Szilasi László: Talaj és test

A beszélő lenyalja a hóvirágról a harmatcseppet. Ennél nem is lehet közelebb menni. És épp ez a közelség teszi tönkre a földet. Fontos üzenet. Szeresd a természetet. De ne nyald. – A hónap szerzője, Szilasi László Kormányos Ákost mutatja be a Litera olvasóinak.

Szegeden a Bölcsészkar (a frissen indult Kreatív Írás BA specializáció) jelenleg elsősorban prózaírókat tanít, a Tiszatáj pedig (elsősorban Orcsik Roland líraszerkesztő) vers szerzőket. Jelenlegi költőnk is Orcsik-tanítvány, nagyon szeretem a műveiben, hogy elsősorban a természet és a szerelem foglalkoztatja. A mester rég túllépett a régi, anti-Horger-iánus szegedi parancson: kezdő költőt sose támadj, ki tudja, mi lesz belőle, a tanítvány pedig alaposan beleásta magát a tér és a test, média- és kutúratudományilag is értékelhető kérdéseibe, hiszen a költészet is: kutatás. Az, aki a Hóvirág című versben beszél, nagyon közel megy a természethez, közelebb talán, mint a nagy Ruskin. (A virág a növény legvégső megtisztulása, legfegyelmezettebb formája, ahol szövete a legtisztábbá fehéredik, legfinomabbá színeződik, ahol eljut a számára legméltóbb szerepbe – így szól az ő virág-definíciója.) A beszélő lenyalja a hóvirágról a harmatcseppet. Ennél nem is lehet közelebb menni. És épp ez a közelség teszi tönkre a földet. Fontos üzenet. Szeresd a természetet. De ne nyald.

A homlokcsont unalmas dolog. De mindig (akár látod, akár képzeled) amögött történnek a dolgok. Valaki ott zuhanyozik. Felismerhető, hogy ki az. Onnan tudom, te állsz/meztelenül a/tuskabinban, hogy még a/vízcseppek is másképp esnek. A zuhanyrózsa vizének leírása hajszálpontos. Kontyba kötött hajad alatt,/a zuhanyrózsa vize apró/fülcimpádtól indul a nyakad irányába./Némelyek világító ereid vonalát követik,/némelyek saját úton járnak/és furakodnak be hajlataidba,/majd onnan ki. Teljesen világos, hogy a mozgó víz maga a megfigyelő. Nem csak a víz, ő maga is: furakszik. Befurakszik a hajlatokba. Aztán meg ki. Kilépsz a tuskabinból./Megtörölközöl. Nem a teljes meztelenség volt a lényeg. Hanem a nedvesség. A test nem az alakulat, úgy, ahogy valójában van. Hanem az a pontos alak, amellyel bejárhatóvá tesszük. A víz a lelke, és a gravitáció.

Kormányos Ákos 1992-ben született a jugoszláviai Zentán, ma Szegeden él. Egyetemi tanulmányait Szegeden végezte el (pszichológia BA és MA diploma). Jelenleg ugyanazon intézmény filozófia és esztétika szakos hallgatója. Verseit az Irodalmi Szemle, a Tiszatáj, a Híd és a zEtna folyóiratok közölték. Jelenleg első kötetének kiadásán dolgozik. A versek mellett drámaírással foglalkozik. 2018-ban elnyerte a Szegedi Tudományegyetem drámapályázatának Pályadíját.

Szilasi László

Testfeltáró költészet

Ha szeretnétek egy igazán húsba vágó és kíméletlenül őszinte verseskötetet olvasni, akkor vegyétek a kezetekbe Kormányos Ákos Paraván című művét, mely harap, csókol, fal, belénk mar, rág, simogat, és beszél a testünk mindkét oldaláról, a bentről és a kintről.

A fiatal zentai fiú első kötete az idén jelent meg a Forum Könyvkiadónak és a Fiatal Írók Szövetségének közös kiadványaként, és mivel a szerző Szegeden él, nem meglepő, hogy mindkét irodalmi közegben jelen van, tudnak róla. A Szabó Eszter által illusztrált kötetet Losoncz-Kelemen Emese szerkesztette, és az ő javaslata volt az, hogy számok jelöljék a ciklusokat, ne pedig cikluscímek.

Szilasi László megragadja a lényeget a recenzióban, Kormányos Ákos megmutatja a testünknek és működésének eltakart, szégyellt, kevésbé esztétikus, legintimebb oldalát, mondhatnánk úgy is, hogy a testünk torz vagy csúnyább arcait. A címadó versből kiderül, hogy játszótérként is tekinthetnénk a testünkre, a bőrünk mögötti térben folyamatosan fut, csörgedezik, dobog, felszívódik, erjed, lüktet, szivárog, hevül, bomlik valami. Szó esik arról, hogy mennyire elcsépelt az irodalomban a testről írni, de szerény véleményem szerint a testi funkciók hanyatlásáról, a fizikum legyengüléséről, az ösztönök által irányított helyzetekről, a másik testének a feltérképezéséről és a saját húsbörtönünk megfigyeléséről nem lehet eleget írni, hiszen ez az, amivel őszintén azonosulni tudunk, amit megtapasztalunk. A testkép idealizálása miatt rengeteg emberben ott motoszkál a frusztráció, a szégyenérzet vagy a bűntudat, hogy nem tud a fizikumával eleget tenni az elvárásoknak, nem tudja az előírt keretbe préselni magát. Kormányos Ákos lerántja a leplet a felszínről, és olyan hibákat tesz a kirakatba, amelyekről nem merünk beszélni.

A nők nem böfögnek, nem szellentenek, nem mernek hangosan pisilni, mert az illúzióromboló, mert az nem a szebbik nemhez méltó, és mert akkor nem szeretnek belénk. Közben pedig emberek vagyunk, vagy már nem? Lassan elveszünk a megfelelni akarásban, magunkba fojtjuk a természetes folyamatokat, nem elégítjük ki a szükségleteinket, mert az nem egyezik meg az előírásokkal. Belénk vág, belőlünk olvasva szólal meg a lírai én, és milyen jól teszi, hogy végre átlépteti a határon a tabukat.
 

A jó nők ideje lejárt

A jó nők ideje lejárt,

túlszaporodtak, és kicsordultak

a képernyőből, a plakátokból,

a reklámokból. Tizenhat éves koromra

túltöltötték és kisütötték receptoraimat az ingerek.

Érzékszerveim nyugalmi állapota,

ingerküszöbe megváltozott.

Nem immunis vagyok,

csak két klikk alatt találom

a jobbnál jobbat.

Ha azt akarod,

hogy megvegyem a

melleid közé szorult sört,

mutasd meg a hátadon

lévő szemölcsből kinövő szőrszálat.

Természet- és testközelben

CIROK SZABÓ ISTVÁN: AGANCSPARK
KORMÁNYOS ÁKOS: PARAVÁN

Írjuk le anyánk kezét, írjuk le partnerünk testét. Cirok Szabó István Agancspark című kötetében párhuzamként kínálkozik az erdő: „Az első igazi találkozásom a természettel / akkor volt, amikor megkérdeztem anyutól, / hogy az ő kézfején miért domborodik olyan / sok ér, és az enyémen miért nem. Azt mondta, / hogy azok nem erek, hanem faágak.” (Erdő, 44) Az Agancsparkban a természeti képek szinte észrevétlenül válnak az érzések, élethelyzetek párhuzamává, s a naiv, gyermeki nézőpont végigkíséri a kötetet. A Paraván beszélője ezzel szemben próbálja analitikusan, anatómiai pontosságra törekedve leírni partnere testét – hosszú utat járva be a boka, comb, méh, belek, húgyhólyag, gyomor, tüdő, szájpadlás vonalán – mégis csak az agytekervények közé jutva kiált fel: „Megtaláltalak. / Itt eredsz. / Itt vagy.” (Ahol eredsz, 36) A szelíd Agancspark és a nyers Paraván eredője, a felismerés mégis ugyanaz: ember és természet csak együtt értelmezhetők – legyen szó az édesanya kezéről vagy a partner pontosan leírható, mégis kiismerhetetlen testéről.

Az Agancsparkra jellemző ötletességet, sűrítettséget jól illusztrálja az alábbi szöveg: „Piac. Nyüzsgés. / Egy ráncos kőasztalon / tejet sír egy öregasszony.” (Vásárnap, 23) Az összesen háromsoros vers a kötet legrövidebb darabja, mely a piaci forgatag egy jellemző darabját ragadja ki: az asztal és az asszony tulajdonságai egymásra íródnak, ezzel a tömör kép egyszerre fejezi ki a helyzet fizikailag érzékelhető és lelki tragikumát. A hatékony sűrítési technikán kívül Pilinszky költészetét idézik még bizonyos gyakran használt képek is: a Lékhorgászat című szakaszban például több helyen felbukkan a víz és a hal motívuma. Ezek azonban elsősorban a mindennapi élet részeként jelennek meg, értelmezésük is inkább a versbeszélő egyedi élményeihez kötődik, nem pedig egy tágabb közösséghez. Az önismeret forrásává válik például vízsöprés tevékenysége, hiszen ez váltja ki a rádöbbenést: „ úgy / áll a söprű a kezemben, akár egy / evezőlapát.” (Vizet söpörni, 10) Ez a csattanó pedig többféleképp értelmezhető: jelezheti az ügyetlenséget a tapasztalt és ügyes asszonyokkal szemben, ugyanakkor lehet egy másfajta megküzdési stratégia jele is – míg az asszonyok határozott mozdulatokkal képesek kisöpörni életükből a nemkívánt problémákat, sikertelen utánzójuk kénytelen együtt élni velük, csupán tompíthatja az ebből fakadó nehézségeket. Nemcsak az egyén, de a kapcsolatok helyzete is jól jellemezhető ezen motívumokkal. Az addig köznapi, egyszerű mondatokat alkalmazó vers például a szemléletes hasonlattal zárul, hiszen a fizikailag érzékelhető nyári hőséggel ellentétben áll a szakítás utáni belső érzet: „ameddig nem / írok neked, hideg van, mint egy halpiacon.” (A halászhajókról, 16)

A Nem tapsol senki című szakaszban inkább az ember alkotta mesterséges világ kerül előtérbe, ahol a benzinkutak magánya cseng össze a szakítás utáni magánnyal (Biztonsági öv) és a másik érkezését és távozását egyaránt a monotonon zúgó kapucsengő jelzi (Egy költözésben). Azonban a természet itt sem tűnik el teljesen: az Egy kertet egyedül című versben például a gondozott fa évgyűrűi közti távolság kerül összefüggésbe a gondoskodás mértékével. A szakítás utáni reménytelen kérés is a közösen gondozott fához kapcsolódik: „Most pedig jó lenne, ha eljönnél / és segítenél lemérni az évgyűrűk / közötti távolságot.” (26) A párkapcsolatok dinamikája, a bizonytalanság, a szakítás utáni állapot tehát a tematika fontos részét képezi: a lemondás, az átlagember beletörődésének sorai ezek, egy-egy váratlan és találó képpel tarkítva. Ezek a képek lehetőséget adnak a nehezen megfogalmazható érzések tudatosítására, kimondására, és ezzel a nehéz helyzetek feldolgozásában nélkülözhetetlenné válnak.

Látható, hogy a versbeszélő a vidéki és a városi létben egyaránt otthonosan mozog, mégis a természethez közeli létforma megnyugtatóbb számára. Az Alvás után című versben az elalvást gyerekkorban a diófa árnyéka segíti, később ennek helyét a teherlift veszi át – amely azonban közel sem párosul nyugodt érzelmekkel: „szemhéjad / nehéz, mint egy teherlift ajtaja.” A pozitív érzelmek, a remény hordozója tehát a környezetváltozás utáni is a fa képzete marad: „a reggel majd fényes lesz és sima, / mint egy diófaág.” (41) A címadó Agancspark című versben pedig szintén a gyerekkorra emlékezve tárul fel a természettel és az édesanyával való benső kapcsolat mélysége. Az anya és a gyermek közös természetélményét fejezi ki, hogy a verset záró sorok ennek a titoknak a megőrzésére szólítanak fel: „Bemegyünk, kérdezte anyu. Mehetünk, / csak takard el az agancsaidat.” (38) A természethez közeliség és a gyerekkor ártatlan, naiv szemlélete tehát több versben is összekapcsolódik, és a felnőttkor meghatározó viszonyítási pontjává válik.

A természet képei egészen más kontextusba ágyazódnak Kormányos Ákos Paraván című kötetében. „Harmat a hóvirágon.” – olvassuk például a Hóvirág című versben, mely egy (metaforikus) harmatcsepp útját követi végig: „Ahogy a csepp végigszalad a szirmokon, / a száron. Végig a feszes levélen. / A levél ívén, hajlatain, erein. / Fölé tartom a nyelvem, / és összeszedem a nedűt.” (19) A szöveget átható erotika a kötet egészét jellemzi, hiszen az emberi test hol egy műalkotáshoz, hol feltérképezésre váró tájhoz hasonló, hol pedig minden költői hasonlattól megfosztott, nyers valóságként tárul elénk. A felfedezés vágya, az ember lénye­gének keresése végigkíséri a művet – a test nyers, részletgazdag és érzelmektől elidegenítő ábrázolása kiváló eszköze a kutatásnak. Mindehhez azonban szorosan kapcsolódnak a szeretet, a kötődés, az intimitás kérdései is, hiszen a megismerés folyamatát a mindenkori másik és a hozzá való viszony megértésének vágya motiválja.

