Kovács Jolánka
Kovács Jolánka 1958. március 13-án született Nagybecskereken. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett oklevelet. Muzslán él, a helybeli Szervó Mihály Általános Iskola könyvtárosa, a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad művészeti vezetője.
1994–1998-ig a Hét Nap mellékleteként megjelenő Bánáti Újság munkatársa, 1998–2002-ig a Családi Kör munkatársa volt. 2005–2009-ig a muzslyai Zeppelin Rádió Körtemuzsika című gyermekműsorát szerkesztette. 2004–2016-ig a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat lektora és szerkesztőségének tagja volt.
1980-tól 1998-ig magyar anyanyelvápoló tanár a Testvériség-egység Általános Iskolában Erzsébetlakon. 1998 és 2000 között anyanyelvápolást tanít a muzslai Szervó Mihály Általános Iskolában, ahol 2000 óta iskolakönyvtárosként dolgozik.
Eddig két novelláskötete, egy mesekötete és tizenhét műfordításkötete látott napvilágot (szerbről magyarra, és magyarról szerb nyelvre fordít).
Novelláit, műfordításait vajdasági, szerbiai, magyarországi, felvidéki és romániai folyóiratok közölték.
Minden fenyegető: az ágy, a lepedő, a virradat
Kovács Jolánka: Takard ki a kakadut. AB-ART, Pozsony, 2011
Kovács Jolánka leplezetlenül női szemszögből szemléli és mutatja be az őt körülvevő világot. Annak a női életelvnek, amit látszólag ő is követ, megvan a történelmi és kulturális beágyazottsága, szabályrendszerként működik, ami szerint a nő a történelem során, a világ eredetéről szóló mítoszok értelmezésében, az, aki odahaza ül, aki megőrzi az értékeket és a családi tűzhely melegét, semmiképpen sem pusztít, hanem világra hoz. Ápol, gondot visel, türelemmel várakozik. Meglehet, hogy Kovács Jolánka első személyű elbeszélője is ilyen princípium melletti életvitelre rendezkedett be, de körötte megváltoztak a viszonyok. Otthonülő ugyan az elbeszélő, a szoba, a ház és a kert tartozik hatósugarába, középpontban az ággyal, aminek a normális jelképértelmezés során a legvédettebb kuckót, a nász, a szülés és a halál helyszínét kellene jelentenie és megjelenítenie, de ez esetben a fekhely oltalmazó helyett fenyegető szerepet ölt: nyomtalanul elnyeli a férfipartnert, lázban égeti el az elbeszélőt. A férfiak eltűntével, távozásával, a nő lelki életéből távol maradásukkal beáll valamiféle változás: olykor felszabadító, olykor megsemmisítő energiákat mozgósít nem ott létük.
Az elbeszélő különösen érzékeny a színekre, a két személyre és együttlétük terére leszűkített narrációjába betüremlik a teljes színskála, a kolorit hordozóival egyetemben szinte jelképes motívumként képződik meg, megtörténik, hogy a szín tárgytól függetlenül hatja át az elbeszélő szólamát, ám legkevésbé impresszióként, hanem önálló, leképezhetetlen, de mégis jelen lévő lelki entitásként, amely befolyásoló, meghatározó, követelőző jelen nem valóként irányít nőt, női elbeszélő szólamot egyaránt.
A női szólam meghatározó, de nem kizárólagos Kovács Jolánka Takard ki a kakadut című novelláskötetben. Nemet váltó elbeszélője kisfiúként is megszólal, mert ezáltal jut legközelebb az elbeszélés szempontjából fontos naiv perspektívához, de követelőző libidójú férfiként is megszólal, ám az elbeszélt történetnek a férfi és nő viszonyán, és annak szociális összefüggései kapcsán a nő szexuális kiszolgáltatottságáról ad számot, amire máshol nőelbeszélőként is visszatér.
A szerző erénye, hogy az említett naiv látószögből beszélő szövegén átüt az éles megfigyelés, a pontos helyzetfelismerés, a világ gyermeki, őszinte megismerésének tapasztalata. A Lepedők mögött ciklusban a több elbeszélő által is elmondott gyermekhalál valós eseményalapra utal, annyira nyomatékos a narráció szociográfiai megterheltsége, hogy nehezen vélhető fikciós prózának. Kovács Jolánka kétségtelenül hiteles megjelenítő. Meg jó elbeszélő. Az a kis vakarcs című monológja remek pszichonovella, majdnem átcsúszik horrorba, de az elbeszélő megtartja a történetet a női lélek furcsa, szülés előtti és az azt követő traumáinak életes megjelenítése szintjén. A női lélek, az érvényesülő vagy éppen nem működő feminin életelv mellett a regionalizmus is teret nyer narratív világában, abban az értelemben, ahogy az elbeszélés helyhez kötődése megképződik a Herceg János–Majoros Sándor–Sándor Zoltán elbeszélései mentén kijelölhető prózavonulat sorában. A lokalitásra épített varázslatos, babonás világba leginkább a Virradat című novella révén tekinthet be az olvasó: „És akkor napokig nem pirkadt, a csillagok napokig nem hunyhatták le kialvatlan szemeiket, s egyre inkább nehezülő szemhéjaik mögül fáradtan, megadó engedelmességgel ontották lassan halványuló fényüket. A hold, sápadt melléből időnként hangtalanul előtörő sóhajjal, tehetetlenül, valódi úticél nélkül úszkált közöttük, s ezüstös testével egy-egy pillanatra hozzájuk simulva, hasztalan próbálta őket vigasztalni, mert a sötét, komor éjszaka minden éjjel, hatalmas, fekete szemöldökeit összehúzva, óriási, gyászos testéből, tompa, egyre halkuló morajjal, újabb éjszakát vajúdott ki magából, s az égbolt ilyenkor újból és újból meghasadt, feketén vérző, feneketlen méhébe űzte a hajnalt, a felkelni vágyó, már-már derengő, halványsárga sugaraival magát felfelé könyörgő napot.”
Az idézett részletből úgy tűnhet, Kovács Jolánka prózája a lírai megjelenítés síkján működik. Félrevezető feltételezés, mert éppen ezen a területen mozog legbizonytalanabbul. Jeleztem, egyértelműen jó elbeszélő, viszont a történet nélküli prózájából hiányzik az atmoszférateremtés azon kiegyensúlyozottsága, amely életessé teszi a történetelvű írásait. A hangulat átadásának aránytalansága a Forrón, alatta című ciklus lírai prózájában mutatkozik meg: az írások terjengősek, a jelzők túlhajszoltak, a metaforák üresek, nem jön át általuk se hangulat, se érzés, se érzelem, se líra – pedig Kovács Jolánka hősei tudnak szeretni és tudnak gyűlölni, érzelemdús életet élnek. Amennyiben ez a ciklus kimaradt volna az egyébként feszesre vont szerkezetű kötetből, azzal fejeztem volna be ezt az ismertetőt, hogy Kovács Jolánka hiteles megjelenítő, nagyszerű elbeszélő, és kiválóan megkomponálta első kötetét.
Mégsem ezzel zárom soraim, noha pontosan így gondolom, hanem afeletti töprengéssel, hogy az ötvenhárom éves – nem indiszkréció, ezt maga árulja el a kötet hátsó borítóján – szerző eddigi, nem szerény publikációs produkciójára nem valamelyik hazai kiadó figyelt fel, hanem a Felvidéken élő Balázs F. Attila AB-ART kiadóháza. Elgondolkodtató, de nem baj. Így ez a kötet egyike lett a magyar irodalom belső, regionális átjárhatósága és egységes vérkeringése bizonyítékainak.
Sanyarú gyermeksorsok
Kovács Jolánka: Jajistenem
Miként lehet „szépen” írni a szellemi és gazdasági kilátástalanságban, érzelmi mélyszegénységben élő gyermekek mai, szociálisan érzéketlen körülményeiről, amilyenekben még manapság is sok százan nőnek fel, úgy, hogy az mégse tűnjön annyira elképesztően elviselhetetlennek? Csakis olyan módon, ahogy azt a kisgyermekek saját maguk is teszik! Egy nagy adag naivitással, hiszékenységgel, kiszépítéssel megfűszerezve, azaz az iskolai nagydolgozatok sajátságos diáknyelvén, vagy Fekete J. József szavaival élve: alulstilizált gyermekmonológok segítségével. Kovács Jolánka Jajistenem című novelláskötete a XXI. század szinte dickensi gyermekhőseinek sajátságosan ingerszegény, tengődő-vergődő, sokszor erőszakkal teli életsorsaival foglalkozik. E nemrég megjelent könyve olyan mindennapi mélységeket érint, amilyenekről nem akarunk tudomást szerezni, olyan gyermekekről ír, akiken könnyebb keresztülnézni, vagy rosszabb esetben, mint ahogy a novellákban itt-ott meg is történik, akiket könnyebb gúnnyal illetni, kinevetni, lemaflázni, sőt megvádolni, mint segíteni rajtuk.
