„Különálló vajdasági magyar irodalom nincs”

A szabadkai városképről és a reménykedésről Kollár Árpáddal

A Szegeden élő, szabadkai származású Kollár Árpád egy kiapadhatatlan energiájú fiatal irodalmár, fáradhatatlanul szervezi a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivált, és az idén a második, Nem Szarajevóban című verseskötetén kívül még három kiadvány születésénél bábáskodott.

Fordítóként Miljenko Jergović Ruta Tannenbaum című regényét és Olja Svičević Ivančević Megnevettetni egy kutyát című novelláskötetét jegyzi. Az év elején pedig megjelent a Maurits Ferenc szerteágazó munkásságával foglalkozó tanulmánykötet, amit Orcsik Rolanddal közösen szerkesztett.

2005-ben jelent meg a Például a madzag című versesköteted, amiért Medáliák- és Faludy-díjat vehettél át. Ez kétségkívül nagyon erős debütálást jelez. Volt-e emiatt bármiféle félelmed a második köteted készítésekor?

– Én egyébként is elég parázós típus vagyok, szóval mindenféleképpen volt bennem egyfajta félsz. Meg ugye azt mondják, hogy az ember egy könyvet összehoz első lendületre is, a másodiknál már kiderül, hogy mit tud valójában letenni az asztalra, és ha a harmadikat kiadják, az a valami.

És lehet már tudni, hogy ez a bizonyos harmadik milyen tematikájú lesz?

– A második kötetem kritikai visszhangjából szembesültem azzal, hogy van egy búvópatakként előtörő gasztronómiai vonala a verseimnek, vagy – hogy stílszerű legyek – úgy bukkannak elő ezek a jellegzetességek a szövegeimből, mint a kocsonyából a füstölt hús. Miután Mikola Gyöngyi és Kovács Kriszta is ezt az általam egyáltalán nem szándékolt jelenséget olvasták ki a könyvből, elkezdett mániákusan foglalkoztatni a dolog. Olyannyira, hogy éppen a napokban adtam be a Nemzeti Kulturális Alap pályázatára egy olyan kötet tervét, ami a kulináris lírai alkotásaimat gyűjtené egybe. Viszonylag divatosak mostanában a magyar irodalomban a gasztronómiai tárgyú szövegek, prózában, esszében, antológiában, de lírában még nincsenek. Engem egyre inkább a tájköltészet foglalkoztat, és ezt fogom majd összefüggésbe hozni a főzés, a rágás, a rángás fizikális és transzcendentális vonatkozásaival.

A Nem Szarajevóban nagyon erős szálakkal kötődik Vajdasághoz, és főleg Szabadkához. Ez már a grafikai megoldásokból is kitűnik: a Czipor Adrienn tervezte címlapon a szabad királyi város 1887-es térképének penészbevonattal zöldített térképe látható. A fejezetnyitó oldalakon, lapaljakon pedig már nem létező szabadkai, palicsi épületek roncsolt tervrajzainak részletei kaptak helyet. Már évek óta Szegeden élsz, miért játszik mégis ilyen nagy szerepet az életedben és az irodalmadban is Szabadka?

– Hát miről írjon egy költő, ha nem a gyerekkoráról?! Bár ebben a kötetemben inkább csak áttételesen vannak meg ennek a jegyei, vállaltam annak a kockázatát, hogy a grafikai játékokkal egy direkt értelmezést kínálok fel a versekhez. Szemérmetlenül akár úgy is mondhatnám, hogy alanyi költő vagyok: másról nem tudok írni, csak magamról, és nyilván a hozott anyag rendkívül fontos a számomra. Az eredethez való hamis visszatérés az, ami ebben a kötetben érződhet. A grafikai megoldások pedig azért is lényegesek, mert Szabadka városképe hamarosan radikális változáson megy keresztül, sajnos egyre gyorsabb ütemben építik le a város kulturális örökségét. Borzasztóan zokon vettem már a színház lebontását is, úgyhogy ezeknek az immár nem létező, lebontott épületeknek a tervrajzai az én állásfoglalásomat tükrözik.

Mennyire fontos számodra a saját identitásod meghatározásánál, hogy hol születtél, és hogy jelenleg hol laksz? Egyáltalán: vajdasági magyar költőnek vallod-e magad? Létezik-e szerinted egyáltalán ilyen fogalom?

– Azt gondolom, hogy különálló vajdasági magyar irodalom nincs. Volt olyan idő, amikor úgy tűnt, hogy van, illetve egyes ideológusok szerették volna, hogy legyen. A szegedi egyetemen a Symposion líráját oktatom, és a bevezetés során el szoktam ironizálni azon, hogy rengeteg megnevezése volt és van ennek az irodalomnak, tehát egy rendkívül problematikus kategória. Látok olyan rossz tendenciákat, amik arra utalnak, hogy ennek az irodalomnak a szereplői megpróbálnak bezárkózni, igyekszenek elbarikádozni magukat, holott a világban minden a nyitás felé mutat. Vajdaságot tartom a szellemi kibocsátó közegemnek, ezért azt is elmondhatom, hogy léteznek valamiféle sajátosságai az ottani irodalomnak, de nem lehet belőlük dogmákat kovácsolni. Mivel azonban ott születtem és a mestereim is onnan származnak, természetesen vajdasági magyar írónak tartom magamat.

Azt olvastam a könyvheti katalógusban, hogy az új kötetedben „a veszteségek leltározásától eljutsz az élet fanyar igenléséig”. Az őt ért csalódások ellenére valóban ilyen optimista Kollár Árpád?

– Valóban van egyfajta melankolikus-tragikus hang a költészetemben, de ha az embernek harminc fölött gyereke születik, akkor már nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy pesszimista legyen. Optimistának sem vallanám magam, inkább reménykedő vagyok.

Megtalálni a saját olvasótáborunkat

Kollár Árpád, a Fiatal Írók Szövetségének elnöke:ha olyan rendezvényeket tartunk, amelyek érdeklik az embereket, olyan könyveket adunk ki, amelyekre igény mutatkozik, akkor van esély az elmozdulásra

A zEtna VII. Irodalmi Fesztiváljának vendége volt a zentai születésű, Szegeden élő irodalomtörténész, költő és műfordító, Kollár Árpád, akit nemrég a Fiatal Írók Szövetségének elnökévé választottak, amely szervezet a harmincöt éven aluli írókat tömöríti, egyetemes magyar irodalmi keretekben gondolkodva, így elnökként fontos feladatának tartja, hogy minél szerteágazóbb együttműködést alakítson ki a különböző határon túli régiók között annak érdekében, hogy az alkotók minél gyakrabban találkozhassanak, beszélgethessenek egymással.

A zEtna Irodalmi Fesztiválján az irodalom menedzseléséről szóló kerekasztal-beszélgetésben is részt vettél, ahol sajátosan optimista véleményt fogalmaztál meg. Szerinted miként lehetne jól menedzselni az írókat, illetve magát az irodalmat?

Iszonyatosan összetett kérdés ez, amire értelemszerűen nincs adekvát válasz. Gyakran hajlamosak vagyunk elmondani, bajban van az irodalom, bajban van a kultúra, azért, mert nem olvasnak elegen, nem írnak elegen, az irodalomnak nincs meg az a pozíciója, ami régen megvolt. Ha innen indulunk el, akkor általában nem nagyon jutunk előre. Azért örültem ennek a kerekasztal-beszélgetésnek, mert bár innen indultunk el, megpróbáltunk elmozdulni a megoldási lehetőségek irányába is. Azt természetesen nem tudjuk pontosan, mi lehet a megoldás. Részben nyilván az, hogy szervezettebben kell lobbizni az érdekérvényesítés terén. El kell tudni magyarázni, miért fontos az, hogy szülessenek könyvek, legyenek irodalmi rendezvények. Persze, nagyon nehéz érvelni ezek mellett a dolgok mellett akkor, ha tudjuk, hogy mennyi minden másra is kell a pénz, hiszen a kultúra ma gyakorlatilag az emberiség luxusának számít. De azt gondolom, ha olyan rendezvényeket tartunk, amelyek érdeklik az embereket, olyan könyveket adunk ki, amelyekre igény mutatkozik, akkor van esély az elmozdulásra. Fontosnak tartom, hogy megpróbáljuk megtalálni a saját olvasótáborunkat, és ne folyton azon siránkozzunk, hogy az emberek nem olvasnak. Azt tapasztalom, hogy vannak olyan körök, amelyeknek a tagjai igenis olvasnak ezt-azt, köztük jó dolgokat is, bármilyen furcsa, olykor még lírát is. Ezen a vonalon kell tovább dolgoznunk, el kell mennünk az olvasókhoz, figyelemfelkeltő rendezvényeket kell tartanunk, és megfelelő módon kell felhasználnunk az adott kereteket.

A felszólalásodban is az előretekintés fontosságára hívtad fel a figyelmet, arra, hogy túl kell lépni bizonyos dolgokon ahhoz, hogy eredmények születhessenek.

– Igen, mert azt gondolom, ez valószínűleg egyfajta önbeteljesítő jóslatként működik, tehát ha mindig elmondjuk, hogy milyen rossz nekünk, akkor előbb-utóbb tényleg rossz lesz. Nem lenne szabad ennyit siránkoznunk. Túl kell lépnünk ezeken a dolgokon. Megváltozott a világ, tényleg nem az van, mint a rendszerváltás előtt volt, amikor az állam kulturális intézményrendszert, ezen belül könyvkiadókat tartott fenn, aminek köszönhetően sokan megéltek abból, hogy megírtak egy könyvet, mert az húszezer példányban kapható volt, ráadásul meg is vették a könyveket, mert nem volt ennyi kulturális vagy álkulturális termék. De az illúzióknak nem feltétlenül kell bedőlnünk. Magam is vajdasági vagyok, így tudom, hogy a kisebbségi létben fölöttébb hajlamos erre az ember.

Véleményed szerint miként idomulhatna az irodalom népszerűsítésének rendszere a megváltozott körülményekhez? Említetted, hogy alternatív módokat kell találni. Mik lehetnének ezek?

Lehet, hogy félreérthető, amit mondok, de ahogy említettem is, vannak olyan körök, ahol trendi irodalmi programokat is lehet tartani, ahol van erre igény. Azt gondolom, hogy meg kell becsülni azt, hogy vannak fiatalok, akiket érdekel a művészet – az irodalom, a zene, a film, a színház –, mert rájuk lehetne építeni, valamiféle szövetséget kötve a társművészetekkel. Az alternatív módokra elsősorban olyan értelemben céloztam, hogy sok esetben már mi sem klasszikus író–olvasó találkozókat szervezünk a Fiatal Írók Szövetségével, hanem próbálunk érdekesebb helyszíneket keresni, ahol nemcsak irodalmi beszélgetések folynak, hanem igyekszünk valamiféleképpen megfűszerezni a programokat ezzel-azzal. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy kevésbé értékes produktumokat próbálnánk lenyomni az emberek torkán, mert nem a bulvárosodást hirdetjük, hanem azt, hogy az értékéket megbecsülve kell azokat érdekessé tenni. Ma már kevés esetben működik az, hogy eljön egy író, meghallgatják húszan vagy ötvenen, aztán hazamegy. Persze vannak nagyon hangulatos estek is az ilyen típusúak között, de kétségtelen, hogy ezeknek a bázisa egyre szűkebb. Ugyanakkor a más típusú rendezvényeknek is van értéke, mint amilyen például a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál, amelynek szervezéséből Orcsik Roland barátommal együtt magam is kiveszem a részem. Az például egy alternatív helyszín, amire eljönnek az emberek, ahol meghallgatják az irodalmi szövegeket, és azt hiszem, ezáltal egyfajta kitörési pontot is jelenthet.

Utaltál rá, hogy tapasztalataid szerint a fiatal írók számára igen nehéz az indulás. Miben látod ennek az okát?

– Elsősorban abban, hogy nem nagyon vannak fix pontok, ezért a fiatal, pályakezdő íróknak nem könnyű tájékozódniuk. Hiába van rengeteg orgánum, ahol publikálni lehet, a tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy nehezen indulnak el a szerzők, illetve nagyon nehezen igazodnak el ebben a szöveg- és médiumdömpingben. Mi szakmai segítséget próbálunk nekik nyújtani. Vegyünk például azt, hogy amikor kijön az ember a gimnáziumból, ismeri Adyt, Petőfit és Kosztolányit, aminek következtében megírja a maga Ady-parafrázisait, bedörömböl a szerkesztőségek ajtaján, majd szembesülnie kell azzal, hogy a kortárs irodalom egészen másról szól. Azt hiszem, óriási problémák vannak a középiskolai irodalomoktatás terén is, hiszen a kortárs irodalom szinte egyáltalán nem jelenik meg benne. Nem jelenik meg az, ami a mai fiatalokat érdekelhetné: a populáris irodalom vagy például a dalszövegek. Járunk alternatív irodalmi órákat tartani a gimnáziumokba, ahol azt tapasztaljuk, a diákok gyakran rácsodálkoznak arra, hogy még élnek fiatal írók, hogy vannak, akik ilyesmivel foglalkoznak. Tehát nem elég az, ha egy-egy folyóiratban publikál az ember, erőteljesebben jelen kell lenni az irodalmi életben. Másrészt az ember nem születik költőnek, a fiataloknak szakmai segítségre is szükségük van ahhoz, hogy jobbá váljon, kiváltképp azért, mert rengeteg vacak, dilettáns kiadó van, amelyekbe ezen segítségnyújtás nélkül könnyen belefuthatnak.

Mennyiben látsz reális esélyt arra, hogy az olyan a társadalmi folyamatok alakulására, mint amilyen például a tanterv módosítása, hatást tudjon majd gyakorolni a Fiatal Írók Szövetsége is?

– Azt hiszem, egyelőre még kis halak vagyunk ehhez, de nem vagyok pesszimista ezen a téren sem. Természetesen nem azt mondom, hogy az értékes irodalmi műveket teljes egészében le kell cserélni, de az biztos, hogy ez a temérdek mennyiségű életrajzszerű anyag befogadhatatlan a diákok számára. Tény, hogy valamit változtatni kell ezen a téren, hiszen amikor a Szegedi Tudományegyetemen tartok órákat, magam is gyakran szembesülök azzal, hogy még a magyar szakos egyetemisták sem tudnak mit kezdeni a kortárs íróinkkal, köztük akár Tolnai Ottóval vagy Domonkos Istvánnal sem, ez pedig valahol a középiskolai oktatásban gyökerezik. Azt gondolom, számukra is izgalmasabb lenne, ha úgy tudnánk változtatni az oktatási rendszeren, hogy az értékes dolgok is megmaradjanak, ugyanakkor újak is belekerülhessenek, mert ez a generáció sok mindenre fogékony. Egy József Attila-vers, ami megszólítja őket, ami a korukból adódó érzékeny lelkivilágukhoz szól, jól befogadható számukra, de azt hiszem, nem lenne ördögtől való mellé tenni egy-egy kortárs szerző művét, vagy akár egy Tankcsapda- vagy egy Kispál-dalszöveget sem.

A költői faj hiú

Kollár Árpád Zentán született 1980-ban. A balkáni couler locale költészetének meghatározó egyénisége. Magyar és szociológia szakon végzett az SZTE BTK-n, jelenleg a Modern Magyar Irodalom Tanszék PhD-hallgatója. A Például a madzag címmel 2005-ben megjelent verseskötetéért még ugyanabban az évben FISZ alkotói díjat kapott, 2006-ban pedig a legjobb első verseskötetért járó Medáliák Díjban részesült, azonkívül Faludy-díjjal is kitüntették. A Fosszília folyóirat egyik alapítója és szerkesztője.
- Tavaly nyáron volt a legutóbbi, Nem Szarajevóban című verskönyved bemutatója. Mikor kezdtél el írni? És mi, illetve kik voltak rád hatással elsősorban?
- Nem tudom, nem lehet megmondani, hogy mikor. Most úgy tűnik, hogy mindig is írtam. Talán izgalmasabb lenne tetten érni azt a pontot, amikor az írás véresen komoly játékká vált a komolykodós nem játékból. De nyilván ez egy folyamat, nem pontszerű dolog.
- Birtokodban van a Fiatal Írók Szövetsége Díj (FISZ-díj), valamint a Medáliák Díj, és nem utolsósorban a Faludy-díj. Melyik elismerésre vagy a legbüszkébb?
- A költői faj hiú. Mind, aki köztünk él, ki így, ki úgy. Egy se csak magának ír. Egyfajta díjnak tekintem hát azt is, ha eljut a vers az olvasóhoz. Ha elismerően csettint a szakma egy-egy sorra. Nemcsak az elismerés, ha papír, plakett bizonyítja, hogy jót s jól cselekszel. Persze minden díjra büszke vagyok, főként azért, mert olyan emberek ítélték meg számomra, akiknek adok a szavára. De ne vedd képmutatásnak: ha valaki azt mondja, kurva jó ez meg ez a sorom, szavam, versem, hogy nem felejtette el azonnal, miután elolvasta, na az a legtöbb, a legeslegjobb.
- Mesélj a külföldi lehetőségeidről! Mikor és mért határoztad el, hogy külföldre költözöl? Mennyivel jobb vagy előnyösebb ott írni, publikálni?
- Ez nem elhatározás kérdése volt. Egyszer csak megtörtént. Egy idő után megszerettem az életemet, és vele együtt a helyemet ebben a világban.
Az alkotás helye hatással van az íróra, így a műre magára. Nem az a fontos, hogy hol, hanem az, hogy mi íródik. A nyelvi közeg áttételesen nyomot hagy a műalkotáson. Költőként számomra fontos, hogy magyar nyelvi közeg vegyen körül. A publikáció könnyebb. Ez részben a jól ismert és ezerszer lerágott centrum-periféria játék, ha elismerjük, ha nem. Könnyebb, ha közelebb vagy a centrumhoz. Egyvalami biztos: a centrum nem feltétlenül előny, a periféria pedig nem feltétlenül hátrány.
- Mennyire kötődsz Vajdasághoz és a szülővárosodhoz, Zentához?
- Talán a kelleténél is jobban. Zentán születtem, és nagyon szeretem a városkát, szülővárosomnak mégis Szabadkát tekintem. Nem alkuszom. A szülőföldemhez való kötődésemről mindent elmondanak a verseim. Vajdasági vagyok, leszek - attól függetlenül, hogy hol kötök ki végül.
- Hogyan viszonyulsz az itteni dolgokhoz és az itteni irodalmi élethez?
- Az itteni dolgokhoz így is, úgy is meg amúgy is. Nincs iránya a viszonyulásomnak. Ami az irodalmi életet illeti: viszonyulok. Érdekel és izgat. Nagyon. Nagyon-nagyon. Az egykori, a mai és a jövőbeli is. Érdekelnek a térség irodalmának alapkérdései. Sajátos alkotói. Kis és nagymesterei. Névtelen íródiákjai. Igen, valójában nem érdekel más, mint a couleur locale-ja.
- Többen is felvetették annak kérdését: azáltal, hogy elvették a külföldre távozóktól a Híd-díj megnyerésének a lehetőségét, a vajdasági magyar kultúrpolitikai elit eleve lemondott róluk? Hogy vélekedsz erről?
- Mondom, a díjak nem nagyon izgatnak. Főleg amióta megtapasztalhattam magam is, hogy az irodalompolitika színterén nem mindig csak a valós teljesítmény számít a díjazáskor. Nem igazán értem a díjazót. Ha ugyanis az általam igen nagyra tartott és szeretett Fenyvesi Ottó és Balázs Attila kiváló és húsbavágóan délszaki munkáit nézem, akkor nem világos számomra a döntés. Mi értelme például ezt a két könyvet kizárni csak azért, mert fizikailag más térben íródtak. Értem persze, és tudom is, hogy nagyot változott a világ. A vajdasághoz köthető magyar irodalom nyerne sokat azon, ha nyitna, ha olyan fontos műveket magáénak tudhatna, mint amilyenek az említettek. Mert azok bizony vajdaságibbak a vajdaságiaknál.
- Ha viszont mindez így van, akkor nem érzed úgy, hogy bizonyos körök ki akarnak iktatni benneteket a vajdasági magyar kultúrából?
- Nem, dehogy! Ez erős kifejezés. Nem érzem úgy. Bár kényes és szomorú kérdés ez. Inkább azt mondanám, hogy valamiért hajlamosak megfeledkezni rólunk. Beszédes István rájött arra, hogy össze kell gyűjteni a vajdasági magyar irodalom erőforrásait. Létrehozta a zEtna éghetetlen könyvtárát. Összegyűjtött mindenkit, akit csak lehetett, éljen bárhol és bárhogyan. Aztán létrehozta a zEtna éghető könyvtárát is Tolnaival, Fenyvesivel, Balázs Attilával, Bozsikkal, Konczcal, Danyi Zoltánnal, Horváth Ottóval és a fiatalokkal... Nagyon remélem, hogy sikerül létrehoznia egy délszaki magyar írószervezetet is, mely a lehető legdemokratikusabb módon mindenkit a tagjává választ, aki csak délvidéki magyar írónak tartja magát. Nemre, korra, vallásra, bőrszínre, szülőhelyre, lakhelyre való tekintet nélkül.

A NAGY TERJESZTŐTŐL BONTATLANUL KAPJUK VISSZA A KÖNYVCSOMAGOT

Elmúltháromévezzünk, kérlek! Hiszen 2010. november 19-én választottak meg a Fiatal Írók Szövetségének elnökévé, és a mostani tisztújítás 2013. december 19-én volt. Melyek voltak a legnagyobb sikerek az elnökséged idején?

A Fiatal Írók Szövetségének ismertsége és elismertsége sokat nőtt az elmúlt időben, a megörökölt stabil alapokon meg tudtunk újulni, nem csak felvarrtuk a ráncainkat. Nyitott, dinamikus, határozott arculatú szervezetet képzeltünk el három évvel ezelőtt, és magunk sem gondoltuk volna, hogy ilyen messzire jutunk a szervezetépítés terén. De nem vagyok elég jó lócsiszár ahhoz, hogy tovább fényezzem magunkat, szerintem programjaink, könyveink, eredményeink magukért beszélnek. Nyilvánvalóan van még dolgunk bőven, de az biztos, hogy a FISZ nevet sikerült egy markáns jelentéssel újratölteni.

Mi az, amit nyilvánosan meggyónnál? Mi az, ami nem jött össze a három évben?

A nyilvános elvtársi gyónásnak a Kádár-rendszerben volt nagy divatja, illetve Észak-Koreában virágzik jelenleg is ez a szokás. Az első kérdés így értelmezhetetlen számomra. A második kérdésre válaszolva: nem tudok olyat mondani, ami egyértelműen nem jött volna össze, legfeljebb nem annyira, amennyire szerettük volna. Például évek óta terveztük, hogy elindítjuk világirodalmi sorozatunkat, viszont sokkal lassabban haladtunk előre, hiszen szükségünk volt egy társkiadóra. Az év végén aztán sikerült megállapodnunk a Jelenkor Kiadóval, sorozatszerkesztőink elkezdhetik végre az érdemi munkát.

Habár a kitűzött tervek közül nagyon sok minden teljesült, nem szeretnénk hátradőlni. Sok mindenben kell még fejlődnünk, de ez nem csak elhatározás kérdése, forrásaink, energiáink végesek. Nem egy profi, profitorientált cégről, nem egy szolgáltató gépezetről beszélünk, hanem egy civilszervezetről, egy közösségről, mely nagyban függ tagsága aktivitásától, a közösségi részvételtől, lehetőségeitől is. Erősíteni fogjuk a tagsággal való kommunikációt és a szervezeti kommunikációt is, szeretnénk még aktívabbá tenni tagjainkat, és a fiataloknak még több lehetőséget fogunk adni. Az elnökség is ennek szellemében alakult át, fiatal, tehetséges alelnökünk lett Varga Betti személyében, az elnökségbe bekerült Korpa Tamás és Antal Nikolett is, Mészáros Mártonra, Neszlár Sándorra és Szőllőssy Balázsra pedig a továbbiakban is számíthatok munkám során, ahogy egyébként a leköszönő elnökségi tagokra is.

A leglátványosabb tevékenységetek a FISZ-táboron és a könyvkiadáson kívül a nyílt levelek arzenálja volt. Volt értelme, beleuntatok, vagy folytatjátok ezt a stratégiát?

Ha az átlagban évi két-három nyílt levél arzenálnak számít, akkor persze nevezhetjük arzenálnak. Azonban két-három légpuskát egy hadihajóval szemben nem szokás arzenálnak nevezni. Messze nem a nyílt levelezés volt tevékenységünk leglátványosabb része, elég nagy baj lenne, ha így volna.  Ki az a marha, aki arra büszke, hogy megírt pár nyílt levelet, aztán meg hátradől elégedetten? 2013-ban nagyjából száz rendezvényünk volt országszerte, a fővárosban és határon túli magyarlakta városokban, folyamatosan működő műhelyeket, kis irodalmi közösségeket tudtunk létrehozni, működtetni, amíg kitartottak pályázati forrásaink. Ezt sokkal fontosabbnak tartom.

Persze a nyílt levelezgetés, petíciózás, fórumozás mára már kiüresedett, obligát formája a tiltakozásnak, érdekérvényesítésnek, sokak kedvenc hobbija lett és volt is egyébként. A Facebook-tiltakozásról nem is beszélve, melynek gyengéjét jól mutatja, hogy milyen könnyen siklatható ki egy-egy ilyen tiltakozás. Nyilvánvaló, hogy annak sincs értelme, ha csak verjük az asztalt, de nem teszünk le életképes javaslatokat.

