Tiszán innen és túl

Nem kell messze utaznunk ahhoz, hogy jeles emberekkel találkozzunk, csak éppen körül kell néznünk saját kis világunkban. Nekem például jó sorsom azt a csodálatos élményt tartogatta, hogy egy zentagunarasi vén diófa árnyékában üldögélve találkozzam ,,súlyos' egyéniségekkel. Súlyukat persze nem kilóik száma, hanem kulturális életükben - ha úgy tetszik, Vajdaság magyar kulturális életében - kifejtett tevékenységük határozza meg, amit szívós kitartással, rendületlenül folytatnak már évtizedek óta, elismerést talán nem is várva.
Jártam én már itt, de akkor nem volt tele a határ akác-, bodza-, vadolajfa-virág meg rózsaillattal (és azzal az ismert, nekem oly kedves, üde illattal, amelyet a tizenkilencedik században Kölnben, a 4711 nevű illatszergyár próbált leutánozni és üvegbe zárni, s amiről most jöttem rá, hogy egy sok néven ismert, rózsaszín virágnak az illata, melynek piros változata a bazsarózsa), s nem ültük körül a hosszú, terített asztalt a diófa alatt, ahol, míg a Bencsik-tanya asszonykája, Katika, a nyitott láng fölött a szalonna-, sonka- és húsdarabokkal volt elfoglalva, szavalói és Kónya Sándor tanár úr azon vitatkozott a házigazdával, hogy melyik itatja magát jobban: az őszibaracklikőr vagy a rozspálinka...
Kultúráról beszéltem az imént, hát azzal folytatnám. A kis társaság - Boros Magdolna, Gere Rita, Kalmár Judit, Kecskés Szanella, Kozma Bernadett, Kozma Lívia és Patyerkó Kornélia - ugyanis előzőleg, Katika szervezésében és rendezésében, az iskola tornatermében összegyűlt gyerekeket szavalatokkal örvendeztette meg, Kónya tanár úr pedig az általa megzenésített verseket adta elő gitárkísérettel. Ugyanezzel a műsorral léptek aztán fel este a tornyosi könyvtárban.
Sajnálatos módon valahogy beszűkülhetett érdeklődési köröm, mert az említett tanár urat én eddig nem ismertem, pedig ,,földim', s ha mást nem is, azt illett volna tudnom róla, hogy Varga Péter elhalálozása után őt választották meg a Gyöngyösbokréta és a Durindó fesztiváltanácsának az elnökévé. Sőt, az is elkerülte a figyelmemet, hogy a Kiss Lajos Néprajzi Társaság az idén Kónya Sándornak ítélte oda néprajzi tevékenysége elismeréseként a Kálmány Lajos-díjat, melynek ünnepi átadása nemrég történt Szabadkán, a Városháza Kék Termében.
- Nem számítottam rá - mondja most, szinte szabadkozva, mint ez már lenni szokott olyan embereknél, akik teszik a dolgukat, aztán csodálkozva rájönnek, hogy környezetük és az illetékesek értékelik munkájukat. - Már hosszabb ideje foglalkoztat a népzene, főleg a vallásos népénekek gyűjtése. Ennek a kincstárnak egy kisebb területén, az Észak-Bánátban gyűjtött, 250 egyházi énekből álló válogatásom könyv alakban is megjelent.
Kónya Sándor tanárként Csókán él feleségével, Líviával, aki a Hírvivő katolikus hetilap szerkesztője, és két fiával, akik közül Bence erdésznek készült, de végül is történelem-latin szakos tanár lett belőle, s jelenleg éppen civilszolgálatos katona, Miklós meg elvégezte a faipari technikumot.