A kötet novellái külön-külön, önmagukban is megfestik a gyermekek és a körülöttük, mellettük ténfergő elveszett felnőttek kilátástalan, szomorú, olykor tragikomikus, máskor veszélyes, anyagilag és érzelmileg szűkös életterét. Bizonyos novellák füzérré állnak össze, mint a Bendzsó panasza és az Icuka panasza, vagy még inkább a Pedig bírom a verést, Egy nagy körte, Sajtos szalámi, Apa nem című novellák, amelyek ezáltal még hatványozottabban, szinte elképesztően elviselhetetlenné teszik a megírt gyermeki sorsokat. Ez a módszer, a más-más látószögből megközelített azonos téma, technikai megoldás tekintetében a híres, Oscar-díjas Akira Kurosawa japán filmrendező A vihar kapujában című filmjével vonható párhuzamba. Manapság Quentin Tarantino filmrendező alkalmazza szeretettel ezt a megoldást, bár ő már a film új lehetőségeit kihasználva, párhuzamosan, a képernyőt felkockázva, időbelileg párhuzamosan futtatja le egymás mellett a történeteit, ami az irodalomban nem igazán valósítható meg. Kovács Jolánka nagyon átgondoltan és visszafogottan alkalmazza az említett megoldást, ám pont ez a mértékletesség segíti a novelláskötet történeteinek filmszerű pergését, valamint drámai ívelését.
Annak ellenére, hogy a novellák nyelvezete szinte lebénítja az írói kifejezőkészség lehetőségeit, maguk a történetek, a „nyelvi együgyűségük” mellett is lebilincselőek, és egyben döbbenetesek is, még úgy is, hogy nincs bennük semmilyen hatásvadász trükk. Maguk a novellák lineáris lefolyásúak, amelyekben a család, a társadalmi állapotok, a torzszülött körülmények határozzák meg a gyermek és felnőtt szereplők viselkedését, tetteit, gondolkodását, lehetőségeit, és általában elhibázott döntéseit. Kovács Jolánka teljességre, hitelességre törekvése rávilágít arra, hogy a konfliktusok, problémák eredete épp a társadalom, a család, az oktatási rendszer működési zavaraiban kereshető; a szerepbéli egyenlőtlenségek, az anyagi korlátok, a gyerekek problémái, kényszerpályán való mozgása, magatartási szempontból elfogadhatatlan cselekedetei, a sivár körülményekben, a különféle családon belül feszülő érzelmi ellentmondásokban, a sekélyes előítéletekben gyökereznek.
A novella szereplői a mai világ hétköznapi figurái, mindennapi gyerekek – „típushősök”, akik lehetetlen helyzetek között egyensúlyoznak. Sorsuk – elsősorban a körülöttük lévő világ – nem teszi lehetővé, hogy győztessé nemesedjenek. A világ keserű hétköznapjainak meggyötört szereplői ők, nem különlegesek, nem alkothatnak nagyot és maradandót – bár némelyikükben szinte túlteng ez a szándék, még sincs rá lehetőségük. Egyedül a Kis kígyó című novella ad egy ideig némi reményt arra, hogy legalább egy történet, a sok közül, másképp is végződhet, és tényleg, a többihez viszonyítva itt kevésbé fanyar a vég, de ettől a novellától sem derülhetünk jobb hangulatra.
Mindazok, akik gyermekekkel foglalkoznak, azok érezni fogják, hogy nem csupán realisztikus stílusban megírt novellákat, történeteket tartanak a kezükben, hanem sajnos, a mindennapi valóságban bármikor előforduló valós helyzetekről, sorsokról olvasnak. Ez nemcsak novelláskötet, hanem igazi szociográfia mű. Mindenkinek ajánlom, mind irodalmi, mind jelenkori társadalomkritikai szempontból is!
Ha elolvassuk a novellákat, és szembesülünk a történetekkel, talán a változtatáshoz való erőt is megtaláljuk önmagunkban!
Kisgyermekek panaszai
Kovács Jolánka: Jajistenem. Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 2013
Kovács Jolánka szociálisan érzékeny szerző. Jajistenem című novelláskötetében mély empátiával közelíti meg társadalmilag hátrányos helyzetben élő gyermekhőseit, akiknek világát az állandó nélkülözés, a felnőttek nézeteltérései, az egyik szülő hiánya, a közösségen belüli kirekesztettség, betegségek, nem ritkán halálesetek jellemeznek. A szerző ügyesen elkerüli az általa feldolgozott témákban rejlő buktatókat: a pátoszt és moralizálást, a novellákat átható gyengéd humor segítségével a legkomorabb helyzetekben is szellemes tud maradni. Sohasem ítélkezik, csak ábrázol. Hősei szociális körülményeinek ábrázolásában merül ki ítéletmondása. Prózaírónak ez éppen elegendő.
A muzslai iskola könyvtárosaként Kovács Jolánka sok időt tölt a legkisebbek között, így első kézből merít(het)i témaötleteit, testközelből ismeri hőseit, azok gondjait, családi hátterét, szociális helyzetét. A könyvtáros néni nyitottságának köszönhetően a könyvtárba betérő gyerkőcöknek könyvkölcsönzés mellett alkalmuk adódik más hangnemben elbeszélgetni egy felnőttel, mint ahogyan azt otthon a szülőkkel vagy órán a tanítóval és tanárokkal megszokhatták, ami lélektani szempontból mindenképpen a javukat szolgálja. Még többet nyer ezekből az őszinte beszélgetésekből azonban az író, aki a gyermekek kitárulkozásából, észjárásuk, gyermekinek sokszor aligha nevezhető gyermekviláguk megismeréséből sokat megtudhat a gyermeklélekről, legyen szó az áhított szeretet folyamatos hiányáról, a csonka családon belüli élet nehézségeiről, vagy a mélyszegénység kínjairól.
A kötetbe foglalt novellák gyermekhősei mindegyikének megvan a maga egyéni gondja és küzdelme. A nagycsaládban élő kislány nagyobb lakásról ábrándozik, ahol nem kell majd a szüleivel és testvéreivel egy helyiségben nyomorognia alváskor; a differenciált oktatásban részesülő gyereket zavarja, hogy társai hülyének nézik; a válni készülő szülők gyermeke édesapja és édesanyja állandó veszekedéseitől szenved; a szomszédok csomagtartójába bújt kisfiú arról álmodozik, hogy az ő gyermekük lehetne, hiszen édesanyja, aki „összeszedte”, nem foglalkozik vele a kellő mértékben; a guberálásra kényszerített kölöknek pedig a szégyenérzettel kell szembesülnie. A kötet a korosztályos problémák tárgykörét is feszegeti, említést tesz az első szerelemről és a szexualitásról, az iskolai erőszakról és verekedésekről, akárcsak a szociális helyzetből eredő hátrányos megkülönböztetésekről. A kötet több helyen foglalkozik a halál, a halállal kapcsolatos szokások, az elmúlás tudatosodásának kérdésével is. Legyen szó az alig néhány hónapos kistestvér, a rokonfiú vagy a nagyszülő temetéséről, esetleg az édesanya öngyilkossági kísérletéről, a gyermekhősök mindig értetlenül állnak a felnőttektől hallott szavak, és a halálról megtapasztalt tények közti különbségek előtt.
A legtöbb novella szabályos gyermekmonológ, amelyben a főhős kislány vagy kisfiú a szerzőnő által kreált, alulstilizált nyelven mondja el történetét, gyermeki naivitással csodálkozva vagy szörnyülködve a felnőttek világának furcsaságain, de azokban a darabokban is, amelyeket felnőttek vagy a mindentudó narrátor mesél el, a lényeg a gyermekeken van. A prózák nem ritkán szinte tárcára jellemző módon közvetítik a hősök mindennapi, életszerű gondjait, mint amilyen a tartozás a tejért vagy az elhasznált villanyáramért, de szó esik az egyre inkább elszaporodó betörésekről is, ami miatt a magukat veszélyeztetve érző emberek ellenszenvet éreznek a doslákok és a cigányok iránt.
Kovács Jolánka valóságprózájában a helyi nyelv- és észjárás is jelentős mértékben tetten érhető, így a kötet szociográfiai olvasata is számottevő. Az írónő sok helyi különlegességet és szokást visz bele novelláiba, sohasem öncélúan vagy hivalkodóan, hanem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy szóhasználatában is visszaadja hősei gondolkodásmódját és világnézetét, például a gyereket bumbussal riogatják, halálesetkor „elmennek a házhoz”, az anya pedig azt javasolja fiának, hogy vegye el a lányt, akit teherbe ejtett, hogy őt ne átkozza senki. A helyi jellegzetességek közé sorolandó a multikulturalizmus evidenciája is, ami úgyszintén fontos mozzanata a novelláknak. Az elbeszélő gyerekek számára magától értetődő, hogy szerbek közt élnek, vannak szerb ismerőseik, és ővelük másképpen kommunikálnak. Két történetben éppen a többnyelvűség generálja a konfliktushelyzetet, a gyerek elkeseredését, amikor a szerbül beszélő felnőttektől olyat hall, amit nem neki szántak, viszont nyelvismeretéből kifolyólag megérti az adott szituációt, ami tájékozottsági téren hasznára van, de érzelmileg semmiképpen sem tesz neki jót.