Másrészt viszont nem legyinthet a szakmai anomáliákra egy olyan civilszervezet, melynek vezetése szakmai érdekérvényesítésre kapott megbízatást tagjaitól. Komolyan kérdem: mit lehet tenni, ha látjuk, hogy valami nem jó irányba halad? Szotyolázzunk otthon csendben? Írunk mi nem nyílt levelet is szép számmal, persze azt sem lehet arzenálnak nevezni, de azért abból többet termeltünk. Eljárunk szorgalmasan minisztériumi egyeztetésekre, részt veszünk szakmai egyeztetéseken, fórumokon. Kezdeményeztünk számos találkozót, értelmes, konstruktív módon szólunk hozzá a beszélgetésekhez. A mindenkori döntéshozókat megpróbáljuk konstruktív módon rávenni arra, hogy hallgassák meg észrevételeinket, ami nem mindig sikerül, ahogy az a nyílt levelekből is látszik. De kíváncsian várom az ötleteket, hogy mivel lehetne hatékonyabbá tenni az érdekérvényesítést, hiszen azt igazán fontos feladatunknak tartom.

Nem okozott tudathasadást, hogy a FISZ első elnöke L. Simon László volt, és gyakran éppen vele szemben fogalmaztatok meg kritikát a nyílt levelekben?

Ez úgyszintén értelmezhetetlen kérdés számomra. Már miért okozott volna tudathasadást? Ha L. Simon Lászlóval nem értek, nem értünk egyet valamiben, akkor L. Simon Lászlóval nem értek, nem értünk egyet. Ennyi. Sokat köszönhet neki a FISZ, hiszen ő a szervezet alapító elnöke, de ez nem azt jelenti, hogy nekünk mindenben egyet kell értenünk. Egyébként sem olyan embernek ismerem őt, aki ne fogadná értelmesen az értelmes kritikát, ennek megfelelően, ha lehetőségem van rá, szívesen elmondom neki is, hogy szerintem mi jó és mi nem jó a kulturális életben. L. Simon sokat dolgozik a magyar kultúráért, ezt általában még azok is elismerik, akik nem értenek vele egyet. Személy szerint fontosnak tartanám, ha újra nagyobb szerepet kapna a kulturális élet irányításában, ez persze nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk, és azt sem, hogy a FISZ-nek ne kellene véleményt nyilvánítania akár vele szemben is, ha éppen úgy alakul.

Hallani olyan kritikát, hogy amíg a József Attila Kör demokratikusan működik, addig a FISZ-nél jóval erősebb az elnöknek a hatalma. Miért alakult ez így? Várható-e „demokratizálódás”?

Hallani olyan kritikát, hogy amíg a Fiatal Írók Szövetsége demokratikusan működik, addig az Irodalmi Jelennél jóval erősebb a főszerkesztő hatalma. Ez a véleményem a „hallani olyan” típusú megjegyzésekre. Konkrét kifogásra, felvetésre, javaslatokra természetesen szívesen válaszolok. A FISZ demokratikusan és átláthatóan működik, összhangban saját alapszabályával. Az elnök gyakorolja a munkáltatói jogokat, az elnöké a súlyos pénzügyi felelősség, ez nem játék, ezért komoly pénzügyi kérdésekben az elnöké az utolsó szó. Az elnököt, alelnököt, elnökséget a közgyűlés választja, rendszeresen tartunk elnökségi üléseket, ahol fontos kérdésekről döntünk közösen, és évente kétszer-háromszor tartunk közgyűlést is, ami minden tagunk számára nyitott fórum. A jövőben igyekszünk még több közgyűlést tartani, és több kérdésben konzultálni közvetlenül a tagsággal is, ez viszont nem minden esetben lehetséges, van olyan helyzet, amikor gyorsan kell reagálni egy adott helyzetben. A kulturális szervezetek hatékony érdekérvényesítésének, együttműködésének egyébként is komoly korlátja a tökölés, szöszmötölés. Ezen is érdemes lenne változtatni.

Az Irodalmi Jelen egyébként a főszerkesztő vagyonából működik, míg a Fiatal Írók Szövetsége állami támogatásból, és hallani olyat, hogy ez az utóbbi helyzet talán jobban szomjazza a demokratikus döntési folyamatokat. Egyébként mivel kampányoltál most egyedüli jelöltként? Kérlek, győzz meg engem, hogy rád szavazzak!

Teljes mértékben egyetértek, ezért is fontos, hogy a Fiatal Írók Szövetsége állami forrásokból gazdálkodó civilszervezetként abszolút demokratikusan működik. Egyébként a FISZ alapszabálya szerint csak a FISZ tagjai szavazhatnak, így sajnos bármennyire is győzködnélek téged, bármennyire is szeretnél rám szavazni, nem teheted. Nem folytattam kampányt, tagjaink számára leírtam pályázatomban, hogy korábban mit vállaltam és ebből mit teljesítettem.  Van köztük olyan vállalás, amit bőven túlteljesítettünk, ilyen a rendezvényszervezés, hiszen három évvel ezelőtt évi 16 rendezvényről álmodoztunk, amit sztahanovista módra bőven túltoltunk már. Mindezek után leírtam, hogy szerintem miben kell még erősíteni, mit vállalok a következő ciklusra, jelszavakba tömörítve: a tagsággal való kommunikáció, a szervezeti kommunikáció, a marketing erősítése, a fiatalítás és a tagság aktivizálása. Másrészt viszont, ha nem bizonyítottam eléggé az „elmúltháromévben”, akkor mondhatok bármilyen szépeket magamról, annak úgysincs értelme.

Leírtam azt is, amit vehetnek bátran fenyegetésnek, hogy én nem csak ígérek, de kérek is. Kérem a tagságtól, hogy jöjjenek, és dolgozzanak együtt velünk, hozzák be ötleteiket, munkájukat, lelkesedésüket. Nyugodtan el lehetett nekem mondani eddig is, hogy mi működik rosszabbul, persze nagyrészt tudom én is, hogy min kellene még változtatni, ha lenne rá elég energia. Mindig azt mondom és kérem, hogy segítsenek be, dolgozzanak velünk, hiszen egy civilszervezet nem lehet azonos az elnökével vagy elnökségével. Szerencsére nagyon komoly munkatársaim vannak, akik sokat hozzá tudnak tenni a szervezet működéséhez, de természetesen azt szeretném, ha még többen be tudnának kapcsolódni a munkába.

Kerestem a FISZ-könyveket a nagyobb könyvesboltokban, de nem találtam. Mi az oka, hogy elmúlt években sem sikerült igazán betörnötök a könyvpiacra? Egyáltalán vannak-e olyan terveitek, hogy profitáljatok egy-egy könyv kiadásából?

Te is tisztában vagy a magyar könyvterjesztés helyzetével, tudod, hogy a legnagyobb könyvesboltokban akkor lehet komoly jelenlétet biztosítani, ha mondjuk van évi 20-25 címed, de egy könyvből mindenképpen ezres nagyságrendben kell nyomni. A FISZ kicsi kiadó, kis példányszámmal operál, nem tudjuk megváltani a sok sebből vérző magyar könyves piacot, nem is feladatunk. Ráadásul mi főként fiatal, pályakezdő szerzőkkel dolgozunk együtt, akikkel nehéz érvényesülni a piacon.

A kemény piaci trendekkel szemben persze kitűzhetünk irreális célokat, csak nincs értelme. Például semmi értelme erőlködni, ha a nagy terjesztőtől bontatlanul kapjuk vissza két év múlva a könyvcsomagot.  Viszont nincs okunk arra, hogy a kardunkba dőljünk, rengeteg alternatív könyvterjesztési lehetőségünk van, könyvbemutatókon és rendezvényeken jól fogynak a könyveink, és természetesen sok fontosabb könyvesboltban is jelen vagyunk, egyébként országos hálózatokban is, és az interneten is megrendelhetők kényelmesen a könyveink. Persze nem lehetünk elégedettek azzal, ha az Írók Boltja mellett számos fővárosi és vidéki boltban ott vagyunk, azzal sem, ha például a Líra vagy az Alexandra is beveszi könyveinket, hiszen ezek ritkán tudnak érvényesülni a könyvesboltokban.

A könyvkiadás szempontjából a legfontosabb feladatunk a tehetséggondozás, hogy egy-egy szerzőt elindítsunk a pályán, úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a legfőbb kulturális missziónk. A szerzőt és a könyvet együtt juttatjuk el az olvasóhoz, ezért a nagy hálózatokkal folytatott energiapazarló szélmalomharc helyett fontosabb, hogy ismertté tegyük a szerzőt és könyvét is. Hiába van az Alexandra alsó polcán egy-egy első kötetes fiatal szerző, ha a kutya se veszi le a könyvét. Bevált stratégiánk, hogy előbb igényt támasztunk a könyv felé, ha megvan ez az igény, és lehetőséget adunk rá, hogy megvásárolható legyen a könyv, akkor sikerrel jártunk. Az utóbbi években kiadott könyveink jól fogynak, ezért nincs okunk panaszkodni.

Rajongsz a kézilabdáért, de a magyar focit nem szereted. Ennek politikai okai vannak, vagy csak jobban szereted az ügyes kezeket, mint a lábakat?

Nem tudom, miért gondolod, hogy nem szeretem a magyar focit. Szeretem én, ha foci. A válogatottnak a gyászos 1986-os év óta megszállottan és reménytelenül szurkolok, harcedzett fakírként megnézem szinte minden mérkőzésüket. A Csimota Kiadónál nemsokára megjelenő Milyen madár című gyerekverskötetemben olvasni majd arról is, milyen következményei vannak az ilyen felelőtlen megszállottságnak. A fájdalmas bukaresti és amszterdami égések után is meg fogom nézni a meccseket, pedig semmi remény a javulásra. Valójában nem csak a játékosok tehetnek róla, hogy nem tudnak focizni, sokkal inkább azok, akik évtizedek óta élősködnek, azaz úgymond dolgoznak a magyar labdakergetésben. A futball körül lebzselő úgynevezett szakemberek mostani böszme mellébeszéléséből is világosan látszik, ez a közeg nem fog megváltozni, nem is akar változtatni.

Az persze cseppet sem boldogít, hogy rengeteg közpénzt pazarol az ország egy silány, korrupt, belterjes, mucsai és dilettáns közegre. Szomorú vagyok, hogy nem az utánpótlás és a magyar futball radikális, tényleges reformjára fordítjuk a forrásokat, hanem egy katasztrofális, lényegében változatlan rendszerbe talicskázzuk be a pénzt. Így semmi remény arra, hogy ügyesebbek legyenek azok a falábak. Nyilván hazabeszélek, amikor azt mondom, hogy a magyar kultúrában jobb helye lenne ennek a horribilis összegnek, de csípőből lehetne mondani sok más területet, ahol jobban hasznosulna. Viszont nemrégen kezdődött a kézilabda Eb, amit nagyon vártam, és remélem, hogy Nagy Laci sérülése után a fiatalok végre oda fogják tenni magukat.

MEGÍRTAM EGY KILÓ VERSET

Beszélgetés Kollár Árpáddal

Kollár Árpád Milyen madár című első gyerekverskötete nyár elején jelent meg a Csimota Kiadónál. A költő élvezetes kísérletnek tartotta a kötet összeállítását, amelynek legjellemzőbb tulajdonsága talán a sokféleség, hiszen - ahogy ő fogalmaz: "ilyen az élet: sokféle, mindenféle, vidám, szomorú, félelmesztő, kiváncsiságos, játékos. Jó, nagyon jó." A beszélgetésből az is kiderül, hogy hol is van elásva a gyerekköltészet kutyája.

PRAE.HU: Két, viszonylag nagyobb gyermeked van, ebből adódóan nem illetnélek azzal a váddal, hogy azért kezdtél el gyerekkönyvet írni, mert gyermeked született. A kérdés azért adja magát egyszerűségénél és kíváncsiságomnál fogva: miért kezdtél el gyerekverseket írni?

Kollár Árpád: Kikérem magamnak: miazhogy, természetesen nagyon is helytálló lenne ez a vád, csak kicsit bonyolultabb a helyzet. Nem azért kezdtem el gyerekverset írni, mert gyerekem született, hanem azért született gyerekem, hogy gyerekverset írjak.

Ez persze nem igaz. Volt is bennem egyfajta kurucos ellenállás mindjárt Villő születése után: nehogy már gyerekverset írjak, csak azért, mert van gyerekem. Mégis igaz: kezdetben rejtőzködni kellett, nehogy lelepleződjön a terv. Úgy tettem évekig, mintha nem írnék gyerekverset, sőt, nagyon rossz gyerekverseket írtam, mert az a semminél is kevesebb. Aztán amikor már elég idős volt a legidősebb gyerekem, jöhetett a coming out, mert akkor már nem annyira kínos gyerekverset írni, akkor már az újságíró ébersége is szunnyad, és nem illett azzal a váddal, amivel illethetne.

Mégis, más olvasatban: ha már van (legalább) egy gyereke az embernek, és ez az ember éppenséggel költő, akkor elkezd rendszeresen gyerekverseket olvasni a gyerekének.  És itt van a magyar gyerekköltészet kutyája elásva. Ugyanis van olyan, hogy Gazdag Erzsi, meg van olyan, hogy Bartos Erika versei, meg az összes többi kerítésszaggató, amit úgyse lehet elkerülni, mert úgyis megkapjátok ajándékba, meg van olyan, hogy óvoda, meg más gyerekek és más szülők, vagyis társadalom.  És mindezzel tulajdonképpen nincs is semmi baj, mert van ilyen, kell ez is, jó ez is valamire. Nem irónia. De azért jó, nagyon jó, hogy van olyan is, hogy KAF bácsi, meg Weöres, meg Domi-dalok, meg Kiss Ottó, meg Friss tinta, meg még rengeteg nem kerítésszaggató.

Egyszerűen elkezdett érdekelni, hogy milyen a jó és milyen a rossz gyerekvers. Hogy milyen. És az ilyen olvasások és dilemmák miatt, pro és kontra, lett olyan, hogy Milyen madár.

PRAE.HU: Milyen madár című köteted a könyvhéten jelent meg a Csimota Kiadónál. A gyerekeid mit szóltak hozzá? Megszokott módon ők voltak a kritikusai, cenzorai a kötetbe szánt verseknek?

Villő lányom alkotótársi minőségében szerepel, beleírt pár versbe, rendelt is párat, nem engedett kihúzni (muníciót adott a szerkesztőkkel való szkanderben), kihúzatott (muníciót adott a saját magammal való szkanderben), ilyenek. Élvezte, benne volt, már csak azzal is, hogy van, hogy kérdez, hogy figyelhetem, hogy milyen is ő, mit mond, mit nem mond, mit kérdez. Valódi, nagyon is valódi gyerekként volt mellettem, ami kaput nyitott saját, egykori, létező vagy konstruált, emlékező gyerekségem felé is.

Álmos elég kicsi volt még a könyv születésének idején, nála a ritmusosabb, lüktetőbb darabok dinamikáját teszteltem. (Ezt írtam pár hete, újraolvasva: valójában fogalmam sincs, hogy teszteltem-e rajta a ritmust, de azért jól hangzik, hogy igen, mert hát milyen az a gyerekkönyv, amit nem teszteltek?) Az viszont biztos, hogy a puszta létével ő is hozzájárult ahhoz, hogy a könyv olyan lett, amilyen.

Azáltal, hogy ők, a gyerekeim vannak nekem, szembesülhettem újra, hogy milyen is működés közben (élet) egy húsvér gyerek. Jelentem, egyáltalán nem olyan, amilyennek mi, felnőttek általában képzeljük.

PRAE.HU: Nekem ugyan még nincs gyerekem, de ha lenne, mint szülőt, mivel tudnál meggyőzni, hogy a kortárs gyerekkönyvkínálatból a te könyvedet válasszam? 

Azzal, hogy komolyan veszi a gyerekeket, mert vicces, sőt, nagyon vicces, mert nem vicces, mert sokféle, mert jó, mert igazi, nagyon igazi, mert szomorú, mert a szülőknek is jó, mert együtt kell olvasni, mert jó együtt olvasni, mert bevállalós, mert pimasz, mert friss, ropogós, mert én mondom, mert nem akarom, hogy a kiadóm csődbe menjen, mert nagyon-nagyon szép és jó és nagyszerű képek vannak benne. Szóval a képek miatt (Nagy Norbert), a képek miatt mindenképpen érdemes! Azért vegyék meg!

PRAE.HU: A versek humorosak és groteszkek, öreg barátunk, a halál is felbukkan, és kedves ismerősünk, a szeretet is, s hóból, őszből, csizmacsizmából és értelmetlen állatból is kapunk bőven, a megkergült szavakról nem is beszélve. Hogyan válogattál a témák között? Szelektálás nélkül írtad, ami jött?

Pontosan. Illetve pontatlanul: kartáccsal lőttem, célzás nélkül, mindenre, ami mozog. Megírtam egy kiló verset, aztán Tsík (Neszlár / Szabó) Sándor szerkesztőmmel – aki Csányi Dórával együtt nagy segítségemre volt a Csimota Kiadó részéről – kidobáltuk azt, amit nem szerettünk meg eléggé (mindehhez persze Villőnek is volt néhány szava). Menet közben fogtam igazán vérszagot. Nagy játék, élvezetes kísérlet volt: mi az, amit egy gyerekvers (és egy gyerek) elbír, és mi az, ami már túl van. Jelentem, sokat elbír, nagyon.

Mondom, a gyerek nem olyan. Tényleg nem. Az igazi, hardcore népmeséink például igen kemények, merészek, izmosak.  Azokhoz képest a Milyen madár csak egy habos Disney-rajzfilm. Tapasztaltam, hogy a gyereket nagyon sok minden érdekli: ezért kérdez, és kérdez, és csak kérdez egyfolytában. Azért sem ijedtem meg a keményebb témák feldolgozásától, mert megijedtem korábban a lányom keményebb kérdéseitől, végül rájöttem, nem érdemes ezeket megkerülni.

Gondoltam az apukákra meg az anyukákra is, az a jó, ha együtt olvassák a gyerekkel a könyvet. Biztos vagyok benne, hogy ők is megtalálják benne a maguk szövegeit, melyek nekik is szólnak, illetve melyeken keresztül utat találhatnak a gyerekük felé. A versek többsége szándékoltan sokrétegű, más-más korosztály más-más héjat hámoz le belőle. Döbbenetesen jó és érdekes tapasztalat volt: általános iskolásoknak vérkomoly verset olvastam fel, ők meg gurguláztak a nevetéstől. Nehéz előre kiszámítani, hogy egy-egy vers milyen hatást fog kiváltani, nyilván ez kontextus- és hangulatfüggő is.

A kísérlet, a játék során persze arra is törekedtem, hogy sokféle legyen a könyv, hiszen sokfélék vagyunk, illetve önmagában egy ember is sokféle. Nekem is olykor ehhez a vershez van kedvem, máskor a másikhoz, néha meg semelyikhez. A Milyen madárban bőven van játék, humor, furcsaság is, hiszen ilyen az élet, sokféle, mindenféle, vidám, szomorú, félelmesztő, kiváncsiságos, játékos. Jó, nagyon jó. Egy biztos, nem akartam felszínesen vicceskedő gyerekverskötetet írni, mert abból már van elég a piacon.

PRAE.HU: Mostantól könyveljünk el gyerekkönyvszerzőként, vagy ez csak egy kirándulás, kitérő volt a gyerekirodalomban, s gyorsan visszatérsz a rozsdás csapokkal díszített mosókonyhába, a bús férfi játéktermébe, a felnőtt irodalomba?

A következő könyvem félig készen van már, az nem gyerekverskötet lesz. Viszont a gyerekversekkel való intenzív foglalkozásomnak legalább egy hozadéka biztosan van. Beláttam, sokszor majdnem mindegy, hogy gyerek- vagy felnőtt versről van szó. (Weöres.) Mindegy, olyan értelemben, hogy egy jó gyerekvers a felnőtteknek is szólhat, olyan értelemben, hogy számos szerzőnél élő átjárás van a két térfél között, olyan értelemben, hogy rengeteg fontos versünk értelmezhető úgynevezett felnőtt és úgynevezett gyerekversként is. Olyan értelemben, hogy mindkettő fél megtalálja a magáét benne.

A gyerekvers nem attól gyerekvers, hogy gagyog. S ragyog.

A Milyen madár eleje, közepe gyerekhangon, kifejezetten gyereknek szól, az utolsó két-három vers poétikailag is, nem csak tematikailag kísérletet tesz a felnőtt- és gyerekvilág összekapcsolására. Kísérlet ez e kötet, hogy klasszikus alapokon, de nem klasszikus formában hogyan lehetne igényes, komoly téteket mozgató gyerekverskötetet írni. Mert a gyerekek és persze a szüleik is megérdemlik, hogy jó kortárs gyerekverset olvassanak, halljanak.

PRAE.HU: Otthon a gyermekeidnek olvasol meséket? Milyen meséket preferáltok?

Olyanokat, melyektől apa nem kap agyfaszt. Na jó, ha nagyon muszáj, akkor azokat is, persze, de csak úgy, ha szabad parodizálni, átkölteni. (Nem akarok arcoskodni. Tudom, hogy ezek közül számos könyvet a gyerekek nagyon szeretnek, mert sok mindent szeretnek, és nincs ezzel az égvilágon semmi gond, sőt, jó, ha sokféle szöveggel találkoznak. De azért, ha lehet, mi elkerüljük otthon a bóvlit. Persze nem lehet, de nem is kell erőlködni.)

A kérdésedre válaszolva: rendszerint kortárs gyerekköltészettel üldözöm a gyerekeimet, és tulajdonképpen elég jól viselik. Altatásnál először mindig bepróbálkozom a Friss tinta antológiával vagy a Hajnali csillag peremén KAF-kötettel, vagy éppen egy-egy Kányádival (stb.), aztán ha nem megy át a javaslat, jöhet a próza, a mese vagy a mesélés. Sokszor furcsa, abszurd meséket kell mesélnem a lányomnak, nem csak este, hanem a hosszú autóutak alatt is. De mondom, már én sem vagyok a régi, ha nagyon megtörnek, még Bartos Erikát is olvasok nekik.

Gyerekverses kaland

Kollár Árpád vajdasági származású irodalmár, a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) elnöke, irodalomszervező. A Milyen madár című verseskötete különleges módon mozgatja meg a gyermeki és a felnőttfantáziát, talál széles olvasóközönségre határokon belül és azokon túl.

* Egy interjúban egyetlen mondatot kértek tőled, melyet kiemelnél a munkáid közül. Válaszod a legutóbbi, „progresszív” gyerekverseket tartalmazó köteted címe, a Milyen madár volt. Miért ez a kedvenced?

— Ez a mondat egyúttal a Milyen madár címadó versének első sora is. Azért emeltem ki pont ezt, mert éppen akkor jelent meg a kötet, amikor az interjú készült. Kihasználtam a lehetőséget, hogy felhívjam rá a figyelmet, hogy reklámozzam egy kicsit. Ez persze nem igaz. Azért emeltem ki, mert éppen akkor ez volt számomra a legkedvesebb. Valójában azért, mert mindig bajban voltam a címadással, a verseknél is, a kötetnél pedig végképp. A Milyen madár esetében mégis végig evidens volt, hogy ez lesz a cím. Ez volt az első sor, az első mondat, melyet leírtam a könyvből, ezzel indult számomra a gyerekverses kaland. Talán ezért is mondtam abban az interjúban „csont nélkül”, hogy ez az.

* A Milyen madár versei „nem nézik hülyének a kölyköket”, nem gügyögnek, az életkor rohamosan nő a kötetben. Mi volt a célod, ledönteni a gyermeki tabukat, és tükröt állítani a felnőttek gyermeki énje elé?

— Nem voltak ilyen erős céljaim. Gyerekverseket szerettem volna írni, mindjárt egy egész kötetre valót. Azt nem tudtam, hogy milyeneket, de legalább azt tudtam, hogy milyeneket nem. A többi jött magától. Nem akartam tabukat döntögetni. Azok a könyvek mindig is idegesítettek, amelyek nagyon akarnak valamit, amelyek nagyon tudják, hogy mit akarnak. Nem ritka manapság az ilyen gyerekkönyv sem. Vesz 1 kiló 34 deka tabut, és jól megírja. Azt persze tudtam, hogy mai hangon akarok megszólalni, alkalmazva a kortárs költészet eszköztárát. Az is nyilvánvaló volt, hogy semmi kedvem gügyögni, mert a gyerekek nem hülyék, akkor meg minek erőlködjek fölöslegesen. Ilyen keretek között fogtam hozzá, és menet közben derült ki számomra is, hogy pontosan mit is csinálok. Menet közben jöttem rá, hogy ez jobb, nagyobb kaland lesz, mint amire számítottam. Jó kis aknamunka: alászállás a saját és mindannyiunk közös gyermeki énje felé.

* Illeszkednek az illusztrációk a szókimondó versvilághoz. Karakteres színek, élőlények, állatok, a leggyakrabban előforduló elem a nyúl… Hogyan folyt az összmunka az illusztrátorral?

— Az a legszebb az egészben, hogy sehogy. Az illusztrátor, Nagy Norbert megkapta a verseimet, elolvasta őket, és készített belőlük, hozzájuk egy nagyszerű kötetet. Még csak nem is találkoztunk személyesen a kötetbemutató előtt. A szerkesztőkön keresztül lehetőségünk volt kommunikálni, de nem sok mindent kellett megosztanom vele. Bőven elég volt, hogy az illusztrátorra és a kiadóra bíztam a szövegek sorsát. Norbi egyre jobb és „ütősebb” terveket küldött, míg egyszer csak összeállt a könyv. Persze ez is egyfajta összmunka, csak a folyamatban nem közvetlenül én magam, hanem a verseim vettek részt. Norbi sokszor elolvasta őket, nagyon sok időt, energiát fektetett a kötetbe, ami meg is látszik a végeredményen. Sajátos személyes viszonyt hozott létre a képek és a szövegek között. A képek kontextusában új könyv született, ami számomra, az író számára is rengeteg újdonságot tartogatott a versekkel kapcsolatban is.

* A most „bicikliző nyúl” járt Nem Szarajevóban (hogy a második könyved címére célozzak), a Például a madzag című első kötetben határokat feszegetett, volt főbakter a Kultúrcsempész Sínbuszon, utat tör fiatal írók számára a FISZ elnökeként. Teljes-e a (tér)kép, illetve mi jöhet még?

