Skip to main content

Kontra Ferenc

író
költő
műfordító
szerkesztő

Gyerekkorától kezdve ír és publikál. Első versei gyereklapokban, majd ifjúsági lapokban jelentek meg. Egyetemista korától kezdve pedig elismert kortárs folyóiratokban publikált. 1986-ban az Új Írásban már Weöres Sándor, Károlyi Amy, Huszárik Zoltán, Temesi Ferenc, Deák László, Takáts Gyula, Kántor Péter társaságában találkozunk írásaival.

Két verseskötete után fokozatosan tért át a prózára, amihez önbizalmat adott az, hogy megnyert egy novellapályázatot Csáth a boncolóasztalon című munkájával. Nem is tért el ettől az írói előképtől. A tudatalatti, a lélektani próza, a függőségek, a bűnök eredői foglalkoztatták.

Pályája során fontos szempontnak tartotta szülőföldjének hagyományait, a Drávaszög eltűnt világának megőrzését és megörökítését. Sorra jelentek meg könyveiben azok a kisebbségi traumák, atrocitások, mint amilyen Trianon emlékezete, a Goli otokra hurcolások, az elhallgatott 1944-es kivégzések, melyek tiltott témának számítottak fél évszázadon át, ugyanakkor személyes élményként írta meg az 1990-es évek nyolc évig tartó délszláv háborúját öt kötetben, gondosan ügyelve rá, hogy ne ideologizáljon, egyszerűen csak szókimondó legyen. Olyan helyzetekből, helyszínekről küldte a folyóiratokba a novelláit, amikor és ahol a szülőföldjén, a horvátországi Drávaszögben ténylegesen életveszélyben volt. Ez a feszültség átütött a leírtakon, irodalmivá emelte az átélteket. Ennek összegzése lett nagyívű rálátással Az álom hídja című regénye. Alkotói munkáját erősítették az elismerések, melyeket ezekért a könyveiért kapott.

A háború után hosszabb időszakokat töltött külföldön. Háborús élményeit több nyelvre lefordították. Először Németországba kapott féléves ösztöndíjat 2001-ben,  a Herrenhaus Művészkastély irodalmi ösztöndíjasa volt a németországi Edenkobenben. Munkái német, angol, francia, lengyel, román, horvát, bolgár és szerb nyelven is olvashatók.

A Frankfurti, majd a Lipcsei könyvvásár díszvendége volt. Ezekről az élményeiről írta A kastély kutyái című naplóregényét. Később Lengyelországban is felfedezték, itt is a novelláit fordították le. Irodalmi estje volt Varsóban, Olsztynban, később pedig a wroclawi prózafesztiválra is meghívták, ahol angol nyelven adták ki műveit. Pályája elején főleg angol tudását hasznosította, hiszen az egyetem befejezése után fél évet töltött Ausztráliában, ahol műfordítással foglalkozott.

A novelláskötetek után következett önéletrajzi regényfolyama, először a pécsi éveit írta meg. Gimnazisták című regényében a határon kóválygó kamasz megtapasztalhatta, milyen hasonlóságok és különbségek vannak a titói és a kádári diktatúra között. Kritikusai szerint a legkegyetlenebb könyve, mert őszintén beszél róla, hogyan tekintették egy idegen országban külföldi állampolgárnak, majd visszatérve miként utasította el azt a rendszert, amely a magyarokat másodrangú, kisebbségi lakosságnak tekintette. Mottóvá tette azt a mondatot, melyet a nagyanyjától kapott útravalóul: „Örökölni fogod a félelmeinket is, ahogyan a szemed színét.”

A Drávaszögi keresztek után Kontra Ferenc legkatartikusabb regénye, a Farkasok órája, alászállás. Mint az a gyermekkori játék, amikor a fiúk egyenként leereszkedtek a kútba, s ott beleborzongtak a halál leheletének ridegségébe, de egyben meg is értették kötődésüket a többiekhez. Férfivá avatta őket a mélységgel való szembenézés. A Farkasok órájának hőse így lesz férfiúvá, és így érti meg önmagát, ezen keresztül pedig a világot. Alászáll a mélységbe, hogy elszámoljon az önmagában meglévő háborúságokkal egy olyan korban, amikor a világ tele van ellenségeskedéssel és háborúval.

A Wien a sínen túl a bécsi évek terméke. Kritikusai szerint „a legregényebb regény”, amiből már végképp nem lehet kivenni egy fejezetet sem novellának. Sűrűn szőtt szövete ugyanis ellenáll bármiféle kiemelésnek. Négy kamaszról szól, miként a Gimnazisták, felnőtté válásuk éles kanyarokat vesz, miközben megtapasztalják a felnőttek világának romlottságát, titkolt bűnök szenvedő alanyai lesznek, melyből maguk keresik a kiutat.

Két utóbbi könyve, Az angyalok regénye és a Lepkefogó a reneszánsztól napjainkig a bűn és a gonoszság lélektanát tárja elénk.

Műfaji kitérőként írta meg a Horvátország magyar irodalma című vaskos könyvet, hiánypótló mű. Az általános iskoláktól a magyar tanszékekig ezt használják ma is tankönyvként Horvátországban, mert sem előtte, sem utána nem készült ennél teljesebb összefoglalója annak, hogyan tekintsünk a térség irodalmára, milyen bonyolult összefüggések halmaza kötötte össze már a régi magyar irodalmat is a horvát területek művészeivel, milyen irodalmi átfedésekre bukkanunk mind a mai napig.

Szerkesztőként a fiatal tehetségek felfedezését és mentorálását tartotta a legfontosabbnak.

Egyetemista kora óta rendszeresen publikál folyóiratokban, elsősorban szépprózát, de számos kritikát, tanulmányt, esszét és drámát is írt, emellett műfordításai is jelentek meg. Önéletrajzi regénytrilógiáját, az Idegent 2013-ban publikálta.

Műveit egyebek mellett az Új Írás, az Új Forrás, a Forrás, a Mozgó Világ, a Hitel, a Magyar Napló, a Kortárs, a Lyukasóra, a Vár, a Várad, a Somogy, a Nagyítás, az Eső, a Vigilia, a Szépirodalmi Figyelő, az Életünk, a Látóhatár, a Tempevölgy, az Agria, a Nappali Ház, a Holmi, a Tiszatáj, az Alföld, a Kortárs, a Bárka, a 2000, a Litera, a Revizor, a DNS, a Törökfürdő, a Látó, a Székelyföld, a Helikon, a Vigilia, az Irodalmi Szemle, az Irodalmi Jelen, az Élet és Irodalom, a Hévíz, a Holnap, az Új Symposion, a párizsi Magyar Műhely, a chicagói Szivárvány, az Akcent, a Leopold Bloom, a Mitteleuropa, a Literaturen, a Borussia, a Literatura na Swiecie, a Polja, a Reč és a Republika közölte.

Munkásságát két önálló kötet is méltatja: Huszka Árpád Kontra Ferenc írói munkássága című monográfiája (Coldwell, Budapest, 2016. ) és a Kilátással a tengerre című, többszerzős tanulmánykötet (Arany János Alapítvány, Budapest, 2018 ).

Kiadványok
Szerkesztői munkásság
További publikációk
Végkifejlet. In. Mladice. Zbornik pjesama mladih literarnih stvaralaca Slavonije i Baranje. Konferencija Saveza socijalističke omladine Hrvatske, Eszék, 1983.
A városlakó tánca. In. Dinnyés József: Dalaim könyve. Eötvös Kiadó, Budapest, 1989.
A ló szeme. In. Bosnyák István (szerk.) Drávaszögi műhely. HMSZ, Eszék, 1989.
Nekem is volt hazám / I ja sam imao domovinu. In. Lábadi Károly–Pál József–Tüskés Tibor (szerk.): Közös forrásból / Iz zajedničkog izvora. Magyar írók a Dráván innen, a Dráván túl / Mađarski književnici s obiju obala Drave. Bar. Megy. Könyvt., Pécs, 1989.
Ősök jussán. In. Hegedős Mária (szerk.): Körkép 92. Huszonhat mai magyar író kisprózája. Magvető, Budapest, 1992.
A Drávaszög csöndje. In. Németh István–Balla D. Károly (szerk.): Extra Hungariam. A Hatodik Síp antológiája. Hatodik Síp, Budapest, Ungvár, 1992.
Hazát hazudni. In. Balázs-Arth Valéria–Baranyi Anna (vál.): Vajdasági íróportrék. Petőfi Irodalmi Múzeum, Forum Könyvkiadó Intézet, Budapest, Újvidék, 1993.
River of No Return. In. Csejdy András (szerk.): Szarajevó. Egy antológia. Láng Kiadó, Kozmopolisz, Budapest, 1994.
Kókusz. In. Rovátkák. Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, Zágráb, 1994.
Az elnök és én. In. Urbán Tibor (szerk.): Élet és Irodalom antológia '95. Pesti Szalon, Élet és Irodalom, Budapest, 1995.
Csáth Géza utolsó novellája. In. Körmendy Zsuzsanna (szerk.): Körkép, 1996. Huszonnyolc mai magyar író kisprózája. Magvető, Budapest, 1996.
Megvannak mind. In. Dérczy Péter–Szikszai Károly–Tóth Erzsébet (szerk.): Élet és Irodalom antológia '96. Irodalom Kft., Budapest, 1996.
Cipőd talpán nem viheted el. In. Koczkás Sándor (szerk.): Átvilágítás. Elbeszélések és versek. Válogatás hét év elbeszéléseiből és verseiből. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1997.
Vaters Erdkunde (ford. Tusch, Lenke) . In. „Scherz und tiefere Bedeutung…”. Mitteleuropa, Strasbourg, 2001.
La géographie de mon père (ford. Argaud, Gisèle). In. „Ironie et Satire”. Mitteleuropa, Strasbourg, 2001.
Holnap megyek. In. Körmendy Zsuzsanna (szerk.): Körkép 2002. Tizenhat mai magyar író kisprózája. Magvető, Budapest, 2002.
Vászon takarja. In. Maróti István–Székely András (szerk.): „A nyelv ma néktek végső menedéktek...”. Küzdelem a magyar nyelvért a három régióban. Anyanyelvápolók Szövetsége, Budapest, 2002.
„Így történt ez negyvennégyben”. In. Székely Szabó Zoltán (szerk.): Az emlékezés éve. 2002-ben elhangzott előadások. Europa-Club, Bécs, 2002.
A kastély kutyái. In. Nagy Gábor (szerk.): Az év novellái, 2003. Magyar Napló, Budapest, 2003.
Milyen zenét válasszak hozzá?. In. Vass Tibor (szerk.): Légyott. Bartók+Mozart randevúja. Miskolci Operafesztivál Kulturális Szolgáltatója Kht., Miskolc, 2003.
A hegy oldalán. In. Székely Szabó Zoltán (szerk.): Az európaiság jegyében. 2003-ban elhangzott előadások. Europa-Club, Bécs, 2003.
A három szín. In. Veress Zoltán–Dávid Gyula: A szétszórtság arénája. Négy égtáj magyar irodalmából. Erdélyi Könyv Egylet, Stockholm, 2003.
Naplójegyzet. In. Gáspár György (összeáll.): „...Nálunk nélkül a jelen nem létezik”. Szemelvények a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj 30 éves történetéből. (1974–2003). Hungarofest Kht., Budapest, 2004.
Ezüst puskagolyó. In. Nagy Gabriella–Keresztury Tibor (szerk.): Eurovízió. Kortárs magyar irodalmi antológia. Litera, Budapest, 2004.
Milyen zenét válasszak hozzá?. In. Nagy Gábor–Bíró Gergely (szerk.): Az év novellái, 2004. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2004.
Outlaw. In. Vass Tibor (szerk.): Mégse légyott. Egy szerelmi háremszög íméljei. Miskolci Operafesztivál Kulturális Szolgáltató Kht., Miskolc, 2004.
Darázs. In. Dávid Gyula–Veress Zoltán (szerk.): Kő, bronz, buldózer. Láthatatlan és újra látható emlékműveink. Erdélyi Könyv Egylet, Stockholm, 2004.
Skatulyajáték. In. Kiss Ilona (szerk.): Megemlékezés József Attiláról születése 100 évfordulóján. Tudományos és Információs Központ, Moszkva, 2005.
Ősök jussán. In. Székely Szabó Zoltán (szerk.): Közszolgálatban. 2005-ben elhangzott előadások. Europa-Club, Bécs, 2006.
Arpeggio. In. Vass Tibor (szerk.): Légyott. Bartók + Belkántó randevúja. Miskolci Operafesztivál Kulturális Szolgáltató Kht., Miskolc, 2005.
Szakad. In. Bíró Gergely (szerk.): Az év novellái, 2006. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2006.
Neuschwanstein. In. Vass Tibor (szerk.): Mégse légyott. Kékszakállú + Verizmó elmaradt randevúja. Miskolci Operafesztivál Kulturális Szolgáltató Kht., Miskolc, 2006.
Rovinj királya. In. Bíró Gergely (szerk.): Az év novellái, 2007. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2007.
A város és a kutyák. In. Vass Tibor (szerk.): Légyott. Bartók + Párizs randevúja. Miskolci Operafesztivál Kulturális Szolgáltató Kht., Miskolc, 2007.
Wolkenbruch. In. Extrakt. 10 Jahre – Literatur im Herrenhaus 97–07. Edenkoben, 2007.
Hotel Osijek. In. Bíró Gergely (szerk.): Az év novellái 2008. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2008.
Retro. In. Vass Tibor (szerk.): Mégse légyott. Nyolcadik utas: a nethalál. Miskolci Operafesztivál Kulturális Szolgáltató Kht., Miskolc, 2008.
Ha már egyikünk sem. In. Vass Tibor (szerk.): Légyott. B. Artók + B. Écs válságtanácskozása. Miskolci Operafesztivál Kulturális Szolgáltató Kht., Miskolc, 2009.
Neuschwanstein. In. Vass Tibor (szerk.): HogyÖt. Az ötéves Spanyolnátha művészeti folyóirat antológiája. Spanyolnátha művészeti folyóirat, Példa Képfőiskola Kortárs Művészeti Alapítvány, Hernádlak, 2009.
Vedran legyőzi a szörnyet. In. Bíró Gergely (szerk.): Az év novellái, 2010. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2010.
A nürnbergi anziksz. In. Majoros Sándor (szerk.): Az év novellái, 2011. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2011.
Wędrowcy (Worowska, Teresa ford.). In. 7. Międzynarodowy Festival Opowiadania. Wrocław, 2011.
Strolling Players (Adams, Bernard ford.). In. 7. Międzynarodowy Festival Opowiadania. Wrocław, 2011.
Absynthe. In. Bíró Gergely (szerk.): Az év novellái, 2012. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2012.
A Fibonacci-sor. In. Király Levente (összeáll.): Körkép 2012. Harminchét mai magyar író kisprózája, Magvető, Budapest, 2012.
A kitépett hús helyére. In. Király Levente (összeáll.): Körkép 2014. Negyven mai magyar író kisprózája. Magvető, Budapest, 2014.
A Fibonacci-sor. In. Erős Kinga (szerk.): Az év novellái, 2015. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2015.
The Hour of the Wolf. In. 15. Légyott. Bartók plusz fordulata. 19. SPN kötet, Miskolc, 2015.
Vászon takarja. In. Ádám Rozália–Bokor Béla–Minorics Tünde (szerk.): „Jó volna visszahívni”. In memoriam Ádám Jenő. Határokon Túli Magyarságért Alapítvány, Pécs, 2015.
Megálló a Dunánál. In. Erős Kinga (szerk.): Az év novellái, 2016. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2016.
#bluebeardscastle. In. 16. Légyott – Bartók plusz Sz. Préda, 24. Spanyolnátha Kötet, Miskolc, 2016.
Vászon takarja. In. Visy Beatrix (szerk.): 24 karát. Kortárs költők versei Arany János születésének 200. évfordulójára. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2017.
#95mysteryplay. In.17. Légyott – 95 szín-tézis – Bartók Plusz Operafesztivál, Re:Formációk. Miskolc, 2017
Fenn a Zangyalon. In. Erős Kinga (szerk.): Az év novellái, 2017. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2014.
Kontra Ferenc. In. Szondi György (összeáll.): Önlexikon. Kortárs magyar írók önszócikkei. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2017.
Szakad. In. Bíró Gergely (szerk.): A századelő novellái. Válogatás az Év novellái című antológia köteteiből. Magyar Napló, Fokusz Egyesület, Budapest, 2017.
#parkchildrenshospital. In. Erős Kinga (szerk.): Az év novellái, 2018. Antológia. Magyar Napló, Budapest, 2018.
Drávaszögi keresztek (Regényrészlet) és A galambok titka (Novella) elemzése. In. Kovács Jolánka: Anyanyelvápolás 8. Az általános iskolák 8. osztálya számára. Zavod za udžbenike, Belgrád, 2019.
Absynthe. In. Erős Kinga–Torma Mária (szerk.): NKA 25. Kalligram Kiadó, Orpheusz, Budapest, 2018.
Az álom hídja. In. Erős Kinga (szerk.): Az év novellái 2019. Antológia. Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2019.
Szülőföldem, a Drávaszög. In. Pécsi Györgyi (szerk.): Szülőföldem. (A Kortárs folyóiratban 2016–2018 között megjelent esszék). Kortárs, Budapest, 2019.
Redőny. In. Erős Kinga–Bíró Gergely (szerk.): Az év novellái, 2020. Antológia. Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2020.
Senki fája. In. Tóth Norbert (szerk.): Összetartozunk. Nemzetstratégia Kutatóintézet, Budapest, 2020.
A három szín. In. Gyurgyák János (szerk.): Trianon 100. (Antológia). Osiris, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2020.
A Fibonacci-sor. In. Király Levente (vál.): Nem kötelező. Kortársak és kimaradók. Szöveggyűjtemény középiskolásoknak. Magyar próza. Corvina, Budapest, 2020.
A napórakészítő hazatérése. In. Szabó Zoltán Attila (főszerk.): Nyugatplusz X. A Nyugat Plusz független szépirodalmi folyóirat egy évtizede, 2010–2020. EREF Bt., Budapest, 2020.
Az utolsó mozielőadás. In. Gyukics Gábor–Jász Attila–Wirth Imre: Az utolsó indiánkönyv. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2021.
A fjordokon. In. Erős Kinga–Bíró Gergely: Az év novellái, 2021. Antológia. Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2021.
Hotel Trianon. In. Mezey Katalin (szerk.): Mégis élünk. Trianon 100. A Magyar Művészeti Akadémia író, költő és irodalomtörténész tagjainak antológiája. Orpheusz, Budapest, 2021.
Határfolyó. In. Fűzfa Balázs–Süth Gabriella–Sárközi Balázs: „Sejtjeimbe vackolódó föld”. Antológia a határainkon túli magyar irodalomról, nyelvről, kultúráról. Savaria University Press, Szombathely, 2021.
Hazát hazudni. In. 2000. 1989/10.
Gombok a konzervdobozban. In. Tekintet. 1990/3.
Csáth a boncolóasztalon. In. Polisz. 1990/5.
Lassan ölő kisebbségi méreg. In. Palócföld. 1990/6.
Jehova árnyéka. In. Vasárnap. 1990. augusztus 31.
A kivégzés elmaradt. In. Magyar Napló. 1990/37.
Németh Júlia visszatérő álma. In. Magyarok. 1990/10.
Vadkanra várva
(Tiszatáj. 1990/10.)
Hazafelé. In. Népszabadság. 1991. február 2.
Aki az árnyékát kereste. In. Unio. 1991/2.
Bezdáni hajósok. In. Ártér. 1991/2.
Tolvajra lesve. In. Magyar Nemzet. 1991. március 2.
Ősök jussán
(Tiszatáj. 1991/3.)
Idegen. In. Holnap. 1991/3.
Vonatregény. In. Magyar Képes Újság. 1991. április 11.
Lassan ölő kisebbségi méreg. In. Látóhatár. 1991/4.
Sáros isterbáci képek. In. 2000. 1991/5.
Nem-nem, zet-zet
(Palócföld. 1991/5.)
Sáros isterbáci képek. In. Látóhatár. 1991/7.
A tenger felé. In. Magyar Napló. 1991. július 26.
Balkán busz. In. Tekintet. 1991/8.
Vörösboros poharak
(Tiszatáj. 1991/10.)
A darázsi hegy hallgatása. In. Magyar Napló. 1991. december 13.
A tökvár. In. Szivárvány. 1991/12.
A hálaadás oltára. In. Holnap. 1992/3.
A sátáni aranykor vége
(Vigilia. 1992/3.)
Délvidéki forgószínpad. In. 2000. 1992/4.
Vörösmart, 1944. november 24. In. Életfa. 1992/ősz.
Várakozás a Drávaszögben. In. A Hét. 1992. szeptember 10.
295. Szöget a falba. In. Családi Kör. 1992. október 15.
Volt egyszer egy mozi. In. Életünk. 1992/4.
Idegenek. In. Magyar Napló. 1992. március 6.
A hold hazavezet
(Tiszatáj. 1992/7.)
Felgyújtott templomaim. In. Beszélő. 1992/8.
A mi búvóhelyünk. In. Alföld. 1993/1.
River of No Return. In. Magyar Napló. 1993. január 8.
Advent Szlavóniában. In. Népszabadság. 1993. január 13.
És hó és halál. In. Nappali ház. 1993/2.
Apis mellifica
(Tiszatáj. 1993/3.)
Táncol a hold. In. Tekintet. 1993/3.
Felcserélt otthonok. In. Magyar Napló. 1993. március 19.
Holtak országa. In. Holnap. 1993/3.
Peremország. In. Magyar Napló. 1993. július 23.
Neopszichózis. In. Kortárs. 1993/9.
A határ. In. Alföld. 1993/10.
Játék a Rosszal. In. Lyukasóra. 1993/11.
Hazafelé. In. Muratáj. 1993/94.
A laskói ember. In. Nappali ház. 1994/2.
Úgy törnek el
(Tiszatáj. 1994/5.)
A határsáv népe. In. Horvátországi Magyarság. 1994/6.
Sötétkamra. In. Élet és Irodalom. 1994. augusztus 12.
Sziget. In. Somogy. 1994/6.
Pipacsház. In. Lyukasóra. 1994/4.
Nem tudtam álmodni. In. Hitel. 1994/7.
Fogolycsere. In. Forrás. 1994/8.
Az illat. In. Alföld. 1994/11.
A vörösmarti ház. In. Alföld. 1995/2.
Sehol a világon
(Tiszatáj. 1995/2.)
Csáth Géza utolsó novellája. In. Nappali ház. 1995/4.
Az elnök és én. In. Élet és Irodalom. 1995. május 12.
Léglék. In. 2000. 1995/8.
Esőt ragasztva a tetejére. In. Élet és Irodalom. 1995. augusztus 4.
Darázsfészek. In. Horvátországi Magyarság. 1995/9.
A kék kutya. In. Élet és Irodalom. 1995. november 24.
Megvannak mind. In. Élet és Irodalom. 1996. január 5.
Állomáskereső
(Tiszatáj. 1996/2.)
A mi macskánk megdöglött. In. Élet és Irodalom. 1996. május 24.
A laskói ember. In. Új Magyarország. 1996. május 23.
Zsákmány. In. Kortárs. 1996/7.
Háromszög. In. Élet és Irodalom. 1996. december 6.
Miért indult el hátrafelé?. In. Élet és Irodalom. 1996. december 30.
Elolvasom
Fénykazuisztika
(Alföld. 1997/2.)

Kontra Ferenc

Fénykazuisztika

(negatív)

Felfelé az úton kettévált az erdő, oldalt drótfüggönyt feszítettek a vörös sziklatestre, kövek és göröngyök hevertek rakásban a túlsó oldalon, ahonnan rálátás nyílt a messzi ködre; fák között a csendre új zöldet terítettem egyetlen fordulattal, és barnába váltott a lomb, ebből lesznek a feketék és a fehérek, aztán megint újra néztem, előbukkannak-e a kör közepén a táncosok, akikre elszántan lestem, mint egy vadorzó; tenyerembe simult a henger, mint a puska féme, óvatosan emeltem szemmagásságba, megtöröltem a lencsét szarvasbőrrel, hátha a pára nem engedi látni a részleteket, csikorogva tekerődött a film, nem bírta a tempót, a táncban benn az élet, nem mehettem közel, mert meglátják nálam a gépet, a szíjat, és elrontja a mozdulatot az előítélet, mert nem szabad látnia senkinek, hogyan lesz tánc a mozdulatokból; aki tiltja, hogy lencsevégre kerüljenek, ellenére van a kérdés: miért ne mártózhatna meg bárki porcukorban, olyan hamvas lenne a bőre, mint a régi szobroké, de akik láthatatlanoknak gondolják magukat, nem azért bújnak és menekülnek előlem, hogy arcuk felderengjen a hívótálban, mozdulataikat kioldja a papír felületéből a vegyszer, mert a szemük érzékeny a vörös fényre; ahogy előjönnek egy-egy fatörzs mögül, olyan valószerűtlenül soványak, mintha nem is az erdőt laknák, hanem az üvegpolcokat, ahova egyenként helyezték őket, hogy épségüket megőrizzék, most mégis mintha azt mondanák, hogy nem, nem vagyunk törékenyek, meg tudjuk magunkat védeni a betolakodók ellen, elüldözzük, aki ránk talál, bebizonyítjuk, hogy azért is lehet; fényképész vagyok, széttárom a karom, magyarázkodom nekik, hogy szomorú képeket szerettem volna készíteni, őszintéket, mert mindenkit elárul a tánca, és ennél szomorúbbat még sohasem láttam, az egész csak véletlen, mint minden, ami a filmre kerül, akár ezek az egymásra rakott rönkök vagy odafent az angyalok, látni akarjátok a kezem?, miért éppen a kezem?, nem szóltok semmit?, nincs lélek a gépben, gyertek elő, nem akarok tagadni!, itt csak fák vannak, ez csak egy erdő, egyszer mindenkit becsapnak.

(panorámaeffektus)

Csattogott a tenyerem a kövön, négykézláb másztam, amikor nem néztek oda, csak azért is, jólesett inni a pocsolyából, megszomjaztam a víz közelében, későn tanultam meg járni, ezek a jelenetek nem időrendi sorrendben jöttek elő, aztán hogyan töltöttem ki az első kérdőívet a személyi igazolványhoz, miért vérzett az orrom, amikor először próbáltam vakmerő lenni, elfelejtett szagokat éreztem, előjöttek a szekrényből a fényképek, ez nem mind én vagyok!, valamikor régen rejtettem el őket a törülközők közé, előmásztak a kutyák a fa alól, mindegyiket autó gázolta el, csak nőtt és vizesedett a hólyag, feltörte az ásó nyele, tenyeremben éreztem a tengerpartról hozott kavicsokat, hallottam az esőt, ahogy kopogott a párkányon, és nem tudtam elismételni, pedig súgtak, gyűrögettem a papírt, nem jutott eszembe semmi arról a két tételről, de jöttek útjelző táblák is, világosszürke egyenruhák, agyonrágott rágógumik és mozijegyek, mert látni akartam azt, aki nem vagyok, meggymagok és a szünetben kitekert nyakú mokkáskanalak jöttek elő, és nem tudom, miért éppen ezek, egyszerűen ennyi ideig tartott, amíg széttártam a karom, kiszélesedett előttem a levegő, olyan hanghatás kísérte, mint az ostorcsapást vagy egy mogyorófavessző fütyülését, mintha egy orsóról tetszőlegesen kiválogatott kockák peregtek volna le a filmszalagról, azt hinné az ember, hogy ilyenkor a sorsdöntő jeleneteket látja, pedig éppen ellenkezőleg, ennyiből állt a pillanat, amely alatt kívülről láttam magam, mert azt csak ilyenkor lehet, nem én ugrottam, hanem az a másik, a fejem hátulról láttam, tarkómon a haj egyenlőtlenül volt lenyírva, kapkodott a fodrász, elég volt nagyjából hasonlítani, arra a néhány pillanatra kellett, hogy valaki más legyek, felvegyem a ruháját, utánozzam a kézmozdulatát, amely olyan, mintha kicsavarodna a csuklója, aztán jöhet az esés, ismételhetetlen, a visszatükröződő felszínig a szerepet az ösztönök diktálják, a színész persze szintén kívülről, de egészen másként látja önmagát, az operatőr mellől figyeli, hogyan ugrom a vízbe, közben a fejét csóválja, hogy ebbe tényleg belehalna, én pedig megszoktam, hogy folyton mások helyett hívnak meghalni, aztán beszélünk is róla, hogy milyen volt, nem a színészekkel, azok nem tudják, milyen.

(sárgafolt)

Hirtelen világosság támadt, enyhén rugalmas falhoz értem, tapintásra olyan volt, mint faágakat mintázó, rücskös tapéta, tovább araszolva a tenyeremen éreztem, hogy a belső réteg vastagsága meglehetősen egyenetlen, mögötte csontkemény üreg lehetett, amely megtartotta a gömbölyű csarnokot, világoskék vitrázsablaka háromszögletű üvegelemekből tevődött össze, a fény hatására rövidesen izzadni kezdett a fal, a csarnokzugban kis folyó keletkezett, és csörgedezve ismeretlen helyre távozott, nem tudom, merre, mert a korioideafüggöny eltakarta, és volt egy belső burok is középen, két oszlop tartotta, teljesen áttetsző volt, mint a jósnők kristálygömbje, egymásra boruló rétegeket lehetett megkülönböztetni benne, ahogyan a farönkben az évgyűrűket, csakhogy ez gömb alakú volt, mintha önmagából izzadta volna ki az ismeretlen mag mind a tíz réteget, ahogyan a kagylók az igazgyöngyöt, csakhogy ezt rugalmasnak és kocsonyásnak éreztem, valami elváltozás látszott a felületén, furcsa, narancsszínbe játszó folt, levetettem a kabátomat, és ráterítettem, ettől kezdve nem láttam semmit.

(aureóla)

Kilenc éve élek ebben a városban, és mostanáig nem tűnt fel a szobor, pedig naponta ingáztam a földtani intézet és az osszárium között, a teret szabályos hatszög alakú kövekkel rakták le, délelőtt árusok rikácsoltak, délutánra a galambok szállták meg, ugyanabban az órában szoktam átmenni a téren, gyakran ugyanakkor kapott el a harangzúgás, amikor a tér közepére értem, egy ilyen pillanatban figyeltem fel arra, hogy a szobor hasonlít rám, fogalmam sincs, hogy kit ábrázolhat, az arcán a vonásokat a kék színű egymásra folyások szinte teljesen azonosíthatatlanná tették, hiába keresném a történelemkönyvekben vagy az ikonokon, körbejártam a talapzatát, de a sárgaréz táblán csak egy idézet állt, amelyet egy versből emelhettek ki, rímbe szedve arról szólt, hogy egyszer majd mindannyiunkat az idő szembesít, vajon kivel-mivel, kérdeztem volna, de nem volt kitől, talán önmagunkkal, az idézetek többnyire túl nagyot akarnak mondani, közben alig jelentenek valamit, nem adnak magyarázatot, továbbra sem értettem, mitől van olyan érzésem, hogy ez a galambok által agyonszart szobor hasonlít rám, mégis miben hasonlít, ha a vonásait sem lehet felismerni, talán kifejez valamilyen gesztust, tűnődtem otthon a tükör előtt, másnap újra szemügyre vettem, és felfedeztem az árnyékát a kövön, most mindjárt kiderül, hogy azonosíthatom-e, de csalódnom kellett, mert késő délután túlságosan megdől az árnyék, korábbra kellett tennem az áthaladás időpontját a téren, ma odaállok, ahova az árnyéka esik, bármi történjék is, mondogattam, de hiába, mert borús volt az idő, és a szobor furcsa egykedvűséggel engedte le a jobb karját, két napot kellett várnom, hogy pontban kettőkor kisüssön a nap, és fény derüljön a hasonlóságra, odaálltam ugyanabban a pózban, körülöttem meghökkent galambok őgyelegtek, csalódnom kellett, mert kilógott alólam az árnyék, szélesebb volt és magasabb, mintha a pereme lennék önmagamnak, a szürkeség körben egyenletesen bevont, mint a penész.

(hóvakság)

Vörös alapszínű, apró fekete madarakkal tarkított kárpit borította a rekamiét, mégsem jut eszembe róla semmiféle erotika; úgy állt ott gyermekkorom kellős közepén, mint valami oltár, a legfontosabb dolgok azon történtek, a napszakok végigkísérhetően araszoltak rajta, napórát lehetett volna rajzolni a műselyemre kelettől nyugatig; anyám és apám ült rajta azon a délutánon, nem a szüleim, ezt így egyébként sem szoktam mondani, akkor különösen nem illett rájuk, mert két szobor nehezedett a rekamiéra, akik nem hasonlítanak egymásra, nem szóltak semmit, szerintem lélegezni is elfelejtettek, megnyúlt arccal nézték a vizeskancsót az asztalon, ahogy felnagyítja a konyhaszekrényen a gombokat, szoktam én is nézni a rekamiéról, ahogy eltorzulnak, ha a fejemet mozdítom, de ők ketten nem mozdították a fejüket, a tekintetüket sem tudtam magamra vonni, pedig szándékosan ejtettem a földre a kanalat fél óra után, azt sem tudtam, megyek-e aznap iskolába, mert akkoriban még naponta útnak indítottak, különben otthon maradtam, délután jártam iskolába, akkor éppen dél volt, mert a sunyi téli fény merőlegesen sütött be, majd' kettéhasította a kancsót az asztalon, egyikükről a másikukra tekintgettem, lassan mondták a szavakat, mint akik beszélni tanulnak, összeraktam belőlük, mi hogyan történt, reggel a városba indultak, félúton a kocsi megcsúszott, és az árokba esett, vagy zuhant?, esetleg csak huppant?, de nem kérdeztem semmit, fogtam a táskámat, csak higgyék azt, hogy elmegyek magamtól az iskolába, de nem oda mentem, hanem ki az útra, a város felé, elenyésző volt a forgalom a síkos út miatt, eleinte csak bokáig ért a hó, aztán térdig, a kisebb bokrok buckáknak tűntek a végtelen fehér takaró alatt, nagyon nehezen haladtam, a fény folyton szikrát vetett az ágakról lógó jégcsapokon, mögöttem elfogytak a házak, már nem látszott semmi, ha hátranéztem, csak az akácok keskeny árnyéka, a csizmám nyoma egyenletesen az úton, tisztes távolságra a keréksávtól, melyet a járművek hagytak, megálltam pihenni, madarakat láttam a távoli fákon, ezt biztos jelnek tekintettem, hogy ők már megtalálták, ettől új erőre kaptam, futni próbáltam, de a nehéz hótakaró lefelé húzott, nem törődtem azzal sem, hogy a számom veszem a levegőt, a sálam az arcomra csavartam, és ott volt az árokban, már odalátszott, fájdalmasan tűzött a nap, de azért nyitva tartottam a szemem, és láttam, mindent láttam, de hiába igyekeztem, nem értem oda idejében, csak azt láttam, hogy a madarak felemelik, és könnyű, és a magasban kirajzolja a körvonalát a téli nap.

(másolat)

Felemeltem a tetejét, a peremén már töredezik a gumi, valamikor nyilván hermetikusan záródott, nem juthatott más a gép gyomrába, csak amit az üveglapra fektettek, csakhogy most a peremén beszivárog a külső fény, és ez megzavarja a gép eredeti funkcióját, a másolatok rendre eltorzulnak; a betűk elrajzolódása, megdőlése és elnyúlása még elviselhető lenne, ennél sokkal bosszantóbb jelenségeket vettem észre a másolatokon: egyik novellámat rakosgattam oldalanként arccal az üveg felé, egyenként ráborítottam a készülék fedelét szabályszerűen, a tenyeremet is ráhelyeztem nyomatékként, hátha így megnyugszik egy kicsit, nem hördül akkorát minden oldal után, nem melegszik át annyira, de hiábavalónak bizonyult az igyekezetem, a tizedik papír beszippantása után aprókat ugrándozott, ahogyan a mosógép centrifugázáskor, közben nagyobbakat villant a megszokottnál, mintha vakut sütnének el benne szabályos egymásutánban, mintha nemcsak fényképezni akarna ez a gép, hanem bosszúból egyenesen vakítani, még hat oldal volt hátra, nem írok ennél hosszabbakat, az én türelmem meg másoké is véges, a fénymásoló nagy megkönnyebbülésemre kiköpte az utolsó lapot is, leültem, hogy összerakjam, és még egyszer végigolvassam a kéziratot, utálom a helyesírási hibákat, az egyik folyóiratot pl. azért nem szoktam kézbe venni, mert azt hogy hároméves, csak két szóban bírják leírni, ilyesmik jutottak eszembe, miközben a másolatokat böngésztem, ezt akartam ugyanis a borítékba tenni, hátha az eredeti elvész a postán, folyton olyasmin aggályoskodtam, amin nem kellene, ezért ültem neki a másodpéldánynak, a tizedik oldal után egyre több ismeretlen szó, majd mondat tűnt fel, felszisszentem: hiszen ezeket én nem írhattam le, csupa gusztustalan szóismétlés, hiányzó vonzatok, ilyenkor szoktam a fogam csikorgatni, aztán kezdtem csak a bekezdésekre figyelni, egészen másról szóltak, semmi közük nem volt a megkezdett történethez, dühösen vettem elő az eredeti oldalakat, melyekről a fénymásolatokat készítettem; üresek voltak.

Ki szúrta le a kutyát Messkirchben?
(Tiszatáj. 1997/2.)
Felhőszakadás. In. 2000. 1997/2.
Apám földrajza
(Holmi. 1997/4.)
A múltnak vége. In. Élet és Irodalom. 1997. május 9.
Elolvasom
Gyilkosság a joghurt miatt
(Kortárs. 1997/9.)

Kontra Ferenc

Gyilkosság a joghurt miatt

Értetlenül bámulta őket a város, ahogy jöttek, csak jöttek hosszú menetben, felgyűrődött az aszfalt a déli hőségben alattuk, remegett az úton a levegő, amerre elmentek, talán egy gyufaszál elég lett volna, hogy kígyózva elinduljon utánuk a láng. A város központjába vezető úton kivált a konvojból, a többiek a sportcsarnok felé tartottak. Nem tudta pontosan, merre kell mennie, csak rémlett neki valami, amikor a traktorjával a sugárútra hajtott. Már állt két pótkocsi a hársak alá húzódva. Rossz előérzete támadt.

Radomir Ružić reggel nyolc órakor nagyon dühös lett, mert amikor leért a lépcsőn, nyomban észrevette, hogy a kocsijáról mindkét visszapillantó tükrét lelopták. Csavarhúzóval, gyakorlottan dolgozhattak, mert nem karcolták meg a karosszériát. Káromkodva indult a piac felé. Látott a napokban egy rakásra valót valamelyik sátor alatt, biztosra vette, hogy az árusok jó üzletet csinálnak ebből, összelopják a fél város visszapillantó tükrét, vagy csak viszonteladók, akik bagóért suhancokkal dolgoztatnak, nincs egy becsületes arc az egész piacon. Megtorpant a járdán, a traktor látványa nem engedte, hogy mindjárt továbbmenjen. Olyan volt, mintha most jött volna ki a gyárból. Hogy a csodába, hogy nem rakódott rá semmi ilyen hosszú út alatt? Ilyen tisztán nem lehetett onnan eljönni. Meglátta a saját arcát az oldalsó üvegen. Ennyire hasonlítana az apjára? Mit kezdjen most vele? Nem húzhatja mindenhova magával. Megtapogatta a mellén a bőrkabátját, hogy nála van-e a pénztárcája.

A zsebében volt a cím a régi borítékon, éppen öt éve írták rá, megőrizte a dátumot a bélyegző, akkor járt utoljára arrafelé a postás. Akkor még bezzeg udvariasan invitálta a fia, hogy jöjjön csak bátran, ha úgy érzi, hogy veszélyeztetve van. Gyűrögette a levelet az ajtó előtt, mintha arra akarna a hivatkozni, és megnyomta a csengőt. Kínos mosollyal nyitott ajtót a menye, mint aki zavarban van, mert hónapok óta nem fizet villanyszámlát, és éppen a kikapcsolás előtti felszólítást kézbesítik. De ez a zavartság még annyira sem volt őszinte, inkább kelletlen. Meg sem ismerném, ha az utcán találkoztunk volna, egészen megkopaszodott, amióta nem láttam. Beljebb húzta közben a kabátjánál fogva az apósát, hogy ne a küszöbön társalogjanak, minden szót hallanak a szomszédok. És az a forradás a homlokán, az mintha nem lett volna… nem hiszem, hogy jól érzi majd magát itt nálunk, mihez kezdene a hetedik emeleten, a férjem is kényszerszabadságon van, én pedig nemigen tudok eltartani két felnőtt férfit, még az a szerencse, hogy nincs gyerekünk, küldhetném őket koldulni a sarokra a menekültgyerekek közé…

És nem változott semmit, azt hiszi, hogy elég fenyegetően felemelnie a kezét, mint régen. Azt hiszi, hogy irányíthatja a családot. Jár neki az alázat, megszenvedett azért is, ami sose volt az övé. Csak a büszkesége maradt meg, a lyukas gatyájában is a büszkeségét hordja. Ugyanúgy akar élni, ahogy valamikor odahaza. Nem tudja még, mi vár itt rá. Sohasem fogja fel. Túl öreg hozzá. Radomir Ružić a Péter király utca és az Október 23-a sugárút sarkán járt, amikor ismerős arc zökkentette ki a gondolataiból. Ráismert egyik osztálytársára, úgy tett, mintha meglepődne, hogy az újonnan érkezett, épkézláb férfiakból leginkább rendőrök lesznek. Mióta nem látták egymást? Jóformán az általános iskola óta, meg aztán a nyári szünidőkben, amikor még hazajárt. Úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egykori játszótársát ebben a mindkettőjük számára idegen, távoli városban járőrözni látja egy másik terepszíntarka kék egyenruhással. Elmesélte nekik, hogy lelopták mindkét visszapillantó tükrét az éjszaka. Méghozzá a ház elől. Hol élsz te? Ellophatták volna az egész autót, a motorszámot egyszerűen átütik rajta, mondta az egykori játszótárs, és katonás modorban vállon veregette, minek minden apróságon ennyit dühöngeni, az a fontos, hogy tele legyen a hasad. Gyere velünk, fizetek neked egy burekot!

Meg akarta mutatni ezeknek. Egy hét után először aludta ki magát rendesen, mert nem törődött a menye szemforgató aggodalmaskodásával, hogy milyen hosszúra nyúlik a látogatás, mi lesz a ház előtt a traktorral, elviszik erőszakkal a gyűjtőközpontba, a sportcsarnok elé, akkor aztán végképp nem marad semmije. Ennél jobban nem is éreztethette volna vele, mennyire a terhére van. Különben is, ki venne most éppen traktort, amikor ekkora a kínálat. Mindenki csak idehozta, de hogy dolgozzon is vele… Hol? Megborotválkozott. Csak úgy, szárazon, mint legénykorában. Semmi pomádé. Figyelte a vonásait, ahogy egyre élénkebbé válnak, végigsimította a mutatóujját a hegen, és elmosolyodott: Csak higgyenek, amit akarnak, úgysem mondom meg nekik, hogy a kút kőpárkányába vertem bele, amikor egy végig-bodzapálinkázott éjszaka után inni akartam a vödörből. Milyen torz lett a nevetése! Jobbról egészen felkanyarodik a szája, bal felé meg nem megy az istennek sem! Gyakorolnia kellene, hogy ne lássák rajta. Mert valami leolvasható mégis az arcáról. Arra a valamire azonnal rá lehet ismerni. A menye kivasalta az ingét, mielőtt munkába indult, a szék karfájára terítette. Milyen régen nem volt már kivasalva. Leült a fotelbe, ott gombolkozott be, mint aki belefáradt az öltözködésbe. Új cipőt adott neki a fia, egészen pontosan alig használtat.

Radomir Ružić hagyta magát rábeszélni, a Krava nevű burekozóban találtak szabad asztalt. Emlékszel apámra? Hogy kérdezhetsz ilyent? Többet láttam az utóbbi években, mint te. Egymásra voltunk utalva, összetartott a falu, és az apád feltalálta magát a legnehezebb időkben is, tényleg becsülöm az öregedet, bodzát szedett zsákszámra a hegyoldalban. De most itt van nálam, azt hiszi, hogy majd nevelget tovább, majd itt is felnéznek rá a szomszédok; nem érted?, ez nem ugyanaz!, te is eljöttél, és annak a világnak vége, az apám azt hiszi, hogy még visszatérhet, mindent ugyanott folytathat, úgy tesz, mintha azóta nem gyújtották volna fel a házát, úgy tesz, mintha még mindig a vállára tudná vetni a farönköt, mintha előtte állna az élet. Ekkor szólalt meg először a másik rendőr az asztal túloldalán: Azért mégiscsak az apád, ne felejtsd el, és nem ő veszítette el egyedül ezt a háborút. A helyi rádióadón egy Ceca nevű énekesnő arról énekelt, hogy nincs nagyobb bánat a szerelemnél. A hangszóró fölött egy megbarnult moziplakáton Gary Cooper ráncolta a homlokát. High Noon volt a film címe.

Szatyrot keresett a spájzban, de nem talált elég nagyot. Végül úgy gondolta, hogy az utazótáska éppen jó lesz. Összegöngyölt azért egy házilag varrt vászontáskát is a biztonság kedvéért. Egy vizespohárban állt a pálinka, félig töltve, mert reggelente remegni szokott a keze. Mert kiszabják. Azt hiszik, el kell dugni előle a többit. Azért sem keresné. Meg akarta mutatni ezeknek, milyen érzés az, amikor a legfontosabb dolgokat elfelejtik: az otthon ízeit, ami az összetartozást jelentette, az ebédek és vacsorák zamatát. Egyforma mosóporszagúra változnak a ruhák és az ételek ebben a városban, nem lehet felismerni a kenyérillatot. Megtelik az ember tüdeje öt év alatt, és azt a savanyú levegőt nem tudja kiszuszogni, talán még ugyanannyi kellene hozzá; lehet, hogy elég lesz kevesebb, talán nem is a légzőszervein múlik, hogy ami most kijön, az füstös és keserű és hideg, és másnak nevezik. Felvette a terepszínű kabátját. Meg fogja mutatni ezeknek.

Három túrósat, ismételte Ramiz Gjeqi a rendelést, és azon zsörtölődött magában, hogy megint neki kellett beállnia a pult mögé szezámmagos kiflit árulni meg kiszolgálni a betérő vendégeket az asztaloknál, mert ez a tejfölösszájú megint elment udvarolni annak a korduni lánynak, aki három bódéval arrább pattogatott kukoricát árult. Pedig megmondta neki, hogy hiába próbálkozik, eddig a kecskéket őrizte a hegyekben, és arra tanították otthon, hogy csak az oltár után fekhet össze azzal, akihez a bátyjai hozzáadják. Ez másmilyen fajta, nem olyan, mint az itteni lányok, akik még a bugyijukat is a bokorban felejtik. De mintha a birkának beszélt volna, inasa a mosogatást is ráhagyta. Nyugdíjas létére elvállalta a sütést, de hogy még kiszolgáljon meg mosogasson is ezért a fizetségért… méghozzá szívességből, mert a vén hülye bármit megtesz a fiatalokért, de ami sok, az sok. Forgatta a foga között a csikket, régen nem parázslott már. Kivitte a tányérokat a burekkal a három vendégnek. A két egyenruhást már régebbről ismerte, ezért előre fizettetett velük. Aztán visszaballagott a konyhába.

Köszönt a takarítónőnek a lépcsőházban, olyan ügyetlenül állt a kezében a seprő, mintha most dolgozna vele először. Csak araszolgatott jobbra-balra a fekete-fehér műkövön. Fel sem nézett. A traktor úgy állt a bejárat előtt, ahogy hagyta, megrugdosta a kerekeit, tele voltak még jó hazai levegővel. Lehajthatott volna velük akár még ötszáz kilométert. A járókelők meggyorsították lépteiket, amikor meglátták, mintha semmi közük nem volna ezekhez a traktorosokhoz. Megszokta már, hogy furcsa vendégségbe érkezett, akkor is rá van írva, hogy honnan jött, ha ugyanazt a nyelvet beszéli. A sarkon megállított egy idős asszonyt, a piacról kellett jönnie, mert fonott karkosarát frissen vásárolt zöldségfélével rakta tele, tehát idevaló lehet, aki ismeri a várost, és tudja, hol a vágóhíd. A lilásősz hölgy csontkeretes szemüvege mögül gyors pillantással végigmérte a pirospozsgás férfit a forradásától a kordbársony nadrágjáig. Tapintatosan visszakérdezett, hogy a mészárszék felől érdeklődik? Azt kérdeztem, merre van a vágóhíd, pontosan tudom, mi a kettő között a különbség… Fel kell szállnia a hetes buszra, az utca végén a megálló, az majd kiviszi a város szélére, a végállomáson leszáll, ott lesz szemben egy széles, faburkolatú épület…

Csak a gőgje maradt, az tartja a felszínen. Legalább értene valamennyit a kereskedelemhez, egy kis ügyeskedéssel megélhetne. Ahogy ezek itt. Mert onnan jöttek, és hamar váltani tudtak. Nem mindenkiből lett tolvaj! Radomir Ružić nem talált bal oldalra való tükröt, pedig az lett volna a legfontosabb. Az alkatrészsátorban árultak ugyan jobbosat, de annak másmilyen volt a csavartávolsága. Semmiképpen sem akart új lyukat fúrni a karosszériába, mert gyorsan megrozsdásodna a környéke. Tovább nézelődött a csempészáruval borított pulton. Csupa olaj lett a keze a használt, valahonnan kiszerelt autóalkatrészektől. Észrevette, hogy a szűk folyosón beljebb is lehet menni a sátorban. Mintha csak a beavatottak találkozóhelye lenne, akik ebben a félhomályban lézengtek, nem is vásárlóknak tűntek. Nyelt egy nagyot, végigsimított a mutatóujjával a bajuszán, és megpróbált kemény arckifejezést ölteni. Megállt a legfélreesőbb pultnál, az eladó fellebbentette a zsákvásznat. Három pisztoly feketére metalizált markolata vált láthatóvá. Mint az érett gyümölcs, aminek a vevő nem tud ellenállni, töpreng néhány másodpercig, hogy melyiket válassza, megkérdi halkan, hogy mennyibe kerül, előveszi a belső zsebéből a pénztárcáját, leszámolja az eladó markába az ötszáz márkát, megemelgeti még egyszer mind a hármat, és azt választja, amelyik súlyosabbnak tűnik, töltényt vesz bele, aztán a fegyvert hátranyomja a derékszíjába, a bőrkabátja alá, ahol a gerincéhez simul, nem dudorodik ki a markolata. 

A város széle éppen tíz megállónyira volt. Mindjárt felismerte az épületet. Nem is a faburkolatáról, hanem a ki-be járó véres-fehér kötényesekről. Két bejárat volt, az első a hentesüzletbe vezetett, a hátsó a vágóhídhoz. Hosszú idő után most futott szét a szája először, egyenletesen és szimmetrikusan, újra tudott ösztönösen örülni annak, amit látott. Mit röhög? Két inas embermagasságú csonthalmot hordott össze, félbevágott hízók araszoltak előre a mennyezet kötélpályáján, amelynek végállomásán két cingár hentes tüsténkedett: öles combtövek csattantak a bádogteknőben, rózsaszín csontok kopogtak egymáshoz a másik oldalon. Megmondja végre, min röhög? Itt csak nagyban adunk el. Amit én kérek, az elég nagy lesz: egy egész borjúfejet! Alig fért el az utazótáskában. A többi hozzávalót a vászontáskába tette. Elindult az állomás felé. Nemsokára jött a hetes. Nem váltott jegyet, mert a menekültek, azok menekültek. Még mindig mosolygott. A menekültek, azok menekültek, ez olyan jól csengett a fülében. Meg akarta mutatni ezeknek, hogy elege volt holmi forrázott gyimgyomokból. Ez más lesz. Meglepetés. Elindult a busz. A harmadik megálló után mozdulni sem lehetett. Egy nő felsikoltott mellette. Valami világos színű gézruhát viselt, túl közel állt, vagy a fékezéskor lökődött neki, ekkor vette észre, hogy az utazótáskából szivárog a vér. A sikoltozó nő a térdétől a bokájáig csurom vörös lett. Gyáva! Állat! Ezek mindent tönkretesznek! Sokfélét kiabált összevissza, ahogyan éppen eszébe jutott, gyilkosnak is nevezte, erre a buszvezető beletaposott a fékbe.

Délfelé járt az idő, Radomir Ružić arra gondolt, hogy otthon megint az üres konyha várja, mivel a felesége a munkahelyén eszik. Jobb is, ha nem főz, mert az úgyis ehetetlen. Az öreget meg csak a pálinka érdekli. Éhség, éhség, éhség, ismételgette magában. Hazafelé megint betért a Krava burekozóba. A rádióból szomorú harmonikaszó hallatszott, ezt a dalt éppen egy leszerelt katonának kívánta egy göndör hajú lány. Üresen álltak az asztalok, porosodtak a nejlonrózsák a tükör körül, a hamutálcákban csikk-kupacok magasodtak. Grace Kelly fehér csipkeruhában állt a távolban, ez volt a régi plakát legtisztább foltja. Valahol hátul a konyhában csöpögött egy csap, beszólt, hogy kell egy túrós burek meg hozzá joghurt is.

Mint amikor elszakad a film, és a történet máshogyan fejeződik be: a fejébe szállt a vér, önérzete nem tűrte, hogy ilyeneket mondjanak neki. Ugyan mit védett volna, azt a három hold földjét a két kezével, és most úgy néznek rá, mint valami kannibálra, úgy ordít rá az utasok ítélkező kórusa, mintha legalábbis levágott emberfejeket szállítana a városi járaton, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, ami történt, mintha semmi… És a düh elérte hullámának csúcsát, egyetlen mozdulattal feltépte az utazótáskát, kiemelte belőle a marhafejet, a lecsupaszított állkapocsból kiálltak a hüvelykujjnyi kérődző fogak. Terepszínű kabátjának könyökén csöpögött le a vér. Semmit sem tudtok a mi ősi ételeinkről!

Ramiz Gjeqi a konyhában kihúzta a sütőből a kerek tepsit, abban a pillanatban jött rá, hogy a kockás posztórongy lyukas, amikor belenyilallt a mutatóujjába a fájdalom. De félúton volt már a konyhaasztal felé. Lesodort egy sörösüveget. Aztán a csaphoz rohant, a vízsugár alatt vizsgálgatta a hosszúkás égési sebet. Meg sem törölte, hogy tovább hűsítse a víz. A félkör alakú késsel felnégyelte átlósan a ropogós burekot; felső héja egyenletes sötétbarnára sült. Széttekintett, de nem látott több tiszta tányért, az egyikről lekotorta a maradékot, és a nikkellapáttal ráemelt egy negyedet. Éppen eltakarta azt a néhány tésztafoszlányt, ami a tányéron maradt. Még hogy mosogasson is, amikor otthon sem szokott, és ilyen kevés pénzért. Különben is, miért tartják ezt a tejfölösszájút, aki folyton elcsavarog, a korduni lány pedig szóba sem áll vele. Már mondta a tulajdonosnak, hogy rúgja ki, majd ő elhívja valamelyik unokaöccsét délről, azok sokkal szorgalmasabbak, mint az itteniek.

Lepergett az orsóról a film. Úgy végződött, hogy a sofőr csípőre tett kézzel csóválja a fejét, az utolsó utas pedig szitkozódva távozik a hátsó ajtón, a sofőr dühösen visszaül a volán mögé, és meg sem áll addig az útkereszteződésig… Éppen csak azt nem kérdezte meg, hogy hova parancsolja, uram, nevetett magában, ahogy ballagott hazafelé, a traktor felé. Megállt előtte. Mennyivel kényelmesebb volt ezzel az utazás, mert nem mindegy, ki kormányoz. Meg akarta mutatni ezeknek, hogy vannak még szokások, lehet azt tudni, ki kinek parancsolhat. A takarítónő nem söpört már. Vérpettyeket hagyott maga mögött a műkövön. Előkereste a kulcsait.

Miért nincs joghurt, kérdezte Radomir Ružić a bajuszát simogatva, amikor elé tették a tányért a gőzölgő burekkal.

A borjúfejet leáztatta a fürdőkádba. Kiöntötte a konyhaasztalra a vászontáska tartalmát. Egy fazékba tette a borjúbendőt, kupicányi ecetet löttyintett rá. Vizet engedett a mosogatóban a májra és a tüdőre. Körülfutott a kék gázláng a dupla soros főzőlapon. Talált a konyhaszekrény polcán fekete szemes borsot és babérlevelet, a lobogó vízbe dobta. Vizet cserélt a fürdőkádban, hogy a fej szép tiszta legyen. Apróra vágott két vöröshagymát, kicsordultak közben a könnyei. Leöntötte a forró vizet a tüdőről és a májról, a húsvágó deszkán mind felszeletelte, megsózta, őrölt fehér borssal meghintette, az egészet egy tálban összedolgozta fél evőkanálnyi mozsárban tört paprikával és petrezselyem zöldjével. Lejjebb vette a lángot, és egy széles lábasban az egészet hagymán addig párolta, amíg a massza bronzbarnára sült. A borjúbendőt lecsorgatta, megszárította és szétterítette a konyhaasztalon. Kiemelte a kádból a borúfejet, ráhelyezte a bendő közepére. Széttárta a hatalmas szájat, kitámasztotta egy kisebb fakanállal. Levette a tűzhelyről a hagymán párolt májat és tüdőt, a marha kipányvázott szájába kanalazta, mintha enni adna neki. Amikor megtelt, elvette a kanalat, a belsőségek összébb préselődtek. Olyan volt a lecsupaszított fej, mintha éppen legelt volna, és még nem nyelte le mind, kilógott a maradék a fogai közül.

Ramiz Gjeqi mélyet szívott a filter nélküli cigarettájába, és azt mondta, hogy elszabadultak a tehenek, leszopták egymást, és ezért nincs joghurt. Ettől kezdve Radomir Ružić nem értette, mi történik vele. Hátranyúlt, a tenyerébe simult a pisztoly feketére metalizált markolata, az öregember halántékához nyomta a csövét, amitől a szeme egészen felhúzódott, majd az érhártya bozótjában összerándult a retina. Az ilyenek azt hiszik, hogy nagy legények, ilyen gyávákkal van tele a város, préselte ki a szavakat a torkán Ramiz Gjeqi, és azt gondolta közben, hogy legszívesebben az égő cigarettát az arcába köpné, vagy legalább ráfújná a füstöt az orrán keresztül, de erre nem jutott ideje, mert többé nem gondolt semmire, a tüdejében rekedt a füst.

A bendőt, mint egy szalvétát, a borjúfejre borította a négy sarkánál; megpaskolta, hogy szorosan rátapadjon. Az egészet egy kizsírozott tepsibe tette, öntött még rá egy kis olajat, hogy az egészet jól összetartsa, aztán a tepsit a sütőbe helyezte. Elégedetten dörzsölte a tenyerét: meg akarta mutatni ezeknek, milyen a borjúfej bendőben, ahogyan odahaza készítették nagy ünnepekkor, és aki egyszer ebből evett, az sohasem felejti el, hogy hol született. Tízpercenként leste az ételt; eltelt egy óra, mire a bendő megpuhult és szép piros lett, egyenletesen bevonta a kiálló csontokat, a tenyérnyi szemüreget, a töltött marhaszáj fogazatát.

Radomir Ružić csak azt érezte, hogy megrándul a ravaszon a mutatóujja, finoman szólt a pisztoly, a fej túlsó oldalán nem hagyott nagy krátert a golyó, éppen csak kibuggyant belőle, mint a szilvamag a túlérett gyümölcsből, és az öregember borostás arca a burekostányérba csattant. Radomir Ružić a pisztolyt a szezámmagos kiflik közé dobta a pultra, karjába kapta az öregembert, az orrlyuka túróval tömődött tele, a vállához simult, mintha aludna. Radomir Ružić elindult vele az utcán, egészen könnyűnek találta, már nem is lépkedett, rohant a Péter király utcai mentőállomás felé.

 

A vörösmarti ház. In. Új Pest Megyei Hírlap. 1997. október 11.
The Last Picture Show. In. 2000. 1998/2.
A hóevő. In. Élet és Irodalom. 1998. január 2.
Elolvasom
Játék a halakkal
(Új Forrás. 1998/2.)

KONTRA FERENC

 

Játék a halakkal

(freeing)

 

Prr-prr léptei egyre lejjebb süllyedtek a fövenybe, megáradt hömpölygés választotta el a túlsó parttól, ahol derékba tört gyümölcsfák sorakoztak. Odajött hozzá a kutyája, a szőre teleragadt bogánccsal, kapkodta a mancsát, nehogy még jobban beleragadjon. Néhány méternyi távolságból követte a gazdáját, aki hirtelen megtorpant, a sötét vizet nézte, elindult a parton a sodrással szemben. Ezen a helyen történt, így beszélték meg Füttyel, egyikük sem akarta megtartani a zsákmányt. Leemelte a válláról a zsákot, még egyszer látni akarta, mi van benne, hogy sokáig emlékezzen mindenre, aztán a folyóba hajította a sisa- kokat, a tölténytárakat, a szíjakat; töltényhüvelyek záporoztak a halakra, már nem fenyegette őket a robbanásveszély. Végig- gondolta, mi az, amit sohasem akar elfelejteni.
     Pocok három számmal nagyobb bakancsot hordott, kigázolt oldaláról lepattogott a festék, hintázott a sárgás föld alatta, le-fel, le-fel. Az apja nagyon dühös lett, amikor meglátta, már lendítette a kezét a magasba, de Pocok az utolsó pillanatban félrekapta a fejét; sehogy sem akarta felfogni, hogy miért nem szabad ott hintázni, amikor éppen azon a helyen mozog a föld. Másnap egy rendszámtábla nélküli, ütött-kopott autó állt meg közvetlenül a halom mellett. Két férfi szállt ki, egyikük lapátot, másikuk ásót vett elő a hátsó ülésről. Pocok a kiégett trafótorony mögül nézte, hogyan túrják fel sietve a földet. Csak a felszíne volt száraz, aztán szürke iszap következett. Belenyúltak puszta kézzel, és csontokat húztak ki belőle: bordákat, oszló hús vált le a gerincről, ketten fogták a koponyát, csomóban állt rajta a haj, egészben maradtak a végtagok is, még kivehető volt rajtuk a terepszínű egyenruha. Milyen nehéz lehet egy láb, olyan erőlködve viszik, mintha egy közepes farönk lenne, gondolta magában Pocok. Beledobálták a kocsi csomagtartójába a tetem darabjait, aztán pöfögve elhajtottak a szomszédos helység felé. A földes úton magasra fröccsent a sár. Még át lehetett járni, de az ideiglenes út jelezte, hogy merre húzódik az új határ. Ma még át lehet menni, azt suttogták reggel az utcán, mindenki elviheti még, amit akar. Aztán soha többet nem jönnek vissza. Pocok közelebb ment, hogy megnézze azt a helyet, édeskés bűz terjengett a gödör körül, beletúrt egy bottal a nyúlós masszába. Ahogy végighúzta benne, egy katonai táska szíja akadt rá. Lopva körülnézett. Nem látta senki, hogy a rejtekhelyéhez viszi a kiégett trafóba. Amikor kibontotta, talált benne három kézigránátot.
     Léptek közeledtek, gyorsan elrejtette a sarokba, a benzines- kanna alá. Kidugta a fejét a résen. Legyintett magában: csak a kislány volt, akit egy régi tavaszi zápor hozott a városba. Kérdezgették, kié lehet, mezítláb jött, kérges talpa arról árulkodott, hogy jó ideje kallódott így, mint a mesék hamupi- pőkéje. A faggatásra mutogatással válaszolt, halandzsanyelvet gügyögött hozzá, ahány szót eldarált egymás után, annyi felől szedte össze, mindenkitől ragadt rá valami, pedig nem is ment sehova, közben csapatok jöttek és mentek: zöldek, kékek, fehérek; ha kinyújtotta a kezét, tettek a tenyerébe a katonák rágógumit, belecsíptek az arcába, rámosolyogtak. A forgatagban senkinek sem jutott ideje arra négy év alatt, hogy legalább beszélni megtanítsa. Csak találgatni lehetett, mennyi idős, melyik nemzetség sarja lehet vöröses hajával és komor, sötét szemével. Ugyanabban a város széli, kertes házban lakott, és mindig az a család főzött-mosott rá, amelyik éppen odamenekült. Csak a gyerekekhez volt bizalma, akik a játszótársai voltak. Szívesen továbbított üzeneteket a nagyobbaknak, mintha tudatába ivódott volna, hogy a felnőttek is folyton ilyesmit játszanak, ettől bátrak és fontosak lesznek.
     Pocok önkéntelenül is elmosolyodott, amikor a kislány belekezdett a bizalmas üzenet átadásába, pedig igazán nem akarta kinevetni. Fütty várja a fenyőfáná1. Igen ám, de melyiknél? Jobb lesz, ha odavezetsz, ordította Pocok, ahogy a süketekkel szoktak beszélni, mire a kislány szeme még komorabb lett, mert azért neki is volt önérzete.
     Az úton lisztcsík cikázott, amerre egy szakadt zsákot vittek, sárgarépák és rothadt káposzták hevertek szerteszét. Egy traktor óriás kereke csapta rájuk a sarat, a pótkocsit mosógépekkel rakták tele.
     Fütty valóban a fenyő alatt guggolt, és éppen elpöccintett a körmével egy csikket. Ennyibe telt, hogy ideérj?, és a hangjában volt némi megrovás, hogy egy szál cigarettát elszívott közben. A válladra akarok állni, csak úgy érem el a legalsó ágat. Sámlit mégsem hozhattam, na! Ritkán volt így felhúzva, ezért Pocok nem kérdezte meg tőle, ami a nyelve hegyén volt: hogy ugyan mit keres a fenyőn. Szó nélkül segített neki. Összekulcsolt tenyerébe lépett a tornacipőjével, megkapaszkodott a fa törzsében, aztán egyetlen lendülettel a két vállán termett , mint egy cirkuszi akrobata. Elérte az alsó ágat. Kúszott felfelé. A fára robbant ruhafoszlányok úgy lebegtek az ágak közé feszülve, mint egy csapat madárijesztő. Küldd el a lányt, ne bámészkodjon itt, kiáltott le a fáról Fütty. A kislány pedig értett a szóból, anélkül, hogy Pocok kinyitotta volna a száját, hogy elismételje az üzenetet. Önérzetesen visszaindult az úton.
     Ahogy gyarapodott a gyűjtemény, Fütty egyre többet aggályoskodott: tényleg nem találják meg, elég biztonságos rejtekhely még a kiégett trafó, mennyit ér ez majd?, de nem adjuk el, még megvárjuk, hogy a fehérekből is kilőjenek egy páncélkocsit, és akkor teljes lesz a gyűjtemény. De Pocok tovább okoskodott, hogy úgysem lehet meg mind, mert az egyes rangfokozatoknak másmilyen jelvényük van, csak a sapkák jelvényeiből van viszonylag sokféle, de korántsem lehet teljes a gyűjtemény. Ki lehetne menni még az új határig, fel a hegyre, ott vannak még hullák, de veszélyes az aknák miatt.
     Szépen végigrakták a zsákmányukat a földön, mintha katonai szemlét tartanának: felülre kerültek a különféle típusú és méretű harci sisakok, alulra a más-más kaliberű töltények, öt sorba rendezték a vállpántokat, a rangjelzéseket, a címeres fémjelvényeket, a baretteket és a kitüntetéseket. Két év alatt szedték össze a városban. Készen voltak a katonai szemlével, amikor az odúban megjelent Prr-prr. Nem szólt egy szót sem, csak lefelé biggyesztette az alsó szája szélét, mint győztes párbaj után a westernfilmek hősei, és jobb kezével elővett a zsebéből lezseren egy kézigránátot. Kellő hatásszünet után csak annyit mondott, hogy ilyen még úgysincs. Nagyot tévedtél, csattant föl Pocok, azt hiszed, mert fél évvel idősebb vagy nálam, már flegmáskodhatsz, hát tudd meg, hogy ma hármat találtam, igazi iráni gyártmány. Előhúzta a sarokból a katonai vászontáskát. Ki kellene próbálni az egyiket, emelte fel a mutatóujját Prr-prr, akkor kiderülne, hogy valódiak-e.
     Prr-prr kutyája szaladt előre, mint aki pontosan tudja az utat. A vízmosás szélére hasaltak mind a hárman. Pocok ragaszkodott hozzá, hogy ő próbálja ki az első kézigránátot. Megtanulta a nagybátyjától, hogyan kell kibiztosítani, pontosabban azt mondta neki a nagybátyja, hogy várd meg, amíg sistereg, aztán számolj háromig, és dobd minél messzebb. Pofonegyszerű volt, pontosan így is történt. Fejükön lötyögött a sapka, orrukat a földbe fúrták, göröngyök pattogtak szét a hátukon.
     Nem is láttuk a robbanást, ez így nem érdekes, hősködött Prr-prr. Menjünk a szakadék szélére, most már tudjuk, hogy kutya bajunk se lesz, én akarom a következőt eldobni! Egészen megmámorosodott a fényes fekete barázdák tapintásától, óvato- san simogatta, hogy még fényesebb legyen. Közelebb lépett a szakadékhoz. Olyan szakértelemmel akarta kibiztosítani, mintha már több tucatot hajigált volna el. Egyik kezéből a másikba helyezte, addig ügyetlenkedett vele, míg leejtette. De megakadt a partoldalból kisarjadt mogyorócserjében. Abban a pillanatban arra gondolt, hogy kár lenne otthagyni, a zuhanástól biztosan felrobban. Lenyúlt a lábával, hogy lelökje. A kézigránát odalent robbant a következő másodpercben. Megremegett a levegő, ütött, sújtott a lég, és Prr-prr tehetetlen bábuként lökődött lefelé. Maga sem tudta, hogyan, abban a pillanatban az élni akarás ösztönével markolta meg a mogyorócserjét, miközben érezte, hogy már egyre sebesebben csúszik bele a robbanásba. Erejét összeszedve kapaszkodott, kalimpált a lába, közben hömpölygött felfelé a szakadékból a füst.
     Fütty karba tett kézzel álldogált a vízmosás szélén, leszólt Prr-prrnek, hogy téged az ördög farka mentett meg. Mellette Pocok a kabátjáról veregette le a port, közben nevetett egyfoly- tában: jó kapus lenne belőled! Mondjatok még ilyen okosakat előbb, aztán húzzatok fel, érződött a hangján, hogy már szenved, mint a kutya. Fütty keresett egy karvastagságú ágat, és ketten nekiveselkedtek, hogy felhúzzák. A korom alatt is látszott, hogy olyan fehér Prr-prr arca, akár a fal. Sikoltás rázta meg a hegyet. A kislány jelent meg a szakadéknál, végignézte a jelenetet, de csak most tört elő belőle a sírás, amikor rájött, hogy mi történ- hetett volna, ha nincs ott az ördög farka. Te is mindig jókor jössz, méltatlankodott Pocok, ki küldött ide? A kislány büszkén és öntudatosan mondta: az apád!
     Másnap a kiégett trafó odvában ültek, ahogyan ők nevezték: a bunkerben. Pocok megint a nagybátyjával példálózott, aki számos hőstett bajnoka volt a harctereken. Az egyik kitüntetését odaajándékozta a közös gyűjteménybe, ő volt az egyetlen fel- nőtt, akinek hálából megmutatták az egészet. De már nem árulhatja el senkinek, hol rejtegetik a zsákmányukat, mert az egyik túszcserénél nyoma veszett. Pocok sokszor emlegette, most éppen azt ismételte el, hogyan halásztak a folyón: csak bedobtak egy kézigránátot a sodrással ellentétes irányba, aztán belegázoltak a vízbe, és szedték össze a halakat, mert a légnyomás elkábította őket, lebegtek a felszínen, volt köztük mindenféle fajta, némelyikbe repesz is került, de annyi baj legyen, kiköpi az ember, mint a szálkát, ilyen egyszerű volt a halászat, jóllakott az egész szakasz.
     Bizony elkelne otthon egy halvacsora, körözött a hasán a tenyerével Fütty. Megvan: sült halat eszünk, ez volt Prr-prr csatakiáltása, és máris rakta a zsebébe a megmaradt két kézigránátot.
     Távoli puskaropogást hozott valahonnan a víz, nem célirá- nyosat, csak amolyan levegőbe lőtt sorozatot, mint amikor valakinek fia születik. Galylyak jöttek az árral, lomhán követték a felhők a saját tükörképüket, köztük a felszínen olyanok voltak az előbukó napsugarak, mint a halpikkelyek. A túlsó parton őrhelyeket ácsoltak az új határ békés őrei.
     Pocok begázolt a vízbe, az áradás miatt százméternyire is csak derékig ért. Közben egyfolytában beszélt, hogy jól beha- jítja, ahol a legmélyebb, mert ott tanyáznak a harcsák, ahol a víz a legsötétebb, akkorák, hogy fényképezkedni szoktak velük az újságok horgászrovatában...
     Közben valamikor kibiztosította a kézigránátot, közben azt is mondta, hogy miért nem sistereg már ez az átkozott, közben azt is kiabálta a másik kettő a partról, hogy dobd el, te barom, azonnal hajítsd el...
     Abban a pillanatban robbant fel, amikor a füléhez tartotta, hogy sistereg-e, de már nem hallott semmit. A másik kettő csak a testét látta, ahogy megtartja még egy darabig az iszap, nagyot csobban hanyatt, és a feje nélkül sodorja el a víz.
     Álltak még egy darabig a parton. Várták, hogy feljöjjenek a halak.

A rézfaszú bagó
(Holmi. 1998/2.)
Elolvasom
Fénykazuisztika II.
(Alföld. 1998/5.)

Kontra Ferenc

Fénykazuisztika

(láthatatlan)

Kicseng hosszan, és a szám helyén valaki lélegzetet vesz, szintén keres valakit, de nincs vonal, egymásra vagyunk utalva az ideiglenes térben, amíg várakozunk, elképzeljük azt a másik helyet, ahol nem vagyunk, csak halljuk, hogy az a másik szoba tágasabb és napfényesebb, mert koppan a márványon a váza, végiggördül a porcelánon a vízcsepp, koccannak a jegek a whiskyspohárban, a kalitkában egzotikus madarak csivitelnek kaméleonok kaparásszák a terrárium falát, egyikünk sem vesz közben levegőt, nem tudom, meddig bírnánk ki így a víz alatt, cápák úsznának el felettünk, a mélység felett szitálna a hó, és ebben az ideiglenes térben egy fa táncolva járna, arról ismerném meg, ahogy végigvonaglik földből kiálló gyökereitől a gallyaiig, a erdei úton nem találkoznék senkivel, a tölgyek száraz, barna lombján fehéren simulna a január, olyan távol, olyan messze, mintha el sem érném, senkim sem lenne, akiért megfordítanám a gyűrűt, a dupla vonalas, ‡-jeles pecsétgyűrűt, nem fogna rajta semmilyen varázsolás, az elfelejtett évszak ezüstkezén jégcsapok lógnak, még átlátni a fagyon, a szakadék szélén elérni a fagy suhogó ingét, még letehetném a kagylót, mielőtt megtalálná a gyászjelentések között a nevét, mielőtt álmában megjelenne, mielőtt kitöltetnék vele az űrlapot, hogy mennyiért és hogyan, mielőtt eligazodhatna a térképen, ahogyan egy koordináta-rendszerben, az egyik irányt betűk jelölik, a másikat számok, mielőtt felszólítanák, hogy mondjon egy nevet, aztán mondana egy másikat, ami még mindig nem a sajátja, aztán odamenne újra, hogy meglelje, arra a helyre ismét, ahol együtt tévedtek el, mert másodszor már nem lehetne, így búcsúzna el tőle, azt hinné, hogy nyoma veszett, csak azt nem tudná, miért és hogyan, talán szándékosan vagy véletlenül, fekszik eszméletlen valahol, talán elfelejtené; utánajárhatna, és attól félne, hogy a szemébe mondják: tévedésről van szó, mert akit keres, talán sosem létezett, vagy legalábbis nem ezen a számon, nincsen utcája és lakhelye, nem lehet folytatni a beszélgetést.

(ragyog)

Nem lehet folytatni, mert megint huszonnégy óra jön, és betelik egy holdkóros év, félbemarad a mozdulat, mint a célfotón: a füst örvénylik a keresztutcán, még látszanak az elmenők, akik háttal állnak, és mi vagyunk a múlt, akik visszatekintünk rájuk; körülöttünk olyan hirtelen lett tél, hogy a hó alól nem is volt idejük a lomboknak lehullani, átsárgálltak a pelyheken, a taposás a járdán beleoldotta a leveleket a latyakba, ilyen a nosztalgia képlékenysége, elballagni a fák alatt a CD-kölcsönzőbe Alice Cooper Welcome To My Nightmare-éért, mert azóta meglódult a technika, és új hangok települtek a számokba, fémapróságok és brummogó mélységek, sohasem hallott neszek, melyek ha voltak is, lekoptak a rossz minőségű nejlonokról és félrepréselt lemezekről, az agyonkarcolt barázdákból kiléptek a sorok, az emlékezet csak a lelkesedésből őrzött meg valamit, az aranykorból, amely egyszerre volt sci-fisen előre és történelmien hátramutató, az utolsó lemezen nem is hallható más, mint az üveghangokkal kísért kis nyöszörgő dallam, ha három percbe kellene sűríteni a múltat, akkor sötétedés előtt a Years Ago szólna, a csoszogó léptekkel elhaladó karnevál, medvék és elefántok, zokogó bohócok, fáklyákat dobáló artisták, gyere haza, kisfiam: all my friends went home, years ago, all my toys are broken and so am I inside mom, the carneval has closed - Cooper és Wagner írták, a black widow araszolt át a fehér táblán, talán az Eldorádót kereste, a felszín alatt az aranyat, mert ami ér valamit, az rejtve maradt, ettől volt az egészben valami rejtélyes, ami külön-külön szólt az emberekhez, nem együtt, nem akarta őket besorolni és nyájjá tenni, ettől vált féltett és törékeny örökséggé, mint minden jó zene, amely hallgatójának magánügye maradt, ez a ragyogás táplálta a mindenkori neoizmust, az egyéniség felemelését, mert csak a felcserélhetetlenség vitt előbbre, vagy valamerre, mert a mindenkihez szólás a magamhoz-sem-szólással volt azonos, a huszonnégy óra is ilyen neoista intim szféra, annak a pillanatnak a mágiája, amely nem létezik, amikor számokkal jelezhetőkké válnak az évek, melyek csak a közmegegyezés zálogát ígérik, mégis átrántanak mindenkit arra a pillanatra a másik térbe, ahol ragyog az arany és hull a hó, közben a legjobb zenék szólnak, még el sem kezdődik a pillanat, és máris vége.

(neon)

Az a pillanat lesz a vége, amikor a sötét teremben egymás után megszólalnak, mert előbb lesz hangjuk, aztán fényük, ropognak hosszú pillanatokig a mennyezeten, mintha nem is az lenne a dolga az üvegnek, hogy összetörjön, hanem hogy falai közé zárja, ami benne van; a teremben ágyak sorakoznak, érintetlen rajtuk a lepedő, mintha soha nem feküdt volna rajtuk senki, a rácsos ágyvégeken az alumíniumtáblán a kórlapok odacsípetve várják, hogy elinduljon rajtuk a lázgörbe, lehetőleg folyamatosan felfelé, a vörös villámvonal legszívesebben cikázva szaladna, mintha nem ismerné a feljebbvalók által irányított tervet, merre kell bejárnia a szigorú négyzetrácsot, mintha korlátlan szabadságában bízna, mintha nem ismerné a törvényszerűségeket, amelyek kilengését szabályozzák, úgy tesz, mint a hinta, vaskos cölöpökre kötve, azt gondolja, messze száll, bármikor elindul a végtelenbe, mintha kifelejtené a számításból a lengés fokozatos elhalását és a kötél hosszát, mintha ki akarna szabadulni a fizika képletekben kifejezhető börtönéből, ezért csak álldogál a lengések között büntetésből, letölti örökre szabott idejét, ahogyan jön és megy a láz az üvegcsőben, tágul és ezüstösen tör előre a higany, hiszen egy fém öntudatával csapkodja a farkát, ahogyan a befogott fenevad ingázik morogva fel s alá a rácsok mögött, abban a biztos tudatban, hogy kitörhet egyszer, mintha nem is zsákutcában járna, mintha erősebb lenne az üvegnél.

(diffrakció)

Mintha a víz erősebb lenne a fémnél, a foltok az elvékonyodás jelei, terjeszkedő maszatfekélyek, azokon a helyeken lyukad ki először, koppan a pléhsávon az eső, háromhangú ütemet dobol, mert ennyi elemből áll az ablakperem, a versritmusból történet lesz, elhiteti, hogy az árnyékkép körvonala nem éles, hanem elmosódott, minden váratlan, ott is megvilágítást észlelek, ahol a fény egyenes vonalú terjedése alapján nem várnám: kikapcsolom a készüléket, és középen egyetlen pontba szűkítve látom az utolsó képet, ami éppen eltűnt a képernyőn, a jelenség a gyilkos képének esetéhez hasonlítható, akinek vonásait a hulla retinájából lehet előhívni, a hirtelen bealkonyodó tudat rögzíti az arcot, amit utoljára látott, és ezt megőrzi mint a bűn bizonyítékát, ami viszont csak akkor hasznosítható a törvényszéken, ha mondjuk megfojtották, vagy szíven szúrták az áldozatot, ilyenkor akár a kárörvendő mosoly is megjelenhet pozitívban a tárgylemezen, de mi van akkor, ha mondjuk, a tettes hátba lőtte áldozatát, akkor a retinán egy ablakot látunk, amin éppen kinézett a szerencsétlen, mert szeretett elrévedni az esőcseppek hullásában, melyek háromhangú ütemet dobolnak a pléhsávon, és semmi oka nem volt a gyanakvásra, arra pedig végképp nem gondolt, melyik lesz az a pillanat, amit a szemgolyó utolsóként rögzít; a fényelhajlás látványa újra szembetűnő: egyenletesen szétterül, mint az égbolt, nem jön alább, hogy megtartsa súlyát, hanem elengedi, mint a szitálást a hófelhő; nem jön tovább, csak ingáz egy helyben hangtalan, mintha ezzel a csenddel mondaná, hogy főleg a színészek ismerik ezt az érzést, annak jóleső tudatát, hogy kifogástalanul játszották szerepüket, vagyis egészen pontosan szólva mozdulataik megegyeztek az általuk megtestesített eszményalak mozdulataival, valamiképpen beléptek egy előre gyártott sorsba, és saját szívükkel életet, lüktetést leheltek belé, így van ez a csapadékkal is, amely beteljesíteni igyekszik küldetését: tekintetem a helyes szöget keresi, hogy megpróbálja szétválasztani a havat az esőtől, ahogy együtt hullnak, a szemgolyó is megtelik, olyan lesz, mint a káosz, a víz egyenesen lefelé tart, a hó pedig vonakodik ettől a meredek eséstől, elidőzne még egy darabig, súlya megengedne egy kis ringatózást... váratlanul kivált közülük egy óriás, mi lehet vajon, amit utoljára látott?, jégpikkely borította, ettől nyirkos és csillogó lett, ahogyan a madarak lába is megőrizte fajbeli rokonságát a hüllőkkel, ettől az összetartozástól vált hatalmassá, amint lebegett az ablak előtt felnagyított kristályszerkezetével; visszatért, hogy engem megtaláljon.

(csapda)

Visszatértünk az aszfaltútra, a lecsapolt lápon át kanyargott, hajlongó nádkontúrok araszoltak kétfelől az enyhe éjszakában, lehajtott ablakkal haladtunk a töltésen, a magnóból sztereóban üvöltötte a Doors, hogy "gyilkos vár az úton ránk, agya, mint a béka, ráng"; nem tudom, hogy ez irányította-e a figyelmemet az öklömnyi jószágokra; nagy, kiguvadt szemükben foszforzölden verődött vissza az autólámpa, türelmesen üldögéltek az út szélén, mintha csak bennünket vártak volna, nem ugráltak szét az ajtócsapódásra sem, ahogy lehajoltam, mintha egy marék mocsárszagot dobtak volna az arcomba, tenyeremben felfújták nyirkos testüket, mélyen induló és sivalkodásban végződő vészhangot adtak, kalimpáltak a levegőben, váratlan mozdulataik árnyjátéka a denevéreket utánozta, a fény volt a csapda, valósággal megdermedtek a vakság börtönében, mintha azt sem hallották volna, honnan közelítenek a léptek, pedig gumitalpam alatt csikorgott a kavics, torkukon a bőr le-föl járt, makacsul nyeldesték a rájuk spriccelő világosságot, árnyékuk hosszúra nyúlt az úton, mintha az óriások földjén jártam volna, testes, egyformán fényes felületű szobrok között, melyek a felkelő nap felé fordulnak, elvarázsolják őket a sugarak az éjszaka közepén, ettől válnak áldozattá, mert ez a fényforrás akár le is bukhat előttük a látóhatár peremén, és tovább világíthat alattomosan, ilyenkor egy gödör mélyére is követik, ahol már csak be kell gyűjteni őket, hátsó lábukról lehúzzák a bőrt, mint a nadrágot, aztán a végtagok még egyszer ugrásra készen megrándulnak, amikor sót hintenek rájuk, megfeszülnek az izmok és megelevenednek, a felhevített serpenyő előtt az egész tál csupa tiltakozó mozgás.

(tükröződés)

A mozgás megeleveníti a képeket a tükörben, az azóta történtek fényében most már biztos, hogy nem álmodtam, de akkor, azon a napon még azt hittem, hogy hallucinálok, mert tudtam ugyan, hogy a denevérek a hangok visszaverődése által tájékozódnak, de arról fogalmam sem volt, hogy a fény tükröződésének segítségével is lehet tájékozódni, feltéve, ha valaki megérti a jeleket, mert nem egyszerűen arról van szó, hogy ha a lámpafény a szokásos módon bevilágítja a teret, akkor a szem tudatosítja a látottakat, a sötétségben pedig csak a denevérek röpködhetnek kedvükre, hanem arra a szabályszerűségre kellett rájönnöm, hogy a tükrök, ha egymást tükrözik, akkor végtelennek tetsző utat nyitnak a szemlélődő előtt; azon a napon elhatároztam, hgoy nemcsak gyönyörködni fogok a tükrök által megelevenített folyosóban, hanem el is indulok befelé, és ha veszem a bátorságot, akkor az első dolgom lesz alaposan körültekinteni, láthatok-e bárki mást saját magamon kívül, hiszen találkozhatnék éppen másokkal is, akik ugyanebbe a labirintusba kívánkoztak, csak legfeljebb nem volt bátorságuk tovább haladni, hanem megálltak a hatodik vagy hatvanadik visszatükröződésnél, mint a szobrok, aztán elbizonytalanodtak, eljárt felettük az idő, és indulnának vissza, éppen erről nem tudtam semmit, mi lesz akkor, ha egyetlen pontnyira szűkül a látóhatár, hiszen a folyosó szemlátomást még a végtelen előtt elkeskenyedik, beszűkül, csak az indulásnál tűnik úgy, mintha végig lehetne rajta menni, talán futva, hogy minél előbb átjusson az ember a másiknak hitt dimenzióba, mert hova juthatna máshova; arra számít, hogy ezen a folyosón csak úgy végigsétálhat, de nagyon téved, mert számításon kívül hagyja az egyik legfontosabb tényezőt, mintha mondjuk, a fizikai képletekből kihagynánk a súrlódást, ebben az esetben minden csúszkálna a végtelenségig, kihullnának a kezekből a tárgyak, éppígy a tükrök által mutatott képek kopását sem szabad figyelmen kívül hagyni, a visszaverődés a sokszorozódással arányosan veszít az élességéből, tehát az út is egyre bizonytalanabbá válik, ködös utcához válik hasonlatossá, ahol el lehet indulni ugyan, és az ember abban a hitben indul újra, hogy még mindig ugyanolyan fürgén és vidáman teszi meg az utat, mintha örömet okozna neki a séta, aztán ahogy öregedik, egyre kevésbé bírja, ugyanannak a látványa már inkább nyomasztja, ami nemrég még bizsergető izgalmakat ígért, az útról pedig az emlékek verődnek vissza, és az ütések egyre erősebbek lesznek, végül széttörnek a tükrök.