A szerző Takard ki a kakadut című, ígéretes első prózakötetéhez viszonyítva a Jajistenem sokkal egységesebb és kiforrottabb mű. Egyes novellák egymásra épülnek, és párbeszédet folytatnak egymással, néhány esetben az írónő ugyanazt az élethelyzetet több megközelítésből is elmondja, aminek köszönhetően az önmagukban is helytálló darabok, kiegészítve egymást, sokkal komplexebb képet tárnak elénk. A kötetnek komolyabb észrevételként egyedül az róható föl, hogy megtévesztő a Gyereknovellák műfajmegjelölés, hiszen az összegyűjtött novellák még véletlenül sem a gyerekeknek szólnak, ahogyan azt a megjelölés sugallja, hanem a gyerekekről. Ettől eltekintve, nyugodtan leszögezhető, hogy a hátrányos helyzetben élő gyermekek panaszainak lejegyzőjeként Kovács Jolánkának sikerült szociográfiai, gyermeklélektani és esztétikai értelemben egyaránt hiteles és figyelemre méltó alkotást létrehoznia.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
Tekeredik a mese
Kovács Jolánka: Rétesország meséi
Kovács Jolánka Rétesország meséi című könyve üde, mutatós és vagány, amilyennek egy frissen megjelent mesekönyvnek lennie kell. Hát még ha az a mesekönyv nem akárhová, hanem egyenesen Rétesországba kalauzol! Az álmok, a vágyak, a haspártiak és a fantázia birodalmába, ahol ugyan minden emlékeztet egy kicsit a mi földi világunkra, de azért minden egy kicsit másmilyen. Szegény legények, dölyfös főbérlők, civakodó házaspárok, elkényeztetett gyerekek, szégyellős lányok, különc kismalacok és izgága orrok ugyan itt is, ott is fellelhetők, de Rétesország, a maga fahéj illatú, porcukros, diós-mézes-barackos világával, mégiscsak meseszerű, elvégre ki hallott már olyant, hogy az ember reggel, délben és este is csak rétest ehessen: tekeredőst, végtelent – márpedig Rétesországban ez a helyzet. Mindenki rétessel tömi magát és közben unottan néz ki a fejéből. Azaz mégsem. Rétesevés közben mindenki az ország akarnok és fennhéjázó királylányának, Álmatag Álmalindának újabb és újabb szeszélyei hallatán álmélkodik és hőzöng, a királylány ugyanis utolérhetetlen a hajmeresztő kívánságok kiötlésében. Apja alig győzi teljesíttetni a sok furcsa kérést, ámbár ő is, ahogy minden valamire való lányos apa, lesi leánya kívánságait, és királyi korona ide, egy tisztességben megőszült bölcs belátása oda, hagyja, hogy a lánya a fejére másszon, sőt a maga módján asszisztál is neki ebben. Az öreg király egyetlen életcélja ugyanis, hogy a lányát boldognak lássa. Egy napon azonban teljesíthetetlennek tűnő kívánság hagyja el Álmatag Álmalinda száját, mely kívánságnak köze lesz holmi rigójancsihoz és krémeshez. De hagyjuk az édességeket, réteseket és béleseket, pékségeket és cukrászdákat, ne borzoljuk a kedélyeket, ehelyett inkább Kovács Jolánka ízes és csavaros meséire összpontosítsunk, a kilenc történetre, amelyek jelen mesekönyvében megjelentek. Mindegyik mese más és más, van köztük népmesei ihletésű, falusi adomákra hajazó, gyermekpszichológiai indíttatású, abszurdba hajló történet, és parabola is. Mindegyik sajátos tükörként működik – aki a mélyükbe néz, önmagába lát, s miközben szórakozik a meséket olvasva, kissé meg is rendül. Amint elszáll a porcukor és leolvad a csokimáz a rétesországi történetekről, az életszerűségük válik hangsúlyossá, és a társadalmunkban tapasztalható visszásságokkal szembesítenek. Felnőttes mesék gyerekeknek, netán gyerekes mesék felnőtteknek? Nehéz meghatározni. Mindenesetre több dimenzió fejthető fel belőlük, ilyeténképpen gyerekolvasók és felnőttolvasók is megtalálhatják bennük a nekik szóló üzeneteket, bölcsességeket.
A mesebeli réteseknél talán csak Kovács Jolánka történetei tekervényesebbek és Péter László illusztrációi változatosabbak. A humoros, karakteres rajzok markáns képi világot teremtenek Rétesország meséihez. Egyszerre idézik meg gyerekkorunk mesekönyveinek látványvilágát és a Magyar népmesék rajzfilmsorozat népi motívumait, kiegészülve a jellegzetes Péter László-i karakterjegyekkel. Meseíró és képzőművész összehangolt munkájának lenyomata a Sinkovits Péter által szerkesztett, és a zEtna kiadó gondozásában megjelent mesekötet.
Hol volt, hol nem volt
Kovács Jolánka: Mosolyfalva meséi
Kovács Jolánka Mosolyfalva meséi című kötete mind tartalmában mind megjelenésében figyelemre méltó kiadvány. Recskó Diana illusztrátor csodaszép köntösbe öltöztette a meséket – tarkába, színesbe, hangulatosba. Elég belelapozni a könyvbe, s a játékos rajzok láttán az embernek mosolyogni támad kedve, hát még ha olvasáshoz is lát! Diana ráhangolódott Kovács Jolánka szövegvilágára, a mesebeli karakterek szinte megelevenednek a gyerekrajzok jó értelemben vett naivságát megidéző illusztrációkon. Emellett a meseíró humora is visszaköszön a képi megjelenésben, például az ijedős asszonyt és ijedős embert ábrázoló rajz merő fricska, a hepehupás úton ugrándozó állatok ábrázolása pedig vicces és játékos. E rajzok nemcsak illusztrálják a meséket, hanem kitérnek egy-egy részletre, elidőznek egynémely szereplő figuráján, sőt hozzá is tesznek a történetekhez a képek nyelvén. Stílusukból sejthető, hogy az ábrázolt történetek kötődnek a magyar népmesei gyökerekhez, ugyanakkor maiak, naprakészek. Fogódzót adnak népünk mesehagyományához és merítenek a mindennapjainkból is. Talán az efféle ötvözéssel lehet leginkább közel hozni az olvasókhoz a népmeséinkbe rejtett bölcsességet, élettapasztalatot, hiszen a mese a jelenből nyit a múlt felé, annak biztos alapjára építkezik, s nemcsak megőrzi, hanem meg is újítja azt.
Kovács Jolánka történetei Mosolyfalván játszódnak, olyan közegben, amely alternatívája lehet a népmesék üveghegyen túli fantáziavilágának. A stiglinc című mesében kapjuk erről a helyről a legteljesebb leírást. „Volt egyszer egy falu és abban a faluban egy ártézi kút. De milyen csodálatos víz folydogált abból a kútból! Aki abból a vízből ivott, elfelejtette minden búját-bánatát. Nem is csoda, hogy a falut Mosolyfalvának hívták. Hisz ha valamelyik falubelit bánat emésztette, elment a kúthoz, ivott a vizéből, és mire hazaért, máris visszatért a jókedve! Aztán olyan könnyen megoldotta a gondjait, hogy maga is csodálkozott. Nem volt hát abban a faluban egyetlen szomorú ember sem. Vagyis egy azért mégis akadt…” – kezdi a mesélő ekképpen a stiglinc és Púpos Pepi történetét, s már a felütés sejteti a népmesei hagyományunkhoz való kötődést. Megjelenik egy különleges helyszín, ahol csodakút található, amely az örök élet illetve az örök ifjúság forrására emlékeztet. A két szereplő is különös páros: egy beszélő madár és egy púpos számkivetett – az egyedüli boldogtalan teremtmény ebben a földi paradicsomban. A továbbiakban bonyolódnak a szálak, s a népmesei jellegű lezáráshoz némi erkölcsi jótanács is párosul. A történetvezetés egyedi és szokatlan, s részben ezáltal válnak karakteressé Kovács Jolánka meséi, részben pedig a népmesei motívumok sajátos alkalmazásának köszönhetően, eladdig, hogy némely történet lényegében antimese, amely eltér a szokványos mesehőstípusok és motivációjuk tekintetében is. Az egyik, kérőkben válogatós királylány például menekülne a gazdagságtól, s egy drótostótot választ férjül, aki mellett igyekszik kitanulni a szakmát, hogy tisztes munkából élhessen, egy bárókisasszony pedig olyan férjre vágyik, aki nem tucatgavallér, hanem egyéniség – meg is találja egy kézen járó báró személyében. De nemcsak királylányok és bárókisasszonyok népesítik be e mesekönyvet, hanem tündérek, civakodó házaspárok, világlustája fiatalemberek, nagyszájú asszonyok, hepehupákon ugrándozó erdei állatok is. Megjelenik bennük egy szerencsehozó bárány, egy bölcs egér, egy filozofikus lelkületű tyúk, egy piros kendőt viselő rókalány, egy oktondi csacsi, egy varázsolni tudó ló, egy mézimádó káposzta, egy világjáró kopasz gombóc, egy mogorva hegy és egy csenevész fácska is. Mindegyikük története meghökkentő és számtalan poént, nyelvi leleményt rejt. A legeredetibb közülük a Kinek van a legnagyobb szája a világon? című mese, amelyben egy különös versenyről esik szó. Olyan versenyről, amelyen csak nagyszájúak vehetnek részt. A víziló és a krokodil mellett versenybe száll hát egy zsírosbödön, egy kemence, egy parasztszekér és egy barlang is, nem beszélve a nagyszájú asszonyról, aki mindenkit megtanít kesztyűbe dudálni. A csalimesékkel rokonságot mutató történet amellett, hogy remek humorforrás, kitűnő parabola, főhőse, a nagyszájú asszony pedig a zsémbes, akarnok asszonyságok megjelenítésének iskolapéldája.