- Csókán születtem, proletárcsaládban. Apám napszámos, majd kocsis volt az állami birtokon, anyám meg a híres Banka juhászdinasztiából származik. Anyai nagyapám a Lederer-birtok számadó juhásza volt. Szabadkán végeztem el a technikaiskolát, majd Újvidéken, a műszaki egyetem gépészeti karán szereztem mérnöki oklevelet, de közben, anyagi okok miatt, a csókai öntödében is dolgoznom kellett, a műszaki ellenőrzésben, és ez hozzájárult ahhoz, hogy szakmailag fejlődjek és aránylag korán családot alapítsak.
Sándor öt évig ,,csapta a szelet' Líviának, aki gyönyörűen szavalt.
- Valamelyik évben, E. A. Poe Hollójával ő lett Szerbiában a legjobb szavaló... Ilyesmivel vett le a lábamról, amellett még szép is volt nagyon - emlékezik vissza jólesően az egyetemi éveikre. - Utána egy ideig még az öntödében dolgoztam, majd teljesült a vágyam: a csókai szakközépiskola tanára lettem. Gyerekkorom óta ugyanis késztetést éreztem arra, hogy tanítsak. Szerintem a szaktanár nemcsak szakember, hanem annál több, mert tudja, mi a fontos, s csak azt plántálja át a gyerekekbe... Segíti problémamegoldó készségük fejlesztését. Húsz éve dolgozom az iskolában, ebből tíz év sajnos ráment arra a korszakra, amíg az iskola igazgatója voltam. Azért sajnos, mert akkor nem foglalkozhattam azzal, ami már egyetemi éveim óta a legjobban érdekelt: a népzenével.
Kónya Sándor Zentán végezte el az alapfokú zeneiskolát.
- De a muzsikálás csínját-bínját Oláh Sándor tanította meg neki. Gyakorlatilag én már egyetemistakoromban tagja voltam a művelődési egyesületek zenekarainak, többek között a Nevenincs népzenei együttesnek is, majd Csókán a Rózsa népi zenekar tagjaként hegedültem nagyon sok lakodalomban. A muzsikálással párhuzamosan folytattam kutatásaimat is a népzene terén. Én mindent elolvastam, amihez csak hozzájuthattam, Kodály és Bartók meg követői munkásságáról. Olyan szerencsés voltam, hogy konzultálhattam Bodor Anikóval, Vajdaság egyetlen etno muzikológusával is.
A népzene és a vallási népénekek gyűjtése közben sok olyan érdekességgel is foglalkozott, amire menet közben bukkant rá, mint amilyen például a kölcsönhatások a népzenében, vagy akár a ,,kúnkötés' is.
- Valahol olvastam, hogy Csókán volt egyszer egy nagy tűzeset, amikor sok ló és tehén bennégett az istállókban, mert nem kúnkötéssel voltak megkötve. Ez az ismeretlen szó felkeltette érdeklődésemet... Utánajártam, és kiderült, hogy egy könnyen oldható csomóról van szó, aminek vidékenként változik a neve.
Kapásból vagy nyolc ilyen nevet sorol fel nevetve, aztán kérdésemre, hogy mióta foglalkozik versek megzenésítésével, visszatérünk az egyetemi évekhez.
- Kovács Nándor egy pattogó ritmusú, népköltészeti ihletésű verse adta az ötletet. Úgy éreztem, hogy a megzenésítés sikerült, s ez kedvet adott a folytatásához. Elfogott a ,,verséhség', de szerencsére mindig találtam megfelelőt. Sorra jöttek a vajdaságiak, Tóth Ferenc, Fehér Kálmán, Ács Károly versei... Vagy például Papp József: Miért ittál a fanyar borból? című verse... Hát lehet egy ilyen verset nem megzenésíteni?!
Kónya Sándor kiegyensúlyozott, kedélyes ember benyomását kelti, akinek semmi köze stresszes, kapkodó világunkhoz, mégis megtalálta őt korunk egyik riogatója.
- Két éve súlyos szívinfarktusom volt. Azóta óvatosan kell élnem. A mindennapi feszültségekkel meg könnyen elbánok, mert van rá jó orvosságom: kihegedülöm magamból.