A római katona
(Holmi. 1999/5.)
Elolvasom
A három szín
(Kortárs. 1999/8.)

Kontra Ferenc

A három szín

(ELEJÉTŐL FOGVA)

Biztosnak látszott, hogy minden így marad örökre, ahol az emlékezés csak akkor szakad félbe, amikor a viharban a szélrohamok miatt kialszik a villany. Vörösmarton, ahol valamikor a tízes években megállt az óra a peron fölött, és utána sohasem javították meg, csak régi családi legendák keringtek arról a mesés gazdagságról, amely igazi polgári házakat teremtett, szecessziós gipszrózsákkal a homlokzatukon, vaskos és magas falakkal, közöttük kóválygó Krúdy-figurákkal és nemzedékeken át hagyományozódó részegséggel. A Ronczky nagypapa meg a Hajós különvonattal jöttek haza Pécsről, mert lekésték a rendes járatot. Minden születésnapon, keresztelőn elmesélték a család messze földön híres anekdotáját. Távíróval jelezték, hogy különvonat érkezik Vörösmartra, ezért sebtében összetrombitálták a tűzoltó-zenekart, mint mindig, amikor hasonló szerelvény közeledett. Még ha nem is tudták pontosan, ki miért jön, azért a rezesbanda és a kíváncsiskodók tömege nem ártott. A gyerekek a levegőbe dobálták a sapkájukat. Az induló közepén letette a harsonát a tűzoltóparancsnok, és döbbenten hápogta, hogy ez csak az öreg Ronczky, aki reumás lábával szokás szerint négykézláb ereszkedett lefelé a vonat magas lépcsőjéről a földre.

„Nézzétek ezeket a felhőket, hogy kotródnak innen! Megmondtam, hogy mire hazaérünk, az eső is eláll”, tárta szét a karját a peronon, bámulta az eget, mint egy kisgyerek, aki először látott szivárványt. Ekkor ért véget a legenda.

A három színt külön-külön vásárolták, még csak nem is ugyanazon a napon, hogy ne legyen feltűnő. A Ronczkyékkal és a Hajósékkal közösen vették, mert ez a három család összetartott jóban és rosszban. Nagyanyám hosszasan mesélte azt a délutánt, amikor elment a rőfösüzletbe: Ármin bácsi a pulton elé terítette egymás után a bálákat, szabadjára eresztve a százszorosan összegöngyölt, bolyhos sötétséget, mintha a tízes évek óta elfekvő, kiszabaduló filcfelhő egy másik idő szagával árasztotta volna el a faburkolatú helyiséget, töprengő évek illatával, melyek megszámlálhatatlan rétegekben türelmesen rakódtak egymásra a hajdani tavaszok során; molyok rajzottak ki a várakozásteli levegőbe, az egész boltban gyapjúpihék kavarogtak a félhomályban, nagyanyám tétován simította végig a kezét a hamvas bársonyokon, végül keményen és határozottan kijelentette, hogy vörös selymet kér, mert az illik a húsvéthoz. A magyarok bejövetelét feltétlenül zászlóval akarták megünnepelni. A nagynéném, aki akkoriban varrni tanult, fél éjszaka alatt bejárta biciklivel a falut, hogy a kelméket összegyűjtse, hazavigye a csomagtartóján, gondolatban kitárja az egymásba nyíló szobák ajtaját a hatalmas házban, végigterítse a padlón a színeket, mint valami hosszú, kéjesen hívogató lepedőt, mely a testhez érve megelevenedik, hosszú és élvezetes síkosság lesz belőle, mellyel a szél játszik húsvét reggelén, a padláslyukakon kidugott lobogók a házak homlokzatán a bevonuló magyar bakákat köszöntötték. A várakozás apám nővérére különösen érzékletes hatást gyakorolt, mert még ugyanazon az őszön feleségül ment az egyik magyar bakához, díszmagyarban esküdtek; a Sógor Karády-lemezeket hozott Mohácsról. Annyi bor termett abban az évben, mint a mesében, a lakodalom is hetedhét országra szólt. Másnap délig játszott a kertben a tűzoltó-zenekar a dáliák között.

A vörösmarti szomszédok azért megjegyezték:

„Nem nekünk örülnek ezek ennyire, hanem a területeinknek.”

Az újonnan érkezett tisztviselők pökhendisége csak alátámasztotta ezt a vélekedést, mert úgy jártak-keltek a faluban, mintha egy távoli gyarmaton lennének. Egymást érték a beidézések és az újbóli földelosztások, a szőlősgazdák legnagyobb felháborodására.

„Úgy jársz te is, mint Szénakherib”, mondta Ármin bácsi a frissen kinevezett helyi parancsnoknak.

Újra megváltoztak a helységek, az utcák nevei. Elképzeltem egy olyan kiállítást, amely csupa lecsavarozott táblából állna. Olyan lenne, mint egy bélyeggyűjtemény. Mert itt lenne igazán érdemes összeszedni a bélyegzők lila nyomait is, ahol egy évszázad alatt ötször lépett a határ. És a foglalások-csatolások folyton átkeresztelődésekkel kezdődtek, mert előbb a jeleket kellett kirakni, ahogyan a kutyák teszik, legelőször körbevizelik szerzett birodalmukat.

„Ezentúl csak vendég leszel itthon”, olyan tragikus pátosszal mondta a nagyanyám, mint aki régi idők csalódásait dédelgeti lelkének legbelső kamrájában, én pedig ebben nem találtam semmi szomorút, hiszen vendégnek lenni jó. Tele voltam kalandvággyal, mintha a gimnázium a szabadsággal és az elszakadással lenne egyenlő, nem akartam búcsúzkodni, közben végig az volt az érzésem, hogy ő többet tud arról, ami rám vár.

Laskó utca, micsoda véletlen, hogy egy utcát nevezzenek így éppen ebben a városban; mintha csak visszautalna arra, hogy a határ másik oldalán egy ugyanilyen nevű falu központjában áll éppen egy Zsolnay-szobor, egyedi és soha meg nem ismételt alkotása a pécsi zománcfamíliának, „Ősök jussán” felirattal, amit én sohasem címnek tekintettem, hanem befejezetlen mondatnak. Törékeny harcos. Hiányzik a lábából egy rész, és a szobrokat nem szokták kiegészíteni, ami egyszer letört róluk, örökre pótolhatatlan. Milyen nevetséges is lenne, ha a szamothrakéi Nikének feje s karja nőne a Louvre-ban. Mégis gyönyörködni járnak elébe, nem pedig szánakozni rajta. Milyen szörnyen nevetséges lenne, ha magasabb lenne önmagánál, több, mint 2,75. Egy torzó sosem lehet nagyobb önmagánál, bármennyire is gyötri a fantomfájdalom. Elmosolyodtam, mert amikor erre elmentem, a gyár portásfülkéjéből folyton a Rubettes operettes Sugar Baby Love-ja szólt, az egyetlen, ami itt derűt árasztott, ebből a negédes dalból is kivált Paul da Vinci, mihelyt felkerült a slágerlistákra, csak az a bevezető sikoltás maradt belőle az elején; errefelé minden csupa metafora, csupa sláger: „az én történelmem ilyen lemezeken forog, a másé nem is kell nekem”.

A bőrgyár cserzőanyagainak édeskésen rothadó szaga árasztotta el ezt a város széli utcát. Az öles fémcsövek fent a magasban télen-nyáron gőzölögtek. A patakban sűrű barna lé folyt, az apró hidak betonszegélyéről sohasem száradt le az alvadtvérszerű zuzmó. Akinek egyszer is elvitt erre az útja, megjegyezte és felismerte a gyomorpróbáló szagot. Ez a dohosság bevette magát a házakba is, mintha töltött káposztát főztek volna az év minden szakában. Soha el nem párolgó, zavaros cseppek ültek a házak elé ágyásozott liliomok levelén. Számomra ilyen is maradt ez a város.

Ez a hely, ahol véget ér a múlt: kiszáradt meggyfa állt a hátsó udvarban, az évek során sűrű hálót szőttek ágbogára a tenyérnyi keresztes pókok, a gyártetőről hömpölygő fényben a vékony szálak szivárványosan csillogtak, mint az angyalszárnyak selyme. Itt élt az anyjával Hajós Eszter, csípőficamos volt és enyhén púpos, nem ment férjhez, egy textilforgalmi vállalatnál könyvelt. Gyűjtötte az Agatha Christie-ket, minden magyar kiadás a könyvespolcán sorakozott, egymás után kölcsönkértem belőlük hármat, és elolvastam az Öt kismalacot, a Nemezist és a Ház a világ végén-t, ebből kiírtam a műfajra legjellemzőbb mondatot: „A gyilkos a bűn elkövetésével megnevezi önmagát.” A falon Vörösmart század eleji képe függött. Az ágyán ormótlan díszpárna állt, hatalmas békára hasonlított, évtizedek beszűrődő napsütése elhomályosította a színét. Amikor a szobába léptem, diadalmasan felemelte, és azt mondta: „a miénk volt a zöld selyem, a fák színe, anyám csempészte át a határon”. Az anyjával sohasem beszéltem, főleg a konyhában ült egy könyvvel a kezében, de nem hiszem, hogy valaha is olvasott volna, csak nézett ki mereven az ablakon a gyár téglafalára.

A híres nagyapáról egy harcias-bajuszos képet láttam az albumban, a Monarchia katonája volt, elképzeltem, ahogyan leszáll a különvonatról a vörösmarti állomáson. Magába szippantja a gőzmozdony. A gyengék menedéke.

„Bármit elviselek magam körül, csak a butaságot nem”, mondta a nagyanyám. Innen valamikor zongoraszó hallatszott ki, és megálltak az ablak alatt a férfiak a demizsonnal a pincéből hazafelé menet, hogy megpihenjenek, és hallgassák egy kicsit. Ilonának, az unokatestvéremnek zongorát béreltek, zeneiskolába járt Újvidéken. Ez volt az első szoba, innen nyíltak sorban végig egymásba a szobák, a magas mennyezeteken még látszottak körben az egybefonódó sárgarózsa-bimbók. Körbenéztem, és megértettem, miért mondta drámaian a nagyanyám, hogy most egy korszaknak vége lett; nem kötődött ez történelmi sorsfordulóhoz, hanem valami máshoz: belefáradt a gazdálkodásba, már nem tudta kifizetni az adót a földek után, nem volt, aki dolgozzon, a bérbe adott holdakból csak szűkösen tudott megélni, a hajdani gazdagságból mindössze néhány családi ereklye maradt. Pedig még változtathatott volna sok mindenen, de ott volt a szőlő a Várhegyen, nem lehetett kivágni, mert azt még a nagyapja ültette, és a bora eljutott a császári udvarig, a középső pászta közepén a telepítéskor római sírokat találtak, megmaradt a hatalmas pince a présházzal, ahova befért az egész felszabadító orosz század. Hangjából keserűség hallatszott:

„Hajósékat rendszeresen meglátogatod?”

Bólintottam, de nem nagyon hitt nekem.

„Ők még idejében elmentek Pécsre. Minél idősebb lesz az ember, annál inkább elhanyagolják, a mai fiatalokból hiányzik a kötelességtudat, hogy törődjenek az idősebbekkel, pedig egy jó szó is hetekkel meghosszabbíthatja az életüket. Egyedül hagytatok mind, sohasem gondoltam, hogy egy ekkora család elúszhat, széthullhat, a világ minden részére szakadhat: Ilonáék Ausztráliában, a lányom Németországban, a Gálék Kanadában; te nem tudod, milyen érzés az, hogy ha valakit soha többé nem láthatsz, pedig itt nőttek fel, már te is megváltoztál, mekegsz, mint a magyarországiak, pedig nekünk van saját nyelvünk, ami sokkal szebben hangzik. Te szégyelled a mi régi nyelvünket?”

Átfutott az agyamon, ahogy álltunk a kollégium udvarán nagyság szerint, olyan katonásan igazítottak el bennünket a pokróccal a hónunk alatt, mintha a harmincéves háborúba mennénk, az ösztöneim azt diktálták már az első napokban, hogy ebből a sorból nem érdemes kilógni, a fene sem gyönyörködik az én eredeti drávaszögi kiejtésemben, a nagy magyar szívek hagyományosan egyébként is leginkább Erdély irányába dobogtak; nem is a szókincsen kellett változtatnom, hanem az artikuláción, és ezt nagyon tudatosan tettem, semmi kedvem sem volt hozzá, hogy kiszúrjanak és utánozzanak, mihelyt kimondok egy mondatot, gyerekfejjel még könnyű változtatni a beszéden, rövid idő alatt eltűnik a leghalványabb nyelvi jellegzetesség is. Amikor hazajöttem, eleinte próbáltam visszaalkalmazkodni, ha a régi barátaimmal beszélgettem, de aztán már nem erőltettem, innen nem volt viszszaút, mert olyan lett volna, mint a restaurálás, aminek eredménye a leghívebb igyekezet ellenére sem lesz többé soha ugyanaz, a jó szándék ellenére is úgy érezhették volna, mintha parodizálnám őket; az embernek végül csak egyféle hiteles magyar nyelve lesz, amit beszél, és amit elfogadnak tőle. Minél vegyesebb közegben beszéli, annál sterilebbnek érzi, később már nem válik környezetfüggővé, egy felnőtt többnyire a maga megkövesedett nyelvénél marad, csak kivételes esetekben képes színészi teljesítmények módjára például tájszólást imitálni, de ezzel inkább úgy jár, mint Móricz Rózsa Sándora.

„Ezentúl csak vendég leszel itthon, megmondtam neked, de nem vettél komolyan. Nemcsak te felejtesz el bennünket, hanem téged is elfelejtenek”, mondta a nagyanyám.

Az alkalmazkodást tapasztaltam egykori általános iskolás osztálytársaim között, ha hazajöttem a szünidőkben, horvát akcentussal kezdtek beszélni, hiszen más nyelvű lett a baráti körük is, átültettek számos köznyelvi kifejezést a magyar mondatokba is. Csak egyszer próbáltam szóba hozni, hogy „a nyelv általatok is hagyományozódik, miért nem figyeltek oda, hogy a magyar szavak ne szoruljanak ki teljesen a beszédetekből”, de a valóság az volt, hogy Eszékre jártak, ahol természetesen kizárólag horvát nyelven tanultak, lassan egymás közt sem beszéltek magyarul, mert folyton elverték őket. A kisebbségek bizonyultak a legalkalmasabbnak a fosztogatásra is, főleg az első szakközépben, tőlük következmények nélkül lehetett elszedni a pénzt, hiszen úgysem mertek megnyikkanni, döcögő nyelvtudásukkal esetleg az igazgatóhoz bekopogni. De nem volt ez másként azok esetében sem, akik szerbiai iskolákban tanultak tovább.

„Persze hogy elmentek, annyira nyilvánvaló, hogy miért”, magyaráztam a nagyanyámnak, „mert inkább legyenek »nemzetrészek« Kanadában vagy Ausztráliában, ha már választhatnak. Ott vannak az aboriginálok, mindenre lehet példát találni, arra is, hogy maradnak makacs kisebbségben a saját földjükön, vagy angolra váltanak, és nem számít náluk, hogy mi meddig tart. Népi kultúrájuk legjellegzetesebb jegye, hogy a testüket és a köveket ősi minták szerint kenik be különféle színű sárral, a koalaszürkétől a kenguruvörösig, amely sokáig megmarad, mert ritkán esik az eső. Múzeumokba lehetne vinni a köveket, biztosan viszik is, de nem ez a lényeg. Teljen egy élet esőtől esőig, akkor is megérte. Mindenki maga döntse el, hogy mi éri meg neki.”

„Elmehetsz te is utánuk, de azt ne felejtsd el, hogy magyar csak itt lehetsz, mert tudják rólad, hogy az vagy. Azok tudják, akik gondoskodtak róla, hogy az anyakönyvi kivonatodon és valamennyi dokumentumodban még a szüleid neve se szerepeljen magyarul, nemhogy a tiéd. Hogy sohase tudd bizonyítani másutt a világon a származásodat. Bennünket nagyon tudatosan radíroztak. Koncentrációs tábor ez is, vagy ha így szebben hangzik neked: nemzetiségi lét, mint az aborigináloké, ahonnan csak fogyni lehet, ennek a tudatát szintén a génjeinkben hordozzuk, éppúgy, mint a tulajdonságainkat, a szorongásainkat, azokat is, amiket a nagyszüleink éltek át. Úgy öröklöd a félelmeiket, ahogyan a szemed színét.”

„De én megtanulok angolul, más ember leszek attól, amit olvasok, a zenétől is változom, amit hallgatok, olyan, mint az óvóhely az ártalmas zajok ellen. Nekem kész tervem van, és nem másokon múlik, hogy sikerül-e.”

„Örökké meglátszik rajtunk, amit átéltünk, akárhová is menjünk, hiába gondoljuk magunkról, hogy ha más idők jönnek, csak megrázzuk magunkat, mint a kutyák, ha partot érnek, és olyanok leszünk, mint régen. Nem, nem csak arról beszélek, hogy megöregedtünk… Nem, nem vádolok én a sorsunkért senkit, mert lehet, hogy mi választottunk rosszul. Nem tehetünk úgy, mintha mindig mindennek más lett volna az oka.”

„Miért nem beszéltünk erről soha?”

„Mert még kicsi voltál, úgysem értetted volna meg. És vannak dolgok, amik úgy múlnak el, hogy nem is érdekesek másoknak. Közben »elszáradnak idegeink, elapad a vérünk«. Ilyesmiről nem beszél folyton az ember, csak ha tényleg el akar menni…”

Elővett a fiókból egy családi képet, az volt a legfurcsább rajta, hogy bekeretezve lapult a fiókban, és nem emlékeztem rá, hogy valaha is a falon láttam volna.

„Az üveg majd megvédi, úgy gondoltam, mert én ezt a képet gyakran simogattam titokban, most már beszélhetek róla, nem szégyellem”, mondta a nagyanyám, aki a forográfián még karon ülő volt, a legendás Ronczky nagypapa pedig fiatal ember, akit Torinóban fogadott Kossuth Lajos, és a látogatást egy kép is megörökítette, Kossuth aggastyánnak látszik rajta, Leonardo da Vinci önarckép-rajzára hasonlít, és a dedikáció a kép alján annak szól, aki őt páratlan vörösmarti borral ajándékozta meg. „A fehér szín volt az övé, a házán a stukkók hattyúkból álltak, és fehérre festette a szobájában a bútorokat.”

„Azt a házat érte találat…”

„Igen. És nem maradt belőlük semmi. Ezért nem adhatom el a szőlőt a Várhegyen”, ismételgette a nagyanyám a bekeretezett képbe feledkezve. Akkor még megvoltak a kert túlsó felén a melléképületek teljes szépségükben, ezek a hófehér, mediterrán boltívek szolgáltatták a hátteret. A szabályosan beállított családi képen a kor szokásaihoz híven rendezte el a szereplőket a fényképész, tiszta tekintettel néztek a gépbe, ükanyám fonott karosszékben ült, fekete selyemruhájának ráncain látszott, hogy nem kevés időt fordítottak az előkészületekre, a kép tökéletes élessége a legapróbb részleteket is jól kivehetőekké tette. A két gyerek a világoskék szemével inkább az anyjára hasonlított, mindössze másfél év választotta el őket egymástól, megilletődöttségükön látszott, hogy nem mindennapi esemény részesei: mintha egy tükörben próbálnák felismerni a saját arcukat. Hasonló képek tucatját láttam már a családomról, ez mégis eltért valamennyitől, egy apró részletben, ami másnak talán sohasem tűnt fel. A családfő a jobb szélen, akinek férfiasan szögletes álla és szigorú, széles homloka volt, valamit tartott a kezében. Ez a messze földön híres bortermelő, a történelmi Baranya megye becsületbíróságának ülnöke, akiről sugárzott a jómód és a kiegyensúlyozottság, megengedhetett magának egy szecessziósnak tűnő gesztust, mintha csak úgy, hanyagul, szándékosan oldani akarná az örökkévalóságnak szánt komolyságot. Egészen közel hajoltam a képhez, hogy meggyőződjem róla, biztosan jól látom-e, hogy néhány szál gyöngyvirágot lógat a kezében.

„Nem marad más hátra, mint hogy kiadjam az első két szobát albérlőknek, én meg elleszek a hátsó háromban.”

Azon a délutánon segítettem kivinni a bútorokat. A szekrényből előkerültek az ükanyám ruhái, némelyik olyan épségben, hogy ki sem kezdte a moly.

„Hasonló tapintású vastag selymet nem is árulnak mostanában, csak a rőfösüzletben lehetett ilyent venni. Ármin bácsinál, kivégezték a családjával együtt a jasenovaci koncentrációs táborban”, mondta.

„Még megvan a zászló is. Mi a fenének őrizgetsz ilyeneket? Az a folyó már nem folyik vissza, te mesélted, hány rokonunkat lőtték itt a Dunába a partizánok, egyszer már belefeketedtél a várakozásba, sosem jönnek haza, de megvannak a ruháik, kísérteteket őrzöl a szekrényedben, ahelyett, hogy a cserépkályhába tömnéd a télen!”

Nagyanyám ezen nem sértődött meg, hanem azt mondta, hogy mi elvesztett területeken élünk, és ilyenekként fogadnak bennünket, akár nyavalygunk, akár nem. Az pedig, hogy mit őrizget a szívében vagy a szekrényében, az semmiféle országra nem tartozik.

Harmadnap utaztam vissza, kezdődött a tanév, és a klórszagú szeptemberben megelevenedett a folyosók felmosórongyainak foszladozó emléke. Valahányszor nyílt előttem a sorompó, enyhe szorongással vettem tudomásul, hogy folyton egy idegen országba megyek haza. Egy nap váratlanul látogatóm érkezett.

„Tőle örököltem a szemeimet, talán nincs is más rajtam, ami szép, tőle kaptam a torzságomat is. Az ember különösen ilyenkor hajlamos arra, hogy fogyatékosságaiért a szüleit vádolja. Aztán rádöbben, hogy ezért vezekeltek egész életükben. Megírtad azt a novellát arról, hogyan érkezett meg a különvonat Vörösmartra?”

„Elegem van a családi legendákból! Lesz talán, aki majd bennünket megörökít? Érdekel majd bárkit is, hogyan éltünk?”

Megéreztem a jellegzetes szagot, ahogy a bőrt cserzik iszonyú kádakban, melyeket sohasem láttam, csak elképzeltem. Megéreztem, mielőtt közelebb hajolt.

„Most az egyszer… ne haragudj!”

Hajós Eszti jól tudta, hogy tapintatlanság a közelebbi és távolabbi rokonságnak a tanintézményekbe látogatni, mert égés a többiek előtt, hogy rokon, meg ahogy kinéz, az osztálytársaimra a tolerancia volt a legkevésbé jellemző, ezért sohasem keresett fel a kollégiumban vagy gimiben, kivéve ezt az egyetlen alkalmat. És most nem zavartak a nagyszünet uzsonnázói a szalvétás szendvicsekkel meg az iskolatejeikkel. Ültünk a földszinten a porcelánkút szélén, mintha hattyúk is úsztak volna benne, éneklő hattyúk, melyeknek erre a kivételes alkalomra nemesedett énekké a hangjuk; ebben a városban megannyi törékenység vert tanyát, csupa szomorú hattyúfosszínű majolika, azt hittem, meg kell vigasztalnom, mert hamarosan zokogásban tör ki. De határozottnak és erősnek látszott. Lazán lógott a vállán a fekete ruha, arca egészen behorpadt, mint a holtaké, azt a benyomást keltette, hogy a csontok kívül vannak a testen, ez a gyerekesen csalódott tekintet, melyet rám emelt, sokat elárult azokból a napokból, melyeket átélt:

„Nem szólt semmit már hónapok óta. Tudtam, hogy elindul egyszer, és nem tudom megállítani. Ő sohasem érezte otthon magát, fél évszázad sem volt elég hozzá. A kötényében találtam ezt a verset, giccses, mint minden, amivel önmagát siratja el az ember; nézd, erre a négybe hajtott kockás papírra írta: »mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten«, így volt neki a legjobb.” Mármint az anyjának, aki felakasztotta magát a hátsó udvarban a kiszáradt meggyfára. Ahova nem láthatott be senki, mert a bőrgyár ablakai magasan álltak, oldalt pedig csalán nőtt, és mindig meghagyták, mint valami megfoghatatlan szép virágot.

„Emlékeztessen rá a zászló, amit maga köré csavart, és úgy jött át a határon, hogy megőrizzen valamit abból a világból, amit örökre el kellett hagynia.”

„És attól lettem ilyen, mert hason kellett csúsznia egy árokban, akkor pattantak szét a csigolyák.”

„Kész csoda, hogy egyáltalán életben maradtál. Ez nem érték!? Gondolj arra, hogy téged is meg akart őrizni!”

Átkaroltam, ilyenkor az ember ösztönösen próbál vigasztalni, és a maga módján kifejezni részvétét, ahogyan abban a pillanatban eszébe jut, végigsimítottam a hátát, ahol a gerince kifordult saját tengelyéből, és olyan természetességgel öleltem magamhoz, mintha ettől kiegyenesedett volna. Ahogy ment kifelé az ajtón, mintha egyenesen járna újra, láttam az arcán, hogy mosolyba rendeződik rajta az a döbbent horpadás, mintha egy érintésnyi gesztus elég lett volna hozzá, hogy az izmok és szövetek visszanyerjenek valamit régi bátorságukból, öröklött erejükből.

Magyarország. Elejétől fogva. In. 2000. 1999/9.
Geografia mego ojca (ford. Komorowska, Małgorzata). In. Literatura na Świecie. 2000/9.
Zabójstwo z powodu jogurtu (ford. Komorowska, Małgorzata). In. Literatura na Świecie. 2000/9.
A közlőember. In. 2000. 2000/4.
Magyarország. Elejétől fogva
(Tiszatáj. 2000/4.)
Cine a înjunghiat câinele in Messkirch? (ford. Kocsis Francisko). In. Vatra : Revistă lunară de cultură editată de Uniunea Scriitorilor şi Consiliul Judeţean Mureş. 2000/9.
A válasz. In. 2000. 2001/1.
Holnap megyek
(Holmi. 2001/2.)
Oberwanie chmury (ford. Kowaczyk, Piotr). In. Borussia. 2002.
A kastély kutyái
(Tiszatáj. 2002/4.)
Elolvasom

Kontra Ferenc

Neoplanta

Nem örökölhette a várost, csak egy darabját, amely mégis egy földrajzi felület maradt a saját történetével, amibe maga is beletartozott. Mert mindenki felnőtt valahol, mert mindenki csak a területeivel kellene a másiknak. Folyóba lőve vagy a parton ásva. Kifordult a lába alatt a lépcső egyik téglája, a zár is ellenállt, mintha a kulcs nem ugyanazt a szobát nyitná, feleselt a rozsda nyikorgó hangján, odabent a megérkezés visszhangzott a kockaköveken. Amikor felmosták, a hatszögek közepén kis tócsákban állt a víz, lassan száradt fel, a májbarna vonakodva oldódott nyerstégla színűvé, pedig kitárták a folyóra tekintő ablakokat, az áporodottság mégis megülte a szerepüket vesztett tárgyakat; az öles vizeskancsó porcelánját a harsányra festett gyümölcsök kétszer körbejárták, a két csík közt megrepedt a zománc.

Önmagát kereste valami egyszerű, hétköznapi tárgyban. Itt minden valaki másé volt. Letörölte az asztalt, kiöblített két poharat, kiszáradt a torka. Az apró kertdarabkán valami dúsan hajtott. Pazarlóan szétszórták a szemeket, némelyik kipattant, csíra lett belőle, mások körülötte csak imitálták az életet, valójában meddő követek maradtak. Kétarcú minden örökség.

Nem tudott volna meglenni a tárgyai nélkül, különösen azzal a tudattal nem, hogy tőle függetlenül, másokat szolgálva léteznek, más házakat járhatnak be, és ő már nem szólhat bele a sorsukba, végképp nem viheti őket magával. Nézte a múltba akadt tekintetek horgait körben a falakon: mi hasznuk volt belőle, hogy ennyi mindent összehordtak, azt hihették, azért gyűjtenek, hogy egyszer a túlsó partra átmenthessék.

Folytatódott odakint az éjszaka, egymáshoz kötötték a kutyákat, minél messzebb röpítette volna őket az indulat, annál tehetetlenebbül vágódtak a földre, egymásba martak. Az utcai lámpa kettészelte a sötétet egy kis időre, míg a vendég léptei átengyensúlyoztak a kilazult téglasoron. Hajnalig virrasztottak a figurák a sakktáblán, árnyékuk átlósan keresztezte a fekete-fehér mezőket. Itt a falak alatt futottak az árkok.

Mintha elmesélte volna, úgy történt:

elvitte a roncsokat az ár; egy furcsa fát láttam a parton, mintha lépkedett volna előre a nyárban, csak lassan, hogy koronája se rezdüljön; meglehet, hogy a folyó sodrásától tűnt, mintha menne; olyan volt, mint valami optikai csalódás, de én a szememmel hiszek. Hasonló fát a vidéken senki se látott, valahol Kanadában honos, talán egy költöző madár hozott a csőrében akarattal egy szem idegen magot, hogy a természetet megtréfálja. Legyen ez a szürke, sötét erdő minél színesebb!

Egy vasutas a menetrendből tudja, mikor kell váltania, de nem gondolta, hogy előtte is ilyen egyértelmű lesz a váltás, szinte percre pontosan, amikor úgy távozik, hogy már akarja. Máshogyan el sem akarta mondani, dalba foglalta, mint valami tartós ébenfa keretbe, hogy a dallamával együtt megjegyezze:

Műanyag tálban úszott az álom, nem voltak ébren a tóban a hálók, össze sem értek a párnán a foltok, halakat láttam úszni az ágyon, szabadok lettek a parton a horgok, bőrömbe húzták velük a cérnát, vattacsomókból lettek a sziklák, ilyen hegyekből folyt ki a vérem, patakja fagyva barna sziget lett.

Az örökségét kereste, mert mindenki felnőtt valahol. Ha valamit emlékbe kapott, az nem tartott sokáig. Eltiltották a cérnagurigától, mert fertőzött, a kórokozók megéltek benne, a játékok sorban eldobni való tenyészetté váltak. Csak egy maradt. Nem emlékezett rá pontosan, hogyan működött a felpörgethető szerkezet, de háziszappan is kellett hozzá, hogy jobban csússzon a fa, aztán felgyorsuljon, repítse a magot messzire. Legyen örökké idegen, nőjön nagyobbra.

Amikor kisgyerek volt, cirokszálakat húzott ki a söprűből. Szalagokra szelte a csokoládé ezüstpapírját, betekerte velük a szálakat; lett belőlük egy marékra való ezüstvessző. Suhintásnyi maradt, csillagszórószikra. A nagyanyja képét nézte a szemközti falon, a vállán a róka átvetve egy nagy döglött állat.

Ha kihúzta a fiókot a tükör alatt, az elgyötört fedelű könyvben egy préselt levelet talált. Aki azt a magot a tél közepén a cserépbe ültette, régen öregasszony. A levegőtől elzártan megőrizte eredeti színét a levél, mintha sejtette volna, hogy nem egy télre zördül ki. Mellette egy alaktalan barnaság zörgött a celonfánban. Töprengett rajta egy darabig, hogy micsoda: beszáradt köldökvar, amit megőriznek titkos bajok ellen. A hajdani nagyasszonyról elképzelni is nehéz, hogy valamikor csecsemő volt. Mit sem sejtett belőle még, hogy örökhagyó lesz egykoron. Összecsúszott a fiókban az idő, ahogy egymást fedték a tárgyak, kiegyenlítődött a teremtés a pusztulással. Kisebb hajcsomókat talált fekete szalaggal átkötve, ennyi maradt belőlük, a horgas tekintetűekből, akik a szobákat lakták, akik lerakták itt sorban a tárgyaikat, és aztán elmentek a folyó után dolgukvégezetlen. Tincs maradt belőlük a gyűjteményben. Egyre hidegebb lett az éjszaka. Mások jöttek, és már csak ezek a keskeny utcák maradtak a régiek. Halk maradt a refrén, lépte hozzá a lépteket, mint egy indulóra, és mint egy láthatatlan fonalat, húzta maga után frissen költött versét lefelé az úton, a part felé: 

jön egy ember le a hegyről és a hegy csak viszi le
úgyse tudja hogyan éltem senki más csak ez a hegy
nincs rá dallam nem is hallom csizmám hangja elrepedt
tenyerembe köpve nézem mennyi sebhely mennyi heg

Mint akinek kifordult a lába alól egy tégla, próbálta helyére billenteni az egyensúlyát vesztett világot, mint aki talált mégis valamit, mint akinek rendet kellene tenni sok ócska kacat között, hogy az egyetlen értékes darabot meglelje, hiszen anélkül nem mehet haza. Csak árulkodó jelet ne hagyjon: vörös foltot a lepedőn. Pedig mondta, hogy az első volt, és mégis. Fogta az ollót, és kivágta lassan a barnába hajló vértócsát. Még mindig jobb a semmi a vászon közepén. Széles, fehér udvart vágott hozzá, hadd tűnjön véletlen szakadásnak. Mintha egy ország határai rajzolódtak volna ki rajta. Egy szabad országé. Oda kellene elmenni, és hagyni a porosat, a celofánt maga mögött, röghöz kötetlenül. Elégedetten forgatta a kivágott vászondarabkát, elég ennyi emlék ebből a házból. Nem volt szüksége többé mások emlékeire.

Ahogy a szél megint sűrűre fogta a víz fodrait, a túlsó parton elindult a furcsa fa, hogy megkeresse kanadai társait. Mert mindenki csak az övéi között lehet otthon.

(Ünneptelen szöveg, melyet 2003. február elsejére, Újvidéknek szabad királyi városi rangra való emelése 255. évfordulójára írtam.)

406. Hosszú tél után. In. Vár Ucca Műhely. 2003/2.
408. Milyen zenét válasszak hozzá? In. Új Holnap. 2003/ősz.
409. Vonatok. In. Magyar Napló. 2003/10.
A hegy két oldalán. In. Műhely. 2004/6.
Farkasok órája. In. Új Holnap. 2004/2.
Arpeggio. In. Holnap. 2005/4.
Elolvasom
Wien a sínen túl (regényrészlet)
(Litera. 2006. június 26.)

Kontra Ferenc: Wien (A sínen túl)

A Helikon Kiadó ajánlata

„Megfogadtam, hogy nem bútorozom be az emlékezet üres szobáit. Tudtam, ha hazamegyek, úgyis el kell mesélnem.” Így indul az Újvidéken élő magyar író új regénye. Ez a feszülés – „csak semmi érzést, érzelmet nem gyűjteni, mert abból akkor emlék lesz” –, ahogy már több regénye is mutatja, Kontránál azt jelenti: embert lelkiismeretfurdalással vagy megalázó érzésekkel nyomasztó emlék. Az utóbbi években (1992: Gimnazisták, 1993: Farkasok órája) írt regényeihez puhán és lazán illeszkedik ez a harmadik. Az összeillést az életrajzi elemek, a lírai hangvétel, a helyszínek váltakozása és azonossága biztosítja. Kontra Ferenc – aki a horvátországi Baranyában született, Magyarországon érettségizett és végezte el az egyetemet, majd átköltözött Újvidékre, hogy rögtön kétszeresen is számkivetett idegen, majd ellenség legyen Szerbiában – tudja, hogy az emlékek terhesek. Ez a harmadik emlékezésfolyam még egy szeletet ad hozzá az eddigi térélményekhez: Bécset és Ausztriát. Így lesz teljes az utolsó „közös magyar haza”, kirakós játékként, cserépről cserépre haladva.

  Részlet a könyvből:  

das Bild des kleinen Mädchens

mit Spinzenhut

das meine Mutter wurde

die Fotografie der Mutter

aufgenommen sechsundvierzig

in Wien

 

Ilse Tilsch

 

 1. Megfogadtam, hogy nem bútorozom be az emlékezet üres szobáit. Tudtam, ha hazamegyek, úgyis el kell mesélnem. Talán egy egész napomba telik, olyan hosszú beszélgetés lesz, de mindent elmondani mégis képtelenség; nem azért, mert legszívesebben elhallgatnám egy részét, hanem azért, mert egyre több szoba maradt mögöttem üresen. Csak nehogy kifelejtsek valamit. Cédulák hevertek szerte az asztalomon. Mindegyik valaki másnak szólt. Éppen úgy, mint amikor egy kép összeillesztetlen darabjai hevertek szétszórva a padlón előttem. Kiöntöttük az egészet egy dobozból, és nekiláttunk hasalva, hogy kinek sikerül előbb előkotorni az általa választott részletet. Most így válogatok. Higgadt tárgyilagosságot követel a türelemjáték. Rálátást nemcsak arra, amit mögöttem hagytam, hanem arra is, aminek elébe nézek. Kiderül, hogy ott állunk mind, csak egymást nem látjuk. Mint abban az összerakós emlékben, amiből kihagytak. Lassacskán előbbre jutottam a látványfejtésben. És talán a képnek nem is a legfontosabb része vált láthatóvá, amikor kiraktuk az ajándéka kapott Melk an der Donau című képet: a fák darabjait napokig kerestük, mert a parton teljesen egyformák sorakoztak, hasonlóan a felhőkhöz, a folyó felett, és nem is lehetett egykönnyen szétválasztani sem a felhőt, sem a fát a vízbe terült tükörképétől. Beleuntam a puzzle divatjának rakosgatásába, hiszen a közepe, a táj tetején trónoló vár bástyástul megvolt, de aztán felháborodottan szóltak rám, hogy a kép szélei ugyanolyan fontosak, mert így torzóban marad a munka, és olyan, mintha körülrágták volna az egerek. A türelem adta az értékét, hiszen úgyis tudtuk, mi lesz a képen. Vagy belemegy valaki ebbe a játékba, vagy nem. Félig ezt sem lehet. Csak el akartam terelni a figyelmemet. Ha el kell majd mesélnem a többieknek, akiknek tartoztam ezzel, minden részlet önmagát ismételve ugyanarról szól ugyan, mégis máshogyan, mindenkinek más szavakkal mondható csak el; akkor viszont jobban teszem, ha alaposan végiggondolom, mert nem lehetek ironikusan kívülálló, aki a maga képére formálja az igazságot, ha egyáltalán beszélhetek ilyesmiről. Legalább azokat a darabokat szedegessem akkor össze, amiből mégis az látszik, hogy nem akartam külső és emlékeket hárító szemlélőként mesélni egy képkiállításról, amit bárki úgyis megnézhet. De szétfeszítené a saját kereteimet, ha magamban akarnám tartani, amit tudok. Nem látványos képről vagy emlékről beszélek, amin túleshetünk egyetlen tekintettel, nem így ábrázolhat valami lényegeset, hanem egy könyv lapjaira illene inkább a sokféle nézőpont, amelynek minden oldalára legalább egy kérdőjel kínálkozna, hogy miért éppen így mesélném, és miért másként mások, miért éppen ezt tettem vagy gondoltam akkor és most, pedig így lenne sorsszerű: tele kételyekkel, ha nem kellene megválaszolni mégis a kérdéseket saját felelősségem teljes tudatában, az események kíméletlen időrendje szerint, mint valami kihallgatáson, konkrétumokkal és dátumokkal tűzdelve egy tekergő magnó surrogásának ütemére, kényelmetlen széken ülve, nem hagyva helyet az árnyalatoknak és az árnyékoknak; és utána nem is kellene aláírnom a vallomásomat, hanem csak felidézném egy élet kiállításának jeleneteit, némelyik részletét kiemelném, más fénytörésbe helyezném, már ami megmaradt, aztán összehajtogatnám az egészet, mint valami térképet, amin útvonalak kanyarognak, erdők barnulnak, műemlékek apró rajzai tarkítják, és bányatavak kéklenek a szélén, majd az összehajtogatás közben derülne csak ki, ha az egész térképet elmesélném, akkor kötetnyi táj préselődne össze, az a bizonyos könyv, mert másként el sem férne az Ő gerince megannyi híres olvasmány között. Az a bizonyos Ő egy tárgy, egy történet és egy ember lehetne egyszerre. Mert lehetne tárgy és betű is bármelyikünkből, ha így örökít a sors, vagy csak mint egy feledésbe merülő nyelvemléket. Sohasem gondoltam volna végig, de most ki kellett engednem a teáskannából a gőzt, mert fütyülne a végtelenségig. És ha ráöntöm a teafűre, megkönnyebbülést hoz, ezért illesztek közléseim elé egynémely, személyemet illető részletet, jóllehet tudatában vagyok annak, hogy éppen ezáltal ébreszthetek kételyeket is: megfelelek-e ennek a feladatnak, melynek véghezvitelére inkább valami megnevezhetetlen belső késztetés serkent, semmint a bármire feljogosító szellemi rokonság. Közben szavakat firkálok a papírra, hogy ne felejtsek ki semmit. Közben kinyitom az ablakot, a beszökő szél lerepít néhány cédulát a hajópadlóra, ezekből máris elveszett néhány; vonalzóval piszkálom őket ki a szekrény alól, aztán visszaülök, rögzítem a körzőt, és rajzolok, mert megszoktam, hogy munka közben a papír minden szegletén rendnek kell lennie, úgy a legkönnyebb eligazodni a csillagközi térben. Itt minden összetartozik, ahogyan a csillagképek, csak azért sem engedi el egyik a másikat, ahogyan a talpfák fogták össze a sínpárt, egészen az alagútig, ahonnan már sötétebb lett a pálya, mint az űrben. Onnantól nem is a vonatokról szólt már a történet. Némelyiken egy szó. A másikon olyan hosszú a mondat, hogy a cédula másik felére sem fér, már csak annyiból állna a végleges elrendezés, hogy szétrakjam őket aszerint, hogy kinek szólnak. A legtöbb magamnak, néhány a papírkosárnak, félig írva, összegyűrve, felesleges részletekkel, billentve a mérleg nyelvét, ha igaz egyáltalán az elhatározásom, hogy ne nyomjon a latba többet az én véleményem, mint az ő konokul cipelt sorsa, dobozba zárt élete, ha már erről van most szó, már nem tudom elrendezni az asztalon. És a végén talán magamban sem. Kicsi lett ez a hely. Mert nem gondoltam erre, meglepett, felkészületlenül ért, mintha értem jöttek volna, hogy nekem is mennem kell. És én mentegetőzöm, tehát nem magam szabom meg, hogy mi a dolgom. Van, amikor az ember nem egyedül dönt. Hanem csak teszi a dolgát. Mert egyszer úgyis visszatérnek. Végigpergetem a filmet újra, pedig a negatívja bennem olyan mélyen rögzült, mint egy tüdőlebeny kórleletének szárnyas intarziája. Ahogyan újraolvasom ugyanazt a könyvet is, holott jól ismerem, és nem azért, hogy mi lesz a vége. Mert önmagában, a vége felől közelítve semmit nem mond el, így vagyok most a vonatokkal. Milyen hangot ad a Kramphaue? Fülelek, ahogyan a rutinmozdulattól a fém a fémre rácsendül, fül kell persze hozzá, amilyen a zongorahangolóé. Hosszú éveken át hallgattam a vas szerkezetének tízlépésenként ismételt kompozícióját, mégsem tudom ma sem, mit kellene benne hallanom. Hol a hasadás a fém agyában? És annak milyen a hangja? Körzővel és vonalzóval csúszkáltam a papíron: a kerekek üszkös pántjainak oda-vissza szakaszai addig ismételnek egyetlen szót, amíg felidézik a teljes jelentéskörnyezetet, a lehetséges mondatokat, melyek párhuzamos illesztésével, hirtelen lökődve indulhat a szerelvény. A párhuzamos mindig kettőt jelent, vonalzóval húzva is, emberszámba irányítva szintén a geometria szabályai szerint a metszéspont képtelenségét jelentik a merev vonalak: ha úgy tetszik, az elfogadást vagy éppen a kényszerű összetartozást csavarozzák a talpfákhoz, a vasutasszólás szerint még sincs egymás mellett két egyforma sín. Mindenféle szabálynak ellentmondva a puzzle félkörívbe formázott fogai mégis egymásba harapnak, ez adja a felület szabályos faktúráját, viszont korántsem párhuzamosan, mégsem metszik egymást sehol, az élek permanensen szétvágnak mindent. Nemcsak engem sebeznek vagy érintenek, a képnek több szereplője van, némelyek felismerhetetlenek már. Senki nincs egyedül, még holtában sem. Akkor simulna el a látvány, ha mindenki ott lehetne a képen, akinek ott kellene lennie, mert különben üres lyuk marad a helyén. Mint amikor csoportképeket nézegetve egyre fogynak memóriánkból a nevek. Ki tudna eltüntetni minden lyukat, amikor folyton hiányzik egy arc vagy egy név? Bosszant egy érzés megnevezhetetlensége. Mégis mondom tovább. Egy körzővel és egy vonalzóval a kezemben. Csak azért is megpróbálom, rajtam ne múljék. Vések. Itt van egy egész test a kezemben, és mégsem hiszem el, hogy mindene megvan. Éppen elgurult a nap, és ettől lett olyan, mint egy félben maradt árnyék. Csillapítgattam az indulataimat, mert furcsa módon nem a részvét melankóliája kerített először a hatalmába, hanem az áradó düh egész kozmográfiája, mert tudtam előre, hogy erre rámegy a napom, csak forog a fejemben hol gyorsabban, hol lassabban, a sivításig felgyorsulva, miközben a kések alattomosan bedarálják mindazt, amit valójában tennem kellene, miközben hol durvábban, hol porszerűbben pereg lefelé az őrlemény. Minden eszköz fényesen ragyog. Olyan arisztokratikusan, mint egy étkészlet ezüstjei, és ipari formatervezőjük sem lehetett más, mint aki a leveses merőkanalat tervezte – Sandro Botticelli után szabadon –, hogy a szélén még megüljön egy hajszálnyi tészta, és el lehessen dönteni, hova kerüljön; ugyanennyire volt funkcionális ennek a kanálnak az alakja is, amely viszont nem engedett a kételyeknek: tartamának egyértelműen kerülnie kellett valahova. Aki a nyelénél fogva tartotta, rutinosan kérdezte, hogy urnát is akarok-e hozzá. Nem kértem. Elém tette az egyenruhás vagy inkább munkaruhás férfi a dobozt, mintha Wurst in Scheibent vettem volna mérlegre téve, és anélkül, hogy kértem volna, felnyitotta a barna ruhás halál angyala a fedelet, elgördítette a követ a feltámadás elől, mintha óránként ebben lelné örömét, hogy végignézi a pult túloldalán állók lélegzetének kataleptikus leállását. Rémületre programozott vonásaikból, mint valami összedarált fasírtalapanyagból, hogyan lesz újra kisimult, nyers, élő hús, amely megint arcot formáz, és miközben a kiszáradt hangszálak megfeszülnek, és elérzékenyülés nélkül szólni tud végre a megrendelő, már kinyílik a szem, és a száj számlát kér a szolgáltatásért. Megint a saját összeszedett hangomat hallom. Udvarias hatásszünet után bedarálja számait a digitális kassza. Minden más szakmában kék az egyenruha, csak ő különbözteti meg magát, ez a kajánul visszakacsintó gyászhuszár, aki elkülönül a hagyományos feketeségtől, mintha átmenetet alkotna, hidat át a romlás vizén. A mellén pedig nem is kitűzőn viselte a teljes becsületes nevét, hanem odahímezve, hogy Leopold, mintha ez valami bizalmasabb vagy közvetlenebb szolgáltatás lenne, ami egy fodrász vagy egy pincér esetében szokványos. Elrántottam a fejem, mint akit megcsap az éter szaga. Nem kell ettől megijedni, váltott barátságosabbra gyanakvó tekintetemtől a Hádészből lett eladó, aki mintha ismerős lenne valahonnan, higgye el, jobb inkább egy pillantást vetni rá, mert úgy könnyebb elvinni, nem kell viszolyognia tőle, hogy Úristen, micsoda szörnyűséget viszek magammal, mert kije is az illető? Nem látja, már nem is olyan nehéz kimondania, ettől nem is olyan nehéz a doboz, és tessék megnézni: természetes mozdulattal belenyúlt, akárha babot árulna, hogy ép és egészséges az áru, nem lyuggatta ki a schilleri Wurm, ez már egy korszerű technológia terméke, levendulával illatosítottuk, közben lerázogatta ujjairól a port, mint pék a lisztet, visszaszitált a dobozba. Nem véletlenül ilyen finoman selymes és könnyű, mert tudja, amikor a krematóriumban kezdtem dolgozni, akkor még az álkapocsból kihullt fogak mind épek maradtak, mert a fog az ember legkeményebb csontja, ettől a kiálló fogak rémületet keltettek a morzsalékban, mert én annak nevezném, iszonyú rémületnek, mert ugyan már: miféle hamuból és porból lettünk, amire a hantolás imádsága utal, badarság – heherészett nyersen, a fogaktól meg is rémültek mindig a hozzátartozók, főleg ha fiatal halottról volt szó, sok foggal, de mióta a darálóra egy apróbb lyukú, kristályacél szitát szereltünk, már a fogakból is ugyanolyan szemcsék lesznek, olyan hamvasan egyöntetű az egész; úgy képzelje el, mint az óceánokat szegélyező fövenyt, amiben már nem ismerhetőek fel külön a csigák, mint ahogyan itt sem fedezhető fel külön a hátgerinc, sem a haj. Olyan rutinosan csomagolta be, ahogyan a hentes a húst, könnyed derűt erőltetve magára, mintha mindegyikük korszerű eladói szakértelmének és csúcsfejlesztett technikájának árnyékában a közönséges késes gyilkost látnám. Az élet halálba csomagolása csak hidegvérrel követhető el. Én pedig éppen ennek a gondolatától igyekeztem szabadulni, mert az emberiség tudatalattijába mégiscsak az oszlás gyorsan bekövetkező, gusztustalan barnatakony folyamata rögzült, anélkül, hogy valaha látták volna, valójában mi és hogyan bomlik, az elme akaratlan és felismerhetetlen szagokat társít hozzá. Éppen a hiányos ismereteket aknázhatta ki a rémfilmek megszámlálhatatlan sokasága a rémálmok ikonográfiájával, mert az összes változatról hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ilyen is lehet a lét vége. Távolodni látod, és nem hagy maga után mást, mint fészkében a kifehéredett csontokat. Figyelj a madárra, lelkedbe repül, figyelmeztetett Osterkorn, és sohase tagadd meg azt, amire megesküdtél. Hogyne emlékeztem volna a széttárt szárnyú ölyvre. De rólam volt szó, és vitt a lábam a feloldozás felé, még néztem is hátra gyanakodva a Singer utcán, mint egy valósággá virtualizált rémtörténet komputerjátékában, hogy követnek-e, akik visszatértek, hogy ellenőrzik-e, amit tennem kell, amire valóban a szavamat adtam. És ahogy egyre szaporábban vettem a levegőt, eszembe jutott, hogy csak egyetlen helyen érezhetem magam biztonságban, és ha egyszer odaérek a sínen túlról, akkor végre lélegzethez jutok. Tudtam, ha már ott leszek, akkor engem is megvéd. Ahogyan régen a tolvajt, aki csak a templomot körülvevő piacon lopott valamit, vagy akár egy gyilkost is, aki rajtakapta a feleségét a lovászfiúval, és ha a fél város vette is üldözőbe, ha elérte, megmarkolta a kovácsoltvas fogantyút a Stephansdom kváder-kőtömbökből álló bal oldalán, akkor üldözőinek hátrálniuk kellett, mert ott, azon a helyen már a Mindenható oltalmát élvezte. Hagyták, hogy a mellékajtón bemenjen, és fejet hajtson az oltár előtt. Lehet, hogy valóban megérdemelte a könyörületet, ki tudhatta abban a pillanatban, talán ő maga sem. És milyen furcsa: ahogy a fejemet odahajtottam, ott enyhén befelé gömbölyödött a fal, mintha homlokcsontok ezernyi kétségbeesett koptatottságától az enyém is odaillett volna a kő horpadásába, és a hely befogadna, mintha sokan lettek volna előttem a dóm felépítése óta, akiknek volt miért ide kapaszkodniuk, és talán csúszni lefelé innen, fejmagasságtól függetlenül; megannyi okból hagytak nyomot az örökké meszesen csorgó kőfalon. Mintha nem a turisták súrolták volna simára és fényesre, mintha sokan lettünk volna, akik hoztunk és hittünk abban, amit az életünk bárhogyan is, de a kezünkbe nyomott; kést vagy urnát örökségünk szerint. Egyre megy, megkerülhetetlenül állt előttem a kötelesség: le kellett tennem a terhet. Gyilkolást vagy óvást, mert a mérkőzés kimenetele nem dőlt el, és hogy mit ítél, bízzuk arra, akiért a falakat emelték, ha már ide jutottunk, és ne az üldözők bírósága döntsön. Megálltam a hónom alatt a csomaggal, és erősen szorítottam a fogantyút. Álltam egy darabig felegyenesedve, és nem az órámra néztem, hanem valami galaktikusabbat, egyetemesebbet éreztem a földre tekintve: a tavaszpont két egymást követő delelése között eltelt idő olyan, mint a két sín közt eltelt csillagnap, egy soha el nem haladt vonat végtelen ideje. Hát normális dolog, amit teszek? Lassan hátranéztem. Nem követett semmiféle sírból kelt, szakadt ruhás, csontjaikról oszló tömeg; felnéztem, ahol a vízköpő szörnyek ültek a kiszögelléseken, legalábbis olyasmik, mint a Notre-Dame-on. Mi szemmel tartunk, Wian! Távolabb néhány fáradt turista üldögélt az árnyékban a hátizsákjára dőlve. A mozdulatlan, fehérre kent emberszobor-Mozartot most is agyonfényképezték, a túloldalon pedig annyian bámultak egy bűvészt, hogy nem is láttam, voltaképpen mitől olyan érdekes, úgy hadonászott, mint valami leples bitang. Csak körülöttem lett csend. Megcsapta az orromat a lovak megnyugtató istállószaga. Elkopogott mellettem egy városnéző szekér felzselézett hajú fiatalokkal, egyikük a mobiljával fényképezett, egy másik csak ült, és bámult előre, füléből egy CD-lejátszó zsinórja lógott. A bakon eklektikus, népies-huszáros egyenruhában, peckesen tartotta a gyeplőt a kocsis. Mögöttük legyek raja várta a szétgördülő sárgászöld ürüléket a keskenyen elkanyarodó makadámúton. Jó, akkor most bemegyünk a templomba, ilyen egyszerűen neveznek minden házat, amit Neki építettek, legyen bár dóm, kápolna vagy katedrális, mindegy, az imaház volna a legszebb a hitetleneknek, a lélek vallási hierarchiája nélkül, mondtam magamnak. Ideértünk most mi ketten, ahova Te soha életedben nem akartál bejönni velem, a hited mégis vallásosabb volt bárkiénél, de utáltad a szertartásokat. Nem úszod meg, most velem jössz, és szentelt vízzel keresztet vetünk, látod így: felfelé, le… és ne kövesd a kezem a tekinteteddel, nem tudsz többé veszekedni velem, együtt vezekelünk, mert nincsenek bűntelenek, akármi lehet sok, és ilyenkor bármi lehet kevés, de akkor is el kell végezni, ha poraidban is átkozódsz most, akkor is legyen benne részed! Nincs itt a csibész Wooker, hogy kigúnyoljon, és az arrogáns Meckynek se mondom el, ne félj! Nem fáj. Ezt a jelenetet valaki másnak mesélem el. Nem látod az üvegfestményeket, a nap aranyát, a magas ég kékjét, a tűz és az élet vörös színét. Most nem találnád olyan patetikusnak a hallgatásukban és átszűrt fényükben megnyugvást találó vándorokat, most nem neveznéd buta nyájnak őket, mert szorosan egymás mellé zárkózva valakiért gyertyát gyújtanak, de én végiggondolom és végigmondom helyetted nekik, mert ha ők ugyanúgy félnek, mint Te, és érted is jöttek, az ismeretlenért, mondják az imát, azért, akit nem ismernek, mert ez a lélekfogó hely erre való, hogy tűre szúrják és vizsgálat tárgyává tegyék a lelked, ahogyan a pillangót, amit a hálóval befogtak, honnan sejthette volna, aranypihéi lehulltak, csak a csupasz, parányi csövekből összenőtt rácsozat maradt, létezésének alászállt foglya; ez is széttörik lassan, amin át lélegzett, mozdul ugyan még egyszer a szárnya, nem is él, csak hagyja, hogy végigmondjam, mennyit repült életében. Ennyi maradt a helytállás csúcsán, egy gombostű magasán: a lélek csapdájában. Leültem Pilgram szószéke előtt, és vártam; nem éreztem azt a fajta megkönnyebbülést, amit akkor érez az ember, ha valamely elhatározásakor bizonytalan érzése támad, és tart a következményektől, majd miután megtette, amit eldöntött magában, örül és megkönnyebbül, ráadásul a következményeket is megússza. Csalódott sem voltam, hiszen elhatároztam, hogy látni akarom, akármilyen lesz az aláhullása. A lélek láthatatlan árnyéka a kövön, amit a Brünnből jött mester faragott, élete fő művét, magát az életét, mert neki sem volt még egy. Későgót apostolok tartják a szószék törzsét a talpazaton, mellvédjén a négy nyugati egyházatya, felém fordulnak, gondolkodó öregemberek, akik figyelik és figyelmeztetik a mindenkori bizonytalanokat, hogy ne tékozolják az életüket hiábavaló dolgokra. A szószék feljárója alatt beépített Fenstergucker a mesterjeggyel együtt a mester gondolkodásmódjának is a védjegye: hét követ hozott, mintha fő bűneiből állította volna össze a súlyosan törékeny prédikációt: a feljáró korlátján a rosszat jelképező, egy tó vizéből előmászók csúszómászók előbbre jutását a jó és erény szerepében velük szemben álló, őrködő kutya akadályozza. Olyan, mint egy jelbeszéd a tóról és az őrködő kutyáról, amint feladja az utolsó kenetet, és ettől megdicsőül. Ne gyere közelebb azzal a dobozzal, mert a gyertyák egyszerre lobbannak el! Az imakórus középhajójában, a presbyterium bejárati pillérei mellől jött a hang: Mi a te bűnöd, Ludwig Wien Landsteiner? Nem tudom. És én nem vittelek közelebb hozzájuk, mert megérezték, hogy amit tettél, az alól ők nem nyújthatnak feloldozást. Voltaképpen lélekcsapda volt a hatszögű csarnok, falainak simaságával, hálóbordás boltozatával, ami keményebb, méretre szabottabb, és ahonnan nem megyünk tovább. Légyfogó van és farkascsapda, akkor válassz: melyik leszel a másik életedben? Farkasok óráján történik, amit a legyek lepnek el napközben. Ilyen a természet rendje. Az attól függ, hogyan akarod végezni. Ha tudod egyáltalán. Mintha minden oltár és szobor tudná, miért jöttünk. Mintha a lélek csapdája lenne az összes persely. Befizetlek egy marék tömjénre. Mintha minden hangot hallanék, ami itt elhangzott, pedig csak aludtam egyet a padra dőlve; már elmentek a vándorok, akik a gyertyákat gyújtották. Ha nekem jutott Veled az ide vezető út, akkor gyerünk, most rajta, szépen csendben, ahogyan csak a gondolat sebessége képes eljutni visszafelé az időben, mint egy összegyűrt lepedőn a test helye, menjünk vissza a sárga fényig, ami betakar, ha eljön értünk az angyal. Aztán menjen ki-ki a maga útján Isten hírével, mint aki visszanyeri öntudatát, miközben a másik elpihen, mintha csak most szállt volna fel testének dobozba zárt maradványaiból a lélek. Megint keringeni kezdenek a fejben a gondolatok, ismét reszket a nyári hidegben, aki él, és formát ölt, valaki lesz belőle, egy önmagát valahogyan mégis kifejező ember, akinek csakhamar föl kell kelnie, és el kell kezdenie a napot, és ekkor – mindennek ellenére – csodálatos, új képességet fedez fel magában: az emlékezés fekete gyöngyökkel kihagyott képességét, mert felragyognak hiányukban a kihagyott darabok, és nevezzük most így a porlasztóban hagyott részeket; nem úgy memorizálnak, mint korábban, zsinegre fűzve, kereken golyókba szorítva, átfúrva szabályosan, ahogyan a gyermekek számolni tanulnak a párhuzamosokból álló, keretbe zárt dróttáblán, hanem önkéntelenül vagy összefüggéstelenül, mindig más-más dolgot emelve fel; valami fájdalmasan lassú kényszer hajtja őket, hogy emléktépetten vagy jegelt bölcsességgel gondoljanak arra, amit nem is sejtenek: a holtak közt átélt esztendőkre. 

Living in a box. Jön lassan felénk az árnyékok árnyéka.

Rovinj királya. In. Magyar Napló. 2006/11.
Teher. In. Vár. 2006/4.
Mert a hold ismét táncol. In. Fejér Megyei Hírlap. 2008. október 4.
Elolvasom
A monacói aranyhal története
(Bárka. 2008/11.)

Kontra Ferenc
A monacói aranyhal története

Una lacrima sul viso, az Italo Calvinóról elnevezett irodalmi napoknak Sanremóban nem sok közük volt a névadóhoz. Igazából nagyon vártam már a jutalomutazást hetedhét alagúton át, mégsem túl messze az üveghegyeken, mégis kétországnyira. Mint a mesében, felbukkanni az Azúr-parton, ahol egyhuzamban ragyog a nap. Pörkölt is rendesen.
       A tenger szakadékától kőkerítés választja el a parkot. Sok botanikai ritkaság között apró ösvény ek. Egész nyáron nyitogattam a postaládát, és eszembe jutott, régente mennyien küldtek lapot. Most nem nyaral senki? Persze, hogyne tudnám, hogy ez a szokás már – milyen is? Akkor határoztam el, ha túlélem a kánikulát, akkora kispolgár leszek, mint egy kredenc, mert én bizony örültem volna akár csak egyetlen levelezőlapnak is. Ilia tanár úr volt az utolsó Mohikán, de már ő is áttért a mailre.
       A kőfalról alácsorgó vizet egy széles márványpárkánnyal szegett medence fogta fel. Benne úszkáltak. Ugyan már, unottan lézengtek az aranyhalak. Már a gyerekek is tudták, hogy nem aranyszínűek, hanem narancsok, vörösek, ezüstösek, sőt tarkák, mégis jó volt nézegetni őket. Nem is akváriumba valók voltak, a turisták túltáplálták őket, némelyik elmehetett volna háromkilós pontynak.
       A hajósherceg kerékkormányos szobra mögött leültem egy padra. Tizenkettő a kabalaszámom, ennyi levelezőlapot írtam, mindenkinek ugyanazt. Egy órába telt.  Elégedetten bámultam a habos rózsaszín hibiszkuszbokrokat. Mint aki csak fél órára szeretne puttó leni egy felhő tetején. Pontosabban földi turista lenni, végigtapizni Grace Kelly kanapéját, a nyomában járni a parton a pázsitszegélyen. Igazi vérszomjat fürkészni az oceanológiai üvegtáblák mögött.
       Azt hittem, hogy az aranyhalak csak a kislányoknak valók, a nagy szamurájok szégyelljék magukat. Pedig a felnőttek is szintúgy megtekintették őket.
       Egy csapat indiai érkezett éppen. Valami különös hódolattal nézték a vizet. A két kamasz szemmel látható türelmetlenséggel méregette őket. Már sokallták az időt. Egyikük nyomatékosan az órájára nézett, mintha ezzel bármit is befolyásolhatott volna.
       Végre elmentek. Két oldalt a rododendronok jól takarták a helyszínt. A csöppnyi terecske túloldalán egyedül üldögéltem. A suhancok egymásra néztek. Valami jel villanhatott a szemükben, amit csak ők értettek, de amiből a kívülálló is azt olvasta ki, hogy nincs zavaró tényező.
       Tehát visszatértek. Nem először járnak itt. Egyiküknek kócszínű, rövidre vágott, elöl felzselézett haja volt, nagy zöldes kölyökszemekkel nézett fel a másikra, olyan magabiztossággal, mint aki a fürgeségével bárkin túltesz, mint aki gördeszkát hord a hóna alatt. A magasabbik fiún úgy lengette a tengerről söprő szél a kockás inget, mint valami árboczászlót, ő volt a számítóbb, a gyanakvóbb, sötét tekintettel, és fekte csíkokkal lenullázott fején. Alaposan becserkészték a terepet, és most eljött az idő. Azt a néhány erre tévelyedő turistát még ki lehetett várni. A terv pedig készen állt. A szándék is a homlokukra volt írva. Végignéztem pillanatok leforgása alatt a csínytevés összes gesztusát. Cocteau óta ilyenek voltak a vásott kölykök. Merészek és elszántak, mint a Wittman fiúk.
       A nagyobbik, mit az őrszem, körbefordult. Nem jön senki sem. A lomha aranyhal hirtelen csapkodni kezdett. Vödörnyi víz loccsant a kőre. A hal már hiába küzdött ellene. Fogalmam sincs, miféle csalival sikerült a kisebbiknek pillanatok alatt elcsípnie. Mint egy rutinos horgász, a száján át, mutatóujját horogként befeszítve kirántotta a vízből. Egy pillanatra láttam a csillogó pikkelyeket. A fehér halat fogta ki. A magasabbik fiú lekapta magáról a kockás ingét, és még ugyanazzal a mozdulattal belecsavarta a halat. Nem volt több idejük, bármelyik pillanatban lecsaphatott rájuk a valamelyik parkőr. A felfelé vezető lépcső csak egy ugrásnyira volt, rohantak közvetlenül a csobogó vízeséssel párhuzamosan.
       A levelezőlapokat a táskámba hajítottam, és utánuk eredtem. A lépcsőn jócskán lemaradtam. De az utcán már nem volt különösebb gond követni őket. A tömegbe szinte nézelődőként olvadtak bele néhány méter után. Ugyanolyanok voltak, mint a többi bámészkodó, csak egyikük hóna alatt néha vonaglott egyet valami felismerhetetlenül amorf dolog az ingben.
       Egy szűk utcába torkollott a tömeg. A térre vezetett, a hercegi palota elé, ahol olyan furcsa lépteket tesznek vállra vetett szuronyos puskájukkal a díszőrség katonái, a tűző napon is állig gombolva olyanok voltak, mint a robotok.
        De a két suhanc nem állt meg itt sem, és az ágyúnál sem, ahol minden turistának muszáj lefényképezkednie, mert innen nyílik a legattraktívabb rálátás a jachtkikötőre. Ők pedig éppen arra futottak lefelé a bástyatorony lábánál. Még előttük állt egy kiszögellés, amerre nemigen jár senki, mert árnyékos, és szemetes, távol esik a látványosságoktól. A vaslépcsőn már majdnem a vízhez értek. Vártak egy darabig. Megint az a terv, ami a fejükben volt, és csak ők tudhatták, miért.
       A kockás ing szétlendült, mint a zászló.
       Jókora csobbanással pottyant a hal a vízbe.
       Ők pedig abban a pillanatban felugrottak. Egyszerre, mint egy trambulinon. Olyan erővel, hogy a vaskorlát is belemozdult. Kezüket felemelve, mint egy gól láttán. Hatalmasat üvöltöttek, sikerült.

Hotel Osijek (ford. Wolin, Julia). In. Literatura na Świecie. 2009/5–6.
Nowy Sad (ford. Wolin, Julia). In. Literatura na Świecie. 2009/5–6.
Drávaszögi keresztek. In. Nők Lapja Novella. 2009/1.
Elolvasom

Nem tehettem mást, vissza kellett vinnem. Majd éppen én leszek, aki a világ kimozdult tengelyét egyenesbe rakja. Mennyire legyen bátor az ember ebben a sötétségben? Közeledtek a szavak, közeledtek a sarkon a léptek. A zaj. A hang, ami elárul. Legalább hárman lehettek a plakáttépők. A kecskerágóbokor mögé léptem. Nem akartam találkozni velük. Feltűnhet nekik a csomag, hova, miért cipelem éjnek idején. Vastag spárgával kötöttem össze a kartondobozt. Letettem magam mellé, és vártam, hogy elhaladjanak mellettem. A buszt szidták, mert nem állt meg, pedig integettek, ordítottak. Üresen robogott el, szélvédőjén kivilágított táblával, amilyen városrész nem is létezett.
Most elkerültem a sarki lámpát, mert olyan volt, mintha hamut szórna. Szürkén szitált valamilyen eldönthetetlen állagú csapadék. Zöld szem izzott a sötétben. Végignyúlt az utcán, mint egy emberi test. Megtorpantam. Léptek közeledtek felém. Csak a körvonalai látszottak, a fejtartásából látszott, hogy kíváncsian tekint felém.
És akkor, abban a pillanatban megmozdult a dobozban.
A kórház előtt álltam. Mintha én tapostam volna az ösvényt, olyan egyhangú lett az ingázás, mintha a pékhez mennék. A kenyérillat, az más. Az első napon kevesebbszer vettem levegőt, a szag miatt. Meghatározott időre alkalmaztak egy ápoló helyett. Ezeket az állásokat már évek óta ideiglenesen töltik be az orvosiról kimaradozó egyetemisták.
Három nyolcágyas egy folyosón.
Megint egy sün, bazmeg, szólt oda a félszakállú a társának. De az befordult az ablak felé, és nem szólt.
Vannak, akik emlékeznek, és vannak, akik ebből tanulnak, mondta a félszakállú. Ő volt az egyetlen beteg, aki lement néha az udvarra.
Eleinte csak éjszaka jártak a plakáttépők. Micsoda sunyiság, morgolódtak reggelente munkába menet. Hosszú távolságok lettek buszjárattalanok, az arcképfoszlányos papírpernyét sodorta a szél az egyik üres megállótól a másikig. Észrevétlenül harapózott el a szenvedély: látványosan ürítették ki zsebeiket a járókelők, nem várva meg, hogy a lámpavasra szerelt szemeteshez érjenek, ott lökték ki magukból a szemetet, mint valami idegen testet, ahol éppen rájöttek, hogy teherré vált, és amit őrizgetnek, nem ér semmit. A tépés rítusa a becsapottak ösztönösségével terjedt, már akkor is téptek és köptek, amikor nem kellett volna. A szokatlanul meleg és száraz téli időjárás pedig csak szította a szaggatókedvet. A havazás vagy egy nehéz eső belemosta volna a betonba a plakátok ritmikusan, más-más színben ismétlődő tekintetét, elfeledtette volna, hogy ugyanezt az arcot más megvilágításban már látták néhány hónappal korábban, csak a festék lett harsányabb, és elszabták a szélét a sietésben.
Az elégedetlenség csendes mutatványába besegített a szél: sosem látott forgószelet penderített a bulvárokra, ellenségesen sziszegett, és kavarogtak a röppentyűk, mint a muslicák, könnyű, libegő felhőbe tömörültek az erjedés felett.
Leszállás előtt a helikopter tett egy kört a levegőben. A por szúrós sárrá köpülődött a szemünkben, annál fájdalmasabban, minél gyorsabban akartuk kitörülni.
Odalent, a piacon egy terepszín ruhás állt egy toalettpapírhegy mellett. Arcán őszes borosta. Három lépéssel arrább egy másik csupán kettőt árult, de azt sem adta el, mert valójában díler volt, csak álcázta magát.
Távolról olyannak látszott a jelenet, mint egy némafilmben.
A vevő az ujjaival mutatott egy számot. Az árus arca rezzenéstelen maradt. A mérges vevő erre belerúgott az egymásra púpozott tojástartókba. A következő pillanatban az orrán lógott a sárgája, mielőtt lecsordult volna, a földhöz csapta, mint a taknyot. Elindult a szennyvízlevezetőn a sűrű, sárga láva. A többi gurult az áruspadok alatt százfelé. Jutott a zsebekbe is, csak le kellett érte hajolni. Repült az idő, mint egy nagy, halott madár.
Bent másnap sárgára sült fasírtok lebegtek valami fahéjas főzelék felszínén. Öklömnyi összemorzsolt kenyér egy kis hagymával összegyúrva. Egyenletes csámcsogás hullámzott végig a folyosón.
A raccsoló megint eljátszotta az injekciós tűjét, úgy kell lenyeletni vele a napi adagját.
A fürdőszobából dőlt a füst, mert ott szabad volt. Civil alig. A többiek onnan. Helikopterrel hozták a legfrissebbet. A tetőn még nem volt magánál. A bal kezén két sínnel tolták be, összecsavarozva. Mindkét öklén futball-labdányi gipszbunkó volt. Egyszer az egyiket emelte fel, máskor a másikat, mint valami számára is ismeretlen tárgyat, közben beszélt egyfolytában, és folyton ismételte önmagát. Külön-külön elmesélte az állóknak és fekvőknek, holott önkéntelenül is hallották, még a bömbölő hegyi zenén át is.
Hullák másztak folyton a beszédbe, de nem ő ölte meg egyiküket sem, mert akkor gyilkos lenne, a történetek csakis védekezésről szólhatnak, olyan kötelességről, melyben a harc a kölcsönös védekezés eszköze. A kórterem a társas gondolkodás színhelye lett, ahol hihetőbbé vált a hihetetlen, cselszövővé a sebész és cinkosává a műtős, aki ott is vágott, ahol nem kellett volna, merő féltékenységből és rosszindulatból; a takarítónő fájdalomcsillapítókat csempészett, felárral adta tovább az amputáltaknak; hazudni nehezebb, mert azt folyton ki kellett találni.
Hogyan cáfoljam meg, hogy itt nem végzünk transzplantációs kísérleteket a betegeken? Még hogy állatok felhasználásával! Most tegyek közzé egy nyilatkozatot?
Ne csinálj semmit, mondta az osztályvezető főorvos az egyik kollégájának.
Másnap reggel munkába állt egy újonc, állandóan a köpenyével volt elfoglalva, azt igazgatta. Menekült valahonnan.
Megint egy sün, jegyezte meg a félszakállú az új beteghordárra mutatva.
A csavarozott neki is elmesélte, hogy a kezében robbant fel, a földről akarta felemelni, sötét volt, az Isten nem szimmetrikusan büntet: az egyiket elvette mindenestül, a másikon három ujjat hagyott, micsoda ajándék a huszonegyedik születésnapjára.
Akkor is be volt kapcsolva a kórteremben a tévé, ha senki sem nézte. Legtöbbször harcos filmeket sugároztak, sokszor látottakat. Ilyenkor pergett róluk az eső, és fáztak.
Honnan ez a sün, kérdeztem a félszakállút az udvaron, amikor tüzet kért tőlem.
Behúzza a tüskéit, és gurul ide-oda.
Ennyi?
Mafla képe van minden sünnek.
Közben úgy mért végig, mint egy börtönőrt.
Futótűzként terjedt a hír a betegek között, hogy jönnek!
Az összecsavarozott kezű megint ugyanazzal a lánnyal álmodott, elpihegte neki többször egymás után, hogy emelj magasra, emelj, emelj magasra!
A szőke ápolónő soha nem maradt tovább a kórteremben, csak annyit, amenynyi a lázmérők szétosztásához szükséges. Gyorsasága meghazudtolta a cirkusz késdobálóját. Nem érezte magát biztonságban. Annyi kávét kapott, hogy naponta megtelt a zöld táskája. Főleg a személyzeti szobában unatkozott. Sokáig csapkodott az ablak előtt a helikopter, mint valami szitakötő. Be akart jönni.
Morzsányit sem hagytak az ebédből. Ilyenkor csetlettek-botlottak a mocskos tányérokkal, de most nem. Baljós csend ülte meg a kórtermet. Még a másnap hazamenők is nyugodtan olvasgattak. Nem heccelték egymást. Rádió, tévé kikapcsolva.
A félszakállú csak akkor szokott elérzékenyülni, ha valaki megkérdezte tőle, mikor/hogyan veszítette el a fél arcát, és erre hetente adódott alkalom, amikor a betegek váltották egymást. És mesélni kezdte, hogy szürkén szitált valamilyen felismerhetetlen állagú csapadék, egy szem zölden izzott a sötétben, végignyúlt az utcán, és akkor érezte először azt a könnyfacsaró szagot.
Az összecsavarozott kezű megint odahívta a szőke ápolónőt, de mikor az ágyához lépett, csak habogott valamit a gipszről, hogy nem kötött meg rendesen, kispórolták belőle a kaolint, meg a géz, a géz is ritka, morzsolódik, hátha nem is három ujja van benne, csak kettő, szóval becsapták.
Jönnek, cikázott megint a szobában, amire a félszakállú társa is felneszelt, aki két hete befordult az ablaknak, még ő is másik pizsamát kért. Nem jutott mindenkinek tiszta felsőrész.
Agyonfáslizták, de a szabadon hagyott tenyérnyi darabból is felismertem a tojásárus arcát. Vidoran faggattam, hogy biztosan megint drágán adta a portékáját, és valamelyik feldühödött plakáttépő felaprózta a csontjait. De nem: egy kamion elé lépett az utcasarkon. A jármű szabálytalanul közlekedett, a járdán hajtott végig. A tojásárus pedig meg volt győződve róla, hogy a közeledő valami az országúton halad. Amikor szürkén szitál valamilyen ismeretlen állagú csapadék, folyton összemosódnak a dolgok.
Baljós csend ülte meg a szobát. Vittem be a lázmérőket. És akkor minden kiderült.
Elnyavvantotta magát. Az oda nem illő hang kétszer olyan hangosan szólt a kiváló akusztikai körülmények között. Körbeforogtam a meglepetéstől, hogy honnan jött.
Tévés kapcsolás?
Az összecsavarozott felemelte egyetlen kezét a futball-labdányi gipszgömbbel. Nem ökölre, hanem víztoronyra hasonlított.
Ezt hajtogattad egész éjszaka, találj ki valami újat.
Hangot tenni a hangra. Szinkronizálni akarták. Későn jött be az ablaktáblába a helikopter.
A saját hangom a westernfilmek párbajstílusában valahogy így hangzott:
Szóval, hova dugtátok azt a dögöt?
Erre a félszakállú éjjeliszekrényében újra elnyavvantotta magát. Nem lehetett tovább titkolni a bűnt: egyszerűen feljött vele a lépcsőn. Csak ő szokott lejárni az udvarba. Meg lehetett volna vele ijeszteni a szőke ápolónőt. Unalmából kizökkenteni. De mégsem riadt meg, csak szótlanul kiment. A macska pedig maradt, ízlett neki a sárgára sült fasírt. A szekrényben evett, közben dorombolt, be kellett csukni az ajtaját. Alkalmazkodott. Kidugta a fejét. Cirmos.
Mondtam, hogy előbb-utóbb muszáj... Mondtam, hogy hazaviszem. Mérlegelték. Mondtam, hogy elég nagy és huzatos a ház, a szomszéd lakás lomos és üres, alul városi pincével, való a macskáknak, az egerek is sokan mostanában. Sose tartottam állatot. Miegyéb. Hadartam, mintha magamat akartam volna meggyőzni. Mert furcsálltam, ahogyan rejtegették. Jobb, hogy előttem nyávogta el magát, és nem a reggeli viziten, mert az égés lett volna, az állat számára pedig sürgős távozás. Semmi cickamickázás, amióta ilyen szépen folyik a segély.
Akkor belerakom egy nejlonzacskóba, és surranok vele...
Ára van, villant rám a félszakállú. Megállt a kezem a levegőben. A cirmos hol rám, hol pedig a félszakállúra tekintett zöld szemével.
Mert ahol én voltam, ott a macskának is ára volt, fejtette ki, és a szeme egészen sötétre feketedett.
Biztosan félreértettem valamit, meg is kérdeztem hangosan, hogy pénzért adná el?
Ára van.
A többiek már ütemesen röhögni kezdtek. Legyen, gondoltam, és elővettem a zsebemből egy ötvenest.
Nyújtottam.
Nyúlt felé.
De nem engedtem el. Ő sem.
Legyen játék.
Lassan, ahogyan a cipzár nyílik, szélesedett a repedés, szakadt sercenve a papír, az ötös a kezemben maradt, a nulla pedig az övében.
Pontosan ennyibe kerül a macska.
Zengett a kórterem a nevetéstől. Hazavittem.
Bejárta a bérelt lakást meg a mellette levőt, melyet nem lakott senki, bútorok álltak benne feltornyozva, mintha éppen vinni akarnák valahová, de ilyesmire nincs hely, lom és zúzadék, porból a függöny, a macska óvatosan kapaszkodott fel rá, de a harmadik lépés után alászállt egyik hosszúkás darabjával együtt, lent elhevert a bordó bársonyon, foszlott rojtjával játszott. Mit eszik egy ilyen? Zöldülő szalámit. Ugrott utána, mint egy tigris. Beitta az éjszakát, mint a szivacs.
Másnap reggel megfésülködtek. A körmükre néztek. Sehol egy szétvetett papucs. A félszakállú az ágya fölé rajzszögezte az arcának mindkét felét megörökítő portrét, és idegesen hajtogatta, hogy furcsa szagot érez. Kurvannyát, ez beszart!
Az összecsavarozott kezű megint odahívta a szőke ápolónőt, de mikor az ágyához lépett, csak arról habogott, hogy hány ujja maradt meg összesen a két kezén a gipsz alatt, mert már nem hisz senkinek.
Mit körülményeskedsz, mondd neki, hogy üljön rá vagy legalább verje ki, kurjantotta oda a tojásárus.
A szőke ápolónő dühöngve viharzott ki a teremből. Az összecsavarozott kezű mérgesen felugrott, és a tojásárushoz ment. Akkorát rúgott az ágyába, hogy annak meg kellett fektében kapaszkodnia, közben a kerekek gurulni kezdtek, és az ágy a nyitott ajtó felé tartott.
Rögtön itt lesznek, ti meg itt játszadoztok, ordította az ápoló, és a helyére tolta az ágyat.
Látom őket innen, az ablakból, hoznak, hoznak, nyelt hozzá a félszakállú társa, aki azelőtt befelé szokott fordulni, most pedig fel-alá járkált az ablak előtt, mint egy ordas a ketrecében, és hangosan felmondta, amit látott és gondolt. Aki csak járható volt, ott tolongott, a tojásárus a mankójára támaszkodott.
A főnővér visszaparancsolta őket az ágyukba. A lépcső felől harmonikaszó hallatszott. Az osztályvezető főorvos meg a helyettese is katonásan álltak elébük. Az adományozó intézmény frissen tupírozott nagyasszonya ünnepi selyemben nyújtja át adományát az osztálynak. Az ápoltak méterekre távolabb lesték az aktust; két báláról lerítt, hogy mi lehet benne.
Legyen béke velünk és ellenségeinkkel! Végig ki kell tartani, ez a szentatya üzenete, ne felejtsétek el, mondta a nyakkendős.
Kifeszítette szárnyait a harmonikás, és belefogott egy műnépdalba. Ketten énekelni kezdtek. A raccsoló is belecifrázott a refrénbe. Az ápolónők bontogatni kezdték a csomagokat, és gyorsan megszervezték a szétosztást termenként, dobozos szörp, keksz, két pástétom, egy doboz háromszögsajt és három doboz cigaretta. A vendégek útba ejtették lassú sétával a kórtermet. Kiszállingózott utánuk mindenki a folyosóra. Végigcsúsztak a fekete műmárvány kockákon a harmonika hangjai: beléjük zavarunk, villámlik az ég, előlünk menekül a gyáva népség.
Megszólalt hozzá a betegek kórusa. Az ütem végigpattogott a folyosón, megmozgatta a csíkos pizsamákat, aztán a fehér köpenyeket is. A mankósok sem akartak kimaradni belőle. A félarcú is csatlakozott. Mellette dallamra járt egy összecsavarozott kéz. Lassúbb volt ugyan a mozgás az ütemnél, mégis felidézte a táncot, amely végigkígyózott, megmozgatta a létező és hiányzó végtagokat, kioldódott belőlük a fantomfájdalom, párolgott a gyógyszerek hatása, csosszantak egymás után a papucsok; akik csak feküdtek, felülni próbáltak, fényesedtek a szemek; akik már járni tudtak, tánclépéseket tettek, mert az izmok ismerték a dallamot és a feltámadást, képzeletben pedig a koreográfia is megjelent, a tekintetek messze jártak, szétrobbantva a folyosó burkát, és a frissen támadt léken bekéklett az ég.
Kihűlt a tányérokon a fasírt, senki nem gondolt az ebédre, inkább rágyújtottak. Ködnek tűnt a füst, amely álcáz, el lehet bújni benne; zsebembe süllyesztettem két fasírtot, és hátráltam a lépcső felé. Úgysem akadt munka már aznapra.
Előttem a járdán egy nagy barna bogár mászott, a hátára írták a nevét. Fél arc lefegett a falról letépve.
Elővettem a zsebemből a fasírtot, és egy újságlapon tálaltam a macskának. Teleengedtem vízzel a kádat. Hol sárgább, hol zöldesebb sugárban ömlött, majd vékonyabbra fogta a csobogást. Nyitva hagytam az ajtót.
El lehetett látni az előszobatükörig. A kádból láttam az órát, sok időt engedélyeztem magamnak. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen gőzös levegőben is megél a pók. Besétált az ajtón dorombolva a macska, tekergőzött fényes szőrével, mint egy kígyó. A hasa felé vékonyodó sávokkal még a mintázata is hasonlított. Figyeltem, ahogy mellső lábaival felágaskodott a vécékagylóra. Egyikkel megtámaszkodott a peremén, a másikat pedig lenyújtotta hirtelen, mintha halat fogott volna a porcelánmederben. Ügyesen kiemelt belőle egy darab szart, amit a lefolyó ottfelejtett. A fasírszerű amorf darab a padlócsempére pottyant. Lilásbarnán várta a fejleményeket.
Gyorsan megtörülköztem, rövid keresgélés után találtam egy kartondobozt. Az állattartás mégsem az én területem. A lépcsőházból folyton kilopják az égőt. De nem: a rézdrót kellett valakinek. A bank előtt már álltak néhányan. A reggeli nyitásra vártak. Kenyérillat ereszkedett lefelé az egyik kitárt ablakból. Háttal álltam az éjszakának, elkerültem a sarki lámpát. Este féltem cipelni valami dobozt az utcán, azt hihetik, hogy szeretetcsomagot viszek, élelmet, és leütnek. De folyton ok nélkül aggódom. Hold volt és csillagok.
A kórház előtt álltam, ahol már mindenki jóllakottan aludta csendes álmát. Léptek közeledtek felém. Csak a körvonalait láttam az ellenfényben, de abból is felismertem a portást, aki érdeklődve méregetett, miért tértem vissza egy dobozzal éjnek évadján.
És akkor, abban a pillanatban megmozdult a dobozban.
A kórház macskája, mondtam neki tényszerűen. Elkóborolt, és visszahoztam.
Kibogoztam a csomót, feltártam a doboz tartalmát. Kiugrott belőle, és az udvar felé vette az irányt. Mégsem tűnt el hirtelen a sötétben, ahogyan vártam volna. Körbedorombolta a kukát. Cigarettával kínált a portás, kapott ő is a segélycsomagból. Kuckójának ajtaja tárva. Nem feledkeztek meg a személyzetről sem, bizony. Ital az asztalon. Üljek csak le. Elővesz egy poharat, mutatja a fény felé emelve, hogy tiszta, és elém teszi.

