Skip to main content

Kurcz Ádám István

irodalmár
szerkesztő
tanár

Budapesten született, Szentendrén érettségizett, ahol elkezdte érdekelni a magyarországi szerbek története – később figyelme a vajdasági magyarok felé fordult. A Pázmány Péter Katolikus egyetemen Közép-Európa specializációt végzett, 2007/2008-ban magyar nyelv és irodalom, majd történelem szakos tanárként diplomázott. Diplomamunkájában a magyarországi szerbek történetét dolgozta fel a középkortól a kiegyezésig. 2010-ben társszerzőként megjelentette a Délvidék – A Vajdaság és Belgrád: Bácska, Bánság, Szerémség és az Al-Duna című könyvet. 2014-ig az MTA Nyelvtudományi Intézetében A magyar nyelv nagyszótára szócikkírója volt, szócikkei a III–VI. kötetben jelentek meg (B–Elz, Ittzés Nóra főszerk., MTA Nyelvtudományi Intézet, 2011–2018.). 2015-ben a PPKE BTK-n PhD-fokozatot szerzett. 2017-ig a Magyar Nyelvstratégiai Intézetben tankönyvek szerkesztésében és lektorálásában vett részt (pl. Útmutató a rendőrségi közlemények célszerű és szabatos megfogalmazásához, NKE, 2016.; ill. Szóbeli kommunikáció, NKE, 2017.) 2017-től az Oktatási Hivatal Honlap- és Kiadványszerkesztési Osztályának vezetője. 2021-ben tízkötetes Gion-regénytárat szerkesztett a Napkút Kiadónál. 2019-től évente jelenteti meg a Gion-életműkiadás köteteit.

Szerkesztői munkásság
További publikációk
Ismerjük a Délvidéket?. In. Stáció. 2010/2.
Délvidéki reformátusok. In. Stáció. 2010/4.
Az óbudai zsinagóga reneszánsza. In. Stáció. 2010/5.
Betlehemezés a nagyvárosban. In. Stáció. 2010/6.
Elolvasom
Reformátusok a Vajdaságban
(Reformátusok Lapja. 2010. október 9.)

Reformátusok a Vajdaságban

Vajdasági testvéreink zsinatra és egyházi választásokra készülnek. Mostani írásunkból a színes délvidéki egyházrészt ismerhetik meg az olvasók.

A régi Magyarország Délvidékének legnagyobb része ma Szerbia Vajdaság nevű tartományához tartozik. A magyarság lélekszáma a régióban manapság 300 ezer fő körül lehet, a szerbiai Református Keresztyén Egyház pedig körülbelül 17 ezer hívőt tart nyilván, akik két egyházmegye tizenöt gyülekezetében élnek.

A reformáció elterjedése a 16. századi magyarság körében szerte a Kárpát-medencében viharos gyorsasággal folyt le, ám az Alföld legdélebbi részén alig kerülhetett rá sor, minthogy Mohács után, a török előretörésével a magyar népesség majdnem kétszáz évre szinte teljesen eltűnt erről a vidékről. Bácskában és a Bánságban (Temesközben) a többi itt élő néphez hasonlóan a református magyarság sem őshonos: felmenőik a török utáni újratelepítésekkel érkeztek. A reformáció óta folyamatosan fennálló gyülekezeteket tehát a Vajdaság területén – szemben például a szintén a régióba tartozó baranyai (horvátországi) Drávaszöggel vagy Szlavóniával – hiába keresnénk.

Jászok, kunok, magyarok

Miután a Délvidéket visszafoglalták a töröktől, megindult a szervezett betelepítés, és a spontán bevándorlás is elkezdődött. Ám az újonnan érkezők között egészen a 18. század végéig, II. József türelmi rendeletéig nem lehettek reformátusok, minthogy a bécsi udvar egészen addig tiltotta a „rebellis” magyar kálvinistáknak a letelepülést a törökkel határos vidéken.

A legtöbb, az 1700-as években újonnan létrejött dél-alföldi település lakossága Magyarország és Európa különböző tájairól érkezett, így legtöbbször vegyes nemzetiségi és felekezeti képet mutatott. Ezzel szemben a zömmel a Kis- és Nagykunságból, illetve a Jászságból érkezett református magyarok tömegesen keltek útra kibocsátó településeikről, és együtt, közösségként, illetve gyülekezetként telepedtek le valamely déli területen. A Bácsfeketehegyre érkező telepesek például nemcsak tanítójukat és papjukat, hanem még templomuk harangjait is magukkal hozták Kunhegyesről. Ennek köszönhető, hogy míg a népi emlékezet a legtöbb délvidéki település kirajzásának kiindulópontjait nem tartotta számon, addig a református magyarok nemcsak kibocsátó településeik nevét tudják, hanem sokáig még rokoni kapcsolatokat is ápoltak a régi szülőföldön maradtakkal.

Az óhaza eleven emlékére vall, hogy mikor a magyarittabéiak a 20. század elején templomuk előtt Kossuth-szobrot állítottak, akkor azt úgy terveztették meg, hogy arccal az őshaza, azaz Békés vármegye felé nézzen. Az is megkapó, hogy számos helységben a mai napig megemlékeznek a több mint kétszáz évvel ezelőtti idevándorlás évfordulójáról, amit falunapként ünnepelnek meg. Pacsérra például a kirajzás 220. évfordulója alkalmából a kibocsátó településről, Kisújszállásról lovas emléktúra érkezett. A nagykunságiak az összetartozás jeleként egy marcona kun férfit ábrázoló kőszobrot is magukkal hoztak, ami azóta a falu egyik látványossága.

Székelyek és áttért katolikusok a végeken

A jász, kun és békési származású magyarokon kívül bukovinai székely reformátusokat is találunk a délvidékiek között: ők a dél-bánsági Pancsova város mellett élnek. Hertelendyfalva magyarságát a 19. század végén a bukovinai Andrásfalváról telepítették az akkori Magyarország legdélebbi vidékére. Nemesen egyszerű templomocskájuk ma már Szerbia legnagyobb kőolajfinomítójának árnyékában bújik meg, mint a magyar reformátusság déli végvára. Azazhogy csak majdnem végvára, hiszen a fővárosban, Belgrádban is van magyar református gyülekezet.

A reformáció óta protestáns közösségeken kívül egy-két áttért közösség is színesíti a délvidéki reformátusság tablóját. A szerémségi Maradék és Nyékinca eredetileg katolikus magyarságából a 19–20. század fordulóján azt követően tértek át sokan a református vallásra, hogy egyházi elöljáróiktól – különösen a horvátosító szándékú Josip Strossmayer püspöktől – sorozatosan durva elutasításban részesültek, amikor magyar nyelvű szentbeszédet kértek. A maradékiak, amint megkapták a lelkészt, rögtön elkezdték építeni templomukat, ahol a gyerekek magyar nyelvű oktatása is megindulhatott. Nem véletlen tehát, hogy a Szerémségben ma is a maradéki a legerősebb magyar közösség. Az ezredfordulón pedig, évtizedekkel azután, hogy a településen bármilyen magyar civil szerveződés vagy magyar iskolai oktatás lett volna, Nyékincán is feléledt a parázs a hamu alatt: a református egyház épületében újjáalakult a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, ahol néptánc- és népdalkör, illetve anyanyelvápoló foglalkozások fogják össze a legfélreesőbb magyar szórványt.

A falusi gyülekezeteken kívül – mint amilyen az eddig említettek mellett a torontálvásárhelyi, a bácskossuthfalvi és a pirosi – tipikus városi gyülekezetek is létrejöttek például Pancsován, Újvidéken és Zomborban. E gyülekezetek tagjai szórványosan költöztek oda az ország különböző tájairól. A pancsovai templom nevezetessége, hogy építéséhez állítólag Jókai Mór indította el a közadakozást; az óbecsei építésére pedig – egy márványtábla tanúsága szerint – maga Ferenc József is adakozott. A nagykikindai a legkülönlegesebb szecessziós, míg a nagybecskereki talán a legkecsesebb neogótikus templomépület az egész Délvidéken. Szabadka városa két Kálvin-szoborral is büszkélkedik: az egyik a református templomban, a másik az evangélikus templom előtt áll. A délvidéki evangélikusokat és reformátusokat egyébként különösen erős kötelékek fűzik össze, amelyre jó példa, hogy a kúlaiak az egyházközség alapítása óta máig közös templomot használnak, sőt közös istentiszteleteken vesznek részt, de Óbecsén is együtt épített templomot a két felekezet az 1800-as évek végén.

Eltűnt németek, elfogyó csehek

A magyarokon kívül német reformátusok is számosan éltek a Délvidéken. A helyi egyházi életben betöltött szerepük jelentőségét mutatja, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban 1920 után újonnan megalakult református egyházmegye első főesperese egy német falu, Torzsa lelkésze, Klepp Péter, első főgondnoka pedig a szintén német származású Kurcz Henrik lett. Ám a svábokat 1944-től kezdődően innen is kitessékelték, azóta magukra hagyott templomaik szomorúan szemléltetik az elüldözött közösségek épületeinek sorsát. Elég Ó- és Újszivác templomaira utalni. Az egyik romosan áll, a másik pedig funkcióját vesztette, és a felismerhetetlenségig átépítették. A fent említett Torzsa templomának sok más lerombolt német templommal szemben szerencsésebb sors jutott: hatvan év elhagyatottság után a közelmúltban átadták a helyi görögkeletieknek, akik újra rendeltetésének megfelelő célra használják.

A ma már sajnos inkább csak múlt időben említhető németeken kívül kuriózumként még egy cseh ajkú gyülekezetet is találunk Szerbiában. A Versec melletti Nagyszereden már csak pár tucat cseh él, s bár lelkészük régóta nincs, vasárnaponként kétszer is összejönnek imádkozni, énekelni, a prédikációkat pedig könyvből olvassák föl.

A Dél-Alföld területén a reformátusság számára a világégések, a határváltozások, majd a délszláv háborúk, illetve az ezeket követő kivándorlási hullámok mindig nagy vérveszteséget jelentettek. A kommunizmusban az intézményrendszer teljes hiánya okozott gondot, utóbb a nacionalizmus előretörése nehezítette meg a helyi egyház életét. Jugoszlávia szétesésével az ott szerveződött református egyház több részre vált szét. Ezek közül a legjelentősebb ma a szerbiai Református Keresztyén Egyház, amely napjaink szabadabb politikai légkörében nagy lehetőségek, de új kihívások előtt is áll.

Kurcz Ádám

[Bontsuk le a rekeszeket!]. In. Reformátusok Lapja. 2011. január 16.
Evangélikusok a Vajdaságban. In memoriam Dolinszky Árpád (1949–2012). In. Evangélikus Élet – Útitárs. 2012. október 28.
Mikszáth Kálmán és kortársai. Regionalizmus a 19. század végén a közép-európai irodalmak kontextusában
(Irodalomismeret. 2013/2.)
A temetők mint heterotópiák Gion Nándor műveiben. In. Tompa Zsófia (szerk.): Filológia és irodalom. Tanulmányok a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának... PPKE BTK, Budapest, 2013.
Elolvasom

Állok a napon…

A MÉG Színház Pilinszky – Apokrif előadása az Eötvös 10-ben

Elsötétített pincehelyiség. Két sarkában életnagyságú kereszt és akasztófa nyers megvilágításban. Talán Schubert-szonáta szól egy karcos hanglemezről. Mi nézők zsákokon kuporgunk a vakolatlan fal mellett. A színtér közepén rámpás emelvény. Körülötte katona- vagy rabruhában két férfi és egy nő. Valamennyiünk közös sorsát, küzdelmeinket, szenvedésünket, létünk drámáját játsszák.

Köveket hordanak a rámpára, ami visszagörög. Kenyeret törnek, bort töltenek, gyertyát gyújtanak. Mosnak és mosdanak. Ölelnek, temetnek, szenvednek, elesnek, felkelnek, meghalnak, feltámadnak. És közben szavalnak. 105 Pilinszky-verset mondanak el: olykor panaszos jajként, olykor zsongítón énekelve, olykor elkínzottan kiáltva. Útjukat, utunkat vesztve mennek, botorkálnak. Terheket, egymást és magukat vonszolják. Sokszor talán ők sem tudják, miért, hova, de a végsőkig gyötrődve is mennek és keresnek.

Mert emberek. Mert élnek, élni akarnak, de többet is akarnak. Sokszor mintha öntudatlanul beszélnének, és közben a lényegre tapintanak. Embervoltunk alapvető dilemmái törnek föl belőlük. Megjelenítik a mindannyiunkban meglévő istenalakú űrt, ami hol megnevezhetetlen hiány, hol vádló kérdés. Azok után, ami történt. Ahhoz, aki miért nincs, ha van. Aki miért hagyja, hogy. Hordják a nehéz követ, vonszolják magukat, egymást és a kérdést.

Látja Isten, hogy állok a napon. Látja, hogy nem látom. Állok a sorban, mint az egész tábor. Elviselhetetlenül tűz le rám a nap. Mindenkire, és mégis egyedül állok. Vele szemben. Ő bocsátja rám az elviselhetetlen sugarat? Az életet, a szenvedést, a halált? Vagy csak hagyja…? Látja Isten, hogy állok a napon. Szenvedésem előtte van, de ő még mindig nem szól. Nem lép. Nem történik semmi. Van értelme a keresztnek, a halálnak, a fájdalomnak? Van értelme a szenvedésemnek: a nevetséges kis küzdelmeimtől a haláltusámig?

Vágóhíd vagy vesztőhely?Van-e lehetőségem emberként élni és emberként halni meg? Vágóhíd vagy vesztőhely?! Vagy csak bőr és zsír vagyok?! A rab eszelősen ismétli: Vágóhíd vagy vesztőhely?! Vágóhíd vagy vesztőhely?! A fülem cseng bele, már úgy üvölt. És egyelőre nincs válasz. De legbelül mégis megnyugszom. Mert a levegőben már ott motoz, ami később el is hangzik. És hiszem, a végső szó is az lesz, még ha látszólag nem is erre fut ki minden itt (és ott) lenn a sötétben, hogy

fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die

…de még vonszolják tovább. Viszik, visszük. A kövek közül fölszedett kenyérből valamennyiünknek törnek. Egyek vagyunk, a sorsunk közös. Ha véget ér az előadás, azt folytatjuk, amiből másfél órára azért szakítottak ki, hogy erősen és szépen mutassák meg ugyanazt. Bach Máté-passiójának hangjaira cseng le a darab, amit egy rongyosra hallgatott lemezről játszik a régi lemezjátszó. Közben megesszük a közös kenyeret. Taps nincs, a fegyencek kopott rabruháikba burkolózva, magukba fordulva süppednek ócska székeikbe a színpad hátterében. Köztük kell kimennünk a fényre.

Pilinszky: Apokrif
MÉG Színház
Eötvös 10. Közösségi és Kulturális Színtér

Rendező: Szerencsés Dániel Márton
Szereplők: Mocsár Zsófia, Bassola Richárd, Kárpáti Péter

Bemutató: 2012. május 27.

Rendőrakadémia. In. Heti Válasz 2014. május 22.
Rend a lelke: Javuló közbiztonság a Terézvárosban. In. Heti Válasz 2014. február 27.
Otthon a városban (Interjú Bácskai János ferencvárosi polgármesterrel). In. Heti Válasz. 2014. január 30.
Törődnek a műemlékekkel: Társasház-felújítási pályázat a Terézvárosban. In. Heti Válasz. 2014. március 27.
Szárnyat az alkotókedvnek! Terézvárosi amatőr művészek első csoportos tárlata. In. Heti Válasz. 2014. február 27.
Temetők Gion Nándor Szenttamásán. In. Tanulmányok. 2013/47.
A német identitás szerepe Gion Nándor regényeiben
(Délvidéki Szemle. 2014/2.)
Elolvasom

Gion Nándor és 1944

Virágnyelven az etnikai tisztogatásról

Ma már szabadon lehet beszélni arról, hogy 1944 késő őszén és telén milyen sok magyar esett áldozatul a jugoszláv partizánok kegyetlenkedéseinek. Arról is például, hogy Szenttamáson több mint ötszáz áldozata volt az akkori atrocitásoknak. Ám nem volt ez mindig így. Az 1941-ben Szenttamáson született Gion Nándor viszont egész pályája folyamán tematizálta az 1944-es történéseket is. Aki ismeri a volt Jugoszlávia (irodalom)politikai viszonyait, tudja, hogy ez milyen nagy teljesítmény.

Gion már az 1960-as évek végének viszonylag szabadabb légkörében is tett célzásokat közössége legnagyobb traumájára. „Mi féltünk nagyon éjszaka, mert arrafelé sok embert megöltek a háborúban, és később is [kiemelés: K. Á.] láttunk hullákat a folyóban úszni” – olvassuk Gionnál 1968-ban. A következő évben megjelent Testvérem, Joáb című regényében még többet engedett meg magának. Többek között ezeket írta: „Opat sok magyart agyonvert a háború után. […] – Ez nem igaz – mondta a Fehér Ló. – Vert ő agyon szerbeket is. – De főleg magyarokat – mondta a Kovács Pali.” A sokszor ironizáló Kovács Pali szerint az is „milyen őrült nagy hiba volt Opat részéről, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta. […] Az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a művelet abban az időben, közvetlenül a háború után […] igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.” Nem csoda, hogy ezek és a hasonló mondatok miatt csak hosszas hercehurca után jelenhetett meg a regény; Gion Jugoszláviában gyanússá vált, Magyarországon pedig tiltólistára került. Köteteit évekig nem engedték be Magyarországra, például az 1971-es Ezen az oldalon-t sem, amelyben szintén több burkolt utalás van az 1944-es szörnyűségekre. Ebben a könyvben az egyik legkegyetlenebb kivégzési módra egy ismert cirkuszi mutatvány többszöri naturalisztikus leírásával célzott Gion: „egy ember bebújik egy hosszú faládába, azután odajönnek ketten a közönségből, és kettéfűrészelik a ládát. Látni lehet, ahogy fűrészelik az ember beleit […] azok meg ott bent mozgatják a kezüket-lábukat, vonaglanak, a közönség pedig tombol. Az emberek imádják nézni, amikor valakit kettéfűrészelnek.” A „keresztvágó fűrész” majd csak a rendszerváltás után publikált Ez a nap a miénk-ben lesz 1944 véres őszének emblematikus eszköze Gionnál. Viszont már az 1971-es kötetben is olvasható egy történet egy lányról, akit a háború végén majdnem széttép egy farkaskutya a községháza udvarán, ahová mindenkit bekísérnek, akinek – ki tudja, miért – „benne van a neve a jegyzékben”. Hogy mi minden történt még a községházán, arról természetesen nem olvashatunk 1971-ben; arról viszont igen, hogy a botcsinálta karhatalmisták annyira siettek közben, hogy „még arra sem volt idejük, hogy legalább vacak kis csillagocskát varrjanak a sapkájukra”.

A hetvenes évek elejének egyre romló politikai légkörében Gionnak is önkritikát kellett gyakorolnia, ami után beláthatta: ha továbbra is meg akar jelenni, illetve ha Magyarországon is hozzáférhetőnek akarja tudni írásait, le kell mondania a nyílt célozgatásokról. Ezért 1973-ban Virágos Katona címmel megkezdett történelmi regényfolyamában a magyarság sérelmeiről példázatosan: általában német köntösbe bujtatva írt, a ’44-es eseményekre pedig csak egészen finom utalásokat tett. (A regény egyik epizódjában például az első világháború végén egy orosz őrmester félrelöki magyar hadifoglyokra lövöldöző cseh bajtársát. Ebbe a jelenetbe az 1944-es vérengzés több olyan esetét is beleérezhetjük, amelyben a vérengzésre készülő vagy abba már belemelegedett partizánokat szovjet tisztek állították le.) A Virágos Katona 1898-ban kezdődik, és 1918 tavaszáig tart, Rózsaméz című folytatása aztán 1920 tavaszával indul. A két rész között Gion kihagyta az első világháború végi országvesztés időszakát; ráadásul a magyar csapatok 1941-es bácskai bevonulásának előestéjével évtizedekre félbe is hagyta a regénysorozatot. Beszédes ez az elhallgatás. Mintha Gion azt üzente volna: itt következnek azok az igazán súlyos dolgok, amikről most nem lehet írni. Ezért majd csak 1996-tól folytatta Latroknak is játszott című sorozatát: rögtön az 1941-es események taglalásával, majd az 1944-es eseményeket is alaposan érintve – egészen az 1945-ös választásokig. Mind olyan téma, amiről 1990 előtt nem írhatta volna meg az igazat. A kompromisszumokkal elkészített regényeket viszont Jugoszláviában, Magyarországon, sőt a szocialista Romániában is kiadták, mindenütt sikere volt: a szerző még Híd-díjat is kapott érte.

Bár Gion hosszú időre félbehagyta főművét, az 1977-es A kárókatonák még nem jöttek vissza című regényben már folytatta is azoknak a tartalmaknak a kódolt közlését, amelyek egy 1941 húsvétjával folytatódó regénybe kívánkoztak. Különösen érzékeny volt a téma, ezért Gion különösen ügyelt a tálalásra. Az ifjúsági regény műfaját választotta, s benne egy olyan szimbolikus kifejezésmódot használt, amely jóval többről beszél, mint az 1941–1944-es időszak, de az is jól érthetően benne van.

A Kárókatonák jelképes cselekménye 1944 nyarán kezdődik. A regényben egy csapat magyar gyerek egész nyáron az elhagyatott vágóhídon játszik, és a vértől vörös falakra főképpen kárókatonákat rajzol, mert örvendezik a jövevényeknek, akik „három évvel ezelőtt szálltak le az akácfára”. A madarak képét a gyerekek később a falba vésik, hogy „örök időkre itt maradjanak”. Veszélyes játék ez, mert a részeges Kocsmáros gyűlöli őket és a madarakat, és le akarja mosatni velük a falakat. A gyerekek tornyot is építenek a nyár folyamán, mert lelkesednek a Kocsmárostól való védelmezőjük, Gergián vadőr tervéért, hogy a torony segítségével a darvakat is lecsalogassák, és újra megtelepítsék a vidéken. Augusztus végén viszont egy pillanat alatt nyomasztóan ködös őszi idő telepszik a tájra. Egy, a nagycsütörtöki utolsó vacsorára emlékeztető jelenet után a Kocsmáros, aki korábban már egy darut is lelőtt, és így elkergette a nemes madarakat, most egy kárókatonát lő le, majd a védelmére siető Gergiánt is megöli. Ekkor az időjárás hirtelen veszélyesen ellenségessé változik, és leírhatatlan szomorúság szakad a gyerekek világára. Mindennek vége: „Burai J. melléből furcsa, nyüszítő hang tört elő. Olyasféle hang volt ez, mint amikor először jött el a Vágóhídra üvölteni, és a leölt állatok hangját utánozta. De most egyszerre utánozta valamennyi állat hangját. Sírt Burai J., vonított, mint a megkínzott állatok, beleüvöltött a mocskos felhőkbe. És vele együtt sírtunk mindannyian, összeölelkeztünk ott a torony tetején, összedugtuk a fejünket, és sírtunk, ordítottunk egyre hangosabban és hangosabban. Nem láttuk a csillagokat, a zongorát sem hallottuk már. Semmi sem volt körülöttünk.” Ezekkel a mondatokkal végződik a mű törzsszövege az 1944-es események 33. évfordulóján.

A regényt keretező fejezetekben a mesélő, aki hosszú idő után tér vissza gyermekkora színhelyére, megállapítja, hogy a szomorú eset óta nem jöttek vissza a kárókatonák, elgazosodott a táj, és elszaporodott a kakukk, amit nem szabad elkergetni, mert „védett madár”. Reményteli fejlemény viszont, hogy a helyben maradt régi barátok továbbörökítik a kárókatona szeretetét, és elég sokan vannak gyerekek a környéken, akik lelkesednek a toronyért, és segíteni fognak az új vadőrnek továbbépíteni. Így azzal a bizakodással ér véget a regény, hogy „egyszer majd ismét lejönnek a kárókatonák. Lehet, hogy a darvak is.”

A Kárókatonák… tömény allegória: minden mozzanata megfeleltethető valamely rejtett tartalomnak. Az akácfa például a Délvidéket, a kárókatonák a visszavárt magyar katonákat, illetve az 1941–44 közötti kis magyar világot, a darvak az első világháború előtti békeidőket, a Kocsmáros az ellenséges hatalmat, az időjárás változása az 1944. őszi „még hidegebb napokat” jelképezi. Gergián az akkoriban megölt magyar apákat, halála körülményei az egész délvidéki magyarság kálváriáját, a kakukkok a második világháború után betelepített politikailag megbízható délszlávokat, a torony pedig a Magyarországhoz való tartozás utáni vágyat jeleníti meg. A regény mégis olyan ügyesen van megírva, hogy a hatalom nem vette észre ezeket az utalásokat, sőt, a szerző a megjelenés évében a Szerbiai Oktatási és Gyermekvédelmi Szövetség által odaítélt Neven-díjat is megkapta érte. Akárcsak öt évvel későbbi, nem kevésbé trükkösködő Sortűz egy fekete bivalyért című folytatásáért. Az utóbbiban többek között arról olvasunk, hogy a főszereplők szertartásosan kerülgetnek egy sírt, hátha szerencsét hoz. A sírban négy kislány van eltemetve, akik 1941-ben, 1942-ben, 1943-ban és 1944-ben (a rövid magyar uralom éveiben!) hunytak el: az utolsó éppen a vesztes hadsereg visszavonulása közben halt meg. Egy másik 1944-es halott sírköve pedig, amely a „Szlimák család kriptája”-ként szerepel a regényben, menedéket nyújt majd a gyerekszereplőknek egy robbanáskor.

Az 1941-ben született Gion Nándor így foglalta össze a gyerekkorát 1998-ban: „A vérengzéseket követően azonban helyreállt a rend és a béke: szépen elvoltunk a sírkövek és a folyó mellett.” Az idézetet olvasva lehet csak arra gondolni, hogy az író szülőháza valóban temetők között épült, de lehet tovább is. A sokat szenvedett vajdasági magyarság sorsát példázó képnek is tekinthetjük, hogy Gion történetei egész pályája folyamán sokszor temetői díszletek között, olykor konkrétan sírok fölött, illetve egy véráztatta vágóhídon játszódnak.

Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.

A német sors mint az általános kisebbségi sors példázata Gion Nándor prózájában. In. Majoros Györgyi–Sipos Lajos–Tompa Zsófia (szerk.): Babits és kortársai. Napkút Kiadó, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2015.
A kisebbségi léthelyzet nevekkel kódolt reflexiói Gion Nándor prózájában
(Névtani Értesítő. 2015/37.)
A katonák még nem jöttek vissza. Elhallgatások és allegóriák Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában
(Forrás. 2015/3.)
Elolvasom
A németek szerepe Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában
(Kortárs. 2015/3.)

A NÉMETEK SZEREPE GION NÁNDOR RENDSZERVÁLTÁS ELŐTTI PRÓZÁJÁBAN

KURCZ ÁDÁM ISTVÁN

2015 // 03

„Stefan Krebs 1898 őszén jött Feketicsről Szenttamásra, feleségével és két kislányával. Egy Prodanov nevű szerb ember hozta őket szekéren…”1 Ezekkel a szavakkal indul Gion Nándor legjelentősebb műve, a vajdasági magyar próza egyik emblematikus alkotása, mindmáig legteljesebb történelmi, családtörténeti regényfolyama.

Az egyik legfontosabb vajdasági magyar regény tehát egy német névvel kezdődik. Ezt a korban mindenképpen meghökkentőnek számító felütést a mű többi része sem írja felül, sőt meg is erősíti, hiszen a Latroknak is játszott tetralógia első két részében a nemzetiségek szempontjai közül mindvégig a helyi németség nézőpontja jelenik meg a leghangsúlyosabban. Úgyannyira, hogy a regény első fejezetében Stefan Krebs a főszereplő – így Gion világának legfontosabb helyszínéről, Szent­tamásról egy német segítségével szerezzük első és legmeghatározóbb benyomásainkat. Tudjuk, az író a regénybeli Stefan Krebst saját anyai dédapja alapján mintázta, és nemcsak az ő életútjának leírásában, hanem a regényben elbeszélt történetekben máshol is számos helyen megjelennek a Gion(–Gallai–Krebs) család történetének valós részletei. Ám ez önmagában korántsem indokolja a Krebs család és általában a német nézőpont olyan mérvű dominanciáját, mint amilyennel főleg a tetralógia kezdő fejezeteiben találkozunk.

Az első regény 1973-as megjelenésekor az egész közép-(kelet-)európai térségben, a jugoszláviai Vajdaságban pedig különösen provokatív gesztusnak számított az itt élt német közösséggel való olyan fokú érzelmi azonosulás, mint ami Gion regényének már az első oldalait is jellemzi. Egyenesen tabudöntési kísérletnek is tarthatjuk, hogy a második világháború minden szörnyűségéért felelőssé tett, kollektív bűnössé bélyegzett, majd a Vajdaságban megtizedelt, azután kényszermunkatáborokba hurcolt, végül kitelepített németekről2 végre nem a hivatalos jugoszláv történelemfelfogás szerint – azaz a „felszabadító” partizánok szemszögéből és modorában –, hanem a személyes családtörténet elbeszélésének bensőséges hangján szólt valaki.

A német téma kitüntetett volta első olvasásra is bárkinek feltűnhet e regényekben, de egzaktabban is rámutathatunk kiemelt szerepére a tetralógia jugoszláv érában keletkezett részeiben. A német és a – vele párhuzamosan, legtöbbször pejoratív éllel megjelenő – sváb szó (melléknevek és főnevek, illetve ragozott alakjaik) a tetralógia első két, még a rendszerváltozás előtt íródott részé­ben (Virágos katona, 1973; Rózsaméz, 1976) 171-szer fordulnak elő. Ehhez képest meglepően kevés­szer szerepel például a magyar szó (melléknév és főnév, illetve ragozott alakjaik): összesen csupán 89-szer.3 Annak ellenére van ez így, hogy a regények túlnyomórészt magyar környezetben játszódnak, a párbeszédek nagy része eredetileg is magyarul hangzik el, hiszen a szereplők nagy többsége is magyar ajkú és magyar nemzetiségű.

Annak fényében különösen is furcsállhatjuk a német szónak, illetve a németekkel kapcsolatos problémakör tematizáltságának ilyen magas fokát e művekben, hogy Gion a Rózsaméz című regényben ezt írja: „Szenttamásnak a harmincas évek derekán [a Rózsaméz cselekményének idején – K. Á. I.] 15 555 lakosa volt, ebből 9000 szerb, 5555 magyar, 70 cigány, 30 német, 17 zsidó és 883 más nemzetiségű.”4 Ha nem félünk egy, a manapság divatos irodalmi elemzésektől nagyon távoli, hiperrealista megközelítéstől, akkor a regényben közölt nemzetiségi lélekszámok arányait összevethetjük az adott nemzetiségek említésének számával. Így arra jutunk, hogy a németség a településen belüli létszámarányához képest – nevének említése szintjén legalábbis – a magyarsággal összehasonlítva több mint 350-szeresen (!) felülreprezentált Gion ekkori szenttamási tablóján.5 Az is különös, hogy a valóságban a Gion által említettnél legalább tízszer több német élhetett Szenttamáson az 1930-as években, hiszen 1910-ben 430 német lakosa volt a községnek,6 és még 2002-ben is 14-en vallották magukat németnek a településen.7 Gion egyebekben megmutatkozó realizmusa alapján a 30-as számot olvasva arra lehetne következtetni, hogy egy kiadásról kiadásra8 makacsul öröklődő sajtóhibával állunk szemben: mintha egy számjegy hiányozna a „30” elől vagy mögül… Mégsem tartom valószínűnek ezt a lehetőséget, hiszen ez nem magyarázná meg a németek sorrendi helyét a népszámlálási adatsorban a „70 cigány” és a „17 zsidó” között. A szám kisebbítése a történeti hűségre és az epikai hitelre oly sokat adó Gionnál9 a valóságtól való szándékos eltérésre mutat – a változtatás okát lentebb próbálom magyarázni.

A rendszerváltozás és az író Magyarországra települése után megváltoznak a nemzetiségi arányok a művekben. A tetralógia harmadik kötetében (Ez a nap a miénk, 1997) a nemzetiségeket jelölő szavak közül a magyar veszi át a vezetést: 150 alkalommal találkozunk különböző alakjaival. Vele szemben viszont csak 84-szer szerepel a német, ráadásul ebben a regényben az esetek jó részében már nem a helyi közösséggel, hanem a háborúval összefüggésben olvassuk, mint például a német katonák, a német hadsereg vagy a német megszállás szókapcsolatokban. A tetralógia záró kötetében pedig (Aranyat talált, 2002) 104-szer íratott le a magyar szó, és csak 22-szer a német. Utóbbi e kevés említéskor is még mindig főleg a háborúra utaló mondatokban szerepel, illetve olyan szövegrészletekben, amelyek a múltról, azaz a már kitelepített németekről szólnak. Ennek oka természetesen az, hogy a regény közvetlenül a második világháború után játszódik, amikor a németek 99%-a, eufemisztikusan szólva, eltűnt a Vajdaságból.

magyar és a német szavak, illetve az általuk jelzett nemzetiségek említésének nagy számbeli különbsége, majd pedig az arányok megfordulása és közelítése a természetes arányokhoz joggal ébreszthet az olvasóban gyanút arra nézve, hogy a rendszerváltozás előtti regényekben a németek igen gyakori szerepeltetéséhez valamely többletüzenet köthető. A feltételezés alapos voltának alátámasztására összehasonlításképpen elég rámutatni arra, hogy a szintén Szenttamáson honos nemzetiségeket jelölő szerb és cigány szó, illetve ragozott alakjaik sokkal kiegyenlítettebben jelennek meg könyvenkénti bontásban. Az életmű első két kötetében és a harmadikban egyaránt éppen 75-ször vettetett papírra a szerb szó, míg a negyedik regényben is azonos nagyságrendben, történetesen 59-szer szerepel. (Jellemző viszont, hogy a helyi nyelvjárásban pejoráló sváb szóval szemben a 20. század közepére szintén pejoratív felhangúvá vált rác egyszer sem fordul elő az életműben.) Emellett a cigány szó és ragozott alakjai még kiegyenlítettebben: éppen 28-szor szerepelnek a rendszerváltozás előtti és utáni két kötetben is.

Az elvont számadatokon kívül az is beszédes, hogy a németek ábrázolása mennyire kimerítő az említett regényekben. Míg a szerbek közül csak egy-egy – főleg módosabb, befolyásosabb – embert, a magyarok közül pedig számos családot, addig a németek közül szinte minden családfőt megemlít a regényfolyam. Megismerjük a németek családi kapcsolatait, foglalkozásukat, és sokszor még vagyoni helyzetüket is, amire az író személyes kötődésén túl talán kevés magyarázat az az érdeklődés, ami a térségben a németek – Gion felnőttkorára már – egzotikus voltából fakadhatott volna. A szenttamási németek összejövetelein legtöbbször jelen van a lelkészük, és mellette gyakran ott találjuk feketicsi és szeghegyi rokonságukat is, akiket sokszor szintén név szerint megismerünk. Például a szerbekkel szemben a helyi németség teljes társadalmáról, a falu és a környék közösségében betöltött szerepéről, illetve földrajzi elhelyezkedéséről is részletes képet kapunk. Megtudjuk jellemző kinézetüket, öltözködésüket, felekezeti hovatartozásukat, mentalitásuk legfontosabb jegyeit, illetve a magyaroktól való különbözésüknek más fontosabb momentumait is. Már az első oldalakon számos sztereotípiát is olvasunk róluk – legalább annyit, de inkább többet, mint a magyarokról, és gyakran a magyarokkal való összehasonlításban vagy egyenesen a magyarokkal szembeállítva. Krebsék Szenttamásra jövetelének motivációja is az volt, hogy Stefan el akart szabadulni „a feketicsi magyarok közül, akiket nem szeretett”. Sőt, Krebsék átköltözésének első eseményeként rögtön az első oldalon egy, a magyaroktól való különbözésük miatt őket ért inzultusról értesülünk.10

Gion tehát bemutatja a nemzetiségeket, például a németeket vagy a magyarokat a többi népcsoport részéről övező, kölcsönös gyanakváshoz vagy akár tettlegességhez vezető sztereotípiákat, illetve azok kialakulását. És azt is, hogy bár nem alaptalanok, de az első benyomásból kialakult előítéletek az értelmes mértéknél mennyivel jobban korlátozzák az embert.11 Gion leleplezően mutatja meg, hogy az életben sikertelen embernek a más területen kialakuló frusztrációja hogyan változik át sokszor idegengyűlöletté, holott valamely közösségi mentalitás kialakulásának erős oka van. A magyaroknak a németek által sokszor nehezményezett gyerekes könnyelműsége például pszichikai önvédelmi mechanizmus eredménye, hiszen az év legnagyobb részében nem jutnak munkához, és csak úgy tudják elviselni a létbizonytalanságot, ha semmit sem vesznek igazán komolyan.12

A tetralógia első oldalaitól kezdve olvasunk a német közösséget fenyegető spontán asszimiláció folyamatáról – és mindennapos dilemmájáról is. Minthogy nem voltak német gyerekek azon a környéken, ahol Krebsék megtelepedtek, gyerekeik nyelvileg és viselkedésükben is kénytelenek voltak a magyar gyerekekhez hasonulni, ha nem akarták felvállalni velük a mindennapos konfliktust. A lakókörnyezetükben többségben lévő és kulturálisan a szerbnél hozzájuk közelebbi nemzet, történetesen a magyar asszimiláló ereje igen erős volt. A szülői tiltás (sőt verés) sem akadályozhatta meg, hogy a Krebs gyerekek már az utcán jobban megtanuljanak magyarul, mint németül, ezért egymás között is magyarul beszéljenek, illetve hogy később magyar házastársat válasszanak, és így két nemzedék alatt végbemenjen a teljes asszimiláció – legalábbis nyelvileg, hiszen az identitás Gion regényeiben (is) jóval összetettebb probléma.

A lakókörnyezet asszimiláló hatását később csak erősítette az iskoláé, mivel a német tanító halála után megszűnt a német iskola Szenttamáson. A helyi német közösség belügyeit érintő kérdések közül ez volt a legérzékenyebb, ezért ezzel kapcsolatban bontakozott ki az egyik legádázabb vita a németek között: fenntartsák-e továbbra is iskolájukat, vagy válasszák a könnyebb utat, és a magyar iskolába járassák a gyerekeiket? Ebben a vitában explicite jelenik meg némelyeknek az asszimilációval szembeni közönye, mások beletörődése, megint mások ellenérzése, ami többeket akcióterv megfogalmazására is sarkall a megmaradás érdekében.13 A német iskola körüli vitában elhangzik az a meggyőződés, hogy a felmenők nemzetiségének továbbadása erkölcsös cselekedet, illetve az, hogy aki ezt elmulasztja, vagy nem tudja megtenni, erkölcstelen. Az ilyen személy még akkor is számíthat a közösség (hangadóinak) megvetésére, ha eleve nem voltak hatékony eszközei nemzetiségi öröksége továbbadására, hiszen nagyon erős ellenszélben kellett volna ezt megvalósítania. A németek erről folyó beszélgetésében megfogalmazódnak azok az elvek, amelyek mentén a svábok lehetségesnek gondolják meggátolni saját beolvadásukat. Az első az összetartás, amelynek jegyében a közösség kivételesen akár még egészen direkt eszközökkel is segíti tagjai önazonosságának megőrzését: rendőrként felügyeli, hogy sikeres volt-e a nemzetiségi identitásra nevelés, sőt, a közösség szempontjából megfelelő házastársat is keres az utódok megtartása érdekében. A megmaradás másik, nem kevésbé hatékony módját a németek a vagyonszerzésben vélik megtalálni. Az utóbbi elgondolás már Gion első regényében is megjelenik egy német névvel kapcsolatban: „Baras véleménye a Rozmajer vezetéknévről: Idegen, tehát jólétet sejtet. Az idegenek csak akkor honosodnak meg ezen a tájon, ha esélyük van a megtollasodásra.”14

Érdekes, hogy a német iskola bezárását Gion az első világháború előttre időzíti, amikor a magyar iskolába járás egyértelműen az akkor még uralkodó és – országos szinten legalábbis – többségi nemzethez való asszimilációt jelentette. A németek harmincfős lélekszámához képest meglepő, hogy egyáltalán iskolájuk lehetett Szenttamáson. Mivel az 1981-es kiadású szenttamási helynévtárban15 – igaz, kihalófélben lévő helynévként, de – még szerepel a „Német iskola”, ráadásul egy vele készült interjúban Gion maga sem a németek elfogyását vagy beolvadását jelölte meg az iskola bezárásának okaként, hanem azt, hogy kitelepítették őket,16 így a harmincfős lélekszám mellett az iskola bezárásának időzítését is Gion kitalációjának kell tartanunk. Bármelyiket változtatta is meg az író a valósághoz képest, esetleg mindkettőt, a jelen írásban lentebb taglalt cél érdekében tehette.

A szenttamási helynévtárban megtalálható a „Sank János-féle téglagyár”17 is, amelynek nevét olvasva lehet, hogy a németséggel kapcsolatos újabb stilizálás nyomára bukkanunk. Gionnál ugyanis ennek a gyárnak az épít(tet)ője és fia sohasem Sank Jánosként, hanem következetesen „Johann Schankként” szerepel. Ők azok a német szereplők, akiknek személyén keresztül nemcsak az asszimiláció mindennapos kísértése, hanem annak elkerülése is bemutattatik.18 Idősebb Johann Schankot azok között találjuk, akik leginkább ellenzik a német iskola bezárását19 – ráadásul a leghathatósabb módját tudja és gyakorolja a megmaradásnak: vagyont szerez, és ezáltal tekintélyt vív ki, hogy „ne kelljen kibújnia a bőréből”.20 Sőt a nemzeti összetartás jegyében Stefan Krebst is megsegíti: megindítja a vagyonosodás útján, hogy ő is megmaradhasson németnek.21 (A meggazdagodás útja a szocializmusban nem tűnt tisztességesen járhatónak, ezért Gion a saját életében közössége összetartása érdekében a szocialista rendszerrel kötött kompromisszumok árán szerzett pozíciókkal tett szert olyan lehetőségekre, amelyek által a regénybeli Johann Schankhoz hasonlóan tudott segíteni nemzettársainak, hogy megmaradhassanak saját identitásukban. Gion középiskolás kori aktivitásától kezdve írószövetségi elnökségén és színház-igazgatóságán át rádiós főszerkesztőségéig teljes közéleti tevékenységét a vajdasági magyar közösség érdekei motiválták: a Jugoszláv Kommunista Szövetség tagjaként számára megnyíló lehetőségeket felhasználva nagyon sokat tett közössége intézményeiért – és az intézmények által a megmaradásáért.22)

Mivel a szenttamási helynévtárnak nem szokása a személynevek fonetikus átírás általi „magyarosítása” – például a Schleus-féle vízimalom és a Schwarz-szállás sem „Slajsz” és „Svarc” alakban szerepel a mutatóban –, ezért gyanús, hogy inkább Gion volt az, aki „visszanémetesítette” a helyiek által már magyar néven emlegetett gyárost és azonos nevű fiát. Ahogy egyébként a másik fiát is, akit a Rózsamézben következetesen „Friedrich Schanknak” nevez, míg egy későbbi művében, ahol a németeknek kevésbé fontos szerepet szán, „Schank Frigyesként” vagy „Schank Friciként” emlegetik a gyártulajdonost. Ilyen megoldása Gionnak az is, hogy Stefi Krebs feleségét a rendszerváltás előtt írott művekben kizárólag „Elisabethként” említi a narrátor, majd utána a németes írású s helyett a magyar kiejtés szerinti z-vel szerepel a neve. Sőt, a korai regényekben hangsúlyozottan „derék német” asszony megnevezésekor a rendszerváltás utáni regényekben „Bözsire” (!) vált az elbeszélő, és szinte mindig ezt adja a szereplők szájába is. A nevek ilyen gyors változ(tat)ása – jelen esetben magyarosodása – utalhat arra is, hogy az asszimiláció egy nemzedék alatt is végbemehet. Én mégis azt az írói szándékot érzem erősebbnek, hogy Gion a rendszerváltozás előtt minél több, a való életből vett szereplőjét kívánta „echte” németként ábrázolni, illetve azokkal kapcsolatban, akik németek voltak, németségüket a nevük írásmódjával is hangsúlyozni.