— Ami az utóbbiakat illeti, remélem, hogy egyre kevesebb minden, ami pedig az előzőeket, remélem, hogy egyre több minden. Jön. Bár nagyon szeretem az irodalomszervezői munkát, egyre terhesebb számomra. A Fiatal Írók Szövetségét nemsokára átadjuk a fiatalabbaknak, hiszen komikus lenne negyven felé közeledve fiatal íróként mutatkozni. Ezzel egyidejűleg ismét felfedeztem az írás és az olvasás öncélú örömét. Bármilyen furán hangzik is, újra rá kellett jönnöm, hogy a mindennapi szakmai rutinon túl milyen jó írni és olvasni, hogy eredetileg miért is kezdtem el irodalommal foglalkozni. Ebben a Milyen madár izgalmas kalandja nagyon nagy segítségemre volt. A kiadónál van már egy szinte kész mesekönyvem, nemsokára elválik a sorsa. Illetve elkezdtem rövidprózákat írni, és magam is megdöbbentem, mindez milyen élvezetet okoz.

* Milyen (anyaországi és határon túli) kiadói és egyéb projektumokon van túl, és mire készül jelenleg a Fiatal Írók Szövetsége?

— Évente több mint száz programunk van Magyarországon és úgyszólván a határon túl, a magyar nyelvterületeken. A FISZ tudományos sorozata mindig is igen erős volt, nemrég érkezett meg Mészáros Márton Reformáció, közvetítés, nyilvánosság című könyve, mely a kutatási területének fontos hivatkozási alapja lesz. Előkészületben van három fiatal apokrifos szerző műve is az Apokrif folyóirattal közös kiadásban. Újvidéken folytatjuk az Olvass be! kritikai beszélgetéssorozatot Berényi Emőke és Patócs László koordinálásával. A nyár és talán az év legfontosabb rendezvénye pedig a nyári visegrádi FISZ-tábor lesz, melyen minden évben nagyon sok határon túli fiatal magyar szerző is megfordul. Ennek az idén a FISZ-turnébusz a felvezető rendezvénye. A Valyo csoporttal közösen szervezett portya keretében a fiatal íróink egy szürreális, átalakított repülőtéri kisbusszal fognak kalandozni, és a legváratlanabb helyeken felolvasni a nyugati régióban, illetve a Felvidéken. Az ősszel Korpa Tamás és Varga Betti szervezésében lesz egy izgalmas falukonferenciánk, melyen az előadóink a kortárs irodalom újszerű faluképét vizsgálják majd. Erre jómagam is készülök egy dolgozattal, mely Tolnai Ottó munkásságának atipikus couleur locale reprezentációjával foglalkozik.

* A Milyen madárral és Veled hol, mikor találkozhat a vajdasági (olvasó)közönség, illetve gyakran jársz-e haza — hazajársz Vajdaságba?

— Beszédes István jóvoltából rendszeresen megfordulok Zentán, a zEtna irodalmi fesztiválján, és szó volt már róla, hogy a szabadkai könyvtárban is be fogjuk mutatni a könyvet, illetve egy kisebb vajdasági körút szervezése is folyamatban van. Gyakran járunk haza, bár a szülők szerint — érthetően — nem eléggé gyakran, főleg most, hogy megszületett a harmadik gyerekünk is. Álmos fiunk miatt is Kincső első útja nemrég, egy hónapos korában az Álmos-hegyre vezetett, melyet ma Fruška gorának hívnak.

* A könyv angol és francia fordításban is megjelent. Nemzetközi babérokra tör a Milyen madár?

— Pontosabban fogalmazva egyelőre csak a fordításokig jutottunk el. Az angol szöveg teljes egészében elkészült, ezt ajánlja a kiadóm, a Csimota Kiadó, a külföldi partnerei számára, hátha megtetszik nekik. Franciára pedig csaknem tíz verset fordítottak le ugyanezzel a céllal. Mindkettőnek nagyon izgalmas tanulságai voltak. Nagyon érdekes egy idegen nyelven hallani, követni a szöveg lüktetését. Magam is meglepődtem, hogy például az angol mennyire jól visszaadja az eredeti vers hangulatát. A franciát kevésbé tudom megítélni, ott viszont a fordító visszajelzése volt döbbenetes. A többek között Kosztolányit is fordító szakember azt írta, hogy a Milyen madár versei nagyobb kihívás voltak számára, mint egy Kosztolányi-fordítás. Egy szabadkai költő számára nincs is ennél nagyobb büszkeség. Tudni kell, hogy a magyar irodalomban honos gyerekköltészet eléggé társtalan. Számunkra még szerencsére evidens a gyerekverskötet, miközben külföldön nagyon nehéz kiadni ilyesmit. Ezért is gondolkodunk a kiadóval kísérletképpen a Milyen madár lírai ihletettségű prózai transzformációján.

* A gyerekkönyv írása közben dolgoztál egyéb kéziraton is? Nehéz (volt) elvonatkoztatni?

— Valósággal lehetetlen volt. Képtelen vagyok egyidejűleg több köteten is dolgozni. A Milyen madár kedvéért félbe kellett hagynom a harmadik úgynevezett felnőtt-verseskötetemet. Pont akkor, amikor rátaláltam a hangjára, a tartalmára. Igaz, volt ebben némi csel és gyávaság is. Szükségem volt egy áttételre ahhoz, hogy feldolgozzak bizonyos témákat. Ez az áttétel maga a gyerekhang, a gyerekvers volt. Viszont mindez talán pont jókor történt, hiszen a Milyen madárban olyan poétikai megoldásokra és hangra leltem, amelyet később is magammal fogok vinni.

* Egy jellemző sor a Milyen madárból?

— Nemcsak az első kérdés okán, hanem még mindig: Milyen madár.

* A gyerekeid kedvenc sora(i) a Milyen madárból?

— Egyértelműen a hülyeversek, az Ez az egyik hülyevers és az Ez a másik hülyevers. Ezeket a gyerekeim fejből fújják. A jóapám meg bepánikolt / mind megitták a pálinkót résznél persze mindig nagy rötyögés van.

Verses interjú Kollár Árpáddal

Kollár Árpád 1980-ban született Zentán, jelenleg Szegeden él, költő, műfordító, kritikus, irodalomszervező. Három verseskötete látott napvilágot: Például a madzag (FISZ, 2005) és Nem Szarajevóban (FISZ, 2010), Milyen madár (Csimota Kiadó, 2014). Verseit francia, német, angol, szerb, horvát, román és lengyel nyelvekre fordították le. Főként szerb és horvát költészetet, prózát fordít […]

Versünnepet rendezett Makó önkormányzata a Koronában 2006. április 11-én. A házigazda dr. Siket István alpolgármester köszöntőjében elmondta, Makó város önkormányzata 2001 óta minden esztendőnek mottót ad, és igyekszik, hogy a mottó köré fűzve maradandó értékeket (Baba-fák, Operettfesztivál) hozzon létre. A tavalyi József Attila emlékévben az Emlékbizottság javaslatára két díjat hozott létre a város képviselő-testülete, egyet a jövendő, egyet pedig egy már bizonyított tehetségnek. József Attila sorsa intő – mondta dr. Siket István, – a döntéshozóknak kötelességük segíteni a tehetségeket. Abban az évben Kollár Árpád egyetemi hallgató, a Például a madzag című kötet szerzője kapta meg a Makói Medáliák-díjat.

Kollár Árpád 1980-ban született Zentán, jelenleg Szegeden él, költő, műfordító, kritikus, irodalomszervező. A Fiatal Írók Szövetségének elnöke és a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület vezetője. Tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen végezte magyar és szociológia szakon. Doktori tanulmányait a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Modern Magyar Irodalom Alapprogramján folytatta. Kutatási témája a vajdasági Új Symposion folyóirathoz köthető szerzők, különösen Tolnai Ottó lírai munkássága. Három verseskötete látott napvilágot: Például a madzag (FISZ, 2005) és Nem Szarajevóban (FISZ, 2010), Milyen madár (Csimota Kiadó, 2014). Verseit francia, német, angol, szerb, horvát, román és lengyel nyelvekre fordították le. Főként szerb és horvát költészetet, prózát fordít, eddig két önálló fordításkötete jelent meg: Miljenko Jergović Ruta Tannenbaum című regénye és Olja Savičević Ivančević Lehet, hogy novella című novelláskötete. A Makói Medáliák-díj után még Sziveri-díjban, Faludy-díjban, Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban és NKA alkotói ösztöndíjban részesült. Milyen madár című kötetével elnyerte Az év legjobb gyerekkönyvírója címet 2015-ben. „Első gyerekverskötete a Csimota Kiadónál jelent meg. A költő élvezetes kísérletnek tartotta a kötet összeállítását, amelynek legjellemzőbb tulajdonsága talán a sokféleség, hiszen – ahogy ő fogalmaz: »ilyen az élet: sokféle, mindenféle, vidám, szomorú, félelmesztő, kiváncsiságos, játékos. Jó, nagyon jó.«” (Ayhan Gökhan) „Ez a radikálisan egyszerű és bátor könyv tulajdonképpen azt akarja a maga módján bizonyítani, hogy a tiszta, eredendő tekintet mennyire közel van a költészethez, vagy legalábbis egyfajta költészethez, megpróbálja elérni, hogy ne felejtsünk el figyelni a szavakra és a dolgokra nagyjából akkorra, mire épp megtanulnánk olvasni. Ez a feladat – elnézve a még Varró Dániel hiperártatlan verseit sem kímélő agresszív értetlenséghullámot, amelyet lényegében egyedül az váltott ki, hogy nincs a szövegek végén felnőtt-perspektívájú tanulság-levonás külön mellékelve – meglehetősen aktuálisnak tűnik. Attól tartok viszont, hogy ezt a lehetőséget, az ismeretlent körberajzoló figyelmet kissé eltünteti, elaranyoskodja és banalizálja némiképp még a legjobb és „legtudósabb” magyar költők egyike, Kovács András Ferenc is a hátsó borítóra nyomott, Kollár jellemző motívumait amúgy persze ügyesen újrahasznosító, kis ajánlóversében. Abban viszont biztosan igaza van, hogy „Kollár Árpád nagyon jó, könyve szintén nagyon jó”. Kollár vitathatatlanul tehetséges költő, de ennyire erős szövegeket, mint a Milyen madárban, még soha nem írt életében.” (Vári György)

Pénz beszél, a kutya ugat. A költő is beszél?

félek a sötétben, ha nincs velem a kutyám,

de félek attól is, hogy a kutyám egyszer átváltozik

a sötétben nemkutyává,

kaffogását visszaveri a ház,

visszaveri a kert, a diófa,

nem emlékszem semmire már,

nem tudom hova gurult, amit feldobtam

a hold alá a tetőnkre.

Fiatalság bolondság. Hányszor voltál szerelmes? Vagy szeretőid a szavak?

nem tudom, mi az, hogy semmi,

és nem tudok kesztyűbe dudálni, de nem is akarok,

csak beszélni és beszélni, és fosni a szót azóta,

hogy nem bírom abbahagyni,

nem bírom abbahagyni,

amit nem tudok, nem tudok, nem tudok

abbahagyni, vagy nem.

A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Ez igaz? Te hazudtál már?

nem akarok senkit sem ijesztgetni,

de bekattant a kutyám,

nem akarok senkit sem ijesztgetni,

de bekattant a szám,

bekattant a homok is a fogak között,

mint a lusta folyóban,

most is, mindit ugyan az van.

Ki korán kel, aranyat lel. Ez a költőkre is igaz? Téged mikor kap el az írás-flow?

vesz egy szőlőt, direktermőt, távol a várostól,

dombon, vagy lejtőn,

vesz levegőt, vesz cukrot is hozzá,

vesz maga helyett egy marék földet,

nem ír, csak olvas, nem ír, csak olvas,

nem olvas, csak ír,

csak nézi, hogy hol van.

Lassan járj, tovább érsz. Honnan indultál és hová tartasz? Milyen álmaid vannak?

homokba túrom a kezem,

nem fáj, nem fáj, nem fáj semmi sem.

Janáky Marianna

„A semmiből egy egész világot teremthetek” – interjú Kollár Árpáddal, A Völgy, írta Tárkony szerzőjével

Már csak pár nap választ el minket Kollár Árpád új könyvének, A Völgy, írta Tárkony bemutatójától, ezért előtte még gyorsan kifaggattuk őt a könyv főhősének „születéséről”, a mű alapjául szolgáló színhelyekről, valamint a prózaírás nehézségeiről.

Kérlek, mesélj a kezdetekről, hogy kezdődött az együttműködés a Csimotával?

Éppen Hamvas Béla Karneváljának első kötetét olvastam, amikor elment a látásom. Mintha celofánt lebegtettek volna a szemem előtt. Évekig nem tudtam írni, olvasni rendesen. Neszlár Sándorral először a Kontextus Műhelyben találkoztam 2005-ben, a Például a madzag című kötetem bemutatóján. Azt állította, hogy a Karneválban van egy Neszlár nevű szereplő. Emlékszem, a látásom intenzíven érdekelte őt. Belátom, van valami poétikus abban, hogy egy költő elkezd vakulni. Évek múlva Neszlárról kiderült, hogy Szabó, majd újabb évek múlva, hogy Tsík. Aztán még pár év, és rávett, hogy írjak gyerekvers kötetet, ez volt a Milyen madár. Aztán, hogy írjak még egyet, ez lenne a Völgy, írta Tárkony. Ennyi…

Milyen volt a versek után prózát írni? Mennyiben volt más?

​Nagyon. Nem vagyok prózaíró. Minden mondatért meg kellett küzdenem. Pontosabban minden egyes mondat elengedéséért. A próza nagy, új kaland volt számomra. Jól ment az írás, túlságosan is jól. Miután legyártottam 120000 karaktert, be kellett látnom, hogy nem tudok prózát írni. Hatalmas katyvasz lett az egész, alapvető dramaturgiai és narratológiai hibákkal. Még szerencse, hogy szerkeszteni elég jól tudok. Így tulajdonképpen a szerkesztés, a húzás közben tanultam meg prózát írni…

Hogy született meg a fejedben Tárkony karaktere? Milyen előzményekhez köthető a létrejötte? (Gondolok itt az Egyszervolt… Meseantológiában megjelent mesére, a Pocséktündérre) Hogyan nőtte ki magát az ott megjelent mese egy több fejezetes történetté?

Hat évvel ezelőtt Egerben jött az ötlet. Szürkületkor álltam a Szépasszony-völgyben, ami valójában se nem szép, se nem asszony, se nem völgy. Egy rablósor. Mégis, ott jutott eszembe a mese váza: a helyszín, a szereplők, néhány motívum, meg egy alaptörténet, ami végül ki is hullott a kötetből. De a szereplők és a motívumok is iszonyatosan megváltoztak, rá sem ismerni az alapötletre. A Pocséktündér évekkel később jött, fürdetés közben meséltem a gyerekeimnek, rögtönöznöm kellett valamit. A formába öntés során azonban már az eredeti Völgybe helyeztem őt. Évek alatt így aztán szép lassan megtelt a Völgy. Aztán egyszer csak leültem és megírtam a Pocséktündér mellé még 10 mesét. Majd jött a húzás, a szerkesztés…

Hogyhogy a Pocséktündér (itt csak Tündér) mellékszerepben tűnik fel?

A szerkesztőknek köszönhető. Ezért szerkesztő a szerkesztő. Azt eredetileg is tudtam már, hogy a Pocséktündérnél lazább, gördülékenyebb, gyerekbarátabb szöveget akarok. A szerkesztőknek leadott 11 mesében rengeteg szereplő pörgött, a történet is eléggé kusza volt. Minden bizonnyal megrémültek kicsit attól a kásahegytől, de ilyen az alkotói módszerem, szeretem, ha visz a szöveg, az utómunkálatok során szoktam helyre tenni a dolgokat. Ez persze nem túl energiahatékony módszer. A szerkesztők, Csányi Dóra és Tsík Sándor ajánlották, hogy dobjak a kukába egy csomó szereplőt, hogy a Tündér és Tárkony egyensúlyára építsem a szöveget. Az újraírás során a Tündér háttérbe szorult. Fontos szereplő maradt persze, de Tárkonyt sokkal jobban kedvelem, ezért ő kapta a főszerepet. Jó döntés volt, mert ő igazi sztáralkat, elviszi a showt…

Tesztelted a mesét a gyerekeiden? Amennyiben igen, előfordult, hogy azért változtattál a cselekményen, mert valami nem nyerte el a tetszésüket?

Nem. A gyerekeim nem kísérleti egerek. Szeretném, ha boldog és kiegyensúlyozott gyerekkoruk lenne. Elég baj nekik, hogy könyvek között nőnek fel, hogy író az apjuk, aki a Walesi bárdokat szavalja nekik üvöltve a fürdőkádban. A tesztelést természetesen más gyerekeken hajtottam végre. Mert az én gyerekeim beleszólnának a szövegbe, ahhoz pedig túl öntörvényű vagyok, hogy ezt toleráljam. A kézirat leadása előtt elolvastam nekik egy szuszra az összes mesét lefekvés előtt. Másnap reggel Villő lányom korán kelt, befúrta magát közénk az ágyba, megpuszilt és beszélgettünk Tárkonyról egy órát. Ennél több visszajelzés nem is kell. Álmos négy éves, ő is végighallgatta a meséket, de neki kellettek az illusztrációk is, miután megjött a könyv, lapozgatta vagy fél órát. Kincső egy éves, neki még nem olvastam föl a könyvet, viszont megnyalogatta a borítót. Nagyon különös tapintású borítója van, Sanya (Tsík Sándor) szerint bele akar harapni az ember. Kincső igazolta ezt a teóriát…

A Milyen madárral számos díjat nyertél/nyertetek (IBBY Honour List 2016, Év Gyerekkönyve Díj: A legjobb gyerekkönyv író 2014, Aranyrajzszög-díj 2014, Joseph Binder Design Award 2014 Bronzérem) Nagy Norbival. Volt benned egyfajta megfelelni vágyás A Völgy, írta Tárkony írása során emiatt?

Nem. Dehogy. Iszonyatosan élveztem az írást. Nem véletlenül írtam most nagyon más könyvet. A Milyen madár intenzív intellektuális és érzelmi kaland volt, de nagyon kimerített. Most tobzódtam a szövegáradásban, a történet burjánzásában. Dolgozott helyettem vagy általam a nyelv. Később persze meg kellett fizetnem mindennek az az árát, kemény munka volt összerántani az anyagot. Hiszen a 120000 karakternek kb. a fele kihullott a sok-sok újraírás során. Mondom, nagyon élveztem az írást, a szöveg például tele van nyelvi és szituációs humorral. Élveztem, hogy a semmiből egy egész világot teremthetek, amit megtölthetek jellemes és jellemtelen karakterekkel. Izgalmas történetekkel. Szerettem volna egy szórakoztató, ugyanakkor klasszikus irodalmi értékeket felvonultató könyvet írni, olyat, melyet több generációt megszólít egyszerre, melyet nem csak a gyerekek, de a felnőttek is szeretnek. Remélem, sikerült…

A könyvben látható környezetet, a horgolt terítős, dísztányéros, szarvasagancsos nappalit Nagy Norbival együtt találtátok ki?

Nem, nem szívesen szólok bele Norbi munkájába. Bízom benne és a szövegemben. A szöveg megtette a maga hatását, szemmel láthatólag megdolgozta, foglyul ejtette őt. Azért sem jó, ha a szerző beleugat az illusztrátor dolgába, mert annak is fel kell építenie a maga világát ahhoz, hogy jó legyen a könyv. Például arcot adni a szereplőknek, ami nem könnyű feladat. Norbinak mindez egyértelműen sikerült, ismét nagyon nagy munkát végzett. Volt néhány korrekciós kérésem persze, de ez elhanyagolható. Érdekes, hogy én korábban nem így láttam magam előtt a Völgyet és a szereplőket. Most meg már csak így tudom elképzelni. Természetesen azért beszélgettünk a könyvről, de csak miután Norbi elkészült az első körrel. Érdekes volt számomra, hogy mennyire hasonló elemekből építettük föl magunkban ezt a világot. Mindketten a dunántúli aprófalvak és az alföldi mezővárosok miliőjéből építkeztünk. Nálam Balatonhenye és gyerekkorom Szabadkájának várospereme volt a mintakép, Norbinál Kékkút és a Viharsarok. Egyrészt archaikus, mesés, másrészt a rögvalóság elemeiből építkeztünk. Norbi rengeteg apró, zseniális elemet helyezett el a képeken, melyek megidézik a magyar vidék mindennapjait. Való igaz, ezek részben sztereotip elemek, hiszen a szöveg is felkínál számos ilyen motívumot, de pont ebből fakad a képek nagyon is kedves, figyelmes humora…

Mikor lett egyértelmű, hogy Tárkony Csücsök nevű barátja igazából lány? A konyhát ábrázoló képen, a kávéfőző fölé kitett, róla készült portré azt sejteti, több van köztük barátságnál. Ők igazából egy pár?

Az első változatban Csücsök még Tárkony kislánya volt. De talán annyit elárulhatok, hogy készült egy olyan korai illusztráció is, ahol Csücsök még fiú. Igazi vidéki rocker csávó. Úgy látszik, a szöveg több értelmezést is megenged. Ezen jót nevettünk végül. A kötetben számomra eléggé egyértelműen lánynak néz ki. A kérdésed második felére válaszolva: nem tudom. A szerző sem tudhat mindent. Nem is fontos…

Tervezitek a történet folytatását? Milyen terveid vannak?

​Terveim vannak. Szeretnék egy szép nagy teraszon ücsörögni, nézni egy szép nagy keret. De se teraszom, se kertem egyelőre. Szeretném, ha Franciaországban összekaparnánk legalább egy nyomorult pontot (a 2016-os labdarúgó-Európa-bajnokságon a magyar csapat a szerk.). Hogy ne kelljen újra posztolnom az Apa szerint mindenki hülye… kezdetű versemet. Más jellegű terveim nincsenek. Az olvasók természetesen követelik a történet folytatását. Már kaptam egy olvasói levelet, reklamációt, hogy túl rövid a könyv. Lehet, hogy lesz belőle karácsonyi lapozó, ami nyáron játszódik. De az is lehet, hogy nem. Nem szoktam tervezni, ha elkap a gépszíj, csinálom…

Hol találkozhatnak veled legközelebb személyesen is az olvasók?

Június 7-én a budai B32 Galéria és Kultúrtérben lesz A Völgy, írta Tárkony és a Dettikéről és más istenekről közös bemutatója. A szerzőkkel és az illusztrátorokkal Mészáros Márton fog beszélgetni, aki állítólag nagy hasonlóságot mutat Hentes Kopasszal, a világhírű két jobblábas balhátvéddel. De ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Mindenesetre bekészítettem már egy marék postásgumit, azzal fogjuk lövöldözni a közönséget. Felnőtteknek kötelező, gyerekeknek szigorúan ajánlott program. Azután jó ebédhez szól a nóta, június 11-én pontban a déli harangszóra dedikáljunk Norbival az Ünnepi Könyvhéten a Tárkonyt. A Milyen madárral nagyon sok iskolába és könyvtárba eljutottam, remélem, hogy Tárkony is eljut sok gyerekhez. Mert ennek van értelme…

Hozott anyagból dolgozom

Kollár Árpádot Gesztelyi Hermina kérdezte

A mese jó, nagyon jó, egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz. Kezdetben könnyű, aztán nehéz. Ez benne a jó. Nagyon jó mesét, vagyis történetet írni, mondani. Írni jobb. A mese jutalomjáték. A vers öncsonkítás. Normális ember az előbbit választja. Egy ideig véletlenül egészen normális voltam.

Gesztelyi Hermina: Legújabb köteted A Völgy, írta Tárkony címmel jelent meg az idei könyvhétre. Így a második gyerekkönyved után hol látod a helyed a kortárs gyerekirodalmi szcénában? Hogy látod általában a kortárs magyar gyerekkönyv kínálatot, a gyerekirodalom helyzetét (már ha van neki ilyen általában)?

Kollár Árpád: Nincs igazi rálátásom a kortárs magyar gyermekirodalom helyzetére. Azt érzékelem, hogy vannak elkötelezett kiadók, szülők és pedagógusok, kiknek köszönhetően eljutnak a jó gyerekkönyvek a gyerekekhez. Vannak olvasók és vannak könyvek, ami nagyon fontos. Viszont nem hiszem, hogy két könyv után meglenne a helyem a kortárs gyerekirodalmi szcénában, ehhez azért sokkal több kell. Igaz, egyre több gyerek és szülő ismeri a munkáimat, és egyre több nemszülő vagy leendő szülő is. Keresem a helyem, de nem a hely, sokkal inkább a keresés érdekel. Akár egy vívó, keresem, hol vihetnék be találatot. Mozgásban vagyok.

G. H.: Izgalmas a címadás, hiszen Tárkonyt szinte társszerzővé avatja, miközben a történetekben külső narrátort azonosítunk. Így viszont fikcionálisan „a nemköltő költő” főműve kerül az olvasó kezébe. Hogyan alakult ki a cím végleges formája? Tárkony esetleg szerzői alteregóként is érthető?

K.Á.: Rossz vagyok címadásban, ezért sokat pörgettem magamban a lehetséges változatokat. Azt éreztem, hogy A Völgy édeskevés, kell még hozzá valami. A Völgy, írta Tárkony címre szinte öntudatlanul találtam rá. Szeretem az ilyen atipikus dolgokat. Tisztában vagyok vele, hogy a cím sokféle játékba berángathatja az értelmezőt, miközben nem is több, nem is kevesebb puszta címnél. Nem fontos, nem érdekes, hogy mit gondolok erről. Tárkonyt véletlenül sem szántam alteregónak, de hiába mondok erről bármit is, ha így olvassák. Márpedig sokan úgyis így olvassák. Legyen. Hozott anyagból dolgozom. Igaz, lusta, nyafogós, aluszékony, egomán költőt én egyet sem ismerek.

