Elek Tibor

PUSZTULÁS ÉS POMPA AZ ÖRÖKÖS MEGHASONLÁSBAN

(KÖZELÍTÉS KONCZ ISTVÁN KÖLTÉSZETÉHEZ)

1997. november 3.

"... a homo moralis helyzete állandó meghasonlásokkal jár - önmagával és a világgal" - nyilatkozta Koncz István egy 1993-as interjúban, miközben már egy 1988-as jegyzetében is leírta ifjúkori választását újra: ähomo moralis sumö. "A korábbi és az utóbbi években írt verseim egyformán az ertelem erkölcsi érzékenységének reflexei változatlanul" - hangsúlyozta a különbséget látó összehasonlításokra válaszul ugyanott. Számomra ezek a megnyilatkozások is azt igazolják, hogy Koncz István helyzete a világban, viszonya a léthez alkotói pályája során alapvetően nem változott, az évtizedek múltával inkább csak a szembenállásból fakadó konzekvenciák módosultak. Költészete megismeréséhez és megértéséhez egyik lehetséges kiindulópontként épp az a változatlan szemléletmód és alkotói magatartás szolgálhat, ami lételemzéseit kezdetektől a legutolsó versekig meghatározza. Az ismétlődő motívumok (például: törvény, pusztulás, Róma, máglya, pompa, táj, vers-szó) mellett ezért is tűnik összefüggőnek, egységesnek egész költészete, annak ellenére, hogy körülbelül 40 év terméséről (két kötetről: Átértékelés 1969, Ellen-máglya 1987 és az azután írt versekről) van szó.

Végel László egyik tanulmányában Koncz költészete kapcsán Ady, József Attila, Kassák, Weöres hatását említi, joggal, én a sort ezúttal Pilinszky-, Kosztolányi-, Rilke-párhuzamokkal szeretném bővíteni. Pilinszkyvel nem elsősorban az életmű szikársága rokonítja, bár ennek is lehetnek hasonló gyökerei, hanem sokkal inkább az, hogy mindkettejük számára "embernek lenni annyi, mint/ poklokra csavart pupillával nézni", hogy mindketten átélték és megfogalmazták a lét semmisségének, abszurditásának lehetséges élményét. A nagy különbség - s talán ezért nem evidens a rokonításuk -, hogy Pilinszky a kétségbeesést a szeretet és a hit segítségével meg tudta haladni, túl tudta szárnyalni, Koncznak viszont ez nem adatott meg, ő hol a világgal, a "sivatag lét"-tel szembeni tiltakozó magatartást artikulált költészetében, hol (főként pályája vége felé) az ókori sztoicizmussal és a modern kori egzisztencializmussal érintkező válaszokat fogalmazott meg, melyeknek lényege a pusztulás, a Semmi tudomásulvétele, illetve elviselése. Ahogy Rilke is mondotta volt: "Győzést ki említ? Minden csak kitartás." Ebben az összefüggésben rokonítható a Marcus Aurelius, a Hajnali részegség, a Szeptemberi áhítat Kosztolányijával, mert az ő lírai énjére is érvényes lehet, hogy "tapintja merészen a görcsös, a szörnyű/ Medúza-valóság kő-iszonyatját", de olykor a létezés csodája is magával ragadja.

Heidegger a Wozu Dichter? című írásában a Hölderlin nyomán feltett kérdésre: Minek a költő ínséges időben?, így válaszolt: "Estére jár. Mióta az a három, Heraklész, Dionüszosz és Krisztus elhagyta a világot, a világidő estéje éjszakába hajlik. A világidőt Isten távolmaradása, Isten hiánya határozza meg... A világéjszaka korában a világ alapjának megrendülését kell megtapasztalni és kihordani. Ehhez azonban kell hogy legyenek olyanok, akik lenyúlnak a világ feneketlen mélyéig." Az én olvasatomban Koncz István ilyen költő volt. "Leírni a világot körülöttem:/ majmol a visszatérő pillanat" - írja az Antik gyilkosok képére című versében, de ez a "körülöttem" nála időben és térben, minden konkrétum ellenére végtelenül tágas tartományt jelöl, vagy inkább egy sajátos időtlenséget és térbeli határolhatatlanságot - magát a létet. Pilinszky gyakorta idézte Rilke félelmét amiatt, hogy "a valóságot sohase ismerjük meg a tények miatt." Ugyanezt Heidegger inkább úgy fogalmazta meg, hogy figyelmünk a létezőkre irányul, s emiatt eltávolodunk magának a létnek megrendült szemléletétől. Koncz mintha szem előtt tartotta volna ezeket az aggodalmakat, mert figyelme magára a létre irányult: "Megfogalmazni mindazt, amit / ígér a lét - pusztulás - / ez az élmény, amit önmagából / el nem pusztíthat" (Himnusz-suicid). Törekvését és alkotói módszerét Szeli István igen pontosan jellemezte már 1971-ben, a Híd-díj átadásakor: "Ő annak kimondására törekszik, ami túl van a képhatáron, túl az esetlegességeken, a fizikai valóságában adott empirikus világon, s így jut el az alászálló magány kiáltó szavával a tágabb horizontok felé, a világ közelségébe, vagy még pontosabban szólva: így hozza közelebb és így építi bele költészetébe a világot."