Érdekes megoldás Gion tetralógiájában az is, hogy a németekről mindig és gyakran hangsúlyosan mint evangélikusokról van szó.23 Így nem csoda, hogy a tetralógia rendszerváltás előtt írott köteteiben az evangélikus szó többször szerepel, mint a katolikus: 33 említés áll szemben a 24-gyel. Annak ellenére van ez így, hogy a mindig jelzőjével szereplő katolikus templom fontos orientációs pont a regények által ábrázolt térben. Ehhez képest furcsa, hogy Gion más műveiből, ahol nem olyan fontos a németek szerepe, vagy az interjúkból, ahol jobban törekszik a tényszerűségre, arra következtethetünk, hogy a németek többségükben reformátusok voltak a településen.24 A szenttamási németek minden jelentős közösségi eseményére eljön közéjük Verbászról a német evangélikus egyházat és tágabban az egész németséget képviselő evangélikus lelkész. A temetéseket természetesen ő vezeti le, de a születésnapi ünneplésekre is hivatalos, sőt a történelmi sorsfordulókon szokásos politikai esélylatolgatásokkor is ott találjuk. Megnyilvánulásaiból, hozzászólásaiból derül ki, hogy ő a németek fő ideológusa, közösségük megmaradásának legerősebb oszlopa. Számára a német nép naggyá tétele a legfőbb cél: ezért szervezkedik, magánbeszélgetéseiben is erre int, sőt, olykor talán még a prédikációiban is ennek érdekében szónokol.25 A magyarok papjáról viszont semmit nem olvasunk, pedig a későbbi regényekben név szerint is szereplő Berecz plébános a helyi magyar közéletnek prominense volt, és aktívan politizált is: tudjuk róla, hogy a királyi Jugoszláviában jelentős szerepe volt az országos Magyar Párt szervezésében.26

A németek ünnepein szinte csak németek vannak jelen – és ha hétköznapokon cimborálnak is nem németekkel, családi eseményeikre nem nagyon hívnak meg mást. Gazdasági fölényük mellett ez az elzárkózó magatartás lehet az oka a magyarok velük szembeni ellenszenvének.27 A németek egyik összejövetelén, amikor politizálni kezdenek, azért örvendeznek az első világháború elvesztésének és az Osztrák–Magyar Monarchia küszöbönálló széthullásának, mert azt remélik, hogy egy „ideiglenes” szerb uralom következik, ami majd megállítja a németek elmagyarosodását. Szomorkás mosolyt csal arcunkra a történet leírásának utolsó mondata, miszerint ezen az összejövetelen éppen „Katinak, Stefan Krebs fiatalabb lányának az esküvőjét ünnepelték. Kati Gáspár Dezsőhöz ment férjhez.”28 A történet tehát arra fut ki, hogy a nagypolitikai változások sem állíthatják meg az alsóbb szinten spontán zajló beolvadást. Furcsaság viszont a történetben, hogy a leírtakkal ellentétben a svábokról úgy tudjuk, valójában többségükben lojálisak voltak Magyarországhoz.29

Az alapkérdéshez visszatérve: vajon mi lehet a németségnek és problémáinak saját számarányához és helyi jelentőségéhez képest túlzott szerepeltetésének az oka egy kisebbségi magyar író alapregényében? Az első mindenképpen az, hogy a magyar és a szerb mentalitás „objektív” bemutatására egy külső, egy harmadik, esetünkben történetesen egy helyi német nézőpont tűnik a legalkalmasabbnak. A második, hogy a németség sorsában Gion a magyarság itteni sorsának előképét érezhette, így bemutatásával általános tanulságokat vonhatott le a vajdasági kisebbségi közösségek működésére, asszimilációs hajlandóságára vagy megmaradási képességére, illetve technikáira nézve. A harmadik ok pedig az, hogy az író a német közösséget a kisebbségi vágyak és elképze­lések általános szócsöveként használhatta. Mivel a németek a regényírás idején már nem voltak jelen a régióban, őket nem lehetett felelősségre vonni azokért a merészen szókimondó állításokért, amelyeket Gion a szájukba adott: ők az önvédelemből apolitikusként vagy jó kommunistaként ábrázolt magyarokkal ellentétben gyakran politizálnak a regényekben, úgyannyira, hogy a magyarok közösségi vágyairól is tőlük értesülünk. Az identitás megőrzésének erkölcsi parancsát is az egyik német szereplő fogalmazza meg: „Az ember ne bújjon ki a bőréből, ha ember akar maradni.”30 Sőt még az is német szereplő szájából hangzik el, hogy a magyarok Bácskát vissza akarják csatolni. De például Stefan Krebs állandó nosztalgiázását a Szenttamást majdnem szétlövető német tiszt után is ismerősnek érezzük kisebbségi magyar szempontból, hiszen a legtöbb kisebbségi sorsra jutott csodavárónak vannak Stefanéhoz hasonló erőltetett és agyonidézett történetei a régi szép időkről, amelyekhez a valóság elől menekül.31

A gioni dupla csavar tehát abban áll, hogy az egyik tabu feszegetésével, azaz a németség hangsúlyozott szerepeltetésével egy másik kényes problémának, a vajdasági magyarság aktuális igazodási, asszimilációs dilemmáinak tárgyalásához talál nagyszerű analógiát, ráadásul úgy, hogy egyúttal el is tereli róla a figyelmet. A Latroknak is játszott tetralógia a helyiek számára nagyon valószerű elemekből építkezik, az ismerős valóságelemekből viszont Gion sokszor a valósággal interferáló világot alkotott regényeiben. A valóságreferenciáktól való szándékos eltéréseket, illetve a valóságelemekből összerakott, de a referenciáknak csak részben megfelelő, illetve azoknak ellentmondó fiktív világ felépítését a korabeli (ön)cenzúra magyarázza. Például annak, hogy a valóságosnál több mint tízszer kevesebb, azaz csak 30 német élhetett Szenttamáson a regényekben, az egyik oka az lehet, hogy a valós szám le sem lett volna írható a korban. Az író tarthatott tőle, hogy a fennálló rendszer még a németek elüldözése után három évtizeddel is provokációnak vagy egyenesen vádnak érezte volna, és talán retorzióval is sújtotta volna őt a valóságos, azaz a tízszer nagyobb számért. Ám Gion a 30-as számot a javára fordította, mert azt éreztette általa, hogy tényleg minden némettel megismertetett bennünket, hiszen – mint olvassuk – „amikor Stefan a Szív melletti vízimalomban dolgozott, a születésnapra húsz-harminc [kiemelés: K. Á. I.] vendéget is meghívtak”.32 Mivel „mindannyiukat” megismertük, így érzelmileg is azonosulhattunk velük, tehát annál fájóbbnak érezzük a veszteséget, hogy a regény megírásának idejére eltűntek a településről. Ez az írói fogás kifejezheti a vajdasági magyar közösség eltűnésétől való félelmet, így a helyi magyarság fogyásával kapcsolatos problémaérzékenység felébresztésére szolgál.

A fentihez hasonló, kiadásról kiadásra javítatlan „elírás” lehet az is, hogy a Virágos Katona narrátor-főszereplője az 1900-as évek elején felmenőiről gondolkodva azt mondja: „Az én őseim […] Észak-Bácskában, a Topolya, Csantavér és Zenta közötti réteken őrizték a birkákat, ott vándorolgattak a nyájakkal vagy százötven évig, […] legfeljebb házasodni tértek be valamelyik faluba. […] A régi családi irataink között tulajdonképpen nincs is más, csak házasságlevelek. Pecséttel és a plébános aláírásával ellátott szabályos házasságlevelek ezek […] megtaláltam egy bizonyos Gallai Istvánnak a házasságlevelét, aki 1931-ben [!] feleségül vette Ali Júlia római katolikus vallású hajadont, és akinek lakhelyéül a »Zentai tanyák« vannak megjelölve.”33 Ez az egyetlen olyan mondat a tetralógia rendszerváltás előtti részében, amely túlmutat(na) annak cselekményidején, ráadásul visszafelé, és amely forrásértékű dokumentumokra hivatkozva finoman, de határozottan szolgáltat(na) történeti adatot az őslakos magyarság bácskai jelenlétére vonatkozóan. És mégis ott van benne az elírás, a nyilván szándékosan anakronisztikus 1931-es évszám, minthogy a regény megjelenésekor a magyarság 1830-as évekbeli, pláne korábbi itteni jelenlétéről ennél nyíltabban nem volt ildomos beszélni. A fentiek alapján arra következtethetünk, hogy a hangsúlyáthelyezéseket, „csúsztatásokat”, de még a „sajtóhibákat” is, ahogy itt, úgy máshol is a magyarsággal kapcsolatos, a megírás idején explicit módon politikailag korrekten nem közölhető többletüzenetek kódolása motiválta.

A regények környezete, a „díszletek” ismerősek a vajdasági olvasóknak csakúgy, mint a helyi viszonyok, a helyi nemzetiségek és a többségi nemzet asszimilációs potenciálja is. Ám a történet kellően távol van a jelentől ahhoz, hogy általános tanulságokkal szolgáljon a mindenkori kisebbség és többség együttélésével kapcsolatban, és persze, hogy ne legyen túl konkrét, ne lehessen könnyen észrevenni és belekötni. (A burkolt megfogalmazás olyan jól sikerült Gionnak, hogy a recepció eddig még nem vette észre a trükköt.34) Annál is inkább támadhatatlan modellt választott Gion, mivel ebben a német–magyar–szerb felállásban a többségi és elnyomó nemzet – újabb csavar! – legtöbbször nem a szerb, hanem a magyar, az elnyomott pedig a német; mellettük és hozzájuk képest a Gion számára legproblémásabb szerbekről a többiekhez viszonyítva direkten alig esik szó. Ráadásul nemcsak a Zöld utcában „veszélyesek” a magyarok, ahol a verekedésben még a szerbeket is legyőzik, és ahol a Krebs gyerekek elmagyarosodnak, hanem a szenttamási társadalmi piramis csúcsára is egy ellenszenves magyar földesúr, Váry János került. Nos, Váry János személye azért is szemet szúr, mert Szenttamás környékén hagyományosan nem volt magyar tulajdonú nagybirtok, és ha lett is volna, a regényben egyébként meg sem említett szláv nacionalista indítékú jugoszláv földreform alig hagyott volna belőle valamit. De azért is megütközünk a nemzetiségi polgártársait leckéztető öntelt magyar földesúr szerepeltetésén, mert a szenttamási magyaroktól úgy tudjuk, hogy az árva kanászfiú, Gilike mellett ő, a több ponton felismerhetően a helyben birtokos szerb Dunđerskiakról mintázott karakter a tetralógia másik, teljes egészében kitalált szereplője.

Ahogy a helyi magyarokat gazdaságilag tönkretevő jugoszláv földreformra, úgy a délszláv államból elmenekült, illetve elűzött több tízezer magyar, köztük a helyi magyar földbirtokos, vezető és értelmiségi réteg színe-java kiutasítására sem találunk még csak burkolt utalást sem a rendszerváltozás előtti regényekben, csakúgy, mint a szerbeknek az ezt követően történt tömeges betelepítésére vagy a helyi magyar oktatási és kulturális intézmények drasztikus leépítésére sem.35 Arról sem olvasunk, hogy a Magyarországtól a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került területek lakóit milyen módon fosztották meg pénzvagyonuk több mint felétől a dinár bevezetésekor: a korona kötelező átváltása során a reális árfolyam felét sem adták érte. Azaz erre mégiscsak van egy kis utalás, de kiforgatva és a szerb–magyar ellentétnek újból magyar–németre transzponálásával. A nevezetes történetben a sváb Stefi volt az, aki olcsón vásárolta fel a magyarok dinárjait, minthogy azok nem bíztak az új pénzben. Azzal, hogy Stefi „megszabadította” a szenttamási magyarokat a dinártól, és a hamarosan az értékének felére devalválódó koronát adta érte cserébe, a magyarok nagyon rosszul jártak, a gátlástalan német viszont meggazdagodott, és még sajnálta is, hogy a feketicsi magyarokkal nem tehette meg ugyanezt.36

A leírhatóság céljából kiforgatva bemutatott és a példázatosság érdekében torzul felnagyított német–magyar szembenállás más olyan konfliktusokat is kódol a regényekben, amelyek sokkal inkább szerb–magyar viszonylatban voltak érvényesek. Azért kellett például a német iskola bezárását is az első világháború előtti magyar világ idejére tenni, hogy a magyar legyen a némettel ellenséges fél; éppígy a németek evangélikusságának hangsúlyozására is a német–magyar különbözés kidomborítása érdekében volt szükség. A németeknek az első világháború elvesztésekor az Osztrák–Magyar Monarchiával szembeni állásfoglalására is az a magyarázat, hogy a Magyarországhoz lojális németségből olyan párbeszédek írásával lehetett a magyarokkal ellenséges nemzetiséget formálni a regényekben. Gion első regényében (Kétéltűek a barlangban, 1968) is hasonló módszerrel kényszerült élni: az ottani ipariskolában a boszniai születésű, muzulmán vallású Rahmánovics Hasszán szintén nem szerb, hanem magyar osztályban számított kisebbséginek. A „Szegény Kis Rahmánovics” így lett példája annak, hogy milyen nehéz, mondhatni, perspektívátlan állapot volt kisebbséginek lenni a második világháború utáni Jugoszláviában.

Ahol elvileg elkerülhetetlen lett volna a szerbek magyar szempontból negatív szerepének megemlítése, ott az elhallgatás, a mellébeszélés, sőt a megszépítés alakzatai jelennek meg a tetralógia első két regényében. Az 1918-as impériumváltáskor és utána a helyi magyarokat változó intenzitással, de évtizedeken keresztül ért atrocitásokkal kapcsolatos szereplői megnyilatkozásokra is a közömbösség, a tudatlanság, sőt az eufemisztikus hozzáállás a jellemző. Amit erről olvasunk, mindössze annyi, hogy a betyáros, de mindvégig rokonszenves Török Ádám az impériumváltásnak köszönheti, hogy nem végezték ki, sőt a börtönből is kiszabadult.37 Egyetlen valódi, a szerbek által elkövetett atrocitásról értesülünk, de arról is csak jóval megtörténte után visszautalásként, ráadásul a probléma kicsinyítésével. A történetben sérelmet szenvedett kocsmáros viszonylag könnyen túl tudta tenni magát azon, hogy a szerbek 1918-ban egy falfirkával figyelmeztették: jobb, ha távozik az ő falurészükből. A tönkremenéssel is fenyegető veszély a saját maga által hangsúlyozottan magyarnak tartott kocsmáros számára az volt, hogy a – szintén hangsúlyosan – német vendéglős, Stefi Krebs át akarta csábítani az ő régi vendégeit a saját újonnan megnyitott kocsmájába. Lám, a szerb–magyar helyett megint a német–magyar konfliktus került előtérbe! Úgyannyira, hogy a korábbi szerb–magyar összetűzésről is csak az aktuális, sokkal súlyosabb német–magyar konfliktus keretében, mintegy mellékes utalásként olvasunk, s arról is csak az ellenszenves kocsmáros, Szenci Bálint szemüvegén keresztül.38

Miután a rendszerváltozás és a Magyarországra való áttelepülés szabadabb kifejezésmódot tett lehetővé a kényes kérdéseket illetően, és Gionnak már nem volt szüksége arra, hogy a magyar–szerb konfliktust német–magyar ellentétté transzponálja, az őt elsősorban foglalkoztató magyar tematika nyíltan dominánssá vált a tetralógiában. Méghozzá annyira látványosan – ami a nemzetiségi arányoknak a művekbeli megváltozásán is látszik –, mint amikor kiengednek egy szelepet. S bár az 1997-ben megjelent, az 1941–1945 közötti időszakban játszódó Ez a nap a miénk című regény is rendkívül érdekfeszítő mű, a művészi kifejezésnek nem biztos, hogy jót tett a nagyobb szólásszabadság, hiszen a korábbi regényekben a megfogalmazás kényszerű burkoltsága, stilizáltsága és egyetemessége sokkal több értelmezési lehetőséget hagyott nyitva. Elég, ha a tanyasi magyar iskola bezárásának leírására gondolunk az 1990-es Börtönről álmodom mostanában című regényben,39 és a szituáció ábrázolását összehasonlítjuk a német iskola bezárásának történetével a húsz évvel korábbi műben. Láthatjuk, hogy a probléma taglalása a németre hangolt változatban mennyivel erőteljesebben, életszerűbben – jobban – sikerült. De lehet, hogy ennek oka nem is a szólásszabadság, hanem inkább már a szemérem kérdése. Gion a rá jellemző objektiváló stílusban ugyanis könnyebben le tudta írni a más bánatát a sajátjánál. Főleg ha a máséban benne volt az övé is – a problémaérzékenység szintjén mindenképpen.

Jegyzetek

1 Gion Nándor, Virágos Katona = Uő, Latroknak is játszott, Noran, Budapest, 2007, 7.

2 A téma megjelenése a német irodalomban: Kornauer, Paul, Nagypéntek, feltámadás nélkül. Egy túlélő visszaemlékezései a bácskai vérengzésekre, ford. Neubrandt, Josephine, Szent István Társulat, Budapest, 2011.

3 Az életműkiadás első két kötetének általam beszkennelt és szövegfelismertetett fájljai voltak segítségemre a számadatok megállapításában; a 3–5. kötet elektronikus formában való rendelkezésemre bocsátásáért a kiadónak mondok köszönetet.

4 Gion Nándor, Rózsaméz = Uő, Latroknak is…, i. m., 383.

5 Az 5555 magyar a 30 némethez képest több mint 185-szörös többséget jelent, míg a 171-szeri említés a 89-cel szemben 1,9-szeres megjelenést: e két szám szorzata a fenti eredmény.

6 Paracki Teodóra, Településem temploma és védőszentje = De historia urbis nostrae 1. szerk. Horváth Futó Hargita, Szenttamási Népkönyvtár, 2011, 35.

Popis stanovnistva, domaćinstava i stanova u 2002. Stanovnistvo. Nacionalna ili etnicka pripadnost podaci po naseljima 1. Republički zavod za statistiku, Beograd, 2003. februar, 43.

8 Az 1976-os újvidéki, az 1980-as bukaresti, az 1982-es és a 2007-es budapesti kiadásokban is ez a szám szerepel.

9 L. pl. Ilija Janković valóságreferenciális képes levelezőlapjának több oldalon átnyúló részletező és hiteles leírását a Virágos Katona című regényben = Gion, Virágos Katona, i. m., 165–169.; vagy a következő idézetet: „Az ítéletről rövid cikk jelent meg a szenttamási újságban. Péter, a kisebbik Krebs fiú [az író nagybátyja], aki Major Lajos nyomdájában dolgozott, ahol a vasárnaponként megjelenő, négyoldalas újság készült, ebből a számból hazavitt három példányt. Később a három újságot átadta Gallai Istvánéknak [az író nagyapjáéknak].” Gion, Rózsaméz, i. m., 361.

10 Gion, Virágos Katona, i. m., 7.

11 Uo., 12.

12 Gion nemzetiségábrázolása e tekintetben is megáll a történettudomány mérlegén, l. pl. Janjetović, Zoran, A magyar és a német kisebbség Jugoszláviában, 1918–1941 = Magyarország és a Balkán a XX. században, szerk. A. Sajti Enikő, JATE Press, Szeged, 2011, 23.

13 Gion, Virágos Katona, i. m., 100–101.

14 Gion Nándor, Kétéltűek a barlangban = Uő, Börtönről álmodom mostanában, Noran, Budapest, 2008, 97.

15 Matijevics Lajos, Penavin Olga, Szenttamás földrajzi neveinek adattára, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1981 (Vajdaság neveinek földrajzi nevei 6.), 44.

16 Gion Nándor, Író a tanyán és a történelemben = Uő, Véres patkányirtás idomított görényekkel, Noran Libro, Budapest, 2012, 63.

17 Matijevics, Penavin, i. m., 51.

18 Gion, Virágos Katona, i. m., 56.

19 Uo., 100.

20 Uo., 101.

21 Uo., 58.

22 Bővebben l. Árpás Károly, Gion Nándor és a közélet = Várad, 2012/2.; http://www.varad.ro/node/432

23 Gion, Virágos Katona, i. m., 174.

24 Gion Nándor, Zongora a fehér kastélyból = Uő. Az angyali vigasság, Noran Libro, Budapest, 2010, 476.; vagy Uő., Ezen az oldalon = Uő., Műfogsor az égből, Noran Libro, Budapest, 2011, 59.; vagy Füzi László, „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget Füzi László = Gion Nándor, Véres patkányirtás…, i. m., 264.

25 Gion, Rózsaméz, i. m., 433.

26 Csuka János, A délvidéki magyarság története 1918–1941, Püski, Budapest, 1995, 51.

27 Bence Erika, A német identitás jelensége Gion Nándor történelmi regényeiben = Uő, Másra mutató műfajolvasás. A vajdasági magyar regény a XX. század utolsó évtizedében, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2009, 73.

28 Gion, Virágos Katonai. m., 174–175.

29 Janjetović, i. m., 25.

30 Pl. Gion, Rózsaméz, i. m., 365.

31 Uo., 261–262.

32 Uo., 429.

33 Gion, Virágos Katona, i. m., 29–30.

34 Bence Erika hivatkozott, a témában úttörő tanulmánya csak a probléma felszínéig jut el: bár a szöveghelyek felkutatásában alapos, jószerivel csak regisztrálja a németség szignifikáns megjelenését a művekben. Gion vajdasági monográfusa, Gerold László pedig nem is említi a kérdést: Gerold László, Gion Nándor, Kalligram, Pozsony, 2009.

35 Janjetović, i. m., 25–39.

36 Gion, Rózsaméz, i. m., 227.

37 Uo., 205.

38 Uo., 332–333.

39 Gion Nándor, Börtönről…, i. m., 463.

Elolvasom
Leölt kárókatonák. Gion Nándor és a „még hidegebb napok”
(Magyar Nemzet – Hétvégi Magazin. 2015. január 24.)

Kurcz Ádám István: Leölt kárókatonák

Gion Nándor és a "még hidegebb" napok



1944 és 1945 fordulóján a Délvidéken több tízezer magyar esett áldozatul a jugoszláv partizánok kegyetlenkedéseinek. A szomorú események hetvenedik évfordulójáról ezekben a hetekben emlékezünk meg. A délvidéki Szenttamáson több mint ötszáz áldozata volt a vérengzésnek. Az ott született Gion Nándor, aki talán a legnagyobb vajdasági magyar író, egész pályája folyamán tematizálta ezeket a tragikus eseményeket is. Aki ismeri a volt Jugoszlávia (irodalom)politikai viszonyait, tudja, hogy ez milyen nagy teljesítmény.

Gion már az 1960-as évek végének viszonylag szabadabb légkörében is tett célzásokat közössége legnagyobb traumájára: „Mi féltünk nagyon éjszaka, mert arrafelé sok embert megöltek a háborúban, és később is [kiemelés: K. Á.] láttunk hullákat a folyóban úszni” – olvassuk tőle 1968-ban. A következő évben megjelent Testvérem, Joáb című regényében még többet engedett meg magának. Többek között ezeket írta: „Opat sok magyart agyonvert a háború után. […] – Ez nem igaz – mondta a Fehér Ló. – Vert ő agyon szerbeket is. – De főleg magyarokat – mondta a Kovács Pali.” A sokszor ironizáló Kovács Pali szerint az is „milyen őrült nagy hiba volt Opat részéről, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta. […] Az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a művelet abban az időben, közvetlenül a háború után […] igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.” Nem csoda, hogy ezek és a hasonló mondatok miatt csak hosszas hercehurca után jelenhetett meg a regény; Gion Jugoszláviában gyanússá vált, Magyarországon pedig tiltólistára került. Köteteit évekig nem engedték be Magyarországra, például az 1971-es Ezen az oldalon-t sem, amelyben szintén több burkolt utalás van az 1944–45-ös szörnyűségekre. Ebben a könyvben az egyik legkegyetlenebb kivégzési módra egy ismert cirkuszi mutatvány többszöri naturalisztikus leírásával célzott Gion: „egy ember bebújik egy hosszú faládába, azután odajönnek ketten a közönségből, és kettéfűrészelik a ládát. Látni lehet, ahogy fűrészelik az ember beleit […] azok meg ott bent mozgatják a kezüket-lábukat, vonaglanak, a közönség pedig tombol. Az emberek imádják nézni, amikor valakit kettéfűrészelnek.” A „keresztvágó fűrész” a maga véres valóságában majd csak a rendszerváltás után publikált Ez a nap a miénk-ben lesz 1944 véres őszének-telének emblematikus eszköze Gion regényeiben. Viszont már az 1971-es kötetben is olvasható egy történet egy lányról, akit a háború végén majdnem széttép egy farkaskutya a községháza udvarán, ahová mindenkit bekísérnek, akinek – ki tudja, miért – „benne van a neve a jegyzékben.” Hogy mi minden történt még 1944–1945-ben a községházán, arról természetesen nem olvashatunk 1971-ben; arról viszont igen, hogy a botcsinálta karhatalmisták annyira siettek közben, hogy „még arra sem volt idejük, hogy legalább vacak kis csillagocskát varrjanak a sapkájukra”.

A hetvenes évek elejének egyre romló politikai légkörében Gionnak is önkritikát kellett gyakorolnia, ami után beláthatta: ha továbbra is meg akar jelenni, illetve ha Magyarországon is hozzáférhetőnek akarja tudni írásait, le kell mondania a nyílt célozgatásokról. Ezért 1973-ban Virágos Katona címmel megkezdett történelmi regényfolyamában a vajdasági magyarság sérelmeiről példázatosan: általában német köntösbe bujtatva írt, az 1944–45-ös eseményekre pedig csak egészen finom utalásokat tett. (A regény egyik epizódjában például az első világháború végén egy orosz őrmester félrelöki magyar hadifoglyokra lövöldöző cseh bajtársát. Ebbe a jelenetbe az 1944–45-ös vérengzés több olyan esetét is beleérezhetjük, amelyben a vérengzésre készülő vagy abba már belemelegedett partizánokat szovjet tisztek állították le!) A Virágos Katona 1898-ban kezdődik, és 1918 tavaszáig tart, Rózsaméz című folytatása aztán 1920 tavaszával indul. A két rész között Gion kihagyta az első világháború végi országvesztés időszakát; ráadásul a magyar csapatok 1941-es bácskai bevonulásának előestéjével évtizedekre félbe is hagyta a regénysorozatot. Beszédes ez az elhallgatás. Mintha Gion azt üzente volna: itt következnek azok az igazán súlyos dolgok, amikről most nem lehet írni! Ezért majd csak 1996-tól folytatta Latroknak is játszott című sorozatát: rögtön az 1941-es események taglalásával, majd az 1944–45-ös eseményeket is alaposan érintve – egészen az 1945-ös választásokig. Mind olyan téma, amiről 1990 előtt nem írhatta volna meg az igazat. A kompromisszumokkal elkészített regényeket viszont Jugoszláviában, Magyarországon, sőt még a szocialista Romániában is kiadták, mindenütt sikere volt: a szerző még Híd irodalmi díjat is kapott érte.

Bár Gion hosszú időre félbehagyta főművét, az 1977-es A kárókatonák még nem jöttek vissza című regényben már folytatta is azoknak a tartalmaknak a kódolt közlését, amelyek egy 1941 húsvétjával folytatódó regénybe kívánkoztak. Különösen érzékeny volt a téma, ezért Gion különösen ügyelt a tálalásra. Az ifjúsági regény műfaját választotta, s benne egy olyan szimbolikus kifejezésmódot használt, amely jóval többről beszél, mint az 1941–1945-ös időszak, de az is jól érthetően benne van.

Kárókatonák jelképes cselekménye 1944 nyarán kezdődik. A regényben egy csapat magyar gyerek egész nyáron az elhagyatott vágóhídon játszik, és a vértől vörös falakra főképpen kárókatonákat rajzol, mert örvendezik a jövevényeknek, akik „három évvel ezelőtt szálltak le az akácfára”. A madarak képét a gyerekek később a falba vésik, hogy „örök időkre itt maradjanak”. Veszélyes játék ez, mert a részeges Kocsmáros gyűlöli őket és a madarakat, és le akarja mosatni velük a falakat. A gyerekek tornyot is építenek a nyár folyamán, mert lelkesednek a Kocsmárostól való védelmezőjük, Gergián vadőr tervéért, hogy a torony segítségével a darvakat is lecsalogassák, és újra megtelepítsék a vidéken. Augusztus végén viszont egy pillanat alatt nyomasztóan ködös őszi idő telepszik a tájra. Egy, a nagycsütörtöki utolsó vacsorára emlékeztető jelenet után a Kocsmáros, aki korábban már egy darut is lelőtt, és így elkergette a nemes madarakat, most egy kárókatonát lő le, majd a védelmére siető Gergiánt is megöli. Ekkor az időjárás hirtelen veszélyesen ellenségessé változik, és leírhatatlan szomorúság szakad a gyerekek világára. Mindennek vége: „Burai J. melléből furcsa, nyüszítő hang tört elő. Olyasféle hang volt ez, mint amikor először jött el a Vágóhídra üvölteni, és a leölt állatok hangját utánozta. De most egyszerre utánozta valamennyi állat hangját. Sírt Burai J., vonított, mint a megkínzott állatok, beleüvöltött a mocskos felhőkbe. És vele együtt sírtunk mindannyian, összeölelkeztünk ott a torony tetején, összedugtuk a fejünket, és sírtunk, ordítottunk egyre hangosabban és hangosabban. Nem láttuk a csillagokat, a zongorát sem hallottuk már. Semmi sem volt körülöttünk.” Ezekkel a mondatokkal végződik a regény törzsszövege az 1944-es események 33. évfordulóján.

A keretfejezetekben aztán a mesélő, aki hosszú idő után tér vissza gyermekkora színhelyére, megállapítja, hogy a szomorú eset óta nem jöttek vissza a kárókatonák, elgazosodott a táj, és elszaporodott a kakukk, amit nem szabad elkergetni, mert „védett madár”. Reményteli fejlemény viszont, hogy a helyben maradt régi barátok továbbörökítik a kárókatona szeretetét, és elég sokan vannak gyerekek is a környéken, akik lelkesednek a toronyért, és segíteni fognak az új vadőrnek továbbépíteni. Így azzal a bizakodással ér véget a regény, hogy „egyszer majd ismét lejönnek a kárókatonák. Lehet, hogy a darvak is.”

Kárókatonák… tömény allegória: minden mozzanata megfeleltethető valamely rejtett tartalomnak. Az akácfa például a Délvidéket, a kárókatonák a visszavárt magyar katonákat, illetve a magyar fennhatóságot, a darvak az első világháború előtti békeidőket, a Kocsmáros az ellenséges hatalmat, az időjárás változása az 1944–45-ös „még hidegebb napokat” jelképezi. Gergián az akkoriban megölt magyar apákat, halála körülményei az egész délvidéki magyarság kálváriáját, a kakukkok a második világháború után a Vajdaságba betelepített politikailag megbízható délszlávokat, a torony pedig a Magyarországhoz való tartozás utáni vágyat jeleníti meg. A regény mégis olyan ügyesen van megírva, hogy a hatalom nem vette észre ezeket az trükköket, sőt évtizedekig alig valaki. A szerző pedig már a megjelenés évében, 1977-ben megkapta érte a Szerbiai Oktatási és Gyermekvédelmi Szövetség által odaítélt Neven-díjat is. Akárcsak öt évvel későbbi, nem kevésbé furfangos Sortűz egy fekete bivalyért című folytatásáért. Az utóbbiban többek között arról olvasunk, hogy a főszereplők szertartásosan kerülgetnek egy sírt, hátha szerencsét hoz. A sírban négy kislány van eltemetve, akik 1941-ben, 1942-ben, 1943-ban és 1944-ben (a rövid magyar uralom éveiben!) hunytak el: az utolsó éppen a vesztes hadsereg visszavonulása közben halt meg. Egy másik 1944-es halott sírköve pedig, amely a „Szlimák család kriptája”-ként szerepel a regényben, menedéket nyújt majd a gyerekszereplőknek egy robbanáskor.

Az 1941-ben született Gion így foglalta össze a gyerekkorát 1998-ban: „A vérengzéseket követően azonban helyreállt a rend és a béke: szépen elvoltunk a sírkövek és a folyó mellett.” Az idézetet olvasva lehet csak arra gondolni, hogy az író szülőháza valóban temetők között épült, de lehet tovább is. A sokat szenvedett vajdasági magyarság sorsát példázó képnek is tekinthetjük, hogy Gion Nándor történetei egész pályája folyamán sokszor temetői díszletek között, olykor konkrétan sírok fölött, illetve egy véráztatta vágóhídon játszódnak.

 Kurcz Ádám: Gion Nándor temetői


Megjelent a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában

2015. 01. 24.

Képek:

Trükkösen Trianonról: Gion Nándor néhány írásának rejtett történelmi üzenetei. In. Szidiropulosz Archimédesz (szerk.): Trianoni Szemle Évkönyv 2016. Trianon Kutatóintézet Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2016.
Elolvasom
Hit és anyanyelv – az ősök öröksége
(Magyar Szó. 2016. október 24.)

Hit és anyanyelv – az ősök öröksége

Evangélikus múlt és jelen a Vajdaságban

övő év október 31-én lesz 500 éve, hogy Luther Márton kiszögezte 95 pontját a wittenbergi vártemplom kapujára. Luther Mártonnak a bűnbocsánatról és a búcsúcédula-árusítás gyakorlatáról írott vitaindítójával vette kezdetét a nyugati kereszténység egyik legnagyobb megújulási mozgalma, a reformáció, amelynek egyházai a Vajdaságban is jelen vannak. Korábban már bemutattuk a délvidéki református felekezetet, mostani cikkünkben a Vajdaságban élő másik nagyobb történelmi protestáns felekezet, az evangélikusság múltjáról, jelenéről és terveiről írunk.

A Vajdaságot mindmáig nagy fokú kulturális sokszínűség jellemzi, a területről kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy nemzetiségi és vallási tekintetben olyan változatos, mintha egész Délkelet-Európát látnánk – csak éppen kicsiben. A török utáni, majd az azóta is folyton ismétlődő telepítési hullámok következtében gyakran egy falun belül is tucatnyi nemzetiség és számos felekezet él egymás mellett, közöttük itt-ott evangélikus szlovákokat és magyarokat, kivételesen pedig még lutheránus németeket, sőt montenegróiakat is találunk. A kulturális és nyelvi sokszínűség tehát az itt élő evangélikusságot különösen is jellemzi. A délvidéki lutheránusok apró és nagyobbacska gyülekezeteit többféle történelmi múlt, illetve nyelvi háttér teszi változatossá. A sokféleség olykor egyazon közösségen belül is megvan.

Kis egyháztörténet. Az első világháború végéig a Délvidéken élő német, magyar és szlovák ajkú gyülekezetek természetesen a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz tartoztak. Trianon után a királyi Jugoszláviához került egyházrész egy nemzetiségek feletti „egyetemes evangélikus egyház” megszervezését tűzte ki célul. Ám 1921-ben a vajdasági szlovákság megalapította nemzeti egyházát, hogy megőrizhesse „evangélikus hitét, anyanyelvét és az ősök örökségét”. Így Jugoszláviában, illetve a Vajdaságban kezdettől két, egymástól független evangélikus egyház jött létre: a szlovák és a „német” – utóbbi kötelékébe tartoztak például a magyar ajkú gyülekezetek is. Bár 1945, illetve a németek elűzése után a magyar többségűvé vált felekezet nevéből elhagyták a „német” jelzőt, a szlovák egyháztól való különállása nem változott. Annak ellenére sem, hogy a szlovák egyház a tőle független magyar ajkú gyülekezeteket saját egyháza magyar esperességének tekintette, és kísérletet tett a beolvasztására. Abban, hogy a terv nem sikerült, elévülhetetlen érdemei vannak néhai Dolinszky Árpád (1949–2012) evangélikus püspöknek. Így Szerbiában ma is két önálló, államilag elismert és jogfolytonos történelmi evangélikus egyház van: az Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház Szerbiában – Vajdaságban, amelynek püspöki székhelye Szabadka; és az Ágostai Hitvallású Szlovák Evangélikus Egyház Szerbiában, amelynek püspöki székhelye Újvidék.

Szlovákok. A második világháború vége, tehát a németség elmenekülése-elűzése óta a vajdasági evangélikusság legnépesebb csoportját a szlovák lutheránusok alkotják. Őseik a felvidéki Árva, Trencsén, később pedig az alföldi Békés vármegyéből származtak el a Délvidékre. Szlovák telepesek az 1760-as évektől az 1900-as évek elejéig érkeztek a Dél-Alföldre, és eleinte Bács környékén, később Bánátban, legutóbb pedig a Szerémségben alapítottak falvakat. A 19. század elején épült tekintélyes nagyságú templomaik – például Antalfalván vagy Ópázován – nemcsak építészetileg mutatnak rokonságot az alföldi mezővárosok református templomaival, de méretükben is vetekszenek velük. A szlovákok kisebb falusi templomai is megkapóak. Szép példákat láthatunk rájuk a dél-bácskai Kiszácson és Kölpényben vagy a bánsági Nagyerzsébetlakon és Istvánvölgyön, illetve a szerémségi Erdővégen. A Szerémségre egyébként a szerényebb méretű imaházak a jellemzőek, amelyeknek puszta megléte is szépen fejezi ki, hogy a szórványban élő csöppnyi közösségek is mennyire ragaszkodnak hitükhöz és nyelvükhöz.

Bajsa. Sokat elárul a délvidéki magyar evangélikusság még diaszporikusabb helyzetéről, hogy az a település, ahol a legnagyobb arányban élnek evangélikus magyarok, Bajsa, ahol a közel kétezer katolikus és ortodox lakos jelentős létszámfölényben van az 500 evangélikussal szemben. A település lakóinak ősei református és katolikus magyarok, evangélikus szlovákok és pravoszláv szerbek voltak. Idővel azonban a szlovákok nyelvüket, a magyarok pedig református vallásukat adták fel, így alakult ki a magyar többségűvé vált Bajsán a magyar ajkú evangélikus egyházközség. A falu temploma 1824-ben épült, míves szószékoltárán még szláv felirat hirdeti, hogy „Isten szava” hangzik róla, az igehirdetés viszont már nagyon régóta magyar nyelvű. A templom toronyórájának érdekessége, hogy – akárcsak a péterváradi vár tornyán lévő órán – a nagymutató mutatja az órákat, a kicsi pedig a perceket.

Szabadka. Szabadkán is található egy igazán élő gyülekezet, ahol magyar nyelvű az evangélikus istentisztelet; a szabadkai templom mellett a vajdasági magyar ajkú evangélikus gyülekezeteket összefogó püspökség épülete áll. A szabadkai evangélikusok méltán büszkék rá, hogy száztizenhat éves templomuk előtt a reformáció 490. évfordulóján, 2007. október 31-én felavathatták a Reformáció terét a két nagy reformátornak, Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak, valamint a helyi evangélikus egyház első gondnokának, Szabadka történetírójának, Iványi Istvánnak a mellszobrával.

Kúla. A felekezetek és nemzetiségek közötti együttműködésre, illetve sajnos a közöttük lévő konfliktusokra is láthatunk jellemző eseteket, ha az egyházközségek történetére tekintünk. Kúlán találjuk a legszebb példát, ahol a magyar evangélikusok és reformátusok a 19. században nemcsak közös imaházat építettek, de mindmáig közös istentiszteleteket is tartanak. Örömteli fejlemény, hogy a gyülekezet történetében először az utazó, „beszolgáló” lelkészek után végre helyben lakó vezetője van a közösségnek Mengyán Szofia evangélikus lelkésznő személyében.

Óbecse. Óbecsén 1896-ban a német és magyar evangélikusok, illetve reformátusok is közösen, mégpedig „fele-fele költség hozzájárulásával” építették fel a protestáns templomot, mint „szövetségben, békés egyetértésben levő testvérfelekezetek”. A templom érdekessége, hogy építésére a legnagyobb adományt maga Ferenc József király tette, amint ez az alapítás körülményeiről tudósító márványtáblán olvasható. Az óbecsei protestáns közösségek együttműködésének jelképi megfogalmazása a templom tornyán látható: a református templomok csúcsán megszokott betlehemi csillagból a hagyományosan az evangélikus templomokat jelölő kereszt nő ki.

Újvidék és Nagybecskerek. A nagyobb városokba beköltözött különböző származású – magyar, német és szlovák ajkú – evangélikusság eredetileg közös templomokat használt. Valaha az újvidéki egyházközség is háromnyelvű volt, ám 1944 végétől a várost sok német család kényszerült elhagyni, így a gyülekezet magyar többségűvé vált. De miután 1947-ben a templom tulajdonjogát a szlovák evangélikus egyház kapta meg, a magyarokat kizárták az egyházi életből. A következményeket a szlovák püspök 1977-ben így írta le: „Mára a német evangélikus gyülekezetről Újvidéken – és hasonlóképpen a magyarról – nem mondhatunk semmit, belőlük csak töredékek maradtak.” Évekkel később hasonló helyzet játszódott le Nagybecskereken is. Az út- és helyjelző tábla felirata ma már egyértelműen mutatja: „Szlovák templom”.

Hertelendyfalva. Bár mindig is békében éltek együtt evangélikus szlovákok és bukovinai székely származású református magyarok Dél-Bánátban, a Pancsovához tartozó Hertelendyfalván, az együttműködés hiányának mégis kissé komikus példáját látjuk a településen. A 20. század elején egyidejűleg, egymástól mindössze néhány méter távolságra építették föl egyforma méretű és stílusú, de két külön templomukat.

Verbász: németek, magyarok, montenegróiak. Ha dióhéjban össze akarjuk foglalni, amit az egykor népes és virágzó délvidéki német evangélikusságról érdemes tudni, és hogy mi maradt belőle, akkor sajnos szinte elég is, ha a verbászi evangélikus gyülekezet történetét, illetve ha a templom körül manapság zajló közösségi életet áttekintjük. A Verbász helyén egykor álló középkori falu, Orbászpalotája a török alatt elnéptelenedett. A 18. század elején pravoszláv szerbekkel, később görög katolikus ruszinokkal, a század végén pedig evangélikus, majd református németekkel települt újjá Ó-, illetve Újverbász néven. A svábok a két, lassanként egybeépülő településen fölépítették templomaikat, majd evangélikus gimnáziumot alapítottak, diakonisszaházat építettek, később árvaházat is fenntartottak – egészen a második világháború végéig. 1931-ben egy teljes alakos Luther-szobrot is állítottak az újverbászi evangélikus templom előtti téren. (Evangélikusság és német identitás szoros kapcsolatára mutat, hogy a legelső magyarországi Luther-szobor is egy délvidéki sváb falu templomának terét díszítette: Járeken, avagy Tiszaistvánfalván 1912-ben avatták fel – és 1944-ben rombolták le.)

A háború végnapjaiban a még Verbászon élő német evangélikusok és az újonnan érkezett montenegrói telepesek között néhány esetben családi kapcsolatok szövődtek. Ennek köszönhette néhány német család, hogy nem telepítették ki. A vegyes házasságokból született gyermekek több esetben az evangélikus szülő vallását kapták. Így lehetséges az, hogy a verbászi evangélikus templom melletti egykori egyházi iskolában lévő imateremben ma montenegróiak, magyarok és svábok együtt hallgatják az evangéliumot. Sőt, egyazon istentiszteleten három nyelven is elhangzik a prédikáció: először magyarul, utána németül, majd pedig szerbül.

Lerombolt és elhagyatott templomok. A második világháború, illetve a németek egy részének elmenekülése, más részük haláltáborokba terelése, majd maradékuk kivándorlása után az óverbászi evangélikus templomot a „felszabadítók” lerombolták, mint ahogy sok más olyan evangélikus templomot is, például az ókérit vagy a fent említett tiszaistvánfalvit is, ahová csak németek jártak. Sőt, ekkoriban némely faluban olyan, legtöbbször egyébként „kincstári” gyűlölettel viseltettek a svábok iránt, hogy még a falu német iskoláját is lerombolták. Az újverbászi evangélikus templomot viszont, minthogy azt magyar ajkú gyülekezeti tagok is használták, nem bontották le, ahogy például Versec vagy Zombor templomát sem.

A német ajkú hívek számának megcsappanása után az egykor svábok által lakott településeken a helyben maradt magyar gyülekezeti tagokra hárult a közösségek újjászervezésének feladata. A megmaradt egyházi épületek fenntartása Verbászhoz hasonlóan a legtöbb helyen erőn felülinek bizonyult, így Pancsován ma például egy szerb ajkú metodista gyülekezet, Fehértemplomon pedig egy román ortodox egyházközség használja az egykori evangélikus templomot. A verbászi templomhoz hasonlóan például a titeli is romossá vált, de szerencsére több pozitív fejleményről is beszámolhatunk.

A megújulás jelei. Bácsfeketehegyen, ahol 1953-ban államosították, majd sok éven át magtárként használták a templomot, a felújítás után ma ismét régi fényében áll, és a sok évtizedes szünet után újra rendszeresen tartanak benne istentiszteleteket. A zombori templom renoválása tavaly kezdődött, és a tervek szerint a reformáció idei emléknapjától, október 31-étől újra rendszeresen lesznek benne istentiszteletek. Folyamatban van a titeli, a verbászi templom és a nagykikindai imaház tatarozásának előkészítése is, ahogyan az államosított egyházi vagyon visszaszármaztatása is – döcögősen bár, de – folyik. Dolinszky Gábor püspökhelyettestől megtudtuk, hogy céljuk a még megmenthető gyülekezetek újraépítése, új lelkészek szolgálatba állítása, hogy a Vajdaságban levő maroknyi evangélikusságot összefogják és megtartsák. Nemes céljukhoz szemmel láthatólag napról napra közelebb jutnak.

 (Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)

Elolvasom
A századik születésnap
(ÚjNautilus. 2016. augusztus 11.)