A Mosolyfalva meséi a szórakoztatáson túlmenően olyan filozófiai alapkérdések megválaszolására is kísérletet tesz, miszerint melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, illetve hol lehet a világ közepe. Ez utóbbiról, kedvcsináló gyanánt, annyit elárulok, hogy köze lehet egy bizonyos völgy bizonyos egérlyukához, a részletekért azonban mindenképp megéri fellapozni e mesekönyvet. Mosolyfalva csodakútja vár minden mesekedvelőt.
Író(barát)nők
Tavaly a Magyar PEN-club pécsi alkotótáborában találkozott a bánáti Kovács Jolánka író, szerkesztő, műfordító és a bácskai Lennert Móger Tímea egykötetes költő, újságíró, lapunk külső munkatársa. Ekkor merült fel bennük az ötlet, hogy nőnap alkalmából egy „négykezes” interjút készítsenek egymással.
Kovács Jolánka: — Hogyan hatott a személyiségedre, az emberekhez való viszonyulásodra, hogy néphagyományokban gazdag faluban, Doroszlón nőttél fel, valamint hogy nemcsak irodalmi, hanem a hagyományőrzéssel kapcsolatos estek, események szervezésében is részt veszel?
Lennert M. Tímea: — Tisztelettel tekintek ezekre az értékekre. Erős gyökeret, biztos hátteret nyújtanak.
Kovács Jolánka: — Hogyan hat mindez a költészetedre?
Lennert M. Tímea: — A verssorokba bizonyos motívumok nem tudatosan épültek be. Visszaolvasva nemrég megjelent verseskötetemet, a Kollázst, mégis megtalálom benne a falumat...
Az is tudvalevő rólad, hogy kiveszed a részed a közösségi életből. Hol és mit csinálsz?
Kovács Jolánka: — Öt évvel ezelőtt kezdtem el novellákat írni, két évvel ezelőtt pedig fordítani. Előtte a Sziveri Színpad tevékenysége „tartott izgalomban”, az irodalmi estek szervezése, valamint az esszé- és a verspályázatok lebonyolítása. Közben újságírással is foglalkoztam, négy évig a Hét Nap mellékleteként megjelenő Bánáti Újságnak írogattam, aztán pedig a Családi Körnek. Ezenkívül dolgoztam magyartanárként és könyvtárosként is az erzsébetlaki meg a muzslyai iskolában. A Zeppelin Rádió fennállásának idején a Körtemuzsika c. gyermekműsort szerkesztettem, a diákokat pedig különféle versenyekre készítettem fel. Az írás külön élmény számomra, egy idő után szükségletté vált. Ha hosszabb ideig nem írok, akkor lelki gyötrődést élek át.
A Sziveri Színpaddal sokat tájolunk, ilyenkor bemutatjuk a Sikoly folyóirat legújabb számait és a kiadványainkat is. Tavaly Csókán, Doroszlón, Magyarcsernyén és Dunaszerdahelyen jártunk. Már hagyományosnak mondható a közreműködésünk a Csókai Népkönyvtárral — erről kedves barátunk, Kónya Sándor versénekes, estjeink rendszeres vendégelőadója jut eszembe —, de a zentai Alkotóházzal, a szenttamási Gion Nándor Emlékházzal is együttműködünk.
Lennert M. Tímea: — Külföldi irodalmi kapcsolataidat hogyan alakítottad ki?
Kovács Jolánka: — Balázs F. Attila felvidéki költővel való barátságom igen gyümölcsöző irodalmi közreműködést eredményezett: két kötetét lefordítottam, mely később az AB-ART Kiadó gondozásában jelent meg, emellett itt adták ki 2011-ben az első novelláskötetemet is, Takard ki a kakadut címmel. Nemrégen került nyomdába Fellinger Károly felvidéki költő Alázat című verseskötete, melynek én vagyok a szerkesztője. A győri Műhelyben való publikálásom által ismertem meg Villányi László költő barátomat. Ennek köszönhetően jöhetett létre tavalyelőtt, a határokon átívelő IPA-projektum révén, Villányi László és Danyi Zoltán találkozása Muzslyán, valamint a Sikoly bemutatkozása a Győri Könyvszalonban.
Lennert M. Tímea: — Említetted Kónya Sándor nevét. Az én verseim közül is néhányat megzenésített…
Kovács Jolánka: — Igen, benne is vannak a verseid a VersÉnek és a Mit arat a holdsarló című megzenésített verseket tartalmazó köteteiben.
Felsorolni is sokáig tartana, mi mindennel foglalkozol: tudósítasz a VMMI honlapjának, Zombor város hetilapjának, a Dunatájnak, az Irodalmi Jelennek is a munkatársa vagy, ezenkívül a Kuckó és a Dunatáj civil szervezetek aktivistái között is tevékenykedsz. Doroszlón színjátszó és irodalmi csoportot vezetsz, valamint művelődési esteket szervezel. Sikerült mindent megemlítenem?
Lennert M. Tímea: — Pontos a felsorolás. Néha attól tartok, hogy szétforgácsolódok, de igazából élvezem a változatosságot, ami ezzel jár. Egymást segítik, kiegészítik a különféle tevékenységek. Amikor már megterhelővé és egyhangúvá válna az egyik, akkor jön a másik feladat.
Kovács Jolánka: — Régóta írsz már verseket, számos újságban megjelentek, s a kötetbe kerültek valóban kiforrottak. Miért csak most jelent meg a kötet?
Lennert M. Tímea: — Talán ez volt a megfelelő pillanat. Most nyílt alkalmam a szegedi Aréion Kiadó jóvoltából egy általam szerkesztett, nem korlátozott terjedelmű kéziratot összeállítani. Mindig is ilyenre vágytam. Több mint tíz év eseményeinek a legjava ez a kötet.
Kovács Jolánka: — Mire utal a könyv címe, a Kollázs?
Lennert M. Tímea: — Akár a koncepcióra is — valójában azonban az egyik vers volt a címadó —, mivel meghatározó benne az érzelmek, az észlelések, a gondolatok egymásra vetítése. Tartottam tőle, hogy kuszaság lesz az egészből, de mire elkészült, napló-versekként is felfogható szövegek sorává alakult. Az egységességhez hozzájárulnak Pusztai Virág grafikusművész remekbe szabott illusztrációi is.
Kovács Jolánka: — Emlékszem, a pécsi Zsolnay Kulturális Negyed falai között, az alkotótáborban tárgyaltál a kötet utómunkálatairól…
Lennert Móger Tímea: — Nekem pedig a novelláid születése és a fordításaid jutnak gyakran az eszembe...
Kovács Jolánka: — Igen, és a sok-sok nevetés… Gyakrabban kellene kiszakadni a mindennapi életből. A Pécsett töltött idő nagyon termékeny volt. Sok olyan verset ültettem át ott szerb nyelvre, amelyet Balázs F. Attila fordított románról magyarra. Azonkívül egy gyermekkori élményanyag is „kiszakadt” belőlem, ebből születet meg a Jajistenem című novella. Gyakran írok szegény, nehéz sorsú, a szüleik által elhanyagolt gyerekekről — az iskolakönyvtárban, ahol dolgozom, szinte naponta találkozom velük.
Lennert M. Tímea: — A 2011. évben meghirdetett Gion Nándor szépirodalmi és műfordítói pályázat nyertese voltál. Mi mondható el a szövegeid utóéletéről?
Kovács Jolánka: — Tavaly októberben jelent meg a Forum kiadásában a Priče iz Keglovićeve ulice című szerb nyelvű novelláskötet, amely a Gion Nándor Emlékház és a szenttamási önkormányzat által meghirdetett műfordítói pályázat anyagát tartalmazza, vagyis Gion-novellákat szerbül, huszonegy szerző fordításában. A könyvet bemutatták az 57. Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron, ahol a műfordítók közül tizenheten jelentünk meg.
Lennert M. Tímea: — Tavaly ősszel jelent meg a saját műfordításköteted is...
Kovács Jolánka: — Igen, az első, mert nem könnyű kiadót találni a fordításoknak. A Prelomljeni hleb (Megtört kenyér) című verseskötet Balázs F. Attila erdélyi születésű, Szlovákiában élő költő szerb nyelvre fordított verseit tartalmazza. Még két munkám áll kiadatlanul: Danyi Zoltán Hullámok után a tó sima tükre című novellafüzérének és Balázs F. Attila Casanova metamorfózisai című novelláskötetének szerb nyelvre fordított változata.