A pusztulás ("Unalmas pusztulás/ a kezdet"), a távlattalanság ("Itt elvész az irány..."), a Semmihez közeledés ("Mint aki a Semmi felé tart - / céltalan idegen, - a nyár") képei gyakorta térnek vissza a lét esszenciájaként Koncz verseiben. A jelenbe érő múltat és a jövőt ez köti össze ("Az örök máglya tüzén / izzik a vers"), az emberi élet "csak végtelen huzavona / a látványos ceremónia a halálos ítéletig". Koncz azonban nemcsak a modern kor e századi és évezredes történelmi tapasztalatokkal sújtott emberének elidegenedett életérzését, illúziótlan világlátását, általános szkepszisét fogalmazza meg ("Milyen régi ez a kétségbeesés?"), hanem ugyanakkor a személyes tiltakozását, lázadását, a világgal való szembenállását is ("Én Koncz István, ezerkilencszázharminchét / augusztus huszadikán / születtem, és / azóta sem / törődtem / bele a világba."). A szembenállás, ami egyúttal helytállást és megmaradást is jelent, a homo moralis számára etikai követelmény, az önmagával szembeni hűség parancsa. Ez az alapvető emberi és alkotói magatartás húzódik meg az örökkévalónak látszó cirkuszban és káoszban mértéket, rendet és törvényt kereső (teremtő) gesztus és a köteteket nyitó versek által bejelentett gesztusok, a kor átértékelésének szándéka és az alapítás vágya mögött is. Emiatt válik költészete ellentétes pólusokat (pusztulást és teremtést, tragikumot és pátoszt, máglyát és ellen-máglyát, kifosztottságot és pompát, lemondást és elragadtatottságot, az áldozat és a hős szerepét) egymás mellé rendelővé, drámai karakterűvé. S így válhat költészete a benne uralkodó kilátástalanság ellenére a létezés ellentmondásainak, az árnyék mellett a fénynek is a megjelenítőjévé. Az avantgárd stíluseszközök által is gazdagított szabad vers forma (az esetenkénti nyílt vagy rejtett párbeszéd forma) az ellenpontok felvonultatására tág teret nyújt, de a racionális alkotói magatartás megfegyelmezi a belső zaklatottságot, s a végeredmény már egy letisztult diszharmónia.

