Milyen újságíró-nemzedékre van szükségünk?

Klemm Józsefet, a Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának a tájékoztatási felelősét, az Újvidéki Rádió igazgatóhelyettesét, a Pro Media újságíró-iskola alapítóját nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki. Sokrétű tevékenységéről a következőket mondta:
- Meggyőződésem, hogy a Pro Media újságíró-iskolával találtam meg az életcélomat. Az ember elérkezik abba a korba, amikor úgy érzi, annyi mindent összegyűjtött, hogy ideje volna adnia is. Itt az ideje kinevelni egy fiatal nemzedéket, átadni a tapasztalatokat, látni, hogy egy új generáció átveszi tőlünk a stafétabotot és talán jobban csinálja, mint mi, amikor ennyi idősek voltunk. Sem mint igazgató-helyettes, sem mint a Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának tájékoztatással megbízott tagja nem tudtam annyit tenni, amennyit lehetett volna. Ezeken a funkciókon ugyanis az egyénnek van felelőssége, de nem rendelkezik eszközökkel a céljai megvalósításához.
* ''A külhoni magyar nemzetrészek fennmaradása és megmaradása szempontjából rendkívül fontos, hogy miként működik az ottani magyar sajtó” - nyilatkozta nemrégiben. Mit mondhatna a vajdasági helyzetről?
- Úgy érzem, ebben a pillanatban nemcsak a vajdasági magyar sajtó, hanem maga az újságírás van válságban világszerte. A 21. századi tájékoztatási forradalom nagy mennyiségű információt juttat el az emberekhez, de egyben tönkre is teszi az újságírást. A lapokban ugyanis egyre kevesebb a véleményműfaj, és egyre több az olyan hír, amely csupán az események felszínét érinti. Azt hiszem, eddig még senki sem fogalmazta meg, hogy a kisebbségi újságírásnak miben kell eltérnie a többségitől. Természetesen arra kell törekednie, hogy minőségben ne maradjon le a többségi újságírástól, de hozzáállásban, a téma megközelítésében és feldolgozásában mindenképpen másnak kell lennie. Nemcsak mi, hanem az anyaországi újságíró-iskolák is elmulasztották eddig kimondani, hogy a kisebbségi újságírást tanítani kellene. Egy kisebbségi újságírónak nem elég csak az eseménnyel, annak a hátterével foglalkoznia, hanem elsősorban arra kell összpontosítania, hogy a téma hogyan érinti a közösségét.
* Szüksége van-e a vajdasági magyarságnak új tájékoztatási eszközökre, vagy a már meglevők szerkesztéspolitikáján kellene változtatni?
- Talán inkább próbáljuk megőrizni azt, ami már megvan, és ha bebizonyosodik, hogy életképtelen, akkor kellene új tájékoztatási eszközöket létrehozni. Az utóbbinak viszont az lenne az előfeltétele, hogy végre kidolgozzuk a vajdasági magyar médiastratégiát, valamint ennek részeként a vajdasági magyar tömegtájékoztatás rendszerét. Meg kell fogalmazni, hogy a vajdasági magyarságnak hány és milyen médiumra van szüksége. Első lépésként jegyzékbe kellene vennünk, mivel rendelkezünk, melyek a tartományi, illetve a kisközösségi jellegűek. Ha ezt elvégeznénk, akkor kiderülne, léteznek-e fehér pontok Vajdaság területén. Pontosítani kellene a feladatokat, a munkamegosztást és létrehozni az együttműködést, ami ebben a pillanatban nagyon hiányzik. Fontos lenne, hogy ne egymás ellenében dolgozzanak, hanem kialakuljon Vajdaságban az a médiahálózat, amely teljes egészében kielégíti az elvárásokat.
* Hol tart az említett médiastratégia kidolgozása?
- Van valami mozgás, elsősorban az elektronikus média területén. Ez az év nemcsak lehetőséget, hanem kötelezettséget is ró ránk, hiszen decemberben - a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciójának kezdeményezésére - a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma elfogadta a javaslatot, hogy 2009-et nyilvánítsák a külhoni magyar sajtó évévé. Ezzel egyidejűleg néhány feladatot is kaptak a tagszervezetek, közöttük azt, hogy végre körvonalazzák a magyar médiastratégiát. Nyilvánvalóan az egységes magyar médiastratégiára gondoltak, de ennek előfeltétele, hogy az egyes magyar közösségek megfogalmazzák a sajátjukat. Sajnos, három hónapot már elvesztettünk, de első lépésként a kezdeményezésünkre a magyar országgyűlés külügyi bizottsága létrehozott egy honlapot, amelyen megjelenhetnek a külhoni magyar médiumok. Reméljük, heteken belül megkezdi a működését és megteremtődik egyfajta kapcsolat a külhoni magyar közösségek és az anyaország között. Nem elég az, ha mi meghatározzuk a saját szerepünket az egységes magyar médiarendszerben, ha az anyaországi sajtó továbbra is egyfajta ellenérzéssel, fenntartással viszonyul irántunk. De a kisebbségi magyar tájékoztatási eszközök is igen gyakran belenyugszanak abba, hogy provinciálisak legyenek, illetve a provincializmust kiegyenlítik a regionalizmussal, ami óriási hiba.
* Sokszor hangoztatja, hogy európai színvonalú és magyar szellemiségű újságírásra van szükség. Tapasztalatom szerint - főleg a fiatal kollégák esetében - az európaiság nem fér össze a magyar szellemiséggel.
- Az anyaországban is utópiának tartják, de én nem látok ellentétet a kettő között. Az európai minőségen azt értem, hogy nekünk is úgy kell tudnunk a szakmát, mint bármelyik európai újságírónak. Nem egy nemzeten felül álló eszmét akarunk rákényszeríteni az utánunk jövő nemzedékre, nem kozmopolitizmust hirdetünk, hanem azt, hogy a fiataloknak meg kell tanulniuk a szakmát ahhoz, hogy mesterré válhassanak. Aki a kisebbségi közösségben akar újságíró lenni, annak fel kell vállalnia, hogy ennek a közösségnek a létkérdéseivel foglalkozzon. Ezt értem magyar szellemiségű újságíráson. Oly módon kell ezeket a témákat feldolgozni, hogy közben rávilágítsunk arra, hogy a vajdasági magyar közösség hogyan tud megmaradni a szülőhelyén.
* De nyilvánvalóan nem az a cél, hogy mindig csak a jó és kedvező dolgokat mutassuk be?
- Egészen biztos, hogy ezen a területen a bíráló újságírást is művelni kell, de felmerül egy újabb érdekes kérdés: a sajtószabadság és a kisebbségi újságírás közötti összefüggésé. A kisebbségi újságírásban tevékenykedőnek mindig kettős szempontot kell mérlegelnie. Az egyik fontos szempont, hogy a lehető legnagyobb mértékben ragaszkodjék a szabad sajtó eszméihez, vagyis szépítés nélkül közzétegye a birtokába jutott fontos információkat. Ugyanakkor mindig meg kell fontolnia, hogyan tud rávilágítani ezekre a témákra úgy, hogy ne adjon fegyvert azoknak a kezébe, akik alig várják, hogy bizonyos híreket felhasználjanak a kisebbségi közösségek ellen. Ezért vélem úgy, hogy a kisebbségi magyar újságírók új generációjának a kinevelése nagyon nehéz és fontos feladat. Nekünk olyan nemzedékre van szükségünk, amely tudja, hogyan lehet újságírást művelni úgy, hogy megfeleljen a sajtószabadság ismérveinek, de ne ártson annak a közösségnek, amelyhez szól.