A SZÁZADIK SZÜLETÉSNAP

Etelka néni a múlt század első évében született egy Duna menti kisvárosban. Hogy pontosan mikor, azt ő maga sem tudta megmondani, mert a keresztlevelén és az igazolványaiban más és más dátum szerepelt. Persze, hiszen akkoriban még nem uralkodott annyira a bürokrácia, nem volt annyira fontos a tűpontos adminisztráció. Kis gondban is volt emiatt a családja, hogy mikorra szervezze a századik születésnapi ünnepséget. Egy teljes évszázadot végigélni! Te jóságos ég! Ráadásul éppen a huszadikat! Azt, amin talán még ezer év múlva is lesz mit emésztgetni. Hát Etelka néninek is volt éppen mit…

Etelka néni még abban a korban nevelkedett, amikor az apa olykor kitagadta a lányát, ha evangélikus létére katolikus emberhez ment hozzá. Ez történt az ő édesanyjával is, amikor a szíve szerint döntött, és egy pápista embert választott. Ráadásul – kimondani is szörnyű – egy csizmadiát! Hiszen az ő szakmájukat akkoriban igencsak alantasnak tartották, mert nekik még büdös, állati enyvekkel, ahogy nevezték, csirizzel kellett dolgozni. Talán ezért is mondogatták akkoriban és aztán még sokáig a szülők nehézfejű gyereküknek félig tréfás fenyegetésként, hogy „ha nem tanulsz, suszterinasnak adunk ám!” Ezzel pedig vigyázni kellett, mert a régiek kevesebbet teketóriáztak a gyereknevelés körüli kérdésekben, mint a maiak, így a csemete, ha nem iparkodott, könnyen a kaptafánál találhatta magát. Mint ahogy történt ez egy barátom nagybátyjával is, aki miután egy tárgyból megbukott az érettségin, tudta-e előre vagy sem, ma már mindegy is, az egyetlen esélyét játszotta el. Nem volt apelláta, ismétlővizsga meg pótév, az apja rögtön elküldte nehéz munkára, mondjuk őt éppen bányásznak. Kicsit elkalandoztam, de elég az hozzá hogy az apjuk mestersége miatt kis korában Etelka nénire és testvéreire még az utcán is azt kiabálták a csúfolódó többi gyerekek, hogy „csiszka! csiszka!”, amin akkoriban gúnyosan a csizmadiát értették. Ennél nagyobb sértés pedig számukra nem létezett.

Etelka néni el is határozta, hogy bárki lehet a férje, de cipész soha. Nem így alakult. Hány évtizeden át csorgatta később majd ő is minden délben és este nagy műgonddal az ura, azaz Józsi bácsi kezére a meleg vizet, amíg az habkővel akkurátusan ledörzsölte a ráragadt bőrragasztót meg festéket! Tehát Etelka néniférje, nagy-nagy kislánykori fogadalom ide vagy oda, szintén cipészmester lett. De legalább nem suszter! Az öreg erre mindig nagyon érzékeny volt, hiszen a suszter „csak”a mások által csinált lábbeliket javítja, ő viszont vadonatújakat is készített. És nem is akármilyeneket! Az ő borjúboksz cipőita negyvenes évek elején még a pesti Váci utcába is szállították! Vagy ha nem jöttek érte Pestről, hát ő maga vitte fel biciklin. Később meg a segédek.

De kicsit már megint elkalandoztam, és időben is előreszaladtam, hiszen Etelka néni elhamarkodott elhatározása a férjhez menéssel kapcsolatban még a boldog békeidőkben történt. Amikor még rend volt. Például naponta kétszer adtak enni a gyerekeknek; volt, hogy reggel egy karéj kenyeret, este meg egy bögre tejet, és ez volt minden, a gyerekek pedig evés után némán felsorakoztak, és kezet csókoltak a szüleiknek. Mondjuk a rendből a későbbiekre is megmaradt, hogy evés közben magyar ember nem beszél, gyereknek meg különben is hallgass a neve. Józsi bácsi szótlanul, újságot olvasva ette meg az ebédet és a vacsorát a század derekán is, közben pedig pisszenni sem volt szabad. Hiszen ha az ember megjön a munkából, ugye jár neki a pihenés, ez nem is lehetett kérdés! És pontban harangszóra Etelka néninek is kész kellett lennie az ebéddel, amikor már ő főzte. Egyszer késett csak, a házassága legelején. Józsi bácsi tányérostul rántotta le a terítőt az asztalról. Bő hatvan évi házasságuk alatt több késés nem fordult elő.

Vissza a boldog békeévekhez. A gyerekek közül sokat a torokgyík vitt el, sok édesapát pedig, köztük Etelka néniét is, a mindennapi betevő megkeresésének kényszere a tengerentúlra. De őt szerencsére nem örökre. Viszont amikor hazatért Amerikából, a felesége kapott tüdőgyulladást, és hamarosan a legnagyobb gyászban volt a család. Etelka néni nagyon vallásos édesapja egyenes derékkal viselte el, de újranősülésről szó sem lehetett, mert már jött is az első világháború. Az egyetlen szülőt csupa kiskorú gyermeke mellől hívták be katonának. Akik aztán négy évig hírt sem hallottak felőle. Etelka néni volt a legidősebb gyerek a családban, természetes, hogy rá szakadt kisebb testvérei gondja. Családfenntartó kamaszlányként Pestre ment, ahol egy cipőgyárban kapott munkát, ott készítette a cipő-felsőrészeket, persze csakis a seregnek. A háború alatt végig ő tartotta el a kicsiket, akik nagy szükségben éltek, de ahogy Etelka néni nyersen kimondta, mégsem lettek belőlük kurvák. Egyikükből sem.

Mire Etelka néni visszatérhetett a szülővárosába, és mire majd az esküvőjére is sor került, sok víz lefolyt még a Dunán. Hallotta Komm Bélát a cipőgyár előtt, meg a Vörös Grófot is palotája erkélyéről prédikálni, meg persze a Tengerészt is látta bevonulni fehér lovon. A Duna-parton munkából hazafelé sietve volt, hogy a vörösök, volt, hogy a fehérek lövöldözései miatt kellett behúznia a nyakát…

És valóban nem nagyon akart hozzámenni Józsi bácsihoz. De az olyan kitartóan udvarolt, olyan sokszor jött vasárnapi vizitre, hogy a korzóra kísérhesse – más jelentkező pedig nem volt –, hogy előbb-utóbb hozzá kellett menni. Nem klasszikus love story. Ez volt az élet rendje.

És bizony nekik sem jutott könnyű élet. Józsi bácsi az első világháborúban már éppen, a másodikban pedig még éppen volt alkalmas katonának. Az első háborúban a piavei mészárszéket járta meg, ahol volt, hogy egyszerre két oldalról lőtték bajtársait a folyóba. Ő is megsebesült, és a felépülése után érte az összeomlás híre. Ugyan hastífusszal, de a második háborúból is visszajött, ami után lassan-lassan, tejjel, húslevessel és konyakkal táplálta fel a család. Etelka néni öccse, Sanyi bácsi a Don-kanyart is megjárta. Ő talán azért is élte túl, mert szintén cipész volt, úgyhogy a saját bakancsában menetelhetett, ami sosem ázott be. És ha kellett, természetesen a tiszt urak bakancsain is tudott segíteni.

Míg Józsi bácsi távol volt a sereggel, Etelka néni és három lányuk a közeledő front elől nyugat felé menekült. S közben odahaza a műhely raktárából eltűnt a kiváló bőranyag, a családi aranytartalék. Hogy a németek, az oroszok vagy az élelmes szomszédok vitték-e el? Erre ma már jótékony homály borul. S mire a családi cipészműhelyből valóságos kis manufaktúra fejlődött – hatalmas szó! – tizenkét segéddel, előbb az infláció vitt el majdnem mindent, majd az államosítás tényleg mindent. Etelka néniék saját házat szerettek volna, de helyette sírva égethették az értéktelen bankókat, majd pedig még a cukrot és a zsírt is rejtegetniük kellett a beszolgáltatás elől. És Józsi bácsi végül még a cipészszövetkezetbe is bekényszerült. Csak nyugdíjasként lehetett újra saját ipara, hogy egy hideg lépcsőházi fordulóban újra a saját kaptafáival, faszegeivel, kaplijaival és csirizével maszekolhasson. Háromlábú suszterszék nem billeg: ő is egyenes háttal élte végig az életét. Öreg korára talán még a szövetkezettel is megbékült, mindenestre szívesen járt vissza a régi szaktársakkal ultizni, persze filléres alapon.

Mit adott Etelka néniéknek a huszadik század? Például azt az unokáknak is továbbadandó élettapasztalatot, hogy most kell enni, és minél gyorsabban, mert ha megint háború lesz, akkor majd nem lehet. Meg hogy a bombatölcsér módfelett biztonságos hely. Mert ha repülőgépről szórják a bombát, oda nem esik több, ahová egyszer már hullott, tehát azonnal bele kell ugrani! És mit adott még? Egy kétszobás állami bérlakást a kisváros főutcájában, aminek az erkélyéről az evangélikus templom és a távolban a zsinagóga is látszik. Egy lakást egy házban, ami azelőtt a Lindenbauméké volt: „Horváth úr, magát ismerjük, inkább maga költözzön be, mint más. Vigyázzon rá, hátha visszajövünk.” És bár tényleg visszajöttek a Lindenbaum fiúk, miután összeszedték a padláson elrejtett értékeiket, meg sem álltak Amerikáig.

A lakás tehát megmaradt Etelka néniéknek, de hiába volt a főutcán, évtizedekig csak a konyhai sparhelt fűtötte a két szobát. Az ideológia mindig készen van arra, ami muszáj, Etelka néni is készen volt vele. Meg is mondta, hogy nem egészséges dolog fűtött szobában aludni. És azzal sem volt baj, hogy falikút meg vájdling adta a fürdővizet – még Etelka néni százéves korában is. Öreg fát nem jó átültetni, régi szokásokat nem lehet megváltoztatni: jobb lett volna továbbra is a lavór, mert az új évezredben, a fürdő kialakítása után Etelka néni nem mehetett többé ahhoz az ablakhoz, ahol a falikút volt, és ahol azelőtt a délelőtti napfényt szokta volt élvezni. Utolsó éveiben talán ez a kis napfény hiányzott neki a legjobban.

Sok minden elveszett tehát a háborús és olykor a békés évek forgatagában is, de megmaradt, és legfőképpen megmaradt a négy gyerek, köztük a legnagyobb büszkeség: egy orvos fiú, egy valódi főorvos! Meg persze az unokák és a dédunokák. Ja, és egy megsárgult családi kép. Tényleg, a fénykép! Etelka nénit mutatja apja jobbján, nagyanyja és testvérei társaságában. Még Amerikában készült, ahogy a fényképész cikornyás neve melletti felirat is írja. Hogyhogy? Hát nem csak Etelka néni édesapja ment ki a tengerentúlra? De igen. Akkor tehát a családját mégis otthon kellett, hogy lefotografálják. Pontosabban itt is – ott is. Etelka néni édesanyja elvitte az otthon maradt családot a helyi fényképészhez, hogy a férje legalább képen láthassa mind a hat gyerekét. A legkisebbet is, aki a kép készültekor még ki sem látszott a pólyából. Aki talán még meg sem született, amikor az apja már túl járt az Óperencián.

Etelka néni édesanyja azután a fotót postára adta, hogy a figyelmes küldemény Amerikában megtalálhassa a férjét, aki akkoriban sok más honfitársával együtt éppen egy autógyárban dolgozott. Meg is találta. A szeretet leleményes: Etelka néni édesapja odakint szintén levétette magát, és a két képet összemontíroztatta, hogy ő is ott állhasson a családja körében. Csak egészen kicsit hibádzanak az arányok: Etelka néni édesapja éppen egy leheletnyivel termetesebb az életszerűnél, ha egyáltalán. Ügyes volt tehát az amerikai fényképész, volt is nagy csodálkozás, amikor az apával kiegészített kép hazaért! A furfangos fotográfia valóban mindenkit elképesztett, nagyon sokáig nem is tudták mire vélni a tüneményt. Gondosan meg is őrizték a „csodaképet”, aminek a történetét Etelka néni még százhárom éves korában is szívesen mesélgette.

Sok mindent meséltem én is, hiszen hosszú volt Etelka néni élete, és a század is, amelyet végigélt, de azt még mindig nem mondtam el, hogy végül hogy is volt a századik születésnapja. Dacára, hogy Etelka néni születése pontos napját nem lehetett kideríteni, az ünnepség nagyon szépen sikerült. Hálaadó szentmisét tartottak a főtéri templomban, az unokák és a dédunokák is mind ott voltak, és hosszan énekelték az ünnepeltnek az Ároni áldást. Etelka néni, aki akkorra már a köztársasági és a városelnök köszöntőlevelét is megkapta, persze sírt. De ők csak énekeltek. Azazhogy énekeltünk. Mert Etelka néni nekem a dédanyám.

Harcban a Nagy Testvérrel. Gion Nándor írói pályájának alakulása a politikai helyzet függvényében
(Pannon Tükör. 2016/3.)
Elolvasom
Kunok, jászok, székelyek...
(Magyar Szó. 2016. június 13.)

Kunok, jászok, székelyek…

Református múlt és jelen a Vajdaságban

Május 22-én ünnepelték a református egység napját annak emlékére, hogy a Magyar Református Egyház 2009-ben újraegyesült. A Kolozsváron tartott központi istentiszteleten természetesen a délvidéki egyházrész is képviseltette magát. A Szerbiai Református Keresztyén Egyház két egyházmegyéje mintegy húsz gyülekezetéhez körülbelül tizenkétezer hívő tartozik. Vajon mit tudunk róluk? Mennyire ismerjük? Az ünnep apropóján bemutatjuk a Vajdaságban élő református közösségeket.

A 15. század elején a középkori Magyarország leggazdagabb részének számító Szerémségben már a reformáció előfutárának számító huszita mozgalom is megvetette a lábát. Az eretnekségnek tartott tanokat, illetve követőiket kemény harcok árán szorították ki Szerémségből. A huszitizmus ottani terjesztői Moldvába menekültek, és ott fejezték be a valószínűleg első teljes magyar bibliafordítást, amelyből csak részletek maradtak fenn.

A reformáció elterjedése a 16. században a magyarság körében szerte a Kárpát-medencében viharos gyorsasággal folyt le, az Alföld legdélebbi részén azonban kisebb mértékben terjedhetett el, minthogy a mohácsi csatavesztés után a török előretörésével a magyar népesség majdnem kétszáz évre szinte teljesen eltűnt erről a vidékről. Bácskában és Bánátban a többi itt élő néphez hasonlóan a református magyarság sem őshonos: felmenőik a török utáni újratelepítésekkel érkeztek. A reformáció óta folyamatosan fennálló magyar gyülekezeteket tehát Bánát romániai részén vagy a Vajdaság területén hiába keresnénk – szemben Szlavóniával és a Drávaszöggel, ahol több magyar református közösség is fennmaradt.

Habár a töröktől való visszafoglalás után rögtön megindult a betelepülés, az újonnan érkezők között egészen a 18. század végéig – II. József türelmi rendeletéig – nem lehettek magyar reformátusok. A bécsi udvar ilyen sokáig tiltotta a „rebellis” magyar kálvinistáknak a törökkel határos vidékre való beköltözését. A viszonylag kései betelepülés után az 1848–49-es szabadságharc számos délvidéki település lakosságának hatalmas megpróbáltatásokat hozott. Falvak egész sorának kellett északabbra menekülnie a szerb szakadárok pusztításai elől. A feldúlt helységekbe való visszaköltözés után az újrakezdés megint óriási áldozatokat kívánt.

Az 1700-as években létrejött dél-alföldi települések lakossága Magyarország különböző tájairól, illetve Európa számos országából érkezett, így legtöbbször vegyes nemzetiségi és felekezeti képet mutatott. Nem így a zömmel a Kis- és Nagykunságból, illetve a Jászságból érkezett református magyarok. Ők tömegesen keltek útra kibocsátó településeikről, és együtt, közösségként, sőt: kész gyülekezetként telepedtek le valamely déli területen. Így új hazájukban etnikailag és vallásilag is homogén közösséget alkottak. Bácskossuthfalva új lakói például már Jászkisérről és Kunmadarasról odafelé menet felfogadtak egy hitükön lévő tanítót Nagykőrösön. A Bácsfeketehegyre érkező telepesek pedig nemcsak tanítójukat és papjukat, hanem még templomuk harangjait is magukkal vitték Kunhegyesről! A népi emlékezet a legtöbb délvidéki település kirajzásának kiindulópontjait nem tartotta számon, a németek például csak a 19 és a 20. század fordulóján kezdték el felkutatni, hogy őseik honnan is érkeztek. A református magyarok viszont nemcsak kibocsátó településeik nevét tudták mindig is, hanem sokáig még rokoni kapcsolatokat is ápoltak a régi szülőföldön maradottakkal.

Az óhaza eleven emlékére vall, hogy amikor Magyarittabén a huszadik század elején a templom előtt Kossuth-szobrot állítottak, akkor azt úgy terveztették meg, illetve úgy állították föl, hogy arccal az „őshaza” felé nézzen. Ismerve az erős érzelmi kötelékeket, nem csoda, hogy itt „őshazán” a kibocsátó Békés vármegyét kell érteni. Az is megkapó, hogy számos helységben a mai napig megemlékeznek a több mint két évszázaddal ezelőtti idevándorlás évfordulójáról, amit falunapként ünnepelnek meg. Pacsérra például a kirajzás 220. évfordulója alkalmából a kibocsátó településről, Kisújszállásról lovas emléktúra érkezett. A kisújszállásiak az összetartozás jeleként egy marcona kun férfit ábrázoló kőszobrot, egy úgynevezett „kun bálványt” is hoztak magukkal a faluba.

Dél-Bánátban, Pancsova mellett székely származású reformátusokat találunk. Hertelendyfalva magyarságát a 19. század végén Bukovinából, Andrásfalváról telepítették az akkori Magyarország legdélebbi vidékére. Nemesen egyszerű templomocskájuk ma a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöki székhelye. A székelyek ma a legnagyobb szerbiai kőolaj-finomító árnyékában a magyar reformátusság déli végváraként élnek. Azazhogy csak majdnem végvárként, hiszen a huszadik században Belgrádban is alakult magyar református gyülekezet. Bár oda néhány éve már szerbek is járnak, ami szükségessé tette a prédikáció kétnyelvűségét, tudtuk meg Halász Béla püspöktől.

Szintén Bánátban található Torontálvásárhely. A falu nevét Hódmezővásárhely után kapta, minthogy legtöbb telepese onnan és más dél-alföldi városokból érkezett. Gyülekezetének párját ritkítóan ékes és impozáns – 52 méter magas és 1200 férőhelyes! – klasszicista temploma valószínűtlenül magasodik a bánáti róna közepén. Valaha a falu a katonai határőrvidék peremén helyezkedett el, ezért minden reggel fél nyolckor valamennyi 18 és 60 év közti férfi büntetés terhe mellett köteles volt megjelenni névsorolvasáson a templomban. A mostani templom elődjét el is nevezték „halbak”-nak, minthogy „halb acht” németül fél nyolcat jelent. A helyi reformátusok reggel fél nyolcas harangozása – a fél nyolckor kezdődő áhítattal együtt – egyedülálló szokásként máig megmaradt.

Egy-két később áttért közösség is színesíti a délvidéki reformátusság tablóját. A szerémségi Maradék és Nyékinca eredetileg tisztán katolikus magyarságából a múlt század fordulóján azután lettek sokan reformátusok, hogy egyházi elöljáróik – különösen a horvátosító szándékú Josip Strossmayer katolikus püspök – sorozatosan durván elutasította őket, amikor anyanyelvű szentbeszédet kértek. A maradékiak, amint megkapták a magyar lelkészt, rögtön elkezdték építeni új templomukat. Hasonló folyamat játszódott le egyébként 1900 körül például Bajától délre, Hercegszántón is. Ott a katolikus sokác-horvát hívek építettek szerb ortodox (!) templomot, hogy szláv nyelvű liturgiát hallgathassanak.

Maradékon a református imaházban a gyerekek magyar nyelvű oktatása is rögtön elindulhatott. Nem véletlen tehát, hogy Szerémségben ma is a maradéki a legerősebb magyar közösség, ahol 37 év szünet után újra van magyar óvodai csoport és iskolai tagozat – természetesen szoros kapcsolatban a református egyházzal. Az ezredfordulón pedig, évtizedekkel azután, hogy a településen bármilyen magyar civil szerveződés vagy iskolai oktatás lett volna, Nyékincán is feléledt a parázs a hamu alatt. Halász Béla püspök elmondta, hogy bár az ottani reformátusok kihaltak, az egyház épületében mégis havonta tartanak istentiszteletet azoknak, akik ezt igénylik; az újjáalakult Petőfi Művelődési Egyesületben pedig néptánc-, népdalkör és anyanyelvápoló foglalkozások fogják össze az egyik legfélreesőbb magyar szórványközösséget.

A falusi gyülekezeteken kívül tipikus városi egyházközségek is létrejöttek: Zombor, Újvidék és Pancsova gyülekezeteinek tagjai sokfelől költöztek oda az ország különböző tájairól. Pancsova templomának nevezetessége, hogy állítólag Jókai Mór indította el a közadakozást, hogy fölépülhessen. A templom mellett, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület egykori épületében ma a város magyar művelődési egyesülete működik. Bánátban maradva: Nagykikindán áll a legkülönlegesebb szecessziós, míg Nagybecskereken talán a legkecsesebb neogótikus templomépület a Vajdaságban. Szabadka városa pedig két Kálvin-szoborral is büszkélkedhet: az egyik a református templomban, a másik az evangélikus templom előtti parkban áll. Újvidéken az ottani szakadár lelkész a város mindkét református templomában évek óta akadályozza a hitélet normális gyakorlását. Örömteli fejlemény viszont, hogy Zentán egyre izmosodik a református leányegyházközség, Módoson pedig 2009-ben egy régi sváb parasztház megvásárlásával új imaházat hoztak létre, amelyben istentiszteleteket és anyanyelvápoló foglalkozásokat is tartanak. Az alkalmakon a helyi magyarok felekezetre való tekintet nélkül örömmel vesznek részt, hiszen végre magyar szót hallhatnak – akárcsak például a Delibláti-homokpuszta közepén, Fejértelepen, a szintén a közelmúltban kialakított kápolnában.

A magyarokon kívül a 18. század végétől a második világháború végéig német reformátusok is számosan éltek a vidéken. A kalapos király uralkodása alatt ugyanis nemcsak alföldi magyar kálvinisták, hanem például német protestánsok is betelepültek. Így jött létre a 18. század végén Bácskában négy vegyes református–evangélikus német község, például Torzsa és Újverbász; valamint négy tisztán evangélikus és egy tisztán református falu, az utóbbi: Újszivác. A németek egykori jelentőségét mutatja a helyi egyházi életben, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban 1920 után megalakult református egyházmegye első főesperese Torzsa lelkésze, Klepp Péter, első főgondnoka pedig Kurcz Henrik lett. Klepp Pétert követte a helyi egyház élén a legendás püspök, Ágoston Sándor.

Miután a svábokat 1944-től kitelepítették, templomaik szomorúan osztoznak az elüldözött közösségek épületeinek sorsában. Elég Cservenka, illetve Ó- meg Újszivác templomaira utalni: az elsőt lerombolták, a második romosan áll, a harmadik pedig funkcióját vesztve a felismerhetetlenségig át lett építve. Torzsa és Újverbász templomának szerencsésebb sors jutott. A torzsait 60 év elhagyatottság után átadták a helyi pravoszláv egyházközségnek; az újverbászi templom felújítása pedig a közelmúltban kezdődött el, és jelenleg is folyik.

A ma már sajnos inkább csak múlt időben említhető németeken kívül még egy-két cseh ajkú gyülekezetet is találunk Szerbiában. Dél-Bánátban, Nagyszereden még mindig él néhány tucatnyi cseh hívő. Bár lelkészük régóta nincs, vasárnaponként kétszer is összejönnek imádkozni, énekelni; a prédikációkat könyvből olvassák föl.

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)

Gion Nándor és Trianon. In. Magyar Szó – Kilátó. 2016. június 4–5.
Májusfa a Szenci-kocsma előtt. A magyar kommunisták küldetése Gion Nándor Rózsaméz című regényében. In. Magyar Szó – Kilátó 2016. április 30–május 3.
Gion Nándor történelmi regényeiről
(Napút. 2016/1.)
Erdőhasználatra, erdei tevékenységekre és erdei állatokra utaló helységnevek
(Erdészeti Lapok. 2016. november.)
Erdőre utaló településnevek a Kárpát-medencében
(Erdészeti Lapok. 2016. szeptember.)
Fákra utaló településnevek a Kárpát-medencében
(Erdészeti Lapok. 2016. február.)
Sortűz egy elveszett világért. Gion Nándor „ifjúsági” regényének rejtett üzenetei. In. Magyar Szó – Kilátó. 2016. február 6–7.
A Délvidék 20. századi traumái szimbólumokban. Gion Nándor „ifjúsági” regényeinek rejtett történelmi üzenetei
(Délvidéki Szemle. 2016/1.)
Sortűz egy remek íróért. Gion Nándor február 1-jén lenne 75 éves. In. Magyar Szó – Kilátó. 2016. január 30–31.
A Goli otok és a lógorok. Utalások Jugoszlávia internálótáboraira Gion Nándor műveiben
(Irodalmi Magazin. 2016/2.)
Berecz plébános, Máté apostol és a verbászi evangélikus lelkész. Kereszténység és identitás Gion Nándor prózájában
(Forrás. 2016/10.)
Elolvasom
Családegyesítés fénnyel
(Népszabadság. 2016. július 24.)

Családegyesítés fénnyel

Szerencsésnek mondhatja magát, aki még felnőtt korában is élvezhette százhárom éves dédanyja társaságát. Egy olyan asszonyét, aki tökéletesen emlékezett a teljes múlt évszázadra. Azon a századon tán még ezer év múlva is lesz mit emésztgetni. De dédinek is volt min rágódnia.

Horváth Józsefné Pusztai Etel 1901-ben született Váczott. Hogy pontosan mikor, azt ő maga sem tudta megmondani: a keresztlevelén és az igazolványaiban más és más dátum szerepelt. (Akkoriban még nem uralkodott annyira a bürokrácia, és nem volt annyira fontos a tűpontos adminisztráció?) Kis gondban is volt emiatt a nagycsalád, amikor a 100. évfordulót a születésnaphoz minél közelebb akarta megünnepelni.

Dédi még abban a korban nevelkedett, amikor az apa olykor kitagadta a lányát, ha evangélikus létére katolikus emberhez ment hozzá. Ez történt az ő édesanyjával, Hronyecz Johannával is, amikor a szíve szerint döntött, és Pusztai Sándort választotta. Ráadásul egy csizmadiát, akinek a szakmája akkoriban igencsak alantasnak számított, hiszen nekik még büdös, állati eredetű enyvekkel kellett dolgozniuk. Ezért mondogatták régen a szülők nehézfejű gyereküknek félig tréfás fenyegetésként, hogy

„ha nem tanulsz, suszterinasnak adunk”.

Sőt, az apjuk mestersége miatt még az utcán is azt kiabálta Etelkára és testvéreire a csúfolódó többi gyerek, hogy „Csiszka! Csiszka!” – amin gúnyosan a csizmadiát értették. Ennél nagyobb sértés pedig akkoriban számukra nem létezett.

Dédanyám el is határozta, hogy bárki lehet a férje, de cipész soha. Nem így alakult. Hány évtizeden át öntötte később dédanyám is minden délben és este nagy műgonddal az ura kezére a meleg vizet, hogy dédapám a habkővel akkurátusan ledörzsölhesse a ráragadt bőrragasztót meg festéket!

Tehát dédi férje szintén cipészmester lett. De legalább nem suszter! Dédapám erre mindig érzékeny volt, hiszen a suszter „csak” a mások által csinált lábbeliket javítja – ő viszont vadonatújakat is készít. És nem is akármilyeneket! Az ő borjúboksz cipőit még a pesti Váci utcába is szállították! De kicsit előreszaladtam az időben… hiszen dédanyám elhamarkodott elhatározása a férjhez menéssel kapcsolatban még a boldog békeidőkben történt. Amikor még rend volt. Például naponta kétszer adtak enni a gyerekeknek: volt, hogy reggel egy karéj kenyeret és este egy bögre tejet – ez volt minden –, a gyerekek pedig evés után némán felsorakoztak, és kezet csókoltak szüleiknek.

A rendből a későbbiekre is megmaradt, hogy evés közben magyar ember nem beszél, gyereknek meg különben is hallgass a neve. Dédapám szótlanul, újságot olvasva ette meg az ebédet és a vacsorát a huszadik század derekán is, közben pedig pisszenni sem volt szabad. Hiszen ha az ember megjön a munkából, ugye jár neki a pihenés, ez nem is lehetett kérdés! Pontban harangszóra dédinek is kész kellett lennie az ebéddel, amikor már ő főzte. Egyszer késett csak, a házassága legelején. Dédapám tányérostul rántotta le a terítőt az asztalról. Bő hatvanévi házasságuk alatt több késés nem fordult elő.

Vissza a boldog békeévekhez: a gyerekek közül sokat a torokgyík vitt el, sok édesapát pedig – köztük dédiét is – a mindennapi betevő megkeresésének kényszere a tengerentúlra. De őt szerencsére nem örökre. Viszont amikor hazatért Amerikából, a felesége kapott tüdőgyulladást, és hamarosan a legnagyobb gyászban volt a család. Nagyon vallásos ük­apám egyenes derékkal viselte el, de újranősülésről szó sem lehetett, mert már jött is az első világháború. Az egyetlen szülőt csupa kiskorú gyermeke mellől hívták be katonának. Akik aztán négy évig hírt sem hallottak felőle.

Dédanyám tehát alig tizennégy évesen családfenntartóvá lépett elő. Egy újpesti cipőgyárban készítette a cipőfelsőrészeket – a seregnek. A háború alatt végig ő tartotta el a testvéreit, akik nagy szükségben éltek, de – most szó szerint idézem dédanyámat – mégsem lettek belőlük kurvák. Egyikükből sem.

Mire dédanyám 1922-ben megesküdött dédapámmal, sok víz lefolyt még a Dunán Újpestnél és Vácnál. Hallotta Kun Bélát az újpesti gyár előtt, meg Károlyi Mihályt is a Károlyi-palota erkélyéről prézsmitálni – meg persze Horthyt is látta fehér lovon… A Duna-parton munkából hazafelé sietve volt, hogy a vörösök, volt, hogy a fehérek lövöldözései miatt kellett behúznia a nyakát. És valóban nem nagyon akart hozzámenni dédapámhoz. De Horváth József addig udvarolt, addig járt vasárnapi vizitre, hogy – más jelentkező nem lévén – előbb-utóbb hozzá kellett mennie. Nem klasszikus love story. Ez volt az élet rendje.

És bizony nekik sem jutott könnyű élet. Dédapám az első világháborúban már éppen, a másodikban még éppen volt alkalmas katonának. Az első háborúban 1918 nyarán a piavei mészárszéket járta meg, ahol volt, hogy egyszerre két oldalról lőtték bajtársait a folyóba. Ő is megsebesült, és a felépülése után érte az összeomlás híre. Ugyan hastífusszal, de a második háborúból is visszajött, ami után lassan-lassan: tejjel, húslevessel és konyakkal táplálta fel a család. (Dédanyám öccse még a Don-kanyart is megjárta. Ő talán azért is élte túl, mert szintén cipész volt, úgyhogy a saját bakancsában menetelhetett, ami sosem ázott be; és ha kellett, a tiszt urak bakancsain is tudott segíteni.)

HIRDETÉS

S míg dédapám távol volt a sereggel, felesége és három lánya az orosz front elől nyugat felé menekült. Közben odahaza a műhely raktárából eltűnt a kiváló bőranyag, a családi aranytartalék. Hogy a németek, az oroszok vagy az élelmes szomszédok vitték-e el? Arra ma már jótékony homály borul. Mire a családi cipészműhelyből valóságos kis manufaktúra fejlődött – hatalmas szó! – tizenkét segéddel, előbb az infláció vágott rajta eret, majd az államosítás vitt el mindent. Horváthék saját házat szerettek volna, de helyette sírva égethették a milpengőket, majd pedig még a cukrot és a zsírt is rejtegetniük kellett a beszolgáltatás elől. És dédapám végül még a cipészipari szövetkezetbe is bekényszerült. Csak nyugdíjasként lehetett újra saját ipara, hogy egy hideg lépcsőházi fordulóban újra a saját kaptafáival, faszegeivel, kaplijaival és csirizével maszekolhasson. Háromlábú suszterszék nem billeg: ő is egyenes háttal élte végig az életét. Öreg korára talán még a szövetkezettel is megbékült, mindenesetre szívesen járt vissza a régi szaktársakkal ultizni – persze tízfilléres alapon.

Mit adott dédszüleinknek a huszadik század? Például azt az unokáknak is tovább­adandó élettapasztalatot, hogy a bombatölcsér módfelett biztonságos hely. Mert ha repülőgépről szórják a bombát, oda nem esik több, ahová egyszer már hullott, tehát azonnal bele kell ugrani! És egy kétszobás tanácsi lakást a váci Széchenyi utcában, aminek az erkélyéről az evangélikus templom és a távolban a zsinagóga is látszik. Egy lakást egy házban, ami azelőtt a Winkleréké volt: „Horváth úr, magát ismerjük, inkább maga költözzön be, mint más. Vigyázzon rá, hátha visszajövünk.” És visszajöttek a Winkler fiúk, de miután összeszedték a padláson elrejtett értéktárgyaikat, meg sem álltak Amerikáig.

A lakás tehát megmaradt, de hiába volt a főutcán, falikút, sparhelt és vájdling szolgáltatta benne a meleg vizet még dédi százéves korában is; fürdőszoba csak az új évezredben került bele. Öreg fát nem jó átültetni, régi szokásokat nem lehet megváltoztatni: jobb lett volna inkább továbbra is a lavór. Mert a tusoló kialakítása után dédanyám nem mehetett többé ahhoz az ablakhoz, ahol a falikút volt, és ahol azelőtt a délelőtti napfényt szokta volt élvezni. Utolsó éveiben talán ez a kis napfény hiányzott neki a legjobban.

Sok minden elveszett tehát a háborús és olykor a békés évek forgatagában is, de megmaradt, és legfőképpen megmaradt a négy gyerek, köztük a legnagyobb büszkeség: egy orvos fiú – egy valódi röntgen főorvos a Merényi kórházban! – meg az unokák és persze mi, a dédunokák.

No, és a megsárgult családi kép. Tényleg, a fénykép! Dédanyámat mutatja apja jobbján, nagyanyja és testvérei társaságában. Még Amerikában készült, ahogy a kartonon is írja: „South Bend, Indiana”. Hogyhogy? Hát nem csak ükapám ment ki a tengerentúlra? De igen. Akkor tehát a családot mégis Vácon kellett, hogy lefotografálják. Pontosabban: itt is – ott is. Dédi édesanyja elvitte az otthon maradt családot a váci fényképészhez, hogy a férje legalább képen láthassa mind a hat gyerekét. A legkisebbet is, aki a kép készültekor még ki sem látszott a pólyából. Aki talán még meg sem született, amikor az apja már túl járt az Óperencián.

Ükanyám azután a fotót postára adta, hogy a figyelmes küldemény Amerikában megtalálhassa azt a magyar férjet, aki akkoriban sok honfitársával együtt éppen egy autógyárban dolgozott. Meg is találta. A szeretet leleményes: ükapám kint szintén levétette magát, és a két képet összemontíroztatta, hogy ő is ott álljon a családja körében. Csak egészen kicsit hibádzanak az arányok: a családapa éppen egy leheletnyivel termetesebb az életszerűnél, ha egyáltalán.

Ügyes volt tehát a Rogalinski fényképész – megjegyzem, ma is van ilyen nevű fotóműterem az Egyesült Államokban, és nem is túl messze South Bendtől –, volt is nagy csodálkozás, amikor az apával kiegészített kép Vácra ért! A furfangos fotográfia valóban mindenkit elképesztett odahaza, nagyon sokáig nem is tudták mire vélni a tüneményt. Meg is őrizték a „csodaképet”, így az át is vészelte az elmúlt immár több mint száz évet.

Sokáig kicsit kétkedve gondoltam dédanyám autógyáras történetére. Hogy nekem már a csizmadia ükapám is felismerte volna az idők szavát: úgyannyira, hogy éppen egy autógyárban dolgozott volna? Ráadásul már az első háború és a sorozatgyártás előtt? (Galamb József 1913-ban tervezte meg azt a futószalagot, amely a Ford „T” gyártását forradalmasította.) Mégis, bizonyára dédanyámnak volt igaza ebben is. A Magyar Katolikus Lexikon ugyanis például ezt a meghökkentő, de az amerikai tempóra annyira jellemző esetet írja az egyik (!) South Bend-i magyar katolikus egyházközséggel kapcsolatban:

„Magyarok Nagyasszonya egyházközség. (…) A XX. század első éveiben épített templomot 1924-ben az autógyár terjeszkedése miatt új helyre kellett telepíteniük.”
Gion Nándor. In. Pethőné Nagy Csilla: Irodalom 12. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest, 2016.
Sortűz a régi Magyarországért. Trianonról burkoltan és ironikusan – Gion Nándor írásainak néhány érdekes utalása. In. Magyar Nemzet Magazin. 2016. június 4–5
Jákob szava – Ézsau keze. Trükkös emlékszobor a két legnagyobb magyarnak. In. Magyar Nemzet Magazin. 2016. április 9–10.
Erős vár. Evangélikus közösségek a Vajdaságban. In. Magyar Nemzet Magazin. 2016. március 26–27.
Kárókatonák, sortüzek, angyalok. Egy ravasz mágikus realista a Délvidékről – Gion Nándor portré
(Magyar Nemzet Magazin. 2016. január 30.)
Sortűz egy elveszett országért. A kisebbségi lét szimbólumai Gion Nándor „ifjúsági” regényében
(Hitel. 2016/1.)
Elolvasom
Május elseje Jankófalván. A magyar kommunisták „küldetése” Gion Nándor Rózsaméz című regényében
(Kortárs. 2016/11.)

MÁJUS ELSEJE JANKÓFALVÁN

A magyar kommunisták „küldetése” Gion Nándor Rózsaméz című regényében

KURCZ ÁDÁM ISTVÁN

2016 // 11

Gion Nándor délvidéki magyar író az 1970-es évek derekán trükkös fogások egész arzenálját kényszerült alkalmazni azért, hogy a nemzetiségi (sors)kérdésekről egy olyan ellenséges közegben írhasson, amelyben nemcsak a saját egzisztenciája, hanem egész kisebbségi közösségének meg­ítélése is függött attól, hogy mennyire sikerül burkoltan fogalmaznia, illetve hogy mennyire tudja közössége múltját tisztázni. Gion jól ismerte kockázatos vállalkozása tétjét, tudta, milyen veszélyes játék az igazmondás, a szókimondás – még a sorok közt is. Erre már egyik első novellájában ( Mert reggel visszaindulok Hispániába, 1965) is utalt, ahogy arra egyik monográfusa rámutatott: „mesél Gion egy legionáriusról meg társáról, a Nagy Színészről, akinek a császár kitépette a nyelvét, mivel egyfolytában mesélt, és […] mert aki bűvölni tud a szavakkal, […] veszélyes a hatalom embere előtt”.1

A színlelés érdekében Gion elsődleges közléseiben természetesen nemcsak neki kellett maximálisan lojálisnak látszania a hetvenes évekbeli jugoszláv hatalomhoz, hanem művei jelentéshálójának felszínén a vajdasági magyarságot is ilyennek vagy legalábbis apolitikusnak kellett bemutatnia. Latroknak is játszott című tetralógiája rendszerváltozás előtti két regényében így is tett. Az 1973-as Virágos Katona és az 1976-os Rózsaméz című regényben – mint arról már írtam2 – a délvidéki német közösséget sokszor használta a kisebbségi sérelmek és vágyak szócsöveként, a svábokkal való takarózás nagyszerű álcát jelentett számára, nem is lehetett fogást találni rajta. A németeknél leírható volt a náciszimpátia is, a magyaroknál még a nemzeti gondolat sejtelme sem. A „kisebbségi sorson való kesergés”3 mint olyan is csak német szereplőkre vonatkoztatva íratott le, de magát a „kisebbségi” szót is csak német szereplők vették a szájukra: egyszer a Virágos Katona, egyszer pedig a Rózsaméz című regényben,4 többször nincs is meg Gion rendszerváltás előtti prózájában.

A magyaroknál az 1976-os regényben a második világháború után újra Jugoszláviába került közösség legitimálása és aktuális érvényesülésének segítése érdekében a „feddhetetlen” kommunistaságra került a hangsúly: a magyarokkal kapcsolatban huszonötször szerepel a „kommunista” szó az 1930-as években játszódó Rózsamézben. Akkor olvassuk a legtöbb, addig még nem említett magyar szereplő nevét, amikor Gion a kommunista mozgalom kibontakozásáról és elterjedéséről kezd írni. Az a benyomásunk, hogy addig még nem is szerepelt annyi magyar név a regényben, mint ahány a munkásmozgalmi szervezkedések leírásakor egyszeriben megjelenik: Szenttamásról Bata János, Barzam Gábor, Adamkó Mátyás, Morel András, Paksi Mihály, Simonyik József, Krebs Péter és Tiszta Sándor; „Feketicsről Orosz József és Fekete István, Péterrévéről Szabó István és Major Mihály, Adáról Bakos Kálmán, […] Szabadkáról Mayer Ottmár és Simókovics Rókus, a Híd szerkesztői.”5 Utóbbi folyóirat nyilván a két háború közötti és az azutáni délvidéki magyar baloldaliság eszmei folytonosságának megtestesítőjeként fontos, hogy megemlíttessék. Különösen azért, mert a lap Gion által is említett szerkesztői mindketten 1941 őszén, a magyar uralom alatt haltak mártírhalált kommunista meggyőződésükért.6

Elsőre furcsának tűnhet, hogy a magyar kommunisták között az ideológiailag legfelkészültebb és legelkötelezettebb: Krebs Péter német származású. Ő az első számú kommunista a Rózsamézben, tehát a kommunista célok is egy, a kisközössége által németnek tartott szereplőhöz kapcsolódva jelennek meg a leghangsúlyosabban a műben.7 Krebs Péterrel kapcsolatban olvassuk először, hogy a kommunistáknak konkrét ténykedéseik vannak, mint például a sztrájkszervezés vagy a májusfaállítás,8 amihez kapcsolódva értesülünk arról, hogy a szervezkedésben magyarok is részt vesznek. Később aztán a magyar kommunisták ténykedéseiről, köztük Morel András 1929-ben kezdődött kommunista munkásságának részleteiről is hosszan olvasunk – ilyen például az 1932. februári röpiratozása Adamkó Mátyással 9 –; a sikeres sztrájk pedig egész fejezetnyi terjedelmet kap a regényben. Ezzel szemben arra, hogy voltak „szerb elvtársak” is, és hogy ők is hasonlóképpen tevékenykedtek, csak kisebb utalások történnek. Érdekes viszont, hogy az elvtársiasság ellenére a nemzetiségi elkülönülés szerbek és magyarok között – egyelőre – még egy településen belül is megvan a regényben.

Krebs Péter a nácizmus előretörését látva többször is mondja, hogy szégyelli németségét, mert „pocsék nemzetet csináltak a németekből”, amiből arra a helytelen következtetésre jut, hogy „én is pocsék ember vagyok”. 10 Péter tehát azonosítja a népet annak egyes tagjaival, ami, aggályosan becsületes ember lévén – hajmeresztő módon – a saját maga esetében a kollektív bűnösségnek az önkéntes vállalását jelenti! Gallai István, a regény főszereplője viszont józanul elveti ezt, és az ember megítélésekor a közösség által ismert egyéni érdemekre helyezi a hangsúlyt: „Nem vagy pocsék ember […] Becsületes ember vagy, mindenki szeret. – Nem igaz – mondta kétségbeesetten Péter. – Nem szeretnek, mert német vagyok. Tudják, hogy a németek miket csinálnak.” Erre pedig Gallai bölcs válasza csak annyi: „Neked semmi közöd ahhoz, ami Németországban történik.” 11 Gion a bűnös nemzetek állítólagos létezésével kapcsolatos gondolatait még nyíltabban majd csak a rendszerváltás utáni naplójegyzeteiben fejthette ki. Akkor már leírhatta azt is, hogy: „nemzeti hovatartozásom miatt is tartósan bűnösnek kellett volna érezni magamat, és ezen parancsoló állítás igen meggyőző volt, mert nemcsak más nemzetek szószólói bizonygatták, hanem az anyaországból is igen gyakran. Ez ellen az állítás ellen már egész korán úgy védekeztem, hogy nem hittem el. Ma sem hiszem.”12

Érdekes ötlet, hogy Krebs Péter a náci Németország rémtettei miatt nemzetiségét magyarra, német vezetéknevét pedig az ősi magyar(nak érzett) Keveházira akarja változtatni a regényben. Gondoljunk csak bele, milyen merész vagy anakronizmusa miatt ironikus – esetleg egyenesen humoros – ötlet volt 1976-ban Jugoszláviában egy, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban élő német ember névmagyarosítási szándékáról írni! Gion bravúros módon a magyarosítás indítékát a náci németségtől való eltávolodáshoz kötötte. Ezt olvassuk: „Legyél, ami akarsz – hagyta rá Gallai István. – Nektek, kommunistáknak úgyis mindegy. – Nem mindegy – tiltakozott Péter. – A kommunistáknak is van nemzetiségük. Én magyar kommunista vagyok.”13

Bácskában német kommunisták is éltek, illetve Krebs Péter – ha már mindenáron el akarta hagyni németségét – a szerb nemzetiséget is választhatta volna. Ezért nem szükségszerű az a megoldás, hogy a kommunista eszmékkel és célokkal való azonosulás a magyarsággal való érzelmi közösséget rögtön magával vonja. Méghozzá olyan elementáris erővel, hogy Krebs Péter a családja teljes ellenkezése közepette vállalja a névváltoztatást. Amikor ugyanis nővére értesül a szándékáról, Péter hatalmas pofonokat kap, ami közben ezt hallja: „Csúnya vagy, mint a majom – mondta Rézi. – Olyan vagy, mint egy csúnya, vörös majom.”14 A szövegben bujkáló iróniát, tehát hogy Péter vörössége nem csak a hajszínére vonatkozott – és így talán a „majomsága” sem –, a Rózsamézben még csak sejtjük. Bizonyosságra juthatunk viszont felőle a regény rendszerváltás utáni folytatásában, ahol ezt olvassuk Péterről és testvéréről, Stefiről: „Az egyik vörös, a másik fekete Krebs. És nem csak a hajuk színe különbözik.”15 Durvább kritikát is megengedett magának Gion egy másik főkommunistával, Bata Jánossal kapcsolatban, akiről azt olvassuk, hogy „sohasem tetszik neki semmi, mindenért morog”, illetve „mindenért dühbe gurul”.16 Minthogy pedig a Rózsamézben szétroncsolták az orrát, a rendszerváltás utáni folytatásban ismerősei ilyen otrombán humorizálnak vele kapcsolatban: „– Az a nagyorrú ember kommunista? – kérdezte Dániel Ferenc. – Azért olyan vörös az orra – mondta Hám Lajos, és ezen már megint nevettünk.”17

Bár a Rózsamézben a magyarok is komoly (vér)áldozatokat hoznak az új eszméért, és a németek, illetve a magyarok után a szerbek mozgolódásairól is hallunk, mindvégig Krebs Péter a legvehemensebb képviselője az új ideológiának, és ő is szenved miatta a legtöbbet. 18 De németként sincs ezzel egyedül a regényben, sőt a saját családja történetében sem, mert többször is olvasunk egy hozzá hasonló naiv igazságkeresőről, egy bizonyos Lucas Thiel nevű felmenőjéről, aki idealizmusa miatt szintén összeütközésbe került a realitás árnyoldalaival. 19 Azt is mondhatnánk tehát, hogy nemcsak a jelen legnagyobb kommunistája német, hanem Gion a kommunisták előképét is a németek között helyezte el, nyilván ezzel is tagadva a nemzetiségi skatulyázás, vagy ami ebből következhet, például a kollektív bűnösség létjogosultságát.