Ebben a dramatikus költői világban kiemelt szerepet kapnak olyan bonyolult jelentéstartalmú, az ellentétes pólusokat akár egybe is foglaló motívumok, szimbólumok, mint a "Róma" és a "máglya", amelyeket két versben (Ellen-máglya, Fantomkép) még egymásra is vonatkoztat a szerző. Róma Koncz antikvitásélményének középpontja. Az antik mitológiai, történelmi, kulturális utalások rendszere valamiféle igazodási, elrugaszkodási pontokat teremt a konczi versvilágban ("Róma lángjai átvilágítják / az eltévedt történelmetö"), és nemcsak az elpusztított harmónia, pompa, aranykor jelképei, hanem a sorozatgyilkos Thészeusz és az őrült Néro világának megidézői is. A máglya Koncz költészetének kulcsmotívuma, a legtöbbet szereplő és a legösszetettebb jelentésvilágú szimbóluma. Külön tanulmányt érdemelne annak végigkövetése, hogyan változik a máglya-motívum a költői pálya során, hogyan gazdagodik, ruházódik fel újabb jelentésrétegekkel. Az említett interjúban és egy korai versében is elárulja a költő, hogy a kép eredetileg a szabadon gondolkodás üldöztetéséből származó szorongáshoz, az eretnekégető máglyák képzetéhez kapcsolódott (Eretnekmáglyám szikkadt hasábjait / magam raktam tiszta, új portámra, / s szikrát istentagadó szám szava / gyújtott a rőzse alá). Később a költő hitvallását "nem a máglya, hanem az ellen-máglya jelképezi; nem az önkéntes alkotói mártírum prófétikus vállalásának, hanem az ironikus-keserű elutasításának a programja" - ahogy Bosnyák István megfogalmazta. De ekkor a máglya már az általános értékpusztítás jelképe is, olyan máglya, amely egykor Rómát is elemésztette, így az ellen-máglya képében az ezzel való szembenállás már említett alapvető gesztusa is ott van. Arról nem is szólva, hogy a szerző nyilatkozata szerint "Őrtűzként is felfoghatók ezek, ugyanakkor eltájoló funkciójuk is volt".

A Kanizsai tájkép című versben a äbaljós máglyaö azonosítottja már a táj, a táj, aminek az "értelme" szintén sok "alakot ölt". Az Átértékelés kötetben még "mindig tökéletes", "elragadó biztonság", "bűbájos", "befogadja a társtalan ütemet", az Ellen-máglyában viszont már "egyre elvontabb", kételyekkel teli, "mozdulatlan", "kuszált vonalú", "kiégett vidék". Többen rámutattak már, hogy Koncz verseiben a táj metafizikai kategóriaként jelenik meg: "A táj visszakerül a létbe, mint a lét természeti objektivizációja" (Végel László); vtotális létélményt hordozó közeg" (Papp György). Az értelem érzékenysége és az érzelem érzékenysége egyaránt tetten érhető Koncz táj-képeiben, a fizikai táj (tér) megjelenítésével párhuzamosan jelenik meg a lírai énben lévő metafizikai táj (tér), de a kettő, a külső, objektív világ és a belső, szubjektív világ jelenségei össze is fonódnak, s végül már egy közös világot alkotnak. Talán nem alaptalan Koncz táj-tér élményét a Rilke-költészet egyik alapmotívumához, a "Weltinnenrau"ö-hoz, a benső világtérhez hasonlítanunk. "Az egy Tér minden létnek otthona: / Benső világtér. Madár szárnyal ott / át minket. Mivé nőni akarok, / kinézek csak, s már bennem nő a fa" - írja Rilke egyik versében, s ugyanezt prózában: "... olykor úgy látszik az ember bukkan ki a tájból, máskor a táj az emberből, majd megint összesimulnak egyenrangúan és testvérként." Ahogy Rilkénél, úgy teremtődik meg Koncz tájköltészetében is a lét és a lélek azonosuló szférája. Nem csoda, ha Koncznál a táj is magában hordja az ellentéteket, éppúgy, mint a lélek, és magában hordja a lélek tiltakozását is a pusztulással, a kifosztottsággal, a magánnyal szemben, a harmónia, a gazdagság, a äpompaö iránti vágy formájában. Ha ritkán, ha csak pillanatokra is, de hol az antikvitásban, hol a múltban ("pompázó tűnt idő / tündöklő háttér"), hol a természetben, tájban ("pompázó orgonák", "pompás zuhatag", "dicsőség alkalma ez az utolsó pompa") rémlik fel, a lélek elragadtatottságát kiváltva, a lét teljességének, szépségének lehetősége. Az Augusztusi pompa című vers kapcsán talán nem alaptalanul asszociálok ismét a Szeptemberi áhítat Kosztolányijára. Csak míg Kosztolányinál a megnyíló lét megragadása spontánabb és a feltárulás általi elragadtatás elemibb erejű, addig Koncznál az is az illúziótlan ráció által megfegyelmezett. A végletek összetartozásának átfogó élményét viszont hasonlóan fogalmazza meg ő is ("Rossz embert is lehet szeretni / hisz az anyag nem rossz vagy jó / ... szörnyetegnek hódol a szerető (költő), vakon, vagy jó tündérnek, nem derül ki az anyagból"; "Szakadék felett: biztos a pokol és a káprázat"), mint Kosztolányi ("Minden olyan szép, még a csúnya is.") vagy akár Pilinszky ("A leghitványabb féreg kimúlása ugyanaz, mint a napfölkelte.").

