Komáromi József Sándor

Az íróember, aki Utasi Csaba szerint ,,lila rigmusok”-ban fejezte ki magát és adott számot érzelmi világáról, Óbecsén született, 1911. április 21-én. Nagybecskereken hunyt el - a Béga-parti városban érettségizett - 1985. július 19-én - Lévay Endre méltatásából: ,,Rég tett rám verseskötet olyan váratlanul nagy hatást, mint most ez a vékonyka kiadvány, alig ötven versre terjedő költői életmű, a szerző az élet dolgairól szól (Szomorú tarisznya), ugyanakkor mások a magát géniusznak hívő író-iparost látták benne, összeférhetetlen, magának való embernek” - å maga azt mondta: ,,Általában más volt a véleményem, mint a többségnek, és általában tartottam magamat ahhoz, ami a felfogásom.' - Sokáig elnöke volt a Belgrádban tanuló magyar egyetemisták Bolyai Farkas nevű egyesületének, ifjúsági folyóiratot is indított, hetilapot adatott ki - A 30-as években Budapesten irodalmi vállalkozásokkal próbálkozik, kapcsolatba lépett több magyar íróval, így Veres Péterrel, Zilahy Lajossal, Móricz Zsigmonddal, Illyés Gyulával, Tamási Áronnal és másokkal...
1986 nyarán, nem sokkal azelőtt, hogy a Hét Nap szerkesztőségében ,,téma' lett a színház, Ljubiša Ristić és csatlósainak színrelépése Szabadkán, Mészáros Zakariás, hetilapunk akkori első embere beszólt hozzám, a ,,klub'-ba: ,,Elhunyt a földid, meg kellene emlékezni munkásságáról, nekünk is dolgozott'. Bevallom, nem sokat tudtam a szerkesztőségben mindig szótlanul, mogorván ténfergő íróról, megismeréséhez belelapozgattam a Bácskai emberöltő című novelláskötetébe, amelyet a Forum adott ki, ha nem tévedek: 1980-ban, öt évvel a szerző halála előtt. Idézek a kötetből, az író vallomásából: ,,Úgy gondolom, az író mestersége valahogy leginkább a pilótáéhoz hasonlatos. A kezdő pilóta csak annyit tud, hogy a végtelen légi térségben szeretne a kedvére röpködni, szabadon csapongani. Legkevésbé arra gondol, hogy útjainak a sikeréhez először is a mérő és az irányító berendezését kellene hibátlanul megtanulnia: mivel szemernyi kétsége sincs maga felől. Csak lassan eszmél rá, hogy nem is annyira magával, mint amennyire az utasaival kellene számolnia; s legvégül törődik bele, hogy a röpteit sem annyira maga választhatja meg, mint amennyire a légi utak szükségletei szabják ki. (...) Nem is új köntösben kívánom a világot tükrözni, nem is új igéket hirdetek: inkább sutba vetett feltétlen igazságokat igyekszem tudatosítani és közkeleti tévedéseket eloszlatni: inkább a hagyományokhoz, mint az úttöréshez vonzódom. S bárha magam is élvezem a meseszövés örömét, mégsem annyira kellemes, mint amennyire hasznos mulattató kívánok lenni.' Végezetül a szerző arról ír, hogy hitvallása szerint a művészet - tehát az irodalom is - érzelmi színeivel megejtő, szellemi szépségeivel gyönyörködtető, az erkölcs pillérein a valóság fölé emelt világ...
Komáromi József Sándort a vajdasági magyar kritika ,,nem kedvelte', nem dédelgette. Egyik recenzense szerint az író ,,magát géniusznak hívő író-iparos”-nak nevezi, ,,lila rigmusok”-at emleget vele kapcsolatban Utasi Csaba, gyakran elverték a szerzőn a port - különösképpen a 60-as és a 70-es években -, mert hát Komáromi József Sándor nem kerülhette el a ,,végzetét', egy nemzedék akkortájt fellázadt minden ellen, ami hagyományos és elavult, írásaiból sokan ,,öntetszelgő jóságbűvölet”-et olvastak ki, olyan írónak tartották, aki ,,ünnepi díszbe öltöztet minden betűt', s közben a valóság, maga az élet nyomtalanul elsuhan mellette. Mások viszont - különösképpen Lévay Endre - pallérozott nyelvezetéről zengtek ódákat. Hol dicsérték, hol a földbe dermesztették az írót. Sokan emlékeztek meg munkásságáról, egy-egy könyvéről: Utasi Csaba, Herczeg János, Gion Nándor, Gerold László, Szeli István, Fehér Ferenc, Fekete J. Józsf, Vajda Gábor, Lévay Endre, Vékás János, Kalapis Zoltán stb. Több jutott neki a sodrófából, mint a simogatásból.
Komáromi József Sándor a Tisza-parti városban, Óbecsén született, 1911. április 21-én, Nagybecskereken érte a halál, 1985. július 19-én. A Béga-parti városban érettségizett, Belgrádban tanult tovább. A bölcsészhallgató egyik alapítója és első elnöke volt a magyar egyetemisták Bolyai Farkas nevű egyesületének. De már akkor - nagyon fiatalon - összeférhetetlenségével tűnt ki, az elnöki tisztségről gyorsan lemondatták, tanáraival is gyakran összerúgta a port, mert - ahogyan ő maga mondta - ,,általában más volt a véleményem, mint a többségnek, és általában tartottam magamat ahhoz, ami a felfogásom'. 1935-ben az újvidéki Reggeli Újságnál dolgozott, ahonnan csalódottan visszatért szülővárosába, Óbecsére, ahol átvette a gazdátlanul maradt bőrkereskedést. Egy évre rá lapot adatott ki, A Hét címűt, ám a 4. szám megjelenése után a városi hatóság a további terjesztést betiltotta. Huszonöt évesen megírta legjobb, legkiválóbb művét, a Választmányi ülést, amely - mi okból, nem tudhatjuk - csak 1951-ben jelenhetett meg. További munkái: Háry János ébresztése, tan. Újvidék, 1950: Emberöltő, kisregény, elbeszélések, Újvidék, 1964: Jó szó, kisregény, elbeszélések, Újvidék, 1967: Szomorú tarisznya, versek, Újvidék, 1976: Bácskai emberöltő, válogatott elbeszélések, Újvidék, 1980.
Neve akkor vált ismertebbé, amikor a 30-as években Cs. Szabó László leközölte néhány novelláját a budapesti rádióban. Újabb remények támadtak. Ezért boltját, amely rosszul ment, eladta, hogy Magyarországon próbáljon boldogulni. Kapcsolatba lépett több magyar íróval, így Veres Péterrel, Illyés Gyulával, Móricz Zsigmonddal, Kodolányi Jánossal, Zilahy Lajossal és másokkal. A második világháború után hazatért, vezetője lett a Magyar Szó hirdetési osztályának - és nem hagyta abba az írást, abból akart megélni, ám csak tengődött egy péterváradi albérleti lakásban. Végül feladta, már alig dolgozott. 1983-ban már azt nyilatkozta, hogy hiábavalóan él.
Haláláról nem sokan emlékeztek meg.