Az, hogy Krebs Péter a kommunista célokkal együtt a magyar nemzeti érzületet is a magáévá tette, valóban nem szükségszerű, de a regény és a vajdasági magyar közösség védhetősége szempontjából tökéletesen érthető. Hiszen Gion prózájának magyar szereplőgárdája e történet által is nagyjában-egészében a regényírás korában politikailag legkorrektebbnek számító kommunista táborba sorolódik. Ugyanakkor viszont Krebs Péter hiába lesz nevében magyar, meggyőződésében pedig – talán a náci ideológiával szemben is – harcos kommunista: bármennyire akarja is, nem tagadhatja meg az ahhoz a közösséghez való tartozását, amelyben nevelkedett. Így őt nemcsak „a” különc németnek, hanem általánosságban a sztereotípiák kereteit mindig szétfeszítő egyén példájának is tarthatjuk. Tehát Krebs Péter kommunistaságának és névmagyarosításának, illetve az ezekért vállalt konfliktusainak történetében is a kollektív bűnösség elvének implicit tagadása van benne, ami a Gion fiatal korában a Vajdaságban sokszor „en bloc” fasisztának bélyegzett magyarok tisztázására szolgál. (Kommunistaság és magyar szempontúság Keveházi-Krebs Péternél a rendszerváltás utáni folytatásban sem zárja ki egymást. Ott ugyanis Péter majd ezt mondja: „A Szovjetunióval kell szövetséget kötnünk. Nagyon sürgősen. Akkor boldogok lesznek azok, akik tisztességgel dolgoznak, és megtarthatjuk a visszacsatolt területeinket. A te Szenttamásodat is. Különben ismét megnyirbálják és szétszórják a magyarokat.”20)

A két világháború közötti délszláv államhatalom (helyi szerveinek) hol álságos, hol cinikus, hol nyíltan ellenséges nemzetiségpolitikájáról, a nemzetiségeket mindvégig negatíve megkülönböztető diszkriminációjáról nyíltan írni igen kockázatos lett volna 1976-ban. Ilyenekről nincs is szó a Rózsamézben, hiszen Gion megtanulta a leckét egy korábbi szókimondó regénye, a Testvérem, Joáb kiadása körüli hosszas huzavonában.21 Ezért a Rózsamézben a magyar nemzetiségű szereplőket sosem nemzetiségi hovatartozásuk, hanem kizárólag kommunistaságuk miatt inzultálják: a nacionalizmus vádja csak ürügy a hatalom számára, hogy egyéb indítékait leplezze. Amikor Kudlik Rezső boltos csődöt jelent, és a csendőrök – persze nem az igazság érvényre juttatása érdekében, hanem az újvidéki nagykereskedők nyomására – rá akarnak ijeszteni, hogy többet ne folyamodjon ehhez a gazdasági trükkhöz, akkor a pincéjébe kézigránátot rejtenek, hogy magyarkodással – azon belül nyilván irredentizmussal, de ezt az írónak nem volt célszerű leírnia – vádolhassák. Ezt olvassuk: „Magyarkodunk, mi? Melyik titkos magyar szervezetnek vagy a tagja? – De kérem – emelte fel a kezét Kudlik Rezső. – Én sohasem magyarkodtam. Ezt senki sem mondhatja rám.”22 A hatalom a koholt váddal két legyet üt egy csapásra. A mentegetőző Kudlikot azért, hogy az elháríthassa magáról a vádat, feljelentővé teszi: magyar és szerb kommunistákat kell bemártania, mintha ők dobták volna be a boltjába a gránátokat. A Kudlik orra alá dugott listán három szerb és három magyar kommunista neve áll, akiket aztán egyszerre csuknak a fogdába.23 A regény írásának korában tehát a hatalom magyar nemzetiségű áldozatának 1) ideológiailag feddhetetlen; 2) a szerb elvtársakkal vállvetve küzdő; 3) velük együtt jogtalanul meghurcolt kommunistának kell lennie. Nyilván azért, hogy a régi idők helyi magyar kommunistáinak érdemeire: az ideológiáért vállalt szenvedéseikre tekintettel is védelem alá kerüljön a megírás korának magyar közössége.

A „titkos magyar szervezethez való tartozás” vagy a „nacionalista felbuzdulásból” elkövetett vétség vádja tehát csak a magyar kommunista mártírság kontextusában hangozhat el, de így legalább – alaposan becsomagolva – szó van róla a regényben. Megjegyzem, az is az író ravasz fogásai közé tartozik, hogy Kuszli Dezső boltos, akiről Gion – sok ponton felismerhetően – Kudlik Rezsőt mintázta, valójában tényleg „magyarkodott”. A két háború között ő volt ugyanis Gion szülővárosában, Szenttamáson a Magyar Párt helyi csoportjának egyik fő szervezője, ezért a hatóságok hatszor (!) bezárták és azon felül is zaklatták. Majd pedig a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség oszlopos tagja lett, ami akkora bűn volt az 1944-ben bevonuló partizánok szemében, hogy végleg el kellett menekülnie a Délvidékről.24

Május elsején egész Jankófalva (Szenttamás egyik legtöbbször említett negyede) Szenci Bálint kocsmájában – mint a közösségnek a katolikus templom mellett legfontosabb fórumán – szorongva várta a „szegény munkásemberek ünnepét”. És aztán mindenki ott énekelt a kocsma előtt, a májusfa körül is. Ez megint csak értelmezhető az ideológiailag feddhetetlenként bemutatott egész vajdasági magyar közösség utólagos legitimálásaként is, de ha jobban megnézzük, a leírásban jótékony homály fedi, hogy az új ideológia melletti demonstrálás szándéka vagy inkább a közösségi élmény vonzotta oda az embereket. Jellemző, hogy a május elsejei ünnepről azon kívül, hogy „szép”, semmit nem tudunk meg. Sehol nincs megadva a májusfaállítás eszmei tartalma, ráadásul a szokás – mint az a regényből is kiderül – jóval korábbi,25 a kommunisták csupán – nincs kifejtve, miért – egyszer csak elkezdték a magukénak érezni. Azt sem tudjuk meg, hogy milyen okkal/ürüggyel hívták meg az alkalomra az embereket, ami miatt olyan feszülten várták, hogy előtte egész Jankófalva a Szenci-kocsmában szorongott. Nem tudjuk meg azt sem, hogy milyen szónoklatok hangzottak el a májusfa alatt, ha volt ilyesmi; és azt sem, hogy mit énekeltek ott az emberek, pedig arról olvasunk, hogy énekeltek. Míg a Gion által leírt egyházi ünnepekről rendszerint a művekből is megismerjük, hogy mi van mögöttük, a május elsejének csak a legszükségesebb kerete jelenik meg. Hogy milyen tartalmat tulajdonítottak neki, ami miatt például a „hereméheknek” nevezett uralkodó osztály fenyegetésnek érezhette, arról sem esik szó. Viszont hagyománnyá vált, hiszen a történetnek az a vége, hogy „a jankófalviak a következő évben is májusfát állítottak a Szenci-kocsma elé”, 26 ami nyilván szintén jó pontot jelentett a helyi magyarság hetvenes évekbeli megítélése szempontjából.

Ravasz megoldás az is, ahogyan bele van ágyazva a május elsejei epizódba a Rózsamézben szereplő egyetlen olyan eset, amikor magyarok vernek meg egy szerbet. A munkás- és parasztemberek előtt folyton nemes őseivel és állítólagos cári rokonságával kérkedő Jakšić Savát27 viszont nem szerb volta miatt zavarják el a kocsmából, hanem azért, mert undok kérkedő, és mert népnyúzó földesúr. Emiatt az ideológiai felmentés készen lenne az elkövető magyarok számára. Meglepő módon viszont arról értesülünk, hogy a későbbi verést nem ezért kapja a földbirtokos, hanem mert korábban feljelentette a betyáros Török Ádámot a csendőrségen. Az, hogy magyar fiatalok szerb gazdán személyes, sőt közösségi indítékból bosszút állnak, már nem lenne védhető ideológiailag. Viszont az eseten egy magyar kommunista, Bata János teátrálisan fölháborodik (figyelem: magyar védi a szerbet! – újabb piros pont!), szerinte ugyanis Török Ádám nem Robin Hood, azaz a (magyar) közösség igazságérzetének megtestesítője, hanem „rablógyilkos gazember”, „akit már régen fel kellett volna akasztani”, így nem méltó arra, hogy mások kiálljanak érte. „Ez a szegény munkásemberek ünnepe, és ti elrontottátok. Most majd a csendőrök azt mondják, hogy magyarkodó, soviniszta gyülekezetet tartottunk, és megvertünk egy szerb gazdát. Így bemocskolni ezt a szép ünnepet… Szégyenkezhetünk a szerb elvtársak előtt is”28 [kiem.: K. Á. I.] – mondja még Bata János, reflexszerűen utalva arra, hogy csakis azért hozhatják fel valakivel szemben a „magyarkodás” vádját, hogy a kommunistát büntethessék benne. Miután a suhancok a fenti „beszólásáért” Bata Jánost is megverték, a hatóságok valóban a legsötétebb forgatókönyvet követték. Álságos módon „letartóztatták Bata Jánost és Adamkó Mátyást. Azzal vádolták őket, hogy zavargásokat szítottak, és nacionalista felbuzdulásból véresre verték Sava Jakšićot.”29 A történet közepe merész, a keretezés és a sok csavar (kérkedő földbirtokos – magyar kommunista mártírok) viszont védhetővé teszi az egészet. Ugyanakkor a regényben nemcsak Jakšić Sava, hanem még a szerb közigazgatás is kap egy pofont azzal, hogy ebben a helyzetben is be van mutatva nyilvánvaló hamissága.

A munkásmozgalmi témák terjengős leírása kiáltóvá teszi a korszakban létezett, de a Rózsamézben meg nem írt nemzetiségi-társadalmi problémák, illetve az ezekhez köthető események hiányát. A magyar földbirtokosokat kisemmiző, birtokaik felosztásakor a népes magyar napszámos rétegnek nemhogy földet nem juttató,30 de azt még a munkaalkalomtól is megfosztó,31 így nyomorba döntő és kivándorlásra kényszerítő32 jugoszláv földreformról például nincs egy szó sem a regényben. A magyaroknak 1922 elejéig tartó állampolgári jogfosztottságáról,33 politikai érdekképviseletük ellehetetlenítéséről,34 sőt – a kommunista mozgolódásokat kivéve – semmiféle politikai reményeiről vagy tervezgetéseiről sem olvasunk. Az ideologikus szál terjedelmét látva pedig egyrészt azt érezzük, hogy mennyire meg lehetett kötve az író keze, ha ezeket viszont ilyen alaposan volt kénytelen beleírni a regénybe; másrészt a korábbiakhoz képesti színvonalesést érzékelve biztosak lehetünk benne, hogy Gion nem kedvvel dolgozott, hanem csak a kötelező penzumát rótta le…

A regény főszereplője, Gallai István nem ideológiai program szerint megrajzolt karakter, de példaképpé emelt magyarként ő sem maradhat ki a májusfaállításból és a sztrájkszervezésből. Az ő társutas autonómiája abban mutatkozik meg, hogy bár segít felállítani a májusfát (amit majd a felesége, Rézi lelkesen díszít fel), nem annyira az ideológiai tartalom, mint az ünnep és a vele járó vidámság kedvéért teszi ezt. Gallai István ugyan a sztrájkszervezésben is kulcsszerepet visz, mégsem engedi, hogy ez a politikai aktivitás olyan mértékben eluralkodjon a magánéletén, mint például Krebs Péternek. Végső soron még az is fontosabb számára a sztrájk szervezésénél, hogy vasárnap délután szokása szerint nyugodtan zenélhessen a környékbeli gyerekeknek.35 Kommunista sógora nem is érti Gallai alapvetően közéletietlen hozzáállását, ezért teszi fel neki a kérdést, hogy mit akar tulajdonképpen, amire Gallai Istvántól az a regénytől teljesen elütő stílusú, ezért – nem is Gallaitól, hanem az írótól – őszintétlennek érzett válasz érkezik: „Sztrájkra izgatni.” Ugyanitt Gallai István szájából a sokkal hitelesebb, mert sokkal inkább hozzá illő „Sokáig akarok élni” kívánság is elhangzik, amit újból a disszonáns, üresen kongó „De kívánom, hogy ti megváltoztassátok a világot” mondat követ. Biztos, hogy a tetralógia leggyengébb része ez a párbeszéd, különösen az idézett két felelet. A regény(sorozat) egészét tekintve hasonló minőségromlást tapasztalunk a szenttamási proletariátus munkásmozgalmi előtörténetének és május elsejéjének leírását olvasva is. A szériából csak a sztrájkszervezés törté­netét érezzük sikerültebbnek, de arról is lerí, hogy szakmányban, hogy „muszájból” készült. Gallai – a történet szerint – ekkoriban még önként állt a kommunisták mellé. Arra, hogy később kénytelen lett agitálni „ezeknek a patkányoknak […], ha élni akarunk”,36 majd csak a rendszerváltozás után megírt, a negyvenes évek második feléről szóló regényben kerülhetett sor.

Úgy tűnik, nemcsak a magyar közösségnek, hanem a művészetnek is szüksége volt a legitimálásra a regény megírásának korában. Bár Gion főhősével, Gallai Istvánnal is megfuttatja az elvárt ideologikus köröket, közben megvédeti életmódja és művészete igazát a harcos kommunista Krebs Péterrel vívott szópárbajaiban. Bár íróként lenyelte és az olvasókkal is lenyelette a békát (értsd: megírta és elolvastatta regénye ideologikus szálát), példakép-nagyapja szájába adva azt is leírta, amit csakugyan fontosnak tartott az élettel és a művészettel kapcsolatban. Hiába mondja ugyanis Krebs Péter Gallainak, hogy „Együtt fogjuk elvenni a rózsamézet, és mindenkinek egyformán osztunk belőle. Ez az egyetlen lehetséges mód, a citeráddal, a papírszalagokkal meg a meséiddel semmire sem mész” 37 – azt érezzük, hogy nem neki van igaza, hanem Gallainak. Hiszen a népboldogító ideológiák és az azokat megvalósítani igyekvő rendszerek jönnek-mennek, de ami valóban maradandó, azok nem az osztályharcos erőszakkal megszerezhető földi javak, hanem azok, amelyeket Gallai István tart sokra: az emberség és a művészet tárgyai. Hiába mondja ugyanis Krebs Péter harcos osztályöntudattal Gallai Istvánnak, hogy „citerázol váryjánosoknak, törökádámoknak, szenci­bálintoknak, johannschankoknak is. Legalább megválogathatnád, hogy milyen embereknek citerázol”,38 mert az osztályokba skatulyázó kommunista elgondolással szemben Gallai Istvánnak a művészet humánusabban egyenlősítő voltáról szóló válaszát érezzük igazabbnak. Hiszen a művészet is abba a körbe tarozik, amitől ember az ember; ahogy Gallai ki is mondja: „Amikor a citeraszót hallgatják, valamennyien egyforma emberek.”39 A művészet, aminek befogadására csak az ember képes, illetve aminek élvezete minden embert megillet, az teszi igazából emberré az embert. Így Gallai István azért is példaképe lehetett író unokájának, mert személyválogatás nélkül mindenkinek, még a latroknak is játszott, tehát igazi művész volt.

A helyi magyarság mellett ugyanakkor – végül – a művészet is nyert politikai legitimációt is a regényben, hiszen az „álmodozó” Gallai István lett az, aki amellett, hogy nem engedett azokból a dolgokból, amelyeket Krebs Péter haszontalanságnak bélyegzett, ravasz beszédével megadta azt a szikrát, amelytől fellobbant a sztrájk tüze az egész környéken. Amikor a sztrájk alatt sikerült az egyik „hereméhtől” valódi rózsamézet lopnia, utána „apró gyerekek járultak áhítattal Gallai István elé, kitátották a szájukat, mint szentáldozáskor. Gallai István mindegyiknek adott egy kanál rózsamézet.”40 Ez az esemény a Gion által leírt munkásmozgalmi üdvtörténet tetőpontja lehetne (állítólag annak is tartották némelyek 41), hiszen sikerült elvenni a népnyúzótól a regény címében is szereplő, minden jót: egészséget, életerőt, fiatalságot stb. jelképező rózsamézet, és szétosztani a nép között. Ráadásul mindez szimbolikus időpontban, a sztrájk alatt történt. Ugyanakkor többszörösen is megbicsaklik a történet, hiszen a rózsaméz csodálatos hatásáról szóló mesét Gallai István találta ki, és csak a gyerekek hitték el. Másrészt a nagyon is vallásos hasonlat, az „áhítattal […] mint szentáldozáskor” ide való „betolakodása” arra mutat, hogy a tökéletes materializmus az ember lelkének magasabb szükségletei miatt soha és sehol nem képes teljesen érvényre jutni. Hitre is szüksége van az embernek a boldogsághoz, illetve főként arra van szüksége: még ahhoz is, hogy az életben megszerezhető materiális javak teljességét jelképező rózsaméz kifejthesse állítólag áldásos fiziológiai hatásait: „Erőt ad – mondogatta Gallai István. – Sohasem fárad ki az, aki a rózsamézből eszik. […] Kétkedve vigyorgó kamaszok is sorba álltak, kerekre nyitották a szájukat, lenyalták a kanálról a rózsamézet. – Most már sohasem fáradunk el – heccelődtek idétlenül. – És nem fázunk a legnagyobb hidegben sem. […] Később valaki közülük ingujjra vetkőzött. Aztán valamennyien ingujjra vetkőztek, volt, aki az ingét is lehúzta magáról. Borús, hideg tavaszi nap volt, de az ingujjra vetkőzött, félmeztelen kamaszok nem fáztak. Mindenkinek bizonygatták, hogy nem fáznak.”42 Ráadásul afölött is nehéz szemet hunyni, hogy ahhoz a bizonyos rózsamézhez Gallai István mégiscsak lopással jutott. Tehát a történet számos önellentmondásba keveredik, és végső soron az derül ki belőle, hogy a legnemesebb eszméket nem lehet lehúzni a földre. Ahogy a mennyiség nem fordul minőségbe, úgy a lelkiek és szellemiek nem válthatók anyagiakra; főleg nem helyettesíthetők az előbbiek az utóbbiakkal.

Gallai István nemcsak a magyarok és a németek, avagy a „szencibálintok” és a „johannschankok” kedves dalait játszotta, például a Lili Marleen t, hanem ha úgy hozta a sors, a szerbekét is. Sőt, még azokét is, akik éppen gyilkolni készültek. Amikor az Ez a nap a miénk-ben 1944-ben érte jöttek a pribékek, hogy a vesztőhelyre vigyék, kérésükre emblematikus nótát játszott: „– Azok, akik a listánkra kerültek, már nem sokáig pusztítják a drága kenyeret. – Én rajta vagyok a listán? – Rajta bizony. […] – Az emberek azt mesélik, hogy ügyesen játszol a citerán. A német fasisztáknak a Lily Marlent is eljátszottad. – Mindenféle embereknek játszottam már. – Ismered azt a gyönyörű szerb dalt, hogy »Tamo daleko«? […] Zoran Barbulov megveregette a vállamat. – Tényleg ügyesen játszol. Kár, hogy már nem sokáig.”43 Ekkor, azaz az 1997-ben megjelent regényben játszik tehát Gallai István a szó legszorosabb értelmében latroknak, hiszen azoknak citerázik, akik őt magát is el akarják pusztítani. Ebben az 1997-es regényben, illetve ebben a kulcsfontosságú epizódban nyeri el legkonkrétabb értelmét az egész tetralógia címe. Ebből sejthető, hogy Gion már 1976-ban, amikor a Rózsamézzel közös kötetben jelentette meg a Virágos Katonát, és a Latroknak is játszott címet adta a(z akkor még csak) dilógiának, már tervezte a folytatást, és talán már akkor kulcsszerepet szánt az 1944-es epizódnak, jóllehet nem tudhatta, hogyan fogja megjelentethetően megírni. A Rózsaméz cselekménye ugyanis a rendszerváltás előtt 1941 húsvétjával, a rövid ideig tartó magyar uralom visszatértével jó két évtizedre megszakadt.

A rendszerváltás előtt Gion főként ifjúsági regénynek álcázott allegóriákban:a szimbólumok nyelvén írta meg az 1941-től 1944-ig tartó magyar uralmat és az 1944-es vérengzéseket,44 illetve a kisebbségi sorsba kerülés második felvonását a második világháború végén.45 Ha Gion már 1990 előtt továbbírta volna történelmi regénysorozatát, a folytatásban is a magyarságot legitimáló közlésmódot követte volna, legalábbis erre engedett következtetni még egy 1988-as nyilatkozatában is: „most következik talán a legfontosabb, a második világháború éveinek és az utána közvetlenül következő időszaknak a bemutatása. Arról kell ebben beszélnem, hogy […] alakul-e például magyar partizánosztag, amely majd igazolja a helyi magyarság ittlétét [kiem.: K. Á. I.] és bekapcsolódását a háború utáni ország, a szocialista Jugoszlávia életébe…”46 – Ám erre nem került sor, a rendszerváltozás után született írásaiban pedig Gion már a cenzúra bilincseitől szabadon írhatott. Krebs Péter haláláról például így tudósít egy elvtársa az Ez a nap a miénk című regényben: „Budapest ostromát túléltük, ujjongva fogadtuk a Vörös Hadsereg katonáit, pártkönyvecskéinket mutogattuk nekik. A nagy zűrzavarban azonban a szovjet elvtársak nem értették a szavainkat. Marhavagonba tuszkoltak és vonattal vittek bennünket valahová. Napokig utaztunk és sokat vesztegeltünk a nyílt pályákon. Nem tudtuk, hogy merre járunk. Péter rosszul lett, vért hányt. A temesvári vasútállomáson halt meg. Mások is meghaltak. […] Nagyon szerettem az öccsét, jó elvtárs volt, és végzetes tévedés áldozata lett. Osztozom az Ön fájdalmában. Istenem, hogy mi mekkora barmok vagyunk!”47

Jegyzetek

1 Gerold László, Utószó = Gion Nándor, Műfogsor az égből, Noran Libro, Budapest, 2011, 705.

2 Vö. Kurcz Ádám István, A németek szerepe Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában, Kortárs, 2015/3.

3 Gion Nándor, Virágos Katona [1973.] = Gion, Latroknak is játszott, Noran, Budapest, 2007, 175.

4 Gion Nándor, Rózsaméz [1976.] = Gion,Latroknak…, i. m., 262.; illetve: Gion, Virágos Katona, i. m., 175.

5Gion, Rózsaméz, i. m., 382–383.

6 Vö. Kek Zsigmond, Megemlékezés, Híd, 1945/1, 68–70.

7 Ahogy az apja, Stefan Krebs mondja róla: „meg akarja váltani a világot”. Gion, Rózsaméz, i. m., 447.

8 „Péter sztrájkban vett részt, sőt szervezte is a sztrájkot az egyik újvidéki nyomdában, és természetesen kirúgták a munkahelyéről.” Uo., 371.; illetve: Uo., 373.

Uo., 382–383.

10 Uo., 433–434.

11 Uo.

12 Gion Nándor, Keresztapámról és hitvallásaimról [1996.] = G. N., Véres patkányirtás idomított görényekkel, Noran Libro, Budapest, 2012, 11.

13 Gion, Rózsaméz, i. m., 434.

14 Uo., 435.

15 Gion Nándor, Ez a nap a miénk [1996–1997.] = Gion, Latroknak…, i. m., 471.

16 Gion, Rózsaméz, i. m., 294–295.

17 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 550.

18 Krebs Péter többszöri megverése korai halálához vezet majd. Bata János orrának felszakítása csak áttételesen függ össze kommunista meggyőződésével, de a Kudlik Rezső által feljelentett magyar és szerb kommunisták 3 napig voltak étlen-szomjan a csendőrség pincéjében. Vö. Gion, Rózsaméz, i. m., 427.

19 Uo., 362.

20 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 591.

21 Vö. Gerold László, Gion Nándor, Pozsony, Kalligram, 2009 55–61; Horváth Futó Hargita, Lokális kontextus, elbeszélői szerepkörök és a szövegek átjárhatósága Gion Nándor opusában, Újvidék, Bölcsészettudományi Kar, 2012, 54–62.

22 Gion, Rózsaméz, i. m., 425.

23 Uo., 427.

24 Pintér József, Szennyes diadal: Magyarirtás Szenttamáson 1944–1945-ben, Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2014, 532.

25 Gion, Rózsaméz, i. m., 373.

26 Uo., 378.

27 Uo., 375.

28 Uo., 377.

29 Uo., 378.

30 Zoran Janjetović,A magyar és a német kisebbség Jugoszláviában, 1918–1941 = Magyarország és a Balkán a XX. században, szerk. A. Sajti Enikő, Szeged, JATE Press, 2011, 30.

31 Uo., ill. Csuka János, A délvidéki magyarság története [1941.], Bp., Püski, 1995, 378–384.

32 Uo., 95–100.

33 Dévavári Zoltán, Jászi Oszkár és Dettre János politikai programadása a Bácsmegyei Naplóban Magyarország és a Balkán…, i. m., 48.

34 Vö. pl. Csuka János, A délvidéki magyarság története, i. m., 107.

35 Gion, Rózsaméz, i. m., 393.

36 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 696.

37 Gion, Rózsaméz, i. m., 397.

38 Uo., 397. – Később majd még „schwarzjenőkről” is olvasunk (Uo., 403.). Jellemzőnek tartom, hogy véletlenül sincs az emblematikus népnyúzókat felsoroló listán szerb név!

39 Uo., 397.

40 Uo., 418.

41 Vö. Gion Nándor rádiós és színházi évei: Beszélgetés Franyó Zsuzsanna színházi dramaturggal és Vajda Tibor rádiós rendezővel, elhangzott a Szenttamási népkönyvtárban 2014. február 7-én, Németh Dezső hangfelvétele.

42 Gion, Rózsaméz, i. m., 418.

43 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 626–628.

44 Kurcz Ádám István, A katonák még nem jöttek vissza. Elhallgatások és allegóriák Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában, Forrás, 2015/3.

45 Kurcz Ádám István, Sortűz egy elveszett országért. A kisebbségi lét szimbólumai Gion Nándor „ifjúsági” regényében, Hitel, 2016/1.

46 Tripolszky László, Kisebbség, többség, emberség: Újvidéki beszélgetés Gion Nándorral [1988.] = Gion, Véres…, i. m., 229. Ill.: „A Petőfi-brigádról kialakított diskurzus egyrészt azt szolgálta, hogy a délszláv népek felé igazolja a magyarok mentesítését a kitelepítéstől, és beemeljék őket az egyenrangú nemzetek és nemzetiségek szocialista és önigazgatású közösségébe. Másrészt […] hogy alapja legyen egy új jugoszláviai magyar identitásnak.” Mészáros Zoltán,A Petőfi-brigád, 1943. augusztus 15 – 1945. április 1. = Magyarország és a Balkán…, i. m., 222–223.

47 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 685.

Elolvasom
Nyíltan de mértéktartóan. Szókimondás és irónia Gion Nándor rendszerváltás utáni prózájában
(Kortárs. 2016/1.)

NYÍLTAN, DE MÉRTÉKTARTÓAN

Szókimondás és irónia Gion Nándor rendszerváltás utáni prózájában

KURCZ ÁDÁM ISTVÁN

2016 // 01

Gion Nándor 1973-ban Újvidéken kezdte megjelentetni legismertebb művét, a Latroknak is játszott című tetralógiát. A sorozat első két regénye, a Virágos Katona és a Rózsaméz 1898-tól 1941-ig mutatja be a délvidéki magyarság történetét egy család sorsában. A kisebbségi magyar környezetben játszódó regények cselekményéből meglepő módon kimaradt a trianoni országvesztés időszaka, a helyi magyarság problémáiról pedig példázatosan: általában német köntösbe bujtatva olvasunk.1 A Virágos Katonáért Gion megkapta a Híd-díjat, a dilógiáért pedig a legrangosabb vajdasági kitüntetést, az Újvidék „felszabadulásának” emlékére alapított úgynevezett Októberi díjat. A regénysorozat cselekménye az 1941-es dátummal – az író többszöri ígérete ellenére, hogy hamarosan folytatni fogja az írást – mégis hosszú időre megszakadt, a Rózsaméz 1976-os megjelenése után egészen 1997-ig kellett várni a következő kötet, az Ez a nap a miénk megjelenésére.

Az író 1977-es A kárókatonák még nem jöttek vissza című regénye, illetve 1982-ben megjelent folytatása, a Sortűz egy fekete bivalyért a legegyénibb szimbólumrendszert alkalmazó magyar regények közül valók. Az első „ifjúsági” regény az 1941–1944 közötti délvidéki magyar uralom, illetve az utána következett megtorlás allegóriája, az utóbbi pedig a trianoni országvesztés, illetve az azóta kisebbségi sorsban töltött több mint hatvan év sajátos irodalmi reflexiója.2 Éppen ezek a témák azok, amelyek a rendszerváltás előtt direkten nem jelenhettek meg Gion történelmi regénysorozatának, a Latroknak is játszott-nak köteteiben, minthogy nyíltan nem voltak megírhatók egy látensen nacionalista diktatúrában. A trükkösködő ifjúsági regényeket viszont kiadták Jugoszláviában, fordítások készültek belőlük, iskolai kötelező olvasmányok lettek, sőt a szerző a Szerbiai Oktatási és Gyermekvédelmi Szövetség által odaítélt Neven-díjat is megkapta értük.

Az 1997-ben, már az író Magyarországra települése után megjelent Ez a nap a miénk című regény az 1976-ban félbehagyott dilógia egyenes folytatása, és – megkockáztatom – az egyik legizgalmasabb magyar regény. Hogy az 1941-től 1944-ig tartó időszak az, aminek a témája Giont mindig is a leginkább foglalkoztatta, és amit a külső körülmények folytán a legtovább kellett érlelnie magában, az abból is látszik, hogy erről a négy évről több oldalt írt, mint az 1898-tól 1918-ig tartó, szintén nem eseménytelen húsz, vagy az 1920-tól 1941-ig tartó huszonegy évről.3 Ráadásul a regény viszonylag nagy terjedelme ellenére sikerült mindvégig fenntartania a történet sodró, gyakran gépszíjszerűen magával rántó lendületét. A 250 oldalból legalább 200 tömény izgalomban telik, s közben az olvasó csak annyi pihenőt kap, hogy érdeklődése és figyelme készen álljon a következő feszültségre: a folyamatos hajszák, felfokozott helyzetek, életveszélyes próbatételek, majd megmenekülések között gyönyörű közjátékokban fújhatjuk ki magunkat. A történet pergőtűzzé való felgyorsulásáról, hajtűkanyarjairól, kisodródással fenyegető fordulatairól maga a történelem gondoskodott, de hogy ezt át is élhetjük, az Gion érdeme. Aki össze akarná foglalni a regény szüzséjét, nem lenne könnyű dolga, ha egy mondatnál bővebben próbálná, pedig az időkezelés csaknem teljesen lineáris – leszámítva a mindentudó vagy legalábbis visszanéző perspektívából láttató elbeszélő pár szavas előreutalásait, amivel a cselekményt gyorsítja és az izgalmakat fokozza. Ilyen gyorsításokra a következő idézetek lehetnek példák: „Két honvédszakasz Szenttamáson maradt, a többiek mentek Szőreg és Újvidék felé. […] Megéljeneztük őket. Később tudtuk meg, hogy Szőreg előtt felrobbant az egyik teherautó, talán a hegylakó telepesek robbantották fel, tizennégy honvéd meghalt, őket a szenttamási magyar katolikus temetőben temették el a főbejárat mellett. De azon az ünnepi reggelen még az élő magyar honvédeknek éljeneztünk.”4; „Sokáig beszélt még nekem, magának és a levegőbe, nekem nem mindig tetszett az, amit mondott, csöndesen felálltam, a széket visszatettem a helyére, kihátráltam a szobából. Keveházi-Krebs Pétert akkor láttam utoljára.”5; „[Stefi] fegyvert fogott és elment a harctérre, soha többé nem láttam, évekkel később hallottam róla, amikor valami csoda folytán egy őszi napon elvergődött Budapestre Szibériából, az orosz hadifogságból, Budapestről az egyik veje vitte el Százhalombattára, az odamenekült családjához.”6; „Sokáig szorította a kezemet [Mudrinski Ozren], és tényleg nem jelentettem fel, és azt hiszem, hogy ezzel a későbbiekre megmentettem a vejemnek, a Kis Kőművesnek az életét.”7

Látni való, hogy Gion ebben a regényben a magyar – mondjuk így: nemzeti – témákhoz pártatlanul, majdhogynem elfogulatlanul nyúl. Míg a szerbek 1918-as bevonulásáról az 1976-os Rózsaméz című regényben csak egyetlen apró negatív részletet közölt, tudniillik hogy a bevonuló szerbek vezetőjének „első dolga az volt, hogy a csendőrlaktanyáról lefeszítette kardjával a magyar királyi címert”, addig Gion a magyarok 1941-es bevonulását azzal indítja, hogy a honvédek elkezdik lőni a görögkeleti templomot. Igen, a templomot, majd kiloccsantják az onnan fegyvertelenül kirohanó szerb harangozó agyvelejét. És Gion például azt a durva kifejezést is leírja a bevonuló magyar csapatokkal kapcsolatban, hogy „átrugdalták a Dunán a szőregi szerb telepeseket”.8 Közben pedig az utca népének az eufóriáját visszafogja,9 mivel megjegyzi, hogy „a szerbek nem jöttek ki” üdvözölni a magyar honvédeket. De a magyarokról szólva sem örvendező, hanem tapintatosan csak „reménykedő” emberekről ír.10 Gion nem felejti el aztán megírni azt sem, hogy tetralógiája egyik főszereplője, Gallai István rögtön a bevonulás után elkísérte Török Ádámot a szerb gazdák, Sava Jakšić és Ivan Milački megsarcolására.

Arról az örömről, ami 1941-ben Szenttamás magyar falurészén uralkodott, Gion naplójából is tudunk. Ezekben a feljegyzésekben az író még a saját megszületésének a családja számára való jelentőségét is tréfásan zárójelbe teszi, hiszen sokkal nagyobb esemény volt mindenkinek, hogy újra lehetett magyarul beszélni a községházán.11 1997-es regényében viszont, bár cenzurális keretek nem kötötték már a kezét, finoman csak úgy célzott a magyar uralom miatti általános lelkesedésre, hogy 1941 karácsonyán a Gallaiék ünneplésének mindenkori kellékét jelentő papírszalagok színe konkréttá vált: „piros, fehér és zöld papírszalagokat” aggattak a mennyezetről lelógó szögre.12

Az is Gion mértéktartását dicséri, hogy a két háború közt Szenttamáson is megtörtént kisebbségellenes atrocitásokról utólag sem olvasunk semmit a kötetben. (Esetleg a szerb birtokosok 1941-es rémületéből következtethetünk a magyar gazdák 1918-as ijedelmére – amiről szintén nem olvashattunk korábban.) Ellenben Gion az Ez a nap a miénk-ben rémisztően tudósított azokról a „hideg napokról” is, amelyeken magyarok követtek el tömeges gyilkosságokat. Noha ezek a rémtettek Szenttamástól távolabb estek meg, az erről való tudósításban nem érzünk semmi részrehajlást, elkenést vagy fejelfordítást; olyat sem, mint amilyenre Gion a szerbek iránti kíméletből a rendszerváltás előtt rákényszerült. És a regényben csak az ellenszenves Aradi József hasonlítja az 1849-ben a szenttamási szerbeket legyőző Perczel Mórhoz a bevonuló magyar alezredest, a második utalás Szenttamás és az 1848–49-es szabadságharc e legendás alakjára már teljesen ironikus: nem a győztesen bevonuló, hanem a visszavonulóban árkot ásó szakaszvezetőről mondják azt, hogy nem hasonlít Perczel Mórra. 13

Igen, Gion sokat emlegeti az „örökre”, a „mindörökre” és az „ezer év” szavakat, hogy tudniillik a magyar katonák addig maradnak majd, biztosítva a jó életet, és akkor a szenttamási magyarok is bízhatnak benne, hogy „itt maradunk még ezer évig”.14 Az „ezer év” lassacskán a magyar uralom vagy egyenesen Magyarország szinonimájává is válik a regényben, de éppen a gyakori emlegetéstől akkor is éreznénk, hogy Gion ironizál, ha nem tudnánk, hogy a rövid magyar világ valójában alig tartott tovább három viharos évnél. Annak fényében vagy inkább annak árnyékában pedig kimondottan keserű fájdalom töltheti el a fentiek olvasóit, hogy tudjuk, a szenttamási magyarság fogyása évtizedek óta folyamatosan gyorsuló tendenciát mutat.

A tetralógia rendszerváltás előtti regényeiben naivak a szereplők, a narrátor pedig „jótékonyan” elhallgatja a kényes történelmi tényeket, sőt még anakronizmusokra is vetemedik. Bár az első világháború elvesztését furcsamód a magyar szereplők is előre látják,15 annak – az 1970-es évekbeli felemlegetés szempontjából kényes – következményeit egyáltalán nem mérik fel: az országvesztés lehetőségéről nem ejtenek szót. Szerb szereplők nincsenek is megszólaltatva a kérdésben, az „objektív” németek pedig többnyire örülnek az eshetőségnek, hogy vége lehet a magyar világnak. A rendszerváltás után viszont radikális változás áll be a magyar, de nem csak a magyar szereplők politika- és történelemérzékelése, illetve -szemlélete tekintetében. Ez rögtön látszik, ha elolvassuk a tetralógia rendszerváltás utáni folytatásának első bekezdését, amelynek stílusa és tartalma a több évtizedes elfojtás-elhallgatás alóli felszabadulás sodró lendületét mutatja: „Szép húsvéti reggel virradt ránk 1941-ben, a magyar csapatok Szenttamás alá érkeztek, […] az 1941-es Feltámadáskor senki sem ment el a templomba és a Kálváriára, napok óta azt hallottuk, hogy a visszavonuló jugoszláv hadsereg katonái, a menekülő csendőrök és a csetnikek legépfegyvereznék a húsvétra imádkozó katolikus magyarokat, így aztán Berecz plébános üresen kongó templomban celebrálta az ünnepi misét, […] a Megváltó koporsója azonban nem maradt őrizetlenül, a négy Bicskás, vagyis a Szolnoki-Jász testvérek a Beglukból elmentek a templomba, […] ők nem féltek a vérfürdőtől, […] vigyáztak rá egészen hajnalig, akkor a Krisztus katonáinak egyenruhájában, a jácinttal díszített asztrahánsapkáikban meg a kardokkal eljöttek az Újvári-bolt elé, hogy üdvözöljék a magyar csapatokat.”16 A hosszan kígyózó, oldalnyi terjedelmet túllépő két mondat sok tagmondatának olyan a tartalma, amely miatt 1976-ban az egész regény nem jelenhetett volna meg. Ahogy az a fent idézett részletből is látható, az Ez a nap a miénk-ben olyannyira direkt és leplezetlen a korábban érinthetetlen témákkal kapcsolatos közlés, hogy minden olvasó számára nyilvánvaló lehet Gion véleménye a leírtakkal kapcsolatban.

Ebben a regényben a korábban apolitikusan fejfélrefordító vagy történelmi-politikai szempontból közömbös, esetleg tényleg együgyű magyar szereplők egyszeriben nagyon érdeklődők és tájékozottak lesznek. A narrátor pedig az anakronizmusig mindentudóvá válik: a nagy történelmi átalakulások iránya, sőt konkrétabb menete – és természetesen a korábban érzékenynek számító ügyek – tekintetében is a jövőbe lát, és a szereplők is előre éreznek vagy tudnak olyan dolgokat a saját koruk történelméről, amelyekről akkor és ott nem biztos, hogy tudomásuk lehetett. Például: „Biztos vagyok benne, hogy a második magyar hadsereg is elpusztul.”17 Lusztig Kornél pedig 1944 márciusában azt mondja, hogy Klein Alfréd étolajgyáros jól tette, hogy elrejtőzött, mert „gazdag ember. Az elsők között rakták volna be valamelyik marhavagonba. Ma már füstölögne.”18 Később a málenkij robotra hurcoltakról is hasonlóképpen olvasunk: „– Az oroszok munkára vitték. Azt mondták, hogy egy hét múlva visszajön. De már két hónapja nem jött vissza. – Öt év – mondta Tölgyesi Mihály. – Mi az, hogy öt év? – riadozott az asszony. […] – Vannak emberek, akiknek nem szabad hinni. Ez megérzés kérdése. Én ebben mindig nagyon jó voltam. Ezért vagyok most itt, ezért beszélgethetek egy szép fiatalasszonnyal, miközben mások Szibéria felé menetelnek.”19 Tölgyesi Miska az 1944-es délvidéki magyarirtásra célozva szintén mond olyat, amit akkor és ott még nem tudhatott, hogy „nem mentem vissza, mert attól tartottam, hogy két darabba vágnak egy keresztvágó fűrésszel”,20 hiszen például Gion Mátyást is „lehet, hogy már árokba lőtték a szerb partizánok. Csúnya dolgokat műveltek arrafelé a Délvidéken.”21 Irónia, sőt akár még humor forrása is lehet, ha ilyen anakronisztikus kijelentéseket tesznek a szereplők, akármilyen szörnyű dolgokkal kapcsolatosak is azok. Érdekes megoldás, hogy az író irreális előrelátással ajándékozza meg némely regényhősét, akik számára a túlélés egyetlen esélyét jelenti, hogy a valójában csak később tudható ismeretek birtokában cselekszenek a regények jelen idejében.

A szereplők mindentudása arra is jó, hogy Gion a magyarországi olvasóközönség közvetítésével érdeklődővé tegye a közvéleményt a (délvidéki) magyar közelmúlt számára legfontosabb eseményei iránt. Célja lehetett ezzel nemcsak az 1944-es vérbosszúnak (vagy szépítőleg atrocitásnak) nevezett etnikai tisztogatás megismertetése, hanem például a „felszabadulás” és a „szabadság” szavaknak a kommunizmus utáni újraértelmezése is. Merthogy Gion manapság szokatlan módon az 1941–1944-es magyar uralom éveit nevezi „szabadnak” regényében, és ezt többféle összefüggésben teszi; míg egész életművében – a rendszerváltás előtti művekre is igaz ez! – alig-alig használja a „szabad” vagy a „felszabadulás” szót az 1944 utániakkal kapcsolatban. De ha használja, akkor azt minden esetben mérhetetlen gúnnyal teszi; a sok példa közül hadd idézzek kettőt: „– Ismertem egy cigány lókupecet – mondtam. – Karába Janinak hívták. A dicsőséges felszabadulás után Jovan Karicsra változtatta a nevét. Hitvány ember volt.”22; „– Nem a megszállók csinálták – mondta a kemény kis asszony. – A felszabadító hadsereg katonái hasogatták szét a bútorokat. Betörtek a házunkba, rabolni akartak, és amikor látták, hogy nincs semmi érdemleges elrabolnivaló, dühükben széthasogatták a bútorokat.”23 Ezzel Gion igyekszik gondolkodásunk után a szóhasználatunkat is átállítani, hogy még véletlenül se: tréfásan és idézőjelben se számítsuk a szabadságot 1944 iszonyú őszétől-telétől a Vajdaságban. Viszont a biztonság kedvéért nem egy mindentudó narrátor, hanem találékony, de esendő szereplői, például Gallai István szájába adva írt mindezekről, mert paradox módon így fogadjuk el objektívebbnek és hitelesebbnek az olvasottakat. A tetralógia utolsó regényében, az Aranyat talált-ban a trianoni országvesztés részleteiről pedig már nem is magyar, hanem bunyevác szereplőt beszéltet: „– Ez a lötty miből készült? [–] Idősebb Szkenderovics Márkó […] mosolygott háborgásomon. – Tisztelem a szakértelmét – mondta. – Ez a lötty szőlőből készült. De hát Kelebián vagyunk. Sivár homokon. Nemrégen megnéztem egy földtani térképet. A határt az első világháború után nagyon célszerűen húzták meg. A nagyvilág politikusai összegyűltek Párizsban, nagyokat röhögtek egymás között, apró ékszereket vásároltak feleségeiknek és lányaiknak, közben persze kuplerájokba jártak, és mellesleg országhatárokat húztak meg Közép-Európában. Legtöbbjüknek fogalma sem volt, hogy mi az a Közép-Európa, de valamelyik gondos balkáni szakértő jó térképet terjesztett eléjük. A gazdagabb földeket leválasztották Magyarországról, de Kelebiánál hiba csúszott a vonalvezetésbe, ócska földeket is idecsatoltak. Ezeken rossz szőlő terem. Ezért savanyú a forralt borom. Cukorral fel lehet javítani.”24 A közlés ironikus, a szereplőválasztás pedig azért is nagyon találó, mert a szláv megszólaló itteni felléptetése eleve kizárja a magyar honfibú beszüremkedését a leírtakba vagy ráfogását az olvasottakra. Szkenderovics Márkótól objektíve igaznak érezzük a Trianonnal kapcsolatban elmondottakat, még akkor is, ha humoros a tálalás.