A kötet szakaszainak önálló címük nincs, számokkal különülnek el egymástól. A nyitóvers egyszerre ad értelmezési keretet a címnek és a további verseknek, hiszen a paraván túloldalán lüktető test ábrázolása központi törekvéssé válik: „Csak árnyad látom innen, / de többet tudok tested működéséről, / mint aki ezt a falat közénk húzta” (Paraván mögött, 7) A versek összetett képet adnak a szexualitáshoz, a másik testéhez való viszonyulásról. Míg az első szakaszban az ábrázolt partner könyvhöz, hangszerhez, hóvirághoz válik hasonlóvá, addig a következő részben a negatív oldalt is megismerhetjük: a másik nem mos fogat, férfiasabbat böfög, vagy éppen megfázott: „A leheleted lázmeleg, / és kérlek, fújd már ki az orrod. / A csókod takony-, izzadság-, / meg nyálízű.” A negatívumok részletes felsorolása után a konklúzió mégis a rövid és kifejező sor: „Szép vagy.” (Taknyos vagy, 26)

A végső tét tehát az elfogadás egy olyan világban, ahol a „jó nők” már túlszaporodtak, mégis, éppen ezért válnak vonzóvá az addig rútnak tartott, az embert egyedítő vonások: „mutasd meg a hátadon / levő szemölcsből kinövő szőrszálat.” (A jó nők ideje lejárt, 25) A felfedezés kísérőjévé azonban szükségszerűen az erőszak válik: „agyad elérhettem / volna makkommal a szádon keresztül. / Nem kellett volna, hogy felnyissuk a koponyád.” (Tudatlanságból elkövetett gyilkosság, 40) A megdöbbentő és szókimondó leírások, hasonlatok mindennapi életünk olyan rétegébe vezetnek minket, melyeket bántóan közelinek, személyesnek, intimnek tartunk. A Cipzározz vissza című darab épp ezt az ellenállást, szégyenérzetet ragadja meg: „Olyan nyálkás, / olyan őszinte, / többnyire csak undorodnak tőle.” (18) Mégis ez a kicipzározás válik nélkülözhetetlenné kapcsolataink megismeréséhez.

A feltárás pedig egyszerre több perspektíva alkalmazásával történik. A megszólított teste például többször is párhuzamba kerül a különböző művészeti ágakkal, azonban a témától hagyományosan megszokott emelkedett hang helyett a test fizikai természete válik hangsúlyossá. Az Opus szám nincsben egy külső cselekvés, a zongorázás lesz a vers kiindulópontja, amely egy komplex képben fejti ki a test és a hangszer párhuzamait. Mindez szakszavak alkalmazásával történik, ezzel hangsúlyozva a test eszközjellegét: „Az atrium fogadja be a nedvet, / a ventriculus löki ki a sípok felé.” (14) A Könyvjelző című versben pedig az olvasás tevékenysége indítja el a versbeszélő fantáziáját, a könyv és a könyvjelző metaforákká válnak: „Kihúzom a lüktető könyvjelzőt / a combodból. Ne is tudjam, hol tartok.” (12)

A könyv és a szexualitás összekapcsolása azonban a kötetben váratlanabb módon is megtörténik. A Feldolgozva című vers ugyanis Németh Zoltánnak van ajánlva, akinek nyers, szókimondó stílusa a kötet egészével párhuzamba állítható. A mű utal a megszólított költőtárs ismert kötetére (A perverzió méltósága), az erre adott fiktív olvasói magatartás pedig egyfajta (ön)ironikus válaszként értelmezhető az obszcenitást is felvállaló versnyelvre: „Nem bírtam tovább uralni, / és / felnyomtam magamnak a köteted.” (48) A szöveg ilyen stílusú önreflexiója pedig fokozza a gyanútlan olvasó megdöbbenését, hiszen a tömény, gyakran pornográfiához közelítő szövegek egyébként is csak közvetett módon mutatnak túl a puszta testiség témáján. Ezzel azonban a kötet éppen a szexualitás, a testi meghatározottság jelentőségére irányítja figyelmünket, amellyel nemcsak a mindennapi tevékenységeink, párkapcsolatain során szembesülünk, de az írás és a művészetek sem választhatók el élesen ettől a síktól.

Mind a Paraván, mind az Agancspark című kötetről elmondható, hogy egységes világképpel és versnyelvvel rendelkeznek. A kötetek egyes darabjai között pedig az illusztrációk teremtenek még átfogóbb kapcsolatot, megragadva a művek nehezen szavakba önthető hangulatiságát. Az Agancspark illusztrátora Nagy Kornélia tervezőgrafikus, akinek egyszerű, meseszerű állatrajzai a gyermeki nézőpont és a természetközeliség hű ábrázolói. A Paravánt pedig Szabó Eszter nonfiguratív illusztrációi teszik teljessé, melyek a versekhez hasonlóan új utakat keresnek az anyagi formák ábrázolására. A köteteket összetartó jellegzetes motívumok és a versek gyakori egymásra olvashatósága ellenére azonban az egyes darabok önmagukban is megállják a helyüket, sőt, a témák frissessége talán így marad meg igazán – hiszen a többféle perspektíva ellenére a versek gyakran tűnhetnek önismétlőnek vagy a Paraván esetében szükségtelenül töménynek.

A két kötet alapvetően más befogadói magatartást kíván: az Agancspark nyugodtabb hangvételű, gyakran csendéletszerű ábrázolásmódja ugyanis nagyon különbözik a Paraván zaklatottabb, nyersebb hangvételétől. Míg az elsőben a hagyományos természeti képek jellemzőek, a másodikban nem ritkák az orvosi szakszavak sem. Míg az egyikben fontos a távoli múlt, a gyerekkor naivitása, a másikban az múltbeli emlékek is nyers erotikával vannak fűszerezve. Azonban az ellentétek mellett több közös vonás is felfedezhető a művek között: a váratlanság, a hétköznapi helyzetek új fénybe helyezése mindkét kötetet jellemzik, legyen ez a piacon ülő néni tragikus magánya vagy éppen a megfázástól elcsúnyult partner testéhez való viszony. Ezek a rádöbbenések adják a művek frissességét, és bár ma már nem könnyű újat mondani, a két elsőkönyves szerzőnek, Cirok Szabó Istvánnak és Kormányos Ákosnak mégis sikerült egy egységes, karakteres versvilágot tartalmazó kötetet létrehoznia. A paravánok mögött pedig mind magunkra ismerhetünk – aganccsal vagy anélkül.

Petneházi Erzsébet

Terék Anna: Szilánkokra törni

Mind lesve pillantunk azokra, akik testének felszínére is kiül egy betegség, akadályozva, gátolva az életét. És a félelem, az illem, az egyszerű vagy a megszokott, az ún. normális iránti vágy dobozba zárja azt a másikat, még kevesebb levegőt hagy körülötte. – Terék Anna, a hónap szerzője írását olvashatják Kormányos Ákos hamarosan megjelenő,  Töredezettségmentesítés című kötetéről.

Szilasi László már két évvel ezelőtt bemutatta itt Kormányos Ákost az olvasóknak. Viszont most a Könyvhétre megjelenő új kötetét szeretném bemutatni. Mivel határon túl jelenik meg a szerző második kötete, és a határok jelen pillanatban még járhatatlanok, viszont abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy már elolvashattam a nyomda előtt toporgó kötetet, fontosnak tartom, hogy felhívjam rá az olvasók figyelmét.

Kormányos Ákos költő és pszichológus. Emellett küzd egy betegséggel. Elég sok ereje van mindhárom itt leírt rá jellemző dologban. Elég sok ereje van ennek az embernek, ha levelezünk vele, már abból érezhetjük. És nagyon szeret nevetni, mit mondjak, jó is vele együtt nevetni. Erősen meg is határozza az életét mindhárom dolog. És szerencsére hatnak is ezek egymásra. Szerencsére: súlyos és erős könyve jelenik meg hamarosan. A címe: Töredezettségmentesítés. Fontos könyv lesz. Fontos címmel.

Több mint egy éve már, hogy úgy tűnik: darabjaira hullik a világ. Járványhelyzet idején szétszóródik az ember figyelme, az ideje, megszakad folyton mindegyik folyamat, összekuszálódnak a szálak. Hiába küszködünk, hiába próbáljuk összes erőnkkel egyben tartani a napokat, apránként morzsolódik szét minden.

Traumatikus időket élünk, a hétköznapok olyanok, mint egy ostromlott város harcokkal tele, mint a sínpárról lezökkent vonat vad rázkódása a talajon, vagy mint egy betegség hosszú, kegyetlen kibontakozása, rombolása a szervezetben. Az életünket olykor apró, vékony szálanként fejti fel egy betegség és félünk és fázunk, mert át tud fújni így rajtunk a szél.

Félünk a betegségektől, félünk a betegektől. Nem illik odanézni, ha valaki furcsán jár, sántít, vagy járni sem tud. Mind lesve pillantunk azokra, akik testének felszínére is kiül egy betegség, akadályozva, gátolva az életét. És a félelem, az illem, az egyszerű vagy a megszokott, az ún. normális iránti vágy dobozba zárja azt a másikat, még kevesebb levegőt hagy körülötte. Pedig mind kíváncsiak vagyunk rá, mit érez, hogy él, miért lett ilyen, mi történt. Csak hát az illem, a megszokás, a minták, az épség elvesztésétől való félelem mindig erősebb. Nehéz utat találni a másikhoz, mert nem tanította meg senki, milyen szavakkal kéne szólni hozzá, kérdezni.Csak azt tanították, hogy ne bámuljuk meg a másikat, mert nem illik.

Apró darabokra törik a világ, a nappalok, az éjszakák, folyton megszakadnak beszélgetések, munkák, tanévek. Olykor mintha már az évszakok is szétesnének, megszakadnának és összekeverednének. Pont ilyen töredezettségnek írja le Kormányos Ákos könyve a szerző emlékeit.

Amint azt a könyv mottójában is olvashatjuk, a töredezettségmentesítés (többek között) egy számítástechnikai fogalom. A számítógépre vitt adatok apró darabokban raktározódnak el a  memóriában. Valamiért nem egymás mellé kerülnek ezek a részletek, hanem szétszóródva hevernek a hard discen. Furcsa idegrendszerük van a számítógépeknek is, furcsán működő áramkörök ezek.

Emlékszem, a régi gépeken időről időre el kellett végezni a töredezettségmentesítést, amikor is a számítógép rendet rakott magában. Egy gép elintézi ezt egyedül, nem kell neki pszichológus. Csak egy gombnyomás, fut a sötétkék csík, dorombol a gépház tíz percig, és kész.

Az ember agya is szétszakít emlékeket, elhomályosít, leválaszt, elfelejt, elfojt. Azt mondják, akkor vagyunk egészségesek, ha egységes folyamatban tudjuk látni, érzékelni az életünket, múltunkat, jelenünket. Ha szakaszosnak érzékeljük, akkor ott valami baj van, túl nagy terhek, túl sok információ, túl nagy fájdalom, félelem. És ha a személyiségünk nem elég intergrált, könnyen széthullhat minden. Az ember a töredezettségmentességre vágyik, működni szeretne. Pedig nem is olyan könnyű működni. Főleg, ha még gátol is bennünket valami, akaratunkon kívül.

Kormányos Ákos új kötetéhez tudni kell, hogy gyermekkora óta az SMA nevű betegséggel küzd. Általában a betegség szokta legyőzni a szervezetet, elszakítva az izmokat az agytól. Nem enged át információt a fejből a testrészekbe. Ez is okoz egy fajta töredezettséget. Erről beszélni, hiteles hangon megszólalni már csak azért is lehet nehéz, mert az ember dühe könnyen tönkre tudja tenni a mondanivalót.

Ákos verseit olvasva, az a benyomásom lett, hogy eljutott egy olyan pontra, ahol a dühnek már nincs jelentősége, tényként tud tekinteni mindarra, amiről ír: a testére, a betegségére, az életére, a gátakra, a kegyetlen beszólásokra, a tehetetlenségre, a kiszolgáltatottságra. Olyan súlyos lehet ezekkel a dolgokkal együtt élni, hogy beleszakad könnyen ebbe a szívizom.

A könyv három hangon szólal meg. Az egyik hang békésen, egy már düh nélküli pontról meséli sorba az emlékképeket. Az emlékek szakaszos jelenlétének hála az olvasó tölti ki az érzéseivel, empátiájával és fantáziájával az űrt. Talán pont amiatt működnek csodálatosan ezek a versek, mert nincs kimondva minden. Az olvasónak el kell képzelnie, mit érezhetett, min mehetett keresztül a lírai én, a szerző. És ezen a ponton tud egymásba kapaszkodni szerző és olvasó, itt történik meg az első csoda.

Mikor beléptem az általános iskola kapuján,
osztálytársaim már nem voltak az udvaron.
Az épületnek három bejárata volt.
Az egyiket kizárólag a tanárok használhatták.
A másik, a hátsó ajtó, épp a tantermük mellett nyílt,
azonban két hatalmas lépcsőfok állt előtte,
egyszerűen nem tudtam megmászni.
Így mindennap a harmadik bejáratot kellett választanom.
Az út erre hosszabb, végig kellett sétálni a folyosón.
Reggelente az iskolatáskámat odaadtam a barátaimnak,
akik letették azt a tanterem elé,
így nekem csak a saját testem cipelésére kellett koncentrálnom.
Aznap azonban a társaim már nem voltak az udvaron.
Odafordultam egy ismerőshöz a párhuzamos osztályból.
Kérésem nem érhette váratlanul, hiszen ő is
rendszeresen végignézte a jól működő rutint.
Megkértem, hogy vigye fel a táskámat
az osztályteremig, és ott rakja le az ajtó mellé.
Egy hosszú pillanatra lefagyott, majd sírni kezdett.
Azt mondta, neki ez nem megy, kérjek meg valaki mást.
Majd elrohant.
Megkértem valaki mást.

*

Hétéves voltam ’99-ben.
A mi városunkban üzemelt a kaszárnya,
biztos célpont.
A bejárati ajtó mögött tartottuk
apám hatalmas túratáskáját.
Naponta cserélte benne anyám a szendvicset.
Én a vízért feleltem,
azt is rendszeresen kellett cserélni.
Ha indulni kell, az azt jelenti,
hogy indulni kell.
Az utcában felváltva őrködtek a férfiak.
Az eget kémlelték egymást váltogatva,
baj esetén végig kellett csengetni az utcát.
Én mindig arra gondoltam,
miattam fogunk lemaradni a többiektől.