Aki a szirmok fényvarázsát énekli el

Él Észak-Bánátban, Csókán egy nagyszerű ember. Okleveles gépészmérnök és középiskolai tanár. Halk szavúan szól embertársaihoz a vajdasági költők verseinek nyelvén. Egyszerűen úgy, hogy magához szorítja gitárját, a húrok pedig a szöcskeszemű ablakokról, a bánáti zilált életről, a táj ihlette vallomásokról pengnek.
Mindezt Kónya Sándor teszi, akinek énekmondása felkarolja, cirógatja bánáti életünk minden mozzanatát, és némi szárnyfeszítéssel fölénk röppen, hogy akkordjai, mint a hópilinkék szitálása, elviselhetővé tegyék a Délvidék árvaságát, egyedülvalóságát. Markába ragadja az itteni poétákat, dalnokokat. A megzenésített versekkel azt üzeni: a verselő kedv igenis honos szűkebb hazánkban, a Délvidéken. Kell, hogy becsületük legyen, hiszen rímekbe faragva sírnak-nevetnek velünk és értünk.
Kónya Sándort a múlt év nyarán a tiszaszentmiklósi plébánián tartott könyvbemutatón ismertem meg, amikor Cs. Simon István-, Bogdán József- és Fehér Kálmán-verseket énekelt. Maga elé nézett, és lelkének ezer rezdülése kongott hol halkan, hol felgyorsulva a szívzörejek erejével. Ilyet azelőtt csak Dévai Nagy Kamillától hallottam. Szalkay Kanyó Leona megzenésített verséből kölcsönözve: ,,önzetlen önzéssel” már akkor szerettem volna a Délvidék világának megüzenni, fekete hollók szárnyán elröpíteni Kónya Sándor zenéjét.
Ekkorra már túl volt az első kötetén a Harmatozzatok, egek! címűn, amelyben az észak-bánsági katolikusok vallásos énekeit gyűjtötte egybe, 2005-ben pedig tevékenységét Kálmány Lajos-emlékplakettel jutalmazta a Kiss Lajos Néprajzi Társaság. Olyan ritkán adatik meg hogy sor kerüljön vajdasági poéták és írók könyvbemutatóira, hogy ott aztán énekmondóként hallhassuk a Kónya-féle örömet vagy éppen elsiratást.
A napokban küldte el nekem VersÉnek című új kötetét, mely az Illyés Közalapítvány segítségével látott napvilágot Tóthfaluban, a Logos nyomdájában. 69 verset öltöztetett zenébe. Lenyűgöző kötettel lettem gazdagabb. Egy féltett kinccsel, melyben olyan költeményeket találtam Kónya-dalcsokorba gyűjtve, mint a rég méltatlanul elfelejtett Szűcs Imréét vagy az örökkön bűvölő Cs. Simon Istvánét, Tari Istvánét, Bogdán Józsefét, Csorba Béláét, Brasnyó Istvánét, Fehér Kálmánét, Fehér Ferencét, Szenteleky Kornélét, Burkus Valériáét... Nagyon szeretetre méltó dolog Kónya Sándortól az is, hogy megszólaltat a Délvidékről olyan költőket is, akik még csak pályájuk kezdetén vannak, vagy még kötetük sincsen. Fontos, hogy édes anyanyelvünk mesterei és érzésviláguk teljesedik ki Kónya Sándor zenéjével. Meghallgattam az új korongot is a 43 VersÉnekkel. És nagyon jó volt együtt rezzenni Kónya Sándor dallamával, mert a megénekelt délvidéki világ szomorúsága, öröme, szerelme vagy elmúlása, halandósága értem, értünk szólt. És csak csodálkoztam, honnan ez a varázslat, ez a bűbáj? Miből fakad Kónya Sándor érzékisége? Aki meg tudja énekelni a szirmok fényvarázsát, aki rádalol a kéklő égi ablakokra, annak nem rejtelem a földi halandóság. Hanem hit. Isten oltalma és segedelme -- ,,a gyökeret becézgető fény” szónoka.

Alázat, szolgálat és tisztelet

Ha azt mondom, hogy a beszélgetőtársam ezúttal Kónya Sándor csókai gépészmérnök, a helyi Vegyészeti-Élelmiszeripari Középiskola tanára, ebből az információból valószínűleg kevesen ismerik fel. De ha hozzáteszem, hogy a vajdasági magyar költők verseinek megzenésítésével, a vajdasági népdalok és népénekek gyűjtésével, illetve mindezek népszerűsítésével foglalkozik, akkor már bizonyára sokaknak eszébe jut, hogy látták őt könyvbemutatókon, irodalmi esteken, ünnepségeken fellépni, esetleg olvasták egyik könyvét vagy valamelyik írását a folyóiratainkban.