G.H.: Költőként váltál ismertté, az első gyerekkönyved, a Milyen madár is verseskötet. A történet kívánta meg a prózaformát vagy a kísérletező kedved eredménye?

K.Á.: Az unalom kívánta meg, kényszerítette ki a formát: meguntam, amit eddig csináltam. Nem tudtam úgy folytatni, nem is akartam. A mese jó, nagyon jó, egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz. Kezdetben könnyű, aztán nehéz. Ez benne a jó. Nagyon jó mesét, vagyis történetet írni, mondani. Írni jobb. A mese jutalomjáték. A vers öncsonkítás. Normális ember az előbbit választja. Egy ideig véletlenül egészen normális voltam.

G. H.: Nehéz nem paródiaként érteni Tárkony „a nemköltő költő” alakját. Kezdettől szándékodban állt ez a gesztus, mint amivel görbe tükröt tarthatsz a kortárs szerzőknek?

K. Á.: Nem. Igen. Nem. Nem állt szándékomban kezdettől semmi. Örültem, hogy két épkézláb mondatot le tudok írni egymásután, majd, hogy egy harmadikat is. De való igaz, olvasható paródiaként. Ez is a játék része: kevés vonallal rajzolni meg a figurát. Megvan benne a karikatúra ereje és veszélye is. Néhol túl sarkosra sikeredett szegény, de most már úgyis hiába magyarázom, hogy Tárkony valójában egy tisztességes, dolgos polgár. Úgysem hisz nekem senki. Igaz, valamennyit sikerült menteni a renoméján a fülszöveggel. Azóta is azt sulykolom mindenhol, hogy ő valójában egy nagyon szerethető figura. És lám, egyre többen elhiszik ezt nekem. Talán mégsem olyan reménytelen: belenyúlni a könyv utóéletébe.

G. H.: Csücsök nemét, illetve annak bizonytalanságát interjú és kritika is firtatta már, magad is jelezted, hogy írás közben vált lánnyá. Van ennek valójában jelentősége? Nagy Norberttel közös döntés alapján teszik ezt egyértelművé az illusztrációk?

K. Á.: Szögezzük le: Csücsök lány. Nem csak a genderkvóta miatt, hanem azért is, mert ő, azaz Csücsök szőröstül-bőröstül az, ami. Az volt és az lesz, amíg világ a világ. Azzal nem tud mit kezdeni az író, ha az olvasó nem tud olvasni. Ahogy az olvasó sem azzal, ha az író nem tud írni. Ez is a játék része: az olvasóra bízni, amit lehet. Az eszköztelenségnek persze megvan az a veszélye, hogy Csücsöknek bajusza nő, majd szőrös és gombás lesz a lába. De miért is ne, van ilyen.

G. H.: A bolondos, humoros történetek egyáltalán nem jelentenek problémátlanságot. Hiszen felsejlenek Tárkony gyerekkorának nehézségei, az alapvetően negatív hangoltságú, motiválatlan, depresszióra hajlamos személyiségéből fakadó komorság a komikumnak és a nyelvi leleményeknek köszönhetően inkább bájos esetlenségnek hat – a Milyen madárban is találkozhattunk hasonló eljárással. Fontosnak tartod, hogy komoly, olykor traumatikus témákkal találkozzanak a gyerekek a meséken keresztül (is)?

K. Á.: Igen. Nem. Igen. Nem fontos, de mivel hozott anyagból dolgozom, úgysem tudom ezt megkerülni. Bármennyire is elmosódottak a Völgy határai, szeretem, hogy van benne élet. Az élet pedig ilyen: ilyen is, olyan is. Persze az olvasóval nehéz vitatkozni, azonban szerintem Tárkony egyáltalán nem depresszív alkat. Na, jó, néha befordul pár évre, meg elismerem, kicsit túl sokat parázik, de amúgy egy nagyon is vidám és vagány figura. Inkább csak vidám. Mármint úgy, hogy körülötte mindenki vidám, mert jót lehet rajta nevetni, ha megjelenik.

G. H.: Egy ideje hangoztatott kijelentés, hogy a kortárs magyar gyerekirodalom is egyre provokatívabb, progresszívebb, játékosabb, követve ezzel a nyugati tendenciát. Ebben úttörő szerepe van a Csimota Kiadónak, ahol az eddigi gyerekköteteid is megjelentek. Mennyire volt egyértelmű számodra a Csimotánál való megjelenés vagy így hozta ki a lépés, ők voltak nyitottak az ötleteidre?

K. Á.: Nem hiszem, hogy sok kiadó kapkodna az agymenéseim után. A gyerekkönyvkiadás kőkemény üzlet: több millió forint kell egy-egy kötet piacra dobásához. Kevés helyen fér bele a kísérletezés, a kockázatvállalás, a játszadozás. A Csimota ilyen, és jó, hogy ilyen. De, fontos kiemelni, a tabudöntögetés, a provokálás, a progresszió engem egy csöppet sem érdekel. Ez egy külső szempont, nem ettől lesz jó, vagy rossz egy könyv. Engem a valódi, jó, izmos irodalom érdekel, akkor is, ha 22-es cipőben topog, akkor is, ha 48-asban caplat.

G. H.: Van kedvenc meséd, meséid? Ha igen, miért az?

K. Á.: Nincs kedvenc ételem, de ha muszáj mondani, akkor a rakottkrumpli.

G. H.: A gyerekeid ideális olvasóként jelen vannak írás közben? Kicsit nekik (is) írsz?

K. Á.: Nem. Nem. Nem. Semmiképpen. Nem vagyunk jó munkakapcsolatban. Ők nagyon is öntörvényű megrendelők, ahogy én is túlságosan öntörvényű alvállalkozó vagyok. Nagyon szeretik az esti meséimet, a sok baromságot, amit elalvás előtt összehordok nekik. De az más. Azt hiszem, illetve tudom, hogy én vállaltan felnőtteknek írom a gyerekkönyveimet. De nem úgy, nagyon nem: ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeknek nem. Sokat nyilatkoztam erről a Milyen madár kapcsán, mindez áll A Völgy, írta Tárkonyra is. Ha a Madár szép lassan utat talált a gyerekekhez és a felnőttekhez is, akkor talán nem naivitás azt gondolni, hogy Tárkony is megtalálja. Sőt, könnyebb dolga lesz, hiszen egyészt a mesének mindig könnyebb dolga van, másrészt Tárkony azért sokkal szórakoztatóbb könyv. Valójában se nem a gyerekeimnek, se nem a felnőtteknek, se nem a gyerekeknek írok, hanem csak és kizárólag saját magamnak. Még szerencse, hogy felnőtt is vagyok, meg gyerek is, sőt én magam vagyok a saját gyerekeim is.

G. H.: Klasszikus záró kérdésként következzék az, hogy mikor és milyen szövegre számíthatunk tőled legközelebb. Az a gyanúm, hogy vannak ötleteid, elárulhatsz belőle valamennyit?

K. Á.: Ma szétvágtam a hüvelykujjamat, ezért a klasszikus kérdésre klasszikus távirati stílusban: verset, novellát, mesét, regényt, tanulmányt. Harmadik verseskötetet, novelláskötetet, trolltárat, doktori disszertációt. (Nagyon szeretnék egy meseregényt írni, de egyelőre annyi van meg belőle, hogy lejöttek a felhők a városa, és ennyi.) Egyébként nagyon jó mézben, barnasörben pácolt csülköt sütöttem. Csak kár volt elmosni hozzá a nagykést. Illetve kár volt megpróbálni elmosni…

Kollár Árpád: A kevésből is ki kell hozni a maximumot

Kollár Árpád, a Fiatal Írók Szövetségének volt elnöke, a zentai születésű és Szegeden élő költő, műfordító, irodalomszervező is József Attila-díjat vehetett át a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A Például a madzag (2005), a Nem Szarajevóban (2010), a Milyen madár (2014) és A ​Völgy, írta Tárkony (2016) című kötetek szerzője Rizsányi Attila kérdéseire válaszolt.

– Érdekes egybeesés, hogy közvetlenül az elismerés odaítélése után Szabadkán és Palicson voltak könyvbemutatói. Milyen érzés József Attila-díjasként a helyi, a vajdasági közönség elé állni?

– Szerencsés és nem tervezett egybeesés volt, hogy éppen másnap volt találkozóm gyerekekkel pont abban a könyvtárban, a szabadkaiban, ahol először kölcsönöztem életemben. Emlékszem, hogy jó érzés volt gyerekkoromban vadászni a polcai között.

– A díj odaítélői költőként, műfordítóként és irodalomszervezőként említik. Mennyiben szólhat az elismerés az utóbbiaknak, és mennyiben a két legutolsó kötetének, amelyek talán a gyerekek felé fordultak a leginkább?

– Szerintem nehéz szétválasztani egy író, költő gyerek- és felnőttirodalmi munkásságát, hiszen ugyanazzal a lendülettel, igénnyel írok. Nem gondolom, hogy lenne különbség irodalom és irodalom között ilyen tekintetben. De az biztos – és ebből a szempontból releváns a kérdés –, hogy a Milyen madár című gyerekverses kötetem szakmai és nemzetközi sikere nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy a József Attila-díj esetében is átszakíthattam a célszalagot.

– A kötetekről született számos kritikában olyat is lehet olvasni, hogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt a gyerekek és a felnőttek megszólítása között, illetve hogy a könyvek azt mutatják, nincs is éles határ e tekintetben. Kitűzött célja volt, hogy a verseit felolvasó felnőtt is jól érezze magát?

– Gyerekirodalom nincs felnőtt nélkül, hiszen felolvasásra szánt műfaj. Kapcsolatot létesít a gyerek és a felnőtt, a gyerek és a pedagógus között. Amíg kicsik a gyerekek, az esti mese olvasásánál elengedhetetlen a felnőtt jelenléte. Erős tehát a szimbiózis, a kooperáció. Mivel én így, harmincvalahány éves fejjel szeretek gyerekverseket és meséket olvasni, úgy gondoltam, hogy más felnőttek, komoly nénik, bácsik is hasonlóan érezhetnek. És a visszajelzések alapján ez így is van. Megfordítva pedig: a gyerekeknek is járhat egy másfajta irodalom, ami komolyabb, furcsább, ha úgy tetszik, nehezebb, mint amit megszoktak. Nem biztos, hogy van tehát éles határ ezen műfajok között. Harmadrészt pedig én felnőttversekkel is szoktam traktálni a gyerekeimet, el is szoktam mondani, hogy A walesi bárdokat például fürdés közben szavalom nekik, és egész jól megszokták, már-már gyerekversnek tekintik. Vagy például József Attila Hetedik című költeménye, a legedás Sebő-féle feldolgozásban, egy nagy-nagy gyerekvers, ha a komoly tartalmat lehántjuk róla, így a kisebbek is nagyon tudnak neki örülni, noha nyilván egész mást értenek alatta.

– Bármennyire is túlzónak mondhatja valaki, most egy kalap alá venném a visszajelzéseket. A felnőtteké lehet mondjuk egy-egy kritika, vagy akár a mostani díj is, miközben – mint mondja – a saját gyerekeinek is felolvas, nyilván vannak reakcióik, és Szabadkán meg Palicson is túlnyomórészt fiatalokból álhatott a közönség. Melyik visszajelzést hogyan lehet fogadni és hasznosítani?

– Jól esik az embernek a szakmai siker. Ha egy könyvéről majdnem negyven kritika, ajánló és méltató szöveg születik, akkor persze, hogy hízik az egoista, nárcisztikus költő mája. De azt be kell látnunk, hogy olvasó nélkül nincsen irodalom, és ha értő olvasókhoz eltalál, olyanokhoz, akiknek fontos lesz egy-egy vers, mondat, mese, történet, az nagyon jelentős. Ilyen értelemben nincs jobb, mint a közönségtalálkozó, ahol nagyon értelmes, okos gyerekekkel kerültem szembe, akik nevetni tudtak felolvasás közben, utána pedig együtt tudtunk elgondolkodni arról, merre vezethet egy-egy vers, mese. Mi lehet mögötte, a személyes életükben vannak-e hasonló történések, a szövegben található kérdéseket fel tudják-e tenni saját magukkal kapcsolatban? Mint elmondták, nem is olyan egyszerű arra válaszolni például, hogy milyenek ők. Ilyenkor elkezdődik a közös gondolkodás, és azt látja az ember, hogy a szöveg működik az olvasóban, a befogadóban. Ilyenkor nyert ügye van.

– A díj, mint utaltunk már rá, nem csak a költőnek szól, már ha ezt így külön lehet választani, hanem az irodalomszervezőnek is, illetve az irodalomszervezői tevékenységnek. A legtöbb hír még most is a Fiatal Írók Szövetségének elnökeként említette, noha nemrégiben leköszönt, vagy említhetnén akár a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivált, az ahhoz való kötődését. E tekintetben mit emelne ki az elmúlt időszakból?

– Az utóbbi években azt tapasztaltam, hogy az író és az irodalomszervező egy testben el akarja pusztítani egymást, nagyon nehezen férnek meg, ha az ember mind a kettőt lelkiismeretesen akarja csinálni. Ez a két dudás egy csárdában esete. Éppen január elsejével adtam át a stafétát fiatalabbaknak a FISZ élén. Számomra nagyon fontos ez a szerep, élveztem, amíg csináltam, pont elég is volt ennyi. Szerteágazó tevékenységünk volt, és ha már újvidéki orgánumnak nyilatkozom, kiemelném, hogy élő és természetes kapcsolatokat tudnunk létrehozni a különféle országokban élő magyar közösségek fiatal írói között. Olyan fórumot tudtunk létrehozni, ahol ezek a fiatal alkotók, szervezetek, kiadók magától értetődő módon tudtak találkozni és kapcsolatba lépni. Rengeteg könyvet adtunk ki, és évi több száz programot szerveztünk Újvidéktől Pozsonyon át Kolozsvárig, Szeged, Budapest, Győr mellett más településeken, alternatív programokat, konferenciákat. És a hab a tortán a sínbuszfesztivál volt, amit több évig szerveztünk Orcsik Roland kollégámmal együtt, és a sínbusz megszűntével számolódott fel. De az abszolút jutalomjáték volt: évi két nap őrület.

– Nem kerülhető meg a kérdés, hogy éppen akkor adta át a FISZ vezetését, amikor érdekesen alakul a Kárpát-medencei irodalmi tehetséggondozás ügye. Ilyen tekintetben milyen kihívások várnak az új vezetőkre?

– E tekintetben a legjobbkor adtam át a FISZ-t. Korpa Tamás és Antal Nikolett társelnökségben viszi tovább a szervezetet. Őszintén szólva: bele lehet fáradni abba a folyamatos küzdelembe, hogy szinten tartsunk és teremtsünk, és biztosítsuk mindennek a jövőjét. Nem vagyok pesszimista, sőt. Ha a Fiatal Írók Szövetségéről vagy az irodalmi tehetséggondozásról van szó, akkor ennek a jövője rövid- vagy rövidközéptávon biztosított, hosszú távra pedig csak a bolond tervez a mi régiónkban. Az más kérdés persze, hogy vannak olyan fórumok, amelyek sokkal több pénzből gazdálkodva még mindig nem láthatóan teljesítenek úgy, mint a régebbi szervezetek, de mi azért megszoktuk, hogy a kevésből is ki kell hozni a maximumot.

– A személyes pálya kapcsán viszont az a kérdés, hogy a költő és az irodalomszervező előbb említett harcából a költő került ki győztesként?

– Nagyon remélem, hogy így van, sőt hogy jó mélyen eltemeti magában az irodalomszervezőt, nem hagyja előlépni. Pihenni szeretnék egy kicsit, de millió tervem van. Most még három gyerek mellet is jut íróidő, és ez fura érzés. Az utóbbi napokban sikerült például dolgozni a disszertációmon, amely Tolnai Ottó lírai munkásságával foglalkozik, illetve egy félbeszakított, úgynevezett felnőttverseskötetet mindenképpen elő akarok venni. Fut egy projektem Trolltár néven is, amelyben a vajdasági származású dementorokat szedem össze vicces formában. Úgyhogy ötlet ezer van, félbehagyott szöveg megannyi, csak íróidő kell hozzá.

– Egy helyen azt nyilatkozta, hogy a szülőföld, a hozott anyag intenzíven foglalkoztatja.

– Attól még, hogy az ember harminc kilométert arrébb megy a térképen, adott esetben északabbra, lényegi tekintetben nem változik semmi. Tehát én nem oda tekintek, hanem onnan vagy onnan is tekintek. Nem lehet levetkőzni azokat az impulzusokat, amelyek a felnövés alatt adódnak, és én nem is akarom, természetesen. Nagyon sokat feldogozok a hozott anyagból, van belőle bőven, remélem, kitart még egy ideig.

Rizsányi Attila

A gyerekek előtt nem lehet blöffölni

Legfrissebb József Attila-díjas költőnk rockkoncertnek beillő író-olvasó találkozót tartott március 15-én a Szabadkai Városi Könyvtárban.

A gyermekrajongók fejből tudták a verscímeket, úgy jelentkeztek, hogy majd leestek a székről, és egymást túllicitálva sorolták kedvenc könyveiket, ételeiket, állataikat — mindazt, ami egyéniséggé tesz egy 7-8-9-10 évest. Kollár Árpád zentai származású, Szegeden élő költő, a FISZ korábbi elnöke szerint a jó gyerekverset hetvenévesen is kézbe veszi az ember. Az ő versei pedig jók: az ovisok ráismernek bennük önmagunkra, nekünk pedig eszünkbe jut, hogy kik voltunk akkor, amikor még nem tudtuk, hogy mi lesz belőlünk, ha felnövünk.

* Az előadásod elején megkérdezted a gyerekeket, hogy milyen könyveket olvasnak. Ez egyfajta piackutatás is, segít felmérni a változó elvárásokat?

— Ha pontosan tudnánk, hogy mi kell a gyerekeknek, akkor már rég befutott költők és írók volnánk mindannyian, akik a gyerekirodalommal foglalkozunk. Ez tehát a legnehezebb kérdés. Ha felnőtteknek szóló szövegen dolgozunk, hajlamosak vagyunk kevésbé számolni az olvasói elvárásokkal, a kicsik figyelmét azonban valamivel fel kell kelteni. Érdekel, hogy mit olvasnak a legfiatalabbak. Otthon is látom, hogy mit szeretnek a saját gyerekeim, ennek ellenére én ritkábban írok olyan szövegeket, amilyeneket kapásból olvasnának. Szeretem feszegetni az elvárásokat, egy kicsit provokálni a gyermekolvasókat. A bevezető kérdéssel az a célom, hogy felmérjem az olvasottságukat, az érdeklődésüket, hogy mivel érdemes őket megszólítani. Meg persze a közönségnek is szerepet kell adni egy jó író-olvasó találkozón. A jelenlevők szeretik, ha ők is beszélhetnek, mozoghatnak — ez amolyan bemelegítő.  

* A kötet szövegei tudatosan eltávolodnak a klasszikus magyar gyermekirodalmi hagyományoktól. Kitaposták már az utat a kortárs gyermekköltészetben, vagy még mindig meg kell küzdeni az óvodában tanult versek ritmusos és rímes hangzásának elhagyásáért? Egyáltalán könnyű elfogadtatni a szokatlan hangzást a gyerekekkel?

— A kérdés jogos, úgy érzem, hogy én könnyebb helyzetben vagyok Vajdaságban, mert nekünk van egyfajta alternatív gyermekvershagyományunk: Tolnai Ottótól Domonkos Istvánon át Ladik Katalinig, és még sorolhatnánk a Messzike antológia szerzőit. Valahol az én poétikai eszköztáram is ebben gyökerezik. Ebben az értelemben itt túlképzett gyerekekkel és pedagógusokkal találkozunk. A magyar kultúrában viszont, ha gyermekversekre gondolunk, elsőként valóban a Weöres Sándor-vers jut eszünkbe, mely rímel, és már önmagában lenyűgöző tűzijáték. Ha pedig kortárs, akkor Varró Dániel, Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc, Lackfi János versei, melyek szintén rímesek, zengők és zeneiek. A gyerekek szeretik a rímet, a ritmust, a nyelvi játékokat, hiszen a vérükben van az ősi zeneiség, a hangzóság. Az én verseim látszólag nagyon másak. Célom is volt, hogy valami mást írjak, mást adjak, ami jobban emlékeztet a kortárs magyar és európai irodalomra, de ezt trükkösen kell beadagolni, mert ha rím nincs is mindig, de belső rímek és szétszedett ritmus van a versekben, lüktetése is van a szövegnek, tagoltságuk a költeményeknek, ott vannak a nyelvi és a szójátékok, a zeneiség is, csak másképpen. Nem szerettem volna klasszikus, lecsupaszított, úgynevezett svéd gyermekverseket írni, melyeket csak a téma visz. Engem borzasztóan érdekel a ritmus, a rím és a játék, még a szomorú versben is. Így ez a klasszikus hagyomány is ott van a költeményekben, egy kicsit talán kifordítva, a gyerek beszédmódjának a megjátszásával, csetlő-botló rímekben, ritmusokban. A gyermekek ráharapnak az újdonságokra, sokkal nyitottabban, nem ütköznek meg, jól viszonyulnak a másfajta beszédmódhoz, a furcsaságokon pedig nagyon jól tudnak gondolkodni.

* A mai író-olvasó találkozón igazi koncerthangulatot teremtettél. Ilyennek kell lennie a XXI. századi költőnek? Nemcsak az íráshoz, de a színpadi megjelenéshez is értenie kell?

— Ebben látszólag különválik a gyerekírónak és a felnőttekhez szóló könyvek szerzőjének szerepe. A gyerekek előtt ugyanis nem lehet blöffölni. Az egyik kedvenc felolvasásom Ásotthalmon volt. Kezdő író koromban hívott meg bennünket Katona Nándor királyhalmi származású, Újvidéken végzett magyartanár. Faipari középiskolásoknak olvastunk fel mi, nagyképű, fiatal szerzők. Öt perc után kiderült, hogy itt nem lehet blöffölni, nem lehet taknyolni, nem lehet mellébeszélni. A kisgyerekeknek meg főleg nem. Egy felolvasás egyúttal produkció is, le kell kötni a közönséget, amit én nagyon élvezek. Szeretem, ha bekiabálnak, ha beszólnak, ha érzik, hogy kíváncsi vagyok rájuk — ez nagyon fontos, mert ilyenkor nyílnak meg, és fogadják be igazán a szövegeket, verseket. A felolvasás sem öncélú, nem azért vagyok itt, hogy elolvassam a versemet, hanem azért, hogy a gyerekek megértsenek és hazavigyenek belőle valamit.

* Létezik-e még költői szerep a XXI. században?

— Azt szoktuk mondani, hogy ilyen már nincs; Petőfi kora már rég leáldozott; egyébként sincs fontos társadalmi szerepünk, küldetéstudatunk; nem fogjuk megváltani a világot; a politika magasról tesz ránk és úgy egyáltalán a kultúrára. Azt gondolom, hogy a költészetnek és az irodalomnak nyilván nincsen harsány szerepe, de azért ez mégis olyan, mint a hosszútávfutás — noha én rövidtávfutó voltam. Ott van az a szerep, amikor megírsz valamit, elviszed az olvasókhoz, és ez szép lassan alakítja a dolgokat, ki tudja, mennyi idő alatt. Ebben a nagyon konzervatívan ható értékteremtés műfaja zajlik, és ha ezt nem egy ember teszi, hanem sokan, akkor annak igenis van hatása.

* Térjünk rá a most kapott József Attila-díjra: jár-e bármilyen kiváltságokkal vagy esetleg terhekkel?

— Egy írónak manapság „illik” azt mondania, hogy nem érdeklik a díjak, nincsenek rá hatással, hogy ő nem a díjaknak ír, még csak nem is az olvasóknak, hanem kizárólag önmagának. Én nagyon tudtam örülni ennek az elismerésnek, sokat dolgoztam érte. De szerencsére őszül már annyira a borostám, hogy eljutottam addig a pontig, ahol elvárásként már nem fogalmazódik meg bennem, hogy ezután másként vagy még jobban írjak, ami egyébként is terheket ró az emberre, és nem is szerencsés. Ilyen értelemben tehát nem befolyásol a díj, arra jó, hogy örüljünk neki. 

* Egy rangos kitüntetés mégis arra készteti az embert, hogy még jobban elmélyüljön abban, amit esetleg már évtizedek óta csinál. Gondolhatunk például a fiatal írókat tömörítő szövetségben folytatott munkádra is. Mire lesz hatással az elismerés?

— Határhelyzetben kaptam a díjat, januárban köszöntem le a FISZ elnöki tisztségéről, mert úgy gondoltam, ha már Fiatal Írók Szövetségének hívják, akkor ne egy őszülő szakállú ember vezesse, hanem azok, akik sokkal jobban ismerik a fiatalokat. Abban az értelemben valóban van hatása ennek a díjnak, hogy jobban kiemeli a szépirodalmi munkásságomat, mely az utóbbi években háttérbe szorult, mert az irodalomszervezés és a kultúrpolitika nagyon nehéz terep. Vártam már, hogy legyen alkotói időm, úgyhogy ez a díj mindenképpen motivál, hogy újra a szépirodalmi munka felé orientálódjak.

* Számíthatunk újabb gyerekkötetre?

— Rengeteg adósságom van. Egyrészt befejezném a Tolnai Ottó lírai munkásságáról szóló doktori disszertációmat, másrészt van egy humoros projektem, mely Vajdasági magyar trolltár munkacímen fut, és melyben a délvidéki származású dementorokat gyűjtöttem össze Matuska Szilvesztertől kezdve a Michelangelo Pietàját szétverő Tóth Lászlón át Rákosi Mátyásig, aki, ugyebár, Adán született. Emellett benne lesz a 3 + 2 zenekar is, mely szintén sajátos transzformációt ad a magyar kultúrának és zenei ízlésnek, szóval ezt is nagyon szeretném befejezni. Megszakítottam egy felnőtteknek szóló verseskötet írását, ezt is szeretném folytatni, illetve az is érdekel, hogy meg tudnék-e írni egy meseregényt. Az alapkép már megvan: a városra felhők szállnak le, és eltűnnek a felnőttek.