 

 

Az új könyvem
(Agria. 2009/2.)
Ahol az angyal állt
(Vár Ucca Műhely. 2009/1.)
Ha már egyikünk sem. In. Spanyolnátha. 2009/nyár.
Lelet. In. Szépirodalmi Figyelő. 2009/4.
Vedran legyőzi a szörnyet
(Tiszatáj. 2009/12.)
Elolvasom
Rajzos történet Csáth Géza orvosi naplójából
(Kortárs. 2009/12.)

KONTRA FERENC

Rajzos történet Csáth Géza orvosi naplójából

Elszántságom útjába semmi sem állhat. Ezzel a szolgálattal kell élnem az utolsó napig, és annyi jót cselekedni, amennyit csak lehet. De emellett még egy kötelességem van: hogy a komisz, nagyhangú, nagyképű embereknek tükröt tartsak. Akik mindenkit a maguk céljaira akarnak felhasználni, akikbe szemernyi részvét sem szorult, megbánást sem mutatnak, ha vétkeznek, és folyton önmagukat imádják – nos, ezek ellen lassú és türelmes háborút kell viselni. Nem szabad velük udvariaskodni. Nem szabad mélyen leemelni a kalapot, és a tiszteletadásnak minden embert megillető formáit is kerülni kell. Ha alkalom adódik rá, meg kell őket szégyeníteni, gazságukat el kell mondani mindenki előtt.

Megírom az öcsémnek, hogyan történt. Mire vége lesz, sötétek lesznek az ablakok, és soha többé nem akarok emlékezni arra, hogyan kezdődött. Mert a lehetőség rosszabb a fájdalomnál, együtt élek vele, a zsigereimben áradt szét a történet, el sem veheti senki, birtoklása mégsem jár olyan örömmel, amilyent meddő napok kialvatlan hajnalain, farkasok óráján magamnak áhítok. Minden kezdet első tünete olyan, mint a hirtelen elvonásé: fájdalmas öklendezéssel jár, és ezek a görcsök nem biztos, hogy a szöveg megírása felé visznek. Olyan érzés elkezdeni, mint amikor a tű már a bőr alatt kéklik, a hegye sűrű mélységek felé jár, ahová nem ér el a fájdalom. Nyomában szélesedik a repedés, mint a gesztenye rücskös burkán szeptemberben, kifényesedik alóla az új termés mahagóni politúrja.

Szeptember úr meglátogatott, vagy inkább eljött értem, amikor elcsendesedett az utca. Lépteket hallottam, az előszobában toporgott már, levetette hasított szarvasbőrből készült kesztyűjét, levette a kalapját. Letörölte a címet, és a maga nevét írta fel, befurakodott az első bekezdésbe, aztán megismételte önmagát az utolsóban. A legelső novellám volt. Később is, váratlanul felbukkant mögöttem, tollam sötétlila tintába mártotta, és az én kézvonásommal írt feltáratlan bűnöket a történetbe, ilyenkor úgy éreztem, mint akit rossz lélek szállt meg, az időmet méri. Fel sem emeltem a fejem, aztán elolvastam újra, és amikor elkészültem vele, felismertem az ő mondatait. Vajon más is észreveszi majd? Sohasem volt bátorságom hozzá, hogy kitöröljem az eredendő címet, a legszörnyűbb dolgok az ő havában történtek, szeptemberben. Ahogy végigmegyek az üres rendelőn, mintha magam is sötétlila palástot húznék magam után, és fennakadnának rajta az elhullajtott szöszmöszök, tollpihék és emlékfoszlányok, egymásnak elsuttogott betegségek és megcsalatások, amit nekem nem mertek elmondani: a helybeli menyecskék közül többen összeszűrték a levet az itt elszállásolt lengyel népfölkelőkkel, és azok, akik fölcsinálódtak, itt összejöttek a rendelőmben, tanakodtak, hogy milyen lesz a gyerek, mit örököl, olyan jóvágású és magas lesz-e, amit még elintéznének valahogy egymás közt a férjükkel, de mi lesz, ha polyákul kezdenek el gügyörészni? Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna ezeket a kételyeket, én falusi orvos voltam.

És nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy már meg se halljam, amit nem az én fülemnek szántak. Ne is nézzek fel a papírról, egy ilyen kis faluban hamar híre menne, hogy szemem fehérjéből egy foltnyi fehér sem maradt, azért nézek hunyorogva, hogy elfedjem a vérerek bozótját, miközben az asztal mögött szórakozottan firkálgatok.

Amikor a betegek elmentek, riadtan nézem, mi mindent rajzoltam, ráismerek a vágyaimra. A felírt dózisok mindig rendben vannak, megkönnyebbülést jelent konstatálni, hogy legalább az orvosságok nevét és a kúramennyiségeket nem vétem el.

Távol tartom másoktól az orvosi naplót, mert meglátnák benne a foltokat. Egyre elővigyázatlanabb vagyok, és ha a tűről csak egy csepp is a papírra kerül, azt biztosan szétkenem. Már nem adhatom senki kezébe, még ha valaki helyettesíteni jönne, akkor sem kerülhet a kezébe, mert rájönne. És a rajzok miatt sem adhatnám senkinek, mert abból is rájönnének. A titoktartás, úgy éreztem, jó ideje csak rólam szól. Mintha titkolnom kellett volna bármit is. Holott a rendelés tartotta bennem a lelket. Ha rossz orvos lettem volna, elkerültek volna az emberek.

Párhuzamosan itt sorakoznak az ábrák, utólag nem mindig tudom, mit miért rajzoltam le, csak mozgott a kezem, aztán megörökítettem egy arcot, egy mozdulatot, egy nevet vagy egy betegséget. A rajzokon könnyebben felidéztem magamban a vonásokat. Különben talán arra sem emlékeztem volna, kit mivel kezeltem előző nap. Visszalapoztam a naplómban. Betöltötték a szétfolyt idő után hagyott űrt.

Megjelent egy nő a rendelésemen, hegyes orra volt, mélyen ülő, világoskék szeme, pattanásos arcbőre tág pórusokkal, széles, nagy ajkai erőltetetten aggódtak valakiért. Felírtam a cseppeket orthostatikus albuminuria ellen, talán örökre elfelejtem, ha nem jelenik meg hetekkel később ugyanaz a ránc egy ismeretlen nő arcán, vagy csak képzelem; néha még álmodom róla, és amíg az első betegek panaszaikat sorolják, úgy teszek, mintha elmélyülnék gyónásaikban, rajzolok, nehogy elfelejtsem, ezért terpeszkedik a „Hétfő” fölött egy ovális tájkép, a víz felett misét celebráló pap lebeg, mintha ennek a halott öbölnek adná fel az utolsó kenetet. Sosem tudtam a saját álmaimat megfejteni: mit jelent az, ha egy papnak képről képre hiányzik a lába? Vagy csak bíbor palástja takarja el, amit egy város utcáján húz maga után, mellette keresztet visznek a körmenetben, nem hívei kísérik a templom felé, hanem páncélsisakos katonák, mindezt az ablakomból látom egy kitört szilánk nyílásán át. Pedig csak attól féltem, hogy visszavezényelnek a sebesültek közé, repeszként feltúrni többhetes gennyes sebeket, gyöngyöző homlokkal számtalanszor ébredtem arra, hogy visszavisznek. Nem tudok aludni, és nincsen semmilyen ellenszer. Aztán félálomban Olga fejét néztem, ahogy a lábam fölé hajol, szorosan tekerte a kötést a tályogok fölött, arca az én tekintetem tükörképe lett, ahogy felnézett, kiült a közöny a babarózsaszínre, kontya megremegett, ahogy felállt, kitárta az ablakot, hangfoszlányok hallatszottak a poros főutcáról, mintha csak részleteiben maradt volna fenn a világ, utókornak tűnt az eperfa a medveszövők csipkemunkája nyomán, éles hangok jöttek a kovácsműhely felől, fejfájást kaptam tőlük, leginkább a ritmustalanság zavart, ezeknek az embereknek alig volt érzékük a muzsikához, ráadásul sértett, sokára tudatosult bennem, hogy az atonalitásban mi zavar, pontosan olyan érzés fogott el, mint amikor ifjúkoromban komponáltam, az utca zajai is kottákra ingereltek, alig vártam, hogy hazaérjek, sokszor már a boltíves kapualjban nekifogtam, hogy lekottázzam, mert megszólalt belül egy dallam, és rögtön szövege is lett, mint most a kovácsműhelyből jövő kovacolásnak: elfe-lejte-nek, elfe-lejte-nek.

Kedd volt. Úgy tűnt, hogy ezek a mélyen ülő, világoskék szemek komolyan aggódnak valakiért, már harmadszor igazgatta meg a mellén a fekete csipkéket, mintha izgató domborulataira szerette volna felhívni a figyelmemet, mégsem tűnt kacérnak, egyszerűen zavarta, hogy nem nézek rá, tényleg nem vettem komolyan az aggódását, de amikor határozott hangon a képembe vágta, hogy a cseppek nem használnak, félbehagytam egy álombeli térkép rajzolását. Nem ijedt meg a tekintetemtől, ugyanazon a megemelt, érdes hangszínen folytatta, amitől érdeklődésem felé irányult. A nagybátyjáért aggódott, akinek az utóbbi hetekben sokat romlott az állapota, negyven múlt szeptemberben, fulladásos rohamai vannak, reggelre fogja el rendszerint a rosszullét, a gyomrára is panaszkodik, a család szerint puszta hisztéria, ma sikerült ágyban tartani egész nap. Megígértem neki, hogy meglátogatom.

Talán sehol másutt nem lehet megfigyelni a rózsaszínnek a kislibazöldbe hajlását ilyen szépen, mint a félig érett füge nehezedő termésein, mert éppen olyanok voltak, mint a túlterhelt cseppek, melyek épp megválni készülnek ágaiktól. A haragoszöld bokor egy későbarokk teraszt takart, az ablakok fölött mályvaszínű kőrózsák rendeződtek elúszó csokrokba. Az egyik leggazdagabb regőcei polgár házának ajtaja nyílt meg előttem. A hegyes orról hímzett zsebkendő omlott alá egy kecses mozdulat nyomán, eltűnt a szája sarkából az a feszültség, amely a rendelőmben folyton ott ült. A mellette álló, hosszú felöltőt viselő úrról megtudtam, hogy a férje. A bemutatkozás után magunkra hagyott bennünket, mintha az, ami ezután következik, már csak a férfiakra tartozna. A férj alig titkolta ellenszenvét, hiszen Regőcén mindenki tudta, hogy a doktor úr „szerezi” magát, ezért úgy gondolta, megengedheti magának, hogy tetőtől talpig végigmérjen, mintha csíkos nadrágomon a reggeli rántotta pecsétjei orvosként is minősítenének. Figyelme a legapróbb részleteket sem kerülte el, csak éppen a szemembe nem nézett, amiből akkor még semmire sem tudtam következtetni. Jobb karjával a folyosó felé invitált, anélkül azonban, hogy előreengedett volna. Kétszárnyú, vaskos tölgyfa ajtó vezetett a szobába, ahol a nagybácsi feküdt: ezt rajzoltam le emlékezetből. A kép a tudattalanból táplálkozik, és amikor a toll még jár a kezemben, nem tudom, a vonalak mit örökítenek meg. De később éppen a sallangmentes rajz mutatja meg, mi is történt abban a szobában.

Másnap reggel, miközben egy aggodalmaskodó anya kislánya székrekedéséről és hányásáról mesélt kimerítő részletességgel, azon kaptam magam, hogy két tájképet rajzolok, ugyanazt az öblöt, melyet az arctalan pap megáldott, aztán feszületet, alatta hatalmas párnán sárguló arcot, egy ágyra támaszkodó alakot, mert az arcára nem tudok visszaemlékezni, őt is háttal ábrázolom, de ebben a hátban benne van az indulat: a pokolba kíván mindkettőnket. Az örökség miatt sokféle gonosz fondorlat juthat az emberek eszébe, és a reggeli rosszullét annyifélét jelenthet. A hányás sötét színű, ismételte az asszony, mintha megsejtette volna, hogy rajzolás közben nem figyelek rá. Rutinosan nyúltam a kis üveges szekrényhez széntablettáért. Egy kiszuperált katona volt a következő beteg, elmesélte, hogyan menekültek két héten keresztül a keleti fronton, elkukacosodó sebekkel, ellenséges terület volt az már, és nem is menekülés, inkább sértődött vonulás azok miatt a területek miatt, ahonnan el kellett jönni. Ismét a kis szekrényhez nyúltam, és kivettem egy tégelyt pediculusra.

Ennek a pénteknek sosem lesz vége: Olga elhelyezkedik a sarokban a kanapén, hosszan beszél, csak hallgassam meg, mitől lettek téveszméim. Mintha a rajz pótcselekvés lenne, jönnek sorban ugyanazok: szarvas ördög a háromágú vasvillával, arctalan asszony krinolinban, Szeptember úr a sétabotjával, tengerész a zsákjával, kereskedő szamárháton, tamburmajor a bunkós pálcájával, óriáskutya kilógó nyelvvel, tetovált légiós, tanító a kisdiákkal, jönnek lefelé a templomlépcsőn, mellettük nem lépdel, ugrik lefelé a béka, futár viszi a hírt, a puncsot felszolgáló pincérnőnek gömbölyödik a hasa, a cilinderes kulcsár egy beduinnal tárgyal, és az apródruhás után következem én, megyünk kifelé, szélesedik a tér, dombok nőnek a semmiből, sivataggá kopaszodik a látóhatár, egy tucat apostolnak már csak a fele van meg, kezükkel hadonásznak a levegőben, arra, ahova a megváltó emelkedett fel éppen meztelen, péniszét a kereszttel takarja, baljával a hozsannázók felé hajítja töviskoronáját.

Nem éreztem bűntudatot, a felkúposodó takaróból arra következtettem, hogy erekcióm van. Olga szíjakkal kötötte át a lábamat. Megrótt, hogy elaludtam a rendelőben, szándékosan hagytam ízléstelen firkálmányaimat kitárva orvosi naplómban az asztalon, hogy öregbítsem amúgy is széltében terjedő rossz híremet a betegek körében. Letagadta, hogy az öcsém levelet írt volna, tagadta, hogy az éjszaka valaki kétszer kopogott hálószobánk ablakán, és az új bársonyruhát készítette elő…

Pedig ünnep sem volt, féltékenységemben kikönyököltem az ablakon. Mintha Szeptember urat láttam volna közeledni. Hosszú, püspöklila palást volt rajta, felnézett rám, és azt mondta:

– Aki innen a védett területre akar jutni, tisztálkodnia kell a kapunál, nehogy szent földre vigyen magával a fertőzésből. A falak körülzárják a várost, és védik a külvilágtól, s az a kis terület az egyetlen, mely védelmet nyújthat az embernek a sok szörnytől; az ő birodalmuk az egész világ a kapukon kívül.

Megdörzsöltem a szemem. Olga hanghordozásából ugyanazt a felfelé ívelő megrovást véltem kihallani, mint a legtöbb reggelen:

– Szedd össze magad, nincs már tenyérnyi darab sem körülötted, amit be ne véreznél, miféle igazságokról fecsegsz?

Nem figyeltem oda nem illően elbonyolított mondataira, amivel állandó kisebbrendűségi komplexusát próbálta palástolni, ráadásul képes voltam szunynyadni egyet, miközben családom más tagjai is szóba kerültek, férfiak és kétségbeesett asszonyok, Brünnhilde és Gutrune. Egy kottát kértem a Rózsavölgyi cégtől. Elfelejtettem egy sort a Peer Gyntből, a kottaíráshoz hiányzik egy rezzenéstelen, finom kéz.

Araszolt a hátamon, nem akart durván noszogatni, hogy ébredjek fel. Különben sem aludtam. De kár is volt magyarázkodnom, a nyálam az asztalra csorgott, egy orvost nem találhat a betege az asztalára dőlve a rendelőben. Megállt a tekintetem a fekete csipkén, nem volt szükségem a világoskék, vizenyős tekintetére, hogy felismerjem. De miért e gyászszín?

– Biztosan korán érkeztem – mentegetőzött. – Feltétlenül beszélnem kell magával!

Pattanásos arcbőrén ki-be csukódni láttam a pórusokat, olyan közel hajolt hozzám. Csak nem érzi meg odvas szám bűzét? Akkor ki sem nyitom, egyébként is ő akar valami halaszthatatlant mondani, tisztában van vele, hogy ápolatlanságom csak látszat, csak eszköznek kellek egy elvégzendő művelethez. A lelkiismeretes orvosra van most szüksége. Akinek itt most szerepelnie kell, az csak ő lehet. Nagyon messziről indított:

– Figyeltem a kapu előtt, hogy milyen érdeklődéssel fürkészte a fügebokrot a kapunál. Értelmesebb annál, mint amilyennek a helybeliek tartják. Köztük a férjem is, aki úgy fogadta magát, mintha valami fertőzéstől tartana. Engem is megpróbál elszigetelni a külvilágtól. Nem nyújt védelmet a házban senkinek, éppen ellenkezőleg.

Hatásszünetet tartott, végigsétált a rendelő csíkos futószőnyegén, és leült a sarokba állított székre, mintha szándékosan akarna távolságot tartani, ebbe a távolságba fújt bele a szeptemberi szél, sodort be magával egy rőt gesztenyelevelet, ilyenkor a palástos látogatót véltem feltűnni magam előtt, amint kezéről ujjanként húzza le a kesztyűjét, hogy a szertartás minél tovább tartson. Csak sejtettem a megoldást. Lassú mérgezésre gondoltam. Szobornak éreztem magam, amelynek talapzata alól egyenként görgetik ki a köveket. Egy orvos akkor sem tévedhet. Azon a betegen végül mégsem lassú, rosszindulatú cianidadagolást fedeztem fel, hanem a valódi kórt, a rettenetesebbet, amely szándékunktól függetlenül futtatja szét az epe sárgáját, a máj feldolgozatlan mérgét a szervezet agonizáló felszínén. A túlzásba vitt lakmározás kellemetlen következménye a nyomás a szegycsonton, alig bírja a szív, csak pumpálja a vért a dugattyúkba, mint egy nagy préselőgépbe, amely összelapítja a befalt szemetet, a befalt halált. Az író folyton tévedhet, amikor olyasmit lát bele egy furcsának tetsző jelenetbe, ami nincs is ott, csak egy külső akarat vibrál a figurák között, erővonalakat alkotva, kívülrekedt hangokat hallva, melyek leírható dallamot alkotnak, ami már lekottázható, és ha nem remegne a kezem, akkor leírnám lila tintával, mint a Tálay főhadnagyot, azóta lettem babonás. Amit nem lila tintával írtam, az nem sikerült. Mintha mindent a szeptember lila palástjából merítenék. Pedig csak egy kép volt, az is bronzrámában, a falon, és lett belőle egy elbeszélés. Aztán a papíron kialakultak a figurák. Előbb sorban lerajzoltam őket, azután könnyebben ment. Talán most is így lesz.

– A férje elégedettnek látszik – törtem meg a csöndet.

– Éppen erről akartam beszélni, mert ki másnak mondhatnám el. Itt semmi sem maradhat titokban, erről még a családomnak sem beszélhetek.

Kiegészítettem a rajzot néhány hiányzó részlettel, a függönnyel, melynek rejtekéből érkezésemet figyelhette. Széles ablakot rajzoltam. Bólintottam, hogy mondja csak tovább.

– Ha egy ilyen gazdag ember haldoklik, ráadásul ilyen fiatalon, az gyanút kelt. Ezért egyezett bele a férjem, hogy magát elhívjam. Látta az örömöt az arcán? Végre biztosította magát a szóbeszéd ellen, hogy nem kellett méreghez nyúlnia, hogy megkaparinthassa az örökséget, jön az magától.

A mélyen ülő kék szemekbe szomorúság költözött. Bólintottam. Tehát ezért tűnt a férje arcán kárörömnek az, amit láttam.

– Hogyan jött rá?

Kérdése kissé kétségbeesettnek tűnt, mintha ott a sarokban gyóntatószéken ült volna; magába roskadt, mint akinek bűnére a pap előbb jött volna rá, mielőtt kimondta volna. Hiszen tudja a választ, maga vezette rá az igazságra, mert valakinek el kellett mesélnie, különben szétfeszítette volna, mint a gesztenyét a szeptember.

– Elárulta magát a ruhájával, ezzel a fekete csipkével, elárulta magát az egymásnak ellentmondó tünetekkel, aztán még oda is hívott a beteghez, hogy győződjek meg a hazugságairól, és meglássam a férjén azt a kárörömöt, ami a riválisnak szólt. Meggyőzött a magabiztosság, ahogyan a legyőzött ágyának támaszkodott, nem volt benne semmi részvét; talán még a mesés örökségnél is nagyobb örömet szerez a vetélytárs pusztulásának látványa, különösen akkor, ha a maga nagybátyjáról van szó. Ki sem kell mondania, ezzel a titokkal élete végéig zsarolhatja, különösen akkor, ha még tárgyi bizonyítékai is vannak a vérfertőzésről, mondjuk szerelmes levelek vagy hasonlók. Esetleg a szakácsnő is tudott róla?

– Dehogy. Volt annyi eszünk, hogy efféle bizonyítékokat ne hagyjunk magunk után. Nem azért jöttem, hogy meggyőzzem bárminek az ellenkezőjéről. Csak meg akartam látogatni, mielőtt végleg elköltözöm Regőcéről. És egyedül megyek. Ez nincs rajta a rajzon?

Egészen mélyről hallatszott a búcsúszó, ahová nem ér el a fájdalom, a tű már a bőr alatt kéklett. Távolodtam én is, a mutatók sürgetően kattantak a faliórán, mint a metronóm. Az orvosi lak körül léptek surrantak, nyomukban sercentek a kavicsok, valaki rúgta maga előtt a gesztenyét, a koppanások egyre közeledtek.

Végül megállt az ajtóm előtt.

Elolvasom
Sarajewo (ford. Worowska, Teresa)
(Akcent. 2010/3.)

Sarajewo

 

(…)

Jeszcze przez tydzień co noc oczekiwałem godziny wilków między żelaznymi łóżkami, kiedy zwierzę rykiem pragnie się wydrzeć z klatki ludzkiego ciała, niecierpliwie i porozumiewawczo mrugając do otaczającego świata, gdzie ma nadzieję znaleźć nowe ofiary czy protektorów. Jednocześnie patrzyłem na okalające miasto czarne olbrzymy, które chichocząc miotają w dolinę zimne deszcze jak wiariaci, którzy w jadalni po kolacji rzucają w siebie nawzajem kwaszonymi ogórkami. W filmie Walter broni Sarajewa w jaskiniach gór otaczających miasto schroniły się wilki. Według legendy Walter alias Tito i jego partyzanci obronili leżące w dolinie miasto, pełne meczetów o miedzianych czapkach. Ale potem już nikt go nie bronił. Podobnie jak chłopaka z Ittabe. Do naszej sali nigdy nie zajrzał ani lekarz, ani pielęgniarz, bo o tej złowieszczej godzinie spali snem sprawiedliwych. Nikogo nie interesował jego przypadek, a trzeba było go bronić przed nim samym, bo nie uwierzyłby w to, co wyprawia, nawet wtedy, gdyby ktoś sfilmował tę scenę, żył bowiem w przeświadczeniu, że jest „normalny pod każdym względem” i nic podobnego w żadnym wypadku nie może się z nim wydarzyć, przy jakiejś okazji wyliczył mi nawet długą listę rzeczy, które uważał za normalne, i z której naturalnie wynikała ich kolejność pod względem ważności. Wyszedł z tego portret wiejskiego macho, jakim pragnął być: na pierwszym miejscu znajdowała się marka motoru, na drugim prędkość, z jaką należy wziąć zakręt przed dyskoteką, czego nie potrafią tylko śmierdzący tchórze, ponadto taki prawdziwy mężczyzna naturalnie nie gada, tylko jest „cool”, nie wypije byle czego i w każdej chwili gotów jest stanąć na bramce. W sąsiednich wsiach serbskich panował kult pożegnań rekrutów, które dorównywały weselom, przy takich okazjach w węgierskich wsiach również nie mogło już zabraknąć towarzyszącej bohaterowi orkiestry dętej, po przehulanej nocy przyjaciele, a także dumni z rekruta krewni, tak Węgrzy, jak i Serbowie, zbierali dla niego pieniądze. Wszystkich poborowych fotografowano przy takim stosiku banknotów.

Tydzień później przeistoczył się w świadomego żołnierza, który zna swoje cele i będzie bronił miasta jako górski strzelec.

Na twarz wrócił mu rumieniec tężyzny. Gdy znów otrzymał mundur żołnierza służby czynnej i kartę zwolnienia ze szpitala, na której było według niego napisane, że jest „całkiem normalny”, był najszczęśliwszym pacjentem na oddziale. Odprowadzał go jeden z pielęgniarzy. Żartowali w końcu korytarza, jakby się znali od dawna.

„A nie mówiłem?”

„To była tylko pomyłka.”

Zupełnie jak profesjonalni strzelcy wyborowi, wokół których kręci się świat i którzy po każdym trafieniu gratulują sobie nawzajem, skomentowałem z pewną zawiścią. Pewnie to moja wina, że inaczej widzę otaczający mnie świat, z perspektywy mysiej dziury, jestem obrażony i posuwam się blisko muru. Gdy podszedłem bliżej, usłyszałem fragment rozmowy.

„Już ja najlepiej znam samego siebie.”

„Ale uważaj, żeby cię wilki nie pożarły w tych górach!”

Wszystko zrozumiałem: lekarz specjalista wybrał łatwiejszą drogę. Nie chciał go leczyć, bo to pewnie musiałoby potrwać dłużej niż sama służba wojskowa. Pozwolił, by spełniło się życzenie pacjenta i by uspokojony wrócił w najbardziej dla niego odpowiednią koleinę, zachowując własny obraz samego siebie, nie chciał mu szkodzić, wypalając na nim piętno diagnozy, które chłopak nosiłby przez całe życie jak zwierzę wykluczone ze stada, napisał mu więc na karcie wyjścia, że pacjent pozostaje pod obserwacją, nic więcej, żeby na murze przekonań o sobie, który w geście samoobrony chłopak z Ittabe wzniósł wokół siebie, nie powstała ani szczelinka. Mądry kompromis, coś w rodzaju koncertu życzeń, i najlepsze wyjście dla obu stron. Zdąży się jeszcze dowiedzieć, co mu jest, kiedy dorośnie. Albo i nie. Tutejsi lekarze nie zawracają sobie tak bardzo głowy przypadkami swoich pacjentów. No bo rzeczywiście, co by to było, gdyby naprawdę przejmowali się każdym losem? I co by musiało oznaczać owo „naprawdę”? Najrozmaitsze stany umysłu pacjentów nakładając się jedne na drugie utworzyłyby przed nimi wieżę sięgającą nieba i żaden z lekarzy nie pozostałby przy zdrowych zmysłach. Jak ich rozliczać z tego, kto jaki ciężar jest w stanie na siebie wziąć?

Wtedy poznałem pielęgniarza, którego zmobilizowano jako sanitariusza, a po zakończeniu ćwiczeń skierowano na tutejszy oddział. Odbywał służbę w białym fartuchu. Wreszcie ktoś sensowny, z kim można normalnie porozmawiać, budził moje zaufanie. Na dodatek pielęgniarz nie bojący się nawet najbardziej niebezpiecznych chorych. Miał w sobie coś, co przypominało mi Cigę, mego przyjaciela z dzieciństwa, choć nie było między nimi fizycznego podobieństwa. Zaradny chłopak, jeden z tych, co to da sobie radę i za kołem polarnym, przy czym cechowała go trudna do naśladowania cwaniacka śmiałość, co podobało się otoczeniu, ale on sam starannie dobierał sobie przyjaciół; wszystko jedno, ile człowiek ma lat, wydaje się, jakby w tej sprawie zachował w sobie coś z dziecinnych lat. Mogliśmy rozmawiać tylko w nocy – dwa razy tygodniowo miał nocny dyżur – kiedy siostra przełożona opuściła już oddział, a chorzy otrzymali leki i udali się na spoczynek.

W tych tygodniach odbywała się w mieście zimowa olimpiada. Wszędzie widziało się pięć kółek i olimpijską maskotkę: wilczka.

Przed południem na oddziale zjawiał się sprzedawca ze swoim ruchomym kramikiem, którym było stare łóżko operacyjne; chytrze ukrywał uprzedzenia wobec nas, ponieważ tu ubijał codziennie najlepsze interesy, znajdowali się tu bowiem chorzy chodzący i bez ograniczeń dietetycznych, co więcej, ze względu na stan nerwowy pacjentów tylko na tym jednym jedynym piętrze w świetlicy można było palić, a na papierosach zarabiał najwięcej, dlatego wysilał się na przyjazny ton, jak nauczyciel w niższych klasach, kiedy zwraca się do dzieci cofniętych w rozwoju i próbuje używać ich języka. Można było u niego kupić różne rzeczy, od gazet przez gumę do żucia do napojów w puszkach. Kiedy pielęgniarz miał dyżur, kupowałem zawsze kilka puszek soku. Rozrzedzaliśmy go alkoholem, którego pięciolitrowa butla stała w szklanej szafce. Nikt nie zauważył braku tej niewielkiej ilości, którą wypiliśmy. Jakże inny wydawał mi się ten pokój oglądany z korytarza, z napisem na drzwiach ostrzegającym, że chorym wstęp wzbroniony. Opowiedziałem pielęgniarzowi, że w moich wyobrażeniach występowała również i ta szklana szafka, ale znajdowały się w niej ogromne słoje z moknącymi w spirytusie ludzkimi mózgami, na których widać było zmiany, ubytki i wyrostki, stanowiące przykłady typowych rodzajów chorób umysłowych. Coś takiego profesorowie pokazują podczas wykładów, stukając pałeczką w ściankę słoja w tych miejscach, gdzie oznaki widoczne są gołym okiem, i apelują do zaszokowanych słuchaczy, by dobrze sobie zapamiętali te przypadki, a potem wszyscy oglądają z dreszczem grozy mózgi złoczyńców, Mussoliniego czy dzieciobójcy Jürgena Bartsche.

„A ten tu to czyj?”

„Pedofila, który następnie w jaskini kroił dzieci na kawałki, bo z zawodu był rzeźnikiem. Złapali go, należała mu się kara śmierci, ale stwierdzono, że jest chory umysłowo. Pięć lat spędził na oddziale zamkniętym, w tym czasie badał go tuzin specjalistów, zachowały się taśmy, przepisano je i opublikowano w książce. Sądowe konsylium lekarskie stwierdziło, że drogą kastracji można by zlikwidować jego instynkt zabijania. Złożyli mu więc następującą propozycję: będzie mógł wyjść na wolność, jeśli podda się tej operacji. Dokonano kastracji, nawet sfotografowano nieszczęśnika w tym stanie. Ale niestety, popełniono błąd lekarski. Nie udało się go wybudzić z uśpienia.”

„To brzmi jak zastępcza egzekucja” – stwierdził.

„Właściwie zastawili na niego pułapkę.”

„Ale musieli wymyślić jakieś rozwiązanie, nie mogli pozwolić na to, żeby sobie stąd spokojnie wyszedł z tuzinem ofiar na koncie!”

„Zgodził się dobrowolnie, wiedział, że to sprawa życia i śmierci, i zaryzykował…”

Piliśmy z plastikowych kubków do mycia zębów. Na szczęście oddział zamknięty był starannie zamykany, to była najważniejsza reguła, nikt nie mógł też tu wejść. Co drugi dzień po dyżurze należał mu się dzień odpoczynku, a ja mogłem spać, ile chciałem, i nikt mnie nie pytał, dlaczego.

(…)

 

przełożyła Teresa Worowska

Nikude no sveta (ford. Savova, Natalija). In. Literaturen Vestnik. 2010/20–26.
A heréskerti járat
(Magyar Napló. 2010/2.)
Vedran legyőzi a szörnyet. In. Horvátországi Magyarság. 2010/7.
Elolvasom
A nürnbergi anziksz
(Bárka. 2010/6.)

Kontra Ferenc

 

A nürnbergi anziksz

 

 

Az idő mintha egyetlen tömböt alkotna, amely megszűnt képlékenynek lenni, nem nyújtható kronologikussá, és ettől mintha a bennrekedt történetek folyton körbejárnának, mint az óramutatók.

Ahogy közeledtem, egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy elintézetlen dolgom maradt, de ideérve, a látvány, ami körülvett, kioldotta belőlem a türelmetlenséget. Már nem siettem sehová.

A csipkézett városfal melletti tornyos épületek a legendák lovagvárait idézték. A sokszemű házak mintha egymás hegyén-hátán tolakodtak volna felfelé, azon versenyezve, melyiküknek jut több és naponta hosszabb ideig a fényből. Növények kúsztak elő a résekből ugyanezért. A fény gyorsabb, de hiába siet, mert a sötétség előbb ér oda. A sötétbarnára pácolt gerendás, szimmetrikus homlokzatok ákombákomjai olyanok, mint egy abrosz szövésmintái. A házak lábainál pedig kutak csobognak, vízköpő szörnyek, pikkelyes madarak, tollas kígyók és lubickoló szirének. Mind ugyanabban a mesében szerepelnek.

Ma mindenki az óriás bronznyúl előtt fényképezkedik, ami Dürer rajza alapján készült. Szoborban persze nem akkora csoda, mint a tenyérnyi temperafestményen, melyet már csak tízévente visznek egyszer a nyilvánosság elé. Nem akartam hinni a szememnek, amikor az Albertinában láttam a képet, hogy minden szál szőr különálló ecsetvonás; amennyi ideig néztem, és olyan érzésem támadt, mintha minden szál külön-külön másmilyen árnyalatú lenne a vörösestől a barnáson át a szürkékig, ezernyiszer mártva újra az ecsetet. És a nyúl vajon mozdulatlanul tűrte, vagy odaszögelték. A csipkeverőnő modellként nyilván hálásabb alany lehetett, csak ült ott az ablak előtt mozdulatlanul a vermeeri fénypászmában, húzgálva azt a cérnát le-fel, mégis elképedtem, hogy ez a világhírű festmény is csak egy tenyérnyi miniatűr, a Louvre egyik falának előretörő kiszögellésében kapott állandó helyet. Ahogy a nyúlon is minden szál, itt is minden ecsetvonás egyetlen tűszúrás irányába mutat, a méretarányosság ettől lesz olyan hiteles, mert igazából ez is egy csipke, és azért raktározza egymás mellé emlékezetének galériájában az ember éppen ezt a két képet, mert ott vannak a legjobb helyen, onnan bármikor előhívhatók, és az élményt össze sem lehet hasonlítani a korábbról ismert reprodukciókkal.

Sándor bátyám egy hosszú levélben arról számolt be, hogy egy selyemszövő gép beállítását bízták rá, egy egészen finom kis munkát, melyben több száz színes szál futott különböző magasságokban. A műhelyben, ahol dolgozott, virágornamentikával díszített egyedi selyemkelméket állítottak elő olajmágnás megrendelőknek. Drága Csörém, küldök a kelméből egy tenyérnyi darabot, hogy lásd az én kezem munkáját. Tudom, hogy nem érdemes másnak írnom, de azért mindenkire szeretettel gondolok.

Minden családban van valaki, akinek ritkán vagy éppenséggel soha nem ejtik ki a nevét, nem beszélnek róla, és úgy tűnik egy idő után, mintha nem is létezett volna. Holott nem vétett a családban senki ellen. A kollektív emlékezetben mégis úgy hagyományozódott, mintha egy finom porcelánkészlet levesestálját törte volna össze, megszakítva ezzel az ünnepi ebédek generációkon át visszhangzó kés-villa csörgését. Olyan nyugtalanító hangok vegyültek egyszeriben ebbe a tökéletes zajba, ami sértette a füleket, mert olyasmire emlékeztetett, amire addig senki sem gondolt, márpedig ezután bárkivel megtörténhet. Jól jött volna egy mágikus radír. Nem lehet viszont mindenkiből egyformán törölni az emlékeket. Sőt akadt valaki, aki igazságtalannak érezte az elhallgatást, és az asztalnál fennhangon kimondta, hogy örökölni fogjuk a félelmeinket is, ahogyan a szemünk színét.

Persze csakis négyszemközt mesélt róla a nagyanyám, apránként adagolva a történetet, ahogy nőttem, hozzáfűzve a többiek életét is, nehogy úgy tűnjön, mintha egyvalaki a többiek fölött lebegne magányosan. Kerülte a minősítéseket, igyekezett tényszerű maradni, mintha tudta volna, hogy így nagyobb hatást ér el, mint a túláradó érzelmekkel vagy mentségek keresgélésével. Nem akart semmit megmagyarázni. Senki mással nem beszéltem erről. Csak sokkal később tudatosodott bennem, apró jelek árulkodtak róla, hogy azért ismerik a részleteket, hiszen a család együtt élt vele, és ebből a közös életből valaki úgy távozott, ahogyan addig nem volt szokás. Holott megvolt ennek is a szertartása, mindannyian emlékeztünk mindenkire holtában is. Nem voltak leküzdhetetlen távolságok sem. Az sem volt szokatlan, hogy folyton mozgásban volt az egész család, együtt és külön-külön tettek meg hatalmas földrajzi távolságokat. Tehát a jelenlét sem okozott gondot. Éppen ezért maradt előttem rejtélyes, hogy miért lett ő az egyetlen kivétel, akit akkor hagytak magára a testvérei, unokatestvérei, sőt a szülei is, amikor éppenséggel tehettek volna érte valamit. Hogyan gondolhattam akkor, hogy majd évtizedek múltán bárki emlékszik majd rá. Egy emberöltő választott el tőle. Lesz még egyáltalán valaki, akinek elmesélem, milyen városba érkezett?

Magyarországról érkezett ide Dürer édesapja 1455-ben. Már akkor is ott állt szemben az ezeréves ház, ma a város legrégibb épülete. A turisták a nagy festő szülőházát akarják először lefényképezni, ilyenkor mindenki a teljességre törekszik, hogy minél többet vigyen haza a látványból. De ez lehetetlen, főleg a fényviszonyok miatt. Valamelyik része folyton sötétben marad. Mert bármerre járjon a Nap, mindig az árnyék ér előbb oda. Azok jártak jobban, akik a részleteket vették észre, hogy minden kis szegletet olyan aprólékossággal alkottak meg a várfalakon belül, hogy az ember mindent szeretne innen magával vinni.

Még a hóhér házát is. Felette a hídra épült tornyos épületben a bíró lakott. Mintha egy népmesében teremne az ember, és látná, hogyan vezetik ide az elítélteteket; a hóhér pedig minden ítéletet engedelmesen végrehajt: a tolvajnak a keze, a gyilkosnak a feje hull a vízbe. Mintha innen származna a vágó-híd neve.

Miért éppen így kellett meghalnia, kérdezte a kanapén ülve fennhangon a nagyanyám, bele a középső szoba visszhangos magasába. Ilyenkor mellé ültem. Előszedte sorban a képeket a rokokó figurákkal körültáncolt bádogdobozból.

Amikor először mutatta az újságkivágást, abban a korban voltam, amikor mindenre rávetettem magam, amit el lehet olvasni, mert korán megtanítottak rá. Anyámnak főzés közben felolvastam a konyhában az egész napilapot, miközben potyogtak a borsószemek a tálba, vagy éppen pogácsát szaggatott. És olyasmiket is elolvastattak velem fennhangon, amiből egy szót sem értettem, ilyenkor jót nevettek rajtam. Aztán most a német szöveg került elém, az miért lenne más, azt is éppúgy el lehetett olvasni, abban is betűk voltak, néhány kivételével mindegyiket ismertem, de azokat át lehetett ugrani. Aztán sokkal később ezekből a szavakból, mondatokból lett a novellám, amit felolvastam a német közönségnek. Ügyes, mondták volna, ha hatéves vagyok. Csak most értettem is, miről szól a történet.

Akkor még fogalmam sem volt, hogy miért őrizgette a nagyanyám az újságkivágást. A bátyja leveleiből úgy látszott, ő állt hozzá legközelebb. Vagy talán csak azért írt éppen neki, mert ő maradt otthon. A nagyanyám kiskorától úgy nézett fel a testvéreire, mint az istenre. És aztán csak ő maradt őrizni a családi tűzhelyet, azt a zománcos tűzhelyet. Végül is így alakult, ráhagyták a szülői házat, vagy inkább rá maradt. Már lötyögött is rajta, képtelen volt belakni, fenntartani a hatalmas polgári házat, melynek fénykorában még lakodalmat is tartottak egymásba nyíló hatalmas szobáiban. Inkább termek voltak, ezt én is észrevettem, mert folyton fáztam.

Az, ami szétszórta a családot, elmúlt. Mintha egyre kevésbé számított volna. Mindenki elvolt a saját családjával szerte a világban, és később sem volt olyan szándék senkiben, hogy valaha vissza kellene jönni, hogy találkozni kellene egyszer bármilyen alkalomból legalább egyszer az életben. Ami történt, mindenkiből kiölte a nosztalgiát. A kanadai nagybátyámnak kanadai barátai lettek, ausztrál unokatestvéremnek ausztrálok. Ők is csak jöttek valahonnan, és az a valahonnan már nem számított az új hazában. A svájci nagynéném pedig francia barátnőkkel vette körül magát. Nem jártak magyar klubokba, gyerekeik egyetemi tanárok, nem beszélnek magyarul. Családszerető emberek voltak, és azok is maradtak, egymáshoz ellátogattak minden karácsonykor, én pedig hol egyiküknél, hol a másikuknál töltöttem a szünidőt egyetemista koromban. Eleinte még elkövettem azt a hibát, hogy hazai relikviákkal felszerelkezve mentem hozzájuk, azt gondoltam, örülni fognak az ilyen jellegű ajándékoknak, először  meg is sértődtem, amikor az unokatestvérem azt mondta, hogy nem azért jöttünk ide, hogy berendezzük a lakásunkat halotti kamrának, mint az egyiptomiak a piramisaik katakombáiban, hogy a túlvilágon is otthon érezzék magukat. Nem, mi nem meghalni jöttünk ide, hanem élni. Meghalni otthon is lehet, hajszálon múlott, hogy velünk nem esett meg. Az jár jobban, aki előbb jön el. Minél tovább vár, annál többet veszít. Ha marad, akkor pedig magára vessen. Ez fokozatosan a család kollektív véleményévé vált. Ha már idegen nyelvű környezetben kell élni, akkor az a nyelv az angol vagy a német legyen. Ha már idegennek teremtett bennünket a Jóisten. Hogy magyar író leszel, na ne hülyéskedj, ha otthon maradsz, legfeljebb labdaszedegető lehetsz, csak nézed majd a pálya szélén, hogyan szórakozik az arisztokrácia.

Pedig én is hülyéskedni szerettem volna, mint a többi rendes író. Aztán a fene tudja, miért gondoltam, hogy nem engedhetem meg magamnak. Nem is állt volna jól.

A papíron a szó kifordítható, de a képen semmi sem.

A lakodalom fotóját annyiszor megnéztem, családi fénykép, apám és anyám az ifjú pár. A nagy polgári ház kertbe vezető lépcsőjén állnak, a futórózsák íve alatt. És valahol hátul, szinte észrevétlenül, sötéten megbújva a többiek mögött a nagyanyám, feketében - mintha már nagyon öreg lenne, pedig negyvenéves sem volt -, egyetlen sötéten maradt foltként, hiszen az örömanyának amúgy is sírnia kell. Két hete történt, és Nürnberg amúgy is olyan messze volt.

Kivárta, amíg felnövök, és akkor mesélte el, hogy az én szívem már ott dobogott az anyám hasában, és nem akarta, hogy a gyász testen és lelken átgázoljon. Ennek nem maradhat nyoma. Nem ejthet rajtunk foltot.

Az állt a fejlécen, hogy Nürnberger Nachrichten, 1957 October 2. Donnerstag. Alexandar Csapónak írják a nevét a cikkben, mert így szerepelt az útlevelében. Horvátországban egészen az 1980-es évekig nem anyakönyveztek senkit magyar keresztnévvel.

És a nő életben maradt. Egy hétig sem tartották bent a kórházban. I. H., ahogyan a nevét diszkréten rövidítették, csak színlelte a halált, mondta a nagyanyám.

És ha nem színleli, akkor a történet máshogyan végződik, kérdeztem.

Apró kis képek villantak, mindenféle kelmék, ágyneműk sarkaiba hímzett monogramok, a Cs. E. a nagyanyám lánykori neve volt. A hangzása alapján még az is logikusan csengett a fülemben, hogy ezért hívta mindenki Csörének. És olyan sokszor elmondta a nevét, mintha valóban természet feletti ereje lenne a kimondásnak: a bátyámat Csapó Sándornak hívták. Ezt a nevet írta a borítékra is, ami visszajött, amit már nem olvashatott el, és innen tudtam a címét is, ahol lakott.

Az egyik borítékban a levél mellett egy fénykép is volt, méghozzá színes. Sándor bátya előre veti markáns, szögletes állát, mint aki előtt még ott áll legalább egy fél sikeres élet. Mert ezzel a képpel is azt akarja bizonyítani, hogy nincs már egyedül, új ruhát vett magának, és süt rá a Nap. Mellette egy ismeretlen nő, a hídnak támaszkodva, mögöttük Nürnberg jellegzetes, fagerendás, piros muskátlis házai. Az a hely, ahol egy kiszögellés előtt mindig a turisták csapatai várakoznak, élményközösségé formálja őket a felszín visszatükröződő fénye, mert innen lehet olyan hátteret fényképezni, amin a Pegnitz is látszik. A kontinens legrégibb függőhídján azóta is kézről kézre jár a fényképezőgép: ugye, megkérhetem, hát persze, fiatalabb és idősebb párok, nagyon szívesen, válaszolják egymásnak zavartan mosolyogva a világ számos nyelvén, és mindenki biztos lehet benne, hogy a gépe jó kezekbe kerül. Már nincsenek negatívok. De a képek sorából mindig kiválik az az egy, amikor valaki más nyomta meg a gombot. A képeken meglátszik a mozdulat, a fényképész testmagassága, amiből az amatőr is meg tudja különböztetni a saját felvételét. Látja az eltérést, ahogyan ő maga biztosan nem fényképezne.

Ezen a képen az idegen nő kifejezetten törékenynek tűnt, szőke haját hátul sállal kötötte össze, mint a korabeli színésznők. Annyiszor megnéztem, annyiszor próbáltam belemagyarázni a sejtéseimet, egy lehetséges történetet viharos veszekedéssel, ajtócsapkodással, hogy már nem tudok kívülállóként leírást adni a megörökített jelenetről. Bármi történt is később, ezen a képen nem látszott belőle semmi, a nagybátyámat ábrázolta egy nővel, akivel két évig együtt élt. Olyan pöttyös ruhás, ötvenes évek hangulata volt.

Aztán egy másik, csipkés szélű fekete-fehér fotó perdült ki a nagyanyám kezéből. Azt mondta, 1941-ben készült a kiskőszegi kompon, ezen a képen  megállt egy kicsit az idő. Rajta a két fivérrel, a nővérrel, házastársukkal, jegyesükkel. Látszik a kabátzsebben a papramorgó, és mosolyognak rajta, szépek és vidámak és fiatalok, és terül előttük a zászló hűlt helye, ők maguk feszítették maguk elé. A zászlót, a zászlót. Aztán a képet ollóval kettévágták, hogy senki ne lássa, ne lássa, mit tartottak a kezükben. Levágták a kezüket, a kezüket, hogy ne láthassa többé senki se.

Mögöttük a Duna, a nyárfák, a fűzfák a parton talpig verőfényben, búzamezők úsztak el a láthatáron, bele lehet látni a visszahozhatatlan pillanatot egyetlen fénykép rianó törésvonalaiba, a három fiatal párba, a gyerekeket is, akik éppen csak megfogantak.

Amikor dátumokat mondanak, az engem már nem érint meg. Beforrt rajtam a páncél, ami a dátumoktól óv. Csak néhány titkos helyen vagyok sebezhető, mint a teknős. Csak a suhogásuk maradt meg a fülemben. Közhelyesek lettek a dátumok, amiket dobálni lehet, mint a pikádót.

Bárcsak mindent rápakolhatnék erre a novellára: a képeket, az újságkivágást, hogy mindenki lássa, mintha csak úgy lenne hihető, ha mindenki mindenről a saját szemével győződik meg, mert a mondatok már csak fogyatékkal élnek.

Minden milyen logikusan következett egymás után! A képek szavak nélkül is tükrözik a mi miért történt lélektanát.

Magam sem hittem, hogy minden ennyire egybecseng, összefügg, felépül, és magába roskad végül a saját súlya alatt.

A nagyanyám legfiatalabb öccsét is csak egy fénykép őrizte meg. Mikor a családi képeket forgatta, és a egy komoly, szögletes állú legényke portréjához ért, mindig hangosan felsóhajtott: tizenhét éves volt, amikor kivégezték a partizánok. Csak ez maradt meg bennem, erről ismertem fel: a család férfi tagjainak ilyen tiszta arcuk és markáns, szögletes álluk volt.

Az egész család emigrációját váltotta ki, ami ezután történt.

A kanadai nagybátyám, amikor legközelebb hazajött, Stuttgartban szállt át a jugoszláv gépre, és adott magának két napot, hogy Nürnberget útba ejtse. Akkor még megvolt a kőlap a temetőben, rajta a névvel, a születés és elhalálozás dátumával. Valaki eltemettette. A nagybátyám pedig lefényképezte, készíttetett egy csomó másolatot róla, és szétküldte postán a családnak. Ezt a képet őrizte az összehajtott nürnbergi újság.

Nem illett a többi kép közé.

A honvédsírok jeltelenek maradtak, senki sem koszorúzta meg őket, és ha netán mégis, valahogy a virágok reggelre eltűntek. Ők a senki katonái voltak, nem kaptak behívót sehonnan, nem haltak meg semmilyen csatatéren, csak a fényképalbumokból lehetett tudni, hogy valaha éltek.

Honvéd volt a nagyapám is, egy nem létező ország egyenruhájában feszített, csakhogy ő túlélte.

Aztán egy másik képet tesz elém a nagyanyám, egy emberöltővel korábbit.

Ő pontosan azon az éjszakán fogant a családi legendárium szerint, amikor az apja négy év után hazatárt a hadifogságból. Innen eredt a nagy korkülönbség, a három testvére akár a három lépcsőfok, míg őt pólyában tartják. Ez a kép az udvaron készült. Mögöttük a kút tetején fényesen világított a nyári napban a pléhkakas. Előtérben a fiúk klottgatyában, mögöttük a szülők a két lánytestvérrel. Egy vándor fényképész járhatott arra, aki sorra vette a portákat egy hétköznapon, és mindenkit úgy fényképezett le, ahogyan éppen otthon talált.

Sándor bátya is itt van a képen, a legidősebb volt köztünk, mondta a nagyanyám. Kitartott végig, de ezért semmi nem járt. Pedig végig kitartott. Miért ne lehetne maradni, azt mondogatta a többiek ellenében. Talán ha megpróbálná egyedül, befektetne egy saját gépbe, műszövő volt a mestersége, miért ne lehetne, a német cukrásznak is sikerült, aki túlélte a járeki tábort. Újvidéken járt inasiskolába, aztán ott is maradt. Ha vennék egy új szövőgépet, akkor talán sikerülne továbblépnem, azt mondogatta. De a csoda sohasem történt meg. A nürnbergi vásárra ment 1955-ben, amikor útlevelet kapott, és az első adandó alkalommal legálisan ki lehetett menni. Mintha csak ürügy lett volna. Hiszen a többiek elmentek még idejében, mekkora bolondnak érezhette magát, hogy ő miért maradt. A késztetés, hogy el kell utaznia egy távoli helyre, ismerősen csengett, de nem gondoltunk semmi rosszra. Már negyvenöt éves volt, talán túl koros az újrakezdéshez.

Olyan lehetett, mint aki a hídról lenézett a vízre. Amíg a víz tükre csendes, addig nincs baj, addig tisztán látja önmagát, de ha a víz fodrosodni kezd, aki lefelé tekint, beleszédül, mert az egyik hullámban így látja önmagát, a másikban amúgy, és akkor vagy alászáll, vagy nem mer többé szembenézni önmagával.

Ahonnan jött, azt akarták naponta elhitetni vele, hogy pontosan úgy volt dicsőséges minden, ahogyan történt. És minden megdermedve várta az örökkévalóságot, mert a karókat jó mélyen a földbe ásták, itt változni nem fog semmi, mert olyan tökéleteses lett az életünk, suttogni sem lehetett arról, miféle embereket rejt az álarc.

De neki saját üzlete volt, a saját keze munkájából élt, olyan nyakas és büszke ember volt, mint az apja, akit még megbecsültek azért, mert szavatartó kenderfeldolgozó mesterember volt.

Mindenki elődei nyomdokaiban szeretne lépni, vagy legalábbis megérni azt, hogy megtehesse.

Olyan volt nekem a nagyanyám halála után a nürnbergi újság, mint egy családi ereklye. Ha a kanadai nagybátyám el tudott ide zarándokolni, akkor ez a mi közös ereklyénk, mert az újságcikk a mi közös örökségünk is. Egy sötét genetikai kódról szól az újságpapíron a szöveg.

Mindenki elődei nyomdokaiban szeretne járni, vagy legalábbis megérni azt, hogy megérthesse.

Nagy utazás volt, Firenzével kezdődött, Innsbruckkal és Salzburggal folytatódott, majd jött Edenkoben, ahol a művészház fennállásának huszadik évfordulójára visszahívták egykori lakóit, akik egymást váltva itt alkottak. Egy hosszú hétvégi maraton, három napon át írók olvastak fel. Alkalomhoz illő volt a szervezés, műgonddal kivitelezett antológiát adtak ki a résztvevő írók munkáival, jól felszerelve életrajzokkal, bibliográfiákkal, és mindemellé értelmes közönséggel. Ebből az alkalomból még a két művészház is kibékült egymással. Milyen nevetséges is volt, hogy két egymás mellett levő hasonló rendeltetésű intézmény vezetői nem kommunikáltak egymással, nem jártak egymás rendezvényeire. Az írók törték meg a jeget, mert itt, a Vogézek borvidékén egy üveg mellett eltörpül a hajdanvolt gazdák múltból hagyományozódó gyűlölete.

Megéreztem valamit ebből előre, esténként már Firenzében gyakoroltam a szövegemet a Leonardo da Vincihez címzett hotel harmadik emeleti szobájában. Az első mondatot fejből megtanultam: Megnyugvással tölt el, hogy már nem tartozom senkinek semmivel, több novellát már nem kell írnom, mert az olyan lenne, mint a büntetés.

A megérzés nemcsak a szöveg interpretálására vonatkozott, hanem az utazás egészére, aminek van eleje és vége, van célja és értelme, elköteleztem magam az utassal és a holdvilággal. Nincs másik hely, amiért irigyelném magam.

Ha lehet egyáltalán kedvelni egyetlen várost, az biztosan Firenze lehetne, ahol a művészet valóban felemel, nem pedig maga alá gyűr, itt még mindig nem veszítette el felhajtó erejét a reneszánsz. Toszkána könnyű levegőjében úszni lehet. Aztán végigmenni a Ponte Vecchión.

Mindig nagyon odafigyelek azokra, akikkel együtt olvasok fel. Különösen a Herrenhaus volt az a hely, ahol elve az a körülmény is összetartotta az írókat, hogy valamikor ott töltöttek fél évet. Talán egymást is számon tartják, persze rá kellett jönnöm, hogy szívesen tértem ugyan már másodszor vissza. Az önzetlen egymásmellettiség piknikjeinek itt is vége lett. Az érdekek mindenütt kialakítják aktuális hierarchiájukat. Maradtak barátaim, de alig hiszem, hogy már mindegyikükkel leülnék újra. A jó helyek is elvesztik a vonzerejüket.

Itt volt az egykori ösztöndíjas Arnold Stadler is, és elnéztem, hogyan suhogják körülötte: gyönyörű, gyönyörű, testet öltött varázs, semmi más!

Milyen jó is itt német írónak lenni. Aztán megszólalt mellettem Adam Seide, hogy a sztárírókat nem kell irigyelni.

Hansot, aztán Kristint is kérdeztem, ismerik-e Nürnberget, ők álltak a legközelebb hozzám a művészházban. Nem, sosem jártak ott.

Aztán a többieket már nem is kérdeztem. Bábeli nyelvzavar vett körül, amikor odaértem Nürnbergbe. Az első napon orvoscsoportokkal találkoztam, akik a konferenciák szüneteiben a várost nézték, a világ minden tájáról jöttek. De sok keletről jött bámészkodót, üzletembert is lehetett látni jellegzetes Boss öltönyökben, vagy kiskosztümben Prada táskával, menedzserkütyükkel felszerelkezve. Naponta kiderült a beszélgetésfoszlányokból és kitűzőkből, hogy éppen melyik tudományág vagy világcég tart a vásárcsarnokban konferenciát.

Ahogy kiléptem a szállodából, egy néhány asztalos sörözőben találtam magam, egy nürnbergi kolbászos szendvics mellett nézegetni lehetett innen a katedrálist, a piacteret, no meg közvetlen közelről a reneszánsz kutat. Jegyzetelgettem éppen a füzetembe, amikor két angol szurkoló jött oda, hogy leülhetnek-e, már nem volt több szabad hely. A sörüket kortyolgatták, erős akcentussal beszéltek, ebből kiderült, előbb eljöttek, hogy szétnézzenek itt egy kicsit, a mérkőzés csak holnap délután lesz Münchenben. Pedig ennek a két csenevész fiúnak inkább valami punk pubban lett volna a helye. Azt hittem, csak én voltam kíváncsi ennyire erre a városra. Én is inkább kötelességtudatból jöttem. Holott már nem is éltek, akik ezt igazából elvárták volna tőlem.

Igaz, hogy Velence a testvérvárosa, szerintem mégis inkább Firenze lelke lakozik benne. Inkább az Arno, mint a tenger. Mivel időben is olyan közel volt éppen a két város, egy hét sem választott el tőle, össze tudtam hasonlítani. Nincs egyetlen részlete, ami ne vonzaná oda a tekintetem. Ezzel a látvánnyal nem tudok betelni. A kút, mint egy oltár. Ahogy magába szívja a rezgéseket, mint az imákat, amit templomban mondtak el, ettől a folyamatos lélekmozgástól lesz olyan hatása, mintha sosem halna meg, az égbolt összes aranytrombitás angyala ide száll ilyenkor, délben, amikor a harangok hangjára szárnyak suhognak a torony körül.

Nem olyan szemmel néztem ezt a várost, mint a többi turista, és nem is azért jöttem, hogy turista legyek. Látni akartam, miért akart itt élni a nagybátyám, miért választotta ezt a helyet. Mivel itt műemléknek számít minden megmaradt kődarab, azóta nem is változott semmi, erre kellett járnia, két évig itt élt. Maradt még egy elintézetlen dolgom, ezért jöttem, egy fát kerestem. Vajon merre lehet? Eléggé formátlan és definiálatlan a park kiterjedése, inkább kertre hasonlít, voltaképpen a régi városrészt körülölelő vizesárkot parkosították. Egy szelíd gesztenyét kell keresnem. Biztosan megvan még, a fák túlélnek bennünket. Folyton elvonták a figyelmem a kék liliomok, a csábítóan édeskés illatok, furcsa kételyek pozsgás levelei, hátha félre kellene tennem, hogy megfejtsem a titkokat, mert ártani fog, ha ebbe belefeledkezem. A gonosz fát keresve egészen másfajta párhuzamokat véltem felfedezni, másfajta képek mosódtak egybe: látott és olvasott kertek emlékei, történetek, melyek rosszul végződnek.

A város árkában kanyarog a varázslat kertje, lent látni a liliomok habos bokrait - mintha csak Gulácsy köszönne vissza -, érezni a sárgarózsa mélyből felcsapó illatát, hatalmasra nőtt gyümölcsfákkal, telis-tele terméssel, a járdától csak karnyújtásnyira, de ha az ember megfeledkezik a szakadékról, könnyen beleszédül, és egy vilmoskörte lesz az utolsó, amit életében megragadott egy közelire saccolt ágon. Olyan hely ez, ami megragad, és nem hurcol magával körbe, míg csak a lábak bírják. Olyan hely ez, ahol szívesen élnék. És olyan, mint a délutáni álomban: aki csak egyszer is le próbálja tépni a tiltott fa gyümölcsét, vargányává változik.

A belvárosban egy tetőtérben kialakított lakásban laktak.

Am Schönen Brunnen a szálloda neve, ahonnan kilépve valóban egy mesebeli kút előtt találjuk magunkat, innen kapta a nevét, és a kovácsoltvasba ágyazott fafaragásokon átüt a paradicsomi aranykor halhatatlansága. A turisták fényesre csiszolták a kilincset az éden kapuján. Mindeni oda szeretne bejutni, és szerencsével jár, aki a tenyerében érzi a kivirágzás hideg fémizzását, amit egy ötvösművész készített. Sosem kopik el az aranykarika, amit háromszor megforgatnak, magával viszi mindenki a felderengett izzást, amit a saját tenyéren érzett.

Az egyik turista megállt előtte mindennap ugyanazon a helyen, és lefényképezte. Én pedig naponta körüljártam, és mindennap leírtam, mi jutott róla az eszembe. Újra és újra.

A szálloda legfelső szintjén padlástérből kialakított szoba, a tetőkre néző ablakkal. Éjszaka a távoli lámpák egybemosódnak a csillagos égbolttal.

A nagybátyám abban a tudatban halt meg, hogy megölte a szeretőjét. A szeretője pedig elküldte a nagyanyámnak az újságot, melyben a cikk megjelent. A német szöveg a papíron, a saját szavaim. Bizonyára megvoltak a lakásban a nagyanyám levelei, talán a borítékról másolta át a címet. Mert a kézíráson olyasmi látszott, mintha nagyon pontosan szeretné átírni a betűket, de valójában nem érti, tehát a vonások bizonytalanok, de azért a postás megfejtette. Ezt a német kézírást néztük a nagyanyámmal a feladó nélküli borítékon; én akkor még kisfiú voltam, ő pedig már túl volt az ötvenen, de ugyanarra gondoltunk, vajon mit akart üzenni. Mi volt ezzel a szándéka? Hogy tudjuk meg, pontosan mi történt? De azt miért nem írta meg, hogy miért? Hogy bűntudatot ébresszen? Mert egyszer egyikünknek úgyis oda kell mennie. Szinte tapintható volt a fájdalom.

A parkban farkasok óráján címmel a nürnbergi újság részletesen leírt egy szerelmi drámát. A férfi egy késsel több szúrást ejtett a szeretőjén, majd a belváros parkjába ment. Végül egy hosszú bekezdést kap annak leírása, mit tett ezután. Mi járhatott a fejében, ahogyan véres ruhában átvágott a néptelen piactéren? Talán a szokatlansága miatt kaphatott ekkora terjedelmet. Az olvasók egyébként is falják az ilyen tragédiákat. Ráadásul a cikket egy fotóval illusztrálták, amely azt a fát ábrázolta, ahol az eset történt.

Mintha átölelné. Térdre rogyva vérzett el, rábukva a fatörzse. A kést a fakéreg résébe állította, aztán nekifutásból, olyan erővel, ahogyan csak a szenvedély ölni képes, a penge a has közepébe szúródott. Pontosan kiszámította a magasság célpontját, mint egy sebész, ahonnan már csak egy lendületnyire volt a fatörzs, magához szorította, és lecsúszott a halál derekán, míg a penge csontot nem ért a szív peremén.

Vissza a katedrálisba. In. Irodalmi Szemle. 2011/6.
Forster alezredes visszaemlékezéseiből
(Látó. 2011/6.)
Elolvasom
A Fibonacci-sor
(Tiszatáj. 2011/9.)

Kontra Ferenc: A Fibonacci-sor

Folyó szeli ketté a hegyet, nem is akárhogyan, félkör alakban, élesen sodró, kifelé feszülő kanyarral, mérgesen bele is harap az érkező oldalba, elhagyott mederrésze pedig mocsarasodik a túlparton.

Ez a város széle, könnyű innen eligazodni, mert minden utca a központba visz, és mindegyik jókora kanyart vesz, fentről nézve olyan, mint egy csigaház: egy központi magból szélesednek ki a város cikkelyei, hogy egyre többen elférjenek benne, mindig nagyobb és nagyobb házakat építsenek. Egyre tágasabbak legyenek az utcák, mire a folyóparthoz érnek, a végük tölcsér alakot formázzon, amit elszeg a csónakpallók hosszú sora.

Az idegen két lóval, szekérrel érkezett, a juharfák pókhálószerű ernyője alól kiérve, jókora tér szélesedett ki előtte, itt akár vásárt is lehetett tartani. A teret egy szebb időket megért, rusztikus épület uralta, tűzfalát rőt levelű vadszőlő futotta be, ami jótékonyan véd nyáron a melegtől, télen pedig a hidegtől. Középen, emeletnyi magasságban a bejárat fölött, a négy lehúzott redőny mögött talán négy vendégszoba bújt meg, fogadó is lehetett volna, a csatornapléhből kivágott betűk mégsem erről árulkodtak.

Ez volna hát, nézett végig rajta az idegen. Megfordult a saját tengelye körül, és olyan érzése támadt, mintha körülzárták volna. Rafináltan helyeztek ide oszlopot és kerítést, ültettek áthatolhatatlan mályvasövényt és kusza vadrózsabokrot, hogy ne legyen olyan feltűnő a szándék. Aki gyanútlanul érkezik, fel sem tűnik neki, hogy akár egyedül, akár századmagával is csapdába eshet ezen a helyen. Elég hozzá néhány mozdulat, egy elhúzható vasrács, egy becsukódó kapu, egy lánchálós sorompó, és bezárul körülötte a tér, anélkül, hogy sejtené.

Téglából rakott járda vezetett ide.

Megállt a Vörös Rózsához címzett kocsma előtt, lassan lépkedett fel a terméskőből rakott, méretes lépcsőfokokon, a gyanakvó emberek csendességével, hogy előbb mindent alaposan szemügyre vegyen. Az ajtót tárva-nyitva találta, bent a füsttől sötétre pácolódott asztalok között egy csapzott kuvasz osont el, amint a folyóból úszott ki éppen. A két berácsozott, utcára néző, palettás ablakon nem jutott be elég fény, hunyorogva járt körbe. Végül a legbelső sarokban kötött ki egy kisebb asztalnál, csak két szék állt mellette, úgy gondolta, itt lesz a legjobb.

Elővette a zsebóráját, mintha különös jelentősége lenne, pontosan mikor érkezett meg. Furcsállta, hogy egyedül van. Eszébe jutott, hogy a lovakat kifogja, és a kocs­ma előtt a rúdhoz kösse, dobjon eléjük egy kis szénát. Körülnézett az utcán. A késő délutáni nap bearanyozta az asszonyokat, akik libasorban araszoltak lefelé a hegyről egy vékonyka ösvényen, a fejükön szőlővel megrakott, vesszőből font kosarakat egyensúlyoztak. Az idegen csak nézte, mint valami mutatványt, az asszonyok hangosan beszéltek, hogy a leghátsó is hallja, közben nem hullott le egyetlen fürt sem, nem szakadt félbe egyetlen mondat sem.

Mire visszatért az asztalához, a kihúzott székéhez, már a kocsmáros is bent volt, háttal állt, mint egy pap, felemelt egy üveget, aztán megint lehajolt, szertartásosan bal felé emelte fel a polcra, majd a pult mellé rakott sort a palackokból, aztán kivitte az üresen maradt ládát. Csak amikor visszajött, akkor fordult szembe az idegennel. Hasított bőrből készült, hosszú mellénye mintha egyidős lett volna vele. Arcán különböző korú és hosszúságú forradások éktelenkedtek, mint valami foglalkozási ártalom. Csontos kezét a pultnak vetette, várakozva emelte kialvatlan szemét az idegenre, mintha itt mindenkinek tudnia kellene, hogy oda szokás menni az italért. Aztán kioktató lett, mint egy tanító.

Meglátszik, hogy a hegyen túlról jött, azok szemetelnek így az utcán. De ez már a város. A lovakat kösse a szekérhez, egyenek onnan. A szénát pedig szedje össze a járdáról.

Az idegen egyik lábáról a másikra állt, aztán mégis sarkon fordult, és eleget tett a parancsnak.

A kocsmáros akkor is törölte a pultot, ha száraz volt, a zsigereiből indult az ingázó mozdulat. Az egyetlen gyertyánfa rönkből gyalult pult ott, azon a helyen, ahol a kocsmáros állt, annyit lejtett a sok törléstől, hogy tócsában gyűlt össze benne a vörösbor, és a rongy attól lett olyan, mintha egy hentesé lenne.

Az idegen a teli korsóval visszatért az asztalához.

Az egyik asszony, aki az előbb még a szőlőskosarat egyensúlyozta a fején, most tétovázva osont be.

A hegyen aludtam, a kunyhóban.

Aztán mi közöm nekem veled, lódította hozzá a szája szegletéből a kocsmáros, fel sem nézve sankjának tisztogatásából.

A hegyen aludtam, a kunyhóban, és most értem haza. Nem volt itt az uram meg az öccse, itt szoktak megállni, mielőtt nekivágnak a hegynek, új hordókat rendeltek a kádártól.

Nem láttam én senkit, szögezte le a kocsmáros, mint aki gyorsan rövidre akarja zárni a beszélgetést.

Az asszony nyitotta volna a száját, de mögötte nagy zsivaj támadt hirtelen, zavarba jött, igazgatta a ruháját a nyaka körül, kapkodta a levegőt.

A köszörűst egész gyerekcsapat vette körül a kocsma előtti téren. Szájtátva figyelték, mint valami tűzvarázslót. Az öreg azonban úgy tett, mint aki tudomást sem vesz a sokaságról. Körülményesen kotorta elő a megfelelő köszörűkövet, ha újabb kuncsaft érkezett. Kinyitotta a követ nedvesítő kanna csöpögtető csapját, aztán a lá­bával forgatta a deszkakorongot, mintha biciklizne, közben a kezei egészen másféle műveletbe, finom játékba kezdtek, mint egy templomi orgonista, a kifényesedő fém fölé hajolva sercegő szikrapattogások közepette alakította ki az él ívét. A sarlót vagy a kaszát szinte sértőnek találta, ezt egy leleményes gazdának illik magának éleznie egy közönséges vásári kaszakővel. Minél bonyolultabb eszközt hoztak neki, annál nagyobb volt a kihívás. Rásatuzta a kést, pillanatok múlva már sikított a kő alatt. Mélyebbre eresztette a nehezéket, az igazán kemény acélból lehetett a legélesebb pengét fenni. Ha aztán a munkában odáig jutott, hogy az oldalt lógó olajos bőrökbe törülhette már a dupla élű csontozó kést, a maga tömpe ujjain próbálhatta meg előbb az élét, ettől olyan lett az arckifejezése, mint a pótolhatatlan mestereké. Amikor véget ért a sor, a köszörűs kocsit a szekér mellé tolta, és bement a kocsmába.

Már megint az ajtó előtt hagytad azt a rozzant tragacsot, igazán megolajozhatnád a kerekeit, úgy nyikorog, hogy amerre elmész vele, a kutyák is frászt kapnak tőle. Túl nagy zajt csapsz magad körül.

A köszörűs széles tenyerével a pultra csapta a pénzt, és farkasszemet nézett a kocsmárossal.

Túl lassú vagy ma. Mire a levegőben meghallod fütyülni a penge élét, már nem lesz időd megfordulni.

A kocsmáros úgy töltötte bele a pálinkát a vékony nyakú fityókba, hogy közben nem vette le a szemét a köszörűsről. Mégsem ment félre egy csepp sem.

Ha megittad, sebesen vigyen át a hegyen az utad.

Nem ettem meszet.

Hallani lehetett a torkában egy hangos klottyanást, ahogyan egy hosszú korty leér. A fityókot két ujjával szemmagasságban tartotta, és az üvegen át nézte hunyorítva az ajtót.

Csizmatalpak csattantak a lépcsőn. Hasznosabbnak bizonyultak azok a kövek a ka­puk fölé akasztott rézcsengettyűknél. Azt is megmondták, miféle emberek jönnek.

Két hajós jött be, és leültek a kocsma közepén az egyik üres asztalhoz. Jó szabású, aranygombos egyenruhájukban túlöltözöttnek számítottak a városszéli kocsmában. Ők sem ismerték a helyi szokást, hogy itt önkiszolgálás folyik. Sört ittak.

Az idegen érdeklődve figyelte őket, lassan felemelkedett az asztalától, és egy lépést tett feléjük, nagy alázattal kérdezte meg tőlük, hogy mennyi időbe telt, míg a rakománnyal ideértek.

Nyolc órába, mert az uszályt csak a sodrás ereje viszi előre, magyarázta a fiatalabb.

Az idegen megkönnyebbülten bólogatott, és lassan visszahátrált az asztalához.

A köszörűs üres fityókja koppant a pulton, ha valaki jobban megnézi, észrevehette volna, milyen kárörömmel távozik.

A hajósok csendben, pipájukat tömködve beszélgettek.

Emlékszel a kisfiúra, aki egy nagy fehér nyulat tartott, és a tábornok megsimogatta a fejét. Akkor mindenki elhitte ezt a mozdulatot, és nem fogtak gyanút.

Az idegen csak akkor kapta fel a fejét, amikor az idősebb, szikárabb férfi hangosan azt fontolgatta, miért engedelmeskedik akkor is az ember, miért térdel a gödör szélére, miért teszi hátra a kezét, ha mondják neki, ha már látta hogyan bukfenceznek tehetetlenül előtte lefelé a többiek, miért nem rohan el eszeveszetten, ha már lepillantott utánuk a mélybe.

Mert csak utólag jön rá, mikor esett csapdába.

A társa azzal folytatta, hogy talán azt súgja valami a fülükbe, hogy sosem szabad feladni, még csoda történhet, megmenekülhetnek.

Persze, majd jön az őrangyal hirtelen, hörpintett rá beletörődően a másik hajós.

A rongy a pulton kopik el a kocsmáros kezében, közben talán még a fogát is csikorgatja, hogy a jelenlétének nagyobb nyomatékot adjon, és jelezze azt is, hogy az ő figyelmét egyetlen szó sem kerülheti el.

A fiatalember fekete kordbársony öltözékben, gallér nélküli ingében olyan hatást keltett, mint egy cirkusz porondmestere; nagy ládát cipelve érkezett. Úgy is viselkedett, mint aki éppen közönség elé pattan, és mindenféle bevezetés nélkül kedélyes előadásba kezd. Rutinosan tette, látszott rajta a gyakorlottság. Sorban a magasba emelte az itáliai mesterek műveit. A nagy hangra két asszony is benézett az ajtón.

Jöjjenek, csak jöjjenek közelebb, akad itt olvasnivaló bárki kedvére, éppen egy olyan könyvnél tartottam, amit haszonnal forgathatnak, van ebben mindenféle hasznos tanács a ház körül gazdálkodóknak. Itt van ez, amit mutatok, tele metszetekkel az állattartásról. Vegyünk egy pár nyulat. A második hónap végén születik egy új pár, így most már két pár van. A harmadik hónap végén az eredeti nősténynek születik a második pár nyula, így már három pár lesz. A negyedik hónap végén ugyanennek nősténynek lesz újabb kicsinye, a második hónapban született nőstény most elli az első kicsinyeit, így összesen már öt pár nyúl van.

Ezek az asszonyok nem a könyvből tanulják, hogyan szaporodnak a nyulak, szakította félbe a kocsmáros, mire a két némber kuncogva eliszkolt az ajtóból.

A fiatalember lassan feladta, rakni kezdte vissza a könyveket, amiket az üres asztalra sorban kirakott. Egy lány jött be, és felemelt egyet. A fiatalember hirtelen elvörösödött.

Azt tegye le, nem való ilyesmi a kezébe.

Ugyan mi való az én kezembe. Több könyvet olvastam eddig, mint ti itt mindahányan összesen.

A fiatalember nem akart magyarázkodni, ki akarta kapni a lány kezéből a könyvet, de az ügyesebb volt nála, elkapta, a magasba emelte, és elszökkent vele a vaskályha mögé.

Mit jelent rajta ez a vörös rózsa.

Azonnal adja vissza, sziszegte a fiatalember. Utánaeredt, és sikerült elkapnia a derekát. Erősen tartotta, közben patakzott arcáról a veríték.

Miért éppen ezt nem szabad, kérdezte kuncogva a lány.

De erre már a kocsmáros válaszolt.

Mert bolond vagy.

A lány nem adta fel, kiszabadult a fiatalember öleléséből, nem törődött bele, hogy bolondnak nevezték. Meg akarta mutatni ezeknek az idegeneknek, hogy műveltebb a kocsmárosnál. A képre mutatott.

A falon a rózsa, egyetlen szál rózsa egy városszéli kocsma falán, semmi egyéb, se kurtizánok, se szentek. A rózsa így, befelé csavarodó szirmaival vörös titok marad. Éppen én ne tudnám felfogni, hogy mit jelent. A kocsma nevét – mesebeszéd. Ami elkerülhetetlen, annak csak szemlélői lehetünk.

Nevetgélve, tánclépésekkel kerülgette az asztalokat, incselkedett a fiatalemberrel, aki hiába kapkodott esetlenül utána. A lány egy hirtelen fordulattal hosszú hajával üldözőjének arcába csapott, aztán egy széket elsodorva, trallalázva pergette meg a kendőjét, folyton kicselezve a könyvárust, aki csakhamar szünetet tartott, és szikvízért lihegett a pultnál.

Tedd a küszöbre azt a könyvet, mielőtt eltakarodnál innen, mutatott kifelé kocsmáros.

A lány nem ijedt meg, csak elkomolyodott, még visszaszólt az ajtóból, mielőtt letette volna a könyvet.

Eljön egyszer minden pillanat.

A kocsmáros válaszképpen kicsavarta a bádogvödörbe a borral vérzett rongyot.

A fiatalember megpróbált szóba elegyedni a kocsmárossal.

Mi történt a hegy túloldalán? Miért nem mondja el senki?

A vízen kívül más nem lesz, förmedt rá a kocsmáros, mintha ez nem is kérdés akart volna lenni, hanem válasz.

A két hajós úgy állt fel az asztal mellől, mint akikbe villám csapott, a széket szinte kirúgták maguk alól, fogták a pipájukat, és dübörgő léptekkel elhagyták a kocsmát.

Jól van, megyek én is, szívta meg az orrát a fiatalember, és nehéz ládáját egy szíjjal maga után vonszolva ment kifelé. Ládája nagyokat puffant a lépcsőfokokon.

Ide se jövök többet, engedte ki a hangját, mikor már tisztes távolságból biztonságban érezte magát a juharfák oltalma alatt.

Kint sötétedett. Felerősödtek a macskabaglyok egymásnak felelgető sikongatásai.

Egy rövidnadrágos fiúcska jött be, és egy üres üveget emelt a pultra.

Pálinkát töltsön bele ötvenötért.

Megint összevesztek otthon, kérdezte a kocsmáros.

A fiúcska a fejét csóválta.

Virrasztásra lesz.

Csukd be magad után az ajtót, kint feltámadt a szél.

És valóban, a cserepek között surranva nyomult, hörögve ereszkedett le a kéményen, bent beleremegtek a lámpalángok. Az idegen hunyorogva nézte zsebóráján a római számokat.

Alhatnék valahol, kérdezte.

A saját szekerén, válaszolta a kocsmáros.

Akkor majd alszom a küszöbön.

Az a kutyám helye.

Akkor elzavarom a kuvaszt. Azért olyan széles minden kocsma küszöbje, hogy akár kinyit, akár nem, ott háljanak a vándorok.

Csakhogy az én kocsmám éjjel-nappal nyitva tart.

Sosem alszik, kérdezte az idegen.

Sosem alszom, ha idegenek várakoznak a kocsmám környékén, és másnak mutatják magukat, mint akik valójában.

Pedig ennek sosem lesz vége, mondta az idegen.

Megint csizmahangok hallatszottak. Ugyanazok a léptek. Visszajött a két hajós, azt mondták, füstöt hozott a folyó, megállt a víz fölött, rosszabb a ködnél, ma már nem indulhatnak tovább.

Akkor igyanak és daloljanak, arra való a kocsma, ez nem éjjeli menedékhely.

A két hajós kiforgatta a zsebét, csengtek az aprók a pulton, a kocsmáros dörmögve, hangosan számolt.

Ez 377, majd annyit mérek ki. Három korsóval és másfél pohárral lesz.

De ne egyszerre, az isten áldja meg, ossza két-két korsóba, majd jövök érte, magyarázta a fiatalabb.

Én még ilyen pokróc kocsmárost nem láttam, dörmögte a másik.

Nem hívtam én ide senkit.

Ahogy szállt le az éjszaka, egyre nehezebb csend telepedett a kocsmára. A petróleumlámpák cilinderén néha elsercent egy-egy molylepke. Az éjszaka csillagai sorban elvonultak. Ahogy a kocsmáros monoton sikálta a pultot, lassan az asztalra kókadtak a hajósok, hozzászoktak, hogy egészen lehetetlen testhelyzetekben is képesek elszenderülni. Az idősebb levetette a kabátját, és a térdére terítette, mint valami plédet, közben fel sem ébredt, amikor homloka rákoppant az asztalra. A fiatalabb hátradőlt a széken, szétvetette vastag lábait, álmában többször végigtörölte a bajuszát, mint aki jókat álmodik. Csak arra riadtak fel, amikor kicsapódott az ajtó.

A lány ott állt a kocsma közepén földig érő selyempongyolában.

A rongy sem sikálódott tovább, megállt a levegőben a kocsmáros félúton felejtett markában.

A partról néztem, hogy az angyal felemeli az ingét, hogy lássa, meztelen lábával hova lép, de csak éppen érintette a hátukat, mert a hátuk volt felül, mint akik a víz alatt édesvízi rákokat keresgélnek. Azt gondoltam, átsétál a hátukon a túlsó partra, mint valami hídon, de nem, a mutatóujja apró félköröket írt a levegőben egymás után, mintha számolná őket sorban, az érintés nyomán pedig valami apró fényeset hagyott a hátukon, ez csak akkor látszott, amikor már az egész sort elhagyta, és kivehetetlen lett, hova tartott, a túlsó part is beleveszett a sötétbe. Akkor tűnt csak fel, hogy közben megállt a folyó, tükrén nem mozdult semmi, hallottam a fülemben a saját szívverésemet. Ott álltam a fűzfa alatt, a mécsbogárnyi fények a vízen kinyíltak, mint a rózsák egy éjszaka hirtelen. Mintha fogták volna egymás kezét, ahogy lebukva ideúsztak, most látszott, mi tartotta őket össze valójában, a kötél a csuklójukra hurkolva. Kioldódott, és szétcsúszott a sor, lassan a folyó is útjára elindult, medréből egymásra boruló hullámok csaptak a partra, mint amikor egy nagyobb bárka siklik el. A hátukon a fények, mint a halászcsónakok lámpásai, előre bevilágították a vizet, mégsem sodródtak tovább, hanem felemelkedtek sorban, mintha mindegyiket egy hatalmas madár ragadta volna a magasba. Kapálózva életre keltek, mint akik nem is tudják, mi történik velük, mint akik kipróbálják a hangjukat, mintha az lenne az élet csalhatatlan jele, megdörzsölték a szemüket, hogy újra lássanak, egymás fényébe néztek, mint a tükörbe, és az arcuk kisimult közben, újra szép lett, meg akartak kapaszkodni valamiben, de hiába kapkodtak a levegőben, végtagjaiknak másféle szerepet szántak, ekkor már olyan magasan jártak felettem, hogy bevilágították a folyót egészen a kanyarig, szárnyak árnyéka vetődött a vízre. Csak a csillagok potyogtak. Üres és szürke lett az ég. Vártam, és észre sem vettem, hogy múlik az idő. Hajnalodni kezdett, és vártam, hogy történjen még valami, mert olyan befejezetlennek tűnt, látomásnak, amit nem oszthattam meg senkivel. Alig vártam, hogy találkozzak valakivel, aki megerősíti, hogy minden így történt, olyasmit is láthat az ember, ami nem történik meg az életében még egyszer, dédelgetni fogja magában, még ha nagyon szomorú és befejezetlen is. Reménykedtem, de hiába állítottam meg a tejeskannát cipelő asszonyokat az úton, nem láttak semmit, mosolyogtak rajtam, pedig nem vagyok bolond, a hegyről is jöttek le szénásszekerekkel, de csak legyintettek.

A lány a kocsma közepén állt, belehajszolta magát a saját látomásába, és amikor látta, hogy egy szavát sem hiszik, odaugrott az egyik petróleumlámpához, megragadta, és már vitte is a lendület, hogy a padlóra csapja, hogy fellobbanjon a tűz, és vigye a pokolba magával együtt az egész kocsmát is, a láng a rosszat orvosolja, összekacsintva minden más hamissággal, ami annyi év alatt a falak közé költözött.

De az idegen gyorsabb volt a lánynál, talán az ő fejében is ugyanez játszódott le, mert éppen azt gondolta, hogy ez a kocsma rászolgált a legrosszabbra. Mégsem hagyta, hogy a bolond lány lángra lobbantsa. A lány felemelte, de a lámpa megállt a levegőben, mert az idegen magasabb és gyorsabb volt, kirántotta a lány kezéből, és felemelte a lámpát a saját feje fölé. Tartotta a magasban. Aztán megálltak így a kocsma közepén, mint egy hősi emlékmű.

A lány oldódott fel előbb a szoborszerű görcsből, leengedte a karját.

A többi az angyalokra tartozik, mondta komolyan, mint aki mély álmából ébredt.

A hajósok is talpra ugrottak közben, de minden olyan gyorsan történt, hogy álmos tekintetükkel fel sem találták magukat hirtelen.

Az idegen eloltotta a lámpát, az asztalra tette, és feszült léptekkel indult kifelé, a széles küszöb deszkáján dobbantott egyet, hogy a falak is beleremegtek.

Kint felbukott a Nap.

A kocsmáros most hagyta el először pultjának védősáncát, de a rongy továbbra is a kezében maradt, a mesterségéhez tartozott, nem tudott megválni tőle még akkor sem, amikor lement a lépcsőn, végigment a téglával kirakott járdán, és sietős léptekkel indult a folyó felé. Kialvatlan szemét szinte égette a Nap.