A szakma összefogására lenne szükség

Klemm József, az Újvidéki Rádió igazgatóhelyettese, a Pro Média Újságíró-iskola vezetője, a Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának a tájékoztatással megbízott tagja március 15-én Szabad Sajtó-díjat kapott. Az elismerés jó alkalomnak kínálkozott arra, hogy elbeszélgessünk a vajdasági magyar tájékoztatás jelenlegi helyzetéről.
* Elsőként a kialakulóban lévő vitára utalnék, amikor megkérdezem: lehet-e, szabad-e díjat átvenni a jelenlegi anyaországi kormánytól?
- Bevallom, kicsit szomorúan olvastam a téma kapcsán kialakult vitát. Számomra ugyanis ez ismét a magyarságon belüli tragikus megosztottság bizonyítéka. Nem arról beszélünk, megérdemelte-e valaki az elismerést, nem arról, hogy mit tett valaki saját szakmáján belül a vajdasági magyarságért, hanem arról, hogy MI hátat fordítsunk-e NEKIK, akik másként gondolkodnak, és bizonyos döntéseikkel megbántottak, megsértettek, esetleg megaláztak bennünket. Ha visszapillantok, el kell mondanom, hogy újságíróként, a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konventjének egyik alapító tagjaként, de a Telepi Rádió kabaréműsorának szerzőjeként is mindig az összefogást, a megegyezést, a megbékélést szorgalmaztam, és ma is azt vallom, hogy a széthúzás az egész magyar közösség rákfenéje, határon innen és határon túl, az anyaországban és a külhoni magyar közösségekben egyaránt. Saját elveimet hazudtoltam volna meg, ha ezúttal másként viselkedtem volna. Arra gondoltam, hány magyar tanító, tanár, orvos, művész, közalkalmazott van a Vajdaságban, akikről az anyaország nem tud semmit, pedig egész életüket az itteni kis magyar közösség boldogulásának szentelték. Ezért a kérdésedre válaszolva azt mondom: becsüljük meg jobban a saját értékeinket, és tegyünk is annak érdekében, hogy mindazok, akik talán még nálunk is jobban megérdemlik, kapjanak méltó elismerést azért, amit a vajdasági magyarságért tesznek.
* Milyen jelenleg az általános helyzet és hangulat a vajdasági magyar újságírásban?
- Nem akarom szépíteni a helyzetet, borúlátó viszont nem tudok lenni, ezért hadd mondjam így: van egyfajta forrongás, és ez nem biztos, hogy rossz. Tőlünk, mindannyiunktól függ, hogy ez az átmeneti állapot milyen irányba alakul majd. Az elégedetlenség, ami tagadhatatlan, arra kényszeríthet elsősorban bennünket, szakmabelieket, hogy tegyünk valamit a helyzet javítása érdekében. Úgy érzem, most volna szükség elsősorban a szakma összefogására. Kicsit fel kellene rázni álmából a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületét, amelyet éppen azért hoztunk létre, hogy közösen tegyünk valamit a jobb tájékoztatás érdekében. Jó lenne párbeszédet kezdeni a civil szférával arról, hogyan látja a helyzetet, valamint a hazai magyar politikusokkal is a sajtó és a politikum viszonyáról, arról, hogyan szolgálhatjuk leghatékonyabban a vajdasági magyar közösség érdekeit anélkül, hogy összekevernénk a ránk kiosztott feladatokat, értsd: anélkül, hogy a sajtó politizálni, a politikum pedig szerkeszteni akarna.
* A nehézségek és az esetleges viszály érződik-e a műsorokon, lapokon, amelyek az olvasó, hallgató, néző élé kerülnek?
- Ha most azt mondanám, hogy nem dicsekedhetünk túlságosan a vajdasági magyar sajtó minőségével, akkor ez csak egy magánvélemény volna. Tény és való viszont, hogy nagyon is elkelne egy elfogulatlan felmérés arról, milyen is a mai vajdasági magyar sajtó színvonala. Már régóta kezdeményezem, hogy végezzünk szakmai felmérést, vessük alapos elemzés alá elsősorban a Magyar Nemzeti Tanács fennhatósága alá tartozó Magyar Szót, Hét Napot és Képes Ifjúságot. Egy ilyen elfogulatlan szakmai elemzésből nemcsak a hibák derülnének ki, hanem a lehetőségek is, és ez elsősorban az említett szerkesztőségeknek nyújthatna segítséget a jövőbeli munkához. Később a közszolgálati rádió és tévé esetében is jó lenne elvégezni egy hasonló elfogulatlan szakmai elemzést.
Nagy mulasztásunk - és ebben vállalom a személyes felelősséget is -, hogy a mai napig nem készült el az egységes vajdasági magyar médiastratégia, minek alapján meghatároztuk volna, melyek a tájékoztatási prioritások, milyenek a vajdasági magyarság igényei és lehetőségei ezen a téren. Ami viszont biztató, végre megtettük az első lépést ebben az irányban: a Magyar Nemzeti Tanács döntése alapján közvélemény-kutatás készült a vajdasági magyarok tájékoztatási szokásairól és igényeiről. A hamarosan nyilvánosságra kerülő adatok alapján pótolni lehet majd a hiányt, meghatározhatjuk, milyen médiumokra van szükségünk, hogyan tudjuk ésszerűen befektetni a rendelkezésünkre álló pénzt, miként szavatolhatjuk azt, hogy a folyósított eszközök valóban oda jussanak, ahol legjobban fel tudjuk őket használni. Kiváltságosakra valóban nincs szükségünk, de mindenképpen ügyelnünk kell arra, hogy a tömbben, a szórványban és a szigetmagyarságon belül is megőrizzük azokat a médiumainkat, amelyek nélkül a vajdasági magyarság anyanyelvű tájékoztatása hiányos lenne.
* Véleményed szerint a megváltozott anyaországi támogatási rendszer mekkora hatással lesz a vajdasági magyar sajtó működésére?
- Félek, hogy az elmúlt időszakban túlságosan is rászoktunk arra, hogy a vajdasági magyar sajtó működését és fennmaradását az anyaországi támogatásoktól tesszük függővé. Korántsem állítom azt, hogy a segítségre nincs szükség, ha azonban nem teremtjük meg újságjaink, rádióink, tévéink stabil gazdasági hátterét, akkor az említett médiumainkat állandó létbizonytalanságra és stagnálásra ítéljük. Mindenképpen szükség lenne arra, hogy a szerb államtól is kiharcoljuk a kisebbségi sajtó sokkal hatékonyabb támogatását, olyan törvények meghozatalát, amelyek esetükben szavatolnák a pozitív diszkriminációt, olyan alapok létrehozását, amelyekből Szerbia pénzelné a magyar adófizető polgárok által igényelt sajtóorgánumokat. És persze, az sem lenne rossz, ha kinevelnénk néhány fiatal sajtómenedzsert, aki tudná, hogyan lehet hatékonyabban gazdálkodni a - bevallom - eléggé szűkös anyagiakkal.
* Jelenleg milyen a Pro Média Újságíró-iskola iskola megítélése, anyagi, műszaki ellátottsága?
- Nem akarok panaszkodni, hiszen a kezdetektől fogva itthon és az anyaországban is felismerték az újságíróképzés fontosságát, és támogatták is a munkánkat. Sajnos, ebben a támogatásban nem volt tervszerűség, minden évben meg kellett, meg kell vívnunk a kis csatánkat az iskola fennmaradásáért, és ez akadályozza a még sikeresebb oktatást. Jelenleg az ötödik nemzedéket oktatgatjuk a szegedi vendégtanárokkal együtt, ezúttal éppen Szabadkán, mert diákjaink nagy többsége észak-bácskai, így a viszonylag jól felszerelt újvidéki tanterem, ahol számítógépeink vannak, sőt egy kis gyakorlóstúdió felszerelését is terveztük, kihasználatlanul áll. Meggyőződésem, hogy jelenleg a vajdasági magyar újságírás legnagyobb problémája az új, fiatal, képzett, lelkes újságíró-nemzedék hiánya. A szakma elöregedett, a szerkesztőségek nem képesek önállóan kinevelni az utánpótlást.
* Többször beszéltél már az európai színvonalú, de szellemiségében magyar újságírás szükségességéről. Megvalósulni látszik-e ez a szerkesztőségekben?
- Azt hiszem, ma már minden valamirevaló vajdasági magyar sajtószervben elfogadott követelmény az utóbbi, a nem csak a nyelvében, hanem a hozzáállásában, érzületében is magyar tájékoztatás művelése. Persze, mindig lehet javítani az elért színvonalon, de jó, hogy az itteni szerkesztőségek belátták: fel kell vállalni a vajdasági magyarság sorskérdéseit, ezt a kisebbségi közösséget kell szolgálni, a vajdasági magyarságot kell ellátni olyan mennyiségű és minőségű információval, amely szavatolhatja, hogy a többséggel egyenrangúan tudjon szerepet vállalni a társadalmi történésekben, sorsa alakításában és felkészülni az uniós közeledésből eredő kihívásokra, lehetőségekre.
Ami az európai színvonalat illeti - ezt egykori BBC-s munkatársként jól tudom -, még nagyon messzi vagyunk a céltól. Első lépésként tudatosítanunk kellene, hogy az újságíróknak szükségük lenne állandó továbbképzésre, évente öt-hat szakosított tanfolyam befejezésére, hogy lépést tudjanak tartani az új technológiákkal és az információelmélet terén elért eredményekkel. Noha vannak borúlátó jóslatok is, én őszintén hiszek abban, hogy a vajdasági magyar újságírásnak lesznek még nagy napjai, évei, évtizedei. Lehet, hogy ez csak egy nagy álom, de vallom, hogy sohasem ér el nagy eredményeket az, aki nem tud, nem mer nagyokat álmodni.