A mi városunkban valamiért nem bombáztak,
pedig még kaszárnyánk is volt.  

A második hang eleinte egy, a testet teljesen figyelmen kívül hagyó hang. Ha valakinek folyamatosan küszködnie kell hétköznapi teendői elvégzése közben a testével, akkor azok a pillanatok felértékelődnek, amikhez nem kell test. Egy táj, egy növény megfigyelése, egy pillanat átélése a szabadság mámorával tölthetnek el. Nem tényező az akadályozottság, nem tényező többé a kiszolgáltatottság, nem kell figyelni a küzdelemre. Ez a második hang tartja meg az egyensúlyt a kötet első felében, mert mikor már túl nehéz az első és a harmadik hang miatt, amikor már túl sok a fájó információ, jön a második hangnak köszönhető megpihenés. Mintha lebegne a szerző, és lebeg vele az olvasó is szépen. Aztán elkezdődik az összefonódás, de erről majd később beszélek, bővebben.

Gyakran hallgatom
a fűszálakat, a fákat, a leveleket.
Szólnak hozzám,
mindig ugyanúgy.

A kötetben megjelenő harmadik hang a legélesebb és a legnehezebben elviselhető. Mert hasonlít, nagyon is hasonlít arra a hangra, ami elsőre megszólalna a fejünkben. Nem jó szembe találkozni ezzel a hanggal, mert elszégyelli magát az ember. És fáj olvasás közben, hogy ilyeneket mondanak valaki másra, mert azt a másikat addigra elkezdtük megismerni, megkedvelni, együtt érzünk vele. És akkor szembe jön egy fájdalmas mondat. Amit a költő tett oda, róla mondták, ellene mondták. Ez a hang is egy újabb akadály, mintha nem lenne még elég. Még kisebb dobozba zárja az embert, még kevesebb levegő marad. 

Jó gyerek ez is, csak tudna futni

*

Ha megint őt hozod haza, inkább te se gyere

A kötet végére a három hang végül összefonódik. Egyik hangból fakad a másik, egyik magyarázza a másikát. Sok a tükröződés ebben a kötetben, az ember könnyen megláthatja benne saját magát, vagy élesebben kezdi látni a lírai én lelkének körvonalát. Végre lehet nézni a másikat, figyelni, meglátni, milyen. És hogy milyen neki, hogyan nehéz és mi az, ami nehéz.

Működnek ezek a versek, a szilánkosra tört emlékek sorozata, az apró szilánkokra tört élet egybeolvasása. Felhorzsolja mélyen a bőrt, olykor egészen a csontunkig hatol.

Számomra azért fontos ez a kötet, mert bátor, rendkívül bátor, miközben békés. Erő és bátorság kell ahhoz, hogy a szerző ennyire őszintén, ekkora békességgel és nyugalommal égjen szét az olvasó szemei előtt. Mert szét kell égjen, meg kell mutassa, hogyan esznek szét a lángok egy egész életet.

Egy széthulló világban csak ez segíthet. Mert nem csak azt éri el, hogy együtt érezzünk vele, meglássuk a sorokba zárt, saját testébe zárt másik embert, de (mint jó pszichológus) irányt is mutat: hogyan lehet összerakni az apró részekre szakadt életünket, hogy ismét összeérjen minden egyes szilánk, bármennyire is éles, bármennyire is fáj.  

Ketten ültünk a folyosón.
Egy néni és én.
Fehér csempe, fehér falak,
fehér székek, fehér papucsok,
fehér köpenyek.
A mellettem lévő fehér ajtón
nagy koppanást hallottunk,
majd valaki rángatni kezdte a kilincset.
Egyszer csak sikerült eltalálnia,
lenyomódott a szerkezet,
majd kinyílt az ajtó.
Mögötte egy kerekesszékes bácsi.
A sikeres művelet után
egyik kezével az ajtót próbálta támasztani,
másikkal a kocsi kerekeibe kapaszkodva
próbált a küszöbön átgurulni.
A néni felkelt, megfogta az ajtót,
így a bácsi könnyebben tudta lökni a kerekesszékét.
Egy pillanat múlva el is tűnt a folyosó végén.
Ezek után a néni hozzám fordult.
A kurva anyámat, amiért
a fiatalok nem hajlandók
segíteni az öregeknek, pláne
egy kerekesszékes bácsinak.
Elnézést kértem.

Az idézetek Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés című kötetéből valók, amely 2021 tavaszán fog megjelenni a Forum Könyvkiadó gondozásában.

Terék Anna

A végtagok tiltakozása

Nehéz elképzelni, milyen lehet akkora félelemmel élni, amikor folyton attól rettegünk, hogy a test, melyben élünk, mikor mit nem tud gördülékenyen végrehajtani. Állandóan előre feltérképezni a terepet, hogy idejében tudjunk segítséget kérni, hogy megelőzzük a kínos perceket, pillanatokat. Erről a másfajta életről szólnak a fiatal, zentai származású költő, Kormányos Ákos második kötetének versei.

Az ősszel Kormányos Ákos második, Töredezettségmentesítés címet viselő verseskötetét tarthatja majd a kezében az olvasó, viszont a Dombos Fest Dombosi történetek — Remix programjának keretében már bemutatták. A Forum Könyvkiadó Intézet és a Fiatal Írók Szövetsége közös kiadásában megjelent kiadvány a szerző első könyve, a Paraván után ismételten egy testközpontú verseskötet, mely szintén a test hálátlanabbik oldalát hozza közel az olvasóhoz. Ezúttal nem a szégyellnivaló testnedvek, szépséghibák kerülnek nagyító alá, hanem az önállóan mozogni nem tudó test, mely segítségre és akadálymentesítésre szorul a mindennapi közlekedésben. A könyvbemutatón a szerző elmondta, annak ellenére, hogy ő maga is mozgáskorlátozottsággal él, a versek nem kizárólag róla szólnak, nem a saját életét szerette volna a líra által megmutatni. A kötet szerkesztőjével, Losoncz-Kelemen Emesével való beszélgetésből az is kiderült, hogy a könyvben található jobbra zárt sorok a mindennapokból visszaidézett mondatok, és ez a jelenség még inkább erősíti a versek tényszerűségét. Önsajnálatnak, önfeladásnak nyoma sincs a szövegekben. Kormányos Ákos egész egyszerűen csak felsorakoztatja azokat a szituációkat, amelyekbe egy egészséges mozgású ember nem gondol bele, nem érzékeli, hogy milyen erőfeszítésbe kerül feljutni egy lépcsőn, vagy mi mindenről kell lemondania az illetőnek, ha nincs segítsége, támasza, hiszen egyedül képtelen elvégezni a mozdulatsort.

Az olvasó geometriai alakzatban látja a világot, hiszen az lüktet a versekben, hogy milyen formák között kell boldogulnia a lírai énnek. Egy randi előtt nem azon izgul, hogy lesz-e közös témájuk a lánnyal, elcsattan-e az első csók, hanem hogy a lakás tárgyai, berendezései használhatóak lesznek-e számára, megfelelő-e a szék, az asztal, a mosdó mérete, ha pedig nem ő megy máshoz, akkor a nyers valóság torzít bele az éjszakába, hogy férfi létére nem tudja hazakísérni a lányt. Felcserélődnek az erőviszonyok, hiszen a férfi az, akit gondozni kell, mondhatni, tenyéren hordozni, ő lesz a gyengébbik nem a párkapcsolatban, melybe a szülőknek is lehet egy kis beleszólásuk, hiszen ha egy öröklődő betegségről van szó, akkor igyekeznek mielőbb becsukni a kaput a kibontakozásban levő románc előtt. Természetesen nemcsak a szerelem tűnik elérhetetlennek, hanem a szülővé válás vagy a bizonyos épületekbe való bejutás is. Nem lehetett kihagyni a versekből a kritikai hangnemet, hogy mennyi épület nincs akadálymentesítve, ami által a mozgássérültek diszkriminálva vannak.

Mint az első kötetben, ezúttal is Szabó Eszter alkotásai képezik a könyv vizualitását. A beszkennelt húsdarabok nyers őszinteséggel köszönnek vissza ránk a lapokról, mint amilyen kendőzetlenek és sötét hátterűek a versek is.

Ha egyszer eltörne
a kezem vagy a lábam,
hónapokra kellene befeküdnöm a kórházba.
Még soha nem tört el semmim.
Ha nagyon fúj a szél, nem megyek ki az utcára. 

Először mentem a lány lakására.
Vajon van-e lépcső a panel előtt?
Vajon milyen magasak a székeik,
milyen magas az ágy?
Le kell-e hajolni, hogy segítsek megteríteni,
és be tudok-e lépni a tuskabinba?

Mozgásban maradni

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés

Vajon releváns, egyáltalán illendő felütés-e, hogy a Töredezettségmentesítés egy mozgássérült férfi mozgássérültségről szóló verseskötete? Dokumentarista színházi előadásokba szokás bevonni civileket, leglátványosabb formában éppen testi fogyatékossággal élőket, akiknek az élettapasztalatához nem férhet hozzá egészen a színész. A nyomtatott szöveg elviekben – papíron! – megengedné, hogy ne lássuk mögé a szerzőt, hogy az életrajzi kontextust figyelmen kívül hagyva tágabb perspektívából tekintsünk az anyagra. Érzésem szerint azonban Kormányos Ákos „verses vallomásának” (a kötet alcíme) legfőbb erénye éppen az, hogy mer egyszerű és konkrét lenni. Civil, abban az értelemben, hogy hagyja érvényesülni a primer élményanyagot – mesterségbeli tudását pedig főként a szerkesztésbe, a töredékek elrendezésébe csatornázza be. Nem vállalja túl magát poétikai értelemben: nem bonyolódik „nyelvi szubverzióba”, nem használ „meglepő” képzettársításokat – utóbbi akár váratlanul is érhet minket a szerző első könyve, a Paraván után.

A cím nélküli, gyakran csak néhány soros, egy oldalnál szinte sosem hosszabb szövegek naplószerűen tudósítanak olyan helyzetekről, amelyekben a beszélő mozgássérültsége megkerülhetetlen tényezőként jelenik meg. Élőbeszédre emlékeztető mondatok sorakoznak egymás után: rövidek, de nem pattogóan rövidek; bátran láttatnak jelzőkkel és határozókkal, de sosem élnek a halmozás eszközével – mintha Kormányos éppen az ellen dolgozna, hogy valamiféle szándékoltan megformált nyelvi karaktert azonosíthassunk be a versekben. A Töredezettségmentesítés minden rokonság ellenére nem naplóimitáció, nem próbálja azt a hatást kelteni, mintha anyagát kizárólag spontán, aktuális történésekből merítené. Koncepció vezérli: egy személyes élethelyzet átfogó bemutatására vállalkozik. Váltogatja a múlt és a jelen idő használatát, elsősorban az információátadás és feszültségfenntartás logikáját követve – ebben a gesztusban sem az elbizonytalanítás szándéka érhető tetten. Végig világos, mi a cselekmény, és mi a reflexió; ha valaki egyenesben megszólal egy szituációleíráson belül, azt idézőjel különíti el; a sortörés helye általában a mondat- vagy tagmondathatár – gyakorlatilag minden poétikai döntés azt szolgálja, hogy az egyes szövegeken belüli viszonyrendszer minél tisztább legyen. Meglehetősen lehatárolt a versek hatásmechanizmusa is: különböző intenzitású – rendszerint okosan felépített – csattanók szolgálnak zárlatként.

A kötet fő – és egy tipográfiailag elkülönülő, allegorikus belső ciklust leszámítva – egyetlen metaforája a címmé emelt töredezettségmentesítés. Az olvasó mottó gyanánt szómagyarázatot is kap: a fájlrendszer újraszervezését nevezik így, amelynek köszönhetően az adathordozón fragmentumokban tárult adatok – avagy „nem megosztott, értelmezhetetlen érzések” (5.) – folytonossá válnak. A szövegekből kirajzolódó élettörténet alapján az informatikai művelet nem a gyógyulással, inkább a betegség elfogadásával állítható párhuzamba. Állandó küzdelem ez, nem beszélhetünk A-ból B-be tartó lineáris fejlődésről, amelynek végére a beszélő átértékeli saját testéhez való viszonyát – nem függetlenül attól, hogy a gyerekkorban játszódó versek után a fizikai állapot drasztikus változásáról már nem kapunk hírt. Az egyik utolsó, háromsoros vers mégis egyfajta előrelépésről tudósít: „Sokáig azt hittem, ciki megkérni a párom bátyját, / hogy tegyen fel a lépcsőn. / Utoljára az apja segített.” (72.) A kötet egyik kulcsszövegének tanúsága szerint a szorongást az egyelőre be nem következett, még súlyosabb romlási fázis képzete erősíti fel: „Nem lehet mindennap félve / leülni, hogy majd most nem kelek fel. / Nem lehet mindennap félve / megindulni, hogy majd most esek el. / Nem lehet mindennap félve / belépni, hogy majd most nem jövök ki. / És mégis lehet.” (39.)

Töredezettségmentesítés maga a szerzői munka, a betegségélmények megírása, illetve kötetegységgé formálása is. A beszélő soha nem költőként, hanem egyetemistaként, majd gyakorló egészségügyi dolgozóként jeleníti meg önmagát, ám a diagnosztaszerep sem áll távol az énközpontú költészet hagyományaitól, különösen, ha komolyan vesszük az alcímet, miszerint verses vallomást olvasunk. Ezt a nyilvánvaló önterápia-jelleget erősíti az a kétsoros is, amelyben az orvos–páciens viszony egy pillanatra önkéntelenül felcserélődik: „Forognak a betegek mögöttem. / Járásomat nem takarja orvosi köpeny.” (68.) A szövegfragmentumok egymás mellé rendeződve történetté válnak – a filmkockák mozgóképpé. A szerzői munka a mindennapok feladatát képezi le: a mozgás fenntartását.

