Koliger Károly halálhírére

Hatvanhat éves korában Szegeden szép csendben, mint ahogyan élt is, elment a délvidéki magyar költő, író, grafikus, tévébemondó-műsorvezető, lapunk barátja, Koliger Károly. Igazi régi vágású úriember volt: udvarias, halk szavú, egy kicsit félszeg. Egy művészember a kiveszőfélben levő fajtából. Amikor lapzártakor, bolondokháza-hangulatban befordult a szerkesztőségbe, szerényen helyet foglalt az előszobában, nem türelmetlenkedett, nem erőszakoskodott, nem követelőzött, nem akart mindenáron a szerkesztővel beszélni, mint annyian mások. Pontosan értette, miről van szó. Csak egy aznapi Magyar Nemzetet hozott át Szegedről, s néha egy-két verset a Hét Nap számára. Csak látni szerette volna, hogy hogy vagyunk, hogy vagyunk-e még, s jelezni, hogy még ő is itt van. Odaát is velünk, közöttünk.
Ha meg Szegeden találkoztunk, választott városában, ahova 1989-ben költözött, maga volt a megtestesült segítőkészség, előzékenység. Kalauzolt bennünket, irodalmi estet szervezett, s mesélt, mesélt...
Most abbahagyta a mesélést. Messze földön híres kalapját a fogason hagyta, ahogyan szép búcsúztatószilánkjában Léphaft Pali írta.
Nyugodj békében, Koliger Karcsi. Legutóbb nálunk hagyott verseddel emlékezünk rád, s köszönünk el tőled.