* Izgalmasnak ígérkezik! Hosszú ideig foglalkoztál fiatal írók felkarolásával. Mit javasolsz nekik? Bízzák magukat a tehetségsegítő alapítványokra, mentorokra, pályázatokra?

— Semmiképpen. A tehetség nagyon fontos, de az egyéni ambíciók úgyszintén. Azt tudom nekik mondani, hogy írjanak, publikáljanak, próbáljanak kötethez, közönséghez jutni, és ne bízzanak senkiben. Nagyon fontos a fiatal írók számára, hogy legyen egy saját, autonóm világuk, vagyis nem szerencsés, ha nagyon erős befolyás éri őket. Viszont a lehetőségekkel is élni kell, ki kell használni az erős infrastruktúrájú szervezetek segítségét, mert a közönséghez való eljutásban és a pályán való megmaradásban nagyon sokat tudnak segíteni. Némiképp ironikus voltam az előbb, de azt akartam hangsúlyozni, hogy azt írjanak a fiatalok, amit szeretnének. Persze a mentorokat is érdemes meghallgatni, de a legfontosabb mégis az, hogy olvassanak jó irodalmat, mert ez az előfeltétele annak, hogy jó irodalmat is írjanak.

Kollár Árpád: Élvezem a korlátlan hatalmat

Annak ellenére, hogy nem ott élek, és nem ott alkotok, magától értetődően vajdasági írónak tartom magam. Nem lettem volna író, ha nem tapasztalom meg azokat a lavinaszerű, traumatikus, patologikus, abszurd folyamatokat, melyek gyerekkoromban ebben a térségben lezajlottak. - Kollár Árpáddal beszélgettünk.

2014-ben jelent meg az első gyerekkönyved, a Milyen madár, amely szakmai körökben is számos elismerésben részesült, többek között az Év Gyerekkönyve Díjjal jutalmazták. A FISZ-nél korábban már megjelent két líraköteted (Nem Szarajevóban, Például a madzag), azonban ezek egyike sem állt vonatkozásban a gyerekirodalommal. Milyen motivációk vezettek ehhez a műfajhoz?

Kollár Árpád: Egyszer csak azt vettem észre, egyre többet gondolkodom azon, milyen folyamatok zajlanak a kortárs magyar gyerekirodalomban. Elméleti és nem gyakorlati értelemben érdekelt a kérdés, pontosabban: nem íróként, hanem kulturális szakemberként. Nem lehetett véletlen, hogy abban az időben egyre több barátomat szippantotta be a téma, nagyon sokat beszélgettünk Szekeres Nikivel, Varga Bettivel, Mészáros Mártonnal, Neszlár/Tsík Sándorral és Elekes Dórával a magyar gyerekirodalom, egyáltalán a gyerekkönyvkiadás nagyon látványos evolúciójáról. Ők úgyszintén nem íróként, hanem gyerekkönyves szakemberként közelítettek a kérdéshez. Mindannyian azt érzékelték, hogy a könyves robbanást nem követi színvonalas elméleti, kritikai feldolgozás. Ezért a FISZ-szel néhány évvel ezelőtt elindítottuk a Mesebeszéd című programsorozatot, melynek kifutása egy igazán izgalmas kézikönyv lett. Aztán az elméleti érdeklődés nagyon is gyakorlati rögeszmémmé vált, így született meg a Milyen madár.

Az utóbbi években megfigyelhető, hogy egyre nagyobb érdeklődés övezi a gyerekirodalmat; nem csak a kortárs írók jelentkeznek sorra egy-egy új gyerekkönyvvel, hanem a tudományos szféra is fokozott figyelmet szentel neki. Te hogy látod, mi lehet az oka a gyermek- (és ifjúsági) irodalom megnövekedett népszerűségének?

A tudományos szféra is azért érdeklődik egyre intenzívebben a gyerekirodalom iránt, amiért mi is elindítottuk a Mesebeszédet. A gyerekkönyvírók korábban sokat panaszkodtak, mert az irodalomtörténészek úgymond nem vették komolyan a munkáikat, hasonlóképpen egy-egy életművön belül leválasztották az úgynevezett gyerekeknek szóló műveket is. Vagyis úgy érzékelték, mintha a gyerekirodalom nem lett volna az őt megillető helyen. (Persze nem minden szerző panasza volt jogos, volt, aki egyszerűen csak gyenge műveket írt, aminek semmi köze a gyerekirodalom megítéléséhez, de hát a rossz íróknak is kell indok, alibi). Ez a szemléletmód azonban mára már gyökeresen megváltozott, megtörtént például annak belátása, hogy Weöres Sándor vagy Kovács András Ferenc életművét nem lehet, nem érdemes ilyen szempontok szerint erőszakosan szétválasztani, nem lehet az egyik felét negligálni. Egyszerűen az történt, hogy egyre több irodalomtörténészt, kritikust elkezdett érdekelni az a látványos fejlődés, ami a gyerekkönyves szakmában történt. Megkerülhetetlenné vált a gyerekirodalom, pontosabban megtörtént annak kimondása, hogy az egy nagyobb egész szerves része.

A Milyen madár nem mondható hagyományos gyermekvers-kötetnek, sem hangnemében, sem pedig témaválasztásában. Meglehetősen szikár versnyelven szólalnak meg a kötet darabjai, amelyek hol egészen hétköznapi tapasztalatokat, hol pedig traumatikus élményeket (például a szülők elvesztése) tematizálnak. Sok szempontból a „felnőtt" lírához, vagy egyszerűen a lírához kapcsolnám. Mit gondolsz, elválasztható egymástól a gyermek és a felnőtt líra? Egyáltalán lehetséges vagy szükséges egy ilyen megkülönböztetés?

Sokszor elmondtam már, és tartom is, hogy a lényeget tekintve nem. Természetesen gyakorlati értelemben vannak, és kell, hogy legyenek különbségek, bár ezen a téren is sokkal nagyobb az átfedés, mint azt korábban érzékeltük volna. Mondjuk Proustot nem szoktam a kétéves gyerekemnek felolvasni, vagyis nyilvánvalóan vannak életkori és műfaji sajátosságok, megfordítva viszont például a Kuflikat a nagyanyám is élvezettel olvashatja.
Na de mi is az a lényeg? Szeretem, ha van tétje egy-egy műnek, ha mer kockáztatni, ha odateszi magát, ha gondol valamit a világról, ha nem hagy békén, ha megmozgat. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlen komolynak, komolykodónak kell lennie, sőt, egy szórakoztató könyv is lehet igazi, jó irodalom.

A Milyen madár újszerűségéhez tartozott az is, hogy nem az anyaságot, hanem – a gyermeknevelésben éppoly hangsúlyos – apai szerepvállalást helyezte előtérbe. A hazai kortárs gyerekirodalmat is elérte a „svéd gyerekirodalom-trend", amely jellemzően tabuként kezelt társadalmi problémákat tematizál és nem feltétlenül a hagyományos nemi szerepek keretei között gondolkodik többek között a családi mikrokörnyezetről. Szerinted tulajdonítható a gyerekirodalomnak ilyen társadalmi felelősségvállalás? Milyen (társadalmi) szerepe van vagy lehet a gyerekirodalomnak?

Esztétikai értelemben mindig vissza szoktam pattintani a „svéd gyerekirodalom" jelzőt, mert poétikailag igencsak más világ a kettő. Viszont tematikai értelemben valóban van rokonság, igaz, az általunk ismert „svéd gyerekirodalom" sokkal direktebb módon jelenít meg tabutémákat. Ez fontos különbség, mivel nem szeretem az olyan irodalmat (most nem feltétlenül a svéd vonalra gondolok), ahol kilóg a lóláb, ahol érzem, hogy a fő cél a tabudöntögetés vagy egy-egy téma feldolgozása. Ilyet is találni szép számmal a kortárs színtéren. De! Miként korunk egyik legnagyobb gondolkodója, Ben Stiller Trópusi vihar című filmjében Robert Downey Jr. karaktere mondja: „Sose nyomd fullba a kretént!" Ez követendő művészetfilozófiai zsinórmérték minden alkotó számára.
Hogy a kérdésedre konkrétabban is válaszoljak: lehet. Lehet feladatunk a társadalmi felelősségvállalás, de ezt nem kell és nem is szabad erőltetni. Az irodalom sokkal szabadabb valami, minthogy kötelezővé tegyünk számára bármit is. A Milyen madár esetében igen egyszerű a magyarázat az általad említett jelenségre: apa vagyok, igyekszem felelős apának lenni, és mivel alanyi költőként elsősorban magamról írok, így kerül az apai szerepvállalás előtérbe. Ha ez újdonságként hat, ha ez segít a maga összetettségében megmutatni és mélyebben megérteni a világot, akkor annak természetesen nagyon örülök.

A Völgy, írta Tárkony szintén nem tekinthető hagyományos gyerekkönyvnek, ugyanakkor ez a kötet számomra inkább egy kikacsintó gesztusnak tűnt a szakmabeliek felé, főleg a megalkotott karakterek tekintetében. Továbbá ez is egy új műfaj volt, hiszen a próza felé fordultál. Szándékos volt ez az irányváltás?

Megterhelt a lírával járó önkínzás, ugyanis én a versbe mindig teljes erőből beleállok. A Tárkony ehhez képest vérbeli portya volt számomra, egyszerűen érdekelt, milyen lehet prózát, mesét írni. Nem könnyű. A karakter valóban kikacsintós, de bevallom, a Milyen madárt sokkal inkább lehet azzal gyanúsítani, hogy a szakmának szól, mint a Tárkonyt. (És akkor most gyorsan el is határolódom önmagamtól.) Egyébként nagyon élvezem az írást, a furcsa, abszurd kalandokat, hogy arra kanyaríthatom a történetet, amerre csak akarom, a korlátlan hatalmat, hogy azt csinálok a karaktereimmel, amit csak akarok.

2017. október óta fut a Literán a Kilátó című sorozat, amely határon túli irodalommal, erdélyi, vajdasági és felvidéki írókkal foglalkozik. Te is a Vajdaságból jössz, első köteteden még hangsúlyosan ott áll, hogy a „zentai költő", és mind a Nem Szarajevóban, mind pedig a Például a madzag kapcsolódik a térség tapasztalatához. Az írói munkásságod szempontjából mit jelentett számodra ez az indulás?

Az indulás egyértelműen a szülőföldemhez, annak igen összetett és furcsa kultúrájához, szabadkai gyerekkoromhoz köt, mely implicit módon a későbbi köteteimben is megmutatkozik. Annak ellenére, hogy nem ott élek, és nem ott alkotok, magától értetődően vajdasági írónak tartom magam. Nemrég mondtam a FISZ Élőlánc című programján, mely a fiatal vajdasági írók háborúhoz köthető könyveivel foglalkozott, hogy valószínűleg nem lettem volna író, ha nem a Vajdaságban születtem volna, ha nem Szabadkán nőttem volna föl. Ha nem tapasztalom meg azokat a lavinaszerű, traumatikus, patologikus, abszurd folyamatokat, melyek gyerekkoromban ebben a térségben lezajlottak. Ha ekkor nem egy úgynevezett kisebbségi közegben eszmélek, ha kötődöm annyira a magyar nyelvhez, a magyar kultúrához, azaz a magyar irodalomhoz.

A költészet mellett más formában is foglalkozol a vajdasági irodalommal?

Azt gondolom, nincs olyan, hogy vajdasági magyar irodalom, mivel a térséghez kapcsolódó magyar nyelvű művek minden sajátosságukkal (akár markáns különbözőségükkel) együtt az egyetemes magyar irodalom elválaszthatatlan részét képezik. Nem szeretem, ha külön tárgyaljuk az úgynevezett magyarországi és az úgynevezett határon túli magyar irodalmat. Ez a hivatalos válaszom. Amúgy meg persze, igen, nagyon is, hogyne. Sokat foglalkoztam például a két világháború közötti vajdasági írók műveivel, vitáival. Nagyon érdekelt az a folyamat, a periféria öntudatra ébredése, melynek során az itt élő írók egyszer csak elkezdtek saját közegükkel, a „délszlávországi magyar" identitás kérdéseivel foglalkozni, úgyszintén nagyon érdekelt az Új Sypmosion folyóirat indulásának időszaka, a Sympósok útkeresése, önidentifikációja, önmárkázása, furcsa külön-utassága. A Tolnai Ottó lírájával foglalkozó disszertációmban ezeket az olvasási tapasztalatokat már be is építettem. Ennyi haszna csak volt a nemlétező és úgynevezett vajdasági magyar irodalommal való foglalkozásnak, és persze mindez a lírámra is tagadhatatlanul rányomta a maga bélyegét.

Korábban a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, emellett a MISZJE (Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület) vezetésében is szerepet vállaltál, az NKA Folyóirat-kiadás Kollégiumának kurátoraként is tevékenykedtél, és emellett a Tiszatáj Online folyóirat irodalmi rovatának a szerkesztője vagy. Azt hiszem, elmondható, hogy aktív része vagy az irodalmi közéletnek. Ez a hangsúlyos irodalomközéleti szerepvállalás hatással van az írói munkádra? Egyáltalán, mit gondolsz az írói szerepvállalásról, szükségesnek érzed?

Igen, nagyon is. Nagyon is rossz hatással van. Ez nem kérdés. Egyrészt nagyon sok időt rabol el tőlem, másrészt nagyon figyelnem kell arra, hogy az írás során provokáljam magam, kizárjam a kontextust, azt a sok szart, amivel amúgy foglalkozni kell. Az írói szerepvállalás kapcsán is ugyanazt gondolom, mint a társadalmi felelősségvállalás kapcsán. Bízzuk az írókra, ha valakinek van kedve, ideje és ereje hozzá, annak hajrá, de ha valaki csak jambusokat akar írni, legyen szabadságában. Én nyughatatlan alkat vagyok, ha érzékelem, hogy van tennivaló, akkor képtelen vagyok visszafogni magam. Márpedig még mindig azt érzem, hogy akad, hogy lehet jobban, igazságosabban, tisztességesebben, magasabb szakmai színvonalon kurátorkodni, szervezni, képviselni, megvalósítani. De ettől még abszurd ez az egész, íróként még ma sem természetes számomra, hogy az irodalmi élet nyavalyáival, mások nyavalyáival foglalkozom.

Min dolgozol jelenleg? Várható egy újabb gyerekkönyv vagy ismét valami egészen új szerepkörben próbálod ki magad?

Most már szeretném mellbedobással befejezni a doktorimat, illetve a harmadik úgynevezett felnőtt verseskötetemet. Az utóbbihoz hatalmas lökést jelent, hogy nemrég egy holtág mellé, egy halott folyó medrébe költöztünk, ami egy vérbeli versmágnes hely. Aztán jöhet egy ifjúsági regény, vagy nem.

Sebesi Viktória

Kollár Árpád: Minél több elismert szerzőt megmutatni a magyar olvasóknak

Úgy éreztem, elférne Magyarországon még egy laza, urbánus fesztivál, mely elsősorban a nemzetközi kapcsolatokra fókuszál. – Hamarosan kezdődik a Magyar Irodalmi Jogvédő és Jogkezelő Egyesület (MISZJE) és a Petőfi Irodalmi Múzeum szervezésében megvalósuló PesText irodalmi fesztivál. Kollár Árpádot, a MISZJE elnökét a fesztivál hátteréről és programjairól kérdeztük. 

Hogyan jött a PesText fesztivál ötlete?

A Literature Across Frontiers meghívott 2016-ban a New Voices from Europe programba, így kilenc másik szerzővel részt vehettem néhány európai nemzetközi irodalmi fesztiválon. (Az eléggé vicces volt, hogy a tízből négyen születtünk a volt Jugoszláviában.) Ez után kezdett mocorogni bennem a kisördög. Úgy éreztem, elférne Magyarországon még egy laza, urbánus fesztivál, mely elsősorban a nemzetközi kapcsolatokra fókuszál. Eredetileg egy sokkal kisebb rendezvényben gondolkodtunk, ahol vendégül láthatunk fiatalabb szerzőket, műfordítókat, egyben kiadókat, fesztiválokat is. A magyar irodalom és könyves kultúra külföldi jelenlétének erősítésére elég sok hivatalos csatornánk van és a nagyobb kiadóknak is megvannak a maguk kapcsolatai. Ezt szerettük volna kiegészíteni, úgymond alulnézetből megtámogatni a MISZJE nemzetközi fesztiváljával.

Azt olvashatjuk a hírekben, hogy elhozzátok a világirodalmat és sok külföldi szerző lesz jelen a Fesztiválon. Kik jönnek el? Mit lehet róluk tudni?

A „nem magyarul író magyar írók” vannak a fesztivál egyik fókuszában, ők fontos külföldi kapcsolatot jelentenek a magyar irodalom számára. Itt lesz Agi Mishol magyar származású izraeli költő. Mishol anyanyelve a magyar, hiszen erdélyi holokauszt-túlélő szüleivel mindvégig magyarul beszélt, ám verseit ivritül írja, ami nagyon izgalmas kombináció. Az angolszász vonalat David Szalay és Tibor Fischer képviselik, mindketten Man Booker shortlistes szerzők, magyar származásúak, de irodalmi anyanyelvük az angol. Ezt a vonalat jövőre mindenképpen tovább visszük, hiszen nagyon sok magyar származású külföldi szerző került hirtelen a látókörünkbe.

Szeretnénk minél több hazájában elismert szerzőt megmutatni a magyar olvasóknak. Közülük az osztrák Michael Donhauser, a cseh Petr Hruška és a szlovák Michaj Habaj lehet ismerős azok számára, akik figyelemmel kísérik a kortárs költészet alakulását. Az ő versesköteteik megjelentek magyar fordításban is. A lengyel Piotr Szewc Pusztulás című kultregénye idén nyáron jött ki újra a PesText támogatásával a POKET Zsebkönyvek sorozatban. A regény a második világháború kitörését megelőző napot rögzíti sajátos módon, ami az ért is aktuális, hiszen ennek a napokban volt a 80. évfordulója. Sok író és műfordító érkezik még rajtuk kívül többek között Szerbiából, Horvátországból, Romániából, Ausztriából, Csehországból, Lengyelországból. Közülük az indiai Ahwani Kumart és a törökországi Haydar Ergülent emelném ki, előbbivel Lanczkor Gábor, utóbbival Tóth Krisztina fog beszélgetni.

A Visegrádi országok és Törökország irodalma kiemelten jelen lesz a fesztiválon. Miért rájuk esett a választásotok? Milyen együttműködések mentén valósulnak meg ezek a programok?

Jellemzően a nagy irodalmakra figyelünk, a szomszédos országokra kevésbé. Már csak a terhelt, közös történelmünk, az együttélés és az egymás mellett élés tapasztalatai miatt sem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást egymásról, hogy nem ismerjük meg egymást, hogy a szőnyeg alá söpörjük a kényesebb kérdéseket. Szándékaink szerint ez a fókusz minden évben markánsan jelen lesz. A Visegrad Fund is támogatja a fesztivál irodalmi programjait, így magától értetődő volt, hogy a környező országok közül idén a hangsúly a visegrádiakra kerül, ugyanakkor a többieket sem hanyagoljuk el. A törökök más történet, őket tulajdonképpen lottón nyertük. Az isztambuli Magyar Intézet Interkulturális dialógus a Duna hullámain hosszú című nemzetközi programsorozatának mi leszünk a magyarországi állomása. Ennek a szerencsés egybeesésnek köszönhetően jön idén nagyon sok török vendég a fesztiválra, mindegyikük nagyon izgalmas író egyébként.

Mit vártok, milyen hatással lesznek a magyarországi szereplésük a magyar kultúrára?

Azt várjuk, hogy kijut a világbajnokságra a magyar fociválogatott. De mivel azt ugyan várhatjuk, ezért megelégszünk a közvetett hatásokkal is. Ez hosszútávfutás, mint említettem, reméljük, hogy még több író jut el külföldi fesztiválokra, és egyre több magyar kötet jelenik meg majd külföldön. De az se baj, ha a magyar közönség még több jó világirodalmat olvas.

Miben különbözik a fesztivál más hasonló eseményektől, gondolok itt az őszi Margó fesztiválra, amely hagyományosan szintén a világirodalmat és sok külföldi szerzőt hoz el Magyarországra, vagy az idén először megrendezésre kerülő Baltic Poetry Fesztiválra?

Nagyon jó, hogy vannak ezek a fesztiválok. Biztos vagyok benne, hogy erősítjük, nem gyengítjük egymást. Budapest nagyon izgalmas irodalmi ősznek néz elébe. Olyan ez, mint amikor egy teret, utcát ellepnek kávézók vagy a romkocsmák. Korábban azt gondoltuk, ezek konkurálnak egymással, ma már tudjuk, hogy nagyobb közönséget tudnak együtt behúzni. Mindhárom fesztiválnál mások az arányok és máshol vannak a fókuszpontok. Mi nem vagyunk könyvvásár és nem mutatunk be friss köteteket. Bizonyos aktuális témák, hívószavak mentén szervezünk beszélgetéseket, találkozásokat. Igyekszünk bemutatni különleges külföldi alkotókat, ami nem könnyű kihívás, hiszen ahhoz vért kell izzadni például, hogy egy-egy itthon alig ismert külföldi költőre bevonzzuk a közönséget. Nyilván alakulnunk, csiszolódnunk kell még, de mi a MISZJE-nél nagyon bízunk benne, hogy hosszú távon is elfér egymás mellett, sőt, egymással együttműködve ez a három fesztivál.

A magyar szerzők közül kikkel lehet találkozni a fesztiválon?

A migráció a fesztivál egyik hangsúlyos, manapság megkerülhetetlen témája. Sok beszélgetés érinti a nyelvek, az otthonok, a kultúrák közti váltások kérdését. Nagyon örülünk, hogy sikerült hazahoznunk Kun Árpádot Norvégiából, vele Juhász Anna beszélget a PIM-ben. De ha már itt van, akkor a Domonkos István Kormányeltörésben című verse ihlette „Élni külföld élet” című beszélgetésben is részt vesz az A38 Hajón. Vendégünk lesz két ötvenhatos emigráns írónk, Ferdinandy György és Sárközi Mátyás is, akiket Erős Kinga kérdez majd. Agota Kristof sajnos már nem lehet velünk, az ő nyelvváltásából eredeztethető sajátos világáról Szász János, Szőcs Géza és Korpa Tamás beszélget a fesztivál első napján az A38-on. Ezen a téren nem kerüljük meg a jelenkor komoly kérdéseit sem. Igaz, nem magyar szerzők, de Magyarországhoz kötődik Nick Thorp és Adam LeBor is, mindketten könyvet írtak a közelmúlt menekültválságáról. Az erdélyi születésű, Amerikában élő Barabási Albert László hálózatkutató szereplése pedig arra jó példa, hogy nem csak szépirodalommal, de tágabb értelemben a könyves kultúrával is foglalkozunk.

A külföldi szerzőkkel jellemzően magyar írók beszélgetnek. Ők nem szoros értelemben vett moderátorok, hiszen mindig arra vagyunk kíváncsiak, hogy szuverén alkotói világok párbeszédéből mit lehet kihozni. Hruška beszélgetőtársa Vörös István, Habajé Szkárosi Endre, Donhauseré pedig Márton László lesz. Összesen nyolcvanhárom nyilvános- és három zártkörű szakmai programunk lesz, több mint kétszáz résztvevővel. Itt lesz többek között Neszlár Sándor, Paulovkin Boglárka, Pál Sándor Attila, Erdős Virág, Krusovszky Dénes, Terék Anna, André Ferenc, Horváth Benji, Visky András és Elekes Dóra, de a legkisebbeket sem hagyjuk az út szélén, nekik tart foglalkozást szombaton Dániel András.

Azt is lehet tudni, hogy a fesztivál ideje alatt műfordítói műhelymunkát is szerveztek. Kik vesznek ebben részt? Milyen nyelvekből készülnek műfordítások?

A műfordító műhelyt Urbán Bálint koordinálja a FISZ védőszárnyai alatt. Izsó Zita, Visky András, Lanczkor Gábor és Kányádi Sándor műveit fordítják anyanyelvükre a meghívott cseh, szlovák, orosz, lengyel, egyiptomi és angolszász műfordítók. Közben a modern magyar irodalomról Zelei Dávid, Mohácsi Balázs, Smid Róbert, Bednanics Gábor tart előadást. Nagyon meg kell becsülnünk a magyar irodalom műfordítóit, ez a program erről is szól.

Úgy tudom, hogy a fesztivál alatt sor kerül a Jeromos Oroszlánja-díj átadásra is.

Igen, mint említettem, nagyon fontosnak tartjuk a műfordítók megbecsülését, ezért örömmel fogadtuk be a MEGY díjátadóját a programba. A díj odaítélésével és átadásával a Műfordítók Egyesülete szeretné előmozdítani a kiadói világban alkalmazott jó gyakorlatok kialakítását. Olyan kiadókat díjaznak, amelyek a nehéz piaci körülmények között is oroszlánként harcolnak a szerzői és fordítói jogdíjak tiszteletben tartásáért, azért, hogy a kiadói munkatársak és fordítók együttműködése a kölcsönös bizalmon alapuljon. A díjat évente ítélik oda egy-egy kiadónak. Hogy ki lesz a díjazott idén, azt mi még nem tudjuk.

A fesztivál egyik programja irodalmi szerzői jogokkal foglalkozó konferencia, melyben az írókat, fordítókat várjátok, hogy kicsit elmélyüljenek a szerzői jogi kérdésekben. Mesélnél  erről kicsit bővebben?

