé vált,8 de szer­ve­zett te­le­pí­tés­re csak 1751 után, a ki­vált­sá­gos ka­ma­rai te­rü­let­be tar­to­zó és sza­ba­da­lom­le­vél­lel el­lá­tott, me­ző­vá­ro­si jog­ál­lást nyert9 – egy­ko­ri ha­tár­őr­sánc Ókanizsa – te­le­pü­lés­re tör­tént, amely el­kezd­te hasz­nál­ni a Mag­yarkanizsa ne­vet.
1755-ben a ma­gya­rok ará­nya há­rom­szo­ro­sa volt a szer­be­ké­nek, majd egy év­ti­zed­del ké­sőbb már 80%-ra emel­ke­dett a ma­gyar­ság la­kos­sá­gi túl­sú­lya. 1765-ben Mag­yarkanizsán 180 ha­tár­őr­há­zat ír­tak össze.10
Kö­zel száz év el­múl­tá­val a 19. szá­zad ele­ji, vár­me­gyei le­írás te­le­pü­lé­se­ket be­mu­ta­tó ré­szé­ben a kö­vet­ke­zők ol­vas­ha­tók: „Ó vagy ma­gyar Ka­ni­zsa, jól épült ve­gyes ma­gyar rácz m. v. a Ti­sza jobb part­ján, Sze­ged­től dél­re 3 ½ mér­föld­nyi­re. Szám­lál 9137, u.m. 7724 ma­gyar kath., 1297 ó hi­tű, 4 evang., 112 sidó lak. Kath. Paroch. Temp­lo­mú. Synagó­ga, Vá­ros­há­za. A hely­ség­től ½ órá­nyi­ra van a Ti­sza rév­je, mell­yen Toron­tál­ba jár­nak át. Határ­ja mel­lyet a telec­skai dom­bok ha­sí­ta­nak ke­resz­tül – szál­lá­sok­ra van fel­oszt­va. Föld­je fe­ke­te, s szép buzát, kuko­riczát, sok kö­lest és do­hányt te­rem. Mar­ha­tar­tá­sa vi­rág­zó. A Ti­sza men­té­ben, és a Kö­rös ér kö­rül sok pos­vá­nyai van­nak.”11
Az 1910-es nép­szám­lá­lás ada­tai sze­rint Mag­yarkanizsá­nak a ta­nyá­kon élők­kel együtt 16 655 la­ko­sa volt. (A vá­ros­la­kók szá­ma va­ló­já­ban 11 783 lé­lek, hi­szen a ta­nyá­kon 4872-en él­tek.) Eb­ből 28 né­met, 2 szlo­vák, 1 hor­vát, 329 szerb és 266 zsi­dó. Val­lás sze­rint 16 277 ka­to­li­kus, 22 görög ka­to­likus, 53 re­for­má­tus, 20 ágos­tai, 378 gö­rög­ke­le­ti, 1 uni­tá­ri­us és 266 izraeli­ta.12
Az 1981-es nép­szám­lá­lás adat­so­ra­i­ban még ki­mu­tat­ták a nem­ze­ti­sé­ge­ket, de a fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zást már nem: 11 687 la­ko­sa volt a vá­ros­nak, eb­ből 10 410 ma­gyar, 38 mon­te­neg­rói, 75 hor­vát, 2 ma­ce­dón, 2 mu­zul­mán, 3 szlo­vén, 725 szer­b, 11 al­bán, 40 ci­gány és 5 ro­mán. A val­lá­si ös­­sze­té­tel­re csak kö­vet­kez­tet­ni tu­dunk: a ma­gya­rok zö­me ka­to­li­kus, bár ele­nyé­sző szám­ban van­nak bap­tis­ták, szom­ba­tis­ták és Je­ho­va ta­núi is. A szlo­vé­nek, a hor­vá­tok és a ci­gá­nyok ka­to­li­ku­sok, a szer­bek, a mon­te­neg­ró­i­ak és a ro­má­nok gö­rög­ke­le­ti val­lá­sú­ak. Az al­bá­nok és a mu­zul­má­nok musz­li­mok.
Ös­­szes­sé­gé­ben te­hát azt mond­hat­juk, hogy az el­telt há­rom­száz év alatt a vá­ros et­ni­kai és val­lá­si tér­szer­ke­ze­te vál­to­zott ugyan, de ará­nya­it te­kint­ve meg­őriz­te a 18. szá­zad vé­gé­re kialault kon­dí­ci­ó­kat.

A tér­ki­je­lö­lés ob­jek­tu­ma­i­nak sza­kral­itása, val­lá­si és etnikus kö­tő­dé­se

Az egy­ház­nak fon­tos táj­szer­ve­ző, táj­épí­tő, il­let­ve a táj­ba szent­sé­gi te­ret aplikáló sze­re­pe a ba­rokk kor­ban szak­rá­lis kis­em­lé­kek so­rá­nak lét­re­jöt­tét ered­ményezte.13 A 18. szá­zad el­ső fe­le még a didal­masan elő­re­tö­rő ka­to­li­ciz­mus tér­hó­dí­tá­sá­tól át­ha­tott hét­köz­nap­ok sza­kral­itását mu­tat­ja a vá­ros térségében.14 Egyik leg­ré­geb­bi szak­rá­lis kis­em­lé­ke Mag­yarkanizsá­nak a ko­ráb­ban már em­lí­tett, Johann Kristof Müller tér­ké­pén Kalwarien Berg – Kál­vá­ria-hegy­nek ne­ve­zett dom­bon ál­ló há­rom ho­mok­kő kereszt.15 A ke­resz­tek szár­vé­gei le­ke­re­kí­tet­tek, a kö­zé­pen ál­lón még ma is meg­van az ön­tött­vas­ból ké­szült kor­pusz.16 A vá­ros­tól mes­­sze, a táj­ból kb. 10 mé­ter ma­ga­san ki­emel­ke­dő dom­bon az egy­ko­ri Sza­bad­kai út men­tén fo­gad­ta a lát­vány a te­le­pü­lés­re ér­ke­zőt.
A fo­ko­za­to­san ter­jesz­ke­dő, egy­re tá­vo­labb­ra nyú­ló ház­sor­ok a 20. szá­zad ele­jé­re ér­tek ki a domb­láb­hoz. Az út má­sik fe­lén már ko­ráb­ban, a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben, az 1859-ben nyi­tott temető17, majd a 20. szá­zad ele­jén, a te­me­tő mö­gött épült újabb ház­sor­ok fog­ták ke­ret­be a Kál­vá­ria-dom­bot.
A vá­ros ka­to­li­kus ma­gyar­sá­ga a domb­hoz ve­ze­tő út két szé­lé­re és a dom­bot ke­rü­lő kör­út mel­lé stá­ci­ó­kat épít­te­tett az el­ső vi­lág­há­bo­rú előt­t. A stá­ci­ók tég­lá­ból ké­szül­tek, szo­bor­fül­kés kép­osz­lo­pok, orom­za­tu­kon kis fak­ereszt­tel.18 A fül­kék­ben el­he­lye­zett fest­mé­nye­ket va­la­ha csuk­ha­tó vas­táb­lák véd­ték az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­ga­i­tól és csak hús­vét­kor nyi­tot­ták ki őket. A stá­ci­ók ál­lí­tá­si költ­sé­gét gaz­da­gabb pa­raszt-pol­gár csa­lá­dok vál­lal­ták. Ne­vü­ket az épít­mé­nyek lá­ba­za­tá­ban el­he­lye­zett szür­ke mű­kő táb­lá­kon örö­kí­tet­ték meg. Az el­ső stá­ció táb­lá­ja tö­rött, fel­ira­ta: „… / di­cső­sé­gé­re emel­tet­ték: / Pósa Jó­zsef / és ne­je / Oroszi Ro­zá­lia.” A má­so­dik stá­ció táb­lá­ja tö­rött: „Is­ten di­cső­sé­gé­re …/ Sóti Luk­ács T…/ fér­je Fe­hér M…” A har­ma­dik stá­ció táb­lá­ja tö­rött, a szö­veg nagy ré­szét le­csi­szol­ták: „…/ …/ és ne­je / Cseszkó Te­réz.” A ne­gye­dik stá­ció táb­lá­ja ép, a fel­ira­ton csi­szo­lás­nyo­mok: „Is­ten di­cső­sé­gé­re emel­tet­ték: / özv. Ki­rály Ágos­ton­né, Fe­hér Er­zsé­bet / és özv. Bali András­né, Tóth Te­réz.” Az ötö­dik stá­ció táb­lá­ja hi­ány­zik. A ha­to­dik stá­ció táb­lá­ja ép, raj­ta csi­szo­lá­si nyo­mok­kal: „Is­ten di­cső­sé­gé­re emel­tet­ték: / Tukacs Jó­zsef / és ne­je / Dukai Ve­ro­ni­ka.” A he­te­dik stá­ció táb­lá­ja hi­ány­zik. A nyol­ca­dik stá­ció táb­lá­ja ép: „Is­ten di­cső­sé­gé­re emel­tet­ték: / Törteli Luk­ács / és ne­je / Sza­bó Klá­ra.” A ki­len­ce­dik és a ti­ze­dik stá­ció táb­lá­ja hi­ány­zik. A ti­zen­egye­dik stá­ció táb­lá­ja tö­re­de­zett, szö­ve­ge azon­ban ol­vas­ha­tó: „Is­ten di­cső­sé­gé­re emel­tet­ték: / Fe­hér Ró­zsa, Fe­hér Ve­ro­na és / Fe­hér Ju­dit.” A ti­zen­har­ma­dik és ti­zen­ne­gye­dik stá­ció táb­lá­ja hi­ány­zik. A kál­vá­ria szak­rá­lis te­ré­nek épít­mé­nye­it a vá­ros ka­to­li­kus ma­gyar la­kos­sá­ga emel­tet­te és gon­doz­ta. Nyil­ván­va­ló­an ez egé­szen ad­dig volt így, amíg a li­tur­gi­kus funk­ci­ó­ját be­tölt­het­te az épít­mény. A ha­tó­sá­gok a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en, a ko­a­lí­ci­ós évek vé­gén be­til­tot­ták a temp­lo­mon kí­vü­li szer­tar­tá­so­kat, li­tur­gi­kus cse­lek­mé­nye­ket. A nagy te­rü­le­ten ál­ló objek­tum­együttest, kény­sze­rű­ség­ből ugyan, de fo­ko­za­to­san elhanyagolták.19
A vá­ros leg­ré­geb­bi da­tált szak­rá­lis kis­em­lé­ke az 1866-ban emelt Nepo­mu­ki Szent Já­nos-szo­bor. A szent nagy nép­sze­rű­ség­nek örveven­dett egész Kö­zép-Eu­ró­pá­ban – óvott a rossz hír­től, a be­teg­sé­gek­től, a tűz­vész­től, a szép ha­lál elő­se­gí­tő­je is volt és a ha­jó­sok, ví­zi­mol­nár­ok, tu­ta­jo­sok pat­ró­nu­sa­ként is szá­mon tar­tot­ták20 –, nem cso­da hát ha „AZ Ó KA­NI­ZSAI / ÁJ­TA­TOS HIVEKNEK / ADA­KO­ZÁ­SÁ­BÓL” is ál­lí­tot­tak egy szob­rot a Kö­rös-pa­tak ti­szai torko­latához.21 Sa­já­tos a szent szob­rá­nak sor­sa, hi­szen az 1960-as éve­kig, az ere­de­ti pa­tak­me­der fel­töl­té­sé­ig állt ál­lí­tá­sá­nak ere­de­ti he­lyén, majd a Szent őr­ző­an­gya­lok ka­to­li­kus temp­lo­má­nak kert­jé­be he­lyez­ték át az idő­köz­ben meg­ron­gált, fe­jet­len szob­rot. Ko­ráb­bi fo­tó­kon jól lát­szik, hogy a le­tö­rött bal ke­zét be­haj­lít­va uj­ját a szá­ja elé tet­te, míg má­sik ke­zé­ben ke­resz­tet tar­tott, raj­ta kor­pus­­szal. A ka­to­li­kus hí­vek ös­­sze­fo­gá­sá­val „res­ta­u­rál­ták” a szob­rot és a meg­ke­rült szo­bor­fe­jet a he­lyé­re il­lesz­tet­ték. A ho­mok­kő szo­bor ek­kor új­ra ki­szí­ne­se­dett.
Még két szo­bor áll a temp­lom­kert­ben, az 1882-ben ál­lí­tott Pieta és az 1891-ben ké­szült Szent­há­rom­ság-szo­bor. Előb­bi fe­hér már­vány­ból ké­szült, az ülő Szűz Má­ri­át áb­rá­zol­ja ölé­ben a ha­lott Jé­zus­sal. Fel­ira­ta: „Oh, ti mind­nyá­jan / Kik át­men­tek ez uton / Fi­gyel­mez­ze­tek és lás­sá­tok / Ha va­gyon e fáj­da­lom / Mint az én fáj­dal­mam. / KÉSZITETTE / AZ IS­TEN DI­CSő­SÉ­GÉ­RE / ÖZV: SMIDL VENCZELNÉ / SZÜL: SPORN MÁ­RIA VIL­HEL­MI­NA / 1882.” A szob­rot ál­lí­ta­tó „Öz­vegy Schmidl Venczel­né, szül. Sporn Maria Vil­hel­mi­na val­lá­sos ér­zel­mé­től indit­tat­va Is­ten, és a B. Szent Szűz di­csőitésére egy dí­szes, buz­gal­mat eme­lő, és a fáj­dal­mas szent szűz­nek a ke­reszt­ről le­vett, és kar­ja­i­ban tar­tó Szent Fi­át jel­ké­pe­ző karar­rai már­vány­ból mes­te­ri­leg ké­szí­tett szo­bor emel­te­tett temp­lo­munk ud­va­rán, 1200 fo­rint­nyi költ­sé­gen.”22 A szo­bor fenn­tar­tá­sá­ra az öz­vegy ala­pít­ványt ho­zott lét­re, a 120 fo­rin­tot va­gyo­ná­ra táb­láz­tat­ta. Mind­er­ről az ér­se­ki ha­tó­ság jó­vá­ha­gyá­sát kér­ve le­vél­ben tá­jé­koz­tat­ta Mé­szá­ros Ignácz pré­post plé­bá­nos 1882. szep­tem­ber 11-én az ér­se­ki hivatalt.23
A szo­bor a tér ke­le­ti fe­lén, a ke­reszt­ha­jó be­já­ra­tá­hoz ve­ze­tő úton áll. Ha­bár az ere­de­ti, mö­göt­te ve­ze­tő utat ma már nem hasz­nál­ják, és így in­tő fel­ira­tát sem ol­vas­sák, még­is sok­kal in­kább ural­ja a te­ret, mint a mel­let­te ál­ló, mo­nu­men­tá­lis Szethárom­ság-s­zo­bor.
A ho­mok­kő­ből ké­szült és igen rossz ál­la­pot­ban lé­vő al­ko­tás a Bata csa­lád anya­gi ál­do­zat­vál­la­lá­sá­nak kö­szön­he­tő­en kerüt fel­ál­lí­tás­ra: „A TEL­JES / MEG­OSZT­HA­TAT­LAN / SZENT HÁ­ROM­SÁG EGY IS­TEN / DI­CSő­SÉ­GÉ­RE / EMEL­TET­TÉK / BATA JÁ­NOS PÁL / BATA JÁ­NOS AN­TAL / BATA JÁ­NOS JÁ­NOS / ÉS BATA ÉVA / MDCCCXCI.”
A 20. szá­zad ele­jén foly­ta­tó­dott a te­rek szak­rá­lis ki­je­lö­lé­se és még két al­ko­tás ke­rült a vá­ros egy-­e­gy for­gal­mas pont­já­ra. A Jé­zus szí­ve-szo­bor egy igen len­dü­le­tes, impresszív meg­fo­gal­ma­zá­sú, sze­ces­­szi­ós ta­lap­za­ton ál­ló al­ko­tás, me­lyet a Gaz­da­kör szék­há­zá­nál, az egy­ko­ri Szent Ist­ván és Szé­che­nyi ut­cák há­rom­szög ala­kú kis te­ret for­má­ló ta­lál­ko­zá­sá­nál ál­lí­tot­tak fel. A ko­lozs­vá­ri Szeszák Fe­renc – Stróbl Ala­jos ta­nít­vá­nya – ké­szí­tet­te al­ko­tá­sért 16 000 ko­ro­nát fi­ze­tett egy mó­dos pa­raszt-pol­gár csa­lád. De­di­ká­ci­ó­ja azt is el­árul­ja, hogy a fel­újí­tást is te­he­tős hí­vek vál­lal­ták: „JÉ­ZUS / SZENT­SÉ­GES SZIVÉNEK / AJÁNL­JA / BATA SÁN­DOR / ÉS NE­JE / RE­ME­TE VIK­TÓ­RIA / 1908.” Ta­lap­za­tán: „IS­TEN DI­CSő­SÉ­GÉ­RE JAVITTATTA 1975 ÉV­BEN / DUKAI SÁN­DOR / ÉS NE­JE / NAGY HER­MI­NA.” A szo­bor fenn­tar­tá­sá­ra az emel­te­tő há­zas­pár a Ke­gyes Ala­pok pénz­tá­rá­ba há­rom­száz ko­ro­nát tett le 1908. de­cem­ber 27-én, hogy an­nak ka­ma­ta­i­ból a ké­sőb­bi­ek­ben a fenn­tar­tá­si költ­sé­ge­ket fedez­zék.24
Ke­vés­bé len­dü­le­tes, in­kább a szi­go­rú egy­há­zi meg­fo­gal­ma­zá­sú áb­rá­zo­lás­mó­dot kö­ve­tő Má­ria szí­ve-szo­bor az egy­ko­ri De­ák Fe­renc és Ár­pád ut­cák ta­lál­ko­zá­sá­nál lé­vő kis té­ren áll, kö­zel a bel­vá­ro­si Szent őr­ző­an­gya­lok temp­lo­má­hoz. A szo­bor­ál­lí­tás költ­sé­ge­it is­mét egy te­he­tős pa­raszt-pol­gár csa­lád vál­lal­ta: „A / BOL­DOG­SÁ­GOS SZÜZ MÁ­RIA / SZEP­Lő­TE­LEN SZIVÉNEK / AJÁNL­JA / DUKAI AND­RÁS / ÉS NE­JE / DUKAI AMÁ­LIA / 1929. / ÓVÁ­RI J. / SENTA.” A de­di­ká­ció szö­ve­gé­ből az év­szám és a szom­szé­dos vá­ros, Zenta ne­vé­nek írás­mód­ja utal csu­pán ar­ra, hogy a 20. szá­zad má­so­dik év­ti­zed­ében im­pé­ri­um­vál­tás tör­tént.
A szob­rok mel­lett szá­mos ke­resz­tet is ál­lí­tot­tak a vá­ros­la­kók, el­ső­sor­ban a te­le­pü­lés­re ve­ze­tő utak men­tén, majd a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben már a vá­ros fon­to­sabb ut­cá­i­nak ke­resz­te­ző­dé­sé­ben, il­let­ve a fő­te­rek­re is ju­tott a kis­em­lé­kek­ből.
A vá­ros dél­nyu­ga­ti be­já­ra­tá­nál, a Zen­tai út és a vas­út kö­zött a szán­tók pe­re­mén áll a „Kík köröszt”25, me­lyet nap­ja­ink­ban is rend­sze­re­sen kék­re fes­te­nek. De­di­ká­ci­ó­ja: „KE­RESZT­RE / FE­SZÍ­TETT / JÉ­ZUS / KÖ­NYÖ­RÜLJ / RAJ­TUNK.” A ke­reszt lá­ba­za­tá­hoz mű­anyag fla­kont erő­sí­tet­tek, ami­ben ál­lan­dó­an van vi­rág. A szé­pen gon­do­zott kis­em­lék egy ko­ráb­ban ál­lí­tott fa­ke­reszt he­lyé­re ke­rült. A Sóti csa­lád fel­me­női ál­tal ál­lí­ta­tott és ki­dőlt fa­ke­reszt he­lyé­be: „Sóti Józs. Já­nos, Sóti Józs. Vincze és Sóti Józs. Luk­ács test­vé­rek egy új, erős és csi­nos kő­ke­resz­tet ál­lí­tot­tak 200 forin­tért.”26 Az ál­lí­tás évé­ben, 1902-ben har­minc­két fo­rin­tos új ke­reszt­ala­pot is lét­re­hoz­tak, me­lyet egy év­vel ké­sőbb to­váb­bi hat­van­négy ko­ro­ná­val bővítet­tek.27
Zenta fe­lől a vá­ros köz­pont­ja fe­lé ha­lad­va a Jár­vány­kór­ház mel­lett áll a Bor­sos csa­lád ál­tal emel­te­tett ke­reszt: „IS­TEN DI­CSő­SÉ­GÉ­RE / EMEL­TET­TÉK / BOR­SOS AND­RÁS / ÉS NE­JE / SZA­BA­DOS ER­ZSÉ­BET / 1903.” Még az ál­lí­tás évé­ben a Ke­gyes Ala­pok pénz­tá­rá­ba száz ko­ro­nát he­lyez­tek le­tét­be Bor­sos And­rás Fe­renc és ne­je „a vá­sár­tér és a zen­tai or­szág­út ös­­sze­szö­gel­lé­sén föl­ál­lí­tott kő­ke­reszt fön­n­tartására”.28 A ke­resz­tet ko­vá­csolt­vas ke­rí­tés­sel vet­ték kör­be, lá­ba­za­tá­hoz és ke­rí­té­sé­re rend­sze­re­sen he­lyez­nek vi­rá­got.
A Csá­kó-ke­reszt az egy­ko­ri Új­vá­ro­si fő­ut­ca és Hu­nya­di ut­ca tér­ré szé­le­se­dő sar­kán áll. Az egyet­len ke­reszt a vá­ros­ban me­lyen az ál­lít­ta­tó ra­gad­vány­ne­ve ol­vas­ha­tó: „IS­TEN DI­CSő­SÉ­GÉ­RE / EMEL­TET­TÉK / SZA­BÓ JÁ­NOS / CSÁ­KÓ / ÉS NE­JE / PÓSA RO­ZÁ­LIA / 1903. / LÖWY M. / SZA­BAD­KA.” A Ke­gyes Ala­pok pénz­tá­rá­ba a ke­reszt fönn­tar­tá­sá­ra száz ko­ro­nát tet­tek az ál­lít­ta­tók, mely­nek ka­ma­ta­i­ból a ke­reszt fenn­tar­tá­sát kel­lett biz­tosí­tani.29 Mí­ves ko­vá­csolt­vas ke­rí­té­se mö­gé fla­ko­nok­ban vi­rá­got he­lyez­nek a hí­vek és a ke­reszt gon­do­zói.
A Szent Pál ka­to­li­kus temp­lom kert­jé­ben áll a Széc­si csa­lád ál­tal ál­lít­ta­tott ke­reszt: „DI­CSÉR­TES­SÉK / A JÉ­ZUS KRISZ­TUS / OVARY SENTA / IS­TEN / DI­CSő­SÉ­GÉ­RE / EMEL­TET­TE / SZÉCSI GYU­LA / NE­JE / BATA ÁGO­TA / ÉS LE­Á­NYUK / VIK­TÓ­RIA / 1940.”30
A volt Zrí­nyi ut­ca sar­kán a ve­gyes­bolt és Nagy Má­tyás egy­ko­ri vendéglő­je31 kö­ze­lé­ben áll a Loson­cz-k­ereszt: „IS­TEN DI­CSő­SÉ­GÉ­RE / EMEL­TET­TÉK / LOSONCZ AND­RÁS / ÉS NE­JE / DO­BÓ JU­LI­AN­NA / 1912 JUNIUS 28. / AURER SÁN­DOR / ÁRVIZ U 35.” Hát­ol­da­lán: „TÁ­VOL LE­GYEN MÁS­BAN / DI­CSE­KED­NEM, MINT / A MI URUNK JÉ­ZUS / KRISZ­TUS KE­RESZT­JÉ­BEN / GAL. 6. 14.” Az ala­pí­tók két­száz ko­ro­nát fi­zet­tek be a Ke­gyes Ala­pok pénz­tá­rá­ba, mely ös­­szeg ka­ma­ta­i­ból a ke­reszt fenn­tar­tá­si költ­sé­ge­it kel­lett fedezni.32 Az 1990-es évek kö­ze­pén ja­ví­tot­ták lá­ba­za­tát és ko­vá­csolt­vas ke­rí­té­sét.
A vá­ros­ból ki­ve­ze­tő, egy­ko­ri Sze­ge­di út Fa­lu vá­ros­ré­szen át­ve­ze­tő sza­ka­sza mel­lett, a ré­gi sza­tócs­bolt kö­ze­lé­ben áll a Koncz csa­lád ál­tal ál­lít­ta­tott ke­reszt: „KONCZ JÁ­NOS / CSA­LÁD­JAI. / 1934.” Nap­ja­ink­ban ke­vés­bé szem­be­tű­nő, mert a fö­lé haj­ló fák lomb­jai ta­kar­ják a szé­pen rend­ben tar­tott kis­em­lé­ket.
A Hor­gosi út mel­lett, an­nak vá­ros­ba ve­ze­tő sza­ka­szá­nál áll a mis­­szi­ós ke­reszt: „SZENT ÉV 1975.” Ez az egyet­len fa­ke­reszt a vá­ros te­rü­le­tén.
A ka­to­li­kus nagy­temp­lom kert­jé­ben két ke­reszt áll, az egyi­ket a Sóti csa­lád ál­lí­tat­ta és ere­de­ti he­lyén, a Szent­há­rom­ság-szo­bor és a temp­lom fő­be­já­ra­ta kö­zött ta­lál­ha­tó. De­di­ká­ci­ó­ja igen lé­nyeg­re tö­rő: „SÓTI AND­RÁS / CSA­LÁD­JA.”
A Czér­na-k­ereszt ere­de­ti­leg a Fő tér sar­kán, az egy­ko­ri pi­ac­té­ren állt. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom azon­ban a szer­bek ke­reszt­jé­vel együt­t, mely a vá­ros­há­za előtt állt, át­he­lyez­tet­te. Nap­ja­ink­ban a nagy­temp­lom szen­té­lyé­hez si­mu­ló hit­tan­te­rem előtt áll. Fel­ira­ta: „IS­TEN DI­CSő­SÉ­GÉ­RE / EMEL­TET­TE / CZÉRNA / SZILVESZTERNÉ / SZÜL. / TÉ­NYI ERZSÉBET/ 1903. LőWY M. SZA­BAD­KÁN.” Az ál­lít­ta­tó a Ke­gyes Ala­pok­ba száz ko­ro­nát fi­ze­tett be, hogy a ka­mat­jö­ve­del­mek a „kis piac­zon föl­ál­lí­tott fe­hér már­vány ke­reszt fen­tartásás­ra fordít­tas­sanak”.33
A ka­to­li­kus te­me­tők­ben – négy te­me­tő­je van a vá­ros­nak: két ka­to­li­kus, egy szerb és egy zsi­dó – több kö­zép­ke­reszt is van. A nagy ­te­me­tő­ben a fő­út mel­lett két 19. szá­za­di, rend­sze­re­sen fes­tett ke­reszt áll: „EMEL­TET­TE / LO­SONC SÁN­DOR / ÚJITATTA FIA / GYÖRGY” és „EMEL­TET­TÉK / IS­TEN KE­GYEL­MÉ­BőL / BICSKEJI IM­RE ÉS / LÁSZ­LÓ RO­ZÁ­LIA / KÖLT­SÉ­GÉN.”
A kis ­te­me­tő sír­kert­jé­ben egy kö­zép­ke­reszt áll, mel­let­te ha­rang­láb. A ró­zsa­szín már­vány­ból ké­szült ke­reszt fel­ira­tá­nak szö­ve­ge: „IS­TEN DI­CSő­SÉ­GÉ­RE ÁL­LÍ­TAT­TA / LOSONCZ FERENCZ / ÉS NE­JE / DUKAY ÁG­NES / 1887.” Húsz év­vel a ke­reszt fel­ál­lí­tá­sa után idősb Loson­cz Fe­renc a Ke­gyes Ala­pok pénz­tá­rá­ban nyolc­van ko­ro­nát fi­ze­tett be, hogy an­nak ka­ma­ta­i­ból a „tó­par­ti te­me­tő­ben ugyan­csak ő ál­tal föl ál­lí­tott vö­rös már­vány ke­reszt fön­tartására ala­pul szol­gál­janak”.34
A vá­ros­ban mind­ös­­sze két szak­rá­lis kis­em­lé­ket ál­lít­tat­tak szerb la­ko­sok, il­let­ve a szerb gö­rög­ke­le­ti egy­ház­köz­ség. A Fő té­ri ke­reszt ma a Szent Mi­hály Ark­an­gyal gö­rög­ke­le­ti szerb temp­lom kert­jé­ben áll. Elég ké­sőn, a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ál­lí­tot­ták. A ke­reszt lá­ba­za­tán a temp­lom véd­szent­je lát­ha­tó. Ci­rill be­tűs fel­ira­ta in­for­má­ci­ó­ban gaz­dag: „У СЛАВУ БОГА! / ПРЕЧАСТНОМ ПАСПЈАТУ ХРИСТОВОМ / ЗНАМЕЊЕОВО ПОДИЖЕ / ВЕРОЉУБИВА ПРАВОСЛАВНА СРБСКА / ОБШТИНА У СТАРОЈ КАНЈИЖИ / ГОДИНЕ 1871.” Talapzatбn: „ ОБНОВЉЕН 1930 Г. / ИНДУСТРИЈА МРАМОРА. ДД. / СУБОТИЦА. / ОВАЈ КРСТ ОБНОВИЛА / ЛЕПОСАВА ШЛЕЗИНГЕР / 2005. ГОДИНЕ.” („Is­ten di­cső­sé­gé­re! / Di­cső­sé­ges ol­tal­ma­zó Krisz­tu­sunk­nak / az em­lék­mű­vet ál­lít­tat­ja / a hit­sze­re­tő Pra­vosz­láv Szerb / Egy­ház­köz­ség Ókanizsán / 1871. év­ben.” A ta­lap­zat szö­ve­ge: „Fel­újít­va 1930. é. / Már­vány­ipar Rt. / Sza­bad­ka / Ezt a ke­resz­tet újí­tat­ta / Lep­osa­va Šlezinger / 2005. év­ben.”)
A szerb te­me­tő­ben ál­ló kö­zép­ke­reszt fel­ira­ta: „У СЛАВУ БОГА И ЧАСТ ГОСПОДА И СПАСА НАШЕГ / ИСУСА ХРИСТА / И ИЗБРАНИКА ЊЕГОВА / АПОСТОЛА И ЕВАНГЕЛИСТЕ… / СВ. ЛУКЕ / КУЧЕВНОГ ЗАШТИТНИКА ПОРОДИЦА / БОГОСЛАВЉЕНИХ ПОДИЖУ ОВО СВЕТО / ЋАСНО ЗНАМЕЊЕ ВАСЕ БОГОСАВЉЕВ … / ОВОГА СВЕТА / … АМИН / 1899 ГОД.” („Is­ten és meg­men­tő Urunk Jé­zus di­cső­sé­gé­re / az Úr ki­vá­lasz­tott / apos­to­lá­nak / Szt. Luk­ács / evan­ge­listá­nak a csa­lád ol­tal­ma­zó­já­nak / Is­ten di­cső­sé­gé­re ál­lí­tot­ták ezt a szent / em­lé­ket Va­sa Bogosavl­jev / a világ…/ ámen / 1899 év.”)
A Letopis­ban, va­gyis a szerb temp­lom és egy­ház­köz­ség tör­té­ne­tét meg­örö­kí­tő év­könyv­ben az aláb­bi­ak ol­vas­ha­tók: „Васа Богосављев подигао је крст на месту званом »свињске пијаце« за своту од 800 кпуна.”35 („Va­sa Bogosavl­jev ke­resz­tet ál­lí­ta­tott a »disz­nó­pi­ac­nak« ne­ve­zett he­lyen 800 ko­ro­na ös­­sze­gért.”)
A fen­ti­ek­ből lát­ha­tó, hogy men­­nyi­re fon­tos egy kö­zös­ség éle­té­ben az egy­ház táj­épí­tő, táj­szer­ve­ző sze­re­pe. A temp­lo­mo­kat – a szer­bek 1773–1775-ben, a ma­gya­rok 1768-ban és 1912-ben36 – a vá­ros köz­pont­já­ban épí­tet­ték, a Fő ­tér kö­ze­lé­ben vagy a te­le­pü­lés for­gal­mas pont­ja­in, hogy hang­sú­lyoz­zák je­len­lé­tü­ket az épí­tett kör­nye­zet­ben. Ezt a gya­kor­la­tot kö­vet­te a te­he­tős pa­raszt-pol­gár ré­teg, ami­kor szak­rá­lis kis­em­lé­kek so­rát ál­lít­tat­ta a te­le­pü­lé­sen.
Az el­ső szak­rá­lis épít­ményt a ka­to­li­ku­sok tá­vol a vá­ros­tól, egy dom­bon emel­ték. A táj­ba épí­tett kál­vá­ria a vá­ros egyet­len 18. szá­za­di em­lé­ke. Ma­gyar­or­szág más tá­ja­in már eb­ben az idő­szak­ban szám­ta­lan val­lá­si kis­em­lé­ket ál­lí­tot­tak. Bács­ka azon­ban ek­kor él­te leg­újabb ko­ri be­né­pe­se­dé­sé­nek al­kal­ma­sint elég­gé za­va­ros kor­sza­kát, így nem cso­da, ha Mag­yarkanizsa meg­te­le­pe­dő la­kói nem a szak­rá­lis kis­em­lé­kek ál­lí­tá­sá­val vol­tak elfoglal­va.37
Amint azon­ban a be­né­pe­se­dés nyug­vó­pont­ra ju­tott, a val­lá­sos élet tá­ji kör­nye­zet­be va­ló be­il­lesz­té­se azon­nal a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba ke­rült. A 19. szá­zad­ban nyolc szak­rá­lis kis­em­lék épült, eb­ből ha­tot ka­to­li­ku­sok, ket­tőt or­to­do­xok emel­tek.
Ha meg­vizs­gál­juk eze­ket az ob­jek­tu­mo­kat, lát­hat­juk, hogy né­gyet a temp­lo­mok kö­ré szer­ve­ző­dő szak­rá­lis tér­be, a má­sik né­gyet, pe­dig a li­tur­gi­kus gya­kor­lat­ból kö­vet­ke­ző egyéb szak­rá­lis tér­be ál­lí­tot­tak. A vá­ros fő­te­rén, a vá­ros­há­za és a szerb temp­lom kö­ze­lé­ben ál­lí­tot­ták fel a szer­bek egyik ke­reszt­jü­ket. Míg a má­si­kat a vá­ros egyik for­gal­mas pont­ján – kö­zel a szerb te­me­tő­höz –, a Disz­nó­pi­a­con. A ka­to­li­kus ma­gya­rok szin­tén a köz­pont­ban ál­ló nagy­temp­lo­muk kert­jé­ben két szob­rot, a két ka­to­li­kus te­me­tő­ben há­rom ke­resz­tet és a Kö­rös-pa­tak tor­ko­la­tá­nál egy szob­rot ál­lí­tot­tak.
A 20. szá­zad­ban még ki­lenc szak­rá­lis kis­em­lék ke­rült a vá­ros ut­cá­i­ra, te­re­i­re a ka­to­li­ku­sok anya­gi ál­doz­ta­vál­la­lá­sá­nak kö­szön­he­tő­en, eb­ből ket­tő szo­bor. Két ká­pol­na/ra­va­ta­lo­zó is épült a ka­to­li­kus nagy­te­me­tő­ben, mind­ket­tő a 20. szá­zad ele­jén. A szob­rok a vá­ros fon­tos és for­gal­mas cso­mó­pont­ja­i­ra ke­rül­tek. Az egyik ke­resz­tet a Fő tér­re ál­lí­tot­ták, a Hay­nald Le­ány­ne­ve­lő In­té­zet im­po­záns tömb­je elé, hogy el­len­sú­lyoz­zák a ko­ráb­ban a tér­ben egye­dül ál­ló or­to­dox szak­rá­lis em­lé­ket. Ez­zel a tér két­pó­lu­sú­vá vált.
A vá­ros ka­to­li­kus kö­zös­sé­ge ti­zen­nyolc kis­em­lék ál­lí­tá­sá­val je­löl­te ki az ál­ta­la hasz­nált szak­rá­lis te­re­ket a te­le­pü­lé­sen és ha­tá­rá­ban. Az or­to­do­xok két ke­reszt­je is hang­sú­lyos tér­szer­ke­ze­ti cso­mó­pon­to­kat je­lölt ki: a Fő ­tér mel­lett a Disz­nó­pi­ac a vá­ros egyik nagy for­gal­mú, Zenta fe­lé ve­ze­tő út­ja volt. Ké­sőbb en­nek a ke­reszt­nek a tér­ki­je­lö­lő funk­ci­ó­ja meg­vál­to­zott, hi­szen a szer­bek te­me­tő­jé­be át­ke­rül­ve, az et­ni­kum ál­tal ki­zá­ró­la­go­san hasz­nált szak­rá­lis tér­be ke­rült.
Ha meg­vizs­gál­juk a de­di­ká­ci­ó­kat, lát­hat­juk, hogy a húsz kis­em­lék­ből mind­ös­­sze ket­tőn nem ol­vas­ha­tó az ál­lít­ta­tó ne­ve.
A két or­to­dox ke­reszt egyi­kén Va­sa Bogosavl­jev, a má­si­kon a Szerb Egy­ház­köz­ség sze­re­pel ál­lít­ta­tó­ként.
No­ha ma­gunk is egyet­ér­tünk az­zal a meg­ál­la­pí­tás­sal, hogy a szak­rá­lis kis­em­lé­kek ál­lí­tá­sá­nak gya­kor­la­ta val­lá­si in­dít­ta­tá­sú és el­ső­sor­ban a fe­le­ke­ze­ti, te­hát: a ka­to­li­kus, a gö­rög ka­to­li­kus és az or­to­dox li­tur­gi­kus tér­ki­je­lö­lést szol­gál­ta/szol­gál­ja, még­is fel kell vet­nünk a do­log nem­ze­ti­sé­gek­hez kap­cso­ló­dó vo­nat­ko­zá­sát is.
A vá­ros mint kö­zös­ség kul­tú­rá­ját vizs­gál­va szem­be­öt­lő an­nak tör­té­ne­ti és tér­be­li ta­go­ló­dá­sa. A val­lá­sok fe­lől kö­ze­lít­ve sem ke­rül­het­jük meg a kér­dés et­ni­kai töl­te­té­nek prob­lé­má­ját. Gya­kor­la­ti­lag azo­nos, a ke­resz­tény kul­túr­kör­höz tar­to­zó et­ni­ku­mok al­kot­ják a la­kos­sá­got, még­is már en­nek vizs­gá­la­ta­kor szem­be­sü­lünk a tén­­nyel, hogy az et­ni­kai, szerb–ma­gyar ket­tős­ség mel­lett az or­to­dox–ka­to­li­kus val­lá­si ket­tős­ség­gel is szá­mol­nunk kel­l.38
Egy olyan kö­zös­ség­ben, mint ami­lyet Mag­yarkanizsa la­kos­sá­ga al­kot, óha­tat­la­nul is fel­me­rül a kér­dés, ho­gyan ala­kul­tak ki a meg­je­lö­len­dő te­rek, mi­lyen fon­tos­ság­gal bír­tak a kö­zös­ség éle­té­ben. Nos, a tör­zsö­kös­nek szá­mí­tó szer­bek, akik a ha­tár­őr­vi­dé­ki kor­szak­tól lak­nak a te­le­pü­lé­sen, és so­ká­ig irá­nyí­tot­ták an­nak ügye­it, a ma­guk szá­má­ra meg­je­löl­ték a Fő­ te­ret. A 18. szá­zad vé­gé­vel túl­súly­ba ke­rü­lő ma­gyar­ság csak a mil­len­ni­um utá­ni évek­ben érez­te an­nak szük­sé­gét, hogy szak­rá­lis kül­ső­sé­gek­ben is meg­mu­tas­sa szám­be­li fö­lé­nyét, jól­le­het a val­lá­sos lel­kü­le­tű em­be­rek szá­má­ra min­dig is lé­te­zett a szent és a pro­fán élet­tér gya­kor­la­ti ket­tőssége.39 Ese­tünk­ben te­hát nem a val­lá­sok in­teg­rá­ló, ha­nem sok­kal in­kább dif­fe­ren­ci­á­ló sze­re­pé­vel van dol­gunk.
A vá­ros­ban élő szerb­ség et­ni­kai iden­ti­tá­sá­nak min­dig fon­tos ele­me volt a val­lá­si iden­titás.40 Egy­há­zuk rá­adá­sul „Is­ten igaz di­cső­í­té­sét” – ortho doxa – a hí­vek anya­nyel­vén tet­te, ami erő­sí­tet­te őket hi­tük­ben és kül­de­tés­tu­da­tuk­ban egy­aránt: ha­tár­őr ka­to­na­ként az or­szág föld­jét és a hi­tet har­co­san vé­del­mez­ték a fo­lyó túl­ol­da­lán lé­vő hi­tet­le­nek­kel szem­ben.41 Ké­sőbb ha­son­ló­kép­pen cse­le­ked­tek a több­ség­be ke­rült ma­gyar­ság­gal szem­ben is. En­nek okán ko­rán ki­ala­kul­tak a sza­kral­izált et­ni­kai ha­tá­rok, me­lyek a szerb­ség ré­szé­ről a Fő ­té­ri temp­lo­muk és a te­me­tő­jük kö­rü­li te­rek­re kor­lá­to­zód­tak. A szak­rá­lis tér te­le­pü­lé­sen be­lü­li el­he­lyez­ke­dé­se és an­nak al­kal­man­ként a kö­zös­ség ál­tal kon­cent­rált hasz­ná­la­ta tö­ké­le­te­sen ki­elé­gí­tet­te az etnikus el­vá­rá­so­kat. Az or­to­dox ka­rá­csony­kor tör­té­nő tölgy­fa­ág-ége­tés, az új­évi öröm­lö­vés, va­la­mint a hús­vé­ti és a temp­lom­bú­csúi kör­me­net al­kal­má­val a kö­zös­ség tag­jai a vá­ros köz­pon­ti te­rét hasz­nál­va mu­tat­ták meg ön­ma­gu­kat, vet­ték bir­to­kuk­ba az ál­ta­luk fon­tos­nak tar­tott kö­zös­sé­gi helyszíneket.42
A ka­to­li­kus val­lás in­teg­rá­ló ere­je fő­két ab­ban mu­tat­ko­zott meg, hogy a ma­gyar­ság mel­lett élő kis­szá­mú né­met, szlo­vák és hor­vát te­le­pe­sek be­il­lesz­ke­dé­sét és ha­so­nu­lá­sát se­gí­tet­te. En­nek okán a ma­gyar tömb gyor­san fel tud­ta szív­ni a nem ma­gyar et­ni­ku­mo­kat. A val­lás­hoz, a szer­tar­tás­hoz va­ló ra­gasz­ko­dás eb­ben az eset­ben az et­ni­kai iden­ti­tás fel­adá­sá­hoz ve­ze­tett. A be­ol­va­dás gyor­san, szin­te egy ge­ne­rá­ció alatt leza­jlot­t.43 A szerb­sé­get ez a faj­ta szí­vó­ha­tás nem érin­tet­te meg.44
Az or­to­dox szer­bek­kel el­len­tét­ben a ka­to­li­ku­sok tér­hasz­ná­la­ta más­ho­gyan ala­kult, ke­vés­bé kon­cent­rál­tan hasz­nál­ták a vá­ros­köz­pont te­re­it. Ko­rán a táj­ba épí­tet­ték szak­rá­lis kis­em­lé­ke­i­ket, me­lyek­hez a te­le­pü­lé­sen kí­vül­re vo­nul­tak kör­me­net­tel, ott tar­tot­tak ke­reszt­úti áj­ta­tos­sá­got. Köz­pon­ti ün­ne­pe­i­ken is, mint ami­lyen a hús­vét, az úr­nap­ja az egész vá­ros ré­szé­vé vált szak­rá­lis cse­lek­mé­nye­ik­nek. Hús­vét­kor a vá­ro­son át­vo­nul­va men­tek ki a Kál­vá­ria-domb­hoz, míg úr­nap­ján a te­le­pü­lés kü­lön­bö­ző pont­ja­in ál­lí­tot­tak sát­ra­kat. Eb­ből a gya­kor­lat­ból nőtt ki az igény, hogy mi­nél több pon­ton je­löl­je­nek ki szak­rá­lis te­re­ket a hí­vek. Így fo­ko­za­to­san nőtt a ke­resz­tek szá­ma. Mi­vel a temp­lom­ba já­ró ka­to­li­kus la­kos­ság ko­ráb­ban is zö­mé­ben ma­gyar volt, nap­ja­ink­ban pe­dig ki­zá­ró­la­go­san az, ezért a tér­ki­je­lö­lés­nek ez a mód­ja ko­rán etnikus töl­te­tet kapot­t.45
Ér­de­kes je­len­ség, hogy 1990 után fo­ko­za­to­san – az ál­la­mi til­tá­sok meg­szűn­té­vel –, mind a két val­lás gya­kor­lói új­ra kezd­ték bir­tok­ba ven­ni a ko­ráb­ban hasz­nált szak­rá­lis te­re­ket. El­ső­sor­ban a temp­lo­mok köz­vet­len kör­nye­ze­tét, mi­nek kö­vet­kez­té­ben az or­to­do­xok ko­ráb­bi szak­rá­lis tér­hasz­ná­la­ti gya­kor­la­ta alig né­hány éven be­lül hely­re­állt. A ró­mai ka­to­li­kus ma­gyar­ság azon­ban ti­zen­hat év­vel a kom­mu­niz­mus­ban be­ve­ze­tett ál­la­mi til­tá­sok meg­szűn­te után sem hasz­nál­ja a te­le­pü­lé­sen és an­nak ha­tá­rá­ban ko­ráb­ban ki­ala­kí­tott szak­rá­lis te­re­it. A 20. szá­zad el­ső fe­lé­nek gya­kor­la­ta nem éledt új­já, sőt ar­ra sin­csen pél­da, hogy újabb tér­ki­ala­kí­tás­ra tet­tek vol­na kísér­letet.46
A kö­zös­ség val­lás­gya­kor­la­tá­nak vizs­gá­la­tá­ból lát­ha­tó, hogy a ka­to­li­ciz­mus in­teg­rá­ló ere­je mel­lett, ugyan­azon idő­in­ter­val­lu­mon be­lül a dif­fe­ren­ci­á­ló­dás irá­nyá­ba ha­tott a kö­zös­sé­gen belül.47 Az or­to­do­xia vi­szont kez­det­től fog­va egy nem­ze­ti kö­zös­ség­hez ta­padt, ez­ál­tal se­gí­tet­te a szerb­ség ho­mo­ge­ni­tá­sá­nak meg­őr­zé­sét, és még a vá­ros ha­tá­rá­ban ki­ala­kult ta­nya­sor ro­mán nyel­vű és or­to­dox val­lá­sú né­pes­sé­gét sem tud­ta inte­grál­ni.48
A Dél­vi­dé­ket jár­va ha­son­ló gya­kor­lat­tal ta­lál­koz­ha­tunk a volt Toron­tál és Temes me­gyék te­rü­le­tén lé­vő ve­gyes et­ni­kai ös­­sze­té­te­lű te­le­pü­lé­se­ken. A né­met, ma­gyar, szerb és hor­vát la­ko­sú vá­ro­sok, fal­vak szak­rá­lis tér­hasz­ná­la­ti gya­kor­la­ta ha­son­ló ké­pet mu­tat, mint ami­lyen a mag­yarkaniz­sai pél­dá­ból ki­tű­nik, az­zal a szem­be­öt­lő kü­lönb­ség­gel, hogy fő­ként a több­sé­get ké­pe­ző et­ni­kum, je­le­sül az or­to­do­xi­á­hoz kö­tő­dő szak­rá­lis tér­meg­je­lö­lés­sel ta­lál­koz­ha­tunk el­ső­sor­ban a te­le­pü­lé­se­ken és azok ha­tá­rá­ban.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