Ezzel vissza is érkeztünk a máglya-motívumhoz, amitől el kellett kalandoznunk a Koncz István-i tájban, annak kitüntetett szerepe miatt, ugyanis a Kanizsai tájkép című versben a táj nemcsak "baljós máglya"-ként van jelen, hanem ämáglya-csodaö-ként is. Ugyanezt az új értelmezési lehetőséget teremti meg az 1988-as nagy versciklus, az Eltűnt idő egy részlete: "Felismerem ezt a csillámló verőfényt, / amely most az elherdált évek mögül / mint máglya világít át... - pompázó tűnt idő, / tündöklő háttér."

Utasi Csaba már az 1987-es Ellen-máglya kötet néhány verse alapján az elégikus hang megjelenéséről szól Koncz költészetében, s a későbbi versekben ez még nyilvánvalóbb. Az én olvasatomban annak a következményeként is, hogy "az egész rohadt / világ ellen"-i lázadás, az "üsd vissza" gesztusa mellett, s talán már egyre inkább helyett, megerősödik a lét elviselésére, elfogadására irányuló magatartás: "élni csupán a puszta létért, - / ha mindössze ennyi a tét/ és hűség." A "végzet sejtéseö kezdettől sajátja Koncz költészetének, a äpusztulás kivárása", a lehetetlen elfogadása fokozatosan érett meg. A közben kitört balkáni háború élménye is hozzájárulhatott ehhez, mint ahogy a számadást készítő, visszatekintő lírai attitűd térnyeréséhez s a már említett áhítatteljes pillanatok időnkénti felismeréséhez is. A homo moralis merev elkötelezettsége az igazságok iránt is mintha oldódni látszana ("Csak végtelen pusztító háború / minden igazság, amely süket - /más igazságok ellenében"), és az alkotáshoz, a vershez való viszonya is ennek a sztoikus rezignációnak jegyében alakul pályája utolsó évtizedében. A jellegzetes Koncz István-i meghasonlás, kettősség ebben a tekintetben is kezdettől jelen van: miközben a szó jelentése, hitele iránt kételyeket támaszt, s elveti a megszólalás kritikátlanságát is, a költői szereptudat modern dilemmáit a hatvanas, hetvenes évek magyar irodalmában az elsők között átélve, mégis bízik abban, hogy "élethű képmásom a szó", hogy a verssel való küzdelem igazolja létezését, hogy "csak így fejezheti ki magát az ember a saját végtelenségében, a saját totalitásában". Koncz számára a vers sokáig saját meghasonlásai kivetítésének, feloldásának, áthidalásának az eszköze. Ezért is lehet benne oly erős a hagyományos vers avantgárd iskolázottságú lebontásán túlmutató mérték- és formakeresés, az esztétikailag érvényes, korszerű megszólalás iránti vágy, az esetenként végtelenül tömör, de minden elvontság ellenére pontos kifejezésmód igénye. S hogy ugyanekkor, és a sűrű létfilozófiai atmoszféra ellenére, mennyire szemléletes és érzékletes is lehet ez a költészet, azt látványosan bizonyítják az olyan gyönyörű, a gondolatot és érzést, a látványt és látomást egyensúlyban tartó, főként a pálya második feléből való versek, mint a Jó mulatság, az Élet, halál közben, Tavaszi föld, Királynő és az üstökös, A Tisza partján. A kilencvenes években, amikor a költő kifosztottságérzése totálissá, illúziótlansága fokozhatatlanná válik, a vers említett fétisizálása is a múlté már. "".. van-e még aki / a szót s a verset figyeli, s érti" - hangzik el a keserű kérdés egy 1989-es versben, de az igenlő válasz lehetősége itt még nem kizárt. Az 1993-as interjúban a költő viszont már arról beszél, hogy a meghasonlások áthidalásához nincsenek meg a szavak. S az egyik ugyanebben az évben publikált vers már A költemény emléke címet kapja: "Mint, aki beszédtől, szótól mit sem vár, / némán cihelődik hű barátom, szülőm, királyom: a nyár..."