Bár a konferencia szerzői jogi témájú, elsősorban nem a jogászokat, sokkal inkább a fordítókat, írókat és szerkesztőket szólítja meg. A rendezvény egyik fontos célja, hogy a MISZJE jogosultjai, tagjai és az érintett szerzők szerzői jogi ismeretei gyarapodjanak, ezzel is segítve őket az alkotáshoz szükséges háttér megteremtésében, a szerzői jogi kérdésekkel gyakran együtt járó problémák megoldásában. A MISZJE jogosultjai és tagjai sokszor fordulnak szerzői jogi természetű kérdésekkel szakjogászunkhoz. A konferencia az ő tájékoztatásukat is szolgálja. Emellett nyílt fogadóórát is tartunk a fesztivál ideje alatt délutánonként a PIM udvarán, ahol bárki felteheti szerzői jogi természetű kérdéseit jogászunknak.

A fesztiválon nem csak előadások, felolvasások és pódiumbeszélgetések lesznek. Milyen kísérőprogramokkal készültök?

Sok úgynevezett összművészeti programunk lesz. Kányádi Sándor kevésbé ismert verseit a Nézőművészeti Kft. művészei dolgozzák fel. Az előadás során egy merőben új Kányádi képe bontakozik ki. Czitrom Ádám, Bán Zsófia, Szelevényi Ákos például a Keep in tocuh című hangperformansszal készül, melynek különlegessége, hogy mindhárom szerző élt külföldön huzamosabb ideig. Az előadás során a kivándorlás- és hazatérés élmény bontakozik ki Rio de Janeiro, Párizs, Tel-Aviv és Budapest tereit terelve egy közös hangtérbe. A visszajelzések alapján a víz témája köré épülő kiállításunkra nagyon sokan kíváncsiak. Révész Emese a legjobb kortárs lengyel, cseh, szlovák és magyar illusztrátorok munkáiból nyújt reprezentatív válogatást. Kiállításunk középpontjában olyan gyerekkönyvek illusztrációi állnak, melyek témái a víz képi megjelenésének három alaptípusát is magába foglalják: a víz mint mesei-mitikus motívum, a víz mint folyami és tengeri élőhely és végül a víz mint a kikapcsolódás színtere. A Lumenes napokon minden estét koncerttel zárunk, de a Mikszáth téren is megtámadjuk a járókelőket egy kis utcazenével és felolvasással. Többek között fellép a Zsámo, a Valami swing, a Kaldera, a fesztivált pedig egy Žagar koncerttel lehet levezetni. Ez utóbbi az egyetlen nem ingyenes program is egyben.

A PesText fesztiválhoz kapcsolódóan egy pályázatot is hirdettetek „Neked mit jelent a szabadság?” címmel, amelynek szakmai díját Izsó Zita nyerte. Honnan jött a pályázat ötlete? Olvashatóak lesznek nyomtatásban ezek a szövegek?

Ez a kérdés is benne van a levegőben, nem érdemes megkerülni. Arról nem beszélve, hogy mégiscsak harminc éve volt a rendszerváltás, ami jó apropó az összegzéshez. Az meglepett minket, hogy a több mint kétszáz beérkezett írás közül csak nagyon kevés közelített direkt módon a napi politika felől a témához, a többség inkább finom áttételekkel dolgozott. A meghívott alkotóknak is feltettük a kérdést, mert úgy gondoltuk, hogy egy török, magyar, angol, osztrák, szerb vagy lengyel szerzőnek nagyon is van mondanivalója a szabadságról. A beérkezett írásokat egy magyar, angol, lengyel, szlovák, cseh nyelvű fanzinben lesznek olvashatók. Ezt a különleges kiadványt Zelei Dávid szerkesztette és Nagy Norbert tervezete, érdemes lesz rá vadászni a fesztivál helyszínein.

Világirodalom világjárvány idején is – Interjú Kollár Árpáddal

Idén rendezik meg a második PesText világirodalmi fesztivált szeptember 22. és 26. között. A járványügyi helyzet nem gátolta a szervezőket abban, hogy megmutassák, más kultúrák irodalmi életében milyen tendenciák uralkodnak. Kollár Árpád főszervezővel beszélgettünk.

Hogyan lehet megtartani egy világirodalmi fesztivál t határzár idején?

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, világirodalmi fesztivált világjárvány idején szervezni nem egyszerű feladat. Ezt jól jellemzi, hogy épp a huszonötödik programtáblát nyitom meg – ennyi variáció volt már ugyanis. Amikor tavasszal beütött az első hullám, hoztunk egy döntést: nem mondjuk le a fesztivált.

Hiszen az az egyik mottónk, hogy az irodalom összeköt. Így van ez határzár idején is.

Előre menekültünk, tudván, hogy bármikor összeomolhat a program, ami aztán meg is történt, többször. Akkoriban az volt a B terv, hogy áthelyezzük az egészet az online szférába, de hamar rájöttünk, hogy ez nem a legjobb megoldás. Az egyik szervezőtársam szavaival élve, ha meglátok még egy fikusz előtt elmondott verset, öngyilkos leszek... Rádöbbentünk, hogy az életünk online kiadása nem annyira vonzó.

Akkor mi a megoldás?

A hibrid forma. Használjuk az online lehetőségeket is, hiszen a határzár nem engedi meg, hogy külföldi szerzők idelátogassanak. Velük interjúkat készítünk eredeti nyelven, amelyeket online teszünk közzé. Borisz Akunyintól kezdve Svetislav Basarán át a portugál alkotókig rengeteg művésszel interjúzunk, a beszélgetéseket pedig nyilván feliratozzunk. Ennek a formának is megvannak az előnyei, és bízunk benne, hogy jövőre majd élőben is találkozhat velük a hazai közönség.

Emellett lesz egy online szerzői jogi workshopunk is, ami meglepően népszerű. Tavasszal már tartottunk egyet, nyolcvan-kilencven ember bejelentkezett, tehát meglepően sokan érdeklődnek ez iránt. De velünk lesznek virtuálisan Németországból, Norvégiából, Svédországból olyan írók, akik ott élnek, és nem magyarul alkotnak, Kalász Orsolya, Lipcsei Emőke és Forgó Léda például.

Viszont akkor fesztivál a fesztivál, ha élő, ezért lesz egy offline lába is az eseménynek, így lesz hibrid a megvalósítás. Szeptember 22. és 25. között az itt élő szerzőkkel tartjuk meg a programot az A38 hajón. Ennek a helyszínnek kinyitható a kiállítótere, tehát gyakorlatilag félig szabadtér. Itt kapnak helyet felolvasások, beszélgetések, zene és némi színház. Nyilván minden biztonsági előírást betartunk, fertőtlenítünk és limitált közönséget engedünk be. Ezeket a programokat is streameljük, így ha esetleg valaki nem fér be, valamilyen formában ő is részt tud venni rajtuk. Nemrég készítettük el a programfüzetet, és a leírásokat olvasva magam is meglepődtem, mennyire korrekt programot sikerült átmenteni a közönség számára a hajóra. Izgalmas beszélgetések, soknyelvű felolvasások, zenés programok várják azokat, akik nem csak online szeretnék követni a fesztivált.

Ha jól tudom, itt is szerepelnek külföldi szerzők .

Az a szerencsés helyzet állt fenn, hogy nagyon sok műfordító él Magyarországon. Urbán Bálint vezetésével tartunk számukra egy workshopot, angol, török, portugál és még sok más nyelvterületről is lesznek fordítók. Illetve megtörtént az a csoda is, hogy vannak jelenleg az országban külföldi szerzők, ugyanis egy rezidenciaprogram keretében Budapesten dolgoznak néhányan. Ráadásul időközben megérkeztek a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) rezidensprogramjának szerzői, szóval jönnek hús-vér külföldi szerzők is. Természetesen őket is bemutatjuk, de lesz egy lengyel felolvasószínház is.

Tehát nyittok a színház felé is?

Persze, ez mindig is része volt a tervnek, Csehországból például Borbély Szilárd Halotti pompája érkezett volna. De ahogyan a színház, úgy a zene és a gyermekkönyv-illusztráció műfajai is képviselik magukat, utóbbi egy kiállítás keretében a B12 Galériában. Emellett, mivel a FISZ Csáth Géza-díjának átadásával zárul a fesztivál, egy elég komoly Csáth-kiállítás is helyet kap a programban, még orvosi eszközök is láthatóak lesznek. Tervezünk egy szépkönyves kiállítást is, ahol össze lehet vetni, hogy a V4-es országokban milyen a felhozatal. Sokan morognak ugyanis azért, hogy a hazai könyvkiadás elmaradott – ezt most meg lehet vizsgálni a könyveknek és a köréjük szervezett kerekasztal-beszélgetésnek köszönhetően.

A szerzők között szerepelnek első kötetes írók és világhírű alkotók is. Hogyan választottátok ki őket?

Több dolog vezérelt minket. Egyrészt az esztétikai mérce – úgy is fogalmazhatnék, hogy nem mondtunk le arról, hogy költőket hívunk. Lehet, hogy valaki izgalmas és fontos szerző, de mondjuk, van Szerbiában összesen százhúsz olvasója. Nekik is helyük van a fesztiválon, akkor is, ha kevésbé ismertek. Emellett fontos szempont volt, hogy bemutassunk az aktuális témákat érintő alkotókat. Persze látjuk, hogy népszerűbb szerzőkre nagy az igény, ezért a kiadókkal való együttműködésben sikerült igazán híres szerzőket is megnyerni.

De mi alapvetően nem vagyunk sem Woodstock, sem a Sziget, tehát nem az az elsődleges szempont, hogy minél többen tapossák egymást a közönség soraiban.

Inkább a felfedezőjellegre és a minőségre figyelünk, ezért az első kötetes vagy épp kötettel nem rendelkező szerzőknek biztosítunk felületet. Abban, hogy őket megtaláljuk, vájtfülű műfordítóktól, barátainktól kértünk segítséget.

Mik voltak azok a témák, amik megütötték az ingerküszöbötöket?

Például a háború és a hozzá kapcsolódó migráció kérdése – erről lesz egy kerekasztal-beszélgetés is –, de ilyen a környezetvédelem, a globalizáció vagy a regionalitás kérdésköre, amely a járvány idején különösen érdekes. Szó lesz arról is, hogy milyen a nők helyzete az irodalomban. Egyszóval aktuális, sokakat érintő kérdéseknek biztosítunk fórumot.

Az országokat esetlegesen választottátok ki? Vagy szempont volt, hogy jobban bemutassatok bizonyos térségeket?

A V4-es országokra mindenképpen nagy hangsúlyt akartunk fektetni. A magyar anyanyelvi beszélők világszinten nem számosak, és mi örülünk, ha ránk figyelnek. Nekünk is meg kell adni a figyelmet a kisebb országok irodalmának. Mellettük a német és a skandináv nyelvterület is reprezentálja magát a programban. Persze valamennyire mindig esetleges, hogy kik jeleznek vissza, hiszen új fesztivál vagyunk, most ismerkednek velünk. De már most, egy alkalom után is több neves szerzőt tudtunk puskavégre kapni. Szerencsére a Petőfi Irodalmi Ügynökség partnersége biztos hátteret nyújt a fesztiválnak, így hosszú távra tervezhetünk. Jövőre például Nobel-díjas szerző is ígérte a részvételét – reméljük, addig lecseng a járvány.

Említetted, hogy szerepelnek majd olyanok is, akik még nem rendelkeznek kötettel. Nagyon sok új könyv jelenik meg – miért esett azokra a választás, akiknek még nincs magyarul olvasható kötetük?

A felfedezőjelleg miatt. A magyar irodalmi élet erősen kánonvezérelt. Vannak a körön belüliek, a kicsit távolabbiak és a körön kívüliek, mi pedig hajlamosak vagyunk mindig ugyanazt észrevenni. Arra kellett rájöjjek, hogy a világirodalommal is ez a helyzet. Figyeljük, amit a kiadók reklámoznak, vagy ami az elmúlt pár évben megjelent, és bekerült a köztudatba. Mi ezt a spektrumot szeretnénk tágítani. Egy fesztivál megengedheti magának azt a luxust, hogy elhozza a még kevéssé ismert alkotókat, sőt nagyon érdekes helyzeteket is eredményez ez. Tavaly például kimondottan izgalmas volt, amikor egy erdélyi, egy örmény és egy török szerző beszélt egymás mellett az örmény népirtást is szóba hozva. Mi azokat a helyzeteket szeretnénk megteremteni, amelyekben sokféle világ találkozhat.

Akiket nem adtak ki magyarul, azokat hol lehet olvasni?

Felkértük a szerzőinket, hogy írjanak egy-egy szöveget a fesztivál témájára – ami egyben az írópályázatunk címe is –, a Resetre reflektálva, és ezekből kiadunk egy fanzint, amit be is mutatunk színészek felolvasásában. Az a különlegessége ennek az alkalomnak, hogy Szalay Henrietta, az Artus társulat előadója szervezi, aki a V4-es országok mindegyik nyelvét beszéli, plusz az angolt. De lesz egy hasonló többnyelvű eseményünk, mégpedig egy gerillafelolvasás. Sose felejtem el, hogy tavaly a török szerzőkön mennyire meglepődtek a járókelők…

Világirodalmi fesztivál szervezőjeként nagy rálátást kaphattál a műfordításra. Milyennek látod a hazai helyzetet, hol állunk a többiekhez képest?

Ez elsősorban gazdasági kérdés, hiszen a műfordítónak és a kiadónak is meg kell élniük valamiből. Van egy-egy EU-s projekt, némi állami támogatás, de alapvetően elég kevés forrás van magyarra való műfordításra. Visszafelé már valamivel jobb a helyzet. Szerencsére van néhány kiadó, amelyik bevállal lírafordításokat, de ez piacilag egyáltalán nem rentábilis. A prózával más a helyzet, ott talán még a környező országok irodalmának fordítása is jobban áll, de lehetne több ebből is. Az viszont látszik, hogy mindenkit nagyon megbecsülünk, aki magyarról fordít, ezért is szervez számukra találkozót a PIM minden évben: tavaly 160 körül volt a létszám. Ők gyakorlatilag kamikazepilótaként képviselik a magyar irodalmat a nagyvilágban.

„SOKFÉLE EMBERT HÍVUNK, MERT ANNAK VAN EREJE ÉS ÉRTÉKE” (BESZÉLGETÉS KOLLÁR ÁRPÁDDAL)

Egy nemzetközi könyvfesztivál nemcsak az íróknak, kiadóknak, műfordítóknak, olvasóknak nagy kaland, hanem azoknak is, akik egy várost, egy régiót a könyves fesztiváljai alapján fedeznek fel. A PesText azonnal helyet követelt magának az irodalmifesztivál-piacon, és mára már nemzetközi rangot vívott ki. Az idén szeptember 22–25. között megrendezésre kerülő könyves karneválról a fesztivál igazgatójával, a Zentán született, Szegeden élő Kollár Árpád költővel beszélgettük.

1749: Hol van a helye a PestTextnek a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, a Margó és az Ünnepi Könyvhét viszonylatában? Milyen tanulságokat vontak le, amikor elindították a PesTextet?

Kollár Áprád: Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy a PesTextet idén az A38 Hajó kiállítóterében rendezzük meg, szeptember 22. és 25. között, amit nemcsak a helyszínen, élőben, de online is lehet majd követni. A Dunára néző kiállítótér ablakai elhúzhatóak, így a járványra is figyelemmel lehetünk. A határzár miatt meghiúsuló programokat pedig előre felvett interjúkkal pótoljuk, amelyekben az eredeti tervben szereplő szerzők és moderátorok szerepelnek. Nagy tanulság ugyanis, hogy nem mindig tudjuk, az egyes fesztiváloknak hol lesz a helye térben és időben. Most, hogy sorra maradnak el, illetve mutálódnak ezek a rendezvények, az elsődleges kérdés, hogy hol lesz a programok helye. Világjárvány idején nem olyan egyszerű világirodalmi fesztivált szervezni. Van két kiváló nemzetközi fesztiválunk, mindkettőt a partnerüknek tekintjük, azaz nem konkurálunk velük, hanem kiegészítjük egymást. Persze, nekünk mást kell mutatnunk, amit már az induláskor is tisztán láttunk. A PesText lazább, mint a nagy könyvfesztiválok, és más olvasókat szólít meg. Az is szempont volt, hogy a magyar irodalom külföldi reprezentációját nemcsak külföldi jelenléttel lehet segíteni, hanem Magyarországról is, ebben a vonatkozásban a külföldön dolgozó műfordítóktól is rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Arról nem beszélve, hogy mi megengedhetjük magunknak azt az úri huncutságot, hogy nemcsak az aktuális megjelenésekre, trendekre és a legnagyobb sztárokra figyelünk, hanem kockázatot vállalva inkább a régióra és a perifériákra koncentrálunk.

1749: Vannak-e olyan trendek a nemzetközi könyvfesztiválokon, amelyeket érdemes átültetni a magyar terepviszonyok közé? Azaz vannak-e olyan elemek, akár karneváli motívumok, amelyek feloldják a könyvfesztiválokra jellemző statikusságot?

KÁ: A karneváli jelleg közel áll a szívemhez. Tanulni nem szégyen, mi a magyar fesztiváloktól is sokat tanulunk. Szóval itthon is vannak jó példák, és persze külföldön is, tavaly például számos nemzetközi fesztiválszervezőt vendégül láttunk. Az biztos, hogy van igény a lazább, akár karneváli hangulatú eseményekre is. Mi sok vonatkozásban úgymond kétarcúak vagyunk, azaz szervezünk kőkemény irodalmi, szakmai programokat, műfordító műhelyeket, emellett húsbavágó szakmai beszélgetéseket is tartunk. Nálunk lehet a véleményeket ütköztetni, kialakulhatnak komoly szakmai, akár közéleti viták is, mi ennek csak örülünk.

1749: A fesztivál idei hívószava a reset volt. Sikerült újraindítani az életet?

KÁ: Tavaly a rendszerváltás évfordulója kapcsán a szabadság volt a fókuszban, és sok húsbavágó, vitaképes szöveget kaptunk. Minden évben kiadunk egy fanzine-t, ahová a fellépőink írnak a hívószó alapján egy szöveget. Idén a nyelvhez kapcsolódó identitás lett volna a fő témánk, amit felülírt a világjárvány, így lett a reset a kulcskifejezés.

1749: Amikor nemzetközi sztárok a vendégek, akkor a jelenlétüket évfordulók indokolják, vagy a magyarországi kiadójuk éves tervezése a fő szempont? Egyáltalán: mennyire nehéz egy ún. sztárírót elcsábítani? Olyan nehéz, mit elhozni a Rolling Stonest?

KÁ: Ez egy borzasztó jó játék: ha azt mondod, hívjam el a Rolling Stonest, én nekigyürkőzöm. nem ismerünk lehetetlent, Houellebecqet, vagy Rowlingot is meghívjuk, aztán vagy eljönnek, vagy nem. Mi újak vagyunk a piacon, de már kezdenek megismerni a könyvügynökök is. Jövőre Nobel-díjas igényeink vannak, de felvállaljuk a kortárs költészetet is, szóval nem dőlünk a kardunkba, ha éppen harminc ember van egy adott beszélgetésen.

1749: Erős drónos szpottal készültetek idén. Van egy külsős kreatív csapat, vagy mindent házon belül csináltok?

KÁ: Úgy tudunk jól dolgozni, ha megvan a csapat, és idén minden fronton nagyon jól teljesítettek a részben szabadúszó kollégák, akik főleg másodállásban dolgoznak nekünk. Nagyon jól tudunk közösen gondolkodni, ami nem is véletlen: a társaság alapvetően a FISZ-ből nőtte ki magát. Nem célunk vérprofi, jéghideg marketinget tolni, fontosnak tartjuk a személyesség meglétét. A drónos szpotra – amit Gerőcs Péter készített Szerényi Szabolccsal – nagyon büszkék vagyunk.

1749: Hogyan sikerül közös platformra hozni a Három hollót és a PIM-et? A partnerek megértették a fesztivál üzenetét?

KÁ: Az egyik legfontosabb értékünk, hogy sokfélék vagyunk. Akármilyen legyen is a kultúrpolitikai közeg, a közhangulat, a szakma különféle platformjainak egymáshoz való viszonya, mi akkor is úgy gondoljuk: ez a közösség egy nyitott fórum, sokféle embert hívunk, mert annak van ereje és értéke. Ez nem elmaszatolás, az a jó, ha az egyének, a közösségek képviselnek valamit, amit el is mondanak, és ebből adódik össze a fesztivál arculata. Persze, tapasztaljuk, hogy töredezett a kultúránk, sokszor átjárhatatlannak tűnik, de meg kell nézni a tavalyi programjainkat: látható, hogy a szakmaiságon, a nyitottságon van a hangsúly, nem pedig az érzelmi kérdéseken. A Petőfi Irodalmi Múzeumba és a Három Hollóba tervezett programokat a bizonytalanság miatt idén sajnos le kellett mondanunk, de jövőre, ha elmúlt a járvány, mindenképp számítunk rájuk. Ennek technikai okai vannak, a fizikailag megvalósuló programok online közvetítését az A38 Hajóról tudtunk a legpraktikusabban megoldani.

1749: A PesTextnek küldetése a tehetséggondozás? A kezdő lökésen túl tudjátok támogatni a pályakezdőket?

KÁ: Mivel évente egyszer rendezzük meg a fesztivált, nem tudunk folyamatos jelenlétet biztosítani. A tehetséggondozás nem elsődleges feladatunk, arra elég sok egyesülés jött létre. Figyelünk a fiatalokra, helyzetbe szeretnék őket hozni, de inkább azzal, hogy bekapcsoljuk őket egyfajta véráramba. Az egyik rögeszmék a fiatal műfordítók támogatása. Például mi jogkezelők is vagyunk, és amikor néhány éve az Alexandra csődje után megrogyott a könyvpiac, akkor mint jogkezelők tudtunk nekik jogdíjat fizetni.

1749: Zenei felhozatalban a Varkocs és egy török DJ szerepel. Semmi Kiscsillag, 30Y. Miért nem erősítettetek rá a minőségi pop első vonalára?  

KÁ: Idén a járványhelyzet miatt át kellett strukturálnunk a fesztivált, és a zenei programok nagy részét most elengedtük. Szenna Shakespeare szonettjeiből készült estje például nem marad el, jönnek DJ-k is, de mi egyébként sem szeretnénk úgymond nagyszínpadot, nem ez a profilunk. A népszerű popsztárok óhatatlanul más közönséget vonzanának. Persze, fontos, hogy legyen zene, lazulás, színes program, legyen karnevál, de lényeges szempont az is, hogy mi magyar és európai közpénzből szervezzük a fesztivált. A háttér legfőképp a Petőfi Irodalmi Ügynökség partnerségének köszönhetően biztosított, így felelősek vagyunk azért, hogy ne hajszoljuk a népszerűséget. Nem kell feltétlenül csak piaci szempontokat figyelembe vennünk, ajánlhatunk perifériákon lévő különleges produkciókat, műveket. Nem beszélek a piac ellen, hiszen tudom, hogy pénzbe kerül a szerkesztő, a nyomda, és nekünk sem az a víziónk, hogy három ember hallgassa az előadásokat, ezért hozunk nagyobb neveket, de azt is fontosnak tartjuk, hogy bemutassunk olyan izgalmas alkotókat, akikre nincs tömegigény.

A külföldi kiadók és könyvügynökök is egyre inkább ismernek minket – Interjú Kollár Árpáddal, a PesText szervezőjével

Szeptember 22-én veszi kezdetét a II. PesText irodalmi fesztivál. A négynapos esemény a világirodalmat helyezi fókuszba magyar és külföldi szerzők, műfordítók részvételével. A fesztivál programjai többek között az A38 Hajón, a Petőfi Irodalmi Múzeum kapujában és az Egyetem téren zajlanak majd, a járványhelyzet miatt a külföldi vendégekkel készült beszélgetéseket online lehet majd megnézni. A PesText indulásáról, programjairól és céljairól beszélgettünk a fesztivál egyik szervezőjével, Kollár Árpád költő, műfordítóval.

– Hogyan jött a PesText ötlete?  

2018-ban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivállal egy időben szerveztünk egy minifesztivált Élni külföld élet címmel, ami tulajdonképpen a PesText elődje volt. Az volt a fő témája, hogy vajon milyen kapcsolatban áll egymással a magyar és a külföldi irodalom, és miként lehetne jobban megismertetni a magyar szerzők műveit a külföldi olvasókkal. Felismertük, hogy bár akadnak jó irodalmi fesztiválok Magyarországon, de van még hely egy fővárosi központú rendezvénysorozatnak, aminek a világirodalom és a fordítás áll a fókuszában. Tavaly szerveztük meg az első PesText-et, és úgy látjuk, hogy valóban van igény egy ilyen fesztiválra, ahol megjelennek külföldi szerzők, és izgalmas témákat vitatnak meg a hazai írókkal.

– A szépirodalom vagy inkább a szórakoztató irodalom áll a PesText fókuszában?

A visszajelzések alapján egy ilyen jellegű fesztiválon nagyobb igény van a szépirodalomra, ezért bátran vállaljuk, hogy arra koncentrálunk. Ugyanakkor nem csak szépirodalmi szerzőket hívunk el. Idén például vendégünk lesz Sabine Hossenfelder német fizikust is, aki közérthető nyelven beszél a tudományt érintő aktuális kérdésekről és a világunkkal kapcsolatos izgalmas reflexióiról.

– A szervezésen felül a külföldi szerzők meghívása, utaztatása nyilván költséges. Hogyan sikerült támogatókat találni a fesztiválhoz?

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy többek között a Petőfi Irodalmi Ügynökség és a Visegrad Fund is támogat minket. Nem volt egyszerű felépíteni és biztosítani a fesztivál anyagi hátterét, de a PesText működése néhány évre előre biztosított. Hosszú távon gondolkodunk, szeretnénk egyre ismertebb szerzőket meghívni. Az idei eseményen például Borisz Akunyin grúz származású orosz író is a vendégünk lesz, aki ismert és neves szerzőnek számít, 2021-re pedig már Nobel-díjas szerzők is elígérkeztek hozzánk.