Lennert M. Tímea: — Most mivel foglalkozol?
Kovács Jolánka: — Egy ideje Duška Vrhovac belgrádi költőnő verseit ültetem át magyar nyelvre, azonkívül az idei évre tervezem Petőcz András Idegenek című regényének szerb nyelvre fordítását is...
A műfajban te is kipróbálhattad magad, Tomica Bajsić horvát költő három versét ültetted át magyarra, egészen frappánsan.
Lennert M. Tímea: — Kedvemre való feladat volt. Szívesen tennék még kitérőket ezen a téren, ha alkalom és idő kínálkozna rá.
Kovács Jolánka: — Tudtommal máris készül a következő versesköteted. Milyen lesz?
Lennert M. Tímea: — A Kollázsban alkalmazott nyelvi játékosság abban is megjelenik majd, csak még fokozottabban. A fotókra, rajzokra írt versekkel és fordítva: a versekre rajzolt képekkel a művészeti ágak közötti átjárhatóságot kutatom. Izgalmas műhelymunka folyik tehát. Stock Jánossal (fotók) és Váradi Balázzsal (rajzok, fotómanipulációk) dolgozunk együtt. Te „miben sántikálsz”?
Kovács Jolánka: — Egy kisregényem vár befejezésre. Ezenkívül novellákat, meséket is írogatok. Gyermekien jó, könnyed és röptető érzés mesét írni, ám egyúttal nagy felelősség is, hogy milyen olvasnivalót adunk a kicsinyek kezébe.
Lennert M. Tímea: — Pécsett arról is meséltél, hogy derűsebb témákról szeretnél írni a jövőben. A Kilátóban megjelent Dobozos szeretők című novellád arról tanúskodik, hogy jó úton jársz...
Kovács Jolánka: — Már régóta szerettem volna valami derűset írni, valami párbeszédeset… A humor ott lappang már korábbi, komolyabb írásaimban is, mivel röptet és felszabadít, megtisztít a negatív gondolatoktól. Vagy távol tart tőlük? Nem tudom. Derűs embernek tartom magam. Szóval, jó lenne így (is) írni.
Lennert M. Tímea: — Legyen ez a zárógondolat. Reméljük, hogy az olvasók is ugyanannyi örömüket lelik a beszélgetésünkben, mint amennyire mi élveztük ezt a négykezest.
Aki nincs „porondon”
Beszélgetés Kovács Jolánka íróval, műfordítóval, tanárnővel egy köztársasági kitüntetés ürügyén
Kovács Jolánka író, műfordító, tanárnő rangos elismerésben részesült: a kultúra terén végzett sokéves önzetlen, odaadó és kitartó munkáját Aranyjelvénnyel tüntette ki Szerbia Kulturális-közművelődési Közössége. Az elismerést odaítélő zsűri elnöke Milovan Vitezović irodalmár, professzor volt. Az idén hatvanan részesültek ebben az elismerésben. Az ünnepélyes díjátadást május 18-án a belgrádi Nemzeti Színházban rendezték meg.
Kovács Jolánka Nagybecskereken született 1958-ban. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett oklevelet. Muzslyán él, a Szervó Mihály Általános Iskola könyvtárosa. Az irodalom bűvkörébe 23 évvel ezelőtt került, és mint mondja, ez a folyamat azóta is tart. Mert amint egy dolgot befejez, érkezik az újabb feladat. Vagy ő maga a „kezdeményező”, vagy pedig valaki megkeresi. Ez utóbbiból pedig egyre több van. Újságíróként kezdte, a Bánáti Újságban, majd néhány évig a Családi Kör munkatársaként írogatott riportokat. Pályájának fontos lépcsőfoka volt, amikor a Sziveri János Művészeti Színpad titkára lett. Irodalmi esteket szervezett, verspályázatok, esszépályázatok realizálásában vett részt. 2004-től a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat lektora, majd a folyóirat szerkesztőségi tagja is lett. Aztán 2007-ben elkezdett novellákat írni. Megjelent kötetei: Takard ki a kakadut (2011) és a Jajistenem (gyereknovellák, 2013). Közben műfordítói tevékenysége is kibontakozott.
Mi az, ami arra biztatja a fordítót, hogy egy adott művet egy másik nyelvre ültessen át?
– Annak szüksége, hogy mások is részesüljenek egy jó vers megismerésének az élményében. Hogy az olvasó élje át azt, amit én éreztem, amikor elolvastam a verset eredetiben. Persze ezzel óvatosan kell bánni. Belépési engedélyt kell kapni egy másik ember lelki világába, úgy, hogy közben ne tapossunk el semmit az eredetiből. A fordítás szabadságát ugyanis nem szabad túlzásba vinni. Meg kell őrizni a szerző érzésvilágát. Az eredeti munkát többször elolvasom, mielőtt a fordításhoz kezdenék – hogy „belém ivódjék” a vers. A lefordított költeményt pedig mindig lehet és kell is csiszolni, a fordításnak időnként „pihennie” kell, mert újra elővéve szépíteni lehet, mélyebbé tenni a mondanivalót, ritmikusabbá, lüktetőbbé a verset. Az adott költeményben viszont meg kell találni azt a kis gyöngyöt, amely a mondanivaló fókusza, amelyből kivirágoztatható a vers hangulata, a szerző érzésvilága. Ha azt nem sikerül kivirágoztatni, akkor jobb nem lefordítani a verset. Egyébként verseket szeretek leginkább fordítani. Talán azért is, mert én csak prózát írok.
Iskolai könyvtárosként dolgozik, de a diákok versenyekre való felkészítésében is dicsérik a munkáját.
– Tizenhét évig tanítottam Erzsébetlakon, és már akkor is jobban szerettem a gyerekekkel való külön foglalkozásokat, mint magát a tanítást. Mindig próbáltam a tehetségekből kihozni azt, amit lehetett. Mert a kiindulópont az, hogy „most van itt a gyerek”. Vétek nem kibontakoztatni belőle azt, ami benne van. Ha nem foglalkoznak vele, nem fejlesztik a tehetségét, akkor az történik, hogy ahogy nő, már nem marad benne meg az, amit fentről kapott. Elsikkad a tehetsége, egészen más úton fog haladni, mint amire „született”. A muzslyai Zeppelin Rádióban 2005-től 2009-ig voltam a gyermekműsor szerkesztője. Több mint háromszáz gyerek lépett fel ezekben a műsorokban. És nem csak a legjobb tanulók. A kevésbé jó tanulók is nagy lelkesedéssel készültek a Körtemuzsikában való fellépésekre. Mindenki nagyon sajnálta ennek a rádiónak a megszűnését. Én is.
Ön egyfajta híd a különböző nemzetiségű írók között. Közben pedig, mint mondja, „nincsen porondon”. Itt van, ahol van. Ezért nyilván meglepte az elismerés. Vajdaságban részesült-e már valamilyen irodalmi elismerésben?
– 2012-ben a szenttamási Gion Nándor Emlékház és az újvidéki Forum Könyvkiadó szépirodalmi pályázatán novellaírás és műfordítás kategóriában első díjban részesültem, majd 2013-ban, ugyanezen a pályázaton novellaírásban második díjat kaptam. Az újabb elismerésre való felterjesztés meglepett. Sokan gratuláltak, és ráeszméltem, hogy figyelnek a munkámra. Jó érzés volt átvenni a díjat, ám nem ez a lényeg. Számomra a legfontosabb az, hogy amiért kaptam az elismerést, az továbbra is itt van, ez egy szép terep előttem, amelyen folytathatom irodalmi tevékenységemet. Az is nagy ajándék, hogy foglalkozhatok azzal, amit szeretek – ez már magában egy díj.
Mi az, ami jelenleg foglalkoztatja? Mit ír, mit fordít?
– Nemrégen fejeztem be Gion Nándor A kárókatonák még nem jöttek vissza ifjúsági regényének szerb nyelvre való átültetését – erre a szenttamási Gion Nándor Emlékház kért fel, s a regény szerb változata a műfordítói pályázatra készült. Külön élvezettel fordítottam ezt a számomra egyébként is nagyon kedves ifjúsági regényt. Örülnék, ha egyszer a szerb ajkú gyerekek házi olvasmányai közt is szerepelhetne. Most éppen Manolis Aligizakis görög származású, Kanadában élő költő verseskötetét fordítom. A végénél tartok. Aztán Jelena Lengold európai irodalmi díjas belgrádi írónő, költőnő, Háromkor Kandinskinál c. novelláskötetének a fordítása következik majd. Közben pedig Milan Dunđerski szenttamási születésű, 2007-ben elhunyt költő versei és Nedeljko Terzić újabb verseskötetének magyar nyelvre való átültetése. Belekezdtem egy ifjúsági regény megírásába is, a befejezése sajnos még várat magára. Meséket is írok. Idén jelenik meg a zentai zEtna gondozásában az első mesekötetem, A krémes és a rigójancsi címmel.