Mikola Gyöngyi

A HATÁR-PARADOXON KONCZ ISTVÁN KÖLTÉSZETÉBEN

1997. november 3.

Koncz István verseinek tüzetesebb elemzésekor az olvasó egyszer csak úgy érzi, hogy sajátos intellektuális csapdába került, mert az értelmező gondolkodást, amely egy költői szó magyarázatát keresi, folyton az a veszély fenyegeti, hogy beleroskad a tautológiába. A Koncz-féle versbeszéd gyakran közelíti meg azt a határt, amin túllépve már kioltaná saját jelentését. Ez a sajátosság valószínűleg abból a költői tapasztalatból ered, hogy a költői szó önmagán kívül semmi máson nem tud megmutatkozni, mivel maga a költészet sem tud máson megmutatkozni, önmagába zárul. A Struktúrák című vers az Ellen-máglya kötetből az isztambuli Kék Mecset példájával érzékelteti e poétikai szituációt. A Mecsetnek olyan tökéletes az akusztikája, hogy hallhatóvá teszi az emberi fül számára egyébként nem észlelhető tapsot. A párhuzam értelmében a költészet is olyan templom, épület, struktúra, amelynek hallhatóvá, érzékelhetővé kellene tennie valamit, ami létezik, de rejtve van. Koncz azonban így fejezi be, zárójelesen, ezt a versét: (Itt a vers nyilván tensus, / egyszer majd meg fogom írni.)" E visszavonásban kifejezésre jut a kétely, hogy a költészetben mint struktúrában bármi is rezonálni, visszhangozni tudna; viszont ez a kétely nem jut el a tagadásig. Koncz István határ-motívumainak elemzése hozzásegíthet, hogy megértsük: mi az oka annak, és mit jelent az, hogy a költői lét maga is határhelyzet.

Koncz István költészetének középpontja, gravitációs erőtere a magány léthelyzete. Olyan kozmikus magányról van szó, ahol az elkülönültség, az egyedüllét eléri azt az intenzitást, amikor már az ellentétébe fordul: ami ennyire önmaga és semmi más, az alkalmassá válik arra, hogy megnyíljon a végtelennek.

A kozmológiai hasonlatok önkéntelenül is kínálkoznak a Koncz-versek olvasója számára, hiszen éppen a határoltság-végtelenség képzetköre alkotja e költészet szemantikai alapját. "Kis, négyszög alakú világ-ketrec / a szobám" - hangzik az Automatikusan az őszről című vers paradoxona; és a magány léthelyzetének e képlete variálódik más versekben is: "a cella végtelen" (A vers leleplezése), "a veled nőtt cella-háttér / elérte a határokat, / de benned tovább nőtt a halál" (A halott Miljkoviĺ idézése), "Egyedül vagyok. És a létrázó / végtelen legelők" (A hegy, néhány vonatkozásban), "sivatag-égről meneküljön a / csillagö (Tél, kristály és az Etelka), äÉvek óta leeresztett redőnyök / mögött rejtőzöm, / - a tisztaság rezervátuma - ?" (Fohászféle azért, hogy soha ne kelljen ölnöm). Az Élmény, in perfectum című vers pedig egyértelműen kozmológiai hasonlattal írja le az emberi létet: "Történt a világ végzete előtt; - / ahogy az öntudat / számolja az Időt, - / törpe galaxis született, és megszűnt / nyomban, miután születéséről / a végtelen űrnek hírt küldött."

Amint a fenti példákból is kitűnik, a Koncz-féle képalkotás a hagyományos metafora inverzét hozza létre, vagyis olyan alakzatot, amelyben két dolgot nem valamely szemléletbeli hasonlóság köt össze, hanem ellenkezőleg: a szóképet a jelentéstanilag egymást kizáró ellentétek egyesítése teremti meg. A Koncz-versek feszültsége, óriási belső energiája, erőtere éppen az egymással ellentétes jelentésű szavak ütközéséből jön létre. A világ-ketrec, a végtelen cella motívuma a bezártság kafkai léthelyzetét idézi, melyben az elítéltség, a bebörtönzöttség, a rabság mint az emberre kívülről rákényszerített állapot, adottság jelenik meg. Az ember nem tehet erről az állapotról, következésképpen nem is szüntetheti meg. Kafka egy helyen így jellemzi ezt: "Rabnak érzi magát itt a földön, szorongatóan szűk neki ez a világ, miként a rabokon, rajta is el-elhatalmasodik a levertség, a gyengeség, a betegség, elhatalmasodnak a kényszerképzetek; semmilyen vigasz nem vigasztalhatja, hiszen csak vigasz, gyönge, főfájdító vigasz a durva valósághoz képest, hogy - fogoly. De ha megkérdik tőle, tulajdonképpen mire vágyik, nem tud felelni, mert a szabadságról - ez egyik legnyomósabb bizonyítéka - semmiféle elképzelése nincs." 1