Porzott az út. Az idegen a bakon állva hajszolta a két lovat, a kuvasz csaholva iramodott utána. Megállította a szekeret a fűzfánál, a lány erről a helyről beszélt. Értük jött. Ott lebegtek a vízen hosszú sorban, a kezük kötéllel összekötve, az első a folyó lápos hínárjába keveredve, a háta, mint a teknős páncélja, felpúposodott a vízen, itt állította meg a sort, amely lebegve, magatehetetlenül himbálózott a felszínen, mint az egymáshoz kötözött csónakok. Hátukra fehér festékkel számokat mázoltak. Az idegen fogta a saját kötelét, begázolt, és kiszabadította hínárból az összekötözött, sort vezető testet, körültekerte a kötelével. Visszament a partra, a kötél végét a lovakhoz kötötte, és lassan húzta az iszapon, sáron át kifelé az egész sort, mint a halászok a zsákmányt, aztán kioldozta a köteleket. Mint aki zsákol, egyenként rakni kezdte őket a szekerére. Közben észre sem vette a kocsmárost. Ott térdelt a sárban. Az idegen rájött, hogy a folyamatos fogcsikorgatás nemcsak a gyűlöleté, hanem a fájdalomé is volt. A kiszáradt szemek semmit sem árultak el, miközben csontos ujjaival megemelte válluknál a sáros testeket. A ruhájukról valóban nem lehetett felismerni már egyiküket sem. A kocsmáros a folyó vizébe mártogatta a rongyát, és egyenként megtörölgette az arcukat.

A fiamat keresem.

Az idegen megállt egy pillanatra, bólintott, aztán folytatta a munkát. A zsebükben kutatott, hogy talál-e bennük iratokat. A mozdulatai elárulták közben, hogy nemcsak adatokat gyűjt, ennél sokkal jobban törődik velük, egyenként megvizsgálja őket, egy orvos szokásos mozdulataival, akinek minden körülmények között az a dolga, hogy életjeleket keressen, és mindenről maga győződjön meg. A többi az angyalokra tartozik. Ahogyan a lány mondta.

Absynthe. In. Ózon. 2011/3–4.
Vedran pobjeđuje čudovište (ford. Gavran, Marija). In. Republika. 2012/4.
Elolvasom
Vadászat a tengeren
(Tiszatáj. 2012/9.)

Kontra Ferenc: Vadászat a tengeren

Voltak rejtekhelyek a felszín alatt, melyekben megkapaszkodott a szigony, letört a csákány hegye, felderítetlen mélyedések várakoztak a lagúnák falában. A szikla zuzmói közt el lehetett rejteni a zsákmányt.

Apró, forró katlanok voltak a tengerben, melyekből úgy áradt a hirtelen hőség, mint a parazsas vaskosár hamuja alól. Titokzatos utak kanyarogtak, ösvények, dűlők és sikátorok, könyökutcák, ahol lopakodva haladt előre a csónakos, szemére húzott olajos kapitánysapkája alól szemlélve az újonnan érkezett jövevényeket.

A kikötőben alakították ki a városközpontot, mint a legtöbb tengerparti kisvárosban. Délelőttönként meglehetősen nagy volt a zsúfoltság, mivel több kilométernyi körzetben csak itt lehetett postát, üzleteket, piacot találni. A halárusok pultjain hamar elolvadt a jég, az áru menthetetlenül oszlásnak indult, és a párálló bűzben gyorsan körözni kezdtek a fémzöld legyek.

Nem volt egyetlen szabad asztal sem a mályvamintás napernyők alatt. A vadászok asztaltársasága tűnt fel a teraszon. Seregszerűen és olyan hangosan, mint akiket már nem érhet semmi veszély.

Az asszonyok olcsó, színes és átizzadt ruhákban pilledtek, és a férfiakkal ellentétben úgy viselkedtek, mintha nem is ismernék egymást. A forróság olyan terhes ilyenkor, olyan tapadó, hogy minden test a tisztátlanság képzetét kelti.

Az idegen az egyik vendégben Demian mestert vélte felfedezni, aki egy Shakespeare-kötetet olvasott, bal kezével folyton gesztikulálva, mintha éppen rendezné a darabot. A rímeket sorban hangosan kimondta.

Félretolta a poharat, szétterítette a térképet az asztalon. Elindult az ujjával a part mentén, megállt a sétány végén a 49-es számnál, körbefordította az ujját, mintha valóban megérkezett volna, és éppen körülpillantana. Megtalálta azt a helyet, amit hosszú ideje keresett. A fogadót, a kiindulópontot most is Konobának hívják.

Egy régimódi úriember arisztokratikusan kocogtatta a jégkockákat a pohár széléhez. Mintha azon törte volna a fejét, hogyan semmisítse meg legfőbb ellenségét. Egyedül őt kerülte az egész társaság. Csontkeretes szemüvegével, hiúságával és alamusziságával maga volt a megtestesült alattomosság. A pincér mélyen meghajolt előtte, és egy ovális tálon rizses szépiát szolgált fel neki.

Egy magas, homokszőke nő törte meg hirtelen az egyhangúságot üde mozgékonyságával a hallban. Fehéren és hűvösen, a többiekkel ellentétben ő otthonosan mozgott a fülledtségben, fölényesen, mint akinek ez az életeleme, és tudja, hogy a másodrangú, lucskos testek között ő az egyetlen, aki dacolni tud az elemek ármányával. Mintha vékony azbeszthártya borította volna, amely visszaveri a hősugarakat. Csak egy bő, könnyű fehér csipke borította, alig takart valamit, inkább csak leomlott finom vonalú testéről. Céltudatosan vágott át a hallon, megtalálva azt az egyetlen útvonalat, ahol nem érintkezhetett senkivel. Megállt egy férfi mögött, aki elegáns, frissen vasalt vadászruhát viselt, inkább stilizált katonai egyenruhának látszott. Meg sem várva, hogy megforduljon, a nő halkan azt mondta neki:

Uram, velem tartana.

Senki sem tudta eldönteni, hogy alázatos kérdés volt vagy csendes parancs. Csak az tudhatta, akinek szólt. Egy pillanatra megállt az óra is a falon, a szemek sarkában élénk kíváncsiság csillant. A jelenetről senki sem akart lemaradni, sem a férfiak, sem a nők. Nem megtisztelő figyelem volt ez, hanem tapintatlan kíváncsiság. A félbe harapott szavak, a nyitva felejtett ajkak és a kikerekedő szemek pillanatnyi mozdulatlansága.

A férfi mintha belerezzent volna a suttogó hangba, talán a felismerésbe vagy a váratlanságba. Amikor megfordult, szemmel láthatóan elcsodálkozott. Elegáns társasági rutinjával palástolta, hogy mit is gondol valójában, a legármányabb tekintetek sem tudták leolvasni arcáról a folytatást, csupán a kötelező udvariasságot tükrözte a köszönés hanglejtése, majd poharát az asztalra tette, és kisétált a hölggyel a teraszon át a parti sétányra.

Mintha éppen egy temetőt hagynának maguk mögött. Elindultak a pálmasor mentén a teniszpályák felé. Kis idő múlva óvatosan hátrapillantottak, és összenevettek, mint két cinkos kamasz.

Amikor elindultunk ebbe a városba, még azt sem tudtam, hova jövök, erre kiderül, hogy te is éppen ide jöttél.

Dehogy jöttem, most itt lakom.

Mióta?

A tengeliccel és a csízzel érkeztem.

Mit keresel itt, az isten háta mögött? A nevét sem jegyeztem meg.

Akkor tanulj egy kicsit: itt vagyunk éppen az öreg malom romjánál, amiről az egykori halászfalu a nevét kapta. De Malinska az 1885-ös évről marad emlékezetes. És igazi felkapott nyaralóhelye lesz a sznoboknak, majd meglátod, minden jel erre utal. Ilyenkor már nem szoktak itt turisták tolongani, de a te érkezésednek híre ment, úgyhogy mindenki tovább maradt a szokásosnál, a fogadók még tömve vannak.

Nemcsak én érkeztem, hanem egy egész vadászexpedíció, családostul. Különben is, hol van még az év vége.

Mit számít az a néhány hónap, nem történik itt már semmi egyéb figyelemre méltó, aztán egy lélek sem lesz a sétányon, a zsalugáterek tavaszig csukva maradnak, olyan lesz a kisváros, mint egy vadnyugati darab kulisszája. Akik veled jöttek, azok is mind valakik, számítanak, mindannyian vadra lesnek! És végig a házsoron szintén ismert emberek laknak a század eleje óta, mióta felfedezték a madarakat. Most még a cselédszobákban is vendégek vannak, távoli rokonok, az ismerősök ismerősei is itt tolonganak.

Milyen zöld itt a tenger.

Viszolyognak az algától, pedig jótékony hatású. Mint a penész a seben: jó érzés megszabadulni tőle, amikor az ember beljebb úszik, egy karcsapással lemossa magáról, de ha átér a szigetre, a korán elveszített gyermekkor felszabadultságával kezd pancsolni. Mint nyál a horzsolást, úgy enyhíti az alga a sebeket, a mindennap, minden órában az emberbe maró vérszívók csípéseit. A fullánkokat, melyeket az elvárások, a tilalmak, a parancsok, a kényszerképzetek hagynak a testben és lélekben, mérgük elrontja az élet ízét, és csak növeli félelmünket a haláltól.

Mintha nem is sziget lenne.

Dagálykor ilyen. A mélyben van egy horgas szikla, olyan, mint egy vasmacska szigonya. Azt mondják, Ulysses ehhez a sziklához kötötte a tutaját, amikor horgonyt vetett, hogy társaival megpihenjen. Közel a tengerben van egy mohás kiemelkedés, amelyen mindig megtörnek a hullámok, és tajtékot vet a hab, a rengeteg apró hullámtól kifehéredik itt a tenger, ezért sokszor kijövünk ide a kisfiammal, hogy megnézzük.

A parti sétány utolsó házai következtek. Megálltak egy kovácsoltvas kapu előtt, a nő előreengedte a vendéget.

Kívülről nem is gondolná az ember, hogy a ciprusok ilyen tüneményes kertet rejtenek. Legszívesebben átköltöznék ide erre a hétre, mert a fogadó ricsajában képtelenség bármi komoly dologra koncentrálni.

A nő előrement, hogy mutassa az utat.

Megígértem még tavaly Brehmnek, közvetlenül a halála előtt, hogy befejezem a tanulmányomat a keselyűkről, neki már nem volt ereje hozzá, hogy a biometriai adataikat rendszerbe foglalja. Hamarosan megjelenik az első könyvem, a Jagden und Beobachtungen.

Elosont a boholyfák alá egy oposszum.

Mint a meglepetések kertje.

A férfi körbefordult, elúsztak előtte a vitorlások, a sötétedő felhők és a fák, melyek lombkoronái takarásban tartották a házat a kíváncsiskodók elől.

Vörös a föld és vörösek a gránátalmák, mint valami mesében, nem hiszem, hogy láttál ilyeneket egyetlen tőbe oltva. Erdő volt itt, egészen a tengerig nyúlt. A hársfenyők jellegzetes talaja ez, amit a tűlevelű avar változtatott vörössé, pontosabban a belőle kioldódó csersav.

Szépen gondozott a pázsit, elég ritka errefelé.

Minden reggel öntözöm. Itt szoktam olvasgatni, és sosem fekszem ki a napra.

A kert árnyékos sarkában hellyel kínálta a férfit a kerek asztalka mellett, melyet egy mészkőből faragott angyal tartott.

Hogy kerülnek ide a szalonkák? Még nem láttam egyet sem.

Mert rejtőzködik. A közeli erdő ideális pihenőhelye az észak felől Ázsia délnyugati vidékeire és Északnyugat-Afrikába vonuló költöző madaraknak oda és visszaútjuk során egyaránt. Malinskának – most már sosem felejtem el ennek a városkának a nevét – kedvező földrajzi adottságai vannak, a Dubašnicai-öbölben védve van az időjárás szélsőségeitől.

És mit csináltok velük, kitömitek vagy megeszitek őket?

Egy vadász nem így gondolkodik. A szalonkák vonulása ennél sokkal rejtélyesebb, döntően az éjszaka leple alatt történik. Ravasz madárnak tartják, másként viselkedik, mint a többi faj, szinte arisztokratikusan, azért is, mert ritkán mutatkozik hajnal előtt, többnyire farkasok óráján mozog, amikor belevész a szürkületbe. De azért is különleges, mert külsőleg a kakast és a tojót nem is tudjuk megkülönböztetni szabad szemmel egymástól, csak amikor már elejtettük.

És aztán végre valahára mi lesz a szerencsétlen szárnyasokkal, ha már kikalandoztátok magatokat hajnalban az erdő sűrűjében?

A többi a szakácsok dolga: vele szokták sütni félig megemésztett táplálékát, a lárvákat és galandférgeit tartalmazó beleit is; az így elkészített szalonka elsőrendű ínyencfalat. Goeze két szalonkában 400 darab, átlag 14 cm hosszú galandférget talált. Benvenuto Cellininek és Leonardo Fibonaccinak is a kedvenc étele volt.

Tudod, mit ajánlanék ehhez a fölséges lakomához? Ezt a palackot most hoztam fel neked a pincénkből, 1880-as évjárat, akkor volt itt a legjobb termés, apám palackoztatta. Erre az évre talán még emlékszel. Csak itt ihatsz igazi žlahtinát, Krk szigetén. Nem egészen idegen tőlünk a zamata, nagyon hasonlít a magyar kövi borokra, a somlai juhfarkra.

A férfi a lenyugvó nap korongja felé emelte a poharát, hogy jobban szemügyre vegye. Körüljáratta az italt a poharában, aztán hosszan beleszagolt, és élvezettel kortyolta, mint egy igazi ínyenc borszakértő.

Igen. Láthatod, még a bor is 12 fokos, amennyinek lennie kell, ez a faragott hordócska csak álca, amiben tartom, valójában egy termosz. Az emberi természet olyan, hogy mindig szüksége van tárgyi ürügyre egy merész cselekedet pillanatában.

Ezzel a borral valóban leveszel a lábamról. Semmit sem változtál.

A nő felállt, és a márványlapokkal kirakott úton végigsétált a kerten. Az oldalajtón bement a házba.

A férfi töltött magának. Felemelte ismét a poharát a magasba, és nagyot kortyolt belőle, de hirtelen le is tette. Az olajfán madárricsaj támadt. Felpattant, hogy megnézze. Aztán elindult a kert sűrűjébe. Visongva bukdácsoltak fölötte, kergették, tépték egymást a madarak, egy ragadozó támadt a gyengébbre. Leanderbokrok közt találta magát. A madarak felrebbentek a sziklák felé. Eszébe jutott, mit mondott neki egyszer tanára, Rónay Jácint, akire mindig felnézett.

Képzelje, ha egyszer beülhetnénk a Göncöl szekerébe, és visszahajthatnánk rajta a paradicsomba. Visszapergetnénk az idő kerekét. Meg kellene már tudnunk Ádámtól, hogy mi az a titok, amit a leandersziromba burkolva a lelkünkbe rejtett. Egy apró kis titok fejlődhetett ki így, hordozója maga sem tudná elmondani. Csak sejti, hogy még Ádámtól származik a paradicsom elvesztésének rettentő idejéből, az ő testamentumaként öröklődik évezredeken keresztül. Lekoptak az élei, sarkai, nem üthet véres, látható sebet rajtunk, de a töprengő emberek lelkében tovább nő, duzzad, mint a kelevény, és végül megfojtja a hordozóját. Ádám ezt a gonosz kis valamit a leandervirág szirmába göngyölve lopta bele Ábel lelkébe, amíg az aludt, és az Istenről álmodott, mert a szomorúság szinte torkon ragad, ha leanderillatot érzünk, pedig nem fűz hozzá semmi emlék.

Léptek hallatszottak a kövön, a nő egy szőke kisfiút vezetett át a kerten, fehér matrózing és kék rövidnadrág volt rajta, ezüsthoroggal díszítve.

Arrafelé már kissé elhanyagolt a kert, de a kisfiam éppen ott szeret játszani.

A férfi közelebb ment, és a kisfiú szemébe nézett; megkérdezte tőle, hány éves. A kisfiú széttárta az öt ujját, és a férfi arca felé emelte.

A férfi mindenen tudott uralkodni, az érzelmein, az indulatain, a kedélyállapotán, igazi pókerarca volt, de most ebbe belesápadt.

Fordulj meg, Ludwig, vedd le az ingedet.

A férfi még komorabbá vált, mint amikor Ádámot kiűzték a paradicsomból. Látta az anyajegyet a hátán. Ugyanolyan leandervirág. Persze, látta a tükörben, amikor már többen is mondták, hogy ott van egy rozsdás virágszirom a gerince közepén, és le sem tagadhatná, de ez csak véletlen egybeesés lehet. Ösztönösen hátrálni kezdett a babérsövény felé. Nem akart se megbántani, se megbocsátani. Úgy érezte magát, mint akit tőrbe csaltak.

A kisfiú elmosolyodott, a gyerekek olyasmit is tudnak, amit csak később fejtenek meg. Zsebre tett kézzel, kíváncsian fürkészte a férfit, már látta egy képen. A férfi pedig erre a fürkésző pillantásra szinte összereteszelte ajkait.

Vitorlák, vitorlák, vitorlák!

A gyerekek imádják, ha a szüleik felemelik őket a magasba, hogy repüljenek, mint a madarak, ugye, kisfiam, még ilyen könnyű súllyal szállni lehet a napba az én karomban is, és aztán, ha nagy leszel, majd te emelsz fel engem, ahogyan az apád tette, amikor még nem volt ilyen szomorú.

A férfi visszaült a székre.

Az apád sem vett a karjába téged, fogadni mernék, hogy nem emelt a magasba soha. Féltékeny lett a saját hatalmára. Meg sem érintett ezért soha, megvolt köztetek a katonás, lépésnyi távolság, az ember ettől valóban megtanul viselkedni. De ezt csak tanuljuk, nem örököljük.

A férfi úgy nézte a jelenetet, mintha nézőtéren ülne, mintha csak eljátszanának neki egy ostoba operettet, amelyben mindenki tudja, hogy valójában ki kicsoda, csak az nem tudja, akiről szól, a káröröm ragyog az arcokon.

Visszaviszem a dajkájához.

Vitorlák, vitorlák, vitorlák!

A férfi ismét egyedül maradt, kortyolt a žlahtinából, és visszasétált a leanderek közé. Josef Losche, a lovász termett előtte várakozó arckifejezéssel.

Menj vissza nyugodtan a fogadóba, én itt alszom.

Még maradt egy kicsit a leanderbokrok alatt. Valami megcsillant a kavicsok között, felemelte, egy törött fülbevaló, a zsebébe csúsztatta. Teljesen átjárta az összetéveszthetetlen illat. Arra gondolt, hogy a szomorú ember nem azért szomorú, mert lázas tervei csak tervek maradnak, hanem azért maradnak a tervei csak tervek, mert ő gyógyíthatatlanul szomorú. Éppen ez bántotta, amiről régi tanára beszélt neki egy nyári délutánon, amikor egyedül maradt vele a kerti padon, ahol olvasni szokott, és azt mondta csendesen, hogy a szomorúság egy soha meg nem született, de már meghalt kisgyerek miatt fáj, aki ott tipeg az ember mellett, és mondogatja: apa, emelj magasra! És az ember nem mozdulhat. Azt is mondta, hogy szomorúság a lenyugvó nap legutolsó sugara, amelyik belefúródik a töprengő ember szemébe, és amelyiken a töprengő ember szeretne felsiklani, hogy ott fent összeéghessen. De a sugár akkor a szemébe nevet, és eltűnik.

A nő könnyű, széles selyemsállal tért vissza a kerti asztalhoz, a sál széle fel-felfénylett a feltámadó szélben, mint a közeli hullámok a vízen, és fellebbent, mintha az alkonyat palástja lenne. Visszaült a székre, lehunyta a szemét, egy pillanatig így ült, csukott szemmel, mint a vakok, kifejezéstelen arccal, mintha egy ide illő mondatot keresne, ami pontosan kifejezi azt, amire gondol, mintha soha többé nem lenne rá alkalom, hogy elhangozzék.

Nem vagyok se cselédlány, se királykisasszony. Megtehetem, hogy attól legyen gyerekem, akitől akarom. Én már foglalkozhatok tudományokkal, amit neked sosem engednek meg. Téged annyi mindentől eltiltottak, ami helyett nem adtak semmi mást. Még szerencse, hogy akkor ismertelek meg, amikor még teljesen normális voltál.

Már nem vagyok az?

Hiszen Ludwig a huszonöt gyermeked egyike. Szerinted ez normális?

Miért éppen így hívják?

Mert Ludwig nagybátyád tartotta a keresztvíz alá. Ő legalább a nevét adta hozzá. Tett valami igazán emberit. Mintha érezte volna, mert egy év múlva meghalt.

Belefulladt a Starnbergi-tóba, szegény, imádta az anyámat. Ott voltam a temetésén Münchenben. Tudom, hogy az orvosával együtt a tóba lőtték őket, ott lebegtek a vízen a parttól egy méterre. Mindent úgy elbonyolítanak, mihelyt kényelmetlen lesz valakinek az élete vagy a halála.

Ludwig művész volt, nem őrült, ahogyan mondták, csak útban volt. Egyenes és tiszta szívű ember volt. Egy-két furcsaságát növelik óriásivá, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül hamut lehessen szórni az emlékére. Amikor megkértem, hogy adja a nevét, mondja ki a nevét a keresztelőn, egy pillanatig sem teketóriázott. Igen, ő legalább a nevét adta hozzá, pedig nem lett volna kötelező, de tudta, hogy a fiú kicsoda.

Mindenki tudja?

A pletykák fénykorát éljük! Még a besúgók jelentéseit is szó szerint idézik. Arról, aki híres, mindent tudni akarnak. Az örömlányok nem olyan buták. Ha egy nő lesüti a szemét, az nem azt jelenti, hogy nem lát! A vendégeik intim méretéről beszámoló listákat készítenek jó pénzért – a Konoba előkelő hölgyvendégei kuncogva olvassák most egymás közt, legyezőjükkel csapkodva közben, mint a forróságtól fulladozó madarak, mert az ilyen formában köröző információk hőgutát okoznak, különösen, ha a férjük neve is a listán szerepel. A valósággal és a hűtlenséggel pedig maguk is tisztában vannak, csak más ne tudja meg.

Mindenki tudja.

A férfi büszkén kihúzta magát, hiszen őt nem alázhatja meg ilyen könnyen egy nő, csak így. Olajbogyókat tépegetett szemenként a fáról, és amikor egy tenyérnyi összegyűlt, az asztalra dobta, szétgurultak, lepotyogtak a fűre. Felemelte a poharát.

Maga sem tudta, hogy most koccintana vagy inkább elmenne.

Kilenc óra van, ilyenkor harangoznak az apácák a porati Mária Magdolna-kolos­torban. Most töltök magamnak is, ezt a szőlőt 1093 óta termesztik itt, beisszák magukba a tőkék a hosszú nyarakat. Mióta itt ülsz a kertben, még rám se mertél nézni.

Akkor most a szemedbe nézek, mintha ez a tekintet 1093 óta tartana.

A te környezetedben már az is furcsa, ha az emberek igazi hangjukon beszélnek egymással. Nyomasztó lehet mindent érdekből tenni, írni, olvasni és mondani. A kinek mikor és hol tett szívesség, ami odaláncol másokhoz. Egymásnak osztogatott jutalmak és posztok és hivatalok. Hierarchiák és jutalmak az udvartartásban. Egy elejtett fanyar mosoly, és valaki elvérzik magától. Kinevezésekhez, felterjesztésekhez írt ajánlólevelek. Nyilvánosan elhangzott dicséretekért járó kitüntetések. Micsoda mocskos hagyományt teremtenek. Csicskás grófok és számító primadonnák. Vagy mondjam a neveket is? Most lássam az arcodat, hogy mosolyogsz. Mert az sose megy ki a divatból. Vagy idézz majd engem, ha mersz. Fullasztó folyton tolongani.

Ilyen játék a sakk. Mert elejétől fogva valami elkeseredett játék folyt köztünk, ami mélyebb forrású volt, mint a szerelem vagy a gyűlölet. Olyan mélyen gyökerezett bennünk, mint csont a húsban.

Mi lett veled? Azt mondja az olasz dajka, hogy az évszázad utolsó évtizede mindig szerencsét hoz. Az olaszok ezt a reneszánsz óta tudják, érzik, a vérükben van, Perszeusz leszármazottjai. Eljön még az ideje, amikor komolyabban veszik azt a tudományt, amivel én foglalkozom. Az emberrel, rang nélkül, a maga pőreségével, sebezhetőségével és büszkeségével.

A ház állatfigurákkal faragott kőbejáratának két oldalán szőlőinda futott fel egészen a tetőig, elborítva félig a homlokzatot.

Ti az ablakból szüreteltek?

Árnyat ad, el sem hinnéd, mennyire jó hőszigetelő.

A felső szinten hosszabb volt a ház, és a kiálló részt oszlopok tartották, az oszlopok alatt széles terasz nyílt a tengerre. Úgy építették, hogy minden évszakban kényelmesen lakható legyen, és minden évszakban a nappaliból is nyíljon kilátás a nyílt vízre, a távolabbi szigetekre, ahol már kigyúltak a hajósokat eligazító világítótornyok fényei.

Az ajtó már nyitva állt.

A férfi megállt egy pillanatra a lépcsősor tetején, nézte a kivilágított halászbárkákat, egészen közel siklottak a part közelében.

Holnap tintahalat akarok enni.

Eloldódtak a kötelek. Nedvesen csapódtak a dokkdeszkákra.

A férfi, ahogy belépett az ajtón, kigombolta az ingét, levette a nyakából a láncát, apró türkizzel kirakott ezüst iránytű lógott rajta. A tenyerében tartotta, és várt egy kicsit.

Nem hatásszünetnek szántam, ezt valóban neked akartam adni.

Dehogy is. Holnap eltéveszted a madarak vonulási irányát.

Már felvázoltam, ott van az íróasztalomon. De csak úgy, kedvtelésből tettem, igazából nem erre akartam fecsérelni ezt a hetet. Ahogy mondtam is, csak írni akartam.

A nő egy kis bordó bársonnyal bélelt szelencét vett ki a tálalóasztalka rejtett fiókjából.

Ebben gyűjtöm a fiam… örökségét, majd ha nagykorú lesz, odaadom neki.

A tágas, teljes földszintet kitevő nappali szemközti sarkában egy argali kiterített bőrén embermagasságú gyertyatartó állt. Mire a nő egyenként meggyújtotta rajta a tucatnyi gyertyatégely kanócát, szinte nappali világosság lett.

A nő otthonosan elhelyezkedett a kanapén, háttal a hatalmas, tengerre néző ablakoknak, és várt. Várta, hogy a férfi körüljárja a szobát. Megállt egy kép előtt.

Vaskos ezüstkeretben volt, széles sötét kartonon, hogy még inkább kiemelje a rajzot. Döbbenten nézett a nőre.

Hogy került hozzád?

Öt éve nem is kerested?

De igen. Kerestem.

Miért?

Nem is tudom, olyan kevés emlék maradt abból az időből.

Most is gyönyörűen rajzolsz, láttam. A madarakat.

A férfi zavarban volt, mint akit csínytevésen kaptak, és már nincs hova bújnia egy drága porcelánváza cserepei előtt. Mintha valaki más tenné, valaki más törné össze, az a másik én.

Naponta nézegetem, egy gyerek csak őszintén tud rajzolni, fantáziájának minden erejével, olvasni lehet belőle, mint egy könyvből. Ugyan melyik gyerek rajzolna egy színpompás pávát, amint egy vörös szekeret húz? Csak az, akinek tehetsége van hozzá, és jelent neki valamit. Mögötte ott vagy te, nyolcéves korodban. Valaki hajtja azt a pávát kezében ostorral, hogy húzza a szekeret, vigye a terhet, mert egy pávának meg se kottyan a teher, a verés, és a madár valóban csodaszép, ha kínozzuk, ha megöljük, akkor is ezüst marad a tolla. Akit nagyon szeretünk, azzal megtehetjük, megbocsát nekünk. Már akkor is a madarak voltak a kedvenceid, amikor apáddal vadászni mentél, ő tanított célozni egycsövű puskával, és azóta is ilyen fegyverrel jársz vadászni. Egész életedben meg akartál felelni neki, ahogyan Káin az Úrnak, bármit teszel, nem sikerülhet. Olyan törékeny, mintha virágsziromba bugyolálták volna.

Bennünk történt valami, az ellenkezésen, a gyanakváson túl, valami valóságos. Az, hogy nemcsak az van, ami ellenőrizhető, hanem az is van, ami iránytűkkel és térképekkel bizonyíthatatlan. Van még egy lehetőség: adj esélyt ennek a hirtelen jött csendnek. Megtörtek kint a hullámok a mohás zátonyon.

Oldódnak a kötelek.

Mindig lehet és szabad is választani, még akkor is, ha határozott terveid vannak önmagaddal, még ha kétféle terved is van, még ha szerinted csak ez a két terv létezik is, ez a kettőség már rajta van a képen. A férfi pórázon tartja a pávát, húzatja vele a kocsit, és ő nem te vagy, hanem egy felnőtt férfi. Láttam a többi rajzon, hogy valóban gyermekként rajzoltad le saját magad, rövidnadrágban, ahogyan illik, de ez az ember nem egy rövidnadrágos kisgyerek.

Hanem az apám.

Emlékszem a fürdőszobádra. Meglepődtem, amikor megláttam azt a rengeteg vidám nyuszit a falra festve…

… jaj, ne, ezt nem bírom ki röhögés nélkül, az anyám műve, ő szokott folyton festetni, sosem érzékelte a különbségeket, szerinte ilyen egy vadász lakosztálya, és kész. Mindegy, hogy hermelin vagy vadkan, neki egyre megy. Nem is vadásznak tartom magam, hanem természetkutatónak, de erre az anyám csak legyinteni szokott, hogy olyan nincsen. Körülötte mindig vadászok voltak, az apja, a nemesek, akik összevissza lövöldöztek mindenre, ami mozgott. Aztán telerakták a kastélyaikat mindenféle trófeával, kitömött hiúzzal, válogatás nélkül, gepárdbőrt a kandalló elé, a falakat rogyásig elefántagyarral, agancsokkal, orrszarvúszarvval, mindennel, ami a férfiasságukat szimbolizálta. Aki pedig a falainkat festette, az a piktor csak úgy pingált holmiféle állatokat emlékezetből, szakismeret nélkül, egyszer elé tettem néhány rézkarcot, hogy az ördög vinné el: ennek alapján méltóztasson dolgozni, nem csak úgy – fejből! De falra hányt borsónak bizonyult, neki csak az számított, hogy a négylábúaknak négy lábuk legyen. Bánom is én, de legközelebb legalább megmondom, hogy leandervirágokat fessen, azt kevésbé lehet elvéteni.

A nő halkan nevetgélt. Együtt álltak a kitárt ablak előtt.

Becsvágy is volt bennem meg kíváncsiság is: milyen belülről az Angyalvár, ahol a héjacsalád lakik, milyen beszélő nevetek van. Az ablakodból néztem, hogyan oltják el a gázlángot a kandeláberekben.

Senkit sem vittem rajtad kívül a saját szobámba, oda soha senki mást. Oda a családom egyik tagja sem teszi be a lábát, a kulcsát a zsebemben őrzöm. Pontosan azért, mert annyira személyes, és ettől a lelepleződéstől tartottam, ami elárul. Ezt tudnod kell, és jól emlékszem mindenre még egy dolog miatt: hogy mit álmodtam melletted akkor éjszaka. Nem akartam akkor erről beszélni.

A nő teletöltötte mindkettejük poharát, és várt.

Álmomban ismeretlenek jöttek, közönyös arccal, csákányokkal, a szemem láttára bontani kezdték a vadászlakomat, az egyetlen helyet, amit én teremtettem magamnak. Először a bejárati kapu díszes boltívét döntötték le, darabjaira esett szét a földön. Sorban égették el a bútorokat, a ruháimat az udvaron, hogy semmi ne maradjon azon a helyen. Josef Loschek, a lovászom, az egyetlen, akire bármikor számíthattam, csak állt mellettem, és nem mert rám nézni, csak zokogott, mintha ott sem lettem volna.

Behallatszott, hogyan járnak a hullámnyelvek a sziklák réseiben, súrlódva, fröccsenve. A férfi újra töltött magának, és az órakattogás ritmusára kortyolta le az utolsó cseppig.

Már nincsen sötét, még nincsen világos, a kert illata olyan nyersen tör be a nyitott ablakon át, mintha minden élőlény ocsúdni kezdene a tengerpart hatalmas szobájában, kilélegezné titkát és sóhajait, szél támad ekkor, de olyan óvatosan, mint amikor az ébredő felneszez, mert eszébe jut a világ, melybe született. A ragadós enyvet csöpögtető píneák, a nedves rozmaringbokrok, a rothadó tűlevelekből és avarból puha, síkos szőnyeggé összetapadt harmatpermetes kert leander illata úgy csap fel, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékes illata. A nő kezében a toboz elveszíti könnyű súlyát, végigsiklik a combján, lassan mellé dől szuszogva a törzs, csak egy csupasz ág marad a vállán, a kar, amely nem engedi el.

Egész madárraj telepedett a kőpárkányra, halk szavuk nem kiabálta túl a tenger elnyugvó hullámainak neszezését. A szürkületben elvonultak, ahogy jöttek.

Mire megvirradt, hűvös lett a szoba. A nadrág zsebéből kigurult egy törött fülbevaló. A nő betakarta selyemsáljával a férfi meztelen testét. Széttárt karokkal a hátán feküdt, mint aki éppen felméri a hatalmas világot.

A nő köpenyben ült a kanapén. Tengervíztől nedves haja a homlokára tapadt. Az asztalon egy kristálytálban frissen szedett füge volt. A férfi még mindig mozdulatlanul feküdt a szőnyegen, hunyorogva ébredt, érezte a nap melegét, hagyta, hogy átjárja, közben csak a tekintetét járatta körbe a szétdobált ruhákon.

Az idegen a Konoba szobájának hűvösében összehajtogatta a térképet. A tölgyfa bútorokra és a nyersvászon tapétára meredt, a rajzok Hugo Gerhard Ströhl heral­dikus grafikáit idézték. Kiszolgáltatottnak érezte magát a kitömött madarak között, mintha a prédájukká válhatott volna, csak várta, hogy széttárt szárnyukkal lecsapjanak rá.

Egyik tanára jutott az eszébe, amint a leander virágról beszél. A leandernek minden része mérgező, a gyökerétől a virágjáig. Nagyon vigyáznak a parton, ha halat sütnek, nehogy valaki száraz leander gallyat dobjon a parázsra, mert a füstje megmérgezi a húst.

Mintha vihar közeledne, amit megéreznek a halak, és a felszín közelében, mint könnyű zsákmány, tömegével kerülnek a hálók fogságába. A halászbárkák imbolygó fényeikkel még mindig a part közelében úsztak.

Elolvasom
Névtelenek rozettája
(Képírás. 2013. március 22.)

Kontra Ferenc: Névtelenek rozettája

Visszafogtam az indulataimat, mert furcsa módon nem a részvét melankóliája kerített először a hatalmába, hanem az áradó düh, mert tudtam előre, hogy rámegy a napom, csak forog a fejemben a kerék hol gyorsabban, hol álmosabban, majd a sivításig felgyorsulva, miközben a kések alattomosan bedarálják mindazt, amiből valójában építkeznem kellene, közben hol durvábban, hol porszerűbben pereg lefelé az őrlemény.

Minden eszköz fényesen ragyog. Olyan arisztokratikusan, mint egy étkészlet ezüstjei, és ipari formatervezőjük sem lehetett más, mint aki a leveses merőkanalat tervezte, hogy a szélén még megüljön egy hajszálnyi tészta, és el lehessen dönteni, hova kerüljön; ugyanennyire volt funkcionális ennek a kanálnak az alakja is, amely viszont nem engedett a kételyeknek: tartamának egyértelműen kerülnie kellett valahova. Aki a nyelénél fogva tartotta, rutinosan kérdezte, hogy urnát is akarok-e hozzá. Nem kértem. Elém tette az egyenruhás vagy inkább munkaruhás férfi a dobozt, mintha közönséges szalámit kértem volna, hajszálvékonyan szelve, miközben mérleg kijelzőjén figyeltem, milyen összegben állapodnak meg a vibráló vörös számok. Mintha anélkül, hogy kértem volna, felnyitotta a barna ruhás halál angyala a fedelet, elgördítette a követ a feltámadás elől, mintha óránként felszabadulna mozdulata nyomán egy újabb lélek. Közben a túlvilág felkent mestere sandán fürkészi a pult túloldalán állók érverésének kataleptikus kihagyását. Rémületre programozott vonásaikból, mint valami összedarált fasírt alapanyagból, vajon hogyan lesz újra kisimult, nyers, élő hús, amely megint arcot formáz. Miközben a kiszáradt hangszálak megfeszülnek, és elérzékenyülés nélkül szólni tudna végre a megrendelő, már kinyílik a szem, és a száj számlát kér a szolgáltatásért.

Megint a saját összeszedett hangomat hallom. Udvarias hatásszünet után kiforgatja számait a digitális kassza. Minden más szakmában kék az egyenruha, csak ő különbözteti meg magát, ez a kajánul visszakacsintó gyászhuszár, aki elkülönül a hagyományos feketeségtől, mintha átmenetet alkotna, hidat át a romlás vizén. A mellén pedig nem is kitűzőn viselte a teljes becsületes nevét, hanem odahímezve, hogy Leopold, mintha ez valami bizalmasabb vagy közvetlenebb szolgáltatás lenne, amint akár egy pincéré. Elrántottam a fejem, mint akit megcsap az éter szaga. Kisebb-nagyobb porcelánedények néztek vissza rám a polcról.

Nem kell ettől megijedni, váltott barátságosabbra gyanakvó tekintetemtől a Hádészből lett krematológus, higgye el, jobb inkább egy pillantást vetni rá, mert úgy könnyebb elvinni, nem kell viszolyognia tőle, hogy Úristen, micsoda szörnyűséget viszek magammal. Mintha gyémántok csillantak volna meg lapátkezén, vagy nem, ezek talán a repeszek? Látta, hogy elsápadok. Kije volt az illető?

A barátom volt.

Látja, már nem is olyan nehéz kimondania, ettől nem is olyan nehéz a doboz, és tessék megnézni: természetes mozdulattal belenyúlt, akárha mákot árulna, hogy ép és egészséges, ez már egy korszerű technológia terméke, levendulával illatosítottuk. Közben lerázogatta ujjairól a port, mint pék a lisztet, visszaszitált a dobozba. Nem véletlenül ilyen finoman selymes és könnyű, mert tudja, amikor a kemencéknél kezdtem dolgozni, akkor még az állkapocscsontból kihullt fogak mind épen maradtak, mert a fog az ember legkeményebb csontja. A morzsalékból kiálló fogak rémületet keltettek, mert én annak nevezném, iszonyú félelemnek. Különben is: miféle hamuból és porból lettünk, amire a hantolás imádsága utal, badarság – heherészett nyersen –, igen, a fogaktól rosszul lettek a hozzátartozók, főleg ha fiatal halottról volt szó, jó sok foggal, de mióta a darálóra egy apróbb lyukú, kristályacél szitát szereltünk, már a fogtömésekből is ugyanolyan szemcsék lesznek, olyan hamvasan egyöntetű az egész; úgy képzelje el, mint az óceánokat szegélyező fövenyt, amiben már nem ismerhetőek fel külön a csigák, az igazgyöngyök és a teknőchátak darabjai, mint ahogyan itt sem fedezhető fel külön sem a hátgerinc, sem a szőrzet. Ha meztelen lábbal mennénk végig rajta, megőrizné ez a föveny is a talpunk nyomát.

Olyan rutinosan csomagolta be, ahogyan a hentes a felvágottat, könnyed derűt erőltetve magára, mintha mindegyikük korszerű eladói szakértelmének és csúcsfejlesztett technikájának árnyékában a közönséges késes gyilkost látnám. Az élet halálba csomagolása csak hidegvérrel követhető el. Én pedig éppen ennek a gondolatától igyekeztem szabadulni, mert az emberiség tudatalattijába mégiscsak az oszlás gyorsan bekövetkező, gusztustalanul férges folyamata rögzült, anélkül, hogy valaha látták volna, valójában mi által és hogyan bomlunk, az elme akaratlan és felismerhetetlen szagokat társít hozzá. Éppen a hiányos ismereteket aknázhatta ki a horrorfilmek megszámlálhatatlan sokasága a rémálmok ikonográfiájával, mert az összes változatról hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ilyen is lehet a vég.

Milyen könnyű lettél.

Távolodni látod, és nem hagy maga után mást, mint fészkében a kifehéredett csontokat. Sohase tagadd meg azt, amire megesküdtél. Hogyne emlékeztem volna a széttárt szárnyú ölyvre, amit még meg kell találnom.

De most rólam volt szó, és vitt a lábam a feloldozás felé, még néztem is hátra gyanakodva az utcán, mint egy valósággá virtualizált rémtörténet komputerjátékában, hogy követnek-e, akik visszatértek, ellenőrzik-e, amit tennem kell, amire valóban a szavamat adtam. Ahogy egyre szaporábban vettem a levegőt, eszembe jutott, hogy csak egyetlen helyen érezhetem magam biztonságban, és ha egyszer odaérek, akkor végre lélegzethez jutok. Tudtam, ha már ott leszek, akkor engem is megvéd. Ahogyan régen a tolvajt, aki csak a dómot körülvevő piacon lopott valamit, vagy akár egy gyilkost is megvédett, aki rajtakapta a feleségét a lovászfiúval, és ha a fél város vette is üldözőbe, ha elérte, megmarkolta a kovácsoltvas fogantyút a fal kváderkő tömbökből rakott bal oldalán, akkor üldözőinek hátrálniuk kellett, mert ott bizony, azon a helyen már a Mindenható oltalmát élvezte. Hagyták, hogy a mellékajtón bemenjen, és fejet hajtson az oltár előtt. Lehet, hogy valóban megérdemelte a könyörületet, ki tudhatta abban a pillanatban, talán ő maga sem.

És milyen furcsa: ahogy a fejemet odahajtottam, ott enyhén befelé gömbölyödött a fal, mintha homlokcsontok ezernyi kétségbeesett koptatottságától az enyém is odaillett volna a kő horpadásába, és a hely befogadna, mintha sokan lettek volna előttem a dóm felépítése óta, akiknek volt miért ide kapaszkodniuk, és talán csúszni lefelé innen, fejmagasságtól függetlenül; megannyi okból hagytak izzadságnyomot az örökké meszesen csorgó kőfalon. Mintha nem a turisták súrolták volna simára és fényesre, mintha sokan lettünk volna, akik hoztunk ide valamit, és hittünk abban, amit az életünk, bárhogyan is, de a kezünkbe nyomott; kést vagy urnát, örökségünk szerint, egyre megy; megkerülhetetlenül állt előttem a kötelesség: le kellett tennem a terhet. Gyilkolást vagy óvást, mert a mérkőzés kimenetele nem dőlt el, és hogy mit ítél, bízzuk arra, akiért a falakat emelték, ha már ide jutottunk, ne az üldözők bírósága döntsön.

Megálltam a hónom alatt a hamvakkal, és erősen szorítottam a fogantyút. Álltam egy darabig felegyenesedve, és nem az órámra néztem, hanem valami galaktikusabbat, egyetemesebbet éreztem a földre tekintve: a tavaszpont két egymást követő delelése között eltelt idő olyan, mint a két sín közt eltelt csillagnap: egy soha el nem haladt vonat végtelen ideje. Hát normális dolog, amit teszek? Lassan hátranéztem. Nem követett semmiféle sírból kelt, szakadt ruhás, csontjaikról oszló tömeg. Felnéztem, ahol a vízköpő szörnyek ültek a kiszögelléseken, hasonlóan, mint a Notre Dame-on, a kelta istenek leszármazottai, akiket az egyház sohasem tudott legyőzni, vagy nem is akart, mert beleillettek abba a tervbe, amely arra emlékezteti a híveket, hogy Isten bármilyen közel is van, a gonosz sohasem lehet túl messze.

Mi szemmel tartunk, rikoltotta a kakas és a gyík frigyéből fogant vízköpő.

Végignéztem a fenyegető szobrok során: elkárhozott lelkek voltak, üvöltő szájjal és denevérszárnyakkal, akiket feltartóztattak a pokolba vezető úton. Éppen azért helyezték őket a dóm alig kivehető magasába, hogy emlékeztessenek arra, ami velünk történik majd: hogyan zuhanunk, ha a bűnt választjuk.

Távolabb néhány fáradt turista üldögélt az árnyékban a hátizsákjára dőlve. A túloldalon pedig annyian bámultak egy bűvészt, hogy nem is láttam, voltaképpen mitől olyan érdekes, úgy hadonászott, mint valami leples bitang. Csak körülöttem lett csend. Megcsapta az orromat a lovak megnyugtató istállószaga. Elkopogott mellettem egy városnéző szekér felzselézett hajú fiatalokkal, egyikük a mobiljával fényképezett, egy másik csak ült, és bámult előre, füléből egy lejátszó zsinórja lógott. A bakon eklektikus, népies-huszáros egyenruhában, peckesen tartotta a gyeplőt a fiákeres. Mögöttük a keskenyen elkanyarodó makadámúton legyek raja várta a szétgördülő sárgászöld ürüléket.

Jó, akkor most bemegyünk, és megkeresem a rozettádat.

Milyen egyszerűen neveznek minden épületet, amit Neki szenteltek, legyen bár dóm, kápolna vagy katedrális, mindegy, az imaház volna a legszebb a hitetleneknek, a lélek vallási hierarchiája nélkül, mondtam magamnak. Ideértünk most mi ketten, ahova Te soha életedben nem akartál bejönni velem, a hited mégis vallásosabb volt bárkiénél, de utáltad a szertartásokat. Nem úszod meg, most velem jössz, és szentelt vízzel keresztet vetünk, látod így: felfelé, le… és ne kövesd a kezem a tekinteteddel, mert akkor rád száll a kereszt. Nem tudsz többé veszekedni velem, együtt vezekelünk, mert nincsenek bűntelenek, akármi lehet sok, és ilyenkor bármi lehet kevés, de akkor is el kell végezni, ha poraidban is átkozódsz most, akkor is legyen benne részed! Nincsenek itt, akik kigúnyolnának, és arrogáns megjegyzéseket tennének, ne mondom el senkinek, ne félj! Nem fáj.

Ha rád gondolok, szinte kedvem támad külön rendet alapítani: a hitetlenek vallását, amelynek gyertyátlan oltárán meg nem áldott kenyérrel és üres kehellyel, bor nélkül mutatná be az áldozatot a pap, akinek szívében nem lakoznék béke és nem is adna feloldozást senkinek. Mekkora paradoxon: hogy igazsággá legyen, vallássá kell lennie mindennek a világon. Mindennek megvan a maga szertartása, a maga vértanúsága. A szimbólumait is nekem kell megteremtenem, mert csak az tekinthető érzékfölöttinek, ami saját maga teremt formát magának. Ha titkát nem találom meg magamban, akkor nem is tudom átadni senkinek.

Van egyáltalán gyásza a hitetleneknek?

Látod a három angyalt? Ha már félúton vagy, ők közvetítenek az első és harmadik hierarchia között. Nem mindegy melyik ítélőszék elé kerülsz majd odafent. Szükséged lesz a segítségükre: a Hatalmasságok, az Uralmak és az Erősségek megtestesítői. Bronzból öntötte őket egy reneszánsz firenzei mester.

Látod a vitrázsokat, az arkangyal ezüstpajzsát, a magas ég kékjét, a tűz és az élet vörös színét? Most nem találnád olyan patetikusnak a hallgatásukban és átszűrt fényükben megnyugvást találó vándorokat, most nem neveznéd buta nyájnak őket, mert szorosan egymás mellé zárkózva valakiért gyertyát gyújtanak, de én végiggondolom és végigmondom helyetted nekik, mert ha ők ugyanúgy félnek, mint Te, és érted is jöttek, az ismeretlenért, és mondják az imát, azért, akit nem ismernek, mert ez hely a lélekfogó, erre való, hogy tűre szúrják és vizsgálat tárgyává tegyék a lelked, ahogyan a pillangót, amit a hálóval befogtak. Honnan sejthette volna utolsó röptét, ezüstpihéi lehulltak, csak a csupasz, parányi csövekből összenőtt rácsozat maradt, létezésének alászállt foglya maradt; ez is széttörik lassan, amin át lélegzett, mozdul ugyan még egyszer a szárnya, nem is él, csak hagyja, hogy végigmondjam, mennyit repült életében.

Mire számítottál, hogy elporladsz majd egy ládában egy platán alatt?

Leültem a szószék előtt, és vártam; nem éreztem azt a fajta megkönnyebbülést, amit akkor érez az ember, ha valamely elhatározásakor bizonytalan érzése támad, és tart a következményektől, majd miután megtette, amit eldöntött magában, örül, és megkönnyebbül, ráadásul a következményeket is megússza. Csalódott sem voltam, hiszen elhatároztam, hogy látni akarom, akármilyen lesz az aláhullás.

Ne gyere közelebb azzal a dobozzal, mert a gyertyák egyszerre lobbannak el!

Az imakórus középhajójában, a presbitérium bejárati pillérei mellől jött a hang:
Mi a te bűnöd?
Csak magammal hoztam.

Akkor nem tehetsz mást: mint az ércangyal, nagy megmentőnk a tó habjaiban, emeld fel a szívedig, hogy az élet megcsaltja általad átkarolva megváltáshoz jusson. Mi tudjuk, hogyan történt. Miként a halál sem lesz mindig a haldoklásnál kezdve. Köztünk járnak sokan koporsóban.

És én nem vittelek közelebb hozzájuk, mert megérezték, hogy amit tettél, az alól ők nem nyújthatnak feloldozást. Lehunytam a szemem, hogy végiggondoljam, amit mondtak, és mikor újra kinyitottam, csoszogásukat hallottam csak, ahogy mentek ki a dómból, de látni már nem láttam őket. Nem lehetett kitalálni, nem ismerhette más a következő lépésemet. Lélekcsapda lett a hatszögű csarnok, falainak simaságával, hálóbordás boltozatával, ami keményebb, méretre szabottabb, és ahonnan nem jutunk tovább.

Légyfogó van és farkascsapda, akkor válassz: melyik leszel másik életedben?

Farkasok óráján történik, amit a legyek lepnek el napközben. Ilyen a természet rendje. Azon múlik, hogyan akarod végezni. Mintha minden oltár és szobor tudná, miért jöttünk. Mintha a lélek csapdája lenne az összes persely. Befizetlek egy marék tömjénre.

Ne félj, a szoborban nincs benne az Isten!

Felriadtam, pedig csak pihenni akartam. Közben elmentek a vándorok, akik a gyertyákat gyújtották. Ha nekem jutott Veled az ide vezető út, akkor gyerünk, most rajta, szépen csendben, ahogyan csak a gondolat sebessége képes eljutni visszafelé az időben, mint egy összegyűrt lepedőn a test helye, menjünk vissza a sárga fényig, ami betakar, ha eljön értünk az ércangyal. Aztán menjen ki-ki a maga útján Isten hírével, mint aki visszanyeri öntudatát, miközben a másik elpihen, mintha csak most szállt volna fel testének dobozba zárt maradványaiból a lélek. Megint keringeni kezdenek a fejben a gondolatok, ismét reszket a nyári hidegben, aki él, és formát ölt, valaki lesz belőle, egy önmagát valahogyan mégis kifejező ember, akinek csakhamar föl kell kelnie, és el kell kezdenie a napot, és ekkor – mindennek ellenére – csodálatos, új képességet fedez fel magában: az emlékezés fekete gyöngyökkel kihagyott képességét, mert felragyognak hiányukban a kihagyott darabok, nevezzük most így a porlasztóban hagyott részeket; nem úgy memorizálnak, mint korábban, zsinegre fűzve, kereken golyókba szorítva, átfúrva szabályosan, ahogyan a gyermekek számolni tanulnak a párhuzamosokból álló, keretbe zárt dróttáblán, hanem önkéntelenül vagy összefüggéstelenül, mindig más-más dolgot emelve fel; valami fájdalmasan lassú kényszer hajtja őket, hogy emléktépetten gondoljanak arra, amit nem is sejtenek: a holtak közt átélt esztendőkre.

Aki hosszú történetbe kezd, maga is megváltozik, a metamorfózis közben kivehetetlen lesz a halmazállapota. Nyúlik el a falon. Jön felé az árnyékok árnyéka.

Nem vihetlek fel a magasba a hátamon, ahol a szentek rozettája van, középpontjából lóg lefelé mázsás láncon ezer gyertyával a hatalmas csillár. Téged egy másik rozetta vár, a fentihez képest olyan mélyen van, akár a pokol. Csak karnyújtásnyira. Van egy kilincs a kör alakú ajtócskán. A falon olyan, mintha csak a dómbelső díszítőeleme lenne, holott ez maga a temető. Azt gondoltam, hogy majd beteszlek a falba, végakaratod szerint. De most úgy éreztem, hogy becsaptál, mert amikor kitártam a rozettát és betettem a dobozt a hamvaiddal, el is tűnt a semmibe, hangtalanul egy feneketlen kútba hullt. Becsuktam a széttárt szárnyú ölyvvel díszített pajzsot, amely a névtelenek ingyenes szálláshelyére vigyázott.

Elolvasom
A kitépett hús helyére
(Kortárs. 2013/6.)

A kitépett hús helyére

Körülöttem mintha a kiszolgáltatottságról szólt volna minden, aminek hárítására csupán a ravaszság különféle módozatai nyújtottak lehetőségeket. Fontolgattam magamban: ha túljárnék az eszükön, akkor én lennék a király, biztosan tudtam, hogy így lenne, hiszen felmutatnám másnap a tenyeremen a trófeát, mint valami győztes uszonyt a bálnavadászok, tátott szájjal bámulnának, és percekig nem kapnának levegőt, mert éppen én kerekedtem felül. Úgy gondoltam, hogy lehet így nyerni, mert csak elhatározás kérdése, hogy valaki vesztes lesz-e, vagy éppen ellenkezőleg: lehet győzni egy másik grundon, és összeszedni a bátorságot, kitűzni a zászlót a tövisvár tetejére.

Még nem szokott hozzá a szemem a szürkülethez, nehezen tudtam eligazodni napközben is a poros utakon, mint akire hirtelen fátylat eresztett a farkasvakság, hiszen gyerekkorom nagyobbik részét nem itt töltöttem, idegennek számítottam a zsályák és szitakötők birodalmában, csak a Duna holtágának szabályos, félkör alakú kanyarodásában voltam biztos, azt a szagáról is felismertem; az apály rendszerint állattetemeket vetett a partra, fémzöld döglegyek dongtak erre.

Utánuk osontam azon a délután, követtem a porban meztelen talpuk nyomát, mégsem az úton mentem utánuk, hanem a lapulevelek és a szérűfű között bujkálva, mert előnyben voltam velük szemben azzal, hogy szandált húztam a lábamra, nem kellett a tarlót kerülgetnem. Hárman voltak, olyan közel merészkedtem hozzájuk, hogy azt is hallottam, miről beszélgetnek. Egyikük azt mondta, hogy valakit a múlt héten elnyelt a víz. Vagy csak elszökött otthonról, mert az apja nadrágszíjjal verte. Megtalálták az ingét széttépve a nádasban.

Eltávolodtak, és a hangjuk beleveszett a réti sasok harsány csatájába. Megálltak a fűzfák árnyékában, abban versenyeztek, hogy ki tud messzebb köpni a porban, mint az igazi nagy vagányok, összecsapták a tenyerüket minden forduló után. Amikor megvolt a győztes, átgázoltak a derékig érő katángcserjéken, aztán az egymásba kapaszkodó fűzfák hirtelen újra elnyelték őket; sokáig beláthatatlannak tűnt az iszalagsátras terep; vártam, amíg felbukkan egy-egy fej az ágak között, mentek tovább a holtág felé, lassan és unottan vánszorogtak a szikkadt parton, mint akik nagyon belefáradtak a versengésbe, alig szóltak egymáshoz, míg a vízhez nem értek. Száraz sás reccsent a lábam alatt. Ekkor vettem először észre, hogy vissza-visszapillantgatnak gyanakodva, mert amit csinálnak, arról nem szerezhet más tudomást, még otthon sem merik elmesélni. Éppen attól olyan izgalmas, mert tiltva van.

Lehasaltam a parton a vadherébe, hátamat böglyök támadták, de tűrtem, mert elárulhatott a legapróbb nesz. Csak akkor emeltem meg a fejem, amikor újra a megszokott, egyenletes ritmusban kezdtek beszélgetni, ebből tudtam, hogy biztonságban érzik magukat. Abban a meggyőződésben hajoltak a víz fölé, hogy nem üthetnek rajtuk. Előszedték a nád közül, rejtekhelyükről a vesszőből font, fenék nélküli borogató kosarakat, kézről kézre adogatva lerakták egymás után mind az ötöt a térdig érő vízben, egyenlő távolságban, közben halkan beszéltek, mint akik továbbra is óvatosak, és tisztában vannak vele, hogy a halfogás ebben az időszakban szigorúan tilos; az erdőkerülőtől egyébként is tartani kellett, mert egyenruhában és puskával járt, szigorú fegyelmet tartott. Nem riadt vissza az önbíráskodástól sem: akit tetten ért, a két kezét a fához kötötte, mintha átölelné, és úgy hagyta másnapig.

A tilalom ellenére ezzel dicsekednek mégis a mozi udvarában, a legnagyobb harcsa bajuszával, mert vasárnap délután újra meg kell mutatni, hogy ki mennyit ér, jól fésülten és tiszta ingben, akkor már szabad, jöhet a halőr, legfeljebb kikötnék a mozi hirdetőoszlopához, és ott üvölthetne másnap reggelig, el nem oldaná senki. Micsoda kárörömmel ugrálnák körül indiánszökdeléssel, kezükben a harcsa bajuszával! A moziban ők szabták a törvényeket.

Ha túljárnék az eszükön, akkor az orruk alá dugnám a csontkeményre szárított bajuszt, előbb megformálnám persze, éppen ellenkezőképpen, ahogyan ők szokták: nem nyolcas, hanem horog alakja lenne. Hogy megmutassam nekik, csak azért is. Az győzhet, aki megfejti mások titkát. Akkor beveszik a csapatba, velük futhat a labda után, nézegethet tiltott képeket.

Csakis a saját fegyverükkel győzhetem le őket. Szétterítettem a zsákot a fűzfa alatt, aztán összegöngyöltem szorosan, mint a palacsintát, és a derekamra kötöttem a nadrágszíjjal. Ebbe rakom majd a zsákmányt. Kibelezem, és egészben sütöm meg őket holnap ebédre. Még sohasem bontottam halat, de nem kell segítség, a hasukon kell kezdeni: a ragadozók belében apró halak vannak, egymásba harapó megemésztetlen fejek. Maroknyi szem világít bennük. Egymaréknyi szemgolyó olyan nehéz, mint egy marék sörét. Fény jött a toronyból, mintha világítana, pedig csak egy csillag bújt meg mögötte. Ragyogott a kitört ablakokon át.

Apámnak délután persze úgy adtam elő a tervemet a háta mögé osonva a szobájában, hogy ne kelljen közben a szemébe néznem. Mintha én jöttem volna rá, hogyan a legegyszerűbb a halfogás apálykor, csak hallottam valahol róla, és megjegyeztem, merre kell menni a holtág felé, zagyva magyarázkodásba fogtam arról, hogy nem ismerjük a helyi szokásokat, milyen egyszerű furfangokkal élnek az emberek. Végül az újságból felpillantva egy legyintéssel rám hagyta az egészet. Egyébként nem indulhattam volna el éjnek évadján egy zsákkal a rétre.

A Kaszás-csillag már eltűnt az égről, az a pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól, és talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó óra, amikor a világi és emberi mélységben fekete halak nyomába erednek a mindenáron birtokolni vágyók. Fényesség és sötétség még érintkeznek a leszállni látszó felhők peremén, és otthon, ágyukban a szunnyadók felriadnak nehéz, gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, és következik az áttekinthetőbb szenvedés. A nappal rendszere és világítása feltárja és szétrombolja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat. Olyan nyers és vad a víz illata ilyenkor, mintha minden, ami él, ocsúdni kezdene a természet határtalan hálószobájában, kilélegezné sóhajával titkos terveit.

Ebben a pillanatban ébred a lapály felett a szél, óvatosan emelkedik, előbb csak a bokrok alján kotorász a régi avarban, olyan puhán, mint amikor az ébredő letörli párnájára csordult nyálát, és keserűséggel jut eszébe a világ, amelyben álomba esett.

A békahangok távolinak tűntek, mert amint a közelükbe értem, sunyin elhallgattak, csak a szaftos plattyanásokból sejtettem, mekkorák lehetnek. Utáltam a sült békacombot, mert nem lehetett rendesen megemészteni. Szúnyogok csíptek az ingemen keresztül, mintha összebeszéltek volna, egyszerre támadtak, akkor sem győztem volna a csapkodást, ha polipnyi karom nőtt volna. Sisteregve csapódtak rám a pánlevelek, fülembe hasítottak. Feltűrtem a nadrágom szárát, csalánban gázoltam. Hallgatott a víz, a mélyből felputtyogó halak cinkosa, buborékok lebegtek a feketeségen, mint a gyöngyök, aztán szétgurultak a holtág felszínén. Bokámat körülfogta a jéghideg iszap, begázoltam a hínár közé, ahol az első halcsapdát sejtettem. Lehajoltam, de nem értem el a kezemmel az alját, pedig az arcom is belenyomtam a vízbe, de nem találtam semmit, kagylóhéjak között kotorásztam. Mintha húzott volna befelé a sötétség, derékig ért már a víz, akkor botlottam az első borogatóba; már rémlett, hogy előbb ereszkedtem le a meder felé, mint kellett volna, még a nagy kanyar előtt vétettem el az irányt, de az első vesszőkosár felfedezése önbizalmat adott. Körültapogattam a felső peremét, benyúltam a közepébe, a víz az államig ért, aztán a fejemet is belenyomtam rémületemben, ittam is egyet az orromon keresztül, olyan volt, mintha a szememig szippantottam volna fel, szinte fájt ez a vízzel telt lélegzet, amit kihasznált a kígyóhal, és sikkantva menekült a markomból, vagy az is lehet, hogy eldobtam hirtelen, mert abban a pillanatban azt gondoltam, hogy kígyó, és belém mar. Lehetett volna fekete vízi hüllő, amiről azt mesélték, hogy a megszólalásig hasonlít a siklóra, de életveszélyes összetéveszteni őket.

Még éreztem a síkosságot a kezemen, amikor a következő borogatóba nyúltam, kapkodtam a törpeharcsa után, csapkodott az uszonyával, mintha tudta volna, hogy a tüskéi újra meg újra ugyanott sebzik fel a kezem. A hal tátott száját akkorának képzeltem abban a pillanatban, mintha legalábbis egy krokodilé lenne, óriás tűfogazattal, amelyben elvész a fél karom; éreztem, hogy nem menekülhetek. Az ujjamba akadt a ragadozó halfog, akár a horog, és kitépett egy darab húst; felkaptam a kezem, mint amikor tövis szúr belém. Abban a pillanatban elöntötte a számat a vér, aztán a tenyerembe fogtam a sérült ujjat, mintha valaki másé lenne, olyan élettelennek éreztem a fájdalomtól. Nem hagyott alább a vérzés, talán engem is elnyel a folyó, a hideg víztől elgémberedett kéz izzani kezdett, mint a parázs; hangosan átkozódva evickéltem kifelé.

Ekkor elevenedett meg előttem a part, fenyegető árnyékokat láttam, mint akik éppen erre a neszre vártak, hogy eláruljam magam; úgy közelítettek felém, mint a ragadozók, arrafelé vetettem el magam, ahol a legsűrűbbnek gondoltam a nádast, amely eltakar. Félig úszva, félig bukdácsolva jutottam ki a partra, de mégis utolértek, letépték a derekamra szíjazott zsákot, ahogy másztam fel a töltésre; menekültem a fák felé, akkor hallottam, hogy a hátamon éles hangon, egyetlen nyisszanással szétszakad az ing, azt is magam mögött hagytam. A fűzfaágak között a vesszőfutástól élő sebnek éreztem a testem, mindent letéptek rólam, mire az útra értem, hadonásztam a karjaimmal, mintha uszonyaim lennének az előbbre jutásban. Lebukott a hold a torony mögött, tompa puffanásokkal csapódott a talpam a porban, már nem tudtam az orromon keresztül venni a levegőt, kiszáradt a torkom, fogalmam sem volt, hova rohanok meztelenül a sötétségben, amikor váratlanul egy zseblámpa fénykörébe értem.

A semmiből csapott rám a fény, teljesen elvakított. Mintha beleütköztem volna valakibe. Védekező mozdulatot tettem ösztönösen, magam sem tudtam, mi ellen. Biztosra vettem, hogy utolértek üldözőim, és ott állnak velem szemben kárörvendő vigyorral az arcukon, mert ismertek egy rövidebb utat, elém vágtak, és most körbevesznek, hogy bosszút álljanak, mert ki akartam szedni a halaikat; tisztában voltam vele, hogy fel kell adnom, mert mit tehetnék hármuk ellen. Végigtekintettem magamon, és nagyon szánalmasnak találtam, ahogy kapkodom a levegőt, és a számból a véres nyál csorog lefelé az államon, végig a lábam szárán, a bokámon. Éreztem a testemen, ahogyan a véres folyam váratlan kanyarokat vett, és néha kiszélesedve várt, mint amikor elfújnak egy gyertyát, vagy a szélcsapás egy pillanatra lefojtja a lángját, mintha vihar közeledne, és ettől bugyogna hevesebben az erekből a vér. Ahogy medrét kereste sietve, a mellkas közepén szétterült a vörös tó, aztán a has síkságán átfolyt, és még erőteljesebben lökődött lefelé a bőrömön meredeken. Aztán mintha egy csapból csöpögött volna a földre, a tócsát még pillanatokig a felszínén tartotta a por, majd lassan magába szívta.

Nem tartott tovább három nagy lélegzetvételnél, ami a tüdőmből eközben kiszakadt, mégis felért egy hosszú éjszakával a várakozás, amíg megszólalt a hang, kiegyensúlyozottan, mint mindig. És az az egyetlen csalódott kérdés mégis felért a megváltással. Nem fogtál halat? Akkor előrenyújtottam a kezem, és apám odairányította a zseblámpa fényét a kitépett hús helyére.

Idegen. In. Képírás. 2014/2.
A belga parancsnok. In. Lyukasóra. 2014/2.
Megálló a Vörös Macskánál. In. Székelyföld. 2014/6.
A hármason. In. Képírás. 2014. november 25.
Újvidéki történetek. In. Várad. 2014/11.
Elolvasom
Megálló a Dunánál
(Tiszatáj. 2015/2.)

Kontra Ferenc: Megálló a Dunánál

A padon ültem, a borovi fenyőből készült háttámla és az ülő rész léceire több bicskafaragás nem is férhetett, a szívek és focicsapatok intarziáitól olyan volt, mint egy urbánus ékszerdoboz. Csak ez az egyetlen buszmegálló van itt, közvetlenül a parton, pedig milyen hosszan elfolyik a Duna a város mellett. A busz éppen elmehetett, amikor érkeztem, mert nem várakozott rajtam kívül senki, néztem az új hidat és a szemközti péterváradi várat, ezt nem lehet eleget nézni, ide minden turistának el kell jönnie egyszer; ezek nem lombok az óratorony alatt, az ágak sirályokkal és varjakkal vannak tele, és ha felröppennek, eltűnik a lombkorona is; tél van, még nincsenek lombok […]

A padon ültem, a borovi fenyőből készült háttámla és az ülő rész léceire több bicskafaragás nem is férhetett, a szívek és focicsapatok intarziáitól olyan volt, mint egy urbánus ékszerdoboz. Csak ez az egyetlen buszmegálló van itt, közvetlenül a parton, pedig milyen hosszan elfolyik a Duna a város mellett. A busz éppen elmehetett, amikor érkeztem, mert nem várakozott rajtam kívül senki, néztem az új hidat és a szemközti péterváradi várat, ezt nem lehet eleget nézni, ide minden turistának el kell jönnie egyszer; ezek nem lombok az óratorony alatt, az ágak sirályokkal és varjakkal vannak tele, és ha felröppennek, eltűnik a lombkorona is; tél van, még nincsenek lombok.

Itt lakott Ronin mögöttem, éppen a várral szemben. Évekig együtt dolgoztunk. A hétvégi szám volt a munkája, a nyomdában grafikus volt. Mindig is kilógott a sorból. Kívülálló volt, főleg a kinézete miatt, mert félig albínó volt, ezért kapta a Ronin becenevet. Az átlagember mindenféle másságtól tart, és ami látványosan eltérő, az idegen, és jobb távolságot tartani. Ronin közönnyel viszonozta ezt a hozzáállást.

Különösen furcsa volt a közöny azokban a napokban, amikor előre bejelentették a bombázásokat. A címlapon hoztuk a hírt: március 23-án este negyed tizenegykor Javier Solana NATO-főtitkár és Wesley Clark amerikai tábornok jelentette be, hogy légitámadásokat kezdenek a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban. Tudtuk, hogy közeledik a nap, az óra, és mégsem hittük el. Mert ilyesmi csak mással történhet. Aztán beleremegett az egész kiadóház este nyolckor az első találatba. Aztán percek múlva újra robbant. Az ablakból néztük, hogy a város sötétségbe borul. Nekünk saját áramfejlesztőnk volt.

Kilenc éve tartott már a háború, annyi mindent megértünk. A kollégák lassan mind hazaszállingóztak. Nem jártak a buszok. Az emberek kimentek az utcára, kémlelték az eget.

Kéziratokat olvastam az asztalomnál. Aztán egy távolabbi robbanásra megint kitekintettem, a távolban valami lángolt. Eltelt egy óra. A földszinten beindították a nyomdagépet.

Ronin jött fel a nyomdából, hozott egy nyaláb korrektúrát.

Csak nem fogsz itt virrasztani, na, gyere, aztán húzott magával, csak a következő utcában lakott, alig ötpercnyire. Sokszor nézegettem ezeket a szecessziós épületeket a parton, ugyanolyanok voltak, mint mindenütt a Monarchiában, egyszerre épültek, stukkókkal csipkézve, világos fagylaltszínekre festve. Ronin a legfelső emeleten lakott, a harmadikon. Igazi, régimódi vaskorlátos lépcsőház volt, apró belső udvarral, lent valaki gyertyákat gyújtott, hogy fel lehessen botorkálni. A lakásban két hatalmas ablak nézett a hídra és a Dunára.

Víz van, még szerencse, hallottam Ronin hangját a fürdőszobából, lehúzta a vécét, és a kezembe adta a gyertyatartót. Milyen romantikus. A gyertyatartó porcelánból van, a dédanyámé volt, úgyhogy ne ejtsd le, letette a mosógépre, és a fürdőszoba felé irányított. Körbejárattam a fényt, ez nagyobb, mint a konyha, mondtam hangosam.

Ronin kirakta az asztalra a kaját, és nekilátott. Nincs külön teríték. Egyél, amit akarsz, aztán itt alszol a heverőn. Ez itt a vendégek helye. Holnap korán kelek, úgyhogy ne sokat motoszkálj itt, valami röpcédulákat nyomtatunk reggel hattól, aztán becsukta az ajtót, és egyedül maradtam a hagymaszagú konyhában.

Ültem egy hokedlin az ablak előtt, és vártam, mint amikor a csillaghullást néztem, nem tudtam, hogy mikor és hol esik le a következő, közeli vagy távoli lesz, és ez így ment egészen hajnalig. Akkor csend lett. Leheveredtem, magamra húztam a pokrócot, és elaludtam. Arra ébredtem, hogy Ronin tiszta ingben, frissen borotválkozva a gáztűzhely előtt áll, és belecsapja a tojást a forró serpenyőbe. Majd sütsz magadnak, ahogyan szereted.

A tojást én sehogyan sem szeretem, különben is ettem az éjjel sajtot, amit az asztalon hagytál. Már fel vagyok öltözve, majd megyünk együtt.

Menj a fürdőszobába, van tiszta törülköző.

A nappali, pontosabban az egyetlen szoba most nagyobbnak tűnt, a napfénytől szinte aranysárga lett a berendezés, a régi, jól megőrzött polgári bútorok, a cserépkályha, a könyvespolcok, és szemben a falon a grafikák, nyilvánvalóan Ronin vázlatai. Tudtam, hogy dédelgetett ilyen ambíciókat, néha rajzolgatott az újságba is.

Á, azokat még főiskolás koromban csináltam, csak ott maradtak a nagyi emlékére, ő rakta fel őket, mert róla készültek.

Megakadt a szemem egy jókora papírdobozon, valamikor porszívó lehetett benne, valahogy nem illett ebbe a kifejezetten konzervatív rendbe. Tele volt portréval.

Hazahoztam a fotókat, mert senkinek sem kellenek, és kegyeletsértés lenne csak úgy kidobni őket.

Gyűjtögeted a holtak képeit, amik a köszönetnyilvánításokban és gyászjelentésekben megjelennek?

Egy idő után elvonatkoztatsz ettől, csak olyan munka lesz, mint a többi. Csak azt nem értem, hogy a hozzátartozók miért küldik be, miért fizetnek érte.

Mert lelkiismeret-furdalásuk van. Minden az élőkről szól. Nekünk pedig pénzt hoz, hogy ott akarják látni szeretteiket az újságban.

Engem ugyan ne tegyenek az újságba.

Nem is tehetnének, nem is látszanál, mert albínó vagy.

Erre röhögve hozzám vágta a párnát.

Gondosan megágyazott, mintha senki nem is aludt volna itt.

A kisasztalon egy könyv, fedelével széthajtva: Émile Zola A Patkányfogó. Az ő élete hasonlít az enyémre.

Mindig használj könyvjelzőt, mert így tönkremegy a könyv gerince.

Úgysem olvassa el más, nem adom kölcsön senkinek.

Fogtam a kabátom, és indultam volna, vagy nem te sietsz a nyomdába röpcédulát nyomtatni.

Várj, még valamit el kell intéznem. Leviszem a hamut a kukába, meg a szenesládát a pincébe. Aztán ha jövök haza, majd hozom a szenet, mert elfogyott. Ettől izmosodik az ember, ti a központi fűtésetekkel mind ilyen puhányok vagytok.

Jól van, akkor viszem a ládát. Már nem sokáig kell fűteni.

Ronin a napilapnak csak a hétvégi számát készítette, a hirdetéseket, a gyászjelentéseket, megemlékezéseket, meg az irodalmi mellékletet, amit én szerkesztettem. Eleinte kirajzolgattam, hogy mit hova tegyen, írásokat, illusztrációkat, aztán mindent ráhagytam, mert kiváló vizuális érzékkel rakta össze az oldalakat. Már nagyon régóta dolgoztunk együtt, de igazából semmit sem tudtam róla. Azt is csak most hallottam tőle, hogy tősgyökeres újvidéki, a szülei elváltak, az anyja Svájcban él, itthon is ápolónő volt, könnyen kapott munkát, az apja pedig egy építkezési vállalatnál dolgozik, no, nem a maltert hordja, hanem okleveles mérnök, irányítja a munkát. Ez a szakma éppen megfelelt neki, hogy minél távolabb kerüljön a családjától. Nem volt nehéz belegondolni, hogy talán a fiára sem szívesen nézett, aki albínó lett, és nyilván a feleségére sem, aki a hosszú távollétek alatt folyton új barátokat talált magának. Lassan minden kapcsolatot megszakított velük. Roninnak megvolt az apja mobilszáma, fél év után egyszer eszébe jutott, hogy felhívja, de a szám csak pityegett, megszűnt. Már az sem zavarta, hogy semmit sem tud róla.

Ronin azt is elmondta, hogy szabad idejében búvárkodik, és hogy szinte minden Duna menti ország amatőr versenyén indult már. A szigeten van a főhadiszállásuk.

Olyan volt, mint egy alibi, hogy a vízen maradhassak. Apám kajakozott, persze hogy én is azt akartam. Minden gyerek az apját utánozza. Volt benne empátia, az biztos, végül is együtt jártunk ki a szigetre. Meggyőzött arról, hogy nekem a búvárkodáshoz van tehetségem. Már kisgyerek koromban búvárruhát vett, mert tudta, hogy másként nem mehetek ki a napra.

A nyomdaszagú újságot már a portán a kezembe vettem: A repülők az olasz Avianóból, Németországból és a USS Theodore Roosevelt repülőgép-hordozóról szálltak fel. A Tomahawk rakétákat hajókról és tengeralattjárókról indították.

Két nap múlva lezárták a határokat. A bombázások áthangolták az emberek viselkedését, már nem egymástól féltek, hanem a légnyomástól, ami a búra alatt nehezedett rájuk. Kialvatlanul lézengtek az utcán. Mindenki tisztában volt azzal, hogy lehet ő is a következő. Naponta több halott volt. Tudtuk, hogy nem vigyáz ránk senki. Legfeljebb egymásra vigyázhatunk azzal, hogy nem bántjuk egymást. A szirénaszóra éjszakánként fásultan vonszolták le magukat az emberek, végül már a lakások ajtaját sem zárták. Kicsit közelebb is kerültek sokan egymáshoz, a pirkadatig tartó várakozások éber álmokat, a túlélés terveit hozták elő, olyanok is szóba elegyedtek egymással, akik egyébként talán sohasem tették volna. De miért szórnak nekünk röpcédulát, hogy ez miért történik? Az utcákon nem járőröztek, senkit sem büntettek meg gyorshajtásért, a közlekedési lámpákat kikapcsolták, és ettől mintha még óvatosabb is lett volna mindenki. Bent, a szerkesztőségben mindennap elfogyott egy liter tömény, mindenki bejárt, pedig nem is kellett volna. Amikor szétlőtték az áramelosztót, éjféli sötétség ült délben is a városon.

Tiszta zoknit húztam, a kávémat kevergettem az ebédlőasztalnál, összesöpörtem a tenyerembe a kenyérmaradékot és kiszórtam a galamboknak. Szólt a rádió, már nem is beszéltek másról, mint arról, hogy hol és mit bombáztak az éjszaka. És akkor, abban a pillanatban, mintha belém csapott volna a villám: a péterváradi hidat is több találat érte.

Rendszertelenül ugyan, de már jártak a buszok. Mire odaértem, már hatalmas tömeg volt mindkét parton. Sokan voltunk a rakpart lépcsőin. Mindenki gyászolt, ahogy álltunk ezen a mindhalálig tartó csoportképen. Némán bámulva a roncsokat, az összeborzolt fémszerkezetet, amit óriás madarak hagytak kusza nemtörődömséggel a vízen. Erről a hídról mindenkinek eszébe jutott valami. Mi voltunk ott, bennünket bombáztak. Senki sem tudta, hogy még meddig, senki sem sejtette, hogy összesen hetvennyolc napon át, amennyi ideig egyetlen várost sem a második világháború alatt; nem, senki sem gondolta volna, hogy mi minden veszik el.

Akikkel együtt állunk ott, bármikor találkoztunk később, évek múltán is, láttuk a másik tekintetében azt a hajnalt, és az a látvány örökre összekovácsolt bennünket, ettől mindig végigfutott a hátunkon a hideg. Láttam holtakat, láttam meghalni embereket ebben a városban, de mégis ez a kép maradt meg legtovább.

Felnéztem a házakra, és láttam, hogy a parton a hídra néző ablakok mind kitörtek. Az ajtó nyitva volt. Ronin ott állt a kitört ablak előtt.

Én láttam.

Mit láttál?

A szikrákat láttam teljes hosszában, ahogyan egy óriás csillagszóró visszatükröződik a vízen, és a folyó viszi magával a szikrákat, ahogyan kígyózva kanyart vesz a strandnál. Láttam, amíg el nem tűnik, hogy a hátán úsznak el a csillagok.

Utánanéztem, olvastam az albinizmusról, szerintem te legfeljebb csak ötven százalékban vagy az. Persze, tudom, tipikus a megnőtt fényérzékenység; könnyen elkápráztatnak az ilyek durva fényhatások. A színlátásod viszont normális. Ha a szervezeted csak nagyon kevés melanint termel, vagy semennyit sem, akkor a szivárványhártya ilyen világoskék lesz; hát örülj neki, hogy nem lett rózsaszín. Az ép és egészséges szervezetben a látóterület mindkét féltekében ugyanakkora, és mindkettő a saját oldalának megfelelő részt kapja mindkét szemből. A két kép összevetéséből mindkét agyfélteke kiszámítja a tárgyak távolságát, és térbeli helyzetét. Másként látod a tárgyakat, mint én.

Gondolod, tudsz nekem még újat mondani? Emellett még rendszerint fennáll egy kisebb-nagyobb mértékű szemtekerezgés is. A látóidegek a szokottnál nagyobb mértékben kereszteződnek át, így az összetartozó képeket nem mindig ugyanaz az oldal dolgozza fel. Ezért látok másként. Ezt a képességemet akartam kamatoztatni a művészetben. Valóban eltér a térlátásom a normális emberekétől. Nagyobb felületeket tudok belátni több dimenzióban. Régóta tisztában vagyok vele, hogy nem ment el az eszem. Ez egy adottság. Mindig az a kérdés, hogy én vagy az összes többi ember-e a tébolyult. Most meglátjátok, milyen, amikor minden kifehéredik, ti is kifehéredtek, és megtudjátok milyen, ha valakinek nincsen szemöldöke.

A parton a tömegben már mindenki a természet kifehéredéséről beszélt. A sötétlila lián fehér virágot hozott a folyó mellett.

A vízen tejszerű, könnyű pára lebegett.

Egy ember halhatatlanságáért sokan meghalnak, írta az egyik költő másnap a versében.

Néma gyilkos a köd a víz felett, nem is köd az, a Tomahawk rakéták nukleáris töltetéből származik, mondta az egyetem vegyésze.

Beüvegezték az ablakokat, de okulásul szolgált másoknak is. Hatalmas barna ikszek jelentek meg az ablakokon, hogy ne sérüljön meg senki, ha kitörnek.

Ronin hazavitt összetekerve a nyomdából egy hatalmas kartont, az ablakkal szembeni falat csaknem a mennyezetig befedte. Apró szögekkel rögzítette. Rávetített egy képet a diavetítővel, az egykori kilátást, amit ő fényképezett az ablakából, amikor még megvolt a híd. Körülrajzolta a várat, a régi híd vasszerkezetét, a hajósok toronyóráját és a csónakokat.

Napilapunk csak hetente kétszer jelent meg, csütörtökön és szombaton. Az előbbi a tévéműsor, az utóbbi pedig főleg a halottak miatt.

Vittem a nyomdába a hétvégi oldalaimat, kiváló írók és képzőművészek örökítették meg ezeket a napokat. A fotósaink tobzódtak a látványban. Életük leghátborzongatóbb képeit készítették ezekben a hónapokban.

Roninnak is ugyanolyan kék köpenye volt, mint a többi nyomdásznak, a zsebei tele voltak képekkel. Erre nagyon kell ügyelni, egyszer sem tévedhetsz, amit már rávittem az oldalra, azt azonnal a zsebembe teszem, most képzeld el, mekkora kegyeletsértés lenne, ha csak egyszer is tévednék, csak egyetlenegy képet összetévesztenék a másikkal, vagy csak egy nevet elvétenék, és másik képet tennék oda, egy férfi helyett egy nőt, egy gyereket.

Az egész olyan morbid, csak nálunk lehet ekkora képfelületet venni, a többi újság nem csinálja ezt, ekkora nagy halottak, némelyik fél oldalon, a külföldi újságokban már nem is látsz képeket a halottakról.

Most már értettem, miért vetítette azt a látképet a falára.

Már majdnem készen volt a kép. Az ég kékjét a műtermi háttér adja, a legtöbb fényképész ilyen háttér előtt készíti az igazolványképeket. Most vonatkoztass el a holtak tekintetétől. Már meg is van az égbolt a péterváradi vár felett, és a felhőkben régebbi fekete-fehér képek úsznak az örökkévalóság felé, egy város lakói a hatalmas képen. A kollázsom megörökíti azt is, ahogyan a fekete-fehér képek lassan színesre váltottak. A régi halottakból vannak az épületek és a híd gerince, a babaarcokból a vitorlák, a piros ruhákból az épületek cserepei, a sárga ingekből a védőfal bástyái, olyan keretes képekből, vagyis téglákból állnak, mint valójában. Emberek alkották, mi is emberekből vagyunk. Innen nézd, pontosan a közepére állva. A teljes képet akkor látod, ha elvonatkoztatsz a részeitől. A nézőpontodtól változik meg a felület. Ha kicsit hunyorítva nézed, mintha szemtekerezgésed lenne, akkor egy pillanat alatt szétfolyik, mint az ecset utolsó érintése a vizes akvarellpapíron.

Aztán egy alkalommal betettem egy novella illusztrációjának a hatalmas kollázst az irodalmi mellékletbe. Talán ez volt az egyetlen, amit megmutatott az anyjának is a munkáiból, hogy lássa, mégsem volt értelmetlen dolog azt a falat így tönkretenni, amikor azért jött haza, hogy fogadja a vevőket, mert a nyáron eladja a lakást, és mennek mindketten Baselbe, a régi rajzaidat, amin a nagyi van, már kiraktam a szobád falára, már régen itt kellett volna hagynod ezt a várost.

Ronin nemigen szokta az orromra kötni a dolgait, csak az anyja látogatását mesélte el részletesen, és utána mintha megváltozott volna, ezért lepett meg, amikor egyik nap azzal hívott fel, hogy holnap randim lesz, nem érek rá, majd valaki más megcsinálja helyettem az oldalaidat.

Mész az új híd avatására?

Ne hülyéskedj!

Egy szép lánnyal találkozom.

A szépség hálátlan szerető.

Na mondj még ilyen okosakat!

Kannibálok vagyunk, felfaljuk egymás életét.

Eltelt néhány nap. Egyik reggel, amikor leszálltam a buszról, eszembe jutott, hogy Ronin még mindig nem csinálta meg a kötettervet, amit rábíztam, pedig mi adjuk ki a jövő hónapban.

A ház előtt egy kutya ugatva játszott a hóban, harapta a havat. Felcsengettem a kaputelefonon, eltelt némi idő, mire álmosan belehallózott.

A postás, szóltam vissza, de már kattant is a bejárati ajtó zárja.

Még fel sem keltél, a hasadra süt a nap, hoztam a könyv borítóját, még ma le kell adnod a színbontást.

De Ronin csak ásítozott, nem volt hajlandó sem felkelni, sem felöltözni.

Szeretnék egy napon arra ébredni, hogy egy nappal több maradt az életemből.

A használt koton az ágy mellett nagyon gusztustalan. Elfogyott a papír zsebkendőd?

Felemelte két ujjal, de finnyás vagy, és vitte himbálva a konyha felé a szemetesbe.

Ezzel egy egész apácazárdát megtermékenyíthettél volna.

Csak a szokásos ürítés, az élet része.

Csak nem a nyomdászlány volt itt, akit gyakorlatra osztottak be melléd?

Talált, süllyedt, egyéjszakás kaland volt.

Már egy hónapja dolgozik melletted, és nyilván még marad is egy darabig.

Miért ne dolgoznánk együtt, csak dugni nem fogunk. Amíg sötét van, addig nincs semmi baj a lányokkal, de mire felkel a nap, mindent világosabban látnak. Engem is. De most nem ezzel volt a baj. Amikor ránézett a falra, az óriás puzzle-ra, közel ment hozzá, hogy tényleg jól látja-e azt, amit lát. Pontosan tudta, honnan vannak a képek. Aztán úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. Csak annyit kiáltott vissza az ajtóból, hogy te beteg vagy, érted, beteg vagy.