A Ma­gyar Szent Ko­ro­na Or­szá­ga­i­nak 1910. Évi Nép­szám­lá­lá­sa. 56. kö­tet. Bu­da­pest, 1912. /Magyar Sta­tisz­ti­kai Közlemények./
Bartha Elek: Et­ni­kai kü­lönb­sé­gek és a val­lá­sok in­teg­rá­ló ere­je. In Kunt Ernő–Szabadfalvi József–Viga Gyu­la (sz­erk.): Interetnikus kap­cso­la­tok Észak­ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon (Az 1984 ok­tó­be­ré­ben meg­ren­de­zett kon­fe­ren­cia anya­ga). Mis­kolc, Mis­kol­ci Her­man Ot­tó Mú­ze­um, 1984, 97–101. p. /A Mis­kol­ci Her­man Ot­tó Mú­ze­um Nép­raj­zi ki­ad­vá­nyai, 15./
Bartha Elek: A szak­rá­lis cé­lú ha­tár­be­li épít­mé­nyek funk­ci­o­ná­lis kér­dé­sei. Ke­resz­tek, szob­rok, ká­pol­nák. Szent­end­re, 1990, 219–226. p. /Ház és Em­ber, 6./
Du­dás End­re: A Tiszánin­neni Ko­ro­na Ke­rü­let­nek rö­vid mult­ja, jog­vi­szo­nya és a ko­ro­na, mint földesurá­vali dézma pe­re. Sze­ged, 1868.
Far­kas Il­di­kó: Az egy­ház­sza­ka­dás, 1054. His­tó­ria, 29. évf. (2007) 1. sz. 4–5. p.
Fé­nyes Elek: Ma­gyar or­szág­nak s a hoz­zá kap­csolt tar­to­má­nyok­nak mos­ta­ni állapot­ja sta­tis­tikai és geo­graphi­ai te­kin­tet­ben. 2. köt. Pest, Trattner-Károlyi, 1837.
Kemény­fi Ró­bert: Szak­rá­lis tér – „et­nic­itás” – nem­zet­ál­lam. Szak­rá­lis tér­fo­lya­ma­tok elem­zé­si le­he­tő­sé­gei az et­ni­kai di­na­mi­ka alap­ján. In Ceri Miklós–Kósa László–T. Berecz­ki Ibo­lya (sz­erk.): Pa­rasz­ti múlt és je­len az ez­red­for­du­lón. A Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság 2000. ok­tó­ber 10–12. kö­zött meg­ren­de­zett nép­raj­zi ván­dor­gyű­lés­ének elő­adá­sai. Szent­end­re, Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság – Szent­end­rei Sza­bad­té­ri Nép­raj­zi Mú­ze­um, 2000, 33–50. p.
Klamár Zol­tán: Örök­sé­günk. Ka­ni­zsai ké­pes­könyv. Ka­ni­zsa, 1996.
Klamár Zol­tán: A ka­ni­zsai kál­vá­ria. In Be­szé­des Va­lé­ria (sz­erk.): A jó Is­ten di­cső­sé­gé­re. Írá­sok a vaj­da­sá­gi ma­gyar­ság né­pi val­lá­sos­sá­gá­ról. Sza­bad­ka, Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság, 2000.
Klamár Zol­tán: Ta­nyák, pa­raszt­gaz­da­ság­ok Mag­yarkanizsa vi­dé­kén (1900–2000). Sza­bad­ka, Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság, 2006. /Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság könyv­tá­ra, 2./
Klamár Sá­ra: „Én­ne­kem mind­egy, hogy mond­jam, ma­gyar va­gyok, il’ ja da kažem ja sam hrvat”. Val­lá­si és nem­ze­ti iden­ti­tás ös­­sze­füg­gé­sei a szerém­sé­gi Ma­ra­dé­kon. Ma­gyar Egy­ház­tör­té­ne­ti Váz­la­tok, 17. évf. (2005) 3–4. sz. 135–152. p.
Koroknay Ákos: Ka­ni­zsa és Martonos ha­tár­őr­vi­dé­ki kor­sza­ka. In Do­bos Já­nos (sz­erk.): Ka­ni­zsa mo­nog­rá­fi­á­ja. 1. köt. Ka­ni­zsa, Cne­sa, 1995, 223–326. p.
Lisz­ka Jó­zsef: Ál­lít­ta­tott ke­reszt­ínyi buzgóság­bul. Ta­nul­má­nyok a szlo­vá­ki­ai Kis­al­föld szak­rá­lis kis­em­lé­ke­i­ről. Dunasz­er­da­he­ly, Lil­i­um Aurum, 2000.
Lisz­ka Jó­zsef: A kép­osz­lop­tól a ká­pol­ná­ig. (Ja­vas­lat a szak­rá­lis kis­em­lé­kek ma­gyar ter­mi­no­ló­gi­á­já­ra.) In uő: Ál­lít­ta­tott ke­reszt­ínyi buzgóság­bul. Ta­nul­má­nyok a szlo­vá­ki­ai Kis­al­föld szak­rá­lis kis­em­lé­ke­i­ről. Dunasz­er­da­he­ly, Lil­i­um Aurum, 2000, 19–31. p.
Lisz­ka Jó­zsef: Ada­lé­kok Nepo­mu­ki Szent Já­nos kis­al­föl­di tisz­te­le­té­hez. In uő: Ál­lít­ta­tott ke­reszt­ínyi buzgóság­bul. Ta­nul­má­nyok a szlo­vá­ki­ai Kis­al­föld szak­rá­lis kis­em­lé­ke­i­ről. Dunasz­er­da­he­ly, Lil­i­um Aurum, 2000, 65–79. p.
Papp Györ­gy: Ka­ni­zsa és kör­nyé­ke föld­raj­zi ne­ve­i­nek adat­tá­ra. 1. köt. Új­vi­dék, Ma­gyar Nyelv, Iro­da­lom és Hun­ga­ro­ló­gi­ai Ku­ta­tá­sok In­té­ze­te, 1982. /Vajdaság hely­sé­ge­i­nek föld­raj­zi ne­vei, 8./
Papp Ri­chárd: Etnikus val­lá­sok a Vaj­da­ság­ban? Ki­sebb­sé­gi lét­hely­ze­tek kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gi­ai ér­tel­me­zé­sei. Bu­da­pest, MTA Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Intézet–Gondolat Ki­adói Kör, 2003.
Sá­ri Zsolt: Az úr­na­pi kör­me­net és tér­szer­ke­zet. In S. Laczkovits Emőke–Mészáros Ve­ro­ni­ka (sz­erk.): Né­pi val­lá­sos­ság a Kár­pát-me­den­cé­ben 5. Kon­fe­ren­cia Pá­pán 1999. jú­ni­us 22–24. 1. kö­tet. Veszp­rém, 2001, 323–330. p.
Silling Ist­ván: Temp­lo­mok, szen­tek, imád­sá­gok. Új­vi­dék–Tóth­fa­lu, Ju­go­szlá­vi­ai Ma­gyar Mű­ve­lő­dé­si Tár­sa­ság, 1994. /Jugoszláviai Ma­gyar Mű­ve­lő­dé­si Tár­sa­ság kiskönyvtára./
Silling Ist­ván: Megszen­telet je­le­ink. A 250 éves Kupusz­i­na sza­bad­té­ri val­lá­si em­lé­kei. Kupusz­i­na, 2001. /Kupuszinai fü­ze­tek, 3./
Tol­nai Ot­tó et. al.: A csönd vá­ro­sa. Sza­bad­ka, Fo­rum Könyv­ki­adó–Mi­ner­va Nyom­da, 1982.
Tüs­kés Gá­bor: Ke­resz­tek, fe­szü­le­tek, kál­vá­ri­ák. Ethno­graphi­a, 88. évf. (1977) 1. sz. 195–197. p.

L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből

L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből. Somorja–Komárom, Fórum Kisebb­ség­kutató Intézet, 2011, 218. p.

L. Juhász Ilona legújabb tanulmánykötetében hét korábban megjelent, az összehasonlító folklorisztika tárgykörébe tartozó, izgalmas írása olvasható. A „Bizony, boszorkányok még mindig vannak!” Boszorkányhit és rontás egy gömöri bányásztelepülésen a 21. században; A premonyik. A bányaszellem és bányamanó alakja a szöveges folklórban – különös tekintettel egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágára; Kilenc kereszt. Egy szakrális kisemlék-együttes nyomában a világhálón. Új perspektívák a néprajzkutatásban; Karácsony és a halottak emlékezete. Dél-szlovákiai példa; Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti haláljeleken; A fénykép szerepe a lokális emlékezetben. Keszeg­falvi példa; „Kopjafa” versus hagyományos fejfa? Hajdúböszörményi példa – mégsem má­sodközlések, hanem minden esetben ki­e­gé­szített, átdolgozott, továbbgondolt munkák.

A kötet első tanulmányában a szerző a 21. század boszorkányának ered a nyomába, és igen figyelemreméltó módon bizonyítja, hogy a szocializmus tiltását is túlélni képes hagyománnyal van dolgunk. Adatközlői életkorából az is kiviláglik, hogy nem feltétlenül a legidősebb korosztály a hagyomány továbbvivője, sőt az sem igaz, hogy elsősorban a kevésbé művelt rétegek hiszik a történtek/történetek igaz voltát.

Okfejtésében azt is bizonyítja L. Juhász, hogy a folklóranyag megmaradásának nem előfeltétele a zárt – amit gyakran az elmaradott szinonimájaként szokás használni – település. Épp a rudnai példákból látszik, hogy a gazdálkodási feltételek olykor fontosabb elemei lehetnek a boszorkányhit megmaradásának vagy újbóli megjelenésének, mint maga a település földrajzi helyzete.

Hosszabb lélegzetvételű a kötetbe válogatott bányaszellem, bányamanó alakjával foglalkozó tanulmány. Magát a folklórjelenséget egy tágabb, európai kontextusban tárgyalja, majd kitér a történetek szakmai tipológiai besorolásának kérdésére is.

A lényekről a szerző is gyűjtött és közöl történeteket. Mint azt a tanulmány utószavában írja, maga is terjesztette a néphit e különös alakjáról való ismereteket a gyűjtőterületen, ugyanis adatközlői több alkalommal kérték, hogy meséljen a premonyikról. Ezek után jogosan hívja fel a figyelmet arra, hogy a terepen járó kutatóknak mindezt figyelembe kell venniük munkájuk során. Ezzel azt sugallja, hogy óvatos rácsodálkozással kell kezelni a néha szokatlanul gazdag anyagot!
A kilenc keresztről szóló írásában egy új kutatási területre irányítja a figyelmet: a világháló felhasználóinak blogjaira, üzeneteire és képanyagára. Ily módon szembesíti a kutatást egy monda sajátos terjedési eszközkészletével, ami egyben új távlatot is mutat a korábban helyi mondaanyag átörökítése szempontjából.
Az új források felkutatása – L. Juhász Ilona szerint – arra bizonyíték, hogy a folkloristáknak napjainkban már számolniuk kell a kevésbé szokványos átadási, átvételi módokkal. Az is hallatlanul érdekes, hogy a történetek éppúgy variálódnak, kerülnek egymás mellé, mintha egy klasszikus hagyományőrző közösség tagjaitól gyűjtötték volna őket.

A karácsonyról és a halottak emlékezetéről írva az ünnepnek a halottkultusz irányában történő funkcióbővülése példáiról szól Dél-Szlovákia magyarlakta településein. Kutatói magatartása itt is a nóvumok irányába terelődik. A karácsonyi ünnepkör egy újabb – eleddig figyelmen kívül maradt – aspektusát vizsgálja: a halottkultusz megjelenését és beépülését a szokáscselekmények sorába. A „kiüresedő ünnepek” átstrukturálódásának és újabb elemeinek dokumentálásával a néprajzi jelenkutatás fontosságára hívja fel a figyelmet.

A temetői síremlékeken levő ábrázolásokat vizsgálva a szerző Szlovákia Pozsonytól Ágcsernyőig terjedő keskenyebb-szélesebb sávjában, etnikailag tarka területen végzett kutatások eredményét teszi közzé. A jelzett vidék szlovák, magyar, német, ruszin, roma, cseh, horvát és zsidó lakosságának a 20. századra urbánussá vált temetőkultúrájában a síremlék-állítási és -díszítési gyakorlatot írta le. Megállapította, hogy a porcelán fotográfia és később a gravírozásos technikával készült portrék, ritkán egész alakos ábrázolások a fényképezés fokozatos előretörésével, beszüremkedésével a vidéki életbe mind nagyobb teret hódítottak a falusi társadalom temetőkultúrájában. Olyan finom részletekre is kiterjedt a figyelme, mint a korcsoportok ábrázolásának fotográfiai háttere. A temetői gyakorlattól némileg tovább lépve, kiterjesztette a kutatást az út menti haláljelekre is. Ez utóbbi kapcsán ismét csak a kutatói magatartás rugalmasságát nyugtázhatja az olvasó.

A következő tanulmányban L. Juhász Ilona tovább időz a fényképnél, és annak a lokális emlékezetben betöltött szerepét világítja meg egy keszegfalvi példa segítségével. A 20. század második felének tragikus eseménysorába illeszkedő közúti balesetben elhunyt fiatal lányok temetői síremléke, illetve a síremléken levő fotók emlékezetgeneráló hatását fejti vissza a szerző, méghozzá az egész falusi kö­zös­ségre lebontva. Az oral history elemeit az írott forrásokkal veti össze, és ily módon rakja össze az emlékezés szálait, bemutatva a fényképes sírok figyelemfelkeltő hatásának utóéletét.

A kötet záró tanulmánya a „kopjafát” követve Hajdúböszörménybe tekint ki, és a város temetőkultúráját, pontosabban a fejfaállításra vonatkozó helyi rendeletet, annak a gyakorlatra mért hatását, illetve a temetőben tapasztalható változásokat tekinti át. A cikk példákon keresztül mutatja be, hogyan változik a közízlés egy korábban teljesen homogén, csónak alakú fejfás környezetben a rendeletek, útmutatások és tiltások dacára is.

A gazdag képanyag mellett a kötet végén magyar–szlovák helynévjegyzék segíti a tájékozódást, amit egy térképpel még teljesebbé lehetett volna tenni.

0SHARES

Nepomuki Szent János váci szobrainak története és ikonográfiája

A Váci egyházmegyét Szent István alapította, és az eltelt századok során sok változást szenvedett el a megye és a püspökváros a történelem viharaiban: 1241-es tatárdúláskor Árpád-kori székesegyháza a várossal együtt leégett; 1526–43-ig állandó harcok színtere, ekkor pusztul el a reneszánsz Vác; 1684–85-ben a felszabadító háború során rommá lesz a város hódoltság során megmaradt épületállománya (vö. Tettamanti 2000). Az 1700-as évek elején tehát egy sokadik újraépítkezés indult meg. Témánk szempontjából a 18. század közepe az igazán érdekes, vagyis Nepomuki János szentté avatásának az eseménysorával kezdődő esztendők.

1. kép: A város szobrokkal díszített barokk főtere. Vác (Klamár Zoltán felv., 2012)

Több szempontból is fontos időszak ez a püspöki székhely életében, fejlődésében. A végre-valahára nyugvópontra jutott felszabadító háborúk és a Rákóczi vezette szabadságharc után, a lassan stabilizálódott politikai helyzetben elindult a város életét századokra meghatározó társadalmi-gazdasági fejlődés, aminek folyományaként lassan újjáépült a romos település. E század jelesei – főként a klérus vezetőrétege – vagyonukat építették bele a városba. Kanonoki házak, püspöki, préposti paloták, székesegyház, templomok, rendházak és hidak épültek. Mindaz, amivel ma a Dunakanyar fővárosa büszkélkedik! Az építkezések pedig kínálták a díszítés lehetőségét, ami a városi tereket a mai ember számára is otthonossá varázsolta: ez a díszítőkedv tette oly jellegzetessé a barokk Vác épületeit, legyenek azok lakóházak, paloták, hidak vagy közterek csupán. A kapupárkányok, oszlopfők, falmélyedések mind-mind szobrokkal díszítettek, falpillér tagolásuk gazdag, olykor díszítőfestéssel is ellátott (vö. Vass 1983, 202).
Témánk szempontjából a kultuszteremtés és az abból fakadó ábrázolás, díszítőkedv az igazán fontos. Amikor tehát Vác Nepomuki Szent János-szobrait vesszük számba, akkor a szenttiszteletből kinövő, a klérus által a városi térbe állított és ez által a néppel megismertetett, körében terjesztett kultusz tárgyiasult megjelenési formájának, jelesül, a szobrok ikonográfiájának elemzését is elvégezzük.

Nepomuki-kultusz

A viharos gyorsasággal terjedő Nepomuki-kultusz váci vonatkozásait illetően mindenképpen szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy az egyházmegye főpásztora igen fontos szerepet játszott abban, hogy Róma szentté avatta a mártírhalált halt kanonokot:

Az uralkodó [III. Károly magyar király – K. Z.] személyes bizalmát élvező Althann grófi család tekintélyes tagja, Mihály Frigyes bíboros, nápolyi alkirály, aki 1718-tól váci püspök volt, nepomuki János szentté avatási eljárásában a postulator jelentőségteljes tisztségét töltötte be. Ezt a fontos mozzanatot a szent hazai tiszteletének kibontakozásában, az eddigi kutatás figyelmen kívül hagyta.
(Szilárdfy 2003, 214)

A megállapítás kétségtelenül igaz a szent váci kultuszát illetően, ám az nem magyarázná meg Nepomuki közép-kelet-európai népszerűségét, főként nem az alsó papság és a nép körében. A kialakuló szenttiszteletnek és a gomba módra megszaporodott szobroknak egyéb oka is van:

János alakjában egyrészt a papság misztériumát, a gyónás szentségét akarták megdicsőíteni, másrészt szintén egy másik János, Husz nevével jelzett eretnekhagyományokat ellensúlyozni, népies jellegű jámborságban feloldani, és a csehek, de egyáltalán az egész Habsburg-birodalom népeinek tradíciótiszteletét és ezzel együtt dinasztikus hűségét építeni. A kultuszt tehát a jezsuiták a barokk pasztoráció páratlan szemléletességével és lélektani eszközeivel terjesztik. A Társaság feloszlatása után, a jozefinista racionalizmus lelkipásztori hűvösségében aláhanyatlik ugyan, de a népi jámborságban talán csak Szent Anna tiszteletéhez fogható utóvirágzását éri meg.
(Bálint 1977, 372)

A szent kultuszának magyarországi kialakulásával kapcsolatban fontos megjegyzéseket tesz Liszka József, amikor megállapítja, hogy a Bánság védőszentje, sőt Amade Lászlót idézi, aki szerint a Csallóköz védelmezője is. (Liszka 2000, 66) Ha külföldi közvetítéssel érkezett is, de van szép számú magyar vonatkozása tiszteletének, noha sokak szemében Nepomuki „tájidegen”, mert osztrák dinasztikus gyökerű szent, kultuszának terjesztői is cseh-morvák és németek, akik az Habsburg uralkodó akaratából kerültek Vácra. Így a fenti megállapításnak van létjogosultsága, de ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk a katolicizmus egyetemességét: Nepomuki hihetetlen népszerűségét mutatja, hogy az ő tiszteletére szentelték a legtöbb 18. századi templomot, oltárt. Noha a kultusz a városi központokban, a német lakosság körében tűnik is föl, a szakrális kordivat hatására Magyarország-szerte kedveltté válik a magyarlakta területeken is (vö. Bálint 1977, 374). Úgy véljük, a „dinasztikus ihletettség”-től sokkalta fontosabb tényező a „szakrális kordivat”, mely a szentek kultuszának terjedésében koronként fontos, befolyásoló elemként mutatkozik meg. Egyébiránt, tőlünk nyugatabbra nem is tartják számon a magyar vonatkozásokat, legalábbis ez volt megállapítható a szent halálának ötszázadik évfordulójára rendezett nagyszabású osztrák–cseh kiállítás kísérőanyagából:

A kiadványok tüzetes átvizsgálása után megállapítható az eredeti felfogás máig érvényes dominanciája, amely a kanonizáció évében költői fogalmazást nyert, és amely Nepomuki Szent Jánost mint „AUSTRIAE BOHEMIAEQUE PATRONUS”-t ünnepeli. Joggal kifogásolható a „tőszomszéd” történelmi Magyarország művészeti emlékeinek teljes mellőzése, holott a képző- és iparművészet egész műfajskáláján meg lehet találni ugyanazokat az ábrázolásokat, ikono­gráfiai típusokat, amelyek a cseh-morva és német nyelvterületen fordulnak elő.
(Szilárdfy 2003, 213)

Szűkebb témánkhoz visszatérve, megállapítható, hogy Althann Mihály Frigyes püspök inkább Nepomuki általános kultuszának terjedésében játszott fontos szerepet, hiszen még nem tartózkodott Vácon, amikor posztulátorként 1729-ben Rómában a szentté avatási ügyekben eljárt. Ezzel szemben Würth kifejezetten a váci kultusz előmozdítója volt:

Verhenfelsi Würth Ferenc váczi éneklőkanonok, Nepomuki Szent János nagy tisztelője, eme szent tiszteletére 1762-ben alapítványt tett egy újabb kanonoki stallumra, melyet Migazzi Kristóf püspök 1767-ben az alsóvárosi plébánossághoz kötött.
(Chobot 1915/I: 59)

A váci székesegyházban egy mellékoltárt állítottak a szent tiszteletére, a püspöki palota kápolnái közül: „…egy a B. szűz Mária és egy másik Nepomuki Szent János tiszteletére [lett felszentelve – K. Z.]…” (Chobot 1915/I: 117)
A váci polgárság körében is létezett kialakult kultusza a szentnek, amit Tragor Ignác tett közzé. Az ő írását idézte Bálint Sándor, amikor a váci molnárcéhnek a szent emléknapján rendezett ünnepléséről értekezett (Bálint 1977, 378). Ennek a szokásnak az elemeire épülő újabb kultusz van kialakulóban a városban. A helyi hagyományőrzők évről évre május 16-án, a Duna-parton álló Nepomuki közelében, a komplejárónál koszorút dobnak a vízbe, ily módon emlékezve-tisztelegve.