Eleve meghatározza a befogadást az olvasó élettapasztalata. Voltunk-e egyáltalán hosszú távon fizikailag akadályoztatva a helyváltoztatásban? Ismerünk-e közelről olyan személyt, aki igen? Függünk-e egymástól? Én, aki nemmel válaszolok ezekre a kérdésekre, mintha ösztönösen a sci-fi-néző attitűdjével közelítenék a műhöz: elképzelek egy világot, ahol… Ahol minden tárgy és térelem elsősorban abból a szempontból vizsgálandó, hogy segíti vagy akadályozza a haladást. Folyamatos készenlétre és tervezésre van szükség. Centiméternyi erőpróbákról tudósító plasztikus leírások konkretizálják fantáziáimat: „A folyosó meredek emelkedőbe torkollott. / A falba helyezett rácsba tudtam kapaszkodni. / Eljutottam az ajtóig, ami az udvarra visz. / Az ajtó előtt egy még meredekebb lejtő. / Meggyőztem magam, és megindultam. / A lejáró mellett fémkerítés, / ebbe kapaszkodtam. / Egyszer csak vége lett a fém segítőmnek, / volt még két lépés a biztos talajig. / Lábam földbe gyökerezett.” (60.)

Az igazán zavarba ejtő éppen az, hogy a versek nagyon is a mi világunkban játszódnak. Ismerős helyszínek: kocsmák, egyetem, munkahely. Csakhogy szokatlan felületek kerülnek megvilágításba – a perspektíva változik meg. Sajátos logikájukban is meglepő problémák merülnek fel: „elfelejtettem leellenőrizni a Google-képeket, / hogy milyen magas az útszéli padka”. (55.) Mindez nem önsajnálat, inkább egy élethelyzet abszurditásának felmutatása. Emlékezetes például a pénz beosztását tematizáló szöveg: „Hónapok óta spórolok. / Letoltam a villanyszámlát kétezer forintra. / Taxival a posta egyirányba ezerötszáz. / A villanyszámlám alig ötezer forint.” (62.) Azok a kötet gyengébb versei, amelyek nem annyira abszurd nehézségekről tudósítanak: például magamtól is eszembe jutna, hogy mozgássérültként az embernek figyelnie kell, hogy ne sört igyon olyan helyen, ahol nehezen megközelíthető a mosdó. (64.) Szinte csalódott vagyok, amiért előre kitaláltam. Itt egy pillanatra vissza is kanyarodnék a befogadás meghatározottságának kérdéséhez: lehet, hogy azért találom olyan izgalmasnak a Töredezettségmentesítést, mert az élethelyzet, amelyről tudósít, számomra nagyrészt ismeretlen? Nem csak meglepődöm – de ha nem lepődnék meg, akkor sem maradna bennem hiányérzet?

A kötet óhatatlanul érzékenyít, amennyiben egy korlátozott lehetőségekkel bíró társadalmi réteg nehézségeire irányítja a figyelmet. Ugyanakkor nem moralizál, mint például a magyar irodalom egyik legnépszerűbb érzékenyítő verse, a Lóci óriás lesz. Szabó Lőrinc apafigurája egy rövid időre azonosul kisfiával, a nézőpontjába helyezkedik, ezáltal megérti, igazságot szolgáltat neki – mintha mégis a szánalom hangján szólalna meg. Felemeli magához Lócit, hiszen egy pillanatra megsejtette kiszolgáltatottságát: „mi lenne, gondoltam, ha mindig / lent volnál, ahol a gyerek?” A Töredezettségmentesítés beszélője bizonyos szempontból a szabad cselekvésben akadályozott gyerekhez hasonlatos, felette azonban nem áll ellenőrző tekintély: a saját testének korlátaiba ütközik. Duplán felemelhetetlen: élethelyzete nem időszakos és nem természetes, mindeközben pedig reflektált, felnőtt ember, és ennek a tudatosítása, akármennyire banálisnak tűnik, megakadályoz abban, hogy kiskorúsítani kezdjük őt. Azaz, hogy a befogadás közönséges sajnálkozásba forduljon. A perspektíva kettős. Egyszerre lehet valami építészeti remekmű és a testi épségre veszélyes objektum: „Tenyerem vérezni kezdett a korlát élesre vágott díszeitől.” (20.) A mozgássérültség ráadásul nem áthidalhatatlan akadály, ha vannak barátok és barátnők, akik magától értetődő természetességgel segítenek: „Néha az egész városon keresztül így, lökdösődve haladtunk. / Ezek az utazások sok röhögéssel teltek, / jól éreztük magunkat.” (11.) A kötet egyik legizgalmasabb darabja a nyitóvers, amelynek tanúsága szerint gyakran nem is magának a beszélőnek a legnehezebb megbirkózni a rá szabott sorssal, hanem annak, aki szembesülni kényszerül vele: egy általános iskolai osztálytárs lelkileg összeomlik, mikor megkéri, segítsen neki felvinni a táskáját a lépcsőn. (7.) Aki az idegenséggel találkozik, egy pillanatra reflektorfénybe kerül.

Megpróbálhatjuk aszerint kategóriákra bontani a verseket, hogy a két világ interakciója milyen érzést vált ki a beszélőből. Öngyűlölet, megerősítés, szégyen, egy helyütt mintha irigység: „Három hónapon át rendszeresen gyógytornáztam, / heti öt alkalommal. / Három hónap alatt alig történt változás. / Az egyik osztálytársam egy hete látott életében először / súlyzót. / Alig ismerünk rá a testére.” (18.) A legnehezebben besorolhatóak a hálával kapcsolatos szövegek, amelyek egyszerre pozitív és megalázó tapasztalatokról közvetítenek. Hiszen jó, hogy van, akire lehet számítani – de másképp nem is működne semmi. A segítők szükséges, de nem szerves részei az életnek. Afféle deus ex machinák. A kiszolgáltatottság éppen a természetes, felnőtt emberi viszonyokat lehetetleníti el: hogyan lehet nem manipulálni embertársainkat, ha óhatatlanul eszközként is tekintünk rájuk? Legtöbbször egy-egy megjelenített szituáció vezet erre a felismerésre, de az egyik legfontosabb szöveg direkt módon teszi fel a kérdést: „A szeretet mellett megjelenik a hála is. / Ha az ember túl sokszor kényszerül a hála megélésére, / az rátelepedhet a szeretetre. / Vajon megvan-e még a szeretet, / volt-e valaha?” (67.) Szintén a legjobbak közé tartozik a könyv második verse, amely inverz módon vezet be a problémába. Egy gyerekkori élmény elevenedik meg: a beszélő először szembesül azzal, hogy nem tud felszállni a biciklijére. Szégyell segítséget kérni, és rá is jön, hogyan tudja mégiscsak megoldani a feladatot. A narratíva a sikerélményt domborítja ki, a későbbiekre csupán a csattanó utal: „Néhány hónap múlva azonban telefonálnom kellett.” (9.)

Az eddig tárgyaltak képezik a Töredezettségmentesítés törzsanyagát. Közéjük ékelődnek a tematikailag és tipográfiailag is elkülönülő középre, illetve jobbra zárt szövegek. Előbbiekből áll össze a legartisztikusabb verscsoport, amely a beszélő növényekkel való kapcsolatát dolgozza fel. Legtöbbször csupán egyetlen mondatról van szó: „Hallgatom a kukoricást, a napraforgókat / a termőföldeken.” (43.) „Otthon a cserepes virágom hallgatom.” (58.) A mozgás problémájára fókuszáló versekkel szemben ezek mintha a megpihenés, a meditáció gyakorlatai volnának. Megejtő az is, ahogyan a beszélő a növényekben találja meg a rokon élőlényt – a cserepes virág kiültetéséről szóló, kötetzáró sorokban pedig nehéz volna nem észrevenni az allegorikus töltetet. Ahogyan a mozgássérült embert életben tartják praktikái, rutinjai – kényszerű életformája –, úgy a virágnak is egyszerre létfeltétele és börtöne a cserép. A kötetbeli növény ráadásul tulajdonosához hasonlóan összenőtt saját korlátaival. A kiültetés nem a hirtelen jött szabadság, hanem a konstans munka és önfejlesztés kezdetét jelenti: át kell törnie a cserepet, hogy megvethesse gyökerét az élő földben. Az idegenségtapasztalatot felszámolni nem lehet – áthidalni igen. Ugyanakkor nincs igazán jól sikerült íve ennek a betétnek: a monoton egysorosok végül kissé elnagyoltan kerekednek jelentéses egésszé. A jobbra zárt egy-egy mondatok ezzel szemben nagyszerűen egészítik ki és árnyalják a versek világát. Barátnők és barátnőjelöltek szüleinek intelmeit közvetítik: „Szeretnék már unokát, de nehogy neki szülj, / öröklődik a betegsége.” (31.) Sőt: „Ha megint őt hozod haza, inkább te se gyere.” (53.) Ezekkel együtt a Töredezettségmentesítés nem elmarasztalás, és nem is vádbeszéd – ráadásul a döntés, miszerint a sértések a törzsanyagon kívül, mintegy önmagukban állnak, felveti a kérdést, nem a beszélő rémálmairól van-e szó, az elképzelhető legrosszabb mondatokról? Nem kevésbé húsbavágó így sem.

Ha már itt tartunk: a kötet vizuálisát erősítő beszkennelt és fotópapírra nyomtatott húsdarabok a versekhez hasonlóan a test romlékonyságáról üzennek – mind az ötlet, mind a megvalósítás nagyszerű. Ahogyan Kormányos Ákost, úgy Szabó Eszter illusztrátort is elismerés illeti.

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés, Forum–FISZ, Szabadka, 2021.

S akkor lőn a test…

Kormányos Ákos: Paraván. Forum–FISZ, Újvidék–Budapest, 2019.

‍

Térelválasztó. Tér a térben, amelyben nagyobb lehet a biztonság. A láthatatlanságé mindenképp. A  paraván meg- és felosztja a helyeket, benne az embereket. Részekre bomlik az egész. Jól rá lehet találni magunkra, ha takarásban vagyunk.És ha kitakarásban?

‍Kormányos Ákos Paravánja eközben mintha felbontaná a jelentésképződést: nyitóversében pozicionálja az én(eke)t a paraván primerjelentésénél maradva („Ketten írjuk ezt a verset, / te onnan, / a paraván mögül lüktetéseddel,  / és én, a  választón innen / teljes valómmal. Mert ott vagy, / nem látlak, de érezlek.”[7.]), a kötet egészben azonban a paraván minden olyanná válik, ami nem.Lesz ajtófélfáról betekintés, erotizált tájkép, emberiségkritika. Lesz szerelem és testiség, műtét és lábadozás. Tere mindannak, ami előkerül a testtel, a testben.

‍Kormányos Ákos lencséje egyszerre pszichológusi-filozófusi-bölcsész. Ezt a fúziót hatja át a nagyon emberi, a nagyon bátor. Paraván című első kötete szétszálazza nemcsak címének jelentéseit, hanem az emberi testet is. A test mint nagy egész atomjaira bomlik, nagyítóval vizsgálható a „hátadon / levő szemölcsből kinövő szőrszál” (25.) is, a férfi és a női test önműködése és interakciói. A Paraván testlíra. A meztelen, hol vadul dübörgő, hol magamagát vonszoló, hol ajtófélfán állótest lírikus megképződése. Szép és rút, alantas és magasztos, groteszk esztétikai értékek mind felsorjáznak a versekben, úgy, hogy közben nincs semmi, ami éles határt képezne közöttük. A megfigyelt te és az analizált én vonzó-taszító dinamikája („Ha hetekig nem látok embert, beléd szeretek” [20.]) és változó pozícióik adnak keretet az értékeknek. A megfigyelt te kívánatos,alárendelt és vágyott. Az analizált én erősen maszkulin tekintettel vizslatja sóvárgása tárgyát („Ahol eredsz,/ ott akarlak megtermékenyíteni” és „Gyomrod már üres, / könnyebb vele bánni” [34–35.]), máskor pedig hatalmi pozíciókra tör („Érted hatalmam lesz. / Zsarnok leszek, és háborús bűnös. / Családokat szaggatok szét. A nőket a katonáim elé vetem” [60.]).

‍A  versek távol helyezkednek el a könnyed olvasói légkör megteremtésének vágyától. Ehelyett kendőzetlen nyerseséggel beszélnek az élet egyik kulcseleméről, a testekről és azok egymásra hatásáról.

Szerelmes testek, kaleidoszkóp és a filmkészítő perspektívája

A homályos karakterű beszélő pedig – mintegy kísértet – ismeretlen forrásból szól a szövegekből. – Kormányos Ákos Légzéstechnikák, Vajna Ádám egyébként is mit akarhatott itt az őrgróf? és Szőcs Petra A gonosz falu legszebb lakói köteteiről Kazsimér Soma szabadpolcát olvashatják.