Fordításait a többi között a Magyar Szó Kilátó c. irodalmi rovata, a Hét Nap, a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat, a hódmezővásárhelyi Látóhatár folyóirat, a romániai Várad folyóirat, a felvidéki Szőrös Kő irodalmi. művészeti, kritikai folyóirat, a belgrádi Književne novine c. irodalmi lap, a kostolaci Majdan irodalmi folyóirat közölték. Megjelent műfordításkötetei: Prelomljeni hleb, Balázs F. Attila erdélyi születésű, a Felvidéken élő költő magyarról szerb nyelvre fordított versei (2012). Poniznost, Fellinger Károly felvidéki költő magyarról szerb nyelvre fordított versei (2013), Svest, Manolis Aligizakis görög-kanadai költő magyarról szerb nyelvre fordított versei (2015). Atila F. Balaž: Metamorfoze Kazanove (Balázs F. Attila Casanova átváltozásai c. novelláskötetének magyarról szerb nyelvre való fordítása – Nedeljko Terzićtyel közösen (2015). Nedeljko Terzić: Robaj és csend (Nedeljko Terzić Huk i muk c. verseskötetének szerbről magyar nyelvre való fordítása, Balázs F. Attilával közösen) (2015).
Lefordította Duška Vrhovac belgrádi költőnő verseit (kiadásra váró kész kézirat). Fordította Radivoj Šajtinac, Turczi István, Nedeljko Terzić és Miroslav Antić verseit. Szerb nyelvre átültetett fordításai két antológiában jelentek meg.
Híd az alkotók között
Kovács Jolánka: A jó műfordítás az, amely nemcsak érthető a másik nyelven, hanem élvezhető is
Kovács Jolánka novelláival, meséivel és versfordításaival olvasóinknak is többször volt alkalmuk találkozni a Kilátó hasábjain. Prózakötetek szerzője, emellett több műfordításkötet is fűződik a nevéhez, továbbá ő az általános iskolai Anyanyelvápolás tankönyvek szerzője is. A műfordítás, a mese- és a novellaírás mellett köteteket szerkeszt, lektorál. Iskolai könyvtárosként irodalmi rendezvényeket is szervez. Nemrég a Szávaszentdemeteren (Sremska Mitrovicán) megrendezett Képzelet és álmok elnevezésű, fiatal költők nemzetközi fesztiválján átvehette a Napóra-díjat. Az elismerést a helyi Sirmijumart Kultúrközponttól kapta a sokéves együttműködésért és a fordítói tevékenységéért. Műfordítóként nemcsak a szerb és a magyar szerzők műveinek átültetésével foglalkozik, hanem igyekszik ápolni a határon átnyúló irodalmi kapcsolatokat, együttműködéseket. A díj kapcsán a műfordításról, írói és tankönyvszerzői tevékenységéről, valamint az írókkal, költőkkel kötött barátságokról beszélgettünk vele.
Hogyan érezte magát, amikor megtudta, hogy megkapta ezt az elismerést?
– A Napóra-díjat a szávaszentdemeri Sirmijumart Kultúrközponttól kaptam. Inkább elismerésnek tekintem, mint díjnak, mert már évek óta együttműködöm a kultúrközponttal. A Sirmijumart Kultúrközpont már tíz éve hirdet nemzetközi verspályázatot általános és középiskolások részére. Jó néhány éve felkértek, hogy próbáljam meg bevonni a magyarországi gyerekeket, hogy ők is küldjék be verseiket a pályázatra. Nagy köszönettel tartozom Benák Katalin hódmezővásárhelyi nyugalmazott könyvtárosnak, aki elvállalta, hogy miután megkapta tőlem a verspályázat magyar nyelvű szövegét, szétküldte az iskoláknak, majd a pályamunkák hozzá érkeztek be. Ezeket továbbította nekem, én pedig lefordítottam őket szerb nyelvre. Évente rengeteg magyarországi diák jelentkezett a pályázatra. Volt olyan év is, hogy 50–60 vers érkezett, de legtöbb alkalommal körülbelül 30 darab. Ezeket mind lefordítottam a szerb ajkú zsűri számára. Sokszor voltak díjazottak a magyarországi gyerekek között is, aminek nagyon örültem. A díjátadó után a Sirmijumart minden évben kiadott egy antológiát, amelybe bekerültek a díjazott versek. A magyar gyerekek verseit is szerb nyelven jelentették meg, de a cím és a gyerek neve magyarul is szerepelt. Aztán elküldték nekem a könyveket, én pedig valahogyan eljuttattam őket Benák Katalinnak. Ő minden évben egy irodalmi estet szervezett a hódmezővásárhelyi könyvtárban, ahova meghívta a díjazottakat. Felolvasták a verseket és elbeszélgettek. Ezért a közreműködésért kaptam a Napóra-díjat, valamint a fordításaimért. Nedeljko Terzić író, költő Szávaszentdemeteren él, és eddig két kötetét fordítottam le. Évek óta tart az együttműködés a szávaszentdemeteri Sirm Kiadó és a budapesti AB-Art Kiadó között. Balázs F. Attila és Nedeljko Terzić között egyfajta hídként működtem. Ez még az az időszak volt, amikor Balázs F. Attila Pozsonyban élt, és ott működött az AB-Art Kiadó. Akkoriban az AB-Art Kiadó jóvoltából magyar nyelven megjelent Nedeljko Terzić két kötete, amelyeket én fordítottam le. Ennek ellenében a szávaszentdemeteri Sirm Kiadó kiadott néhány kötetet szerbül. Ez a közreműködés, barátság a mai napig tart.
Nemcsak szerb nyelvről magyarra, hanem magyarról szerb nyelvre is fordít. Sok műfordító nem próbálkozik meg a magyarról szerbre való fordítással, mivel számukra nehéz feladat. Ön szerint melyik a nehezebb?
– Egészen biztos, hogy magyarról szerbre fordítani nehezebb. Azt sem mondhatom, hogy ebben kiváló vagyok. Persze, hogy nem vagyok kiváló elsősorban azért, mert a magyar az anyanyelvem. Muzslyán nőttem fel. Gyerekkoromban Muzslya még színtiszta magyar falu volt, tehát nem is tudtam kitől megtanulni szerbül. Az általános iskolában tanultam a szerb nyelvet. Amikor Újvidékre kerültem – a Magyar Tanszékre jártam –, az egyetemista kollégiumban tanultam meg beszélni is szerbül. Aztán, amikor dolgozni kezdtem: először tizenhét évet tanítottam anyanyelvápolást Erzsébetlakon, majd átkerültem Muzslyára, ahol a kollektíva fele szerb anyanyelvű volt. Inkább itt fejlődött ki a szerb nyelvtudásom. Nem tudom, hogy mondhatom -e azt, hogy anyanyelvi szinten beszélem a szerbet. Talán, de ez még mindig nem az, mint amikor valaki szerb környezetben nő fel. Nagyjából jól tudok szerbül, most már a környezetemben is nagyon sokan ezen a nyelven beszélnek. Akkor vettem észre a szerb nyelv szépségeit, amikor fordítani kezdtem. A lektor szerepe mindig fontos, tehát nem adok ki a kezemből semmilyen kéziratot, mielőtt egy szerb ajkú lektor át nem nézi. A lektor az, aki finomít, aki nálam sokkal jobban érti a szerb nyelv lelkét és szellemiségét. Nemcsak olyan hibákat javít ki, amelyek véletlenül csúsznak be. A nyelv lelke inkább a lektor kezében van. Miért könnyebb szerbről magyarra fordítani? Mindannyian tudjuk, hogy a magyar nyelv sokkal gazdagabb a szókészlet tekintetében, mint a szerb. Amikor szerbről fordítok magyarra, már az elején jobban örülök, mivel több a lehetőség, hogy szabadabban kifejezzem magam. Mikor lefordítottam a szöveget magyarra, és utána átdolgozom, az egy külön élmény, mert sokkal biztosabb vagyok magamban. A tizenkét megjelent kötetemből négyben vagy ötben jelent meg szerb nyelvről magyarra fordított szöveg. Egyszerűen többen kérnek fel arra, hogy magyarról szerbre fordítsak.
Ön szerint milyen a jó műfordítás?
– A jó műfordítás szerintem csak is az lehet, amely nemcsak érthető a másik nyelven, hanem élvezhető is. Egy jó műfordításnak hangulata van, leköti az olvasót. Nemcsak leköti, hanem meg is érinti. Nagyon fontos, hogy a szöveg megérintse az olvasót. Az a jó műfordítás, amikor az olvasó a műfordítás olvasása közben örülni tud annak, hogy megismerhette a más nyelvű írót, akitől szöveget olvas.
Nemcsak prózát fordít, hanem verseket is. Melyik milyen kihívások elé állítja?
