Skip to main content

1992. január 6-án született Zentán. Itt végezte általános iskolai tanulmányait, majd a Zentai Gimnáziumban érettségizett. Gimnáziumi évei alatt természettudományokkal és informatikával foglalkozott. Kutatómunkájának köszönhetően diákolimpián képviselhette Magyarországot az amerikai Houstonban. Az erős természettudományos érdeklődés és a befektetett munka megtévesztő lehet, ugyanis már általános iskola óta a bölcsészettudományok iránt volt elköteleződve. Gimnáziumi évei után Szegedre költözött, itt szerezte meg alapszakos és mesterszakos pszichológia diplomáit. Ezek mellett párhuzamosan filozófia/esztétika szakra is járt, szakdolgozat védése még várat magára. Jelenleg az Essexi Egyetem pszichoanalízis tanszékének PhD hallgatója, témája az evolúciós elméletek és a pszichoanalitikus szerzők kapcsolata. Emellett az SZTE Onkoterápiás Klinikájának pszichológusa.

Verset és drámát ír. Elnyerte a SZTE és a Szegedi Nemzeti Színház drámapályázatának nagydíját, amelynek köszönhetően darabját több alkalommal is játszották a Szegedi Nemzeti Színházban, Kállai Ákos rendezésében. Rendszeresen publikál vajdasági és anyaországi folyóiratokban. Első kötete Paraván címmel jelent meg a Forum és a FISZ közös gondozásában.

További publikációk
Elolvasom
Tartalom és forma
(zEtna, 2014/3. sz.)

Tartalom és forma

művészet ott születik,
ahol tartalom és forma találkozik

vers vagyok.
margók határolta
múzsa csókja.
betűkbe zárt jelentés.

zene vagyok.
ütemekbe préselt
levegőrezdülés.
véges hangok, végtelen csönd.

szobor vagyok.
agyag vagy márvány
és a formáló kéz.
sárba vetett öröklét.

festmény vagyok.
arany keretben
lüktető fény.
fekete vonal ölelte szín

film vagyok.
fehér vászonra csapódó
fotoncsomó.
álló képeket mozgató vetítőgép

ember vagyok.
test és lélek
művészetek között a legékesebb.

Elolvasom

Börtönöd szúr

a szőr csak addig fáj, míg nő,

mégis újra meg újra borotválod,

mintha szeretnéd, mikor szúr.

felesleges készülődés ez,

bőröd úgyis mindjárt lerántom,

hogy körbeszigeteljem.

álljon le benned minden inger.

csak egy pillanatra tudom megmutatni

milyen, mikor nem zár be az,

ami mindannyiunkat úgy szúr.

de hogy bele ne halj a végtelenbe,

már varrom is vissza börtönöd.

nézd, megint szőrös a lábad,

és te alig várod, hogy ismét leborotváljad,

és én újra megmutatom,

milyen az íze a szabadságnak.

Elolvasom
Rosszak voltunk egymáshoz
(Képes Ifjúság, 2014. szeptember)

Rosszak voltunk egymáshoz

rosszak voltunk egymáshoz.

Látom, te sem tagadod.

gyakran ordibáltál,

aztán én is.

gyakran sírtál,

aztán én is.

te összeomlottál,

én pedig tudtam, ezt már

nem engedhetjük meg magunknak.

hogyan is nézne ki,

két egymásra rohadt ember,

sebeik egymáséiba nyílva,

vérükkel ölelik egymást.

rosszak voltunk egymáshoz.

mégiscsak én voltam a férfi,

te meg a nő,

bár gyakran inkább

gyereknek láttalak,

magam pedig az apádnak,

aki a szülők iránt érzett szeretetet

érti félre, szerelemnek.

rosszak voltunk egymáshoz.

soha nem lehetünk barátok,

fenyegettelek.

soha nem lehetünk kevesebbek annál,

súgtad,

és így ígértünk egymásnak,

testeink szúrós, hűvös árnyékában.

rosszak voltunk egymáshoz.

te magadat utáltad,

én meg, hogy nem értelek el.

pedig nyúltam utánad,

talán későn.

túl sokáig vártam,

hogy készen álljak,

hogy mindent megadhassak,

és közben a minden én voltam.