Az Aranyat talált-ban nem az általános posztmodern divat, azaz az elmondhatóság kereteinek feszegetése okán, de még a saját történetek hitelességével szembeni kételyek is megjelennek. A rendszerváltás előtt az volt az érdekes, amit a többség tudott, mégsem volt szabad leírni. Amikor viszont már mindent ki lehetett mondani, Gion visszafogottá vált, és számos esetben tompította az éleket. „A történet talán igaz is lehet”; „sohasem számított megbízhatóan igazmondó embernek, az ő külön történetét is csak fenntartással adom tovább, főbb vonalaiban bizonyára valósak, a részletek azonban esetleg színezettek”; „története zavarossá válik számomra”; „annyi bizonyos, hogy”;„Nem hittem el mindent, a részletek néha szárnyaltak”; „talán a teljes igazságot mondta”25 stb. fordulatok jelennek meg a narrációban. Ennek oka a jól megszokott cenzurális keretek leomlása, az íróra szakadt szólásszabadság miatti tájékozódási zavar mellett paradox módon a hitel illúziójának keltése is lehet. Minthogy egy csapásra minden elmondhatóvá/leírhatóvá vált, Gion önként húzta be a féket azzal, hogy reflektált azokra a kételyekre, amelyek műve meghökkentőbb történeteivel, merészebb állításaival szemben az olvasóban ébredhettek. Mióta az igazságnak is szabad a piaca, a tömegek bizalmatlanok lettek a túlzottan magabiztos állításokkal szemben. André Gide mondása példázza az általános hozzáállást, miszerint: „Higgy annak, aki az igazságot keresi, de óvakodj attól, aki azt hirdeti, hogy megtalálta.” Gion azáltal, hogy az Aranyat talált című regény elején Gallai István helyett egy olyan kevéssé szavahihető „adatközlőnek” adja át a szót, amilyennek a narrátor is tartja Tölgyesi Miskát, illetve hogy az irónia eszközeivel is hangot ad a saját maga által írottakkal kapcsolatos fenntartásainak, szerénynek tűnik, és hitelesebbé vagy legalábbis valahol valamilyen feltételek között érvényesnek tarthatóvá teszi az általa elmondottakat. (Ilyen meghökkentő történetre példa a kézigránátért sót adó megerőszakolt asszony esete.26)

A rendszerváltás idején nagyon nehéz alkotói helyzet lehetett, hogy a cenzúra kerülgetéséhez szokott író egyszeriben mindent leírhatott, nem volt rákényszerítve az érdekes, de nehéz megoldásokra. Az átmenet korának sajátos lenyomata A jószagú szerzetes című novella, amelyben a második világháború szörnyűségeiről példázatosan esik szó: Gion a saját korának mutat vele tükröt. A hamarosan megkezdődő jugoszláv polgárháború rémképe sejlik fel a történetben, ahol egy német kiképzőtáborban összezárt gyerekek nem az ellenség ellen fordulnának a fegyverekkel, amint megkapnák azokat a német kiképzőktől, hanem egymást mészárolnák le – nemzetiségi alapon. Ebben a novellában viszont, bár lenne rá lehetőség, mert időben és térben is közel kerülünk hozzá, még nem történik utalás az 1944-es délvidéki vérengzésekre: az íróban, úgy látszik, ekkor még nem szakadt fel a gát, hogy nyíltan írjon róla. 27 (A téma kihagyásának talán az is oka lehet, hogy Gion felelős beosztásban, az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének élén beosztottjaira tekintettel sem akart provokatív szöveget közölni.)

Az olvasónak az is meglepő lehet, hogy a legnagyobb „vajdasági magyar” regény majdnem ezer oldalán összesen csak egyetlen oldalon, ott is mindössze kétszer szerepel a „vajdasági” melléknév. Először a nagyon ellenszenves, montenegrói származású jugoszláv rendőrfőnök, Vladan Drenovakovics,28 másodszor pedig az ő embere, a szintén rendkívül barátságtalan „Banai László elvtárs” mondja ki, aki ugyanakkor halálosan meg is fenyegeti Gallai Istvánt. 29 Ennek oka nyilván az, hogy a Vajdaság mint területi egység és földrajzi név is olyan konstrukció, amelyet a szerbek a magyarok rovására gondoltak el és alkottak meg, így Gion nem véletlenül idegenkedett – és igyekezett el is idegeníteni – tőle. Gyakrabban és természetesebben olvassuk nála a kicsit mesterkélt, de magyaros szemléletmóddal alkotott „Délvidék” földrajzi nevet; még többször a „Bácská”-t és a „Bánát”-ot. Gion többször finoman és szemérmesen a „táj” vagy a „vidék” szóval írja körül szülőföldje nevét, például: „Ez a lány is a mi tájunkról jött?”30; „Arról sokat beszélhetnénk, hogy ki a megszálló ezen a tájon.”31; „csángó magyarok jönnek a szerb telepesek helyére, és […] mindörökre nyugalmas marad ez a vidék”.32 A legotthonosabb „Szenttamás” helynevet azonban több mint kétszázszor olvassuk a tetralógiában. A település hivatalossá tett szerb neve az itteni 1848-as harcokra (és szerb győzelmekre) utaló ’szerb erőd’ jelentésű Szrbobrán;33 ez a név szerepel például Gion Nándor általános iskolai ellenőrzőkönyvén is,34 illetve a Virágos Katonában egyszer „szerb fészek”-ként35 olvasunk Szenttamásról, ami nyilván rájátszás a Szrbobrán névre. A település szerb nevét magyar szövegben viszont csak egyetlenegyszer olvassuk, és egy sötét alak, a félelemből jugoszlávvá lett Vékás Elek mondja ki. Ez a sértés, és az, hogy közben még fenyegeti is a más politikai oldalon álló nemzettársát, az életébe kerül.36

Gion rendszerváltás utáni regényeiben tehát nemcsak a történelmi eseményekkel kapcsolatos irónia újdonság, hanem a nyílt állásfoglalás a legkényesebb kérdésekkel, például a kisebbségi megmaradási stratégiákkal kapcsolatban is. Amikor Gion már szabadon tehette, Sütő Andrásnak „A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam” intelméhez hasonló túlélési taktikát mutatott be mint a kommunizmusban élő kisebbségi magyarok által követendőt: „A háborúban álljunk a győztesek oldalára, legyenek azok akárkik. Vonuljatok be a győztesek közé. De a harcmezőn ne hősködjetek. […] Ha valaki közületek élve marad és visszajön, itthon teljes erővel fogjon bele a hangos hősködésbe. Féltéglával verje büszkén a mellét, és bizonygassa mindenkinek, hogy a magyar ifjúság milyen elszántsággal harcolt a fasizmus ellen. Ezzel talán megmenthetitek egy csomó szenttamási ember életét” – mondja Gallai István a hozzá tanácsért forduló fiataloknak, akik a háború végén azon gondolkoznak, hogy beálljanak-e az antifasiszta Petőfi-brigádba. Máshol pedig Gion ezt adja Gallai István szájába: „– Agitálni fogsz ezeknek a patkányoknak? […] – Itt vannak a nyakunkon. Úgy néz ki, hogy elég sokáig itt maradnak. Együtt kell élnünk, ha élni akarunk. – Patkányokkal? – Az ember néha kénytelen patkánybajuszt növeszteni, hogy megmaradhasson embernek. A bajuszát bármikor leborotválhatja”37 – Gion persze ezt is csak 1990 után írhatta így le, de közéleti tevékenysége azelőtt is ilyen stratégiát követő emberre vallott. Elég, ha egy Dormán Lászlóval megesett „afférjára” utalunk. A hírszerkesztő Dormán az Újvidéki Rádió magyar adásában ugyanis azt mondta be arról a pártkongresszusról, amellyel kapcsolatban némelyek azt gondolták, hogy a Jugoszláviát feszítő feszültségek majd ott törnek a felszínre, hogy „holló a hollónak nem vájja ki a szemét”. Ezt követően az adás főszerkesztője, Gion irodájába hívatta Dormánt, majd ott hosszan és teátrálisan megrótta és megfenyegette. A fejmosás végeztével Dormán kérdésére: „Befejezted?”, Gion csak annyit felelt: „Megmondtam”, s közben magyarázatképpen az irodájában elhelyezett lehallgatókészülékek vélelmezhető irányaiba mutatott. Majd éles váltással megkérdezte Dormántól, hogy milyen italt kér.38 Ebben a megtörtént esetben is megjelenik a megfigyeltség alapélménye, ahogy más visszaemlékezők elbeszéléseiben is. Franyó Zsuzsa dramaturg Gion Nándorral, az újvidéki színház 1983 és 1986 közötti igazgatójával tett temesvári útjáról például azt is nyilatkozta, hogy „[…] még az ülepünk alatt is lehallgató-készülékek voltak”.39 Ez a tapasztalat már az 1972-es Postarablók című regényben is megjelenik: a gyerekszereplők lehallgatják a telefonokat, így átveszik a városka irányítását, és kijavítják, amit a felnőttek elrontanának. Ez, bár tekinthető társadalomkritikának is, még csupán kamaszos csínytevésként is értelmezhető. Az állandó megfigyeltség miatt érzett nyomasztó tehetetlenség természetesen majd csak a rendszerváltás után írott Izsakhárban válhatott regényszervezővé, ahol egy katonai távcső folyamatosan a főszereplő lakására mered, állandó félelemben tartva, és a vele való kommunikációra késztetve M. H. J.-t, az író alteregóját.40

Gion Nándor pályája kezdetétől a legvégéig saját magára és egész közösségére nézve is többször vetett számot a politikai szerepvállalás és a „helyezkedés” erkölcsi kérdéseivel. Számos ilyen vonatkozású története közül itt csak két nyilvánvaló példára mutatok rá. Példabeszéd a szelídített állatokról és az emberszabású növényekről című 1966-os novellájában a kutya- és a macskamentalitást: a kifizetődőbb és elegánsabbnak tűnő simulékonyságot versenyeztette meg a hűséges és alázatos kutyatermészettel. Egyik magatartás sem feddhetetlen erkölcsileg, ez is mutatja, hogy a diktatúrában túlélni akaró kisebbséginek olykor csak két rossz közül lehet választania. Egy kései nyilatkozatában pedig Gion saját politizálásával kapcsolatban általános érvénnyel beszélt a közéleti ember bepiszkolódásának örök veszélyéről: „Az alkudozások és házalások közben az ember óhatatlanul a politikához dörzsölődik, és óhatatlanul bemaszatolja magát. Minden szakmában maszatos lehet valaki, […] de ezt elintézheti reggelenként borotválkozás közben, amikor tükörbe néz, a politikai foltok azonban nehezebben halványulnak el, mert itt egy-egy téves lépés esetleg nagyon árthat más embereknek.” 41

Gion kommunista párttagsága mellett többek érdeklődését csigázta fel az utóbbi időben szabadkőművessége is. Erről elsőként az Aracs nevű délvidéki magyar folyóirat tudósított 2011-ben, illetve csak kérdéseket tett fel ezzel kapcsolatban,42 noha már korábban is létezett olyan könyvesbolti forgalomban kapható mű, amelyből Gion páholytagsága tudható volt. Jászberényi Józsefnek A magyarországi szabadkőművesség története című 2005-ös könyve 139. oldalán egy fényképes illusztráción látható a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy Kelet című folyóiratának egy 1994-es száma, amelyen az olvasható, hogy Gion Nándor a főszerkesztője. Gion halála után csaknem tíz évvel látott aztán napvilágot egy cikk, amely adalékokat közöl az író ilyen jellegű tevékenységéről.43 Gion első monográfusa, Árpás Károly kitűnő intuíciójára vall, hogy már monográfiájának címével is az építkezésre utal: a 2008-ban megjelent kötet címe Az építő-teremtő ember.44 A vaskos kötet utolsó fejezetének címe úgy kezdődik, hogy Kő rakódik kőre, illetve a monográfia utolsó bekezdésének sorai is kőműves-szimbolikát mutatnak, minthogy ezek állnak benne: „Amikor műveket ír az író, amikor könyveket ad ki a kiadó, akkor tulajdonképpen emberi kultúránk Nagy Falát emeljük. […] Gion Nándor ősei kőművesként érkeztek a törökdúlta Szenttamásra. A család történetében vissza-visszatérő szakma másfajta megvalósítása a szépírás: nem téglák, hanem szavak sorakoznak, ebből épülnek mondatok, bekezdések, fejezetek-kistörténetek, regények-könyvek…”45 Gion 1993-as felvétele után több írásában is találkozunk a szabadkőművesség tematikájával (Saját kezűleg, Borsszóró [pepperbox] revolver, Kőfaragók ünnep előtt, ill. az Ez a nap a miénk egy részlete). Annyit mindenképpen érdemes itt megemlíteni, hogy Gion a saját apját, Gion Mátyást, aki foglalkozására nézve valóban kőműves volt, páholytagsága előtti írásaiban – jól beazonosíthatóan – „az Ácsmester”-ként,46 illetve „Romoda, az ácsmester”-ként47 idézte. Ugyanő, akit falujában a „Kis Gion”-ként emlegettek, az 1996-tól közölt Ez a nap a miénk-ben már mindig az író által kreált „Kis Kőműves” becenéven szerepel. (Az identitás megkonstruálásának tipikus vonása, hogy előzményeket keres magának!) Sőt, az említett regény legfontosabb fordulatánál, amikor eldől, hogy egy szűk kapun átmehet, és folytatódhat a délvidéki magyar élet – és a regény is –, amikor tudniillik Gallai István 1944 őszén megmenekül a községházán a pribékek kezéből, akkor az őt kimentő, illetve az ártatlansági bizonyítványt kiállító szerb földbirtokosokról, tehát a túlélés kulcsjelenetének legfontosabb pozitív szereplőiről kiderül, hogy szabadkőművesek. Gallai István nekik köszönheti az életét, és a megmenekülése utáni kábulatában meglepő módon az a legfontosabb dolga, hogy a szabadkőművességről kérdezze megmentőit: „– A Rojtos Gallainak megígértem, hogy épségben hazamehet – mondta Sava Jakšić. – Pecsétes írás kellene arról, hogy ártatlan. […] Persze tudom, hogy nem ártatlan, hagynom kellett volna, hogy darabokra fűrészeljék, de hát tartozom neki. […] – Hát akkor add ki neki a papírt, és széledjünk szét békességben. – Ez kicsit szabadkőműves-ízű búcsúzkodás. – Mégis mozog a föld. Csak éppen rosszul. – Galilei? – Igen. – Nem rossz páholy. […] Ketten maradtunk Đorđe Belićtyel, és én bambán megkérdeztem: – Milyen páholyokról beszéltek? Unottan intett a kezével. – Ülj le valahová. […] – Megkapom azt a pecsétes papírt? – Természetesen. A szabadkőművesek állják a szavukat. – Ki a fenék azok a szabadkőművesek? – Đorđe Belić legyintett. – Te nem tartozol közéjük. Meg azok a vörös csillagos legények sem, akik behoztak.”48

Gion Nándor szabadkőművességgel kapcsolatos novelláiról annyit érdemes még itt megjegyezni, hogy karakteres szereplőjük dr. Rónay Antal világhírű nyugdíjas vegyészmérnök figurája. Gion narrátora „a Fehérhajú Szabadkőműves” néven emlegeti őt, és vele kapcsolatban többek között olyan népszerű témát is érint, mint a szabadkőművesek vélelmezett felelőssége Trianonért, és általa elhárítja róluk (illetve „magukról”) az ezzel kapcsolatos felelősséget: „Kapuvári Zoltán öblös hangon átkozta a szabadkőműveseket, külön a magyar szabadkőműveseket, akik szerinte az első világháborúban példátlanul aljas módon agitáltak hazájuk és az egész magyarság ellen […]. A Fehérhajú Szabadkőműves kissé vékonyabb hangon, de azonos hevességgel vitázott, elismerte, hogy néhány magyar páholy tagjai valóban galádul viselkedtek hazájukkal szemben, a többség azonban lojális és önfeláldozó volt, és a szabadkőművesek ma is a hazafiságra és a Bibliára esküsznek, lényegében tehát makulátlan állampolgárok.”49

Eddig talán még arra sem mutattak rá, hogy ahogy a Gion gyerekkorának élményeiből merítő „ifjúsági” tetralógia a négy évszakot fedi le (A kárókatonák még nem jöttek vissza: nyár, Sortűz egy fekete bivalyért: ősz, Az angyali vigasság: tél, Zongora a fehér kastélyból: tavasz), úgy a Gion nagyapja életéről írott „felnőtt” tetralógia, a Latroknak is játszott köteteiben is felfedezhető, hogy egyenként hangsúlyosabban jelenik meg bennük egy-egy évszak. Ráadásul a tetralógia regényei az emberi élet egy-egy korszakát is példázzák. A Virágos Katona természetesen a tavasznak és a gyermekkornak feleltethető meg: Gallai István gyerekkora az idilli(ként felidézett) békeidőkben zajlott. Ennek vetett véget az első világháború, ahonnan Gallai a realitással való szembenézést tovább már elkerülni nem tudó felnőtt férfiként tér haza. Ezt követi a Rózsaméz, amely a fiatal felnőttkor és az ahhoz illő évszak, a nyár regénye. Míg az első regény címében a virág, a másodikban a méz a hangsúlyos jelentéselem, ami a regények tartalmán felül is erősíti az évszakokkal kapcsolatos asszociációinkat. Az Ez a nap a miénk című regény az érett, majd az illúzióvesztett férfikor, a télbe forduló ősz regénye. Benne a leghangsúlyosabb részek 1944 őszét, majd telének elejét: az újra vajdaságivá lett délvidéki magyarok legembertelenebb hónapjait mutatják be. A kötetzáró Aranyat talált-tal pedig megérkezik Magyarországra a korábbi kötetekben már emlegetett orosz tél. S bár a regényfolyam a Kálvárián végződik, abból az ironikus mozzanatból például, hogy Rusznyák Maris, egy kiöregedett rosszlány kutat már csak a Krisztus térde mögé dugott kincsek után, abból is látszik, hogy ez már nem az a tavasz, nem az a feltámadás, mint a Virágos Katona cselekményének idején volt.

Összegzésül elmondható, hogy a diktatúrában felnőtt, benne már-már magabiztosan mozgó írónak a szabadságban új keretek, új fogódzók után kellett néznie. A paradigmaváltás be is következett: a körmönfontságot fokozatosan az ironikus tálalás váltotta fel. Gion kellő iróniával korszerű módon úgy tudta továbbmesélni érdekes történeteit, hogy közben meg is védte magát attól, hogy túlzásokba essen.

Jegyzetek

1 L. részletesebben: Kurcz Á. I., A németek szerepe Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában, Kortárs, 2015/3.

2 Vö. Kurcz Á. I., Gion Nándor temetői, Forrás, 2014/3, ill. Uő, A katonák még nem jöttek vissza. Elhallgatások és allegóriák Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában, Forrás, 2015/3.

3 Az életműkiadásban a Virágos Katona 191, a Rózsaméz 245, az Ez a nap a miénk pedig 251 oldalt foglal el.

4 Gion Nándor, Ez a nap a miénk [1996–1997]= Uő, Latroknak is játszott, Noran, Budapest, 2007457.

Uo., 591.

Uo., 586.

Uo., 545.

Uo., 497.

9 Vö. Gerold László, Gion Nándor, Kalligram, Budapest, 107.

10 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 452.

11 Vö. Gion Nándor, Keresztapámról és hitvallásaimról [1996] = Uő, Véres patkányirtás idomított görényekkel, Noran, Budapest, 2012, 7–8.

12 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 524.

13 Uo., 454ill.616.

14 Uo., 457.

15 Vö. Gion Nándor, Virágos Katona [1973] = Uő, Latroknak…, i. m., 179.

16 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 451–452.

17 Uo., 569.

18 Uo., 592.

19 Gion Nándor, Aranyat talált [2002] = Uő, Latroknak…, i. m., 711.

20 Uo., 738.

21 Uo., 715.

22 Uo., 774.

23 Gion Nándor, Mint a felszabadítók [1994.]= Uő, Műfogsor az égből, Noran Libro, Budapest, 2011, 405.

24 Gion Nándor, Aranyat talált, i. m., 793.

25 Uo., 706, ill. 708, ill. 719, ill. 753, ill. 754.

26 Uo., 708.

27 Gion Nándor, A jószagú szerzetes [1991.] = Uő, Műfogsor…, i. m., 274.

28 Gion, Aranyat…, i. m., 894.

29 „A vajdasági magyarok nagy többsége szereti Jugoszláviát. Hazájának tekinti, és kész megvédeni mindenki ellen. Testvériségben és egységben élünk. Az elvetemült embereket, akik hazánk kárára ügyködnek, kiirtjuk magunk közül.” Uo., 895.

30 Uo., 796.

31 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 625.

32 Uo., 496.

33 „1849ik év ota mellék Szerbobrán nevett nyert, mely tsak a környékbe ösmeretes.” Kuszli István szenttamási bíró 1864-es adatát közli: Papp György – Rajsli Ilona, Bácskai helységek Pesty Frigyes 1864. évi kéziratos helynévtárában, Logos-print, Tóthfalu, 2006, 195.

34 Lelőhely: Gion Nándor Emlékház, Szenttamás, Popovača Venac 30.

35 Gion Nándor, Virágos Katona, i. m. = Uő, Latroknak…, i. m., 174.

36 Gion, Aranyat talált, i. m., 859.

37 Gion, Ez a nap a miénk, i. m., 657,ill.696.

38 Dormán László személyes közlése nyomán.

39 Gion Nándor rádiós és színházi évei: Beszélgetés Franyó Zsuzsanna színházi dramaturggal és Vajda Tibor rádiós rendez ővel , elhangzott a Szenttamási népkönyvtárban 2014. február 7-én, Németh Dezső hangfelvétele.

40 Pl.: „M. H. J. riadtan elkapta tekintetét, de aztán megint szembefordult a katonai távcsővel. Szerette volna kifürkészni, hogy ki van mögötte, a kis színházi látcsővel azonban nem sokra ment a hatalmas katonai látcsővel szemben. Hiába meresztette a szemét, senkit sem sikerült meglátnia.” Gion Nándor, Izsakhár [1994] = Uő, Börtönről álmodom mostanában, Noran, Budapest, 2008, 474.

41 Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván, Latroknak is játszott…„…a múzsák nem hallgattak el, de igen-igen megkeseredtek…” Beszélgetés Gion Nándorral [1993] = Gion, Véres patkányirtás…, i. m., 243.

42 Gion Nándor szabadk őműves volt?, Aracs, 2011/4, 100.

43 Benedek Szabolcs, Gion Nándor és a szabadkőművesség, Élet és Irodalom, LVI. évfolyam, 17. szám (2012. április 27.), 13.

44 Árpás Károly, Az építő-teremtő ember. Gion Nándor életművéről, Bába, Szeged, 2008.

45 Uo., 417.

46 Pl. Gion Nándor, Keresztvivő a Keglovics utcából [1966]= Uő, Műfogsor…, i. m., 40.

47 Pl. Gion Nándor, Ezen az oldalon [1971]= Uő, Műfogsor…, i. m., 59.

48 Gion Nándor, Aranyat talált [2002], i. m., 642–643.

49 Gion Nándor, Borsszóró (pepperbox) revolver, [1999] = Uő, Műfogsor…, i. m., 517.

Elolvasom
„Pusztulásra ítélt temetők” (1. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. május 1.)

„Pusztulásra ítélt temetők” (1. rész)

Az identitás szempontjából érdekes helyszínek

A temetők Gion Nándor prózájának a legfontosabb helyszínei közül valók, ez indított arra, hogy behatóbban elemezzem művekbeli szerepüket. Michel Foucault francia filozófus térelméleti megközelítésére támaszkodtam, mivel a heterotópia fogalma, illetve az erről való gondolkodás, a „heterotopológia” a temetők esetében különösen jó értelmezési keretet nyújt. Foucault heterotópiáknak nevezi az olyan valós tereket, amelyek az összes többi térrel kapcsolatban állnak, de minden más helyszíntől különböznek. Ezek a helyek egy adott kultúrában megtalálható minden egyéb létező helyszínt egyszerre képviselnek: reflektálnak rájuk, szólnak róluk – mégis kívül esnek minden más helyen.[1]

Foucault tanulmányában a tükör jelenségének és a temetőknek a nyugati kultúrában betöltött szerepével érzékelteti a heterotópia fogalmát. A tükör olyan valós létező, amely visszahat arra a helyre, ahol a tükörben önmagát szemlélő áll. A szemlélő a tükröt nézve először a saját hiányát érzékeli ott, ahol valójában áll, mivel „odaát” látja magát; majd pedig a virtuális „odaáti” nézőpont segítségével határozza meg a valós helyét. A tükör azért heterotópia, mert a helyet, ahol a szemlélő áll, egyszerre teszi a teljes környező térrel viszonyban álló valóságos hellyé; de irreálissá is, mivel az „odaát” lévő virtuális ponton keresztül képződik meg.

A temetők is értelmezhetők egyfajta tükörként, mivel olyan terek, amelyek a mai európai kultúrában a települések perifériáján, tehát „máshol” helyezkednek el, mégis kapcsolatban állnak az adott település vagy társadalom összes helyszínével, hiszen minden családnak, minden lakosnak vannak hozzátartozói a temetőkben, így az adott település társadalmának képe tükröződik bennük.

Foucault hét pontja
Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.[2]

 

1. „Válságterek”

Minden kultúrában vannak úgynevezett válság-heterotópiák és úgynevezett deviancia-heterotópiák. Az előbbiek olyan kivételezett szakrális vagy tiltott terek, amelyek azoknak vannak fenntartva, akik a közösséggel való viszonyuk alapján a válság állapotában vannak; a másik, ezekkel rokon helyekre azok kerülnek, akiknek viselkedése a közösség normáitól eltérő, deviáns. Kultúrkörünkben az előbbiek közé sorolja Foucault például a nászéjszaka helyszínéül szolgáló szállodát; utóbbiak közé a pszichiátriát és a börtönt, a kettő határterületére pedig az öregek otthonát.

Gion kamaszkori „válságában” az azelőtti nap, hogy életében először és végleg munkába állt, a közeli zsidó temetőben búcsúztatta el gyermekkorát: „leültem a sírok közé, belegondoltam, hogy teljesen megváltozik az életem, és elbőgtem magam. Akkor sírtam igazából utoljára eddigi életemben”.[3] Gion a német temetőbe vonult el aztán tanulni, amikor az egyetemi felvételire készült.[4] Az utóbbit jelképes cselekedetként is értelmezhetjük: ő, aki közössége legelkötelezettebb krónikásává lett, az ősök sírjain készült fel arra, hogy megőrizze és továbbadja hagyományaikat és emlékeiket.[5] Hogy ez mennyire jól sikerült neki, arról nem sírfelirata vall, de majdnem: a szülőházán lévő emléktábla mint szenttamási (és nem pedig például mint vajdasági, délvidéki vagy magyar) íróról emlékezik meg róla.[6]

A temetők a Zongora a fehér kastélyból című regényben mint de­vian­cia-heterotópiák is feltűnnek. Dimitrij, a sokak által néma őrültnek tartott orosz katonaszökevény csak ott lelhet nyugalmat:

Alig látogatta már valaki a két pusztulásnak indult kis temetőt, legtöbbször talán Dimitrij, az orosz katonaszökevény járkált errefelé ásóval a vállán, és minden értelmesebb cél nélkül. Dimitrij egyébként most is ott volt a zsidó temetőben, a Lusztig család sírboltján üldögélt, ásójára támaszkodva lógatta bozontos fejét, talán a nagy Oroszországról gondolkozott, de lehet, hogy azon csodálkozott, hogy ő hogyan maradt még életben e sok halott között.[7]

Ám Dimitrij temetői tartózkodása sem teljesen zavartalan, hiszen a temető olyan szakrális vagy tiltott tér is, ahová csak bizonyos jogosultságokkal lehet belépni (lásd majd az 5. pontot), és ezeknek meglétét a temető önkéntes őre, az utolsó szenttamási zsidó asszony nem feltételezi róla. Sírrablónak nézi,[8] holott: „Én a temetőben szoktam imádkozni – mondta Dimitrij. – Itt nagyon csöndes a német temető és a zsidó temető. Ott szoktam néha imádkozni.”[9]

2. Szerepváltó terek

Egy közösség a történelme során precízen meghatározott rendeltetésű heterotópiáinak adhat új, az eredetitől eltérő funkciót. Ha az adott hellyel összefüggő kérdéskörről vallott felfogása változik, azzal párhuzamosan a vele kapcsolatos heterotópiájának a szerepe is átértékelődhet. A temetők mint heterotópiák szerepének átértékelődése földrajzi elhelyezkedésük változásán is jól követhető. A települések perifériájára kerülésük, ugyanakkor a halottkultusz felértékelődése tükrözi, hogy hogyan változott civilizációnknak a halálhoz és a halottakhoz való viszonya, illetve a halhatatlanságban való hite az elmúlt évszázadokban.

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      Michel Foucault (1926–1984) francia filozófus Eltérő terek című műve volt jelen írásom gondolatmenetének vezérfonala. Sutyák Tibor ford. = Nyelv a végtelenhez – Tanulmányok, előadások, beszélgetések, Latin Betűk, Debrecen, 1999, 147–155. A tanulmány másik magyar fordítását Erhardt Miklós az exindex online képzőművészeti folyóiratban 2004‑ben jelentette meg Más terekről címmel, és itt érhető el: http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253

[2]      Erhardt Miklós jegyzetei szerint Foucault ezt az 1967-ben írott előadásjegyzetét csak 1984 tavaszán engedte – revízió nélkül – nyomdába. Az eredeti francia kiadásnak a következők a bibliográfiai adatai: Dits et écrits, 1984, Des espaces autres [= ’Más helyekről’] (előadás jegyzete, ­Cercle d’études architecturales, 1967. március 14.), Architecture, Mouvement, Continuité, n’ 5, 1984. október, 46–49. Foucault szövege Erhardt szerint is tele van homályos megfogalmazásokkal, és hozzá kell tennem, hogy emiatt nyitott kérdésekkel is, ezért a francia eredetinek mindkét magyar fordítását használtam.

[3]      Nagybátyámról [1994] = GNÉ/5., 36.

[4]      Uo., 38.

[5]      Kimeríthetetlen forrás. Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire [1981] = GNÉ/5., 208.

[6]      Az emléktábla képe megtalálható itt: http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2004/mar/10/kepek/gion16.jpg

[7]      Zongora a fehér kastélyból [1993] = GNÉ/3., 476.

[8]      Uo., 477–478.

[9]      Uo., 497.

Elolvasom
„Pusztulásra ítélt temetők” (2. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. május 1.)

„Pusztulásra ítélt temetők” (2. rész)

Az identitás szempontjából érdekes helyszínek

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

3. Többszerepű terek

Heterotópiának számítanak azok a helyek is, amelyek zavarba ejtenek azzal, hogy saját egyetlen helyszínükön képesek megjeleníteni több, egymással önmagukban inkompatibilis, akár egymásnak ellentmondó teret. Kultúrkörünkben a színház lehet példa, mivel a színpadon olyan helyszínek követhetik egymást, amelyek egymástól idegenek. Keleten a kert hasonlóan gazdag jelentésekkel és tulajdonságokkal felruházott kulturális tér.

Gionnál a (pusztuló) temetők is képesek saját egyetlen helyszínükön megjeleníteni több különböző funkciójú teret: többek között a múlt, az emlékezés és a kultusz helyét, a játék és a pihenés terét, ugyanakkor és egyidejűleg a földhözragadt praktikum terét is. Ám a temető Gionnál elsősorban mégis kert: paradicsomkert, ami az eszmények kertje – de az ártatlanság elvesztésének kertje is. Az angyali vigasság című regényben valószínűleg egy felnőtté válási beavatási rítusról olvasunk, amikor két belevaló fiú „fogadásból” egy héten át boszorkányhírű asszonyok sírján alszik a temetőben.[1] Az Ezen az oldalon hősei szexuális beavattatására is a temető végében kerül sor: a kisfiúk itt leskelődnek a méhész lánya, „Szent Erzsébet” után,[2] aki később itt veszíti el ártatlanságát. A fiúk is itt vesztik el illúzió­jukat és nőnek fel, amikor ráébrednek, hogy eszményük már nem tiszta. Ezért a szépnek és – mivel halottról van szó – változhatatlanul tisztának tartott Gizike Schladt sírján állnak bosszút. Amíg hittek a tiszta szerelemben, rituálisan virágot hordtak Gizike sírjára, valahányszor meglesték meztelenül fürdő szerelmüket,[3] de miután csalódtak eszményükben, ugyancsak jelképes cselekedetet végeznek: összetapossák a virágokat, és szétzúzzák a síron lévő fényképet.[4] Az összetört fénykép helyreállításának kísérlete eleve kudarcra van ítélve: az elveszett illúzió sosem állhat helyre, Gizike Schladt képét sem lehet újrafényezni.[5]

4. Idő- és értékszembesítő terek

A heterotópiáknak gyakran a hagyományos időn kívülre mutató üzenetük van, idő- és értékszembesítő képességűek: kizökkentik az embereket hagyományos időérzékelésükből, időfelfogásuk relativitásával szembesítik őket. Ezek a terek ezt jellemzően vagy (látszólagos) állandóságukkal, kvázi-örökkévalóságukkal, vagy szerepük, működésük hangsúlyozott időszakosságával érik el. A változó időben a változhatatlan múltat összegyűjtő és bemutató, ezáltal a jelent a múlttal szembesítő könyvtár és múzeum mellett a temető is példaként kínálkozik. Puszta léte is az örökléttel, vagy legalábbis a folyamatos elmúlással szembesíti a jelenben (még) élőket. Foucault példaként említi az év nagyobb részében üres és kihalt üdülőfalvakat, és azokat a vásártereket, amelyek csak évente néhányszor népesülnek be árusokkal.

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      Az angyali vigasság [1985] = GNÉ/3., 448.

[2]      Ezen az oldalon [1971] = GNÉ/4., 115.

[3]      Uo., 118–119.

[4]      Uo., 124.

[5]      Uo., 143.

Elolvasom
„Pusztulásra ítélt temetők” (3. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. május 3.)

„Pusztulásra ítélt temetők” (3. rész)

Az identitás szempontjából érdekes helyszínek

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

A Kálvária

Gion műveiben is van ugyanilyen szerepben vásártér[1] és strandi öltözőfülke[2] is, de – megint csak a temetők mellett – ilyen típusú heterotópia nála tetralógiájának egyik legfőbb színtere, a Kálvária is, ahol csak évente egyszer, húsvétkor gyűlnek össze a hívők: „Nagyszombaton és húsvét napján elözönlötték ugyan a hívek a Kálvá­riát, kinyitották a fehér kápolnát is, buzgón imádkoztak, de a húsvét gyorsan elmúlott, a kápolna bezárult, az emberek mentek a dolguk után, újabb egy évre elfelejtették a Kálváriát”,[3] illetve: „az irgalmas tukiak is csak a húsvét előtti napokon jöttek át ide imádkozni, és természetesen nagyszombat estéjén a feltámadást ünnepelni, dologidőben azonban rajtam kívül feléje sem nézett senki”.[4] Ha máskor is vannak emberek a Kálvárián, az számít a normálistól eltérőnek. Nagy bajt jelez, amikor a háború alatt sokan imádkoznak itt: „Hirtelen valami furcsa, egyhangú mormolást hallok, felnézek, és földbe gyökereznek a lábaim. A Kálvária feketéllik az emberektől. […] Húsvét van talán? Nem, húsvét elmúlt, majdnem egy hónapja, akkor még hadifogoly voltam. Egyszerű, közönséges tavaszi vasárnap van.”[5] Török Ádám azért hordja ide rablott kincseit, mert itt senki sem keresi majd;[6] a folyton a Kálvárián időző Rojtos Gallai Istvántól pedig e furcsa szokása miatt tartanak is az emberek: „A tuki dombon éjszaka is hallani lehetett, ahogyan a megfeszített Krisztusnak citerázott. Az emberek féltek magától, és keresztet vetettek, ha éjjelenként citeraszót hallottak a Kálváriáról.”[7]

A temetők

Gion temetői nemcsak azért idő- és értékszembesítők, mert évente egy-két alkalommal, például halottak napja környékén népesülnek be élőkkel, hanem azért is, mert folyton és „örökké” emlékeztetik az itt maradottakat halott személyekre, vagy akár egész – kiirtott vagy elüldözött – közösségekre is, akik már többféle értelemben is „odaát” vannak. Sőt, még akár korszakokra vagy eszmékre is, amelyeket máshol, máshogy emlegetni sem szabad. És nemcsak – olykor szimbolikus – síremlékekkel, hanem rendhagyó emlékezésaktusokkal is, mint amilyen a sírkerülés babonája vagy a temetőfalnál leadott dísztűz a Sortűz egy fekete bivalyért című regényben. Mindezekről később bővebben lesz még szó.

5. Elszigetelt/tiltott terek

A heterotópiák általában nem szabadon megközelíthetők, mint egy köztér, hanem egy bizonyos feltételek megléte esetén működő nyitó-­záró rendszer részlegesen elszigeteli őket a külvilágtól. Az ilyen helyekre vagy kötelező a belépés, mint a laktanyába, a börtönbe (és előbb-utóbb persze valamennyiünknek a temetőbe), vagy bizonyos rítuson, megtisztuláson kell átesnünk, bizonyos gesztusokat kell megtennünk, hogy bebocsáttassunk, mint némely szakrális tér esetében.

Fogda és fegyenctelep

A temetőkön kívül Gion Börtönről álmodom mostanában című regényében ilyen helyszín a fogda is, ahová a szereplők igyekszenek (!) bejutni, hogy legyen fedél a fejük fölött. A regényben a többféle büntetés-végrehajtási intézmény pedig olyannyira tükrözi, illetve leképezi a kinti, a szabad világot, hogy ezáltal a „kint” és a „bent” határvonala teljesen elmosódik, egyenlőségjel kerül közéjük, sőt akár fel is cserélődnek. Ahogy olvassuk is: „A börtönélet és a szabad élet között az a különbség, hogy az egyik helyen pezsgőt, a másik helyen teát isznak.”[8] A regény végén pedig: „– Most nem vagyunk börtönben – mondta Lakner Feri. – Nem? – kérdezte Dániel. Erre elég sokáig hallgattunk mindannyian.”[9] Nem véletlen a regény címe és témája, hiszen ahogy Gion a regényírás koráról nyilatkozta: „akkor került Milosević hatalomra Jugoszláviában, és tényleg börtönről álmodtunk elég sokan.”[10]

A postaépület

A fegyenctelephez hasonló szerepű a Postarablók című Gion-regény fő helyszínéül szolgáló postaépület is:[11] az ide való bejutás szintén körülményes és áhított dolog, az odabent kifejlődő események pedig az egész társadalom működését karikírozzák, így a „felnőttek” világának – valójában az egész társadalomnak – görbe tükröt tartanak. Ezt az üzenetet emeli ki, hogy a regény elején és végén is az „Ember, az akarok lenni…” kezdetű lakodalmi dalt trombitálja az egyik gyerekhős.[12]

6. „Vágyterek”

Némely heterotópiának az a feladata, hogy illúziókkal teli teret teremtsen meg azért, hogy hétköznapi élettereink szintén illuzórikus volta lelepleződjék a közte és a heterotópia között meglévő különbségekkel és hasonlóságokkal szembesülve. Van olyan heterotópia is, amely hétköznapi tereink tökéletlensége miatti kárpótlásként olyan valós térként szolgál, amely annyira tökéletes, annyira jól elrendezett, amennyire átlagos tereink rendezetlenek és tökéletlenek. Az első csoportba tartozik Foucault szerint több régen volt híres nyilvánosház; a másodikba pedig azok az utópisztikus elvek szerint fölépített, falanszterszerű gyarmati telepek, amelyek „Isten országát” akarták megvalósítani a Földön.

„Helyek” Gallai és Gilike mesevilágaiban

Ezekkel a heterotópiákkal érzem rokonnak Gion tetralógiájában azokat a nem valós tereket, amelyek csak Gallai István fantáziájában léteznek. Akkor ismerjük meg ezeket, amikor a szeretőinek mesél róluk, hogy szédítse őket:

A vízen fehér hajók úsztak, a parton hatalmas fűzfák, nyárfák, jegenyék álltak, a nagy folyók mellett sűrű erdőségek vannak, és az erdőkből esténként őzek és szarvasok járnak a folyóra vizet inni. – Nappal? – Nappal piros arcú fiatal lányokat láttam a fák alatt, vidámak voltak, folyton nevettek. – Milyen ruha volt rajtuk? – Virágmintás ruha. De ha fürödni mentek, akkor meztelenre vetkőztek. Akkor voltak a legszebbek, én meg fiatal voltam.[13]

Hasonlóképpen képzeletbeli az a hely is, amelyről Gallai a gyerekeinek mint a rózsaméz lelőhelyéről mesél: „– Hol csinálják a rózsamézet? – kérdezte a kisfiú. – Messze innen – mondta Gallai István. – Egy magas fa tetején van a palotájuk, ott csinálják a rózsamézet. – Mi az a palota? – Egy gyönyörű ház, amelynek négy tornya van. […] – Milyen magas az a fa? – kérdezte a kisfiú. – Rettenetesen magas. A koronája nem is látszik. A törzse meg teljesen sima, senki sem tud felmászni rá, hogy ellopja a rózsamézet.”[14] Idetartozik a művészet vigasztalását jelképező illuzórikus és önfeledt belső világ is, amelyet Gilike teremt magának, amikor az ujjaival játszva kizárja a külvilágot: „Gilike arcát néztem, és elakadt a lélegzetem. Amint játszani kezdett, megváltozott az arca: kipirult, megnyugodott, olyan volt, mint a békésen alvó kisgyerek arca, s egyszer csak mintha nevetni kezdett volna. Mintha komoly arccal nevetett volna.”[15] Illetve: „Csak olyankor volt szerencsétlen, ha nem játszott az ujjaival. Olyankor szörnyű volt az arca, mintha állandóan görcs szorította volna a fejét. De amint elkezdett játszani az ujjaival, mindjárt megváltozott, boldogabb volt bármelyikünknél. Figyeltem az arcát, még nevetett is, amikor elmondta nekünk azokat a történeteket.”[16]

Stációkép és képeslap

Bár a fenti „helyeket” Foucault inkább az utópia kategóriába sorolná, leginkább itt említendők, ahogy azok a „helyek” is, ahová Gallai István a jelen keserűségei elől menekülve akkor kerül, amikor a Kálvária egyik stációképén a Virágos Katonát szemlélve révületbe esik, például: „Most jöttem Brazíliából. Láttam Istvánt és Sándort. Egészen közelről láttam őket. A tenger mellett ülnek a puha homokon. Melegen süt a nap, de az ő fejük felett egy nagy tarka napernyő van.”[17] A Virágos Katona képe, illetve a kép segítségével előhívott belső „tér” mellett a háborúban az otthont jelentő képeslap is tekinthető az „ideáti” valóságot sűrítő, azzal vitázó, illetve számára megoldást kínáló tükörszerű képződménynek, illuzórikus helynek. Annál is inkább, mert – ahogy olvassuk is a regényben – Gallai számára a fronton „a Kálvária oszlopaiba falazott képeket helyettesítette”.[18]

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      Például: „A vásártérre mentünk, itt most nem volt senki, csak mi ketten a nagy füves téren, szorosan egymás mellett.” Testvérem, Joáb [1968–1969] = GNÉ/3., 179.

[2]      „[…] fürödni sem járt oda többet senki, az iszapból nád nőtt ki, a kabinokba pedig nyáron és ősszel boszniai idénymunkások költöztek be, akik kukoricatörés után bezárták a kabinokat és hazamentek.” Uo., 144.

[3]      Virágos Katona [1973] = GNÉ/1., 123.

[4]      Uo., 25.

[5]      Uo., 176–177.

[6]      „Török Ádám felugrott, megkerült engem, és egy kis csomagot húzott elő a fekete Megváltó lába mögül. Kibontotta a csomagot: három gyémánthegyű üvegvágó volt benne. Henrik Pfeiffernek, a német üvegesnek az üzletéből lopta őket.” Uo., 154.