Kormányos Ákos legutóbbi kötetének (Tördezettségmentesítés) megjelenése óta alig telt el egy év, máris itt van a szerző következő verseskönyve, a Légzéstechnikák. A testi akadályoztatottsággal megváltozó figyelem útjait érzékenyen bejáró és feltáró Töredezettségmentesítés után nagy várakozással vettem kézbe ezt a kötetet, hogy az első verset olvasva máris kissé elbizonytalanodjam és zavarba jöjjek. Egy angyalos vers! Az angyalokkal pedig hadilábon állok. Nehéz téma, terhelt motívum, és csak nagyon kevés jó megoldással találkozni a kortárs irodalomban. Könnyen a szépelgés csapdájába csalnak az égi lények. Egyedüli potenciál talán – ahogy erre Nemes Z. Márió egy alkalommal felhívta a figyelmem – csak a gonosz angyalokban van még. (Ezt a motívumot egyébként Sopotnik Zoltán szépen ki is aknázza Saját perzsa kötetének angyalos verseiben.) De Kormányosnál nem velük, hanem őrangyalokkal találkozunk, akik igaz, meglehetősen groteszk szerepkörben tűnnek fel – „Néhányan terepmunkát végeznek, / mások aktákat tologatnak” –, de sem ez a kezdővers (Ügyfélfogadás), sem a kötet – egyébként rendkívül izgalmas című (Földönkívüliek vagy zseblámpás vadludak) – másik angyalos verse nem hozza az izgalmasnak tűnő széttartást, amit a mottóul választott Nemes Nagy Ágnes idézet felvillant: „Mert végül semmisem marad, / csak az angyalok s a lovak.”

És hasonló módon hagy cserben a kötet címe is. Ugyanis nem egy magányos befelé fordulás, hanem egy másik felé való nyitás története körvonalazódik a versekben. De ez végül kellemes csalódás, ugyanis a kissé szépelgő őrangyalos felütés után („a nevedre írattam angyalaimat”) nem hagyományos értelemben vett szerelmi lírával találkozunk. Ezek szerelmes testek versei! Olyan testközpontú (pár)kapcsolati szövegek, ahol a testi együttléteknek nem az erotikáját közvetíti a figyelem, hanem az intim közelségben kirajzolódó (akár undort is keltő) testi részletek kerülnek a fókuszba. A kötetben éppen ezért azok a versek válnak igazán erőssé, amelyekben az intenzív érzelmek nem fogalmi nyelven íródnak le (pl. „Tömény düh és vágy, / tömjénszagú erőszak és vakság, / ahonnan egyetlen a kiút.”), hanem hasonlóan a Tördezettségmentesítés szövegeihez, vagy Kormányos ikonikus körülmetélős verséhez a testen/ben lejátszódó történéseken keresztül láthatunk rá a belső mentális és érzelmi folyamatokra. (pl. „Ha kellő lassúsággal veszek levegőt, / olyan lassan, hogy már nem jut elég oxigénhez az agyam, / egy ponton kifordulok a testemből, átfordulok beléd. / Ilyenkor nem szabad megijednek, különben visszaránt a hús”) Ebből a szempontból nézve érzem a kötet egyik legkimagaslóbb versének a Legfontosabb feladat címűt, melyben „alulnézeti perspektívából” szemlélhetünk egy szeretkezést, olyan módon, hogy a figyelem végig a testek helyzetén, fragmentumain időzik, és számol be a beszélő a legpragmatikusabb részletekről is. „Megfeszülnek az izmaim, hogy a testem biztosan tartson, / ha rángatóznál, ne essek ki a ritmusból.” Ezt a szerelmi-testi szemléletváltást pedig a kötet legnagyobb erősségének gondolom.

Vajna Ádám második kötete (egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf?) úgy kötődik az előzőhöz (Oda), hogy el is távolodik tőle. A távolodás során pedig csak még tovább nő a Vajna-líra szabadságfoka. Könyvheti ajánlómban azt kérdeztem az Őrgrófra várva, hogy az Oda után hova? Most a kötetet olvasva csodálkozva egészítem ki a kérdést: mindenhova?

Tisztán látszik, hogy a játék(osság) továbbra is rendkívül fontos Vajna számára, de mintha ez a komoly felszabadultság ebben a kötetben más koordináták szerint szerveződne. Megmarad az Oda kavargó sokszínűsége, a mindenféle nyelvi regiszterből versek szövegébe törő szólamok sorjázása, a stiláris és műfaji sokszínűség és a megszólalásmódok felszabadító váltakozása, azonban míg az előző könyvben ez a heterogenitás inkább a kötet léptékében vált láthatóvá, az egyes szövegek intaktsága megmaradt, most ez a felforgató és széttartó mellérendelés az egyes szövegeken belül is intenzívebben jelentkezik. Szintén újdonság, hogy a korábbi, inkább eltávolított (gyakran szerep)versek mellett itt megjelennek a személyes tapasztalat látszatát keltő szövegek is (pl. „néhány héttel később / egy dél-dunántúli kisváros / vasútáállomásának fűtetlen várótermében / odajön hozzád a kalauz, / nem fázol-e”). A leginkább személyes emlékeknek vagy kortárs tapasztalatoknak tetsző darabokat pedig a kötet grafikailag is jelöli és elválasztja a többitől: két vízszintes vonal fogja közre az ilyen életképszerű jeleneteket („éjjel kettő van, / de nem tudsz elaludni, / ezért megnézel / egy nagyon jó háborús filmet, / majd aláírsz egy online petíciót / a kiskunfélegyházi fegyvergyár ellen.”). Ez a ciklusokon átívelő grafikai megoldás pedig szép rétegzettséget ad az egész kötetnek. Bár a legtöbb szövegre jellemző, de hétköznapibb helyzeteket felmutató versek esetében különösen erősen megjelenik a különböző perspektívákat és időben párhuzamos eseményeket egymás mellé rendelő kaleidoszkópszerű eljárás. Ez a megoldás pedig szépen rávilágít arra, hogy az eltérő minőségek egymásmelletiségéből fakadó groteszkség legalább annyira sajátja a jólismert, kortárs hétköznapoknak, mint a kötet más verseinek időben vagy térben eltávolított helyzeteinek. Merthogy az Odából ismerős nagy földrajzi és időbeli távolságokat áttekintő, különböző ismeretanyagokat bemozgató versek is rendre megjelennek, de úgy, hogy elkerülik az előző kötet markáns hangja miatti legnagyobb veszélyt, az önismétlést.

A kötet szabadságvágya és sokszínűsége pedig nyelvileg is tetten érhető. Vajna bátran rúgja fel az íratlan szabályokat és alkalmaz véletlenszerű, esetleges rímelést (pl.: a verdikt című vers), használ (akár keresettnek is tetsző) neologizmusokat (pl. „rocog a hó a lába alatt”, „szlömös buszpályaudvart”), direktnek ható elliptikus szerkezeteket (pl. „omladozó / nyomdát, vasútállomást, utoljára. […] Kossuth utca másfél éve, négymilliárd. / a lerobbant hotelt az érsek.”) vagy emeli be napjaink rétegnyelvét, szlengjét a szövegibe (pl. „székekbe süppedő baráti / valagak, szia uram, vadászat…”).

Visszatérve tehát a fenti kérdéshez. Igen, mintha Vajna az Oda után egyszerre akarna ellépni mindenhová, ennek ellenére meglepő módon mégsem esik szét az Őrgróf, hisz a széttartás kezdetektől vállalt működésmódja a kötetnek. Ez a jótékony káosz pedig rendkívüli módon felszabadítóan tud hatni.

Szőcs Petra legújabb kötetére nyolc évet kellett várni. A meseinek ható, de kísérteties cím: A gonosz falu legszebb lakói és a borítón található nyugtalanító festmény szépen megelőlegezi a kötetet erősen uraló baljós atmoszférát, amely hol tökéletesen áttetszőnek, ismerősnek hat, hol pedig totálisan kiismerhetetlennek tűnik. Ezt a kettősséget pedig leginkább azok a fura hibrid szituációk hozzák létre, amelyekben különböző időszeletek, állapotok és világészlelési módok érnek össze, például úgy, hogy a kortárs járványhelyzet valóságában egy archaikus orvoslási eszköz, a pestisdoktorok madárcsőrszerű álarca tűnik fel (pl. „Azokban az időkben a paroszláv egyház is védelmébe vette / az oltás ellen fellépőket, […] az orvos madárcsőrös álarcát hátrahagyva / előző este ugrott le a világítótoronyból.”. Ez a fantazmagóriák által fertőzött versnyelv pedig olyan összest képes létrehozni, melyben tökéletesen megfér a mágikus gondolkodás („…olyanok mint a normális teknősök. Ha a zsebedben hordod őket, nem süketülsz meg soha.”), a hiedelmekből fakadó praxisok gyakorlása („Égess kék füveket a tereken.”, „Lóherék nyílnak / a szárítókötél két oldalán, […] rájuk lehet ülni, / akkor is szerencsét vagy / balszerencsét hoznak.”) és a hétköznapi szituációk személyessége („Mire gondolhatott apám, amikor meghallotta, / hogy Gagarint ünneplik?”). A különböző perspektíváknak izgalmas egymás mellé rendezését olvashatjuk az első ciklust záró Nagyidő című, csillagokkal elválasztott részekből álló versben is, melyben a korábbi megszólalásmódok és nézőpontok mellett megjelenik egy filmkészítő perspektívája is. Ez a személyes nézőpont pedig ezután újra és újra fel fog bukkanni, és regisztrálja egy filmrendező beszélő éppen aktuális érzelmi állapotát, a járvány alatt megváltozó lehetőségekből következő helyzetét. Fontos észrevenni azonban, hogy noha a kötet nyelve viszonylag koherensnek mutatja magát, mégsem teljesen ugyanaz a beszélő karakter szólal meg minden szöveg mögül – ez az elbizonytalanítás pedig inkább logikai ellentmondások által valósul meg. Például a második ciklust záró három menyasszonyos vers E/1-ben beszélő karakterének „történetei” is ilyen módon zárják ki egymást.

A kötet egyik legizgalmasabb része a III. Tizennégy arckép a monasztikus szigetről című ciklus, melyben egy pontosan nehezen rekonstruálható viszonyhálóba rendeződött közösség tagjain tekint végig a beszélő úgy, hogy az éppen aktuális alany neve (pl. Margaret, László, Labodát Róza), vagy egyéb ráutaló sajátosság (pl. Az amatőrfilmes, A pálcalábú madár) szerepel a címben. A megszólalói pozíció elsőre ebben a ciklusban tűnik a legkönyebben körvonalazhatónak, hisz a címben megnevezett karakterekről végig E/3-ban szólal meg A doktor című verset leszámítva, ahol viszont E/1-el találkozunk („Felveszem a madárcsőrös maszkom: még az arcomról se jósolhassanak. / A kikötőben már várnak a páciensek, / mint a nem létező közmondásokat gyűjtő parasztok.”.) Ezt a biztosnak hitt szemlélői pozíciót azonban a ciklus utolsó „verse” enyhén elbizonytalanítja. Az áthaladó cím alatt nem egy klasszikus verssel, hanem egy fotóval találkozunk, melyen egy női alak egy boltív alatt suhan át. Így pedig az a kép ezzel a címmel bizonytalanságban tartja a ciklus beszélőjének kilétét. Lehet az E/1-ben beszélő doktor, de lehet, hogy csak a szigeten és a közösségen áthaladó titokzatos voyeur szavait halljuk a versekben. Az ilyen módon homályos karakterű beszélő pedig – mintegy kísértet – ismeretlen forrásból szól a szövegekből.

Végül pedig nem szabad szó nélkül elmenni a kötet kifejezetten erős és jelentéses verscímei mellett. Zárásképpen idemásolom a kedvenceimet: Egy radioaktív kert emléke, Egy textilművésznő emlékezete, A többi Gréta legyen boldogabb, Nem Gagarin utazott messzire, hanem az űr nagy, A hajó léket kapott. A kapitány hazudott. 

Kazsimér Soma

Lódi Gabriella: Lélegzetvételnyi szünet 

Kormányos Ákos: Légzéstechnikák. Fiatal Írók Szövetsége – Forum, Budapest–Újvidék, 2022

 A zentai születésű fiatal költőnek ez a harmadik kötete. A Paraván (2019) és a Töredezettségmentesítés (2021) után a Fiatal Írók Szövetsége és a Forum Kiadó által megjelentetett Légzéstechnikák című kiadvány huszonhárom verset tartalmaz. A kötet fülszövege szerint a két ciklusra osztott versek – Belégzés, Kilégzés – szerzője egyre elmélyültebben dolgozik a szerelmi líra megújításán. És valóban, „szerelme csillagrendszerét” foglalja össze Kormányos Ákos a testpoétika nyelvén: „Görcsösen próbálok / lábujjaidból, ujjperceidből, / hajszálaidból, könyököd redőiből sorokat szőni. / Szeplőidből csillagrendszert.” (Görcsösen)

  Kormányos vérbeli ódaköltő, aki Radnóti szerelmi lírájának örökségét a József Attila-i úton haladva viszi olyan magaslatokba – a kortárs poétika eszköztárát felvonultatva, melyekkel érzetekről, érzésekről és érzelmekről beszél –, ahová a szerelmet emelték a nagy költőelődök, az örök emberi természet részeként. „Végtelen számú deszkából felállított máglyarakás, ami benned ég. / Minden alkalommal / puszta kézzel kiveszek egy-egy izzó fahasábot, / és magammal viszem. (Ha kellően lassan veszek levegőt)

  A versekben a szövegek lehetséges jelentésén túl az emberi test, a testrészek és a testi reakciók, illetve állapotok és azok nyelvi megnevezése közötti viszonyra is történnek utalások: „Mellkasi pórusaimon át szöknek / belőlem a nedvek. / Az izzadtság, a vér, a hártyák és szervek vizei. / Agyamnak oxigénhiánya van, de az ájulás előtti / utolsó löket adrenalin még kelt bennem némi reményt. / Behunyom a szemem, és arra gondolok, / itt fekszel, itt, e rázkódó test mellett. / Egy őrült önkívületével karollak át, / erejével szorítalak magamhoz. (Mellkasomban a tér)

  A lelki vagy képi emlékezésnek a működését is megtaláljuk a kötet verseiben. Ez az írásbeli irodalmi rögzítés nemcsak az emlékezés poétikai megnyilvánulásának számít, hanem a szöveg így válik múlt és jelent közti kapoccsá, a szerelmes testek összefonódását „agya ősi rétegeiből” védelmezve. (A múlt jelenné válik)

  A magyar líra értelmezői közül sokan foglalkoztak már a testköltészettel, azzal, hogyan, miképpen valósul meg a test poétikáján belül az ontológia és az anatómia közötti diskurzus, amennyiben a testiség az önmagát megismerni vágyó költői én metaforája is. Kiss Noémi egy tanulmányát idézve: „A testről való beszéd figuratív természete kulturálisan feltételezett képzettársításokkal működik együtt, a nyelv mitologikus rétegeinek képeivel: a test mint a természet tárgyi és élővilága, mint az emlékezés helye és mint a létezés eltörlésének lehetősége nyerhet jelentést.”