Amikor bekapcsoltam a magnót, Sándor azt kérdezte tőlem, hogy a tanárral, a néprajzossal, a versénekessel vagy esetleg a zenésszel akarok-e beszélgetni. Mielőtt válaszoltam volna, ő maga állapította meg, hogy bizonyára mindegyikkel, amire én már csak bólintani tudtam.

— Óvodáskoromban építészmérnök akartam lenni, végül mégis az újvidéki gépészeti karon diplomáztam. Állítom, hogy a zene és a műszaki képzettség nem egymás ellentéte. Egyetemi hallgatóként Újvidéken bejártam a Sonja Marinković Művelődési Egyesületbe, ahol sok fiatal volt a műszaki karról. A zene lényegében a matematikán alapszik, éppen ezért nem is értem, miért csodálkoznak rajtam, hogy mérnök létemre versekkel, dallamokkal bíbelődöm. Pitagorasznak például van az a híres tétele a derékszögű háromszögről, de ő fedezte fel az oktáv hangközt is.

* Bizonyára a versek megzenésítésénél sem árt a műszaki precizitás.

— Igen, arra is szükség van, de számomra mégis az alázat a legfontosabb. Én mindig alázattal nyúlok a szöveghez, mert a zenének nem szabad elnyomnia, inkább segítenie kell a vers mondanivalóját. Nagyon sok megzenésítés éppen azért siklik félre, mert a zenei elem dominál a szöveg felett, pedig inkább az utóbbit kellene kiemelni, pátyolgatni. A verset soha nem szabad megváltoztatni, el kell fogadni úgy, ahogyan a költő leírta. Előfordul például, hogy minden verssor azonos, mondjuk, nyolc szótagos, de aztán jön egy tízes sor. Az ilyen „ravaszságokat” nagy kihívásként élem meg. Vannak olyan költemények, amelyeknél már az első olvasásra felcsendül bennem a dallam, másokkal meg akár fél évig is próbálkozom. Mindegyiket megtanulom fejből, nálam így kezdődik a megzenésítés. De a népénekeket is fejből énekelem, mert ezzel megtisztelem a szerzőt, a művet és a hallgatóságot.   

Minden verset meg lehet zenésíteni, de nem szabad. Például az imaszerű költeményekkel soha nem próbálkozom. A szabadversek szintén különleges erőfeszítést igényelnek, de éppen ezért szeretem például Burkus Valéria, Cs. Simon István vagy Bence Lajos műveit.

* Miért éppen a vajdasági magyar költők?

— Én ezt szolgálatnak tekintem. Mindig vannak ünnepelt, dédelgetett költők és egy kicsit mellőzöttek vagy nem közismertek. Leginkább azoknak a verseire szeretek zenét írni, akiknek még nem jelent meg kötetük. Különösen, ha úgy ítélem meg, hogy jó lenne, ha ezeket a verseket mások is megismernék. Eddig hozzávetőlegesen 160 vajdasági (és szlovéniai) magyar verset énekeltem, több mint hatvan költő tollából. Néhány esetben nem délvidéki költő — József Attila, Móra Ferenc, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Simai Mihály — verséhez is írtam dallamot. Boldoggá tesz, hogy nem magamnak vagy az asztalfióknak dolgozom, mert ezeknek a verseknek a többségét énekelem is, pontosabban alig van közöttük olyan, amelyet még nem adtam elő közönség előtt. Az viszont különösen áldott állapot, ha a költő is jelen van, amikor előadom a megzenésített versét. Hogyan fogadják? Mondhatom, hogy nem mindig örülnek neki, mert gyakran attól félnek, hogy elrontjuk. Én szeretem figyelni az arcukat, vajon megkönnyebbülnek-e, amikor meghallgattak. A legelső vers, melyről úgy éreztem, hogy meg kell zenésítenem, Kovács Nándor újságíróé volt. A Dolgozók hetilapban bukkantam rá A megtört apa balladája címmel. Addig eszembe sem jutott, hogy verseket zenésítsek meg, de amikor ezt elolvastam, úgy éreztem, muszáj. Így kezdődött, és azóta több évtized telt el. Számos fellépésem volt Vajdaságban, néha Magyarországon és Erdélyben is, a Családi Kör hetilapban egy évig közölték a megzenésített verseimet, és két könyvem is megjelent: a VersÉnek 2006-ban, illetve a Mit arat a holdsarló? 2009-ben.