és nyúltam utánad akkor is,

mikor az a bizonyos szülők iránti szeretet

másokat is megtalált.

te még jobban gyűlölted magad,

és akkor már én is gyűlöltem magam.

azóta állunk itt,

hűen ígéreteinkhez,

gyűlöletünk szúrós, hűvös árnyékában.

 

Elolvasom

Láttam már angyalt

láttam már angyalt
saját hányásában fetrengeni.
gyönyörű arcáról
csöpögött, ami csöpögött,
a kalória, amit tegnap belökött,
most testét melegíti,
míg a gyomrából nyert hőt
a hideg beton el nem nyeli.

láttam már angyalt
tűzpiros szemekkel,
vértől duzzadó erekkel,
mechanikus mámorban
hempergő, izzadó terhekkel.
teste tele sebekkel,
nyíló margaréták,
emléknyom nélkül.

láttam már angyalt
dugni.
magány elől
tüskékbe futni,
jobban fáj a másnap,
jobban, de azzal könnyebb
küzdeni.
szeretést hazudni,
látszatot tartani.

láttam
ugyanezt az angyalt
szeretni, törődni.
szeretkezni, örülni.
láttam őt adni és szívből kapni.
remélni, tervezni,
életet szervezni,

de csst!
fel ne ébreszd most!
oly békésen horkol melletted.

Elolvasom

Ahol eredsz

ahol eredsz
ott akarlak megtermékenyíteni
lentről felfelé kutatlak fel
lábujjaidnál az apró gombocskáknál
végignyallak a sarkadik a redős kőig
majd vissza
és most a másik oldalon
nyelvemmel végigtapogatom a tájat
melyet a lábfejed erei képeznek
a bokádig jutok
ott a kiálló csontocskánál elidőzök
majd tovább indulok
erre már nem vagy annyira sóízű
nem csak a bőröd kutatom
kibontalak és a húst az inakat
az idegszálakat a csontot
is összenyalom a lábszáradban
megakadok
még szerencse hogy a térdkalácsod
csak kintről véd
nem számít rá hogy belülről érkezek
különös nedvek olajoznak itt
ahogy felszippantom akadni kezd a gépezet
a combod is lassan fedezem fel
érzem a nyelvemen napokkal ezelőtt borotválkoztál
különösen izgat itt a bőröd és a húsod
a húsod
combod húsa
már majdnem elvesztem önuralmam és
belédvágok fogaimmal
amikor valami fura illat csap meg
az idegszál mentén az aroma irányába indulok
feljebb és feljebb
először azt hittem a puncidból jön
vagy az ánuszodból
de odaérve megdöbbenésemre mélyebbre kell ásnom
bevájom magam fogaimmal
a méhedbe
tovább
a belekbe
tovább
a húgyhólyagodba
tovább
a gyomrod alulról megbontom
arcomra ömlik tartalma
csípőcsontjaid között nem is marad belőled semmi
a különös bódító illatot már a saját torkomból érzem
a medencéd azért még áttapogatom az ajkaimmal
tovább
gyomrod már üres
könnyebb vele bánni
a belső falaktól kezdem a kutatást
ettől a hatalmas savas konténertől
kifelé a hasfalad húsáig
majd a bőrig
belecsókolok köldöködbe
ideje továbbmenni
tüdőd nem túl nikotinos
átvizsgálom
majd a zsírhegyek felé veszem az irányt
melleid irányába
végig a tejet futtató cső mentén
semmi ízük
még nem járt bennük az éltető nedü
végig érek rajtuk és belülről kifelé
nyálazom össze mellbimbóidat
most fel a nyakadig
itt majdnem olyan vékony a bőr mint a puncidnál
érezni alatta az ereket
lemerülök
hangszálaid kóstolom
torkod gigád
felküzdöm magam
szájpadlásodig
ráfeszülök a barázdákra
lenyelem a nyelved
elszopogatom a fogaid
már majdnem végigértem rajtad
kezdem feladni
nem talállak
még egy emelet van
előbb a nyúltvelő
majd átkelek a hídon
és ahogy átérek
érzem
megérkeztem
megtaláltalak
itt eredsz
itt vagy
az agytekervények közötti barázdákba tömöm magam
és teleélvezlek

Elolvasom
Hiányzik, ahogy összeomlasz
(zEtna, 2018/7. sz.)