– Hányan dolgoztok a szervezésen?

A keménymag tíz fő, de a részfeladatokat ellátó munkatársakkal együtt körülbelül húszan lehetünk.

– A járvány nyilván alaposan felforgatta az idei programot.

Annyiszor változtak a feltételek, hogy 3-4 alkalommal teljesen újra kellett szerveznünk a fesztivált. Szeptember elején úgy tűnt, hogy teljesen összeomlik a koncepciónk. Most állt össze a programfüzet, és úgy látom, így is bőséges lesz a felhozatal. Számos hazánkban élő külföldi szerzőt, műfordítót meg tudtunk hívni. Indítottunk egy írópályázatot is, melynek a járványhelyzethez kapcsolódva a Reset címet adtuk. A legjobb pályamunkákból felolvasást tartunk. Az irodalmi programok mellett kiállítások is lesznek. A PIM-ben a V4-es országok legszebb köteteit nézheti meg a közönség, és összehasonlíthatja, hol tart az egyes országok könyvkiadása. A B32 Galériában olyan illusztrátorok kiállítását lehet megtekinteni, akik az eredeti tervek szerint meghívott vendégeink lettek volna. A Fiatal Írók Szövetsége a Pestext keretében adja át a Csáth Géza-díjat. A PIM bejáratánál egy izgalmas Csáth Géza-kiállítást láthatnak az érdeklődők. Az élőben megvalósuló műsorokat a Facebookon közvetítjük. Moderátoraink 18 olyan szerzővel készítettek interjúkat, akik a határzár miatt nem tudtak eljönni vendégként. Közéjük tartozik például a már említett Borisz Akunyin és Sabine Hossenfelder, valamint Catarina Sobral portugál illusztrátor és író, aki megnyerte a Bolognai Gyerekkönyv Fesztivál illusztrációs nagydíját. Mindannyian anyanyelven beszélnek majd a moderátorokkal, de az interjúkat feliratozzuk. A videókat a fesztivál hetében publikáljuk majd, szóval érdemes lesz virtuálisan is figyelemmel követni a PesText felületeit.

– Mik a távlati céljaitok a fesztivállal?

Fontos számunkra, hogy a PesText ne legyen túlságosan fővároscentrikus. Szegeden, Pécsett és Balatonfüreden is lett volna programunk, ezt jövőre szeretnénk bepótolni. Minél több vidéki vagy akár határon túli városba szeretnénk elvinni néhány programot. Szerencsére a külföldi kiadók és könyvügynökök is egyre inkább ismernek minket, ezért, mint már említettem, szeretnénk minél ismertebb külföldi szerzőket elhívni. Évről évre igyekszünk feltenni egy-egy izgalmas kérdést a meghívott szerzőknek, amiről nyitott, őszinte beszélgetések folyhatnak. A cél, hogy a Pestext egy olyan fórum legyen, ahol a magyar és külföldi szerzők aktuális, húsbavágó irodalmi és egyéb kérdésekről tudnak eszmét cserélni, függetlenül attól, hogy milyen világnézetet képviselnek.

Kollár Árpád: Nagyon gazdag az idei Pestext fesztivál szövete

Az idei lesz a 3. PesText elnevezésű virágirodalmi fesztivál a fővárosban szeptember 17 és 25 között. A szinte zavarba ejtően gazdag programkínálatban 14 ország 16 nyelvén szólnak az irodalomról külföldi és magyar fellépők a főbb helyszíneken, az Ottlik Kertben, a PIM-ben és az A38 hajón. Az eseménysorozat idei hívószava a buborék, és azt tekinti fő célkitűzésének, hogy összehozza a különböző nyelven író és olvasó embereket, ellátogat Balatonfüredre, Szegedre és Vácra is. Kollár Árpád költő, műfordító, irodalomszervezővel, a fesztivál igazgatójával beszélgettünk.

Mi az, ami összeköti ezt a rendkívül színes programkínálatot az irodalmon kívül?

Tulajdonképpen, mi magunk, a szervezők. Harmadik éve szervezzük ezt az alapvetően világirodalmi fókuszú fesztivált. Az előző évek során azt tapasztaltuk, hogy a közönséget az is érdekli, hogy a magyar művészek hogyan reflektálnak világirodalmi alkotásokra, ezért ennyiben dúsítottuk az idei programot. A kötőszövet a világirodalom, legyen szó gyerekirodalomról, színházról vagy koncertről. A magyar művészek esetében gondoljunk akár a Nézőművészeti Kft. Udvaros Dorottyával közös előadására vagy a Prieger Zsolt és barátai által bemutatandó Bob Dylan-estre, minden esetben arról az izgalmas dologról van szó, hogy hogyan nyúlnak a magyar művészek világirodalmi alkotásokhoz.

Beszéljünk a helyszínekről! Múzeum, hajó, kert, galéria mind megtalálható a programfüzetben. Mi döntötte el azt, hogy mely helyszínen milyen programok kerülnek majd sorra?

Nem tudtunk eltekinteni attól, hogy tavaly a határzárak és a törölt repülőjáratok árnyékában nagyon nehéz volt megszervezni a fesztivált. Idén tudatosan készültünk az indián nyárban egy szabadtéri helyszínnel, az Ottlik-kerttel. Itt indul a program tizenhetedikén. Szerettünk volna egy laza kulturális pikniket, kihasználva még az utolsó jó időt. Itt V4-es szerzők fognak bemutatkozni, koncertek lesznek, gyerekirodalmi programok. Az A38 hajón remek zenés összművészeti produkciókat lehet majd látni, a Petőfi Irodalmi Múzeumban inkább szakmai kerekasztalokkal készülünk, a képregényt is beúsztattuk a tematikába, mint társművészetet.

Nagyon sok külföldi író mutatkozik be a fesztiválon. Mi a tapasztalatod, mennyire ismeri a magyar olvasóközönség ezeket a szerzőket, és meg tudja-e hozni a fesztivál a felfedezésükhöz való kedvet?

Szerintem ez olyan, mint a hosszútávfutás. A tapasztalat az, hogy még az a magyar olvasó is, aki rendszeresen olvas, a magyar- és a világirodalomból tíz-tíz szerzőre figyel. Természetesnek mondható az, hogy vannak felkapott szerzők, és tudjuk, hogy egy világirodalmi fesztiválra mindig nagyon nehéz becsalogatni a közönséget. Ezért is ilyen gazdag a program, és ezért is vannak kísérőprogramjaink. Társművészetekkel és összművészeti programokkal szövetségben próbáljuk ráirányítani a figyelmet a külföldi írókra. Kompromisszumot nem szeretnénk kötni, meghívottjaink kiváló, jellemzően a hazájukban vagy a régióban ismert írók, de tisztában vagyunk azzal is, hogy nem könnyű a közönség becsalogatása, ezt költőként saját tapasztalataimból merítve is mondhatom. De azt gondoljuk, hogy szükség van olyan programokra is, amikor hardcore irodalommal foglalkozunk, például egy izlandi szerzővel vagy lengyel költővel, vagyis amikor azok jönnek el, akiket ez tényleg nagyon érdekel. Így áll össze az a nagyon gazdag szövet, ami mégiscsak a magyar olvasóval ismerteti meg a szerzőket, és a magyar és külföldi olvasóközönséget is összehozza.

A Csáth Géza-díj átadására is itt kerül majd sor. Lehet-e tudni valamit a jelöltekről?

Számomra ez egy különleges, fontos díj, mert még abban az időben alapítottuk, amikor a Fiatal Írók Szövetségét vezettem. Örömteli dolog számomra, hogy utódaim is viszik tovább ezt a hagyományt, és a fesztivál ideje alatt szövetkezünk, vagyis ekkor adják át a díjat. Mindig egy fiatal írókból álló, nagyon civil kuratórium ítéli oda, akik a szokványos szempontokon kívül arra próbálnak figyelni, hogy az adott szerző teljesítményében legyen valami furcsa, különleges is, ami megkülönbözteti a jelölt írói munkáját. Így ez a díj a bátorságot, a kísérletezést is értékeli. Elekes Dóra az idei díjazott, úgynevezett gyerekirodalmi munkásságáért, aki kiváló műfordító egyébként, többek között nagyon magas színvonalon fordít angol nyelvű Nobel-díjas szerzőket is. A muter meg a dzsinnek című könyvében az alkoholista édesanya problematikájáról ír, ami nagyon bátor vállalás egy gyermekkönyvtől, ezért is gondolom azt, hogy méltán kapta meg ezt az elismerést. Dóra jótékony célra, gyermekétkeztetésre fogja felajánlani a díj elfogyasztható részét.

Mi alapján kerültek kiválasztásra a programokon szereplő szerzők?

Partnereink nélkül meg lennénk lőve, nem is emelnék ki itt senkit, gazdag partnerlistánk a programfüzet végén és a honlapunkon is megtalálható. Nagyon jó a kapcsolatot ápolunk a világirodalmat is közlő, fontos magyar kiadók többségével. Fesztiválunkat például M. Nagy Miklós, a Helikon Kiadó vezetője nyitja meg. Műfordítókkal is remek a kapcsolatunk, és mivel mi nem látjuk át a teljes mezőnyt, ők ajánlanak szerzőket a számunkra, velük partnerségben, szövetségben hozzuk el őket a fesztiválra. A meghívásoknál is sokat jelent az a pozíció, hogy a kiadók támogatását magunk mögött tudhatjuk.

Érezhető volt-e a járványhelyzet hatása a külföldi szerzők jelenlétének egyeztetésénél?

Ez idén nagyon nehéz volt, sokkal több levelet és felkérést küldtünk el. A nagynevű szerzők azt mondták,  nem hiszik el, hogy szeptemberben Magyarországon egy ilyen fesztivál megrendezhető lesz. Többen nem merték vállalni az utazást, nagyon nehezen és óvatosan álltak kötélnek, nagyon reméljük, hogy ez jövőre rendeződik. Azt látom, hogy mivel nem szívesen vállalnak most hosszabb utakat, a regionalitás szerepe felértékelődött.

Három vidéki városban is megfordul majd a fesztivál.

Az az ideánk, hogy ha már elhozzuk a külföldi szerzőket, akkor ne csak Budapesten mutassuk meg őket. Kiváló partnerünk a balatonfüredi Tempevölgy. Füred egyre jelentősebb irodalmi központ, főként nyár végén, ősszel. Ide viszünk el mi is szerzőket, illetve Szegeden a Grand Caféval közösen dolgozunk. Vácott pedig egy műfordító tábor zajlik majd, egy V4-es projekt keretében.

Mi az a program, amit különösen ajánlanál az érdeklődőknek a kínálatból?

A világirodalmi szerzőkkel folytatott hardcore irodalmi beszélgetéseket az A38 hajón, ami egy igazán különleges helyszínt ad az ottani eseményeknek. Nagyon büszke vagyok, hogy fellép nálunk a Nézőművészeti Kft. Udvaros Dorottyával vagy rögtön az első napon lesz Harcsa Veronika koncertje Gyémánt Bálinttal. A fesztivál koronaékszere a záró napon Prieger Zsolt és barátai nagyszabású koncertje a Nobel-díjas Bob Dylan ihlette műsorszámokkal, ezt is sok szeretettel ajánlom az érdeklődőknek!

„Minden kísérlet nagyon fontos, ami hozzájárulhat a magyar irodalom nemzetközi ismertségéhez”

Közel 80 fellépővel és több mint 50 programmal rendezik meg idén a PesText világirodalmi és kulturális fesztivált. Az idei programokról, a szervezés körülményeiről, műfordításról és a magyar irodalom nemzetközi helyzetéről kérdeztük a fesztivál igazgatóját, Kollár Árpádot. 

Harmadik alkalommal rendezik meg a PesText Fesztivált. Idén milyen újdonságra számíthatnak a látogatók, miben fog különbözni az előzőektől?

Az előző évek során kirajzolódott, hogy a közönséget az is érdekli, hogy a magyar művészek hogyan reflektálnak világirodalmi alkotásokra. Ezért az idei programot igyekeztünk ebből a perspektívából is bővíteni. Gondolok itt például a Nézőművészeti Kft. Udvaros Dorottyával közös előadására, vagy Prieger Zsolt és barátainak különleges zenei produkciójára, amiben Bob Dylan lírája csendül föl. A közös nevező itt is minden esetben a világirodalom. Egy világirodalmi fesztiválra nem egyszerű becsalogatni a közönséget. Ezért kiemelt figyelmet fordítottunk a kísérőprogramokra is: zenei-, színházi- és összművészeti programokkal próbáljuk ráirányítani a figyelmet a külföldi írókra. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy nagyon sok produkció a fesztivál számára készült és csak a PesTexten lesz látható.

Mennyivel komplexebb egy olyan fesztivált megrendezni és igazgatni, ahol zömében külföldi alkotók és művészek vesznek részt? A földrajzi és kulturális különbségek mennyiben nehezítik a lebonyolítást?

Olyan szempontból nagyon nehéz volt, hogy sokkal több felkérést küldtünk el, mert a koronavírus-járvány miatt még mindig többen nem merték vállalni az utazást. Nagyon remélem, hogy ez jövőre rendeződik. Ennek következménye, hogy a regionalitás szerepe felértékelődött, hiszen nem szívesen vállalnak a szerzők most hosszabb utakat. Igaz, ez a koncepció jól illeszkedett a fesztiválunk profiljába, hiszen mi mindig is igyekszünk figyelni a környező országok irodalmára.

Másrészt manapság az angol már olyan szinten közvetítőnyelvvé vált, hogy talán könnyebb a szervezés, mint 20-30 éve lett volna. A PesText különlegessége, hogy mindig törekszünk arra, hogy ha egy mód van rá, engedjük az adott szerzőt a saját nyelvén nyilatkozni a pódiumbeszélgetésén. Különböző nyelveken beszélő moderátorokat, illetve tolmácsokat szerezni nem mindig könnyű, de a komplex, sokrétű beszélgetéseket hallgatva mindig rájövünk, hogy megéri. A kulturális különbségeket felfedezni inkább izgalmakkal, mint nehézségekkel jár, az utazástervezés bonyodalmait pedig majd’ két év pandémia után talán nem is kell magyarázni.

Van-e Ön szerint a kortárs magyar irodalomnak olyan közös nevezője, amely mentén exportálható? Természetesen több reneszánszról tudni, de látni esélyt kollektív nemzetközi publicitásra?

Szerencsére vannak olyan íróink, akik ismertek külföldön, ők jellemzően a német piacra törnek be először, de az angolszász, a francia, vagy éppen a lengyel és a török piacon is jelen vannak magyar szerzők. Ennek ellenére szembe kell néznünk azzal, hogy nem állunk túl jól a nemzetközi versenyben, halványul a karakterünk, egyszerűen kevesen vagyunk ahhoz, hogy nagy figyelmet szenteljenek nekünk. Ezért minden kísérlet nagyon fontos, ami hozzájárulhat a magyar irodalom nemzetközi ismertségéhez. Megvannak a jól működő kiadói csatornák, jelen vagyunk központilag a nemzetközi könyvvásárokon, szerzőink ott vannak a fesztiválokon, de van még munka bőven.

Az előző kérdéshez kapcsolódva, a PesText, bármennyire is nemzetközi szerzőket „behozó” fesztivál, mennyire tekinti ügyének az említett „kivitelt”?

Mi csak partnereinkkel, a kiadókkal, kulturális intézetekkel, támogatóinkkal együttműködve tudjuk sikeresen bemutatni a külföldi szerzőket. Nem mi hozzuk be őket, de hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy eljussanak az olvasókhoz, hiszen mindig izgalmas élőben megnézni, milyen is valójában az az író, akinek a könyvét olvassuk. A kivitel kérdése legalább ilyen fontos számunkra. Mi azzal tudunk hozzájárulni a magyar irodalom külföldi publicitáshoz, hogy elhozunk a PesTextre számos külföldi írót, fesztiválszervezőt, kiadót. Megpróbálunk egy hangulatos, szakmailag erős fesztivált csinálni minden évben, és reméljük, hogy vendégeink hazaviszik magukkal az élményt; jó hírünket keltik, és kedvet kapnak ahhoz, hogy kiadják magyar írók műveit, meghívják őket nemzetközi fesztiválokra.

A PesText az a kevés irodalmi fesztivál egyike, ami nem csupán a világirodalomra, de a műfordítás fontosságára is felhívja a figyelmet. Miért van ennek különös és egyre nagyobb jelentősége az irodalmi és a művészeti szcénában manapság?

Az ember természetéből fakadó igénye más kultúrák megismerése, és ha irodalmi alkotásokat akarunk megismerni, akkor megkerülhetetlen a műfordítás jelensége. A műfordítás mint kultúrák közötti médium és mint irodalmi alkotótevékenység a regionalitás felerősödésével jut egyre fontosabb szerephez. A kölcsönös félelem, a gyanakvás, az eltörölt repülőjáratok és a határzárak korszakában az irodalom lehet az a kapocs, amely képes összehozni különféle nyelveken író és olvasó embereket. Műfordítás nélkül nincs világirodalom. A műfordító a világirodalom motorja. A műfordítók sokszor szélárnyékban dolgoznak, nem az ő nevük kerül borítóra, ezért is szeretnénk rájuk is ráirányítani a figyelmet a PesTexten. Megfordítva, a magyar irodalom műfordítóinak, ha lehet, még hálásabbak vagyunk. Megtanulják a nyelvünket, segítenek a magyar szerzők könyveinek megjelentetésében. Ezért szervezünk a magyar irodalom fiatal műfordítói számára minden évben workshopot.

Idén Elekes Dóra kapta a FISZ Csáth Géza-díját, amit a PesTexten adnak át. Hogy látja, az ő munkássága milyen hatással van a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom, illetve műfordítás világára? Mi volt a döntő érv mellette a díj odaítélésekor?  

Nem titok, hogy ez a kedvenc irodalmi díjam, ürülök, hogy ezt idén Elekes Dóra vehette át, akinek nem mellesleg nagyon jelentős műfordítói munkássága van. A díj profilja évről évre csiszolódik, de így hatodik alkalommal már talán kijelenthetjük, hogy a független kuratórium azokat a középgenerációs szerzőket szokta jutalmazni, akik bátran kísérleteznek munkásságuk során.

Köszönjük szépen a ránk szánt idejét. Zárásként arra lennénk kíváncsiak, a fesztivál melyik eseményét várja személy szerint legjobban?

Nagyon várom a világirodalmi szerzőkkel folytatott „hardcore” irodalmi beszélgetéseket az A38 hajón. Valamint a már említett Prieger Zsolt produceri-rendezői vezetésével készült összművészeti Bob Dylan-produkció is izgalmasnak ígérkezik, amely egyúttal a 2021-es PesText programját is zárja az A38-on.

„TERMÉSZETES KÖZEGEM A HATÁRZÓNA”

KOLLÁR ÁRPÁDOT MOST KIVÉTELESEN NEM A PESTEXTRŐL KÉRDEZTE AYHAN GÖKHAN.

Emlékszel, milyen gyerekversek ragadtak meg gyerekként? A Vajdaságban kik voltak a legnépszerűbb gyerekversszerzők?

Felnőtt, pontosabban fiatal felnőttfejjel fedeztem fel magamnak az úgynevezett vajdasági gyerekirodalmat. Mondhatnám most, hogy Domonkos István, Tolnai Ottó, Csorba Béla, Sinkovics Péter gyerekversei nagy hatással voltak rám gyerekkoromban, de ez nem lenne igaz. Persze tudom, hogy a tankönyvekben, antológiákban, kiadványokban ott voltak ezek a szerzők más délvidéki, vagyis akkor még úgynevezett jugoszláviai költőkkel együtt.

Tudom, hogy ezek mind jelen voltak, de nekem Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Weöres Sándor maradt meg.

A János vitézt és a Toldit esténként édesapám felolvasta nekem, így ez maradt az élmény. Az óvodában pedig Gazdag Erzsi volt az ügyeletes versíró. Az is egyfajta élmény volt, csak másképp.

Tulajdonképpen később esett le, hogy Domonkos István vagy Sinkovics Péter verseit ismerem a Kalákától, csak akkor még nem tudtam, hogy ők a szerzők.

A 2014-ben megjelent Milyen madár című verseskötetedet nagy kritikai visszhang követte. Progresszivitás, tabudöntögetés, új nézőpontok a versekben, frissesség és humor jellemző rá a reakciók szerint. Meglepett a siker? Gyerekverskötetnél egyáltalán mi számít sikernek?

Ha eljut a gyerekekhez. Ilyen értelemben Donászi Magda és Gazdag Erzsi is sikeres szerző. Ezért egy lábjegyzetet beiktatnék: legyen jó a vers. És mi a jó vers? Na, ennek megválaszolásához nagyon sok lábjegyzet kellene…

Vajdaságiként rálátásod van a szerb irodalomra, azon belül a gyerekirodalomra. A szerb gyerekirodalom mintha kísérletezőbb, bátrabb lenne a magyarhoz képest. Jól látom? Érte hatás a Milyen madár verseit a szerb gyerekköltészet felől?

Én ezt pont fordítva látom. Igaz, hatalmas rálátásom nincs a szerb gyerekirodalomra. Az autómban gyereklogisztika közben naponta hallgatok szerb rádiót, belefutok gyerekműsorokba. Nem jók. Szabadkán, Újvidéken, Belgrádban bemegyek a könyvesboltokba, belelapozok a gyerekkönyvekbe. Nem jók. Nem is szépek. Öröklünk a kiterjedt családtól szerb gyerekkönyveket. Néha felolvasom őket otthon, hogy legalább szokják az idegen nyelvet a gyerekek, de másra nem jók. De! Ez nem reprezentatív vélemény. Sőt, nagyon is elhamarkodott vélemény.

Mégis, felszínes tapasztalatok alapján állíthatom, hogy szőröstül-bőröstül van okunk büszkének lenni a kortárs magyar gyerekkönyvekre.

Hosszú időszak telt el a kötet megjelenése óta. Néha belenézel a saját könyvedbe? Másképp értékeled most, mint akkoriban? Milyenek a szerzői reakciók?

Nem, nem, soha. Illetve csak akkor, ha jelenésem van iskolában, óvodában, könyvtárban. Megvan az az öt-hat tuti vers, amelyet felolvasok. Konzervsiker, bejáratott koreográfia. Aztán néha mégis hibázok, máshol nyílik ki a könyv. Belelapozok, rátalálok egy-egy új versre, rácsodálkozom, felolvasom, és meglepődöm, hogy működik.

Általában a gyerekversnek ad egy keretet, hogy gyerekek dolgaival foglalkozik, a gyerekek lelkivilágára összpontosít, jobban alárendelődik a befogadónak, mint egy felnőttvers. Ez nem húzza összébb a határokat, esetleg épp ez benne a kihívás?

Valóban összehúzza. Nekem azonban természetes közegem a határzóna. Mondhatnám, hozzászoktam a szűk határokhoz. Azt szoktam mondani, hogy bármelyik felnőttvers lehet gyerekvers is, csak jól kell intonálni. Ez persze nem igaz. Nyilvánvalóan nem lehet eltekinteni a befogadótól, vagyis magától a gyerektől. De ezzel együtt is elég nagy ez a pálya, sőt, olykor nem is olyan könnyű bejátszani.

Mikor számít egy gyerekvers progresszívnek? Ha kiveri a biztosítékot (mint Tóth Krisztina, Lackfi János egy-egy szövege), és lerántja a leplet arról, amit jónak, igaznak és helyesnek hittünk addig?

Habár sokat használjuk mostanában, nem biztos, hogy tudjuk, mit jelent a progresszivitás. Én sem vagyok benne biztos, főként, ha progresszív gyerekversekről van szó.

Tóth Kriszta és Lackfi János esete, de Varró Danié is viszonylag egyszerű. Egyáltalán nem voltak a szóban forgó versek botrányosak, tabudöntögetők, durvák stb. Volt bennük egy kis normaszegés, de hát miben legyen, ha nem a költészetben? Ezek a versek megjelentek kötetben, majd élték a maguk megszokott verséletét. A botrány akkor tört ki, amikor bekerültek a tankönyvekbe. A másmilyen versekhez szokott, kevés kortárs irodalmat vagy egyáltalán: kevés irodalmat olvasó felnőttekhez is eljutottak. Ezek a felnőttek pedig jól meglepődtek és felháborodtak a normaszegésen. Ennyi. De ez nem az irodalom kiváltsága, az élet más területén is megesik. Vannak emberek, akik nehezen fogadják el, hogy másképp is lehet.

A papírszínházban is kipróbáltad magad. Milyen élményt nyújtott neked a munka, és milyen élményt nyújthat ez a műfaj egy gyereknek?

Bábszínházas ismerősöm azt mondta, hogy a papírszínház rontott bábszínház. Hát igen, akiknek egy egész bábszínházuk van, bábokkal, színészekkel, jelmezzel, díszlettel, nézőtérrel, az nem is mondhat mást. Akinek viszont nincs otthon igazi bábszínháza, annak hatalmas élmény. Offelectric diavetítő. De valahogy jobb, mint a diavetítő. A papírszínháznál nagyon fontos a jelenlét, és már az írás során számot kell vetni azzal, hogy a szöveget valahol valaki elő fogja adni.

Határon túli magyarként megtapasztaltad, milyen kisebbségben élni. Ez a körülmény alakított-e ki benned túlélési stratégiákat, nem mindenhol érthető megoldási módot, megfelelési kényszert?

A megfelelési kényszer nagyon érdekes kérdéskör. Úgynevezett kisebbségben soha, semmilyen körülmények között nem akartam megfelelni. Volt bennem egy állandó, konok ellenállás. Evidencia volt számomra gyerekként, majd kamaszként, hogy a jugoszláv, majd a szerb államisághoz semmi közöm. Nem akartam, és nem is tudtam megfelelni a többség felől érkező egyre erősebb nyomásnak, nem akartam igazodni.