  A szerelmes test poétikájának rétegzését a kortárs magyar lírában Kormányos Ákos költészete folytatja tovább, akinek verseit olvasva megbizonyosodhatunk: a test mulandó anyag, a szerelem örök eszmény: mindennek az emberi létezés mértékével felfogott lényegét pedig az itt-ben és a most-ban kell átélnünk.

Elajándékozott őrangyalok – Kormányos Ákos: Légzéstechnikák

Kormányos Ákos harmadik, Légzéstechnikák című könyvének borítója egy csontvázat ábrázol törökülésben, kezében színes, ziherejsztűvel teletűzdelt luftballonok. Csizmadia Molli képe megelőlegezi azt az állapotot, ami általában a meditációban és e kötetben egyaránt fontos – a „levetkőzés” helyzetét.

E helyzetben nem csupán külső környezetünk válik távolivá, de önmagunk határai szintén: „Én nem vagyok sehol, / de a szobában lévő tárgyak helyét fel tudnám sorolni…”; „Egyszerre csönd lesz. Megállnak az órák. / Ezt hagyták ki tanításaikból a jógik. / Meditálni a másik légzésére is lehet.” Az ide vezető út nem könnyű. Negatív tapasztalataink, szorongásaink nem csupán a lélek szintjén dolgoznak bennünk – kivetülnek testünkre is; annak fájdalmai, betegségei megfertőzhetik szellemünket. A testi-lelki szinten működő nyugalmi állapot megteremtésének egyik legismertebb formáját képezik a be- és kilégzések tudatosságára épülő légzésgyakorlatok.

Légzéstechnikák – testorientált költészet

A kortárs költészetben gyakorta találkozhatunk elvont fogalmisággal, melyet csak többszöri olvasás után sikerül dekódolnunk. Kormányos Ákos versei ezzel szemben letisztultak, könnyen olvashatók, s talán fizikai irányultságuk okán is megragadhatóbbak. A szövegeket olvasva erősen testorientált költészettel találjuk szemben magunkat: ahogy a szerző korábbi kötetében, a Töredezettségmentesítésben, úgy a Légzéstechnikákban is a test köré szerveződnek a versek. Kormányos e szókészlettel a különböző érzelmek, állapotok megragadása mellett hangulatot, atmoszférát teremt. E világban a szó hitelét veszti a test tapasztalataival szemben:

Nem elég, hogy látom, / és nem elég, hogy mondod. / Mellkasommal, vállaimmal, / alkarommal, tenyeremmel, ujjperceimmel, / nyakammal, arcommal, ajkaimmal kell / megbizonyosodnom róla, / hogy jól vagy. Hogy nincs semmi baj.”

A könyv két ciklusra oszlik. A Belégzés első (és egyben a kötet egyik legerősebb) verse, a Mellkasomban a tér izgalmas részletességgel írja le a testben előálló rendellenes mozgásokat, mely által kirajzolódnak a fájdalom nyomvonalai: „Én sem tudok aludni. / Mellkasomban a tér kicsinek bizonyul. / Szívem apró lépésekben kinövi helyét. Megfeszül a szívburok, szétreped a rekeszizom. / Lassan behasad a mellhártya, tüdőm szétömlik a mellkasomban. Megreccsennek a bordák, és / az egyre növekvő szív befurakodik a garatomba.”

A költemények nagy része érzékeny, a szerelmes versek határvonalán mozog. Folyamatosan jelen van bennük egy másik szereplő is, ez a jelenlét adja a kötet gerincét. Léte állandó, mégis bizonytalan: „Te hiszel Istenben, / én istenben hiszek. / 5+3=8. / Én kutatom a tobozmirigyet, / te hiszel a tobozmirigyben, / számodra a harmadik szem a páratlan szerv. / Kettőnk közül én állok értelmetlenül / afelett, hogy itt fekszel mellettem.”

A sorok gyakorta a versbeszélő teljes eggyé olvadását sugallják a megszólítottal: „Gyakran arra ébredek, / hogy lehunyt szempilláid mögött, / a múlt jelenné válik. / Felriasztanak tested rándulásai, szakkádikus mozdulataid hatására, / feleszmél bennem az állat.”; „Ha kellő lassúsággal veszek levegőt, / olyan lassan, hogy már nem jut elég oxigénhez az agyam, / egy ponton kifordulok a testemből, átfordulok beléd.”

A kötetben a megszólítottról nem tudunk meg sokat, csupán jelenléte, valamint a lírai énre gyakorolt hatása erőteljes. Talán emiatt érezhetjük úgy, hogy a szubjektum egy személyhez intézi a sorokat – az ellenkezőjét nehéz lenne alátámasztani. Kapcsolataink hatására akarva-akaratlanul elhagyunk magunkból részeket. A Légzéstechnikákban a másik elvesztése az önelvesztés lehetőségét, de sokkal inkább bizonyosságát is magában hordozza: „Görcsösen próbálok / lábujjaidból, ujjperceidből, / hajszálaidból, könyököd redőiből sorokat szőni. / Szeplőidből csillagrendszert. / Fuldokolva levegő után kapkodva…”; „Végtelen számú deszkából felállított máglyarakás, ami benned ég. / Minden alkalommal / puszta kézzel kiveszek egy-egy izzó fahasábot, / és magammal viszem.”

A Belégzésben a másik „kézzel tapintható” jelenléte összességében pozitívabb hangot ad a ciklustestnek; a Bódulat és a Konferencia című versek a közös hétköznapokban rejlő egyszerű szépséget ragadják meg. A ciklus fájdalma a sejtelemben rejlik, hogy ez a jelenlét nem marad állandó, változás fog bekövetkezni: „ki tudja, két hét múlva is leszel-e még.”

A másikra utaltság

A Kilégzés ciklus elején a versbeszélő lába alól kicsúszik a talaj, önmaga ellen fordul: „Kivájnám a szemem, kitépném a nyelvem, / letépném a fülem, az orrom, / lenyúznám a bőröm, / és idegszálat idegszállal összekötve, / neked adnám érzékszerveimet.”. A verseket valamiféle erőteljes lüktetés jellemzi, némelyikük vibrál az indulattól. A szubjektum kifordul önmagából, nincs mellette az, aki segítene embernek maradnia. A Napi rutin verscím is azt sugallja, hogy az önkívület mindennapos tapasztalattá vált:

Mint egy mitológiai lény, / magából kifordított ember, / zsigereiben vasra vert állat. / (…) Kell, hogy önkívületben, hörögve / szorítsalak, hogy alig kapjak levegőt, / hogy sejtjeim sejtjeidbe torkolljanak. / Hogy végül apránként, lassan, / minden levegővétellel / egyre inkább visszatérjek. / Vissza emberi alakomba.”

Azonban a Kilégzésben is találkozhatunk a másik jelenlétével. Ez gyakorta egy másfajta, magasabb szintű, szellemi ottlétet sejtet: „Viszlek magammal. / Szemed színét a fénytörés nélküli világba. / Orrod és füled hajlatait a felület nélküli világba, / homlokod ízét az origó nélküli világba. / Gondolatod a létnélküliségbe. / Hirtelen tér lesz, idő és fogalmak.” A versbeszélő megszólalásmódja a kezdeti indulat után fokozatos nyugalomba csap át: „Markolnálak, ha nem csúsznál, / de kezem folyton lefolyik / hátadról, fenekedről, nyakadról. / Izzadtak vagyunk. Önpercepciónk teljesen összezavarodik, / feladja ellátni feladatait. / Elveszítjük testtudatunkat. / Meditálunk.”.

E magasabb szintű tapasztalat a másik megismerésében is fontos szerepet játszik, a szubjektum már másnak látja őt, mint azelőtt: „Igencsak meglepett, hogy ilyennek még soha nem láttalak. / Egy önmagamból kiesett, önfeladott pillanatban / megpillantom az arcod, és rádöbbenek, / hogy soha előtte igazán, / de azóta is néha. / Pillanatokra felnyílik a harmadik szem.”

A kötet találó zárása az Önkívületben ölelni is lehet című vers, mely során a szereplők elérik azt az állapotot, melybe a meditálás eredményét is beleláthatjuk, ahol valóságunk törvényszerűségei érvényüket vesztik, életünk apró darabkái láthatatlanokká válnak, vagy más színezetet nyernek:

Utolérlek, hogy átessünk oda, / ahol nincsenek ablakok, nincs ölelés, sem autórobaj, / de nincs a nyakamon a leheleted sem. / Nincsenek newtoni törvények, / és a háromszög belső szögeinek összege sem 180 fok. / Ahol csend van. / Nem a hangok és zajok nem-léte van.”

Érdekes módon e tapasztalatot is a megszólított teszi megélhetővé az én számára: „Érzem, hogy nem vagy itt, és azt is, hogy vinnél magaddal. / Veled akarok menni.”

A függetlenedés ilyen szempontból nem valósul meg, noha a kötet utolsó sora azt sugallja, ez eleve nem is volt célja: „Hanem csend van. A kettőnk csendje.” A szövegekben erősen lüktető, feltétel nélküli ragaszkodás kulcsa talán épp az első, egyetlen ciklusokon kívüli versben rejlik, melyben a lírai én odaad valamit a másiknak, ami minden szinten pótolhatatlan, s talán végzetesen visszafordíthatatlan is: „Egy lélekhez három őrangyal tartozik. / Ügyfélfogadás havonta egyszer, / ügyintézés szigorúan személyesen. / Jártam bent két hete, / a nevedre írattam angyalaimat.”

A Légzéstechnikák letisztultsága, követhetősége ellenére nem könnyed olvasmány. Megtalálhatjuk benne észrevétlen ragaszkodásainkat, függőségeinket, a magunkra maradás olykor ránk nehezedő súlyát. Kifejezésmódja a Töredezettségmentesítéshez hasonlóan lehetővé teszi, hogy saját bőrünkön érezzük a lírai én törékenységét, majd vele együtt szilárduljunk meg. Úgy tűnik, a törések mégsem céltalanok, hozzásegítenek ahhoz a valósághoz, ahol „a hang végül ritmus csupán. / Egyszerre csönd lesz. / Megállnak az órák”.

Csehy Zoltán: Dublőr-monológok, költői logopédia, kisebb-nagyobb módosítások

(Újabb hat magyar verskötetről)

Az alábbi hat verskötetet nem lehet „egy lapon említeni”: hangsúlyozott jelenbe vetettségük, élénk párbeszédkészségük ugyan kirajzol egy közösnek látszó hálózatot, de már egy közepes érzékenységű szeizmográf is legalább annyi eltérést érzékelne. Nem beszélnek el egymás mellett, inkább rábeszélnek egymásra. Az alábbi megközelítés mégis megpróbál szólamokra fülelni ebben a fölöttébb kellemes hangzavarban.

(Szőcs Petra: A gonosz falu legszebb lakói. Magvető, 2022)

Szőcs Petra új verskötetének egyik legizgalmasabb vonása a rögzíthetőség lehetőségeinek, illetve a filmezés referencialitásának problematizálása: szerepjátszó dublőr-monológok, filmszüzsék, lírai montázsok, színpadi gyakorlatok és látomások kavarognak benne. Mintha egy különleges forgatáson lennénk, a filmforgatás „monasztikus szigetén”, ahol a tudat mélyéről, a családtörténetből, az olvasmányokból, mesekönyvekből összesereglett szereplők próbálják meg összerakni a forgatókönyvet, ráadásul gyakran önazonossághiánytól vagy épphogy rejtélyes járványoktól sújtva. „Nem találunk rendes színészeket idehaza” — hangzik el az egyik szövegben, mely a speciális castingként is értelmezhető kötet egyik alapnarratíváját is jelzi. A szereplőtoborzás után sem biztos, hogy a film elkészülhet: „Sosem fejezzük be ezt a filmet. / Az ikrek felnőttek, a kénes fürdőt nem engedélyezik. / Mint filmtöredék nem értékelhető”.

A kötet olvasható izgalmas, és nagyon is magasra értékelhető filmtöredékek archívumaként is. A leginkább talán katasztrófafilmekként, ahogy arra az utolsó, az ötödik ciklus címe is utal: Egy katasztrófakutató naplója. A kötet egy teljes ciklust szentel a portréversnek, a retorikai arcadás izgalmas műfajának: a tizennégy szöveg a legkülönfélébb karaktereket teremti meg és a legkülönfélébb narratívákat sejteti. Carol „felszámolható erdélyi akcentusa” pl. az „angol kiejtésjavító” után nyilvánvalóan új, kerekebb alkalmi filmidentitást kreál, de azért kihatással van a teljes önértelmezésre is. Labodát Róza nem a nyelvek, hanem a nemek viszonylatában válik sajátosan teljessé: „Nem férfi, nem nő, nem hermafrodita, / nem lány, nem fiú, / hanem minden”. Ez az androgün totalitás nyilván képes szerepekre bomlani. A kivetkőzés vagy átváltozás nyelvi energiáit fokozza például A pálcalábú madár című versben megjelenő archaikus ősszöveg (Ómagyar Mária-siralom), vagy a László című versben a végtelen szakszerű szenvtelenséget szimuláló, pregnánsan groteszk szubverzió („László már nem baszható tavasszal, / mert őszi fiú. / Márciusra kimegy belőle a vitamin”).