A korszerű és minőséges közszolgálati rádiózásért

A Vajdasági Rádió és Televízió igazgatótanácsa Klemm Józsefet, az eddigi igazgatóhelyettest nevezte ki az Újvidéki Rádió ügyvezető igazgatójává. Beszélgetésünk során vázolta az intézmény jelenlegi helyzetét és szólt a feladatokról, tervekről is.
- Rendkívül nehéz pillanatban vettem át a ház irányítását, hiszen annak bizonytalan anyagi helyzete már évek óta húzódik. Ez abból adódik, hogy az illetékesek jogilag sem tisztázták le, hogyan lehetne szavatolni ennek a közszolgálati médiumnak, illetve a Vajdasági Rádiónak és Televíziónak az eltartását. A törvény előirányozza ugyan, hogy a Vajdaságból befolyó összeg hetven százalékát a Vajdasági Rádió és Televízió finanszírozására kell fordítani, de az itteni vezetőségnek nincs betekintése abba, mennyi pénz gyűlik össze a tartományban. A Szerbiai Villanygazdaság a bevételeket üzleti titkokként kezeli, amelyeket csupán a Szerbiai Rádió és Televízió vezetői láthatnak. Jelenleg valóban a pénzhiány a legsúlyosabb probléma, de az itt dolgozók számának az ésszerűsítése is szükségessé vált. A Vajdasági Rádióban és Televízióban állandóan vagy ideiglenesen foglalkoztatottak száma megközelíti az 1300-at, a tiszteletdíjasokkal együtt pedig meg is haladja az 1500-at, miközben az anyagi lehetőségeink csak valamivel több mint 900 személy alkalmazását teszik lehetővé. Mivel a rádióban és a televízióban 300 embertől kellene megválni, a ház vezetősége a szociális program mellett döntött. Ezzel a létszámfelesleg felétől sikerül megszabadulnunk, de a következő lépés az lesz, hogy a szerkesztőségek vezetőivel közösen megállapítsuk, kiket kell kényszerszabadságra küldeni.
* Lesznek-e olyan intézkedések, amelyek a műsorpolitika megváltoztatására vonatkoznak?
- Igen, olyan új műsorpolitikát kell megfogalmaznunk, amely eleget tesz a 21. századi rádiózás követelményeinek. Be kell ismernünk, hogy az Újvidéki Rádióban nem csak az alkalmazottak öregedtek el - a szerkesztőségek nagy részében az átlagéletkor meghaladja az ötven évet -, hanem a hallgatóink is. Mivel az elmúlt években nem foglalkoztunk a célközönség felfiatalításával, oda jutottunk, hogy 10-15 év múlva lesz ugyan magyar nyelvű rádióműsor, de nem lesz, aki hallgassa. A fiatalabb nemzedéket, a 30-50 év közöttieket kell megcéloznunk, mert a 30 év alattiak már nem a rádiót és a televíziót tartják a legfontosabbnak, hanem az internetet. Számukra sokkal fogyaszthatóbbá kellene tenni a VRTV közös honlapját, és mindenképpen szavatolni kellene, hogy a műsorok - valamennyi nyelven - a megfelelő minőségben és folyamatosan hallgathatóak legyenek a világhálón.
Minket a törvény kötelez arra, hogy több mint 90 százalékát lefedjük annak a területnek, amelyen sugározzuk az adásainkat, de mi ebben a pillanatban ennek a feltételnek csupán a kétharmadát tudjuk teljesíteni. Főleg a kisebbségi műsorok esetében van nagy kiesés. A tervek szerint az év végéig a Vajdasági Rádióról és Televízióról valószínűleg leválasztják azt a részleget, amely a műsorszórással foglalkozik, és - a külföldi gyakorlathoz hasonlóan - Szerbiában is kialakítanak egy külön vállalatot, amelynek csak ez lesz a feladata. Természetesen a műszaki felszereltségünkön is javítani kellene, mert erre eddig hiányoztak az anyagiak. Az uniós előírások miatt 2012-ig digitalizálni kellene a műsorszórást. Vannak olyan hírek, hogy a szerbiai digitalizációs folyamatban Vajdaság lesz a kísérleti alany, vagyis itt próbálják ki, hogyan is működik ez a gyakorlatban. Bízunk benne, hogy már a kísérleti digitális műsorkészítés és -szórás is hozzájárul a minőség javításához.
Nyitnunk kell ahhoz, hogy az Újvidéki Rádió központi helyet foglaljon el a vajdasági elektronikus tájékoztatásban és megpróbálja az egykor létező rádióhálózat felújításával összefogni mindazokat az elektronikus médiumokat, amelyek regionális vagy helyi szinten működnek. A külföld felé történő nyitás is nagyon fontos, és van is néhány nagyon komoly kezdeményezésünk. Ebben a pillanatban már szinte biztosra vehető, hogy a Duna stratégián belül a VRTV kapja meg a központi koordinátor szerepét. Mi már készültünk, hiszen az elmúlt években több együttműködési szerződést írtunk alá a környező országok hasonló médiumaival. Mi nem csak műsorcserét szeretnénk, hanem közös műsorkészítést, napi bekapcsolódást, nagyobb projektumokat.
* Milyen a kisebbségi szerkesztőségek helyzete?