Vártam a buszra, már napok óta havazott. A lábam alaposan összefagyott, ezért is volt olyan furcsa, hogy Ronin ablakai tárva-nyitva állnak. Egy rendőrautó éppen ak­kor érkezett. A bejárati ajtót kitámasztották. A szomszédok a lépcsőházban sutyo­rogtak. Már elvitték, mondta valaki. Micsoda? Hogyhogy elvitték? Mit csinált? A rend­őröket kérdezze. Az ajtaja előtt két egyenruhás töltögetett ki valami űrlapot. Megkérdeztem tőlük, hogy mi történt. Meghalt. Hogyan? Szén-monoxid-mérgezés­ben.

A fal üres volt. A kollázs helyén csak a fehér fal látszott. Teletömte a kályhát nehezen égő papírral, ami lefojtotta a parazsat.

Zola is az asztalára dőlve várta, hogy a kályhába gyömöszölt kéziratai lángra lobbanjanak, de nem lobbantak lángra, csak a színtelen és szagtalan füst áradt szét, előbb a patkányok fulladtak meg a patkányfogóban, aztán ő maga is.

Ahogyan a parázs lefojtva maradt. Mert ami igazán alattomos, az láthatatlan. Olyan könnyen lebeg a felszínen. Ha forró vízbe teszik a békát, kiugrik belőle, de ha úgy teszik a vízbe, hogy utána fokozatosan melegítik fel, akkor mozdulatlanul fő halálra.

Ha megégette volna magát, még ma is élne.

Minden vár legendákat rejt magában, a gyermeki kíváncsiságot nem lehet kinőni, a békából egy másik világban királyfi lesz, a mesék feledtetik a pusztítást, az alattomosságot, a szennyet, egyszer úgyis maga mögött tudja az ember, ha további célja van. Ha felér a várba a korlátig, nagy lélegzetet vesz, és áttekint a túloldalra. Milyen lenne, ha innen fényképezné le valaki a szemközti szecessziós házakat, a buszmegállót, és a padot, ahol a buszt szoktam várni.

A látványtól egy pillanatra az idő is megáll, az óra mutatói a bástyatornyon felcserélődnek, lent széles kanyart vesz a folyó, a megújulás és megtisztulás öröktől hullámzó jelképe. A horizonton felröppennek a sirályok a jégtörők morajlására. Sétáló emberek mindenfelé, a város tüdeje mélyet szippant, ősszel ültetett facsemeték sora kanyarog a sétányon, a város neve is arra utal, hogy itt mindig ültetni kell, valami újat, ami hajtást, reményeket nevel, könnyű hó szitál, mint egy fehér óriás, és testetlen karjával felemel. Csak innen, a magasból nyílik igazi rálátás a jövőre, mert itt érezni lehet, ahogy kitárul a város lelke.

Messziről akartam látni mindent, és mivel az időbeli távolság még túl közel volt, átváltottam a térbelire, hogy most én lássak másként: szemtekerezgéssel. Aztán úgy döntöttem, hogy minden tiltakozása ellenére beteszem az újságba a képét.

Elolvasom
Elvitte a víz
(Kortárs. 2015/2.)

Elvitte a víz

Nem tudtam befejezni a novellát, mert eltűnt. Ugyanazt a képet és nevet ismételgette a képernyő, bármire kattintottam, Wittgenstein 1951, miért éppen az ő neve, halálának évével, baljós üzenet, a szöveg halála; van talán olyan vírus, amely megnevezi önmagát, ezzel a kérdéssel hívtam fel régi kollégámat, aki a szerkesztőség rendszergazdája volt éveken keresztül, próbálja meg visszaállítani, másban nem is bíztam volna meg. Azt mondta, négyre menjek, addigra hazaér. Már jócskán késésben voltam, ezért fogadtam barátságtalanul, hogy valaki csak úgy megszólít mindjárt a sarkon.

Ebédelt már?

Hogyan?

De az idős hölgy nem tágított, feltette újra, kicsit még bizalmasabban hangon ugyanazt a kérdést. Leengedtem a táskámat a vállamról, szusszantam egyet. Egyáltalán nem tűnt rajta semmi szokatlannak. Horgolt sapka, a cekkerben néhány karalábé. Nem lehetett még agyvérzése sem. Nagyon is talpraesett fellépése volt.

Megbeszéltük a barátnőmmel, hogy nem adunk borravalót. Emlékszik? Aprócska hatásszünetet tartott. Tudom, hogy az a szokás. De ez is bevált, tette hozzá kissé zavartan.

Nincs semmi baja, de a hangjából elpárolgott az a határozottság, amivel megszólított. Tett még egy próbát, nyomatékosan a táskámra mutatott.

Persze, elég ormótlan, de legalább elfér benne a laptopom. Kellene már vennem egy újat.

Ezt meg ő nem értette.

Éppen ilyen táskája volt a postásnak. És azt hittem, hogy maga az új postás. Ma hozza a nyugdíjat. Még nem találkoztunk az új postással. De elhatároztuk a barátnőmmel, hogy mi ketten felváltva majd az új postást is meghívjuk ilyenkor ebédre, mégiscsak többet ér a borravalónál.

Kellemetlenül köszörültük a torkunkat.

Reggel azt hallottam a hírekben, hogy a postások is felajánlottak egy munkanapot, hogy aki csak tud, kimegy a gátakra homokzsákot rakni.

Az idős hölgy önkéntelen mozdulattal a szájához emelte a kezét, mint aki olyasmit kotyogott ki, amit nem illett volna.

Olyan volt, mint valami rossz előjel, amitől még idegesebb lettem. Rohantam tovább. Varez talán utánanyúl a novellámnak, vagy végleg elvitte a víz. Kint laktak a Telepen, ahol kertes házak voltak. A táskám az újságoktól még nehezebb lett, és úgy vonszoltam magam végig a Gogol utcán, mint egy teherhordó.

Éppen lenyomtam volna a kilincset, de észrevettem a matrózpólóját, hogy éppen átmegy az udvaron, igyekszik hátrafelé a kertbe. Mégsem a kaput választottam, hanem az élősövényt. Elvégre meg lehet kerülni, igazából csak jelképes kerítés volt, egy foghíjas mályvasövény, amin keresztül lehetett látni, a háziállatok pedig számos ösvényt tapostak már rajta. Vareznak volt két kutyája, inkább azok őrizték a házat, nem a sövény. A kerten át vezetett a vízpart felé az út. Varez buja oázist teremtett, ebből tartotta el a családját. Egy részét fóliasátor foglalta el, első osztályú primőráru termett benne, a kert többi részében pedig már pirosodott a paradicsom, többféle paprika, pasztinák, édeskömény, endívia, koriander, zeller, és amiért különösen kedvelték a piacon, a sokféle saláta, pitypangfélék, fodrosak, vörösek, amelyeket mindig nagyon frissen vitt ki, hiszen csak negyedórányiba telt, mire a friss zöldségekkel a Futaki piacra ért. Megelőzve a konkurenciát, akik messzebbről és nehézkesebben tudták csak idehozni, a városi piacra.

A kert szélét lefelé, a Duna felé, az élősövény folytatásában végigültette farácsra futtatott szamócával, egressel, ribizlivel, amit a gyerekek szerettek. Jól van, gondoltam, sétálunk egyet a kertben. Követtem a párhuzamosan haladó úton, ahogy haladt előre. A cukkinibokrok vízben álltak. Most látom, mennyire gondterhelt. Már rég el kellett volna jönnöm hozzá.

Egy bozótnyeső kés van nála, és egy vadonatújnak látszó kötél. Sehol senki. Se a gyerekek, se a felesége. Megáll a diófa alatt. Méregeti, ha átdobja a kötelet, akkor hol ér földet. De nem sikerül. Az egyik ág eltéríti, nem elég erős a lendület. Az árvíz már elvitte a kert végében a csónakkikötőt. Meggyorsítom a lépteimet. Ennyire nem lehet kétségbeesve.

Varez, ordítom felé.

Mi van?

Meglepetten fordul meg, és őszinte csodálkozás ül ki az arcára.

Hoztam a laptopom, vonom meg a vállam, és alig tudom megállni, hogy ne meredjek rémülten a kötélre. Egy pillanatig a csontjaimban érzem a hideget, ahogy ott álldogálunk a diófa alatt, az elmosott part szélén, karnyújtásnyira a mélységek fekete halaitól.

Hirtelen felém fordult, és alaposan végigmért, mint aki a gondolataimban olvas.

Miért cipelted ide ezt a bazi nagy táskát? Megvárhattál volna kint az udvaron, a napernyő alatt. Nem is ültettek le? Már beraktam a sört a hűtőbe. Tudják, hogy jössz. A gyerekek bent vannak a szobában, egy animációs filmet néznek…

Persze, emlékszem, telefonáltam, amikor indultam.

Akkor mit dadogsz itt összevissza? Mindjárt készen vagyok, és megnézem a laptopodat.

Mindent félreértenek az emberek, azt mondják, az árvíz miatt van, ma ilyen mindenki.

Hogyan?

Gondoltam, segítek feltenni a kötelet, vágtam ki magam határozottan, de igazából még mindig nem tudtam, minek lesz az a kötél ott a fán. A két fia nem szokott már hintázni.

Holnapután tetőzik a Duna, elviszi a fél kertemet. De csak a felét viszi el! A csónakokat máris idehúzom, mert úgy számolom, éppen idáig ér majd a víz. Itt lebegnek majd a cukkini felett, úgy egyméternyire. Az lesz a legbiztosabb, ha a diófához kötöm őket, mert ezt biztosan nem sodorja el az ár.

Valami plattyant a felszínen, talán egy hal, úgy tűnt, egy ezüstkárász pikkelyeit láttam megcsillanni a lopakodó árban.

Aztán mindennap figyeltem az újságban a képeket, térden hagyott erdőket, fákat, akár a bokrok, olyanok voltak a felszínen. Hullámtetőket vetett partra a víz. Gondoltam, megnézem, mi lett Varezzel meg a kertjével.

Mindig azt gondoltam, hogy egyszerre lesz vége, de nem, hanem lassan, folyamatosan adunk fel mindent, apránként, hogy azt a kicsit észre se vegyük, ne is fájjon – ez jutott eszembe erről a délutánról.

Varez felesége a napernyő alatt üldögélt, újságot olvasott. Csak épphogy felsandított rám a szemüvege fölött, és visszaköszönés helyett csak annyit mondott, hogy sétálni mentek.

Hát jó. Először úgy értettem a kijelentést, hogy elmentek valahova, aztán úgy, hogy semmi közöm hozzá, mert a „sétálás” sehogy sem illett rájuk. Hátráltam gyorsan a kapu felé. Ezt nyilván sértődésként értelmezte, megvonta a vállát.

Tényleg sétálni mentek.

Mégis, merre mentek?

Mindig ugyanarra, a háromszög felé.

Jól van, most már értettem, „tényleg”, miért is ne mehetne sétálni apa és fia. Esetleg ha hét hónapos lenne, akkor nyilván természetesnek venném, de azt, hogy a hétéves fiával sétálgat a lerakótelep felé, azt meglehetősen ingerszegény tevékenységnek éreztem.

Ahogy elkanyarodtam a sarkon, eszembe jutott, milyen régen sétáltam, csak úgy. Már nagyon régen nem sétálgattam senkivel. Szinte kapóra jött, hogy akkor most utánuk megyek, amúgy is ritkán találkozom Varezzel, legalább beszélgetünk. Kiülünk egy sörre útközben, a gyerek meg igyon kólát, csak ellesz valahogy mellettünk. De ezek csak tervek maradtak, mert közben odaértem a háromszöghöz. Itt alakították ki azt a zárt parkolóhelyet, ahova a pók a tilosban parkoló kocsikat hozta. Szinte szabályos időközönként érkeztek, szertartásosan lerakták a zsákmányukat egymás mellé, megfordultak, és elmentek. Egy egyenruhás meg egy sofőr ült a vezetőfülkében.

Varez meg a kisebbik fia pedig a sárga-fekete csíkos vasrúdon könyökölt, onnan nézték, mi történik a háromszög alakú betonpályán, mint valami focimeccsen.

Ennyire elfáradtatok a sétálgatásban, könyököltem oda melléjük a vasrúdra.

De Varez ezt cseppet sem találta szellemesnek, úgy viselkedett, mint akit éppen rajtakaptak valamin.

Közölték már a novelládat?

Még csak most küldetem el.

A gyerek szavakat ismételgetett monoton, mély hangon, ami egyre furcsább láncot alkotott, úgy hangzott, mint valami dallam.

Az ingem, az ingem elvitte, én láttam az árban, láttam rajta.

A rendőr rosszalló pillantást vetett ránk, aztán felkapaszkodott az anyósülésre. A hátsó kerekek salakot fröccsentettek az útpadkán, és a tréler folytatta a portyázást.

Már ismernek bennünket, törölgette az arcát, nem is a verítéket, mintha mindent törölni szeretett volna.

Nem gondoltam, hogy ennyire érdekes ez a hely.

Az még hagyján, hogy egy kisfiú itt kíváncsiskodik, de azért mégsem lehet egyedül ide engedni. Aztán csak néznek.

Végül is… nem csináltatok semmit.

Hülyének érzem magam, nem vagyok én bűnöző. Nem tudom hidegvérrel szemlélni az embereket, akik dühösen jönnek a kocsikért, mert mindenki igazságtalannak érzi a bírságot, és hogy miért éppen vele történt, amikor csak a gyógyszertár előtt állt meg, egy nő nézett rám az előbb gyűlölködve, mintha én is ide tartoznék közéjük, talán én is láttam már, mert újra ugyanonnan hozták ide a kocsiját: a saját háza elől, mert járdának nyilvánították a parkolóhelyeket. Mindenkit megaláznak. Azt is, aki öltönyben jön taxival, azt is, aki a tizenegyes busszal, és még fel is lélegzik, hogy egyáltalán idetalált. Nemcsak azokat a kocsikat rakják fel a lopóautókra, amelyek akadályozzák a forgalmat, vagy olyan helyen állnak, hogy balesetet okozhatnak, ez egy jó üzlet, és a biztonsági őr bizony elfogadja a kenőpénzt. Nagy tapasztalata van abban, kivel milyen üzletet lehet kötni. Senki sem jószántából jön ide.

Úgy látom, te sem.

Mégsem lehetek kívülálló. Olyan, mintha mindenki rám rakná a terhét. Engem kérdeznek, hogy hol van a biztonsági őr, nekem kell tudnom, hogy mikor tart ebédszünetet, nekem kell tudnom a díjszabást is.

De másutt is vannak autók, miért nem mentek másfelé sétálni? Vagy rugdossatok inkább gesztenyét az avarban.

Nem tudsz egy hétéves gyerek fejével gondolkodni, neki éppen ez a hely köti le a figyelmét, ide akar jönni, látni akarja, hogy hozza a pók az autókat, és hogy most milyen márkájú kocsival érkezik éppen, ez érdekli, mert felismeri őket. Vele együtt kell kiszabadulni a pók hálójából, mert egyedül nem sikerül neki. A játszótér, az bezzeg nem érdekli, pedig itt van egy köpésnyire.

Miért nem a bátyjával sétálgat ide, talán jobban megértenék egymást.

A bátyja az utóbbi időben egyáltalán nem mutatkozik vele az utcán. És nem akarom bántani ezért.

Biztosan van más megoldás is, próbáltam esetlenül vigasztalni, mert igazából nem is értettem a helyzetet.

Mit csinálhatnék, tárta szét a karját, költözzünk el erről a környékről, nem tudom.

Ne gyerekeskedj, ki fogja nőni, megunja, mint a játékait.

Tudja az autók nevét és rendszámát, szinte már ijesztő.

Jó matekos lesz.

Ezt mintha meg sem hallotta volna, lelkes magyarázkodásba kezdett.

Azt mondta tegnap, hogy mindegyiknek két neve van, tényleg, mint nekünk. Minden kocsinak van keresztneve, ami az aktuális típus, meg hát a vezetékneve, amelyik családhoz tartozik…

Közben nyilván kiült az arcomra a kétely vagy inkább a gyanakvás, mert a gyerek folytatta ugyanazt a szövegfolyamot, amit közben abba sem hagyott, csak néha egészen suttogóra fogta, máskor felerősített magas hangon, dallamosan sipítozva, mint valami sziréna.

Karját a hullám emelte, nem a saját ereje vitte, nem úszott semerre, a víz sodorta, én láttam, ugyanolyan volt az inge…

Mintha a saját jelenlétének adott volna hangot, úgy érezhette, hogy átbeszélünk a feje felett, pedig ő is mondani akart valamit.

Hogyan küldjem így az iskolába?

Akkor úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt megfordul velünk az a háromszögnyi tér, minden a helyére kerül, és minden elfér rajta, mint egy pók rácsos hálóján. A biztonsági őr előjött a kuckójából, alaposan végigmért bennünket, mintha azon töprengene, kik lehetünk, vagy hogyan lehetne bennünket innen eltávolíttatni. A láncok csörömpölve emelték a rámpát egy dzsip elé.

Mi történt a gyerekkel? Bántották?

Valószínűleg a kertünk végében hagyta a kisautóját, ahol játszani szokott, a fövenyen, és reggelre elvitte az árvíz. Most várja, hogy visszahozza a pók.

De egyikünk sem hitte el, hogy csak ennyi történhetett. Megint ott szitált a száraz levegőben az útpadkából kipergetett salak nyomán a por. A dzsip tulajdonosa úgy hajtott el, mintha oroszlánvadászatra menne.

Annyi mindent elvitt a víz, nézett el mellettem szórakozottan, mintha csak az érkező pók újabb áldozatára figyelt volna.

Ez nem marad így, van rá megoldás, mutattam a kezemmel, mintha a süketnémák egyezményes jele lenne, és Varez már intett is rá, hogy könnyű azt mondani, hogy vegyek neki helyette másik kisautót.

Ki értse ezt meg, ha nem én. Mondd csak, neked nem volt olyan játékod gyerekkorodban, ami az egyetlen, talán senki sem tudja, mégis őrzöd valahol a padlás rejtekében?

Hogyne, lehetséges, bólogattam.

No, látod! Legalább az álma teljesüljön, hogy visszakapja. Ha eláruljuk a jövőt, többé sose jövünk ide, hanem a szobában maradunk. Úgy jobb lesz?

Az ingem, az ingem vitte, sodorta, láttam, és hiába mondtam, az ingem éppen olyan, és biztosan neki is ugyanilyen inget vettek a születésnapjára.

Ezzel mit akar mondani?

Biztosan látott valamit a kert végében. Annyi mindent sodort a víz, farönköket, ilyesmit láthatott, és azt hihette, hogy egy ember, mert ing is volt rajta. Az biztos, a többi nem. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

A leándervirág illata
(Magyar Napló. 2015/10.)
Elolvasom
Az apák nagy nemzedéke
(Spanyolnátha. 2015/6.)

Az apák nagy nemzedéke

 
Novák Márk Kedd című filmje költői képekből építkezik. A sokféle pohár és ital mutatja, hogy évek múlnak el ebben a fülledt, gyanakvó presszóban. A történelmi emlékezet színhelye, ahol a gyászoló nő és a spicli egyaránt megfordul.
A börleszkben is, ahogyan egy bohócszámban, a képes beszéd némafilmesen gesztikulált: arról szól, amiről hangosan nem lehet. A vágások helyszínváltozásai térmetaforák, hiszen a trauma egy egész országra vonatkozik. A meztelenre vetkőző lány a parton a folyóba dobja a babakocsiból a babáját: a jövőtlenség allegóriája.
Itt már senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy a börleszk csak műfaji alibije annak, hogy valami sokkal döbbenetesebbre emlékeztessen. És éppen az úgynevezett „könnyű” műfajok tartották fenn évtizedekig a „történelmi emlékezetet” a mindenkori fiatalok szélesebb körében. Nem sokkal később a Kex együttes Zöld-sárga című betiltott dala emlékeztetett hasonlóan gegesen a fojtogató Gólem ölelésére, és amikor az Omega kiadta Gammapolist, még mindig csak virágnyelven lehetett kimondani, hogy „oly hosszú volt a huszonhárom év”. A dátum pedig addigra mindenkinek beleégett a retinájába.
Még ha ez a kevéske szöveg el is próbálná vonni a figyelmemet a filmben, azért a harangok, az egymás mellett heverő tárgyak — tetemszimbólumok mindent visznek. Az elrohanó kacagás végül egy egész nemzedék dühét dübörgi szét. Novák Márk filmje alatt valami régtől lappangó szomorúságot éreztem, természetesen azt, ami minden börleszkfilmben benne maradt: a némafilmek időtlen bánatát. A szomorúság okát talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az apák nagy nemzedéke elbukott.
Elolvasom
Nincs nehezebb a lábszárcsontnál
(Irodalmi Jelen. 2016. január 7.)

Kontra Ferenc

 

Nincs nehezebb a lábszárcsontnál

 

Eltelt közben másfél évtized. Nem hittem volna, hogy egyetlen kép visszatérhet, és ugyanolyan intenzív marad, mint elsőre; csakhogy az álom életre kelti a fotót is, elmozdulnak az alakok, befejezik elkezdett mozdulataikat, ahogyan az állóképből újraindított filmen. Az álom folytatja, amit a pillanat félbehagyott. Ettől riadtam fel legmélyebb álmomból, mert az a kép a kezembe került. Bárcsak ne láttam volna, akkor nem érezném, hogyan indul útjára az erek vonalán a borzongás, ami más esetben az ember hátán futna végig, nem pedig a karján haladva felfelé. Honnan lehet azt tudni, hogy mi a véletlen, honnan lehet azt tudni, hogy mit szabad látni, és mi az, amit már nem? Mikortól szabad beszélni erről a képről? A mennyezetre meredtem, aztán az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára pillantottam, és megállapítottam, hogy majdnem dél van.

Megpróbáltam visszaaludni, de már elmúlt az altató hatása, ráadásul alaposan kiszáradt tőle a szám, és hirtelen nagyon szomjas lettem. Föltápászkodtam és kivonszoltam magam a fürdőszobába. Megnyitottam a csapot, belenéztem a tükörbe, hosszan, bambán bámultam magam, kénytelen voltam észrevenni, hogy a szem környékén táskásan mélyülnek a ráncok. Rossz előérzetem támadt: eltorzított a környezetem. Elfordítottam a tekintetem, és a csapból zuhogó vízre összpontosítottam, hagytam, hogy újra és újra megteljen két összezárt tenyerem, közben figyeltem, milyen ezüstös; ilyen finoman selymes lehet az uránium. Ami öl, az nagyon sima és fényes.

Ez jutott eszembe a fotóról. Még sohasem láttam tömegsírt, el sem tudtam képzelni, hogyan készül; aztán véletlenül a kezembe került egy fotó a kórházban, az egyik sebesült holmija közt találtam. A leendő áldozatok egy gödörben állnak ingujjban, ásójukra támaszkodva várnak, szemük kikerekedik a rémülettől, ettől hasonlítanak annyira egymásra, mintha mindannyian testvérek lennének; el sem tudtam képzelni, miért készülhetett egy ilyen amatőr fénykép: talán lesz, aki az albumában nézegeti otthon, mintha vidám kiránduláson készült volna, mutogatja majd a kocsmában vagy a családjának, esetleg a fiainak, hogy nézzétek, ott állt hős apátok a gödör szélén, géppuskával a kezében, hisz arra csak büszkének kell lenni, amit megkövetel a haza, és a hősiesség öröklődő néphagyomány, hiszen mi csak győzni szoktunk, ez pedig gyilkolás nélkül nem megy? De hogyan képes ásni az, aki tudja, mi vár rá?

Hozzászoktam, hogy senki sem jön látogatóba, ezért találtam furcsának, hogy egyik éjjel mégis becsöngettek. Két egyenruhás állt a kiskapu előtt, a kutyát csak nagy nehézségek árán sikerült rábírnom, hogy hagyja végre abba a csaholást, mert a fél várost felveri ebben az áramszünetes kényszersötétségben, amikor mindenki rettegve várja a következő légi veszélyt. A két fegyveres férfi rövid utasításokkal kísért le, ahogyan a fegyenceket szokás, csak a kenyérszállító autóban mertem tőlük megkérdezni, hogy mégis hova visznek. Felrémlett bennem a tömegsír képe; ami öl, az mind sima és fényes, mint a puskagolyók, és innentől szétesett belülről minden, innentől csak esetleges töredékekben tudtam gondolkodni; már csak menekültem, gondolatban odahagytam a házat, a növényeket, és tudtam, ha ezt túlélem, nem fogom őket sajnálni.

Mivel kórházban dolgozom, nem mozgósíthatnak. Azt válaszolták, hogy hadiállapotban mindenkinek a munkáját kell végeznie, „erről hallhatott már, hiszen félóránként beolvassák a rádióban”. Erre visszakérdeztem, hogy nekem mi dolgom egy kenyérszállítóban az éjszaka közepén, mire azt a választ kaptam, hogy ez csak álcázás, mert a katonai járműveket fentről kiszúrják. Húszpercnyi szófukar utazás után megálltunk a városi temető parkolójában. Ahol napközben a virágárusok kínálták gyászszalagos csokraikat, most letakart járművek sorakoztak baljós rakományaikkal. Összeszorultak a zsigereim, mert megcsapott a halál édeskés szaga, ami ismerősnek tűnt ugyan, mégis egészen más volt a hírét közölni, mint szembesülni az orrfacsaró bűzzel, elhaladni a tetemek előtt. Megmakacsoltam magam, hogy nem megyek tovább, nem kényszeríthetnek semmire. A város felől felharsantak a szirénák. Most már úgyis mindegy.

Megfenyegettek, mi vár arra, aki hadiállapot idején nem hajlandó a munkáját elvégezni, különösképpen, ha az illető kórházi alkalmazott. Hiába mentegetőztem, hogy nem vagyok orvos, nem értek a sérültek ellátásához, csak közvetítő vagyok. Erre közölték velem, hogy a munkahelyemnek megfelelő beosztást kapom, ahogyan a többiek, és vegyem tudomásul, hogy katonai parancsot teljesítek, és fogjam be végre a szám. Szófogadóan kullogtam utánuk a ravatalozó felé. A hatalmas termet terepszínű katonai ponyvákkal teregették le, emberek hevertek szanaszét, már ami megmaradt belőlük.

Ha gyerekkoromban megkérdezte volna tőlem a nagyapám, mi leszel, kisfiam, ha megnősz, azt mondhattam volna neki, hogy „kollaboráns”. Emberek oszladozó testrészeit cipelgetném lelkesen ide-oda jószántamból, merthogy én kollaboráns vagyok egy bűnös rezsimben. Elmehettem volna már korábban, de úgy alakult, hogy ezt előbb végig kell csinálnom, csak ezután mehetek egy patyolattársadalomba, ahova mindig is vágyakoztam. Nyilván bizonyos nézőpontból egy szép és igaz terv törmeléke, amit éppen eltakarítok. Ettől undorodom most, és szégyelltem magam.

Egy orvosokból, ápolónőkből és temetői alkalmazottakból álló fásult alkalmi csoport vizsgálgatta egymás után a testeket. Az egyik még élt, gyorsan hordágyra rakták, infúziót szúrtak a karjába, és rohantak vele a mentőautóhoz. Egy zilált, fiatal nő mocskos köpenyben, jegyzettömbbel járt körbe, benyúlt a zsebekbe, hogy valamilyen dokumentumra leljen, és feljegyezhessen valamit az illetőről.

Nem értem! Ezt a két lányt százötven kilométerről szállították ide. Útközben nem találtak temetőt? Volt, akinek a végtagja hiányzott, volt, akinek a feje, és torzóban maradt teste természetellenes tartást vett fel, úgy maradt derékszögben, ahogyan megörökítette a hullamerevség. Az alvadt vér sártengerében apró szigeteket alkottak a bakancsnyomok. A nő felemelte a fejét, és azt mondta, hogy mostantól együtt dolgozunk; azt senki sem tudja, hogy mettől meddig, mert a felhozataltól függ, mivel főleg éjszaka bombáznak, így várható, hogy ilyenkor lesz a legtöbb teendő, erre senkit sem képeztek ki, egyszerűen dolgozni kell, mert nincs más választásunk, ez parancs; azt hittem, ilyen már csak a partizánfilmekben van. Legalább hazaszállítanak utána bennünket, és nem kell fáradtan gyalogolni, át a kihalt városon. Ilyenkor a legfélelmetesebb, amikor megáll az élet, és közben azt kell ismételgetnünk magunkban, hogy hadiállapot van, és ez az egész meg sem történt. 

Az ajtó előtt két fehér köpenyes férfi lezárt alumíniumkannát tett le, nyilvánvalóan a tejcsarnok alkalmazottjai voltak, kabátjuk alól kilógott a fehér egyenköpeny, ugyanolyan gyorsan és köszönés nélkül távoztak, ahogyan érkeztek. Gyorsan szedték a lábukat, nehogy bele kelljen szippantaniuk a terem levegőjébe. Egy tálcán kiflit hoztak be a sírásók. Mentegetőztem kényszeredetten, hogy nem vagyok éhes, és különben sem szeretem a tejet, mire a többiek rám szóltak, hogy ne finnyáskodjak, a városban úgysem kapni tejet. A szemem előtt az a fehéres por szitált, ami a robbanásokat követte, és aminek radioaktivitása egyre csak csökkent, ezzel nyugtattak bennünket, szállongott a széllel fűszálról fűszálra, és ekkor vétkeztem gondolatban utoljára azzal az uszító hatású gyanakvással, hogy talán a tétova tehénkék ezt megették, holott napról napra megállapították, hogy csökken a káros koncentráció, már annyira, hogy el sem hittem.

Majd hozzászokik, úgyis eltart ez a munka egy darabig, mondta a sírásó. Nekem ez már semmi, én szeretem a halottakat, mert nem panaszkodnak, olyan szép egyformára formálja az arcukat a horpadás, orruk kicsúcsosodik, szemük gödrében megül a homály. Szeretem a halottakat, mert nem szólnak rám, ha leejtem őket, nem mondják, hogy mennyire fájt. Szeretem a halottakat, mert ahogy beteszem őket a ládába, olyanok, mintha hozzám bújnának, akár a gyerekek, elalvás előtt.

Ha most fényes nappal lenne, és bekapcsolhatnánk a ravatalozó hangszóróit, akkor elhoznám Händel Vízizenéjét, ez illene hozzájuk. Fanfárosan is békességet áraszt, gyászt, melyet iszonyú kínok előztek meg. Olyan monoton, méltóságteljes lenne, bárcsak hallanák, miközben menetelnének rá kifelé innen, nem létező kezükkel intenének; ismeretleneknek való zene, akiket elmenni látunk, és csak azért érzünk részvétet irántuk, mert valahol itt éltek, révedezett a nő némi lelkiismeret-furdalással a hangjában. Másnap kiderült róla, hogy a lebombázott vegyi üzem titkárnője, nagy szakértelemmel jegyezte fel az adatokat; ha találtak egyáltalán ilyeneket, akkor a hűtőházba szállították a tetemet, ha nem volt semmilyen dokumentum, vagy túlságosan hiányos volt a test, akkor vitették a hullaszállítóra. A nő volt az egyetlen, aki mindent kommentált, bármire lelt is:

Ilyen könnyű a férfiak heréje?

A kis hülye! Ahelyett hogy a saját személyes dokumentumait vagy az igazolványát őrizgette volna a zubbonya belső zsebében, nézd meg, mik ezek.

Látom, újságokból kivágott vitorlás hajók képei. Meg tudom érteni. Te nem?

Ki kell nőni ezeket a gyerekes dolgokat.

Pedig én sem nőttem ki. Ilyen idős koromban összehajtogatva én is egy újságkivágást őrizgettem a zsebemben. Még arra is emlékszem, hogy mi volt rajta: egy film jelenete.

Mi a címe?

Nem tudom, itt hogyan fordították. Magyarul: Kamaszkorom legszebb nyara, németül Frühling einen Sommer lang, eredetiben pedig Summer of ’42, és Robert Mulligan rendezte.

Te is csak az eszedet játszod, mintha nem tudnál szerbül, az idegeneknél ez a sikk. No és miért volt olyan nagy szám éppen az a film?

Mert éppen tizenöt éves voltam, mint Hermie, a film főszereplője, amikor először megnéztem. És nem azért mondtam el három nyelven a címét, hogy játsszam az eszemet, csak azért, mert később sem tudtam szabadulni ennek a filmnek a hatásától, bárhol jártam, és véletlenül ez ment a moziban vagy a tévében, mindig újra megnéztem.

És miért nem maradtál kint? Akárhol. Ilyen balek vagy? Már a szerb maffia is Magyarországra költözött, mindegyik magyar útlevelet vett magának régen. Te mi a fenét keresel itt?

Ezek voltak azok a napok, amikor elég volt egyetlen mondatot kimondani, aminek alapján egyik vagy másik oldalara állíthattak. 

Megyek is, amint lehet.

A végtagok elhelyezésével és azonosításával volt a legtöbb gond, nincs nehezebb a lábszárcsontnál; végül csak arra ügyeltünk, nehogy valamelyik koporsóba eggyel többet tegyünk. Egyszerűbbnek tűnt, ha magunk végezzük el ezt a munkát, gyorsabban ment így, mint ha külön el kellett volna magyarázni a munkásoknak. Inkább egymással beszélgettünk, vagy inkább évődtünk, mintha egymás felett kellene ítélkeznünk. Közben már mintha nem is embereket mozgattunk volna, hanem tárgyakat, melyeket leltárba kell venni. Ha voltak személyi adatok, akkor én is jegyzeteltem, hogy utánanézzek a telefonszámoknak, és másnap a kórházból értesíthessem a hozzátartozókat, ha ugyan nem menekültek el azok is; szigorúan előírt szöveget adhattam csak elő, az elhalálozás idejének, helyének és körülményeinek mellőzésével. Csak annyit mondhattam, hogy milyen szám alatt található az elhunyt egy zárt koporsóban a hűtőházban, és mennyi a tárolás türelmi ideje, utána már nem tarthatnak igényt a megboldogultra. Így kellett eljárnom, akár egy járókelő, akár egy portás volt az áldozat. Ha nem sikerült semmilyen adat nyomára bukkanni, még egy karra tetovált névre sem, ahogyan ez a katonák esetében gyakori, akkor az ismeretleneket fekete zsákokban felrakták a pótkocsira. A billenő rakodólapról egy frissen ásott árokba hulltak. A következő percben már gyújtotta is a motorját a sírásó, és simította el az árkot a földdel egyenlővé, hogy másnap ne tűnjön fel a friss hant a temető peremén.

Csak egyetlen esetben tettem kivételt, nem is szentimentalizmusból, inkább a megdöbbenéstől. Egy feleséggel tudattam a férje halálát, folytattam a lehegesztett koporsóval, miegyébbel, rutinosan, mire ő félbeszakított; nem kért, hanem határozottan rendreutasított, hogy ne merészeljek ilyesmit tenni, joga van hozzá, hogy úgy temesse el a férjét, ahogyan ő akarja, eljön érte aznap éjjel, és elhúzza egyedül a sarkánál fogva a furgonjához, aztán felülteti, megemeli a tetemet a hóna alatt, és a csomagtartóba emeli, ne aggódjak: gyerekjáték az egész.

Egy hűtőkocsira vártunk ötven tetemmel, gyerekek, nők, idős férfiak voltak benne, ezek nyilván nem a bombázás áldozatai lehettek, csak hozzátartoztak a rendkívüli állapothoz. Valószínűleg szállították volna őket tovább a hullaégetőbe, de a sofőrnek inába szállt a bátorsága, amikor jöttek a gépek, talán mert lekapcsolt fényszóróval nem hajthatott tovább, vagy csak megrémült, már sohasem derül ki, mindenesetre egy téglát kötözött a gázpedálra, és így indította útjára a rakományt a lejtőn, neki a Dunának, a holtak szigete felé.

Sötét óriás volt a ház, egy gyertya sem égett sehol. Éppen a hetedik hajnalon szállított haza a kenyérszállító furgon, amikor feltűnt a csend. Ilyenkor az ember nem érez fáradtságot, a feje fölött még látja a lyukakat, ahol a csillagok világítottak, mintha két énje lenne, amely felejt, és amely megőriz, amelyik fogcsikorgatva őrzi titkait, és amelyik kibeszéli magából, hogyan és kikkel kellett együtt élnie. Az egyik énem már egy évtizede csomagol, a másik dacból épít, ír és marad. Az egyik énem még újabb növényeket ültetne, de a másik már hiábavalónak, ostoba szentimentalizmusnak tartja az öntözést is. Jobb lenne, ha kiszáradna minden, jöjjön inkább a sivatag. Az egyik énem már nem itt él, a másik pedig még sorban áll hajnalban kenyérért, hogy jusson. Nekem is, nekik is, akikkel együtt éltem. Azokkal is, akiket meghurcoltak háborúellenes szervezkedésükért, és azokkal is, akik ásni jártak. Ilyenkor az ember nem azon töpreng, melyikük áll előtte vagy utána a sorban. Ilyenkor legszívesebben be se menne a szobába, mert tudja, hogy a szoba ebben a szürkületben mozogni fog immár örökké, mert aki átélte a bombázást, annak a talaj a lába alatt nem nyugszik meg többé. A szirénaszó megszólal álmomban, és ilyenkor zsáksötétben álmos emberek rohannak lefelé a lépcsőn, melegítőbe öltözve, melyet hetvennyolc napon át viseltek egyfolytában, és ez a szag nem szellőzik ki az éjszakákból.

Megint jönnek a tieitek, mondja nekem a szomszéd az óvóhely felé menet.  Megkérdeztem volna, ahogyan apám szokta: ki kezdte, de miért éppen tőle kérdjem? Erre most nem lehet válaszolni, nem lehet a szirénaszót túlkiabálni, ez nem kérdés, ezért holnap sem lehet. Az ébrenlét határán felsír karján a gyerek, mert fél a kőolaj-finomító lángjaitól. A kőolaj-finomító is ellenség. Biztosan az enyém is. Szikrái, akár a tűzijáték. A koromfeketeségétől éjszaka lett nappal is.

Olyan ez, mint az alkonyat, ha bámulod a tengerpart szikláján mélázva, akkor csodaszép, de ha megpróbálod leírni, valami émelyítő takony lesz belőle, mondta a szomszéd.

Mire én azt válaszoltam volna: magyarázattal szolgálnak a gépekből szórt röpcédulákkal, melyek a dízelszagú szürkületben libegnek alá, mint a pernye. Onnan minden könnyebb: írni és látni is. Mintha itt bármi magyarázatra szorulna. A „tieitek”, vagyis az „enyémek” úgy elszállnak, mint a fecske, odafenn a levegőben, amerre én járok, bámul a világ: békaperspektívámmal a tetőn csak arra tudok gondolni, hogy az óvóhelyről valószínűleg nemzeti alapon kinézhetnek, erre célzott a szomszéd viszonylagos jóindulattal, így marad a lehetősége annak, hátha valaki célt téveszt, és lehetnék én is egy szétplattyantott civil a kétezerből. Mert a civil ilyen kicsinyesen félti a bőrét, és nehezére esik hamarjában szélesebb dimenziókban gondolkodni. Nekem nincsen egyik és nincsen másik oldalam. Megint inkább egy idegen országot választok magamnak.  

Tulajdonképpen búcsúztunk egymástól. Csak azt nem tudom, a kutyámmal mi legyen.

Mire emlékezzek ebből az egészből, kérdezte, vagy csak úgy mondta a szomszéd másnap, talán arra, hogy annyi évtizedre és helyszínre szabdalták az életem, amennyit eddig összesen éltem, vagy hogy kivitte az ablakot a légnyomás, talán azon ironizáljak, hogy a padlóra kellett tenni a tévét, mert különben leesett volna az állványról, vagy arra emlékezzek, hogy meztelenül feküdtem a hetedik emeleten a fürdőkádban, és a kilengéstől lelöttyent rólam a víz, akkor a hirtelen lett csendben csak az én röhögésemtől harsogott a ház, és azt harsogta: hiába szartok, nem én kezdtem. Mi a picsára emlékezzek? Már nem is érdekel, miben értsünk mi egyet. Hogy nekem milyen jó volt, kérdezte a szomszédom, amikor mindketten tudtuk azt is: az utóbbi tíz évből talán ha négyet jártak rendesen iskolába a gyerekek, sohasem lesznek képesek utolérni más európai nemzedéktársaikat; annyit ültem gyertyafényben, hogy ezzel le van tudva száz év karácsonya, és miért ültessek virágokat a teraszra, ha a felettem lakó rendőr folyton az árvácskákra szórja a disznósajtmaradékot. Gyűlöljem, mert mindig is rest volt levinni a szemetet, tette fel utolsó kérdését a szomszéd, majd így folytatta: ezen a hajnalon leszedtem a virágokat, téptem inkább őket két marokkal, hogy csináljuk együtt, én meg az égi gépek: irtsunk mindent, ami még itt virágozhat, ami még megmaradt, és a folyóba szórtam mind, reméltem, hogy senki sem látja, nehogy azt mondhassa: micsoda mocskos lírai irracionalista.    

Arra gondoltam: fontos egyáltalán, hogy miben értettünk egyet? Melyikünknek fontos? Fontos, hogy volt-e vagy lesz-e híd közöttünk, ha felépülnek, vagy sohasem bocsátja meg nekem, hogy az „enyémek” jöttek? Kinek higgyünk, hogyan és mint legyen? Mit és kinek felejtsek el én? És ő? Miért mondja a szemembe, amit gondol, és én miért nem?

Ezekkel a kérdésekkel indultam lefelé a lépcsőn beosztásom szokásos útjára.

Ilyenkor az ember csomagolni kezd, szorongat egy képet a kezében, és tudja már, hogy maga mögött hagyja romjaiban, amit átélt, ahogyan a visszhang az újabb robbanást mint dob dübörgi szét; ennyiért kísért ki engem ez a világ, és itt várok a határán elátkozottan a fejemben körbekanyargó mondattal, ami épp csak egy velőscsontnyit ér.

Szülőföldem, a Drávaszög
(Kortárs. 2016/9.)
Elolvasom
#bluebeardscastle
(Spanyolnátha. 2016/6.)

#bluebeardscastle

a nyolcadik ajtóig kellene elérni, nem vagyok képes követni, nincs hozzá elég erő a lábamban, túl hosszú napot hagytunk magunk mögött, és amíg nem jön az éjfél, még mindig ugyanaz a kedd lesz, lemaradok, hagyom, hogy emlékek pattanjanak szét körülöttem, és mutassák meg belsejüket, mint az elhagyott termek, megállok a lépcsőfordulóban, ülök a kőpárkányon, megvár, aki követett eddig, úgy tesz, mintha fogyhatatlan ereje lenne, aztán tölt magának, és folyik lefelé a bor a herceg bütykös ujjain, a vörös salakföldön termő sűrű bor, megtörli a száját, böffent jóllakottan, aztán rám parancsol: éjszakára kint kell maradnod a parton, a várfalakon kívül, hogy bizonyítsd az udvar előtt a bátorságodat, a túlsó partról jön egy fekete bárka, azzal óvatos legyél, azt hiszi, láthatatlan, te pedig azt hiszed, megtéveszthetetlen vagy…

és nevet, mintha már tudná előre: mindennek másmilyen vége lesz, felszívódik, és eltűnik egyetlen sötét pontján keresztül az éjszaka, mint köldökén át az emberi test, ahonnan már megfejthetetlen lesz saját története, amire emlékezett

Elolvasom
Fenn a Zangyalon
(Bárka. 2016/6.)

Kontra Ferenc

 

Fenn a Zangyalon

 

Zubáj másodikos volt, amikor az apját üzemi baleset érte az autógyárban. Beszorult a karosszéria alá, aztán amikor a félig összeszerelt kocsit felemelte az automatadaru, szabályosan kettészakadt a teste.

Az anyja nevelte, az apja vendégmunkás volt Frankfurtban, és csak nyáron jött haza mindig egy hónapra. Irigylésre méltó, boldog gyermekkora volt egészen addig a napig.

Már csak hetek voltak hátra a szünidőig, és annyira tanult, annyira akart bizonyítani, számolta a napokat, ha majd hazajön az apja, büszkén mutassa a bizonyítványát, és akkor maga mellé ülteti az autóban, mennek majd ketten a vörös limuzinnal a strandra.

Akkor nagyon együtt éreztünk vele, a barátunk volt, és észre sem vettük, mikor távolodtunk el tőle, vagy inkább mikor zárkózott annyira magába, hogy már képtelen volt velünk lépést tartani. Aztán egy idő után megszoktuk, hogy az anyja folyton sírt, feketében járt, lefogyott. Zubáj pedig ellenkezőleg, rohamosan hízni kezdett. Sokkal később tudtuk meg, hogy a gyógyszerek mellékhatása volt, amit az anyja nem volt hajlandó szedni, a fiával viszont szedette, hogy legalább ő ne sírjon. Úgyhogy sosem derült ki, valójában mitől rekedt meg a fejlődésben, a gyógyszerektől vagy az anyja őrületes sírógörcseitől. Mi nem értettük, mi történik vele. Negyedikben már úgy kezdte az évet, hogy képtelen volt koncentrálni, nem írta meg a házi feladatokat, és az év végén megbukott.

Zubájt ettől kezdve úgy kezelték az iskolában, mint valami félkegyelműt, kiközösítették, az öltözőben lehugyozták a ruháit. Később azt mondták, infantilis marad. Mi pedig tudomásul vettük, hogy az apja haláláig úgy fejlődött, mint mi, aztán ott maradt a harmadikosok színvonalán, mi pedig elhagytuk. Legalábbis szellemileg. Mert valójában növekedett ő is, nem etették már gyógyszerekkel, nem hízott tovább; nyurga, csontos gyerek lett hirtelen, de mindig maradt a tekintetében valami furcsa gyanakvás, hogy mi már nem fogadjuk be, és talán félelem is volt benne, mintha attól tartott volna, hogy mindenki őt akarja bántani. Ezt úgy próbálta ellensúlyozni, hogy drága ruhákat vett magának, rugós bicskát, fekete bőrkabátot, bakancsot. Mert mindig sok pénze volt. Dolgozott az anyja, és nagyon ügyelt arra, hogy a fiát ne különböztessék meg. Ráadásul az apja után járadékot kapott a német vállalattól egészen addig, amíg nagykorú nem lett.

Minden osztályt kétszer járt, de a saját korosztályához ragaszkodott mégis, akár olyan áron is, hogy folyton ő fizetett, bárkinek bármit, mozijegyet, mert nem ment volna vele senki, vagy üdítőt, fagylaltot, mert senki sem mutatkozott volna vele az utcán. Aztán fűnek-fának kölcsönadta a lemezeit. Majd a lányokat vette célba, azoknak mutogatta a hifi-tornyát a lemezjátszóval, erősítővel, magnóval, hangfalakkal. Azok persze kinevették a háta mögött, mert azzal dicsekedett, hogy megvette a Duran Duran legújabb lemezét, szívesen odaadja annak, aki elmegy hozzá. Pedig megmondták neki, hogyan kellene ezt helyesebben kiejteni, de neki csak durrandurran maradt.

A tornaóra szokás szerint a focipálya körbefutásával kezdődött. Ez volt az első tavaszi nap, amikor végre kiszabadult az osztály a szabadba. Nekünk lyukasóránk volt, és ott heverészünk a lelátó padjain. Unottan néztük a kis klapecokat, hogy esetlenkednek a gyepszél buckáin. Mi már nyolcadikosok voltunk, és akkor tűnt csak fel, hogy Zubáj is ott bukdácsol köztük, a nagy melák, mintha csak utánozná a kisebbeket szellemiekben és fizikailag egyaránt. Talán mert naponta őket látta, fel sem fogta, hogy neki már a korát tekintve be kellett volna fejeznie az általános iskolát. Talán éppen akkor kapcsolt, amikor észrevett bennünket, hogy ott cigizünk sunyiban.

Mi van, már nem is köszönsz nekünk, szólt valaki utána, ahogy elfutott a tizenegyes vonala mentén. Azért tűnt fel éppen a vonal, mert éppen akkor húzták a vonalakat madzaggal meg botokkal a focisták, lassan kezdődtek az edzések, egy hét múlva pedig a selejtezők. Míg tartott a tornaóra, ők is félrehúzódtak a lelátó padjaira, tartottak egy kis pihenőt. A tornatanár ekkor a felezővonal közepére állt, a nyakában lógó sípjába fújt, most már elég a poroszkálásból, megálltak a gyerekek szanaszét a pálya szélén.

Gyertek szépen ide, álljatok tornasorba, gyorsabban. Elég az ügyetlenkedésből. Az hiányozna még, hogy a frissen felszórt vonalat a pályán széttapossátok! Meg még azt a kartonládát is rúgja nekem fel ott valaki útközben!

Zubáj éppen ott jött el mellette, talán úgy értette, hogy az utasítás neki szól. Mi csak annyit láttunk, hogy jobb belsővel sikerült telibe találnia, tiszta erőből, hogy a mészpor úgy suhant fel a levegőbe, és robbant fel, mint az atombomba. Nagyjából két méter magasan jókora fehér színű gombát formázott, mint valami természeti tünemény, aztán szépen széthavazta a doboz a tartalmát egészen a középvonalig.

Hosszan krákogtak, köpködtek, és a szemükből törülgették a mészport, akik a közelben voltak.

Azonnal a csaphoz, ordított a tornatanár, gyerünk az öltözőhöz, mossátok meg az arcotokat, öblítsétek a szemeteket!

Ez a szófogadó, szelíd, nagyra nőtt melák ötödikben már az iskola bolondja lett, aki folyton elsírta magát, ha kievették.   

Évek teltek el, és nem is jártam arrafelé, ahol Zubájék laktak. Véletlenül találkoztam vele. Abban a folyószéli utcában árultak nagyon olcsó alkatrészeket, egymás mellett álltak ilyen üzletek, jobb híján lehetett csak így nevezni őket, régebben talán kovácsműhelyek voltak meg lepukkant barakkok, mostanság pedig a rozsdás dróttól a lopott dísztárcsákig mindenfélét árultak itt.

Zubáj azt mondta, semmit sem változtam, és ugyanúgy beszélt hozzám, mintha csak ötödikben váltunk volna el. És most folytattuk az utunkat hozzájuk, mert ragaszkodott hozzá, hogy megnézzem, mire vitte, igazi gazdasági udvart épített fel.

Először meglepődtem a változáson, hogy ilyen emberformája lett, és teljesen normálisan viselkedik. De miért is ne, gyerekkorában is csak mi csúfoltuk, nem bántott ő senkit.

Tolta a biciklit, és közben magabiztosan mesélte, hogy senki sem vette őt komolyan, pedig legbelül nagyon is tudta, hogy mindenki hülyének nézi, de arra is emlékszik, hogy az óvodában milyen jó barátok voltunk.

Bólogattam kényszeredetten, mit tudtam volna mondani. 

Közben találkozunk a szomszéddal. Megjátszotta a mogorvát. Elfordította a fejét, hogy ne kelljen köszönnie.

De most sem sokan állnak szóba velem a régiek közül, az emberekben rögződik az előítélet, nem tudják elfogadni a változást, hogy még én is vihetem valamire. Csak azok járnak hozzám, akikkel üzletelek. Ők tudják, hogy becsületes üzleteket kötök, és nálam csak első osztályú áru van.

Ekkor döngve becsukódott mögöttem a vaskapu. Hirtelen tudatosodott bennem, hogy ez csapdahelyzet, igazából azt sem tudom, hova kerültem, nincs már mögöttem menekülési útvonal, és akihez gyanútlanul betértem, otthon van ezen a terepen a farönknek támasztott fejszével, a különböző méretű bozótvágókkal, melyeknek ekkor pillantottam meg a frissen fent élét, és most tapasztaltam meg először, hogyan kezdődik egy pánikroham egy zárt, ismeretlen térben. A legjobb védekezés a kérdezés.

Mit csinálsz tulajdonképpen?

Mintha élvezte volna, hogy így berezeltem, mintha tudta volna, hogy a bizonytalanság a legjobb fegyver. Fogta a fejszét, hátrasuhintotta, és fent, a levegőben pörgött párat a feje fölött, aztán elkapta. Cirkuszban látni ilyen mutatványt, no meg vagány favágók kezében.

Már nem vagyok kövér, hanem izmos.

Elhiszem anélkül is, hogy felnégyelnél.

Csak vágok egy éket, mert úgy látom, kilazult az egyik retesz.

A fogpiszkálót is ezzel csinálod?

Nem, dehogy, csak előtted akartam villogni.

Még mindig nem jöttem rá, milyen rémségekkel foglalkozol ebben a bádoggal bélelt udvarban.

Dobolok a falakon.

Ehhez kell ilyen golyóálló kezeslábas?

Akkor legyen meglepetés. Ha még nem is hallottál róla, akkor meg kell nézned.

Voltak ugyan közös ismerőseink még iskolás korunkból, de már régen jártam errefelé, és senki sem beszélt róla.

A lakóházra emlékeztem. Volt elöl egy virágoskert, és az udvar hátsó felében melléképületek, amögött pedig erdős árterület, és valahol a nyárfák lombja mögött sejteni lehetett a folyót. Most viszont a hátsó rész fenyegető, bokros kuszaságra hasonlított, iszalaggal benőve, ahova szomszédok sem látnak be.

Széttárta a karját, mint aki a birodalma határához érkezett, és nagyon büszke arra, amit teremtett. Nyilván jórészt saját kétkezi munkájával.

Megtakarítottam egy kis pénzt abból, ami apám után járt.

A betonalapokon a fémoszlopok drótketreceket tartottak. A hátsó részüket egy közös palatető fedte, elöl pedig mindegyiknek külön kifutója volt.

Jó vastag rácsok, hogy ne tudják szétrágni. Alul is tágas helyet hagytam, hogy könnyű legyen tisztítani. Minden este lemosom kompresszoros locsolócsővel, a szennyvizet elvezeti a burkolat alatti csatorna a folyóba.   

Mégis mik ezek?

Nem szeretnek a tűző napon. Mindegyiknek fedett odúja van.

Mindegyiknek külön?

Persze, mert ha összeereszteném őket, akkor kárt tennének egymás bundájában.

Kireteszelte az egyik ketrecet. Bement a tető alá, és kihúzott egy ládát. Zsákszerű anyaggal volt bélelve, és kiemelt egy plüssállatkát.

A legifjabbak.

Erre nem számítottam, most én lettem infantilis, mint akit visszarántottak a saját gyerekvilágába. Ilyen puha kis lényt, ennyire kedves kis állatot még sosem láttam, legszívesebben azt mondtam volna, hogy adja nekem, azonnal hazaviszem, nekem éppen egy ilyen kellene. Érdeklődő tekintettel nézett körbe, okos és életrevaló volt, mindjárt azt nézte, merrefelé lehetne elszökni. Felül acélkék, lejjebb grafitszürke volt, a pehelyszőr a fején és a fülén világoskéken fénylett.

Meg lehet simogatni?

Amikor ilyen kicsik, nagyon megtévesztőek, szelídnek tűnnek, de ezek akkor sem kiskutyák. Itt kell megfogni! De vigyázz, mert nagyon ügyes, és ha elfut, többé sosem kerül elő.

Ekkor láttam meg Zubáj karját, ahogy felemelte a csöppséget, mindenütt hegek, kaparások, sebek, sőt, mindenfelé indázó varrásnyomok tarkították, mintha divatos tetoválások lettek volna.

De hát ezek harapnak. Mégis megéri?

Már kétszer kaptam vérmérgezést. Látod, az ott az egyik tenyészállat, most előmerészkedett, pedig fél az idegenektől, azokkal már tényleg vigyázni kell. Három éve vettem a felnőtt tenyészállatokat fenn a Zangyalon egy gazdától. Nála beváltak, jó üzletet csinált a kékrókákkal.

Nem találtál valami veszélytelenebb elfoglaltságot?

Van ennél veszélyesebb szakma is. Most már megéri. Nekem ezek az állatok még kedvesek is, engem ismernek. Egyébként is, miféle előítélet munkál az emberekben? Nekik semmi sem normális, ami eltérő.

Kifizetődik?

A bundájukból meg lehet élni. A kékrókák november végére prémérettek. Első osztályú alapanyag lesz belőlük, most jól megnőttek. Talán már én is jobban értek hozzá. A nagyobb testtömeg miatt azonban nagyobb méretű szárítófákat kellett vennem.

Nézegettem ezt a gyönyörű, rendben tartott, különös állatot. Zord telek jutottak róla az eszembe, ahogy vágtatnak a hóban, és mintha a havat le sem ráznák le magukról, megülne rajtuk hamvasan, és dús farkukon még fel is fénylene. Tartásuk volt, mint akik tudják magukról, hogy milyen értékesek. Még képen sem láttam kékrókákat. Bárcsak szelídebbek lennének.

Akkor már értettem, hogy miért a magas bádogkerítés, nem árt, ha minél átláthatatlanabb, mert ha itt kerülnek le róluk az értékes szőrmék, az nem közszemlére való látvány. Akkor néztem körbe, hogy itt féltetők és szárítórudak vannak, a csűrben cementkádak és mindenféle rozsdamentes eszközök.

Azokat nem mutatom meg. Inkább az állatokat nézegesd. Látod, akkor válik szét az alom, amikor vedleni kezdenek, amikor cserélik a bundájukat igazira. Egészen megváltoznak hirtelen, a régi kiskutyás aranyosságukat felváltja a gyanakvás, megnyúlik a fejük, a folyton szaglászó vadászorruk. Áttérnek a húsra. Főtt húst esznek, lúdnyakat, pulykaszárnyat hozok a vágóhídról, kevés disznóhúst is, csakis főve kapják, mert a nyers húsok romlékonyak a napon, meg aztán, ki tudja, milyen betegségeket hordoznak. Főzéssel a baktériumok elpusztulnak. Az etetésüket ilyen egyszerűen oldottam meg, csak betolom az alumíniumtálcát a résen át, aztán ugyanezzel a nyéllel visszahúzom.

Közben egyfolytában mesélt a tenyésztésről, ahogy sétáltunk kifelé, hogy olyan gyümölcsöket gyűjtöget a hegyen, fenn a Zangyalon, melyek a rókák természetes környezetében is előfordulnak: berkenyét, galagonyát, vadalmát, somot, szedret, iszalagszőlőt, vackort, gesztenyét, áfonyát, egrest, kökényt, ilyen a desszertjük, de esznek zöldségféléket is. Meglepett, hogy ilyen komoly fiatalember lett, milyen könnyedén és érthetően meséli el azt, amivel foglalkozik, érdekesen és szenvedélyesen, kiragad egy olyan világba, amit eddig nem ismertem. Közben mentünk vissza, a vaskapu felé. Elénk tárult a színes nyári virágokkal kert és az utcát elválasztó mályvasövény, a vészjósló cinterem után igazi paradicsomi látványt nyújtott.

Miért nem hívod be barátodat, kérdezett ránk egy női hang a teraszról. Frissen őrölt kávét főztem, még nem hűlt ki.

A liliommal teli láda takarásában észre sem vettem, megálltunk egy pillanatra, ekkor már felismerem az anyját, az árnyékban ült könnyű selyempongylában egy fűzfavesszőből font karosszékben, mellette az asztalon széles zománcos bögre állt, és egy könyvet hajtott be éppen az ölében. Keskeny szája, mint a penge, mindig is ilyen szögletes vonásai voltak, az arca sápadt és ránctalan, mintha nem múlt volna rajta az idő.

Most már szabadkoztam, sietnem kellett. Varez barátom csak két utcával lakott arrább, kisebb-nagyobb javításokat szokott elvégezni a gépemen. Már legalább fél órája várt rám.

Nem tartott sokáig, amíg kicserélt egy alkatrészt, és a látogatásom a sarki könyökölőben végződött. Már a városban sem maradt egyetlen békebeli kocsma sem, talán ez maradt az utolsó hely, ahol még találkozhattak, szólhattak egymáshoz az ismerősök. Még a dohos, erjedt szag is régi kártyapartik otthonosságát árasztotta. 

A rókás fickót, hogy ismerem-e? Mit kerestél ott? Valami nagyon nincs nála rendben. A szomszédja panaszkodik rá, már többször feljelentette a bűz miatt. Rókákat tart, micsoda elmeháborodott!

Ezért még nem kellene ennyire elítélni. Láttam disznóólakat is abban az utcában. Nem lehet, hogy azok jobban bűzlenek?

Még véded? Hát nem tudod, hogy együtt él az anyjával?

Elég sok embert ismerek, aki együtt él az anyjával, jegyeztem meg halkan, mert most már elültette bennem a kíváncsiságot, hogy miből ered az ellenérzés, mit vétett ez a szerencsétlen Zubáj.

Mindenki látja őket, alsóneműben kávéznak a teraszon, körülrakják virágokkal, úgy élnek, mint valami szerelmespár.

Milyen egyszerűen látják itt a dolgokat, gondoltam magamban, de hangosan csak annyit mondtam, hogy az osztálytársam volt, gyerekkora óta kora óta ismerem, akkor még a nevét is csak selypítve tudta kimondani, Zubárnak hívják, de kiskorában nem tudta kimondani az r-t, ezért Zubájnak csúfolták. Úgy látszik, a gúnyneve ráragadt. Amilyen érzéketlenek errefelé, talán még így is szólítják.

Azt még megértem, hogy a gyerekek kegyetlenek, verekednek, elszedik a gyengébbek uzsonnáját, de azóta visszavonhatatlanul felnőttünk. 

Vareznek meséltem róla, hogy legalább próbálja másként is látni, ne ilyen primitív előítéletekkel, mint a többiek, akik itt könyökölnek a kocsmában.

Amikor Zubáj apja meghalt, annyira félt mindentől, hogy nem maradt meg egyedül a szobájában, nincs senkijük, az anyja odavette az ágyába maga mellé, csak úgy tudott elaludni. Tudom, hogy mennyit kínlódott, hogy túltegye magát az apja halálán, és látom most, hogy mennyit dolgozik. És igazából az sem érdekel, ha még mindig nem tud egyedül aludni, akkor sem fogom megvetni érte. Az emberek hajlamosak elhamarkodottan ítélkezni. A szomszédok addig is elfeledkeznek a saját bajukról, amíg valaki mást szapulnak. Zubáj tökéletesen alkalmas erre, mert sosem tudta magát megvédeni, fizikailag sem, és most úgy látom, a pletykák ellen sem.

Mintha nem is akarta volna megérteni, Varez makacsul hallgatott, miközben kortyolgatta a sörét, aztán közönnyel csak annyit mondott, hogy jobban is meggondolhatnám, ki mellett állok ki.

Nem akartam már győzködni semmiről, hogy a saját családjában is szétnézhetne. Nem akartam, hogy egy kocsmában, sörözés közben veszekedésbe csapjon át a beszélgetésünk. Igyekeztem másfelé terelni a figyelmét, hogy ne ezzel váljunk el.

Nem is hoztuk többet szóba.

Majd jövök hamarosan megint, ha elromlik a gépem.

De nem lett vele semmi gond, az új alkatrész bevált, hónapok múltak el, és megfeledkeztem róla is, Zubájról is.

November volt már, kikészítettem a mentaleveleket, valami nátha miatt ki sem tettem napokig a lábam, teavizet forraltam éppen, amikor csörgött a telefon. Zubáj hívott. Mert történt valami. Szaggatottan, töredezetten mesélte el, nem volt türelme a szakkifejezéseken gondolkodni, csak közölni akarta, hogy mi történt, mert neki számít, hogy valakinek elmondja. Egyik reggel, amikor a ketrecekhez ment, látta, hogy minden csupa vér, úgy feküdtek egymás mellett, mintha őt vádolnák, néztek rá, és a szemükből patakokban folyt a vér, előbb csak úgy, mintha sírtak volna, aztán nyüszítettek, és lassan iszonyú kínok között elvéreztek a kékrókák. Az állatorvos szerint patkánymérget adtak nekik.

Miért mondod többes számban?

Mert bárki lehetett a szomszédból, az utcából, és az is lehet, hogy többen jöttek. Iszapos csizmanyomokat láttam, a folyó felől jöttek be éjszaka. Ismerték a helyet, valószínűleg mérgezett húst adtak nekik, láttam a maradványait. A furgonba raktam a rókáimat. Kerestem nekik egy mély sziklarést az erdőben. Majd szabadok lesznek újra, fenn a Zangyalon.

Mikor történt ez?

Egy hónapja múlt lassan.

Miért csak most szólsz?

Néhány embertől elköszönök.

Hogyhogy elköszönsz?

Sokkal korábban rá kellett volna jönnöm, hogy innen el kell mennünk. Az állatokkal könnyebb, mint az emberekkel. Egy osztrák farmon fogok dolgozni, jól megfizetik, fenn az Alpokban, ott nem kell sokat beszélni. Soha többé nem jövünk vissza.

Aztán egy lélegzetnyi suhanás maradt a vonalban, mintha más nem is maradt volna ott, csak a szél.

 

Szirmok tükörképe
(Forrás. 2016/12.)
Az ikrek magánya
(Kortárs. 2016/12.)
Elolvasom
#parkchildrenshospital
(Tiszatáj. 2017/2.)

Kontra Ferenc:

#parkchildrenshospital

Csak a porceláncsészék törtek el az első robbanáskor. Azóta sem tudom megérteni, az üvegek miért nem.
Remegett a kezében, de a kávéból azért nem folyt ki egy csöpp sem. A mostani porceláncsészék nagyon réginek tűntek, holott nagyon is újak voltak, betűkkel díszítették, vegyítve virágmotívumokkal, mint a tetoválásokat. Mindig átböngészte a hétvégi újságot a holtak miatt. Csak mi lehetünk ilyen kevesen, akik ismerjük egymást, mi, öregek. A férjét is ott akarta látni a többiek között minden évben, ahogyan az itt szokás.
A fiatal orvos a vizit utáni teendőit végezte az íróasztalánál, közben bólogatott néha, mintha követné, amit az idős asszony mond a kanapén ülve […]

Csak a porceláncsészék törtek el az első robbanáskor. Azóta sem tudom megérteni, az üvegek miért nem.

Remegett a kezében, de a kávéból azért nem folyt ki egy csöpp sem. A mostani porceláncsészék nagyon réginek tűntek, holott nagyon is újak voltak, betűkkel díszítették, vegyítve virágmotívumokkal, mint a tetoválásokat. Mindig átböngészte a hétvégi újságot a holtak miatt. Csak mi lehetünk ilyen kevesen, akik ismerjük egymást, mi, öregek. A férjét is ott akarta látni a többiek között minden évben, ahogyan az itt szokás.

A fiatal orvos a vizit utáni teendőit végezte az íróasztalánál, közben bólogatott néha, mintha követné, amit az idős asszony mond a kanapén ülve.

A tárgyak magánya olyan idegen. Mint amikor anyám meghalt, a tárgyai vele együtt haltak, mint egy közúti baleset után az elhagyott cipő, a mozdulatok egyedisége nyomot hagy: a tubuson a kéz nyoma mindig ugyanolyan, a filmtablettán az ezüstfólia tépései. Néha szétnézek magam körül, és látom, hogyan válok felesle­gessé.

Bevette a gyógyszereit?

A félkör alakú terem alkotta az épület egyetlen kiszögellését, a stílus része volt, a vasbetonnak köszönhette különös alakját, a szecesszió alkalmazta először. Hozzá idomították az ablakokat, és ha szép időben mindet kitárták, nyitott terasszá változott a szoba. A bútorokat a főorvos válogatta össze, akit Ódiumként emlegettek. Neki megvolt hozzá az ízlése, hogy minden korhű legyen, egészen pontosan egy sosem létezett korhoz idomította a berendezési tárgyakat, hogy ebben a tágas teremben minden olyan legyen, mintha a múltban élnének, egy olyan helyen, ami sosem létezett, mégis ilyennek képzeljük el. Idős betegek sokszor rá hagyták lakásuk berendezését, mert az új lakók nem is tartottak igényt rá. Jól megőrzött plüsskanapé és intarziás spanyol láda állt a sarokban, egy mahagóni tálalón pedig nippek és vázák sorakoztak. Bárki bejöhetett, levehetett egy könyvet a polcról, vagy olvasgathatta a napilapokat.

A borostyánnal borított falak úgy fedték kívülről az épületet, mint valami sötét titkot. Gyermekkórház a park szelén, így élt a köztudatban, hiszen a táblán ez állt. Pedig nemcsak gyerekeket ápoltak itt, hanem felnőtteket is, ők feküdtek a földszinti termekben. Az pedig végképp a feledés homályába veszett, hogy a négyszintes épület a város egykori fertőző osztálya volt, ezért különült el fizikailag is az úttest szemközti oldalán lévő városi kórháztól. Aztán amikor a túloldalon felépült az új, hétemeletes épület, abban már helyet kapott a fertőző osztály is.

A gyermekkórházat mégis meghagyták. Először hely híján, szükségmegoldásból kerültek ide azok a sérültek, akiket közvetlenül a háborús hadszínterekről szállítottak be, nem is mentőkkel, hanem kamionokkal és helikopterekkel. Már lassan kiürült volna a sürgősségi osztály, amikor a város nyakába szakadt egy addig nem látott légi háború, a hetvennyolc napig tartó bombázás. Ez sem okozott különösebb változást az épület életében, az ellátás hasonló volt, az esetek is. Amire akkor senki sem gondolt, a bombázás következményei viszont már hosszan tartó változást hoztak. Erre még az orvosok sem készültek fel, mi lesz akkor, amikor kiderül, hogy a hidakat nukleáris robbanófejekkel bombázták. Ezt az információt senki sem merte megerősíteni, később pedig szándékosan hallgatták el. Hol azért, hogy ne keltsenek pánikot a lakosság körében, hol pedig azért, mert erre még évek múlva is utasítást kaptak. A nukleáris anyagok genetikai elváltozásokat okoztak, ami leginkább az akkoriban született gyerekeket érintette. A rendellenességek előre megjósolhatatlanok voltak, igazából sosem készültek bizonyító erejű tudományos felmérések. Nem is számszerűsítették, pontosan hány gyerek született fogyatékkal, csupán az volt nyilvánvaló, hogy túl sok az egybeesés, mégsem azonos a kóresetek lefolyása. Eleinte el sem hagyták a kórházat az újszülöttek, legtöbbjük csak néhány napig élt, aztán egyre több végtaghiányos csecsemő jött a világra. Némelyikük hosszabb életkort is megért, mint amennyit elsőre prognosztizálni lehetett. A mikrokefáliásokat sosem engedték ki, mert félt tőlük kint a többi gyerek, és folyton megverték őket. Nem minden torzulás volt ilyen szembeötlő, ezért a várható életkor is megbecsülhetetlen lett. Növekedett a mentális fogyatékkal élők és a daganatos betegek száma. Egyre többen lettek, az orvosok pedig egyre kevesebben. Ekkorra maradt végleg gyermekkórház a neve, ahova mindig kerültek ugyan újszülöttek, de az ellátásra szoruló gyerekek is itt maradtak, és közülük sokan már kamaszkorba értek.

Az esetek annyira különböztek egymástól, annyira atipikusak voltak, hogy ránézésre meg nem mondta volna senki, miféle intézmény ez. Akadtak köztük, akiket akár otthon is ápolhattak volna, de a család nem vállalta. A kórház pedig azt nem vállalhatta, hogy más intézményekbe utalják őket, mert ismeretlenek voltak a következmények, rendhagyó a betegségek lefolyása, miközben előreláthatatlanul módosultak a diagnózisok.

A gyerekek mindennapjai a kórtermekben, az udvaron és a parkban teltek. Bár volt rendes utcai ruhájuk, legtöbben olyanok voltak, mint a többi gyerek, mégis különböztek a többiektől. A parkot nem hagyhatták el. Elég nagy területen feküdt, a sétautak délelőttönként tele voltak siető orvosokkal, délután pedig a szemközti kórház járóbetegeivel és látogatóikkal, sokan itt lábadoztak a padokon műtétek után. A környékbeliek inkább elkerülték a parkot, legfeljebb arra használták, hogy lerövidítsék hazavezető útjukat. Csak néhány különc jógázott egy-egy füves tisztáson.

Egyik reggel parkfelújítók érkeztek. A férfiak piszkos, festékfoltos kezeslábasban hordták a festékesdobozokat. Nagy pötty jelezte a dobozon, hogy melyik milyen színű: sárga, kék és magenta.

A fiatal orvos a műszereit rendezgette a porcelánedényekben, közben önkéntelenül is kitekintett az ablakon, már ez volt a második évszak, amit itt töltött. Amikor sütött a nap, az ég kékje visszatükröződött a park közepén elterülő mesterséges tóban. Ha nagyobb eső esett, egészen a járdákig szélesedett, és másnapra a semmiből még egy békakórus is idetalált. De nyárra olyan kicsire zsugorodott a vize, hogy át lehetett gázolni rajta. Az utak és bokrok mentén kertészek bóklásztak délelőttönként, egynyári virágokat palántáltak, hogy mindig tarka képet mutasson a park. De jól megfért itt egymás mellett a zászlós csüdfű, a fekete nadálytő, a nadragulya, a bagolyszív és a vörös acsalapu is.

Elérkezett az ebéd utáni pihenő ideje. A fiatal orvos már jó ideje fontolgatta, hogyan kérdezhetne rá… Hiszen csak ketten maradtak. A széles teremben pedig valamikor fehérköpenyesek serege nyüzsgött, és igazi kórházi hétköznapok telhettek itt, de mostanra csak ketten maradtak, két orvos és a személyzet, két ápolónő és két takarítónő váltotta egymást, összetartó közösséget alkottak.

Miért nevezték el Ódiumnak?

Szakállas, kopasz férfi volt, olyan típus, aki már harmincévesen magára ölti a saját maszkját, és ettől kezdve kortalanak tűnik. Annyira nem lepte meg a kérdés, hogy a válasza inkább szórakozottságra vallott.

Úgy ragadt rám a név: az ápolónő, aki először hallotta tőlem ezt a szót, azt gondolta, hogy egy orvosság neve, és keresni kezdte a vitrinben. Amúgy is illik egy orvosra. Ráhagytam. Sőt tetéztem a titokzatosságomat azzal, hogy azt mondtam, még annál is hatékonyabb vagyok: én előbb érek oda, mint a fájdalom. Mert orvos vagyok, nem gyógyszer. Tehát oda hatok, ahova kell. Mert az ódium mindennek az ellentéte: valamilyen orvosolandó kellemetlenséget jelent.

És itt vette át az értelmezés fonalát a fiatal orvos, bizonyítva, hogy maga is végiggondolta mindezt, mielőtt feltette volna a kérdést.

Valójában pedig rosszabbat jelent.

Igen, pontosan azt, ami illik rám, amivel foglalkozom: gyalázatot jelent, ami velünk történt, és az átkot is kimondja, ami szintén velünk esett meg. Akár egy rémmesében. Még mindig nem merne rá megesküdni senki, mennyi benne az igazság. Akár hisz benne, akár nem, aki egész életében négykézláb jár, mert torz végtagokkal született, abban nem a diagnózisa tudatosodik, hanem úgy fogja érezni magát, mint az elátkozottak. Egy idő után úgy is viselkedik. Aki egy kupacba gyűjti minden fogyatékosságát, maga fölé tornyozza a szörnyet, amely legyőzi.

Úgy rémlik, hogy itt valami másról is szó volt, hiszen főorvos lehetett volna a szemközti klinikán. Valóban azon múlt a kinevezése, hogy nyilvánosságra akarta hozni, mi történt itt valójában?

Dante írja: „Nessun maggior dolore, che ricordarsi del tempo felice nella mi­se­ria”, azaz „Nincs nagyobb fájdalom, mint a nyomorúságban boldog időkre emlé­kezni.”

De nem ez lehet az igazi ok, most kitért a válasz elől.

Néha azt a legnehezebb megtenni, amit szeretetből teszünk.

Hiszen megjelent valahol külföldön egy nagy feltűnést keltő publikációja.

Nem látja ezt a szellemi nyomort? Mióta tart? Az anyagi juttatások a párt kezén mennek keresztül, e nélkül az intézmények nem is tudnának fennmaradni. Itt minden a párté: a kórház, az iskola, a színház, a könyvtár, a média, a múzeum, a könyv is. Próbálja diagnosztizálni, hogy diktatúrában élünk, legyen kívülálló, és máris kint találja magát egy pocsolyában, vagy marad itt, az elfekvőben, egy olyan részlegen, amiről a világ mit sem tud, és a csendességet választja. Eltakarták a világ szeme elől a következményeket.

Eltemették a titkokkal együtt, amire rájött. Pedig ez tudományos kutatás eredménye volt. És a kollégák? Azok miért hagyták ezt?

Mert a hallgatásért fizetnek. Úgy tenni, mintha senki sem tudná, mi történt. Amit elhallgatnak, az nincs is, sőt meg sem történt. A babonás néphit gondolkodik így: ha nem írom le és nem mondom ki a nevét, akkor ezzel megsemmisítem.

Megéri hallgatni?

Azoknak igen, akik ott tenyésznek a hatalom hónaljában, akár a gombásodás.

De hiszen itt járnak köztünk. Úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna. Megbocsátott nekik?

A végén nem az ellenség szavára emlékezünk, hanem a barátok hallgatására.

A fiatal orvos már nem is akart semmi mást kérdezni, megértette, miért nevezik bölcs remetének: gnómákból állt, bármit mondott. Csak nézte az ablakból, hogy a gyerekek bokáig járnak a mesterséges tóban, mellette egy kis nádast alakítottak ki, és itt állt a kanadai fenyő is, óriásra nőtt, oldalára szögezve a tábla, mint valami botanikus kertben.

Csukódott az ajtó, de a visszhangos folyosóról minden behallatszott. Ódium a nővérrel tárgyalta meg, hogy mire lenne szükség. De nem adnak! Tudom. Nekünk kell előteremteni. Persze, ahogyan eddig is. Tisztességesen. Mégsem küldhetem őket a főtérre kéregetni. Pedig a testi fogyatékkal élők kalapjába szoktak dobni némi aprót. Rájuk babonás viszolygással tekintenek. Ennek sosem tenném ki a gyerekeket, annyira megalázó. Akkor mi legyen? Az egyik fiú majd ablakot mos itt az útkereszteződésben a piros lámpánál. Rajta nem is látszik, hogy fogyatékos. Egy másik pedig kimehet a sétálóutcába, ügyesen zsonglőrködik, az nem jár zajjal. Állítólag az utcai zenészeket azért tiltották ki, mert nagy ricsajt csaptak. De ez a fiú zsonglőrködik labdákkal meg három naranccsal, legalább csinál valamit a pénzért, látják rajta az igyekezetet.

A fiatal orvos a takarítónőtől hallotta, hogy egy ápolónői fizetést megtakarítanak maguknak. Az idősebbik nyugdíjba ment, és felvettek a helyére egy másikat, de csak papíron. Ugyan már, nem merészkedik ide ellenőr, hiszen tudják, hogy járványosztály volt, most meg pedig ketyós kölykök lakják, szóval finnyásak, meg nem is számítunk. Egyik betegünket alkalmaztuk, vagyis őt jelentettük be alkalmazottként, akinek a fizetéséből öt gyereket tudunk itt tartani, kezelés, étkeztetés, tudja már, és minden gyerek elvégez apróbb munkákat. Nem dolgoztatjuk őket, inkább csak úgy, mintha egy családban lennének, hiszen úgyse mennek innen sehova, legfeljebb ha megérik a felnőttkort. De azt még nem tudhatjuk, megéri-e bármelyikük is. Az idősebbek tudnak a kisebbekről gondoskodni, sőt az idősebb betegeknek is tudnak segíteni. Két erősebb gyerek még vigyázni is tud egy idős betegre, ezt még én is megengedhetem.

A gyerekek idebent mégiscsak búra alatt élnek, és hogyan szembesülnek azzal, hogy a külvilág odakint önmagát normálisnak tartja velük szemben?

Mindig az a kérdés, hogy én vagyok tébolyult vagy az összes többi.

Egymásra vigyáznak, ezt látom, de ha őket éri valamilyen inzultus kint, a parkban, akkor mi történik, ha rájuk senki sem vigyáz?

Néha kigúnyolja őket a többi gyerek, de verekedni nem szoktak. Az őrült nőtől meg félnek, és a közelébe se mennek, tudja, a parkba jár, és nem csinál mást, mint azt a nagy zománcos kék vázát simogatja.

Minél többet feledtetünk ebből, annál jobb, valóban nem az orvosságokon múlik, jutott magában csendes következtetésre a fiatal orvos. A takarítónő levetette a munkaköpenyét, a fogasra akasztotta, és elköszönt.

Kopogtak az ajtón.

Be lehet jönni.

Aztán még hangosabban. Ezek csak idegenek lehetnek. Felállt a képernyő mögül, és ajtót nyitott. Két kertész meredt rá, és megrovóan fogtak bele egy hosszú monológba, amely arról szólt, hogy a mesterek meghozták a festéket, újragyalulták volna a padokat, aztán kikeverték volna a színeket, de az ebédszünetben eltűntek a kannák, ellopták, azaz kibontották a kannákat, felnyitották a dobozokat, megtalálták az ecseteket, és mind sorban befestették a fák kérgét az épület fala mentén, mert itt takarásban dolgozhattak, a bokrok és az épület között állnak ezek az ostorfák, sima a kérgük, könnyű őket mázolni, sejteni lehet, hogy kik voltak, mert ezeket a színeket nem így használják, hanem kikeverik belőlük a padok hagyományos színét, most pedig látható, hogy ezekkel az alapszínekkel festették be sorban a fákat magentára, kékre, sárgára, és ami a legárulkodóbb, hogy elég alacsonyan vannak festve, mintha mindegyiket gyerekek mázolták volna be, és utána eltűntették a nyomokat: az üres dobozokat, ecseteket a konténerbe hajították, az oldószeres üvegek is üresek voltak, tehát valószínűleg a kezüket lemosták vele, miután a festéssel végeztek, no ezt adja össze dokikám, elfelejtette nekik beadni a dilibogyót?

A fiatal orvos legszívesebben azt mondta volna, hogy az a festék nem árt a fáknak, de ezzel a gyerekeket védte volna, és az suhant át az agyán, hogy ebben a pillanatban szabad-e a gyerekek mellé állnia, mert hiszen hozzájuk áll közelebb, vagy adjon inkább kitérő választ.

De a kertészek nem választ vártak, hanem felszólították, hogy a kórház minél előtt tisztíttassa le a fákról a festéket, mert a rikító színek elcsúfítják a parkot, és különben sem kell mindenkinek felhívni arra a figyelmét, hogy az ütődöttek kijárnak a szabadba.

Csak kreatívak, mondta volna ki hangosan a fiatal orvos, amit gondolt, de inkább elszámolt magában háromig. Jól van, megbeszélem a betegekkel. Majd találunk valamilyen innovatív megoldást!

Aztán megvárta, amíg elindul a lift lefelé. Ezt a liftet mindig a gyomrában érezte ilyen helyzetekben, ahogy fel-alá járt, mint egy régi beidegződést, azt a kényszerképzetet, ami hozzá kapcsolódott, hogy a lifttel csak egy rossz hírt hozó jöhet, holott tudatában volt annak, hogy neki ezt illene tudatosítania magában, illene kezelnie. Legalább tegye azt, amit ebben a helyzetben meg kell tennie, végigmegy a folyosón, és tisztázza az ügyet a legjobb belátása szerint. Az egyik kórterem ajtaja nyitva állt, az ápolónő a szokásos lázgörbét rajzolta, aztán köszönt, és elment.

A fiatal orvos becsukta az ajtót, ezt nem kell mindenkinek hallania.

Nagyfiú vagy már, ne vakard a tököd az ápolónő előtt.

Ez a legnagyobb baj?

Eltaláltad, nem ezért jöttem, szerintem sejted is, hogy miért. A fák miatt, amiket befestettetek.

Nem vagyok épeszű, papírom van róla.

Amit csináltatok, az nem bűn. Nekem tetszik. Jó ötlet, csak éppen ránk fognak szállni. Újabb alibi lesz a kilakoltatáshoz, hiába próbálok mozgósítani minden jó érzésű embert, támogatókat keresek, petíciókat íratok alá, mások mégis próbálnak fogást találni rajtunk, hogyan csapják a földhöz a kórházat, mert ez a hely egy szállodának kellene, már írom egy ideje a kórház történetét a világhálón, hogy miért nélkülözhetetlen, sokan olvassák, visszajeleznek, de ez sem lesz elég, érted már, meghúzzuk itt magunkat még egy darabig, de nem tudom, meddig, aztán szétszórnak bennünket, a legtöbbünket az utcára, és nem mindenki lesz elég életképes hozzá, hogy felkapaszkodjon, a legtöbben meg sem értenék, ha ezt elmondanám nekik, csak lézengenek itt egyik napról a másikra, a legidősebbek nem is betegek, csak nincs hova menniük.

A kamasz csak bólogatott, és megértette, hogy most nem az ő bűntudatáról van szó, hanem valami többről, amiért tehetne valamit. Végiggondolta, hogy ez az ő családja, ettől foszthatják meg. Másik ágya sosem volt, mint ez az ütött-kopott fémvázas. A lábai lógtak róla, hátradőlt, és így aludt el, holtfáradtan.

A fiatal orvos Olaszországban szerezte meg a szakvizsgáját, szívesen maradt volna, de csak egy év múlva lesz üresedés, addig, úgy gondolta, hazaköltözik a szüleihez. Egyébként már ők is orvosi ellátásra szorultak, ez az egy év erre is jó volt, és talán gondolkodási időnek is. Valóban ott folytassa, ahol abbahagyta, vagy inkább másfelé tájékozódjon – nem tudta eldönteni. Ezért próbálta felkeresni a hálón azokat a szakoldalakat, melyeket korábban Olaszországban rendszeresen látogatott, de a hálózat következetesen megtagadta a hozzáférést: Your IP address indicates that you are in Serbien. We do not currently ship to this country. Vagy az ismétlődött a képernyőn, hogy: The page you are looking for is not available in your region. Udvariasabban: Sorry, this library is unavaible from your location.

Aztán más utat talált a szakirodalomhoz, barátibb lett ez a környezet: #park­childrenshospital, és ezzel a kulcsszóval megtalálta a közlésnek azt a nemzetközi módját, hogy a történeteit mindenki számára elérhetővé tegye az egyik közösségi oldalon. Már voltak ötletei, merre vihetné tovább a tanulmányait, és talán még vannak, akik segíteni is tudnak a gyermekkórház fenntartásában, támogatásokkal és pályázati ötletekkel. Naponta tett fel képeket, apró videókat a min­dennapi életükből, a színesre festett fákat is. Megosztott naplószerűen apró történeteket, érdekes eseteket, amibe sokan beleélték magukat, és a világ legtávolabbi pontjáról is ugyanúgy visszajeleztek, mintha csak az ő városukban történne valami hasonló. Megmutatta a gyerekeknek is, hogy mennyien megnézték.

Hajnalodott. Még égtek a járdákat megvilágító lámpák, de fent az égen már lilásan nyújtóztak a felhők. Az ablakban kirajzolódtak a sétányok ívei. Három sötét alak közeledett az épülethez. Az orvosban még nem is tudatosodott igazán, hogy pontosan kiket lát, de máris rohant le a lépcsőn. A hátsó bejárat ajtajánál már valaki meg is nyomta a csengőt. A fiatal orvos most zárta ki először a maroknyi, öntöttvas kulccsal a zárat, mióta itt van. Igazi rácsos börtönajtó volt.