Hiányzik, ahogy összeomlasz

Hiányzik, ahogy összeomlasz.
Ahogy, dühös vagy.
Hiányzik, ahogy görcsbe rándulsz. Nyáladzol.
Elharapod a nyelved.
Ahogy rángatózol.
Hiányzik, ahogy tönkreteszed a saját életed.
Ahogy fetrengesz a mocsokban.
Hiányzik, ahogy hánysz,
Ahogy elgurul a gyógyszered.
Hiányzik, ahogy vagdosod a tested.
Ahogy eldobod.
Beteggé teszed magad.
Hiányzik az, hogy undorodsz magadtól.
A kishitűséged.
A romlás hiányzik.
Ahogy fulladsz.
Hogy mindig van lejjebb.
Hiányzik, hogy mindannyian
gyomorsavad véletlen melléktermékei vagyunk.
Hiányzik, ahogy szarsz.
Pisálsz.
Mosogatsz.
Nevetsz.
Körmöt festesz.
Teregetsz.
Gyűlölöm, amikor napokig nem látlak,
csak hallom a hangod.

 

Elolvasom

Hamadrüasz

Sokszáz húgod és nővéred között
vagy egy. Illatod kábít,
szikár törzsed belebújik
retinámba. Felizgatsz.
Tikkadt bőröd érdes kérget képez
csontjaidra feszült inas húsodon.
Egyetlen hatalmas, pattanásig feszített
vászon vagy. Minden mozdulatod pontosan jósolható,
követhető hullámzó rostjaidból.
Megérintelek és felbugyog kérgedből gyantád.
Beleragadok.

Elolvasom

@Riae

„de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak”

(Pilinszky János)

Azt hittem, már nem adhatsz többet.
Nem tudunk lejjebb csúszni az egészséges
öncsonkításban. Nem tudjuk színesebbre festeni
a hajad. Nincs hely, ahová beférhetne még egy piercing.
Vásznadra nem fér több véres tinta-történet.
És már megütni sem tudlak úgy, hogy fájjon.

Akkor azonban felvágattad a nyelved. Középen, hosszában.
Így ébresztettél reggel.
Órákig nem kaptam levegőt.
Oly sokáig mondogattam sírva.

 

Elolvasom
Mellkasomban a tér
(zEtna, 2019/12. sz.)

Mellkasomban a tér

Én sem tudok aludni.
Mellkasomban a tér kicsinek bizonyul.
Szívem apró lépésekben növi ki helyét.
Megfeszül a szívburok, szétreped a rekeszizom.
Lassan behasad a mellhártya, és a tüdőm szétömlik testemben.
Megreccsennek a bordák,
és az egyre növekvő szív belefurakodik garatomba.
Megtelik az üreg, és egész testem remeg.
Hányni szeretnék, de ez a túlterhelt rendszer
már nem képes kiengedni a felesleges anyagait.
Mellkasomon a pórusokon keresztül szöknek
belőlem nedveim. Az izzadság, a vér. A hártyák és szervek vize.
Agyamnak hiányzik az oxigén, és az ájulás előtti
végső löket adrenalin még egy kései ötletet,
reményt kelt bennem.
Behunyom a szemem, és arra gondolok,
hogy itt fekszel e rázkódó test mellett.
Átkarollak, és egy őrült önkívületével
és erejével szorítalak magamhoz.
A nedvek pórusaimból testedre csöpögnek,
és bőröd átereszti molekuláimat.
Ugyanígy engedlek magamba én is.
Túlcsordulsz magadon, és ahogy bőrömhöz
érnek nedveid,
csillapodik gyulladásom.
A rend lassan helyreáll.
Elalszunk.