A kafkai világgal ellentétben azonban Koncz költészetében a magány rabsága nem marad abszurd kényszer. Az 1969-es Átértékelés című kötet térmértani magány-paradoxona az 1987-ben megjelent Ellen-máglya című kötet Párbajversében morális paradoxonként íródik újra: "Túlságosan is tiszteli a költő / a sokfejű ellenfelet, / és a magány, a lázadó alázat / érteti a börtönvers jaját?" A "lázadó alázat" paradoxonában nyoma sincs az elítélt kétségbeejtő magárahagyatottságának, itt a magány mint tudatos elkülönülés, mint tett jelenik meg: ilyen a szerzetesek vagy a szentek radikalizmusa. Az út a végtelen cellától a lázadó alázatig ugyanannak a bolygónak a felületén vezet, vagyis a magány tömegvonzása alól nincs felszabadulás, a magány csak a halálban szűnik meg. Az Átértékelés verseinek elvont, szinte matematikailag értelmezhető határ-vonalait az Ellen-máglya kötetben a halálnak mint az egyszeri, a személyes emberi élet határának motívumai váltják föl. A költő magányában az univerzum képe sejlik föl, amely véges, de határtalan, és határtalansága folytán nincs helye benne Istennek, azaz valamilyen külső vagy belső mozgatónak. Önmagában van: "... Az égbolt, - / megrendezett sivatag, - ez a cinkos visszatérés, / kék, mint maga a gondolat, / és hiteles mérce a tér." (Ballada a lényegről). Az égbolt a fenti idézetben egyszerre "megrendezett sivatag" és "cinkos visszatérés" , vagyis önmagába görbülő kék űr - a világegyetemben társtalan emberi tudat szimbóluma.

Koncz István nagy témája, problémája az emberi léthelyzet és az emberi tudat bonyolult kölcsönhatása. A paradoxon nyelvi alakzatának is éppen az a funkciója, hogy ezt az összetett, feszült viszonyt érzékeltesse. A tudat ugyanis nem képes elviselni a magány határtalanságát, a létrázó, végtelen legelők látványát, összeroppanna irányok, célok, mértékek és határok nélkül: "a tudat határt szab magának" - hangzik a Céltalan szembesítésben. A határoltság a tudat specifikuma, a tudat létezésének feltétele, nélküle az értelmetlenség űrébe zuhannánk: "teljes hidegvérrel közelítem meg az őrültség határát / ezt a roppant kék teret" (Magda). Vagyis a határ Koncz István költészetében a gondolkodás elengedhetetlen feltétele - és korlátja is egyben. Maga a vers sem létezhetne kontúr nélkül. Ahogy A vers leleplezésében fogalmaz: "A műhely távlata túl van minden képhatáron." A kép, a vers, a műalkotás formája is határ, amely kényszerű ellentétben áll a műhellyel, vagyis keletkezésének valós téridejével, de verssé, művé csak az válhat mégis, amit be lehet keríteni, el lehet hódítani a határtalan távlatokból. Ezért is nevezheti a Céltalan szembesítés című vers a távolságot äaz utolsó ellenségö-nek. A szép Tisza és más című vers viszont ellenpontozza ezt a szentenciát "A part ellenségem" radikális kijelentésével. Az emberi gondolkodás zárt, ellentmondásmentes modelleket igyekszik gyártani a jelenségek leírására és értelmezésére, aztán megfeledkezik róla, hogy a modell csak változat és nem a végső megoldás, és a tudat máris saját rendszereinek a fogságába esett. Koncz István versei, különösen az Ellen-máglya darabjai állandóan hangsúlyozzák, folyton szem előtt tartják, hogy a vers is, mint minden emberi alkotás vagy cselekedet, csak változata valaminek, variáció ugyanarra a témára. Ez a belátás azonban nem jelent egyszersmind relativizmust is Koncz számára. Bár a költő tudatában van annak, hogy nincs többé kitüntetett helye az emberi világban, sőt, nem is kap többé helyet, szerepet vagy feladatot a történelemben, mégsem számol le sem a költészettel, sem az emberek világával. Ez a szerepnélküliség, kiterjedésnélküliség inkább radikális azonosulásra ösztönzi az emberi történet változataival: "Vállalom mindazt, ami / bennem / és benned vagy asszonyod / alélásában mértéken felüli, - / vállalom a Krisztust is, aki / mértéken felüli, a nemzetet, amelyik ölni tud, / humanista ringyók álmát a demokráciáról, / a vakmerőn élve maradót ... / - Csak folytatás, csak felsorolás / a szerep már úgyis..." (Himnusz-suicid).