- Az Újvidéki Rádió kilenc nyelven sugározza a műsorát, de ez a szám hónapokon belül növekszik, ugyanis még két szerkesztőség alakul: a horvát és a német. A kisebbségi szerkesztőségek helyzete nem tér el sokban a többségitől, esetleg még nagyobb káderproblémáról beszélhetünk. A magyar szerkesztőségen kívül a többiek 19-20 emberrel készítik a napi öt órás műsorukat, ami ebben a pillanatban optimálisnak tűnik, a további létszámcsökkentés veszélyeztetné a fennmaradásukat. Itt inkább a minőségen kellene javítani, mert a kisebbségi műsorok nagy részében, sajnos, belenyugodtak abba, hogy viszonylag alacsony nyelvi és tartalmi színvonalon adják közre a műsoraikat. A magyar szerkesztőségnek 24 órás adása van, mint a szerb szerkesztőségnek, de majdnem feleannyi emberrel készíti a műsorait. Mivel a létszám csökkentése itt is nagy gondot jelentene, a házon belül abban állapodtunk meg, hogy a szociális program keretében távozó tíz ember helyére új foglalkoztatottakat alkalmazunk.
* Látja-e a Vajdasági Rádió és Televízió helyét és szerepét a készülő magyar médiastratégiában?
- A felvázolt keretben egy helyen említik a VRTV-t, éppen a káderkérdés miatt. A médiastratégia végleges változatában pontosan meg kell határozni, mi lesz az Újvidéki Rádió, illetve a Vajdasági Rádió és Televízió pozíciója a Vajdaságban működő, magyarul sugárzó többi rádióhoz és tévéhez képest, hogyan illeszkedik be az egységes médiahálózatba. Nagyon bízom benne, hogy sikerül egy olyan koncepciót kidolgozni, amelyben a jelenleg meglévő vajdasági elektronikus közszolgálati médiumnak is pontosan megtaláljuk a helyér és szerepét, hogy olyan tájékoztatást szavatoljunk a vajdasági magyarságnak, amilyet elvár tőlünk.

„Számunkra most nem a honnan a fő kérdés”

Hogyan befolyásolja az előfizetés megszüntetése a vajdasági elektronikus közmédia helyzetét? — Klemm Józseftől, az Újvidéki Rádió igazgatójától kértünk magyarázatot

Miközben készül az elektronikus médiáról szóló törvény, Aleksandar Vučić kormányfő-helyettes meglepő döntéssel állt a nyilvánosság elé: bejelentette, meg kell szüntetni az RTV-előfizetést. Magyarázata alapján mégsem az ingatlanadóval együtt szednék be a díjat, hanem a következő három évben a köztársasági költségvetésből oldanák meg a szerbiai és a vajdasági közszolgálati rádió és televízió pénzelését. Arra a felvetésre, hogy ez az elképzelés jó-e vagy rossz, illetve előre- vagy visszalépés-e az eddigi gyakorlathoz képest, Klemm Józseftől, az Újvidéki Rádió igazgatójától kértünk magyarázatot.   
— Számomra nem kétséges, hogy szükség van egy olyan — anyagilag kiváltságos helyzetben levő — médiumra, amely nem szolgálja ki sem a politikai hatalmat, sem a kórosan lezüllesztett közízlést, hanem mindenkori ismertetőjegye a politikai függetlenség és a minőség lesz. Persze, ennek előfeltétele az ilyen médium megfelelő anyagi háttere, amely lehetővé teszi számára az alapfeladatként meghatározott három funkció: a tájékoztatási, a (köz)művelődési és a szórakoztatási feladatok ellátását.
Ha közösségi szinten konszenzus jön létre ebben a kérdésben, tehát a célközönség megérti, a politikum támogatja, a közmédiában dolgozók pedig feladatuknak tekintik az említetteket, akkor — legalábbis számomra — másodlagos kérdés, hogyan teremtjük elő ezeket a pénzeket. Egy dolog azonban biztos: ha valódi közmédiát akarunk, amelyet minden pillanatban a hitelességéről, megbízhatóságáról, politikai kiegyensúlyozottságáról, a valódi kulturális értékek népszerűsítéséről és mindenekelőtt arról ismerünk fel, hogy a minőség tekintetében nem tesz engedményeket, akkor az ilyen médium sok pénzbe fog kerülni. Ugyanakkor tény az is, hogy az ilyen médiumba befektetett eszközök mennyisége nem lesz arányban (de nem is kell, hogy arányban legyen) a hallgatottsági és nézettségi mutatókkal, hiszen köztudomású, hogy manapság nem a minőség, hanem éppen ellenkezőleg, az igénytelenség, az alpáriasság, az ízléstelenség az, ami a közönséget vonzza. Ennek ellenére: közérdek, hogy minden országban legyen legalább egy olyan médium, amely — ahelyett, hogy behódolna — alakítani igyekszik a közízlést.
Ergo: szerintem az állam fő feladata, hogy — így vagy úgy — előfizetéssel, a közműdíjak kiegészítésével vagy költségvetési finanszírozással biztos anyagi hátteret szavatoljon saját közmédiumainak, esetünkben két intézménynek: a Szerbiai és a Vajdasági RTV-nek.