– Mindkettő kihívás, a próza és a vers is. Úgy mondanám inkább, hogy mindegyik mű, amelynek a fordításának nekikezdek, mindig kihívás. Az első dolog, hogy ha ismerem a szerzőt, az jó, de akkor is utánanézek még. Ha nem ismerem, akkor alaposabban utánanézek, tehát elolvasom az életrajzát, annak is, hogy miként él, mivel foglalkozik. Soha nem jó a szó szerinti fordítás. Amikor először fordítom a művet, az már nem szó szerinti fordítás, és ezután jönnek a javítások. A prózánál az a fontos, hogy soha ne siessek a fordítással. Nem is tudok sietni. A fordításnál nem lehet rohanni. Azt lehet csinálni, hogy folyamatosan csináljam, tehát naponta foglalkozzak vele. Az is fontos, hogy rákattanjak az író stílusára. Gion Nándort nem nehéz fordítani, de nem is könnyű, mert nála sok a többszörösen összetett mondat. Hömpölyög az egész szöveg, és ezt a hömpölygést kell visszaadni szerbül. Nagyon oda kell figyelni, amikor hét-nyolc soros mondatok vannak, hogy honnan is kezdjem, hogyan bogozzam ki, és abból hogyan legyen szerb nyelven is egy olyan gyönyörű szép, hömpölygő, többszörösen összetett mondat. A párbeszédek is nagyon fontosak. Nem mindegy, hogy miként fordítunk párbeszédet. Sokszor ezekből domborodik ki a szereplők jelleme. Ez Gionnál is jellemző. Vigyázni kell arra, hogy kik azok, akik beszélnek. Nem mindegy, hogy milyen környezetből érkeznek a szereplők, és szerb nyelven is érzékeltetni kell ezt. Ami a verseket illeti, nem mondhatom, hogy jobban szeretek verset fordítani, mint prózát, de van benne valami. Lehet, hogy ez azért van, mert jómagam felnőtteknek nem írok verseket, csak gyerekeknek. Verset fordítani még nagyobb felelősség, mint prózát fordítani. A versben nem lehet szó szerint fordítani. Jó néhányszor el kell olvasni, hogy megértsem. Ha tetszik és megérint, akkor visz a szöveg. Általában gondolatokat vagy versszakokat fordítok, és utólag többször visszatérek az egész. A versfordítás nálam olyan, mintha engedélyt kaptam volna a szerzőtől egy általa nagyon érzékeny területre, amely csak őt érinti, hogy én oda beléphessek. Nagyon kell vigyáznom arra, hogy meg ne sértsem azt, akitől az engedélyt kaptam. Vigyáznom kell arra, hogy szerb nyelven is átérezhető, befogadható legyen a vers, de ugyanakkor nehogy véletlenül eltérjen. Megeshet, mert vannak olyan versek, amelyekben archaikus kifejezések vannak, vagy olyan szavak, amelyeket még sosem hallottam. Olyankor vigyázni kell, mert téveszthet a fordító, és az már elég, hogy folt essen azon a versen. A versfordításnak az a varázsa, hogy nagyon érzékeny terület, ugyanakkor nagyon szép is.
Melyik fordítására a legbüszkébb?
– Ezt inkább úgy mondanám, hogy különösképpen melyiknek örülök. A lefordított szövegek, amelyek kötetekben jelennek meg, hasonló örömmel töltenek el, mint amikor a saját kötetem jelenik meg. Ezekből jóval kevesebb van, mint a műfordításokból. Ennek oka, hogy a fordítás rengeteg időt igényel, rengeteg munkát, és emiatt háttérbe szorulnak a saját dolgaim. Hogy melyik fordításomnak örülök a legjobban? Ez olyan, mint amikor az embernek van tizenvalahány gyereke, és nem tudja, melyiknek örüljön a legjobban. Vannak szerzők, akiket szívesen fordítottam. Nagyon szerettem Halmosi Sándor verseit fordítani. A Hallgatás után (Posle ćutanja) című kötetben jelentek meg a versei szerb nyelven a belgrádi Alma Kiadónál. Amikor felkért, hogy fordítsam le a verseit szerbre, nagyon örültem, mert ha az ember olyan verseket fordít, amelyeket amúgy is szeret, sokkal nagyobb élmény a fordítás. Halmosi versei azért tetszenek, mert olyan tiszták. A tömörítés mestere, a verseiben nincs egy felesleges szó sem. Van egy költő barátnőm Belgrádban. Őt Duška Vrhovacnak hívják, és már jó néhány éve, kedvtelésből kezdtem el fordítani a verseit. Nagyon jó volt fordítani őket. Külön öröm, hogy az idén a budapesti AB-Art Kiadónál meg is jelent egy Duška Vrhovac fordításkötetem. Gion Nándort is nagyon szeretem fordítani. Nagyon hálás vagyok a szenttamási Gion Nándor Emlékháznak, mert ez a negyedik alkalom, hogy felkérnek egy Gion-regény fordítására. Eddig a Kárókatonák még nem jöttek vissza, a Sortűz egy fekete bivalyért és a Zongora a fehér kastélyból című ifjúsági regényeket fordítottam tőle, és ezek meg is jelentek könyv formájában. A Testvérem, Joáb jelenleg a lektornál van, és remélhetőleg augusztusra meg fog jelenni. Giont jó fordítani, mert szeretem a gyönyörű, hömpölygő mesélőkészségét, a nagyon egyszerű stílusát, azt, hogy egyszerű emberekről ír, illetve, hogy lélektanilag mennyire jók ezek a regények. A szerzőt nem ismertem személyesen. A műveit fordítva rájöttem, hogy nagyon sajnálom, hogy nem ismeretem. Ez egy különös kapcsolat a szenttamásiakkal – mindig kapok valamilyen felkérést, ami miatt egyre tovább tart a közreműködés Horváth Futó Hargitával, Németh Dezsővel, Milan Đorđević íróval, tanárral, aki 2018-ban felkért arra, hogy fordítsam le magyarra Milan Dunđerski szenttamási születésű költő verseit. Előtte nem ismertem Milan Dunđerskit, de a versei annyira tetszettek, hogy olyan érzéssel fejeztem be ezt a kéziratot, hogy miért nem ismertem. Nagyon fiatalon halt meg. Úgy gondoltam, hogy biztosan sok közös témánk lenne. Már az is örömmel tölt el, hogy szépek ezek a kötetek. Különösen kiemelném a megjelent műfordításaim közül a Gion-regényeket, amelyeket Munjin Andrea illusztrált. Nemrég kaptam kézhez Duška Vrhovac Memento vivere, valamint Miomir Milinković Az ember és a vers című kötetét, amelyeket a budapesti AB-Art jelentetett meg. Ezek is igazán szépek. A saját könyveim közül kiemelném a Rétesország meséit, amely a zEtnánál jelent meg. Szép és aranyos kiadvány, amelyet Péter László illusztrált. Emiatt nagyon hálás vagyok neki, valamint Beszédes Istvánnak is.
Emíltette, hogy van egy költő barátnője Belgrádban. Milyen barátságokat kötött még műfordításnak és az irodalomnak köszönhetően?
– Ismét Horváth Futó Hargitát és Németh Dezsőt említeném, valamint Milan Đorđevićet. Amikor elkezdtem műfordítással foglalkozni, akkor ismertem meg Balázs F. Attila erdélyi származású írót, költőt, műfordítót, aki a Felvidéken élt, és nemrég költözött át Magyarországra. Rajta keresztül ismertem meg Halmosi Sándort. Ők ketten a budapesti AB-Art Kiadó igazgatói. Ugyanígy ismertem meg Nedeljko Terzićet Szávaszentdemeterről, Duška Vrhovacot Belgrádból vagy Milutin Đurićković írót, egyetemi tanárt Belgrádból, aki az Alma Kiadó munkatársa. Milutin Đurićković az Alma Kiadó mellett a budapesti AB-Arttal is közreműködik. Nemcsak a műveket fordítom le, hanem közvetítek a szerb és a magyar ajkú írók között. Leveleket fordítok, továbbítok egyiknek és másiknak is, hogy ez a közreműködés továbbra is működjön.
Sok mindennel foglalkozik a műfordításon kívül. Tankönyvszerző, irodalmi rendezvényeket szervez, meséket és novellákat ír. Jelenleg min dolgozik?
– Három tankönyvet írtam, az Anyanyelvápolás a 6., a 7. és a 8. osztály részére. Ezek a belgrádi Tankönyvkiadó gondozásában jelentek meg. Az első 2018-ban, tavaly a hetedikes, az idén pedig a nyolcadikos. Szép könyvek lettek. Óriási élmény és munka volt. Nagy feladat tankönyvet írni. Rengeteg idő kell hozzá. Fél évig írtam egyet, és esténként foglalkoztam vele. Úgy gondolom, hogy megérte. Rengeteg ötlet kell, állandóan ébernek kell lenni, és pontosnak. Jó néhány éve írok meséket. A Jó Pajtásnak volt egy felhívása a vajdasági szerzők felé. Beküldtem három mesét, és ezekből egy bekerült a Hihetetlen mesék könyvébe. Ettől kezdve elkezdtem meséket írni, és ezekből egy kötet született, hála az zEtnának. Nagyon szép író-olvasó találkozókon vettem részt Vajdaság-szerte. Azóta is írok meséket, vannak kicsiknek szólók is. A novellákkal kezdtem az írást. Mindezt megelőzte az újságírás. Előbb a Bánáti Újság munkatársa voltam, aztán négy évig a Családi Köré. Akkor nőttek ki belőlem ezek a novellák. Amikor műfordítással kezdtem foglalkozni, egyre ritkábban írtam novellákat. Ez most is így van. Könyvszerkesztéssel és lektorálással is foglalkozom. Ha kapok ilyen felkéréseket, sosem utasítom el. Most éppen Constantin Barbu romániai költő verseit fordítom szerb nyelvre, és ha ezzel megleszek, akkor nekikezdek Halmosi Sándor legújabb verseskötetének fordításához.
