A vajdasági Tripartitum

(Kopeczky László Hármaskönyve)

Kopeczky László fegyelmezett kötete nézőpont és műfaj tekintetében is Hármaskönyv, amelynek kohézióját a Hármaskönyv hagyományához híven a Történelem, illetve a történelmi tréfákkal folytatott dialógus adja meg. A szabadkai Kertváros polgárának létbölcselete konkrét történelmi szituációkhoz és publicisztikai szövegekhez kötődik.

A lírai versek az első könyvtérbe íródtak bele, és a bombázások évét, 1999-et idézik. Kopeczky László eddigi opusának kimagasló alkotásai az elliptikus bökversek, amelyek nyelvi leleményességét, játékos ficamait, korrekcióit, a megszokottól, a beidegződésektől eltérő szemantikai távlatait a kritikai recepció és az olvasó egyaránt méltatta. A nyelvi találékonyság, a szó-deformáció, a mikroelem most is dominál, a szövegközi szerzői pozíció pedig erősödött. A wittgensteini értelemben vett nyelvjáték és a derridai szempontból felfogott írásjáték egyaránt megfigyelhető. Az olvasói játéktér ennélfogva cikázó mozgástérré alakul, annál is inkább, mert ahogy ezt a Kopeczky-olvasó elvárja, a külső politikai változások leleplezése valóban sokrétű. Kiemelkedő szerephez jut az allúzió, a travesztia, a parodikus magatartás, az utóbbi a hamis propaganda(költészet) létjogosultságát vonja kétségbe.

Kopeczky versei fanyar, rákérdező versek, a létkérdések többnyire a verszárlatban kapnak helyet, az otthon és a harmónia megléte alapkérdéssé válik. Az otthon már nem biztos, hogy otthon, és ki tudja, mi lesz a mitikus özönön túl. Az elmúlás, a fohászkodó gesztus, valamint a hit hiánya létkérdés. A Petőfi unokája vagyok én című szöveg a hűtlen, tékozló ország, illetve szülőföld szövege. A versek a nemzeti sors és a kilátástalanság fokozatainak valamennyi fontos szempontját érintik. A káromlás játékos módon bukkan fel újra és újra, a káromkodás poétikája, valamint az olvasó elé táruló fogalmi apparátus külön vizsgálat tárgyát képezheti. A műfaji gazdagság, az architextuális játék azonnal feltűnik, az epigrammaszerű, többnyire valamiféle csattanóval rendelkező versek szinte párbeszédet folytatnak egymással, mint például a Pardon és a Koldusgőg című szövegek.

Az első könyv a szó eltűnéséig, a líra haláláig vezet. A Zárőjelentés című rákérdező szöveg csupán egyetlen modális kötőszóból áll: „ És?!”

A Levelek Honoluluba, vagyis a második könyv ugyancsak parodikus attitűdről tanúskodik, az atyai bölcsesség önirónikus beszéde és a megértési kísérlet van itt jelen. A mai balkáni tárgyú levelek a bűn kérdéseit feszegetik, ugyanakkor helyzetjelentést is adnak a távolra került, ám mégis legközelebb álló másiknak, a Fiúnak. A tékozló ország megnevezését a tékozló Atya öninterpretálása követi. Nem tévedés, a szerepcsere valóban létrejön. Nem a fiú, hanem a lehorgonyzott, beszélő Atya a tékozló, sőt itt, ebben a régióban (maradásra ítélten is) sokkal tékozlóbb, vétkesebb, mint az eltávozott, az eltékozolt Fiú. A gide-i értelemben vett visszatérés nem következhet be, noha a gide-i kérdezés cselei még nagyobb jelentőséget kapnak. Meglelhető-e a másik anélkül is, hogy visszatérne? Boldog-e a másik valahol a messzi várostérben, ahol most az Atya szavát hallhatja olyasmiről, ami már nagyon távol került tőle? Vajon hova lett a vágyak távoli tárgya? Eljuthat-e a történelmi mozgásokat megleső egyén a megértésig?

A Fáraó című utolsó szöveg dráma. A drámai szöveg nyelvi aspektusai, víziói, rájátszásai, illetve ezek összeszövődései pedig feszültséget teremtenek. Ellenparabolaként olvasható, amelyben az egész történelmi apparátus megmozdítható és megállítható. Az arányok, a méretek változhatnak, a kötetkompozíció viszont a drámai sűrítés felé halad. Az örökös elnök távozásának groteszk szituációja, valamint a versbetétek a legértékesebb mozzanatok. A zárókép süllyedő, archaikus pusztulás-képet idéző látványa, vagyis a pokolhoz kapcsolható lánghalál megjelenése Kundera tűz- és víz-halál koncepciójával dialogizálhat.

A közelmúlt történelmének ironikus nézőpontú olvasata (mozgó színjátéka? groteszk módon állandósult, időnként dermesztő panoptikuma?) felrázó erejű. A kötet önreflexiókkal átszőtt hármas panorámának is felfogható.

Egyszer majd össze kellene gyűjteni a vajdasági magyar irodalom Duna-szövegeit, a Duna-hagyomány megnyilvánulásait. 1938 novemberében például A Duna vallomása című Ady-vers a Híd nyitánya lett. Kontra Ferenc áradó narratívájú regényében viszont (A kastély kutyái. Egy utazás fejezetei. 2002., 11-12. ) a Tolnai-féle tenger-kontextusban (amelyet a Kölnben élő Ács Károly szintén interpretált!) fordul elő a Duna, illetve a folyó (mi a tengerünkben különbözünk, lehet, hogy már abban sem...), ennek nyomán a hagyományos költői Duna-látvány (ironikus nézőpontból) átalakul: „elúszik előttünk egy narancsszelet, és nem a dinnyehéj”.

Kopeczky László szövegei szintén továbbírják az ún. Duna-, illetve az archetipikus folyó-szövegeket, csakhogy itt a Duna nem ömlik legendás módon (lásd Claudio Magris!) az Adriai-tengerbe, nem egyirányú, nem lényeges, hogy milyen színű, hogy lefelé vagy felfelé folyik, hogy mi úszik el előttünk, hogy eléri-e a deltát, a parttalanság stációját (lásd Dobai Péter Tiszavers és Dunavers, Kornis Mihály: Dunasirató stb.). A Duna egyszerűen „keresztbe” hajózható.

A kereszt pedig összecsukódik a megfeszített Megváltó alatt. A tanú-lét röhögő lét, amelyben a tékozló tanú-én egyik legfőbb kérdése vetődik fel: Otthon vagyok-e itthon?

Kiadás

Kopeczky László: Hármaskönyv. Életjel, Szabadka, 2003