Moralista költő, mondhatnánk, ha nem lenne Koncznál a "morál is csak hasonlat" (Ártatlan szövegek). Fölmerül a kérdés, hogy minek a hasonlata a morál. Az idézett vers szerint a morál "képmása a tökéletes arc", vagyis a morál, akárcsak az űrnek a tér, a versnek a forma, a mozdulatnak a test: határ és mérték, az emberi cselekedetek mértéke, és mint ilyen rend-képzeteink egyike. Mivel Koncz István költészetében az alapmotívumok gyakran kombinálódnak, felcserélődnek és helyettesítik egymást, a morál is magán viseli a határ-szimbólumok paradox természetét. A rossz szerepben például egy morális kérdés egy formaproblémával kapcsolódik össze: "Rossz embert is lehet szeretni, / hisz az anyag nem rossz vagy jó, / csak esetleg tökéletes formájú, / s a maga módján a forma, - / ahogy a képzelete befogadja, / minden erkölcsön túl: öncélú;". Itt újabb sajátságos meg nem feleléssel találkozunk: gyönyörködhetünk valamiben, szerethetünk valakit erkölcsi meggyőződésünk ellenében is, vagyis az esztétikai és az etikai tudat nem fedi pontosan egymást. Ugyanakkor azonban, amennyiben "a morál is csak hasonlat", azaz rend-képzeteink egyike, akkor a morál is äformaö, és ebben az esetben a morál is öncélú. Következésképpen a morális cselekedetnek is lehet önmagában vett értéke, saját belső szépsége. Mi sem példázhatja ezt jobban, mint a Fohászféle azért, hogy soha ne kelljen ölnöm című önéletrajzi ihletésű vers, ahol a szerző a következő történetet meséli apjáról: "Kívülem három tanú is van rá, - / hosszú élete során, amikor 1918-ban / Lublinban fejlövését kezelték, / vállalta, hogy bolsevik, pedig / nem is volt az, csak éppen megvetette / azokat, akik gyáván / letagadták)".

A fentiekből is kitűnik, hogy Koncz István alapvető költői motívumai szinte kölcsönösen levezethetők egymásból. Ez a sajátosság olyan szemléletből következik, amely a világ dolgainak közös eredetét, lényegi azonosságát abban ismeri föl, hogy akárcsak a fény, a világ dolgai is kettős természetűek. Koncz költői paradoxonjai tehát nem annyira a dolgok ellentmondásosságát fejezik ki, sokkal inkább kettős természetüket. A határ motívuma is ilyen értelemben paradox. Ez a kettősség megnyilvánul a konkrét-virtuális ellentétpárban is, azaz abban, hogy a versekben a határ kézzelfogható peremek, élek, partok, kerítések és palánkok képében is megjelenik, és megjelenik mint virtuális határ, mint horizont vagy mint szabály és törvény, amelyeket az emberi tudat alkot. Ezen túlmenően azonban Koncz költészete kihasználja a határ szónak a magyarban meglévő sajátos metonimikus jelentésszerkezetét, vagyis azt, hogy a határ kontextustól függően jelentheti azt a vonalat, ami egy területet körbekerít, és azt a területet is, amit körbekerít. Ahogy az Ellen-máglya versei személyesebbekké, konkrétabbakká válnak, úgy egészítik ki az elvont, térmértani határ-képzeteket a határ szónak e második jelentésével rokon fogalmak: a vidék, a mező, a szántóföld, a rét. A határ itt nem éles vonal, hanem táj: "hinni is lehetne talán, - oly teljes a határ, / s a reggeli szellő is oly szabad, lobogó sörényével a mén / s az üldözött gondolat, - akár a légszomj, akár az összhang, - / véres idill s félelem egyformán fojtogat, - / súlyos ez a reggeli lég, s a vers is zúdul a tájra;" (Élet, halál közben). Vagy a Nyár című vers hasonló jelentésátvitelében: "s a költő hallgatott, - / mint sír hallgatott a határ, / rá lármázó éj vicsorította hatalmát,- / a rét felett csak állt, / mint aki a Semmi felé tart, - céltalan idegen, - a nyár."