Vác Nepomuki-szobrai

A város arculata sokat megőrzött a 18. század teremtő igyekezetének emlékeiből. A barokk díszítőkedv köszön vissza korunk emberére a Gombás-patak hídjáról, a Duna-partról, a Szentháromság-szoborról és a Nagypréposti palotáról. A város ma is meglévő Nepomuki-szobrai ezeken láthatók.

2. kép: A Gombás-patak szobrokkal ékesített hídja ma is a városi közlekedést szolgálja. Vác (Klamár Zoltán felv., 2015)

A településről kivezető, nagy forgalmú pesti út biztonságossá tétele fontos szempont volt a püspökváros életét irányító főpásztornak. A szeszélyes, meg-megáradó Gombás-patak medre fölé ezért szilárd anyagból hidat építettek: nyújtott hatszögű, mederpilléres, boltozott középnyílású, kváderköves, ívesen hajló, két vége felé némileg alacsonyabb, téglafalazású mellvédje megtörik a volutás talapzaton elhelyezett szobrok miatt. A Duna felőli oldalra került Nepomuki Szent János szobra (vö. Dercsényi–Granasztói 1960, 124).
Karcsú Antal Arzén többkötetes monográfiájában részletesen megrajzolja a híd építéstörténetét, kiemelve az akkor regnáló püspök, Althann Mihály Károly abban játszott fontos szerepét:

Az Úrnak 1753-ki augusztus hava 1-jén. Ezen hidat négyszögű kövekből a püspök nmlga, jóságos, kegyes és szent szándékából, ahol a Boldogságos Szűz Mária és szent nep. János szobrai állitvák és helyezvék el, ugyanazon részt a közepén ugyanazon ő nmlga költségén építék; a többit ezen Vácz városa polgárainak közös iparkodása nep. sz. János tiszteletére alapjából saját költségein építette, a kinek pártfogásába ezen város térdelve a legáhitatosabban ajánltatik, hogy minden botrány, becstelenség, gyalázat- és közzavartól az ő közbenjárása által megszabaduljon és vészkór, éhség és háborútól megőriztessék.
(Karcsú 1880/I: 106)

A főpásztori akarathoz párosult Würth Ferenc kanonok pénztárcáját nem kímélő, költséges igyekezete: a lövölde előtti, tehát a Gombás-patak hídjára két szobrot állíttatott, Szent Borbáláét és Nepomuki Szent Jánosét, egy mellékoltárt az utóbbi szentnek a székesegyházban, és építtetett négy kanonoki házat (Karcsú 1880/II: 8). A hídra állított szobrot felirattal is ellátta, amit ma már hiába keres a szemlélődő:
A harmadikat nep. sz. János tiszteletére 1758-ban ugyanazon Würth kanonok készíttette e felirattal „O patrone, in anxio vitae statu famae periculo devotis tuis auxiliare!1
(Karcsú 1880/I: 107)

A híd alacsony mellvédjének ívét kőposztamensek szakítják meg. Ezek egyikén áll a háromalakos szoborkompozíció. A központi alak Nepomuki Szent János, oldalán egy-egy puttóval.

A szobrot faragó mester lendületes, kissé előre dőlő fiatalemberként ábrázolja a szentet. Fedetlen fővel áll a hosszú, vállig érő hajú, szakállas papi személy, vállán kanonoki hermelin vállgallér, alatta csipkés szegélyű, lendületesen lobogó karing. Reverendája alól ép csak kivillan cipője orra. Nyakában, masnira kötött zsinóron medalion függ. A medálon Szűz Mária látható, ölében a kis Jézussal. Jobb keze a magasban, kissé a feje fölé emeli a benne tartott feszületet. Bal kezét a teste mellett tartja, könyvet fog vele. A szobrot két puttó egészíti ki, értelmezi a szent attribútumaival. A jobb oldalán álló szárnyas angyal kezében püspöksüveg és stóla van. A bal oldali angyal jobb kezét maga elé tartja, mutatóujját a szájára téve, baljában pedig pálmaág. Előbbi a gyónási titok elárulásáért ígért püspökségre, utóbbi a titoktartásra és a mártíromságra utal.

3. kép: Nepomuki Szent János szobra a két puttóval. Vác (Klamár Zoltán felv., 2015)

Az attribútumokat látva megállapíthatjuk, hogy a megrendelő részletekbe menően ismerte a szent életének legendáját, amire főként a jobb oldali mellékalak által tartott püspöksüvegből következtethetünk. Ez az attribútum elég kevés szobron jelenik meg, többnyire csupán fején birétummal ábrázolják (vö. Jöckle 1994, 176).
A ma is álló Nepomuki-szobrok közül a piarista templom, városi strand és a volt rendőrkapitányság neobarokk épülete szegélyezte téren lévő Szentháromság-szoborcsoport részeként áll egy, inkább sablonos alkotás.
Az, hogy felkerült a kiemelten jelentős, ha úgy tetszik, a legfontosabb szakrális térkijelölő alkotásra, mutatja az új szent előzőekben már tárgyalt népszerűségét:

A Szentháromság és Szeplőtelen Fogantatás mellett, olykor ezeknek hódoló mellékalakjaként, Nepomuki Szent János szobra a maga artisztikus-szakrális atmoszférájával egyik legjellegzetesebb téralkotó eleme a magyar, illetőleg közép-európai barokk városképnek. Megtaláljuk azonban egykorú házak homlokzati fülkéjében, útfélen, kutak, hidak mellett, magukon a hidakon, kompok tövében, vízjárta helyek szélén is.
(Bálint 1977, 376)

4. kép: A Szentháromság-szobor mellékalakokkal gazdagon díszített együttese. Vác (Klamár Zoltán felv., 2012)

A szoborcsoport fontossága mit sem változott az elmúlt századok folyamán. Ezt erősítik meg a város helytörténetírói, legyenek azok világiak, vagy egyháziak: mindegyikük említést tesz róla (lásd pl. Tragor 1927, 84; Bíró 1970, 70). A szobor a szentet kissé előrehajló testtartásban mutatja, fejét koszorú övezi három csillaggal. A birétum alól kilógó, hosszú hullámos haja válláig ér, körszakállat visel. Tekintetét a kezében tartott feszületre emeli, mely alatt pálmaág van. Vállát derékig lelógó, zsinórral megkötött kanonoki mozetta övezi. Dúsan redőzött karinge térd alatt csipkében végződik.

5. kép: Nepomuki csillagkoszorús szobra a piarista templom előtti téren álló Szent­háromság-szoborcsoporton. Vác (Klamár Zoltán felv., 2015)

A 18. század közepén a Duna-part rendezése is kezdetét vette. A városháza mellett a főtérről a folyópartra vezető utca végén híd épült:

Fönt tisztelt ő főmga ezen diadalkapun kívül a Dunaparton, ugy rendelvén ugyanazon ő főmga, alkalmatos helyen, melyet a város által földdel meghordatott, fölemeltetett, és amint csak illően lehetett, rövid idő alatt rendbe hozatott, sőt fákkal is kiültetett és ékesítetett, a piac felé erős anyagból hidat is emeltetett, melynek kőmívesi munkája felét a város saját pénztárából födözni ajánlotta meg, noha aztán ő mlga közbevetésére, a köveken, téglákon és mészen kívül, az összes költségek felét kifizette és az uradalmi pénztárnak megtérítette, beszámítván a kőfaragói költséget is, melynek felét szintén a város fizette. Azon hidat két szobor ékesíté, az egyik sz. Kristóf, a másik nep. sz. Jánosé…
(Karcsú 1880/II: 31)

Migazzi az uralkodói látogatás előtt nagyszabású városrendezési és -szépítési munkákba fogott, így az általa építtetett diadalív környékét is rendezte. Hidat építtetett a diadalkapunál, melyre ugyancsak felkerült a szent szobra:

A diadalív melletti kőhidat a püspökváci tanács 1764-ben Nepomuki Szent János szobrával és Szent Kristóf szobrával díszíttette fel. A korábban már 1754-ben Pesten megvásárolt Nepomuki Szent János szoborról a hidat Szent János-hídnak is nevezték.
(Vass 1983, 202)

A fent említett két híd szobrainak érdekesen alakult a története. A fejlődő, terjeszkedő város a 19. században fokozatosan kinőtte az előző században kialakított infrastrukturális kereteket. A Duna-parti hidat és a kőkapu hídját elbontották, a rajtuk lévő szobrokat máshová helyezték: az Eszterházy utca végén, a komplejáró közelében áll a Duna-parti híd Nepomuki-szobra. A kőkapu hídjáról „került el a Rókus-kápolna mellé az itt felállított Nepomuki Szent János szobor”. (Vass 1983, 202).

Majd a későbbiekben onnan is elvitték. Azt gondoljuk, hogy a Nagypréposti palota lépcsőfolyosójának szoborfülkéjében álló Nepomuki, faragásjegyei, megfogalmazása és mérete alapján a Rókus-kápolnától kerülhetett be a műemléki rekonstrukció során. Véleményünket azonban írásos dokumentumokkal nem tudjuk alátámasztani.
Mondhatjuk, hogy ezek a szobrok teljesen megegyeznek az általánosan elterjedt típusúakkal: a szent fején birétum, vállig érő hullámos hajú, körszakállas alak tekintete a kezében tartott feszületen és pálmaágon nyugszik. Karinge hullámos redőkben, térdig takarja reverendáját. Hermelin kanonoki körgallérja derekáig ér. Reverendája a földet súrolja, alóla épphogy kilátszik cipőjének orra. Lendületes ívű, barokk kőszobor, magas posztamensre állítva. Felirata: „E SZOBOR 125 ÉVIG / ÁLLOTT A VÁROSHÁZ TÉRRŐL / A DUNÁHOZ VEZETETT MÉLY ÚT / FÖLÖTTI HÍDON, MELYET MAGYEMLÉKŰ / GRÓF / MIGAZZI KRISTÓF / BÍBOROS / 1764-BEN ÉPÍTTETETT S 1889-BEN AZ ÚJ / LEJÁRÓ ÉS VÉDFAL / ÉPÍTÉSEKOR LEBONTOTTAK. / ISTEN DICSŐSÉGÉRE / ÉS A HÍVEK KEGYELETÉRE / ÚJBÓL FÖLÁLLÍTOTTA / VÁCZ VÁROS KÖZÖNSÉGE 1890. / KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK! / VÁC VÁROS ÖNKORMÁNYZATA MEGBÍZÁSÁBÓL / HELYRE ÁLLÍTOTTA HORVÁTH TIBOR RESTAURÁTOR / 1998 / NEPOMUKI SZENT JÁNOS.
Még egy szoborkompozícióról kell szót ejtenünk, a Nagypréposti palota középrizalitján, az erkélyajtó szemöldökpárkányának ívmezejében elhelyezett, félalakos Nepomuki Szent János-szoborról.

7. kép: A Nagypréposti palota épülettömbje a Március 15-e téren. Vác (Klamár Zoltán felv., 2014)

A kompozíció központi alakja egy fiatal férfi, fedetlen fővel, félhosszú, hullámos hajjal, körszakállasan, messzeségbe révedő tekintettel, vállán kanonoki körgallérral, nyakában kereszttel. Könyökben hajlított jobb kezével a keresztre mutat, nyújtott, maga mellett tartott baljában könyv van. Az ajtó íves szemöldökpárkányát megtörve, középütt helyezték el a félalakos szobrot. A párkány külső ívén a szent felé forduló puttók tartják attribútumait. A jobb oldali pálmaágat, feszületet és nyelvet, míg a bal oldali püspöksüveget és stólát.
Megfogalmazásában a kompozíció a Gombás-patak hídján álló szoborcsoporttal rokonítható.
Pontosan nem tudjuk, hogy mikor készíttette Würth Ferenc az általa oly nagyon tisztelt szent szobrát és mikor került elhelyezésre a palota homlokzatán, ám az épület belső folyosójának kronosztikonja szerint a munkálatok minden bizonnyal 1766-ban befejeződtek.
Vácon Nepomuki Szent János kultuszának letéteményesei tehát a klérus jeles képviselői: Althann Mihály Frigyes (püspök 1718–1734), Althann Mihály Károly (püspök 1734–1756), Migazzi Kristóf (püspök 1756–1786) és nem utolsósorban Würth Ferenc (éneklőkanonok 1736–1776) voltak.

8. kép: A szemöldökpárkányon elhelyezett Nepomuki Szent János-szoborcsoport. Vác (Klamár Zoltán felv., 2015)

Irodalom

Bajor Ágota, Dávidné (2004): Szentek jelképtára. Attribútumok, ruházatok, jelenetek. Budapest: Új Ember Kiadó.

Bálint Sándor (1977): Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából. I. kötet. December 1.–Június 30. Budapest: Szent István Társulat Az apostoli Szentszék Könyvkiadója.

Bíró Bertalan (1970): Vác, a püspöki székváros. In Váci egyházmegyei almanach Szent István millénnium évében. Bánk József szerk. Vác: Egyházmegyei Hatóság, 53–70. p.

Chobot Ferenc (1915): A váczi egyházmegye történeti névtára. Első rész: Az intézmények története. Dercsényi Dezső vállalata. Pestvidéki Nyomda Váczon.
Dercsényi Dezső–Granasztói Pál (1960): Vác. Városképek – Műemlékek. Budapest: Műszaki Könyvkiadó.

Jöckle, Clemens (1994): Szentek lexikona. Budapest: Dunakönyv Kiadó.

Karcsú Antal Arzén (1880): Vácz Város Története. Első kötet. A város története, keletkezésétől 1756. évig. Vácz: Nyomtatott Serédy G. Siketn. Iparint. Könyvnyomdájában.

Karcsú Antal Arzén (1880): Vácz Város Története. Második kötet. Gr. Migazzitól báró Splényi püspökig, azaz: 1756–1787. Vácz: Nyom. Serédy G. Siketn. Iparint. Könyvnyomdájában.
Liszka József (2000): Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Nagy József Győző (1941): Gróf Althann Frigyes Mihály váci püspök (1718–1734.) In Nagy J. Győző– Klekner Tibor: A Két Althann váci püspöksége 1718–1756. Vác: Episcopatus Friderici Card. Althann et. Caroli Althann, 19–80. p.

Szilárdfy Zoltán (2003): Magyar vonatkozások Nepomuki Szent János kultuszában és ikonográfiájában. In uő. Ikonográfia – kultusztörténet. Képes tanulmányok. Budapest: Balassi Kiadó, 213–220. p.

Tettamanti Sarolta (2000): A váci püspökség története a kezdetektől. In A Váci egyházmegye ezer esztendeje. Zomborka Márta szerk. Vác: Váci Múzeumért Közalapítvány.

Tragor Ignác (1923): Váci érdekességek. Kiadja a Váci Múzeum-Egyesület. Dercsényi Dezső vállalata. Pestvidéki Nyomda Vácon.

Tragor Ignác (1927): Vác története. Képekkel díszített kiadás. Kiadja a Váci Múzeum-Egyesület. Dercsényi Dezső vállalata. Pestvidéki Nyomda Vácon.

Vass Előd (1983): Művészettörténet. A „barokk” Vác. In Vác története I. Sápi Vilmos szerk. Szentendre: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 198–205. p. /Studia Comitatensia 13./

História a ikonografia sôch svätého Jána Nepomuckého
vo Vacove

(Súhrn)

Štúdia predstavuje šírenie kultu sv. Jána Nepomuckého v zrkadle sakrálneho staviteľstva 18. stor. v biskupskom meste Vacov. Na viacerých miestach rozvíjajúceho sa mesta možno aj dnes vidieť sochy tohto svätca. Dôležitým prvkom vzniku tohto kultu je skutočnosť, že vacovský biskup ako postulátor vybavoval v Ríme jeho svätorečenie. Vyšší cirkevní hodnostári, ktorí prišli z česko-moravského územia, dvaja biskupi Althannovci a kanonik Würth, venovali veľa energie na položenie základov miestneho kultu, ktorého vplyv sa prejavuje dodnes. Mnohé sochy majú úplne obvyklú kompozíciu, ale niektoré sú skutočne pozoruhodné diela.

Geschichte und Ikonographie der Waitzener
Johannes-Nepomuk-Statuen

(Zusammenfassung)

Die Studie behandelt die Verbreitung des Kultes des Hl. Johannes von Nepomuk im Spiegel verschiedener Bauprojekte der Bischofsstadt Waitzen (ung. Vác) im Laufe des 18. Jahrhunderts. In der Stadt, die sich damals in der Phase des Wiederaufbaus befand, sind an mehreren Orten Nepomuk-Statuen errichtet worden, die bis heute Bestand haben. Eine Besonderheit dieses Kultes ist der Umstand, dass der Waitzener Bischof persönlich in Rom als Postulator bei der Heiligsprechung mitgewirkt hat. Darüber hinaus haben sich auch die aus den böhmisch-mährischen Gebieten kommenden Angehörigen des höheren Klerus, so etwa die Bischöfe Althann sowie der Chorherr Würth, mit aller Kraft für die Verbreitung dieses Heiligenkultes eingesetzt, dessen Wirkung man bis heute spüren kann

Juhász Antal nyolcadik X-e

A 2015-ös év nyarán, tikkasztó augusztus eleji hétvégén zajlott Az anyagi kultúra és társadalom változása, című konferencia, melyet a Szegedi Akadémiai Bizottság Néprajzi Munkabizottsága, a Móra Ferenc Múzeum és a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke szervezett. A rangos eseménnyel pályatársak, barátok, kollégák köszöntötték egy-egy előadással a jubiláló Juhász Antalt! Két nap alatt 38 előadó, köztük magam is tisztelgett, köszöntött. Kedves Tóni! A nagy zsongás-dongásnak és a hőségnek köszönhetően nem tudom, mit őriztél meg emlékeidben! Engedd meg, hogy szerénytelenül emlékeztesselek arra, amit akkor felemlítettem.
Így hát valójában valamivel részletesebben kifejtem mindazt, amit Szegeden előadásom személyes hangvételű felvezetőjében mondtam.
Úgy vélem, nemcsak az előadásoknak, hanem a barátságoknak is vannak kulcsszavai! Állításomat bizonyítandó, íme, egy részletesebb magyarázat.
Az első kulcsszó: terepmunka!
Személyesen ugyanis terepen, tanszéki gyűjtésen ismerkedtünk meg, 1995 nyarán. Méghozzá Csókán találkoztunk, ahonnan a Papp György vezette Veszendő értékeink nyomában című nyelvjárási és néprajzi táborral tettünk kirándulást a Bánság északi csücskébe, főként nyelvjárásgyűjtési célzattal. Papp tanár úr kérésére, „házigazdaként” csatlakoztam a tanszéki csapathoz, így együtt dolgoztunk Egyházaskéren, Magyarmajdányban, Törökkanizsán. Az egyházaskéri szálláshelyet Bogdán József plébános úr biztosította a parókiáján.
A munka során láthattam, hogyan irányítottad, igazítottad útba az egyetemi hallgatókat, illetve a nap végén tartott megbeszélésen, jó hangulatú beszámolók alapján miként értékelted az elvégzett feladatokat.
Aztán pár napra Magyarkanizsán, a Tisza-parton folytatódott a hagyományokban való merítkezés az újvidéki egyetem és a szegedi tanszék hallgatóival. Juhász tanár úr a Vízitelep sátrai helyett, kanizsai lakásunkban volt éjszakai szálló vendég. Te nyitottad a jeles néprajzos szállóvendégek sorát akkor, aminek húsz esztendeje múlott immáron!
A kanizsai napok alatt a város tanyavilágában, a Nagy-Járás peremén is kószáltunk kicsit, épp csak ízelítőül kóstoltak bele a hallgatók az ottani tanyás hagyományokba. A Gyuris-tanyát úgy mértük fel, hogy a háznép a földeken dolgozott! Éppen akkor érkeztek, amikor mi már elmenőben voltunk. A vendégszerető háziak mindenféle itókával, „szokkal” is kínáltak, amire rácsodálkoztál: Az micsoda? Mondta, hogy lónyál, azaz: üdítő! Hagyománytisztelő emberként ezek után a gazda által főzött pálinkát kóstoltad meg. Jóféle bácskai papramorgót! Eper volt, nem is akármilyen.
Aztán egy másik kulcsszó: opponens!
Doktori értekezésemet Magyarkanizsa tanyás gazdálkodásából írtam és témavezetőm, Szilágyi Miklós tanácsára Juhász Antalt kértem fel – „nem hivatalosan”, hiszen ilyet egy jelölt nem tehet – egyik opponensnek. Elvállaltad, aminek akkor nagyon örültem, és ma is hálás vagyok az akkor tett észrevételekért, tanácsokért. Az eljárás kezdete előtt félrevontál és a következőt mondtad: Tudod, hogy két dologgal kezdik az opponensek az olvasást?! A tartalommal és az irodalomjegyzékkel. Mindkettő impozáns, de mindent elolvastál, ami a jegyzékben szerepel? Bevallom, akkor kicsit furcsállottam a kérdést, de ma már tudom, hogy helyénvaló volt. Helyénvaló, mert már akkor is, azóta meg még kevesebbet olvasnak, olvasunk mi is, tudományos kutatók.
Egy újabb kulcsszó: OTKA!
A kétezres évek elején közös OTKA-kutatásunk is volt. Te adtad a neved, mi meg, élve a lehetőséggel, köpenyed zsebéből bújtunk ki Fodor Ferenccel, Mód Lászlóval és Simon Andrással, tanítványaiddal, kedves barátaimmal. Végigjártuk, -kutattuk a Vajdaság magyarlakta településeit.
Még egy fontos kulcsszó: konferencia!
Az elmúlt években több konferencián is találkoztunk, ilyen volt a MUKUCSOM sorozat, amelynek előadásaira, műhelybeszélgetéseire rendszeresen beültél a Móra Ferenc Múzeum könyvtártermébe. Emlékszem, egy nagyon kellemes őszön, Nagykőrösön üldögéltünk egy padon, és jókat beszélgettünk a szakmáról, családról. Vagy például Zentán a Kiss Lajos Néprajzi Társaság konferenciáján is együtt voltunk, amikor magával ragadott a mesélőkedv, és Simon Andrással jeleztük, hogy jócskán túllépted az adott időt. Utána meg is kérdezted, hogy a szervezők szóltak-e? Nos, töredelmesen bevallottuk ott akkor íziben, hogy mi gátoltuk meg orvul egymásba fonódó, többszörösen összetett, barokkos körmondataid már-már szűnni nem akaró áradását… Vállunkat átkarolva mondtál is egy cifrát, amin jót nevettünk mind a hárman!
Szóval, kedves Tóni bácsi – Sára lányom, tanítványod emleget így –, tisztelt professzor úr: Isten éltessen erőben, egészségben, így a nyolcadik X-en is túllépve!

Attila 75

Hadd divatozzam kicsit! Volt már Attila 100, legyen most Attila 75! Ez természetesen nem azt jelenti, hogy József Attilát fiatalítom, hanem sokkalta inkább azt, hogy Paládi-Kovács Attila születésnapja alkalmából rendhagyó köszöntő sorokat írok.
Öt évvel korábban, Balogh Balázs intézetigazgató ünnepi köszöntőjét azzal kezdte, hogy egyetemi hallgatóként félt tőle, munkatársként tartott tőle, igazgatóként pedig tiszteli őt! Részemről nincsenek ilyen szakaszok a hozzá fűződő kapcsolatomban, én mindig tiszteltem, s ma sincsen ez másképpen!
Bár már nem vagyok éppen mai gyerek, mégis hallgatóként kerültem először „munkakapcsolatba” Paládi-Kovács Attilával. Az ELTE Néprajztudományi Doktori Iskolájának hallgatójaként ücsörögtem többedmagammal óráin. Akkoriban – a kétezres évek első tizedében – még túrkevei muzeológusként, igen nagy utakat tettem meg az órákat hallgatandó, és az aláírások begyűjtése is körülményes volt, hiszen klasszikus leckekönyvbe írtak be a tanár urak, summa summarum: bekopogtam Múzeum körúti szobája ajtaján egy aláírás reményében!
Szeptember vége, október eleje lehetett, a nyárias melegben balladai félhomály volt a szobában, a napellenző redőny jótékony hatásaként. Mindez tehát még jóval a félévi penzum teljesítése előtt, a tárgyfelvétel hitelesítésének idején történt. Asztalánál ült, elvette a leckekönyvet, valamit írt bele és azt mondta: – Legyen ez a nagy-nagy bizalom jele! Köszöntem, kijöttem s mikor belenéztem a leckekönyvbe, akkor láttam, hogy előlegbe kaptam egy ötöst, amit utólag szolgáltam meg. Ilyesmi sem korábban, sem a későbbiekben nem esett meg velem.
Jó néhány alkalommal jártam nála a várban, konzultálni, majd – sokakhoz hasonlóan – intézeti szobájában tettem le a doktori szigorlatot is. Védéskor az ELTE udvarán mosolyogva megkérdezte, hogy a zabszempróbán átmennék-e?! Igyekeztem magabiztos pózba merevedni, de azért megráztam a fejem!
Aztán eszembe jut egy szentendrei találkozás, talán Csilléry Klárára emlékeztünk éppen a skanzen régi igazgatósági épületében, mikor is a komplexum udvarán K. Kovács Lászlóval beszélgetett egy fa hűvösében. Attila, amikor meglátott, biccentett üdvözlésképpen, majd egy fél lépést is tettünk egymás felé, ám akkor Laci bácsi egy laza csuklómozdulattal megfogta zakója gombját, s az üdvözlés ezzel félbemaradt. Az elkövetkező órában néhányszor még jártam arrafelé, ahol beszélgetésük zajlott. Figyelmesen hallgatta Laci bácsit, aki továbbra is fogta a zakó gombját…
Később, a Néprajzi Társaság egyik választmányi tisztújító gyűlésének kezdete előtt megkérdezte: – Jól tudsz számolni? No, akkor te leszel a szavazatszedő bizottság elnöke! Hát így nyertem ideiglenesen magas hivatalt általa!
Amikor megindult a múzeumhálózat átszervezése, az aszódi gyűjtemény megmentése érdekében hozzá fordultam. Türelmesen végighallgatta panaszos mondókámat, és megkérdezte, hogy mit várok tőle, hogyan tud segíteni? Kértem, emelje fel szavát a kellően nem átgondolt, elő nem készített intézkedéssel szemben. Megtette. Foganatja ugyan nem lett, de szakmai tekintélyével egy kis múzeum ügye mellé állt. Azon kevesek között volt, akik a szakmaiság mellett törtek lándzsát és véleményüket nem rejtették véka alá. No, de elmúlt esőnek nem kell köpönyeg!
Aztán az is előfordult, hogy baráti látogatásra beültem tanyázni Szilágyi Miklóshoz a közös szobájukba. Olyankor sok mindenről szót ejtettünk. Legtöbbször tudománytörténeti pletykákat osztottunk meg egymással. Egy ilyen alkalomkor, számítógépe mellől felénk fordulva ránk mordult: – Nem hagyjuk szegény Miklóst dolgozni! Hát erre mit volt mit tenni: véget vetettek a beszédnek, s hazaszéledtek a legények!
Volt, hogy együtt utaztunk konferenciára, köszöntésre, s felajánlottam az autómat. Mosolyogva megkérdezte: Milyen kocsid van?! – Mondtam a gyártót, típust. – Nem ismerem. Az kényelmes? Erre, mintegy argumentumként sorolni kezdtem, hogy a szakmabeliek közül ki mindenki ült már benne… Úgy tűnt, ezzel némileg meggyőztem, ám akkor jött az újabb kérdés: Mióta vezetsz?!
Aztán eljött az utazás napja. A megbeszélt találkahelyen volt pontosan, magam is jó ütemű forgalomban, időben érkeztem. Beült, lerobogtunk a messzi bácskai helyszínre, majd este vissza. Pesten, búcsúzásképen megmutatta a magával hozott jogosítványt: Hát, nem szorultál rám! – mondta búcsúzóul.
Ez a mondata sokáig ott motoszkált a fülemben. A gépkocsivezetést illetően valóban nem szorultam rá a segítségére, de tudományszakunk művelése közben sokszor volt segítségemre tanácsaival, tudományos eredményeivel. Barátságára ma is büszke vagyok!
Mit is írhatnék e rendhagyó köszöntés végére: Kedves Tanár Úr! Isten éltessen sokáig!

Barna Gábor 65 éves

„Adjad, kérünk téged, mindenható Úristen, hogy a te szolgáid az üdvösségnek útján járjanak, és előljáródnak, Szent Jánosnak intésit követvén, a mi Urunk Jézus Krisztushoz bátorságosan juthassanak.”
(Pázmány Péter, 1606)

Az ember csak kapkodja a fejét, hogy milyen sok kollégát illik köszönteni a múló időben. Tudjuk, éveink száma még önmagában nem érdem, hanem állapot csupán! Mégis, mi, emberek szeretünk rácsodálkozni a sorjázó esztendők sokaságára, és kisebb-nagyobb számadásokat készítünk ilyenkor: kit, mikor, hogyan ismertünk meg, hogyan alakult pályája… Magam nem igazán szeretem ezeket a személyekre szabott leltárakat. Az ember kifelejt dolgokat a felsorolásból, nincs is mindenről tudomása, így aztán az ilyen leltár a sértődések forrása is lehet. Inkább személyes hangvételű köszöntőben, az élet apró, közös dolgait szeretem felemlegetni, olyasmiket, aminek az ünnepelt remélhetőleg örül…
Most is így teszek és emlékmorzsáimból szedegetek, azt remélve, hogy Gábor továbbiakat rak melléjük, s e rakosgatás kellemes időtöltés lesz számára! Az egyik ilyen morzsa az a régi zombori kirándulás, ami a kilencvenes évek derekán a Magyar Néprajzi Társaság szerbiai vándorgyűlésének idejéből való. A főtéri katolikus templom bemutatása során igencsak akadozott mondókájában a vendégeket fogadó atya. Tanár úr először csak kisegítette a nagy-nagy zavarban lévő vendéglátót, majd szép lassan átvette a templomot bemutató házigazdai szerepkört. Mire mondandója végére ért, az atya is csak egy volt a köréje gyűlt hallgatóságból. Azt is mondhatnám, akkor, ott, arra a kis időre tanítványai lettünk, noha kollégaként vonultunk be a templomba!
A másik emlékmorzsa az ezredforduló első évtizedéből való. Sára lányom a szegedi tanszék néprajz szakos hallgatója lett. Telt-múlt az idő, s a hétvégi találkozások egyre ritkultak – nem volt túlságosan egyszerű Szegedről Túrkevére utazni, ahol akkor éltünk, dolgoztunk –, így minden lehetséges alkalommal feltettem az obligát kérdést: mi újság a tanszéken? Lányom mindig mondott pár, számára érdekes, fontos dolgot, de beszámolója zárásaként hozzá tette: Barna tanár úr olyan aranyos!
Azután van egy másik, óbecsei morzsa: a Glässer Norbert szervezte kutatócsoportban három Klamár is ott lehetett! Barna Gábor Sárával dolgozott együtt a plébániai irattárban. A napi reggeli kirajzás általában szakaszosan történt, attól függően, hogy kit mikor fogadtak a kutatóhelyen. Tanár úr korán kelt, a reggeli miséket látogatta, majd amikor visszatért a szálláshelyre, reggelihez ült. Ekkorra mi már indulóban voltunk, és egy rövid üdvözlés után elváltunk. Lányom rendszerint készülődött még, és a szálláshely étkezőjében találkoztak. Gábor mindig megkérdezte: Sára, reggelizett már? Atyáskodott helyettem is! Nagy előnye volt a dolognak, hogy a tanár úr gondoskodását, az apaival szemben, szívesen vette. Így aztán barátságunknak egy ilyen aspektusa is lett.
Az elmúlt évek során, ha találkoztunk, sosem mulasztotta el megkérdezni egykori tanítványa sorsának alakulását. Csak a családi beszámoló után szoktunk szakmai dolgokról szót váltani.
Nos hát, kedves Gábor, jelentem: Sára továbbra sem reggelizik rendszeresen, de én többnyire igen! Isten éltessen sokáig, erőben, egészségben!