A kötet központi tere, a sziget egyszerre titokzatos, felfedezésre, feltérképezésre váró terep, egy úszó hajó, a bolondok hajója, egy járványkórház karanténja, de lehet akár az önismeret belső territóriuma, stratégiai gyakorlóterepe is.  Külön dinamikát ad a kötetnek a távlatok és távolságok mozgatása: a közel engedés, és a távolságot szabályozó, óvatos járványmechanizmus („krétázott csónakba ülj, / az higiénikus”).  Olykor archetipikus lények, babonaságok, szürreális-abszurd elemek rendeződnek egységbe, és lépnek be a családtörténetbe. A Családi kör című, 1935-re (!) visszadatált versben pl. az Arany-féle biedermeier elvárási horizontot megidéző szöveg valamennyi szerepét a nőiség izgalmas formái veszik át: a „babonás lányok”, a „racionális nők”, a miseingeket varró nők, a természeti népek szőnyegeit szövő nők. Családcentrikusok és divatkirálynők lépdelnek az intim feminista lépcsőfokokon vagy épp triumfálnak látványként a kifutón, hogy végül visszahulljanak saját történeteik archetipikus mélységébe: „a nő egyre több jogot akar, de végül, / az otthon felé tart, nem lesz külön erő, külön akarat, / csak nő”.  A nőiség mint performativitás földközelisége, termékeny varázsereje nem egy remek szöveget tart lendületben.

Az Egy textilművésznő emlékezete című négysoros remekül él a történetszövés képzeteivel, utal a beszélgetés, illetve az antik labirintusból kivezető fonál motívumára, de a Párkák sorsfonalára is. A „lebontások” katalogizálása az idő tartalom nélküli szétszálazódására céloz, a lista ugyanakkor létrehozza az emlékezés potenciális szövetét. A féllábú, autót vezető nagybácsi hiányzó testrészét nem illik észrevenni, mert ott a szürrealista kompenzáció: „két orral és négy-öt szemmel száguld az autópályán”. Talán egyenesen Picasso, Dalí, de Chirico vagy épp Magritte műveiből jönnek elő ezek a figurák, és keresik helyüket a régióban, melynek egyik főtérképésze Bodor Ádám lehetett. A versek zöme szinte a metalepszisz alakzatát kínálja fel értelmezési alapul: a világok átjárhatók, egymásba nyitódnak. Az édenkert és „egy radioaktív kert” (Csernobil után) nagyon is azonos lehet, ahogy a sivatagi archeológia is lehet „régészeti homokozó”. „Milyen egy feltámadt férfi teste? / Más a húsa. Érződik rajta, hogy átment valamin”— olvasható a Nagyidő című intarziás remeklés egyik szöveghelyén, amely a halálból az életbe tartó mozgás lehetőségét is a testhez és a nemhez köti. Szőcs kötetében erőteljesen van jelen a gyász motívuma, illetve a különféle, többé-kevésbé kiismerhetetlen (a gonosz faluhoz kötődő) rítusok, varázslatok világa is, melyek révén az élet illúziója újrateremthető, talán ez épp a „nagyidőnek” nevezett, a tempusszal (kisidővel) szembeállított aeternitas barokk energiáinak működésére összpontosuló képzetben lehetséges. Ugyancsak e ritualizáló dramaturgia része egy esküvői készülődés fázisainak fel-felvillantása (A molett menyasszony sminkje).

Szőcs kötetében mindenki fertőzött, konkrét vagy átvitt értelemben (az ásatást „egy feketehimlős férfi” vezeti, az orvos „madárcsőrös álarcot” visel). Az álszerep következményeiből izgalmas gondolati feszültség teremtődik, például a diploma nélküli papnő ügyének következményei groteszk intellektuális gyakorlattá válnak: „akiket eltemetett, nincsenek eltemetve, / és akiket megkeresztelt, pogányok azok mind”. A beavatatlan vagy a szerepével visszaélő azonban nem lepleződik le mindig, hanem szinte az elviselhetőség határáig gerjeszti a poétikai kisülésekből gyülemlő manipulatív energiákat. A költő által működtetett, egészen kompakt módon talányos versnyelv atmoszférateremtő ereje tagadhatatlanul karakteres: ez a kötet valódi ínyencsége a mai magyar lírának. Csak az első percben tűnik boszorkányos ügyességgel megalkotott helyi mágikus realista lírának: a versek sokkal inkább aprólékos gonddal berendezett diorámák képzetét keltik, melyek egy kollektív hagyománytudat és egy privát emlékezetstratégia egzotikusnak ható, mégis ismerős stációin vezetnek végig.

(Fehér Renátó: Torkolatcsönd. Magvető, 2022)

Fehér Renátó verseivel először élőszóban találkoztam: egy könyvheti szerzői felolvasásra felfigyelve vásároltam meg (felettébb lelkesen) az első kötetét. A Torkolatcsönd nem Garázsmenet, nem is Holtidény: ezt a kötetet nem lehetne teljes egészében felolvasni. Erőteljesen reagál ugyanis magára az írás-, illetve törlésaktusra, a matériára: a lefestés, az átsejlés bevett eljárás, a zenei és az írásrendszerek közötti hangzáskódok laza mozgása is működik (a logopédia című verset egy kottáspapírra gépelte le, és Balogh Máté zeneszerző emlékezetes művé alakította), a variációs technikákra is jelentős hangsúly esik (például a kopogósan jambikus Nyálkövek című vers esetében), a zárójelek kiürülhetnek, a címek zárójeleződhetnek, a szótagok eltávolodhatnak, vagy a szavak szótagolva íródnak le, akár egy ábécéskönyvben. A nyelvi zavarokra hol ironikus utalás történik („hívja egy lányt afáziának”), hol az azok elhárítására utaló fogalmak jelennek meg (Logopédia ciklus). Egy kihúzott, sőt alighanem a szerkesztő által megglosszázott („Végül kudarc. Kihúznám!”), paradox módon mégis a kötetbe rendezett nyelviskola című vers a nyelvhez való viszony széles skáláját vonultatja fel a magyartól kezdve a newspeaken és a jelnyelven át az afáziáig, hogy aztán egyetlen gesztusban felszámolódjon a teljes sor.

A Fülkebontás ciklus kommunikációs csatornái a telefonálás, a kapcsolatteremtés metaforikusságán át vezetnek a transzcendenciáig („halló, halló, üdvözlégy, Uram”), a gyónásig („ezt gyóntatja ki a fülke”), a gyászig („nem maradt belőled föltárcsázható”), a saját nyelvét régen elhasználó egzisztenciális szorongásig is („Hiszen mit is mondhatna, / aki húsz éve szorult be egy telefonfülkébe?”). A ciklus függeléke, amely a Fülke című vallási magazin rádiós hallgatóihoz szóló vers, remekül bizonytalanítja el a csend, a hallgatás, a beszédkényszer, a beszédképesség és a hangzás viszonyát: „a hallgatást hangosítjuk fülsiketítővé”. A remek kisciklusban a gyónás hallgatássá való lebontása történik meg, az akadozó beszéd visszahelyezése a feloldozó csöndbe.

A Logopédia című ciklus kombinatorikus, jelelméleti játékteret nyit, a nyelv olykor materiális darabjaira hullik, máskor univerzálisabb kóddá lesz („fogyatkozik a vízhozam szókincse”). A szögletes zárójelek, a szótagokra hullott szavak, az egymástól eltávolodott „testrészek”, amputációk, kiiktatások vagy halmozások, gyanús szóközök veszik fel valamiféle romhalmaz („valaha egy egész mondat állt itt”), valamiféle archeológiai terep funkcióját, miközben megidézik az ősállapotot (például a Pilinszky-szövegvilág mintázatait). Ebbe a térbe lép be olykor az objektív leírások szólama: a [ki-be-tűz-he-tet-len] című versben ilyen Tatárszentgyörgy honismereti leírása. A szólamot egy másik keresztezi, a Csorba Róbert és két gyereke halálát elmesélő gyilkosságé. A szöveg azonban romlani kezd, ilyen-olyan javítások jelennek meg a testén, de ezek is inkább fekélyszerűek vagy túl sterilek, míg végül a vers teste menthetetlenül belepusztul az általa elbeszélt gyilkosságokba, és kibetűzhetetlenné válik. Ez a ciklus a reflexióké és allúzióké is: a Tajték című versben a szerző Kavafisz Ithaca című versének szentenciáját Odüsszeusztól Loleley kölcsönzi ki, A torkolatnyi csönd, amíg a kivégzőosztag újratölt egy eltorzult Kertész Imre-motívum lettrista hadrendbe helyezése. A Rabszolgakórus Verdi Nabuccójának magyar változatából takar ki részeket, de felbukkan itt Térey János, Kemény István vagy Kántor Péter is mint jel- és versgenerátor, ősatya vagy vitapartner. A Magyar Irónia Háza című költemény nyilvánvalóan metapoétikus gesztus kíván lenni, és a posztmodern irónia „rémuralmának” megdöntésén is munkálkodik, ha a sok-sok neoavantgárd már nem készítette volna elő ezt a dramaturgiai magaslatot.

A Philtrum-ciklus a philtrumból mint anatómiai fogalomból indul ki, de a zsidó hagyományhoz is kötődik: a felejtés angyala ugyanis a gyermek születésekor philtrumot „suhint a magzat szájára, aki az egész Tórát elfelejti”. Ez a felejtés, újrafelismerés a szövegarchitektúrákban is látványos: az első vers például az első duinói Rilke-elégia jellegzetes mondatával indul: „Iszonyú minden angyal.” Ez a nyolc szöveg magában is elég lenne annak igazolására, hogy Fehér Renátó igen kiváló, magasbiztos technikai tudással rendelkező költő, aki remek damaturgiai érzékkel rendezi el választott motívumait. A test anatómiája és a tudástól megfosztott test alkotja az egyik motívumláncolatot, a másikat a nyelvhez, nyelvekhez, a szöveghagyományozódáshoz való viszony leterheltségének (például a fordíthatóság, a kisajátítás, a dezinformációs hadviselés) megannyi alakváltozata.  A születéskor „megtagadott”, kitörölt tudás és a róla való beszéd, vagy a beszéd általi visszanyerés lehetősége testpoétikai aspektusokkal találkozik. A „szeretetnyelv” lehetősége például egy izgalmas, de nem igazán meggyőző válasz „egy férfitest súlyának költői kérdése alatt”.

(Stolcz Ádám: Transz. FISZ, Apokrif, 2022)

Míg a test Fehér Renátónál a tudástól való megfosztottság érzetével születik, Stolcz Ádám második kötetében a test nemi határai mosódnak el („Mostanában, úgy-ahogy, / hímringyóként élek”). A vásárra vitt bőr motívuma a mitológiaivá növesztett, majd ironikus létkomponenssé emelt androgünitásban azonban korántsem jut nyugvópontra, ugyanis gyors egymásutánban számos más létforma lép fel még releváns önmeghatározásként: ez a jelenség egyszerre értékelhető önazonosság-keresésként és szerepjátszásként, és egyszerre narratológiai-dramaturgiai rítusként, amelyet ez a szerepnarratívákra bomló kötet celebrál meg.

A kötetet a kötetcímadó vers zárja: a Transz ezúttal a migránslétre vonatkozik, a főhős itt „szimpla bevándorló”, aki épp szimplasága miatt szorul ki az édenből, miközben a szomszéd édenkertjében kertészkedik egy sövényvágó ollóval, mely szinte metaforikus testrészévé válik. A sövénylabirintus konkrét valósága mitológiai térré lesz, amelyben újabb szerepek lehetőségei várnak rá, a „szellemszerű kukástól” az „arctalan csuhásig”.  És a nyilvános terek látványos strukturáltsága mellett a kis privát terek („egy lyukban élsz”) animális infernója tágul elviselhetetlenné. A bevándorló, a migráns pozitívabb ellenpontja a vándor, amely azonban valójában az „álutazó” profiljára kopírozódik rá (Spirál). A Kincsvadász című versben ugyancsak megjelenik a vándor pozíciója, aki most épp „elhízott, ellustult csavargó”, akinek esélyes sincs, hogy a „kincstelen térképen” ráakadjon bármire is. A kukásember a szemét analizálásából olvas ki mindent az irigyelt „másikról”: a kukás a köznapok bizarr kincsvadásza („az életedben guberálok”), aki közben terminátornak képzeli magát (A kukásember). A postás viszont „rosszul osztotta szét” a szerelmesleveleket: a „vénülő szem” a kukkolásban teljesíti ki magát, miközben az imádat tárgya eltűnik a „leszaró pillantások alatt”. Érzéki nézés és érzéketlen visszapillantás: dráma nélkül, mégis drámaian.

Stolcz rendkívül közvetlen hangú szerző, laza szerkezetű szövegei mögül olykor szinte rock- vagy punkzene dübörgése hallatszik, máskor épphogy valamiféle tudatosan rontott, mélyen ironikus gépzene szivárog elő kéjesen-rozsdásan (ezt sokszor a triviálissal játszó rímösszecsengetések jelzik). Kötetének hatalmas előnye a laza, a beatköltők lezserségét idéző hang, de sokszor hátránya is, főként a komponálás feszességét és a közhelyek lebontását illetően. Mégis, amikor elmerülünk ebben a világban, az a jogos benyomásunk támad, hogy összehasonlíthatatlanul jobb ilyesmit olvasni, mint egy versben ürítkező létfilozófust vagy egy önmaga játékaiba feledkező ékszerészt.

A transzkulturális nyelvtapasztalat Stolcznál is erőteljes, s ez is, akárcsak a testképlet, ellenpontosan van megalkotva: „Aki nem anyanyelvű, az hiába is beszél. / Ha megszólal is, hallgat”. A hiányzó nyelv ellenére való beszéd is kétségbeejtő transz, azaz átmeneti, köztes állapot. A tudás hiánya is köznapibb természetességgel tör elő a Tanár című versből: a megbélyegzések poétikája ez is. A tanári hang életimperatívuszként, sorsítéletként hangzik, de ügyes fogásokkal fordul át a szöveg iróniába, miközben a jelenetezés a személyes emlékezetbe farol, melynek bizarr dokumentuma egy széttépett fotó: „És most elhúzol, mint pingvin, a sarokba! / Egy távolodó jégtáblán úszol, / a tér szétesik fekete-fehér / fényképdarabokra.” 