Napóra-díjban részesült Kovács Jolánka
A muzslyai Kovács Jolánka nemrégiben vette át Szávaszentdemeteren (Sremska Mitrovica) a Napóra-díjat, melyet az ottani Sirmijumart Kultúrközpont adományozott többéves fordítói közreműködéséért a Képzelet és álmok elnevezésű, nemzetközi gyermek- és ifjúságivers-pályázatának realizálása kapcsán. Ez volt beszélgetésünk apropója.
* Hogyan kezdődött a kapcsolat a szerémségi kultúrközponttal?
— A Sirmijumart Kultúrközpont tíz éve hirdet nemzetközi gyermekverspályázatot, melyre a fiatalok, általános és középiskolás gyerekek saját verseikkel pályázhatnak. Engem körülbelül nyolc éve kért fel Nedeljko Terzić költő, a fesztivál szervezője, hogy azokat a verseket, amelyek Magyarországról érkeznek, fordítsam le szerb nyelvre. Akkor már ismerten a szervezőt, hiszen Terzićnek addig már két verseskötetét is lefordítottam magyarra. Itt köszönetet kell mondanom még a hódmezővásárhelyi Benák Katalin nyugalmazott könyvtárosnak, akihez én eljuttattam magyar nyelven a pályázatot, ő pedig továbbította az iskolákba, így népszerűsítette Magyarországon ezt a megmozdulást, és végül sok szép vers érkezett a magyarországi gyerekek tollából erre a fesztiválra. Erről szól nekem a Napóra-díj, egy szép elismerés a több éven keresztül való együttműködésért, melynek, nagyon bízom benne, továbbra is lesz folytatása.
* Azt kevesen tudják, hogy néhány tankönyv szerzője is vagy…
— Három tankönyvet írtam, mindhárom az anyanyelvápolást tanuló diákokat segíti, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik osztályosok részére készültek ezek a kiadványok. Tehát azok a tanulók forgatják ezeket a könyveket, akik szerb tagozatra járnak, viszont a magyar nyelvet is tanulják. Közöttük persze van olyan diák, akinek egyébként a magyar az anyanyelve, de természetesen olyanok is akadnak, akik érdeklődnek a környezetnyelv iránt, vagyis a gyerekek nyelvtudása eltérő, és az ő előrehaladásukhoz járul hozzá a három tankönyv is.
* Saját köteteidet is vegyük számba!
— Eddig három kötetem jelent meg, a Takard ki a kakadut című, mely novellákat tartalmaz, és 2011-ben látott napvilágot, majd két évre rá, 2013-ban kerülhetett az olvasók kezébe a Jajistenem című, gyermek-, illetve gyermekekről szóló novellákat egybegyűjtő kötet, és 2018-ban jelentette meg a zEtna Kiadó az egyetlen meséskönyvemet, a Rétesország meséi címűt.
* Egy újabb köteted körvonalazódik-e már?
— Szerintem van már egy kötetre való novellám, de azok mindig valahogy háttérbe szorulnak, nem tudok velük foglalkozni mostanság, meg kiadó sincs, ez az igazság. Ugyanúgy mesékből is lenne egy kötetre való, itt vannak például a rímes meséim, azok — habár korai még róla bármit is szólni — lehet, hogy megjelennek az idén, de ez nem biztos, a budapesti AB ART Kiadónál vannak. Időnként írok meséket, több mesét, mint novellát, de kevés az időm, pedig lenne miről írni. A műfordításokra sokkal több időt szánok, és azok a saját írásaim kárára vannak.
Kovács Jolánka 2010 óta foglalkozik műfordítással. Első kötete, a Megtört kenyér Balázs F. Attila szerb nyelvre fordított, válogatott verseit tartalmazta, a pancsovai Libertatea kiadó jelentette meg 2012-ben. Így indult a folyamat, és ma már tizenhét műfordítása látott napvilágot, valamint több antológiában is publikálta munkáit. Kéziratban volt még a beszélgetéskor, de már lehet, hogy meg is jelent a következő Gion-kötetnek, a Testvérem, Joáb címűnek a szerb fordítása. Továbbá egy gyermekregény is kiadásra vár, Zoran Penevski Sára és az elfeledett tér című könyve. Ennek a gyermekregénynek a „mottóját” — melyet Jolánka nevez így — külön kiemelte, hiszen a könyvben kétszer-háromszor is megjelenik: „Az élet kis dolgai legyenek édesek, hogy könnyebben elviselhessük a nagyobb dolgok keserűségét…” Nagy élvezettel fordította ezt a regényt, amely egy tizenkét éves kislányról szól, Sáráról, akit egy Berti nevű piros kardinálispinty kísér el a kalandjaiban. A madár macskának hiszi magát, és a történetek egy elképzelt tér boltjaiban játszódnak. A regény a valóságos és az elképzelt dolgok nagyszerű ötvözete, de lélektanilag is kiválóan kidolgozott mű, melynek a végén derül ki, hogy Sára valójában nem tudja feldolgozni nagyanyja halálát, és ezért menekül egy szürreálisnak is nevezhető világba.
Jolánka elmondta, hogy amikor egy könyvet fordít, az számára folyamatos munka, maga is „abban él”, amíg el nem készül vele. Ilyenkor nagyon ritkán jönnek az ötletek, például egy mese megírásához, de ha mégis „bekattan” egy mesetéma, és leírja, azon nyomban könnyebbé válik az élet — különösen manapság.
Erről a mostani helyzetről is beszélgettünk, főleg annak vetületében, hogyan éli meg íróemberként, illetve könyvtárosként…
— Azt gondolom, hogy nekem az irodalommal, az írással, a fordítással való foglalkozás nagyon segít abban, hogy ne drasztikusan éljem meg a jelenlegi helyzetet. Ez nem azt jelenti, hogy bennem nincs valamiféle félelem, mert igenis van, különösen látva az embereket az utcán, a boltok előtt, hogy mindenki fél mindenkitől. Amikor a helyzet miatt bezárták az iskolát, akkor nem mondhatom, hogy megijedtem, hanem inkább megdöbbentem. Mint mindenkiben, bennem is tengernyi kérdés merült fel: Most ez valóban igaz? Meddig fog tartani? Mikor lesz vége? Mi jöhet még? Aztán valahogy mindenki alkalmazkodni próbál, de egyáltalán nem lehet megszokni az ilyen helyzetet. Akármennyire is próbálom tartalmassá tenni az életemet az írással vagy akár a kertészkedéssel, az emberben van egy mélyen megbújó félelem. Vagy talán jobban teszem, ha nem félelemnek, hanem bizonytalanságnak nevezem, hogy bárkivel megtörténhet bármi. Sok minden megszűnt mostanság. Például a boltok előtti kötetlen cseverészések, mert mindenki tart a másik embertől, olyan ez, mintha mindannyian egy kicsit leprásak volnánk…
Jolánka egy érdekes dolgot is elmondott, és itt már a könyvtáros beszélt belőle, hiszen a muzslyai Szervó Mihály Általános Iskola könyvtárosaként dolgozik: abban bízik, hogy a gyerekek visszatérnek a könyvekhez, mert igaz, hogy mindegyik nebuló szereti a számítógépet, de lehetséges, hogy az online oktatás éppen azt eredményezi náluk, hogy elkezdik éhezni a kézbe fogható könyveket, illetve keresik majd a barátkozás lehetőségét, a nem gépi kommunikációt. Abban reménykedik, hogy a gyerekek a szünidőben talán felfedezik az otthoni könyvtárukat, a család könyvkincsei között a nekik való olvasmányokat.
Kovács Jolánka író, műfordító, könyvszerkesztő 1958. március 13-án született Nagybecskereken. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett oklevelet. Muzslyán él, a helybeli Szervó Mihály Általános Iskola könyvtárosa, a Sziveri János Művészeti Színpad művészeti vezetője.
Irodalmi tevékenysége 1993-ban a művészeti színpad megalakulásával kezdődött. Irodalmi esteket szervez, tizenöt évig volt az egyesület titkára, két ízben elnöke, jelenleg pedig a művészeti vezetője. A szakmai életrajzából kitűnik, hogy 1994 és 1998 között a Bánáti Újság, 1998 és 2002 között a Családi Kör hetilap munkatársa volt. A muzslyai Zeppelin Rádió munkatársaként a 2005-től 2009-ig terjedő időszakban a Körtemuzsika című gyermekműsort szerkesztette. 2004 és 2016 között a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat lektora és szerkesztőségének tagja.