Az egyenruhás, akivel szembe találta magát, úgy viselkedett, mint aki nehezményezi is azt, ami történt, de nincs is különösebben meglepve. Ez rögtön kiderült abból a néhány pattogó mondatból, amit úgy hadart el, mintha a feje fölé célozná a hivatalos szöveget.

Jobban vigyázhatnának a betegekre. Ezek elkóboroltak. Nem először fordul elő. Magával még nem találkoztam. Új itt?

Igen, viszonylag új vagyok, és köszönöm, hogy hazavezette őket.

A kamasz fiú farmerben, NYC pólóban, kapucnis dzsekiben álldogált, az idős asszony pedig ballonkabátban, alatta mintha csak egy hálóing lett volna. Aztán amikor már bent voltak az ügyelőben, hosszan vizsgálgatta őket. Nem kérdezett semmit.

Nyugodjon meg, ezt tegye a nyelve alá.

Komolyak maradtak és fegyelmezettek. Hagyta őket üldögélni a vizsgálóágy szélén. Aztán a fiú szólalt meg végre. Eltévedt az idős asszonnyal, aki el akart menni még egyszer a férje sírjához. De azóta a temetőt felszámolták, és nagy nehezen találták meg a sírkövet valahol a szeméttelep szélén. Már csak néhány sír maradt épen. Közben rájuk borul az éjszaka.

Ott kell lennie mindig a zsebedben a telefonnak, megbeszéltük, hogy hívj fel, ha eltévedsz.

De én nem tévedtem el. Nálam volt, csak lemerült. Szépen, lassan hazaértünk volna. De a hídon feltűnt a járőrautó, mi meg ott poroszkálunk. Pedig sokszor megálltunk pihenni, de nem bírt már jönni, folyton meg kellett állnunk. Már úgy volt, hogy a hátamra veszem.

És ezt nem tudtad előre?

De tudtam.

Akkor miért vállaltad, hogy elvezeted? Más módja nem volt? Nem volt pénzed taxira?

Még buszra sem akart szállni. Idegenek közelségét nem tudja elviselni.

Nagyobb baj is történhetett volna.

Maga még új itt, nem értheti.

Megpróbálnám pedig.

Vannak olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Úgysem élünk itt sokáig. A félelem ellen nincs orvosság. Hogyan próbálná megérteni? Nincsenek barátok, csak olyan emberek, akik házat próbálnak építeni a szívünkben.

Mióta ismered?

Amióta az eszemet tudom. Mindig hozott nekem cukorkát. Napközben szemmel tartott. Leült az ágyamhoz, és mindig mondott egy imádságot elalvás előtt. Csendesen, hogy a többiek ne hallják, és ne kelljen szégyellnem magam.

Most egymás közt vagyunk. Nem hallja senki. Mindenki alszik. És elmentek ti is aludni. Szerintem megnyugodnál most is, ha elmondanád azt az imádságot.

Kinevetne.

Láttad már, hogy én bárkit is kinevettem?

A fiú hallgatott. Az idős asszony lassan magához tért.

Valóban kíváncsi rá?

Most szólalt meg először, halkan mondani kezdte, biztosan ez volt az az imádság, amit elmondott, mert a fiú közben olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy ne lehessen az arcába nézni.

Füles denevérek, fürge csótányok, veszett komondorok, nyálas csigák, vak patkányok és kockás siklók, maradjatok távol ettől a gyermektől! Éjszakai szörnyek, a halál zsoldosai, a sötétség vándorai, kik akkor alszotok, mikor a nap felkel, vigyázzatok nagyon erre a kisfiúra!

Becsukódott az utolsó ajtó is a hajnali folyosón. A fiatal orvos bezárta a rozsdás kulccsal a hátsó bejáratot. Kinézett az ablakon, és elcsodálkozott, hogy mindent beborított a hó, aztán egy hang azt mondta, hogy ebben a hónapban képtelenség, csak érzéki csalódás. Rájött, hogy kicserélték a lámpákat, ezek inkább kékes fénylapok, és mintha még a növények állagát is megváltoztatnák, a fraktúráját is, mintha a fűszálak egy hatalmas takaró mintáját imitálnák.

Bezdáni hajósok. In. Irodalmi Magazin. 2017/2.
A cirkusz magánya
(Látó. 2017/2.)
Elolvasom
Az író csontjai
(Helikon. 2017/19.)

Az író csontjai

A misztikus történetek általában valamilyen kifürkészhetetlen, eredendő gonoszsággal kezdődnek: egy idegen nem virágot szorongat a háta mögött, hanem kórót; a jelenethez elengedhetetlen, hogy a gyanútlanság vélelme eleve fennálljon; a cselekmény során végig gyanakodnunk kell, tudjunk tehát valamit előre, amit a földbe markoló kéz nem is sejthet, mert a mi tudásunk csak akkor válik az ő sejtésévé, amikor már késő, addigra kiderül, hogy a föld a gonosznak a sírjáról származik, amely persze jelöletlen, éppen ezért alkalmas virágföld gyűjtésére. A földből serken egy hosszú szárú, páratlan levélállású szobanövény a főhős kedvére, a gyanútlanság harsányan zöldül tovább az ablakban, hiszen a napos párkányra helyezte, mígnem egy éjszaka elszabadulnak a növény által feltámasztott démonok, bekebelezik a szunnyadó álmait, és egészen más lesz belőlük másnapra, mint amire gondolni lehetett.

Kristálytiszta gondolatmenet. Erről szól a könyvem.

Mire gondoltam valójában ebben a példabeszédben?

Bekapcsoltam a kis zenegépet, hogy elvigyen innen egy ismerős dallam hullámain egy távoli szigetre, ahol szakállat ereszt a hajótörött, és belevakul a sok naplementébe.

Hogyan válaszolnék a kérdésekre? Mennyi került a könyvembe az igazságból?

Arra gondoltam, hogy nem marad semmi a válaszokból, ha témát váltok, lassan elszállingóznak, és otthon végig sem olvassák a könyvem, nem tudják meg, hol van a gomb elrejtve, amit ha megnyomnak, megszólal a zene. Első hallásra okosnak tűntek a kérdések, és folyt a szellemi kötélhúzás két egyenlőtlen fél között: meg kellett erősítenem az ismeretlenbe vetett hitem: abban a hiszemben folyt a játék, hogy lesznek, akik azért olvassák el, mert nyitva felejtettek magukban egy ajtót. Mások egészen mást jegyeznek meg a találkozásból, és az olvasás hiányában csupán a válaszok raktározódnak el bennük, és akkor örökre homályban marad a leírás, a töredék, a vessző, marad csupán a körülmény, amely viszi az élményt az emlékbe, a következő hét közepébe, addigra el is lehet felejteni. A legnagyobb csalódást alighanem az okozza, ha a szerző élőben kevésbé okos és kevésbé szellemes, akkor a hallgatóság egy emberként, egy tanárként fog gyanút: hátha puskázott írás közben. Produkáljon tehát valamit azokból a nyüglődésekből és kételyekből, melyek a szóban forgó könyvet létrehozták. Ilyen körülményekre kérdeztek rá előző este a könyvbemutatón.

Miről is beszélgethettünk volna a túlságosan hosszú hatásszünetekkel tűzdelt, önképzőkört idéző részletfelolvasás után, mint például a borítóról, amely kötődött ugyan a belső ívekben elbeszéltekhez, de valójában önálló életet élt, mert a címoldal a koponya röntgenfelvételét ábrázolta, hátul pedig a medencecsont díszlett, aztán a kíváncsiságból fellapozók a fejezetek között kulcscsontokkal és oldalbordákkal találkozhattak, és egyáltalán nem látszottak gyanútlannak a fekete hátterek láttán, emiatt a könyvem baljósnak tűnhetett, mintha egy haldoklóról szólna, hiszen a röntgenfelvételek lehetséges töréseket és daganatokat juttattak az eszükbe elsősorban, nem pedig az irodalmat. Gondoltam, jó rávezetés lesz, ha a történetről mondok valami elhallgatásokkal teli kedvcsinálót. De nem, nem igazán a kalandok hömpölygésére terelődött a szó, hanem maradtunk a kályhánál, ahonnan nehéz elmozdulni, mert a kiindulási pont nyújtja a legnagyobb biztonságot, és a látvány sokkal inkább fogva tart, mint a betű.

Kit ábrázolnak ezek a feketeségek? Jó ötletnek tartottam a saját csontjaimmal illusztrálni a könyvem?

Előbb el kellett mesélnem, hogy egyik barátom asszisztens a városi kórházban, saját ötletem alapján vele készíttettem el a filmeket; arra gondoltam, a feltárulkozás szándékának tekintik, ha ilyen mértékű csupaszodást mutatok a saját könyvemben: lehetőleg vetkőzze le az író a húsát is, ne legyen semmi titkolnivalója, gátlások nélkül álljon a röntgengép elé műszak után, amikor viselkedését nem minősítik felelőtlenségnek, és nem írja elő a szemüveges, szigorú szakorvos, hogy milyen szögben és pózt vegyek fel a sugárvédett kuckó előtt az üveghez simulva. Egy író ne akarjon megfelelni senkinek.

Közben eszembe sem jutott, hogy lesz, aki fejcsóválva figyeli a művészet bevonulását a diagnosztikába, mert a szabályosság volt korábban az egyetlen forma. Szórakoztatónak tartottam a szokatlan mozdulatokat, melyek elveszítik semlegességüket és csontvázszerűségüket; megelevenednek, ha gesztusokat fejeznek ki: akár fenyegetést vagy tiltakozást, hahotát: mert az állkapocs és a fogsorok bemozdultak egy poén hallatán, ugyanazok a kézcsontok jártak a billentyűzeten, melyeket most olvasnak, ugyanazok az ujjpercek vehetőek ki a szennycímlapon is. Először csak a hecc kedvéért ragasztottuk tele kívül-belül ezekkel, mintha az író csontváza képregényhős lenne: a lepusztulás mint közéleti metafora, egy oszlásnak indult térkép, az újjászületés szent reménysége állt előttünk: ilyenné lesz Ön is holtában.

A körülmények részletezése jobban lekötötte a hallgatóságot, mint a középről kiragadott eseménytöredék, amelynek jobban éreztem éles széleit, mint megnyugtatóbb közepét; olyan nyugtalanítóan hatott rám, mint amikor a kismutató törik le az óráról, és bizonytalanságban hagynak, hogy most fél van, de vajon melyik órának a harminc perce, mert sohasem úgy törnek le a dolgok, ahogyan célszerűbb lenne, hanem szándékosan hirdetik öntörvényűségüket. Úgy törnek el a szobrok, hogy ne lehessen a részeket pontosan összeilleszteni, és a rianások örökre nyomot hagyjanak, mint a térképen a határvonalak. Az arc közepén fut át a hiány, hogy látványosan megcsúfolja a hajdani egészet. A tárgyak titka marad, hogy miért éppen úgy törnek el, ahogyan. Az egyetem könyvtárosának titka marad, hogy miért éppen ezt a töredéket választotta, aminek alapján magam sem gondoltam volna, hogy az történik, aminek a szöveg szerint történni kell.

Áttetsző valami a kispoharakban, a nagyobbakban sárga hosszú, mellettük pogácsák, szokásosan néhány ott maradó olvasókkal, akik között feltűnően sok az orvos, talán a csontok miatt. Az emelet egyetlen fogadóterme beszélgető csoportokra szakad. Érdeklődve szemléli a könyvem egy ősz úr, mint aki nem egészen az irodalom miatt tartja ismerősnek, és nem is a könyv tárgyi mivolta köti le a figyelmét a feltűnő koponyacsonttal. Még csak szokatlannak sem találja a címoldalát, hiszen naponta találkozik hasonlókkal, mert a beszédbe elegyedéskor kiderül róla, hogy a helyi intézetben agykutató, semmi különöset nem talál az ábrán, abban sem talál kivetnivalót, hogy illusztrálhattam ilyesmivel, miért ne! Végre más mesél, én pedig tudok végre pogácsát enni.

Folyton befektetnek valakit az osztályomra, anélkül, hogy szólnának, legalább a papírjait vele küldenék, de semmi, néha valóságos nyomozásba telik, mire kiderítem, hogy mik az előzmények, mert a betegtől nem mindig tudható meg, hogy mi történt vele, főleg ha alszik, és eszében sincs felébredni, így volt ez a ma reggeli beteggel is, ráadásul semmiféle elváltozást nem tapasztaltam rajta; a terembe, ahova az önpusztítókat szokták befektetni, többnyire szemmel láthatóak a jelek, mondjuk, éppen összevarrták, mert felvágta az ereit, vagy a gyomrát takarították ki a túlszedett, túlivott szerektől, a kimosott mérgek után is más a páciens állaga, de ez másmilyen volt. Az ápoló, aki betolta, csak annyit tudott, hogy tüdőgyulladása van, talán magára csukta a hűtőszekrény ajtaját, és várt a szerencsétlen, amíg rá nem találtak, vagy egy vállalat hűtőkamrájában akarhatott megfagyni, aztán még arra is emlékezett az ápoló, hogy hajnalban hívták ki a mentőt a szomszédok, akik az erkélyükön találtak rá; ezzel elment az ápoló, magamra hagyott töprengésemmel, hogy ugyan miért mások erkélyén akar valaki megfagyni, talán bosszúból, hiszen az öngyilkosság cselekedete is lehet bosszú, de hát azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy erkélyen csak úgy meg lehet fagyni egy csíkos pizsamában, azért akkora fagyok még nem voltak, ennek az illetőnek nem lehettek igazán komolyak a szándékai, arra gondoltam, de aztán észrevettem egy tenyérnyi zúzódást az oldalán, és amikor felébredt, akkor elmesélte, hogy a tizenötödik emeleten lakik, onnan ugrott, nagyon erősen fújt a szél, öt emelettel lejjebb befújta az erkélyre, és eszméletét vesztette, vagy csak nem akarta felébreszteni az ott lakókat, megvárta az erkélyen a reggelt. Meggondolta magát, és nem ugrott tovább.

A harmadik pogácsa után bólogatásommal jeleztem, hogy valóban szokatlan eset, micsoda máslista. Jelentkezett volna inkább önkéntesnek, toldja meg mellettünk a történetet egy nő, aki kezével szélesen gesztikulál, folyton megfeledkezve róla, hogy a pohara tele van konyakkal.

 …ahol lőnek, igazi harc van, oda menjenek az ilyenek, a golyóval biztosra mehet, a durranások itt is fényes nappal, azelőtt csak éjszaka merték kipróbálni, addig senki nem vesz fegyvert, amíg ki nem próbálja, nem igaz? csak azt nem tudom, mi mért nem csomagoltunk még össze? mondtam a lányomnak délután, hogy Pillangó, te mért maradtál, látod, körülötted sár van meg nyomor, egyhamar itt nem lesz pillangónak való évszak, ezt írja le a következő könyvében, ez olyan szép gondolat…

Folytatja még egy darabig szórakozottan gesztikulálva, közben a pohár lassan kiürül a kezében, anélkül, hogy a szájához emelné, és lassan mindenkinek a nadrágjára fröccsen egy kicsi a konyakból, mintha mindannyian félrevizeltünk volna. Csak annyit tudtam róla, hogy patológus.

El tudom képzelni, milyen unalmas lehet egy orvosnak, ha folyton folyvást a betegségeikről beszélnek az emberek. Az írót is történetekkel traktálják, hogy ezt meg azt írja meg. Maga meg csak mosolyog. Úgysem fogja megírni, igaz?

Innentől jövő időben kellene írnom, mert közeledett felém egy púpos nő. Tele voltam előítélettel, miért is tagadnám, balsejtelmem beigazolódni látszott, amikor bemutatkozás helyett mindjárt arra kért, hogy négyszemközt beszélhessen velem. A púpos nők nemcsak a testi fogyatékosságukban hasonlítanak egymásra, hanem abban is, hogy világoskék szemük van, gondoltam magamban, és ha a szemembe néznek, elátkozottnak érzem magam, mint egy eltévedt kisfiú az Andersen-mesében. Tekintete belém akadt, mint a horog, és nem tudtam mozdulni tőle. A horog természete szerint viselkedett, és emlékezetemből kihúzott egy töredéket, az indokot, amitől tudat alatt is előítéletem támadt.

Valamiben feltétlenül hasonlítani kell egyik dolognak a másikra, ha váratlanul előbukkan, különben elfelejteném. A hasonlóság pontosan olyan misztikusan megfoghatatlan, mint a véletlen. Személyes élmény kell hozzá, hogy egyáltalán asszociálni lehessen: a tízéves érettségi találkozónk képe szélesedett ki előttem, kellős középen púpos osztálytársnőnkkel, aki megőrizte kislányos vonásait, és szemlátomást élvezte, hogy a figyelem középpontjába kerül; elsorolta ő is, hogyan sodródott élete fonala a jogi karon keresztül az ügyvédi magánpraxisig, lett lakása meg egy kisfia – ettől mindenki meghatódott, ugyanaz az együtt érző részvét ült ki minden elhúzódó mosoly köré nemre és korra való tekintet nélkül, hiszen merte vállalni szembeötlő testi fogyatékossága ellenére, kockáztatta az életét, és emberfeletti elszántsággal végigcsinálta – ez derült ki a kérdésekből és a válaszokból, olyan volt, mint egy író–olvasó találkozó, az alkalmi főszereplő az osztály rokonszenvét élvezte, és ez a parancsoló közvélemény sosem engedélyezett semmiféle kételyt; aminek részvétet kell ébresztenie, ahhoz tessék méltóan viszonyulni! Azt figyeltem, az előítélet elhárítása hogyan csap át a másik végletbe. Mert vannak az életnek megkérdőjelezhetetlenül szent dolgai, és a találkozón a magam visszafogott csendességével és rajongás nélküliségével úgy éreztem magam, mint a bűnös, aki oda nem illő gondolataival felborítja a jászolt: mert a hajdani énjét láttam benne akkor is, aki méltánytalan előnyökhöz jut fele annyi tanulással és tehetséggel, messzemenően kiaknázza a részvét nyújtotta lehetőségeket, a maga javára fordítja kétségtelen hátrányait, közben a tanároknak el sem jut a tudatukig, hogy manipulálja őket, előbb csak jobb jegyért, aztán pedig a felvételihez szükséges jobb előmenetelért, és ugyan ki merte volna kimondani, hogy ő azok közé a testi fogyatékosok közé tartozik, akiknek erkölcsi fogyatékosságai is vannak, mert mindenféle skatulyázás előítéletet szít, és ha ezt kimondtam volna, úgy néztek volna rám, mint egy akadékoskodóra, aki kiteszi a lábát a vak ember elé. Felnőtt osztálytársaim talán valamennyien elfelejtették, hogy akit csodálva hallgattak, esetleg ugyanolyan ravasz és számító maradt, érinteni se merték titkának kagylóhéját, amikor világoskék tekintetét végighordozta a hallgatóságon: senki sem fogja megtudni, hogy ki az apja, és ez a mosoly az arcán maga volt a győzelem. A pillantása számomra a káröröm nyílvesszője volt, amely a győzelem magabiztosságát szúrta belém, a hatalom örömét, és önkéntelenül elképzeltem magamban, miféle eszközökkel bírhatta rá kiszemeltjét a tettre és a titoktartásra, amit soha nem oszthat meg másokkal. Ahogy egykor a tanárait megzsarolta, miért ne tette volna meg később hasonló eszközökkel akár egy ambiciózus fiatalemberrel, valamelyik beosztottjával. A célokért másokat sarokba szorítás tükröződött a tekintetében, miközben a nemek biológiai kiszámíthatóságáról cserélt véleményt egykori padtársnőjével. Attól kezdve kerültem a pillantását, nem kívántam meggyőződni róla, hogy az én rosszindulatú feltételezésem a valódi látószög, vagy pedig az, amit ő a saját anyasága felől, a kékszemű, mosolygó kisfiú képének mutogatásával sugallt. Egyébként sem a gondolataimban végigpergetett körülmények voltak a fontosak, hanem a mű sikere. Az ő igazsága fotóval bizonyítható: bevallottan feminista, akinek jogában áll egyedül és innovatív programja szerint nevelni a gyermekét. Csak nekem jutott eszembe, hogy az erőszak nagy műveit, legyen az szerelmi vagy hatalmi erőszak, egyre megy, mindig ki kell tervelni, és végre kell hajtani. Az ember ösztönösen ráérez valamire, aztán ösztönösen vonzódik valakihez – vagy éppen ellenkezőleg, kerüli a társaságát: az irodalmi est után a velem négyszemközt szót váltó nőben nem a torzsága volt számomra taszító, hanem a hasonlóság. Olyan pillantása volt, mint hajdani osztálytársnőmnek. Mire mindezt visszapergettem gondolatban, addigra ő már benne járt egy hosszú körmondat közepében, amely könyvem csontjaiból indult ki, és oda tért vissza percekkel később, bejárta közben a saját kálváriáját a klinikától a mozgássérültek intézetéig.

A következő mondata pedig arról szólt, hogy a legjobb szándékkal hívja fel a figyelmemet arra, ami egy orvosnak azonnal feltűnik. Rábökött a röntgenfelvételemre, hogy ezek a csontok itt kinagyítva, a bordák meg a gerinc, milyen szögben állnak, meg a ritkulásuk…

Nálam is így kezdődött!

Ez volt a varázsszó, amivel tekintetét hosszan belém akasztotta, ami szöges ellentétben állt szavainak jó szándékával. Talán még élvezte is. Arra gondoltam, bárcsak kihámozná tekintetemből, hogy arra a kézre gondolok, amely a sátán sírjáról hoz egy maroknyi földet előlegbe, hogy a gyanútlanság talaján kiserkenjen belőle a jövőm. De mondani nem mondtam semmit.

Hazafelé eszembe jutott még egyszer a szempár, azután hogy bekapcsolt a kis zenegép. A gonoszság ellen hordom a fülhallgatót, mint valami amulettet, melyet néha bekapcsol egy könyv, mert a könyvek tulajdonsága, hogy önálló életre keljenek, elmozduljanak, mintha minden csak véletlenül történne meg, elég egy kanyar, és a hátsó ülésen benyomódik egy gomb, és elkezdődik valami váratlanul; elég egy piros lámpa, hogy a könyvek kinyíljanak, mint a pipacs, alkalmasak legyenek az átfedésre: csontok a csontokra, betűk a betűkre, a hamu a hamura, ahol minden sornak vége.

Krokodilos álom
(Kortárs. 2017/11.)
Boldog almafák
(Vigilia. 2018/2.)
Elolvasom
Hó hull a madárra
(Képírás. 2018/2.)

Kontra Ferenc: Hó hull a madárra

A szertartás mélyen az emlékezetembe vésődött. Talán a magány miatt. Amilyen magányos csak a halál tud lenni, és amilyen egyedül marad az, akit elhagynak. Neki valóban nem maradt senkije. Mástól már nem akart függni, mintha emberi kapcsolatainak kudarca futtatta volna zátonyra az egész életét. Rövidre zárta maga körül az utakat. Igazából azt sem tudtam, miért tűnt fel néha olyan rapszodikusan, mint valami reklám a film közepén, miért hívott fel akkor is, ha semmi gondja nem volt, közös témánk pedig alig akadt. Mi elköltöztünk már négy éve a belvárosba, én lassan befejeztem a csillagtúrát és a kényszeredett horoszkópkészítést, diplomáztam. Már azzal kerestem a kenyerem, amit valóban a hivatásomnak tartottam. Néha felhívott, aztán egy évig nem is láttam. Mindez csak úgy átfutott az agyamon, és rájöttem, hogy nem hiányzott, és most mégis el kellett jönnöm, mert sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem teszem meg. Villamossal jöttem, ahogyan a bécsiek jönnek ebbe a temetőbe immár százharminc esztendeje. Régente még a halottaikat is ablaktalan gyászvillamosokkal szállították ide éjszakánként. Az útközben vásárolt, fekete szalaggal átkötött zöld virágokkal a kezemben – sorsszerűen a vasutasok virágja volt a zöld virág, mint kormos feketeségük élő ellentéte – kényszeredetten odavonultam, akárha hosszú menetben lépdelnék. A csendet csak a közelben dolgozó kőfaragó kopácsolása törte meg, aki új nevet vésett a többi alá egy könnyed, hófehér márványangyal tövében. Mitől lehet ilyen könnyed ez a súlyos szobor? Mert egyetlen kalapácsütéssel tekintetet varázsoltak a szemébe, ettől néz olyan meggyőzően, követhetetlen irányba, valahova a magasba, a megvakult mennyország semmijébe.

A bogyófákon csonttollú madarak teleltek, a hiedelem szerint a balsors és a járványok hírnökei, ezért nevezik őket errefelé a túlvilág madarának.

Hogyan meséljem el a többieknek, milyen volt a temetés? Várakoztam. Nem is fordult felém, mintha egy szellemnek tenne föl költői kérdést, akit csak ő érzékel valahol a koszorúk fölött lebegve. Mintha a purgatóriumból tért volna vissza Hamlet apjának szelleme.

Tudtad, hogy a városban ötvenhat temető van?

Nem, nem tudtam.

És naponta huszonöt halott csak ebben. Ki fog emlékezni rám?

Mindannyian.

Elmesélték már neked, hogyan halt meg az apám?

Nem.

Egyszer biztosan elmesélik, de akkor nem szeretnék ott lenni.

Hogyhogy?

Nem válaszolt. Lassan, csendes bólintással fogytak el a fekete kabátos emberek; egybemosódó félmondatokból lehetett kihámozni a részvét szertartásosan illedelmes szavait, lassú szárnycsapásokkal távoztak, mint a varjak a temetőből. Feltűnt, hogy egyetlen hajdani osztálytársunk sem jött el. Volt ebben a kontrasztban valami végletes, visszavonhatatlan, mint amikor egy színes kép egyszerre fekete-fehérré fakul attól, hogy nézzük, megfontoljuk, mert túl sokszor láttuk már ahhoz, hogy a színeit egyáltalán felidézhessük.

Magam is olyannak láttam a temetőt, mintha nem is emlékeznék semmire, csak a márványrengeteg mindenkori hóvakságára: ilyen látványt nyújtanak a csontok ítélet előtt egymás mellé rakva a feketeség világtalan bonctermében. Csákány kellene hozzá, és nekiállni tiszta erőből, hogy valami rés támadjon a két világot elválasztó falon; mégis ehhez az oldalhoz ragaszkodunk, nyilvánvalóan, mert igazából közvetlenül a halál után sem akarhatjuk a feltámadást, képzeletünkben mennyi ember jönne elő, akiknek elvesztése talán ha fájt is, már nem igazán szeretnénk további téblábolásukat a saját életünkben. A feltámadás nem ebben a világban zajlik.

Ilyen meggondolásból cselekszem másként, mondta, mintha olvasna a gondolataimban. De akkor is érvényes volt a mondata, ha éppen ott és abban a percben valami másra vonatkozott is.

Már csak ketten álltunk a kripta lejáratának lépcsői előtt, két kamasz a felnőttkor kapujában, aki nem is fogja fel egészen, mi történik. Közben biztosan másra gondoltunk külön-külön is, túlélésre vagy bomlásra, és a fejünkben lejátszódtak mindazok a folyamatok, melyek valamilyen formában ténylegesen is végbe mehettek odalent, ettől megborzongtam.

Felém fordult:

Fázol?

Persze, rajta volt az apja sötétzöld vasutaskabátja, amin nem fúj át a szél. Könnyen beszélt.

Nem, nem azért volt, mentegetőztem, csak eszembe jutott az enyészet magánya, az, hogy most árva lettél.

Az a néhány ember sem közelített hozzá, aki eljött, ő pedig nem is bátorított senkit. Elárulta a test beszéde, ami nem nyitott semerre, nem nyitott a tekintete senki felé; nem könnyezett és nem is volt meghatott, csak sápadt és halott és szürke. Türelmetlenül tördelte a kezét, hogy legyen végre vége, mert mindjárt utánazuhan, de kivárja, amit az illem diktál, arcán elszántságot láttam, és a karját kellett megrángatnom, hogy egyáltalán tudomásul vegye, hogy még mindig itt állok mellette. Most sem mondja, hogy valaha is szerette volna az apját, mégis vonzódott hozzá, de minden ragaszkodásával együtt gyanakvó maradt a tetteit illetően, és ugyanakkor szemrehányásokat tett magának a gyanakvása miatt. Mégis: amire kételyekkel gondolt, nemhogy nem merte elutasítani, hanem ellenkezőleg, erőlködő igyekezetével azon volt, hogy felérjen hozzá, akár lábujjhegyen is, érdemessé tegye magát arra a jóra és kellemesre, miközben a füle folyamatosan hallotta belülről, mennyire álságos, amit talán éppen a lélek eredendő természetéről papolt az apja. Ha nem visszhangozta volna folyton a tőle hallottakat, sejtéseim sem lennének most róla, miről hogyan vélekedett, emiatt nem voltak saját érvei és a korához illő megállapításai, valahol takarásban maradtak állandóan a folyamatosan átéltek és hallottak hatására, pedig milyen egyszerűen ki lehetett volna mondani. Mintha éppen a saját véleményétől tartott volna, hiszen azt folyton felülírták. Biztosan másmilyen lett volna, ha nem csupán egyfajta mintát követ, mert nem volt másfajta családi kontrollja; magányból magányba bukott, hiányzott a gondoskodó tekintet, amely figyelmezteti legalább, hogy nézzen a lába elé. A temetés után már csak a konokságot láttam rajta, és megpróbáltam párhuzamokat vonni: milyen lett volna, ha legalább önmagát megismeri.

Engem is csak az anyám nevelt fel, de semmi nem törvényszerű, mert ehhez még számos más minta társult, amolyan alternatív nevelődés és családpótló hatás, amit éppen akkor azoktól az idős és magányos emberektől kaptam, akiket gondoztunk, amikor nagyon is fogékony voltam sokféle érdeklődésre. Már akkor tisztában voltam azzal, hogy mindannyian a nagyszüleim lehettek volna, mert mellém álltak – gyakran anyám eltökélt elveivel szemben is –, mert közben neveltek, valamiért kellettem nekik, a saját elveszített vagy eltávolodott gyerekeik helyett is, mert a világon minden kölcsönös. De erre csak felnőtt fejjel jöttem rá. Akkorra már nem maradt más mellettük, mégsem anyám felé sugározták a szeretetüket, mert őt a munkájáért pénzzel fizették. Ahogyan tanítgattak, javítgattak, azt olyan tapintattal tették, mint akik jól tudják, kiből mi lehet, kibe érdemes akár a törődést befektetni, miként kell még egy gyerek önérzetét is tiszteletben tartani, mert akkor ő sem felejt, és ha valami fontos egy halálra ítélt, magára hagyott betegnek, az az volt, hogy legalább egyetlenegy ember legyen még az utolsó percben is vele, aki még egy darabig emlékezik rá.

Ő most gyásztalanul állt mellettem, és nem ismert hálát semmiért, árnyalatokat sem, tiszteletet végképp, neki minden egyszerűen csak járt, és nem értékelte semminek az erkölcsi vagy az anyagi értékét, mert nem dolgozott meg érte. Nem volt rugalmas, az ő kezében semmi sem hajlott meg, inkább eltörött. A végletek embere lett, aki megengedhette magának, hogy tobzódjon kedvteléseiben, de ha végül elfajultak körülötte a konfliktusok, félt bemenni a saját iskolai osztálytermébe, és inkább az udvaron vagy a vécében rejtőzött el a szünetekben, mert a legapróbb bonyodalmakat is rémítő szörnyekké növelte.

Látta, hogy az apja folyton csak keresgél valami elérhetetlent, belefárad a saját ámokfutásába. Folyton olyasmi után vágyakozik, amit ki sem mond, csak egyfolytában csalódik, ami titkolhatatlanul kiül az arcára; a fojtás elfojtása végül szervi bajokba ágyazza magát. Bármilyen ellentmondásosnak tűnjön is, vágyakozásában volt annyi keserűség és emberi hitel – a reménytelenség és a menthetetlen szomorúság hitele –, hogy mégis nevelésnek tűnjék: haladj meg engem, fiam, akkor érsz el valamit, ha a gyengék oldalára állsz, és ki mersz menni az utcára az elveiddel, amire én sosem voltam képes! Nem nevelte tehát a fiát karrierre, erről régen lemondott, viszont annak, amit valójában tett, nem volt tisztában a következményeivel: hogy mi lesz, ha összeadódnak az erkölcsileg széttartó elvek és események, és befogadójuk képtelen lesz szelektálni az ösztöneibe ivódott lehetőségek között. Kényszerképzeteiben lerakódtak a hosszú olvadás cseppjei, mert az apja önzőbb volt saját önérzeténél, mint a hóember, aki a hóvirág láttán sem veszi tudomásul, hogy eljött a tavasz.

Döntésképtelenségbe torkollt, hogyan lehetne titokzatosan mély, vonatosan és sötéten ördögi, a környezetét váratlanul felkavaró, még ha ez ritkán sikerül is – de ugyanakkor bölcs, jóságos, rendes és megértő gyerek. És ennek a sokrétegű, megvalósíthatatlan vágynak, ellentmondásos nevelési szándéknak, ennek a kínosan bonyolult és szánalomra méltó, kezelhetetlen küzdelemnek a tárgya lett ez a bizonytalan kamasz, akiben felderengett az eldöntetlenség stigmája, és nyilván emiatt bukkant fel tetteiben a következetlenségek sora. Ahhoz fel kellett nőnie, hogy végül belássa: meg kell szabadulnia a saját árnyékaitól. Mert eddig valahogy soha nem azt fejezte ki, amit valójában akart.

Hirtelen zaj támadt mögöttünk: műanyag gyertyatartókat vertek le a fekete szárnyak, szétpattogott a viasz a hidegben. A varjak így jutnak könnyen és gyorsan élelemhez: magas zsírtartalmukért szeretik a viaszt.

Csak azért nem mennék le oda, mert túl sokat képzelődtem arról, milyen lehet. Még valamikor nagyon régen lehetett, nagyon kicsi voltam, és akkor mesélte apám, hogy ki hova kerül majd odalent, pedig akkor még sokan éltek közülük, és egyre többet hoztak ide le. Végignéztem a szertartásokat. A képzeletemben tovább élték odalent az életüket, csak annyi történt, hogy levitték mindet egy szűkösebb világba, de ott veszekedtek és örültek és ünnepeltek tovább, vagy bennünket emlegettek, vagy sírtak, hogy nem jöhetnek ki onnan többé, mert ebben azért biztos voltam, és a képzeletemből az évek sem tudták kiölni ezt a fantáziálást, hogy a társas érintkezés nem szűnik meg. Hogy ugyanaz folyik azután a föld alatt, egy gyerek nem éri fel ésszel a bomlás folyamatát. Éppen ezért iszonyodom a gondolatától is, hogy én idejöjjek közéjük, és az idők végezetéig velük kelljen évődnöm, amikor tudom, hogy seregnyi matuzsálem vesz körül különböző korok ruháiban, olyan csipkékbe és posztókba öltöztek, amit az idő sem kezd ki. Tehát marad a hamvasztás.

Nem sajnálnád ezt a helyet?

Én ugyan nem, de neked felajánlom. Ha egyszer szükséged lesz egy helyre, legyen a tiéd.

Éreztem, hogy kimondja, amit akar, és nem mond helyette mást. Tudja, mit mond, és ha elszánt, akkor azt is tudja, miért. Azt sem gondoltam, hogy félrebeszél, csak megértő akartam lenni, mert a határozott visszautasítás most megzavarhatná, és amilyen állapotban láttam, nem tudhattam, mi lesz ennek a beszélgetésnek a folytatása, inkább csak egy óvatos kérdéssel akartam elébe menni.

Hogyan fogadhatnám el?

De mihelyt kimondtam, a tekintetéből láttam, hogy amiről szó lehet, az most időszerű, most kell kimondania, mert alapvetően az apja halálát nem tudta feldolgozni, és ezt kellett olyan gyorsan áthidalnia, hogy ne sodorja el az ár.

Majd rád hagyom. De megesküszöl?

Mire?

A madárra, márványból van kifaragva, látod, ott áll a sírkövön.

Térj már magadhoz, mondtam neki, mert ettől egészen lebénultam, nem tudtam, hogyan térítsem el erről a követhetetlen, sehova sem vezető tévútról, ahova keveredett; látszott rajta, hogy több időt töltött világéletében a saját tárgyaival, mint a valós emberi kapcsolatokkal. Bárcsak az igazat mondtam volna, hogy az én látóhatáromon messzebb repülnek a madarak. Hogyan mondjak erről a horizontról bármit is, miközben ő gyökértelen lett ugyanezen a talajon, ahol egész eddigi életét leélte.

Egészen természetes módon erősítette meg elhatározását, hogy a kriptában az a hely az enyém, ingyen, ennek legalább helyi identitása és méltósága van a temetőben, és amúgy eszénél van, nem kellenek hozzá gyógyszerek, hogy akkor döntsön, amikor kell. Ha eljön az ideje, akkor tudd, hogy nem leszel egyedül, neked is lesz itt egy hely, különben valahol fekhetnél magányosan a temető szélén, ahol az újonnan érkezők, a kallódó vidéki emberek szabványparcellái sorakoznak, olyan jellegtelenek, mint a dominókockák. Úgy is dőltek el sorban és észrevétlenül, ahogyan éltek.

Nem tudom, mit mondhattam volna erre az ismétlődő paranormális helyzetkiesésre, amivel csak megerősítette, hogy egyáltalán nincs tisztában sem mások várható reakcióival, sem a saját kijelentéseinek és helyzetének kezelhetetlenségével. Hirtelen türelmetlenné tett minden együttérzésem ellenére: mégis mit képzel magáról? Nyilvánvalóan lesz saját családom, terveim szerint több gyerekkel, az ilyesmit valahogy eldönti vagy elképzeli az ember elég korán. Neki már semmi köze hozzá, hogyan élek és hogyan temetkeznénk a családommal, ha arra kerülne a sor. Nem éri fel ésszel, hogy gesztusa nem a barátság keretébe tartozik. A reprezentatívan szecessziós síremlék valaminek a végét jelenti. Minden tiszteletem népes családjáé, komolykodva araszolok tekintetemmel a hosszú névsoron, de az övé ez az örökség, minden terheltségével együtt, amit ki sem mondanék előtte soha hangosan.

A múltnak most vége.

Rám nézett bizalmatlanul, mint aki nem hiszi, hogy őszintén mondtam. Rájött, hogy a róla kialakított véleményemen már nem tud változtatni. Mint aki azért veti rosszallóan vissza rám a tekintetét, mert inkább hálát várt volna azért, amit jó előbb önzetlenül felajánlott.

Szólíts engem a Te neveden.

Nem járok moziba.

Ez nem egy filmcím. A mondat a Bibliából való.

Elengedtem a fülem mellett, amit mondott, és fogalmam sem volt, mit tegyek, hogy végre megértessem vele: nekem sohasem ő volt a legjobb barátom. Megpróbáltam elképzelni a helyzet fordítottját: vajon ha én állnék a lefelé vezető lépcsők előtt, és a temetkezési hely csak engem illetne, akkor vajon felajánlanám-e neki. Vagy bárki másnak. Eszembe jutna ilyesmi? Nem önzésből vagy irigységből, inkább tapintatlanságnak tartanám, hogy ilyesmit felajánljak. Különben sem érdemeltem ki semmivel a kitüntető bizalmat, ha egyáltalán annak nevezhetem. Vagy inkább kibeszéletlen egyoldalú érzelmi kötődésnek. Nem is értem, miért nem tudtam ettől a feltételezéstől szabadulni; ha belegondolok, nagyon hosszú időszakaszok úsztak el úgy, hogy eszembe sem jutott felhívni vagy felkeresni, és közben élt valahogy. Irreverzibilis lett. Mintha már lent lenne a kriptában, és nekem kellene a hátamon felcipelni, hogy megmentsem, mert csak bennem bízik.

Ránk szállt a rövid téli napok árnyéka, elnyúlt előttünk a kerítésig, néztem a kettőnk árnyékát, talán soha nem akartam észrevenni a helyzetét, amit még az árnyéka is elárult: milyen legyen az, akinek folyton átnéznek a feje fölött, mert alacsonyabb a többieknél, és ha még kisebbnek is érzi magát, akkor az árnyéka örökké kísérteni fogja.

Egyszeriben felelősnek éreztem magam azokért a szakaszokért is, amikor elkerültem őt, hiszen folyamatosan bomlott meg az ítélőképessége. Ha valaki sírhelyet ajánl fel, annak múltból eredő lélektani oka lehet, amit talán nem is barátságnak, hanem inkább az odafigyelés hiányának kellene nevezni. Távolodni láttam egy évszaktalan tájban, magányosan, ahogyan lépteit kirajzolja, majd betakarja a fehérség.

Egy őzpár sétált át békésen egyik temetőből a másikba, ahol bőségesebb választékot találtak frissen hozott virágok zöldjéből. Biztosan tudták, hogy már hosszú évek óta nem vadászhat rájuk senki.

Az álom hídja. In. Hévíz. 2018/1.
Boldog szárnyasok
(ESŐ. 2018/1.)
Elolvasom

Kontra Ferenc: Lepkefogó


– Mit szeretnél? Ha elmesélnék mindent részletesen? Készségesen segítenél nekik, hogy az ügy le legyen zárva, ki legyen pipálva, a dossziét össze lehessen spárgázni, le lehessen vinni a dokumentumpincébe a megoldott ügyek polcára. Ezzel bíztak meg? Hogy kiszedd belőlem, amit nekik nem sikerült megtudniuk?
– Nagyon leegyszerűsíted a dolgokat. Ők is emberek, a munkájukat végzik.
– Mi lettél te? Besúgó?
– Miért ne segítenék nekik? Talán elfogadom a munkahelyet, amit kínálnak. Ideje volna, hogy legyen egy biztos állásom […]

– Mit szeretnél? Ha elmesélnék mindent részletesen? Készségesen segítenél nekik, hogy az ügy le legyen zárva, ki legyen pipálva, a dossziét össze lehessen spárgázni, le lehessen vinni a dokumentumpincébe a megoldott ügyek polcára. Ezzel bíztak meg? Hogy kiszedd belőlem, amit nekik nem sikerült megtudniuk?

– Nagyon leegyszerűsíted a dolgokat. Ők is emberek, a munkájukat végzik.

– Mi lettél te? Besúgó?

– Miért ne segítenék nekik? Talán elfogadom a munkahelyet, amit kínálnak. Ideje volna, hogy legyen egy biztos állásom.

– Tudtam, hogy nem állsz mellém.

– Azt sem tudom, mi történt.

– Ha jól számolom, ez életünk első komolyabb beszélgetése, és te úgy viselkedsz, mint egy idegen. Semmi kedvem hozzá, hogy kihallgass. Elmegyek, és ebben nem tudsz megakadályozni.

– Most nem rólam van szó. Ez sokkal bonyolultabb kérdés. Légy türelmesebb, van időnk megbeszélni…

– Akkor majd én is nagyon leegyszerűsítem a dolgokat. Egy dózis amnézia ellen: te odaadtál a szomszédnak, mint egy kölyökkutyát, mert a portádon feleslegessé váltam, nekik meg éppen kapóra jöttem, mert éppen kölyköt szerettek volna.

– Mit tehettem volna? Segítettem nekik.

– Segítőkészség? Ugyan. Kapóra jött. Megúsztad, hogy felnevelj. Önző voltál mindig. Egy labdát sem kaptam tőled soha. A rendőrök viszont emberek, a munkájukat végzik, mint mondod, kötelességünk segíteni az igazságszolgáltatásnak. És milyen egyszerűen kiszaladt a szádon az ítélet is, mint akinek mindegy, hogy a fia bűnös vagy ártatlan. Vagy elnyeri méltó büntetését, vagy kénytelen leszel elviselni őt a házadban. De talán az lenne a legjobb, szíved szerint, ha mennék már isten hírével. Fellélegezhetsz: holnap megyek. Ki sem bírnám melletted!

– Az a régi történet nagyon is szépen kezdődött. A királyfi születését sem várták odaadóbb szeretettel, mint ahogyan mi vártunk téged. A szobád is megvolt, a kék színű kis ruháid, mert mi éppen téged vártunk. Lélekben már hárman voltunk. És ez a kötelék megszakadt közöttünk, de most elmondom, mit éreztem: a megsemmisülést, amikor az édesanyád belehalt a szülésbe. Nem kérdeztem senkit, hogy egy apának ilyenkor hogyan kell viselkednie, nem volt hozzá erőm, hogy mérlegeljek, azt a fájdalmat nem tudtam feldolgozni. Csak álltam egy véres szoba közepén, mint ahol egy hentes tette a dolgát, ágyneműk és hálóingek hevertek szerteszét, te pedig bömböltél fülsiketítően követelőzve a bölcsőben, mint egy képlékeny, alaktalan kis jövevény az űrből, aki mindenáron élni akar, és helyet követel magának. De mi csak hármasban lehettünk volna boldogok, egy másik életre voltunk beprogramozva, akkor csak ez forgott az agyamban. Egy pillanat alatt semmisült meg minden körülöttem, és nem találtam rá megoldást. Nem tehetek róla, hogy nem úgy működtem, mint ahogyan azt elvárták volna tőlem. Azon a napon többet tartottam a karomban halott anyádat, akit még akkor is nagyon szerettem. Mintha akkor tépték volna ki belőlem ezt az érzést örökre, nem lehetett pótolni, visszavarrni. Azzal veregették a vállam a barátaim, hogy majd begyógyul, minél hamarabb, annál jobb. Az egyik asszony megy, a másik jön, így van ez a gyerekekkel is.

– Egyszer az életben el kellett mondanod, még ha rettenetes volt is, megértem, hogy ennyi idő múlva ki tud száradni az emberből minden érzés, azt is megértem, hogy aztán sem jutott az eszedbe rólam semmi jó. Nekem sem, mert aljasabb apát a környéken sem láttam, aki megfogadta cimborái jó tanácsát, és egy hónap múlva már egy vörös macával vigasztalódott, és még neki volt igaza!

– Jobb helyre kerültél.

– Hamar rájöttem. Vannak dolgok, amit soha életünkben nem mondunk el egymásnak, már ezt is tudom, és azt is láttam, mi lett a vége. Hogy belehalt a másik, mert büszkeségből vagy bármi másért nem mondott el valamit. Ezek nem bevallatlan szerelmek, ahogyan sokan gondolnák. Csak érzések, melyek megváltoztathatnak egy életre szóló döntését. Ilyen példákra gondolok: anyám vajon mit mondana, ha élne? Hogy tudott róla, hogy a terhessége alatt megcsaltad? Tehát vannak, akik egész életükben nem ülnek le, hogy ezeket a dolgokat így egymás szemébe mondják, és ilyen csak egyszer van, mert lehet, hogy találkozni sem fogunk többet. Tehát igyekszem én is tömören fogalmazni, és nem kihagyni semmit, amit a fejemben már listáztam. Az első az volt, hogy néztem ki a szobám havas ablakán, és azt leheltem a párás üvegre, hogy anya, mert sokáig megmaradt az üvegen. Mindig az utca túloldalán lévő házat néztem, és néha feltűnt az ablakokban egy árnyalak.

– A nevelőapád volt a legjobb barátom, iskolatársam, esküvői tanúm. Szomszédok voltunk, együtt nőttünk fel. Sokkal korábban nősült, és a harmadik év után sem lett utód. Amikor az összeomlásomat látta, naponta átjött, és mérlegelte, hogyan állítson talpra. Tett egy keresetlen megjegyzést arról, hogy a felesége mennyire örülne, ha azt a kisfiút hazavinné. De ezt úgy mondta, hogy szégyellte is kérni, de akarta is, megvolt benne az elszántság, mert tudta, hogy én nem ragaszkodom hozzád. Boroztunk, nem hiszem, hogy ezt józanul meg tudtam volna beszélni vele. Ő azt mondta, értsd meg, nem elvenni akarom a gyerekedet, csak lehetőségeket mondok, semmi nem lenne végleges, holnap meggondolhatod magad, egy hónap múlva a nevemre veszem, de ha nagyobb lesz, majd eldönti, hogyan szeretné, átsétál az úton, és hazajön hozzád, és nem történt semmi. Ha fiamként nevelem fel, akkor a végrendeletemben minden az övé lesz, a ház, a szőlészet, a pincészet, az egész vagyonom. Te pedig összeszeded magad, és új családot alapítasz. Ha nem sikerül, még mindig visszajöhet hozzád a fiad.

– Ezt a forgatókönyvet az utca írta. A még mindig jó állapotban lévő özvegyember feleségül vesz egy fiatal lányt, egybekelnek, ugyanolyan szerelmesek lesznek, mint a megelőző történetben, megint születik egy kisfiú, és most már az anya is életben marad, és a másiknak az ügye el van gereblyézve.

– Úgy foglaltad össze, mint valami szappanoperát. Az új feleségem valóban megváltoztatta az életemet és a környezetemet. Mások lettek a színek, a bútorok, az ételek. A fiam nagyon hasonlít rám, a korkülönbség is elég nagy volt köztetek, gyerekeknél ez is számít. És egyetértettem vele abban, hogy mindkét fiamnak legyen meg a saját önálló élete. Úgy láttam, hogy a nevelőszüleid a sajátjukként szeretnek, de kemény megpróbáltatásokhoz szoktatnak. Arra tanítanak, hogy egy egész birtok gazdája leszel, és szemfülesnek kell lenned, talpraesettnek, jó kereskedőnek.

– Kívülről nézve nagyjából ez mind igaz. A karácsonyok, a születésnapok úsztak a fényben, mind az öt szoba tele volt ilyenkor vendéggel, nemcsak a fiuknak tekintettek, talán túlzásba is vitték, jöttek a külföldi rokonok, nem is tudták, hogy nem az ő vér szerinti fiuk vagyok, annyira előtérbe toltak, és a nevelőanyám adta a kezembe az első angol nyelvű könyveket, először J. D. Salingert, aztán az Ivanhoe-t, kalandregényeket, mert tudta, mi köti le a figyelmemet. Kikérdezett! Egyszer még hálás leszel érte – mondta sejtelmesen –, neked világot kell látnod, egyedül kell feltalálnod magad, nem itt van a te jövőd. Kicsit elkényeztettek, és már kamaszkoromban olyan előkelő, drága ruhákat vettek, mint egy kis hercegnek, nevelőanyám jó tanácsokat adott, hogy egy ilyen jóvágású fiú hogyan nézzen ki, és hogyan használja ki az adottságait. Korábban lett barátnőm, mint bárki másnak. Nevelőapám pedig a szememre vetette, hogy egy léha szépfiúból sosem lesz jó borosgazda.

– Látott a fiam, mesélte otthon, hogy egy piros ruhás lánnyal csókolóztál a moziban.

– Aztamindenit! A kis vörös gnóm úgy szokott elmenni mellettem, mint akinek azt is megtiltották, hogy rám nézzen.

– Dehogy. Csak féltékeny volt rád, mint minden menő sportoló fiúra.

– A legnagyobb meglepetésemre. De akinek pénzszaga van, megkörnyékezik a döglegyek. Versenyre mentünk, úgy emlékszem, iszonyú hőségben játszottunk. A pálya szélén a gesztenyefák alatt lihegtünk. Mellém ült a padra két srác. Tudom én, hogy rokonfélék vagyunk? Még ha nem vér szerintiek is. Az én nevelőapám öccsének a fiai. Az idősebb velem egykorú, az öccse talán egy évvel fiatalabb. A környező falvak valamelyik iskolájából érkeztek a csapatok, és rájöttem, ahonnan ők jöttek, ott még sosem jártam. Mindjárt gondoltam, hogy a nevelőszüleim nem is akarták. De akkor már érdekelni kezdett a családfánk. Mennyi titkot rejt még, melyik ágát tagadták még le előlem, és miért. Hogyhogy nem láttam őket a családi albumban? Ők viszont tudták, hogy én ki vagyok, és szépen mindent apróra elmeséltek. Hogy az apjukat a nagyapám kisemmizte, mindent szeretett nevelőapámra hagyott, aki aztán le se szarta a testvérét. Néztem a fiúkat, mennyire hasonlítanak a nevelőapámra, ugyanolyan szétálló kerek fülük van, ők is sötét göndör hajúak, és mellesleg jó focisták. Kérdeztem is tőlük, hogyan tud egy csapatot feltölteni jó játékosokkal egy ilyen isten háta mögötti kis falu. Hát a párt a háttér. Hol élsz te? A középkorban? Nyomulni kell, kapcsolatokat szerezni a pártban. Az apánk kezdte, nagyon kapart pedig érte, de neki nem ment a pálya. Mellette haladt az anyánk, és meg is előzte, községi párttitkár lett. Rájátszott a kulcsrendszerre, minél vidékibb, annál több esélye van, annál valószínűbb, hogy a következő választáson egy kisebbségből érkező nőnek kell betöltenie a községi párttitkári posztot. Ha nem kapcsolódsz be időben a káderezésbe, te is csak egy falusi szépfiú maradsz. Hát ezzel kihúzták a gyufát: mit képzeltek, azért tanulok, hogy itt maradjak? Futkossak a legelőn a labda után?

– Később is találkoztatok?

– De hát ezt te is tudod. Most már… De ne szaladjunk a dolgok elé. Valóban, eleinte csak nyaranta láttam őket, amikor kijártam motorral a Dunára, valahol ott voltak ők is mindig a strandon, sok közös ismerősünk volt, aztán különböző társaságokkal szórakozóhelyeken is találkoztunk. Voltak lányok is, akik hozzánk csapódtak. Elhívtam egyszer egy népes csapatot hozzánk, amikor a nevelőszüleim az Adriára mentek. Először csak társasoztunk dobókockával a szoba közepén a szőnyegen, az is nagyon jó volt, kitaláltunk hülye történeteket. Mindenkinek nagyon tetszett, hogy nekem még megvannak az óvodás társasjátékaim. Aztán ismét játszottunk. Akkor már megnőttünk, a lányok sikoltoztak a pincében, mert még nem láttak meztelencsigát. De amikor megtanulták, hogyan kell szívni a hébért, le sem tették, amíg roncsrészegre nem itták magukat. A hordókra bukva okádtak. Nem is tudom, hányan fordultak meg a házban, csak kitakarítani nem segített senki.

– A nevelőapád régi vágású, becsületes, templomba járó ember volt, presbiter, akinek megvoltak a hagyományos erkölcsi normái, hitt azokban az eszmékben, melyeket a nagyapjától tanult, ezektől nem is tudott eltérni. A borgazdasággal együtt nála megállt az idő. Fejlődni sem tudott, talán ez volt a legnagyobb baj. Hiába őrizte meg a földjeit, a gazdagságát, valamit mégis megérezhetett abból, ami történni fog. Mondta nekem, hogy azért tanulsz, hogy külföldön legyél programozó. Elhatározta, hogy negyvenedik születésnapjára végrendeletet készít. Mondtam is neki, hogy ez természetes, de én nem lehetek az egyik tanúja, mert a fiam az érintett. Persze, tudta, csak ha fontos döntések előtt állt, mindig megjelent egy üveg borral, és kíváncsian várta a hatást, volt benne valami gyermeki naivitás, hogy én mit szólok hozzá, akit a legjobban ismer. Istenem, annyiféle kiváló bora volt! És figyelte az arcomat, miközben kóstolom, és leolvasta róla, hogy ez a termés milyen lett. Mindig meg is ittuk azt a palack bort, amit hozott, és közben kedélyesen elbeszélgettünk a családunkról, viccelődtünk, csak a feleségem szokott berontani, szégyelljétek magatokat, kihallatszik az utcára a röhögésetek, mert nyár van, tárva ajtó-ablak, nem éritek fel ésszel? Úgyhogy tájékoztattak rólad évente minden jeles ünnepen, úgy érezte, kötelessége beszámolni, hogy mit tett jól vagy talán rosszul veled kapcsolatban, de kizárólag a maga kételyeiről beszélt, hiszen csak nevelőszülő volt. És hiába mondtam neki, hogy rossz apa lennék, és én mi az ördögtől lennék okosabb, mivel tudnék én többet rólad. Mi is voltunk kamaszok, és talán érdekelt bennünket az apánk véleménye?

– Láttam az ablakból mindig. És amikor hazajött, elárulta a testbeszéde, zavarban volt, amikor találkoztunk, mintha idegen lennék, vagy inkább a lelkiismerete miatt, mert mi tiszteltük egymás szuverenitását, sosem árultuk volna el egymást, sosem olvastuk el egymás levelét, és ez a kimondott szavakra is vonatkozott. Konspirációt sejtettem, hogy ti mindig összerakjátok a hátam mögött a nevelési stratégiát. Jó, azért neki is voltak görbe útjai. Néha egész napra elhajtott, és megérkezett egy zacskó naranccsal, hogy a városban volt. Mintha nem tudtuk volna, hogy ezt a sarki boltban is vehette. De azt sem felejtem el, amikor a fenti présházban összefutottam a pék feleségével, szegény a melltartóját kereste, de a kanapé mellé csúszott. Mit is keresett egy ilyen aranykeretes plüssbútor a présházban? Magam is gyakran igénybe vettem. Aztán jött a nevelőapám a zavar legapróbb jele nélkül. Fel se merült benne, hogy elárulom.

– Jellemző, amit meséltél, kicsit könnyelmű is volt, és megfeledkezett a részletekről. Hogy visszatérjek a végrendelethez: annyira nem bízott az emberekben, hogy egy félig süket öregembernek és egy szenilis öregasszonynak szólt, hogy írják majd alá tanúként a végrendeletét. Valóban mindegy, hogy kicsodák. De ennek is megvan a jogi szertartása. És valóban nem tudom megítélni, hogy ebben az ügyben mekkora szerepe volt Rupf tanító bácsinak, aki emberemlékezet óta a falu papja, tanítója, közjegyzője, és ki tudja még, mije volt, köztiszteletben álló polgár, akinek jó kapcsolatai voltak a világi hatalmakkal is. Tehát megírt egy sablonos végrendeletet, amilyent életében több százat is, rajta az apád és két tanú aláírásával. Majd ha jönnek istentiszteletre, aláírják. Úgy is lett. Egyikük mindjárt bement az irodájába, még az istentisztelet előtt, a másik tanú pedig utána írta alá, aztán ment a nevelőapád a papírokért, megvolt a végrendelete az összes aláírással, egyháztanítói, jogírói pecséttel. És hazavitte.

– Nekem is megmutatta a lepecsételt borítékokat, két példányban készült, és elmondta, mi áll bennük. Egyiket nekem adta – biztos, ami biztos –, a másikat elvitte a bankszéfjébe. Akkor már összecsomagoltak, nyaralni készültek. Másnap hajnalban indultak. Biztosan kábultak, álmosak lehettek. Innen száz kilométerre frontálisan ütköztek egy kamionnal.

– Akkor láttam rajtad, hogy megváltoztál, megkomolyodtál és bizalmatlan lettél. Nem voltál elesett, csak csalódott.

– Itt kezdődik a rémtörténetem. Nem gondoltam volna, hogy egyetlen nap alatt ismét felfordul az életem, mint a születésemkor. Egyedül maradtam, és tükör előtt gyakoroltam a pókerarcot, hogy el tudjam viselni az emberek kárörömét, részvétlenségét. Már nem volt pénzem, már nem voltak barátaim. A temetést követően a párt eljárást indított a végrendelet semmissé nyilvánítása ügyében. A nevelőapám öccsének a felesége ekkor már községi pártitkár volt. Bármit megtehettek. Sorban belekötöttek mindenbe. Nagyobb hatalma volt, mint a bíróságnak. Egyházi személy ilyent nem írhat. Rosszul fogalmazták meg. Abban az időben a párt még ezt is elintézte, és elvehette az emberek vagyonát. Csakhogy ebben az esetben tartottak tárgyalást is, mert nyíltan demonstrálhatták a hatalmukat, a jogos örökséget. Azért merték megrendezni ezt a színjátékot, mert jogilag nekik volt igazuk. A nevelőapámnak volt egy öccse, ami vér szerinti rokonságot jelent, eleve támadhatta volna a végrendeletet. A másik jogszabály azt írja elő, hogy közjegyző előtt a két tanúnak egyszerre, egy időben kell a helyszínen aláírnia a végrendeletet. Az aláírási ceremónia utólag olyannak látszott, mint egy megrendezett színmű. A parókia irodája pedig olyan volt, mint egy berendezett bűnügyi helyszín. Az első számú tanú egyedül írta alá a papírokat az istentisztelet előtt, amiket az asztalon talált, a tiszteletes mondta neki, hogy menjen be, majd két óra múlva, az istentisztelet után a második tanú is aláírta a papírokat egyedül, az üres irodában. Mindhárman, a pap és a két tanú eskü alatt vallották, hogy mindez pontosan így történt. A bíróság azonnali hatállyal semmissé nyilvánította a végrendeletet, és a törvény szerint a teljes vagyon egyedüli örököse az elhunyt családfő öccse lett. A nevelt fiú, vagyis én, egyetlen napot kapott, felügyelet mellett vihettem el a saját személyes holmimat a házból.

– A te életed tele van véletlenekkel.

– Teljesen kiégtem. Amiért dolgoztam egész életemben, az is másé lett. Nem volt gyász bennem. A nevelőapám dühe járt a fejemben, milyen volt, amikor mérges volt. Férfiasan szétverte az öklét a diófa törzsén, attól vannak rajta a varratok, bemélyedések. A fa törzsén is. Tehát nem sírtam. A tárgyalás után odajöttek hozzám az örökös fiai, azt hittem, kárörvendő vigyorral, de nem. Azt mondták, hogy ehhez semmi közük, mondták az anyjuknak, hogy majd ők lesznek a hivatalos felügyelet mint ifjú kommunisták, és segítenek átvinni a cuccomat, tudták, hogy csak szembe viszem, ott fogok lakni, különben is jártak már nálam, csakhogy leltározó is kell, hogy listázza, amit elhozok, ezért majd elhívják Rumpf tanító bácsi fiát, hát, gondoltam, ne maradjon ki a családi szarból ő se, ha már az apja keverte, tudod te, mekkorát szakít ebből? – kacsintott rám az idősebb örökös, és meg is lapogatta a hátamat, hogy tudjam, ugye, mi azért haverok maradunk itt a szomszédban. Merthogy ők odaköltöznek. Ugyan miért árultam volna el neki, hogy már megvan a repülőjegyem, a bankszámlám, ami nem örökség tárgya, Londonba megyek tanulni szeptemberben, és nemigen jövök vissza, sikerült belőlem kiölni minden kötődést.

– A házak ugyanúgy állnak. Itt mindig lesz otthonod, végre eltűnik a lelkiismeret-furdalásom legkisebb morzsája is, hogy csak úgy odaadtalak, még ha a barátaimnak is, de idegeneknek, hogy a szomszédból lássalak. Elhiszed, hogy ehhez nekem is fel kellett nőnöm? A hiányodhoz. Jóformán olyan fiatal voltam, mint most te, és egy hasonló tragédia után nem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Ne haragudj rám. Látni fogod, én bebizonyítom, hogy lehetnék olyan apád, amilyent szerettél volna magadnak, még előtted az élet, és van egy öcséd is, felnéz rád.

– Az öcsém. Hogyne. Meg az apám, aki spicliskedik a rendőröknek, hátha még el lehetne venni tőlem valamit.

– Én csak kíváncsi voltam, mi történt.

– Jól van, elmesélem. Ekkora voltam, mint az öcsém, amikor a lepkefogót játszottuk. Karácsonyra kaptam a társasjátékot, talán hatéves koromban, mindig átjöttek a szomszéd gyerekek, mert nekünk hatalmas, mennyezetig érő fánk volt, óriás ezüstgömbökkel díszítve, és ezek olyan magas szobák, hevertünk a szőnyegen a zománcos zöld cserépkályha tövében, és tündérek táncát képzeltük a fényes girlandok közé. Aztán egyik nyáron, amikor buli volt, az egyik lány valahogy előhalászta a kredenc alól a kopott kartondobozt. És nevetgélve kérdezte, hogy ez meg micsoda. Elmondtam neki, hogy rá van írva, Lepkefogó a játék neve. Annyi hasonló játék van. Van harminc tarka kartonlepke, ezek hátoldalára van írva, hogy az illető, aki ezt húzza, felfordítja, elolvassa, mit kell tennie. Ezeket a feladatokat kisgyerekeknek találták ki, viccesek, tudásfelmérők, de főleg bugyuták is. A lány, aki megtalálta, mindenáron játszani akart vele. Mondtam neki, hogy csak négyen lehet, mert négyszögletes a tábla, amin a kockával gurítunk, azon rakjuk ki a lepkéket, mint a puzzle-t, egységes, összefüggő mintázatot adnak ki végül a lepkék. Semmi baj, akkor mi négyen játszunk. Aztán ezeket a gyerekes dolgokat csináltuk hajnalig, közben söröztünk.

– Most is ez történt?

– Berendeztem a helyszínt, és vártam a behajtókat. Fekete kabrióval jött a három ficsúr, mint a drogárusok az amerikai filmekben. Talán már felvették az előleget is. A lépcső tetején vártam őket karba tett kézzel. Óvatosan jöttek fel a lépcsőn, mintha attól tartottak volna, hogy pisztolyt rántok elő. Ugyan, gyertek már! Ne pocsékoljuk az időnket felesleges dolgokra. A szentimentális részén már túl vagyok. Három bőröndbe csomagoltam és egy ládába. Ebben vannak a ruháim, ebben a könyveim, és nem sorolom, mindegyikhez leírtam a listát, ellenőrizzétek, aztán átvisszük apámékhoz. Aztán erről nem is beszélnék többet, a tárgyaláson már úgyis mindent elmondtunk egymásnak. Nem viselkedtem velük ellenségesen. Láttam, hogy oldódtak, készségesek voltak, eszükben sem volt a cuccaim között turkálni, vigyek, amit akarok, az összes könyvet. A jegyző, a Rumpf lelkész fia eltette a listákat, aztán együtt lecsuktuk, becsatoltuk a bőröndjeimet, mindent áthoztunk ide, hozzád, aztán visszamentünk a házba, amely már az övék volt. Azért aznap még én voltam a házigazda, és ezt ki is használtam, majd holnaptól nem leszek itt, de addig még végigjárnám a szobákat, biztosan megértitek, tartsatok velem, a nyáron még a barátaim voltatok. Hogyne, még körül se néztünk, ugye, öcsi, az a két első szoba lesz a miénk, ejjj, rengeteg melónk lesz, ezt a sok rozzant vacakot ki kell innen hajítani, és menő bútorokat venni. Mi a fenét csinálunk ezzel a rengeteg festménnyel? Azokból is máglyát rakunk a hátsó udvaron. A ti őseitek, azt csináltok velük, amit akartok, mondtam nekik minden cinizmus nélkül. A nappaliba értünk. Emlékeztek, amikor itt társasoztunk a szőnyegen tavaly nyáron? Volt itt két láda sör! Igen, igen, az a hosszú hajú lány akart játszani, aztán mi is beszálltunk. Akkor most lehetnél te a hosszú hajú lány, ugrattam a lelkész fiát, aki nem értette a tréfát. Meséljétek el neki, addig én hozok valami italt, mert minden örökségre áldomást kell inni. A konyhában már előkészítettem a kellékeket, és nevelőanyám hatalmas ezüsttálcáján bevittem az asztalra: zöld Absynthe címke volt a spanyol palackokon, lyukacsos abszintkanál hevert középen, amilyent még szintén nem láttak, és a teljes kristálykészlet ott volt: kristályvödör, teli jéggel, egy tál kockacukor, poharak. És elmeséltem nekik az ital történetét, hogy különösen a művészek fogyasztották, és más előkelőségek, akik élvezték, hogy az italtól nemcsak lerészegedni lehet, hanem mindenkire másként hat, enyhe látomások formájában. Közvetlenül fogyasztás előtt szokás felhígítani. Ennek hagyományos módja, hogy egy kristálypohárba ujjnyi abszintot töltünk, ráhelyezzük az abszintkanalat, majd erre egy vagy két kockacukrot. Jéghideg vizet öntünk rá, hogy minél lassabban jusson a cukron keresztül az abszintba, ezzel lehetőleg az összes cukrot belecsorgatva a lyukakon át a kanálról a pohárba. Közben szólt a Bohemian Rhapsody, azzal a sorral, ami már visszhangzott a fejemben, hogy Mama, just killed a man. A szertartás nemcsak az impresszionista érzékcsalódás okozta színváltozás miatt érdekes, hanem kibontakoznak tőle olyan ízek, melyeket eredetileg elnyom például az ánizs. Ilyent csak egyszer kóstolsz az életben, Spanyolországból kaptam, és örökké emlékezni fogsz rá. Ez nem arra való, hogy berúgjunk, hanem hogy kortyolgassuk, élvezzük ki az összes zamatát azoknak a virágoknak és növényeknek, melyekből készült. A spalettákat már behúztam, hogy csak a Tiffany állólámpa kaleidoszkópfénye maradjon, kint már alkonyodott. Bemutattam, hogyan készül az első pohár. Amikor felemeltem a rácsos, szecessziós ezüstkanalat a tulipán alakú lyukkal, amire egy kockacukrot tettem, tátott szájjal nézték, mint egy bűvészmutatványt. Ráhelyeztem a pohár peremére, és a jégről öntöttem a vizet, hogy minél hidegebb legyen, minél nagyobb legyen a hatás. Jobban sikerült, mint gondoltam. A víz a magas alkoholtartalmú itallal érintkezve szárazjeget bocsátott ki, vagyis sűrű, hófehér párát, ami már valóban bűvészmutatványnak számított, ezt megtapsolták, elült a pára, elolvadt a cukor, és az első poharat ünnepélyesen az idősebb fiúnak nyújtottam, aki lekötelezve érezte magát. Aztán elkészítettem a többiekét is. És mondtam, hogy a továbbiakban szolgálják ki magukat, van két kanál, két üveg ital, próbálgassák. Csendes beszélgetés zsongása töltötte be a szobát, kezdték magukat elengedni, nem voltak tisztában az ital erejével. Leültünk játszani. A kartonpillangók hátlapján átragasztottam az utasításokat. Már nem az szerepelt rajtuk, hogy 12×12, az mennyi, szavalj el egy verset, simogasd meg a macskát, kimaradsz egy kört stb.

Indult a játék, pörgött a kocka, fel se merült bennük, hogy a pillangókat összekeverjék, csak emelték egymás után, ahogy egy oszlopba tornyoztam őket. Eleinte könnyű focistakérdések jöttek, aztán a Forma–1-es győztesek, aztán a teniszezők érmei, amiben biztos voltam, hogy mind a hárman tudhatják. Jött a harmadik kör abszint, egyre nagyobb áhítattal kortyolgatták, még valóban új volt az érzés, aztán jöttek a mozgatósabb kérdések, állj fel, és ürítsd ki a zsebeidet, hát ezen jókat lehetett szórakozni, az idősebb örökösnek egy egyszerű logikai feladatot kellett volna megoldania, de felolvasni sem tudta, és dühében fenékig felhajtotta az italt, a következő is pörgetett, és a következő pillangó hátlapján ez az utasítás állt: vedd le a pólódat, rendben, még úgysem csodáltátok meg az új tetkómat, dicsekedett a kisebbik örökös, énekeld el a kedvenc számod, no, ettől zavarba jött a lelkész fia, de azért nagy hahoták közepette elkornyikált valami felismerhetetlen táncdalt. A hangulat egyre feszültebbé vált. Jöttem én, vedd le a nadrágod, szó nélkül lecsatoltam, összehajtogattam, és boxeralsóban azon üldögéltem, jött a következő pillangó: menj ki, és fusd körül a házat, az idősebb örökös felkapta a fejét, már hogyan, hát szépen, a fal mentén, nevettek a többiek, túl nagy házat örököltem, de volt annyira vagány, hogy simán felállt, és kiment, kitárva hagyta az ajtót, nem ér csalni, ellenőrzünk az ablakból!, kiáltott utána a lelkész fia, gondolod, meghallotta?, itt minden kihallatszik, itt az alkalom, hogy kinyújtóztassuk megmacskásodott lábainkat, és sorra töltöttünk magunknak egy újabb adag abszintot, a varázslat, a gőzölgés még mindig elkápráztatta őket, és arra csábította, hogy újabb adagokat készítsenek. Felhúztam a nadrágomat, a kis örökös is a pólóját, a nyitott ajtón belehelt a fekete éjszaka hidege, csak a csillagok pettyezték az eget, kiálltunk a lépcsőre. Kikapcsoltuk a zenét, a csend olyan lebegve töltötte be a szobát, hogy szinte úsztak benne a sercenések, amihez értünk, a tétova mozdulataink, ahogy toporogtunk egy helyben. Hova tűnt ez az idióta, eltévedt a kertben?, vagy nem találja az ajtót? Már lassan fél órája kiment, hogy körülfussa a házat, már a szomszéd utcában lehet, eltévedt a sötétségben, röhögött erőltetetten a lelkész fia, aztán hirtelen elhallgatott, mint akinek valamiért az inába szállt a bátorsága. A kisebbik örökös elkomorodott: nem, az nem lehet, valami történt vele, kapcsold fel az összes lámpát, hozz kézi elemlámpát is. Araszoltunk le a lépcsőn egymás után az imbolygó fényben a virágágyások felé. Világítok magam előtt, látni akarom, mi történt. Ki is derült néhány perc múlva. Belezuhant az esővizes cementkútba, és szörnyethalt.

– Nem féltél, hogy ott helyben agyonvernek?

– Nem.

– Mi történt ezután?

– Ami szokott, kijöttek a helyszínelők, a rendőrség, a mentő, és elvitték. Nem velem voltak elfoglalva. Csak álltam ott, mint egy idegen, és rájöttem, hogy itt soha semmi nem is volt, nem is lett az enyém.

– Lesz tárgyalás?

– Véletlen baleset történt.

– Meg fogják vizsgálni a lepkéket.

– Azokat ugyan vizsgálhatják.

– Honnan tudtad, hogy ő lesz az áldozat?

– Nem tudtam, hogy lesz áldozat.

– Bárki húzhatta volna?

– Persze, össze is keverhették volna.

– Te is húzhattad volna azt a pillangót.

– Csak egyedül én nem zuhantam volna a kútba.

– Neked mindegy volt, melyikük lesz az?

– Teljesen.

– Hogy tervezed? Visszajössz még valaha az életben Londonból?

– Te visszajönnél?

Aki csak hallgat
(Nyugatplusz. 2018/3.)
Elolvasom
A két fogoly
(Bárka. 2018/6.)

Kontra Ferenc

A két fogoly

Nem értették, miért kellett elköltözniük. Fejüket behúzva jártak sokáig, mint az idegenek, a falhoz közel, egymás mögött, és sohasem egymás mellett, mintha így biztonságban lennének. Vukov I.-nek és Vukov II.-nek hívták őket, új barátaik idővel megszokták a tájszólásukat, nevükből csak a számok maradtak; illeszkedtek, de maradtak sarkaik, nem úgy fértek el, ahogyan a többiek.

Vukov I. sorban állt az anyjával kenyérért, és túl nagynak érezte magát hozzá. Kinőtte már, hogy őt küldözgessék mindenért. Késett a kamion. Megszámolta, hogy tizenheten vannak előttük. Kisebb beszélgető tömbökben csomósodott a sor fél óra múltán, mindennap ugyanarról volt szó: pénzváltás, segélycsomagok. Elunta, duzzogott, hogy később inkább visszajönne, de az anyja rászólt, hogy álljon türelmesen, mintha jól nevelt lenne, hármukra nem viheti egyedül az adagot. Az idős emberek szeretik a türelmes gyerekeket, látod?

Hogyne látnám, könyöradományokból élünk, a túszaik vagyunk.

Szakasztott olyanok, mint a sörösládák, csak nincsenek bennük rekeszek az üvegeknek. Ezekben hordták a kenyeret. Hátulról meglódult a sor, amikor megállt a kamion, egy asszony térdre esett, a többiek átléptek rajta. Két kék köpenyes férfi volt az elosztóember. Leakasztották hátul a ponyvát, adogatták a kezükbe a fejadagcédulákat: az ingyeneseknek két vekni jár! Halljátok, csak kettő! Ne marakodjatok!

Az útkereszteződésig állt a sor, nem fogyott, mert érkeztek folyamatosan. Egy sípoló hang az erejére panaszkodott, amely elfolyik, mint a zacskóból a tej. Az semmi. Felejtsd el, az régen volt, olyan tej nincs többé. Ez egy idegen város, itt minden másmilyen. Egy dadogós öregember ismételgetett valamit, de nem értette senki.

Másfél hónaposra nőtt a téli szünidő, olyan szépen domborodott, mint egy hóhegy, amelyről le lehet siklani a szánkóval. Csak kevés esett, és a szülők unták már a gyerekeket, kívánták az iskoláknak a tüzelőt. Hiányzott belőlük a láng, köhögtek a ködtől, magukra voltak utalva. A gyerekek büdösek voltak a sok szaladgálástól, és néha hánytak a tejportól. Hiányzott az ingük legfelső gombja. Senki sem törődött velük, néha egész nap nem is látták őket.

A négyzet alakú tömbház környéke ütemesen ismételte a ratatatatát. Mire I. odaért, már dúlt a háború Miljan és Titan között. Mert Titan tudott két behajlított ujjal a leghangosabban füttyenteni, és vezér csak az lehet, aki így tud szólni, ha veszély van. Meg azért volt tekintélye a többiek előtt, mert az apja dealer volt, a piactér egyik devizaüzére, és mindenki tudta, hogy hosszú kabátja alatt kétféle fegyvert hord.

A többi gyerek hol az egyik, hol a másik csapathoz csatlakozott, megszimatolva, melyik az erősebb éppen, hol lehet előnyökre szert tenni a flaszterra festett pályán vagy más játékoknál.

Veselin egy kibelezett gépkocsiból irányította a maga csapatát, oldalán a Vukov fivérekkel meg a Távcsöves fiával, akinek az apja nem lőtt, mióta megsüketült egy hangrobbanástól, más források szerint azonban kémkedett, és fogolycserével szabadult. Valamennyien menekült gyerekek voltak. Zsákmányoltak néhány nejlonpapucsot, vagyis gránátot, amivel rendszeresen gyakorlatoztak a kövesben, a folyóparton. Ratatatatatatata, add meg magad! Nem ér, nem beszéltük meg az indulást! Ha legyőznek, folyton okoskodsz. Ti vagytok többen.

Nekivörösödve birkóztak a földön, I. a bejárati ajtónak nyomta Miljant, vitte őket a lendület a liftig. I. megnyomta a hívógombot. A liftaknában sötét lesz, és ott levágom a füledet!

Titan másnap ellopta a cipősdobozt, amibe az ellenség a töltényeit gyűjtötte, zsákmánynak tekintette, és a válságtörzsbe vitte, vagyis a romos zöldségesbódéba, melyben korábban számos kereskedő ment tönkre. Felette a környék egyetlen fáján egy elszabadult törülköző csattogtatta nedves szárnyát, mind a denevér.

Feléjük próbáltak közelíteni a parkoló autók között bujkálva, de felhangzott kórusban a bódéból a ratatatatatatata, tehát átpártoltak hozzájuk páran. Egyiküknek nem is volt semmi a kezében, se műanyag puska, se könyökcső, csak az ujjából formált pisztolyt és ravaszt.

Ekkor érkezett az udvarba a szemeteskocsi és a munkások és a csörömpölés és a kipufogófüst. Bádoggyomrában hörgött a lom bélműködése. Mindez kikényszerítette a harcosokat bódéjukból. Miljan megkerülte a szeméttárolót, hogy a betonfal mögött várja ki, amíg a munkások kiürítik a kukákat, és rendet tesznek és elül a kipufogófüst. Nem hallatszott a zajban a ratatatatata, sem a figyelmeztető fütty a két behajlított ujjal, már késő lett körülkémlelni, mert a Vukov fivérek közrefogták, nem engedték el: az volt a szerencséd, hogy volt égő a liftben, különben levágtam volna a füledet. Összefogták a hátán a karját, megkötötték egy derékszíjjal, melynek letört régen a csatja. Kiabált, hogy elfogták, siessenek, de mire társai felfedezték, hogy mi történt, már a Zastava hátsó ülésén ült, kiálltak a rugói, terepszínű konfekciókabátja pedig öntudatossá tette.

Hiányzott az autó volánja, Veselin mégis úgy lett, mintha behúzná a kéziféket, kiszállt a vezetőülésről, és nyugodt léptekkel indult az udvar közepe felé, ahol az aszfaltra festették a fejelőfoci kispályáját. Levette a sapkáját, azzal integetett a bódé felé, ahova már visszaszállingózott az ellenség. Csak erre a sapkára, a harctéri barettre néztek fel, minden egyéb mesebeszédnek számított ehhez képest – golyó ütötte lyukkal az oldalán: egy igazi halotté. Kicsit nagy volt ugyan a fejére, félrecsapva hordta, kicsúcsosítva jobbról, eltakarta a fél fülét, amely egyébként is elállt kissé, de hozzátartozott az árnyékához, amint állt elszántan az udvar közepén, az árnyéka tekintélyt parancsolt. Egy-egy szalagot kötött a karjára – mint Rambo –, hogy úgy tűnjön, a kabátja alatt domborodnak az izmai.

Az integetésre előjött a vezér a deszkabódéból, fegyverét a lábához engedte a földre. Veselin elkiáltotta magát, hogy fogolycsere!

Pancser vagy, válaszolta Titan, azt sem tudod, mi az a fogolycsere.

Erre visszatette a fejére a sapkáját: nagyon jól tudod, hogy mire gondolok: valamit valamiért: vagyis visszahozod, amit elloptál tőlünk – cserébe Miljanért. Tarapp-trapp, nem várok!

A dadogó öregember ment át az udvaron, hóna alatt két veknivel, és méltatlankodott, hogy sajog a lába, folyton várni kell valamire, várni, hogy eldördüljön a csend.

Titan bement a bódéba a cipősdobozért. Útközben megzördültek benne a töltényhüvelyek. Szóltak, minden egyes lépéssel hangosabban. Hova tegyem?

Kicseréljük őket, úgy egyeztünk meg.

A Vukov fivérek kiengedték Miljant a veszteglő roncs hátsó ülésről. A következő pillanatban már loholt is a bódé felé. Aztán hirtelen a vezér felemelte a kartondobozt, hogy minél magasabbról potyogjanak alá a töltényhüvelyek, nagyot koppantak a karosszérián, amelyről gyorsabban pergett a festék, mint valaha, lövette az idő sortüze, ösztönösen behunyták a szemüket a zajtól, szétpattogtak a rézdarabok, mint a repeszek.

Ezzel fütyüljetek! Most fütyülhettek, kiáltotta Titan, aki nagyon büszke volt a tudományára, a behajlított ujjára.

Veselin elhatározta, hogy a barett mellé egy golyóálló mellényt is kikönyörög az apjától.

A járókelők megszokták a vezényszavakat a gyerekek szájából, csak a hideg rázta őket jobban az ürestöltény-csörömpölésnél, a megállóhoz siettek. A buszra vártak, de csak a szél jött.

Miljan úgy érezte, hogy lyuk lett a bátorságán, keresztüllőttek rajta. Vissza kellett szereznie a maga terét az udvaron, még el sem múlt a homlokán a kékség, amit I.-től kapott, máris hálával tartozott Titannak, amiért kimentette, tehát neki kell ellopnia a töltényt. Egyet az apjától, észre sem veszi, hiszen maga sem tudja, hányat lőtt ki újévkor. Meg lehet reszelni, kisebb darabokba osztani, az adagokat fém golyóstollbetétben tömíteni, és a hatást a konzervdoboz akusztikájával erősíteni; de még valami kell hozzá az alkoholozott kanócon kívül, és azt egyébként is csak Titan tudná megmondani, mert ő bütykölt ilyesmit. Visz mindjárt kettőt, hadd tátsák a szájukat a csellengő süvölvények, úgysem hallottak még ekkora durranást az udvaron.

Veselin kikönyökölt a szélvédőn, mert az nem volt az autóroncson, onnan figyelte, mit ügyködik az ellenség, minek a szardíniásdoboz, mit méricskélnek kiskanállal, és mindezt miért nézik olyan áhítattal a kislányok, akiket azelőtt nem szoktak komoly dolgok közelébe engedni.

Azt sem tudod, mi az a metamix, kiáltott oda neki Titan kajánul. Mossssssst! Szétfutottak, mint a zacskós tej, amikor leröpült a hatodik emeletről, csakhogy ez iszonyúan nagyot durrant, ekkorát még a legnagyobb petárda sem szólt, ez olyan hatalmas pukkanás volt, hogy Veselin beverte a fejét a rozsdás karosszériába, és elszaladt I.-hez és II.-höz, hogy mindjárt elmesélje, amit látott, mert akkor már a második robbantáshoz készültek, és ehhez már Miljan kapott engedélyt, hogy egyedül végezhesse el, és ő mondhassa ki felkattintott öngyújtóval a kezében, hogy mossssssst! És a szardíniásdoboz helyén csak egy fehér fröccsenés maradt, mint egy tejfolt.

Ez repítette ki a gyermekkorból, tapogatta a fejét, hogy mi történt vele a robbanáskor, elszállt belőle a gyávaság, vissza mert ütni, ha kérdezték, vissza mert köpni, ha válaszoltak, nem köszönt többet a liftben, és még két hétig tartott a szünidő. Addig felnőhet Titanhoz is.

Az anyjuk beosztást készített, hogy ne veszekedjenek, ki megy vele sorban állni, most természetesen II. következett, de amikor indulásra került volna a sor, hasmenésre panaszkodva magára zárta az ajtót. I. elhatározta, hogy megleckézteti az öccsét. Egészen belefáradt az ötletekbe, mire megérkezett a vekniskamion.

II. közben eltökélte, hogy másképpen hasznosítja magát, ne gondolják, hogy neki mint legkisebbnek nincsenek ötletei, legfeljebb elles egyet-kettőt az ellenségtől, hogy azok ne vegyék észre, utánajárhat, hol lehet faszenet szerezni, amit kiskanállal mérnek bele a konzervdobozba a robbantáshoz.

Miljan azt gondolta, hogy senki sem látja, kint tartotta az erkélyen a régi játékait, a motort, amely elfért a tenyerében, és amiről a becenevét kapta, mert kisgyerekként így utánozta a motor hangját, és ráragadt, mint a kutyára a bogáncs. Elővette a dobozból a motort, és a mutatóujjával megpörgette a kerekeit, közben mondta hozzá, hogy miljaaaaaaan.

I. szélesre húzta a száját, kergetőztek a szeplők örömükben az arcán, hogy megtudott valamit, amit elmesélhet Veselinnek: miféle foglyot ejtett az ellenség.

Az elosztóemberek nem tudták feltartóztatni a várakozókat, a sor elindult befelé a kamionba, mintha utaznának, egymás hegyén-hátán próbáltak kenyérhez jutni.

Miljan lepillantott az erkélyről, és látta, hogy az udvaron keresztül két veknivel a hóna alatt igyekszik hazafelé a dadogós öregember. Eszébe jutott, milyen fogolynak lenni, akit kicserélhetnek egy doboz töltényért. Mérgében a kismotort a falhoz vágta, darabjaira esett szét, gurultak a kerekei a szeméttároló körül, mintha egymást kergetnék; olyan parányiak lettek, hogy Miljan végleg elveszítette őket a szeme elől.