Koncz táj-képei, ahogy a fenti idézetek is mutatják, szinte szóról szóra alátámasztják Hamvas Bélának az Alföldről írt táj-karakterológiáját: "Az Alföld sajátságosan paradox hely, ... A paradoxon az, hogy szárazföld, egészen nyílt, túlságosan nyílt, végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak van partja és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a síkság, ez a belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb. ... Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban és ez az egyetlen sóvárgás. ... Ahol kevés a víz, ott az elementáris őstűz dühe uralkodik, amit sivatagnak neveznek, és ez a száraz és perzselő hőség és metsző fagy az, ami az Alföldön uralkodik. ... Az Alföld olyan, mint a kiszáradt tengerfenék, vízszomjas föld, képzeletszomjas, vidámságszomjas és gondolatszomjas és az aszály dühében ég. Néha az égbolt úgy a földre nehezedik, hogy azt szétnyomja, a föld úgy az égre nehezedik, hogy azt lelapítja. Ebben a kettős laposságban kell élnie. Volt egy-két festő, aki az alföldi tájban a föld és az ég nyomottságát felismerte anélkül, hogy annak jelentőségét megértette volna. Ez a kettős nyomás, ami az óceánokon nincs. Ott az ember kettős végtelenségben él, itt kétszeresen bezárva."2

Hamvas nem tudhatta szülőföldjének az Alföldet. Koncznál azonban a határ szónak a második jelentéséhez a ?birtok? jelentésmozzanata is társul, annál is természetesebben, mivel a határ etimológiailag a hat ?birtokol, hatalma van? ige származéka. Így kapcsolódhatnak hozzá Koncz verseiben a személyesen megélt veszteség, kifosztottség képei. A határ az elveszett otthon szimbólumává is válik: a határ a mi kiégett vidékünk (Augusztusi pompa), a mi lángoló rezervátumunk (Az elvarázsolt iránytű), a mi elherdált rétünk (Kanizsai tájkép), a mi kiirtott erdőnk (Itt erdő volt).

A tér és az idő kategóriái felmutatják személyes karakterüket, akárcsak a költészet, amely ily módon nem pusztán a világ megismerésének egy módja, hanem személyes sors is. Ahogy a Domonkos Istvánnak ajánlott Párbajvers figyelmeztet: "Nem lehet, / vagy nem szabad, túlélni / a verset, / ha már megírtad!" E fölismerés jelzi talán a legszembetűnőbben, hogy ez az avantgárd poétikai forradalmak eszköztárából építkező költészet, a Koncz Istváné, milyen erősen kötődik a nagy romantikus költészeti hagyomány étoszához, akkor is, ha hiányként kénytelen megtapasztalni azt. Költőnek lenni számára annyi, mint kiűzetve lenni ebből a hagyományból, elmenni egészen a semmit-mondás, a Semmi mondásának határáig, és aztán visszafordulni a személyes terrénumába, ahol - akár a szerelemben - feloldódik az elszigeteltség. Éppen a szerelmes vers az, ahol a költészet, híven eredeti alapjához, mint teljesség képes megmutatkozni. A Virágének epiphoráiban a vers: jel, várakozás, mérték, vágyakozás, beteljesülés, panasz, boldogtalanság, pénz, igazság, vér és élet ... Ha korunkban van jelentős költői tett, akkor az éppen a személyes visszaszerzésére irányuló törekvésben ragadható meg.