* Az előfizetés megszűnése anyagilag mennyire érintené a Vajdasági RTV-t?
— Sajnos, éppen a korábban említett társadalmi konszenzus hiánya vezetett oda, hogy ebben a pillanatban a közmédiában dolgozók számára teljesen mindegy, melyik megoldás mellett döntenek majd az illetékesek, mivel olyan súlyos anyagi helyzetben van az SZRTV és a VRTV, hogy hetek kérdése, mikor omlik össze a két médiaház, és temeti maga alá mindazokat az értékeket, amelyeket az elmúlt évtizedekben — a többé-kevésbé kedvezőtlen feltételek és tisztázatlan feladatok ellenére — sikerült megteremtenie. A populista nyilatkozatokat hangoztató politikusaink, a nem megfelelő törvényi szabályozás és az eluralkodó közhangulat következtében az előfizetést — ami törvényes kötelezettség — most már valóban csak a leglelkiismeretesebb polgárok fizetik, így a befolyó összeg már a bérek rendszeres kifizetésére sem elegendő, beruházásokra, új műsorok gyártására, új projektek beindítására nem is gondolhatunk. Miután hivatalos helyekről is elhangzott, hogy az előfizetést beszüntetik, a pénz még inkább elapadt. Az ilyen fejleményekért közvetlenül azok a politikusok, köztisztviselők hibáztathatók, akik — nyilatkozataik súlyát és következményeit nem mérlegelve — a megoldást jelentő intézkedések, döntések meghozatala előtt, mondhatni: a rúd elé szaladva, olyan bejelentést tesznek, amelyet egy még készülőfélben levő törvény fog csak szabályozni. 
A tíz nyelven sugárzó Vajdasági RTV esetében az előállt helyzet már nemcsak a közmédia működését, hanem a kisebbségi tájékoztatási jogok érvényesítését is közvetlenül veszélyezteti. Számunkra tehát most nem a honnan a fő kérdés, hanem a mikor, azaz mindegy, hogy honnan érkezik a pénz, csak legyen végre kiszámítható és folyamatos a közmédia finanszírozása.

* Egyes újságíró-egyesületek elfogadhatatlannak tartják a költségvetésből való pénzelést, mert úgy gondolják, a függetlenség kárára mehet. Reális alapja van-e ennek a félelemnek?
— Jómagam is elfogadhatóbb megoldásnak és a függetlenség szempontjából tisztább helyzetnek tartom az előfizetési rendszer megtartását, de korántsem gondolom azt, hogy az előfizetés eleve szavatolja a politikai függetlenséget, amint abban sem vagyok biztos, hogy a költségvetési pénzelés eleve a politikai nyomásgyakorlást vonja maga után. A valódi kérdés az, hogy a közmédia irányító szerveinek kinevezésében ezentúl a szakmai vagy a pártpolitikai elvek érvényesülnek-e. Azt hiszem, hogy az európai értékek elsajátításával párhuzamosan az ottani közmédiában uralkodó szabályokat is magunkévá kell tennünk, beleértve azt a gyakorlatot is, mely szerint a közmédia politikai befolyásolási kísérlete olyan főbenjáró bűn, amelybe — ha szándékuk bebizonyosodik — a legrangosabb politikusok is belebukhatnak. 

* Aleksandar Tijanić, a Szerbiai RTV (RTS) vezérigazgatója úgy nyilatkozott, az előfizetés megszüntetése miatt mintegy 1000 embert kell majd elbocsátaniuk, és csökkenteniük kell a saját gyártású műsorok mennyiségét. Reális-e a veszélye annak, hogy ez valóban bekövetkezhet?
— Itt megint az a valódi kérdés, hogy az állam mekkora összeget szán a közmédia finanszírozására. Mivel ezt még nem tudjuk, korai arról beszélni, hány embert kell elbocsátani a rádióból és a televízióból, és azt sem tudnám megerősíteni, hogy a költségvetési pénzelés a saját gyártású műsorok mennyiségének a kárára menne-e. Ha viszont az állam valóban úgy dönt, hogy ezentúl közpénzekből finanszírozza a belgrádi és az újvidéki médiumot, akkor jó lenne mindenekelőtt tisztázni azt, mit is vár el ezektől az elektronikus sajtóházaktól. Ha valóban közmédiát akar működtetni, ha csakugyan politikailag független és a minőséget tekintve etalon érvényű két médiumot szándékozik fenntartani, akkor a pénzügyi terveknek a feladatokhoz kell igazodniuk, és nem fordítva. Nem szabhatja meg tehát az illetékes kabinet vagy egy ott dolgozó tisztségviselő, hogy ennyi és ennyi pénzt kap a közmédia, anélkül, hogy felmérnék, milyen feladatokat kell teljesíteni a két RTV-háznak. Ha viszont az illetékesek mégis az ilyen visszás megoldáshoz folyamodnak, akkor a legnagyobb kár nem is a káderállomány leépítése és a műsorkínálat elszegényedése lehet, hanem az, hogy a megfelelő anyagi hátterétől megfosztott közmédiumoknak le kell mondaniuk mindarról, ami megkülönbözteti őket a szerbiai médiapiacon: a hitelességről, a megbízhatóságról, a politikai kiegyensúlyozottságról, a valódi kulturális értékek népszerűsítéséről és mindenekelőtt a minőségről. Ha pedig erről lemondanak, akkor fennmaradásuk és további működésük indoka és értelme veszik el.