Apám megint elment három hétre, és itthon hagyta a régi pisztolyát, és most itt van nálam. Hoztam egy kötelet is...

Azt sem tudod, hogy kell lőni vele, mondta Titan.

Ne nézz hülyének! Az én kezemben lesz végig, megértetted?

Csengetés és ajtónyitás, olyan olajozottan, mint a motor, a terv bevált, benn voltak a lakásban. Még mielőtt gyanút foghatott volna, vagy egyáltalán kérdezhetett volna valamit az öregember. Amikor Miljan a hátába nyomta a fegyver csövét, azt dadogta, hogy neki úgyis mindegy, felélte, amit lehetett. Titan belülről ráfordította a kulcsot.

Azt sem tudod, hogyan kell szabályosan felemelni a kezed!

Dadogott valami érthetetlent az öregember, hogy nem is tudja egyenesen tartani a karját már évek óta. A fegyver nem tágított erőszakosságából: a cső garatja szélesedett, befelé mélyült, és a szakadékban magát látta lefelé zuhanni. Tehát nem én kellek, nem az ölés nyújt nekik élvezetet, fordult meg a fejében, és fordult vele a teste is. Maga is meglepődött a saját kiegyensúlyozott hangján, melyen felajánlotta, hogy vigyék, amit csak akarnak.

Nem ilyen egyszerű, nyomta ezúttal a hasának a pisztolyt Miljan. Titan lehajolt, és átfogta a lábát a kötéllel, egyre szorosabbra, amíg hanyatt nem esett a szőnyegen. A kezét is összekötötték. Ott feküdt órákon át, egylépésnyire a fürdőszobától, kettőre a konyhától. Orra a futószőnyegbe nyomódott, aztán oldalra fordult, hogy lássa, mit csinálnak a gyerekek.

A könyvszekrénnyel elbarikádozták az erkélyajtót.

Leemelték a polcról a rádiót, és mint két műszerész, föléhajoltak. Lepattintották a műanyag hátlapját, fellebbent róla a por. Kiszedtek belőle egy kis piros alkatrészt, amit Titan a zsebébe tett. Visszarakták a készüléket a helyére.

Miljan összegyűrt egy újságoldalt, a tenyerében formázta, mint a hógolyót.

Úgysem kiáltok-tok, nem ár-ár-árullak el, b-b-bennetek-teket, könyörgött az öregember.

Ki kellett tátania a száját. Miljan belenyomta a papírgolyót. Titan pedig szigszalaggal leragasztotta.

Miljan ragaszkodott hozzá, hogy ő beszélje meg a fogolycsere részleteit, hiszen az egész az ő ötlete volt, I. csak kémkedett utána, és besúgta, hogy miféle foglyot ejtettek. Veselin levette a sapkáját, és hajlandó volt tárgyalni vele foglyaik kicseréléséről, akik minden szempontból megfeleltek a feltételeknek, ahogyan a tévében látták a hasonló eseteket. Titan az oszlop tövéből szemlélte, hogyan húzzák meg krétával átlósan az útvonalat az udvar felszikkadt betonján.

Sokan siettek szokás szerint a buszra, nem is gondoltak arra, hogy aki dadog, az máshogyan beszél; csak a szél fújt jobban, amikor a megállóba érkezett.

Veselin összekotort egy golyónak való havat a Zastava tetejéről: az lesz a jel, ha ezt odahajítom.

Azt sem tudod, hogy néz ki, mondta Titan.

Erre Veselin leoldotta mindkét karjáról a vörös rambós szalagot, és azt mondta, hogy ezeket a foglyok nyakába kell kötni, hogy meg lehessen őket ismerni messziről. Lassú lépésben, semmi csel, csakis a kijelölt útvonalon, a beszéd is tilos, a fegyvereket pedig elrejteni!

Mindenki feszülten figyelt.

Repült a golyó telibe az oszlopnak.

Fröccsent a jel.

A dadogós öregember elindult az udvaron át, ballonjába kapott a szél; fázott, mert könnyű kabátot adtak rá a gyerekek. Bizonytalan volt a lába, folyton hátramaradt a bal. Senkinek sem tűnt fel, hogy a száját leragasztották szigetelőszalaggal.

Szemből, a túlsó sarokból elindult a másik fogoly, egy hasonló korú asszony selyem pongyolában, arcát megnyújtotta a halálfélelem, az egyik hajfürtje egészen az orráig lógott, a többi a feje tetején össze volt kötve egy kockás zsebkendővel. Nem egyenletesen őszült meg, alul több volt a fehér szál. Nem mert kiáltani.

Az udvar közepén nem álltak meg, csak találkozott a lélegzetük, amit visszanyeltek. Összevillant a tekintetük egy pillanatra a bizonytalanságtól, de éppen akkor értették meg, hogy mi történik velük: csak játszanak velük. Aztán folytatták útjukat a krétavonalon valamivel lassabb léptekkel. Az öregember megállt egy pillanatra, és hátrafordult, de ezt a másik nem láthatta, mert közönyös arccal az oszlopnak tartott, nyakában a piros szalaggal.

Egy próbakönyv hasznosítása
(Ambroozia. 2018/6.)
Elolvasom

Kontra Ferenc: Határfa

A fél életem telt el ilyen helyeken tétlen várakozással. Ekkor már egy órája vártunk a sorompó előtt, nyilván odaát műszakot váltottak a határőrök. Ilyenkor az ember ösztönösen is észrevesz minden változást, hiszen annyiszor kénytelen ugyanazokat az épületeket, parkoló járműveket, zászlókat bámulni.

Kicserélték a sorompót, és fent a vezetékeket is. A sötétben messziről látni lehetett a vörös jelzőlámpában az átikszelt sávokat, melyeket éppen lezártak. Az új vezetékekhez új oszlopra volt szükség, amely elbírja és koronaként viseli odafent a sok szétágazást. Olyanok voltak fent, mint a porcelánból készült velőscsontok, párhuzamosan egymás alá rendezve, melyekből huzalok futottak szét minden irányba. Az oszlop, amelyről beszélek, egy keskeny, rácsos fémszerkezet volt. Olyan, mint az emelődaru hosszú fémnyaka a tengeri hajókikötőben. Ennek belsejében hajtott ki a fácska. Eleinte nem is tűnhetett fel senkinek, csak amolyan aljnövényzetnek számított, amilyen az oszlopot egyébként is gyakorta körülvette, ha megfeledkeztek az árokpartról és az átkelőhely előtt díszlő ágyások gondozásáról a határőr katonák.

Amikor először felfigyeltem rá, már karvastagságúra cseperedett a fémoszlop belsejében, ahol valójában védve volt, a rácsok megakadályozták, hogy valaki kézzel benyúljon és letörje, később pedig a motorfűrésznek is beletört a foga, ennek szemmel láthatóak voltak a nyomai: sikerült ugyanis belevágni a törzsébe, lemetszették a kinyúló ágait, de mélyebbre nem hatolhatott a fűrész. A föld alól érkező huzalok miatt sűrűre rácsozták az oszlopot, a keskeny fémszerkezetet össze is hegesztettek ráadásul, hogy masszívabb legyen. Csak ilyen esetre nem számítottak. Egy régimódi, tömör betonoszlop illett volna inkább ide.

A területgondozó katonák egy idő után úgy próbáltak megszabadulni tőle, hogy kívülről folyamatosan lenyesték az összes ágát, hátha ettől önként kiszárad. De azért sem hagyta magát! Új irányt szabtak ezzel a fejlődésének: a fa törzse belülről már csaknem teljesen kitöltötte a villanyoszlopot. Miféle fa lehet ez? Ismernem kellene? Mintha ecetfa lenne. Az ráadásul mérgező, ettől még izgalmasabb az eset. Ki merne egy ilyen növénnyel incselkedni?

Ezek az üres órák a határon éppen arra szolgáltak, hogy nézzem a küzdelmet. Elővettem a füzetem, és mindig itt írtam néhány mondatot a fáról, ebből állt össze végül ez az írás.

Felénk a rossz helyen kihajtott, értéktelen fattyúk gyűjtőneve volt az ecetfa, melyeknek a pontos fajtáját sem tartották említésre érdemesnek, csak a feleslegességük miatt nevezték őket így, lenézték őket a büszke fák, melyek fajtiszták voltak, a facsemetésben vették őket.

A busz ablakából nézem évekig, melyikük győz, sikerül-e kipusztítani a metaforikussá nőtt fát, amelynek ösztöne azt diktálta, hogy a lehető legjobb helyen keressen magának menedéket; és vajon sikerül-e felülkerekednie a fémen is? De ez a győzelem egyúttal a saját pusztulását hozná, mihelyt szétfeszítené a fémrácsot, hoznának helyette másik oszlopot, és a régit a fával együtt eltávolítanák.

Ahogyan elnéztem, egyre dühösebben nyesegették a katonák, mintha egyre jobban bosszantaná őket a fa, hogy csak azért is túljár az eszükön. Egyre csak felfelé kapaszkodik szívósan, miközben a törzse pontosan középen, szálegyenesen fejlődik, lassan eléri az oszlop magasságát. Az áramot szállító huzalok között pedig nem lehet majd tovább nyesegetni a magasfeszültség miatt, tavaszra talán virágot és termést is hozhat a porceláncsontok között, az oszlop tetején. Vajon miben bízik? Hogy egyszer a csúcsra jut? Azt hiszi érdemes – meghalni csak ezért.

A fák rendjében is vannak kivételezettek, leginkább a származásuknál, a fajtájuknál fogva, nemcsak hasznosságuk, hanem egyéniségük is van; a frissen vágott gyertyán illatát nem lehet elfelejteni, ebből faragják a szerszámok csontszínű nyelét, de még a sárga fűz is felismerhető csukott szemmel, a tölgy édeskés illatáról nem is beszélve, míg másokat a helyzetük tesz megkülönböztetettekké.

Miért éppen a fáktól kellene megtagadni azt a jogot, hogy legyenek közöttük kivételesek, elmondhassák magukról: mi valamiféle mágnesek vagyunk. Vasrudak, rézdróttal betekerve, és képesek vagyunk delejezni magunkat, amikor szükségünk van rá. Belső feszültségünket áramoltatni kezdjük a drótban, és azt vonzzuk, amit csak akarunk. A mágnes fütyül rá, mitől működik. A mágnes egyszerűen önmaga, és a természetéből adódóan bizonyos dolgokat vonz, másokra pedig nincs hatása. És éppen itt, a senki földjén akar bizonyítani. Hát nem az erdőre vágyik az összes fa? Az ő birodalmuk a rejtélyes rengeteg, ahol mások a hangok, a fények, a neszek. A villanyoszlopba zárt fa olyan volt, mint az utolsó albérlőnek emelt emlékmű.

A kivételezettsége által válhat éppen eleven jelképpé még egy ecetfa is, egyénisége és sorsa lesz, hiszen aki valóban nem akar mást, mint megélni saját sorsát, annak nincsenek már társai, tökéletesen egyedül van, csak a hideg oszloprács és áramvezeték veszi körül, hogy nem is merészkedik szabott határain túlra, igazi művész. Aki már csak a sorsot akarja, annak nincsenek példaképei, sem ideáljai; kirekesztett lesz bezárva, nem szeret igazán semmit, nem vigasztalja a kitavaszodás évszaka sem, mert a határfának sosem lesz hazája.

Egy napon minden népet arról ítélnek meg, hogy fáikkal hogyan bántak. Elővettem a füzetem, és beleírtam még ezt a néhány sort. A fa sorsára voltam kíváncsi. Nem tudom, a küzdelemnek hogyan lett vége. Nem tudom, akadt-e a határon átkelők közül valaki, aki az oszlopnak szurkolt, nem pedig az ecetfának.

A napórakészítő hazatérése
(Nyugatplusz. 2019/1.)
Lee Annácska. In. Magyar Napló. 2019/6.
Elolvasom

Kontra Ferenc: Tranzíció

De tudta már mindenki: jöttek a kamionok éjszakánként. A címlapokon 1989-ben naponta megjelent a bírálhatatlan Tranzicija kifejezés, ami ezen a nyelven mindent jelentett egyetlen szóban, ami esett, ami széthullt, rendszer és ember szintúgy.  – A rendszerváltás 30. évfordulóján, Privát rendszerváltás című sorozatunkban Kontra Ferenc írását olvashatják.

Kétség se férjen hozzá: tegyél úgy, mintha minden éppen így lett volna rendben. Csomómentesen. Csakhogy lesz egy hely, amíg el nem mossa az eső, ahol lépés helyett a láb furcsa kört tesz a másik boka körül, mielőtt ficamodva, kínos lassúsággal egymáshoz simulnának, gondolta Dé.

Most tegyél úgy, mintha ellöktek volna koldulás közben, olyan szerencsétlenül próbálj elesni, mondta Há.

Mintha odacsaptak volna, egyszerűen szétnyúlsz az aszfalton, mondtam.

Dé még néhány percig óvatosan kerülgette azt a helyet, mintha egy ajtóhoz ért volna, melyen nem tud belépni, mert a kontraszelekció előkotorta régi kádereit. Az illeszkedésnek nincs határa. Be sem engedik: ne hívjátok ide, mert beszélni fog. Ne szólaljon meg, mert az kínos lesz.

Há zsebre tett kézzel nézte őket. Emlékezetében hirtelen éles körvonalakat kapott egy régi jelenet, amikor gyerekek voltak. Hasonlított, mert Dé akkor is villámgyorsan vetődött, nem számított neki, hogy eltöri-e valamelyik végtagját, éppen ezért nem sérült soha semmije. Még nem volt teljesen kész a ház, akkoriban épültek a vízlevezető csatornák, egész barlangrendszereket fedeztek fel a környéken, lementek a gyógyszertárnál, aztán feljöttek a saját udvarunkban. Felfedeztek egy kamraszerű, körbebetonozott helyiséget, sehogy sem tudták elképzelni, hogyan kapcsolódik a meglevő rendszerhez. Mennyezetet kaptak az árkok, keskeny rácsok kerültek rájuk. Ilyenen lestek le a kamrába, ahonnét tudomásunk szerint nem vezetett út sehova, ezért is lepődtek meg rajta, amikor lent mozgást észleltek. Estefelé újra visszamentek, gyufaszálakat gyújtogatottak egymás után, és az ingázva lefelé hulló gyufák megvilágították a patkányt, amint az egyik szemétkupac menedékéből a másik mögé futott. Másnap Dé ugyanúgy vetette le magát a földre, hogy napfénynél figyelje meg a patkányt.

Ételdarabokat rakok a zsebembe, ha erre jövök, ledobom neki, hogy ne haljon éhen. Innen nem jöhet ki, kénytelen lesz enni, hatalmas nagyra nő, a város legnagyobb patkánya lesz, mondta Há.

Dé mindent elhitt neki. Mint azon az őszi napon, amikor iskolába indultak, úgy hat óra felé Há lehívta a bejárat elé, és ott titokzatosan elárulta, hogy varázsolni is tud. Valami csillogó fémtárgyat mutatott a markában. Azt mondta, hogy varázssíp, csak bele kell fújnia, és a házat a levegőbe emeli, egészen a holdig. Azt mondta, hogy azon az estén levegőbe emeli este tízkor a házukat. Hitt is neki, meg nem is. Feldúltan rohant vissza a lakásukba a hetedikre. Folyton azt leste, hogyan haladnak a mutatók előre. Tíz előtt suhogást hallott a levegőben. A ház lassan, egyenletesen emelkedett felfelé, a magasban egy kissé megállapodott, aztán imbolyogva, de éppoly lassan, egyenletesen, amint ahogyan felemelkedett, visszaereszkedett a földre. Két kávéscsésze az asztalon összekoccant. Pár percig tartott az egész. A többiek semmit sem vettek észre. Csak az apjának tűnt fel, amikor Dére nézett:

Elsápadtál. Szédülsz, kérdezte, és az ágyba küldte.

Há sörösüvegekkel az önkiszolgáló felé tartott, megállt a rácsnál, félkört ívelt a fejével, körülnézett, mint a tolvaj, és leszórta a rács résein a zsebéből kiemelt ételmaradékot.

Néhány nap múlva újra a földre vetette magát, hogy néhány égő gyufaszállal megnézze, megvan-e még a patkány, de lent közben annyira felgyülemlett a szemét, hogy nem látott semmit.

Az aszfalthoz szorította az arcát, mintha hallgatózna. A feje búbján érezte a krétát, aztán sercegve elindult a homlokán lefelé, régi tantermek dohos szagát idézte fel, ahogy az orrához közelített, hogy megörökítse a profilját. Az egyik illat mindig felidéz egy másikat. Aztán az illattól kiszélesedik a tér, lesznek benne ismerősök és ismeretlenek, lesznek benne sokan, akik nem térnek vissza máshova, csak az emlékezetükbe. Itt hagyják a gyermekkorukat, a felpörgetett autókat, a kékre festett fákat, hogy aztán legyen mire emlékezniük.

Ne mozogj, vedd fel a végleges formát, mondta Há.

Dé néhány lépésnyire a bejárattól az aszfalton hasalt. Az egyik lábát felhúzta, hogy minél természetellenesebbnek tűnjön a testhelyzete. A bal sarkát a jobb láb térdéhez szorította, a fekete farmer ráncai közé, ahol a kör alakú térdcsonthoz támasztotta a sarkát. A meghajlított láb a jobb combjával szabályos, egyenlő szárú háromszöget zárt be. Maga alá gyűrte a bal karját. Tenyerét ott nyitotta szét, ahol a szívét sejtette. Éppen akkor a másik oldalon, valahol a negyedik és ötödik bordája között hasító fájdalmat érzett; jobb karjával feltámasztotta a mellkasát.

Most kezdhetem újra, pontosan ugyanoda rakd vissza az orrod, a krétavonalnak folyamatosnak kell lennie, mondta Há.

Dé a karját kinyújtotta előre, amennyire csak tudta. A bal fülét újra az aszfalthoz nyomta. Hallotta, ahogyan kettétörik a kréta a térdénél. Kinyújtott keze felé nézett, amely a buszmegálló felé mutatott. Iránytűnek érezte magát, amely a hajón vastag kötelek közé esett. Nyomasztó érzés fojtogatta, amely sehogy sem tudott a felszínre kerülni. Lelassult működésre emlékeztették a járókelők, akik a megálló felé tartottak, aztán sorban megálltak, mereven ugyanarra néztek, ahonnan a széllel új hajó érkezik a folyón, és a fedélzeten megszólal a zene: Vidio sam u snu ljiljan bijeli,  crne konje i svatove bez pjesme, i tiho bez glasa, odlaze nekud, neki dragi ljudi,  gdje a gdje. A Bijelo dugme olyan reszelősen szólt már a hangszóróból, mintha smirglizné közben a dobozon a nikkelkarikát, mindannak az előérzetét hozta, ami következett.

Addig menj, amíg mehetsz, vége a kamaszkornak, ha kézbesítik a behívót, a végén akaratod ellenére önkéntesnek öltöztetnek át. Mi lesz ezzel a sereggel, ha elfogy a fosztogatnivaló? Vagy bujkálhatsz, a patkányok átengedik helyüket a csatornában, mondta Há.

De tudta már mindenki: jöttek a kamionok éjszakánként. A címlapokon 1989-ben naponta megjelent a bírálhatatlan Tranzicija kifejezés, ami ezen a nyelven mindent jelentett egyetlen szóban, ami esett, ami széthullt, rendszer és ember szintúgy. Mindenkit jelentett, aki a szennyvíz tetején felbukkant, és úszott immár az örökkévalóság felé. A mocskos és az aljas társszerkezete lett az új elit filozófia tudathasadásos metonímiájának.

Há már kamaszfejjel úgy menekült, mint a felnőttek; szerette kívülről szemlélni az eseményeket. Továbbra sem vette ki a zsebéből a kezét, a kulcstartóján egy kis földgömb volt, és ahogy elővette, mindig egy másik kontinens jelent meg előtte.

Hízik a patkány, kérdeztem tőle egyik nap széles vigyorral.

Nem tudott szabadulni a kényszertől, hogy valami élelmet vigyen újra és újra a csatornarácshoz. Súlyos árnak érezte azért a meséért, amit másokkal elhitetett, hogy a patkány nagyra nő, mit sem sejtve alszik a város, ő pedig egy feszítővassal felemeli a rácsot, és útjára engedi a város legnagyobb patkányát. Mert úgy gondolta, a szörnyetegeké a lett hatalom.

Később már tudta, hogy téved. Nem arra kell indulni, amerre lejt.

Mint egy kihajított palack, ahogy a hetedikről zuhan, éppen úgy. Azt nem lehet túlélni. Aki így indul, az biztosra megy. Csak a kréta vonala marad tovább, legalább a következő esőig.

És most elengedtem, gondolta Há, amikor a feszítővasat a rács rései közé illesztette. De nem jött fel senki. Aztán felállt, hogy szemügyre vegye a krétarajzot. Dé a kezét meg a lábát mozgatta, belefásultak a testtartásba. Lazító mozgással járta körül az ábrát, mellyel emléket akart állítani.

Elengedem, mondta Há, hogy megszabaduljon képzelt tömlöcétől, felemeltem végre a rácsot, és elfutok, hogy ne is lássam, amikor éjszaka előmászik, legyen szabad akkor is, ha már nincsen, ha nem volt, csak a pestise ragadt ránk. Akkor robbanjon itt fel minden.

Elengedem, mondtam, hogy zuhanjon ebben a tehetetlen semmiben, szárítsa fel a nap, az a nagy fekete gödör az égen. Nem rajzolok többé senkit az aszfaltra.

Hogyan taníthatta volna tovább egy nem létező ország földrajzát? Elengedem, gondolhatta az apám, amikor kívülről markolta az erkély párkányát, csak egy fecnit hagyott a konyhaasztalon, ahogyan ilyenkor szokás: „A kéziratomat az asztalomon találjátok, egyszer még jól jön nektek, amikor már megértitek, mi miért történt”,  és zuhant ide, és körülrajzolták krétával a helyszínelők, majd gyorsan elszállították. Egész délután jártam csak körbe, egyensúlyozva a vékony krétavonalon, hogy megjegyezzem a helyet, a mozdulatát. A vállán álltam, az elcsempült krétavonalon; néztem sokáig, akkor ígértem meg, hogy helyt állok; ha majd akkorára növök, kitöltöm ezt a rajzot, és jólesik majd apa helyén.

Gyere, Dé, bőrig ázunk mind a hárman, elfolyik a lábunk alatt a fehér krétalé, és nem akarom a talpamon hazavinni, a lábtörlőn hagyok minden gonoszságot.

Elolvasom

KONTRA FERENC

MIHÁLY

Elmaradtak az utolsó órái, szinte futva, mosolyogva tette meg az utat hazáig. Amikor végigment a gangos függőfolyosón, mindig végighúzta a kezét a nyíló virágokon. Mintha versenyeztek volna az asszonyok, hogy a lakásuk elé minél több cserepet halmozzanak. Innen tekintett le a félkör alakú udvarra, a sok színben körbefutó növényekre, ettől mintha jobb kedve lett volna, még sokáig érezte a kezén a levelek, virágok illatát. Ilyen polgári lakás volt az övék is, fényes ezüstkilinccsel a bejárati ajtón, melyet Tiffany-ólomüveg díszített, egy angyalszárnyas lány állt a közepén, érzéki liliomszállal. A kislány a zárba dugta a kulcsot, és rutinos mozdulattal már nyomta is a kilincset, de meglepődött, hogy valami nincs rendjén, nyitva hagyták, csak a láncot akasztották be. Tehát valaki itthon van, ezen meglepődött egy kicsit, de nem akart csengetni, túlzásnak tartotta; egyébként is, lehet, hogy az anyja éppen pihen. Nem először akasztotta ki a láncot a hosszú tollszárral, amit az iskolástáskájában hordott.
Nesztelenül tette vissza a láncot, és csukta be a bejárati ajtót. Az anyja ezek szerint mégsem indult még el a húgához, nem akarta zavarni. Elindult óvatos léptekkel az ebédlőn át a szobája felé. Hangokat hallott a hálószobából:
– A két reményteljes ügyvéd közül nem téged választott az apám.
– Sikerült rajta is bosszút állnod.
– A bosszú sosem érdekelt, azt teszem, ami jólesik.
– A legjobb barátom volt, de azért féltékeny voltam rá, és én bizony élveztem ezt a bosszút.
– Csak a hozományomért vett el.
Erre nem is mondott semmit a férfi, hosszabb csend következett. Aztán valami mással folytatta:
– Ennyi idő után újra ebben a szobában… Utálok napos szobákban bujkálni. Biztos, hogy nem jönnek haza?
– A férjem Bécsben van.
– Mintha már neve sem lenne a szerencsétlennek. Egyébként tudok róla. És a gyerekek?
– Iskolában. Egy óránk még biztosan van.
A kislány olyan csendben mozdult, akár az árnyék. Résnyire nyitva hagyták az ajtót. Ott állt dermedten, opálos tekintettel, és csak bámult. Tudta, hogy őt most nem láthatják, mert árnyékban van, az ebédlőt ilyenkor sötétben hagyják, innen vannak elhúzva a függönyök. A hálószoba viszont fényben úszott. Az anyja hátát és fél combját látta, mellette pedig a férfi kifényesedett, izzadt testét, meztelenül szétterült az anyja mellett, jobb karja lelógott a hitvesi ágyról, a plafont nézte. Most újra megszólalt:
– Ilyenkor újra és újra eszembe jut, hogy elszökhetünk valahova, új életet kezdhetnénk, még most sem késő.
A kislány érezte, hogy milyen kínos helyzetbe került, már maga sem tudja, mióta nem vett levegőt, gyorsan és csendben el kell innen surrannia. Hátrált a bútorok között, szerencsére nem vették észre. A szobájába osont, a kulcs sem csikordult meg, ahogy magára zárta az ajtót, aztán kivette. Megengedték neki, hogy zárja a szobáját. Ha megpróbálná kinyitni az anyja, akkor azt hinné, hogy még nem jött haza, ezért nem szabad belül a zárban hagynia ilyenkor a kulcsot. De ilyesmire nem is került sor.
A búcsúzás beszédfoszlányai hallatszottak az ebédlőből. A férfi jellegzetes, mély hangját hallotta tisztán, kivehetően:
– Sosem engedlek el, bármi történjen.
Aztán a bejárati ajtó nyílt és csukódott. Majd kapkodó mozdulatokat hallott. Az ebédlő drapériái siklottak a fémkarikákon, hogy ott is világos legyen. A komód fiókjai súrlódtak. Távolabb szekrényajtók nyíltak, vállfák gyors csapódásai, mint mindig, amikor az anyja nem tudja eldönteni, hogy éppen mit vegyen fel. Gyors mosdás a fürdőszobában, minden ajtó nyitva marad, ahogyan szokott ilyenkor. Még a dudorászása is hallatszik, időnként vékony, fülsértő hangján azt énekelte hangosan szappanozás közben, hogy „a jázmin illatát szitálja ránk a szél, szívemben tiszta vágy tündér varázsa kél”.
Ismét kapkodott, egy tompa tárgy a földre esett. Elmenőben a táskáját kereshette. Aztán megállhatott a tükör előtt, ahogyan szokott, hogy megigazítsa a haját.
– Úristen, ezt a foltot le kell púdereznem vastagon!
Most is magában beszélt, mint ahogy szokott.
– A fene egye meg ezeket a hülye szokásait!
Fémszelencék csörrentek, majd nyilván egyetlen mozdulattal söpörte őket vissza a felső fiókba, ahogyan szokta.
Végre kattant a dupla zár a bejárati ajtón. Elment a húgához.
A kislány összegömbölyödött az ágyán, mint egy macska. Közben úgy is viselkedett, az ágyneműt kaparászta, és dühösen a párnájára csapott. Lassan szedegette össze a mozaikkockákat, talán csak ő ismeri mindegyiket, neki kell valamit tennie. Hallott róla, hogy a két fiatal ügyvéd jó barátságban volt, versengtek az anyja kegyeiért. Sokszor együtt szórakoztak. Látott egy ilyen fotót az anyja holmija közt, a nagyréti vendéglő kerthelyiségében készült. Az anyja szemlátomást flörtölt mindkettőjükkel.
Egy veszekedésre is emlékezett, még egészen kis korából. Akkor fel sem fogta a jelentését, az apja azt vágta az anyja fejéhez, hogy a gyermekeim féltestvérek, mert egy feslett szajha vagy. Azt gondolták, hogy ő ezt nem hallotta. Azóta alszik az apja a vendégszobában, azóta nem aludt náluk vendég, azóta nem volt közös vacsora a nagyszüleikkel sem. Csak ők mentek el néha látogatóba.
Az első gondolata nem is a felháborodás volt, hanem hogy ez szemérmetlenség. Úgy képzelte, hogy ilyesmit szégyenlősen, sötétben csinálnak, nem pedig vakító napfényben, egymást simogatva. A szembesülés a látvánnyal felkészületlenül érte. Amit olyan titokzatosnak gondolt, nagyon is közeli és érthető lett.
A második gondolata a bosszúé volt, mert úgy érezte, hogy ez az idegen férfi elsősorban az apját alázta meg, akit ő annyira szeretett. Az apja az ő pártját fogta mindig a mindenben tökéletes öccsével szemben is. Ezért bosszút kell állnia, mert ez a férfi nem szakít az anyjával. A viszonyuk régóta tart, az anyja soha nem is tudott választani a két férfi közt. Hogy öccse kinek a gyermeke, csak ő tudhatja, ha tudja egyáltalán. Vajon az apja honnan sejtette vagy tudta, hogy a felesége megcsalja egykori vetélytársával? Megérzés volt, vagy ő is rajtakapta őket? Mindenesetre egy másik ügyvédi irodát keresett. Miért vállalja folyton a bécsi kiküldetéseket? Talán neki is van valakije? Közben csak értük játsszák a szerepüket, a békés családi színjátékot? Csak miattuk maradtak együtt?
Dehogy. Mindketten veszítenének a válással. Az apja a jólétét, a külföldi nyaralásokat, a hajóutakat. Az anyját pedig kitagadná az örökségből a nagyapja, és mindent a másik lányának adna, ha megtudná, hogy csalja a férjét, ráadásul éppen azzal az ügyvéddel, akit ő két lábbal rúgott ki annak idején, mert szélhámos nőcsábásznak tartotta. Ezekben a körökben mindenki ismer mindenkit. Van is benne valami. Bármekkora nőcsábász is, a fiát mindenkinél jobban szereti, ezt sokszor látja, mert érte jön az iskolába. És a fia is felnéz rá. Mihálynak hívják, az öccse osztálytársa. Eltöprengett rajta, hogy hasonlítanak-e egymásra. Nagyon jó barátok, tiszta tekintetű, őszinte gyerekek, és nagyon értelmesek. Két évvel fiatalabbak nála. Egyforma magasak. Lehetséges? Ők az erősek, okosak, szépek, akik habzsolják az életet, nekem pedig akkor jut ebből némi morzsa, ha a tíz körmömmel kaparom össze. Mi lesz ennek a vége, tépelődött magában a kislány, ebben a fertőben nem élhetnek tovább. Nem az a fontos, hogy mi hogyan történt, hanem az, hogy mi jöhet ezután. Valahogy helyre kell hozni, amit elrontottak. Magam miatt.
Az öccsét könnyű volt rávennie bármire. Már sokszor kerestek kincseket kisebb korukban, most újra ezt hozta elő egyik délután, amikor a szüleik nem voltak otthon.
– Mihállyal nem mentetek még kincsvadászatra?
A fiú csodálkozva nézett a nővérére:
– Nem, még soha.
– Mert olyan mulyák vagytok. Majd én kitervelem, hogy érdekesebb legyen.
– De nem egy lánnyal szoktak a fiúk kincsek után kutatni! A lányokat más érdekli.
– Honnan tudod, mi érdekli a lányokat? Az ilyen kisfiúk titkos doboza érdekli leginkább az ilyen lányokat, mint amilyen én vagyok. Ha nem teszed azt, amit mondok, akkor elmesélem apának és anyának, miféle képeket nézegetsz titokban.
Az öccsének kikerekedett a szeme, váratlanul érte a fenyegetés.
– Jól van, megengedem, hogy velünk gyere kincsvadászatra.
– Minél veszélyesebb a játék, annál érdekesebb. Előttünk a parkban, a platánok takarásában áll a vízművek pavilonszerű épülete. Van azon egy hátsó ajtó, egészen lent, és rozsdás, szinte észre sem venni a bozóttól. Egy körlépcső vezet le egy henger alakú járaton a mélybe. Itt sötét van, visszük a viharlámpát. A csatornába jutunk, itt már a vízelvezető csatornafedelek rácsa szórt fényt ad…
– Ne is folytasd, már minden kölyök ismeri, ez volt az első komolyabb felfedező utunk Mihállyal.
– No látod, a lányok is megjárták ezt az utat. A titkos találkák itt zajlanak.
– Akkor miért érdekes ez az egész?
– Én majd lent várlak benneteket. Mihály ellopta anya fülbevalóját, amikor legutóbb itt járt. Azt hitte, nem veszem észre, hogy kihúzza a tükör alatti fiókot.
– Sosem tenne ilyet!
– Majd eldől lent, a csatornában. Ott be fogja vallani.
– Ugyan már!
– Ha nem vállalod, akkor elárullak, ahogyan mondtam. Jól tudod, hogy megteszem. Két nap gondolkodási időt kapsz.
Eltelt egy nap, és a fiú fontolóra vette, amit a nővére mondott, elvégre csak játék a kincskeresés, nem eshet semmi baja Mihálynak, ha ártatlan.
A nővére erre azt mondta:
– Ketten elég erősek leszünk hozzá, hogy a vasoszlophoz kötözzük. Jó móka lesz, bevallja utána, hova dugta a fülbevalót. Bekötjük a száját, hogy ne tudjon kiabálni. És ott hagyjuk egy kicsit. Csak éppen annyi időre, hogy megleckéztessük.
Könnyebben ment, mint ahogyan azt a lány gondolta volna. Már a második napon lent voltak a csatornában tanítás után. Mihály azon sem lepődött meg, hogy a lány már ott volt, hiszen régtől ismerték egymást.
– Tudja valaki, hogy velünk vagy?
– Nem mondtam senkinek.
– És azt, hogy ide jöttél?
– Dehogy! Csak most határoztuk el, hogy lemászunk.
Az indiánost nemigen értette, az ellopott fülbevalót még kevésbé, de annyira megbízott a barátaiban, hogy csak annyi ellenállást tanúsított, amennyi a játék kedvéért kellett. A lány olyan gyorsan csinálta, hogy Mihály fel sem fogta, mi történik, a két kezét hátra, aztán a két lábát is az oszlophoz kötötte. A következő pillanatban a lány elővette az anyja selyempongyolájának övét, és azzal tekerte körül a fejét a szájánál, hogy ne tudjon beszélni, kiabálni. Valaki majd ezt is érteni fogja.
Az öccse már azt sem tudta, mi miért történik, csak tette, amit a nővére mond, és a félelme szinte görcsbe rántotta, mint aki akarata ellen cselekszik. Mint akit elátkoztak. A nővére csak tetézte benne a tehetetlenséget, amikor ilyeneket mondott:
– Végre minden a helyére kerül. Ez a játék mindent elrendez.
Tolta az öccsét, közben jó szorosan megragadta a nyakát, hogy azzal törődjön, vajon kap-e levegőt a lépcsőn felfelé. Sietett vele, hogy minél előbb fent legyenek a platán jótékony fedésében.
– Az elégtétel is élvezet. Látod, hemperegni fogok én is a boldogságtól a napfényben! A magam módján. Én itt fogok őrködni, nehogy eszedbe jusson idejekorán kiszabadítani! És azt se feledd, hogy a dobozkád nálam van a képekkel, megmutatom mindenkinek, ha egy szót is szólni mersz!
– Teljesen megbolondultál – nézett a szemébe az öccse, és futott haza, vihar dúlt a fejében.
Eltelt egy óra. A szobában előszedte a füzetét, a könyvét, nekiállt a házi feladatnak, hogy lekösse a figyelmét arra a néhány órára, amíg lemehet újra a csatornába. De nem tudott a feladatokra figyelni, mert úgy érezte, hogy valami gonoszságot eszelt ki a nővére. Szinte felnőttként kezelik az iskolában is, mintha nagyon okos lenne, mert jól színészkedik, tudja, kit mivel vehet le a lábáról. Nem tudják, hogy megbízhatatlan. A nővére mindig visszaélt az ő bizalmával is. Korábban nem volt tapasztalata abban, hogy akarata ellenére is belerángathatja valamibe, ami nem helyes. Mert nem is igaz, hogy játék. Nem is volt ideje arra, hogy ott lent végiggondolja, mi történik valójában. Az lenne a legjobb, ha azonnal segítséget hívna, és kiszabadítaná Mihályt, és elmesélné az egészet a szüleinek. Nem bánhat így a legjobb barátjával, hiszen együtt nőttek fel. Ő szókimondó, és nem kétszínű, mint a nővére, aki mindenkit átver. Álszent kislány, akiben szörnyeteg lakik. Már ment is az ajtóhoz.
De hangokat hallott az ebédlőből. Kinyitotta az ajtót résnyire, hogy mindent halljon. A nővére róla beszélt. A szüleinek azt mesélte, hogy megszólította a folyosón az öccse latintanára, és azt mondta, hogy szóljon otthon, kérdezzék ki az öccsét, mert bukásra áll. Legjobb lenne szobafogságot elrendelni, mert különben baj lesz.
A kisfiú úgy érezte, tőrt döftek a hátába, mert a nővére eléjük tette az ebédlőasztalra a dobozkát, és szépen egyenként kiszedegette a tartalmát, és pironkodva mondta, hogy mi minden látható azokon a képeken, és micsoda szégyen, hogy ezeket mutogatta az osztályban, és a lányok sikoltozva futottak ki; akkor szégyellte magát, hogy az öccse ilyen romlott. És végül kivette a dobozból a fülbevalókat.
– Emlékszel, anya, mennyit kerested ezeket? Hogy a szívedhez nőttek, hiszen apa eljegyzési ajándéka. És éppen a fiad lopta el, biztosan azért, hogy a zálogoshoz vigye, aki ilyen képeket ad a kisfiúknak cserébe.
Az öccse ekkor kitárta az ajtaját, és teli torokból ordította:
– Hazudsz! Ne higgyetek neki!
De már késő volt, az apja arca vörös lett, és felé közelített. Még sosem emelt rá kezet.
A kisfiú elsápadt, és tehetetlenül csapódott a falnak. Hidegnek érezte a végtagjait, kifutott az arcából a vér.
– De apa…
– Ne merj így szólítani! Előbb kellett volna összeszedned magad! Lefekvés előtt kikérdezlek. Nem kapsz vacsorát, rád zárom az ajtót!
Nem mondta fel a leckét, pedig mindent tudott. Nem szólalt meg, mert elfelejtett beszélni. Csak jött a fekete csönd, rács volt az ablakán. Tudta, hogy nem juthat ki. Csak nézte a sovány félholdat. Tudta, hogy most engedik át a csatornán a szennyvizet, zuhogva duzzad az oszlop tetejéig. Most emelkedik fel, mind magasabbra és magasabbra.

Elolvasom
A faun és a feketerigó
(Bárka. 2019/5.)

Kontra Ferenc

A faun és a feketerigó

Azon a napon oszlott fel a Sex Pistols. Otthon már régóta rágták a fülemet, hogy látogassam meg a nagynénémet, tanuljak egy kis illemet, amihez persze nem volt semmi kedvem.

Apám nővére katonás rendet tartott, minden kedden jött a takarítólány, aki ennyi idő alatt képtelen volt összerakodni a hatalmas házban. A szoba, amit az én tiszteletemre hozott rendbe, valamikor az apámé volt. Ezt csak hallomásból tudtam, mert minden személyeset eltüntetett.

Nem tartottuk velük a kapcsolatot, ezt így szokták mondani: ritkán és távolságtartóan érintkeztünk. Nem családi viszály választott el bennünket, hanem a távolság és a felejtés. Még nem is jártam ebben a házban, azt sem tudtam, kik laknak benne. Otthon senkinek sem volt ideje arra, hogy erről beszéljen. Apám egyébként is nagyon elfoglalt volt, még a saját munkájáról sem sokat hallottunk. Legfeljebb az előmenetelem érdekelte az iskolában, no meg a bátyám, ő is megérte a pénzét, egyszer ő is kénytelen volt idejönni látogatóba, harapófogóval sem tudtam belőle kihúzni, hogy mi történik itt valójában. Csak annyit jegyzett meg, ha őt még egyszer ideküldik, dinamitot is hoz.

Hanyatt feküdtem az ágyon, és a neszekre figyeltem. A mellettem levő szobából olyan hangokat hallottam, mintha a falat sikálták volna artikulálatlan hangok kíséretében.

Aztán kopogtak. A nagynéném beszólt, hogy a vacsorát mindennap akkor tálalják, amikor a toronyóra hetet üt. Aztán gyorsan becsukta az ajtót. Hol van itt toronyóra? Kitártam az ablakot, de csak egy lapos tetejű cédrusra láttam rá, meg bokrokra, nem látszott se torony, se óra.  Ekkor ismerkedtem meg a ház lakóival. Az asztalfőn a nagynéném ült, vele szemben, úgy tízlépésnyire, a sógornője. Már ha így kellene nevezni, hiszen elvált a férjétől. Szemben egy velem egykorú fiú ült, akiről kiderült, hogy beszédhibás, emiatt jóformán senki sem érti pontosan, mit akar mondani. Állítólag ezért hagyta itt őket az apja, aki az én apám öccse volt. Vagyis a nagybátyám, akit szintén nem láttam még. A nagynéném magához vette az öccse volt feleségét, és annak fiát, vagyis az unokaöccsét. Pontosabban úgy történt, hogy ők el sem hagyták a családi házat, amely akkora volt, hogy voltaképpen találkozniuk sem kellett, ha nem akartak. De a nagynéném ragaszkodott a családi élethez, a földszinten utazási irodát vezetett, és megengedhette magának, hogy régi fényében fenntartsa a családi házunkat. Fel sem fogtam addig, hogy a miénk is. Vénlány volt, és magát is így nevezte, régiesen, mint aki büszke rá. Élvezte, hogy mások tőle függnek.

Az emeleti részt ez a hatalmas hall uralta, amelynek egyik felét szinte teljesen elfoglalta az ebédlőasztal. Mint később kiderült, szinte pillanatok alatt át lehetett alakítani a szobát, vagy inkább a termet akár hallá is, ahova nagyobb számú nézőközönség vagy hallgatóság is befért. A sarki ház hatalmas ablakai két utcára néztek, pontosabban az egyik oldalon a parkra, amiből csak a fák látszottak.

És ott trónolt a szobának abban a kiemelt sarkában a zongora, ahonnan mindkét irányba ki lehetett látni, vagyis ez a látvány inkább a közönségnek szólt, akik dekorációnak tekintették a fákat, a másik oldalon pedig a szemközti templomot.

A nagynéném éppen olyan volt, amint az apám, csak az üzleti ügyeit foglalta néha össze röviden, amivel éppen foglalkozott. Semmi felesleges beszéd. Még arról sem, hogy mit csinálunk holnap.

Pedig érdekelt volna, mi történik a házban, kik érkeznek. Olyan természetességgel vette tudomásul a jelenlétemet, mintha a padlóvázák egyike lennék, tele tulipánnal.

Reggel valami klimpírozásra ébredtem, hangokat hallottam, a nagynéném nagyon elégedetlen volt a fiúval; kioktatta, hogy egyebet sem kellene tennie, mint gyakorolnia, de arra is lusta. Kénytelen lesz valamit ő előadni a vendégeknek.

A fiú anyja zavartan tért ki előlem, amikor lent találkoztunk. A saroképületnek volt egy kis udvara egy háromszög alakú kerttel és két paddal. Ezt a szomszédos ház tűzfala teljesen behatárolta. Nem lehetett kilátni az utcára, csak egy hátsó kapu nyílt innen, de azt is ugyanolyan magas fal keretezte, mint magát az épületet.

Innen kezdtem feltérképezni, mi hol van. Voltak olyan ablakok, melyek a kertre néztek, de fogalmam sem volt, hogy belülről honnan lehetne megközelíteni őket. Egy ilyen szobában lakhatott a sógornő is, akit fogalmam sem volt, hogyan szólítsak. Erre nem is tértünk ki soha egész ott-tartózkodásom alatt. A nő folyton zavarba jött, és sosem nézett a szemembe. Leült mellém első találkozásunkkor a padra, és elmondta mindezt, amit amúgy is sejtettem, hogy a bátyám és én mennyire fenn hordjuk az orrunkat, és lenézzük az ő fiát, mert az nem tud szépen beszélni. És neki sincsen munkája, ki van szolgáltatva ennek a háznak, és milyen könnyű volt őket elhagyni. Mindebből nem gyűlöletet éreztem, nem is akart szánalmat kelteni, nem is irigységből mondta, egyszerűen csak remegett. Úgy gondoltam, komoly gyógyszereket írhatnak fel neki, mert a mozgása egészen robotszerű volt, mint aki szédül, és mindig lennie kellett valami tárgynak vagy kapaszkodónak, úgy karnyújtásnyira.

Közben hallgattuk a fia zongorajátékát fentről, a nyitott ablakból. Úgy hangzott, mintha rosszul játszana, mint aki a billentyűk közé koppint az ujjával, olyan volt, mint a szándékosan félrevert harangok, dühösen, idegesen, és kivehetetlenül, hogy egyáltalán mit próbál előadni. Rettenetesen akarta, és nem ment neki.

Megkérdezte tőlem, hogy én milyen hangszeren játszom.

Simán rávágtam, hogy basszusgitározom. Csak nem hoztam magammal.

Nem tudtad, hogy a szomszéd utcában van a hangszerkölcsönző, kérdezte csodálkozva, az első őszinte gesztusa volt. És egészen zavarba jöttem, mert még az életben nem volt a kezembe basszusgitár. De hát még Sid Vicious sem tudott játszani, amikor a Sex Pistols tagja lett. Igaz, később sem tanult meg rendesen. De próbálkozott. Ez adta az ötletet, hogy elmenjek a hangszerkölcsönzőbe. Majd viszem magammal a képet, hogy azonosítani tudjam, vagy valami hasonlót válasszak, mint amilyen Sid nyakában lógott. Mindig azzal cikizték az újságok, hogy a koncertfelvételeken jól kivehető volt, hogy az ujjaival sosem ott sikálta a húrokat, ahol kellett volna, de ki törődött ezzel, amikor ő a punk ikonjává vált.

Megtanítottak kottát olvasni az iskolában, de zongorán mégsem adhattam elő a Holidays in the Sunt.

A harmadik napon az unalom vitt rá, hogy elvonszoljam magam a hangszerkölcsönzőbe. Megmutattam a fotót a tulajnak, kiment a raktárba, és elém tett valami flitteres vacakot. Amikor látta a fanyalgásomat, csak annyit mondott, hogy a kedvemért nem fogja átfestetni. Pedig akkor már komolyan vettem, hogy megtanulok rajta játszani. Tisztán hallás után nem fog menni, mondta a tulaj, mint aki kitalálta a gondolataimat. Van egy zenetanár is a közelben, aki foglalkozik ilyen suhancokkal. Milyen jó, hogy ebben a kisvárosban minden csak a szomszéd utcában van, gondoltam.

Remek, remek, mondta a nagynéném, amikor meglátott a hangszerrel a kezemben, amint surrantam volna be a szobámba.

Bővülni fog a repertoár, mondta sejtelmes mosollyal, mint akinek komoly tervei vannak velem.

Ennek a fele sem tréfa. Ha nem megyek el a zenetanárhoz, azt sem fogom megtanulni, hogyan kell ezt az izét a kezemben tartani. Nagyon lazán vette a dolgot a zenetanár, igazi bohém volt, nem is kért sokat; pontosan tudta, hogy ez a hangszer az én kezemben mire való: válasszak valami hatásosat, egyszerűt, amennyit ennyi idő alatt meg lehet tanulni.  A Pretty Vacant valóban nem okozott különösebb gondot.

A nagynéném figyelmeztetett, hogy vasaltassam ki az ingeimet, mert vendégek jönnek. De nekem nem is voltak ingeim. Aranyoskám, akkor vegyél magadnak, elég nagy vagy már hozzá! De nehogy csíkos vagy kockás legyen, az olyan, mint a pizsama…

Az első próbatétel mindjárt másnap következett. Vettem magamnak egy pálmafás inget. Tehát jelen kellett lennem a szokásos szombati teadélutánon, ahol a nagynéném baráti társasága összejött. A hosszú ebédlőasztal három részre vált. Talán szétfűrészelik minden szombaton, olyan butának éreztem magam, hogy fel sem fogtam, miként lehet egy hosszú asztalból három, amikor egyben van, erre semmi sem utalt. A három asztalt körülülték, elegáns öltözékben, idősek és fiatalok, üzletemberek, előkelőségek és egyszerű kollégák az irodából. Az vártam, hogy majd százéves családi porcelánkészletből teát szürcsölnek, de nem, éppen ellenkezőleg. Mintha a kirakatból vásárolták volna éppen a legdivatosabb poharakat, kékeslila koktélokat ittak, melyekben narancsszeletek, mentalevelek és jégkockák úsztak. Tortaszeletek, sütemények és sós apróságok ültek szerte a kristálytálakon. Én inkább a hátsó sarokba tolt plüsskanapéról néztem az egész délutánt, mint valami filmet.

A nagynéném mintha a zongoracsipkét öltötte volna magára, a ruhája, akár egy filmsztárnak, lazán kúszott át rajta, egészen a földig, amit végigvonszolt a hallon maga után, amerre járt, mint valami uszályt. Szerette az ilyen teátrális jeleneteket, amikor elnémul a terem, megszűnik az italok szürcsölése, a poharak megállnak a levegőben, csak az ő hangja csilingel a billentyűzet magasabb hangzatain. Lazán bejelentette, hogy sajnos az unokaöccse még nem áll készen, hogy a beharangozott művet előadja, talán egy hét múlva kerül sorra. Ezért majd ő játszik valamit a saját repertoárjából.

De ennek is megvolt a maga szertartása. Egy pezsgőspohárral a kezében egy egész történetet kanyarintott abból, hogy mi is a mű története, amit hallani fogunk.

Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című művéből írt át a saját értelmezésében egy részletet, ami valójában egy festményről szól. Wagnert ugyanis a velencei Frari-templomban látott Tiziano festmény ihlette meg, hogy nekifogjon a vígoperának, és ez volt az első kidolgozott részlet, amit kiadójának, Franz Schottnak elküldött. A részletnek a címe megegyezett a festmény címével, ami a Mária mennybemenetele volt.

A hatásszünet talán hosszabb is volt a kelleténél, de amikor a vezérmotívum megszólalt, az mindent vitt. Ahhoz képest, hogy nem volt zongoraművész, a maga tökéletlenségével is el tudta szédíteni a közönségét. Amennyire én meg tudtam ítélni, nagyon is komolyan vette, amit csinál, és a zene jelentette számára az igazi kikapcsolódást, amit megosztott másokkal. Emellett mindig akadt legalább még egy fellépő. Akár vendégművész, egy énekes, egy fuvolás, bárki a társaságból, vagy éppen felkért és megfizetett egy ismert előadót, hogy emelje a színvonalat.

Rájöttem, hogy határozott elképzelése szerint alakult a repertoár. Sokféle zene elhangzott. Ha egy fiatal tehetség zavarában elcsúszott a hegedűjén, azt rendjénvalónak tartotta, de cuki gyerekek nem szerepelhettek. Akiben nem látott tehetséget, arra a hétköznapi életben sem volt kíváncsi.

Másnap délután ismét hanyatt feküdtem az ágyon, és hallgattam az idegen ház suttogásait, ahol apám felnőtt, és erről a helyről nem volt semmi mondanivalója. Nem beszélve a bátyámról, aki kamaszos gőggel vette tudomásul, hogy milyen szokások vannak itt, de ezt nem tartotta arra érdemesnek, hogy egy szót ejtsen róluk, még a szüleinknek sem. De ők nem is érdeklődtek. Hiszen csak a szünidőt töltötte itt, talán úszni járt vagy szórakozni a helyi fiatalokkal. Ami nem valószínű, mert nagyon sok barátja volt, akikkel folyton telefonált, de innen senkivel. Vajon mit csinált itt? Került mindenkit? Üldögélt a padon és olvasott? Készült a vizsgáira. Kijárt teniszezni?

Én a kölcsön basszusgitárommal bajlódtam, amikor a hallból feldördült a zongora. Illetlenül hangzott így a húrok közé csapni, dühösen, mint aki képtelen végre megtanulni egy darabot. Aztán elcsendesült, és lágyan, simulékonyan egy dallam íve jött át az ajtóréseken, mintha elvarázsolták volna. Abbahagytam a gyakorlást és hallgattam. Kitártam az ablakot, és beengedtem a zápor utáni fenyőillatot, illett ehhez a zenéhez, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda.

A vacsoránál a nagynéném váratlan kérdést vetett fel: fiúk, nektek nem furcsa, hogy egyidősek vagytok, egymás mellett van a szobátok, és még sosem beszélgettetek egymással? Nehogy nekem kelljen szégyenszemre bemutatnom benneteket egymásnak! Vacsora után egy elavult társasjátékot fogunk játszani. Tudom, mit gondoltok, de nem lesz unalmas, mert beszélgetni fogunk közben; lehet, hogy akad majd közös témátok, de az is lehet, hogy nem; talán megkedvelitek egymást, de az sem baj, ha nem, csak legalább derüljön ki. Szombaton pedig mindketten felléptek a teadélutánunkon; lehet, hogy sikeretek lesz, de az is lehet, hogy felsültök mindketten. Nem dől össze a világ akkor sem. Nem vagytok tehetségtelenek! De szeretnék valamennyit hallani belőle, bármilyen műfajban. A tehetség igenis mérhető, összehasonlítható, akkor is, ha valaki fest vagy éppen táncol. Végre mindketten nevettek, istenem, mióta vártam erre a pillanatra! Felém fordult: ne úgy múljon el a szünidő, mintha börtönben töltötted volna… Aztán felé fordult: és úgy sem, mintha a vetélytársad lenne az asztal túloldalán az a másik, aki az unokatestvéred. Legalább verekedjetek össze!

Ezen egyszerre kaptuk fel a fejünket, és rosszallóan olyasmit mondtunk, hogy mit képzel rólunk?

Látjátok, én a kiszáradt fákat is képes vagyok életre kelteni! Cinkosan kortyolt egyet a vörösborából. Mintha mindent látott és hallott volna, pedig nagyon kevés időt töltött velünk. Tapintattal tudomásul vette a generációs különbségeket, és kerülte azt is, hogy bármi kellemetlenül érintsen bennünket. Azt akarta, hogy mindenki jól érezze magát. És most már megértettem, hogy őszintén gondolja. Legalábbis elfogadtam a játékszabályokat. Már nem akartam idő előtt hazautazni.

Nem voltam lámpalázas. Pedig az iskolán kívül életemben nem szerepeltem közönség előtt. A zenetanárom betanította velem a Pretty Vacantot, készített hozzá lassított zenei alapokat, hogy a képességeimhez szabja a dal ritmusát, profi hangmérnök módjára alákeverte a dobokat és a vokálokat; az egészet áttette akusztikus verzióba, jócskán lenyesett a vadságból, mintha valami altatódal lenne. Némi improvizációt is tettünk bele, mutatott néhány trükköt, ami visszafogott volt, de hatásos.

A nagynéném tapintatos dramaturgiai érzékkel velem kezdte a műsort, mintha valami előzenekar lennék, egy vagány kamasz belőtt frizurával, nyúlt fekete pólóban, amiben jól érzem magam ebben a dalban, és arra biztatott, hogy most én magam legyek, senki más. A felkonferálás is hibátlan volt: a Sex Pistols együttes 1978. január 14-ei koncertje volt az utolsó, most Sid Vicious emlékére ebből idézünk fel egy dalt.

Még fel is mertem nézni a közönségre, a lányok szájában megállt a rágógumi. Oh don\\\'t pretend \\\'cause I don\\\'t care. I don\\\'t believe illusions \\\'cause too much is real. So stop your cheap comment. Cause we know what we feel. Mintha minden szó nekik szólt volna. De az idősebbek is tágra nyílt szemmel hallgattak, mint akik valami szokatlant látnak és hallanak.

Utána következett az unokatestvérem. Ide egy hosszabb bevezető kívánkozott. A nagynéném felelevenítette, hogy már a múlt héten is egy olyan zeneművet hallgattunk, amit egy festmény ihletett. Debussy először Stéphane Mallarmé Egy faun délutánja című eklogáját zenésítette meg. De életművének igazi sikerét az aratta, amikor megkomponálta ennek a zenekari változatát. Ehhez pedig egy festmény adta az ihletet. Münchenben órákon át nézte Arnold Böcklin A faun és a feketerigó című festményét, aztán otthon zongorához ült, és azonnal lejegyezte a mű legjellegzetesebb részét, amikor a faun kicsúfolja, eltorzítja a feketerigó avítt dalolászását. A madár hiú, és azt gondolta, hogy senki felül nem múlhatja fenséges énekét, erre itt hever a fa alatt ez a senkiházi, de nála virtuózabba faun, és úgy fütyül a pánsípján, hogy ezzel teljesen kihozza a sodrából a madarat, dühösen elrepül. Ezt a jelenetet hallgatjuk most meg, ahogyan Debussy zenében meséli el nekünk, amit a festményen látott.

Úgy éreztem, hogy a nagynéném mindenkihez megtalálta az utat, a közönséghez is, az előadóhoz is. A fiatalok mind odajöttek hozzám, és meg akartak ismerni, bemutatkoztak, kérdeztek, és magukról is meséltek; sokkal tovább maradtak, mint máskor.

Most értettem meg, hogy mivel szerencsétlenkedett ennyi ideig az unokatestvérem, mennyire nehéz eljátszani egymás után a feketerigó énekét, majd utána nyomban annak a paródiáját, ahogyan a faun kigúnyolta, és ezt a párbajt a zongorán lendülettel, indulattal, háborogva, csillapodva kell megtenni, mintha vibrálna bennünk az impresszionizmus szabadsága.

Másnap visszavittem a basszusgitárt a kölcsönzőbe. A zenetanár jobban izgult, mint én. Várta a beszámolómat. Ismerte a nagynénémet: tudom, hogy felvette, mindent felvesz, kérd el tőle, meg akarom én is hallgatni. Bólogattam, mosolyogtam, hogy jól van, elkérem tőle, majd otthon lejátszom a többieknek is. Mesélek majd nekik, nekem lesz mit mondanom.

Elolvasom

Fél évszázada

A kertet telenyílták a dáliák, és innen nézve tökéletes kilátás nyílt nagynéném gyűjteményének teljes nyárvégi színtérképére, mert ő kedvtelésből éppen ezeket a virágokat gyűjtötte, és olykor hosszan mesélt róla, milyen kalandos körülmények között jutott hozzá némelyikhez.

Vasárnap szokott eljönni hozzánk keresztapánk osztrákzöld, monarchiás öltözékében, ekkorra már megözvegyült. Ilyenkor, délután már kint ültek a férfiak a verandán, miközben odabentről az asszonyok egymás szavába vágó csevegése a tányércsörgésbe és a mosogatás elhúzódó zajába veszett. Egyre nyúltak a falon az árnyékok, egymás után ürültek a poharak és mélyültek a ráncok a gondolatok megfogalmazásának nehézségeitől. Még véletlenül sem fordult elő, hogy italozás közben valami nótába kaptak volna, valahogy nem illett hozzájuk.

Még tartott bennem a büszkeség, mert olyan régóta tűrtek meg asztaluknál, tehát nem küldtek el nagyvonalú kézmozdulattal, hogy „mehetsz játszani”. Ettől éreztem először, hogy számítok valamit a családban: ujjnyi bor került az én poharamba is, amennyit „még a gyereknek is szabad”, és hallgattam, hogyan merülnek egyre mélyebbre az ezredvég kérdésében.

Keresztapám vezette elő papos hanghordozásával az óment, merthogy akkor a világnak vége lesz, addig ugyanis úgy történtek a dolgok, ahogyan sejtelmes négysorosaiban Nostradamus jövendölte.

Csakhogy az effajta négysorosokat éppen azért faragják ilyen sejtelmesre, hogy mindenki belelássa a saját aggályait – nagyapám valahova a löszpart tetejére vetette a tekintetét, mintha az égre lenne írva, hogy az a pillanat egészen másmilyen lesz: egy másik időzónába kerülünk, csak a kiválasztottak juthatnak át oda, mintha magáról a mennyországról lenne szó, olyan elérhetetlennek tűnt, ahogyan beszélt, mert ember talán fel sem foghatja.

Néztem egymás után az arcokat, és csodálkoztam, mennyire nem találkoztak egymással az elképzeléseik, elmentek egymás mellett a mondataik, anélkül, hogy bárhol egybecsengett volna legalább néhány szó. Így ült az asztalnál három generáció.

Apám következett, aki nem hazudtolta meg történelemtanár mivoltát, az utópiáról beszélt, mely szerint szükségszerűen végbemegy a társadalmi kiegyenlítődés, érvényét vesztik a korábbi feszültségek a nagyhatalmak között, felgyorsul a társadalmi és gazdasági fejlődés, és mindez egy párhuzamos mennyországot vetített elém.

Aztán hozzátettek még egy-egy mondatot, mint akik a jövőbe látnak, a jövő század igézetével keringtek kezükben a poharak, melyekben egyre nehezebben ült a saszla lilásrózsaszín bora: a világ megújul, mintha friss olaj futna végig fáradt tengelyén; továbbhagyományozódik mindaz, amiről álmodtunk: a határok érvényüket vesztik; megvalósul a világban a régen óhajtott tolerancia – a slágeres mondatokra lidércek táncoltak végig a verandán, tépve a dáliák hervadozó, napszítta illatából, fényes tekintetük körbejárt, és a hirtelen lett csendben kiszürcsöltem a poharamból az ujjnyi bort. A zajra hirtelen rám szegeződött mindhármuk tekintete. Nem jöttem rá, hogy miért fürkésznek, talán illetlenül viselkedtem, vagy éppen irigyelnének, mintha hiába szórták volna minden tudásukat, ilyen szárnyszegettnek tűntek. Keresztapám felém emelte a mutatóujját, mintha meg akarna jelölni, valami eszelős fény villant meg a szeme sarkában, és ettől lett az egész jelenet mozdulatlanságában is furcsa és ellentmondásos indulatoktól fűtött az én számomra, mert a nagyapám váratlanul mosolyra húzta a száját, és konokul bólogatott, apám pedig megragadta az üveget, mintha nem is tölteni akarna belőle, hanem egyenesen a kertbe hajítani, ettől kilöttyent a bor az abroszra, és a tócsa egy fél pillangószárny alakzatát vette fel hirtelen. Akkor végre kiszakadt az a mondat, amit ők biztosan hallottak már valahonnan belülről, csak hozzám nem jutott el az értelme. Egyszerre mondhatták volna, de mégsem akarta egyikük sem megelőzni a másikat.

De hiszen csak ez a gyerek érheti meg közülünk a jövő századot, mondta rangidős keresztapám, és akkor félelemmel töltött el szavainak súlya, a kiválasztottság bélyege, ami akkor annyit jelentett, hogy helyettük is meg kell azt érnem, ha nem így történne, hálátlan lennék, méltatlan ehhez a pillanathoz. Tovább kell vinnem a történeteiket. Akkortól nemcsak magam miatt, hanem miattuk is meg kell érnem, mert rám bízták ezt az örökséget, és nem szabad megfeledkeznem róluk.

Végigfutott a hátamon a hideg, ez a múlhatatlan borzongás íratja velem most ezt a semmis kis jelenetet. Mert akkor hirtelen megállt az idő, olyan nehéz lett, mert annyi mindenkire kell gondolnom, és úgy érzem, hogy mérhetetlen távolságból figyelnek: betartom-e a szavam, és olyan rövid az idő, mint egy egész élet, még el sem kezdődik a pillanat, és máris vége.

Elolvasom

A fenyő alatt

Kertes házak egymásutánja. Itt, a város szélén, a mi utcánk már inkább egy kis falura hasonlít. Fél kilométernyire már szántóföldek nyúlnak el az erdő és a tó felé, ezért ilyenkor az udvarunkban keresnek élelmet az énekesmadarak. A madáretetők állítása errefelé olyan szertartás ilyenkor, mint a betlehemezés. Aki csak elmegy a ház előtt, az mind ismerős, és feltűnik, ha valaki idegen. Néha megállunk, és váltunk néhány szót. Nincs nagy szomszédba járás, de azért sosem megyünk el egymás mellett szó nélkül. Néha azt is kitalálom, mit akar mondani a másik.

Ilyenkor, év végén, amikor megkezdődik a fűtési idény, a kárpitos az utca végéről mindig meg szokott állni előttünk, ha ügyködni lát a kertben a metszőollóval, hogy alaposan végigmérje a fölénk magasodó lucfenyőt. Figyelmeztetni szokott, hogy milyen veszélyes ez a fa, már felér a második emeletig, és jövőre biztosan a tetőre mászik. Miért lenne veszélyes? Szálegyenes, sudár, hibátlan, arányosak az ágai.

De ő sorolja az érveit, hogy kicsi a távolság a ház és a kerítés között. Ha jön egy goromba vihar, akkor kicsavarja, rádől a házra, lesodorja róla a cserepeket, talán az egész tetőt magával rántja, betöri az ablakokat; ha pedig a másik oldalra dől, akkor ledönti a szomszéd kerítését, letépi a vezetékeket, és a kár engem terhel. Nem szokták meghagyni, ha ilyen magasra nő. Tudod, milyen macerás ezt a hatalmas fát innen eltávolítani? Le kellene előbb gallyazni emelőkosárral, aztán a törzsét méterenként elfűrészelni, aztán felrakni a teherautóra, mint amilyen nekem van, és elszállítani, szóval nagy munka lenne, de én ingyen megszámítanám.

Eszembe jutott, hogy akkor ültettük ide, pontosan harminchárom évvel ezelőtt, amikor ideköltöztem. Akkor vettünk először gyökeres lucfenyőt, hátha megered. Nem is tartottuk sokáig bent, enyhe tél volt, kiültettük mindjárt szilveszter után, még lengette tavaszig a szél a szaloncukrok üresen maradt, színes papírjait. Együtt volt a család, karácsonyra hazajöttek az ausztrál rokonok is, pontosan egytucatnyi ember jött el hozzánk, igazi bibliai jelenet volt, ma is őrizzük a képeket, mögöttünk ezzel a feldíszített facsemetével, körülkerítve a cserepe csillogó girlandokkal. Soha többé nem voltunk ennyien együtt, és többé nem is leszünk, mert már csak néhányan maradtunk az élők sorában. Olyan eseménynek számított a Nagy Családi Karácsony, amilyen csak egyszer adódik az életben.

Mint egy film, úgy pergett le előttem az eltelt idő, miközben hallgattam az érveket, miért is kellene kivágatnom ezt a gyönyörű fát. Eszembe jutott, mennyire megrázott, amikor gyerekkoromban elolvastam Hans Christian Andersen A fenyőfa című meséjét, még mindig megvan az elnyűtt, szamárfüles kis könyv a polcon; ezt a részt akkor alá is húztam benne: „Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.”

Abban a pillanatban a kárpitosban a gonosz favágót láttam, és csak annyit mondtam neki, hogy még meggondolom. Erre vállat vont, és indult hazafelé. Szinte a nyomában érkezett a szomszédom, aki a nyári hőségben a légkondit szerelte nálunk. Becsületes mesterember. Megkérdezte, hogy mit akart tőlem ez a lókötő. Mondtam, hogy kellene neki a fenyőm, kivágná és elszállítaná.

Nem ment el az eszed! Úgy nézett szikrázva a szemembe, mint aki megparancsolja, hogy eszembe ne jusson neki adni. Miért ne, kérdeztem tőle. A te életedben itt már nem nő itt egy ekkora fenyő. Ennyit mondott őszintén és határozottan; megborzongtam tőle a hidegben, mert nem azzal érvelt, hogy a kertem dísze és ennek a fenyőnek anyagi értéke is van. Mélyebben gyökerezik az emberben, ilyenkor érkezik el a számvetés ideje: a halottak napja és az ádvent közötti időszakot betölti a fenyőillat melankóliája. Sok ajándékot hoz fényes ünnepe, de figyelmeztet is, mit tettem eddig, és mire maradt még időm. Elgondolkodhatom rajta baljós lombja alatt.

Boldog karácsony
(Magyar Napló. 2019/12.)
Elolvasom

Mélybíbor

A kilátótorony perspektívája jut az eszembe: megteremti a szellem szabadságát, amennyit egy író megtehet.Aztán amikor lekapcsolják a fényt, a szellem is sötétségbe borul.

Az egyik drámasorozatban az epizódok végén megjelennek a fényben, akik éltek, engem mindig megragad, mert a legképszerűbb mozzanata a lélek működésének: olyan valóságosnak tűnik, mint ahogyan álmunkban érzékeljük. Váratlanul jönnek azok, akiket nem is vártunk. Emlékeinkből szabadítják fel történeteinket, és ezekkel ébredünk.

Sosem hagytam, hogy mások döntsék el, melyik legyen az otthonom.Az időről és a folyóról kellene írni, a múlhatatlanról, ami leginkább nyomot hagyott. Arról, aki vitte a hátán azt a terhet, ami nem süllyedhet el. Talán ezért volt érdemes visszatérni a múltba. Sokkal élesebbek lettek a képek, az arcok és az elhangzott mondatok. A tanulság az, hogy jobban odafigyelek rájuk, és most már biztos vagyok benne, hogy elszalasztott beszélgetéseket hagytam itt, de nem él senki, akitől megkérdezhetném, ami akkor nem jutott eszembe, vagy nem tűnt fontosnak. Mindig az emberek miatt van lelkiismeret-furdalásom, akikkel többet lehettem volna együtt. Már nem élnek a barátaim, a családomból is csak néhányan.

Csenevész fügefánk évekig nem ment semmire, most pedig olyan hatalmas lombot eresztett a kertben, hogy minden virágot elnyomott maga körül. Három érett termést találtam rajta, éppen olyanokat, mint a tengeren, ahonnan a fát hoztuk. Emlékszem, mindig hoztunk valamit a tengerről, nem szuveníreket. Hanem növényeket. Csak azok a leanderfajok voltak illatosak. No meg az óriásra növő kaktuszok, melyektől nem lehetett télen közlekedni az előszobában. Nézem a szőlőlugast, körbefonta a teraszt. Nem metszette senki évek óta, mégis szép termésre van kilátás. Azt sem gondoltam, hogy a rózsabokrok ilyen sokáig élnek gondozás nélkül.Amikor még otthon voltam, mi húztuk meg a határokat, most pedig a növények a maguk erőviszonyai szerint érvényesítik akaratukat egymást közt. Elég kicsinyke életteret hagynak a gyomnövényeknek.

Aki járt már régi házban, biztosan ezekkel az élményekkel találja magát szemben. Minden sokkal kisebb lesz, mint a foltok a mosás után összement ruhán. Üresen idegenek lesznek a szobák. Csak néhány rozzant bútor maradt, melyek nem kellettek senkinek. Kinyitottam a szekrényemet, az ajtajáról Alice Cooper kifolyt szeme, fekete sminkje tekintett rám, aYearsAgót ma is hallgatom. Maga a ház is eladhatatlan ebben a kihalt faluban. Csak mi maradtunk, a húgom és én az örökségünkkel.

Rakjam a csomagtartómba, amit még találok. Egyszer már válogattunk anyánk halála után, nem volt vita köztünk, hiszen sem hozzájuk, sem hozzánk nem fért már semmi. Csak a képeket osztottuk el, de még mindig nem csupaszak a falak. Né

zelődik ő is, talán még belekukkant, mi maradt a hátsó szobákban a dobozokban, aztán mindenestül kitesszük őket, mert kedden viszik a szemetet. Úgy törnek el a dolgok, hogy többé ne lehessen őket összeilleszteni, összefüggő partok messze csúsznak az idő múlásával. Tornyai János című festménye jutott az eszembe,Juss valami kelmét rángatnak rajta az örökösök veszekedve, mi pedig egymásra tukmáljuk, ami itt maradt, már a húgomnak sem kell semmi. Valamit mégis elhozok emlékbe, ezeket a könnyű kis festett tálkákat: amikor gyerekek voltunk, és valami finomat kaptunk, akkor mindig ebből kanalaztuk. De kié legyen a lepkefogó?

Talán utoljára húzom fel a redőnyt, a somfa mintha be akarna törni az ablakon. Furcsa, milyen távoli lett a tárgyi világ, és mennyire fanyalgunk bármiféle nosztalgiától, mert fanyar, mint a som. Egyikünk se mondja, pedig erre gondolunk: itt nőttünk fel, és mégsem tudunk elérzékenyülni. Már csak ez a fa érez valamit, látott bennünket felnőni.Asom mélybíbor termést érlelt nekünk, hogy elköszönjön.

Nézem a pókot, ahogy beszövi lassan a sarkot, amit a redőny árnyékban hagyott. Majdnem meglett az első áldozata, de nem sikerült becserkésznie. A tűrőképességnek is van határa. Át kell lépni a szennyvízcsatornán. Úgyis jön majd egy fordulat, ahogyan lenni szokott, és mindenki leveszi karszalagját, mintha semmi köze sem lett volna az egészhez. Egyébként sem tud maradandó műveket alkotni a gonoszság. Nem vesz rajtam erőt. Itt lakik bennem, ami felvértez, a som mélybíbor vére. Éppen elég ihletnek ennyi, amit átéltem. Olyan sok friss írnivalóm lett megint. Ha belegondolok, szemernyivel sem születtem rosszabb helyen, mint bárki. Bejártam a fél világot. Már minden annyira közel. Annyira kerek ez a hatvan év a fejemben, hogy nincs is hiányérzetem, felköszöntöm „magam / magam” egy talált, régi borral, hogy jobb kedvem legyen. Ez a a dologban: hogy az ember aztcsapda képzeli, joga van a boldogsághoz. Mekkora barmok vagyunk. Naivitás egy percig is azt hinni, hogy uraljuk az életünket.

Egy forgatás miatt jöttem haza, el sem tudtam volna képzelni másik helyszínt. Különösen a történtek után nem. Vártam a stábot, hogy megmutassam nekik a szülőföldemet. Ne csak az én portréfilmem legyen, hanem a fáké is, meséljenek. Süssön a nap, és ott legyenek az égen a felhők, csak ezért szurkoltam. Mert a fergeteg a világ leggyönyörűbb kilátását is elmossa. Márpedig nekem fontos, hogy a táj azt a tündöklő arcát mutassa, ami másokat is elvarázsol. Még sosem múlt el két nap ilyen gyorsan, ennyi idő kellett, hogy bejárjuk a helyszíneket, ahol a könyveim cselekménye játszódik. Mert csak a varázslat számít, hiszen ott lesznek a filmen azok is, akik valaha itt éltek, odaképzeljük a hőseimet, minden pixel túlél, és ebből ajándék lesz, amit átadunk túlélőknek és holtaknak.

Határfolyó. In. Opus. 2020/2.
Elolvasom

Havaznak a fák

Ugyanitt álltam az erkélyen, és néztem a kertet, a birodalmamat. Középen a virágzó barackfával. Több virág nem is nyílhatna rajta. Nincs még egy parányi zöld sem, csak a rózsaszín összes árnyalata a szirmok hófehérjéig; nem is zümmög, hanem basszusban dong rajta egy egész méhkas. Ez a pompa akkor megnyugtatott, most is jó visszagondolni rá. Pedig nem volt akkor sem több remény a túlélésre, mindig csak az átkozott kilátástalanság, reménytelenség vett körül.

Akkor három hónapig bombáztak egyfolytában, a határokat akkor is lezárták, a mostani helyzet sem különbözik, még az időpont is egybevág. Talán nem is mentünk volna sehova, de annak a lehetőségétől mégis másként érzi magát az ember, hogy ha tehetné, mehetne. De akkor mi voltunk az elátkozottak, akiket bombázni kellett, mert ebben az egész világ egyetértett. A büntetésben. Sosem felejtem el, milyen érzés volt, amikor a kamionról elfogyott az utolsó kenyér, amit aznapra hoztak. Azóta sem értem, miért nem bombáztak akkor, amikor online nézte Srebrenicát a világ.

El is utaztam az első adandó alkalommal jó messze, amikor vége lett, hogy kifújjam az orromból a szétlőtt áramelosztó fémszagát. Akkor is arra gondoltam, amire most: hagyunk-e bármilyen nyomot, hiszen pillanatok kérdése lesz bárkinek a puszta fizikai léte. Lesz-e még az „irgalmas angyalnak” kérdése az örökkévalóság kapujában?

Nem, mert én folyton csak „rossz ügyek” mellé állhattam, könnyű annak, akit folyton besorolnak. Még gondolkodnia sem kell, hova.

De nekem itt volt a barackfa! Az első vihar hóhullást kavart a szirmaiból. Akkor sem adta fel, csak nyílt a derékig érő nukleáris ködben, és amikor hajnali csend honolt, csak álltam a teraszon, karnyújtásnyira az ágaitól, mint egy oltár előtt. Annyi mindent megfogadtam akkor, és annyi minden „bejött” belőle, hogy már utólag is azt hiszem, van ilyen, mint a melankólia: mindenki megkapja egyszer a maga barackfáját a sorstól.

Most ugyanúgy virágzik, és nem tudok konzisztens párhuzamokat vonni a huszonegy évvel ezelőtti események és a mostaniak között. Mert most az egész világ ugyanazt a fát nézi, és reménykedik, hogy nem viszi el a hó vagy a fagyhalál a virágzást, reménykedik csak a ropogós, vírusmentes zöld barackban, a bő termésben, a tenyérnyi pirosas gyümölcsökben, a polcon sorakozó lekvároscsuprokban és a mennyei pálinkában. Ezt mind bőséggel adja a hatalmasra nőtt fa, széttárt ágaival, mint az irgalmas angyal szárnya. Még folyt a csapból a radioaktív víz, még születtek végtagok nélküli csecsemők, de a világ már ünnepelte a hátország civiljei felett aratott győzelmét.

Ugyanebben a karanténban ültem, és ugyanilyen türelmetlen és dühös voltam, kiírtam magamból. De most nem teszem. Egy vírus akár az egész digitális állománnyal végezhet. Legfeljebb annak emléke marad tanulságképpen, hogy a koronavírus trónjáért mindenki egyazon eséllyel indult legalább egyszer az életben, mert néha elküldi az angyal a koleráját, random célpontjaival.

A világ pedig járványaival együtt felgyorsult, mire az írásom megjelenik, remélem, szórakoztatóan avítt lesz. Mi másban lehetne reménykedni, mint az irgalmas angyalban, hátha nem éppen én leszek, aki előtt New Yorkban elfogy az utolsó szappan. De még ennél is szívszorítóbb nekem Olaszország, ahol végigzarándokoltam az Utas és holdvilág útját, no és Márai olasz emlékeit is, még ha számomra illúzióromboló volt is Nápoly. De látom Umberto Eco városát magam előtt.

A lidó erkélyein állva, és Firenze éjszakáiban, aki már nem mehet sehova, kényszerű bezártságban élve, talán már testében neveli a vírust, vagy még ép, de legalább kiáll az erkélyre, énekel, ahogy csak tud, felidézi bennem az emlékeket, mert lehetek én is, teli torokból vele vagyok: Buongiorno Italia, buongiorno Maria, lasciate mi cantare.

Sosem felejtem el, hányszor fogták meg a kezem, ha eltévedtem. Mintha egy sokkal őszintébb világ lenne, még inkább, akár holtan is, minden elszállt a lélegzettel, befejezetlen mondattal, mert a részvét a szavakat keresi; nem mutatja, hogy ragyog, csak talán túlél. Aritmiásan fáj még odabent mindenért, ami volt, és ami nem lesz többé sohasem.

    Elolvasom

    Végtelen

    Soha nem ért véget az a délután. Én voltam az óriás. Néhány órára vagy egy délutánra csak, nem emlékszem pontosan, mégis megmaradt az érzés: legfelül lenni, legyőzni a saját erőmet, kilökni a falakat, hogy sose legyen határa a szobának, kiűzni a rosszat, a talpam alá szorítani, mint a repülőszőnyeget, kiporolni, hogy aztán messze szálljon velünk tisztán, hófehéren.

    Akármilyen óriás voltam, mégsem vihettem el a markomban azt a délutánt. Kihúzták alólam a tavaszt, az már nem az én kezem volt, álltam sokáig egyedül a levegőben, tiszta lehelettel, mint a járda eső után, néztem hangyányi voltomat, ahogy járkálok a vastag falak közt, átkarolom a fát, de ujjaim nem érnek össze, kérge kicsúszik a kezeim közül, nézem, ahogy elmegy, palástként viszi magával a fél udvart, elindulok a gyökere után. Suhogva megrázza magát, fenn a magasban szitálnak a szirmok, nehéz eső lesz belőlük, mire a fejemre zuhognak; látom, ahogy távolodom, belecsavarodom a múlt szőnyegébe, gördülök az idővel a végtelenbe.

    A ház körvonalait látom útközben, az ablak keret nélkül nyílik a magasban, zuhanok felfelé a kitáruló égbe, nincsen titkos kapcsolat, egy pillanatig sem fáj, megreped rajtam a héj, ami véd a kristálygömbben a múlttól, kibuggyan a délután, a kéreg repedéseiben elfolyik minden emlék.

    Tisztán látom az apró ágak hegyén a nedvesedő, sárgászöld rügyeket, az öreg körtefát, mögötte a verandával. Udvari körte, úgy emlegettük, mert ott állt; augusztus végére megérett, zamatos lett, kásás és ragyogó sárga, sehol sem termett ilyen illatos fajta, a hegy túlsó oldaláról is a csodájára jártak, kértek a leveléből, hogy a hajnali parázsra szórják a gonoszság ellen. Görcsös törzse a kút felé dőlt, talán attól volt olyan jéghideg a vize nyáron, beárnyékolta ágaival a lépcsőt, hűvöse elterült a szobában is, szétterítette a padlón, és a párás rongypokrócon apró törpék bukfenceztek.

    Én a lépcső tetejéről sem értem el az alsó ágakat, csak néztem szájtátva a rengeteg rügyet, néhány közülük korán kibomlott, megmutatta fehér szirmait, olyan volt, mint 
    a pattogatott kukorica. Pedig levelei még alig voltak, csak a temérdek virágkezdemény, alig fértek el egymás mellett, mint a tolakodó méhek a kasban. Elhatározhatták még a télen, hogy annyi körtét teremnek, mint azelőtt sohasem.

    A nagyanyám hangját hallottam bentről:
    – Gyere be, meg akarlak kérni valamire!

    Elértem már egyedül a rézkilincset, belesimult a tenyerembe, és a súlyom nehezékével lendítettem a bejárati ajtót. Az ajtó muzsikálva nyílt, így szokta mondani a nagyapám, mert a mi ajtónk elénekelte azt a dallamot, hogy „lila ibolyák”, ha szépen, érzéssel tártuk ki, ezért nem volt hajlandó nagyanyám többszöri nyomatékos kérésére sem megolajozni a vasakat.

    A szobában elcsúsztak a képek a falon, színes szivárványcsíkokat hagytak a kék és vörös palástok; buta kérdéseket tettem fel a képekkel kapcsolatban: hogy miért éppen az olajfák hegyén, onnan messzebbre láthatott; hova veszett mégis, hiába könyörgik vissza; voltak-e gyerekei, sok-sok unokája, mert úgy gondoltam, azok veszik körül a képen. A jó embereket többnyire sok gyerekkel ábrázolják. Nagyanyám azt mondta, hogy a túl okos gyerekek nem maradnak meg sokáig. Hosszú meséket imádkozott, azok szerepeltek benne, akik lesznek és akik voltak.

    – Legalább a tízparancsolatot mondd el a kedvemért, hogy biztos lehessek benne, nem tanítottalak hiába! – kérlelt sokszor, de én nem voltam hajlandó bemagolni semmit. Nem akartam értelmetlen dolgokat ismételni véget nem érő mondókákban. 

    A tizenkét stációt sorolta, amit soha nem szabad elfelejteni. Szorosra fogta nyakán a gledícsiamagokból készült rózsafüzért, azt hittem, megfojtja egyszer magát, olyan szorosra fogta, közben egészen belerévedt, azt hitte, megóvja minden bajtól, távol tartja az árnyékoktól, beleshet a Sátán birodalmába, a sötétség végtelenébe, mert csak így tudhatja meg, mitől kell óvakodnia; a világ bűnei és Isten báránya egyforma hangsúllyal hagyták el a száját, mint az egy tőről metszett hajtások – de sosem tudtam meg, mi az, amit valóban elhisz, és mi az, amiről csak engem akar meggyőzni, mit talál ki, és mi a valóság, amiről egyre többet tudtam meg, ahogyan ráeszméltem csodálkozva a bennünket körülvevő világra. Óvott a szakadéktól, ami hirtelen támad előttünk. De én tudtam, hogy ilyen veszélybe sem kerülhetek, mert óriás leszek. Olyasmiket is látott, amiket én nem.

    Arra panaszkodott folyton, hogy fájnak a csontjai,  a Rossz bújt meg bennük, és nem akar kijönni, nem használ a gyónás, az ostya, félt kimondani, mert a nyilallástól eltorzult egészen az arca, valamelyik stáció szenvedéseire hasonlított. Az ajtófélfának vetette a hátát, és nekidörzsölte erősen, ahogy a tehén szokta a ház előtt az eperfának. Felnyögött, és elismételte, hogy a Rossz bizony végleg belészorult a csontjaiba, már csak én segíthetek rajta, ha kitaposom belőle. Merthogy az ártatlanokban van az erő. Az óriások mind jó emberek.

    Leterítette a szürke lópokrócot a szoba közepére, és hasra feküdt.

    – Rajta, kisfiam, gázold ki belőlem, akkor majd elmúlik a fájdalom!

    – Leesem rólad – húzódoztam, meg különben is: micsoda dolog rálépni valakire! Taposni csak a krumplibogárra szoktak, másra nem, ami él.

    – Ne félj semmit, kapaszkodj a szék támlájába, csak bátran, nem fáj az nekem, hiszen könnyű vagy, pusztítsd el a Rosszat, érezni fogod a ropogást a talpad alatt, mint a gallyakat!

    Levetettem a papucsomat, aztán mintha lépcsőre álltam volna, magaslaton éreztem magam, érdekes nézőpontból láttam a szobát, megláttam az arcom a tükörben, amit sohasem értem el, visszatükrözték a fényképek üvegei, hogy mekkorát nőttem, nagy levegőt vettem a tüdőmbe, mint a léggömb. A csíkos zoknim belesüppedt a vastag szövetruhába, a talpammal éreztem a csontokat, egymáshoz csúsztak, aztán szétváltak, mint egy gépezet, amely a fájdalmat termeli. Kitapintottam a középen kiemelkedő gerincet és a bordák ruganyos pántjait. Olyan óvatosan, ahogy csak tudtam.

    – Mintha csak lépkednél aprókat a friss havon – nyögött alattam a nagyanyám, mint aki lassan megkönnyebbül, ahogyan elernyed, és átjárja a csontjait a Jó, mint a tiszta eső, amely magot fakaszt a földben, ilyeneket mondott.