[7]      Rózsaméz [1976], 305.

[8]      Börtönről álmodom mostanában [1990], 459.

[9]      Uo., 466.

[10]     Idézi: Elek Tibor, Gion Nándor írói világa, Noran, Budapest, 2009178.

[11]     Postarablók [1972] = GNÉ/3., 91–164.

[12]     A dalnak – az azt ismerőkből előhívott – további szövege ez: „Ember, az akarok lenni, Nékem nem parancsol senki, Letészem a büszke legénységem, Sej, ölelem a kedves feleségem…”

[13]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 483.; Vö. még: Uo. 486, 488–491, 520, 526.

[14]     Rózsaméz [1976], 268–269.

[15]     Virágos Katona [1973], 79.

[16]     Uo., 88.

[17]     Uo., 98.

[18]     Uo., 166.

Elolvasom
„Pusztulásra ítélt temetők” (4. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. május 5.)

„Pusztulásra ítélt temetők” (4. rész)

Az identitás szempontjából érdekes helyszínek

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

Megjegyzés a Virágos Katona misztériumához

A Virágos Katona stációképe olyan műalkotásként is funkcionál a regényben, amelynek saját öntörvényű belső világát a regényszereplők érvényesnek fogadják el, noha provokatívnak is tartják: „a kőoszlopokba épített képeket nézegettük, és együtt találgattuk, vajon miért is boldog a Virágos Katona”.[1] A nevezetes stációkép az egész rajta kívül álló valóságot értelmezi, ugyanakkor ellent is mond neki. A regény főszereplője így foglalja össze a Virágos Katona üzenetét/tanítását: „Ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják.”[2] Ebben a mondatban „kép”-en az egész, a Virágos Katona belső világáétól különböző boldogtalan „kül”-világot kell érteni; a kilépés pedig a körülményektől független egyéni belső függetlenség, szabadság és boldogság megteremtését jelenti.

A Virágos Katona misztikuma ugyanakkor kontrasztban áll az egész regényfolyam, illetve a teljes életmű kvázi realizmusával is. Mivel az összes többi regényrészlettel inkompatibilis, ez által a momentum által még valóságosabbnak fogadjuk a regény teremtett világának a rajta kívül álló egészét. A Virágos Katonát ugyanis olyannyira erősen jellemzi a fantasztikum, hogy a regényszereplők által – egyes formáiban – köznapiként elfogadott misztikum határain is kívül áll: még a mindentudó kártyajós, Szentigaz sem tud rájönni boldogságának okára:

Keverni kezdtem a kártyát, és a Virágos Katonára gondoltam. Aztán az asztalra tettem a hetedik lapot: ismét a makk király volt. Még kétszer összekevertem a paklit, és a makk király mellé kiraktam a zöld királyt és a piros tízest is. A Szentigaz felszisszent, amikor meglátta őket. Rákönyökölt az asztalra, sokáig nézte a három kártyalapot. Jobban izzadt, és jobban erőlködött, mint amikor először jósolt nekem. Néha még keservesen fel is nyögött. És nem szólt egy szót sem. Később, amikor már valamennyien türelmetlenül feszengtünk az asztal körül, lassan felém fordult, és szemrehányóan megkérdezte tőlem: – Élő emberre gondoltál? – Nem… Nem egészen – dadogtam megrökönyödve. – Elfáradtam – mondta a Szentigaz […].[3]

A Virágos Katona tehát mint műalkotás a műalkotásban – autonóm, sőt misztikus kép a valószerű szövegben – saját irrealitásával, sőt fantasztikumával a realitás érzetét, a valóságosság illúzióját kölcsönzi a regény vele kontrasztban álló teljes egészének.

7. Önmagukba zárt mozgó térdarabok

Foucault a legigazibb heterotópiának, a hajónak – mint úszó térdarabnak, mint önmagába zárt (hely nélküli) helynek stb. – sokrétű jelentéseivel is foglalkozik, rámutatva, hogy a hajó miért is vált olyan fontos toposszá és a képzelet gazdag forrásává az irodalomban. ­Gion több elbeszélésében a hajó, más történetekben pedig a vele nagyon sokban rokon vonat toposza is megjelenik. Utóbbira a legjobb példa a Nem baleset lesz című novella,[4] amely végig egy elátkozott köztes-európai „seholt” jelképező vonaton játszódik; az Engem nem úgy hívnak című regénynek[5] pedig egy ismeretlen helyről jövő, majd váratlanul eltűnő, a boldogságot szimbolizáló uszály az egyik legfontosabb színtere.

Ugyanakkor a Latroknak is játszott tetralógia főhősei, a mezőőr Gallai István és a haramia Török Ádám kenyérkereseti módjuk által lesznek képesek a legtöbbek által elérhetetlen „folyamatos máshol levés” – tehát szintén egyfajta heterotópia – lehetőségére. Az, hogy folyton ellenőrizhetetlen, bizonytalan helyen (úton, valahol a határban, a földeken, a tanyákon stb.) vannak, Gallainak a családja előtt leplezett szerelmi viszonyokra, Töröknek pedig a társadalom elől titkolni akart bandita-életmódra ad lehetőséget.

A temetők az életrajzban és a művekben

Mivel Gionnál a temetők azok a heterotópiák, amelyek a legtöbb műben megjelennek, és nagyon sokrétűen értelmezhetők, velük foglalkozom részletesebben. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy az író szenttamási szülőháza éppen az – akkor még megvolt – német temető kapujával szemben állt.[6] Gion első gyermekkori élménye is tulajdonképpen temetői élmény. Ezt műveiben több változatban és több nézőpontból: regényekbe szőve és egyes szám első személyű naplójegyzetben is megírta. Az elsőre példa: „Az egyik lövedék nagyon közel robbant, sáros földet zúdított a fejünkre, az unokámat alig tudtam kikaparni alóla, fél órán át sarat köpött a gyerek, és mire már rendesen levegőhöz jutott, annyira megedződött a halál közelében, hogy alig sírt egy keveset, egykedvűen elszenderedett, és végigaludta a további lövöldözést.”[7] És a második példa: „Futóárkokban lapultunk, egy tüzérségi lövedék a közelünkben csapódott be, kivájta a földet, és engem a föld alá temetett. Erről is még jobbára mások elbeszéléseiből tudok, de arra már tisztán emlékszem, hogy kikapartak a föld alól, és nők hajoltak fölém, én meg még bömbölni sem tudtam igazán az ijedtségtől, mert a szám tele volt földdel.”[8]

Az, hogy Gion gyerekként ilyen közel került a halálhoz, nemcsak az élve eltemettetés, majd a föld alóli újjászületés halálközeli élményeként hagyott benne egy életre nyomot, hanem kisebbségi-közösségi identitásának, illetve az e tekintetbeli veszélyeztetettségi tudatának kialakulásához is hozzájárult: „A világra való első emlékezetes és kellemetlen rácsodálkozásom óta – amikor is kikapartak a föld alól – mindvégig megmaradt bennem a veszélyeztetettség érzése. Az az érzés, hogy azt a közösséget, amihez tartozónak érzem magam, legalább két oldalról ellenségnek nézik, de néha még több oldalról is.”[9] A kisebbségi közösség kiszolgáltatottságának képeként utal Gion a nevezetes esetre egy másik leírásban is, ahol azt olvassuk: „A mi fejünk felett meg idegenek hadakoztak azon az éjszakán.”[10] Nyilván nemcsak a lövedékekre kell itt gondolni, hiszen másutt ugyanebből a képből ki­indulva elvontabban fogalmaz Gion: „Fejünk fölött a politika valahol összecsapott egymással.”[11]

Az, hogy a temetők, illetve a sírok életveszélyes helyzetekben védelmet nyújthatnak, több regényben megjelenik. A titói Jugoszláviában magyarországi kémként Szenttamáson életveszélyes küldetésben járó Tölgyesi Miska arról számol be, hogy „nappal a német temetőben a Schankok sírjai között rejtőzködtem, meg a Krebs-kriptánál a csipkebokrok alatt”.[12] Egy másik regényben pedig konkrétan puskaporos helyzetben jelentenek menedéket a sírok: „Húzódjatok a sírkövek mögé – mondta Szivel András. – Elég nagy lesz a robbanás. Mindenki fedezéket keresett. Mi hárman […] a Szlimák család kriptája mögé húzódtunk.”[13]

Gion gyermekkorában a felhagyott német temetőbe vonult el aztán játszani, ahol magába szívhatta az örökre lezárult múltnak, ráadásul egy karakteres kisebbségi közösség múltjának valamiképpeni jelenvalóságát. Kamaszkoráról pedig ezt írta: „Én akkortájt és még sokáig nem éreztem otthon magam, túl gyakran kellett dadognom idegen nyelveken, ezért már vagy tizenkét éves koromban ponyvaregényeken hizlalt fantáziámmal kockás füzetlapokon gyönyörűen leírtam hitvallásomat, amelyben fennen hangoztattam magyarságomat és bizakodásomat a szebb jövőben, a tintával és gyöngybetűkkel leírt szöveget rajtam kívül még két barátom aláírta, a kockás füzetlapokat beletettük egy dunsztosüvegbe, cukorspárgával celofánt kötöttünk rá, és az üveget alkonyatkor elástuk a temetőben egy sírhant mellé, amely sírhant alatt egy derék magyar férfi nyugodott, akit a háború vége felé derékban kettéfűrészeltek egy rozsdás keresztvágó fűrésszel.”[14]

Igen, rögtön el is temették az írást, mivel olyan gondolatokat írtak le benne, amelyeket akkor kimondani sem volt szabad. Szép mondanivalónak is lehetne venni, hogy a föld azt is befogadja, amit a világ kivet magából, de milyen világ az, ahol a vágyakat rögtön temetni kell, még mielőtt ki lehetne mondani őket?

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      Uo., 62.

[2]      Uo., 88.

[3]      Uo., 74.

[4]      Nem baleset lesz [1997] = GNÉ/4., 500–504.

[5]      Engem nem úgy hívnak [1970] = GNÉ/3., 7–89.

[6]      A művekben Romoda ácsmester házával azonosítható, és a „Keglovics” utcában áll, valós földrajzi helye: Popovača venac u. 30.; az író születésekor Sutjeska utca 30. Vö. Kimeríthetetlen forrás. Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire [1981], 208.

[7]      Ez a nap a miénk [1996–1997], 622.

[8]      A nőkről [2002 e.] = GNÉ/5., 44.

[9]      „…izgalmasan kezdődött eszmélésem a szülőföldemen”. Beszélgetés Gion Nándorral [Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván interjúja, 1993] = GNÉ/5., 235.

[10]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 622.

[11]     Aranyat talált [2001–2002], 725.

[12]     Uo., 751.

[13]     Sortűz egy fekete bivalyért [1982] = GNÉ/3., 283.

[14]     Önérzetesen [1995] = GNÉ/5., 328.

Elolvasom
„Pusztulásra ítélt temetők” (5. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. május 5.)

„Pusztulásra ítélt temetők” (5. rész)

Az identitás szempontjából érdekes helyszínek

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

A temetők szerepe a (kisebbségi) identitásban

„Akkor én is majdnem bekerültem a magyar temetőbe” [kiemelés: K. Á.][1] – folytatja Gion naplójában betemettetésének taglalását, szemléletesen utalva a temetőknek az identitás kérdésében betöltött szerepére. Ehhez hasonló, elsőre talán fölöslegesen részletezőnek, sőt egyenesen hivataloskodónak tűnő megfogalmazással találkozunk a Virágos Katona című regényben is, amikor Gilikének, a helyi társadalomban a legutolsónak számító árva kanászfiúnak a haláláról olvasunk: „Még aznap el is temették a római katolikus temetőben.” [kiemelés: K. Á.][2]

Ezek a mondatok mutatják, hogy – különösen kisebbségi környezetben – az itt maradók számára mennyire fontos, hogy melyik temetőbe kerül valaki. Ez a tény ugyanis a közösség számára nyilvánvalóan mutatja meg, hogy az ember meg tudta-e őrizni egészen holtáig a ráhagyományozódott legfontosabb közösségi identitáselemeket: a nemzetiségi és a vallási örökségnek a minimumát. Az utóbbi feltételnek például Gion példakép nagyapja, Gallai István nem felelt meg: nem teljesítette azt, ami Szenttamáson akkor még a „minimumhoz” tartozott, ezért „a pap nem volt hajlandó eltemetni. Mivel ő nem volt hajlandó meggyónni. Márpedig Szenttamáson a halál előtt kötelező volt a gyónás! […] Azt mondta, nincs beszélnivalója a pappal. A szomszédokkal igen, velem igen, de a pappal nem. Elhatároztam, ha nem lesz, aki elbúcsúztassa a sírnál, majd én elbúcsúztatom.”[3]

A tovább élő közösség szempontjából fontos tehát, hogy az elhunytat az adott közösséghez tartozónak tekintik-e még halálakor is: méltónak bizonyul-e arra, hogy a közösség által bevett szertartásokkal kerüljön a temetőjükbe, és lehetőleg a családi sírboltba, illetve hogy a közösség anyanyelvén kerül-e a fejfára a neve. Gion több írásában utal rá, hogy ez nem mindenkinek sikerül maradéktalanul, nagyapja mellett bizonyos tekintetben neki magának sem sikerült, hiszen ő a szülőföldjét is elhagyta: „Haldoklott az utolsó nagy Gion Szenttamáson. Én eljöttem onnan, a nevemet nem vésettem bele a közös sírkőbe.”[4] Giont valóban Budapesten, a Farkasréti temetőben temették el, sírkövére nem került kereszt.

Gion írásaiból érezhető, hogy milyen fájdalmas tud lenni az itt maradók számára, ha nem, vagy csak felemásan sikerül megtartani a végtisztességhez kapcsolódó hagyományokat. Amikor a Kétéltűek a barlangban című regény szeretetre méltó Hornyák tanár urát öngyilkossága után nem pap búcsúztatja, hanem az iskolaigazgató, a hagyománytisztelő öregasszonyok megszólják, mondván: „ezek a kommunista temetések nagyon siralmasak, és nem érnek semmit.”[5] A regény másik halottja, a kis muzulmán Rahmánovics Hasszán a magyar tannyelvű ipariskolában még a kisebbségi magyarok között is kisebbséginek számított, ezért Gion „legkisebbségibb” regényszereplőjének tarthatjuk. Őt szintén teljesen világi módon temették el, sőt nemhogy egyházi vagy vezető világi személy nem volt jelen a ceremónián, de a családjából sem jött el senki: csak az osztálytársai mondtak búcsúztatót, és a többi szertartáselemet is ők találták ki. Ezt utólag egyikük az öregasszonyokhoz hasonlóan szintén méltatlannak találta, és azt mondta, hogy „úgy temették el a Szegény Kis Rahmánovicsot, mint egy kutyát”.[6]

Gion egy barátjának élete első pillanatától problémás volt a nemzetiségi identitásához (nevéhez, anyanyelvéhez) fűződő viszonya. Mindez végzetesen és véglegesen kifejeződött sorsának abban az egyetlen, az író által megörökített utolsó mozzanatában is, hogy a nevét végül úgy írták a fejfájára: „Hajdú Ljudevit”.[7] A történetben – nyilván kegyeleti okból – nem eredeti nevén szerepel Gion elhunyt barátja, aki egy másik novellában Stefán Lajosként bukkan fel;[8] – valójában Szöllősi Lacinak hívták.

…és hasonlatokban

A temetők a kegyelet és az emlékápolás színtereiként a közösségek gondolkodásáról, mentalitásáról is beszélnek. A szenttamási magyar és szerb temetőkben folyó kultusz is elsősorban magukhoz a temetésekhez kötődik, illetve a hagyományos vallásos keretek közti, például halottak napi megemlékezéseket jelenti. Ezek a megszokott funkciók a temetéseknek a leírásán kívül[9] csak egyszerű hasonlatokban kerülnek elő a művekben: „Temetési menetnek nézhették volna őket, ha a férfiak nem tartották volna a kezükben a szép, fehér sétapálcákat.”[10] Vagy: „Olyan volt a temető, mint halottak napján alkonytájban, amikor gyertyák égnek a sírokon.”[11] Vagy: „Hangosan zokogott, néha kiáltozott is, mint a siratóasszonyok virrasztáskor és temetéskor.”[12]

Gion máskor is él hasonlatban a temető, illetve sírok képével. A Délvidéken szinte nemzedékenként bekövetkező impériumváltásokkor kialakuló félelem miatt kihalt tájat temetőhöz, a háborús helyzetben menedéket nyújtani nem képes otthonokat pedig kriptákhoz hasonlítja: „– Mintha temetőben járnánk – mondta később [Gion Antal]. – Sehol egy élő ember a határban. – Mintha temetőben járnánk – mondta Török Ádám is. – Nagyon szomorú így a határ. Legalább egy kutya mozogna valahol. […] A senki földjén vagyunk. Ez a legrosszabb, amikor a senki földjén vagyunk.”[13] ­Illetve: „A Rajcsúrt és a füves rét körül épült házakat három oldalról temetők övezték, a házak most olyanok voltak, mint valami vert falú kripták, ahol csak halottak nyugszanak és porladnak a megvakult ablakok mögött. […] Előbb csak az öregemberek jöttek ki, elmagyaráztam nekik, hogy a lövészárokban biztonságosabban meglapulhatunk a ránk váró éjszakán, mint az omlékony kriptákban.”[14]

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      „…izgalmasan kezdődött eszmélésem a szülőföldemen” [1993], 234.

[2]      Virágos Katona [1973], 86. Illetve: „Szőreg előtt felrobbant az egyik teherautó, talán a hegylakó telepesek robbantották fel, tizennégy honvéd meghalt, őket a szenttamási magyar katolikus temetőben temették el a főbejárat mellett.” [kiemelés: K. Á.] Ez a nap a miénk [1996–1997], 457.

[3]      A nagyapa regénye. Utolsó beszélgetés Gion Nándorral [Ónody Éva riportja, 2002] = GNÉ/5., 285.

[4]      Nagybátyámról [1994], 43.

[5]      Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 80.

[6]      Uo., 116.

[7]      Történetét lásd itt: Szegény Hajdú Laciról és Harag Györgyről [1990] = GNÉ/5., 82.

[8]      Nemzeti színek [1994] = GNÉ/4., 426–427.

[9]      Például: „És eljöttek mások is, köztük egy csomó öregasszony, akik eljárnak minden temetésre és megsiratnak boldog-boldogtalant… Berecz Máté plébános szép hosszú beszédet mondott, és időnként felolvasott a bibliából, főleg Ezékiel könyvéből. […] Aztán a kántor énekszóval elbúcsúztatta Ácsi Lajost a barátaitól […]. Végül Berecz plébános imádkozott egy sort a ministránsokkal, meg énekeltek is, és ekkor a földbe eresztették Ácsi Lajos koporsóját. Fodó tanár úr kis göröngyöt dobott a koporsó után, és odamentek a téglagyáriak és még sokan mások, és ők is földet szórtak a koporsóra. Aztán Szivel András, a temetőcsősz bekotorta a földet a sírgödörbe, és a földbe szúrt egy fakeresztet. Berecz plébános megszentelte a sírt, és megint imádkozott.” Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 359.

[10]     Rózsaméz [1976]233.

[11]     Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 317.

[12]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 684.

[13]     Rózsaméz [1976], 444.

[14]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 623.

Elolvasom
„Pusztulásra ítélt temetők” (6. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. május 6.)

„Pusztulásra ítélt temetők” (6. rész)

Az identitás szempontjából érdekes helyszínek

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

Akinek még sírja sincs…

Mivel a temető és a síremlék az élet beteljesítettségének, illetve a valahová tartozásnak a jelképe és fontos kelléke Gionnál, akinek eleve nincs temetője vagy sírja, ahová kerülhetne halála után, az számít a legelhagyatottabbnak, a legszámkivetettebbnek az adott társadalomban. A muszlim létére (nyilván) katolikus temetőben, annak is a legszélén elhantolt Szegény Kis Rahmánovicson[1] kívül Dimitrij, a Szenttamásra vetődött orosz katonaszökevény történetében is hangsúlyosan előkerül ez a probléma. Ő így bánkódik: „Lehet, hogy kifaragok magamnak egy sírkövet. Csak még azt nem tudom, hogy hol állítsam fel a sírkövet. A zsidó temetőben vagy a német temetőben? […] Kár, hogy nincs itt egy orosz temető.”[2] Ez a probléma előkerül a vészkorszak és a partizánok vérengzéseinek áldozatává vált zsidókkal, illetve magyarokkal kapcsolatban is: „Én nem nézhetem meg az apám sírját – mondta Korniss Flóra. – Elégették az apámat, és sehol sincs neki sírja.”[3] Illetve: „– Magát mindig tiszteltem. De leginkább Török Ádámot. Visz néha virágot a sírjára? – Nincsen sírja. A csatornába dobták és leúsztatták a ­Tiszába.”[4]

Az emlék(ezés) tovább élteti a meghalt személyeket

A Schrőder fivérek történetében Gion érzékletesen mutatja be, hogy a temetői megemlékezés mennyire fontos lehet a tovább élők számára: „A rendőrök úgysem fogják elhinni, hogy az apja sírja miatt jött ide – mondta Szivel Sanyi. – Addig fogják verni, amíg be nem vallja, hogy ellenséges ügynök, és akkor elviszik a szigetre. – Bizonyára letartóztatnak, ha megtudják, hogy itt vagyok […]. De mindenképpen látni szeretném az apám sírját. Ma éjszaka majd elrejtőzöm valahol, és holnap kimegyek a temetőbe.”[5] Az a szándék, hogy a háború végén elmenekült, immár idegenben élő Helmuth Schrőder az apjának sírkövet akar állíttatni Szenttamáson,[6] arra az ősi vélekedésre utal, hogy az emlékez(tet)és fenntartásához a tárgyi emlékmű is sokban hozzájárul, illetve hogy nem hal meg az, akire emlékeznek. A sír az emlékezők helyben maradását is szolgálhatja, ahogy azt a Virágot vinnék novella címével és legutolsó mondatával is nyomatékosítja: „Ildikó halála után is segített rajtam. Valójában azért akarok itt [ti. Magyarországon] maradni, mert minden héten virágot szeretnék vinni a sírjára.”[7]

Már a Gilgames eposzban is találkozunk azzal a gondolattal, hogy annak a halottnak a legrosszabb, akit elfelejtenek: „Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál! Akire már lélek se gondol, találkoztál-e lenn olyannal? – Igen, találkoztam olyannal! A fazékbeli hulladékot, az utca szennyét gyűjti-falja!”[8] Ez az ősi hit motiválja az Ezen az oldalon című regényben azokat a magyarokat, akik barátjuknak „vastag, kemény oszlopból faragták ki a fejfát, nehogy megrohadjon egyhamar”;[9] Csoszogó Törökéket, akik „tíz birka árát költötték a temetésre és a fehér márvány sírkőre”;[10] Gion Mátyást, aki felesége nagyszüleinek készített „síremléket sok évvel később. Terméskőből”;[11] és azokat a német szülőket is, akik tehetősebbek lévén fényképet is tetettek kislányuk sírkövére: „– Ki az a Gizike Schladt? – kérdezte Bergernek a fia. – Itt van eltemetve a német temetőben – mondta az idősebbik Kiss Kurányi gyerek. – Rajta van a fényképe a sírkövön. Opana azt mondja, hogy a legszebb halott volt, akit valaha is látott. Szép volt és tiszta.”[12]

A síremlékek a közvélekedés szerint olyannyira biztosítják azoknak az emlékezetben való továbbél(tet)ését, akikre utalnak, hogy nemcsak rendszeresen illik virágot vinni a sírokra,[13] hanem még télen is gondozni kell „őket”, hogy láthatóak legyenek. Erre a szokásra máshonnan nincs adatom, Gion viszont teljesen természetesként írja le: „Az unokám születésnapját is kivártam, játszottam a gyerekekkel, délután pedig letisztítottuk a havat a német temetőben a Krebs család sírboltjáról és a Schankok kriptájáról.”[14] Sőt, bizonyságául annak, hogy a síremlékeket a néphit azonosítja azokkal, akiknek az emlékére állították őket, olykor még a nyelvben is azonosítják az elhunytakkal. A sírkődöntés történetében ezt olvassuk: „A Beck Ervint sokkal nehezebb lesz ledönteni – mondta Kiss Kurányi. – Vigyük mégis a Gizike Schladtot.”[15]

…és a kihalt közösségeket

Ahogy a fejfa vagy sírkő egy személyre vagy egy családra emlékeztet, úgy a temető egy egész közösségnek állíthat emléket. Szívbe markolóan jelenik meg tehát Gion műveiben az az elszánt küzdelem, amelyet a kihalás szélén álló kisebbségek utolsóként megmaradt tagjai folytatnak azért, hogy fenntartsák a sírkerteket mint eltűnőben lévő közösségük utolsó köztereit, hogy ily módon biztosítsák legalább emlékük továbbélését:

A német temetőben egy német asszony gondozta a sírokat. Őt nem gyűjtötték be a felszabadítók, mert ügyes magyar férje volt, aki összebarátkozott az új hatalommal, a német rokonok azonban gyűjtőtáborba kerültek, és nagyon úgy nézett ki, hogy éhen halnak ott, mielőtt elküldenék őket Németországba. […] A zsidó temetőben egy fekete ruhás, sovány asszony járkált minden nap. Haláltáborból jött vissza, azt hiszem, ő volt az utolsó őshonos zsidó kis szülővárosomban, sírrablóktól őrizte a temetőt. Fekete ruhájában feltűnő jelenség volt a fehér márvány sírkövek között.[16]

Küzdelmük azért olyan elszánt, mert ezeknek az „utolsó mohikánoknak” más tárgyi emlékük már nincs is, mint a temető. A „félhülye Sebestyén gyerek” például hiába próbált meg még egy fényképet szerezni Gizike Schladtról, az csak egyetlenegy példányban: a sírkövén volt megtalálható – amíg össze nem zúzták.[17]

…és eszméket is

Gionnál többféle elveszett értéket is megillet a végtisztesség. Nemcsak ember, hanem némely állat, sőt kivételes esetben más is méltó rá, hogy rituálisan megemlékezzenek róla. A Sortűz egy fekete bivalyért című regénynek[18] a címe is egy szeretett állat és több más alább taglalt elvont dolog emlékére – részben a temetőfalnál – leadott díszlövésekre utal. Gionnál vannak még különlegesebb emlékezés-rítusok is. A nemzeti hitvallásnak a temetőben elásását életrajzi ténynek vehetjük. A kiskamaszok babonája: a Hofanesz család sírjának kerülgetése viszont – ami Gionnál rendhagyó módon mimetikus (cselekvéssorral való) emlékezés – az író rafinériájának eredménye. Egy későbbi fejezetben lesz majd róla hosszabban szó, hogy az író által kreált sírkerülő babona – bár burkoltan – magyar nemzeti jelentőségű eseményeknek, illetve tragédiáknak állít emléket.

Az emlékápolók

A zsidó temetőt őrző Korniss Flóra és a német sírkertet gondozó Krebs Rézi közösségeik emlékének – mint az azokat képviselő élő személyek – talán utolsó életben tartói. Velük együtt Dimitrij, a sírkőfaragó orosz katonaszökevény és a fejfakészítő magyarok az emlékezet fizikai munkásai Gionnál. Hozzájuk hasonlóan a megemlékezés és ezáltal a közösségi identitás fenntartói, lelki-szellemi „munkásai” a siratást, a halottakért imádkozást végző öregek,[19] illetve a temetési szertartásokat általában vezető egyházi személyek és kántoraik.[20] Jellemző, hogy az elvetélt költő is verses halott­búcsúztatók írásában kamatoztatja csekély talentumát: „Hugyik Mihály rengeteg verset írt, és mindegyiket elénekelte a temetőben, sokan sírtak és sokan megállapították, hogy Hugyik Mihály jó kántor és jó költő.”[21] Hozzá hasonló szerepbe kerülnek más világiak, például a fentebb említett „beugró” búcsúztatók is; sőt volt, hogy maga az író[22] vagy regénybeli alteregója, M. Holló János mondott gyászbeszédet:

A temetőben öt vagy hat szombatista pap fogadott, rendkívül udvariasak voltak, megkérdezték, hogy mikor és hol akarok beszélni, azt mondtam, hogy elsőként akarok szólni a halottas ház előtt. Természetesen beleegyeztek, én elmondtam a beszédemet, pontosabban felolvastam, így nem figyelhettem meg, hogy bárki is meghatódott volna. Ezután jöttek a szombatista lelkészek. Én magyarul beszéltem, ők felváltva magyarul és szerbhorvátul. Két nyelven söpörtek le a porondról. Hosszabban, szenvedélyesebben és politikai utalásokkal beszéltek. És a szombatista énekkar egyházi dalokat énekelt.[23]

M. H. J. egy másik írásban szintén búcsúbeszédet mond: „egyik pincér ismerősétől kölcsönkért egy sötét öltönyt, magára öltötte, elutazott a kis faluba, elment a kis temetőbe, a sír szélén a katolikus pap mellé állt, és izzadt a fekete öltönyben”.[24] Idetartozik még a Lírikusok bandája nevű fegyenckórus is a Börtönről álmodom mostanában című regényben, ahol egy temetésen szomorú Ady-verseket szaval.[25] (Megjegyzésre érdemes, hogy a „Lírikusok” egy másik jelenetben misztikus hangulatú irodalmi estet tartanak: fáklyafénynél mondják verseiket rabtársaiknak egy börtönistállóban.[26] Valahogy úgy, ahogy a Symposion-mozgalom Zengő tombolás című szenttamási bemutatkozó estélyen is az előadók – köztük Gion is. Az előadás napján este ugyanis áramszünet volt a városban, így a helyi plébánostól, Sóti Mátétól kölcsönkapott húsvéti gyertyák világították meg a színháztermet.[27])

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      „a Szegény Kis Rahmánovicsnak az elhanyagolt temetőrész legszélén ástak sírt.” Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 113.

[2]      Zongora a fehér kastélyból [1993], 503.

[3]      Uo.478.

[4]      Aranyat talált [2001–2002], 793.

[5]      Zongora a fehér kastélyból [1993]474.

[6]      Uo., 508.

[7]      Virágot vinnék [2002 e.] = GNÉ/4., 525.

[8]      Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Ékírásos akkád versek, ford. Rákos Sándor, Európa, Budapest, 1974, 166.

[9]      Ezen az oldalon [1971], 133.

[10]     Rózsaméz [1976], 445.

[11]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 554.

[12]     Ezen az oldalon [1971], 118.

[13]     „– A Szentigaz senkit sem tanított kártyázni. – Engem megtanított. – Mit fizettél érte? – Egy csupor mézet vittem neki, és néha virágot viszek a sírjára.” Rózsaméz [1976], 405.

[14]     Aranyat talált [2001–2002], 791.

[15]     Ezen az oldalon [1971], 61.

[16]     A nőkről [2002 e.], 44–45.

[17]     Ezen az oldalon [1971], 142–143.

[18]     Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 255–364.

[19]     „– Minden temetésen itt vannak – mondta, amikor továbbmentek –, nagyon rendes öregasszonyok.” Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 112.

[20]     Például: „[…] meghalt a német tanító […] Valaki még aznap elment Verbászra, elhozta onnan az evangélikus lelkészt, és másnap eltemették” Virágos Katona [1973], 100.

[21]     Mint a felszabadítók [1994] = GNÉ/4., 410.

[22]     A hagyatékban (OSZK Kézirattár, Fond 583/21) Guelmino Sándor és Németh P. István koporsójánál mondott beszéde található meg.

[23]     Rádiós világ [1993 e.] = GNÉ/5., 53–54.

[24]     Izsakhár [regény, 1994], 549.

[25]     Börtönről álmodom mostanában [1990], 252.

[26]     Uo., 386–387.

[27]     Horváth Futó Hargita, Lokális kontextus, elbeszélői szerepkörök és a szövegek átjárhatósága Gion Nándor opusában, Bölcsészettudományi Kar, Újvidék, 2012, 276.

Elolvasom
„Pusztulásra ítélt temetők” (7. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. május 7.)

„Pusztulásra ítélt temetők” (7. rész)

Az identitás szempontjából érdekes helyszínek

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

De az élet a fő!

Nem történik viszont aránytévesztés a művekben: öncélú kegyeleti cselekmény vagy eltúlzott halottkultusz nem fordul elő Gionnál. Számára az élet sokkal fontosabb, mint a szép temetés vagy az igényes síremlék. Az előbbinek az író szerinti fölöslegességére, sőt hiábavalóságára mutat az az irónia, amivel az ilyen események leírásában találkozunk;[1] az utóbbi jelentőségének lekicsinylésére pedig a következő idézet példa: „A temető szélén rozsdás pléh Krisztus, a tövében egy elhanyagolt sír. Lapos földbucka, benőtte a gaz, a fejfát valaki biztosan feltüzelte…” A jeltelen sírban nyugvó okos nazarénusnak viszont – ez a fő! – irigylésre méltóan gondtalan és hosszú élete volt.[2]

Földbe rejtett kincsek

A fantáziát mindig megmozgató kincs is lehet a föld alatt. Erre általános utalás történik a Postarablók című regényben, ahol a gyerekek sírrablásra készülnek: „azt terveztük, hogy felbontjuk a temetőben a régi sírokat, összeszedjük az aranyholmit, amit a halottakra aggattak, amikor eltemették őket, aztán elmegyünk valahova, egy olyan szigetre, ahol mindig meleg van, magunkkal visszük Fenyvesi Erikát is, és aztán mi hárman nagyon boldogok leszünk.”[3] Az elhurcolt zsidóknak a Szentháromság-szobor tövében elásott kincse az Aranyat talált című regényben – már a mű címe is erre utal – valóságos gazdagságot szerez.[4] A Sortűz egy fekete bivalyért című regényben pedig az állítólag az elmenekült német téglagyáros, Schank Frici által elrejtett, az egyik főhős által elixírnek tartott pálinkát sikerül kiásni a föld alól: „Mit ásott el Schank Frici? – kérdezte a pap. – Két hordó finom barackpálinkát – mondta Ácsi Lajos. – Mielőtt elment, valahol a téglagyárban elásott két hordó első osztályú barackpálinkát. Most ott nemesedik a földben, és várja a gazdáját.”[5] E motívummal rokon egy másik regényben a „Srőder-féle rőfösüzlet” titkos pincéje is, amelyben a háború alatt kommunista ellenállók rejtőztek, utána pedig jófajta, csempészett italok elrejtésére használták.[6]

Talán nem véletlen, hogy a kincs a fenti történetekben a régió múltjának végérvényesen lezárt fejezeteihez: a már csak az emlékezetben élő zsidó és sváb közösségekhez, személyekhez kötődik. Az, hogy az elhurcoltaktól-kitelepítettektől származnak a csodás leletek, arra utalhat, hogy a kisebbségek (erőszakos) eltűn(tet)ése pótolhatatlan veszteséget jelent az ott maradóknak, akik számára az elveszett múltban rejlő értékek felszínre hozása és megőrzése fontos feladat.

A temető mint otthonos hely

A temetők érdekes módon legtöbbször nem lidérces, hátborzongató helyek a művekben, ahogy azt a Gionnál gyakori gyermeki nézőpont alapján is várnánk, hanem a legkülönfélébb tevékenységekre alkalmas otthonos, hétköznapi terek, ahol teljesen természetes történések is zajlanak. A hagyományos és megszokott temetői tevékenységek mellett lehet itt játszani, kincset el- és kiásni, macskát kínozni, virágot szedni, lődözni, illetve csak keresztülmenni rajta, ha úgy könnyebb az eljutás valahová, például: „Általában a folyó és a temetőfal között húzódó gáton mentünk az iskolába, meg erre jöttünk hazafelé is, mert ez volt a legrövidebb út.”[7]

A sírkerteknek fontos szerepük van több elbeszélés terének tagolásában és tájolásában: „A Keglovics utca csak egy sor házból állt. A másik oldalon rozsdás drótkerítés húzódott; a mögött volt a temető: szétmálló földkupacok meg kőkeresztek, ahová még nem értek a sírok, ott krumpliföldek voltak. A temető mögött kásás, kis folyó lapított, amely nyáron nagyon keskenyre zsugorodott, és tele volt zöld hínárral.”[8] Illetve: „a temetők mögül a Zöld utcaiak válaszolgattak, ők is vidám lövöldözéssel ünnepelték a karácsony éjszakáját”,[9] valamint: „A temető mögül, a kanyargó, kis folyó felől ilyenkor kellemes, hűvös levegő áramlott a Keglovics utcába […]. A szoba egyetlen ablaka a temetőre nézett”;[10] végezetül pedig:

Vékony, kanyargós, égszínkék vonallal felrajzolták a Krivaja folyócskát, vagy egy méterrel lejjebb széles, egyenes vonallal meghúzták a Ferenc-csatornát, és a két folyóvíz közé sötétbarna kockákból berajzolták Szenttamás utcáit. A görögkeleti és a római katolikus templomot aranysárga kereszttel, a görögkeleti szerb, a katolikus magyar, a református, evangélikus német, a nazarénus, az ókatolikus és a zsidó temetőt kis fekete kereszttel jelölték meg, és még egy aranysárga keresztet rajzoltak a Krivaja túlsó partjára, a Kálvária helyére.[11]

A regényszereplőknek is valamiképpen otthonos ez a tér, de azért sosem veszíti el teljesen misztikus jellegét. Van, hogy a temetőkhöz kötődő babonás hiedelemről olvasunk: „Gonosz hely az, túl közel esik a temetőhöz, még a vadállatok is elszöknek onnan – mondta Velezné.”[12] És más különös dolgok is kötődnek hozzájuk, például furcsa lények származnak onnan: az Angyali vigasság című regényben egy nevezetes hermafrodita baromfiról, illetve egy biológiailag lehetetlen időben kikelt egész baromfi-fészekaljról olvasunk, amely ősszel került elő a temetőből.[13]

…és mint a kisebbségi lét térmetaforája

Meghökkentő lehet, hogy a sírkertek, amikről azt szoktuk meg, hogy a településeken kívül, vagy legalábbis azok perifériáján vannak, ­Gion több írásában – a korabeli Szenttamás Gionék által lakott részének valós térviszonyainak megfelelően – a regények színterének központját, a „Keglovics” utca környékét, azaz a cselekmény színterét körbefogják. A legfontosabb dolgok sokszor vagy a temetők által övezett utcákban játszódnak, vagy konkrétan magukban a temetőkben, vagy valahol a temetőkhöz képest: „Temetők fogták körül a házakat, kaszáló sorrendben, vagyis jobbról balra így: a görögkeleti szerb, a katolikus magyar, a zsidó, a református német, a nazarénus és az ókatolikus temető. Mindezt átkarolta a tiszta vizű kis folyó.”[14] Ez szimbolikusan kifejezheti, hogy a kisebbségi lét sok szempontból a periférián mozog; nemcsak földrajzilag, hanem társadalmilag is: „A helynek identitásformáló szerepe van. A peremkerület, a faluszél térbeli metafora Gionnál, a földrajzi, kisebbségi, gazdasági, kulturális marginalizációt jelenti.”[15] Vagy ahogy egy másik elemző írja a Gion-művekbeli temetők melletti utcákban élő elvetélt életeknek, bizonytalan egzisztenciáknak a helyszínnel való összefüggéséről: „A majdnem élet találkozik itt a folyamatos elmúlással.”[16]

Gion pályája minden szakaszában írt olyan műveket, amelyek minden köznapi történése is ebben a szokatlanul otthonos temetők közötti térben játszódik; és arról is beszámolt, hogy ezek valós életrajzi helyek által ihletett terek: „Mezítlábas koromban szívesen csatangoltam a temetőkben. Házunk körül temetők voltak, békés, csöndes temetők, én naphosszat elnézegettem a fekete és fehér márvány sírköveket, megbarátkoztam a halottakkal, akik már senkinek sem tudtak ártani.”[17] Mégis, nem lehet egyszersmind szimbolikusnak is nem tartani, a sokat szenvedett délvidéki, és különösen a szenttamási magyarság sorsát példázó képnek venni, hogy az emblematikus délvidéki történetek temetői díszletek között, gyakran konkrétan sírok fölött, illetve – mint arról egy későbbi fejezetben bővebben lesz szó – egy elhagyatott vágóhídon játszódnak.[18]

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      Vö. például Izsakhár [regény, 1994], 549–550.

[2]      Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 92.

[3]      Postarablók [1972], 93.

[4]      Aranyat talált [2001–2002], 705–905.

[5]      Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 278. „Fekete Péter belekotort a földbe, valami koppant. Eldobta a csákányt, és térdre esett, mint az oltár előtt a templomban. Óvatosan, kézzel szedegette ki a földet, és egyszer csak előbukkant a hordó. Ott álltunk körülötte, ő meg ránk emelte tekintetét, nagyon hálás volt és nagyon boldog. Már nem öregedett tovább. És nem is köhögött. – Ne nyúljon hozzá senki – suttogta. – Majd én… Majd én kiemelem.” Uo., 350.

[6]      Börtönről álmodom mostanában [1990], 281–283.

[7]      Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 265.

[8]      Keresztvivő a Keglovics utcából [1966], 40.

[9]      Virágos Katona [1973], 103.

[10]     Ezen az oldalon [1971], 120.

[11]     Rózsaméz [1976], 285.

[12]     Az angyali vigasság [1985], 396.

[13]     Uo., 398, 406.

[14]     „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését.” Gion Nándorral beszélget Füzi László [1998], 264.

[15]     Horváth Futó, Lokális kontextus, 93.

[16]     Gerold László, Utószó = GNÉ/4., 707.

[17]     Korai halálaimról [1994] = GNÉ/5., 20.

[18]     „[Gion Nándor] nem felejtette el megemlíteni, hogy a szovjet hadsereg mögött ólálkodó hős partizánok hogyan kínozták, erőszakolták és öldösték a magyarokat, hogyan ritkították meg a Ferenc-csatorna környékén elterülő magyar falvak lakosságát, vagy azt, hogy lejjebb, a Tisza legdélibb szakaszán miként mészárolták higgadt módszerességgel a magyar férfiakat. Véráztatta táj. Hülyeség! Minden táj véráztatta. Igaz, de van véráztattább. Ez itt délen erősen áztatva van.” Száraz Miklós György, Lenn Délen, Magyar Nemzet 2007. április 28.

Elolvasom
„Pusztulásra ítélt temetők” (8. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. május 10.)

„Pusztulásra ítélt temetők” (8. rész)

Az identitás szempontjából érdekes helyszínek

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

A temetők és a történelem

Hadd szóljunk most csak annyit a vidék történetéről, hogy a legtöbb, a mai Vajdaság területén lévő magyar településnek volt úgynevezett nagyszaladása 1848–49-ben, illetve némelyiknek 1919-ben is, amikor a lakosságnak az életét mentve északra kellett húzódnia, ha nem akart áldozattá válni.[1] Ez alól Szenttamás annyiban kivétel, hogy 1848-ban az ostromlott településen rekedt magyarság a martalócok kegyetlenkedéseinek esett áldozatul. Szomorú mementóként alkották meg ennek emlékére Szenttamás mind a mai napig hivatalos szerb nevét, a Szrbobrán ’szerb erőd’ nevet, amelynek használata Gion Nándor általános iskolai tanulmányai alatt kötelező volt: hivatalos használatban a Szenttamást nem is volt szabad leírni. A település magyarságának 1918 őszén botoztatást és szabad rablást kellett elszenvednie,[2] és az már az iskolai történelemkönyvekből is ismert, hogy 1944–1945 fordulóján szinte az összes bácskai település magyar férfilakosságát megtizedelték a jugoszláv partizánok.[3] Nikola Petrović, a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottságának tagja 1944 őszén világosan írta meg, hogy előre tervezett etnikai tisztogatást végeznek: „szükség van olyan energikus lépésekre, amelyek biztosítják a Bánát, a Bácska és Baranya jugoszláv jellegét”.[4] Ekkor a szinte teljesen magyartalanított Sajkás-vidék után arányaiban a legnagyobb veszteség a szenttamási magyarságot érte. Ironikusan azt mondhatnánk, hogy bizonyára a helyi 1848-as hagyományból fakad, hogy Szenttamáson nem a férfiakra, hanem a teljes magyar lakosságra volt számítható a megtizedelés – bár túlnyomórészt itt is férfiak voltak az áldozatok: a legfiatalabb 7, a legidősebb 77 éves volt.[5] ­Gion tetralógiája főhősének, Gallai Istvánnak egy szerb szereplő így foglalta össze az akciót: „A németeket az utolsó szálig el kell takarítani, benneteket, magyarokat pedig alaposan megritkítani. Mert amíg sokan vagytok, örökös veszélyt jelentetek. Miattatok bármikor visszajöhet a magyar honvédség, […] aztán megint átszabják az országhatárt. […] A halálra rémisztett, gyáva magyarok maradhatnak, mert a gyáva emberek sokat dolgoznak, és minden hatalom szereti a dolgos embereket.”[6]

A fentiek miatt nem tűnik funkciótlan megjegyzésnek vagy úgy általában a második világháborús veszteségekre való utalásnak például, hogy a Postarablók című ifjúsági regény mindkét főszereplője természetesnek veszi, hogy egyiküknek sincs apja,[7] vagy hogy ­Gion első regényének a főszereplője a háború után is félt, mert hullákat látott úszni a folyóban.[8] Az 1941-ben született Gion egy helyen így foglalta össze a gyerekkorát: „A vérengzéseket követően azonban helyreállt a rend és a béke: szépen elvoltunk a sírkövek és a folyó mellett.”[9] Nyilván lehet itt, ahogy a regényekben is, csak a konkrét sírkövekre gondolni, de lehet tovább is…

A temetőkhöz kapcsolódó szomorú történetek azonban sajnos még a második világháború végével sem értek véget. Amikor a délszláv háború idején kezdett szétesni az a rendszer, amelyet az előző háború végén tömegsírokra alapoztak, nemcsak a régi tömegsírok kerültek elő, hanem újak is „keletkeztek”. Gion egy naplójegyzetszerű elbeszélésében például nem tudni pontosan, hogy a már Magyarországon élő író Vajdaságban maradt ismerőse melyikekre gondol, amikor mindenképpen „a legújabban feltárt tömegsírokról” akar beszélgetni az íróval.[10] Viszont jellemző, hogy ez foglalkoztatja a legjobban az otthon maradt barátot. Ahogy az is beszédes, hogy már az első szenttamási témájú Gion-novella szövege is „három temetés köré szerveződve beszéli el a Keglovics utca lakóinak életét”.[11]

A temetők kegyetlen realitását Gion a haláltábort megjárt zsidó asszony és gyerekkori játszótársa, az egykori német katona „balladát idéző”[12] szépségű történetében oldja fel a Zongora a fehér kastélyból című regényben. Így mutatva alternatívát, hogy az emlékezés e kiemelt terei a tragédiák után nemcsak a pusztulás és a felejtés, hanem a bocsánatkérés, sőt a kiengesztelődés helyei is lehetnek.[13]

Megszűnő közösségek – megszűnő temetők

Amit Foucault a temetőknek és a tükör jelenségének az összefüggéseiről mond, az különösen igaz a Gion műveiben megjelenő Szent­tamásra, azzal a kiegészítéssel, hogy ott a temetőkben a városka lakosságának egykori képe tükröződik még látványosabban. A különböző temetők gyakori szerepeltetése részben az egzotikumokat is tartalmazó, még mindig színes helybeli nemzetiségi palettára utal. Másrészt a temetők a múlttal, a veszteséggel szembesítő hiányleltárak is, hiszen azon közösségek egy része már nem él a településen, amelyeknek a temetője még megvan: „A házakkal szemben […] kezdődnek a temetők: a református temető, amelyet mindenki német temetőnek nevez, mivel a reformátusok majdnem mind németek voltak, és a zsidó temető. Pusztulásra ítélt temetők – nincsenek már sem németek, sem zsidók a városban –, legalább húsz éve nem hoztak ide egyetlen halottat sem.”[14] Ám ezek a temetők is csak addig emlékeztetnek az ott nyugvókra, amíg a többi személy, illetve közösség kegyelete tart. A sírkertek ugyanis önmagukban csak korlátozottan képesek előhívni a kegyeletet: a lakosok jó esetben is csak addig tartják tiszteletben őket, amíg személyes emlékeik vannak az eltemetettekről. A személyes emlékezet és a kegyelet összefüggésére mutat az, ahogy az élők válogatnak a sírkövek között, mielőtt elviszik a kispadnak valót: akire emlékeznek, annak a sírkövét is tiszteletben tartják; akire nem, annak a sírkövét már viszik is.[15] Az idő előrehaladtával viszont, ahogy az élők személyes emlékei halványulnak – illetve ha a múltat el akarják törölni –, felszámolják a temetőket is.