* Hogyan jutottál el a népzenétől a népénekekig?

— A népdalok iránti érdeklődésemet Falusi Imre tanítóm ébresztette föl, aki kisiskoláskoromban Arany Jánost és Móricz Zsigmondot idézve nagy szeretettel beszélt a változataiban élő, szájról szájra szálló népdalról. Később én is rájöttem, hogy a népdalokkal, balladákkal, népénekekkel csak úgy érdemes foglalkozni, ha ismerjük és tiszteljük a nagy elődök munkásságát. Ők elsősorban Kodály Zoltán és Bartók Béla, valamint a követőik, a vallásos néprajz terén pedig Bálint Sándor a példaképem.

A népdalok gyűjtésére az egyetemi éveim alatt Bodor Anikó népzenekutató és dr. Burány Béla néprajzi gyűjtő ösztönzött. Velük a hetvenes évek elején ismerkedtem meg. Mivel hegedűs voltam, felkértek, legyek annak a zenekarnak a tagja, amely Zentán a Tiszából a Dunába folyik a víz című népdalvetélkedő énekeseit kíséri. Vettem hát egy magnót, és elkezdtem gyűjteni Újvidéken. Elsőként egy olyan családhoz mentem, amely Csókáról származott. Csordás Sándor ifjúkorában kanász volt, szép régi népdalokat énekelt. Közben megalakítottuk a Nevenincs zenekart is. Később úgy gondoltam, a népénekeket nem gyűjtik annyian, így azok felé fordultam. Ezek dallamai csak kis részben gyökereznek a magyar népzenében, emellett a gregorián énekekkel, a világi vagy egyházi magyar műzenével, esetleg idegen énekekkel rokoníthatók. Sokkal többször fordulnak elő bennük díszítések, szép dallammenetek, mint a világi énekeinkben vagy a népdalainkban. Engem viszont a variánsképzés ejtett teljesen rabul, vagyis leginkább az foglalkoztat, hogyan keletkeznek a szöveg- és a dallamváltozatok. Az énekekről különböző folyóiratokban publikálok, és ebben a témában is két könyvem jelent meg: 2004-ben a Harmatozzatok, egek!, 2014-ben pedig a Nézzünk égre! című. Kezdetben Csókán és környékén gyűjtöttem, később egész Vajdaság területén. 1997-től a Kiss Lajos Néprajzi Társasághoz tartozom, és tagja vagyok a Magyar Néprajzi Társaságnak is. A vajdasági népénekek gyűjtését és népszerűsítését szintén szolgálatnak tekintem, legalább harminc énekmondó előadást tartottam már, főleg a KÉK szervezésében. Most viszont a balladák felé fordultam, persze ezen a téren is inkább azok vonzanak, amelyek még nem közismertek, és megpróbálom felkutatni a változataikat is. Mindezt önszorgalomból teszem, mert a munkahelyem a csókai középiskolában van. Tanítani is nagyon szeretek, habár közeledem a pályám vége felé, még egy-két év maradt hátra a nyugdíjig. Ez azonban nem riaszt meg, hiszen én akkor sem fogok unatkozni, ha nyugdíjas leszek. Rengeteg feldolgozásra váró anyagom van, és még gyűjteni is lehet.