Tudományunk Pistije 65 éves

Hadd ne kelljen életrajzi adatokkal terhelnem e kis köszöntésemet! Az internet világában csak egy kattintás, és sorjáznak a száraz adatok: születési év, iskolai végzettség, publikációs lista… Az ember és az emberi kapcsolatok meg közben valahol elsikkadnak. Ezért inkább a személyes hangot megütő köszöntő mellett teszem le a voksot. Különösen akkor, ha egy kedves vajdasági kolléga, jó barát, földi – hisz mindketten bácskaiak vagyunk – az ünnepelt!
A mindig harsányan jókedvű kutatóról egy régi emléket őrzök magamban, egy előadásának bevezetőjét: „Ő a mi Pistink! Ha ez a bolondériája, csinálja csak!” Ez a mondat, ha nem is pontosan így hangzott el, de ez volt a lényege. Silling Istvántól hallottam mindezt, egy zentai folklórszemináriumon, még a kilencvenes évek legelején. Akkortájt jelent meg kupuszinai balladagyűjtése, így a publikumnak a friss terepmunka tapasztalatáról beszélt. A gyűjtés rejtelmeiről, buktatóiról, a kutató felkészültségéről, a helyismeret fontosságáról ejtett szót, ilyesfajta munkára biztatva az őt hallgatókat.
Majd néhány évvel később, a Papp György vezette magyarkanizsai táborokban ismerkedtünk meg személyesen. Barátságát a Tisza-parti nyarakon végzett kutatómunkának köszönhetem. Akkor már a népi vallásossággal foglalkozott, archaikus népi imádságokat gyűjtött úton-útfélen! Ezt a megállapítást, kérem, vegye komolyan a köszöntőt olvasó, mert Silling tanár úr az úton vele szemben kerékpározó idős asszonyt is megszólította, csakúgy, mint a ház előtt bandázókat. Kapcsolatteremtő képességének, falusi közegben való jártasságának következtében gyorsan illeszkedett beszélgetőpartnereihez, és a gyűjtőnapok végén újabb és újabb imádsággal megtelt magnószalag lapult táskájában.
Ezt a serénységet látva tréfálkoztunk is Harkai Imrével épp eleget, hiszen mi is azon a terepen, annak a tábornak a keretein belül dolgoztunk, ahol ő, aki hol előttünk, hol mögöttünk járva gyűjtött! Talán nem sértődik meg, ha így utólag elárulom, hogy egymást milyen módon biztattuk a serényebb munkára: „Igyekezzünk, mert jön Pisti, s addig nem tágít, amíg a háziak nem mondanak egy imádságot!”, vagy a ház előtt bandázók felé biccentve „Jó lesz, ha gyorsan megtanulnak egy imát, mert már közeledik a mi Pistink!”
Azt gondolom, s akkor sem gondoltam másképpen, hogy a megjegyzések, tréfálkozások va­ló­jában a gyűjtőmunka elismerését, megbecsülését jelentették Imre részéről és részemről is. A hozzáértő, felkészült kutatót láthattuk dolgozni, gyűjteni. Bátran kijelenthetem, hogy elsősorban Silling István, a „mi Pistink” szorgalmának köszönhető, hogy mára már jól ismerjük a vajdasági magyarság archaikus népi imádságait, szakrális kisemlékeit. E téren végzett kutatásai hiánypótlóak.
A kutató Silling, szülőfaluja, Kupuszina folklórjának, tájnyelvének feltárásával kezdte néprajzi-nyelvészeti kalandozását a népi kultúrában. Nevét hallva sokan felkapják a fejüket: igen, a kupuszinológus, mondják. Sőt, vannak olyanok, akik egy új tudomány születését kapcsolják hozzá, a kupuszinológiáét! Nos, mindkét vélekedés helyénvaló! A kiváló kutatói adottságokkal és a bennszülött helyismeretével, kapcsolatrendszerével rendelkező Silling számára kimeríthetetlen forrás a Duna közelében megbúvó szülőfalu.2 Mi pedig csak bámulunk, hogy ez a Silling miket tud…
Mivel mással is zárhatnám e rövid köszöntőt, mint azzal, hogy sok, szorgos kutatással múló esztendőt kívánok az ünnepeltnek. Maradjon tudományunk Pistije, mindannyiunk okulására és örömére. Kedves Barátom, egy anyósomtól, Neked adatközlődtől, Kiss Amáliától hallott köszöntő versikét fogadj el, ami emígyen hangzik: „Isten éltessen! Aranyhintóba ültessen, két angyal melletted, úgy vigyenek a mennyekbe!” – természetesen abban a reményben, hogy a mennybe vitelt minél később következzék el!

Népszokások – mentés másként

A fenti címmel zajlott tudományos tanácskozás a közép bácskai Topolyán, a szerbiai Vajdaságban. A rendezvény szervezője a Kiss Lajos Néprajzi Társaság és Topolya Község Múzeuma, utóbbi az intézményben helyet is biztosított az emlékkonferenciának, amelynek keretében megidézték Borús Rózsa (1930–2005) topolyai néprajzkutató alakját, munkásságát. A tíz évvel a halála után rendezett tudományos összejövetel bevezetéseként a város nyugati temetőjében Szőke Anna, a KLNT elnöke helyezte el Borús sírján a megemlékezés virágait.
A tudományos ülés tíz órakor kezdődött, a moderátor Silling Léda volt. Elsőként Vojnits Tivadar nyugalmazott újságíró tartott személyes emlékekkel teletűzdelt előadást, melyből a szép számú érdeklődő közönség képet kaphatott Borús Rózsa kutatói tevékenységéről.
A második előadás voltaképpen egy lakodalmi múltidéző beszélgetés volt. Szőke Anna Utasi Máriát faggatta a kishegyesi lakodalmak főbb mozzanatairól. A kutató és az adatközlő beszélgetéséből a második világháború utáni évek szokásrendje rajzolódott ki.
Kónya Sándor A gróffiú és az árva lány – egy újabb kori ballada című előadásában a jeles elődök és saját gyűjtésében rögzített balladát és annak variánsait mutatta be eredeti hangfelvételeket bejátszva.
Silling Léda a Duna menti magyar falu, Szilágyi lakodalmi szokásairól tartott fotókkal gazdagon illusztrált előadást. Kitért az 1970-es évektől napjainkig tartó szokásrendi változásokra, illetve azokra az újabb elemekre, melyek gazdagítják, színesítik, módosítják a település magyar lakodalmait.
Klamár Zoltán egy magyarkanizsai kéziratos vőfélykönyv anyagát vetette össze Borús Rózsa korábban közreadott, Bácskai lakodalmak című kötetében megjelent királyhalmi, oromhegyesi és felsőhegyi anyagával. Az előadásban az írásbeli rögzülés, szóbeli variálódás lehetőségében a vőfélyek szerepét is érintette.

Verebélyi Kincső a vásárról mint hétköznapi ünnepről tartott előadást. Széles körű elemzésében kitért a vásárnak mint szokásnak az idő tagolásában betöltött szerepére, a vásárosok és a vásárba járók szokásaira. Felemlítette bizonyos szerepek változását vagy éppen változatlanságát (pl. lókupecből autókereskedő, kofa, lacikonyhás, körhintás stb.).
Vincze Klára a tavaszi ünnepkör 20. századi csongrádi szokásainak változásait tekintette át. Főként a húsvét és pünkösd köré szerveződő szokások, szokáscselekmények széles skálájából válogatva.
Nyisztor Tinka Gyorsuló világ címmel a moldvai csángók temetkezési szokásainak egy fontos elemét, a halotti tort mutatta be. Előadásában arra világított rá, hogy hogyan befolyásol egy szokáscselekményt egy elemének átalakulása, kimaradása.
Gazsó Hargita Borús Rózsa és Gunda Béla levelezésén keresztül rajzolta meg, miként alakult Borús kutatói pályája, mit jelentettek Gunda felvetései, ötletei, „feladatai”. A közel tíz esztendő során számos tudományos dolgozat és egy monográfia is létrejött Gunda bátorításának köszönhetően.
Szőke Anna „A menyasszony szép virág…” – fotókiállítás kivetítőn című előadása a menyasszony öltözetének változást prezentálta zömében kishegyesi példákon keresztül. A kordivat hátterét, a társadalmi változást is felvillantotta az előadó.
A jó hangulatú konferenciát sok topolyai megtisztelte jelenlétével, így az emlékezést mint célt maradéktalanul teljesítette a tudományos összejövetel. Sikerült Borús Rózsa nevét, munkásságát visszaemelni a köztudatba.

Csorba Béla: Ez olyan mondás. Szólások, szóláshasonlatok, közmondások, helyzetmondatok és más állandósult szókapcsolatok Temerinből

Temerin: TAKT 2016, 141 p. ISBN 978-86-86613-34-9

Csorba Béla egyetemista korában kezdte kutatni szülővárosa, Temerin – Újvidék közelében, de még Tisza menti településnek számító dél-bácskai település – magyar folklórhagyományát, és valójában egy véget nem érő feltáró és feldolgozó munka lett belőle. Legújabb kötetének anyaga, ahogyan könyve bevezetőjében írja, rendszertelenül ugyan, de folyamatosan került lejegyzésre.

A kisepikai folklórműfajok darabjait úton-útfélen gyűjtötte, hiszen sok esetben napi beszélgetések alkalmával hallotta azokat: „A gyűjtemény, létrejöttének sok tekintetben rögtönzött jelleg ellenére talán mégis egyfajta hosszmetszetét tudja nyújtani Temerin rohamosan fogyó magyar közössége értékes proverbiumanyagának” – véli a szerző.

Noha a könyv anyagának nagy hányada általánosan ismert Bácskában, és tegyük hozzá, hogy az egész magyar nyelvterületen is, sőt azon túlmenően európai összefüggésrendszerbe illeszkedik, mégis a könyv egyik legfőbb értéke, hogy egy beszélőközösség proverbiumkészletét mutatja meg.

Csorba azt is kifejti, hogy Temerin, nyelvjárási sziget jellege ellenére sem tekinthető elzártnak, hiszen nagyon is élő kapcsolatai vannak a szomszédos, más ajkú települések lakóival, és a nagyváros, Újvidék közelsége újabban már a városi szlenget is közvetíti ebbe a szóláshagyományba.

Ízes, szórakoztató és rendkívül tanulságos szövegeiben sok a példa a különböző etnikumok nyelvi hatására. Mint írja: „A szerb szavak, szóösszetételek használatára több példát is találunk, mindegyik esetben a humoros hatás, az irónia és önirónia kiváltásának célzatával.”

A gazdag anyagból, íme, néhány kiragadott példa a szerb és lassan halványuló német kapcsolatokra: Fele voda, fele víz!, No, tán csámacba születtél?, Temerinbe esik, Jarekon pada!, Ha nagyot adsz, kuszur is lesz!, Annyit ér, mind Járekon a nix!, Hendriköl, mind a német.

A helyzetmondatok, szállóigék, szitkozódások, átkozódások, időjósló szentenciák, rigmusok állandó elemei ennek a hagyománynak.

A példatára szótárszerűen szerkesztett, vezérszavak köré csoportosított, betűrendbe szedett, ami megkönnyíti az anyagban a keresést. Egyik nagy erénye a kiadványnak, hogy a nyelvjárási sajátosságokat érvényesíti a szövegek közreadásakor, ily módon találkozhat az olvasó kenyér, kënyér, kinyér alakváltozattal.

Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy rengeteg nyelvi-néprajzi adat sorakozik egymással párhuzamosan Csorba Béla gyűjteményében, ami a könyv értékét csak növeli.

Fehér Viktor: Szokáskutatás Vërbicán. Az egyházaskériek születési, házasságkötési és temetkezési szokásai

Újvidék: Forum Könyvkiadó 2016, 250 p. ISBN978-86-323-0978-4

Az emberélet fordulóinak rítusai és a rítusokhoz kapcsolódó hiedelmek képezik Fehér Viktor első kötetének anyagát. A szerző még egyetemi hallgató, kutatási terepe, Verbica / Egyházaskér (SRB) kicsiny, elnéptelenedő bánsági település a román határ közelében. Jól ismeri a helyi viszonyokat, hiszen szülőfaluja hagyományait mutatja be, azt a hagyományt, melybe beleszületett, így tehát a közösségből vétetett szemüvegén keresztül ismerheti meg az átmeneti rítusokat könyv olvasója.

A bevezetőben szó esik a település történetéről, 18–19. századi újranépesedéséről, mi több, a lokális migrációt is bemutatja, így a falu közelében levő majorok, nagybirtokok, tanyák népének mozgásáról is képet alkothat az érdeklődő.

A helyi népszokásokkal kapcsolatban a szerző utal a korábbi néprajzi kutatások eredményeire, és itt mondja el, hogy voltaképpen azokat megismerve, szándékosan vállalkozott hiánypótló adatfeltárásra.

Az emberélet fordulóinak rítusait és hiedelmeit viszonylag rövid idő alatt, 2012–2015 között gyűjtötte és részben publikálta a vajdasági magyar folyóiratokban. Ismertetésünk tárgya, a verbicai szokásmonográfia ezekből a cikkekből állt össze. Ennek okán gépiesen ismétlődnek egyes elemek, így minden fejezetnél találkozunk bevezetővel, amiben a fogalmi tisztázások mellett olyan általános megállapítások is visszaköszönnek, melyek elkerülhetőek lettek volna egy általános bevezető megírásával.

A munka egyik erénye, hogy az anyag lejegyzésekor a tájnyelvi sajátosságokat maximálisan igyekezett figyelembe venni és érzékelteti is azokat, teszi mindezt az 1974-ben kiadott Voigt–Balogh-féle irányelvek alapján.

Könyve első nagy egységében a születésre és a csecsemőkorra fókuszál. Meghatározza a terhes nő megváltozott helyzetét és szerepét a családon és az élettérül szolgáló lakóházon belül, számba veszi a terhesség alatti tilalmakat, kiváltságokat. Külön fejezetben tárgyalja a terhesség megszakítását, a szülést és az újszülött ellátását. Újabb egység a gyermekágy, a gonosz távoltartása, gyermekbetegségek és gyógyítások, amit a keresztelés mint befogadó rítus zár.

A következő egység a házasság. A házasság célja, a párválasztást követő férjhez menés, nősülés, aminek családi sorrendjéről, annak a mikrotársadalmon belüli előkészítéséről, lehetőségeiről is ír. Számba veszi az ez irányba terelő-nevelő gyermekjátékokat, közösségi munkaalkalmakat és szórakozási lehetőségeket, majd a hazakísérés, lányhoz járás szokásai következnek. Ír a falun belüli párválasztás szempontjairól, a vagyon szerepéről, a lehetséges vallási különbségekből fakadó ellentétekről és a házassági jóslásokról. A házasságkötés szokáskörébe tartozó lányszöktetés, lánylopás intézményét is bemutatja, majd a megkérés, eljegyezés, jegyajándék, hozomány, jegyben járás kérdéskörére tér ki.

A lakodalmi tisztségviselők, így a násznagyok, koszorúslányok, vőfélyek megválasztása és szerepük, valamint a kisegítők szerepkörének bemutatása után a lakodalmi előkészületeket veszi számba Fehér Viktor. Nagyon részletesen tárgyalja a hagyományos verbicai lakodalom menetét, ugyanakkor a változásokat is érzékelteti, azokat a változásokat, melyek folytonos velejárói a mindenkori és a verbicai néphagyományoknak is! A fejezetet egy 1951-ben lezajlott lakodalom leírásával zárja.

A harmadik nagy egység a halál és temetés, melyet a halál jeleinek számbavételével indít, majd a haldoklásra, a halál beálltára tér rá. A halál beállta utáni teendők – ablakok becsukása, óra megállítása, tükör letakarása, tűz eloltása – apró fejezetek a munkában, melyeket a halál jelzése a faluban, és a távolabbi rokonok, ismerősök tájékoztatásának leírása követ. Ezután a halál beálltát kísérő további teendők következnek, az öltöztetés, borotválás, koporsóba tevés és a halott tárgyainak betétele a koporsóba. Ezt követően a halottól való félelemmel foglalkozik, amit a koporsó és a ravatal leírása, a virrasztás és a sír kiásásának ismertetése követ. A temetés tisztségviselőit, azok feladatait, a temetési menetet is leírja, bemutatja. A halálhoz és az elhalálozotthoz kapcsolódó hiedelmek széles skáláját adja közre.

A könyv végén függelékben ismerteti adatközlőinek névsorát, akik közül a legfiatalabb 59, a legidősebb 88 éves, közülük 22 nő és 11 férfi.

A kötet imádságok és vőfélyversek közlésével zárul.

Elolvasva Fehér Viktor népszokás-monográfiáját, bárki láthatja, hogy a bánsági hagyományok, noha folyamatos átalakuláson mennek át – bizonyos elemek eltűnnek, újabbak képződnek –, mégsem válnak, ahogyan a szerző műve bevezetőjében fogalmazott, bár ő azt sejteti „…ködbe vesző egyházaskéri néphagyomány[okká]…”, hiszen, hogy ne úgy legyen, arról éppen maga a szerző tett azzal, hogy lejegyezte őket.

Kovács Mária: Volt egyszer egy Ustorka

Szabadka: Grafoprodukt 2015, 240 p. ISBN 978-86-88073-44-8

Egy hajdani tanyasor, az észak-bácskai Kispiac falu közelében elhelyezkedő Ustorka szociografikus szempontú krónikája a könyv. A szerző, Kovács Mária a közösségből vétetett, és ahogyan könyve bevezetőjében olvashatjuk, a szűkebb és tágabb közösség számára írta meg a tanyasor történetét.

Rövid előszavából kiderül, hogy a megörökítés igénye a közösségből érkezett: „Elhoztam neked Ustorka népét. Mi összeírtuk, a többi már a te dolgod!” A tanyasor lakóinak jegyzékében 231 gazda és leszármazottainak neve szerepelt. Ezen a „nyomon” indult el a szerző, de mielőtt a szociografikus leírásokat közreadná, dióhéjban és kronológiai rendben közreadja a településtörténeti adalékokat, melyekből kirajzolódik a tanyasor több százados története.

Az Ustorkám! Ustorkám, de jó, hogy megvagy! fejezetcím alatt sorjáznak azután azok az írások, visszaemlékezések, melyek emberközelből mutatják meg a tanyasoron születettek, éltek/élők sorsának alakulását.

Kovács Mária kutatói tevékenysége a Kanizsai Szociográfiai Műhely keretében bontakozott ki, és interjúi egyre csak szaporodtak az eltelt másfél évtized alatt. Az elszármazott ustorkaikkal Kanizsán, Martonoson, Horgoson, Királyhalmán, Hajdújáráson, Palicson, Szabadkán, Doroszlón, Völgyesen, Ludason, Törökkanizsán, Újvidéken, Pancsován beszélgetett, és levélben kapott adatokat Magyarországról, Németországból, Ausztráliából.

A szerző tehát nem válogatott, igyekezett mindenkit megszólítani, magyarokat és szerbeket egyaránt.

A sorjázó történetekben felvillan a történelem, főként a 20. századi: a tanyai zugtanítók működése az első világháború előtt; a belső migráció és a túlnépesedő családok tanyaépítkezései; az impériumváltások és 1944 őszének tragikus eseményei; a társadalmi átrendeződés és a mezőgazdaság erőszakos átszervezése; a tanyai iskolák felszámolása; a családi gazdálkodás szívós továbbélése; a lassú levándorlás, a tanyasor elnéptelenedése stb. Külön fejezetet szentelt a ragadványnevek rendszerének „Mondd meg, hogy hívnak, megmondom, ki vagy!” cím alatt egy kis közösségben kialakult, az azonos családnevűeket megkülönböztető gyakorlat rajzolódik ki.

A gyermekjátékokat éppúgy bemutatja, ahogyan a tanyasoron ismert helyi anekdotákat.

A kötet végén egy lakossági lajstromot talál az érdeklődő olvasó Alsó és Felső Ustorka lakóiról.

A kiadványba sok archív fotót válogatott be Kovács Mária, ami még értékesebbé teszi a közreadottakat, a monografikus igényű munkát.

A szerző e könyvéért Kálmány Lajos-díjban részesült.

Raffai Judit: Mesemondók és mesetípusok. Értekezés a vajdasági magyar mesemondásról

Szabadka: Életjel Kiadó 2016, 135 p. ISBN 978-89-88971-270 /Életjel könyvek 172./

Azt szokták mondani, hogy minden mindennel összefügg, és ennek a könyvnek az esetében sincsen ez másképpen! Nem véletlen, hogy a vajdasági magyar népmesekutatás történetéről, eredményeiről Raffai Judit írt újabb, igen széles spektrumú elemző összefoglalást, és az sem véletlen, hogy a könyvet a szabadkai Életjel Kiadó adta közre, hiszen a kiadó szerkesztője, Dévavári Beszédes Valéria maga is kutatója és közreadója a bácskai, bánsági és szerémségi mesekincsnek.

A szerzővel kapcsolatban még azt is illik megemlíteni, hogy doktori értekezése – máig kéziratban –, a Vajdasági magyar népmese-katalógus is kiadásra vár.

Az alább bemutatásra kerülő könyvében voltaképpen a téma legújabb összefoglalását olvashatja az érdeklődő. Kronologikus rendben járja körül mondandóját, így az első fontos fejezet a vajdasági mesekutatás története. A kezdeti kutatási eredmények a 19. század első felére vonatkoznak, és mint Raffai írja, ezek a közlések visszaemlékezéseken alapulnak. Külön alfejezetet szentel a piarista tanároknak, papoknak, akik a 19. század második felében már rendszeresen gyűjtik a meséket, és a gyűjtés helyét is megjelölik.

Az első nagy gyűjtőegyéniség Kálmány Lajos, akinek munkásságával részletesen foglalkozik a szerző. Kálmány jelentőségét egyebek között abban látja, hogy gyűjtőként rátalált az egyházaskéri Borbély Mihályra, akinek igyekezett a „teljes” repertoárját rögzíteni.

A következő alfejezet ténylegesen a vajdasági mesekutatásról szól, és az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot öleli fel. Mint írja, az impériumváltástól 1941-ig gyakorlatilag nem volt mesekutatás az adott területen.

A visszacsatolt Bácskában 1941–1943 között Ortutay Gyula két alkalommal is gyűjtött az oda telepített bukovinai székelyek között. Ortutay mellett Banó István Zentán kutatott.

A következő korszak Raffai megállapítása szerint 1949-ben kezdődött és 1953-ig tartott, ebben az időszakban a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség megbízásából zajlott falukutatás a térségben. A néprajzi gyűjtések során számos népmese is lejegyzésre került.

1959-ben az Újvidéki Egyetemen létrejött Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék intézményi keretet biztosított a folklórkutatások számára. Raffai Penavin Olgát és Matijevics Lajost említi, akik a tanszék tanáraiként maguk is gyűjtöttek, de egyben irányították is a kutatómunkát. Tudományszervező tevékenységüket számos népmesekötet fémjelzi, állapítja meg a szerző.

Külön fejezetben foglalkozik a budapesti egyéniségkutató iskola hatásával. Kiemeli a vajdasági kutatók e téren elért eredményeit, megemlíti Beszédes Valériáét, Csorba Béláét, Kalapis Zoltánét, és Burány Béla gyűjtőtevékenységével is foglalkozik.

Az 1990-es években a kutatásszervezés többpólusúvá vált a térségben, hiszen a Kiss Lajos Néprajzi Társaság létrejöttével egy szűkebb tudományos fórum alakult, részben képzett néprajzosokkal, részben lelkes néprajzi gyűjtőkkel.

A tudománytörténeti áttekintés után a szerző rátér a gyűjtött és részben közreadott anyag elemzésére. Megállapítja, hogy a kutatás két nagy korszakhatárának első fele 1850-től 1919-ig terjed, míg a második 1945-től egészen napjainkig. A nagy gyűjtőegyéniségek munkásságát is számszerűsíti, mégpedig a tipológiailag behatárolható szövegek alapján. Az első korszak kiemelkedő kutatója Kálmány Lajos 133 mesével. A második korszak kutatói közül Penavin Olga 171, Burány Béla 154, Beszédes Valéria 128 szöveget rögzített.

A meseszövegek közösségi utóéletével és az újraközlések, esetleges feldolgozások problematikájával kapcsolatban egy újabb fejezetben fejti ki véleményét.

Ezek után olvasható A vajdasági meseanyag területi és műfaji megoszlása című fejezet. A kutatott terület három nagytájat foglal magába: a szerbiai Bánságból 29 településről 401 mesét, Bácskából 40 településről 374, míg a Szerémségből 3 településről 5 mesét regisztráltak.

A fentiekkel kapcsolatban – noha sommás megállapítását elsősorban a Szerémségre vonatkoztatja, szerintünk az egész területre is igaz – Raffai Judit a következőképpen fogalmazza meg véleményét: „Az a tény, hogy a vajdasági szórványmagyarság e vidékén még a 20. és 21. század fordulóján is lehetett mesét gyűjteni, azt mutatja, hogy a fenti adataink inkább a vajdasági mesekutatás szervezetlenségéből, nem pedig a szerémségi magyarság mesekincsének nemlétéből fakadnak.”

A mesekincs műfaji jellemzőiről és az elkülönülő meserégiókról külön fejezetekben ír elemzést.

Mivel a Mátyás-mondák és -népmesék a tipológiailag behatárolható szövegek közel 10%-a, ezért külön fejezetben foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, ahogyan az interetnikus hatásoknak is terjedelmes fejezetet szentel.

Mindezek után a mesemondók portréit, repertoárjuk nagyságát rajzolja meg, többek között Borbély Mihályét, Szőcs Boldizsárét, Erős Terézét, Kovács Júliáét, Vastag Matildét, Szűcs Lászlóét, Czérna Miklósét…

A hagyományos mesemondás alkalmai című fejezetben igen tanulságos újabb fontos megjegyzése: „A Vajdaság területén gyűjtő folkloristák – Kálmány Lajos Borbély Mihálytól való gyűjtése és Penavin Olga néhány terepmunkája kivételével – hallgatóság nélküli mesemondóktól gyűjtöttek.” Ezzel azt érzékelteti, hogy a természetes közeggel kapcsolatban álló, a hallgatóságnak mesélő mesemondóval nem találkozott a 20. században gyűjtő vajdasági folklorista. Pedig – a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlaszának adataira hivatkozva említi Raffai Judit –, hogy az 1950-es években még téli estéken számos településen meséltek lefekvés előtt.

A mesetanulással kapcsolatban külön vizsgálja a családon belüli tanulási alkalmat, és az idegenektől elsajátítható tudás lehetőségét. E tekintetben is konzekvens, mert a korábban bemutatott egyéniségek tanulási alkalmait tekinti át és elemzi.

A mesemondás vizualitását a mese előadójának habitusa felől közelíti meg. Főként a gyűjtők erre vonatkozó leírásait elemzi. Kivételt a ludasi mesemondó képez, akiről már videó készült: „…az előadásának a rögzítése után kísérlet történt – a szövegek lejegyzése mellett – a mesemondás nonverbális elemeinek leírására.”

Végül a mesemondás folklorizmusáról ír, a vajdasági mesemondó versenyeken részt vevők mesetanulásáról és előadásáról, illetve a meséket ily módon továbbadók színpadi produkcióiról.

A kötet végén a jelentősebb vajdasági mesemondók biográfiája található.

Silling István–Hágen Ádám szerk.: Nyugat-Bácska kollégium

Lakitelek: Antológia Kiadó 2016, 319 p. ISBN 978 615 5428 59 3

Ahogyan a szerkesztők fogalmaznak: pillanatfelvétel egy régió, a Duna menti Nyugat-Bácska, elsősorban magyar lakosainak, de kitekintésszerűen valójában a kistájon élő más-más nyelvű, vallású és kultúrájú nép mai életéről.

Kaleidoszkóp, van benne történelem, néprajz, szociográfia, szociológia; történetek a múltból és jelenből egyaránt, de ami talán jelen esetben fontosabb, hogy benne vannak azok az emberek, vallomásaikkal és értékrendjükkel, akikre felnéz a közösség, akik szervezői, irányítói egy-egy település művelődési életének.

Az sem titkolt célja a kötetnek, hogy segítsen „…hozzátenni a vajdasági értékek tárházához…”.

A bevezető tanulmányban Silling István foglalja össze Nyugat-Bácska történetét, ami voltaképpen a 18. századi telepítések máig ható eseményeiből kiindulva a 19–20. századon át egészen napjainkig mutatja meg azt a sokszínű képet, melyet a politika folyamatosan igyekezett átalakítani az első és a második világháború, no meg a legutóbb lezajlott délszláv polgárháború alatt és után.

A tanulmányt követően egy nagy egységben, fejezetben találkozik az olvasó a többszerzős településleírásokkal, amelyek 2011-es népszámlálás adatsoraiból a település összlakosságát, a magyarok lélekszámát és százalékos arányszámát mutatják, illetve összefoglalják az adott település múltját, bemutatják jelenét, kapcsolatrendszerét, mezőgazdaságát, iparát, néprajzi jellemzőit. Ily módon képet kap az olvasó Apatin (Apatin), Bácsgyulafalva (Telečka), Bezdán (Bezdan), Cservenka (Crvenka), Csonoplya (Čonoplja), Doroszló (Doroslovo), Gombos (Bogojevo), Kúla (Kula), Bácskertes (Kupusina), Nemesmilitics (Svetozar Miletić), Őrszállás (Stanišić), Regőce (Riđica), Szilágyi (Svilojevo), Szivác (Sivac), Veprőd (Kruščić), Zombor (Sombor) településekről.

A következő nagy egység a tanulmányokat foglalja magába. Silling István Nyugat-Bácska szétszórt magyarjairól közreadott írásában a térség lakossági struktúrájának változásairól szól. Nagy Dóra és Hágen Ádám a Magyar népesség és magyar identitás a Nyugat-Bácskában címet viselő cikkben a 402 kitöltött kérdőívet elemezve – a válaszadók nemi megoszlása, családi állapota, életkori megoszlása, iskolázottsági szintje, településen tartózkodási ideje, az ingázók, külföldön dolgozók – a lakossági struktúra általános jellemzőinek megrajzolását segíti. Ezt követi a magyar nyelv használata, a médiumokkal kapcsolatos szokások bemutatása. Majd ismét Silling István következik a Nyugat-Bácska nyelvjárásainak részletező bemutatásával. Vers Ramóna és Wetzl Viktor A Nyugat-Bácska magyar művelődési élete címmel foglalta össze a polgári hagyományokra visszatekintő művelődési élet fontosabb elemeit. Laksa Gábor A közösségfenntartó Gyöngyösbokréta és Négyesfogat rövid történetéről írt vázlatában a mozgalom vajdasági, Duna menti történetét és az abból kinövő négy falu összefogását vázolja fel. Rigó Róbert a térség földrajzáról és turizmusáról adott áttekintést A Duna és a Telecskai-dombok között címmel. Sági Norberta az emberélet fordulóinak szokásairól írt vázlatos összefoglalót. Székely Anna a kistáj építészetének jellemzőit vázolta fel Építészeti értékek, épített örökség Nyugat-Bácskában című tanulmányában. A fejezetet Zakar Péter és Tari András Mihály Kisebb szakrális emlékek a Nyugat-Bácskában című vázlata zárja.

A kötet végén képmelléklet található színes táblákkal, mintegy kedvcsinálónak egy, a térségbe csalogató kirándulásra.

Kothencz Kelemen szerk.: Migráció és hagyományformálódás. A történeti Duna–Tisza közi nemzetiségek népéletében

Bajai dolgozatok 22. Baja: Türr István Múzeum 2018, 207 p. ISBN 978-615-80206-6-4

A sokadik bajai konferencia, sokadik, többszerzős kötetét olvasva meggyőződhet az érdeklődő, hogy más tájakhoz hasonlóan, a Duna–Tisza köze népéletének feltárása is gyakorlatilag kimeríthetetlen téma az ott élő kutatók számára. A megjelent anyag írott változata a 2017. július 20–21-én elhangzott előadásoknak.

A köteteket immáron sok éve Kothencz Kelemen szerkeszti, aki a konferenciák fő szervezője is egyben.

A tizenhét szerző közül hat a Bácska vajdasági, szerbiai részéről érkezett, ami egyben azt is mutatja, hogy a szervezők remekül működtetik az országhatáron átívelő tudományos kapcsolatokat.

Az első tanulmány szerzője Bárth János, aki Migráció és hagyományformálódás a népéletben címmel írt érdekes, olvasmányos tanulmányt, melyben a népi kultúra táji tagolódásának jellemzőit vizsgálta. A kérdés felvetése örök s adott: milyen oknál fogva tagolódik tájanként a népi kultúra? Hogyan alakul ki a jankaiság, majsaiság, félegyháziság, topolyaiság, csantavériség, zentaiság? Mindez egy olyan tájon, ahol a lakosság sokfelől érkezett és alkotott egy-egy települést a 18. században. A szerző véleménye szerint a magyar néprajz megkésett a válaszadással, és az sem biztos, hogy egyáltalán megválaszolható már napjainkban ez a kérdés.

A kutatástörténetre utalva említi Tálasi István véleményét, aki a Duna–Tisza közének kontinuus lakosú agrárvárosait összefüggő kulturális arculatuk alapján reliktum városoknak tekintett, de nem szorgalmazta azt a kulturális arculatkutatást, amely feltárhatta volna a 18. században újratelepült kismezővárosok népi kultúráját.

Bárth szerint az egyéni arculat vizsgálatával azért késett el tudományunk, mert annak kialakulása, megléte a 19. század második felétől a 20. század közepéig tartott, s akkor elmaradt a kommunitások jelenének vizsgálata. Talán a történeti-néprajzi kutatásokkal feltárható az egyéni kulturális arculat, ám addig is: „Az alapos kutatásig meg kellene hagynunk az »egyéni néprajzi arculat vélelmét«. Kutatás nélkül egy településre, egy faluközösségre se süssük rá az arctalanság bélyegét.”

Horváth Sándor Dalmaták, rácok és mások a Duna mentén című tanulmányában a magyarországi délszlávok népneveinek jelentéstartalmi változásait veszi számba a korabeli leírások, elemzések figyelembevételével. A hangsúlyt a horvátok csoportjaira helyezi, tekintettel a közös magyar–horvát királyságra. Megállapítja, hogy a főként kényszerű migráció a török veszély következtében alakult ki és még Mátyás király uralkodása idején megkezdődött.

Az első vizsgált népnév az illír, amely többnyire a horvátok lakta területek neve volt, ám a nemzeti megújhodás idején horvátok és szerbek egyaránt használták önmagukra népnévként. A bunyevácok a hódoltság idején költöztek a déli országrészbe.

Horváth Sándor többféle névmagyarázatot vizsgált meg, és legvalószínűbbnek azt tartja, hogy bunjenek nevezett, kőből falazott mezei hajlékról kaphatta nevét ez a katolikus horvát népcsoport.

A dalmaták Horváth szerint azok a horvátok, akik Dalmáciából vándoroltak Magyarországra.

A rác népnév eredete a szerb történelmi múltban gyökeredzik és Stefan Nemanja Raška nevű fejedelemségének nevéből származik, bár megjegyzi, hogy a magyarországi szerzők körében gyűjtőfogalomként is élt a népnév, és az országban élő délszlávokat értették alatta.

A horvátok egy másik csoportját a sokác névvel illetik, ami Horváth szerint csúfnév, a tenyérrel vetett kereszt miatt és a szerbek ragasztották a népcsoportra.

Fehér Zoltán A magyar Bátia és a rác Bacsina összeolvadása, a rácok katonás letelepedése című tanulmányában egy 18. századi térkép és egyéb levéltári források alapján mutatja be, minként telepedtek le a térségbe érkező délszlávok.

Röviden felidézi az elnéptelenedés okait, majd a lakosság futását és visszatelepedését. Mint írja, a magyarok szállásokon, a Dunához közeli területeken éltek, míg a rácok – katolikus délszlávok – Bátya belterületét, az elhagyott faluhelyet lakták be. A rác-horvátok katonai szervezettség szerint, tízesekbe tömörülve, parancsnokaikkal együtt telepedtek meg a faluban. Mára ennek nyoma sincs, mert az 1849-es faluégés után újraosztották a telkeket.

Bárth Dániel tanulmánya, Karizma és rajongás, horvát ferences mentalitás és népi vallásosság a 18. századi Bácska interetnikus és interkonfesszionális mikrovilágában címen a történeti Bács-Bodrog vármegye szabad királyi városában, Zomborban működő ferences konvent egyik horvát szerzetesének mint ördögűző, gyógyító és hitszónoknak hároméves tevékenységét tekinti át. Minderre az érseki levéltárban őrzött, mintegy ötvenoldalas, döntően latin nyelvű iratcsomó adott a szerző számára lehetőséget, meg azok a tanúvallomások és levelek, melyek az akkor Zomborban élő bunyevácoktól valók.