Fakuló tükörről van tehát szó, amelynek csökkenő erejét láthatjuk azon, ahogy az emlékezés terét lassan, majd egyre gyorsuló tempóban felszámolja a még élők praktikus érdeke. Így derül ki a „változhatatlanság”, a „végérvényesség” toposzáról, az „időtlenség” és az emlékezet (megőrzésének) szimbolikus teréről a szomorú realitás: az emlék(ezés) sem örök, és az emlékhelyek sem azok. Így lesz először a zsidó temető kapujából tüzelő, majd a német temető legdíszesebb sírkövéből utcai kispad,[16] amit a további feltartóztathatatlan pusztulás követ: „A zsidó temetőnek már a kapuja sincs meg, Romoda, az ácsmester ugyanis egy hideg téli éjszakán kiemelte a helyéről, hazavitte és feltüzelte.”[17] Mert a kihalt közösségek temetőit Szenttamáson nem őrzik meg műemlékként sem, hanem hatósági támogatással tüntetik el: a német református „temetőt porig rombolták. Hogy az élő emberek ellenségei tudnak lenni egymásnak faji és vallási hovatartozás szerint, az is siralmas, de hogy a holtakat is meggyalázzák, az már a legdurvább embertelenség. A nyugati, civilizált államokban a régi temetőket bekerítik, bezárják, kegyelettel viseltetnek a holtak iránt.”[18] Ahogy Gion is írja: „a zsidó, a német, a nazarénus és az ókatolikus temetőt már ledózerolták, házak épültek a helyükön, új lakók költöztek be, esetleg az újabb háborúkból hozott tőkével. Velük kissé nehezebben értek szót, és nem csak azért, mert legtöbben nem beszélik az anyanyelvemet.”[19] A temetők tehát Gion műveiben egyfajta átalakulásra is képesek, de ez a folyamat, bár emlékeztet Foucault második pontjára, szöges ellentéte annak: a temetők ebben az átalakulásban végül teljesen megszűnnek (kivételezett helyek, és így heterotópiák) lenni.

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      Papp Görgy, Nagyszaladás? De melyik? – Történelmi sorsfordulók emlékezete = Adryantól Adorjánig, szerk. Uő., Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 2003, 247–256.

[2]      Pintér József, Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–1945-ben, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014, 143.

[3]      A téma gazdag irodalmából lásd: Matuska Márton, A megtorlás napjai, Forum, Újvidék, 1991; Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában, Magvető, Budapest, 1991.

[4]      Lásd: Nikola Petrović cikkét a Slobodna Vojvodina [’Szabad Vajdaság’, a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapja] 1944. okt. 28-ai számában, reprint kiadásból idézi: Forró Lajos, Jelöletlen tömegsírok, Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007, 14.

[5]      Vö. Pintér József, Szennyes diadal; illetve Matuska, A megtorlás napjai, 264.

[6]      Ez a nap a miénk [1996–1997], 644.

[7]      Postarablók [1972], 96–97.

[8]      Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 96–98.

[9]      „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget Füzi László [1998], 264.

[10]     Mosolyra figyelni [1998] = GNÉ/4., 685.

[11]     Horváth Futó, Lokális kontextus, 62.

[12]     Elek, Gion Nándor írói világa, 173.

[13]     Zongora a fehér kastélyból [1993], 478–479.

[14]     Ezen az oldalon [1971], 59.

[15]     Vö. Uo., 61.

[16]     Uo.

[17]     Uo., 59.

[18]     Horváth Ilona, Filléres emlékeim, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012, 36.

[19]     „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget Füzi László [1998], 265.

Elolvasom
Gion Nándor történelmi regényeiről (1. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. április 29.)

Gion Nándor történelmi regényeiről (1. rész)

Az identitás a kisebbségi írónál és közéleti embernél

„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”[1]

 

Kérdések – és megválaszolásuk ígérete

2016. február 1-jén volt 75 éve, hogy Gion Nándor délvidéki magyar író, szerkesztő, színházigazgató megszületett Szenttamáson. A többnemzetiségű településről származó, oda írásaiban is vissza-­visszatérő író műveinek horizontja felöleli a Délvidék (Vajdaság) több magyarlakta vidékét, kitekintések erejéig pedig Belgrád, a dalmát tengerpart, valamint a hegyes balkáni vidékek is írásai helyszíneivé válnak. Magyarországra települése után az anyaország is írói látókörébe kerül: pályája utolsó évtizedében Budapest forgalmas utcái ugyanolyan természetes színhelyei lesznek műveinek, mint amilyenek a bácskai soknemzetiségű falvak voltak, ám ekkor sem vész el a délvidéki magyar látószög. Prózája Pesten is vajdasági marad mind az otthonról hozott tematika, mind a szereplők ábrázolása és – részben – személye, mind pedig a sajátosan vajdasági: a különlegeset, a különcöt, a szélsőségeset észrevevő látásmód okán. Az az írói módszer, amelyet Gionnál „dúsított realizmusnak” neveznek, s amelynek „tündéri” avagy „mágikus” oldalát is ki szokták emelni, részben talán szintén a vajdasági közegnek köszönheti létrejöttét, illetve az író írásművészetében való kifejlődését.

Gion minden művében vajdasági író, látásmódját, művei tematikáját nagyban befolyásolja az az alaphelyzet, hogy a regények, elbeszélések (ahogy 1993-ig írójuk magánéletének történései is) sokszínű nemzetiségi környezetben játszódnak. Ahogy az író egy vele készült riportfilmben nyilatkozta is: „az az érzésem, hogy egy ilyen többnemzetiségű környezet, mint Vajdaság is, a megszokottnál jóval bőkezűbben kínálja a témát. Az emberek pedig meglepően sokan vannak, akik keményen megkövetelik, hogy írjak róluk. Egyszerűen azzal, hogy voltak és vannak, és főleg azzal, ahogyan ezt csinálták.”[2]

Mondani sem kell, hogy még a 20. század – a térséget különösen is érintő – nagy népmozgásai, etnikai tisztogatásai után is hány nép tekintheti otthonának mind a mai napig a Vajdaságot. A nemzetiségi együttélés és a földrajzi-társadalmi mobilitás számos kettősséget és köztességet okoz a valóságos és a művekben szereplő emberek önazonosságában is. A homogén etnikai környezetben élő olvasó számára különösen érdekes lehet, hogy a művekben milyen természetességgel él egymás mellett tucatnyi nép, jóllehet ez az együttélés egyáltalán nem mentes drámai, sokszor véres kimenetelű konfliktusoktól. Ám Gion némely művében csak akkor vagy csak annak kapcsán derül ki valakiről, hogy hová tartozik (milyen identitású), amikor ezzel kapcsolatos konfliktusba keveredik. A szereplőknek van, hogy azért kell valamiként meghatározniuk magukat, hogy összetűzést kerüljenek el, de azzal is találkozunk, hogy valaki az önmeghatározással (szándékosan) szít konfliktust. Giont olvasva sok esetben vagyunk tanúi, hogy miként jönnek létre kevert identitású személyek, családok, nagyobb közösségek. Van, hogy a szereplők megtagadják korábbi identitásukat nemzetiségi vagy politikai konfrontáció elkerülése okán, vagy ellenkezőleg: visszatérnek régi (már-már elfeledett) önazonosságukhoz; sokszor irracionális(nak tűnő) módon olyankor is, amikor ez akár életveszélyes is lehet.[3]

A Monarchia idején élt szereplők főként személyes kapcsolataikban találkoznak az önmeghatározás vagy az identitásváltás kényszerének problémáival. Ám a világháborúk nyomán – ahogy az életben, úgy a regényekben is – már az államhatalmak is egyre jobban beleszólnak a szereplők életének ezekbe az érzékeny kérdéseibe. A valahová tartozás mint probléma: ennek vállalása, megtagadása vagy megváltoztatása számos ábrázolt helyzetben etikai kérdésként is tematizálódik. Tudva, hogy identitás és erkölcs, illetve a valahová tartozás és emberi tartás kérdésköre szorosan összefügg: az, aki nem biztos gyökereiben, közösségéhez való viszonyában, ahhoz tartozásában, nem érzi maga mögött támogató hátország gyanánt, áldozatokra is nehezebben lesz képes érte.

Giont olvasva meglepő, hogy egy olyan, súlyos politikai konfliktusoktól gyakran tépázott környezetben, mint a Délvidék, az uralkodó nemzetiségét, politikai rendszerét, ideológiáját és kisebbségpolitikáját (értsd: asszimiláló stratégiáját!) egy nemzedék alatt akár többször is változtató államhatalom, illetve az általa diktált kényszer vagy az általa nyújtott gazdasági előny ritkán okozza valamely szereplő nemzetiségi vagy egyéb identitáselemének – legtöbbször egyébként csak látszólagos – feladását. Sokkal gyakoribb a hétköznapokban praktikus okból (például: más nemzetiségűvel kötött házasság, más településre költözés, dominánsabb környezetnyelv, illetve anyanyelvi iskola és/vagy liturgia hiánya) bekövetkező identitásváltás.

Mivel Gion írói névadása több regényben sajátos, sok névről, megnevezésről első látásra, azaz a kontextus alaposabb ismerete nélkül azt sem tudjuk, hogy férfi vagy női szereplőt takar-e. Hát még azt mennyire nem, hogy milyen nemzetiségű az adott figura! Mintha az író némely művében a nemzetiségi villongásoktól oly gyakran forrongó közegben szinte semmit sem tenne szereplői nemzetiségének jelölésére. Vagy éppen mindent megtenne az olvasó szeme elől való eltakarására. Tényleg mindent megtesz? Az író célja a különbségek lekicsinylésével és kiegyenlítésével, esetleg bagatellizálásával a békés együttélésnek az irodalom szerény eszközeivel való elősegítése? Mi derül ki a művekből: az író mennyire bízott ennek eredményességében? Lehet, hogy olyan mondanivalója van az együttélésről, amit csak becsomagolva közölhetett az adott politikai helyzetben? És ha így van: tényleg kizárólag politikai kényszer vezette erre, vagy esetleg önként vállalt humánus szempont is?

A látszólagos elleplező szándék ellenére, sokszor „mégis” kiderül, ki hová tartozik. Nyilván nem véletlenül, hiszen sok más mellett például a névhasználattal is lehetnek kódolva üzenetek. Mi az, ami egy regényben, elbeszélésben a sorok között utal egy-egy szereplő nemzetiségi, társadalmi vagy vallási identitására? Melyek azok a helyzetek, amelyekben a legrejtőzködőbb szereplők is kénytelenek színt vallani? Melyek azok az alig észrevehető identitáselemek, amelyek alapján ebben a tarka, ugyanakkor a kérdésre nagyon érzékeny közegben beazonosíthatókká válnak a szereplők? Korlátozza-e az író szókimondásának szabadságát a jugoszláviai aktuál-, illetve kultúrpolitikai helyzet? Gúzsba köti, vagy inkább leleményessé teszi a kifejezésbeli kiskapuk megtalálására a tabunak számító dolgok (például és különösen az 1944–45-ös vérengzések) megírásában? Mennyiben befolyásolja Gion beszédmódját és műveinek az identitásokkal kapcsolatos tematikáját Magyarországra települése? Mik a fenti kérdéskör irodalmi problémái, kifejezésbeli eszközei, az elhallgatás formái? Van-e a fentieknek értékes hozadéka az irodalom számára, s ha igen, mi? Ezekről is szó lesz a könyvben.

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk”. Bemutatkozó előadás [2000], Forrás 2002/12., 3–15.

[2]      Szülőföldem: Szenttamás…

[3]      „[–] Én elmegyek Desankához. – Desankához? Az meg kicsoda? – Elke Schultz. Amikor férjhez ment Stojanhoz, muszáj volt szerb nevet felvennie. […] De nagyon hiányzik neki a német beszéd. Meg nekem is. […] – Te már majdnem teljesen elfelejtettél németül. – Majd visszatanulok. Télen gyakrabban összejárhatunk Desankával, beszélgethetünk németül mindenféléről.” Ez a nap a miénk [1996–1997] = GNÉ/1., 701. A GNÉ/rövidítés jelzi, hogy az adott mű az életműkiadás hányadik kötetében van.

Elolvasom
Gion Nándor történelmi regényeiről (2. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. április 29.)

Gion Nándor történelmi regényeiről (2. rész)

Az identitás a kisebbségi írónál és közéleti embernél

„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”

Gion helye a vajdasági magyar irodalomban

Ha tágabb kontextusba helyezzük Gion Nándor életművét, a történet 1918-ban kezdődik, amikor Magyarország Délvidéke a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság fennhatósága alá került. Ekkor a Dél-Alföld még alig (sem) rendelkezett a magyar irodalmon belül saját, regionális irodalmi jegyekkel, hagyományokkal, jóllehet, a jugoszláv időszakban komoly próbálkozások történtek önálló, 1918 előtti előzményekkel rendelkező vajdasági magyar irodalom megkonstruálására.[1]

Bár a huszita mozgalomhoz kapcsolódva a középkori magyar királyság leggazdagabb vidékének számító Szerémséghez köthe­tően készült el az első magyar nyelvű bibliafordítás, ennek szinte az emlékét is elmosta a török uralom meg az azzal járó népmozgások sora. Tény, hogy Kosztolányi Dezső vagy Herczeg Ferenc ezen a tájon született, de ők – ahogy a kevésbé jelentős írók, például a szintén innen származó Papp Dániel is – középiskolai tanulmányaik végeztével csak rokonlátogatóba mentek haza Szabadkára vagy Versecre, amíg tehették. Trianon után aztán azok az irodalmunk másod- és harmadvonalába tartozó tollforgatók, újságírók, irodalmilag képzettebb értelmiségiek, tanárok is tömegesen kényszerültek elhagyni ezt a vidéket, akiktől várni lehetett volna, hogy megteremtsék vagy továbbvigyék – ha lettek volna – a magyar irodalom itteni hagyományait. A nagyok közül egyedül Csáth Géza dolgozott az impériumváltáskor is a Délvidéken, egyébként orvosként, de ő éppen ezekben a zavaros időkben végzett magával, minthogy élete utolsó évtizedében már beszámíthatatlanul morfinista volt.

Történetesen egy másik orvos, a kevésbé tehetséges, de nagyon lelkes Szenteleky Kornél vette magára a nemes feladatot, hogy a helyi magyar irodalom ösztönzője, megszervezője és programadója legyen. Az ő iránymutatása alapján az éppen akkor születő – és Szenteleky szerint is előzmények nélküli! – délvidéki magyar irodalomnak a „helyi színek” megírására, a táj és az abból fakadó speciális helyi jellegzetességek ábrázolására kellett törekednie, hogy megtalálja a saját hangját, és hogy saját színeivel járuljon hozzá a magyar és a világirodalomhoz.[2] Szenteleky nemzedéke a couleur locale irányzat jegyében igyekezett tehát új irodalmi hagyományokat teremtve „megalapítani” a délvidéki magyar irodalmat. A második világháború alatt, amikor Bácska újra Magyarországhoz tartozott, Szenteleky hagyományát a Kalangya folyóirat vitte tovább, ugyanakkor a dél­vidéki irodalomnak – ahogy az összmagyar irodalomnak is – megint Budapest lett a központja.

Csak a háború után felnövekvő, délvidéki helyett újra vajdasági generáció próbálta felvenni Szenteleky, illetve a helyi irodalmi hagyomány vékony fonalát. Az új írónemzedék legtehetségesebb tagjai viszont az avantgárd mozgalom áramába kerülve lázadni kezdtek a helyi magyar irodalom beszűkültnek és parlagiasnak tartott regionalizmusa ellen. Regényeikben és elbeszéléseikben elutasították azt, hogy nekik feladatuk lenne a korábbi – szerintük – szűk látókörű szemléletmód vállalása, az általuk „templomtorony-perspektívának” nevezett szemszögből való írás, illetve a „szürke mindennapok” ábrázolásának kényszere.[3] A bácskai falu helyett egzotikus tájak, például Jugoszlávia távoli vidékei vagy az Adria melléke lett több ekkor született műalkotás színtere.

A pálya kezdete: antik és klasszikus témák – majd a helyi témákhoz fordulás

Gion Nándor is ehhez a generációhoz tartozott, ő is az Új Symposion folyóirat körül szerveződő avantgárd írói csoport tagjaként indult, kezdeti kísérletezései után, legjelentősebb műveiben mégis szembefordult kortársai szemléletével. Esetleg azt is mondhatjuk, hogy ő teremtett szintézist a korábbi hagyományos írói hozzáállásból fakadó feladatvállalás – ami a Vajdaságban sokban megfeleltethető Szenteleky Kornél programjával – és újító, formabontó kortársai felfogása között. Felismerte, hogy a helyi magyar olvasóknak nagyobb szükségük van a helyi színekkel való találkozásra, mint valaha; hogy vajdasági irodalmuk alkotásaiban önmagukra ismerhessenek.

Később Gion maga így összegezte pályakezdését és a hamarosan bekövetkező fordulatot:

Szépírói ténykedésemet igen magasröptű témák körül kezdtem. […] novellákat írtam például a római légiókról, illetve légionáriusokról meg Ahasvérusról, a bolygó zsidóról… […] a szerkesztők időnként megdicsérték a találó témaválasztást és a modern hangvételt, további írásra buzdítottak, én viszont […] aránylag gyorsan rájöttem, hogy engem tulajdonképpen nem is érdekelnek túlzottan a római légionáriusok. A vértjeik szépen csillogtak ugyan, rájuk lehetett mázolni mindenféle jelképet és homályos utalást, az adott körülmények között azonban nem engedhettem meg azt a luxust, hogy a csillogó páncélzaton maszatoljak. Ha komolyan akarom művelni az íróságot, és ha komolyan akarom venni magamat, ajánlatos ahhoz a világhoz fordulni, amit nem csak könyvekből és festmények reprodukciójából ismerek.[4]

Azért is – „az adott körülmények között” kitétel erre is utalhat –, mert a délvidéki magyar közösség sok szempontból komoly támadásoknak volt kitéve akkoriban, amelyek miatt kulturális identitása, történelmi tudata veszélybe került. A művekből nyerhető önismeretre megmaradásához, morális tartása megőrzéséhez is szüksége volt. Ezért kortársai túlzó elitizmusával szemben nemcsak témáival, hanem formáival is az olvasókhoz közeledett: „első regényétől fogva nem törődött a hagyománnyal, és nem gondolt arra, hogy az olvasójának kelljen felnőnie a regényeihez, hanem művével elébe ment az olvasónak, s ennek érdekében újította meg az elbeszélés lehetőségeit”.[5]

Latrunculis ludimus – Latroknak játszunk

A fentiek persze nem azt jelentik, hogy Gion ne tanult volna folyamatosan a nagy írótársaktól, vagy hogy művei színvonalát leszállította volna valamely elképzelt alacsony olvasói elvárás szintjére. Amit az antik szerzőktől tanult, azt sem felejtette el. Erre a legérdekesebb példa, hogy fő műve címét Senecától vehette. Továbbgondolásra érdemes, hogy Seneca 106. erkölcsi levelében olvasható egy „latrunculis ludimus”[6] mondat, ami egészen nyers fordításban azt jelenti, hogy ’latroknak játszunk’, és amit úgy is lehet fordítani, hogy ’gyermekjátékokat játszunk’, a maga kontextusában pedig olyasmi az értelme, hogy ’öncélú dologgal töltjük az időt’.[7] Vajon a „lat­run­culis ludimus” mondat tágabb kontextusa Seneca erkölcsi leveleiben – a későbbi fejezetekben kifejtendőkön túl – milyen újabb jelentéseket kölcsönözhet Gion tetralógiája egészének?

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      Lásd például Bori Imre, Irodalmunk évszázadai, Forum, Újvidék, 1975; de mintha még napjainkban is lennének kísérletek e nézet továbbéltetésére, lásd például Ispánovics Csapó Julianna, A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténetének kutatása a régió magyar könyvkiadása tekintetében, Tanulmányok, 2009, 38–48.

[2]      Szenteleky Kornél, Ákácok alatt, idézi: Hózsa Éva, A novella Vajdaságban, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2009, 175–179.

[3]      Vö. Kontrapunkt. Symposion 61–63. Antológia, vál. Bányai János – Bosnyák István, Forum, Újvidék, 1964. (Symposion Könyvek 3.)

[4]      „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget Füzi László [1998] = GNÉ/5., 265–266.

[5]      Fekete, I. m., 615.

[6]      Lucius Annaeus Seneca, Delphi Complete Works of Seneca the Younger 27., Delphi Classics, 2014.

[7]      A „latrunculis ludimus” fordulat felfedezését Szaszovszky Józsefnek, Seneca 106. levelének fordítását Földváry Miklós Istvánnak köszönöm.

Elolvasom
Gion Nándor történelmi regényeiről (3. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. április 30.)

Gion Nándor történelmi regényeiről (3. rész)

Az identitás a kisebbségi írónál és közéleti embernél

„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”

Izsakhár témája végig az életműben

Gion Izsakhárnak, a bibliai Jákob pátriárka fiának a történetét is pályája elején kezdte el írni. Ezen a témáján látszik talán a legjobban, hogy miként érkezett el az egyetemes európai kultúrkincsből induló alaptörténettel saját személyes írói és magánemberi problémáihoz; majd kora történelmi-társadalmi valóságának és a kisebbségi kérdéskörnek a megfogalmazásához-kifejezéséhez is.

Első, 1964-es Izsakhár-témájú novellája még kizárólag bibliai tájakon játszódik, és az alaptörténetben – a később kidomborodó kisebbségi tematikával szemben – az álmodozó művészembernek, Issakhárnak [még így!] a dolgos emberrel, „Apával” (azaz Jákob pátriárkával), illetve annak legkisebb fiával, „Z.”-vel (minden bizonnyal Zebulonnal) való szembenállása a leghangsúlyosabb motívum.[1] Ezzel a képlettel Gion Nándor a saját maga és mesterember apja (­Gion Mátyás), illetve annak kisebbik fia (Gion Márton) közti esetleges konfliktusokra, de mindenképpen kölcsönös értetlenségre utalhatott. A téma 1976-os továbbírásakor a történet az író saját korának a valóságába is beágyazódik, és mint történet a történetben jelenik meg egy nagyvárosi ház negyedik emeletén élő író asztalán (ekkoriban Gion is egy ilyen házban lakott Újvidéken). M. Holló János, az író itt szereplő alteregója ugyanis regényt akar írni a méltatlanul keveset tárgyalt bibliai testvérről.[2]

Az 1994-es Izsakhár című regényben – illetve először már az 1975-ös M. H. J. hintaszéke című novellában is – a kisebbségi tematika is megjelenik a történetben, hiszen: „a tizenkét izraeli törzs közül Izsakhár törzsének jutott ki a legmostohább sors: földrajzilag és gazdaságilag felháborítóan előnytelen területre kényszerítették, a rá­vonatkozó apai áldás egyenesen átokként hangzott”.[3]

Az Izsakhár című regényt Gion még Újvidéken kezdte írni, de az utolsó két-három fejezettel már Magyarországon készült el. A regény a délszláv háború alatt íródott, így a háborús tematika nemcsak a regény elsődleges síkján, M. H. J. saját élettörténetében, hanem – kis stilizálással – a bennfoglalt bibliai történetben is megjelenik az Égő szemű tevék című fejezettől. A háború miatt éppen Magyarországra települ(ni készül)ő író az egyik szereplő kitelepüléséről és esetleges későbbi honvágyáról írva pedig a saját (majdani) hasonló érzéseivel is számot vetett: „– A csatos kofferral utazom […] A katonaládát itthagynám nálad, őrizd meg, légy szíves. – Miért? – Félek, hogy honvágyam lesz néha – mondta Bicskei Ádám. – Olyankor majd arra gondolok, hogy van itthon egy katonaládám, erre majd menten elmúlik a honvágyam.”[4] M. Holló János pedig így beszél: „Talán már nincsenek is barátaim. Az igazi barátaim meghaltak vagy elmentek külföldre.”[5] A regény pedig így fejeződik be (az eredetiben is csupa nagybetűvel): „IZSAKHÁR ELMENT. – MIKOR JÖN VISSZA? – MAJD HA MAGASRA NŐTTEK A LEVENDULABOKROK!”[6] – Azaz Izsakhár (értsd: Gion) valójában már soha nem térhet vissza (Újvidékre), hiszen a levendulabokrok sohasem nőnek túlságosan magasra. Így ez a regény – mint Gionnak az a műve, amely áthidalja pályája újvidéki és budapesti szakaszát – utolsó mondatával a szépprózában is véglegessé teszi az áttelepülés tényét.

Thomas Mann példája

Thomas Mann József és testvérei című regénye lehetett Gion számára az Izsakhár megírásakor – ahogy talán egész pályáján is – a minta és a mérce. Gion egyetemista korában és később is írt Thomas Mannról esszét;[7] Börtönről álmodom mostanában című regényében azt olvassuk, hogy a főhős elolvasta Thomas Mann teljes életművét;[8] Mann említett, bibliai témájú regénye és a később Gion által regénnyé fejlesztett Izsakhár között pedig tematikai rokonság van. Keserédes öniróniára vall e tekintetben maga az Izsakhár regénycím, hiszen Gion valójában soha nem fejezte be a tényleg a bibliai testvérről szóló regényét. Annak állítólagos írása, illetve az írásról való beszéd csak ürügy az író (alteregója) számára egy egészen más témájú regény megírásához. Sőt, a regényben a kicsit nagyképűen eleinte „csak” 400 oldalasra, majd háromkötetesre tervezett bibliai témájú regény szintén az Izsakhár címet kapná. Ez talán arra is utal, hogy az önkritikus író saját maga szerint – Thomas Mann-nal ellentétben – nem tudott olyan igazán nagy regényt írni, mint amilyen a szintén bibliai testvérekről szóló József és testvérei; tehát nem tudta utolérni német példaképét. (Megjegyzem, a Latroknak is játszott tetralógia, Gion igazán nagy regénye ekkor még nem készült el.)

A közösség írója

Visszatérve a pályakezdéshez: a történelemnek a 20. században ebben a térségben tapasztalt szélsőségei, emberésszel feldolgozhatatlan hullámzásai, a határváltozások nyomán bekövetkező politikai átrendeződések, illetve az erőszakos események a helyieknek nem hagytak időt, és utána nem adtak lehetőséget, hogy feldolgozzák, vagy ami ezzel szorosan összefügg, kibeszéljék a történteket, ugyanis „A térségben történteket elhomályosító/letakaró irányított mellébeszélés és hallgatás miatt értelemszerűen egészen a század kilencvenes ­éveiig […] nem történhetett meg a múlt adott korszakának tudományos igényű történeti kutatása, ezért értelmezését és interpretációját olyan folklóremlékezeti formák reprezentálták, mint amilyen a közösségi/családi legendárium”.[9] A történelem kárvallottjainak tehát „az adott körülmények között” a legcélszerűbb volt hallgatniuk, közömbösen vállat rándítaniuk, felejteniük, majd pedig feloldódniuk egy jellegtelen vajdasági vagy egy politikailag még korrektebb jugoszláv identitásban. Megjegyzem, színleg Gion egyik főhőse, Gallai István is így tesz a túlélés érdekében: „a téli ritkításokról egy szót sem ejtettem, a testvéri megbékélést szorgalmaztam”.[10]

Beszédes adat a vajdasági magyarságnak az 1960-as években kezdődő, majd drámai mértékben felfutó kivándorlási statisztikája; meg az is, hogy miután a korabeli népszámlálás nemzetiségi rovatában megjelent a „jugoszláv” nemzetiség választásának lehetősége, a magyarok létszámarányukhoz képest sokkal többen sorolták magukat ebbe, mint a többi, a Vajdaságban élő nép.[11] Maga Gion így értékelte a helyzetet: „Abban a Jugoszláviában, amelynek nemzetiségi politikáját hosszú időn át példaképként emlegették Kelet-Közép-Európában, a statisztikai adatok szerint a leggyorsabban fogyott a magyarság. A legújabb adatok azt mutatják: lassan, de biztosan sorra kihunynak e magyarság kultúrintézményei is. […] Hogy ezek után melyek a vajdasági magyarság esélyei? Először is az értelmisége, amely teremteni képes.”[12]

Szüksége volt tehát az ottani magyarságnak sorsproblémáiról szóló irodalomra, múltjának hiteles megismerése által nyert önismeretre. Hogy szellemi gyökérzete lehessen, és megmaradhasson annak, ami. Mert ahogy a múlt legproblémásabb fejezeteiről, úgy a jelen valóságnak a közösséget érintő legfájóbb dolgairól sem lehetett őszintén szólni és igazat hallani. Ami az aktuálpolitikai közbeszédből áradt, vagy amit a hivatalos történetírás az iskolától kezdve közvetített, az minden volt, de nem igaz. Egy Gion szülőfalujából származó adatközlőm arról számolt be, hogy miután az iskolában megtanulta, hogy kizárólag rémtetteket vittek végbe a történelem folyamán a „Vajdaságba” betolakodó magyarok, elhatározta, hogy ő becsületes jugoszláv lesz. Mikor erre a szülei őszintén kezdtek beszélni neki – életében először – szűkebb közösségük történetéről, úgy, ahogy azt a családi emlékezet megőrizte, akkor adatközlőm legkevesebb hazug csalóknak, de inkább gonosztevőknek kezdte tartani őket. Mígnem más falubeliektől is hasonlókat hallott. Akkor elkezdett vele forogni a világ…

A Délvidék tájai a Gion-regények színtereit, míg a helyi történelem (beleértve a mikrotörténelmet is) a regények cselekményének hátterét, titkos mozgatórugóit jelentik. Gion történelmi regényeiben a közélet sem nem díszlet, sem nem főtéma, hanem élő valóság, gyakran húsba vágó kényszerűségek sorozata. Éppen annyira, amennyire a nagypolitika egy helyi szántóvető életébe beleszólhatott, mert bizony bele is szólt. Hol annyira, hogy fiainak külföldre kellett menniük szerencsét próbálni, mert a világválság a kis falut is elérte, hol pedig félelemmel, szorongással teli várakozás az új hatalom képviselőinek érkezésekor egy-egy felségváltás alkalmával. Üdvözölhette az újonnan betelepítetteket, barátságot köthetett velük, de már búcsúztathatta is őket, amikor azoknak tovább kellett menekülniük az ismeretlenbe. Volt, hogy üldözötteket bújtatott, majd pedig maga is – akár évekre – veszélyeztetetté vált a saját portáján. Gion történelmi regényeinek mindennapi hőse a szülőföldjén próbálja meg túlélni az életet: elrejtőzik, embert csempész a határon, kémkedik, helyezkedik, kiegyezik, olykor szembeszegül a sorssal. Megpróbálja, de nem mindig sikerül.

Gion nem a romantikus történelmi múltba helyezte történelmi regényeit, hanem a közelmúltba, a félmúltba, így ezek mindenféle megszépítés vagy nemzeti elfogultság nélkül szólnak a kisemberekről, a hétköznapok hőseiről. „Az én” apámról, „a te” nagyapádról. Olyanokról és azokról, akikről az író – rossz alvó lévén – kisgyermekkorában éjszakákon át hallgathatott igaz történeteket mesefa nagyanyjától és nótafa nagyapjától. Ők meséltek neki a dédszüleiről, a nagyszüleiről, a nagynénjeiről, a nagybátyjairól és a saját szüleiről is. Az utcájabeliekről és a nem túl távol lakókról. Azokról az idősekről, akik körülötte éltek; és azokról, akiket a történelem messzire sodort: akit az üldöztetés a háború alatt vagy után, meg akit békeidőben az anyagi jólét reményében a nyugati munkavállalás vitt el Szenttamásról.

Gion fő művével, a Latroknak is játszott tetralógiával eposzi alaposságú, a teljes délvidéki világképet felölelő regényt írt saját felnevelő közössége számára a meghatározó nagy közös történetek fordulatainak hű tolmácsolásával. Mindannyiuk sorsát megírta, s így fölrajzolta azt a nagy tablót, amelyen minden délvidéki avagy vajdasági fölfedezheti a saját gyökereit; tekintet nélkül nyelvi, nemzetiségi, vallási vagy társadalmi kötődésére. Gionnak olyan jól sikerült a helyi színek festése mind témában, mind jellemábrázolásban, mind pedig történetbonyolításban, hogy szülőföldjén járva, másoktól személyes emlékeket hallgatva gyakran találkozni olyan esetekkel, amelyeket akár Gion is írhatott, „költhetett” volna.

Vajon a címzettekhez, azokhoz, akikhez és akikről szólnak Gion regényei: eljutott-e üzenetük? Hozzájárult-e helyesebb önismeretükhöz? Erősítette-e összetartozásukat? Alakította-e történelmi tudatukat? Gionnak a művei hatásával kapcsolatos szkepszisére utal, ahogy egyik jelképes szerepű hősének az olvasók általi fogadtatásáról vallott:

Nem volt igazán életrevaló fiú, hiszen többségi anyanyelvűként az ipariskola magyar nyelvű tagozatára iratkozott, holott már akkor érezni lehetett, hogy a hatalom a testvériség és egyenlőség harsogása közben igyekszik a kisebbségeket iskoláikkal együtt bedarálni a többségbe, amiről természetesen nem lehetett nyíltan beszélni és írni, de én az eltévelyedett fiút következetesen Szegény Kis Rahmánovicsnak neveztem, és naivan arra számítottam, hogy zsenge irományomból az olvasók megértik a többszörösen áttételes, bár helyenként kusza célzásokat, és méltányolják fiatalos bátorságomat. Bevallom őszintén, nemigen értékelték merész riogatásaimat, annál többen igen mókásnak ítélték meg az elnevezést.[13]

Ugyanakkor akármilyen is volt Gion kortárs olvasói befogadása a Délvidéken, regényeiből minden ember – éljen a világ bármely pontján – ráébredhet a valahová tartozás és az ezzel összefüggő kérdések fontosságára, egyetemes emberi voltára.

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

[1]      Issakhár [novella, 1964] = GNÉ/4., 11–14.

[2]      Izsakhár [novella, 1976], Híd 1976/1., 32–43.; Izsakhár, folytatás [1976], Híd 1976/6., 700–710.

[3]      M. H. J. hintaszéke [1975] = GNÉ/4., 258.

[4]      Izsakhár [regény, 1994] = GNÉ/3., 584–585.

[5]      Uo., 593.

[6]      Uo., 597.

[7]      Thomas Mann, az esszéíró, Symposion 1963/37., 11.; illetve: Félelemből származó humor, Új Symposion 1966/16., 9–11.; vö. még: Gerold László, Gion Nándor, Kalligram, Pozsony, 2009, 35–36.

[8]      Börtönről álmodom mostanában [1990] = GNÉ/3., 404.

[9]      Bence Erika, Másra mutató műfajolvasás. A vajdasági magyar regény a XX. század utolsó évtizedében, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2009, 61.

[10]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 698.

[11]     Vö. Juhász József, A kisebbségek Tito föderációjában, História 2010/1–2., 53.

[12]     A magyarság megmaradásának esélyeiről. Gion Nándor és Grendel Lajos gyulai nyilatkozata, Népszabadság 1991. március 19., 3.

[13]     Műfogsor az égből [1998] = GNÉ/4., 544–545.

Elolvasom
Gion Nándor történelmi regényeiről (4. rész)
(Szabad Magyar Szó. 2017. május 1.)

Gion Nándor történelmi regényeiről (4. rész)

Az identitás a kisebbségi írónál és közéleti embernél

„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”

A centrum: Szenttamás

Gion a közös történetek elmesélése közben szinte regiszterszerűen igyekezett például minél több helyi magyar nevet beleírni műveibe, hogy vajdasági olvasói közül minél többen sajátjuknak érezzék az általa ábrázolt helyi magyar múltat.[1] Ha a szenttamási ragadványneveket,[2] a tanyagazdák névsorát[3] vagy a temetőben járva a sírfeliratokat olvassuk, minden név mögött regényszereplőt sejtünk, és sokszor igazunk is van. Gion tetralógiájában a legtöbb helyi család legalább egy-két szereplő erejéig meg van örökítve: az író a történetekkel együtt általában a családneveket is (szinte) változtatás nélkül emelte be regényeibe a helyi legendáriumból.

Más mozzanatok is erősen Szenttamáshoz, a gioni világ közepéhez kötik az életművet. Egészen direkten így fogalmazza meg ezt egy Budapestre szakadt regényhős: „Rájöttem, hogy minden város Szenttamás. Még akkor is, ha sokkal nagyobb.”[4] Gion egyik főhőse, Gallai István pedig még a képzelet világában sem tud elszakadni szülőhelyétől, illetve annak momentumaitól; a fiának például ezt mondja egy mesében: „A templomnak csak egy, legfeljebb két tornya van”[5] – mint a helyi katolikus, illetve görögkeleti templomnak (vö. „templomtorony-perspektíva”!).

Szintén a szülőföldhöz, Szenttamáshoz köti a műveket, hogy több műben is Tamásnak vagy Tomnak hívják az olvasó elől bujkáló elbeszélő-főszereplőt, akikről azt érezzük, hogy Gion részben saját magából formálta meg őket. (Jóllehet a szerző saját, valódi neve, a Nándor is gyakori délvidéki magyar név, talán Szerbia fővárosa, Belgrád régi magyar neve, az etimológiailag tőle független Nándorfehérvár miatt. És talán a 20. század közepéig a Délvidéken jelentős németség miatt is, akik között a Ferdinánd – amelynek magyar megfelelőjévé a 19. században a Nándort tették meg – gyakori név lehetett.[6])

Politikai szerepvállalás – művészi őszinteség

Az egykori Jugoszláviában a „testvériség-egység” jelszó harsogása mellett a nemzetiségi és más problémák valójában elhallgatásra ítéltettek, pedig „még a háború alatt sem, még a győzelem »mámoros óráiban« sem volt egységes a Tito vezette ország. S akik beálltak a hamis egység erőszakos hirdetőinek táborába, azok többet ártottak tetteikkel […], mint az »átkos, faszista [így!], hortista [így!], nacio­nais­ta, zimperialista [így!] agresszor« nagyhatalmak.”[7] Maga Gion a feszítő problémák elhallgatásáról, szőnyeg alá söpréséről így beszélt – a lehetőség szabta keretek között – még a szocialista Jugoszláviában: „Lehet, hogy az öncenzúrát mi itt Közép-Európában, a szocia­lizmusban egy kissé eltúloztuk, ezt nem vitatom, valahogy belénk ivódott. Azt hiszem, könnyen belátható, hogy egy soknemzetiségű területen, ahol én élek, ez talán hatványozottan érvényesül. Sokszor indokoltan, mert tényleg vigyázni kell, hogy az ember mit mond, hogy ne sértsen igaztalanul senkit. És mégis úgy írjon, hogy a lelkiismerete tiszta legyen, hogy amit leírt, azért vállalni tudja a felelősséget. Ezek pedig erős béklyók […].”[8]

A délszláv állam nemzetiségi kirakatpolitikája valójában „végtelenül ügyesen, perfid módon segítette az elnemzetietlenedést. Nagy szabadságot biztosított, s ezzel elterelte a figyelmet a nemzeti tudatról, azonosságról, hovatartozásról.”[9] Erre utal például az is, hogy bár az országos és a tartományi politikában (a közgyűlésekben és a képviselőházakban) létszámarányosan voltak jelen az egyes nemzetiségeket elvileg reprezentáló – természetesen kizárólag kommunista párti – politikusok,[10] valós igényeikről, sérelmeikről, tehát valamiféle nemzetiségi érdekképviseletről, érdekérvényesítésről szó sem lehetett.[11] Viszont voltak olyan csavaros eszű, közéleti pályán lévő vagy oda törekvő emberek, akik hajlandóak voltak józan kompromisszumot kötni a rendszerrel, és mégis a közösségük érdekében léptek be a Jugoszláv Kommunista Szövetségbe.

Gion – amennyire rekonstruálható – azok közé tartozott, akik nem az egyéni érvényesülés, önös haszonszerzés, hanem a közösség érdekében lettek párttagok, sőt ennek a magatartásnak a par excellence-át láthatjuk benne. Úgy tűnik, hogy a helyi magyarságért való cselekvés lehetőségeként, illetve egyetlen hathatós eszközeként tudatosan arra használta párttagságát, illetve ami enélkül nem sikerülhetett volna: rádiós (fő)szerkesztőségét, írószövetségi elnökségét, színházigazgatóságát stb., hogy közössége hasznára lehessen.[12] A Gionok családjában és tágabb környezetükben élénken élt a vörös csillagos tányérsapkások 1944/45-ös randalírozásának emléke, akiknek kis híján az író apja és nagyapja is áldozatává vált. A ráadásul mélyen vallásos családban természetesen erős megütközést váltott ki, hogy „Nandi” a pártba lépett. Voltak (vannak) is falujabeliek, akik emiatt „ad acta” tették Giont, sosem olvasták el, amit írt, mert eleve hiteltelennek tartották, amit egy párttag ír(hat).