 

Elolvasom

Felnyitlak

 

felnyitlak.

vérmeződ monoton dörömbölését,

szikém éles sercegése bolondítja.

sejtjeid között, a préselhetetlen rést,

kérdés nélkül tágítom.

szuverén tested, játékomként használom.

kisujjam, lezúduló folyamodba döföm,

hogy érezhessem ízed.

sós vagy, ahogy sós vagyok én is,

és ahogy sós belül minden,

amit szeretni érdemes.

remegő, nyitott panorámakép vagy.

a nap, ahogy rásüt nyitott testedre,

szabadon lélegző szerveidre,

még sohasem voltál ennyire gyönyörű.

nyitott könyv vagy, szinte olvaslak.

majd hirtelen, a sorok közé nyúlok,

míg a rideg szöveten túl, el nem érem a lelked,

mint mikor a szíved indítják újra, puszta kézzel.

ne félj, vigyázok rá, még óvszert is húzok hozzá.

érzem magányos vagy,

ahogy magányos vagyok én is,

és ahogy magányos körülöttünk mindenki,

kinek a lelkét érdemes megérinteni.

Elolvasom
Paraván mögött
(Tiszatáj, 2017/1. sz.)

Paraván mögött

 

ketten írjuk ezt a verset,

te onnan,

a paraván mögül lüktetéseddel,

és én, a választón innen

teljes valómmal,

mert ott vagy,

nem látlak, de érezlek.

játszótérnek használlak,

ahogy a levegő apró molekulái

másznak légcsöved létráin,

véred plazmája, játszik a körhintán,

ahogy gondolataid kergetik egymást,

egyre gyorsabban és gyorsabban.

tudom hogy ott vagy,

és te is tudod, hogy én itt,

hallgatod, amint szívem libikókázik

játszótereden, ahogy vágyakozik utánad.

csak árnyad látom innen,

de többet tudok tested működéséről

mint aki ezt a falat közénk húzta,

megakadályozván, hogy a sejtjeim

közötti résbe sejtjeid behatoljanak,

de szemeim folyton bőrünk határait fürkészik,

ezt a finom, varázslatos paravánt,

hogy átlátszó szövetein

néha napján

megpillanthassanak.

Veszek neked kalapácsot
(Rost, 2017/2. sz.)
A jó nők ideje lejárt
(Rost, 2017/2. sz.)
Tudatlanságból elkövetett gyilkosság
(Vár Ucca Műhely, 60. sz. (2018))
Elolvasom

Hungarikum

 

Hallom ahogy pisilsz.

 

Elolvasom

Metélés

 

Helyileg érzéstelenítettek.

Az orvos egy hatalmas fémcsipesszel

fertőtlenített kendőt markolt,

és durván, magabiztosan

dörzsölte vele az érintett területet.

Hét injekciót kaptam. Nem tudnám

megmondani, hogy a makkomba vagy

a fitymába, de arra biztosan emlékszem,

hogy hét volt.

Egy,

kettő,

három,

négy,

öt,

a hat és a hét már nem fájt.

Addigra beütött a többi.

Az első annyira fájt, azt hittem

letépem a fémrudat, amit a nyakam fölé helyeztek,

nehogy felhajoljak és ránézzek

a felvágott farkamra.

Féltek, hogy azonnal elájulok.

Előtte még talán el is hányom magam.

Én inkább attól féltem, hogy merevedésem lesz

a látványtól.

Megnyugodtam.

Hatni kezdett az injekció,

ettől fogva nem éreztem, hogy mi történik,

csak találgattam az orvos és a nővérek szóváltásából.

Arról beszélgettek, hogy éppen négyfelé

vágják a fitymám. Úgy képzelem, ahogy a banánt

is hámozzuk. Majd egyenként a négy

lehajtott részt a makk fölött levágták.

Minden szikés jelenetet hangos gépzaj követett.

Varrógépre emlékeztetett a hangja,

folyamatos, ütemes kattogás.

TÁK-TÁK-TÁK-TÁK-TÁK

szelte a farkamon a bőrt a tű.

A negyedik alkalom után

közölték velem, hogy kész vagyunk.

Erre a pillanatra készültem eleje óta.

Vissza akartam pillantani a műtőasztalra.

Látni akartam a farkamból kiömlött vért.

A nővér azonban profi volt,

megsejthette mire készülök,

felsegített, hátra akartam rántani a fejem,

de ő teljes testével átkarolt. Fejem a saját feje mögé nyomta

másik kezével pedig precíz mozdulattal összeszedte

a véres ágyneműket a hátam mögött egy pillanat alatt.