A csend költészete

A vajdasági magyar könyv és olvasás napjára — Beszélgetés Klemm József újságíróval a közelmúltban megjelent haikukötete kapcsán

Mit tehet az ember, ha pályafutása során szakmai válságba kerül, elveszíti a kapcsolatát munkája alapjával, ebben az esetben a szavakkal? Klemm József csaknem negyven év újságírói tevékenység után eljutott arra a pontra, amikor úgy érezte, szavai már nem azt mondják, amit ő velük közölni szeretne. Két választása volt: hátat fordítani és megfutamodni, vagy szembenézni a kételyeivel, és újra felfedezni a szavak tartalmát. Klemm ez utóbbi mellett döntött, haikuírásba fogott. A közelmúltban a Forum Kiadó gondozásában Kilencvenkilenc címmel jelent meg verseskötete. A kiadvány a Vajdasági Szép Magyar Könyv 2013 legszebb könyve elismerésben részesült.

A szerzőt a haikuírásról, a nyugati és a keleti szemlélet kapcsolódási pontjairól, az önmegismerés folyamatáról kérdeztük.

kezdetben volt

...Isten, szakálla
kender, aztán két ember,
szívük csupa fény,

majd a vágy, kéj, bűn,
fájdalom, megbocsátás,
s aztán jöttem én

• Mi vezette önt a haikuköltészet felé?

— Huszonkilenc éves koromban kerültem először lelki válságba. A mostani fiatalság számára ez talán érthetetlen, ennek oka ugyanis az volt, hogy ráeszméltem: mindenem megvan. Huszonkilenc évesen már diplomás ember voltam, munkahelyem, családom, házam volt, és a napjaim egyformán teltek. Nem tudtam beletörődni abba, hogy az élet értelme ez az ismétlődés. Akkor kezdtem el keresni. Bennem is felvetődött a nagy kérdés — amely szinte minden emberben felmerül a harmincas éveiben —, hogy hogyan is kell viszonyulni az élethez, hogy valóban értelmesen éljük le.

A következő nagy válságom a szavak válsága volt, amikor rájöttem arra, hogy a szavaim már nem azt közvetítik, amit én mondani akarok. Elvesztették a súlyukat, és választanom kellett: vagy teljesen elhallgatok, abbahagyom az újságírást, vagy megpróbálok egy olyan műfajt találni, amely lehetővé teszi számomra, hogy visszataláljak a szavak eredeti jelentéséhez, amellyel el tudom mondani azt, ami számomra az emberi élet értelme. Ekkor kezdtem el foglalkozni a haikuval, annak köszönhetően, hogy a harmincas éveimtől kezdve érdeklődtem a keleti filozófia iránt, és az egyik ilyen olvasmányomban bukkantam rá egy haikura, amely felébresztette bennem ezt az — erre a versformára jellemző — együtt rezgést. Ez a műfaj óriási fegyelmet követel az írótól. Megköveteli azt, hogy mindent, ami felesleges, ami lényegtelen, hagyjon ki, és csak azokból a szavakból építkezzen, amelyeknek még van súlyuk, illetve amelyek egymással összekapcsolva új értelmet tudnak nyerni. Így jutottam el a haikuköltészetig.

• Milyen lelkiállapot szükséges a haikuíráshoz?

— Amikor haikuírásba kezdtem, már legalább tíz-tizenkét éve foglalkoztam meditációval. A haiku a csend költészete, és valószínűleg akkor érkeztem el eddig a pontig, amikor eléggé le tudtam csendesedni önmagamban. Hiába próbáltam volna ezzel korábban foglalkozni, amikor még nem volt bennem elég csend, amikor még úgy gondoltam, hogy a keresés az erőlködésből áll. Idővel rájön az ember, hogy a valódi keresés nem azt jelenti, hogy teljes erőből igyekszik megtalálni valamit, hanem hogy megnyílik a válaszok felé, lehetővé teszi, hogy azok találják meg őt.

• Az ön által írt haikuk némiképp eltérnek az eredeti versformától...

— Kezdetben valóban az eredeti japán haiku szabályaihoz próbáltam tartani magamat, vagyis igyekeztem eltűnni a szöveg mögött. A keleti filozófia szerint a megismerés útja, hogy a szemlélődő eggyé váljon a szemlélt tárggyal. Megpróbáltam személytelen verseket írni, de később rájöttem, hogy ez nem teljesen megvalósítható, hiszen mégis a nyugati kultúrában nőttem fel, amelyben az egónak nagyon nagy szerepe van — nemcsak az irodalomban, hanem a mindennapokban is. Ha megtagadom ezt az egót, akkor önmagamat tagadom meg, és ami így jelenik meg, az nem az én hangom lesz. Úgyhogy végül — a huszadik századi nyugati írókhoz hasonlóan  — csak a formát és a képszerűséget vettem át. Az ego megjelenik a verseimben, méghozzá úgy, hogy nemcsak a világra csodálkozom rá, hanem arra is, hogy mi az én szerepem a világban, illetve a verseken keresztül megpróbálom definiálni, hogy milyen kapcsolat van a teremtő és a teremtmény között: az örök teremtő és énközöttem, illetve köztem mint teremtő és az általam alkotott teremtmények között.

angyal

lám, szárnya sincs már,
csak türelme, mosolya,
örök feleség

• A címek is nagyon beszédesek...

— Igen, csalok egy kicsit, hiszen az eredeti japán haikunak nincs címe, és azáltal, hogy címet adok neki, további két-három, esetleg négy-öt szótag is elhangzik. A cím az én haikuim összetevő része, hiszen cím nélkül nem lehetne teljes egészében azonosulni azzal, ami ott le van írva. Vannak végig nem mondott gondolatok — maga a vers mindössze tizenhét szótag —, amelyeknek az értelmét, a lényegét éppen a cím adja meg. A nyugati haikuban a címadás nagyon lényeges, éppen azért, mert kiegészíti a verset, útmutatást ad, hogy milyen irányba kell haladni, ha el akarunk érni ugyanoda, ahova a költő vezeti az olvasóját.

• Ugyanez az elgondolás a kötetben is működik?

— A kötet címe Kilencvenkilenc. Nem azért, mert 99 haiku van benne, hanem fordítva: azért van benne 99 haiku, mert ezt a címet adtam. Ennél jóval több haikut írtam, azt a 99-et választottam ki, amelyiket méltónak tartottam arra, hogy az olvasók elolvassák. A Kilencvenkilenc címet azért adtam, mert ez egy életérzés, amely azt jelenti számomra, hogy az ember eljutott addig a pontig, amikor úgy érzi, már csak egy lépés hiányzik ahhoz, hogy elérje a tökéletességet. Több évtizedes meditáció, elcsendesülés után azt hiszi: ha még ezt az egy lépést megteszi, akkor talán elérkezik a beavatás pillanatáig, addig a pillanatig, amikor eljön az a megvilágosodás, amelyről a keleti filozófusok beszélnek. És amikor erőfeszítés, lemondás vagy a belső elcsendesedés útján megteszi ezt az utolsó lépést, akkor derül ki, hogy még mindig csak a kilencvenkilencen van, és még ez sem a befejezés. Ez egyrészt tragikus, mert hálátlan és elégedetlen az ember önmagával és mindazzal, ami vele történik, mindazzal, amit az életében elért. Egyszersmind ez lesz az a mozgatóerő, amelyik továbbhajtja haláláig, hogy mindig tegyen még egy lépést a tökéletesedés útján. Ez tulajdonképpen a tao, az út, mely azt mondja, hogy nem a cél, hanem az út a fontos, és hogy haladj ezen az úton a cél felé. A cél, mely számomra a tökéletességet jelenti, valahol a végtelenben van...

mese

hol volt, hol nem volt
enni, négyet szoptatott,
míg meg nem haltak

• Akkoriban fordult a keleti filozófiák felé, amikor kérdései, kételyei voltak. A kötetben is ezektől — a keleti nézetektől — indult, de visszatalált a nyugati ember gyökereihez. Ez az életben is így van, visszatalált önmagához a verseken keresztül?