Nagy Janka Teodóra Az interetnikus kapcsolatok individualizálódása avagy a hagyomány-, érték- és mentalitásőrzés mintázatai a modernizálódó közösségekben című tanulmányában a migráció fogalmának szélesebb körű értelmezésváltozásait tekinti át, egyben arra keresi a választ, hogy miként alakulnak a vegyes házasságot kötöttek – bukovinai székelyek és svábok – értékrendőrzési lehetőségei az új családi-rokoni beilleszkedés során. Példái második generációs sikereket és kudarcokat vonultatnak fel.

Kürti László tanulmánya, „Se nem jászok, se nem kunok – magyarok”. Az identitás problematikája a Jászkunságban már címében is sejteti, hogy olyan népcsoportok identitáskonstrukciójával foglakozik, melyek nyelvi-kulturális identitása már régen felolvadt a köröttük élő magyarságban. Az identitáskeresés, mint azt a tanulmányíró megjegyzi, az 1990-es évektől éli reneszánszát. Másokhoz hasonlóan ez a két népcsoport is próbálja identifikálni önazonosságát, méghozzá új közösségi ünnepi alkalmak teremtésével.

Kothencz Kelemen izgalmas témát választott, ugyanis Migráció és mesterség, vándoriparosok Hercegszántón a 18–20. század fordulóján című tanulmányában messzi vidékek – Trencsén és Nyitra vármegyék – iparosainak bácskai vándorútját, letelepedését mutatja be.

A gazdasági kényszer szülte migrációs mozgás, noha kétirányúnak indult, nemritkán a vidéket járó vándoriparos bácskai letelepedésével, családalapításával, nemritkán foglalkozáscseréjével járt.

Kuti Klára tanulmányában a tatai Német Nemzetiségi Múzeum migrációt feldolgozó, bemutató kiállítási gyakorlatát elemzi, néhány németországi példát is felvillantva. Az intézményről írva megjegyzi, hogy annak küldetése a magyarországi német nemzetiségi kultúra bemutatása, amihez hozzátartozik a be- és kitelepítés eseményeinek megjelenítése is.

A Mi és a többiek című állandó kiállítás a többségi és kisebbségi társadalom közötti kölcsönösségre reflektál, illetve arra, hogyan muzealizálja a nemzeti kisebbségi létet a többségi társadalom.

Bereznai Zsuzsanna Tíz év a történelem sodrában a cselédsortól a világháborún át a népbíróságig (1937–1946) cím alatt közreadott tanulmányában egy hajósi sváb parasztcsaládból származó férfi életének sorsfordulóit dolgozza fel, amelyek Garán töltött cselédévekkel kezdődtek, majd a Waffen SS kényszersorozásával folytatódtak és a hadifogság után a népbírósági perrel, végül felmentő ítélettel végződtek.

Schön Mária esettanulmánya, A hajósi nép és egy hajósi család kálváriája a II. világháború utáni évtizedben egy faluközösség és azon belül egy család háború utáni megpróbáltatásait tárja fel. Mint írja, a kálváriák sorozata 1944 decemberében a málenkij robottal kezdődött, majd 1945 májusától 1948 nyaráig, a tömeges kitelepítésig tartott.

Örsi Julianna ismert témához nyúlt Szervezett telepítések a bácskai puszták benépesítése című tanulmányában. Foglalkozik a csoportos betelepülések szervezésével és lebonyolításával, a kitelepülők társadalmi státuszával, a családi állapotokkal, az áttelepülés és falualakítás jellemzőivel, végül az új települések társadalmi tagolódását tekinti át.

Silling István is többször, több szempontból feldolgozta már Nyugat-Bácska benépesülésének történetét. Mostani tanulmányában csak utal a 18. századi telepítésekre, majd vázolja a két világháború közötti lakossági helyzetképet. Részletesebb a magyar idők alatti népmozgásokról, illetve a titói telepítéspolitikáról közreadott leírása. A 20. század második felének migrációs folyamatairól az 1960-as évektől kezdődően ír, és kitekint a napjainkban zajló társadalmi folyamatokra is.

Papp Árpád tanulmányában, amely A vajdasági magyarok elvándorlásának sajátosságai a rendszerváltást követő időszakban a nemzetközi migrációs trendek figyelembevételével cím alatt olvasható, igen sok szempontból vizsgálja a tartományban élő magyarság léthelyzetének változásait és migrációra gyakorolt hatásukat. A vizsgálódást kiterjeszti a jugoszláv térségre, a vendégmunka szívóhatására és Vajdaság esetében a törzsökös és a második világháború után a tartományba került lakosságra. A 20. század utolsó évtizedét már a polgárháború eseményeinek kapcsán kialakult vándormozgalmak hatásaként, elsősorban a vidékről tömegesen távozó magyarság magyarországi megtelepedési gyakorlatát elemezve vizsgálja.

Szőke Anna „Szegeden így beszélek, otthon mög röndössen”. A vajdasági magyarság elvándorlásának indítékai címet viselő írásában azokat a mechanizmusokat elemzi, melyek szerinte lokális problémakomplexusként vannak jelen a kisebbségek életében. A szerző vázolja a tartományon belüli népességmozgást, majd a vendégmunka bemutatása után a kivándorlás mikéntjére tér rá.

Klamár Zoltán Magyarkanizsa közösségének házasodási szokásait vizsgálja, különös figyelmet fordítva a vegyes házasság intézményére. A szerző elsősorban arra volt kíváncsi, hogy a magyar többségű településen kialakuló gyakorlat, a házasulók eltérő nyelvi, kulturális és vallási hagyományai hogyan csiszolódnak össze, illetve milyen identitásúvá válnak, milyet választanak a házasságot kötöttek gyermekei.

Silling Léda Migrációs hatások bácskai oromzatdíszek alakulására címmel közreadott dolgozatában áttekinti a deszkaoromzatok, vakolatdíszes oromzatok és oromzatfülkék népi építészeti jellemzőit, esetleges etnikus specifikumait.

A kötetet Pastyik Lászlónak a bácskai németek doroszlói búcsújárásáról szóló tanulmánya zárja. A szerző hangsúlyozza, hogy Doroszló a térséget az addig szervesen összekapcsolódó nagytájakat szétszabdaló trianoni határok létrejötte után vált fontos búcsújáró hellyé a bácskai és bánsági németek számára. Az 1920-as évektől fokozatosan kitejesedő rétegzarándoklatok nemzetiségi alapon szerveződtek, köztük jelentősek a németek zarándokmozgalmai.

Silling István–Silling Léda: Nyugat-bácskai Szűzanya-emlékek

Újvidék: Forum Könyvkiadó 2018, 173 p. ISBN 978-86-323-1058-2

A szerzőpáros elsősorban – apa és lánya, a térség szülöttei – a Nyugat-Bácska Mária-kultuszához kötődő szakrális kisemlékeket járta körül és adta közre az igazán reprezentatív kiállítású, fotókkal bőven illusztrált könyvet.

A bevezetőben a kultusznak a térségre vonatkozó történetiségét foglalták össze dióhéjban, illetve az ábrázolások tematikája alapján a Szeplőtelen Fogantatás, a Hétfájdalmú vagy Fájdalmas Anya, a Lourdes-i Szűzanya, a Segítő Szűzanya, a Szűz Mária Szíve, a Világ Királynője vagy Mennyország Királynője ábrázolásokról szóltak.

Az első nagy egység, fejezet az Immaculata ábrázolásokat járja körül, mutatja be. A példák a Nyugat-Bácskára koncentrálnak, vannak közöttük németek, horvátok és magyarok által állított emlékek, de – ez a gyakorlat végig követhető a munkában – számos kitekintésben a Bácska más tájairól is hoznak párhuzamokat (Zenta, Csantavér, Topolya, Bajmok, Magyarkanizsa), vagy éppen Észak-Bánságból és a szerémségi Péterváradról, Tekiáról.

A következő fejezet Szűz Mária anyai fájdalmának ábrázolásai a Bácskában címet viseli. A fejezet elején, mielőtt „…a szobrászművészet eredményeiről…” (Silling – Silling 2018: 50) szólnának, illetve a példák bemutatására térnének rá, hosszas elemzésben tárgyalják a Fájdalmas Anya-kép szakrális szövegekben, archaikus népi imádságokban, vallási ponyvákban való megjelenését, terjedését. Vajdasági párhuzamokat mutatnak be, melyek a pravoszláv szerbeknél, katolikus horvátoknál is megvannak. Ezek után következnek a példák, de nem időrendben: Bezdán, Regőce, Apatin, Kupuszina, Magyarkanizsa, Szenttamás, Zombor, Bácsszentiván, Monostorszeg stb. Majd a domborművek s végül a kápolnák.

Újabb fejezet ismét a Nyugat-Bácskában emelt Szűz Mária-emlékeket veszi számba, mégpedig a 19. század végéig. A 18. századból a sztapári Nagyboldogasszony-kápolna, az apatini Fekete Madonna-szobor, a csicsovi tanyák Havas Boldogasszony kápolnája, a zombori Mária Mennybevétele pravoszláv temetőkápolna, a doroszlói szentkúti kegykép kerül bemutatásra. A 19. századból a szabadtéri Mária-szobrok példái, így a regőcei, zombori, bezdáni, doroszlói, kupuszinai, gombosi.

Egy másik egységben, fejezetben a Lourdes-i Szűzanya nyugat-bácskai ábrázolásai kerülnek sorra Zomborból, Regőcéről, Doroszlóról, Csonoplyáról, Kupuszináról, Monostorszegről, Temerinből.

Végül, a könyv utolsó fejezetében a Mária-tisztelet egyéb és újabb emlékeit veszik számba, ez már a 20–21. század. Itt a Mária szíve szobrok kupuszinai, magyarkanizsai, őrszállási szobrai mellett a Segítő Szűzanya ábrázolások szilbereki, Világ Királynője őrszállási, apatini stb. példáiról olvashat az érdeklődő. A szerzők példái mutatják a térség etnikai-vallási sokszínűségét a 20. század első felében, hiszen a táj lakói magyarok, horvátok, szerbek, németek, csakúgy, ahogyan a közülük kikerülő állíttatók is.

Ötven kutatópontról hoznak példákat a szerzők, amiből harminc nyugat-bácskai, tizenhat közép- és kelet-bácskai, kettő észak-bánsági, és kettő szerémségi.

Klamár Zoltán: Identitásaink sokféle eleméről

Széljegyzetek, magyarázatok, magyarázkodások

Napjaimban az állandóságot a reggeli-délelőtti böngészés jelenti, amikor a számítógép képernyőjét bámulva, a világhálón a hazai újságokat, folyóiratokat olvasom. Az otthoni hírek, események a szellemi otthon építőkövei, amelyek elsőbbséget élveznek, mert virtuálisan ugyan, mégis visszatükrözik a Bácska, Bánság és Szerémség, vagyis az otthon valóságát!

  Otthont írok és gondolok, noha a szemlézést Kartalon vagy Vácon követem el, hiszen lassan egy emberöltő óta vagyok anyaországi vendégmunkás, de az otthon valósága számomra most is a határon túli Vajdaság. Ha úgy tetszik, identitásom építőköveit rakom össze az olvasottakból, s teszem ezt nap nap után.

  Barátaim levelei is a fent jelzett folyamat részét képezik, mert a környezet és a napi gondok folyton kikezdik nagytáji önazonosságomat. Van tehát javítgatnivalóm bőven…

  Persze nem minden érhető el a világhálón, vagy az is lehet, én vagyok ügyetlen, hiszen ennek a számítógépes csodának a használatát folyamatosan tanulom, de nem tudom, sikerül-e megtanulnom mindazt, ami ahhoz kell, hogy magabiztosan kezeljem, kiigazodjak a net útvesztőiben.

  Ha jól meggondolom, tétovaságom, ügyetlenségem sem mindig hátrány, legalábbis akkor nem az, ha van, aki türelmesen összegyűjti a lapszámokat Magyarkanizsán, s a hazalátogatások egyik rituáléjaként megajándékoz néhány kupac sajtótermékkel.

  Ily módon hozzájutva az írott forráshoz, olvashattam egy remek esszét az Előretolt Helyőrségben identitásról, nemzetstratégiáról, nyelvismeretről, illetve annak hiányáról. Mindezt a szabadkai születésű Horváth Árpád jezsuita tollából.

  Írása Hasznos paradoxon címmel jelent meg (EH. II. évf. 8. sz. 2–3.) a törökkanizsai Szent István-napi ünnepség – Svetostefanski dan hleba elemzéseként. Főként a színpadra állított, bemutatott, megmutatott hagyományról és annak más nemzetbeli polgártársaink részéről történt fogadtatásáról értekezett a szerző, majd a látottak eredőjére utalva a következőket állapította meg:

  „Ha már nemzetstratégiai prioritásokat veszünk sorba, meg kell neveznünk egy harmadik nagyon fontos értéket is, amely nélkül semmilyen nemzeti közösségnek nem lehet jövője. Ez pedig a közös történet, a közös gyökerek és az összetartozás tudatának ápolása, amely közös narratívaként vagy mítoszként áll össze és mint élő hagyomány értelmezi nemzeti létünket.” Mondhatnám, hogy az önismeret kovászát sikerült definiálnia a páternek! No de azért ennél – noha a lényeg fontos sarokpontjainak néhányát említette – a dolog kissé bonyolultabb.

  Az önazonosság elemeinek számbavételével, azok elemzésével A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza (2003) foglalkozott a 20–21. század fordulóján, méghozzá az atlaszt megálmodó-szerkesztő Papp Árpád néprajzos-muzeológus állította össze a témára vonatkozó kérdőívet, amelynek lekérdezése után megírta az Identitás című fejezetet, külön kitérve többek között a társadalmi mobilitásra, szegregációra, sztereotípiákra, az újságolvasás, rádióhallgatás, nyelvhasználat és tévénézés szokásaira.

  Az identitásról szólnak konkrétan vagy érintőlegesen a helytörténeti kiadványok és a konferenciakötetek, csak néhányat említek közülük, teszem mindezt a teljesség igénye nélkül: Fészekhagyó vajdaságiak (2001), Kisebbségi létjelenségek (2003), Délvidék/Vajdaság (2007), Bennünk élő múltjaink (2008), Óbecse a polgárosodás útján (2013), Hármas határok néprajzi nézetben (2015), Kulturális értékeink a Kárpát-medencében – a Kiss Lajos Néprajzi Társaság könyvsorozatának már a harmadik kötete jelent meg…

  A fenti művekre azért utaltam, hogy lássuk: sokakat izgat a téma – történészeket, néprajzosokat, kulturális antropológusokat, művelődéstörténészeket, írókat, szociológusokat –, sokan foglalkoztak, foglalkoznak annak néhány szegmensével, ahogyan most én is teszem. A megközelítések általában szubjektívek, ami érthető, hiszen mindenkiben ott munkál a személyes érintettség. Még akkor is így van ez, ha a szerzők általában objektivitásra törekszenek.

Mások tükre

Lássunk hát néhány fentebb nem említett identitásképző elemet! Mindenekelőtt azt próbáljuk számba venni, hogyan látnak bennünket mások, más népek.

  Egy régi, gyermekkori emlékhez nyúlok vissza: nagybátyámék jó néhányszor vittek magukkal az Adriára. Egy alkalommal kisebb baleset ért, minek okán az ügyeletre kellett rohanniuk velem. „Ej Zoltane, gdi je moj alaspaprikaš?” – kérdezte tőlem a horvát orvos, ott lenn Dalmáciában, amikor megtudta, hogy bácskai magyar vagyok.

  Neki ez jutott elsőre eszébe a magyarokról, mert ezt az ételt kapcsolta össze velük. Amíg környezetünkben a paprikás ételek magyarosnak számítanak, addig a paprika, alias törökbors, balkáni közvetítéssel jutott el hozzánk, és most mégis hungarikum a belőle készített őrlemény. Mert ugye van kulináris identitás is, hiszen ahány nép, annyiféle étkezési hagyomány.

  Mennyivel másabb a helyzet, ha mondjuk intézményesített identifikációval állunk szemben? Egy idézet Liszka Józseftől, a csallóközi folkloristától, aki Németországban időzve az alábbiakat tartotta feljegyzésre érdemesnek:

  „Ma – 2001-et mutattak akkor a naptárak (betoldás K. Z.) – a Bayern 1. műsorfelvétele Passauban. Az egész a Bajorország–Magyarország ezer éve című kiállításhoz kötődött. A magyar kultúrát egy öttagú hévízi cigánybanda képviselte »echt originelle ungarische Volksmusik«-kal (egy-egy blokkban csárdás- és operettmelódiák, illetve a Pacsirta). Ezek vagyunk (és maradunk!) mi a bajorok, a németek, igen, az európaiak szemében. Temperamentumos cigányzene, puszta, csikós, paprika, gulyás… Ez Magyarország, ezek vagyunk mi, magyarok…” Cigányzene, amelyet sokszor a népzenével azonosítunk mi magunk is, aztán operett és operettviselet.

  Ma mosolygunk vagy bosszankodunk ez utóbbin, de botorság lenne elvitatni létjogosultságát. Mint ahogy nem szabad elvitatni a begyűrűző újabb szokásokat sem, amelyek itt a szemünk láttára szervesülnek a magyar népi kultúrában. Gondoljuk csak meg: karácsonyfa, adventi koszorú – mindkettő német területről érkezett, de ma már eszünkbe sem jutna idegennek bélyegezni egyiket sem, s most itt a halloween – kelta hagyomány, amely éppen az óceánon túlról, az Egyesült Államokból jön hozzánk. Sokan berzenkednek a terjedése miatt, idegennek mondják, mint ahogy az is! De: vajon idegen lesz-e pár évtized múltán is, vagy beépül az itteni hagyományba?

  Így aztán nem árt meggondolni, hogy kell-e, érdemes-e, lehet-e beleavatkozni a kulturális cserefolyamatokba. Sebő Ferenc népzenésznek tulajdonítják a mondást, miszerint: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!”

  Ha elfogadjuk azt, hogy a hagyományaink organikusan fejlődnek, akkor az azokban zajló folyamatokat kell figyelemmel kísérnünk, dokumentálnunk, hogy megérthessük a változások törvényszerűségeit!

  Az elnagyolt vonalakkal megrajzolt, kellő mélységeket nélkülöző önazonosság könnyen a sztereotípia kategóriájába billenti az elemzést, ami, tudjuk, nem más, mint felszínes azonosítása, jellemzése egyéneknek, csoportoknak, nemzeteknek, rasszoknak, szokásoknak. Aki először le is írta mindezt, az Walter Lippmann (1889–1974), egy német származású, New Yorkban született újságíró. Egyébként nagy karriert futott be, volt elnöki tanácsadó is. 1922-ben értekezett a kérdésről, és az angolokra, olaszokra, zsidókra, valamint a feketékre vonatkozó, általánosan jellemzőnek tartott tulajdonságokat vizsgálta.

  No de térjünk vissza az előbbi gondolatmenethez, és lássuk, hogy a kitalált identitáselemekkel mi a helyzet. Ha már itt tartok, példaként megemlítem a Pusztaötöst – elvileg egy gyorspostafogat ábrázolása –, amely nem akármilyen karriert futott be. Ludwig Koch (1866–1934) rézkarca egy soha nem volt fogat képével voltaképpen a puszta romantikáját színesítette, noha az egész értelmetlen kitaláció: vezetőszáron egymás mellé fogott három, majd mögéjük még két ló, melyeket egy postás hajt a hátsó kettőnek a farán állva! Mára azonban a lovasbemutatókon megszületett az élő produkció, amely elkápráztatja a külföldi turistacsoportokat, és a lovas nemzet nimbuszát erősíti tovább bennünk, magyarokban.

  A fenti példákkal valójában Edward T. Hall (1914–2009) megállapítását akartam illusztrálni, miszerint: „…a különböző kultúrákhoz tartozó emberek nemcsak különböző nyelvet beszélnek, hanem – ami még sokkal döntőbb – magát a világot is más-más módon érzékelik.”

  Egyetértve a kulturális antropológussal: a francia franciául, a spanyol spanyolul, a szerb szerbül, a német németül teszi azt, és mindenki a saját történelmi ismeretei alapján szűri az információkat! Amit jó esetben értünk, ám az korántsem biztos, hogy jól értjük, meg is értjük. A németnél maradva, legyen itt elég utalnom a népnévre, amely szláv közvetítéssel jutott el hozzánk, és igazából némát jelent. Mármint azok számára, akik nem ismerik a nyelvet.

A magunk tükre

A világ érzékelésébe beletartoznak azok a közösségi narratívák, amelyeket kisgyermekként, ifjúként a felnőttektől hallott az ember. Különösen a halkan, suttogva elmondott történetek voltak izgalmasak, a mikrotörténelem eseménysorai azokról az élethelyzetekről, amelyeknek elszenvedői vagy alakítói a mesélők. Aztán ezek az átörökített történetek ott ragadnak a következő generációk emlékezetében, és önkép-, önismeret-formálóvá válnak. Jelesül tehát az identitást alakító emlékezetre gondolok. Minderről a francia antropológus, Maurice Halbwachs (1877–1945) a következőket írja: „Többnyire akkor emlékezem, amikor mások emlékezésre késztetnek, s ilyenkor a többiek emlékezete segítségére van az enyémnek, mely így az övékre támaszkodik.” Eszembe ötlenek a családi összejövetelek, amelyek egy bizonyos ponton kollektív emlékezettréninggé lettek: a férfiak háborús emlékeiket idézték, amelyekhez a nők a hátországban megéltek emlékmorzsáit ragasztották.

Klamár Zoltán: Identitásaink sokféle eleméről

Monográfiák tükre

Mivel az egyéni, családi, közösségi emlékezet véges, ezért mindig szükség lesz írott emlékekre, monográfiákra, amelyekből megismerhető a múlt eseménysora, ami segít értelmezni a jelent, és eligazíthat a jövőre vonatkozóan is akár.

  A monográfiákat szűkebb pátriánkban a 19. század második felében kezdték tömegével írni, amit igen magas helyről ösztönöztek, hiszen maga a trónörökös szorgalmazta a birodalmat bemutató, többkötetes mű elkészítését. A Kronprinzenwerk célja egy birodalmi identitás építése volt a dualista Monarchiában. A példa, szoktuk mondani, ragadós lett, és számos megyei monográfia látott napvilágot, köztük a Dudás Gyula (1861–1911) által szerkesztett, amit nem sokkal később, a 20. század elején a Borovszky Samu-féle (1860–1912) követett.

 A forradalom, noha vérbe fojtották, átstrukturálta a feudális társadalmat, és a kiegyezés megnyitotta az utat a polgári kezdeményezések előtt.

  A széles néptömegek számára a nemességet utánzó nagypolgárok mutattak példát, akik egyleteket szerveztek, és azokat anyagilag támogatták, no meg fontosnak tartották a nemzeti identitás kialakítását, mindenki számára fogyaszthatóvá tételét. Megteremtődött a vidék sajtónyilvánossága, ami az írni-olvasni tudás terjedésével mind nagyobb fontosságú lett az önkép alakításában.

  A vidéki intelligencia – ügyvédek, orvosok, gyógyszerészek, tanárok és tanítók, tisztviselők – pedig tollforgatóként közvélemény- és önazonosság-alakító befolyásra tett szert. Amíg korábban csak szakrális kisemlékek, feszületek, szentek szobrainak állítása dívott, addig a huszadik század felé haladó társadalomban mind több lett a nemzet jeleseinek emléket állító szobor és emléktábla, utcanév. Megint a teljesség igénye nélkül: Rákóczi és Schweidel szobra Zomborban, Kiss szobra Nagybecskereken, Kossuth-szobor Ómoravicán, majd a falu nevének megváltoztatása – a hazafias buzgalom és önazonosság építésének példái.

A hatalom tükre

Aztán mindennek a fordítottja: az államhatalom identitása. 1920-ban az egyik legelső intézkedés sok helyütt a hirtelen államalkotóvá lett szláv kisebbség lokális kezdeményezése is, az utca- és településnevek megváltoztatása, az emlékművek eltávolítása. Fontos törekvés volt zárójelbe tenni, tiltani ünnepeket, egyben elfedni, eltakarni a korábbi identitást. Meg kellett mutatni, ki az úr a háznál, még azoknak is, akik nemzettársként, rokonként jól ismerték a helyi viszonyokat, ezért aztán kipenderítették őket az állami szolgálatból.

  Keserű tapasztalat volt ez a határőrvidéki múlttal rendelkező, törzsökös szerb családoknak. „Koferaši”, mondták a beözönlő hivatalnokokra.

  Megteremtve az identitás deficitjét, tömegektől vette el a hatalom az otthonosság érzetét.

Ebben az időszakban vált fontossá a vidéki sajtó által teremtett párhuzamosság a hivatalos és a nem hivatalos nyilvánosság között. Zárójelbe téve ugyan, mégis ott voltak a lapok hasábjain, és így a köztudatban maradtak a korábbi utcanevek.

  A polgári társadalomban meg tudott maradni az igen gyenge lábakon álló kulturális autonómia, melynek hordozója a kiterjedt egyleti élet volt. Szárba szökkent a Gyöngyösbokréta-mozgalom, amely 1940-re behálózta a Vajdaság magyarlakta településeit.

 Noha húsz éve államhatár választotta el a vajdasági magyarságot az anyanemzettől, mégis ahhoz tartozónak érezte magát megnyomorított sorsa ellenére is.

A szocializmus tükre

1944 őszén egy merőben más hatalom tért vissza, olyan, amelynek elsősorban eszmei identitása volt, és az alá szándékozott rendelni mindent. Parancsba adták, hogy a magyar feliratokat, cégtáblákat, utcatáblákat azonnal le kell szedni, ugyanakkor az is nyilvánvalóvá lett, hogy a korábbi nemzeti kánonból kirostálták az arisztokrata-polgári hagyományokat, velük a társadalmi önszerveződést is, és helyükre a párt önazonosságának reprezentánsai és korifeusai kerültek. Erős egypártrendszert építettek ki, a társadalom egészére kiterjedő kontrollt vezettek be, esélyt sem hagytak az önszerveződésnek.

  Beindultak azok a folyamatok, amelyekkel tudatosan kezdték távolítani a vajdasági nemzetiségeket anyanemzeteiktől. Először is közös múltat konstruáltak, amelyben a „megszállók” és a „reakciós erők” elleni harcot heroizálták. Emlékművek sokaságát állították, gondosan ügyelve arra, hogy legyenek az áldozatvállalók között nemzetiségiek is. Az új hatalom elsődlegesen mindenkit jugoszlávnak tartott, és csak utána következett a tényleges nemzeti hovatartozás.

  Sok évvel a szocializmus összeomlása után úgy látszik, hogy a kommunisták az identitás megváltoztatásával szándékoztak egy minden tekintetben homogén társadalmat létrehozni a térségben. Már tudjuk: a kísérlet elbukott, maga alá temetve az országot is.

Az irodalom tükre

Az írók műveiken keresztül formálják a nemzettudatot, önképet. Van tehát egyfajta irodalmi identitás, amely sokszor a couleur locale, a helyi színek felmutatása, vagy nem. Számos olyan példát hozhatnék, amikor az író nem az anyanyelvén írja meg saját identitásának történetét. Főként a vendégmunkások leszármazottai között vannak ilyen alkotók. Mégis hozzátartozik önazonosságukhoz egy útközben elvesztett világ, amely mellett elrohant a gyorsvonat, később pedig saját életük is.

  Vannak írók, akiknek életműve úgy forog az identitás körül, hogy állandóan szűkebb környezetükről mesélnek. Alakjaik egy vagy több személy karakterét, viselt dolgait tükrözik vissza. Nem tudom, ki hogy van vele, de én főként ezt a fajta irodalmat szeretem, az „életszagú mesét”. Mert azonosulni tudok a leírtakkal, mert olyasmit olvashatok, ami része lehet önazonosságomnak. Hiszen mi, emberek kedveljük az otthon melegét árasztó dolgokat, aminek csak egyik eleme az a bizonyos kályha, amelyben tűz ropog. Emlékeztetnék Radnóti Miklós verssorára:

  „…ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton…”

  Az otthonosság érzetét növeli az ismerős táj, ahol a gyermekkor nyarait és teleit éltük meg. Nekem ilyen a topolyai dimbes-dombos határ, amelyet oly sokszor bebarangoltunk. De hasonló a magyarkanizsai Baromjárás szikese, ahol székfüvet kaparunk arra alkalmas májusi időben.

  Fontosak az ismerős emberek, akikkel közös élményeink vannak, olyanok, amelyek helyszíneket idéznek, hitelesítenek.

  Ugyanúgy fontosak – divatosan szólva, ikonikusak – bizonyos épületek, amelyeket eleink építettek, amelyekben jártunk, és remélhetőleg még az utánunk jövő generációk is járni fognak.

A multikulturalitás tükre

Úgy gondolom, a poliglottság kulcsa lehet a multikulturalitás megélésének, elfogadásának. Arról nem beszélve, hogy magának a környezetnek kell olyannak lennie, amelyben kultúrák találkozhatnak. Szűkebb pátriánkban elsősorban a nagyobb városok, Szabadka, Zombor, Nagybecskerek, Versec, Újvidék, Apatin, Nagykikinda voltak ilyenek. Ezeken a településeken együtt éltek vagy vásárok alkalmával találkoztak szerbek, magyarok, németek, horvátok, zsidók, szlovákok, ruszinok, sokácok, csehek, románok… A nyelvi tarkaságot a vallási még tovább színesítette. Ismerni a településen élő közösségek nyelvét előny volt a kapcsolattartásban. Ám ebben a környezetben is tetten érhető az egymással szembeni gyanakvás, a másik lekicsinylése. A szembefordulás veszélye mindig ott volt, ott van a mindennapokban.

  Mindezt a politika ki is használta, használja, ha érdeke úgy kívánja. Gondoljunk csak szabadságharcainkra és az ügy ellen feltüzelt tömegekre.

  Ami az egyik oldalon heroikus küzdelem, az a másikon lázadás. Akik az egyik oldalon hősök, azok a másikon minimum árulók.

 Térségünkben századokon át, valójában a 18. századi újratelepedéstől kezdődően egészen napjainkig, csendesen, békés eszközökkel folyt a nemzeti önazonosság mentén szerveződő szegregáció, de ha ez nem volna elég, ott van még a vallások által szorgalmazott elkülönülés is.

  Felvetődik a kérdés: a multikulturális környezetben élők identitása hogyan változik, változik-e egyáltalán? Toleránsabbak, elfogadóbbak lesznek-e azok, akik a mindennapok valóságaként tapasztalják meg a kulturális sokszínűséget, vagy sem? Szervesen együtt élnek, vagy csak egymás mellett? Közös-e a világuk, vagy párhuzamos világokat építenek? Bevallom: nem tudok megnyugtató választ adni, se pró, se kontra. Éppen ezért talán elérkezett az idő annak a bizonyos mondat végi pontnak a kitételére.

                                                                                Vége

Idézett művek

Assmann, Jan: A kulturális emlékezet – Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2018.

Halbwachs, Maurice: Az emlékezet társadalmi keretei. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2018.

Hall, T(witchell) Edward: Rejtett dimenziók. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1980.

Liszka József: Telt ház előtt… Egy néprajzkutató töprengései (Napló-jegyzetek: 2001–2004). Vámbéry Polgári Társulás, 2019.

Klamár Zoltán: Időkivonatok az agyagból

Kovács Antal szobrász világáról

A Magyarkanizsa főterén, az egykori piaci iskola helyén álló, külsejében a tanintézményre emlékeztető épület utcai traktusának kiállítótermében látható tárlat az 1994-ben, 44 évesen elhunyt Kovács Antal szobrász alkotásaiból válogatott anyag. Ennyi a hír, amelynek valóságtartalmát, a szobrokat, hófehér falú, kétszintes galéria kínálja, a Dobó Tihamér Képtár. Puritán, akár a névadója volt, illenek egymáshoz. A megtekinthető anyagban van néhány portré és maszk, de a zöme kisplasztikák sokasága.

  A galéria felső szintjén valóságos állványerdő fogad, amely erdőben, akár a (nép)mesék világában, bárki el is tévedhet, hiszen egy izgalmas, ismeretlen formanyelv segítségével teremtett mikrokozmoszba jut a látogató, aki állványok között piruettezve forgolódik, hogy egy-egy alkotást több oldalról is szemügyre vehessen. Valóban jól teszi, ha résen van és vigyáz, aki Kovács Antal alkotásai között bolyong, nehogy az érintéstől életre keljenek a furcsa teremtmények, s beszippantsák, elnyeljék a látszólag mozdulni képtelen figurák a sokat, mindent megmutatni akaró tárlaton.

  Bár a fények statikusak és egysíkúak – a művészeti album bemutatóján kitért eme hiányosságra Bicskei Zoltán, a kiállítás kurátora –, az alkotások mellett elhaladva, a nézőpont változásával, mintha azok mégis mozdulnának. Az illúzió tökéletes: fényben, félárnyékban, elölről és hátulról, oldalról és felülről nézve, igen, akárha mozdulnának… csak fehér, túl fehér minden.

  Valahogy hiányérzetem támad a már-már steril környezet láttán. Habár a közönség mozgása, gesztusai alapján úgy tűnik, ez a hiányosság csak bennem sejlik fel, csak magamban nyugtázom hát, nem szólok róla senkinek…

  Aztán Tolnai Ottót hallgatva döbbenek rá, miért van mindez. Ő mondja, hogy megdöbbentették a fényképek, amelyeket Kovács Antal házában, testamentumának végrehajtásakor készítettem. Igen, meg kell keresnem a képeket, mert azt érzem, hogy össze kell vetni a két valóságot: Tóni környezetének képi lenyomatát mint egykori és a kiállítás mostani valóságát. A két valóság között tátongó hiányból vajon kihámozható-e egy alkotói többlet?

  A városban járva mégsem a többlet felé haladok, sokkalta inkább újabb hiányérzet költözik belém, mert azt sem tudom, hol, merre keressem azok nyomát, akik a paraszt-polgári hagyományait levetkőzött és önmagát máig nem találó település jeles alkotói voltak, de valahogy mindig kívül rekedtek minden társadalmi közegen, s ez a sorsnélküliség űzte, hajszolta őket az önpusztításba. Mert környezetük nem értette zsenialitásukat, és mert ők sem értették a környezet hol elutasító, hol éppen csak eltűrő, elviselő, néha bántó magatartását. Cigonyának és a költő Koncz Istvánnak is osztályrészül jutott mindez. Aztán haláluk után mégis bekerültek a közösségi kánonba, szoborrá merevedve immár.

  Ott állnak ők a főtéren – Cigonya fázós-dacosan, úgy, ahogy utoljára láttam, kabát nélkül a novemberi hidegben; Koncz pedig közömbösen, szemlélve az arra járókat, még az ujjai között füstölgő cigarettavégre sem figyelve, amelyről a hamu éppen leesni készül –, olyanok ők, mintha valójában várnának valamire, valakire. Talán Tónira gondolnak, mert a költő és a festő mellé oda kellene állítanunk a SZOBRÁSZT is! Hiszen ő legalább annyira kívülálló volt, mint a másik kettő, de nemcsak ez a hasonlóság közöttük, hanem az is, hogy alkotói opusa hozzájuk, melléjük rendeli. Igen, közöttük mellérendelő a viszony, tehetségük, barátságuk, társtalanságuk okán.