Ölelkezésünk egészen romantikusra sikeredett,

beleszámítva a meztelenségemet, a műtő véres gennyes büdös szagát,

és hogy még csurgott felvágott-összevarrt farkamból a vér.

Rettegtem elmenni pisilni,

egy ponton túl viszont muszáj volt.

Addig megnézni se mertem. A pisilés zökkenőmentesen

zajlott.

Ahogy visszaértem a szobába megvizsgáltam.

Véres nyálka borította. Vörös volt és kék.

A makk mögött húzódó részt és a bőrt

műanyag csomók varrták össze. Olyan volt, mint a

szögesdrót. Megnyugodtam, hogy elég biztosnak tűnik.

Akkor vettem észre a farkam alján lévő

hatalmas véraláfutást. Akkora volt, mint az öklöm.

Napok alatt sem tudott meggyőzni se az orvos, se

más, hogy az nem fog szétszakadni. Rettegtem.

Persze valahol izgatott a dolog, de közben mégis az én farkam van veszélyben.

Hetek alatt sem múlt el. Csak a színét változtatta

kék, fekete, vörös, kék, vörös, néhanapján zöld.

A párom el volt ámulva.

Miközben teával borogatta, ahogy az orvos kérte,

mindig megvizsgálta. A szögesdrótokat, az öklömnyi vérzsákot, a kidudorodó

ereket. „Akkora vagy, mint egy ló” mondogatta.

Ez a lószerszám azonban még hónapokig kivonva a forgalomból.

Az esték még valahogy elmúltak.

Kis fájdalommal, kis ijedtséggel.

De a hajnali merevedések őrületesek voltak.

A megfeszült farkam küzdött a gravitációval

hasán a hatalmas vérömlennyel,

mindeközben a megfeszülő bőr kezdte

szétfeszíteni a műanyag varrást. Egyik oldalról a bőr,

a másik oldalon a makkom próbálta kivájni magát

a szögesdrótból.

Azonnal az oldalamra fordultam, hogy hamarabb elmúljon

a merevedés. A hatalmas véres, lüktető elkorcsosult pénisz

a combomra zuhant, és mire felkiáltottam volna a fájdalomtól, már éreztem,

hogy megérte, mert a vér húzódik vissza.

Két hónap után lehet először maszturbálni,

hat hónap után bírja a puncit,

kilenc hónap, de inkább egy év, mire mehet análisan.

Ezt mondta az orvos. Az első maszturbálás

kínkeserves volt. Még mindig volt egy kicsi véraláfutásos

puttony az alján, és itt-ott a varrat sem szívódott még fel.

Tovább viszont nem lehetett bírni. Két hónap.

Az erekciók ekkor már egy ideje nem fájtak, sőt.

A testhez még mindig nem érhettem sehol. Megpróbáltam néhány ujjammal

kizárólag a makkot dörgölni, ami meghozta az eredményt, illetve mégse.

Kőkemény merevedések voltak, és minden alkalommal meg is állt a szívem

egy pillanatra, csak éppen nem lövelltem el. Azt hittem megőrülök,

újra és újra kifárasztottam a tüdőm, a szívem. Különféle pornófilmek

váltották egymást. Aztán valamikor néhány óra próbálkozás után,

egyszer csak kicsorgattam magamból két hónap

keserveit. Borzasztó kevés. Ha nem lettem volna

őrületesen hálás és fáradt, még talán fel is csesződöm.

Elolvasom

Feldolgozva

Németh Zoltánnak

megjött a köteted

a perverzió méltósága

átolvastam

az egészet

többször is

komolyan mondom

előlaptól a hátlapig átnyálaztam

 

aznap egész este ujjaztam magam

férfi létemre

aznap éjjel először ujjaztam magam férfi létemre

(illetve kicsi koromban is ujjaztam magam

de ez majd évek múlva fog eszembe jutni)

aztán másnap is ujjaztam magam

nem bírtam tovább uralni

és

felnyomtam magamnak a köteted

 

Elolvasom

Muszáj Herkules

Először is hallom ahogy csoszogsz a padlón,
aztán a vízforraló hangját,
majd a budiajtó csapódása.
Nyekereg a vécéülőke,
és végül magát az aktust,
ahogy reggel pisilsz.