— A verseken — és mindezen az útkeresésen — keresztül nem az utat találtam meg, hanem önmagam lényegét, ez jelenti tulajdonképpen az elcsendesedést. Mert az embernek, ha lassan kezdi megérteni önmagának, az életének és a küldetésének a lényegét, egyre kevésbé hiányoznak a mindennapi, egyszerűbb dolgok, és egyre biztosabb benne, hogy jó irányba tart. Ez az az út, amelyiken haladnia kell, és amelyiken mindennap egy lépéssel előrébb tud jutni. Ami a nyugati embernek az életfilozófiáját, világnézetét illeti, ettől nem tudtam elszakadni, hiszen ebben nőttem fel. Ezért is van az, hogy a kötetem négy fejezetéből három énközpontú. Az egyikben én mint teremtmény vagyok a központban, a másikban Isten mint a teremtő, a harmadikban pedig víziószerű képek jelennek meg a verseimben. Ez hozta ki belőlem azt, hogy egyfajta párbeszéd alakult ki a Teremtővel, ami a keleti filozófiára nem jellemző, hiszen ott Isten mint entitás nincs jelen, nem beszélnek róla mint alkotóról, mint létezőről. Én viszont — nyugati emberként — folyamatosan ebben a párbeszédben élek az alkotóval. Néha úgy, hogy csodálom művének tökéletességét, és ezt a tökéletességet próbálom visszaadni a verseimben, néha viszont úgy, hogy perelek vele, mert úgy érzem, hogy egy tökéletes alkotó sokkal tökéletesebb világot hozhatott volna létre, mint amilyenben mi élünk. De van itt egy nagyon érdekes dolog, amit egy filmben láttam — nemrégiben néztem újra, Az utolsó szamuráj a címe —, amelyben a szamuráj, a nagy mester, a halála előtt azt mondja: „Egész életemben kerestem a tökéletes cseresznyevirágot, és most, halálom előtt jövök rá, hogy minden cseresznyevirág tökéletes volt, csak én nem voltam elég tökéletes ahhoz, hogy ezt a tökéletességet felismerjem.” Valahogy így vagyok vele én is. Azokban a napokban, amikor perelek, tisztában vagyok vele, hogy talán én nem vagyok még elég tökéletes ahhoz, hogy felismerjem azt a tökéletes világot, amelyben a harmóniát keresem.    

Klemm József verseskötetének bemutatója Magyarkanizsán

Klemm József Kilencvenkilenc című verseskötetének bemutatójára március 30-án, vasárnap 17 órakor kerül sor a magyarkanizsai Art Cafféban.

Az est szervezője a József Attila Könyvtár és a Nagy József RKM.

A kilencvenkilenc haikut tartalmazó könyv a Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Az est vendége  a szerzőn kívül Léphaft Pál, aki a könyvet és a fedőlapot tervezte, valamint Heinermann Péter.

„Az írásról leszokni soha nem fogok”

Díjjal zárta az elmúlt évet és újabb elismeréssel kezdte az ideit Klemm József, a Vajdasági RTV vezérigazgató-helyettese. Három évtizedes aktív és elismert újságírói munka után, tizenhárom éve vezetői beosztásban a kollégák és a szakma munkafeltételeinek megteremtése a feladata, társadalmi szerepvállalásai és civil kezdeményezései is ehhez a hivatáshoz kötődnek. Ha lelki feltöltődésre vágyik, verset ír.

* Dr. Német László nagybecskereki megyés püspök Szent Gellért-érmet adományozott önnek mint a Vajdasági RTV vezérigazgató-helyettesének, illetve Miodrag Koprivica vezérigazgatónak. Miért mondott ezáltal köszönetet a főpásztor?

— Február elején mindkét vajdasági katolikus püspök járt a médiaházunkban, tehát Msgr. dr. Német László nagybecskereki és Msgr. Slavko Večerin szabadkai megyés püspök. A VRTV meghívására jöttek el, azt szerettük volna ugyanis, hogy a két főpásztor megismerkedjen a Vajdasági RTV új székháza nyújtotta munkafeltételekkel, egyszersmind lehetőséget teremtettünk a vallási műsorokat készítő kollégáink számára, hogy a püspök urakkal létrejött baráti párbeszéd során tisztázzunk bizonyos kérdéseket, melyek lehetővé tennék az említett műsorok tartalmi gazdagítását és minőségi javítását. Večerin főpásztorral ez volt az első találkozásunk, Német püspök úr azonban már több ízben járt nálunk, és fontos kezdeményezésekkel, indítványokkal segítette a vallási műsorokat szerkesztő újságíróink munkáját. Ezúttal viszont valóban meglepett bennünket, hiszen az új székházban tapasztaltakat összegező sajtóértekezlet előtt a püspök úr átadta mindkettőnknek a Szent Gellért-érmet és a vele járó köszönő oklevelet. Mint mondta, ezzel akarta megköszönni a VRTV vezetőinek és munkatársainak az eddigi gyümölcsöző együttműködést és a nyitottságot, hogy rendszeresen tudósítunk az egyházmegye vallási életéről, a liturgikus eseményeket pedig maximális hivatástudattal közvetítjük. Be kell vallanom, hogy számomra különösen megtisztelő ez az elismerés, hiszen elszakíthatatlan szálak fűznek Nagybecskerekhez és az ottani egyházmegyéhez (ebben a városban nőttem fel, apai nagybácsim, Jung Tamás püspök pedig a bánáti területek első apostoli kormányzója volt), és az ottani székesegyház számomra az igazi nagybetűs Templom, ahova lelki megújulás végett mindig hazatérhetek.

* Következő projektumuk a bánáti templomok megörökítése. Kik készítik majd ezt a műsort, illetve milyen koncepcióval, és mikor láthatjuk majd?