  Valami ilyesmi jár a fejemben, míg a majdnem kihalt autópályán Pest felé haladunk. Kartalra érkezve, sebtében kipakolva, azonnal kézbe veszem a szép kiállítású albumot, amelynek lapjain valahogy másként kelnek életre az agyagból kibirkózott alkotások. Újfent hiányérzetem támad, hát elkezdem keresni a már emlegetett régi fotóimat, azokat, amelyek egy nem túl barátságos tavaszi délelőttön készültek Magyarkanizsán, szegény Kovács Tóni házában.

  Kellettek, nagyon kellettek a képek, hogy legyen valami tárgyi bizonyosság is arról, hogy a halk szavú művésznek valójában volt egy mikrovilága, amely a háromosztatú parasztházba szerveződött a Budzsákban, a Gödrök peremén.

A ház, amelynek első szobájában lakott, egyben a műterme volt. Az ágyától nem messze állt az állvány, amelyen formálta az agyagot. Karnyújtásnyira egy kék zománcos vizeskanna és egy vödör, hogy nedvesíteni tudja, mert a száraz matériával még ő, a birkózó sem tudott megküzdeni. Aztán ott állt a rajzpad, ferde deszkáján egy rajzszeggel odaerősített fehér papírral…

  A készenlét igyekezete a másik jellemzője a környezetnek, hogy bármikor neki lehessen kezdeni rajzolni, formázni, alkotni… hogy az ihlet ne illanhasson el gyorsan, szinte nyom nélkül!

  Maszkjai az ágya felett őrködtek, noha az alkotó hiánya szinte tapintható. Talán álmát őrizték, vagy a gonoszt űzték, tartották távol tőle? Ki tudja, mi végre segítette őket kibújni az anyagból?

Egy fehérre festett szék, rajta vekkeróra, pár könyv, kihajtott lapú újság, zoknik… Végig az volt az érzésem, és ma sem tudok másra gondolni, mint arra, hogy nyílik az ajtó, és Tóni csodálkozó, ám mosolygó tekintettel belép a helyiségbe, tétován megáll, s várja a magyarázatát ottlétünknek.

  Bárhogyan vizsgálom az akkor készült fotókat, többnyire csak valamiféle hiányt fedezek fel rajtuk: egy kalitka, amelyből „csak” a madárka hiányzik. Éppen „csak” a lényeg. Ahogy életéből is sokszor hiányzott az, amit agyagba foglalva mondott el.

  Egy újabb sarok: a földön sok apró szobor…

  Nézem erős kezét, rövid vastag ujjait Nagy József fotóján, amint egy, a mítoszok világából felmerülő, maga alkotta fejet tart.

  Most már csapongok, ahogy tekintetem ide-oda téved. A szobrokkal teli polcra vetülő fényben az alkotások kőművesszerszámokkal körbebástyázva állnak. Igen, kőművesként dolgozott, hogy szabadidejében szobrász lehessen.

  Egy újabb fotó: egy kis asztalon a vödröt cipelő fiú szobra… Kubikosa, talicskának feszülő inakkal, akár egy szociofotó valósága is lehetne. Aztán egy másik, álló alak, kabátban, köpenyben, ki tudja? Bicskei Zoltán fotósorozatán az albumban már egy mozgásszínházi jelenetté lényegül át, a más-más szögből érkező fénynek köszönhetően. Valóságos jelszínházi produkció, mindössze hat képbe sűrítve.

  Sok furcsa figura, köztük nem egy csavart, lyukas, csőrös, vigyorgó, vicsorgó, groteszk, olykor szelíd mosolyú: gótikus katedrálisok vízköpői lehetnének akár, de nem azok. Árnyuk félelmetes, már ha van nekik!

  A kiállításban nincs, talán jobb is így. Nem riasztanak, nem űzik el a látogatót.

  Egy másik részük apró, rejtélyes formájú: idolnak volna jó. Olyannak, amelyért a hajdan volt halász-vadász törzsek még haló poraikban is harcba bocsátkoznának.

  Tóni biztosan tudta, érezte, hogy ugyanabból az agyagból formálta istenségeit, mint tette azt a letűnt korok embere, és azt is tudta, hogy nekünk, hitetleneknek soha nem mutatják meg teljes valójukat agyaglényei.

  Aztán elindult a végkifejlet felé. Ahogy Tolnai Ottó írja: „Tán akkor kezdődött, amikor egy éjszaka valami elszabadult benne, nem emlékezett semmire, csak arra, hogy teljes erővel belevágott az agyagba… De reggel rálelt a különös nyomra az agyagban. Azt mondta, akárha mamut, nem is mamut, jeti lábnyoma lett volna.” Ez a különös valami hatalmába kerítette, és csak egy módon tudott szabadulni: ha átbirkózza a túlvilágra. Megtette, megkötözte, és maga is a kötél fogja lett. A lény nem engedte el őt. Talán azóta is birkóznak. Ebbe a birkózásba Tóni mindössze annak a néhány évtizednek a tapasztalatával a tarsolyában feszült bele, amit onnantól számíthatunk, hogy rácsodálkozott a föld mélyén szunnyadó, képlékeny, ám a tulajdonságait csak a kezek szelíd erőszakának engedve mutató anyagra. Magához emelve azt, alakjait kivájta, kigyúrta, kisimította belőle mindannyiunk számára.

Klamár Zoltán: Új hagyomány

Vagy: új, de (mégis) hagyományos? – gondolatok egy könyv kapcsán

Szilágyi Mária – Kerner Gábor: NEWTRAD – A szegedi nagytáj építészeti útmutatója. Móra Ferenc Múzeum – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Szeged–Zenta, 2019

Egy kutatás summája

A 20. század második fele Közép-Kelet-Európa számára elhozta a szocializmust, amely sajnos minden korábbi hagyományt felülírt abban az ötven évben, amíg a nagy társadalmi kísérlet zajlott.

  Mindenre rásütötték a maradiság bélyegét, így a népi építészetre is. Az urbanizációs tervek másról sem szóltak, mint a régi településmagok átépítéséről, az utca- és úthálózat átalakításáról.

  A falvak, mezővárosok épületeik sokaságát vesztették el. Bántó módon, emeletes házak tömbjei magasodtak/magasodnak ott, ahol korábban földszintesek voltak a középületek is.

  Ezek a beépítések jelezték a változást, amelynek nem volt előzménye az épített környezetben. Az őslakosság lassanként az otthonosság hiányától szenvedett, hiszen idegenné lett közvetlen környezetük.

  A határ jugoszláviai oldalán az átalakítás az etnikai térszerkezet megváltoztatásának a lehetőségét szem előtt tartva zajlott. Az arculatváltás, a települések strukturális átszabása, vagyis a modernizáció egyben az addigi táji jellemzők negligálását, egyben a más vidékekről érkezők megjelenését is jelentette.

  A könyv szerzői, a kutatás szervezői, Szilágyi Mária és Kerner Gábor a szegedi nagytáj és vonzáskörzete, a Bánság és a Bácska településeinek épített örökségét vizsgálták, hogy az építészszakma, a tervezőmérnökök és a műemlékvédők, valamint a téma iránt érdeklődők elé tárhassák, milyen volt, mi maradt meg az országhatárokkal szabdalt vidék tradicionális építészetből a 21. századra.

  A bevezetőt olvasva megtudhatjuk, hogy sem a kutatás, sem a könyv nem előzmény nélküli, hiszen az úttörő munka 2013-ban a Balaton-felvidéki építészeti útmutató volt. A hagyományos építészet új perspektívája címet viselő program terepmunkáját, adatgyűjtését, feldolgozását az Európai Unió finanszírozta, a vezető partner a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a partnerintézmény pedig a szegedi Móra Ferenc Múzeum.

Mekkora is a szegedi nagytáj?

Szeged körül ötvenkét olyan település van, amelyet Bálint Sándor a szegediséget megjelenítőként azonosított. Trianon előtt oda tartozott Horgos is (noha megjegyzi, hogy a telepítő, a később arisztokratává lett Kárász család, Mátra vidéki palócokkal és jászokkal népesítette be, szegediek ezek mellé érkeztek) (Bálint 1974: 112). Később is említi Horgost, Szentpétert és Ludas-pusztát, írván, hogy lakóik szegedi, alsóvárosi eredetű dohánykertészek (Bálint 1974: 131). Királyhalmáról is hasonlóan vélekedik, míg Telecskára a Bánságba kirajzott és onnan továbbtelepült szegediek érkeztek. A vonzáskörzethez sorolja Martonost is (Bálint 1974: 198–199), bár sok kutató vallja, hogy az egyetlen olyan bácskai falu, amelynek lakossága átvészelte a hódoltságot. Igaz, egy rövid időre Szegedre futottak, majd a felszabadító háborúk után, a 17. század végén visszaszivárogtak a Tisza-parti faluba.

  A többi településsel kapcsolatban az áll, hogy: Szabadka magyar lakosságának szegedi elemei is vannak (Bálint 1974: 218–219), illetve szórványos megtelepedés szegediek részéről volt a Tisza mentén Magyarkanizsán, Zentán, Adán, Óbecsén – a szegediség nem fölé-, hanem jó esetben is mellérendelő kapcsolatot jelez (Bálint 1974: 134).

  A szerzőpáros Ómoravicát és Pacsért, a két nagykunsági kirajzást is a nagytájhoz sorolja (Szilágyi–Kerner 2019: 28–29). Sőt: Topolyát (magyarsága Fejér, Esztergom és Győr megyéből érkezett), Kishegyest (Békés megyéből érkeznek magyar családok) is. Aztán: Magyarkanizsa környékén a belső migráció hatására létrejött Oromhegyest, Tóthfalut és Orom tanyás települést, Kispiacot és Kishomokot is.

  Ötvenkét bácskai településről állítják, hogy a nagytájhoz tartoztak (Szilágyi–Kerner 2019: 28–29), amit – ismerve az említett települések jellemzőit – nem fogadhatunk el. A külső településjegyek ebben az esetben azért nem relevánsak, mert az említett tájegység szerves részét képezi az alföldi nagytájnak, így építészete része a középmagyar házvidéknek.

  Itt jegyzem meg, hogy az álló léchézagos és a napsugaras oromzatok elterjedése messze túlmutat a vizsgált terület kapcsolathálóján, éppen ezért több kutató is vallja a nézetet – köztük magam is –, hogy a Tiszán és a Dunán úsztatott olcsó fának és a 19. században gombamód elszaporodott fűrésztelepeknek köszönhető a deszkaoromzatok gyors terjedése és a variánsok sokasága. Mindez már országrészek kapcsolathálóját, munkamegosztását mutatja.

  A harmincöt bánsági település Bálint Sándornál is szerepel, azok valóban szegedi kirajzások (Bálint 1974: 141).

Táj- és népesedéstörténet

A 18. század hozta meg Magyarország déli vármegyéinek végleges visszavételét a töröktől. A császári udvar a háborús költségekre hivatkozva a területet a korona fennhatósága alá vonta, létrehozván a Temesi bánságot, amelyet mielőbb pacifikálni igyekezett, hogy az elvadult nádas-posványos területek művelés alá kerülve, adó formájában jövedelmet termeljenek a háborúkban kimerült, pénztelenséggel küszködő birodalom kincstárának.

  A táj belakásának alapja a Betelepítési főutasítás, amely a jogi és igazgatási keretet biztosította a hatóságok és az érkező telepesek számára.

  Elsődleges cél az adóbevételhez jutás, így nagy körültekintéssel, minden esetben mérnöki, hadmérnöki közreműködéssel jelölték ki a faluhelyeket, az utcákat és a telkeket. Lényeges volt az is, hogy a majdani település határában elegendő művelés alá fogható földterület álljon rendelkezésre.

  A telepítések – részben kincstári, részben földesúri irányítással – a 18. század közepétől a 19. század végéig zajlottak.

  Mivel a bécsi telepítéspolitika elsődlegesen kudarcot vallott, ezért az udvar árveréseket szervezve kiárusította a területet, így jöhettek létre azok a nagybirtokok, amelyek árnyékában élték szorgalmas hétköznapjaikat a telepítvényesek.

  A táj birtokbavételében kétségkívül nagy szerepet játszottak a szegedi dohánykertészek, akik településeik határában a bánsági szikeseket termőre fordították, és messze földön híressé tették az itt termesztett dohányt.

  Szó esik a földtulajdonlás kérdéséről is, de téves kép rajzolódik ki a leírtakból: „Ebben az időszakban a nagyurak, földbirtokosok lehetőséget teremtettek arra, hogy az emberek négy–hat hold földet vegyenek bérbe, a nagyobb családok legfeljebb kilenc holdat kaphattak. Ez akkoriban valóságos földreformnak számított.” (Szilágyi–Kerner 2019: 39)

  Amiről a szerzők említést tesznek, az nem értelmezhető földreformnak, annál is inkább, mert a telepítvényesek, dohánykertészek kimaradtak az úrbérrendezésből. Mégpedig azért, mert szemben a jobbágyokkal, ők sohasem kaptak telket, amelyen gazdálkodhattak, hanem bérleményeik voltak csupán. Ez volt a jobbágyság intézményétől való szabadságuk ára.

Települési és építési hagyományok – még mindig a Bánság

A továbbiakban a telepített falvak létrejöttével, a településmorfológiával ismertetik meg a szerzők az olvasót. Ezeknek a településeknek a fő jellemvonása a párhuzamos és derékszögű utcák által lehatárolt terek, amelyek magukban foglalják a téglalap alakú telektömböket, amelyek egymással érintkező teleksorból állnak.

  A telkek nagyságát is az uralkodói akarat határozta meg, amit többszörösen is körbejártak a szerzők.

  Újfent előkerül az alföldi háztípus, amellyel kapcsolatban azt sejtetik, hogy a szegedi kirajzású magyarság terjeszti el a Bánságban.

  Két- és háromegységes házakról tesznek említést, ami azért furcsa, mert a magyar néprajzi szakirodalomban a két- és háromosztatú szakkifejezés honosodott meg. Jó lett volna – lévén magyar szakszöveg – ahhoz igazodni. Néha még ennél is zavaróbb megfogalmazással találkozhat az érdeklődő: „…a háromegységes ház, ahol a konyhából a tisztaszoba mellett egy belső szobába is eljuthattunk.” (Szilágyi–Kerner 2019: 45) Nos, ez valójában a tisztaszoba + konyha + lakószoba tagolódást akarja jelenteni. Az alaprajzi fejlődés felvázolása után még elnagyoltabban írnak az épületanyagokról, a tetőszerkezetről, tetőfedésről.

Régiből a mai igényekhez alakítva újat vagy inkább teljesen újat?

A 20. századra fókuszálva megállapítják, hogy a változások az 1960-as években kezdődtek. A tornácok lezárásával újabb lakóegységek jöttek létre: hol konyha, hol második utcai szoba vagy kamra lett a kialakított helyiségekből. Ekkor még nem építették át a nyeregtetőt. Az, ahogyan a könyvben olvashatjuk, akkor következett be, amikor kétsoros alaprajzúvá alakították a lakóházakat. A duplájára növekedett utcai homlokzathoz hozzá kellett igazítani a tetőszerkezetet, így kinézetre ezek a házak már a későbbi kockaházakra hasonlítottak, noha alaprajzuk nagy L-t formált.

  Megfigyelhető, hogy az új osztású telkeken az évtized második felében egyeduralkodóvá váltak a kockaházak, nemcsak a kutatott vidéken, hanem Közép-Európa szocialista országaiban mindenütt. Ezek közül sok ma is része a településképnek a Bánságban éppúgy, mint a Bácskában (Szilágyi–Kerner 2019: 52–53).

  A továbbiakban a településképek átalakulását eredményező hozzá-, át- és beépítésekről írva elemzik a tájra jellemző épületformák és a tájidegen építkezések településképi hatását, és a melléképületek másodlagos funkcióira is hoznak példát.

  A munka utolsó harmada a mentési módszerekről szól: a falhibák, szigetelési, födém- és tetőhibák kiküszöbölésére kínál megoldást.

  Az utolsó nagy egység a jó példákat sorolja, a gondos, 21. századi igényeknek megfelelő átépítést, valamint a kortárs példákat, amelyek kialakításába, ha jelzésértékűen is, de ott a hagyományokra való utalás.

Kiút-e az útmutatás?

Mindenekelőtt, egy nagy tanulság a témában: a császári hatalom a 18. században kiadott építési szabályrendeletben egyrészt kanonizálta a Nagyalföldön már jóval korábban kialakult építési struktúrát, ám az is látható, hogy a vidék számos településén a helyi építési szabályrendeletek egészen a 20. század első feléig konzerválták a hagyományt.

  A mindenkori hatalom tehát századokon át intézményesített formában örökítette tovább a középmagyar vagy alföldi háztípust, amelyet a szerb kutatás pannon háztípusként tart számon.

  Ez a megállapítás a táji adottságokat maximálisan kihasználó lakóépületre annyira igaz, hogy az impériumváltást követően, 1920 után felépülő telepes falvakban is a fentiekben említett háztípust építették Magyarkanizsa, Topolya és Szabadka környékén, de valószínű, hogy Bácska más tájain is hasonló volt a helyzet. Ugyanis a vidék lakossága, lett légyen szerb, bunyevác, szlovák, német, ruszin vagy más egyéb nációhoz tartozó, ennek a típusnak a lokális variánsát vallotta magáénak.

  Látva a mostani, egyre kuszább viszonyokat, főként az utólag legalizált épületek sokaságát, félő, hogy a könyvben foglaltak mindaddig írott malaszt maradnak, amíg az országos vagy a helyi hatóságok tétlenkednek. Mindezzel azt akarom mondani, hogy az építési szabályrendeletek liberalizálása vezetett oda, hogy ma már csak foltokban találkozunk a két-, három- vagy többosztatú, soros alaprajzú, nyeregtetős lakóházakkal. Ha nincs intézményesített, kötelező útmutatás, akkor az építtetők „csodákat” művelnek, a folyamatnak ily módon e könyv okos példái, tanácsai és ötletei sem tudnak gátat szabni.

  Amikor mindezt írom – több évtizedes kutatói tapasztalattal a hátam mögött –, azt is tudom, hogy a a hagyományt a társadalmi hatások (is) alakítják. A látott példák befolyásoló tényezővé lehetnek: a hazatérő vendégmunkások szebbet, jobbat, sok esetben hivalkodóbbat akartak, olyat, ami tudatosan kirítt a sorból, tájidegen volt, de az építtető mindettől lett bezzeg… mert bezzeg neki tellett olyan házra!

  Holott az alföldi háztípus a maga lakórészének 70–80 négyzetméterével, okos tervezéssel, ma is alkalmas családi otthonnak. A könyv figyelmes olvasói megbizonyosodhatnak az állítás igazságáról.

Bálint Sándor idézett munkája: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974–1975.

Klamár Zoltán: Trianontalanság – lesz-e olyan?

Vajon eljön-e az az idő, amikor ezt a főnevet tartósan fosztóképzővel látjuk el? Amikor nem lesz többé része mindennapjainknak – mert most még az, noha száz esztendeje múlott, hogy valahol, valakik elosztottak, szétosztottak egy országot. Politikusok voltak ők, és természetesen a másét osztották, mert azt mindig könnyebb, mert azt sosem sajnálja az osztó, mert a máséból nagyvonalúan lehet kikanyarítani, nem nézve se Istent, se embert… A későbbiekben az osztók, konokul védve korábbi álláspontjukat, nem korrigálták igaztalan nagy osztásukat, de nem ám!

  Az osztás következménye pedig ott volt a mindennapokban, annak minden hátrányát folyamatosan megtapasztalhatták az új határok között élők: bíráskodásban, közigazgatásban, közoktatásban. Mondjuk ki: Trianont feledni sem a győztesek, sem a vesztesek nem hagyták, nem tudták. Így nem csoda, hogy része lett a személyes és a kollektív emlékezetnek is, bár volt idő, amikor említeni sem volt szabad.

  Csoda hát, hogy a történelmi esemény előtt és annak éppen kisarjadó árnyékában születettek kicsit úgy élték meg mindezt, úgy emlékeztek rá, akár az obsitos katonák: őriztek némi személyeset a fordulatról, még akkor is, ha annak csupán a következményét szenvedték el. Jobbára hallomásból tudtak valamit az eseménysorról. Az, hogy a kisebbségi lét generációk életét nehezítette, és mindenek dacára nehezíti ma is, nos, az a valamikori osztás eredője.

  Íme néhány emlékmorzsa, hogy lássuk, milyen szövevényesen kapcsolódhat a mindenkori jelen a múlthoz!

Anyósom 1915-ben született, apró gyerek volt a megszállás alatt, majd a spanyolnáthát is megkapta, amelyből 1919 kora nyarára gyógyult fel, tehát bízvást állíthatjuk, hogy személyes emlékei nem igazán lehettek, mégis a „Trianon darabolását” emlegette: „…ekkora volt Magyarország, de most már csak ekkora…” – mondta, és mutatta is kezével a csökkenést a világéletében apolitikus asszony.

  Édesanyám 1922-ben született. Magyar felmenőire, vallására büszke, szerinte az ősmagyarok is reformátusok voltak! Mesélte, idézem szavait: „…amikor megtudtuk, hogy jönnek, úgy örültünk, sírtunk, fiatalok, idősek… egy ősz hajú, nagy bajszú bácsi hangosan zokogott!” Mindez Bácskossuthfalván történt, azon a tavaszon, amikor bevonult a honvédség, és a határon kívül rekedt tömegek abban bíztak, hogy tartós és igazságos határrevízióban lesz részük.

  Járt már erre török, tatár, mégis magyar ez a határ! – skandálták a második világháború idején a rövid életű magyar impérium alatt, amikor is jöttek az ejtőernyősök, az anyaországi közigazgatási szakemberek, amiben nem volt sok köszönet. A határ mögé kerülők pedig tótok, oláhok, rácok lettek… Az érkezők meg csupa tekintetes, kegyelmes és méltóságos úr. Jaj volt annak, aki elvétette a sok titulust és rangot. Aztán vége lett a szép új világnak. A határ ismét zsugorodott, cakkosodott, csipkéződött, még többeknek jutott az egykori országból.

  Az újfent kívül rekedtek pedig megint gyürkőzhettek, kapaszkodhattak, alkalmazkodhattak, hogy ismét megfogyatkozva, de valahogy mégis maradjanak a közösségnek, a holnapoknak, a jövőnek. Ezért van, hogy részben még mindig magyar a Bácska és a Bánság bizonyos része, noha száz évvel vagyunk Trianon után.

  Európa közben nagyot változott, és noha a térségünkben államok szűntek meg, illetve államok jöttek létre, a Kárpát-medencében élő magyarság széttagoltsága a légiessé váló határok között is megmaradt.

  Sajátos helyzet ez, amely ilyen vagy olyan okból, különböző szándéktól vezérelve, de egyformán foglalkoztatja az itt élőket. Gondoljunk csak a választások idején újból és újból kijátszott magyar kártyákra vagy a székelység autonómiatörekvésére!

No de folytassuk példáinkat. Még az utolsó délszláv „Habsburg”, Tito – a Der Spiegel nagyon találó megállapítása volt a marsallról halálakor – soknemzetiségű birodalmában történt az alábbi eset, amelyből kisebb családi perpatvar lett.

  1973, Közép-Bácska, Topolya: Nagyapám házuk hosszú folyosóján ücsörgött, nagybátyámmal beszélgetve. Egyszer csak a háta mögötti falon függő nagy, színes olajnyomatra mutatott, és nem kis büszkeséggel jegyezte meg: Látod – mondta fiatalabbik fiának –, az aradi tizenhárom!

  Mesterember lévén sok házhoz volt bejáratos, és valahol sikerült szert tennie a relikviára. Nagybátyám mosolyogva, inkább tréfásan, semmint komolyan, de azért megjegyezte: Mit akar ezzel, apám, hiszen maga tót!

  A kedélyes beszélgetés azonnal félbeszakadt, nagyapám szikrázó tekintettel vágta oda: Tudod, ki a tót! Aztán sértettségében hónapokig nem szólt a fiához.

  1995, Erdély, Gyergyószárhegy: Dél volt, rekkenő hőség, kis csoportokban álltunk a fák lombjának hűvösét keresve. A néprajzi vándorgyűlés terepnapján nem kímélt bennünket a nyár heve a magas hegyek övezte faluban. Egyszer csak hosszú derekú szénásszekér érkezett a templom elé, a rakomány tetején ülő köszöntésre emelte a kalapját, majd ügyesen lecsúszott a szürkészöld színűre száradt szálastakarmányon. Közelebb jött, egy félszeg „jó napot”-tal köszöntötte az idegeneket, majd azonnal rátért az őt foglalkoztató dilemmára: úgy hallotta, lesz valami csatolás, nem tudjuk megmondani, hogy mikor? Zavart mosollyal néztünk egymásra, a kérdés igazán váratlanul ért bennünket, és hát a választ sem tudtuk.

  Erdély, Illyefalva: Elhanyagoltnak tűnő, vedlett homlokzatú házak között jutottunk ki a várhoz. Önerőből restaurálták az egykori erősséget, amely turistalátványossággá szelídült. Bástyáiról beláttuk a messzi vidéket. A Kárpátok koszorúi kéklettek a távolban. Már híre ment a faluban, hogy vajdasági magyarok is vannak a vendégek között, sőt azt is tudták, hogy polgárháború dúlt akkor a tartomány szomszédságában. Az egyik kocsmában a beszélgetőtársak megkérdezték, mennyi magyar él a déli végeken. Mondtam – mert akkor még annyian voltunk –, háromszázezer. A kérdező a feje búbjára tolta a kalapját, elmosolyodott, és így szólt: Költözzenek Erdélybe! Jut itt hely maguknak is.

  2005, Dél-Bánság, Székelykeve: Ugye emlékezünk még a népszavazás évére, amikor pró és kontra kampányoltak a politikusok a kettős állampolgárság intézményével, amikor, mondjuk ki: a politika játékszerévé lettünk mi, határon túli magyarok. Magyar kártya, csak kicsit másképp! Az egyik oldal félt a szavazatainktól, a másik meg akarta azokat a voksokat!

  Nos, ennek az évnek a nyarán is folyt még egy korábbi kutatás, amelyre szövetkeztünk, anyaországi és határon túli kutatók. Tájékozódó gyűjtés keretében bejártuk az al-dunai székelyek telepeit is. Furcsa volt megtapasztalni azt a kis magyar világot, ott az egykori déli országhatár mentén, ahová az alkonyban Belgrád fényei is ellátszottak. Éppen templomuk felújításán dolgoztak a helybeli mesterek, amikor bekéredzkedtünk, szemlélődni, beszélgetni. Elmenőben egyikük utánunk szólt: „Azt üzenjük Gyurcsánynak, fogadjon bé bennünket, és mi nem leszünk a terhére!” Hát a fogadás azon a decemberi napon elodázódott egy időre.

2010, Galgamente, Aszód: A sokadik június negyedikére készülődtünk, a város főterén zajló megemlékezések műsorát hirdetőoszlopokon és intézményekben plakátokon tették közzé. Az érdeklődés, akár a kiállításmegnyitókon, mindig mérsékeltnek mutatkozott. Sosem volt húsz-harminc embernél több a téren. Az évek során hozzászoktunk mindehhez, mégis megdöbbentően hatott, amikor egyik nap a feleségem azzal jött haza a munkahelyéről, hogy a kollégái megkérdezték tőle: „A Trianon az valami zsidó ünnep?” Tájékozatlanság, rosszmájúság, érdektelenség… ki tudja?

  2014, Galgamente, Galgamácsa: Apró, dombok között megülő falu, ahol kollégám vendégházat birtokol. Ő mesélte, hogy egy ház az utcájukban új gazdára talált. A beköltözőkről a szomszédok tudni vélték, hogy románok. A kolléga tettetett csodálkozással megkérdezte beszélgetőtársát: netán tud románul? Vagy hogyan beszélnek egymással? Az atyafi elvörösödve válaszolt: – Hát magyarul, mert azok is magyarok…

  Joggal kérdezhetjük mi, határon túliak, hogyan lettünk szerbek, románok, ukránok, szlovákok az anyaországiak szemében? Ez a magunk teremtette Trianon az igazán veszélyes.

  Vajon le tudjuk-e nyűgét rázni? Fontos-e a nemzeti összetartozás, vagy száz év után inkább csak az egykori nagyság emléke dobogtatja meg a szíveket?

Klamár Zoltán
Interetnikus kutatások a vajdasági Szerémségben

Egy többnemzetiségű kontaktzóna magyarságának vizsgálata
(Néprajzi kutatótábor 2001. július 9-15.)

A kutatás célja, hogy Maradék falu népi kultúráját és kapcsolatrendszerét egy multikultúrális környezetben feltérképezze. Az interetnikus vizsgálat a népi kultúrában lezajló változásokat célozza meg, a vajdasági Szerémségben, a Tarcal hegy (Fruška Gora) déli oldalán elterülő, három nemzeti közösséget magába foglaló településen. Esetünkben is szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy Közép-Kelet Európában a nyelvi határ nem szükségszerűen jelent kulturális határt is, és vannak olyan kontakt zónák, melyek területén a kulturális jelenségek oda-vissza hatnak, alakítva ezzel nem csak a vidék, hanem távoli tájak arculatát is.2

A célfalu magyar közösségének nagyobbik fele református, kb. 450 fő, a kisebbik fele katolikus kb. 180 fő. Szerbekkel, horvátokkal, szlovákokkal (korábban németekkel) élnek együtt, akik 1500-an vannak.3 A három vallási felekezetnek külön temploma van. A magyar elemi iskola igen régen - még az 1970-es évek közepén - megszűnt, a diákoknak csak anyanyelv ápolási óráik vannak.

A három, egymás szomszédságában élő etnikumból a magyarok tehát lassan a nyelvcsere állapotába kerülnek.

Ezért fontos és rendkívül tanulságos lehet megvizsgálni a faluközösség népi kultúrájában lezajló folyamatokat. A vizsgálat a lakosok közötti érintkezések kapcsolatrendszerén keresztül a kultúra átjárhatóságát, a nemzeti közösségek hagyományainak egymásra épülését vizsgálja.

Ebben a térségben ilyen fajta kutatások eddig nem zajlottak - itt jegyezzük meg, hogy kisebb közlemények a vidék magyarságának népi kultúrájáról Gunda Béla, Égető Melinda és Kósa László tollából olvashatók, ám ezeknek a tanulmányoknak közös jellemvonása, hogy szerzőik szerint is inkább híradások4- , igaz ugyan, hogy az újvidéki Magyar Tanszék nyelvészei végeztek felméréseket, de ezek a nyelvi jelenségeket célozták meg, és csak utalásszerű adatok láttak napvilágot a kutatás homlokterébe állított kérdésekben. Kivételt képez Penavin Olga összefoglaló tanulmánya.5

A kutatás témakörei:

01.) Táji munkamegosztás a falu kapcsolatrendszerében

- kistáj és nagytáj szerepe a munkamegosztásban (a szőlész-földművelő közösség belső kapcsolatai; a faluközösség kistáji kapcsolatai a hegy déli lejtőjén lévő falvakkal; nagytáji kapcsolatok termelést szabályozó szerepe)

- vásárok, piacozás (vonzáskörzetek és piaci kapcsolatok; a nagyvárosok felvevőpiacainak szerepe a gazdálkodásban; a piaci mobilitás életmód szabályozó szerepe)

- az ipar szerepe a falu munkamegosztásában (ingázás; kétlakiság; a családi munkaszervezési modell változása)

02.) A falu társadalmának rétegződése

- termelési struktúrák, üzemtípusok, vállalkozások (gépesítéssel kapcsolatos termelési struktúraváltozások; munkaszervezésbeli szemléletváltás; a vállalkozások megjelenése és formái)

- termelés és fogyasztás (a termelés összetevői: szőlő és borkultúra, gyümölcskultúra, a fogyasztás szabályozó szerepe)

- státusszimbólumok, értékrend (ezek külső megjelenési formái: ház, birtok, gépi felszereltség, gépkocsi, parabola antenna; mindennek a közösség értékrendjében betöltött helye)

03.) Az egyház szerepe a falu társadalmában

- a faluközösség etnikai csoportjainak viszonya egyházaikhoz (a korcsoportok vallásossági foka; az egyház közösségszervező szerepe; identitástudat őrzésének mechanizmusai)

- szakrális tér, templomhasználat, temetők (szakrális terek a falun belül: ortodox, katolikus, református)

04.) Társas élet

- egyházi év, ünnepi szokások (a nyelvileg és vallásilag elkülönülő közösségek ünnepeinek megülése; az ünnepek átjárhatósága faluközösségi szinten)

- az átmenet rítusai, az emberélet fordulói (születés, házasság, halál - a szokásrend szabályozó szerepének változása)

- állami ünnepek közösségformáló szerepe (az ünnepek, mint munkaszüneti napok mit jelentenek az ezredfordulón, tud-e közösen ünnepelni a falu)

05.) Rokonsági kapcsolatok

- a házasság intézménye (a vegyes házasságok hatása a rokoni kapcsolatokra; a hagyományok okozta különbségek hatása az új családban; nyelvhasználat; hierarchia)

- a rokoni kapcsolatok szerepe a párválasztásban (a nagy sorsfordulók, 1918, 1941 és napjaink történéseinek lecsapódása a szokások mechanizmusában)

06.) Az idő sodrában - egyének, életutak

- életpálya kutatás

- a termelő és fogyasztó háztartások dinamikája (az egyén meghatározó szerepe)

- tér és idő kezelése, rangviszonyok

07.) Migráció

- népmozgás és néphagyomány a 20. században (a közösségbe jövők és az onnan távozók; a messziről jött ember újításai)

- a '90-es évek mozgásai (menekültek és menekülők; befogadó és elbocsátó közösségek)

A kutatás egy hosszú távú, 3 éves program része, monografikus igényű. Kettős célzatú, a tudományos kutató és feltáró munka mellett, a doktorandusok számára lehetővé válik egy terepi műhelymunka, ugyanakkor az egyetemi hallgatók terepgyakorlatát is segíti a fiatalok kutatói közösségbe fogadása.

A tájékozódó jellegű kutatást a tereptapasztalatok alapján kiterjesztettük még két, többségében magyarlakta falura, Satrincára és Dobrodóra.

Résztvevők: Ambrus Vilmos, Brauer-Benke József, Fodor Ferenc, Mód László, Raffai Judit, Simon András, PhD hallgatók és Ablonczy Bálint, Klamár Sára és Mészáros Csaba egyetemi hallgatók.

A kutatást anyagilag a Pro Renovanda Cultura Hungariae alapítvány és az Európai Ethnológia Doktori Iskola támogatta.