A nadrágod. Ahogy azt letolod.
Úgy gyűrkéled le,
több szakkádikus, erőszakos mozdulattal,
amíg a csípőd alá nem fejted, és végre legördül.
Aztán persze a bugyid.
A kezed, ahogy ujjaid a gumi és a bőröd közé
hatolnak és azt is eltávolítod határozottan.
Ráülsz a vécére és a csésze
alig egyetlen árnyalattal fehérebb, mint a combjaid.
És persze a puncid. Pisilsz.
A csöppeket is rajta. Átnedvesedik. Szagosodik.
Meg persze a budipapírt, a kezed áttörölgeti
a pisis puncid.
És aprólékosan mindez vissza.
Az összegyűrt bugyi kisimul,
rá hajlataidra. A nadrágot átrángatod a csípődön.
Lehúzod a vécét.

Mindaz, amit kispriccelsz magadból,
sőt talán nem is te, hanem általad,
a zsigereid, a szerveid önkívületedben
dolgozták meg az anyagot.

Mindez ráadásul nem akárhol történik,
hanem a közös térben. A mi terünkben.
Ott, ahol te épp pisilsz ott tíz perccel később
én is pisálhatok. És újra meg újra lepörgethetem
a képek zuhatagát. Pisálhatok a te pisilésedre gondolva.

Nem utolsó sorban,
mindkettőnk felett ott van az erőszak is.
Nem tudsz nem pisilni.
A zsigereid, a mechanizmusaid kontrollt gyakorolnak.
És pisilésed hatalom felettem is, mert hallgatnom muszáj.
Elképzelnem muszáj.
Végig gondolnom muszáj
Merevednem muszáj.
Beléd szeretnem muszáj.

Elolvasom
Pilinszky első szerelme
(Irodalmi Szemle, 2018/5. sz.)

Pilinszky első szerelme

Pilinszky János
Testvéreid tizenéves prostituáltak voltak.
Első játszótársaid tizenéves prostituáltak voltak.
Első barátaid tizenéves prostituáltak voltak.
Nevelőid tizenéves prostituáltak voltak.
Első szerelmed ötéves korodban
egy tizenhét éves prostituált lány volt.
Első erotikus vágyaid tőled sokkal idősebb,
kiskorú prostituáltak voltak.
A nyelvet pedig, anyanyelvedet
egy mentális problémákkal
küzdő rokonodtól tanultad.

Elolvasom

Hóvirág

Koratavaszi
reggel csípi az orrom.
Arcomon érzem a friss levegőt
és a múló télben még látom saját leheletem.
Harmat a hóvirágon.
Ahogy a csepp végigszalad szirmokon,
a száron. Végig a feszes levélen.
A levél ívén, hajlatain, erein.
Fölétartom a nyelvem
és összeszedem a nedüt. Arcomra csöpögtetem,
a maradékot lenyalom.
Ha nem nyalnám le a harmatot,
egészen visszafutna a földbe.
Visszajuttatná az ásványokat,
vitaminokat.
Termőtalajjá tenné,
a repedezett földet.

Elolvasom

Homlokcsont

Homlokcsont. Unom.
Kivet magából. Magamba fordít.
Semmilyen.

Élni kezd. A csont.
Az én homlokcsontom.
Zuhanyzol mögötte.
Onnan tudom, te állsz
meztelenül a
tuskabinban, hogy még a 
vízcseppek is másképp esnek.
Hullanak.
Átmelegszek a gondolatodtól.
Éppen ott.
Éppen most.
Meztelen.
Csurom vizesen.
Feltámadok.

Kontyba kötött hajad alatt,
a zuhanyrózsa vize apró
fülcimpádtól indul a nyakad irányába.
Némelyek világító ereid vonalát követik,
némelyek saját úton járnak
és furakodnak be hajlataidba,
majd onnan ki.

Kilépsz a tuskabinból.
Megtörölközöl.

Interjúk
„Szörnyek csak a mesében vannak”
Dátum
2019.
Tabuk nélküli költészet.
Szerző
Dátum
2020.
A boncasztalon.
Dátum
2019.