    Félve közelítettem a nyaka felé, körbefogták a rózsafüzér csomói. Lábaim a két vállán állapodtak meg. Felértem a hegy csúcsára. Körbetekintettem a falakon, behunytam erősen 
    a szemem, hogy biztosan elmenjenek a rossz szellemek, ki akartam lökni a falakat minden erőmmel, hogy sose legyen vége a szobának, beleszédültem hirtelen a fekete űrbe, és csillagokat láttam egy szent asszony feje körül.

    – Folytasd csak!

    Amikor újra kinyitottam a szemem, már üresen álltak a keresztek, elvitték róluk a Megváltót a latrokkal együtt, Mária helyén medvét táncoltatott egy fekete hajú kislány, a mennyekben nem ült senki az Atyaisten jobbján, egymaga sodorgatta a szakállát, és az angyal hiába várta az oltár mellett térdepelve a szeplőtelen fogantatást, egy összetört szobor darabjait rakosgatták az elkárhozottak.

    – Majd megérted, hogy még az érintés is gyógyít.

    Akkor jöttem rá, hogy a történet még el sem kezdődött, minden lehetséges, talán határőr leszek vagy kertész, megtalálhatom az aranyhintót a szurdokban, lehetek még focista vagy kapitány, izmos és óriás, elvihetem a tavaszt a tenyeremben, minden hátravan, csak meg kell fordulni csukott szemmel háromszor, és előttem kanyarog a sárga kövekkel kirakott út, a fecskékkel telerajzolt égbolt, a keresztekkel tűzdelt temető, tengerek és bombázók, országok és kikötők a senki földje valamelyik oldalán. Római katonák és új birodalmak, rokkantakkal zsúfolt kaszárnyák – előreláthatatlan sorrendben. Minden előttem pergett, mint egy kaleidoszkópban, amit eddig láttam. A bodzabokorra gondoltam, amelyről megjósolták, hogy nagyra nő, annyit kell ennem, mert a környezetemben semmi nem volt ahhoz fogható. Lábam alatt puhák lettek a buckák, hepehupákon jártam, dagadó hullámokon, és büszke voltam rá, hogy éppen gyógyítok, elmúlik a fájdalom, amerre járok. Úgy érdemes továbbmenni, ha léptem tiszta marad, és a nagyanyám csontjai egészen megfiatalodnak. Közben megmarkoltam a szék támláját, mint aki el akar esni, mert rájöttem, hogy régóta egy helyben toporgok, és járni sincs erőm.

    – Minden rendben lesz ezután – tápászkodott fel a nagyanyám a konyha padlójáról. – Pihenj egy kicsit! Egészen kipirult az arcod, talán azt hitted, hogy fájdalmat okozol.

    Egy ideig még hangosan szuszogott, mint aki sok levegőt gyűjt, hogy elindulhasson. Megemberelte magát, és vontatott léptekkel a tükörhöz ment. Levette a kendőjét, és csodálkozva azt mondta:

    – Nézd, megőszültem!

    Oldalra fordította a fejét, hogy mindenütt szemügyre vehesse, akkor vette észre: a haja tényleg hófehér lett, mint a szirmok, a frissen nyílt virágok, végigsiklott rajta az ablakból a délutáni fény.

    – Amikor ilyen kicsi voltam, mint most te, úgy képzeltem, hogy végtelen hosszú, barna hajam lesz. De már tudom, hogy a végtelen, az csak ennyi.
    Sistergett a csend, még mindig erősen fogtam a széket, és nagyon lent éreztem magam, mint aki elrontott valamit.

    – Ebből látszik, hogy elment a Rossz, még egy kis időre – furcsa, baljós mosoly volt ez a szája sarkán. – Tavasszal elmúlik minden baj, tisztaság jön a helyére, és akinek nincs türelme kivárni, sohasem tudja meg, milyen érzés egy ilyen délutánon a tükörbe nézni.
    Hunyorítottam, és megcsóváltam a fejem: hiszen ősz lett a haja, most mi történik, miért nem forog már a szoba körülöttünk, miért álltak meg ferdén a képek a falakon. Felemelt, és kivitt a verandára.

    – Most már múlhat a tavasz, bevégezte, amennyit tehetett.

    Aztán nem szólt sokáig. Leült velem a fonott karosszékbe. Ringatott, pedig nem voltam már kisbaba, mégis hagytam, hogy elandalítson. 

    A körtefát néztük. Fénycsík gurult elénk az égről egy hatalmas hengerről: egy végtelenbe vesző sárga vászon. Nagyanyám felnézett az ágak közé, oda, ahova csak a mesemondók szeme lát, ahol tündérek és sárkányok laknak, ahol a jövő kék óceánja terül elénk, ahova másnak tekintenie sem szabad, mert az a hosszú délután csak a miénk volt.

    Váratlanul abbahagyta a ringatást, és letett a földre.

    – Márciusban korai kinyílni, a semmibe havaznak a szirmok. Nem lesz több udvari körténk.

    Csakhamar megértettem, miről van szó: szirmok pettyezték az udvart.

    – A gyökérrel történik valami ilyenkor, megszakadnak a hajszálerek, amelyek felszívják 
    a nedvességet, és a fa belefullad a száraz földbe. Látod fenn a sok virágot? Mind kinyíltak ma délután. Minden gally csúcsán egy bimbó. Ki kell vágni a fát, miért álljon itt, ha már meghalt. Ennyi virág még sohasem volt rajta. Elöregedett, olyan idős, mint én. Nekem szól az üzenet.

    – Miért nem segít a kút szelleme? Miért nem táplálja a vizével?
    – Mert ami a föld alatt van, az már nem segíthet.

    – Akkor az irgalmas angyal miért nem jön el?

    – Mert nem ő ültette. Azt hittem, örök életű lesz. Mert magától kelt ki. Nem szabad ennyire virágozni. Így üzennek nekünk. Nem szabad korán kinyílni. Holnaptól más lesz az életünk.

    – Akkor szólj neki, hogy ne nyíljon tovább!

    Csend lett, és elképzeltem, milyen messze van a végtelen.

    – Mielőtt elmennek, kivirágoznak a fák, aztán ráfeketedik a tavaszi hó görcsös ágaikra.

    Repült, egyre csak szállt a sok szirom a feltámadó szélben; mi pedig álltunk, és káprázott a szemünk a havazástól, ahogy a frissen serkent füvet is belepte. Néztem, milyen végtelen fehér lett az utca, ameddig a szemem ellátott.

    Elolvasom

    KONTRA FERENC

    LATINÓRA

    Apám szerette a sebességet, azért nem akart autót venni. Motorral robogtunk át a hegyen, amerre a szánok járnak télen, mert arra a legrövidebb az út. Sűrű sárga porfelhő eredt a nyomunkba, ahogy haladtunk a löszbe vájt szurdokban. Római pénzeket találtak egy vízmosásban a hegy túloldalán, azért kellett odasietnünk, nehogy valaki megelőzzön bennünket. Apám szerint igazi ritkaságnak számítottak a kétalakos ezüstök. Pedig inkább elvékonyodott alátétekre emlékeztettek, alig kivehető betűkkel és számjelekkel az egyik oldalukon. Apám felvilágosított, hogy nem az idő rágta a szélüket rojtosra, hanem ilyen volt a pénzverde, és ha fogkrémmel megtisztítja őket, akkor újra ragyognak, az utolsó római katona sem fényesítené jobban. Csak az alku volt hátra, és én tudtam előre, otthon megint családi veszekedésbe fullad a gyűjtemény szellemi értéke körüli érvelés. Anyám költséges és káros szenvedélynek tartotta a régi pénzek gyűjtését.
    Apámban pedig túltengett a szakmai ártalom, talán éppen a megszállottsága miatt lett földrajz–történelem szakos tanár, hogy utánajárjon családi legendáknak, melyek addig csak szájhagyomány útján öröklődtek. Vörösmarton a várhegyi szőlőnk telepítésekor a nagyapám több jellegzetes római téglát talált. A lösz, a sárga föld egy hajdanvolt aranykor jelképének számított, ahol a legjobb bor terem, melyet ugyanezen a helyen kóstolgattak a németek, az oroszok, a magyarok, a partizánok, és mind nagyon dicsérték. Sokszor ismételtették velem a hegyoldalba vájt hosszú pincében a félrészegek patetikus túlzásával egészen kis koromtól kezdve, hogy én vagyok sorrendben az ötödik, akit a családban ugyanígy hívnak, mintha legalábbis fejedelmek hosszú sorának utódja lennék, pedig csak egy legendát örököltem. Apám levéltárakban és dohos anyakönyvekben búvárkodott, hogy a nyomára jusson a hiteles adatoknak. Szekrényében egy zárható részt tartott fenn magának, mintha aranyat rejtegetne, pedig csak fénymásolatokat és feljegyzéseket őriztek az irattartói. Szívós kutakodásával igazolta, ami nemzedékeken át tényként hagyományozódott nálunk Vörösmarton: ez pedig a római származás. Az impérium széthullása után a császárok a légiók katonáit meghagyták továbbra is azokon a területeken, ahol szolgálati idejüket töltötték. Nevük felbukkan családnévként a századokkal későbbi adóösszeírásokban is, különösen a törökök voltak alaposak abban, hogy éppen ezen a vidéken részletes jegyzékeket állítsanak össze a lakosságról. Minden családot egyetlen névvel és a létszámmal jegyeztek, és még C-vel írtak bennünket, heten voltunk akkor Vörösmarton, gyerekek és felnőttek összesen.
    A rómaiaknak saját névrendszerük volt: használtak nemzetségnevet és személynevet, de nem beszélhetünk mai értelemben vett családnevekről, magyarázta apám, mintha ezt egyből értenem kellett volna, és mivel nem voltak tapasztalataim más apukákkal, nem tudtam értékelni, milyen nagyszerű volt ő, hogy tudta a tudományok alapelveit, és hogy meg tudta értetni velem azokat, láttatva, hogy mi van mögöttük, és miért érdemes foglalkozni velük, nem is firtattam, honnan tud ennyi mindent, gondoltam, az apukák már csak ilyenek.
    Egyéves voltam, amikor apám a tizennyolc kilométerre fekvő Laskón kapott tanári állást, és ez a téma még rendszeresebben merült fel, hiszen a rómaiság ott dobogott naponta a fülünk hallatára, apám szakmunkákat publikált a rómaiak Dráva menti életéről, az eszéki múzeum meglehetősen gazdag tárgyi emlékekkel rendelkezett. Folyton azon zsörtölődött, hogy tanulmányai során sohasem volt alkalma arra, hogy latinul megtanuljon, a mi anyanyelvünkön, ahogy számtalanszor mondta. Hiába lapozgatta a grammatikakönyvet, akkor már nem volt türelme hozzá, hogy a nyelvet legalább kutatói szinten elsajátítsa, és hajdani dokumentumokat eredetiben tanulmányozhasson. Így egy eszéki régész fordította le neki a Notitia Dignitatumnak azt a részét, amelynek topográfiai tekintetben a legnagyobb hasznát vette, mert az auxiliariusok közül a lovascsapatokat földrajzi sorrendben tekinti át, és apám itt akadt ősapánk nyomára. De majd én megtanulok latinul, mutatott rám, és végigjárom azt az utat, amit neki nem sikerült, folyton ezt ismételgette az íróasztala körül keringve, melyen ebéd után mindig egy domborzati térképet tanulmányozott, úgy csapongott a Római Birodalom határai körül, mint egy esetlen, óriás rovar a lámpa fényében, mint akinek az a küldetése, hogy felderítse eredetünket; ezért döntött úgy, hogy a pécsi gimnázium lesz a legjobb hely, ahol a tanulmányaimat folytathatnám. 
    A kutatásai rendszerint olyankor vettek újabb lendületet, amikor a téli tanítási szünet idejére a történelem és földrajz szakos általános iskolai tanárokat kéthetes kötelező kurzusok végighallgatására hívták be Eszékre. Gyerekfejjel is megértettem, hogy a Belgrádból érkezett előadók korántsem a régmúltról, hanem inkább a jelenről értekeztek. Ezt követően apám hosszú, szótlan délutánokra a jegyzeteibe temetkezett otthon, mintha igazolnia kellene önmagát, és menekülnie kellene, legalább időben lehetőleg minél messzebbre, erre emlékeztette támpontként a házunk fölé magasodó református templom, melyet az egykori castellum alapjaira emeltek, átalakították az építészek, ahogyan a szabók a régi ruhákat. Egy mediterrán jellegű kőív díszítette a templom hátsó bejáratát, egy Diocletianus idejéből származó tiszti eskükövet pedig a falba építettek. Apám az után nyomozott, hogy a birodalom bukása után miért őriztek meg babonásan minden emléket, ellentétben a limes más vidékeivel, ahol az alapokat zömmel széthordták, a temetőket felszámolták, a Drávaszögben viszont évezredre visszanyúló legendáját őrizték a rómaiaknak, és itt maradt fenn a legtöbb tárgyi és szellemi emlék. A templom környékén, a dörömbön néhány ásónyom után rendszerint csontok és fegyvermaradványok kerültek elő, még az én gyerekkoromban is folyton beomlott valahol a katakomba egy-egy szakasza, amelyek úgy kúsztak szét az erődítmény alatt, ahogyan a vakondok várfolyosói, valószínűleg sugárirányban, de sohasem derítették fel a régészek, valójában milyen elv szerint kapcsolódtak össze a folyosók. Annyi azonban bizonyos volt, hogy a déli Holt-Dunára és az északi mezőségre vezettek kijáratok.
    Laskón minden gyerek tudta, hogy az utolsó római katonát a katakombákban hagyták az elvonuló lovasseregek, az életéért könyörgött, és megkegyelmeztek neki, különben árulásért felnégyelték volna, mert miatta esett el a helybeli véderőd. Azzal büntették, hogy az ingével az aranyakat fényesítse, amíg csapataik vissza nem térnek, akár az idők végezetéig. Bármilyen meseszerűnek tartottam is az utolsó római katona történetét, mégis elképzeltem, ahogyan ott ül a vaspántos ládán a mélyben, és egykedvűen fényesíti a császár Konstantinápolyban vert aranyait, mert addig tart a birodalom dicsősége, amíg keze nyomán fényesednek, amíg ingének utolsó darabja szét nem foszlik; akkor természetesen azt gondoltam, hogy az a Dalmáciából származó lovas katona még mindig él, hiába rakódott rá vastagon a sárga lösz, kitart a saját hite mellett, csak a hívó szóra vár, ahogyan Arthur király az ifjúság szigetén, hátha még egyszer szükség lesz rá; és álltam csendben a vízmosás felett, hátha meghallom, ahogy az esőcseppek visszhangjaival monoton jeleket ad a mélységből. De hiába találnánk rá, hiába mosdatnánk meg, és mesélnénk neki végig, mi történt azóta, egy szavunkat sem értené, mert az ő nyelve azóta elfogyott. Aztán arra gondoltam évekkel később, ha a partoldalban felhőszakadáskor ismét megnyílik a járat, talán le lehetne menni, és akkor rátalálhatnék a csontvázára, a hűség és szolgálat mintaképe lenne, akire nem létező hazája is büszke. Ilyennek képzeltem a mi ősapánkat, aki makacsul gondoskodott róla, hogy nevét és származását ne temesse be örökre a sárga lösz.
    Apám íratott a neves pécsi gimnáziumba, mert felmenőink, a család férfi tagjai a Monarchia idején mindannyian ebben a közeli városban tanultak, hiszen közigazgatásunk székhelye volt. 
    Latintanárnőnk az első órán azzal próbálta közelebb hozni a nyelvet, hogy először máig élő szólásokat gyűjtetett, persze hamarosan felfedeztük az Idegen szavak szótárát mint forrásművet, aztán olyan klasszikusok szövegeit fordítottuk, akiket még nem fordítottak le. Különösen a sikamlósabb szövegek jelentettek pirulós élvezeteket fordítás közben, irodalomról lévén szó, nem vonatkozott rájuk a „csak tizennyolc éven felülieknek” embargója. A római történelem válságai, győzelmei és szakadásai akárha a vízmosásból szálltak volna fel: in tanto discrimine, és a városok városának társadalmi életébe ezeken a szavakon keresztül próbáltam bepillantást nyerni: implere ollam denariorum, amelyeket imigyen plántáltam a magam nyelvére zengzetesen: megtölteni egy fazekat dinárokkal. A második év végéig eljutottunk odáig, hogy átültettünk egy magyar népdalt és a két nyelv hasonlóságát érzékeltetve egy olasz slágert is, aztán elénekeltük latinul, még a rímekre is ügyeltünk: Vinum rubrum bibi nocte, angela, stella et... valahogy így kezdődött a ,,vörös bort ittam az este”.
    Sajnos a tanárnő szülési szabadságra ment, mi pedig választhattunk, hogy harmadiktól Tantinál folytatjuk-e a latint, és tanuljuk érettségiig, vagy a vas-fémes csapathoz csatlakozunk, és leköltözünk az alvilágnak nevezett alagsori pinceműhelybe könyvespolcot és virágállványt hegeszteni. Természetesen kötelességemnek éreztem, hogy a kisebb létszámú, jó előmenetelűnek számító csapathoz csatlakozzam, hiszen büszke származásom is erre kötelezett, amit akkor még mindig nagyon komolyan vettem.
    Szeptemberben az első órákon kiderült, hogy Tanti tolmácsolásában a latin valóban halott nyelv, ennél ridegebb nem is lehetne, semmi dalolás borról és szerelemről, hanem csupa categoricus imperativus, csupa megoldandó táblázat és leosztályozandó házi feladat. A tanárnő folyamatosan ismerkedett a csoporttal, meglehetősen szeszélyesen, aznapi hangulatától függően mindenkitől azt kérdezte, ami éppen eszébe jutott, hogy kik a szülei, vagy hogy kinek mennyi a testsúlya, aminek a lányok egyáltalán nem örültek, tucatnyian voltunk mindössze, hamar sorra kerültem, mindjárt a harmadik latinórán, beatleses fekete garbót húztam aznap a kék egyenköpeny alá, melynek mellső zsebén ott aranylott az intézmény címere, tényleg semmi különös, említésre sem érdemes, mégis éppen ebbe kötött bele.
    Nahát, éppen úgy nézel ki, mint egy kispap, te mindig így öltözködsz?
    Nem is tudtam, hamarjában mit válaszoljak erre a furcsa artikulációval kísért kérdésre. A fekete nem piszkolódik olyan könnyen, motyogtam.
    Te vagy a jugó gyerek, ugye? Pontosabban honnan jöttél?
    Ez a kérdés jó szolgálatot tett, úgy éreztem magam, mint amikor áramszünet után újra fénybe borulnak a tárgyak, és kényszerű sötétségükből előbújva létezésük új dimenziókat nyer, ott lesznek a szem előtt az elfelejtettek is, most ezzel a hirtelen nyert erővel felhozhatnám a római katona történetét a mélyből, át tudnám adni a többieknek azt az érzést, amit csak régen élhettek át, amikor még hittek a mesékben, talán odafigyelnének rám, bizonyíthatnék valamit abból, hogy hozhattam én is magammal kincseket, csak sohasem volt eddig alkalmam, hogy eléjük tárjam, most éppen arra kérdeztek rá, ami régen kikívánkozott belőlem, egészen felvillanyozódtam:
    Laskói vagyok, a rómaiak Albanónak nevezték el, mert az első telepesek a Róma melletti albanói hegyek közül érkeztek, ugyanabban az időben, amikor Pécs már Sopianae volt, próbáltam a beszélgetést a számomra megfelelőbb mederbe terelni, de nem sikerült meghatnom. Gyorsan a szavamba vágott:
    És milyen gyakran jársz haza?
    Mondtam, hogy általában havonta, ami szemlátomást nagyon meglepte. Közelebb lépett a padhoz, ahol ültem, hogy alaposan szemügyre vegyen. Akkor már láttam rajta, hogy mennyire élvezi, hogy azt tesz, amit akar, és minden el lesz úgyis felejtve. A megkeseredettséget is éreztem rajta, hogy milyen szívesen utazna ő is Jugóba, mint ez a gyerek, akit alaposan szemügyre kellett vennie, talán még a szagomat is érezni akarta.
    Akkor magadnak kell mosnod is a kollégiumban, nem?
    Hát, részben igen, habogtam kényszeredetten.
    Csak nem szállítod állandóan a szennyes ingeidet, alsóneműdet meg a zoknijaidat át a határon?
    Előfordul.
    Mit szólnak hozzá a vámosok? Nem fordul fel a gyomruk, ha kinyitják a bőröndöt?
    Kénytelen vagyok...
    Miért, a kollégiumban lusta vagy kimosni a holmidat?
    Kész cirkusz lenne, ha annyian...
    Hányan vagytok egy szobában?
    Ekkor már gyöngyözött a homlokomon az izzadság, nem állt módomban figyelmeztetni, hogy felettébb kínos erről beszélnem az osztálytársaim előtt, akik szinte kizárólag jómódú polgári családok sarjai, hiszen a miénk számított a város legelitebb gimnáziumának, és kárörvendő érdeklődéssel figyelték a közöttünk zajló párbeszédet, tekintetük a tanárnő megemelt orra és az én leszegett tekintetem között ingázott. A torkomban volt, de nem tudtam kimondani.
    Még nem számoltad meg, kérdezett rá némi hatásszünet után.
    Válaszolnom kötelező volt, felfogtam, mintha egy külföldi kihallgatása folyna.
    Tizennyolcan.
    Valaki az okádás hangjait szimulálta mögöttem. Egészen addig fogalmuk sem volt arról, hogy a szomszédos fiúkollégiumban milyen körülmények között élünk, mit adnak táplálék gyanánt, milyen matracokon alszunk, hogyan bánnak velünk, mert erről a saját érdekünkben sohasem beszéltünk; a bőrünkön éreztük, hogy kamasztársaink a fizikai és szellemi kegyetlenkedésben képesek a felnőtteken is túltenni mindkét intézményben; ráadásul a pécsiek különösen hajlamosak voltak arra, hogy a vidékieket és a kollégistákat lesajnálják, és ha az előítéleteikhez még egy tanár is adalékokkal szolgált, akkor azokon az órákon egyszeriben legitimitást nyert a kiközösítő kasztrendszer.
    Mondtam neki, hogy tizennyolc embernek nincs lehetősége arra, hogy egyszerre mosson, teregessen, vasaljon, mert egyszerűen nincs hol, ott csak az emeletes vaságyak férnek el, és mi nem változtathatunk a feltételeken.
    Micsoda disznóól lehet ott, állapította meg, majd visszasétált a tanári asztalhoz, cipősarkának koppanásai egymás után úgy szóltak a parketten, mintha szögeket ütöttek volna a fejembe, elhangzott szavainak visszhangjai voltak, és minél tovább tartott a csend, annál mélyebben vésődtek belém és nyilván mások tudatába. Tanti feltette sötét, csontkeretes szemüvegét, és belepillantott nyitva hagyott füzetébe, aztán krétával a kezében folytatta a ragozást a tábla előtt, mintha csupán egy feledhető epizódot hagyott volna a háta mögött.
    Nem írtam le belőle semmit a füzetembe, koppanást hallottam, talán a kréta tört ketté egy latin szó közepén, vagy belülről jött, a római katona ejtette ládájába az utolsó aranyát, és rongyos ingével intett felém, hogy hallgassak, mert nem érdemes. Most láttam az igazi arcát, a saját vonásaimat.

    Elolvasom

    Hatkor

    Wirklichkeit und Bildungshemmung, percek múlva kiderült persze, hogy csak látszólag figyel rám, mint ahogyan én is csak látszólag figyeltem rá beszéd közben, bár felületes figyelme is jólesett ebben a fűrészporszáraz témában, legalább olyan jólesett, mintha valódi és teljes lett volna az érintés tisztasága.

    A járókelők nyugalma azt sugallta, hogy megint hallgassak a városra, ne akarjak gyors kielégülést egy messze tekintő kapcsolatban, a késleltetéssel kellett fegyelmeznem magam saját képzeletem ellen. Hátranéztem, és megnyugodva láttam, hogyan indulnak oszlásnak a mulandó tömegek a téren, hogyan omlanak hamvaikba szinte hetente utcai forradalmak. Talán hirtelen felindultságból gondoltam abban a pillanatban filozófia szakos doktorandusz barátomra, hogy keresve sem találnék jobb tanút egy polgári házasságkötéshez. Mindjárt lenne egy kis múltam ebben a decens környezetben, volna mit mesélni róla mint tüntetésszervezőről, mert ha az életünk nincs tele apró történetekkel, amiket egy alkalmi társaságnak elmesélünk, akkor nincs és nem is volt életünk, még ha ez az élet tele is volt porral, hamuval, kinőtt ruhákkal, azért ilyenkor szépeket mondjunk, progresszív eszmékért kiálló, helybeli barátokat mutogassunk, mint valami garancialevelet.

    Jövőm záloga, az a bizonyos angyal sehogy sem akart a földre ereszkedni. Először a Schönbrunnál szerettem volna találkozni vele, de úgy összeráncolta a homlokát, hogy rá kellett jönnöm: alapvető dolgokat nem tudok. A Schönbrunnt ugyanis kétszer keresi fel a bécsi ember, először a nagyapjával, másodszor pedig az unokájával. Gyorsan kitaláltam valami mást: a Belvedere parkban vártam rá; itt, legyen régimódi, de mégis legyen egy izgalmakat tartogató csavar benne, a Volksgartenben csak néha károgott bele egy varjú Mahler II. szimfóniájába, ami a zsebemből kapaszkodott fel egy fehér dróton a fülembe, elvégre mégsem hallgathatok ilyenkor rockzenét, méltatlan lenne hozzá és a hely szelleméhez, a frissen formázott bukszusokhoz és égszínkék árvácskákhoz, mentegetőztem magamban, ebből is látszott, hogy máris másmilyennek akarok látszani előtte. Mégis: szinte félálomban ringatózva ért a felismerés, hogy ez a zene mennyire térbeli, és megkerülhetetlen, mert helyzetbe hoz, igenis ilyennek kell lennem, az utolsó rész a capella-kórussal a Belvedere aranyszobrainak magasából hinti le hozzám hangszerenként, húronként a dallamát, mint egy egész nagyzenekar, de ehhez itt kell ülni, ahol az egyik oldalon a Neue Hofburg épületegyüttesét meg a Heldenplatzot, a másikon pedig a Burgtheatert látom, ahol éppen egy órával előbb vettem jegyet kettőnknek a Heldenplatz című darabra, megbeszéltük, hogy ezt nézzük meg, hátha rájövünk, miért nevezték a darab miatt Thomas Bernhardot „a saját fészkébe piszkító hazaárulónak”.

    Egyszer csak megállt előttem, mosolygott, a kérdés vibrált az arcán, hogy nem indulunk.

    Zavartan kapartam ki a fülhallgatót, és már majdnem hangosan kimondtam, nem számítottam rá, hogy korábban érkezik. Megtört a mágia, pontosan hatkor kellett volna érkeznie, amikor a két mutató az óralapot kettészeli. Az örökkévalóságban mindig hat óra van.

    Csak ballagtam mellette, és nem gondolkodtam már rajta, hogyan kellene elkezdeni, csak tudtam, hogy merre tartok, mint egy ragadozó. Mégis pirulva, mint az első bálon, ami sose volt. A kútnál, amiből nem ittunk, a szirmok között, mert meglöktem egy ágat, és dús göndör vöröses haja tele lett szirmokkal, mint akit belepett a hó, ott mondtam, hogy a hó felszínén mindig arany úszik, csak ne adja fel, hogy összegyűjtse, majd segítek, nem keveredik a szálak közé, csak türelem, hiszen arany, és nem kell félni.

    Amikor rákérdezett a munkámra, zavarba jöttem, mert egészen máson járt az eszem. Valaminek az elején. De mégis beszélni kezdtem arról, hogy a csillagászat nem olyan lírai, a közfelfogással ellentétben nem a költészettel rokon, hanem inkább a távközléssel, olyan mérésekkel, melyeket a repülőtereknek szállítunk. És minden évben én mondom meg, hogy mikor kezdődik a tavasz.

    Végre elmosolyodott.

    Háromszázezres integrációs idővel dolgozom, kis felbontású spektroszkópiával, és ha van mégis költészet ebben, akkor az itt kezdődik. Aztán meséltem a távcsőtemetőről a padláson.

    Erre elnevette magát, hogy a csillagvizsgálónak milyen magasan lehet a padlása, azt már mennyországnak hívják. És biztosan sajnálom a szegény kis távcsöveket, melyek ott porosodnak, mert kimentek a divatból, mint a Haragban a világgal, James Dean filmje, abban is van egy ilyen planetárium-jelenet.

    Dehogy: nem is sajnálom őket, hanem leporolom, és újra használok néhányat, mert a sok bolygójelölt közül éppen ezekkel könnyebb a kiszűrés.

    Mit keresel az égen?

    Természetesen valami újat, amit eddig mások nem vettek észre.

    Wirklichkeit und Bildungshemmung, percek múlva kiderült persze, hogy csak látszólag figyel rám, mint ahogyan én is csak látszólag figyeltem rá beszéd közben, bár felületes figyelme is jólesett ebben a fűrészporszáraz témában, legalább olyan jólesett, mintha valódi és teljes lett volna az érintés tisztasága. A tekintetével hízelgett, hosszú, vörösesbarna szempilláival, mert azzal semmit sem kockáztatott. Találtunk egy üres padot a Ginkgo biloba árnyékában. Az ujjam oda próbált jutni, arra a halványan ívelt bőrre a melle felett, amely megvonaglik a hüvelykujj csúszásának durvaságától. Teste könnyűnek és lágy tapintásúnak tűnt a virágokkal tarkított, lebegtetett, könnyű, fénytelen selyem alatt, mint aki tudja, hogy milyen a szellő délután a parknak ezen a részén, és milyen ruha emeli ki legelőnyösebb domborulatait. Nem először éreztem, hogy szeretném váratlanul magamhoz szorítani, érezni akartam a meglepetés testszagú tiltakozását, annak ellenére, hogy minden rezdülésével vonakodott a váratlan mozdulatoktól: érezni véltem, hogy még nem szabad durván magamhoz vonni, mert sziromszerű olvadékonyságát, mely mégis megőriz látszatában némi keménységet is, csak akkor adja át, ha a fokozatosságot maga diktálhatja. Gyengédnek maradni persze nehéz ilyenkor, de ösztöneimet képes voltam leheletfinomra hangolni. Halvány szemöldökfelvonásával levett a lábamról, miközben legmélyebb, szinte alattvalói figyelmet tanúsítva iránta, tulajdonképpen azt figyeltem, hogyan csinálja. Mert úgy tette, hogy egy kellemes, hanyatlóan dekadens délutánon úgy mondott elsiklóan kétértelmű félszavakat, hogy cseppet sem tolakodóan tette ide meg oda illatosan rafinált Armani-kozmetikumokkal kent kezét, ahogyan Kleopátra tehette Antoniust várva, közben biztos voltam benne, hogy hozzám simulva tisztában van vele, mikor hány centit nő vagy lankad a farkam. Csak az ösztön örök, a stílus közben nem sokat változik. Ennek arányában láttam vagy véltem a mellbimbók ágaskodását vagy a lélegzetekkel való szándékos manipulálást. Mintha nem is érzékelné a mozdulat rafinált indítását, célját vagy célzott irányát, vagyis egyelőre hagyjon gondolkodási időt magában arra, hogy a visszavonhatatlan helyzeteken kívül maradjon, és mindenkor tudatában legyen annak, hol a helye ebben a szerepben, ha gesztusait minimalizálja, tehát akár a saját érzéseit is hosszú ideig saját ellenőrzése alatt tudja tartani.

    Állóképszerűen mellé merevedve ültem a padon, ahogyan egy bécsi fiatalembernek illik egy rokokó képen viselkednie. A látszatoknak azonban ez véresen komoly és lassan egymásnak feszülő játéka volt, mert hogy közben a festészetről beszélgettünk, betanult tananyagnak és háttérszövegnek bizonyult, a védekezési automatizmus nefelejcsének, hogy ezt a kéket el ne rontsunk most, amikor olyan egyedi ecsetvonásokkal tagolt is lehetne a kép leendő emlékezetünkben, mint azokon a festményeken, melyeket az Albertinában őriznek.

    Elolvasom

    Kontra Ferenc: Ódium

    Nem is így hívták, de az emlékezet mégis így őrizte meg, ahogyan a háta mögött emlegették: Ódiumnak. Ültem a kopott bordó bársonykanapén, az övé volt, aztán a halála után az új házigazdáké, akik velem szemben ültek. Udvariasan, kedvesen, óvatosan, mintha régmúlt széttört porcelánján lépkednénk, mert említettem, hogy már jártam itt egyszer, nagyon régen, és sok mindenre emlékszem. Köztünk az ovális borovi fenyőből készült intarziás asztal, rajta szecessziós váza nárciszokkal, kék liliomokkal […]

    Nem is így hívták, de az emlékezet mégis így őrizte meg, ahogyan a háta mögött emlegették: Ódiumnak.

    Ültem a kopott bordó bársonykanapén, az övé volt, aztán a halála után az új házigazdáké, akik velem szemben ültek. Udvariasan, kedvesen, óvatosan, mintha régmúlt széttört porcelánján lépkednénk, mert említettem, hogy már jártam itt egyszer, nagyon régen, és sok mindenre emlékszem. Köztünk az ovális borovi fenyőből készült intarziás asztal, rajta szecessziós váza nárciszokkal, kék liliomokkal. A tálon illatozó citromos-csokoládés pite rétegezve, pontosan úgy felvágva, ahogyan anyám szokta, gyerekkoromban ez volt a kedvenc süteményem. Nem is tudom, mi ennek az édességnek a hivatalos neve.

    – Leginkább annak a helynek a nevét viseli, ahol éppen készítik – igazít el a háziasszony.

    – Nem gondoltam, hogy egyszer még újra itt ülök. Egy tekintélyes író otthona volt, akkoriban még volt tekintélyük az íróknak, én nem ismerek olyant, akinek manapság lenne akkora tekintélye, mint amekkora errefelé neki volt.

    – Valóságos Ódium, így mondták – bólogatott a házigazda. – Akkoriban még volt jelentősége annak is, ha megszólaltak, tekintélyesebb szereplői voltak a közéletnek, mint bármely politikus. Az ő hangja nélkül nem múlt el vasárnap, és mindenki figyelt arra, mit mondott.

    – Ezért kellett a politikának az írókat manipulálni, hogy mit mondjanak, mert inkább nekik hittek. Előfordult a fénykorban, hogy valakinek kétszázezer példányban kelt el a könyve – bólogattam. – Ahogyan megszólalt, mint a zongora első akkordja, már maga a hanghordozása is hozzátartozott a stílusához. Az emberek már várták, hogy mikor következik, mert hozzászoktak, hogy a leveleket a szerző nekik címezte. Úgy tanította őket pl. művelődéstörténetre, hogy sosem tűnt didaktikusnak, úgy beszélt a saját életéről, hogy abban sokak sorsa benne volt, képszerűen érzékeltette saját sétáit a tájban és a művészetekben. Életművének levelezésében maga az ismeretterjesztés szakmai hivatása volt a központi gondolat. Mára az is avíttnak számít, ha egyáltalán ilyesmiről beszélünk.

    A véletlen hozta, hogy éppen engem hívtak meg egy irodalmi estre. Nagyon ritkán tartanak itt ilyen rendezvényeket. Az is véletlen, ezt követően éppen ebbe a házba hívtak. Talán azért, mert a ház mostani tulajdonosai is hallották, mi mindent meséltem Ódiumról.

    Annyiszor mondtam már, hogy hiszek a véletlenekben, és szeretek is erről beszélni. Nem akarok meggyőzni senkit róla, hogy mekkora jelentőségük van, nekem csak történeteim vannak. Mindenesetre tény, hogy Ódium a Duna kanyarulatában, egészen közel a nagyszüleim házához, nagyjából száz kilométerre lakott ettől a helytől, ahol most beszélgetünk. Élvezte a közeli harangszót és a hajókürtök hangját, melyek a löszpart és a folyó között visszhangzottak. A parti fűzfák bólogató nyugalmát a római erőd aljában, a zöld bóbitás szőlőhegy oldalát, a vízfelületre tekintő ég színe és a túlsó part kék nyárfái később több novellájából visszaköszöntek.

    Itt tartottam a gondolataimmal, amikor vendéglátóm szemmagasságban nyújtotta már felém a míves porcelántálat a pitével, hogy vegyek még, hiszen az előbb azt mondtam, hogy gyerekkorom kedvenc süteményem volt. Csak elkalandoztak a gondolataim, és közben összecsúszott a fejemben az idő, a sütemény természetesen friss és üde volt, jóízűen megettem a következő hosszúkás szeletet is, közben a házigazdáimat hallgattam, akik megmutatták, mit hogyan javítottak és alakítottak át.

    Vendéglátóimnak elmeséltem, hogy jártam itt egyszer, és nagyon lehangoló emlék maradt. Még ha nem is az én világomat tükrözte, azért én is becsültem őt. Akkoriban már végképp a margóra szorult. Talán kapott még díjakat, telt házakat, a megbecsülés minden létező formáját, de valójában a fiatalok már régen nem olvasták, és ezt érezte is.

    Amikor megjelent az utolsó könyve, velem küldték el a tiszteletpéldányt, hogy adjam át neki. Az ilyesminek akkoriban még megvoltak a hagyományai. Az ivászat az egyetlen domináns kiadóban, szűk elit éltette és emelte magasba, akit éppen akart, szeszélye szerint, és távolított el másokat, akiket már nem szívesen látott. Én még a szemlélője lehettem fiatalon ezeknek a kétarcú pillanatoknak, de már inkább felejtem. Ezt a letűnt világot nem szeretném ünnepelni. Attól, hogy minden más lett, még nem biztos, hogy bármi is változott.

    Én voltam a mindenre kapható fiatal író, és talán az egyetlen, aki még ismertem őt személyesen. Húsz évig élt a nyaralójában, a szülőföldemen, és jó barátságban volt a nagyszüleimmel. A nyaralója rendes lakóház volt, szőlővel, pincével, kilátással a csodálatos Dunakanyarra.

    Erről meséltem a házigazdáknak:

    – A hegyomlás vetett véget ott-tartózkodásának. Többé nem lehetett ide hazajönni. Nem emlékszem, hogy később megírta volna, hogyan történt. A lösz, amelyen a híres borok teremtek, évszázadok óta életveszéllyel fenyegette az itt élőket, egész gádorlakó családok lelték itt a halálukat, máskor kútásókat temetett be a föld. Márpedig a part folyamatosan szakadt bele a Dunába emberemlékezet óta, a római korban már népes település volt a helyén, de azóta még a limes utolsó bástyájából sem maradt egy darab kő sem.

    A partomlásokért a búvópatakokat okolták, melyek nagyobb esőzések után újabb medreket találtak maguknak a föld mélyén. Az omlással a leszakadt lösz mindig megmutatta eredeti citromsárga színét, semmivel össze nem téveszthető látvány, később megváltoztatja a színét, de a frissen leszakadt föld egészen meglepő volt. És azt sem lehetett elfelejteni, amikor Ódium háza lecsúszott a mélybe. Az esemény hírére másnap az egész környék ott kíváncsiskodott. Akadt is látnivaló, egyre távolabbról is eljöttek a hírére, akkor hallottam először azt a szót, hogy katasztrófaturizmus. Több házat maga alá temetett a főutcán. Leszakadt a hegytetőn álló kápolna, és az azt körülvevő temető. Nemigen lehet leírni a látványt, ahol álltunk, a part újonnan kialakult szélén, a lábunk magasságában egy diófa hegyét láttuk. Ebből kiderül a szakadás mélysége. Ott álltunk sokan, ismerősök, barátok, és Ódium törte meg bámészkodásunk hosszú csendjét.

    – Látjátok, ilyen lehetett a haláltánc.

    A római védvár végéhez méltó, apokaliptikus látványban volt részünk, ahogy a velünk szemben keletkezett szakadék felé néztünk. Akkor fogtuk csak fel, mi történt. Mintha egy rianás mentén szakadt volna ketté a temető. Ahogyan már szemléltettem, egy évszázados diófa magasságából a hegytetőtől egészen a földig imbolygott kuszán a haláltánc: a leszakadt sírok, kifordult koporsók csontvázai kapaszkodtak szerte a meredek löszfalon, mintha élnének, és valóban egymás kezét keresnék, hogy ne zuhanjanak tovább. A kriptákban mumifikálódott, fémkoporsóban fekvő tetemek korabeli ruhákat őriztek meg, bordó bársonyleplek és fekete csipkék, fehéren maradt ingekből kicsúszott karcsontok gördültek le a szakadás újabb lavinájával.

    Ezt akkor elmeséltem neki is, miközben ő kifelé nézett a vitrázsablakon, hogy emlékszik-e rám. A nagyszüleimet jól ismerte, és én voltam az a kisfiú, aki ott kíváncsiskodott a felnőttek között. Nem emlékezett, csak annyit mondott, hogy azóta sem járt arra.

    Nem akart róla beszélni. Elméjét talán beszőtte az amnézia. Megkeseredett, pesszimista, mondtam volna, ha lett volna hozzá bátorságom, hiszen már a nagyanyám is úgy imádta, mint egy igazi herceget.

    Most már tudom, milyen jól látta saját utóéletét. Valóban annyira tartják, mint gondolta.

    De mindezeket már nem posztolják, erről már azok sem tudnak, akik ott élnek, és megkeseredett a számban a zombori pite. Letettem a tányért az asztalra, és megkérdeztem vendéglátómtól, hogy tudja-e, miért költözött ide.

    Nagyon magabiztosan mesélte, hogy a hetvenes években divat volt falusi házakat vásárolni, felújítani. A város sem volt olyan messze, hogy rendszeresen ne álltak volna itt autók, íróbarátok, és ne égett volna a lámpa hajnalig; csakhogy ennek is vége lett.

    Vitrázsablakos nappalijából nézett ki a kertre, a kerek szőnyeg kellős közepén állt, ahogy a ház urához illik, büszkén és reményvesztetten, aki azzal is hangsúlyozza a mondanivalóját, hogy hova áll, hiszen jól tudta, hogy honnan jön a fény a délutáni órákban, és ahogy megvilágította, még magasabbnak tűnt, még idősen is megőrizte öröklött méltóságát.

    Annyit már én is tudtam az irodalmi életről, hogy tele van sértett szerzővel, de mégis meglepett. Először azzal, hogy amikor hoztam be a szobába a legújabb, nyomdaszagú könyvét csupafog mosolyommal, akkor ő rezzenéstelen arccal intett csak a fejével, hogy tegyem a fásláda mellé.

    – Mindenkinek kell írnia egy utolsó könyvet – mondta őszinte, korántsem sértő közönnyel.

    Ha az én könyvem lett volna, megtapogatom, beleszagolok, kinyitom, beleolvasok, ujjongok, és ünnepelni akarok az első emberrel, akivel találkozom. Ehhez képest ő meg sem kínált semmivel.

    – Téged küldtek?

    – Igen.

    – Jellemző.

    Nem is akartam reagálni, ennyire kevés volnék? Pályakezdő. A nagyok inasa. Jártak már nálam fontosabb emberek is itt fontosabb ügyekben. Felállították őt a hordóra a kor elöljárói. És most hova lettek? Pedig még élnek. De ezt nem én kérdeztem, csak leolvastam az arcáról, hogy neki már semmi jelentősége, és nem hálás szerep ilyen sorsra jutni a kanális szélén, ahogy mostanában emlegették.

    – Vannak olyan emberek, akik ártanak neked, aztán úgy tesznek, mintha te ártottál volna nekik.

    Úgy éreztem, kitalálta a gondolataimat. Annak sem volt jelentősége, amit írt ebben a könyvben. Csak egy csalódott öregember állt előttem.

    – De hiszen a legjobb könyve – próbáltam mondani valami udvariasat. – Ez megtiszteltetés.

    – Legyen eszed, ez büntetés.

    – Miért lenne az?

    – Elhallgatják.

    – Hiszen csak most jelent meg. Honnan gondolja?

    – Mert nekem más elképzeléseim vannak az írásról, nem az elefánt ormányának redőiről írtam, nem is a pávatoll múlhatatlan topázszínének tükröztetéséről, és vannak a mondataimban írásjelek, pontos vonzatok, ráadásul az emlékezésről szól a könyv, hogyan jutottunk idáig. A címe pedig Thomas Mannra utal, aki azt mondta, hogy „a mulandóság teremti az időt”.

    – Miért éppen a Mulandóság?

    – Mert nincs folytatása. Cioran is írt erről, szerinte minden percben arra kellene gondolni, hogy már kevés időnk van hátra, dolgozni kellene, megvalósítani magunkat, befejezni, amit el kell végeznünk; igen, persze – de mondhatjuk azt is, hogy mivel már nincs sok időnk (egy hónap, egy év, tíz év vagy több, mindegy!), semmi okunk sietni, bölcsebb abbahagyni mindent, egy mű semmivel sem ér többet, mint a mű hiánya.

    Azt gondoltam, hogy felveszi, kinyitja, beleszagol, megtapogatja, leszedi a védőborítóját. Örül neki. Eddig még nem láttam írót, aki ne kapott volna két kézzel új könyve után, amit frissen hoztak a nyomdából. És úgy viszem elé, mint valami lakáj.

    – Nem tetszik?

    – Nincs jelentősége. Ennek az irodalomnak valamikor tekintélye volt. Ugyan már, ma ki dönt arról, hogy melyik könyv számít. A leghíresebb könyvek a szobák polckirakatának legbecsesebb díszei. Azt senki sem tudja, vannak-e egyáltalán bennük mondatok. Witold Gombrowitznak feltették a kérdést, hogy van az, hogy te, a komoly és bonyolult író unod Proustot, James Joyce-t, helyettük silány regényeket olvasgatsz. Erre azt válaszolta, hogy a magasröptű művészetet szinte senki nem olvassa, a puszta jelenlétével szerepel a kultúrá­ban.

    Hátat fordított a könyvnek, az asztalnak és nekem. Hallgatott, és alig győztem már kivárni ennek a hosszú csendnek a végét. Most hogy mondjam meg neki, mennyire kéne vizelnem. Próbáltam uralkodni magamon, és tovább hallgattam a monológját.

    – Meglátogatnak, de bár ne tennék. Tudod, én már szenilis vagyok, de nem szeretem, amikor hülyének néznek. Kimegyek, a konyhában főzök nekik kávét, ezüsttálcán, elegáns porceláncsészéket kerítek, poharakat is hozok, bort, pálinkát, addig egyedül hagyom őket a szobában, mindig legalább hárman-négyen jönnek, útközben benéznek, kedves gesztus, de mindig megbánom, hogy ajtót nyitottam nekik. Amikor elmennek, másnap-harmadnap már feltűnik, hogy valamit nem találok, hiányzik néhány könyv, mert táskával, szatyorral jönnek be, amiben hoznak a saját könyvükből, dedikálják, én meg úgy teszek, mintha örülnék, mintha el akarnám olvasni. Jönnek az urak, traktálom őket, aztán észreveszem, hogy elvittek megint néhány könyvet, főleg ritkaságokat, leginkább olyanokat, amiket letagadnának, hogy egyáltalán olvasták. Pontosan tudom, hogy miket tettek a táskájukba, és tudom, hogy ők vitték el. Nem tehetem szóvá, melyiküket vádoljam meg, talán mindegyikük vitt, amit csak ért, ki számolja már ezt a rengeteg könyvet. De azóta nem fogadok látogatókat, azóta nem hagyok itt magára senkit, a falakat könyvespolcok borítják, és amíg élek, nekem minden könyvre szükségem lesz. Olvasni nem felejtek el. Gyere, kimegyünk a kertbe.

    – Hol vizelhetek? – szedtem össze a bátorságomat.

    – Én ott szoktam a nádkerítés mögött – mutatott a legnagyobb természetességgel a kanálispart felé, mintha csak a Savoyai Jenő görbe mutatóujját láttam volna Jacob van Schuppen festményén, amiről Ódium is írt.

    Új könyvét az asztalán hagytam a szobában, de volt nálam egy másik példány is, a saját példányom, dedikáltatni akartam vele, de úgy alakult a látogatásom, hogy nem volt rá alkalmam, sehol sem találtam olyan rést a beszélgetésünkön, ahol egy spontán mozdulattal lenyúlhattam volna a táskámért, amit a bokámnak támasztottam, és megilletődötten kérhettem volna, hogy mint családunk régi barátja, vessen oda a tollával emlékül pár szót, a nagyanyámnak. Aztán úgy éreztem, mintha egy szoborral állnék szemközt a kertben, akinek arcáról minden mimikát leölt a mulandóság.

    – Öreg író lettem, mert nem haltam meg fiatalon, ezen nem tudok változtatni.

    – Nekem mennem kell – bólintottam felé.

    Visszabólintott a kapuból.

    Elolvasom
    A művészet zárt osztálya
    (Magyar Hang. 2021. január 24.)

     

     

    Dzsemila és a beles. In. Hévíz. 2020/5–6.
    Elolvasom
    A holló éneke
    (ESŐ. 2020/4.)

    KONTRA FERENC

    A HOLLÓ ÉNEKE

    A többfunkciós tanári szobában láttunk mi már sok mindent. Cseppet sem adott a látszatra. Ha kopogott valaki, simán mondta, hogy bejöhetsz. Jóformán az ajtó felé sem fordult, ha a kávéját csorgatta a bögréjébe vagy éppen kortyolta az íróasztalánál szórakozottan, és arra sem ügyelt, hogy még pizsamafelsőben és -gatyában van. Eszébe sem jutott, hogy legalább a plédet összehajtogassa és a szekrénybe tegye, mert számtalanszor a kanapén aludt, ha a hajnali vonattal érkezett. A lányok persze suttogtak, hogy milyen ápolatlan, pecsétes a nadrágja, folyton levizeli a cipőjét, és megint nem borotválkozott három napja. De mi nem szagolgattuk. A bölcsészkaron amúgy sem sokan voltunk férfiemberek. Mi jó fejnek tartottuk.
    Most egyedül ültem a bőrkanapén, ahol a tanár úr szunyókálni szokott egy-egy átborozott éjszaka után, és ugyanitt rágták a ceruzájukat, akik a kérdéseket kihúzták, és az ovális asztalra könyökölve próbálták megfejteni, mit is szeretne hallani tőlük. Ez a kettősség megvolt benne is, a tanítványaiban is. Vagy vágták, miről van szó, vagy elhasaltak. És Rozgonyi sem volt szívbajos. Nem érdekelte senkinek az arca, sem a ruhája. Csak akkor nézett a szemünkbe, amikor már beírta a jegyet.
    Ültem a bőrkanapén, a kiszögelléssel szemben, ahova éppen befért egy kis íróasztal. A júniusi nap jutott az eszembe, amikor ott ültem, előttem mindhárom oldalról nyitva álltak a magas, karcsú ablakok, és némi vihar is éreztette a hatását, de csak könnyű nyári zápor lett, be sem kellett csukni az ablakokat. A három ablakon a szivárványt láttam körben a gesztenyefák felett. Széthajtottam a kihúzott papírlapot a feltörő napfényben, amin a kérdéseim voltak. Soha ilyen jól nem éreztem magam, mintha a korábbi évek összes szellemi nyomora elszállt volna a nyitott ablakok szellőjével. Annyira boldog voltam, hogy ilyen kivételes helyen, ennél az asztalnál készíthetem el a vázlatomat, példás tételsorral, ahogyan majd végigmondom az egészet. Ha bármi bánat ért, erre a pillanatra gondoltam, amikor tudtam, hogy senki nem előz meg, úgy éreztem magam, mint a futók a cél előtt, amikor három méterrel a mezőny előtt futnak. Magányosan és boldogan. Soha vissza nem térő pillanat. Hátranéztem.
    Jöhetek?
    De ezt ezúttal nem én kérdeztem, hanem Rozgonyi tanár úr, aki már maga alá húzta a széket, amin a hallgatók szoktak ülni, amin én is ültem akkor, és a legnagyobb meglepetésemre átnyúlt az íróasztala felett, kivette a kezemből a kidolgozott tételsoromat. Érdeklődéssel siklott rajta végig, aztán rám pillantott, a szemében és a bólogatásában a szokásos rutint láttam, aztán a végét is elolvasta, és a papírt magánál tartotta. Beírta az osztályzatot a leckekönyv négyzetes pecsétjébe, ahova a szigorlatjegyeket szokták.
    Küldheted a következőt. Tudod, köszvényes a lábam.
    Egyrészt nem volt köszvényes, hanem lerúgták a focipályán a szemem láttára. Másrészt mindössze egy nemzedékkel volt idősebb nálam.
    És sejtettem, hogy miért hívatott, miért a hallgatói székre ült, miért várakoztatott meg. Tudtam, már mondta, hogy csak ketten vagyunk az évfolyamon, akiknek mindkét tárgyból valamennyi szigorlati osztályzata színkitűnő lett.
    És ez számít?, kérdeztem közbe.
    Ebben az esetben számít.
    Milyen esetben?
    Ne legyél ennyire naiv! Ismerjük egymást. Nagyon jól tudod, hogy már régen kiszemeltelek tanársegédnek.
    Miért engem?
    Nem foglak dicsérgetni, ezt is megszokhattad. Nem egy csacska lánykát akarok ebben a szobában látni, hanem egy normális fiatalembert, akinek nem okoznak gondot az igeidők. Tudod, hányan tennék össze a két kezüket, ha mellettem dolgozhatnának?
    Akkor most azért hívott, hogy megkérdezze: vállalnám-e?
    Igen.
    Nem egy év múlva lesz aktuális?
    Nem. Vedd komolyan! Egy évvel korábban kell leadni az adminisztrációnak a teljes anyagot a jelöltről. Ez egy nehézkes, hagyományos procedúra. Hallottál már Isten malmairól?
    The mills of the gods grind slowly, but they grind exceeding fine.
    Majd ezt tanítod az elsősöknek.
    Azt hittem, kapok egy év gondolkodási időt, és a tanítási idő után kell eldöntenem. És annyira szeretném, ha még egyszer eljöhetnék ide, és odaülhetnék a kisasztalhoz, mert akkor az lenne az én helyem. De még van néhány akadály a pályán, mint a futóknak.
    Persze, tudom, egy-egy félévig tanítod a két tárgyad, aztán államvizsgázol, és leteszed a felsőfokú nyelvvizsgát angolból. És közben konzultálunk folyamatosan, mert ezt is meg kell csinálnod.
    Miért ne csinálnám meg?
    Csak mondtam. Nem akarok semmit a véletlenre bízni.
    Négy év középiskola és öt év egyetem külföldön, tanár úr! Maga nem szeretne hazamenni végre? Legalább megízlelni, milyen lenne ott folytatni, ahol abbahagyta?
    A többiek irigyek rád! A profik, a progresszív gondolkodók nem tűrik ezt a szentimentalizmust. Szedd össze magad! Már azt is lenézik, aki vidéki, hát még azt, aki határon túli.
    Tapasztaltam. Elég időm volt túllépni a problémán.
    Akkor mi vonz annyira, hogy hazamenj? A honvágy?
    Otthon is felajánlottak egy munkát.
    Mit?
    Rendezvényszervező lennék.
    Ahhoz egyrészt túlképzett vagy, másrészt el fogsz süllyedni a provinciában: halászlé, borászat, népi tánc.
    De kétszer annyit fizetnek érte.
    Ezt nem tudom überelni.
    De még gondolkodnék rajta.
    Nekem ma kell egy igen vagy egy nem, mert jön a vetélytársad, és ő nem lesz ilyen lágyszívű. A lábad sem teheted be ide többé, ha visszautasítod az ajánlatom. Ezt nem én fogom megakadályozni, hanem ő.
    Olyan biztos benne?
    Nálad jobb emberismerő vagyok.
    Amióta az eszemet tudom, folyton döntéseket kellett hoznom. Többet adtam a saját tapasztalataimra, mint a szóbeszédre. Úgyis eljön mindennek az ideje. És szerencsét akartam próbálni szeretett szülőföldemen is, mielőtt elnyel a nagyvilág.
    Eleinte jólesett gyerekkorom kedves embereivel találkozni. Boldog világként élt az emlékeimben, nem gondoltam, hogy egy évtized múltán ennyit változtam, felnőttem. Ott álltam újra a megmérettetés színpadán. Mint aki mindent elölről kezd.
    Nyáry Nusy megelőzte a saját korát, ő volt az első az egész járásban, aki a felvett nevén vált híressé, hiszen a férje után Szérű Anna lett volna csupán, ellenben párttitkár férje, Szérű Bendegúz hivatásához illőnek találta becses nevét. Nem is tudom, hány osztályt végzett, de hát a férje is csak az osztálytanítóságig vitte, és később, amikor már hanyatlott a párthűség presztízse, és az írástudatlan partizánveteránok is kihaltak, egyre inkább rezgett a léc, ha feltűnt egy egyetemet végzett fiatal. Akkor írták a legnyakatekertebb pályázatokat, miként lehet elsikálni a végzettség hiányát, hogy a helyükön maradjanak. Hiszen ők teremtették meg a mi jövőnket, a jólétünket, ők dolgoztak, mi pedig csak jövünk, csak jövünk a nagy diplomáinkkal, és mindent elvennénk, hiszen sem érdemeink, sem tapasztalataink nincsenek a vezetésben.
    Úgy feszengtem, mint egy harakiri előtt, amit magamon kell elkövetnem, hogy a hűségem bizonyítsam. Kik előtt is? Végignéztem rajtuk, ahogy ott ültek az első sorban karba tett kézzel. Micsoda kényelmetlen lehetett így ülni a járás legnagyobb színháztermében. Mindegyikük az apám lehetett volna, és flegmán nézték az ünnepi műsort. A szocializmus arisztokráciája, odaítélt telkekkel, szőlőkkel, házakkal, lakásokkal. Mégsem ezt írtam a rovásukra. Egy fiatalember nem efféle javakra vágyik, inkább menne innen, miután megtapasztalta, hogy nincsen felfelé. A kultúrát ezek állami támogatással a népi tánc színvonalán tartják, arra kérnek és kapnak annyi pénzt, amennyit csak akarnak. Megtűrik a fiatalokat is maguk között, akiket behúzhattak maguk mellé a pincéikbe, ahol a halpaprikás mellett nótázhatnak. Aztán a szőlőhegyen pitymallatkor még énekelhetnek egy kicsit a bolmáni csatatérről is a helyi partizánok dicsőségére. Ez a hajnali részegség borította el a szülőföldemet, a mozdíthatatlan káderek életfogytig tartó dzsentrisége.
    Nem lázadt senki ellene, hiszen az aranykort éltük, és a kubai szivaros főnök meghirdette, hogy minden így jó, és így is marad. Csak ilyen kivételes vezérek kaptak bronzszobrokat, utcaneveket már életükben. Nyaralónak pedig egy egész szigetet. Mindössze kilométerekre attól a szigetcsoporttól, ahova még mindig az ideológiai foglyokat szállították követ fejteni.
    Nem a kölyköket néztem, ahogy járják a népi táncot. Ők még a stafétafutást is elhitték, és aki vihette a botot, különös kegyben részesült, kapott egy képet róla. 
    Mindenből több volt, mint kellene, a pazarlás nem került semmibe. Mögöttem lengtek a zászlók. Bokrokban lángolt a szegfűdekoráció. A nyitott ablakokon hangok és illatok formájában időnként belibbent az udvaron sercegő pecsenye, a pálinka és a bor össznépi jókedve. A poros bordó függönyök újra szétnyíltak előttem. Belenéztem a felkonf szövegébe, és rutinosan mondtam, hiszen előre tudtam, kik lépnek színpadra, és mit adnak elő. Csupa valakinek a valakije. Jön a beszédhibás elsős, jövőnk záloga, így, szó szerint, már a nagyanyja is a partizánok sebét kötözte. Akkor még ilyesmiket szó szerint el kellett mondani. Az illető pedig, ha egyáltalán el tudott jönni, akkor felállt, és megtapsolták. Voltak ilyen harcos nyugdíjasok, akik életükben nem dolgoztak semmit, csak reprezentáltak, és mások végigtapsolták az életüket. Erre vágytam, ilyen dicsőségben halni meg!
    Aztán nyekergett valamit a pikuláján valami süvölvény, akinek lakatos volt az apja, és a mezőgazdasági birtokot igazgatta. Ekkor konferáltam fel Nyáry Nusyt, akit még a színfalak mögött sem szólíthattam néninek. Mindenki csodálatos Nusyja hollófeketére festette a haját, és kontyba tekerte a feje tetején, mert akkoriban minden nőnek Jovanka-frizura volt az álma, éppen olyan, amilyent a vezér felesége hordott. Olyan lefegyverző mosolya is volt, olyan csillogó szeme, hogy azt a Csingi-lingi csárda prímása is nótába öntötte. Olyan dekoltázsban vonult be, hogy a mélyzöld selyem karcosan suhogott el mellettem, édes parfümje pedig hosszú sávban lebegett még egy ideig utána. Nekem a színpad szélén kellett állnom, mint valami lakájnak. A műsorszámok között leengedtem a kezem, nehogy azt higgyék, most tanulok a dossziéból olvasni. Először pattant fel a karmesteri pálca, székek nyikorogtak a zenekari árokban, nem is tudtam, hogy ebben a porfészekben is így megadják a módját ennek a rendkívüli műsornak! Nem jártam próbákra, nekem csak kiadták parancsba, hogy konferáljak. Nem a végzettségem miatt, nem is azért, mert jóképű fiatalember voltam, ezek nem voltak előttük értékelhető adottságok, csak úgy megjegyezték, mert annyit azért tudtak, hogy a konferálásnak azért érthetőnek kell lennie, ne legyen se érthetetlen tájszólás, se suksükölés, hiszen jön a nagykövet is, ilyenkor adni kell a látszatra. Mindig csak annyit engedtek a gyeplőn, amennyit feltétlenül muszáj.
    Furcsa volt eleinte, hogy minden nagykövet odajött hozzám, hogy beszélgessen velem, ki vagyok, és persze mi mást mondhattam volna egy ilyen diplomáciai társalgási panelben, mint az igazat, angol–magyar szakot végeztem, ezen először megrökönyödtek, hiszen annyi éven át fogadták elnéző, illedelmes mosollyal a helybeli elit szakmai rátermettségét, ízetlen tréfálkozásait, az amatőrök folyamatos nyomulását, hogy fehér hollónak számítottam.
    Volt köztük egy vagány diplomata, akit később Kalasnyikov-ügylettel is megvádoltak, nos, ő még a többieknél is több időt töltött velem, maga mellé ültetett a vacsoránál, fittyet hányva a rosszalló pillantásokra, és alig titkolt hanghordozással megkérdezte, hogy mindenki értse: téged hogyan engedhettek fel a színpadra? Hiszen a levegőben volt az is, hogy ezek mindenkit távol tartanak a hatalomtól, a rangos meghívottaktól, még az ülésrendben is. A fiatal tehetségek vörös posztónak számítottak ebben a provinciában, ahol egy ilyen műsor után engem még a fogadásra sem túl gyakran hívtak meg; nem mintha akkora kedvem lett volna hajbókolni; nem, ők csak tudatni akarták, hogy kinek hol a helye.
    Ha adtak is munkát a „fiataloknak”, évekig rostokolhattak a létra alján. Valamelyik koszorúzási ceremónia után a lapfőszerkesztő kiselőadását hallgattuk arról, hogy ezek a mai fiatalok milyen degeneráltak, már szívbajuk van, már aranyerük is van, halászlét sem esznek a hagyma és a paprika miatt. Bezzeg mi olyan egészségesek voltunk, mint a makk, el sem tüsszentettük magunkat egész télen, pedig havat hánytunk, nekünk még volt vér a pucánkban.
    Egy okos diplomata bármit meghallgat illedelmesen, mondta valaki mögöttem. Talán éppen nekem, nem tudhattam. Egyéb bunkóságok is elhangzottak, melyekből lerítt a fájdalom, a saját fájdalmuk, hogy azért mégsem élhetnek örökké, és ha nem is önként, majd elmúlással következik be egyszer a generációváltás, ashes to ashesdust to dust. Amit én nem vártam meg. Nekem elfogyott a türelmem.
    Mert Nyáry Nusy következett. Magánemberként is a teljes nevén kellett szólítani. Nem fogtam gyanút. Miért is kellett volna? Felkonferáltam, hogy a János vitéz című daljátékból a francia királylány áriáját adja elő. Hátraléptem a függöny mellé, a helyemre. Mindössze kétlépésnyire állt előttem, hatásszünetet tartott, kivárta azt a két bevezető motívumot, ami után be kellett volna lépnie – de nem lépett be, csak megköszörülte a torkát, hogy tudja a tisztelt ház, az ünnepség összes résztvevője, hogy most neki koncentrálnia kell, és mint egy bűvész, elővarázsolta dekoltázsából aprócska hangvilláját, a füléhez emelte, nünnögött hozzá,  mert hiszen nem akármilyen dalba kezd, a zenekar pedig tudta a dolgát, addig ismételte a felvezető dallamocskát, amíg csak kellett, és ez az arrogancia még az elöl-hátul mélyen dekoltált ruháján is végigfutott, húsos pucér hátán – mert kénytelen voltam nézni és látni, ez a része jutott nekem a százötven kilóból. Bevezető mozgások indították a produkciót, az apró térdhuppanásoktól a mellei kitörni készültek alig rögzített fogságukból. A merevedési zavarokat is könnyedén oldotta a látvány az első sorok veteránjainál. Az önbizalma megkérdőjelezhetetlenné tette a megjelenését, ebben is megelőzte a korát: hiszen Florence Foster Jenkins kételyekkel teli, szikár jelensége a nyomába sem érhetett. Hihetetlen önbizalmat árasztott Nusy tintorettói szélessége, melyen feszült a mélyzöld selyem, hogy ne redőzzenek egymásra a ringó hájtömegek, melyek a dallammal enyhe körözésbe kezdtek: „Óh, csak ne volnék / Gyönge leányka, / Akit a szellőtől is óvnak!”
    Megállt a levegő. Mintha a hatalmas színháztermet ölelné, szétnyílt iszonyú meztelen karja, az én derekam biztosan vékonyabb volt. A púderréteg szinte szitált az intonációtól, és a reflektorfényben az apró szemcsék egyre csak hulltak alá a mélyzöld selyemre, mint amikor köd páráll alá. A gyomromból indult felfelé a kacaj, mert annyira anakronisztikus és váratlan volt, amit láttam és hallottam: a karcsú királylány helyett megjelent az ötvenes éveinek közepén járó markotányosnő, aki azt sikoltja fals hangon, hogy ő egy gyönge leányka. Aztán lefelé nyomult bennem a görcs, pillanatok alatt kellett figyelemtereléssel megakadályoznom az ősrobbanást, elvégre mégsem kaphattam a markomba, nem szoríthattam meg, hogy ne folyjék végig a színpadon, ami kitörni készült belőlem, a röhögőgörcs bekebelezett, amit csak tetézett a nézők rezzenéstelen arca, ahogy a markotányosnő alabástrom idomait nézték. Nem is akartam őt a kinézete miatt bántani, csak kiemelkedett, mint a jéghegy csúcsa egy süllyedő világ tengeréből.
    Nyáladzó rókák tömegét láttam magam előtt, akik azt a pillanatot lesték, amikor kibukik a két hatalmas sajt, amit csak egy nyakon átdobott selyempánt tartott. A kelbimbó pedig izgatóan duzzadt a selyemgömb mértani középpontján. Ez a látvány feledtette a holló tökéletlen hangját. Feledtetett mindent, amihez a művészetnek köze volt.
    Nem spriccelhettek szét testem váladékai az összes létező nyílásomon át. Mert még a dobhártyám is ki akart szakadni. A következő pillanatban tértem magamhoz pókerarccal, olyan elegánsan hajlítottam magam elé a függönyt, hogy fel sem tűnt, mintha így távoznék észrevétlenül, mint ahogy teszik ezt diszkréten mások is, akiknek éppen nincs dolguk a színpadon, vagy éppen másféle dolgukat intézik a műsorszám alatt. Megúsztam a botrányt. Hiszen botrány csak az lehetett volna, ha az én viselkedésemben találnak akár szálkányi kivetnivalót. Aki Nyáry Nusyt nyílt színen kiröhögi, azt a guillotine alá viszik.
    Nem hugyoztam be. Fellélegeztem. Dühös voltam magamra, hogy hazajöttem: még nekem kell tartanom ezektől, miközben életük végéig köztiszteletben álló, élősködő káderek lesznek. Ahogy rohantam a lépcsőn lefelé, végig hallottam kihangosítva a holló rikoltozását, holott egy áriának kellett volna lennie. Ki merte volna megkérdőjelezni, hogy egy pacsirtát hallottak? 
    Nyáry Nusy miatt mennél a világ végére?, kérdezte volna tőlem Rozgonyi tanár úr. Dehogy, én már tudom, hogy minden kapu előtt a lernai hidra vár életem végéig, engem sehova sem engednek be, válaszoltam volna Rozgonyi tanár úrnak.
    Lent, az alagsori mosdóban szerencsére senkivel sem találkoztam, mert biztosan megkérdezték volna, min hahotázom, és nem érdekelt, hogy visszhangzik tőle még a pince is. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy jókedvvel kell elmenni, méghozzá most azonnal, a finálé előtt.

    A Dél Keresztjét követve
    (Hitel. 2021/1.)
    Titok. In. NOE. 2021/5–6.
    Elolvasom
    A leandervirág illata
    (Bárka. 2021/3.)

    A leandervirág illata

    Mindenki a borovi fenyők árnyékát kereste. Napozóágyak, úszógumik, szétterített törülközők, strandtáskák borították a kavicsos fövenyt. El lehetne menni egy távolabbi öbölbe is, ahol nincs tömeg, zsivaj, de az túlságosan nomád, nincs zuhany, uszadék rönkök és kövek a parton; kényelmetlen, inkább hanyatt feküdtem, hogy többet lássak a horizontból. A harmadik napon már ellustul annyira az ember, hogy nem keresgél parkolóhelyet az úttalan utak mentén, a sziklák között, csak azért, hogy egyedül legyen. Hiába kristálytiszta a víz, azért az a kényelmesebb, ha a hideg sör csak éppen karnyújtásnyira van, és még hideg is marad egy darabig a leanderbokor tövében, nem baj, ha percenként szaladnak át a törülközőnkön a gyerekek. Annyian azért nincsenek, hogy ne lehetne elviselni.

    Ez mégiscsak a tenger, a partja végtelen. Békés nyaralóhely, arrább lehet menni, vannak kiépített napozók, lehet csónakot bérelni. A hosszú alkonyi sétákon el lehet olvasni a plakátokon, hogy mi mindent kínálnak. Nem akartam hinni a szememnek, volt olyan hajókirándulás, amely korlátlan italfogyasztást biztosított.

    Már másnap feltűnt, melyik az a járat. Úgy nézett ki, mint a kalózhajók, fekete vitorlákkal, és amikor partközelbe ért, az utasai éktelen tombolásba kezdtek, a zene is odahallatszott, a dobok ütemére ugrált az egész hajó, és ahogy közeledtek, látszott, hogy mindenki részegen ordít, énekel, ahogy a torkán kifér, szemlátomást fiatalok, majd eldőlt a hajó, mert a part felőli oldalon hajoltak ki, és tomboltak, ahányan csak voltak, hogy tudassák: megérkeztek, és integetnek nekünk, mi pedig vissza. Ilyen a bohém és laza nyaralás. Makarska erről híres.

    De lesz tűzijáték is a világítótoronynál, és itt rendezik meg az európai motoros találkozót a hétvégén, hirdette egy még nagyobb plakát.

    Másnap délelőtt már erről szólt itt minden.

    Megérkeztek, kapta fel valaki a fejét a távolról érkező, jellegzetes motorhangokra. Össze sem lehetet téveszteni a sorozatpufogás egybefolyó robaját.

    Délutánra megérkezett az első nagyobb csoport, alapos feltűnést keltettek.

    Úgy jöttek, mint egy militáns sereg. A városi strandot szinte teljes szélességében elözönlötték, már önmagában is feltűnést keltett a jelenlétük, egymással rivalizáló ruházatukat pillanatok alatt ledobáltak magukról, és anyaszült meztelenül, ordítva rohantak a felcsapó hullámok felé.

    Csak így szétdobálni! Nem félnek, hogy valamelyik szegecselt szerkó esetleg megtetszik valamelyik itt nyaraló suhancnak, és elcsórja? Ezek egy vagyonba kerülhetnek…

    Edzőterembajnokok, fél kézzel vízbe fojtanák, aki hozzá merne nyúlni a gatyájukhoz.

    Nekünk rendezték ezt a sztriptízt? Honnan jöttek? Szakállasak, vörös szőrzet borítja őket tetőtől talpig, mint a rókákat.

    Csak úgy, a körülötte állókhoz intézte a szavait fennhangon egy lány, és beszélgető csoporttá alakult nyomban az események hatására az éppen ott napozók közössége.

    Easy Rider, fújta ki maga elé a füstöt dívásan csücsörítve egy java korabeli hölgy. Rebel without a case, ezek a címek nem ismerősek?

    Nem szaunázni jöttek, felfogtad, baby, fűzte tovább egy suhanc.

    Ennek a motoros kolóniának az a tradicionális védjegye, ha elérik a tengert, úgy vágtatnak a vízbe, mint a paripák!

    Mint egy izomnövelő reklámfilmben.

    Még sehol nem okoztak botrányt a feltűnésükkel?

    Alig száz méterre van a naturisták kempingje, miért nem ott rohantak a habokba ezek a medvék?

    Mert nem engedték volna be őket, éppen azért van bekerítve, hogy az ott nyaralókat és a területüket védjék.

    Mindennek ára van.

    Mi nem vagyunk bekerítve!

    A leanderbokrok alatt hosszú sávban a motorosok levetett ruhái és holmijai hevertek. A „helybeli” turisták a látottak és hallottak hatására meg sem közelítették. Mintha egyúttal fertőzőek is lennének.

    A leanderek errefelé fává nőttek. Nálunk nem nőnek ekkorákra, még így is a kert legszebb díszei. Mindegyik a tengerpartról származik, mert csak ezek az illatos fajták. Meglehetősen igénytelenek, a bőrönd alján néhány lenyesett ágacska mindig túléli az utazást, hogy aztán néhány hét alatt gyökeret eresszen otthon, egy befőttesüvegben, és egy év alatt akár méteresre nőjön. Csak télre nehéz a pincébe cipelni őket, mert egyre nagyobb dézsát követelnek maguknak az évek múlásával.

    Szokásunkká vált, hogy nem kagylókat vagy kavicsokat gyűjtünk, hanem leandereket. Mert ezek velünk élnek. Mindegyikről tudjuk, honnan származik. Nemcsak a virágjuk alakja és színe jellemző, hanem a formájuk, a karakterük is. Legelőbb a rhodoszi sárga nyílik ki májusban, a nárciszra hasonlít. A nápolyi pink harsány színe olyan, mintha manapság keverték volna ki a genetika rafinált palettáján. A monacói fodros barackszínűnek a látványa is szecessziós. A San Marinó-i cserje ugyanolyan, mint eredeti élőhelyén, a sziklákon, nálunk sem nő nagyobbra, pedig bőséges táptalajt kapott, és olyan gömbvirágzatot hoz, mint a labdarózsa. Vele ellentétben a firenzei társa izmos fává nőtt, és a csúcsán kibomló széles, halványlila szirmai leginkább a mákéra emlékeztetnek.

    A fűszeres, sós levegőbe a szellő folyton belevegyítette a dúsan virágzó, közeli leanderek illatát. Úgy szívtam magamba, mintha lélegeztetőgépre kapcsoltak volna. Egyik kedvenc novellámban Cholnoky László arról ír, hogy a leandervirág illatában az ősszomorúságot érezzük. A ködlovagok visszatérő motívuma volt, de mindegyikük másként fogalmazta meg a szecesszió melankolikus életérzését. A Leandervirág című novellája először a Nyugatban jelent meg, a bekötött példányban többször is elolvastam. Mindig ez jutott az eszembe a kertünkben nyíló leanderokról. Édeskés, egzotikus illatukban azonban sohasem éreztem szomorúságot, inkább a tengerhez kötöttem, mert felidézték a távoli kékséget, ahonnan származtak.

    Magam mellé ejtettem a könyvet, amit éppen olvastam, mert olyan unalmas volt, hogy még a címét is folyton elfelejtettem.

    Közben a motorosok jókedvűen, csapzottan visszatértek, és úgy vált ketté előttük a nyaralók tömege, mint Mózes előtt a Vörös-tenger.

    Mitől van ilyen heves előítélet körülöttük, hiszen senkit sem bántanak, vetette fel valaki a kérdést az egyik felfújható krokodilon heverve. Mintha ezt már meg sem hallották volna. A délután a maga medrében zsivajgott tovább.

    Másnap a teraszos részen foglaltam magamnak napozóágyat, állítható napvédővel, vettem két magazint és két napilapot, ezzel elvoltam egy darabig.

    Nem vagyok korán kelő, a többiek már elolvasták a legérdekesebb híreket. Az itteni közvetlenség része az is, hogy mindig akad, aki fennhangon olvas, mindegy is, hogy kinek. Aki megérti, az meghallgatja.

    A tisztázatlan halálesetek mindig feltűnést keltenek az újságok címlapján. Nézem én is a magam példányán, miről van szó. A szenzáció persze beszédtéma lett a parton; innen is, onnan is hallottam beszédfoszlányokat, egy üveg sör mellett elég durván tudnak fogalmazni. Azt is megjegyezték, hogy a leégett erdőkért errefelé nyaranta a külföldi turisták a felelősek, mert szórakozásból tüzet gyújtanak a vízparton, és részegen, drogosan nem gondolnak arra, milyen gyorsan felizzik a parázs a kánikulában.

    Persze, a skandinávok kövekből kandallót formálnak.

    Nincs is olyan nyaralási idény, hogy legalább a fél hegy le ne égne.

    A száraz aljnövényzet, a gyantás borovi fenyő gyorsan lángra kap.

    A rosszallás másik oka az volt, hogy a bulvársajtó lehozta a három motoros fotóját, a pólójuk egyértelművé tette, melyik országból érkeztek, izmos karjukon a tetoválásaik annál nagyobb felháborodást keltettek.

    Bárki azt varrat magára, amit csak akar, éppenséggel közismerten gonosz jelképeket is.

    Attól még nekünk lehet erről véleményünk, nem?

    Néhány hivalkodó tetkó a kigyúrt vállakon jócskán visszavett a közvélemény empátiájából.

    A teljes történetet csak a harmadik napon lehetett összerakni. Az első híradás szívhalálról szólt, amit a feltételezések szerint szintetikus drogok okozhattak. Mindhárman ugyanott, ugyanakkor haltak meg. Másnap nem közöltek újabb részleteket. A harmadik napon azonban néhány mondatban összefoglalták az esetet.

    A három motoros éjszaka letelepedett a tengerparton, egy félreeső öbölben, nyilván ott akarták tölteni az éjszakát. A közelben, a hegyoldal tövében nyalábba bálázott száraz ágakat találtak. Talán ez adta az ötletet a tűzgyújtáshoz, a hangulatos vacsorához és italozáshoz, talán a Smoke on the Water riffjeivel, a tenger hullámain visszatükröződő lángokkal. Félig elfogyasztott italokat és ételmaradékot találtak körülöttük. A leander méreganyagait mutatták ki a szervezetükben, oleandrint, cianidot és neriint. A bulvársajtó sosem terheli az olvasóit ennél bonyolultabb orvosi szakkifejezésekkel, a cikk legyen rövid és rémítő. A toxikus anyagok a száraz leanderágakból szabadultak fel, ezt lélegezték be a füsttel, vagy fogyasztották el a nyársra szúrva sütögetett ételekkel, ami végül szívhalálhoz vezetett. Talán egész éjszaka füstölgött a parázs mérge, amit folyamatosan belélegeztek. Belegondoltam, hogy a leandernek minden része mérgező, leginkább a szára, amit meggyújtottak. Egy gyereknek egyetlen levél vagy virág is végzetes lehet. Ahol nem nyílik leander, ott honnan tudhatnák? A cikk megemlítette, hogy Diocletianus palotájában, Splitben a patkányokat leanderfőzetbe mártott nyers hússal mérgezték.

    Összehajtottam a Slobodna Dalmaciját, és kimentem a szálloda elé, aztán tovább a felső, pálmafás sétányra, hogy majd egy padon olvasgassak tovább. Menekülő útvonal volt a forróságból, rálátással a tengerre, a nyitott teraszokra. A motorosok hosszú asztalára alig győzték hordani a pincérek a csapolt sört. A csíkos ponyva alatt hűsöltek a parton.

    A préda megfigyelése. In. Magyar Napló. 2021/7.
    Apám és a vonatok
    (Hitel. 2021/10.)
    Fehér Porsche. In: Magyar Szó, 1994. május 21.
    Dátum
    1994.
    Szerző
    A szociális légkör naplója In: Magyar Szó. 2000. július 9.
    Szerző
    Jelek az élő irodalom térképén (Mák Ferenc: A magam iskolája). In: Üzenet, 1991/1. sz.
    Szerző
    A színpad magányossága. In. Magyar Szó. 1993. június 5.
    Szerző
    Egy vers változatai (Fehér Ferenc: Pannon nirvána)
    (Híd. 1992/7–8.)
    Szerző
    A film metamorfózisa (Ládi István: Mozihétköznapok)
    (Üzenet. 1990/11.)
    Szerző
    Akik mertek. In. Magyar Szó. 1993. december 16.
    Szerző
    Elolvasom
    Szavak születnek. Molnár Csikós László: Divatszavak. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008
    (Magyar Szó. 2009. március 28.)

    Szavak születnek

    Molnár Csikós László: Divatszavak. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008

    Gyakran halljuk, hogy új szavak születnek, ennek analógiájára állíthatjuk azt is, hogy a szakembernek pedig az a dolga, hogy „anyakönyvezze őket”. A hasonlat innentől folytathatatlan, mert azt nem tudjuk ugyan megjósolni, hogy meddig élnek a szavak a nyelvhasználatban, de annyi bizonyos, hogy a szövegekben megmaradnak, tehát sohasem halnak meg. Ma nem tudjuk megmondani, melyek lesznek azok, melyeknek a jelentését is elfelejtjük, de éppen arra valók a szótárak, hogy megőrizzék és felelevenítsék, amit elfelejtettünk.

    Molnár Csikós László könyve elébe megy a fentiekben vázolt kérdéseknek, ő a szavakat szinte a keletkezésük, felbukkanásuk pillanatában ragadja meg, és ahogy születnek a szavak, már értelmezi is, miként kerültek a beszédünkbe. Olyan szavakat gyűjt tehát, melyek még nem is léteznek. Mert ha még egyetlen szótárban sem szerepelnek, akkor „még nincs papírjuk” a saját létezésükről. Legtöbbször az utcán, a játszótéren, társaságban vagy a médiában hallani őket először. Hamar megragadnak az emlékezetünkben, és nyelvhasználatunk részévé válnak.

    Amikor először beszélgettem a szerzővel arról, hogy a Kilátóban folyamatosan, hétről hétre megjelenő rovata könyvbe kívánkozik, akkor én még lelkesen posztmodern szótárnak tituláltam a lehetséges könyvet, de már látom, hogy a besorolás idézőjelbe kívánkozna. A szavak születése ugyanis folyton felülírja az aktuális irányzatokat vagy az éppen divatos stílust.

    Az új szavakat három nagyobb csoportba sorolnám. Az elsőbe, a leggyakoribb előfordulások kategóriájába azok kerülnének, melyek a technika új tárgyait, a tudomány vívmányait, a világváltozások fogalmait tartalmazzák, mindezeket születésükkor meg kell nevezni. Ilyenkor az idegen szavak átvétele vagy tükörfordítása a leggyakoribb. A rohanásban nem is igen töpreng már senki a magyarításon vagy adekvát megfelelők keresésén.

    A második csoportképző elem az, hogy minden generáció kialakítja a maga tolvajnyelvét, amit régente szlengnek is neveztek, de talán már ez a besorolás is az elfekvőbe került. Tény mindenesetre, hogy ugyanazokra a cselekvési formákra, emberi tulajdonságokra, szabadidőre vonatkozó szavakat a fiatalok mindig szellemesen átnevezik. Nem kérdés ma már, hogy melyek épülnek be az irodalmi nyelvbe, mert azt láthatjuk, hogy minden szó bekerül, azaz megtalálja a maga kontextusát. Szerintem ezek fedik leginkább a „divatszavak” kifejezést, mert generációváltók.

    A harmadik csoport az, amit a nyelvészeten belül aligha tartanának „szakmainak”. Nekem mégis ez a legérdekesebb: amikor a szó keletkezéstörténetét kell kideríteni, és kell hozzá egy kis nyomozás, vagy éppen egy konkrét esetet, szituációt vagy éppen anekdotát kell hozzá elmesélni, hogyan hagyományozódott. Az új szó akár egy közszereplő elhíresült nyilatkozatábólis futótűzként terjedhet, amit akár egy csapos is pozsgás malíciával emleget már másnap, etimológiai szótár nélkül.

    A hivatalos nagyszótárak amúgy is késnek, ritkán jelennek meg, és kiadásuk pillanatában elévülnek.

    Éppen ezért van szükség az ilyen kiadványokra, mint a Divatszavak. A szerző ezt így fogalmazza meg az Előszóban: „Ebbe a szótárszerű válogatásba többnyire azok a cikkeim kerültek bele, amelyekben új fogalmakkal és jelölőjükkel foglalkozom. A fogalmakat rendszerint úgy járom körül, hogy az átlagolvasó számára is érthetők legyenek, másrészt a fogalomjelölő szavak használatát különféle beszédhelyzetekben szemléltetem, hogy bizonyos jelentésárnyalataik is kifejezésre jussanak.”

    A könyv 222 újszerű szó és szójelentés részletes magyarázatát tartalmazza. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a szerző ennél jóval több szó születésénél „bábáskodott”. Becslésem szerint akár kétszer ennyi is lehetne a teljes terjedelem. Látom a szelektálás koncepcióját is. Az alkalmibb, kevéssé ismert, periferikusabb jelentőségű szavak maradtak ki, melyeknek egy teljesebb szótárban feltétlenül helyük lesz. Szándékosan nem idéztem most egyetlen „szót” sem a könyvből. Meg kell venni, mert hasznos kézikönyv.

    Szerző
    Utak szintézise. In. Magyar Szó. 1988. október 15.
    Szerző
    Verebes Ernő első verseskönyvéről
    (Magyar Szó. 1998. december 6.)
    Szerző
    A Fajkutyák ideje. In. Magyar Képes Újság. 1983. augusztus 1.
    Szerző
    Kitörni a mozgásképtelenségből
    (Új Symposion. 1985/239–240.)
    Szerző
    Szakirodalom az alkotóról
    Kontra Ferenc írói munkássága. Életjel Könyvek, Szabadka, 2015.
    Szerző
    Kontra Ferenc írói munkássága. Coldwell, Budapest, 2016.
    Szerző
    Erős Kinga (szerk.): Kilátással a tengerre. Esszék, tanulmányok Kontra Ferenc műveiről. Arany János Alapítvány, Budapest, 2018.
    Hontalanok. In. Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken. Trianontól napjainkig. Bereményi Könyvkiadó, Budapest, 1995.
    Szerző
    Bakancsnyomok az úton (Kontra Ferenc: Ősök jussán)
    Szerző
    „A novellaírás ideje” (Kontra Ferenc: Kalendárium)
    Szerző
    Schwepunktthema. 51. Frankfurter Buchmesse. Literatur der Wojvodina. Joseph Kneer, Frankfurt, 1999.
    Kontra Ferenc. In. Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1999.
    Szerző