Az állati lét nem pusztán a migránsversek sajátja, de erőteljesen használt viszonypont máskor is: a Gyúrás című szatirikus versben a konditerem trópusi erdejében jelennek meg az állatok. A vers elbeszélője a személyi edzőben narcisztikus egójára ismer, és egy potenciális, az önmagukat önszerelemre lobbantó testek önimádó boldogságprogramjában oldódik fel, melynek csúcspontja a tükörkép és az én között véglegesen elbizonytalanodó viszony.

Otthontalanság, hazatalálás: régimódi, mégis elképesztően aktuális verstémák, melyekhez a kortárs líra újra nyelvet keres. Nem állítom, hogy Stolcz Ádám meg is találta, de a keresés közvetlen kudarcretorikája („Legyen a búcsúszó: / mégsem voltam tökös.”) rendkívül olvasmányos, és vitathatatlan eredményekkel járt.

(Szabó T. Anna: Vagyok. Összegyűjtött és új versek. Magvető, 2022)

Szabó T. Anna profi. Bámulatosan biztos kezű, remek formaérzékű költő: ez költészetének egyik legnagyobb erénye, ugyanakkor egyes kritikusainak szemében hátránya is, mivel ebben az olvasatban ez a különleges, ámbár biztonsági líra mentes marad a termékeny szubverziótól. Összegyűjtött és új verseinek gyűjteménye jó alkalmat ad rá, hogy mind egységességében, mind árnyalataiban alaposabban szemügyre vehessük az eddigi életművet.

Ahogy a kötetcím is jelzi, a költő az én helyét keresi a potenciális szöveg és a csönd tereiben, a sajáttá tett mások és a mássá lett saját költői zónáiban. Költőként „lenni” csak keveseknek sikerül, nemcsak irodalomtörténeti értelemben, hanem a szöveggenerálási technikák szerepvariánsai felől nézve is.

Szabó T. Anna verseinek jelentékeny része bizalmi líra, de ugyanannyira jelentékeny része a kameraszemmel kirajzolt dokumentumköltészet is, amikor „lázasan rögzíti a szem / a szaggatott mozgású filmet”. A film, a némafilm narratív forma, mely az alaposan szemügyre vett apróságok, gesztusok, mozgások költői dokumentálása révén teremt magának nyelvet. Filmszerűen bukkan fel egyes Szabó T. Anna versek inszcenírozásában Nemes Nagy Ágnes költői öröksége is: az összhang, a finom korrekció, a moduláció mindig kivételesen érzékeny módon jön létre. Máskor a Nemes Nagy-ősszöveg úgy viszonyul a Szabó T. Anna-vershez, akár egy röntgenkép a testhez.

Egy-egy összegyűjtött verskötet alapjáraton tekinthető önéletrajznak is, de ez meglehetősen leegyszerűsítő szempont lenne még akkor is, ha a jelenlét és önazonosság a kötet címének jegyében markánsan egyértelműnek tűnhet. A költő önéletrajzában nyilvánvalóan szerepet kapnak költői genezisének alakjai, illetve azok a technikák, melyeket épp énje, identitása kiszélesítése, kiteljesítése vagy elmosása, eltüntetése érdekében tesz. A költő elsősorban átváltozóművész és átváltoztatóművész. „Jelképeink: vak angyalok” — tartja a költő, és máris a fiziológiai bizonytalanság és a transzcendens bizonyosság territóriumaiban jár. Ez a barangolás Szabó T. Anna verseiben kedélyes átjárhatóságot eredményez, s talán nem túlzás azt állítani, hogy versvilágának egyik legizgalmasabb összetevője a közöttiség félelemmentes tudomásulvételéből fakadó spontán bizalom, a belső erkölcsi törvény hatályába vetett hit.

Az impozáns szövegkorpusz egyes részeinek megítélése ma már erőteljesen kirajzolódik a kritikusi segédvonalak mentén. A gyűjteményes kiadás kontextusában én az Elhagy című, 2006-os kötetet látom a pálya csúcsának: ezek a szövegek a helyzetbe hozott, érzékeinkre támaszkodó asszociativitás és a kultúrtörténeti utalásosság rendkívül sűrű metaforikus hálózatait alkotják meg, merőben új viszonyulást teremtenek a testhez, a születéshez, újszerű kapcsolatot létesítenek a lélektopográfia és a fizikum között. A költő az érzelmek anatómusa és a testműködés lélekgyógyásza lesz. Az anyaság, a testben élő másik, az alakuló, majd kialakuló test, a női és a férfitest interakcióiból nemcsak az intimitás feltérképezésére nyílik lehetőség, hanem a természeti harmóniát beárnyékoló létszorongatottságra is rálátni.

Az összegyűjtött versek mellé egy ciklusnyi új vers is kerül. E szövegek a régiek nemes párlatait őrzik, de van néhány olyan vers is, mely hatványozottan meglepő lehet. Ilyen például a Geometria című, amelyben kiemelt szerephez jut a hangszimbolika és a térképzetek újszerű értelmezhetősége: a négyrészes kisciklus egyenesen Ligeti György kottalapjaira kívánkozna. A zenei kombinatorika útvesztőibe vezet az Allegro is. A nyári test a testpoétika önironikusan játékos regisztereit szólaltatja meg újra.

Az összegyűjtött versek szinte kikövetelik a summázatot, az egyértelmű értékítéletet. Csak a nagyokból vagy a kedvencekből tárolunk otthon „ennyit” egy helyen. Természetesen ezt a „műfajt” csak az a kiadó vállalja be, aki biztos abban, hogy a szerző vagy ebbe, vagy abba, vagy akár mindkét kategóriába beletartozik.

(Fekete Richárd: Módosítás. Scolar, 2022)

Fekete Richárd kötete a traumaköltészet irányából olvasódik: a létszorongatottság, a magány, az elnéptelenedő privát élettér gyötrelmei jelennek meg benne, miközben a radikálisan alanyi költészet klasszikus narratívája érvényesül. A páros rímű nyolcasokban megszólaló Ünnep című költemény legalábbis alaphangként ezt szólaltatja meg. A konzervatívan rendezett versforma és a benne generálódó szövegfeszültség kettős töltete mellett az ellentétezés, illetve az illuzórikus önmegnyugtatás („Nincs semmi baj!”) és a kérlelhetetlen tárgyilagosság élveboncoló agressziója vált ki erőteljes hatást.

A „kocsonyás ég” vagy a „lucskos talaj”: a halmazállapotvesztés emocionális megfelelője. A más és az ugyanaz nemcsak egymást kizáró minőségek, hanem az ismétlés, az újrakomponálás esélyeinek energiagócai is. A szöveg időnként szinte mágikus rítusszöveggé, halmozássá válik, amely a hiányzó másik fél pótlására vagy kiiktatására tesz meddő kísérletet. A belénk épülő hiány fájdalmát azonban nem nyomhatja el sem rímzene, sem korrekt ütem, a disszonancia szét-szétfeszíti a rácsozatot. Ugyancsak dramaturgiailag erőteljes gócpont a diagnózis kimondása, amely a versforma gyakorlati megvalósítására is céloz: „három szótag, hogy vége van”. Elválás, gyerek, kiszakadás és kirekesztődés: Fekete Richárd nem mindennapi súlyt cipel, s nem könnyű egyensúlyozni ekkora teherrel a kortárs költészetben, ahol az irónia vagy a groteszk kínál könnyebb feloldási lehetőséget a hagyományos transzcendenciával szemben. „Egy gyerekrajz a kanapén”: ez a sor mindennél tökéletesebb kiélezése annak a lelki folyamatnak, mely az ünnep elengedését pszichologizálja.

Teremtenek-e a közös, ám véglegesen megszakadt vagy külön irányokba fejlesztett narratívák értelmezhető világot a „néma” harmadik, a gyerek számára? „Nem tanítottak meg magamért élni”— írja Fekete, s ez a hibás pedagógia örökletesnek látszik. A Búcsú madárcsonttal című verssorozat különféle válaszokat próbálgat ki merő feltételezések alapján, noha reális párbeszédnek esélye sincs, illetve csak a soliloquium szigorú belső formáira van lehetőség. A csonka család a csonkaságot tabloid módon viseli, mentálisan, emocionálisan megrövidített lényekre osztja az egészet, a tudat az aranykor, a paradicsom elvesztésének drámáját játssza újra meg újra.

Az angyal és a gyerek közös nevezőre hozott képei kiszabadulnak a tájba, a természetbe, madarakban reinkarnálódnak, álmokat bérelnek ki: „egy forró tenger távoli / partját félig ellepik / az ázott gyerektollak”. A Láthatás című vers keserű szociotapasztalatának izzó érzelmeit nehéz feledni: Fekete ebben a verstípusban szabadítja ki a témából a maximális energiakisülést. A „néma harmadik” szorítása „kifacsarja” az időt, miközben a közös érzelembe vetett bizalom gesztusai fokozatosan halnak el a szomorúságban.

Az Esküvői album című hosszúvers érzelmi skálája rendkívül cizellált: a szerző itt radikálisabban képes játszani a távolsággal és a távolságtartással, a múlttá alakulás természetességét ugyan itt is traumatikusan kezeli, de az emlékezés mechanizmusainak gazdag érzelmi átitatottsága több szólamot eredményez.

A harmadik egység (Reggel) a felébredés, az újrakezdés kényszerét és lehetőségeit veszi számba, a napfény finom kibontakozása, kisebb-nagyobb területhódítása a lelki tájakra is kiterjed. Az „álom kristályszerkezetét” módosító intenzív jelenlét újra kontextualizálni tudja az ént. Ébrenlét és alvás, megnyugvás és álom: ezek az állapotok a költői narráció terepei, koordináták és geográfia nélküli terek, miközben kiszámíthatatlan lelki folyamatok öngeneráló mechanizmusainak vannak kiszolgáltatva. Kevesebb emlékezés, kevesebb „kellemetlen mese” és kevesebb halmozás: ez az önterápia szanatóriumának három gyógypillére.

Fekete kötetének „drámával” ellensúlyozott esztétikai konzervativizmusa határozottan érvényes költői programnak bizonyult. A „módosítás”, mely sokkal inkább hasonlít radikális átrendeződéshez, egyszerre válik szubverzív és gyógyító erővé.

(Kormányos Ákos: Légzéstechnikák. Budapest–Újvidék, FISZ, Forum, 2022)

Kormányos Ákos Légzéstechnikák című kötetének címe önkéntelenül is felidézi a szinte vele egyidőben kiadott, friss Gerevich András-kötet címét. Mi rokonítja a Légzésgyakorlatokat a Légzéstechnikákkal, és miben térnek el a legradikálisabban? Míg Gerevich elsősorban a fogyó levegő és a magányba, szorongásba, veszteségekbe való belenyugvás emlékképeinek, illetve a nagyvárosi szociokulturális légkör költőjének mutatkozik, Kormányos a levegőtlen tereket humorral „szellőzteti ki”. A járvány, a szorongás, a lélegzés, a levegőhöz jutás és a lelkizés, a fiziológiai jelenségek mentálissá transzformálása és összekapcsolása itt is, ott is felbukkan, ám a reakciók meglehetősen eltérnek.

Az őrangyalok frappáns munkaköri leírásával induló, szemérmesen visszafogott méretű Kormányos-kötet egyetlen hatalmas belégzésből és egy lassú kilégzésből áll, a kötet tárgya mintegy életelv és narratíva is. A Mellkasomban a tér című versben a testet túlnövő szív groteszk képe emblematikus, hosszan eleven marad az olvasóban: a vers a szív destruktív uralmát írja le, de ez a játék azonnal kétélűvé is válik. Egyrészt groteszk szerelmi-erotikus konnotációt kap, másrészt ez a frappáns ötlet értékes retorikai-poétikai energiákat szabadít fel. A saját légzés mellett legalább annyira fontos a másik légzése, a kapcsolat lélegeztetés is. A másik légzésének figyelése a másik létezésének, a kapcsolat harmóniájának figyelése is, és rajta keresztül a magunk „objektív” önképének megalkotása is lehetséges (Egy óra pihenés). Ki-ki számára más az irracionalitás, más a bizonyosság, még a tapasztalati tudás is feldolgozhatatlan: az egyesülés pillanataiban sem közös a légzés, minden egyén, minden légzés markánsan elkülönül, magányra kárhoztatott, a másikba nem lehet átlépni, de ez-az igény és lehetőség szerint kivehető belőle (Ha kellően lassan veszek levegőt).

A Kilégzés ciklus egy hatalmas üvöltéssel indul, itt is van önfelszámolás, de immár nem korlátozódik ironikusan a szívre, és csak lehetőség vagy vágy marad: „neked adnám érzékszerveimet”. Az érzékszervek kicserélése és összekuszálása végeredményben hozzárendelődik a nemi aktusban feloldódó testek erotikus képzetköréhez. A kettőből konstruált „mitológiai lény” és a napi rutin összehangolása adja a Kormányos-féle párkapcsolat-líra lendületét (Napi rutin). Vannak komikus térviszonyítások, zavaros társítások is a kötetben, például: „Üres árokban, / sziklán csorogva merevedek bele / a téridő-nélküliségbe. / A csöndben egyszerre vagyok, voltam és leszek szálka.” Ám a kötet legtöbb ilyen helye szerencsésen feloldható — a Kormányos-féle humor ügyes inszcenírozásának köszönhetően. Mihelyt magasra csap és komolykodni kezd ez a poézis, szerencsésen rándul vissza a biztonságosabb, belakhatóbb iróniába.