„A népzenekutatást és a verséneklést is szolgálatnak tekintem”

Beszélgetés Kónya Sándor verséneklővel

Mivel munkámnál és hivatásomnál fogva is igen gyakran vagyok jelen különböző irodalmi esteken, fesztiválokon és egyéb rendezvényeken, már nagyon régen megismerkedtem Kónya Sándor neves csókai verséneklővel, aki a közönség soraiban szinte mindig, de legtöbbször aktív résztvevőként is igen gyakran szintén megjelenik ezen alkalmakkor; és már az elejétől lenyűgözött könnyed, mégis – vagy éppen azért – megkapó stílusával, közvetlen emberi melegséget sugárzó egyéniségével. A zentai Délibáb MME nemrég lezajlott identitásmegőrző sorozatának is több állomásán találkoztunk, ahol többek között a jeles honi népdalgyűjtőkhöz fűződő szakmai és baráti kapcsolatáról mesélt, emellett persze néhány dalt is eljátszott a gitárján.

Vele beszélgettünk most a múltjáról, zenei gyökereiről, jelen pillanatban folytatott munkájáról és a muzsika jelenlegi helyzetéről a világunkban.

Mesélj, kérlek kicsit a gyermek- és fiatalkorodról: hogyan kerültél először kapcsolatba a zenével? Kinek/kiknek hatására? Hogyan ejtett rabul?

– Csodálatos volt a gyermekkorom. Mi mindent kiénekeltünk: az első gólyát, az árulkodót, még futás közben is rigmusoztunk: Szaladjunk, szaladjunk, / Hadd lebögjön a hajunk! A gyermekdalokban való lubickolás biztos alap a jó ritmusérzékhez, a tiszta intonáláshoz. Hangszereink a fűzfa síp és a cirokhegedű voltak. Felejthetetlen gyermekkori élményem az első találkozás lakodalmas cigányzenészekkel, a hegedűssel, cimbalmossal, nagybőgőssel...

Nem sokkal később rácsodálkoztam a rádióműsorra, amikor „Déki Lakatos Sándor népi zenekara muzsikált”. A magyar cigányzene hatása alatt írattam be magam kisiskolásként a zeneiskolába. Igen, beírattam magam: nem mozdultam addig az iratkozó tanteremből, amíg anyám be nem diktálta a nevem a zeneiskolába indulók listájára is. Másodikos elemista koromban, életemben először és utoljára voltam ilyen mértékben határozott és kitartó.

A komolyzenét zeneiskolai tanáraim mellett Jovan Adamov (gyermekkoromban szomszédok voltunk Csókán) szerettette meg velem, míg a gyakorlati muzsikálás csínját-bínját Oláh Sándortól tanultam később, egyetemista koromban Újvidéken.

A népzenével hogyan alakult a kapcsolatod az évek folyamán? Hogyan kezdted el játszani?

– Harmadikos elemistaként már a családi ünnepek, névnapok, disznótorok kis hegedűse voltam. Sok nóta ragadt rám ekkor. Nagyon jólesett rokonaim segítőkészsége és biztatása. Itt hallottam egyszer, hogy Burány Béla és Tripolsky Géza nótákat gyűjt nagybátyáimtól, és hogy az nem is mind nóta, hanem inkább népdal... Az elemi iskolában Falusi Imre tanítóm Arany Jánost idézve nagy szeretettel beszélt a változataiban élő népdalról...

Középiskolásként tánczenét is muzsikáltam gitárral, és hegedültem a csókai Móra Ferenc ME népzenekarában. Újvidéki egyetemista voltam már, amikor Burány Béla meghívott a zentai Tiszából a Dunába folyik a víz népdalvetélkedő zenekarába. Verebes Gyurka bácsival, Laki Józseffel és Balassi Gyulával az énekeseket kísértük. Nehéz munka, de egyúttal felemelő élmény volt számomra. Ezután kezdtem népdalokat gyűjteni magam is, de előbb elolvastam Kodály és Bartók, valamint követőik minden hozzáférhető írását. Újvidéki egyetemi éveim alatt tagja voltam a Petőfi Sándor ME tamburazenekarának, de muzsikáltam a Sonja Marinković ME népzenekarában is, itt Ilija Vrsajkov biztatásával és támogatásával megalakult a Nevenincs együttes. A maga nemében az első volt vidékünkön, vajdasági népdalokat és vajdasági költők megzenésített verseit adtuk elő.