— Igen, ez egy olyan nagy ívű műsorterv, amelyet már hosszabb ideje felvázoltunk néhány szintén becskereki barátommal. Azt szeretnénk ugyanis, hogy a Vajdasági RTV számára, de nyilván az összmagyarság számára is kameráinkkal végigjárjuk és tartósan megörökítsük a bánáti katolikus templomokat. Mindannyian jól tudjuk, hogy az említett épületek egy része már nagyon rossz állapotban van, másutt a templomok ajtajai is ritkán nyílnak ki, hiszen elfogytak a padokból a hívek, tehát talán ez az utolsó időpont arra, hogy a mulandósággal is szembenézve megörökítsük ezt a vallási és kulturális hagyatékot az utódainknak. Az eredeti terv szerint a művelődéstörténeti háttér felvázolása dr. Németh Ferenc feladata lesz, az újságírói munkát Kecskés Istvánra bíznánk, a vizuális tanácsadónk Léphaft Pál lesz, jómagam pedig a logisztikai háttérről igyekszem gondoskodni. A munkatársak névsora azonban várhatóan ennél sokkal bővebb lesz. A terv megvalósítását a jelenlegi járványhelyzet odázta el, de bízunk benne, hogy legkésőbb az év második felében megkezdjük a realizálását.

* Decemberben a Kultúra Szikrái Díjjal ismerte el munkáját a Vajdasági Művelődési Központ. Milyen szerepe van a Vajdasági RTV-nek és önnek a multikulturalizmus, illetve az interkulturalizmus népszerűsítésében?

— A VRTV kezdettől fogva multikulturális jellegű intézmény volt, hiszen a rádió, majd később a televízió is az első naptól kezdve öt nyelven sugározta műsorait. Persze eleinte ennek politikai propaganda jellege volt, később viszont sikerült valóban a kisebbségeket reálisan bemutató tartalmakkal megtölteni a műsorokat. A nyelvi kínálatot is fokozatosan növeltük, majd valahol a tízes számnál megálltunk. Tizen-egynéhány évvel ezelőtt, amikor pozícióba kerültem, előbb az Újvidéki Rádió igazgatóhelyettese, majd igazgatója lettem, sikerült kieszközölnöm, hogy ismét folytassuk a nyelvi kínálat gazdagítását, így a mai napra tizenhatra növeltük a rádióban és tizenegyre a tévében meglévő nyelvi kínálatot, azzal, hogy az idén újabb bővítések előtt állunk. Az említett díj megindoklásában is az állt, hogy elsősorban a vajdasági közmédium kisebbségi nyelvi kínálatának növelésével érdemeltem ki az elismerést.

* Az értékek bemutatása mellett van-e szemléletformáló, párbeszéd-kezdeményező szerepe a vajdasági közmédiának?

— A médiának általában, de elsősorban a közmédiumoknak valóban az értékfeltárás és -bemutatás az egyik fő feladatuk, emellett pedig mindenképp a véleményformálás. Ez utóbbit azonban nem volna szabad oly módon megkísérelniük, hogy a fogyasztóikra kész véleményeket próbálnak ráerőszakolni. Ehelyett elérhetővé kell tenniük saját célközönségük számára minden olyan információt, amely az egyes nézőt-hallgatót segíti abban, hogy a tények lehető legszélesebb ismerete alapján alakítsa ki saját véleményét. Ez a teória. Persze, ideális volna, ha ezt a gyakorlatban is mindig meg tudnánk valósítani. Jelenleg örülök annak, hogy felnövőben van egy új, képzett, fiatal újságíró-nemzedék, amelyik talán majd valóra tudja váltani ezeket a szép elveket.

* Milyen helyzetben vannak a kisebbségi szerkesztőségek?

— Idealizálni nem szeretnék. Tény, hogy az egész VRTV anyagi helyzete rendezetlen, hiszen folyamatosan pénzhiánnyal küzdünk, és ez az egész vállalatra, így a kisebbségi szerkesztőségekre is rányomja bélyegét. Nem tudjuk megfizetni a valóban jó kádereket, az ellentmondásos törvények miatt nem tudunk állandó munkaviszonyt felajánlani az új munkatársaknak, a szerkesztőségek elöregszenek… Marad viszont a remény, hogy az új székházunk belakása után előbb-utóbb tartósan megoldódik a két közmédium finanszírozása is, így javulhat a VRTV és ezen belül a kisebbségi szerkesztőségek helyzete is.

* Az elmúlt időszakot jellemző személyi változások után stabil-e a helyzet a VRT-ben?

— A személyi változások, melyek egy ideig nagy port vertek fel a médiaházunk berkeiben, szerintem politikailag túlfűtött indulatok miatt tűntek fontosnak. A műsorok készítése a lehetőségekkel összhangban folyamatos, állandó követelmény a tartalmi gazdagítás és a minőségi javítás. A VRTV-ben nincsenek tiltott témák vagy személyek, nemrégiben a hozzánk látogató ellenzéki politikusok egy csoportja is elismeréssel nyilatkozott a műsoraink nyitottságáról. Persze, javítani mindig lehet, és jelenleg is tervezzük olyan új műsorok beindítását, amelyek a közmédium objektivitását fogják igazolni.

* És a magyar szerkesztőségben?

— A magyar szerkesztőségek — gondolok itt a rádiós és a tévés kollégákra egyaránt — folyamatos káderhiánnyal küszködnek, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy megőrizzék, sőt időnként gazdagítsák is a műsorkínálatot. Öt-hat új ember jövetele azonban minőségi ugrást hozhatna mindkét szerkesztőség munkájában.

* Hogyan halad az új székház „meghódítása”?

— Tavaly októbertől folyamatos az új, impozáns székházunk belakása. A rádiósok már mind átköltöztek, a közös szolgálatok is, jelenleg pedig a tévé lassú járatú műsorainak átköltöztetése van folyamatban. Az informatív adások azonban még a régi székházban készülnek, mivel még három tévéstúdió felszerelésére nem érkeztek meg az ígért eszközök. Bízunk viszont abban, hogy az év végéig ezt is megoldjuk, és első ízben lesz egy épületben a teljes Vajdasági Rádió és Televízió.

* Ön kiemelkedő tevékenységet nyújtott évtizedeken át újságíróként. Mennyire tud érvényesülni mostani pozíciójában ez az oldala?

— Igen, több mint harminc évig voltam aktív újságíró, az utóbbi tizenhárom évben viszont menedzserként a kollégák munkafeltételeinek megteremtése a feladatom. Bevallom, néha hiányzik a sokkal kreatívabb újságírói munka, de ha rám jön az íráskedv, akkor visszatérek ifjúkori hobbimhoz, az irodalomhoz. Egy-egy vers megírása azután eltünteti a hiányérzetet, de annyi biztos, hogy az írásról leszokni soha nem fogok.