Mióta mindössze negyven kilométerrel arrébb költöztem, sokkal inkább magaménak tudom érezni a volt jugoszláv térség kultúráját. Sokat járok arrafelé, otthonosan érzem magam Szkopjéban, Szarajevóban, Belgrádban és Zágrábban is.

A megfelelési kényszerrel a magyar irodalmi életben találkoztam újra, egyetemista koromban. Jellemzően hatalmas a nyomás a fiatal írókon, de nem csak rajtuk, elvárják tőlük, hogy igazodjanak.

Törzsi szellem uralja irodalmunk mindennapjait. Tabuk, tilalomfák, intrikák és tompa kések, amelyek gyilkos tőrként tetszelegnek. Fiatal íróként, irodalomszervezőként rémületes volt ezzel a légkörrel szembesülni.

Nem megfelelni. Bármekkora is a nyomás az olvasók, az úgynevezett szakma, a különböző klikkek, érdekcsoportok vagy éppen a politika felől. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Egy írónak csak saját magának szabad megfelelnie. De tulajdonképpen annak sem.

Ayhan Gökhan

Kollár Árpád: A hardcore világirodalmi beszélgetéseket nem engedjük el

Sarkos leszek: sokszor a saját kulturális produktumainkat sem ismerjük, mereven elzárkózunk attól, ami más, idegenként kezeljük a másikat, nem csoda, hogy a külföldi folyamatokra sincs elég rálátásunk. – Három hete ért véget a harmadik PestText. Kollár Árpádot, a fesztivált szervező MISZJE igazgatóját kérdeztük.

Idén rendezte meg harmadjára a világirodalmi PesText Fesztivált a MISZJE, vagyis a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő Egyesület. Egy magyar szerzők, írók és műfordítók jogait kezelő szervezet milyen megfontolásból és céllal vág bele egy monumentális világirodalmi fesztivál megszervezésébe?

Hosszú folyamat során jutottunk el idáig. Miután átvettük a jogkezelő vezetését, és elkezdtük a jogdíjak folyósítását, szembesültünk azzal, hogy a MISZJE-t kevesen ismerik. Ez nehézségeket okozott az ismeretlen helyen tartózkodó jogosultak kifizetésében vagy a szerződéskötésekben. Azért kezdtünk el rendezvényeket szervezni, hogy növeljük az jogkezelő ismertségét, mobilizáljuk az írókat, műfordítókat, szerkesztőket, illetve az olvasókat.  A könyvtárakkal ápolt kapcsolat erősítése is fontos szempont volt, hiszen mi a könyvtári kölcsönzések után járó jogdíjakat folyósítjuk. Idő közben tapasztaltuk, hogy van igény erre a munkára. Szembesültünk azzal is, hogy felelősséggel tartozunk az olvasók felé, fontos, hogy legyenek a jövőben is olvasók. Mi a szerzőket támogatjuk, de olvasók nélkül nincs irodalom. Ezzel a fesztivállal is az olvasáskultúrát, az irodalmi életet, végső soron a műfordítókat, szerkesztőket, írókat, kiadókat szeretnénk a magunk eszközeivel erősíteni.

Egy fesztivált fel kell építeni, bevezetni, megismertetni a közönséggel, ezt a folyamatot azonban eléggé megnehezítette az utóbbi másfél évben a világválság. Nem kis feladat lehetett alternatívákat, szabadulóutakat, megoldásokat találni. Mennyire érződött ez a nehézség a programokon vagy a résztvevőkön?

A programok jellegét és a szerzők kiválasztását is alapvetően meghatározta mindez. Nagyon keserves volt a tavalyi év: augusztus végén egy patentra megszervezett fesztivált kellett a kukába dobni akkor, amikor bejelentették a határzárat. Mentettük persze a menthetőt, meg tudtuk tartani a fesztivált, de három hét alatt iszonyatos energiákat kellett az újraszervezés miatt mozgósítani. Az új fesztiválmutáció végül is nagyon szépen teljesített, meg tudtuk tartani a rendezvényt a tervezett helyszínek egy részén belföldről elérhető szereplőkkel, és az online térben is szép nézettséget értek el a külföldön ragadt írók. Bármennyire is bíztunk abban, hogy az oltás javít a helyzeten, mivel már megégettük magunkat, nagyon óvatosan fogtunk hozzá az idei év szervezéséhez. A jelszó az volt, hogy olyan írókat hozunk, akik autóval, vonattal, biciklivel, villamossal, hajtánnyal vagy gyalog el tudnak jönni. A távolsági repülőjáratokkal nem kacérkodtunk. Így értékelődött föl nagyon a regionalitás szerepe idén. Másrészt túlterveztük a programot, azért, hogy akkor is meg tudjuk tartani, ha tömeges visszalépések lesznek. Továbbá sok belföldi szerzőt, fellépőt mozgattunk, hogy kicselezzük egy újabb esetleges határzárat. Ezek természetesen mind rezonáltak valamilyen módon a világirodalom hívószavára.

Rendkívül szerteágazó és gazdag volt a fesztivál programkínálata. Milyen kritériumok alapján választottátok ki például a külföldi fellépőket?

A fenti okok miatt talán túl szerteágazó és gazdag is volt. Az előző évek tapasztalata az volt, hogy szövetségesek nélkül nem érdemes fesztivált szervezni. Nagyon jó érzés, hogy évről évre gyarapszik partereink száma. Jó és lelkes partnerekről beszélünk, kiadókról, külföldi intézetekről, egyesületekről, folyóiratokról és természetesen műfordítókról, írókról, szerkesztőkről, akik tanácsot adnak, segítenek meghívni a szerzőt, hirdetni az eseményt.  Hiába építjük fel egy hívószó köré a fesztivált, a nehézségek miatt nyilván esetleges, hogy kit tudunk elérni, ki fogadja el a meghívást, ki tud végül eljönni. A fesztivál végén döbbentünk rá, hogy milyen szép íve lett végül a programnak. A magyar olvasók előtt ismert és kevésbé ismert szerzők elegyéből igen jó beszélgetések kerekedtek, hála a partnerek ajánlásainak és a moderátorainknak. Kezdetek óta az a koncepciónk, hogy itt érdekes emberek beszélgetnek egymással. Nem feltétlenül az a fontos, hogy hány példányban fogy a szerző könyve Magyarországon, hanem az, hogy felfedezhessenek a nézők egy-egy izgalmas szerzői világot. És ha már a partnerekről szó volt, meg kell említenem a támogatókat is. Kiemelt támogatónk a Petőfi Kulturális Ügynökség, támogatónk az NKA és a Visegrad Fund is, de mögénk állt a Lengyel Intézet, a Szlovák Intézet, Wacław Felczak Alapítvány, a Camões Intézet és a Svéd Nagykövetség is. Mindez természetesen alakítja magát a programot is, hiszen könnyebb olyan országok szerzőit elhozni, akik támogatják a fesztivált.

„A PesText (…) igyekszik ráirányítani a figyelmet az egyik legfontosabb alkotói tevékenység, a műfordítás fontosságára” – fogalmaz a fesztivál honlapjának bevezetője. Mik a közép- és kelet-európai kortárs irodalom fordításának legnagyobb kihívásai ma szerinted?

Ahhoz, hogy megszülessen és célba érjen egy műfordítás, legalább három dolog kell: műfordító, kiadó és olvasó. Nagyon fontos, hogy meglegyenek a régióban az értő műfordítók, ezek szerencsére megvannak. Ezzel párhuzamosan legalább ilyen fontos, hogy meglegyen az olvasói érdeklődés is. Az olvasók figyelmét könnyebben felkeltik a világban jól futó könyvek iránt, ezért is kell sok energiát fektetni abba, hogy a régióban zajló irodalmi folyamatokra fókuszáljanak.

 „Fő témánk a V4-régió könyvkultúrája által képviselt művészi és társadalmi-kulturális értékek ismertségének növelése…” – olvasható szintén a program leírásában. Hogyan tudnád megfogalmazni, mik ezek közös értékek?

Semmi ördöngösség. Ahogy az a szlovák, lengyel, cseh és magyar költők beszélgetéséből is kiderült a PesTexten, hasonlóak vagyunk. A felszíni különbségek ellenére ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak minket, ugyanolyan problémákkal szembesülünk, hasonló ingerekre hasonlóan reagálunk. Ami nem csoda, hiszen globálisan nézve egy zsebkendőnyi területen élünk együtt és egymás mellett már évszázadok óta.

Ijesztő, mennyire nem ismerjük a szomszédos országok kulturális produktumait, művészeti életét. Nagy elmaradás és hatalmas kihagyott lehetőség ez. Szerinted mik lehetnek ennek a vakságnak az okai?

Sarkos leszek: sokszor a saját kulturális produktumainkat sem ismerjük, mereven elzárkózunk attól, ami más, idegenként kezeljük a másikat, nem csoda, hogy a külföldi folyamatokra sincs elég rálátásunk.

A fesztivál hívószava a buborék volt, amiről – Magyarországin legalábbis – elsőként a véleménybuborékok jutnak az ember eszébe. De mit jelent egy világirodalmi fesztivál szempontjából ez a kép? Ki kell pukkasztani a buborékokat? A különböző nemzetiségű, nyelvű, kultúrájú szerzőkön és műveiken túl lehetséges-e az eltérő világlátású, másként gondolkodó írók és alkotásaik találkozása is?

A buborék adott, nem könnyű kipukkasztani. De ha már azt elérjük, hogy az eltérő világlátású, másként gondolkodó írók és alkotásaik találkoznak egymással, nem dolgoztunk hiába. Szerzők és művek beszélgessenek egymással, nem látok más lehetőséget arra, hogy gyengítsük a buborék falát. 

Hogy látod, a szomszédos, szintén posztkommunista országok miénkhez hasonló traumái és történelmi múltja mennyiben termel ki hasonló témájú vagy beszédmódú kortárs szövegeket?

Nem vagyok szakértője a témának, de amennyire meg tudom ítélni, pont az imént említett közös pontok miatt sok a hasonlóság. Persze, bölcsész vagyok, tudom, hogy a különbözőségekről is napestig lehet beszélni, szóval ezt inkább a téma szakértőire bíznám.

Ez a történelmi kapocs befolyásolja-e, hogyan kerülnek felszínre egy-egy nemzeti irodalomban a XXI. század nagy kérdései vagy akár a modern főtémák, a klíma- és gazdasági válságtól a metoo-ig  és az emberi jogok, például az egyenlőség kérdéséig?

Őszintén nem tudom, hogy ennek a történelmi kapocsnak van-e hatása minderre. Azt látom, hogy a közép-európai vagy az ex-jugoszláv országok irodalmában is jelen vannak ezek a témák. Amennyire rálátásom van ezekre az irodalmakra, mindenütt vannak olyan népszerű alkotók, akiknek a munkásságában ez markánsan tetten érhető. Itt viszont olvasóként és költőként inkább a különbözőségek érdekelnek. A kortárs költészetben például erős homogenizációs trendeket látok, így már csak reflexből is mindig izgalmasabbnak tartom azt, ami nem olyan.

Az első, 2019-es fesztivállal „egy időben a V4-es országok könyves kultúrájának bemutatása céljából Borders&Bridges programsorozatot” indítottatok. Mit kell tudni erről a sorozatról? Miben öltött ez testet?

Ezzel egyszerűen nevet adtunk a gyereknek, a Borders&Bridges programsorozat keretében mutattuk be a V4-es országok íróit, fordítóit, illusztrátorait. Nagyon szeretem például a Négyszer szép című projektet. Révész Emese és Kellermann Viktória minden évben felvonultatja ezen országok könyves termését, illetve ehhez idén kapcsolódott egy illusztrációs kiállítás is. Nagyon sokan voltak a kiállítás megnyitóján, ami azt mutatja, mégis kíváncsiak rá az emberek, milyen könyvek jelennek meg a környező országokban. Meg akarják nézni, tapogatni, szagolgatni őket.

A fesztiválhoz minden évben kapcsolódik egy irodalmi pályázat is. Ebben az évben ezt André Ferenc nyerte Foszfor című szövegével, a közönségdíjas Erdődi-Juhász Ágnes volt. Milyen célt szolgál, és mi módon csatornázódik be a pályázat a fesztivál vérkeringésébe?

A PesTextnek minden évben van egy hívószava, ez idén a buborék volt. A pályázatra a hívószót megmozgató szövegeket várunk, így kapcsolódunk a fesztiválhoz. Elképesztő, hogy mintegy nyolcszáz szöveg érkezett be tavasszal, izgalmasnak tartom, hogy a zsűri (Szabó T. Anna, Mécs Anna és Dániel András) úgy döntött ezekről, hogy csak a műveket ismerhette, a szerző személyét nem. Ez nagyon demokratikus pályázat, szövegek versenyeznek szövegekkel.

A fesztiválhoz idén is készült egy zin, azaz egy kifejezetten az eseményhez kapcsolódó magazin. A zinekre általában jellemző a szöveg és a vizualitás fúziója. A leírásában látjuk, írók, műfordítók alkottak a buborék szóra, a tervezője pedig Nagy Norbert volt. Mennyire volt inspiráló a szerzőknek ez a hívószó? 

Erről a zin szerkesztője, Borbáth Péter tudna bővebben mesélni. A PesTexten fellépő írókból és illusztrátorokból szoktunk válogatni. Az ilyen felkéréseknél mindig megvan annak a veszélye, hogy alibiznek a szerzők, odakennek valamit, már létező szövegeket adnak le buborékosított címmel. De Péter elmondása szerint a szerzők és az illusztrátorok is odatették magukat. Emlékszem, milyen lelkes volt, amikor Guzel Jahina friss, ropogós esszéje vagy Pavla Horakova ironikus prágai írása megérkezett. Alfonzo Cruz író és illusztrátor egy személyen, ő egy olyan munkát adott nekünk, ami a képet és a szöveget is megmozgatja, de ha már a portugáloknál tartunk, a Bolognai Nagydíjas illusztrátor, Catarina Sobral is nagyon izgalmas képet küldött.

Végezetül: elégedett vagy-e az idei fesztivállal? Van-e tanulság? Eljutottak-e a beszélgetések a jövőre nézve is fontos gondolatok megfogalmazásáig?

Mindig nagyon jó készülni a PesTextre, mert egy nagyon jó és elkötelezett csapat áll mögötte, de legalább ilyen jó a végére érni, hiszen a szeptember a szervezők minden energiáját felemészti. Nagy tapasztalat, hogy van igény olyan „összművészeti” produkciókra (zene, színház), ami rezonál a külföldi írók munkáira. Ilyen volt idén az Artus Kérész Művek-produkciója, a Nézőművészeti Kft. felolvasószínháza vagy éppen Prieger Zsolt és barátai Bob Dylan-estje. A lengyel-magyar képregényes kiállításra is sokan voltak kíváncsiak, ahogy a képregényes beszélgetésekre is. Ez is azt mutatja, hogy a határterületek, társművészetek jelenlétének van létjogosultság egy irodalmi fesztiválon. Ez az év a járvány árnyékában még mindig kicsit béta verzió volt. Jövőre mindenképpen újra kell szabnunk a PesText fesztivált, az biztos, hogy koncentráltabbá fogjuk tenni, kevesebb helyszínen lesznek programjaink. A gyerekirodalmi programjaink a B32-ben nagyon jól futottak, azt folytatjuk. Egy biztos, a hardcore világirodalmi beszélgetéseket nem engedjük el, hiszen idén nagyon jó és izgalmas találkozásaink voltak.

Egy személyes kérdés: van-e olyan szerző, akit te is a fesztiválnak köszönhetően fedeztél fel magadnak, és kit ajánlanál mindenképpen a szomszédos országok számunkra kevésbé ismert szerzői közül az olvasónak, és miért?

Andri Snær Magnasont nem ismertem korábban, de szervezőtársam, Kiss A. Kriszta rajong az izlandi irodalomért, ezért tudtam, hogy ő egy nagyon jó fogás. Nem is kellett csalódnunk. Nem felfedezés, de újrafelfedezés volt Dragan Velikić, akivel Balázs Attila beszélgetett. Velikić a háború alatt félig-meddig emigránsként Budapesten élt. Tudtam, hogy elkötelezett a magyar kultúra irányában. Sokszor hajlamosak vagyunk lebecsülni magunkat, de ez a találkozás is rámutatott arra, hogy mások szemével mérve vannak még igazi tartalékaink.

                                                                                                                                                                                                              Kazsimér Soma

Kollár Árpád: Idén éreztük azt először, hogy minden flottul sikerült

A PesTextre mindig olyan szerzőket hívtunk meg, akik nem kerülgetik a forró kását és reflektálnak a műveikben arra a világra, amiben élünk, így ilyen szempontból természetesen tematizálta a háború is a beszélgetéseket. – Kollár Árpáddal, a PesText fesztivált szervező MISZJE igazgatójával az idei fesztivál szervezésének élményeiről és tapasztalatairól beszélgettünk. 

Coviddal és lezárásokkal tarkított két év után, idén ősszel negyedik alkalommal rendezték meg a PesText fesztivált, amely mára egy ismert brand és várt programsorozat lett az irodalom- és kultúrakedvelők körében. Hogy érzitek, idénre kialakultak már a rutinjaitok? Milyen volt megszervezni idén végre egy sok helyszínen, sok meghívottat mozgató, rengeteg programot kínáló fesztivált, a korábbi online és hibrid verzióban megvalósuló verziók után?

Az idei fesztivál szervezése a korábbiakhoz képest sokkal kiegyensúlyozottabban zajlott, hiszen nem voltak előttünk azok az agresszív kihívások, mint korábban. Talán most dolgoztunk a legtöbbet, és idén is éreztük azt először, hogy minden flottul sikerült. A végén pedig mindig egyszerre van az emberben egyfajta ürességérzet és egy felszabadultság is, hogy minden rendben ment.

Mondhatjuk, hogy amikor több mint öt évvel ezelőtt megszületett benned/bennetek az ötlet, hogy szeretnétek egy nemzetközi irodalmi fesztivált szervezni, akkor ilyen programsorozatról álmodtatok?

Igen, abszolút. Amikor öt éve megszületett a PesText ötlete és belefogtunk a szervezésbe, akkor azt mondtam, kell legalább négy-öt év, amíg elérjük azt, amit megálmodtunk. Az első fesztivál mindig izgalmas, van benne egy hatalmas felhajtóerő, ugyanakkor mindig esetleges is, hogyan  sikerül. A másodiknál aztán jött a covid, a harmadiknál a poszt-covid időszak, plusz az őszi programtúlkínálat is megnehezítette a szervezést. Talán ez volt az első év, amikor úgy tudtunk nekifutni a szervezésnek, hogy meg tudjuk valósítani azt, amit szeretnénk. Tanultunk a korábbi évek hibáiból is, például azt tapasztaltuk, hogy nem feltétlenül szerencsés túl sok programmal, több különböző helyszínre szervezni a fesztivált, mert így nem tudunk igazán koncentrálni a szerzőinkre, a közönség pedig elveszik a kínálatban. Mindig is célunk volt, hogy a PesText egy felfedező-jellegű fesztivál legyen, amely erősen koncentrál a kisebb irodalmakra, a szomszédos országok irodalmára, ám közben azt is be kellett látnunk, hogy a nézők elsősorban azokat a programokat keresik, ahol olyan szerzőkkel találkozhatnak, akiknek a könyveit már ismerik, idén is ezek a programjaink vonzották a legtöbb látogatót. Ugyanakkor most is volt több olyan beszélgetés, amely annak ellenére vonzott sok embert és lett emlékezetes, hogy egy viszonylag ismeretlen külföldi szerzőt mutattunk be. Az pedig a beszélgetések utáni könyvvásárlásokban is látszik, ha egy szerző felkelti az olvasók érdeklődését, akkor jól fogytak a könyveik a fesztiválon.

A fesztivál kiemelt vendége Vladimir Szorokin, a könyvfesztivál díszvendége pedig Szvetlana Alekszijevics volt, mindketten az elnyomás, a diktatúra elleni kiállás emblematikus képviselői, ráadásul mindketten gyakorlatilag száműzetésben élnek hazájuktól távol. Hogy sikerült Szorokin látogatása a PesTexten?

Kezdjük ott, hogy a fesztivál előtt nem sokkal lemondta a szereplését. Aztán az első sokk után sikerült kapufáról gólt lőnünk, mert M. Nagy Miklós segítségével sikerült meggyőznünk őt, hogy szervezze előbbre az utazását, így mégis el tudott jönni. Őszintén bevallom, tudtam, hogy Szorokinnak kultusza van Magyarországon, részben a Mundruczó-előadásnak köszönhetően, de persze alanyi jogán is. Szóval tudtam, hogy sok olvasója van, de ilyen őrületes érdeklődésre nem számítottam, nagyon sokan nem is fértek be az előadására, és százak vártak több mint két órát, hogy dedikáltassanak nála. Meg is jegyezte, hogy Oroszországon kívül itt Magyarországon kérték eddig tőle a legtöbb dedikációt – érdekes módon ez máshol nem akkora divat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a kulturális szabadság, egyáltalán a szabadság kérdése előtérbe került azzal, hogy ő és Alekszijevics itt voltak Magyarországon, azt gondolom, hogy ennek üzenet értéke van.

Különleges volt az idei fesztivál abból a szempontból is, hogy gyakorlatilag átfedésben valósult meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivállal. Miért és hogyan alakult ez így? Gyengíti, vagy épp erősíti a két program egymást szerinted? És egyáltalán: szüksége van-e egy kis országnak két (a Margóval együtt három) nagy nemzetközi irodalmi/könyves fesztiválra?

Ahogy a beszélgetés elején már meséltem róla, idén minden nagyon flottul alakult a szervezést illetően, a fő támogatónk, a Petőfi Kulturális Ügynökség segítségével tényleg nagyon jól haladtunk minden előkészülettel, amikor kiderült, hogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál gyakorlatilag ugyanabban az időintervallumban lesz, mint a PesText. A könyvfesztivál egy megarendezvény, évtizedes múltra tekint vissza, össze sem lehet hasonlítani a mi fiatal, kicsi fesztiválunkkal. Okozott tehát egy enyhe riadalmat, amikor kiderült, hogy egy ilyen hatalmas rendezvény mellett kell majd megméretni magunkat, az is megfordult a fejünkben, hogy máskor kellene megrendezni a PesTextet. Ám, addigra a szerzők javát meghívtuk, a helyszín is biztosítva volt, nagyjából a közönség is megszokta, hogy szeptember végén van a fesztiválunk, így aztán úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk együttműködni a könyvfesztivállal, ők pedig nyitottak voltak erre. Kommunikációs és gyakorlati szempontból is együttműködtünk, a programjaink nagy részét a Három Hollóban tartottuk, de több eseményünk volt a Millenárison is, amelyek szintén nagyon sok érdeklődőt vonzottak, így utólag tehát azt mondom, hogy bár nem kevés munkánk volt benne, nagyon jól megfért egymás mellett a két eseménysorozat.

Ami azt a kérdést illeti, hogy szükség van-e ennyi nagy nemzetközi programsorozatra egymás után, többféle szempontot kell mérlegelni. Én nem szeretem a tömeget és jobban érzem magam kisebb, hangulatosabb terekben, ahol egy-egy beszélgetésben el lehet mélyülni. A hardcore irodalmi beszélgetésekben hiszek, amikor akár két-három órát is lehet hallgatni egy szerzőt, mint amilyen anno a legendás háromórás Kraszanahorkai-est volt egyetemista koromban Szegeden. Szóval nem tudom egyelőre megítélni, mennyire jó, hogy ennyire közel vannak egymáshoz ezek a rendezvények, érzek egyfajta klausztrofóbiát emiatt. A PesText egy kisebb, fiatal fesztivál, ilyen szempontból nem érdemes  össze hasonlítani a könyvfesztivállal vagy a Margóval, amelyek nagyon sok embert vonzanak. A fesztiválok  előnye, hogy akkor is ott ragadhat az ember, ha  csak egy beszélgetést tervezett megnézni, van úgy, hogy  mégis átmegy az egyik rendezvényről megy a másikra. Nem véletlenül vannak nekünk is összművészeti előadásaink, improvizációs felolvasásaink vagy audio-vizuális performanszaink – ez egy valódi fesztiválélményt ad nézőnek és szerzőnek egyaránt. A PesTextnél fontosnak tartjuk azt is, hogy mi egy lassabb fesztivált szeretnénk csinálni, ahol az egyes koncertek, felolvasások után van lehetőség beszélgetni, iszogatni, együtt vacsorázni, kapcsolatokat építeni külföldi és magyar szerzők, könyves szakemberek és olvasók között. 

Milyen fokon befolyásolta a beszélgetések tartalmát a háború? Felmerültek-e kérdések és születtek-e válaszok arra, miként változik egy ilyen válsághelyzetben az irodalom szerepe?

Az irodalomnak sokféle funkciója van. Az egyik az, amit te is említesz és nyilvánvalóan a Szorokin-beszélgetésen sem lehetett megkerülni a háború kérdését és Szorokin nem is kerülte meg, egyértelmű állásfoglalást adott vele kapcsolatban. A PesTextre mindig olyan szerzőket hívtunk meg, akik nem kerülgetik a forró kását és reflektálnak a műveikben arra a világra, amiben élünk, így ilyen szempontból természetesen tematizálta a háború is a beszélgetéseket. De sokunknak volt a pillanatyni élménye a PesTexten a kollégáim közülélünk, mintha a Titanic zenekara lennénk, akik bár süllyed a hajó, kitartanak és tovább játszanak, hiszen ilyen időket élünk, ilyen a világ körülöttünk. Az mindig az egyéni olvasói stratégián múlik, hogy milyen kapaszkodót jelenthet az irodalom, de a PesTexten ki lehetett szakadni egy kicsit a hírek böngészéséből és frusztrációból, és úgy érezni, hogy van egy hely, ahol még működnek a dolgok. Hogy van egy hely, ahol sokféle szerző szabadon, tabuk nélkül beszélhet és beszélgethet.

                                                                                                                                                                                                                Szekeres Dóra