Kulturális határok és térbeliség kérdése

A vizsgált terület, melynek három falujában elkezdődött a kutatás, egy sajátos térség, mely évszázadok óta kulturális kontakt zóna.6 Voltaképpen ez az a terület - a Duna és a Száva által határolt -, mely a legdélebbi magyar megtelepedés vidéke, ugyanakkor azt is el kell mondani vele kapcsolatban, hogy a magyarság az elmúlt évszázadok folyamán nem tudta a vidék etnikai térszerkezetét kizárólagosan a maga javára átalakítani. Így a Szerémség a magyar etnikum szempontjából megmaradt etnikai kontaktzónának, ahol meglehetősen tarka néprajzi és vallási együttélés színezi a kulturális javak cseréjét. A vidék ugyanis az ortodoxia törésvonalán fekszik. Ennek köszönhetően nem csak különböző nyelvű, hanem más-más vallási hagyományú az itt élő lakosság. Az etnoszféra térbelisége lényegében csak a szerb népelem tekintetében mondható homogénnek, míg a horvát, szlovák és a magyar népelem esetében szétszórt, vagy inkább sporadikus.7

Érdekes módon a vallás integráló ereje nem jutott kifejezésre a vizsgált térségben - itt most nem elsősorban az ortodoxia jelenlétére gondolunk -, sokkal inkább az egyes felekezetek differenciáló hatásának kifejeződésére.8 Ékes példája ennek a folyamatnak a katolikus egyházon belüli horvát papság szerepvállalásának kérdése, ugyanis a katolikusok erőszakos horvátosítása miatt tiltakozó Maradéki magyarság a 19. század végén anyanyelve és kultúrája védelmében áttért a református vallásra, hogy templomában megmaradjon a magyar szó. Ebben az esetben a vallási-szellemi közösség szakítópróbája a nyelv volt,9 ami miatt a falu magyar etnikumán belül egy újabb törésvonal keletkezett. Ennek máig érezhető közösségszervező hatása van, ugyanis a reformátusok irányítják a magyarság kulturális életét, egyesületeket hoznak létre, melyeken keresztül folyik a hagyományok ápolása, visszaplántálása. Ugyanakkor még ma is élő gyakorlat katolikusok körében lévén, hogy papjaik horvátok, akik nem tudnak magyarul, hogy a liturgia nyelve a horvát. A keresztneveket is horvátra fordítják és ezek így jelennek meg a temetői sírjeleken is. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy a sírfeliratok is horvát nyelvűvé váltak.

A felekezeti-vallási határok hosszú évszázadokon keresztül fennmaradtak, csak a 20. század második felében változott meg e tekintetben a helyzet, ugyanis a szocializmus évei alatt a vallási befolyást háttérbe szorították, az egyházi fenntartású tanintézményeket államosították, ugyanakkor a hitoktatást száműzték az iskolákból.10 Ezzel az intézkedéssel a hivatalos politika célja a vallási-nyelvi alapú társadalmi elkülönülés felszámolása volt. Ugyanakkor egy olyan jövőképet vázoltak fel, mely azt sugallta, hogy a társadalmi érvényesülés legfőbb gátló tényezője a nyelvi elkülönülés.

A magyar oktatást fenntartotta a hatalom, de különböző csatornákon keresztül olyan információkkal bombázta a magyar közösséget, ami az asszimilációs folyamatokat erősítette.

A nyelvi asszimilácó folyamatát valamelyest lassította a magyar nyelvű oktatás megléte, ám a '70-es években már nem volt elegendő gyermek a magyar tannyelvű iskola fenntartásához. A állam által kifejtett propaganda végül is elérte a célját, a maradéki magyar szülők többsége - a magyar középiskolai és egyetemi szintű oktatás hiányában - úgy döntött, hogy a szerb tannyelvű oktatást választja a későbbi könnyebb érvényesülés reményében. Ennek a döntésnek a hatása napjainkban mind kifejezettebben van jelen a falu magyar közösségében, és döntően megváltoztatta a nyelvhasználati szokásokat. A 45 évesek többsége még magyar tannyelvű általános iskolában végzett, sőt az esetek többségében még a középiskolát is (részben) magyarul fejezte be. (Esetenként, szaktanár hiányában, egyes tantárgyakat már szerb nyelven oktattak.) Ők és szüleik magyar nyelvtudása aktív, közöttük a kommunikáció magyar nyelven folyik. A generációk közötti nyelvváltás állapotába a mai 30 évesek és ennek a korcsoportnak a gyermekei kerültek. Ez a fiatal generáció még érti és alkalomszerűen beszéli a magyart, ám gyermekeik, a legjobb esetben is már csak értik, de nem beszélik, vagyis nem tekinthetők magyar anyanyelvűeknek.

Mindebből következik, hogy a falvakban egymás mellett élő etnikumok között - a maradékihoz hasonló folyamatok játszódnak le más szerémségi magyar közösségekben is - a nyelvi különbségekből adódó kommunikációs nehézségek eltűnőben vannak és ez által a kultúra átjárhatósága még inkább kifejezettebbé válik. Érdekes tereptapasztalat, hogy a törzsökös szerbek nagy többsége érti és beszéli is a magyart, de csak abban az esetben használja a nyelvet, ha az egymásközti kontaktusban nyelvi nehézségek adódnak. Rövid ottlétünk alatt különböző kizárási és bekebelezési technikákat ismerhettünk meg.11 A maradéki példánál maradva, érdekes volt megfigyelni, hogy a kis számú horvát közösség teljes mértékben kirekesztően viselkedett a faluközösségen belül, az általános gyanakvás jellemezte a családokat. Ugyancsak kizárási technikát alkalmazott a magyarság és a törzsökös szerbség a legutóbbi délszláv háború idején betelepültekkel szemben. Véleményüket nem rejtették véka alá, még a kutatóval történt beszélgetéskor sem. Ezek az interjúk támasztják alá leginkább a megállapítást, mi szerint az etnicitás nem eleve adott elemek tárháza, hanem egy hosszabb együttélési folyamat során jön létre, a kölcsönös megismerés függvényében.12

A vidék etnikai térszerkezetéről

A történelmi Szerémség térbeli határai többször változtak a századok folyamán, a Duna és a Száva folyók határolta táj magyar lakosságát a török hódoltság alatt veszítette el, ám hozzá kell tenni, hogy a szájhagyományban megmaradt a hódoltságot túlélő lakosság emléke,13 ami arra enged következtetni, hogy a magyar etnikum, ha nem is tömegesen, de elemeiben túlélte a hódoltság korát.

A magyar etnikum túlélési esélyeit kutatva, vissza kell utalnunk a múló időben a 18. század közepén történtekre, ugyanis ekkor cserélték el a magyar rendek e területet a Muraközért és Fiume városáért.14 Így azután a hódoltságot túlélő erdővégi, bingulai, ürögi, maradéki magyarság horvát impérium alá került. Az új földesurak, a rumai járásban Pejacsevich György, az ürögi, sidi és újlaki járásban Odeschalchi Liviusz, a vukovári és tovarniki járásban Eltz gróf alakította saját telepítéspolitikával az etnikai viszonyokat.15 A fentiek ismeretében nem kell csodálkozni azon, hogy a vidékre nagy tömegben érkeztek szerbek, horvátok, németek és inkább szórványosan magyarok, szlovákok. Fényes Elek szerint 1830-ban a Szerémségben 61695 szerb/rác, 30170 sokác/horvát, 2000 magyar, 1600 német/sváb, 400 orosz/rutén, 500 tót/szlovák és 78 zsidó élt.16

A magyarság tömeges bevándorlása a határőrvidék kései, 1868-as feloszlatása után indult meg, ugyanis az előjogaikat elvesztett szerb határőrök, birtokaikat eladva igyekeztek Szerbiába költözni. Így a jó minőségű szerémségi termőföldeket igen olcsón adták el. Ennek a folyamatnak köszönhetően keletkeztek a Száva mentén a ma is meglévő zöldségtermesztő falvak: Herkóca, Nyékinca, Platics, Vogány. A Fruška Gora déli oldalán, a filoxéra kipusztította szőlők helyén lévő egyházi birtokokat kisebb parcellákra bontva adták el a hegyvidék kolostorai. Így gyarapodhatott Satrinca és maradék határa.17 A gyarapodó magyarság harmadik vonulatát a nagybirtokokra érkező cselédség adta, később pedig a tőkét gyűjtött cselédség a magyar falvakat erősítette a lassú beköltözéssel. A Szerémség déli peremvidékére zalai, somogyi, baranyai, vagyis dunántúli magyarság érkezett. A vidék északi részére a Bácskából, Topolyáról, Kishegyesről, Temerinből, Moholról, Kúláról, Cservenkáról, Bácsföldvárról, Madarasról, Vaskútról, Bácsalmásról, Kiskúnhalasról érkeztek tömegesen, de jöttek Csongrád megyéből és a Dunántúlról is.18

A Szerémség területén az 1991-es népszámlálási adatok szerint19 a magyarság hét faluban él nagyobb számú közösségben: Erdővégen (Erdevik) 3427 lakosból 123 a magyar ez 3,59%. A falu Sid község területén fekszik és a Fruška Gora déli lejtőjének legnyugatibb pontját képezi. Vogány (Voganj) 1628 lakosából 103 magyar ez 6,33%. A falu Ruma község területén fekszik csak úgy mint, Nyékinca (Nikinci) 2266 lakosából 369 magyar ez 16,28%, és Herkóca (Hrtkovci) 1684 lakosból 515 magyar ez 19,19%. Ez a terület közel esik a Száva folyóhoz, a Fruška Gorától délre terül el. Ürög (Irig) község területén található két falu Satrinca (Šatrinca) 400 lakosából 217 magyar, ez 54,25% és Dobrodó (Dobrodol) 126 lakosából 110 magyar, ez 87,30%. Ingyija (Inđija) község a legkeletebbi közigazgatási egység, ahol Maradék (Maradik) faluban él a legnagyobb magyar közösség, a falu 2120 lakosából 630 a magyar, ez 29,72%.

Itt kell elmondanunk, hogy sporadikusan mind a 7 szerémségi községben élnek magyarok, vagyis a 93 lakott településből mindössze 17-nek nincs magyar lakossága. Péterváradon (Petrovaradin) 11258 lakosból 431 magyar, ez 3,82%, Beocsin (Beočin) 7873 lakosából 209 magyar, ez 2,65%, Kamanc (Sremska Kamenica) 7955 lakosából 287 magyar, ez 3,61%, Karlóca (Sremski Karlovci) 7534 lakosából 224 magyar 2,97%, Ürög (Irig) 4414 lakosából 429 magyar, ez 9,72%, Ruma 28582 lakosából 377 magyar, ez 1,32%.

A magyar közösségek általános demográfiai jellemzői

A lakosság korcsoportjainak struktúrája aggodalomra ad okot, ugyanis a korcsoportok aránya bizonyos előnytelen tendenciákat jelez. A fiatalok 0-19 évesek (27%) kevesebben vannak, mint a 45-59 évesek (28,4%), ami jelzi, hogy ezek a közösségek fokozatosan elöregszenek.

Maradékon20 1961-1970 közötti összeírási periódusban a természetes szaporulat mértéke pozitív volt és 2,0 ezreléket tett ki ( natalitás 12,8 ezrelék, mortalitás 10,8 ezrelék). Ebben az időszakban 50 személlyel több született, mint amennyi meghalt (320 születés és 270 elhalálozás). A következő tíz éves periódusban a természetes szaporulat negatív karakterűvé vált, -1,4 ezrelék. Ebben az időszakban a natalitás 11,4 ezrelék, a mortalitás 12,8 ezrelék, ekkor 32 személlyel több halt meg, mint ahány született ( 263 született és 295 halt meg). Az eltelt tíz évből hét évben többen haltak meg a településen, mint ahányan születtek. Csak három évben (1972, 1977 és 1979) született több személy, mint amennyi meghalt. A természetes fogyás a szerémségi magyarok körében igazodik a jugoszláviai magyarság átlagához, ugyanis ebben az időszakban indult meg az ekkor még négyszáz ezres magyarság mind kifejezettebb fogyása.

Etnikai összetételét tekintve a falvak szerb-magyar települések - tudjuk, hogy a második világháborút követően eltűnt a zsidóság és a németség -, kivéve Dobrodót ahol a magyarok számaránya 80% fölött van. Iskolai végzettség tekintetében legtöbb az általános iskolát végzett, de sokan vannak, akik nem fejezték be az általános iskolát sem, elenyésző a közép- és főiskolát, illetve egyetemet végzettek száma.

Munkalehetőség alig akad a falvakban, a mezőgazdaságból élő lakosok döntő többsége csak vegetál.

Migráció a 20. század második felében és az ezredvégen

A második világháború alatt és után jelentős népmozgás indult meg a vidéken, ám számarányát tekintve korántsem olyan méretű, mint ami a Bácskában és a Bánságban zajlott. A Szerémségben jóval kevesebb német élt, mint a Dunán túli területeken, vagyis a Bácskában és a Bánságban.

A második világháború alatt Horvátország igyekezett számára kedvező módon megváltoztatni az etnikai viszonyokat, amit elsősorban a szerbség kárára óhajtott megvalósítani. Ezért 1942-43-ban Hercegovinából horvát telepesek érkeznek Maradékra. A háború után az új hatalom Boszniából, Zvornik és Šehović környékéről szerbeket telepít a faluba. Ezek a telepítések azonban döntően nem strukturálják át a falu etnikai arányait.

Az 1961 (ekkor 2651 lakosa van) és 1971 (ekkor 2350 lakosa van) közötti összeírások azt mutatják, hogy Maradékra 323 lakos költözött és 648 hagyta el. Ez a kiköltözés elsősorban egyénekre vonatkozik és nem családokra. Sajnos nincs adatunk a telepített lakosság mozgására vonatkozóan. A kérdéses időszak migrációs mozgását megélhetési okokra lehet visszavezetni. A közösségből távozók munkahelyet keresve mennek a vidékhez közeli ipari központokba. Újvidéken, Ingyián (Inđija), Ópazován (Stara Pazova) keresik a boldogulás lehetőségét. A folyamat azt eredményezi, hogy az ott dolgozó egyének ezeken a településeken alapítanak családot is.

Az elvándorlás és a folyamatos fogyás következtében 1981-ben 2255 a lakosok száma.21 1991-re ez a szám tovább csökken, ekkor már 2120-an éltek a faluban.

Ezredvég: a '90-es évek közepén újból boszniai szerbek telepednek a faluba és felépül egy utca, melyben ők laknak. Ugyanekkor a helybeli horvátok - nem belső indíttatásból, hanem politikai nyomásra - horvátországi szerbekkel cserélnek házat, birtokot. A beköltözők egy része a faluban lévő lakatlan házakat veszi meg a magyar és a szerb tulajdonosoktól. A lakosságcsere folyamatának voltak meglehetősen szélsőséges megnyilvánulásai is. A törzsökös magyarságot zaklatták, ugyanis szerették volna, ha ez az etnikum is a horvátok többségéhez hasonlóan kiköltözik a faluból. Szerencsére a politikai helyzet átrendeződése ezt már nem tette lehetővé. A faluközösségen belüli etnikai arányok azonban ismét megváltoztak, hogy milyen mértékben, arra a 2001-ik évi népszámlálási adatok ismeretében tudunk majd válaszolni. A 20. század folyamán, bármennyire furcsa is, de a Szerémség demográfiai tényezői között a magyar etnikum tekinthető a legstabilabbnak.

Összegzés

A szerémségi magyarság kutatása több szempontból is igen érdekes eredményekkel járhat, egyrészt egy újabb fehér folt tűnhet el a kárpát-medencei magyarság néprajzi térképéről, másrészt a kapcsolatrendszerek feltárásával közelebb kerülhet a néprajztudomány a kontakt zónák működésének árnyaltabb értelmezéséhez, hiszen ez a terület többszörösen terhelt kulturális térség nyelvi, vallási, műveltségi és társadalmi szempontból is. Elég a délszláv-magyar kapcsolatokra utalni, vagy a fentebb felvázolt vallási törésvonal kulturális vonatkozásaira gondolni, és ekkor még nem beszéltünk a térség ugyancsak sajátos földrajzi helyzetéről.

A táji munkamegosztás, a települések kereskedelmi és kulturális kapcsolatrendszerei, kötődéseik a nagy kultúrtájakhoz és kultúrkörökhöz, dél felé a Balkán és Szerbia, észak felé Bácska és Magyarország, illetve keleti irányba Horvátország közelsége teszi igazán izgalmassá a vidék népi kulturájának vizsgálatát.

Irodalom

BIACSI Antal

1998 Vajdaság helységnévtára és a lakosok száma. Biacsi Antal (szerk.): Vajdasági Magyar Kalendárium. 102-115.

BODÓ Julianna

1996 Kizárási és bekebelezési technikák interetnikus környezetben. Katona Judit-

Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc. 31-39.

BARNA Gábor

1996 Vallás - identitás - asszimiláció. Katona Judit-Viga Gyula (szerk.):

Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc. 209-217.

BARTHA Elek

1984 Etnikai különbségek és a vallások integráló ereje. Kunt Ernő-Szabadfalvi József-Viga Gyula. (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc. 97-103.

DAVIDOVIĆ, Rade

1981 Opština Inđija. Monografije Vojvođanskih opština. Novi Sad.

ÉGETŐ Melinda

1990 A szerémségi szórványmagyarok kultúrájáról. Népi Kultúra - Népi Társadalom. 89-125.

GUNDA Béla

1974 Folklore-gyűjtés a Szerémségben. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei. 53-67.

1982 Hagyományos teherhordó eszközök és tartóedények a szerémségi magyaroknál. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei. 1-32.

KÓSA László

1972 Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei. 5-23.

LISZKA József

1996 Etnikai és kulturális folyamatok a Pannon térség északi határvidékén (Problémafölvetés és előzetes megjegyzések). Katona Judit-Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc. 201-209.

PALÁDI-KOVÁCS Attila

1984 Kulturális határok és kontaktzónák Észak-Magyarországon.

Kunt Ernő-

Szabadfalvi József-Viga Gyula. (szerk.): Interetnikus kapcsolatok

Északkelet-Magyarországon. Miskolc. 61-75.

PENAVIN Olga

1970 A szerémségi magyarok nyelve. Godišnjak Filozofskog Fakulteta u Novom Sadu. Novi Sad. 769-781.

VOIGT Vilmos

1984 Van-e határa egy népi kultúrának? Kunt Ernő-Szabadfalvi József-Viga Gyula.

(szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc. 75-89.

Harkai Imre emlékezete – emlékülés a Topolyai Múzeumban

Halála tizedik évfordulóján, 2014. január 10-én, szakmabeliek, tisztelői és barátai emlékeztek a vajdasági magyarság népi építészeti hagyományainak jeles kutatójára, a csantavéri születésű, de ízig-vérig topolyaivá lett mérnökemberre, Harkai Imrére. Ahogyan az öt évvel korábbi megemlékezés, így ez a mostani is több oldalról kísérelte meg bemutatni a korán lezárult életművet.
Beszédes Valéria A hagyomány a korszerűség pillére című előadásában egy nagyon lényeges kérdést vetett fel és igyekezett körüljárni. Nevezetesen azt, hogy a kutató Harkai miként viszonyult a népi építészeti hagyományokhoz, és hogyan hasznosította, emelte be azokat tervezőmérnöki tevékenységébe. Nála, mármint Harkainál, a hagyománytisztelet egyben egy alappillért is jelentett a jövőre nézve. Ennek a tevékenységnek néhány állomását is bemutatta a barát és pályatárs Beszédes Valéria. Szólt a tervezői, szervezői opusról – a kisvárosi léthelyzetét fokozatosan átalakító értelmiségiről, illetve annak tudományszervezői tevékenységéről, szerepéről a néprajzi szakosztály megalakulásában. Utalásszerűen ugyan, de Harkai Imre életművét az előadó mégis elhelyezte a vajdasági magyarság néprajzi-építészeti tudományosságának palettáján.
Csorba Béla Imre titka címmel beszélt Harkai szerepvállalásáról a temerini népi építészeti kutatásokban. Bevezetőjében vázolta a tudományos gondolkodásmód és a kutatómunka összefüggéseit, illetve a kutatás által feltártaknak egy időben történő közreadását az elektronikus és a nyomtatott sajtóban. Az előadó kiemelte, hogy ennek a népszerűsítő tevékenységnek köszönhetően az egész közösség rokonszenvét és segítőkészségét sikerült Harkai Imrének azonnal megnyernie. Ez a fajta magatartás egész életén keresztül jellemző volt rá, talán ezért volt olyan sikeres kutató.
Klamár Zoltán emlékező előadásnak a Harkai Imre (ki)szállásai címet adta. A pályatárs és barát ezúttal a tudományos tevékenység mögött rejtőző embert állította a középpontba. Olyan apró, a kutatások idején történt eseményeket tárt az érdeklődő közönség elé, melyek Harkai Imrét, az embert mutatták meg. Több, a kutatások során adódott tudományos és emberi probléma megoldásán keresztül vázolta fel az előadó a kutató, a szervező és a társadalmi feladatokat is felvállaló ember portréját. Az előadó valójában a tudós és kutató Harkai tudománnyal szembeni alázatát és a tudását a közösség szolgálatába állító ember portréját igyekezett megrajzolni.
Gazsó Hargita, Fülöp Tiffany és Beck Zoltán voltaképpen egy témáról szólt, Harkai Imre hagyatékáról, könyvtáráról. Az előadók a könyvtár tudományos szerkezetét, a rendezés szempontrendszerét és használhatóságát, kutathatóságát elemezték. Az előadásból megtudhatták az érdeklődők, hogy a feldolgozás, katalogizálás 2013-óta folyik, és a munka befejeztével jól használható szakmai könyvtár áll majd a múzeumba látogató kutatók rendelkezésére. Hasonló feladat kell legyen a múzeumra hagyott „örökség” másik részének, Harkai Imre mind ez idáig nem rendszerezett kutatói hagyatékának (terepmunkák, fotók, dokumentumok) feldolgozása, kutathatóvá tétele.
Szőke Anna Egy elkezdett kutatás folytatásaként címmel Kishegyes változó, átalakuló építészeti örökségét tekintette át, utalásszerű megjegyzéseket téve a falu építőkultúrájában zajló változásokra.1
Az emlékező előadások után, a topolyai nyugati temetőben, Harkai Imre sírjánál az esemény résztvevői helyezték el a kegyelet és emlékezés virágait, egy főhajtás kíséretében. Ott, a gesztenyefák csupasz ágai alatt jutott e sorok írójának eszébe, hogy a közép-bácskai kisváros a vajdasági magyar néprajzi kutatásoknak még két embert adott: Borús Rózsát és Tóth Ferencet. Ők is ott nyugszanak a dombtetőn elterülő csendes sírkertben.

Az identitás megnyilvánulási formái a 21. század kezdetén

A fenti gyűjtőcím alatt rendezett Kárpát-medencei kitekintéssel konferenciát Kishegyesen 2014. február 21–22-én a vajdasági magyar néprajzkutatókat tömörítő Kiss Lajos Néprajzi Társaság. A közép-bácskai falu önkormányzatának konferenciatermében megtartott kétnapos tanácskozás végül is attól lett nemzetközi, hogy a résztvevők Szerbia mellett Magyarország-ról és Romániából érkeztek, s noha a szervezők korábbi szándéka más volt, mindannyian magyarok. A konferencia másfél napja alatt (21-én kora délután kezdődött és 22-én kora este ért véget) 32 előadás hangzott el, ami igen nagy szám. A szervezők nem bontották szekciókra a rendezvényt, így mindenkinek alkalma nyílt minden előadót meghallgatni. Két kísérőrendezvény is kapcsolódott az eseményhez: a vajdasági szerzők néprajzi kiadványaiból nyílt könyvkiállítás, amelyet Raffai Judit nyitott meg, illetve Voigt Vilmos mutatta be Jung Károly Ikerkönyvek című munkáját.
A referátumok sorát Szőke Anna Mint szellem a palackból – az önazonosságtudat változásának megnyilvánulási formái Kishegyes lakóházainál címmel nyitotta, és a falu átalakuló lakóépület-állományát mutatta be. A változások, változtatások okait keresve több szempontot is kiemelt, úgymint a lakóház modernizációja, komfortfokozatának emelése, a külső díszítéseknek a 21. századi trendekhez való alakítása, az etnikumcsere generálta változások stb. Klamár Zoltán Határ identitás – az identitás határai címet viselő előadásában a szerb–román–magyar határövezetben lévő, vegyes lakosságú településeken élő etnikumok identitáskonstrukcióit, térfoglalását elemezte. Mint elmondta, a társadalmi környezet befolyásolja döntően a helyi modellek kialakulását és működését. Így, noha a vizsgált etnikumok alapjában véve mindenütt a saját identitásuk konstruálására törekszenek, mindennek esetleges térbeli kifejeződése mégis a helyi társadalomban betöltött szerepvállalásuk függvénye. Csorba Béla „Ha meghalok, dobjatok a tengerbe…” – Vajdasági magyarok kivándorlása Észak- és Dél-Amerikába a trianoni döntést követő években című előadásában a kivándorlást generáló társadalmi helyzetet elemezve rámutatott az akkori államhatalom szerepére, az általános szegénységből való kitörés lehetőségeként megcsillanó tengerentúli munka vállalása egyben a gazdagon való visszatérés reményét is jelentette. Az előadó mégsem tudott sok pozitív példát bemutatni. Palatinus Aranka a muzslai aratás identitáselemeit vette számba visszatekintő előadásában, amit „Gyík, kend mán aratni!” – a búzaaratás a kenyér ünnepe címmel tartott meg. Nagy István a partiumi betlehemes játékokban előforduló szimbólumok identitáselemeit tekintette át a soknemzetiségű táj magyar, román, sváb, ukrán és ruszin szokásait vizsgálva. Kavecsánszki Máté A tánc politikuma: szempontok a nemzeti identitás és a politikai akaratképzés közötti kapcsolat értelmezéséhez a változó táncműveltségben címmel tartott előadást, amelyben áttekintette a státuszcsoportokhoz kötődő produktum nemzeti és politikai ideológiákat tükröző kifejezési formáit. Filus Erika az identitás őrzésének lehetőségeit vette számba a kiskőrösi szlovákok körében. Előadásában a nyelvhasználat, a vallásgyakorlás és az önszerveződés egyesületeinek identitásra gyakorolt hatását ismertette „Azért még nem hagyjuk magunkat eladni” címmel.
Horváth Péter a Bihar–Bihori települések népi kultúrájának egy szeletét, jelesül a néptánckultúrát vizsgálta, illetve annak identitásformáló és kohéziós szerepét a határ magyar és román oldalán. Vizsgálódása egy részben elfeledett, majd újra tanult tánchagyomány identitásformáló szerepének társadalmi aspektusát tárta fel. Szőcsné Gazda Enikő Sepsiszent-györgy környékének vegyes vallási közösségeit vizsgálta, főként olyan családokat, melyekre jellemző a felekezeti tarkaság. Arra volt kíváncsi, hogy a 21. századi szekularizált világban milyen szerepet játszik a vallás a családok életében, mennyire fontos a vallási identitás őrzése. Vass Erika Székelyföldi unitárius közösségek a 21. század kezdetén című előadásában a közösségek életét, értékrendjét, a modernizációs folyamatok rájuk gyakorolt hatását, illetve ezen társadalmak vezetőinek, főként a lelkészek és elöljárók életpéldáinak fontosságát domborította ki. Kónya Sándor a vajdasági magyarság népi vallásosságának a népénekekben megmutatkozó példáiból a megénekelt Öt Seb példáját mutatta be. Limbacher Gábor Királyi és paraszti – Árpád-házi mentalitás és népi vallásosság című előadásában a Magyar Királyság első századaiból a legfelsőbb társadalmi réteg világképének a paraszti kultúrába történt átszüremkedéséről, illetve arra gyakorolt hatásáról beszélt. Pozsony Ferenc székelyföldi áttekintést adott a különböző szemlék, fesztiválok, falunapok és egyéb közösségi ünnepek identitásőrző és -formáló hatásáról. Beszélt a kezdeményezőkről, ötletgazdákról, a programok megvalósítóiról, és magáról az identitás tudatos konstruálásáról is. Szigethy Zsófia előadásában a népi kultúrához való visszatérés példáját mutatta be egy értelmiségi család tudatos vállalásaként. Terézvárostól Sukoróig című előadásában a tárgyi környezet rusztikussá alakításának momentumait ismerhette meg a hallgatóság. Kinda István a székelyföldi magyar cigányok kultúráját és identitását elemezte előadásában. A kutatott közösség nyelvében és kulturálisan is a magyarsághoz kíván hasonulni, ami identitásában is megmutatkozik. Példái életvezetési stratégiákat villantottak fel. Székelyné Kőrösi Ilona Honismeret-helytörténet-hagyományőrzés és identitás a 21. században és ennek egy érdekes helyi megnyilvánulása című előadásában a helyi színeket tárta fel dokumentumfotók segítségével. Kecskemét város arculatához tartozó figyelemre méltó emberek városképi, hangulati, társadalmi szerepéről festett igen érdekes identitást alakító képet. Silling Léda a kupuszinai festett bútorok identitást kifejező díszítő festéséről és a készítő műhelyekről tartott előadást. Silling István Bellosics Bálint kutatói portréját rajzolta meg, mint azt kiemelten hangsúlyozta, Bellosics a vidék, vagyis Bácska első magyar néprajzkutatója. Fehér Viktor A szerelem ünnepe címmel egyházaskéri lakodalmi népszokásokat mutatott be előadásában. Tóth Glemba Klára az identitástudat kialakulását tekintette át a népi gyermekjátékok és játékszerek tükrében. Kovács Kata a bajusz identitáshordozó üzenetéről tartott előadást „Mert nem csak szőr a magyar bajusz!” címmel. Kutatása középpontjában a Magyar Bajusz Társaság és a köré szerveződő csoportok állnak. Lengyel Ágnes a palóc viselet identitáserősítő, 21. századi szerepéről tartott előadást. Molnár Csenge a turulnak mint nemzeti szimbólumnak a képi ábrázolásáról, használatáról és értelmezéséről tartott előadást. Vizsgálta, hogy mennyire befolyásolja és milyen irányultságúvá teszi a csoportok identitását a szimbólum összekapcsolása a mitikus múlttal. Búzás Miklós az „Erdély Skanzen” szemlélet kapcsán a Gyimesek népi építészetéről, a zárt tájegység 21. századi változásairól és az identitásőrzés összefüggéseiről fejtette ki gondolatait. Beszédes Valéria újabb adalékokkal szolgált a bácskai kétbeltelkes településekről. Csantavér 18–19. századi levéltári anyagának feltárása kapcsán talált adatokat az építkezési és gazdálkodási forma egykori meglétéről. Raffai Judit Egy utca történetei címmel Szabadka belterületének egy olyan mikrovilágáról beszélt, amely sokáig őrizte a falusi életformát. Példái jól mutatták az iparosoknak a paraszti életformához való nagybani hasonulását. Leichter Lilla a monori pincefalu hagyományainak 21. századi, turisztikai célú átrendeződéséről beszélt előadásában. Pap Tibor az identitásstruktúrák egymásra rétegződésének 21. századi folyamatait tekintette át elsősorban a közép-bácskai helyi lapok, országos médiumok és a Facebook-csoportok példáit elemezve. Fogarasi Klára előadásában az „én-tudat” vizuális lenyomataival, a 21. századi tablóképek identitáskifejező elemeivel foglalkozott. Áttekintésében a rituális események sorába illeszkedő tablók önazonosságot megjelenítő üzenethordozásához kapcsolódó, ám mégis közösségi összetartozást is felmutató jelentéstartalmáról szólt. Rácz Márk a debreceni Politológia Tanszék vezetőváltásainak identitásbeli különbségeit elemezte 1989 és 2009 között. Pecze Rózsa és Korenchy László a vajdasági magyar vonatkozású emlékhelyek identitáskonstruálásban betöltött szerepéről és a térség politikai vicceinek embertípusáról tartott előadást.
Bár az előadások tematikája meglehetősen szerteágazó volt, vezérfonalként az identitás vizsgálata kapcsolta őket egybe.