Bodor Anikóval és társaival részt vettél a vajdasági népdalkincs gyűjtésében is: mesélj a vele való kapcsolatodról is!

– Azt hiszem, minden ember esetében meghatározó, hogy kiktől tanul. Ez nem csak az orvosra, mérnökre, zenészre, sportolóra érvényes, de még a kártyajátékosra is. Engem kiváló tanítókkal áldott meg a sors. Alázatra, munkára, a zenében az értelem és az érzelem szinte egyenrangú jelentőségére, a népzenekutatásban az elért eredmények ismeretére, a kutató elődök tiszteletére okítottak. Az eddig említett tanítóim, mestereim mellett Bodor Anikó volt az, akitől a magyar népzene megismerésében, titkainak föltárásában a legtöbbet tanulhattam. Ő véleményezte első könyvemet is, az észak-bánsági vallásos népénekeket tartalmazó Harmatozzatok, egek! című gyűjteményt. Szintén népénekekről szól a Nézzünk égre! című kötetem, mely rövidebb tanulmányok, esszészerű írások révén az egész Vajdaságra kitekint.

 Az énekelt verssel hogyan esett a találkozás? Mióta műveled? Melyiket szereted jobban, ezt vagy a népzenét? Egyáltalán elválasztod-e a kettőt?

– Több mint negyven éve valósággal torkon ragadott egy vers, melyet a Dolgozók hasábjain olvastam. A címe: Megtört apa balladája, a szerzője Kovács Nándor. Nem nyugodhattam addig, míg zenei foglalatba nem helyeztem. Nándort csak később ismertem meg, ma is jó barátom. Azóta több mint 160 vershez írtam dallamot. A versek szerzői főleg vajdasági és szlovéniai magyar költők, több mint hatvanan vannak. Örülök annak, hogy a versek oroszlánrészét elő is adhattam, elénekelhettem számos irodalmi esten, könyvbemutatón, előadáson. Különösen izgalmas az a helyzet, amikor a költő is jelen van versének éneklése alkalmával. A sors úgy hozta, ez több ízben is megtörtént. Ezen a téren is két könyvem jelent meg: a VersÉnek és a Mit arat a holdsarló? című kötetek CD-melléklettel.

A népzenekutatást és a verséneklést is szolgálatnak tekintem, és úgy is művelem. Hogy melyiket szeretem jobban? Erre válaszul Jókai Melyiket a kilenc közül című novellájára utalhatok csak.

A múlt után beszéljünk a jelenről és a jövőről is: Mostanában mivel foglalkozol? Tervek a közelebbi és távolabbi jövőben?

-Mostanában a Kiss Lajos Néprajzi Társaság szemináriumaira készítek előadásokat, melyek témája leginkább vallásos ének vagy a népballada. Legutóbb például Penavin Olga gyűjtéséből a bukovinai keserveseket mutattam be. Nagy terveim nincsenek. Egy rövid előadás vagy néhány oldalas írás elkészítése is fölvillanyoz.

Hogyan látod a zene jelenlegi helyzetét itthon és a világban?

– Pótolhatatlan lelki táplálékunk a zene. Jó hallani, hogy a világban a modern irányzatok mellett a klasszikusok éltetése és újraértelmezése is jelen van, a folytonosság, a hagyománytisztelet jeleként. Érdekes, hogy feltűntek a porondon a zenetagadók: filmet készítenek csupán hangokkal, vonatfüttyel, óraketyegéssel, zörejekkel, vagy irodalmi est hirdetésében kiírják, hogy nem lesz énekelt vers. Azt hiszem, igyekezetük jelentéktelen és értelmetlen. A muskátlizene „mulatós” irányzata aggaszt, mert a mindent esztamozás (a „japa-cupa”) gyakran ízléstelen és jellemromboló. De ebben is, mint minden zenei stílusban lehet jó darabokat találni, ha eléggé kitartó az ember. A népzene halhatatlan! Lásd a világzenét, melyben a megújuló népzenei vonulatok sorjáznak.

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)