80 éves az ELTE Néprajzi Intézete

2014. május 20-án, egész napos tudományos ülésszakkal emlékeztek meg az ELTE BTK Néprajzi Intézetének oktatói, munkatársai és a meghívott vendégek az intézet alapításának elmúlt 80 esztendejéről.
A délelőtt köszöntőkkel indult, Mohay Tamás intézetigazgató és Dezső Tamás dékán üdvözlő szavait követően Paládi-Kovács Attila az alapítás óta eltelt évtizedek nagy néprajzi teljesítményeit tekintette át, illetve szólt a tudomány körül alapvetően megváltozott világról, s mindebben a tudomány művelőinek a feladatáról.
A továbbiakban a Múlt és jövő a néprajzi szakképzésben című blokkban a tanszék oktatóinak előadásaira került sor. Bárth Dániel Múlt, jelen és jövő a folklorisztika budapesti oktatásában címmel szólt a bolognai rendszer hátrányairól és előnyeiről, a képzés tagolásáról és felépítéséről. A terep- és múzeumi gyakorlat fontosságáról és a korábbi eredményeknek, a mai hallgatók általi értelmezésének nehézségeiről. Bali János Agráretnográfiai kutatások az ELTE Néprajzi Intézetének történetében címmel tekintette át, ami a témakörben történt az alapítástól egészen napjainkig. Külön szólt Tálasi István szerepéről, aki 1951-től évtizedeken át vezette a tanszéket és ez idő alatt a munka néprajzára irányította a kutatás figyelmét. Smid Bernadett Folklór a digitális korban című előadásában az internet mint kutatási „terep” vizsgálatának kérdésével foglalkozott. Külön foglalkozott a digitális folklórt alkotó, teremtő és fogyasztó lehetséges személyével és a variálódás kérdésével (blogok, honlapok, kommentek, sms-ek). Külön szólt a szerzőség kérdéséről, a variálódás lehetőségeiről és a tudatos anonimitásról. Vincze Kata Zsófia Etnológia és etnopolitika: a néprajz problémái és tudományosságának lehetőségei Közép-Európában címen tartott előadást, melyben kitért az etnikai paradigma kérdésére, a látens etnicitásra és az etnikus vallásokra. Foglalkozott az etnicitás kitalálásának kérdésével és a népi kultúra nemzetiesítésével. Külön szólt az autentikus és a kitalált, hamis vagy csupán a folklorizmus kategóriájába sorolható jelenségekkel. Felvetette az etnicitás konstruálódásának kérdését és szólt a megtervezett hagyományról is, valamint az etnopopulizmusról. Mohay Tamás Személyes tudás, személytelen ismeret: a néprajz mint a megértés tudománya című előadásában az értékeket gyűjtő és mentő – ahogyan fogalmazott – kettős arculatú tudományról szólt. Arról a tudományról, amely nemcsak azt tűzte ki céljául, hogy egy társadalmi réteg, a parasztság tudását gyűjtse fel és értse meg, hanem mindezt a tudást tudományos ismeretként a mindenkori társadalom rendelkezésére bocsássa úgy, hogy közben értelmezi, tudományos ismeretté konvertálja az általa megmentettet és érvényes, működő tudássá alakítva kínálja fel a társadalom számára.
Délután Hétköznapok és ünnepek összefoglaló cím alatt doktoranduszok tartottak előadásokat, melyek során kutatásaikból kaphatott ízelítőt a szép számú, zömmel szakmai közönség. Bálint Petra Történeti folklorisztika – mindennapok története; Muntagné Tabajdi Zsuzsanna Viták és összecsapások a szügyi temető körül a 18. század közepén; Ilyefalvi Emese Húsvéti és pünkösdi köszöntők 18–19. századi erdélyi kéziratos énekeskönyvekben; Szabad Boglárka Görög katolikus megújulás – egy kutatás tervei és kezdetek; Muskovics Andrea Anna A martosi szőlőhegytől a történeti Budai borvidékig. Egy klasszikus téma újabb kutatási lehetőségei; Nagy Krisztina Mesterségek vonzásában: a késes ipar címmel tartott előadást.
Ezt követően, a kora délután folyamán kerekasztal-beszélgetésre került sor a néprajztudomány dilemmáiról és jövőbeni lehetőségeiről. A beszélgetésben részt vevő Bárth Dániel, Ilyés Zoltán, Kuti Klára, Papp Richárd, Varga Sándor és a moderátor Mohay Tamás sok fontos kérdéskört érintett. Az elhangzottakból talán a néprajz és a társadalomtudományok tudásanyagának társadalmi fontossága, illetve a felhalmozott tudásanyag újrahasznosításának kérdése kapott nagy hangsúlyt. Kuti Klára úgy fogalmazott, hogy kézzelfogható és konkretizálható eredményeket kell közvetítenie a tudománynak, akkor is, ha azt a társadalom nem akarja hallani. A beszélgetés arra is rávilágított, hogy a változó társadalomban a néprajztudománynak újra meg kell találnia a helyét, nem lehet a színes és nosztalgikus, napjainkra már jószerével teljesen eltűnt, egykori paraszti világ közvetítője. Ilyés Zoltán szerint a néprajz és a kulturális antropológia etnotudomány. A klasszikus paraszti kultúra és recens jelenségek kutatása egyaránt fontos feladat. A vitába már a közönség is bekapcsolódott, a rendezvény interaktívvá vált. Egyebek között szó esett a néprajz általános és középiskolai tananyaggá válásának kérdéséről és az oktatás lehetőségéről, a média szerepéről és feladatáról mindebben. Érezhető volt, hogy a beszélgetők között komoly nézetkülönbségek voltak a néprajz helyzetét és jövőjét illetően, egyvalamiben azonban teljes egyetértés alakult ki, nevezetesen abban, hogy a tudományt a régi keretek között nem lehet megtartani.
A délután folytatásaként Küllős Imola mutatta be az intézet legújabb tanulmánykötetét, amely az Emlék, emlékezet, életút címet viseli és Deáky Zita, Smid Bernadett szerkesztették.
A rendezvényt tanszéki fotókiállítás kísérte és baráti találkozóval zárult.

Közösségek és eurorégiós szellemi kulturális örökség – nemzetközi konferencia

Immáron a sokadik nemzetközi tanácskozást szervezték meg a romániai Aradon 2014. június 20-án az Arad Megyei Kulturális Központban. Mint a korábbi tanácskozások, úgy ez a mostani is Elena Rodica Colta etnográfus-muzeológus asszonynak és kollégáinak áldozatos munkája gyümölcseként jött létre.
A jó témaválasztás ismét megfelelő hívó szónak bizonyult, mert az egynapos rendezvényen a 22 bejelentett előadóból 21 megtartotta előadását, prezentációját két párhuzamos szekcióban. A protokolláris – a helyszín Arad megye székháza volt – és a szakmai megnyitó után az igen népes előadógárda és az érdeklődő publikum két csoportra oszlott, majd elkezdődtek a húszperces előadások.
Biljana Radović Njegovan és Drago Njegovan Újvidékről, Szerbiából érkezett és Hagyományok és szellemi kulturális örökség: európai és országos perspektívák címmel tartottak előadást. Klamár Zoltán, a váci Egyházmegyei Múzeum munkatársa Hármas határok – identitás a kérdőívek tükrében című előadásában a szerb, román, magyar hármas határ övezetében élő etnikumok identitáskonstruáló gyakorlatáról beszélt. Turai Tünde, az MTA budapesti székhelyű Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa előadásában kapcsolódott az előző előadóhoz, és Magyarország hármas határai: határon átívelő kapcsolatok és hatásuk a mindennapi életre címen a gazdasági kapcsolatháló működését mutatta be. Nicoleta Musat a temesvári Nyugati Egyetemről A szellemi kulturális örökség digitalizálása címmel egy esetelemzést mutatott be egy már működő kulturális örökség projekt keretében. Sinziana Preda szintén a temesvári Nyugati Egyetemről Megőrizni azt, amink van, megközelítések és praktikák címmel tartotta meg előadását. Malina Iulia az aradi Aurel Vlaicu Egyetemről Gondolatok a szellemi kulturális örökségről egy globális jelenségeket hordozó korban címmel tartott előadást. Gabriela Boagiu Krajovából Hagiológiák és szimbolikus szentprezentációk a népi kultúrában című előadásában a mindennapok népi vallásosságának a szentekhez, házi szentekhez kapcsolódó elemeit mutatta be. Madlena Bulboaca aradi pedagógus A zsidó kantinok mint a hagyományőrzés formái a kommunista időszakban címmel tartott előadást. Andrei Milin, a temesvári Bánát Múzeum etnográfusa A bánsági kerámia a romániai és szerbiai Bánság múzeumainak gyűjteményei alapján című előadásában egy romániai fazekasközpont gazdasági kapcsolthálója alapján elterjedt termékcsaládot mutatott be. Onut Danciu Temesvárról A temessági Andrei Sas gyűjteménye című dokumentumfilmet vetítette le. Biljana Sikimić a belgrádi Balkanológiai Intézetből Disznóvágás az Arad megyei szerbeknél címmel tartott előadást. Svetlana Cirković szintén a belgrádi Balkanológiai Intézetből érkezett és A csesznica az Arad megyei szerbeknél – élő hagyomány és az utasítások megfogalmazásának nyelvi eszközei című előadásában napjaink szerb hagyományainak egy szeletét tárta fel. Annemaire Sorescu-Marinović is a belgrádi Balkanológiai Intézetből érkezett és A lazarica a boszniai Karavlehiben – egy szokás módosulásai című előadásában már nem a bánság szerb népszokásait mutatta be, hanem a szokások módosulásának hasonlóságait domborította ki. Andó György, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum muzeológusa A szlovák házak szerepe a szlovák kulturális identitás megőrzésében – a házak fenntartója, az Országos Szlovák Önkormányzat címmel arról beszélt, hogy a tájházak köré szerveződő egyesületek és csoportok számára mit jelent az épületegyüttes, milyen bázishelyként működik, működtetik. Narcisa Stiuca a bukaresti egyetemről A Branesti maszkos felvonulás: egy külső-belső pillantás a jelenségre címmel tartott előadást. Camelia Burghele a Szilágy Megyei Múzeumból Úti keresztek szilágysági falvakban címen a vidék vallásos térkijelölő gyakorlatát mutatta be. Dušan Dejanac a szerbiai Bánságból, Nagykikindáról érkezett történész, aki előadásában észak-bánsági szerb csoportok rituális szokásait prezentálta. Nagyné Martyin Emília, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum etnográfusa Népi gyógyászat a magyarországi románoknál – ráolvasások, mágikus praktikák, bábaorvosságok címmel tartott előadást. Javorka Markov Jorgovan, a Romániai Szerbek Demokratikus Uniójának temesvári képviselője A gyerek a születéstől a keresztelőig a Maros menti szerbeknél címmel a hagyományok továbbéléséről beszélt. Ezt követően Adriana Cupea Kolozsvárról A Kurban Bayram, avagy az áldozat ünnepe a dobrudzsai törököknél és tatároknál címmel az identitás megtartásának egy másik, távoli példáját mutatta be. Elena Rodica Colta mint házigazda A hely emlékezetének átalakítása címmel az utolsó zarándi betyárhoz kapcsolódó történetekről tartott előadást.

A család és a munka a Duna–Tisza közén élők körében

A háromévente megrendezésre kerülő nemzetközi néprajzi konferencia immár kilencedik alkalommal valósult meg. Az esemény mindig jó alkalom arra, hogy a térségben élő kutatók számot adjanak újabb tudományos eredményeikről. Jegyezzük meg, hogy az immáron 27 éve működő tudományos fórumot Bárth János hozta tető alá és az, hogy még nyugdíjba vonulása után is működik, annak köszönhető, hogy olyan utódra talált Kothencz Kelemen személyében, aki szintén fontosnak tartja a tudományos párbeszédet határon innen és túl.
A két nap alatt 21 előadást és két könyvbemutatót kísérhetett figyelemmel a nagyszámú és kitartó közönség.
Elsőként Bereznai Zsuzsanna tartott előadást Egy kecskeméti zsidó család a XX. század elején címen, amelyben egy ügynök és fuvarozó, Kircz Fülöp családja történetét ismerhette meg a hallgatóság. Röviden felvázolta a család származástörténetét, a folyamatos gyarapodás éveit, az első világháború végének zűrzavaros hónapjait és a folyamatos ellehetetlenülés esztendeit.
Somodi Henrietta A kecskeméti ortodox zsidó hitközség „nagycsaládja” című előadásában a város zsidóságának két vallási hagyományvilág közötti lavírozását mutatta be. Szőke Anna A család szubkultúrája mint az identitás megtartó formája a vegyes etnikumú közösségekben címmel tartotta meg előadását, melyben a szórvány és a tömb vegyes etnikumú közösségeit vizsgálta. Arra kereste a választ, hogy mennyiben tudja a család ellensúlyozni az idegen nyelvű és kultúrájú közeget. Silling István szülőfaluja, Kupuszina rokonsági kapcsolathálóját, jelesül a komaság intézményét mutatta be A műrokonság és a házassági rokonság néhány jellegzetessége Kupuszinán címmel. Krupa András előadásában az anyanyelv megtartásának esélyeiről beszélt a magyarországi szlovák közösségekben. Mészáros Márta A Bács-Kiskun megyei szlovákok süteménysütési szokásai című előadásában komplex módon vizsgálta a süteményfajták és ünnepek, ünnepkörök összefüggéseit. Kitért az újratanulás kérdésére is, több példát említett az egyén tudatos hagyományokhoz való odafordulására. Kustár Rozália Dunaegyházi családok XIX. századi végrendeletei című előadásában a falu demográfiai-gazdasági képét rajzolta meg, s ezen belül a szlovák nyelv használatának változására is kitért, érdekes példákat adva a titoknyelvvé válásra. Kovács József Munka a „közösben” című dolgozatát az előadó távollétében Simon András ismertette. Lényegében az 1948–1968 közötti időszakot tekintette át, ami a kitelepítésekkel, lakosságcserékkel csak súlyosbította a nemzetiségek helyzetét. Ferkov Jakab a bunyevácok zárdrugájáról, a sajátos rokonsági-gazdasági közösségről tartott előadást, elemezve a vezetés és feladatellátás hierarchiáját. Gallusz László Változó tanyai gazdálkodás című előadásában vajdasági, főként óbecsei példákat mutatott és elsősorban arra fókuszált, hogy a tanyai családi gazdaságok miként dacoltak a második világháború utáni ellenséges társadalmi közeggel, illetve hogyan próbáltak versenyezni a jugoszláviai szocialista mezőgazdasági nagyüzemi gazdálkodással. Székelyné Kőrösi Ilona Bellosics Bálint etnográfiai olvasókönyvét elemezte, mutatta be, Simon András pedig A termelés, ellátás és fogyasztás családi keretei Óbecsén című előadásában egy korábbi kutatás eredményeiről számolt be. A családtörténetek narratíváiból a gazdálkodás és az értékrend szoros összefüggései rajzolódtak ki a Tisza melletti kisváros mikrovilágában. Gatti Beáta előadásában, melyet Bukovinai székely családok a kéziratok tükrében címmel tartott, a családi gyűjteményekben megmaradt írott forrásanyagnak mint a múlt birtokbavételének attribútumaira hívta fel a figyelmet. Bárth János Bács mezőváros magyarsága a XVIII. században címmel az összeírások részletes elemzésének szükségességére hívta fel a figyelmet. Példái azokat a buktatókat mutatták fel, melyeknek fel nem ismerése valótlan konklúziók megállapításához vezethetik el a kutatót. Fehér Zoltán Bátya újranépesedéséről tartott előadást a XVIII. századi anyakönyvi bejegyzések tükrében. Előadásában felvázolta a lakosság migrációjának térbeliségét, ami a családnevek alapján is megrajzolható. Beszédes Valéria A nagycsaládi szervezet nyomai Csikérián a XX. végén című előadásában egy recens példát mutatott be a közös gazdálkodásra egy észak-bácskai bunyevác családban. Nagy Janka Teodóra a jogi néprajz oldaláról, interdiszciplináris megközelítéssel a család jogszokásait, azon belül az idősekről való gondoskodást elemezte a Kétvíz közén. Kothencz Kelemen az úriszéki iratok tükrében mutatta be a családi életet és munkavégzést a XIX. század eleji Dusnokon. Olyan példákat is hozott, amelyek arról tanúskodnak, hogy a nagycsaládszervezetből való kiválásra voltak példák már korábban is. Ez akkor következett be, ha a közös érdek megkívánta. Balázs Kovács Sándor Halotti búcsúztatók Sükösdről című előadásában két generáció (1875–1957 közötti) anyagát mutatta be. Klamár Zoltán „Bože moj!” Bácskai magyarok és nemzetiségiek az első világháborúban címmel olyan családi írott emlékanyagot tárt elénk és elemzett, amelyben a fronton lévő kapcsolattartása, olykor „költészeti” tevékenysége és nemritkán nyelvhasználati gyakorlata is megmutatkozott.
A konferencia első napjának kora délutánján két könyvbemutatóra is sor került. Voigt Vilmos Bereznai Zsuzsanna – Schön Mária: A hajósi sváb parasztság mentalitása címűk kötetet mutatta be, Verebélyi Kincső pedig Voigt Vilmos: A folklorisztika alapfogalmai című könyvét méltatta.

Határok, határmentiség a Kárpát-medencében

Egy több éve zajló, s lassan kifutó kutatóprogram – Hármas határok, OTKA Nk 84283 – rendezvényeként került sor a fenti címen egy tudományos konferenciára, 2014. szeptember 18-án az MTA BTK Néprajztudományi Intézetében. A rendezvény célja, hogy a kutatás részeredményei összevethetőek legyenek más, hasonló kutatásokkal, melyeknek témája szintén a határmentiség vizsgálata volt.
Balogh Balázs intézetigazgató köszöntője után elsőként Mészáros Csaba tartott előadást, Határélmények a hármas határok térségében címmel.
Lajos Veronika Globális vándorlás – nyomkövetés – határ-esetek című előadásában a kutatás módszertani kérdéseire kitérve – nem kis vitát kiváltva – voltaképpen a minőségi és mennyiségi gyűjtés problematikájának angolszász értelmezését vetette fel.
Ilyés Zoltán előadása Az egykori határ szerepe Gyimesbükk turisztikai desztinációvá válásában címmel hangzott el. A bemutatott kutatási eredmény egy valaha volt határterület újraértelmezésének és szimbolikus birtokbavételének gyakorlatát tártat fel a nemzeti turizmus és a politikai turizmus aspektusait kiemelve.
Marinka Melinda egy határ menti térség, Szatmár etnikai térmozaikját elemezte „Brücke” – a szatmári svábok identitásformálásának határon átívelő jelenségei címmel tartott előadásában. A 20. századi változásokat végigkísérve a térségben élő svábok identitást megtartó technikáit vette górcső alá. A folyamatban arról is szót ejtett, hogy a kivándorlás után milyen kapcsolatokat őriznek egymással és a szülőfölddel, miként térnek vissza egyesek, ha csak hosszabb-rövidebb időszakra is a faluba, amelyből ők vagy felmenőik elszármaztak.
Lovas Kiss Antal Migráns élethelyzetek a transznacionális térben című előadása voltaképpen egy igen kis határ menti régióban, Berettyóújfalu, Biharkeresztes, Nagyvárad térségében vizsgálta a forgalmi folyosó melletti települések lakosságának helyzetkihasználását, az ott zajló migráció irányát, annak gazdasági alapját.
Gráfik Imre a hármas határok köré szerveződő régiók kialakulási lehetőségének társadalmi-gazdasági elemeit vizsgálta a „Hármashatár” – egy lehetséges újonnan alakuló nemzetközi kistérség címmel tartott előadásában. A gazdasági együttműködés mellet a nyelvi-kulturális összetartozás kérdését is hangsúlyozta, ami szerinte fontos eleme kell legyen az újonnan alakuló térségi együttműködésnek.
Klamár Zoltán előadásában az egyén szerepét elemezte az identitás közösségi szintű megőrzésének szempontjából is fontos, kulturális és gazdasági kapcsolatok határon átívelő szálainak mozgatásában. Szerb–magyar példái többségi és kisebbségi léthelyzetben élők ez irányú gyakorlatát mutatta be.
Szabó Árpád Töhötöm politikai és etnikai határok dél-erdélyi emlékezetét kutatva azokat a példákat tárta fel, melyek a határhelyzetből adódóan az ott élők mindennapi életében jelentős változást okoztak a 20. század ’40-es éveiben, illetve a fakuló etnikai térmozaik következtében napjainkra átalakuló települési népesedési struktúrák generálta változások hatásait elemezte.
Mód László Határemlékezetek címmel a szlovén–magyar határszakaszon történt változásokat vette számba az EU-hoz és a schengeni övezethez történt csatlakozás tükrében. Kutatásaiból egy politikai-kulturális kapcsolatháló rajzolódott ki, nagyon gyenge gazdasági háttérszálakkal.
Bednárik János A határ nyugati oldala. A jennersdorfi járásban végzett terepmunka tapasztalatai címmel tartott előadásában Szentgotthárd térségéhez kapcsolódó osztrák terület kapcsolathálóját mutatta be. Mint tudjuk, itt esik egybe a leginkább a nyelv- és államhatár. A vizsgált osztrák területen a helybeli lakossági kapcsolatok főként az ország belseje felé mutatnak, s a korábbi magyar munkavállalók mellett több példa erejéig megjelentek a magyar vállalkozók is. Az előadó a határon átívelő kapcsolatok mind inkább háttérbe szorulását a „vasfüggöny” megszűnése varázsának megkopásával magyarázza.
Borbély Sándor Alternatív gazdasági tevékenységformák (csencselés, feketemunka) az ukrán–magyar határvidéken című előadásában a magatartásforma eredőit vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy az „ügyeskedés” még a szocializmusból, a kolhozokban az állami elvárásokkal szemben kialakított, azokat kijátszó gyakorlatból ered. Példái azt mutatták, hogy miként helyezték a lokalitás vezetői a kisközösség érdekeit az országos elé. Majd arról beszélt, hogy ez a gyakorlat hogyan került át a csempészek körébe.
Papp Árpád Ásó, kapa vendégmunka – vajdasági kubikusok a szerb–magyar határ mentén című előadásában a 20. század végén magyarországi vendégmunkán, ásatásokon dolgozó, főként Tisza menti kubikosok munkavállalási technikáit s a köré szerveződő kapcsolathálót tekintette át.
Szilágyi Levente előadásában a határon átívelő kapcsolattartásban a rokonság szerepét vizsgálta. Arra keresve a választ, hogy a jól őrzött román–magyar–ukrán határszakaszon miként áramlottak az információk. Hogyan szereztek tudomást egymás hogylétéről, a közösségekben zajló eseményekről akkor, amikor a telefonálás és levélváltás a biztonsági szolgálatok által árgus szemekkel figyelt tevékenység volt.
Bemutatásra került a Barabás Jenő megálmodta és részben irányította délnyugat-dunántúli kérdőíves kutatásból létrehozott néprajzi adatbázis is.
A nap zárásaként pedig a szerb–magyar határszakaszon járt sínbuszon, az utazóközönség által „Ezüstnyíl” névre keresztelt és háborús jóvátételként kapott, 1938-ban a németek által gyártott vonattípuson zajlott Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál bemutatójára került sor, melyet Karin Pelte azonos témájú dokumentumfilmjének bemutatója előzött meg.

Jung Károly 70 éves

2014. június 26-án szakmabeliek, barátai és tisztelői, volt tanítványai köszöntötték Kishegyesen Jung Károly folkloristát hetvenedik születésnapja alkalmából.
Az ünnepelt a Duna menti Gomboson született kisiparos családban, apja szobafestő, anyja varrónő volt. Ahogyan a vele készült interjúban fogalmazott: egy romlatlan nyelvű és néphagyományú magyar környezet vette körül, majd egy lassan változó, modernizálódó világba nőtt bele. Pályája nem egyenes ívű, hiszen a gombosi általános iskola, majd a középiskola befejezése után az újvidéki egyetem Élelmiszeripari-technológiai Karának hallgatója lett, s csak két esztendő eltelte után felvételizett a szintén újvidéki Magyar Tanszékre.
A néprajz irányába Bori Imre terelte, s a magiszteri fokozat szerzése közben hallgatta Voigt Vilmos, Vargyas Lajos, Dömötör Tekla, Katona Imre előadásait. A későbbiekben maga is tanára lett az újvidéki tanszéknek, onnan vonult nyugdíjba.
Az ünnepség a vendéglátó Kishegyes önkormányzatának konferenciatermében zajlott. A szervezők – a Kiss Lajos Néprajzi Társaság, a Híd folyóirat – egy majd egész napos programot állítottak össze, amelynek keretében a rangos vajdasági folyóiratnak az ünnepelt számára készült tisztelgő lapszámát is kézbe vehette Jung tanár úr.
A KLNT nevében Szőke Anna, a Híd és az Újvidéki Magyar Tanszék részéről pedig Faragó Kornélia szólt Jung Károly munkásságáról, utóbbi elsősorban költészetére fókuszálva.
Ezt követően Szőke Anna beszélgetése „elevenedett” meg az ünnepelt és az ünneplő közönség előtt. A Kultúrtörténetek Jung Károly tiszteletére című riportban a jubiláló beszélt a családi háttérről, az indíttatásról, kapcsolatáról a néprajzzal, illetve utalásszerűen szólt néprajzi munkásságáról és a következő generációk feladatairól is. Paládi-Kovács Attila személyes hangvételű köszöntőjében felidézte első találkozásukat, közös bánsági gyűjtőútjukat 1987-ből. Raffai Judit előadása bevezetőjében szólt arról a kapcsolatról, mely közte és tanára között az újvidéki egyetemi évek alatt formálódott, alakult. Mint említette, szakdolgozati témáját is Jung fogadta el, aminek folyománya, hogy a későbbiekben a néprajz felé fordult és diplomás magyartanárként iratkozott a pesti tanszékre. Előadása a Vajdasági női mesemondók címmel hangzott el. Klamár Zoltán egy régi, 1977-es emléket idézett fel az ünnepelttel kapcsolatban, ami első találkozásuk körülményeivel kapcsolatos. A pesti tanszékre ekkor konzultációkra feljáró Jung kutatására Voigt Vilmos hívta fel a hallgatók figyelmét és kapacitálta őket, hogy behatóbban is ismerkedjenek meg az anyaggal és magával a kutatóval is. „Majd jön egy kis ember…” – mondta Voigt. S jött egy magas „kis” ember, akinek meg kellett hajtania magát, hogy beférjen Voigt tanár úr szobája ajtaján! Köszöntő előadásában Klamár a gombosi szokásmonográfiának a vőféllyel foglalkozó fejezeteit vetette össze a ’70-es és a 2000-es magyarkanizsai anyaggal. A szerepkör statikus és változó elemei közötti hasonlóságot és különbözőséget keresve. Szőke Anna előadásában, aminek a „Be vagyok havazva” címet adta, Kishegyes egykor volt közmondásait és a falu mindennapjainak szólásait tekintette át. A magyar anyag mellett igyekezett a faluban élő más ajkúak ismertebb szólásanyagát is bemutatni. Kónya Sándor előadásában Jung Károly problémafelvetésének nyomvonalán haladva Egy búcsús Mária-ének változatai címmel a Bánságból csókai és a Bácskából doroszlói példát mutatott be. Fehér Viktor újvidéki magyar szakos egyetemi hallgató szülőfalujának egykor volt lakodalmait mutatta be Egyházaskéri lakodalmi szokások címmel.
A köszöntés zárásaként maga az ünnepelt is megszólalt. Jung Károly további kutatásokról, elvégzendő feladatokról beszélt, jelezve, hogy elérkezvén a hetvenedik évhez, most látja igazán, mennyi mindennel adósa még annak a közösségnek, amelyből vétetett.
Ekkor került átadásra a Híd folyóirat 88. évfolyamának 6. száma, melyet teljes egészében Jung Károlynak szentelt a szerkesztőség. Ha felütjük a tartalomjegyzéket, akkor láthatjuk, hogy az első tanulmányt az ünnepelt jegyzi, Bűrvár a Fekete-tenger torkában. Oszmán-török, (boszniai) szerb, macedón és magyar Karthágó-típusú birtokalapítási és -szerzési mondák nyomában címmel. A szerző egy európai monda kalandos útját mutatja be a rá jellemző imponáló tájékozottsággal. A Balkán felől érkező, egyébként ókori eredetű birtokszerzési, -alapítási mondát 17–18. századi magyar naplóírók hozták magukkal a kor Magyarországára. Jung körbejárja a délszláv térségben fellelhető darabjainak kutatástörténetét is. Ezt követően Kultúrtörténetek Jung Károly tiszteletére (Jung Károllyal Szőke Anna beszélgetett) egy rövid, életrajzi elemekkel teli riportot olvashatunk, amelyből apró, ám fontos dolgokat tudhat meg az érdeklődő Jungról. Paládi-Kovács Attila Néprajzi gyűjtőúton Jung Károllyal 1987 őszén című írásából Jungot, a házigazdát és a kutatást segítő, szolgáló barátot ismerhetjük meg. Voigt Vilmos igen terjedelmes tanulmányt adott közre Mit is kutat Jung Károly? címmel. Voigt, bár jelzi, hogy tanulmánya inkább impressziók sokasága Jung folklorista tevékenységéről, mégis tele van apró, finom részletekkel, melyekből kiderül, hogy a szerző meglehetősen jól ismeri a kutató mellett a társadalmi környezetet is, amelyben Jung Károly kutatói tevékenységét kifejti. Pomogáts Béla cikkében, az avantgárd folklorizmusnak a magyar költészetben való megjelenéséről és azon belül a vajdasági magyar alkotók – köztük Jung Károly – költészetében is kimutatható voltáról írt tanulmányt. Raffai Judit a vajdasági magyar népmesekutatás eredményeinek egy szeletére, a női mesemondókra fókuszált. A teljes meseanyag vizsgálata során a nemek arányát, valamint az elmondott mesék tipológiailag meghatározható számát adta közre. Egyebek között azt is vizsgálta, hogy a női mesemondók milyen repertoárral rendelkeztek és abból lehet-e következtetni a nemek közti különbségekből adódó kedveltségi jellemzőkre. Klamár Zoltán a vőfély mint rítuskoordinátor szerepkörének a lakodalomra gyakorolt hatását vizsgálta és hasonlította össze térben és időben. Az összehasonlítás alapját Jung Károly gombosi szokásmonográfiája adta. Szőke Anna cikkében Kishegyes proverbiumaiból szemezgetve igyekezett a helyi színeket erősíteni. Így az általánosan ismert közmondások, illetve a helyi szólások, szóláshasonlatok közszájon forgó értelmezéseit is beemelte ízelítőül közreadott dolgozatába. Kónya Sándor több évtizede gyűjti a magyar vallásos népénekeket a Vajdaságban. Ennek a gyűjtő- és feldolgozó tevékenységnek egy kis szeletét adta közre mostani írásában. Két Mária-ének szövegét és dallamát elemezte imponáló magabiztossággal. Fehér Viktor egyetemi hallgatóként szülőfaluja házassági szokásait gyűjti, és ennek a munkának egy részeredményét leíró adatközlésként adja közre. Adatközlőinek többsége a két világháború között született, emlékanyagukkal kapcsolatban mégsem ad meg a szerző idősíkot. Így nem tudhatjuk, hogy a leírás-bemutatás általános 20. századi, vagy annak mely évtizedeire vonatkozik. L. Juhász Ilona az első világháborúnak a húsvéti ünnepkörre gyakorolt hatását vizsgálta. A helyi lapok tudósításaiban felmerülő híreket elemezve olvashatunk a tojásfestés tilalmáról és annak kijátszásáról, a húsvéti ételek némelyikének eltűnéséről, a szagos víz drágulásáról és mindezek társadalmi fogadtatásáról, illetve hírlapírói tálalásáról. A szerző egy újabb lehetséges forráscsoportra, a helyi lapok tudósításaira hívja fel a kutatás figyelmét. Paládi-Kovács Attila a dél-bánsági telepítéseket vette számba és tekintette át az 1880–1914 közötti időszakban. A késői telepítések oka, hogy Pancsova és Fehértemplom környékének katonai igazgatása csak 1871-ben szűnt meg, akkor állították vissza a polgári kormányzást és illesztették be a területet a vármegyei rendszerbe. A terület magyarságának új impérium alá kerüléséről is szól a tanulmányíró. Liszka József a monosandalos képzetkör néhány példáját járta körbe, elsősorban Vajda László nyomán. Az antik mitológia Iaszón történetéből kiindulva cseh, szlovák, német, román és magyar példákat sorol az egy lábbelijűség kapcsán. Mint írja, az egy cipő viselése a természeti népeknél éppúgy, mint az európai néprajzi adatokban bekövetkező rossz előjele, okozója lehet. A jungi oknyomozó elemzés nem titkolt célja a kutatási területre csábítani az ünnepeltet!

Klamár Zoltán

Szőke Anna szerk.: Fénytörés. Kulturális értékeink a Kárpát-medencében IV. A 100 éve született Penavin Olga tiszteletére rendezett emlékkonferencia kötete

Szabadka: Grafoprodukt 2019, 130 p. ISBN 978-86-80612-09-6 /Kiss Lajos Néprajzi Társaság Könyvtára/

A most megjelent anyag valójában a Penavin Olga születésének centenáriumán megrendezett, Palicsfürdőn és Szabadkán zajlott konferencián elhangzott előadások írott változatát tartalmazó kötet, melyben tizenkét tanulmány olvasható.

A bevezető a gazdag kutatói-oktatói tevékenység dióhéjbani, vázlatos összefoglalója, melyet a szerkesztő Szőke Anna adott közre. Klamár Zoltán Penavin Olga nyelvjárási atlaszai mint lehetséges néprajzi kontrollanyagok címmel írott tanulmányában két atlasz, a bácskai és a bánsági anyagát tekintette át és azok eredményeinek, példatárának kontrollanyagkénti hasznosíthatóságáról írt. Dévavári Beszédes Valéria tanulmányában A földrajzi nevek hasznáról írva Penavin Olga és Matijevics Lajos egyik nagyszabású vállalkozásából, a Vajdaság földrajzi neveinek adattárából, a konkrétan Szabadkára vonatkozó művelődéstörténeti és néprajzi adatokat vette számba, hangsúlyozván a földrajzi névanyagban érvényesülő kétnyelvűségi példákat. Kónya Sándor a Penavin-hagyatékból sándoregyházi keserveseket, székelykevei dallamváltó keserveseket mutatott be. A tanulmányíró a tőle megszokott alapossággal elemezte a szövegek és a dallamok szerkezetét. Sebők Valéria A fonott csipke felfedezése címmel a szlavóniai szigetmagyarság népi kultúrájának egy archaikus elemét, a fonott csipkét mutatta be, hangsúlyozván, hogy Penavin Olga kutatásai nyomán és ösztönzésére kezdett el a témával foglalkozni. Landgraf Ildikó Penavin Olga útjai, a szövegfolklór gyűjtésének alapelvei a változó időben című tanulmányában azt vázolta fel, miként és miért változtak meg a szövegfolklór szaktudományos alapelvei, követelményei, és mindezek hogyan tükröződtek Penavin közreadott kutatási eredményeiben. Raffai Judit Népmesék Penavin Olga gyűjteményeiben és hagyatékában címen Penavin népmesegyűjtő tevékenységét tekintette át, ami voltaképpen a nyelvjárásgyűjtő nyelvész tudatos folklór felé fordulását is mutatja. Penavin gyűjtései a Vajdaság területén a legszámottevőbbek, de a Szerémség kivételével minden jugoszláviai magyarlakta vidékről van meseanyag, összegzi a tanulmányíró. Szőke Anna Penavin egyik gyűjtési helyszínéről, Fejértelepről rajzolt általános, identitást, nyelvhasználati gyakorlatot bemutató képet. Tóth-Glemba Klára a bánsági földrajzi nevek gyűjtésében ellenőrzőként részt vevő munkatársként Nagybecskerek, Lukácsfalva, Erzsébetlak és Surján településeken végzett kutatásokat. Tanulmányában hangsúlyozta, hogy nemcsak a földrajzi névadás folyamatos, hanem annak kutatása is az kell legyen, hogy a jelenségek azonnal dokumentálhatóak legyenek. Silling István tanulmánya, A kisbíró szerepe és a hirdetések nyelve Kupuszinán a 20. század közepén a falu társadalmából mára kiveszett foglalkozást, a hivatalos kommunikátort és a hirdetések nyelvezetébe beszüremkedő nyelvjárási sajátosságokat mutatta be az 1953–1955-ből fennmaradt írott források alapján. Bárth János Lecticale, deputatum, stóla – paptartás a XVIII–XIX. századi Bácskában címmel az alsópapság megélhetését biztosító ágybér, tartásbér és a stóla néven összefoglalt (keresztelés, esketés, avatás, temetés) jövedelem alakulását tekintette át. Nyisztor Tinka Pusztina-Kacsika, Cacica-Pustina címmel a moldvai zarándoklatok, magyar misék az új évezred közepén a Bákó megyei, 99%-ban magyar település és Kacsika lengyelek által kialakított zarándokközpontja kapcsolatát mutatta be tanulmányában, kitérve a vallásgyakorlatban megjelenő anyanyelvhasználatra is. Pastyik László Berecz Imre, a bánsági lelkész és jeles népíró 19. század derekán kifejtett munkásságát mutatta be. Az életmű központi eleme a töröktopolyai Mária-kegyhely köré szerveződött jámbor mozgalomról kifejtett híradási tevékenység volt.