Az utóbbi vélekedéssel szembeállíthatjuk Gion egész művészi és közéleti tevékenységét. Már első regényében is keményen és bátran mutatott görbe tükröt a pártnak, ahol „összejön egy csomó ember, egyformán megmerevítik az arcizmaikat, és szavakat mondanak, aztán hazamennek, az arcizmaikat másként merevítik meg, és vacsora közben jóízűen röhögnek ugyanazokon a szavakon”.[13] Vagy: „Az igazgató megpróbált hangot változtatni. Szigorúan megfeddte Barast, hogy egy párttag nem beszélhet ilyen felelőtlenül. Baras erre azt mondta, hogy amennyiben a statútum is előírja, hogy a párt­tagoknak tilos gondolkodni, ő mindent visszavon, és egy óriási vörös zászlóval naponta végigsétál a főutcán.”[14]

Gion irodalmi és közéleti munkásságát is közössége szolgálatába állította. Azért is művelte az irodalmat, mert úgy érezte, hogy a sorok között képes olyan sorskérdésekről írni, amelyek húsba vá­góak, de amelyeket máshogy nem lehetett megfogalmazni. Gion maga így foglalta össze művészete egyik célját: „Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] a világpolitika ugyan lenyírta a magyarságnak azt a szeletét és határon túlra vetette, de mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”[15]

Gion nemzetiségi családtörténetében szorosan csak a saját családja, a saját települése sorsát írta meg, de mint cseppben a tenger, benne van a tipikus délvidéki, sőt közép-európai magyar és német sors is. Így a legtöbb (helybeli) olvasó a saját családja történetére is ráismerhet Gionéban, s azon keresztül faluja vagy tágabb környezete jellemző vonásait is fölfedezheti – annak történelmi távlataival együtt. Gion a külső lehetőségek szabta végső határig őszinte maradt témáinak kiválasztásában és megfogalmazásában. Ha látszólag el is fogadta a kereteket, amelyeket kora szabott, pályája kezdetétől folyton feszegette a szókimondás korlátait, igyekezett azokat kitágítani. Ezt is várták tőle kortársai: „biztattak többen: írjam meg ezt is [tudniillik a leginkább elhallgatott, legkényesebb témát, az 1944‑es vérengzéseket – K. Á.], mert elég sunyi vagyok ahhoz (mondták), hogy úgy meg tudjam írni, hogy igaz legyen, de ezt is megússzam. […] Mert ennek nem lehetett nekimenni úgy, hogy majd felületesen elkenem, majd valamit mondok, tudtam, ha az ember kimond valamit, akkor azt ki kell mondania. Úgy, hogy hiteles legyen, és súlya legyen.”[16] Ugyanerről máshol ezt nyilatkozta: „Halogattam, holott a politikusok is, és nem csak íróbarátaim mondogatták, de már nyíltan, hogy nézd, most már kitapasztaltuk, hogy neked minden könyveddel baj volt, minden alkalommal megúsztad a támadásokat, tehát te elég sunyi vagy, hogy ezt is meg tudod valahogy úgy írni, hogy közölni fogjuk, és ezt is valamiképpen majd megúszod. No, végül is nem írtam meg, hanem amikor elköltöztem […] ide Magyarországra, akkor írtam meg”[17] – tudniillik az 1944-es eseményeket történelmi regény formájában. Mert máshogy azért – a sorok között – már Jugoszláviában is megírta 1944-et is, Trianont is, és sok más érzékeny kérdést is – ezekről alább még lesz szó.

Kis kompromisszumok – nagy sikerek

A rejtjelezés olyan jól sikerült Gionnak, hogy míg pályakezdő szépíróként többször volt gondja a cenzúrával, tetralógiája első regé­nyéért, a Virágos katonáért megkapta a Híd-díjat; annak Rózsaméz című második kötetével együtt a kettőért pedig a legrangosabb vajdasági politikai kitüntetést, az Újvidék „felszabadulásának” emlékére alapított úgynevezett Októberi díjat is. A regénysorozat cselekménye az 1941-es dátummal – az író többszöri ígérete ellenére, hogy hamarosan folytatja az írást – mégis hosszú időre megszakadt, az 1976-os megjelenés után egészen 1997-ig kellett várni a folytatásra, a második világháborút is feldolgozó műre. Ebben ugyanis olyan témákat kellett érinteni, amelyek a szocialista Jugoszláviában nyíltan nem voltak megírhatók. A tetralógia írásának húszéves szünetét két „ifjúsági” regény hidalja át tematikailag: A kárókatonák még nem jöttek vissza és folytatása, a Sortűz egy fekete bivalyért. Ezek a legegyénibb szimbólumrendszert alkalmazó magyar regények közül valók. Az első az 1941–1944 közötti délvidéki magyar uralom, illetve az utána következett megtorlás allegóriája, a második pedig a trianoni országvesztés, illetve az azóta kisebbségi sorsban töltött több mint hatvan év sajátos irodalmi reflexiója, amint arról későbbi fejezetekben bővebben szó lesz. A „trükkösködő” műveket nemhogy kiadták, de azok a Szerbiai Oktatási és Gyermekvédelmi Szövetség által odaítélt Neven-díjat is elnyerték, több jugoszláviai nép nyelvére lefordították őket, és – micsoda elégtétel! – még az író életében iskolai kötelező olvasmányok lettek a Vajdaságban.

Az 1997-ben, már az író Magyarországra települése után megjelent Ez a nap a miénk, és folytatása, az Aranyat talált, a Latroknak is játszott regénytetralógia befejező kötetei. Ezekben a művekben Gion már nyíltan írhatott az őt feszítő nemzetiségi és történelmi kérdésekről, nem véletlen tehát, hogy ezek pedig a legizgalmasabb magyar regények közé tartoznak. Az írót régóta és intenzíven foglalkoztató problémakör tálalásakor viszont ezekben sem politika- vagy nemzetiségtörténetet olvasunk. Gion ugyanis a nagy közös délvidéki történeteket sok-sok (ön)iróniával és humorral úgy mesélte tovább, hogy korszerű is maradt, és az elfogultságtól is megvédte magát – amint erről szintén lesz majd szó egy későbbi fejezetben.

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

________________

[1]      Vö. Árpás, A Gion-művekben szereplő személyek listája = Uő., Az építő-teremtő ember, 235–295. A lista „1420 azonosított szereplőt” sorol fel, de vannak, akik kimaradtak.

[2]      Fodor Andrea – Kiss Ágnes, Szenttamási ragadványnevek = De historia urbis nostrae, II., szerk. Horváth Futó Hargita, Népkönyvtár, Szenttamás, 2012, 36–45.

[3]      Vö. Horváth Kancsár Ilona, A szenttamási tanyavilág, tanyarendszer = De historia urbis nostrae, I., szerk. Horváth Futó Hargita, Népkönyvtár, Szenttamás, 2011, 149.

[4]      Aranyat talált [2001–2002] = GNÉ/1., 811.

[5]      Rózsaméz [1976] = GNÉ/1., 269.

[6]      Nota bene, az írót is Ferdinánd néven jegyezték be a szenttamási római katolikus anyakönyvbe, miután 1941. február 9-én megkeresztelték.

[7]      Árpás Károly, Az építő-teremtő ember. Gion Nándor életművéről, Bába, Szeged, 2008, 208.

[8]      Kisebbség, többség, emberség. Újvidéki beszélgetés Gion Nándorral [Tripolszky László interjúja, 1988] = GNÉ/5., 230.

[9]      Gerold, Gion Nándor, 17.

[10]     Zsoldos Ferenc, „Testvériség és egység”: mítosz vagy valóság? = Magyarország és a Balkán a XX. században, szerk. Sajti Enikő, JATE Press, Szeged, 2011, 92.

[11]     Vö. A magyarság politikai képviselete Szerbiában = Nemzetpolitikai alapismeretek, szerk. Kántor Zoltán, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv­kiadó, Budapest, 2013, 94.

[12]     Árpás Károly, A tények szentsége. Gion Nándor és a közélet, Szeged 2012/2., 42–44.; Árpás Károly, Gion Nándor és a közélet, Várad 2012/2. (http://www.varad.ro/node/432)

[13]     Kétéltűek a barlangban [1967–1968] = GNÉ/3., 94–95.

[14]     Uo., 82.

[15]     „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk” [2002], 3–15.

[16]     „…csak nézett ránk és hallgatózott” [Elek Tibor interjúja, 2002] = GNÉ/5., 278.

[17]     „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk” [2002]3–15.

Lassan áll össze a kép. In. Prohászka-lap. 2017. tavasz.
„Az egész sziget egy nagy börtön”. Gion Nándor két kényes témát is elsőként feszegetett a jugoszláviai irodalomban. In. Magyar Szó – Üveggolyó. 2017. március 13.
Elolvasom

A Virágos Katona dilemmái

Gion Nándor írói pályája és a szókimondás*

Gion életművének első és jelentősebb fele a szocializmusban született, és magán viseli a kényszerűségek számos következményét. Az író ugyanakkor a külső lehetőségekhez képest a végsőkig igyekezett őszinte maradni témái kiválasztásában és megfogalmazásában: ha látszólag el is fogadta a kereteket, amelyeket a diktatúra szabott, folyton igyekezett tágítani a szókimondás határait. Némileg talán sikerült is neki.

Gion pályája az 1950-es évek zsengéitől 2002-es Aranyat talált című regényéig tart. Meglepő módon már a pálya elején is volt egy jelentős időszak, amelynek szabadabb légkörében Gion viszonylag leplezetlenül és meglehetősen sokat írt azokról a problémákról, amelyekről aztán színleg hallgatnia kellett. Akár már első ismert (bár életében nem publikált) fogalmazását is ideszámíthatjuk. A cím nélküli elbeszélésben egy bátor bánáti magyar parasztember megleckézteti a Vörös Hadsereg 1944-ben hozzájuk bekvártélyozott tisztjét.

Első regényében (Kétéltűek a barlangban, 1968) aztán utalásokat olvasunk az 1944-es vérengzések folyóban úszó áldozataira; a magyar értelmiség vegzálására; a vallásüldözésre; az államosításra; illetve azokra a koncepciós perekre, amelyek ártatlan kétkezi munkásokat is a Goli otokra juttattak. A párttagok a sérelmeket álságosan letagadják, hiszen a rendszerrel szemben kritikát csak nagyon ravaszul lehetett (volna) megfogalmazni. De Gion a JKSZ tagjaként is olyan közösségnek mutatta be a pártot, amelyben „összejön egy csomó ember, egyformán megmerevítik az arcizmaikat, és szavakat mondanak, aztán hazamennek, az arcizmaikat másként merevítik meg, és vacsora közben jóízűen röhögnek ugyanazokon a szavakon”. Illetve: „Baras erre azt mondta, hogy amennyiben a statútum is előírja, hogy a párttagoknak tilos gondolkodni, ő mindent visszavon, és egy óriási vörös zászlóval naponta végigsétál a főutcán.” És például még ilyet is olvasunk: „Szerették Hornyák tanár urat, csak őt szólították tanár úrnak, a többi tanárt csak tanár elvtársnak.” Ugyanakkor maga a regényszöveg is utal rá, hogy éppen kicsit nagyobb a szólásszabadság, ezért most kell közölni, amit csak lehet: az építőmunkást például „igazságtalanul szenvedő üldözöttként lehetne ábrázolni, akit egész életében kísért a vakító fehérre dörzsölt padlókocka, esetleg meg is halhatna […]. Ma olyan szelek fújdogálnak, hogy ilyesmiről is lehet filmet csinálni. Ki kell használni a helyzetet, ki tudja, meddig tart.”

És igaza lett Gionnak, mert míg a Kétéltűek… húzás nélkül megjelenhetett, következő regénye (Testvérem, Joáb, 1969) – bár elnyerte a Forum kiadó regénypályázatának első díját – csak hosszas hercehurca és a szovjet „nagy testvért” sértő kitételek törlése után. Gion ebben a regényben hangsúlyosan és meglepően nyíltan írt az egész jugoszláviai társadalmat átszövő korrupcióról. A történet egy erkölcs nélküli építésvezetőről szól, aki az egyik barátjáról jelent, a másikat pedig kirabolja. Hivatali elődje is megvesztegethető volt; megrendelője pedig maga volt az egyik vesztegető. Mellettük – többek között – a vendéglős a háború végén a németek javait dézsmálva gazdagodott meg; egy másik egykori pártember az önkiszolgálóban szedi össze rendszeresen, ami „jár” neki. Még a rendőrfőnök is kisstílű tolvaj: a boltból mindennap „elviszi a negyed kiló kenyeret, de csak tíz dekát hajlandó fizetni”. A Nyugatról hazalátogató cimborának is gyanús ügyletei vannak; a városelnök feleségéről pedig nyíltan ki van mondva, hogy kleptomániás! A történet összjugoszláv, sőt össz-szocialista érvényességét a szereplők családnevei nyomatékosítják, amelyek sokféleségükkel az egész keleti blokkot reprezentálják.

A fentieken kívül szó van a regényben a kvázi el nem kötelezett Jugoszlávia félelmeiről Csehszlovákia 1968-as szovjet megszállása miatt. A szereplők szerint egy esetleges szovjet invázió következtében Jugoszlávia is a szocialista tábor egyik barakkjává – akár szovjet tagköztársasággá? – válhat, sőt kocsmai beszélgetéseikben még az 1944-es magyarirtásokat is emlegetik. Bár van olyan utalás a mű vége felé, amely a szabadabb légkörű időszak végét jelezheti, Gion következő kötetébe (Ezen az oldalon, 1971) is tett olyan írásokat, amelyek hangsúlyosan tematizálják a kommunizmus fonákságait, illetve 1944 véres őszét.

1972-es Véres patkányirtás idomított görényekkel című pesti naplójában Gion még mindig túl sokat engedett meg magának. Az erősebb szovjet befolyás miatt a cenzúrától rettegő, gyáván óvatoskodó magyarországi írótársakat csepüli, de hamarosan neki is vissza kellett fognia magát. A naplóregény csak folyóiratban jelenhetett meg, politikailag kényes tartalma miatt pedig életében nem került kötetbe, sőt diplomáciai bonyodalmat okozott: Magyarországról ki is tiltották miatta az írót. Éreznie kellett tehát, hogy ha továbbra is, és Magyarországon is meg akar jelenni, akkor figyelembe kell vennie a szókimondás szűkülő határait. Mert annak idején már a Testvérem, Joábot sem engedték át Jugoszlávia északi határán, aztán az (ideológiailag egyébként teljesen ártatlan) Engem nem úgy hívnak c. regényét, majd pedig az Ezen az oldalon c. kötetét – végül pedig őt magát sem. Ráadásul ekkor Jugoszláviában is nagyot fordult a politika; ahogy Gionnak is meg kellett állapítania: „a hetvenes évek elején […] a hatalom véget vetett a liberalizálódó korszaknak.”

Ezekkel az előzményekkel íródtak Gion legismertebb, díjnyertes és házi olvasmánnyá is tett művei. Például az 1973. évi Híd Irodalmi Díjat elnyert Virágos katona és folytatása, a Rózsaméz (a kettő együtt Latroknak is játszott címmel), amelyekben már burkoltan-szőrmentén, illetve a sorok között van csak szó azokról a nemzetiségi és politikai problémákról, amelyek nyíltan kimondva veszélyeztették volna az író egzisztenciáját. Így ezek a regények Jugoszláviában és Magyarországon is megjelenhettek, sikerük is volt a határ mindkét oldalán, sőt még a szocialista Romániában is kiadták őket. De hogy ugyanekkor milyen erkölcsi dilemmákat okozhatott Gionnak ez az alakoskodás és a többi kompromisszum, amelyet közéleti szereplőként vállalt? Mutatja, hogy azt a nagyapját emelte eszményévé, aki „latroknak is játszott”, meg azt a virágos katonát, aki boldog, bár „mindent rosszul csinál”; még a Megváltót korbácsolva is „mosolyog, mintha […] nem tudna semmit, de még a kezében tartott korbácsról sem”. Tudathasadásos, de a korra nagyon jellemző helyzet, hogy Gion 1977-ben a Latroknak is játszottért megkapta a legrangosabb politikai kitüntetést, Újvidék Októberi Díját, amelyet Újvidék „felszabadulásának” emlékére alapítottak, és annak napján adtak át. Vagy hogy az 1977-es A kárókatonák még nem jöttek vissza, majd pedig az 1982-es Sortűz egy fekete bivalyért című regényért átvehette a Neven-díjat, amelyet a Szerbiai Oktatási és Gyermekvédelmi Szövetség ítélt neki – holott az első mű az 1944–41-es magyar uralom és az az utáni vérengzések, a második pedig Trianon és a kisebbségi sors allegóriája.

A hetvenes–nyolcvanas évekbeli „trükkösködés” – ez Gion szava saját írói eljárására! – után először talán az 1987-ben közölt Izidor című novellával kezdett oldódni a cenzúra miatti görcs az íróban. Az Izidor egy olyan ember furcsa öngyilkosságáról szól, aki a kommunista rendszernek köszönhette házát, kertjét, majd pedig galádsága utáni büntetlenségét. Ám ahhoz, hogy Gion a legfájóbb emlékről, az 1944-es vérengzésekről is részletesen írhasson, sajnos Magyarországra kellett települnie. Otthon ugyanis hiába került akár tematikailag is közel az egykori atrocitásokhoz – például az 1991-es A jószagú szerzetes című elbeszélésben –, úgy látszik, még nem volt képes részletezően kitérni rá. Így közössége legnagyobb traumáiról, illetve a kommunizmus kezdeti időszakának fonákságairól nyíltan és kifejtve csak 1993-as áttelepülése után, az 1996-tól közölt Ez a nap a miénk c. művében, majd pedig Aranyat talált című folytatásában írt. De attól még ezek sem kisebbségi panaszlajstromok, hanem élvezetes regények: Gion humorral kerekedett felül a sérelmeken-bajokon, a jól adagolt (ön)iróniával pedig attól is megóvta magát, hogy íróként túlzásokba essen.

 

* Idén augusztusban lesz tizenöt éve, hogy elhunyt Gion Nándor (Szenttamás, 1941 – Szeged, 2002), a vajdasági magyar irodalom nagy mesélője. Február elsejei születésnapjához közeledve ezzel a rendhagyó pályaképpel tisztelgünk művészete előtt.

Gion Márton a hólapáttal teljes erőből halántékon vágta Dušan Mandićot (Nemzetiségi konfliktusok érdekes tálalásban Gion Nándor Virágos katona és Rózsaméz című regényében)
(Hitel. 2017/4.)
Elolvasom

A Keglovics utca nevei

Gion Nándor művei és műhelytitkai

Április 22-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon bemutatták Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című könyvét. A szerzőnek már több írása jelent meg Gionról is a Magyar Szóban; az alábbiakban új kötetéből közlünk részletet.

Névváltoztatások. Gion Nándor sok névváltoztatást tapasztalt élete folytán, és sokat meg is írt, de csak Magyarországra települése után. Néhány példa: Jankófalva ~ Újfalu: „– Merre van a házad? – Jankófalván. Begluk és Tuk között. – Nincs többé Jankófalva – dünnyögte Aradi József [1941 áprilisában]. – Jankó Sijačić szerb országgyűlési képviselő sincs többé. Jankófalva most Újfalu.” Kispest utca ~ Belgrádi utca: „Elmentem Török Ádámmal Haramászékhoz a Kispest utcába, amelyet az első háború után a szerbek Belgrádi utcára kereszteltek át, de biztosak voltunk benne, hogy a mai naptól kezdve visszakapja régi nevét.” Szeghegy ~ Szekics ~ Lovtyenác: „Igazán kiérdemeltem egy nyomorult sváb házat itt a Bácskában. Egyébként Lovtyenácon lakom, amit valamikor Szekicsnek hívtak… – Sőt Szeghegynek.” Illetve: „Cigarettázva sétáltam a Szentháromság térre, amelyet később persze átkereszteltek”.

Keglovics” utca. A nemzeti önérzet finom megnyilvánulása lehet az, ahogy Gion Keresztvivő a Keglovics utcából című novellájában, illetve Ezen az oldalon című 1971-es regényében Keglovics utcára változtatta annak az utcának a nevét, ahol nevelkedett, és amelynek a neve fiatal korában – nyilván a jugoszláv partizánok egyik győztes csatájának emlékére – Sutjeska utca volt. Amikor Gion más szenttamási utcákat, közterületeket a valódi nevükön szerepeltetett (lásd a fenti példákat is), vajon a saját utcájuknak a nevét miért változtatta meg, és miért éppen Keglovicsra? Talán mert Keglovich László volt az egyetlen szláv családnevű játékos abban a győri focicsapatban, amely 1963-ban magyar országos bajnok volt, és amely 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben is megnyerte a magyar labdarúgókupa döntőjét. Keglovich László aztán 1968-ban Mexikóban a máig egyetlen olimpiai bajnok magyar focicsapat tagjaként is a dobogó legfelső fokán állt. A focirajongó és fiatal korában sikeres focista író a Keglovics névvel finoman utalhatott a számára örömteli magyar győzelemre. (A nemzetek értéke a mai napig a focipályán is megméretik!) Azzal pedig, hogy a bajnok labdarúgók névsorából éppen Keglovichét, tehát az egyetlen délszláv nevet választotta, a regény utcájának délszláv, azaz számára hazai környezetben való elhelyezkedését húzta alá. Megjegyzendő, hogy Gion egy másik regényében Nébald könyvelő nevének említésével is egy világklasszis magyar sportolóra: Nébald György világbajnok vívóra utalhatott. […]

Utalások a helyi magyarság előtörténetére. Nagyon kevés olyan részlet van a Latroknak is játszott tetralógiának a szocialista Jugoszláviában írott részében, amely korábbi időre vonatkozik, mint a regények cselekményideje, illetve az 1898-as kezdő dátum. Mindegyik a szenttamási magyarságnak fontos mozzanatra utal. Az egyik ilyen az 1848–49-es szabadságharcra céloz: Gallai Istvánék házának építésekor az építésvezető a Klapka-indulót fütyörészve adta meg a munka, azaz a vályogtéglák döngölésének a ritmusát. A szabadságharc helyi vonatkozásait pedig a következő regényrészlet idézi fel: „a görögkeleti templom oldalában 13 ágyúgolyó van, mely ágyúgolyókat az 1848-as szabadságharc idején a Kossuth-honvédek lőtték a templom falába”. A Híd című folyóiratban a regényben hivatkozott helyen viszont ezt olvassuk: „Perczel Mór honvédtábornok, aki az itt táborozó 5000 főnyi szerb sereget megfutamította, a templomot is ágyúzta, leverte a kettős tornyot, és még a mai napig is látható 14 darab ágyúgolyó a templom oldalfalaiban.”

A narrátor alaposan becsomagolva utal ezekre a regényben. Szenttamás szabadságharcos múltjának gazdag tárházából óvatosan csak egyetlen, a szerbek által sérelmezett részletet emel ki, és azt is Perczel Mór nevének és az 5000 szerb megfutamításának az említése nélkül. És azt is csak azután teszi, miután alaposan felvezette, hogy a folyóiratot kommunista magyarok szerkesztik: „A pártutasítások gyakran ide futottak be, összekötők és pártvezetők is eljöttek ebbe a házba: […] Szabadkáról Mayer Ottmár és Simókovics Rókus, a Híd szerkesztői. Morel András rendszeres olvasója és lelkes terjesztője volt a Hídnak […] Szenttamásról ő gyűjtötte össze az adatokat, lelkiismeretesen és nagy alapossággal lejegyzett mindent”. Nem csoda az óvatosság, hiszen az 1848–49-es szabadságharc ezen emlékei, különösen Perczel Mór, a szenttamási szerb sáncokat elfoglaló hadvezér neve még ma is indulatokat kavar. 1976-ban tehát nem volt ildomos a helyi magyar történelem eme emblematikus alakját emlegetni. De hogy mégis milyen fontos szereplő, mutatja, hogy mihelyt lehetett, előkerült a neve: a regény 1996-os, már Magyarországon írott folytatásának rögtön a 4. oldalán olvassuk – a hozzá kapcsolódó adatokkal együtt: Az 1941-ben Szenttamásra bevonuló alezredes „olyan, mint Perczel Mór. […] Magyar tábornok volt […]. 1849 tavaszán ő vetett véget a szerbek garázdálkodásának itt Szenttamáson. Teljesen szétverte őket. […] A szerbek még ma is tisztelettel emlegetik a nevét.”

Az én őseim…” – játék a regényidővel? Egy érdekes, kiadásról kiadásra javítatlan „elírás” lehet a Virágos Katona elején. Amikor Gallai István, a regény narrátor-főszereplője az 1900-as évek elején pásztor őseiről gondolkozik, azt mondja: „Az én őseim, a Rojtos Gallaiak […] Észak-Bácskában, a Topolya, Csantavér és Zenta közötti réteken őrizték a birkákat, ott vándorolgattak a nyájakkal vagy százötven évig […]. A régi családi irataink között […] megtaláltam egy bizonyos Gallai Istvánnak a házasságlevelét, aki 1931-ben [!] feleségül vette Ali Júlia római katolikus vallású hajadont, és akinek lakhelyéül a »Zentai tanyák« vannak megjelölve.” Ez a visszautalás az, amely talán az egész életműben a legmesszebb mutat(na) túl a cselekményidőn visszafelé a délvidéki magyar múltba. Nagyon fontos mondatok ezek: forrásértékű hivatalos dokumentumokra hivatkozva finoman, de határozottan szolgáltat(ná)nak történeti adatot az őslakos magyarság bácskai jelenlétéről. De ott van benne az elírás, a talán szándékosan anakronisztikus 1931-es évszám. (Megjegyzem, a regény kéziratában még az 1831-es évszám szerepelt!) Lehet, hogy azért olvasunk a nyomtatott kiadásban 1931-et, mert a regény megjelenésekor a magyarság 1830-as évekbeli délvidéki jelenlétéről beszélni mellverő magyarkodásnak lett volna bélyegezhető? Ráadásul, ha az 1910 körüli elbeszélésidőből levonjuk azokat az éveket, amióta Gallai István édesapja Szenttamáson letelepedett, majd azt a százötvenet is, ameddig a felmenők „vándorolgattak a nyájakkal”, akkor már nem is 1830 körül, hanem a 18. század közepén járunk!

Miután a Virágos Katonának sikere volt, és politikai problémák sem jelentkeztek vele kapcsolatban, hangjátékváltozata már nem Stefan Krebs Szenttamásra érkezésével, hanem ezekkel a mondatokkal indít, különösen hangsúlyossá téve a történetnek ezt a részét. Ám a hangjáték sem igazít el a tekintetben, hogy milyen évszámot kell értenünk a regényszövegben, sőt feltételezésünket a szándékos elírásról csak erősíti, hogy a hangsúlyos felütésből éppen az évszám hiányzik. Hogy mi lehetett egy ilyen, a helybeli magyarság előtörténetéhez kapcsolódó dátum tétje a regényírás idején? Dormán Lászlótól hallottam, hogy 1986-ban, Bácskossuthfalva betelepítésének 200. évfordulóján a bácskai falut benépesítő fő kibocsátó településről, Karcagról küldöttség indult Jugoszláviába. A karcagiak két autóbuszát viszont nem engedték be a Vajdaságba. A falu református gyülekezete erre cselhez folyamodott: a letelepüléssel egyidős helyi egyházközség fennállásának 200. évfordulójára hirdetett megemlékezést. Mivel a hatalom fennen hirdette, hogy egyházi ügyekbe nem avatkozik, az egyházi ünnepségre már sor kerülhetett – bár a karcagiak sajnos azon sem vehettek részt.”

(A Gion Nándor művei és műhelytitkai című könyv, amely a budapesti Napkút Kiadó, gondozásában jelent meg, megvásárolható a kiadó honlapján, amely a www.napkut.hu címen érhető el. Kérésre Szerbiába is postáznak.)

Elolvasom

Mindannyiunknak játszott

Tizenöt éve hunyt el Gion Nándor

Az egyik legkiválóbb délvidéki magyar író 1941. február elsején született a közép-bácskai Szenttamáson, és éppen tizenöt éve, 2002 augusztus 27-én hunyt el Szegeden. Gion Szabadkán géplakatosnak tanult, majd az Újvidéki Egyetem magyar szakát végezte el. Rádiós újságíróként kezdett dolgozni, 1976-tól a Vajdasági Íróegyesület titkára, 1980–82 között elnöke és a Jugoszláv Írószövetség elnökségi tagja volt. 1983–85 között az Újvidéki Színház igazgatója és a Forum Kiadó kiadói tanácsának elnöke, 1985–1993 között az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének főszerkesztője volt. 1993 őszén Budapestre települt, és Szegeden halt meg 2002-ben. Ezek talán a legfontosabb, száraz életrajzi tények. Ami viszont biztosan fontossá teszi Giont, hogy közben írt vagy húsz remek könyvet. A kárókatonák még nem jöttek vissza, az Ezen az oldalon, Virágos Katona, Sortűz egy fekete bivalyért vagy az Ez a nap a miénk ma már a magyar irodalom klasszikusai közé tartoznak. A Gion-kötetekben lévő regények, novellák áradó mesélőkedvvel, remek humorral és iróniával fűszerezett történetek – karakteresen különböző művek és mégis egységes írói világ – a magyar és a világirodalom legjobb elbeszélői hagyományából. Gion szülőháza a szenttamásiak jóvoltából ma már emlékház; az író munkásságáról pedig sok száz cikk, tanulmány és fél tucat monográfia született, bizonyítva műveinek sokrétűségét és főként az olvasók szeretetét.

A Délvidék magyar irodalmát kezdettől fogva a helyi színeket ábrázoló realista és a mindig újító avantgárd törekvések kettőssége határozta meg. Gion Nándor a neoavantgárd vonzásában indult, de legjelentősebb művei a helyi valóság talaján állnak, és ezer szállal kötődnek a szülőföld világához. Gion pályája az Új Symposion folyóirat írói között indult az 1960-as évek derekán, rögtön a szókimondás határait feszegetve. Több írása, illetve kötete is irodalmi díjat nyert (Testvérem, Joáb; Olyan, mintha nyár volna; Engem nem úgy hívnak, Ezen az oldalon), de némelyik művének politikai-történelmi célzásai miatt az író otthon és Magyarországon is egyre nehezebb alkotói és egzisztenciális helyzetbe került. Magyarországon műveit tiltólistára tették, budapesti élményeit közlő naplója miatt pedig még az országból is kitiltották az írót. (Ezzel akkor szembesült, amikor feleségét magyarországi szülészetre akarta vinni, de őt már nem engedték át a határon.) Ekkortól Gion erős öncenzúrát gyakorolt: egyre inkább a sorok között fejezte ki üzeneteit. Írásai ezután nem szúrtak szemet, úgyannyira, hogy újra rangos irodalmi, sőt politikai díjakat nyertek.

Latroknak is játszott. Gion Nándor méltán legismertebb műve a Latroknak is játszott című regénytetralógia. Ennek első két kötetében (Virágos Katona, Rózsaméz) nagy mesélőkedvvel dolgozza fel a Délvidék történelmét 1898-tól 1941-ig saját családja sorsában. Szinte tárgyilagosan, de szeretettel ábrázolja a köznapi élet megismételhetetlenségét, nagyszerűségét. (Valahogy úgy, mint ahogy például Pieter Bruegel is a németalföldi parasztjeleneteket ábrázoló képein.)

Gion érzelgősség nélküli, egyszerű nyelven írt regényei fontos emberi értékeket és dilemmákat mutatnak be, és különösen hangsúlyosan jelenik meg bennük az identitás kérdésköre. Gion szerint ugyanis a többnemzetiségű összetétel, illetve „az ebből eredő kérdések, legemberségesebb megoldások egy ilyen környezetben, mint a Vajdaság, egyszerűen olyan örök témák, mint a szerelem és a halál más környezetben”. A regények legfőbb kérdése talán mégis inkább az, hogy hogyan lehet boldognak lenni a világban, ahol szinte minden ez ellen dolgozik. És a válasz: „el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni a képből, ahol a Megváltót korbácsolják”. A regény címszereplője, a Virágos Katona ugyanis egy stációkép mellékalakja, aki annak ellenére boldog, hogy éppen a Megváltót kínozza, sőt „komoly arccal mosolyog, mintha nemcsak a körülötte tolongó emberekről nem tudna semmit, de még a kezében tartott korbácsról sem”.

Valóságos és képzeletbeli sajátos elegye jellemzi Gion írásait, emiatt a mágikus realista alkotók közé sorolják, stílusát pedig a nagy dél-amerikai írókéval, például García Márquezével rokonítják, noha az író inkább az észak-amerikai írókat szerette, például Hemingwayt, Steinbecket és Faulknert. Azokon a sarkalatos pontokon, ahol Gion eltért az általa jól ismert helyi vajdasági társadalmi-történelmi valóságtól, kódolva foglalt állást a saját korában politikai okokból nem tárgyalható kérdésekben. „Csúsztatásai” segítségével – az olvasók éberségére számítva – burkoltan reflektált a történelmi-társadalmi és különösen a kisebbségi problémákra.

A trianoni országvesztéstől a nemzetiségi jogsérelmekig számos, a saját korában a politikum által tabusított témáról parabolikus jelenetekben olvasunk a regényekben. A kód egyik kulcsa, hogy a két világháború közötti délvidéki németség a helyi, immár kisebbségben élő magyarság analógiájaként, illetve szócsöveként, míg a magyarság – kezdve Váry János földesúr kitalált személyén – elnyomó többségként jelenik meg. Azaz a Gion korabeli többségi szerbek szerepét magyar szereplők játsszák a regényekben, az asszimiláció pedig a svábokat sújtja. Ugyanakkor Gion az 1930-as években élt magyar szereplőit többnyire mint jó kommunistákat ábrázolja, hogy saját korának délvidéki magyarságát ez által a kissé kozmetikázott előtörténet által is igazolja. Ám még a Rózsaméznek ezekből a közösséget legitimáló részeiből is kiérződik egyfajta ügyesen leplezett rendszerkritika. Az is Gion trükkjei közé tartozik, hogy a délszláv állam közigazgatásának korruptságáról magát a szerb rendőrfőnököt, a trianoni döntés kedvezőtlen következményeiről pedig sváb meg bunyevác gazdát – tehát véletlenül sem magyarokat – beszéltet a regényekben.

Kárókatonák, sortüzek, angyalok. Gion gyermekkori élményeiből merítő kalandregényeiben – például Az angyali vigasságban – a felnőttek és a gyerekek világa életszerű és nagyon izgalmas jelenetekben csap össze. A Postarablókban nyíltan megjelenik az állandó megfigyeltség élménye: a gyerekszereplők lehallgatják a telefonokat, így átveszik a városka irányítását, és kijavítják, amit a felnőttek csak elrontanának. Ez, bár tekinthető átfogó társadalomkritikának is, még csupán kamaszos csínytevésként is értelmezhető. A megfigyeltség miatt érzett nyomasztó tehetetlenség majd csak a rendszerváltás után írott Izsakhár című regényben jelenhet meg.

Az „ifjúsági” regényekben a legérzékenyebb témákról, a helyi magyarság vágyairól, fájdalmairól és félelmeiről még áttételesebben: a szimbólumok nyelvén olvasunk. A kárókatonák még nem jöttek vissza legfőképpen az 1944-es délvidéki vérengzések allegóriája, amelyben minden mozzanat megfeleltethető valamely rejtett tartalomnak. A címbeli madarak például a magyar katonákat, illetve az anyaországhoz tartozást, a fészküket tartó akácfa a Délvidéket, a Kocsmáros nevű szereplő az ellenséges hatalmat, a főhős halála és az időjárás az 1944-es délvidéki vérengzéseket, a kakukkok pedig a betelepített délszlávokat jelképezik. Nem véletlen az sem, hogy a gyerekek ebben a regényben egy vágóhídon, Sortűz egy fekete bivalyért című folytatásában pedig a temetőben időznek, és sajátos rítusokat végeznek. Hiszen a Sortűz… Trianon és a kisebbségi sorsba kerülés, illetve az azóta eltelt évtizedek sajátos írói reflexiója. Ebben a regényben a gyerekek például sortüzet akarnak adni Ácsi Lajos földesúrért, aki a régi „úri” magyar világot jelképezi, ami vele együtt kihalt; az 1941–42–43–44-ben elhunyt, a „kis magyar világot” jelképező Hofanesz kislányokért; meg az 1944-ben elveszejtett apákat jelképező Gergiánért; és egy különc macskáért is, aki „lehet, hogy jól járt azzal, hogy felrobbantották. Így nem lett vízihulla belőle.” Ezzel a meghökkentő mondattal kapcsolatos gioni asszociációink a gyerekkorában egy szerb társa által majdnem vízbe fojtott írótól a háború végi vérengzések vízbe dobott – vízbe ölt áldozataiig terjednek, hiszen Gion már első regényébe (Kétéltűek a barlangban, 1967–1968) is rejtett ilyen célzást.

A Magyarországra településtől. Jugoszlávia felbomlásának előérzete jelenik meg a Börtönről álmodom mostanában, a délszláv polgárháború valósága pedig az Izsakhár című regényben. Utóbbit Gion még Újvidéken kezdte írni, de már Budapesten fejezte be. Gion a Latroknak is játszott sorozatot is Magyarországon kerekítette ki az Ez a nap a miénk és az Aranyt talált című regényekkel; a Zongora a fehér kastélyból című regénnyel pedig „ifjúsági” ciklusát is négyrészessé egészítette ki. Mivel ekkor már nyíltan írhatott mindarról, ami az egykori Jugoszláviában tabunak számított, ezekben a művekben sokszor felszínre tör a korábban érzékenynek számító politikai-történelmi mondanivaló. Viszont Gion a cenzurális keretek megszűnte, a több évtizedes kényszer alóli felszabadulás után is mértéktartó maradt: humorral és (ön)iróniával tette még hitelesebbé a leírtakat. Utolsó regényében, az Aranyat találtban a szocializmus kezdeti időszakában túlélni próbáló kisemberekről mutatott izgalmas és ironikus képet.

Gion Budapesten született írásaiban – Szenttamás és Újvidék után – az itteni szűkebb lakókörnyezetében: Kőbányán megélt valóságot is sajátosan görbe tükörben jelenítette meg, ahogy azt a már a halála után Mit jelent a tök alsó? címmel összegyűjtött sorozata több novellájában láthatjuk. Ezekben a dél felé nyitott Magyarország balkanizálódását, az alvilág fővárosi térnyerését humoros, krimiszerű történetekben, Rejtő Jenő-i stílusban mutatja be. Erre nyilvánvalóan rásegített, hogy az író éppen a legnagyobb magyarországi kínai piac közelében telepedett meg, ahol a hétköznapokban gyakran szembesülhetett a jelenkori pesti bábellel.

Gion minden írása háttérismeretek nélkül is teljes művészi élményt nyújt, ám az összefüggéseket kereső, a valóságot a prózavilággal ütköztető olvasók előtt a jelentések új szintjei nyílhatnak meg. Gion történetei valószerűek, a filmes vágásokra jellemző szerkesztés

miatt pedig magával ragadóan izgalmasak. Az író maga is beszélt róla, hogy törekedett úgy írni, hogy a könyveit könnyen megfilmesíthessék, ami több művével sikerrel meg is történt. Bár éppen tetralógiája még várja a producert, akinek viszont biztosan meghálálná a rászánt figyelmet, hiszen Rojtos Gallai István figurája a 20. században kisebbségivé lett túlélő magyar nagyszerű, de eddig filmen még nem szerepelt típusát testesíti meg.

Gion Nándor sajnos korán, hatvanegy éves korában ment el, pedig biztosan lett volna még mondanivalója. Hogy az alatt a rövid idő alatt, amennyi neki adatott, mégis mennyire sikerült szülőföldje hű krónikásának: emlékei és hagyományai művészi megörökítőjének lennie? A szülőházán lévő emléktábla mint szenttamási (és nem pedig például mint vajdasági, délvidéki vagy magyar) íróról emlékezik meg róla.

 

Gion Nándor élete, művei és díjai

1941. február 1-jén Szenttamáson megszületik Gion Mátyás és Gallai Teréz első gyermekeként. Április 13-án Szenttamásra érkeznek a magyar csapatok – az író családja is újra magyar állampolgár.
1944. Kötelező védőoltást kap, amitől megbetegszik: a szegedi kórházban gyógyítják meg. Október közepén Szenttamásra ér a front, az írót egy gránát robbanásától föld temeti be. Október 19-én a település jugoszláv fennhatóság alá kerül, etnikai tisztogatás kezdődik: sok százan menekülnek Szenttamásról Magyarországra, több mint ötszáz szenttamási magyart megölnek, a németeket lágerekbe hurcolják.
1947–1955. Szülővárosában az Arany János Nyolcosztályos Iskolában tanul, a környékbeli gyerekcsapat vezére, birkákat őriz, betyárregényeket olvas, rendszeresen ministrál. Nyolcadikos korától nyaranta három hónapot apja kőművesbrigádjával dolgozik.
1955–1956. Kerékpármechanikus-inas, majd néhány hónapig kereskedőtanonc; közben elvégzi a szenttamási Vegyes Típusú Ipariskola III. osztályát fémipari mechanikus szakon (az általános iskola 7–8. osztályát elismerték első két évnek).
1956 őszétől a szabadkai vasúti ipariskola diákja: könyvtárba iratkozik, színházba jár, osztályelső, de a műhelyben osztályutolsó. Ekkoriból valók első fennmaradt írásai (A tolvaj, Megkedveltem-e a szakmámat? stb.).
1958. Felveszik a Jugoszláv Kommunisták Szövetségébe.
1959. Géplakatos diplomát kap a „Szuboticai Fémipari Középiskolában”, majd sikertelenül felvételizik a Belgrádi Műszaki Egyetem gépészeti karára.
1959–1963. Az Újvidéki Egyetemen frissen megnyílt magyar szak első évfolyamára jár az Újvidéki Rádió ösztöndíjasaként. Évfolyamtársai közül többen az úgynevezett Symposion-mozgalom első generációjának tagjai lesznek. Első felesége, Hegedűs-Budánovics Ida szintén évfolyamtársa, ő az Új Symposion folyóirat korrektora lett.
1960. „Önkéntes munkaakcióban” (azaz építőtáborban) dolgozik valahol a balkáni hegyekben.
1962. Az Ifjúság hetilap Symposion mellékletében megjelennek első saját nevével jegyzett fordításai: Tűnődés, Undor, Élettér – és önálló írásai: Helyzetjelentés, Kinek az elvei sántítanak. (A korábban, álnéven publikált írása(i) még nem került(ek) elő.)
1963. Magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerez, de később sosem dolgozik majd tanárként. Kritikái jelennek meg. Sorkatonai szolgálatát kezdi Macedóniában, Štip mellett; a következő évben szerel le.
1963–1983. Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű szerkesztőségében újságíró, rovat- majd irodalmi szerkesztő.
1964. A Symposionban megjelennek első ismert szépirodalmi publikációi (Párbeszédes Hermes-dicséret, Arakhné, Issakhár stb.). Házasságot köt Hegedűs-Budánovics Idával.
1966. Megjelenik első szenttamási témájú elbeszélése, a Keresztvivő a Keglovics utcából.
1967. Megszületik fia, Gábor. A kisfiú tizenegy napos korában meghal felesége, Ida. Gábort az író szülei nevelik fel Szenttamáson.
1968. Az Olyan, mintha nyár volna című novellával elnyeri a Magyar Szó novellapályázatának első díját. Folyóiratközlések után megjelenik első regénye, a Kétéltűek a barlangban. Csehszlovákiában nyári táborban ottani magyar írókkal, értelmiségiekkel találkozik. Testvérem, Joáb című regénye elnyeri a Forum Könyvkiadó regénypályázatának
első díját, de mivel politikailag kényes témákat feszeget, hosszas huzavona és kisebb húzások után csak a következő évben jelenik meg.
1969. Az Új Symposion folyóirat 54. számától Giont a szerkesztőség tagjaként tüntetik fel. Az Engem nem úgy hívnak elnyeri a Forum Könyvkiadó ifjúsági regénypályázatának első díját, és a következő évben megjelenik.
1970. Év végén és a következő év elején ösztöndíjjal Budapesten van, ahol megismeri második feleségét, Juba Esztert, akivel 1971 elején összeházasodnak.
1971. Megjelenik Ezen az oldalon című kötete. Budapesti élményeiből írott Véres patkányirtás idomított görényekkel című naplóregényét folytatásokban közli az Új Symposion.
1972. Az újvidéki Forum és a budapesti Móra Kiadó közreműködésével megjelenik Postarablók című ifjúsági regénye. A Véres patkányirtás… külpolitikai bonyodalmakat kavar: kitiltják Magyarországról, amivel akkor szembesül, amikor feleségét magyarországi szülészetre akarja vinni. Lánya, Katalin születésénél nem lehet jelen, majd hónapokig nem láthatja a családját.
1973. Virágos Katona című regénye megjelenik, Híd Irodalmi Díjat kap érte.
1974. Elbeszéléskötete jelenik meg Olyan, mintha nyár volna címmel.
1974–1978. A Vajdasági Íróegyesület titkára, majd 1979–1982 elnöke – és a Jugoszláv Írószövetség elnökségi tagja is. Az írószövetséggel többek között Romániában, a Szovjetunióban és Kubában is jár.
1976. Latroknak is játszott címmel jelenik meg Virágos Katona és Rózsaméz című két regénye, amelyekért a következő évben megkapja Újvidék város „felszabadulási” díját, az úgynevezett Októberi díjat.
1977. A kárókatonák még nem jöttek vissza című ifjúsági regénye megjelenik, Neven-díjjal jutalmazzák.
1978. Az Újvidéki Színház bemutatja Ezen az oldalon című drámáját, az első dramatizációt a jugoszláviai magyar irodalomban.
1979. Megkapja Szenttamás község Októberi díját is.
1982. Megjelenik Sortűz egy fekete bivalyért című ifjúsági regénye, amely 1984-ben Neven-díjat; a belőle készült fi lm 1985-ben KISZ-díjat, 1986-ban pedig a Salernóban rendezett nemzetközi filmfesztiválon a fesztivál Nagydíját kapja.
1983–1985. Az Újvidéki Színház igazgatója és a Forum Kiadó kiadói tanácsának elnöke.
1985. Az angyali vigasság című kötete megjelenik, következő évben megkapja érte a Forum Könyvkiadó és az Alkotók Gyűlése nívódíját.
1985–1993. Az Újvidéki Rádió magyar adásának fő- és felelős szerkesztője. Kb. 100 fős szerkesztőséget vezet, megteremtik a napi 24 órás magyar adást.
1987. Déry Tibor-díjat kap.
1988. A Magyarország határain kívül élő írók közül elsőként kap József Attila-díjat.
1989. Az Engem nem úgy hívnak című regényből írott Keresünk egy jobb hajót című film forgatókönyvéért a Televíziós Gyermekműsorok és Gyermekfilmek VIII. kőszegi Szemléjén elnyeri a Zsűri Díját.
1990. Megjelenik Börtönről álmodom mostanában című regénye, amelyért a következő évben az Év Könyve jutalmat kapja. Elfogadja a Magyar Írószövetség rendkívüli tagságát.
1991 nyarán kirobban a délszláv háború: a katonai behívó és a létbizonytalanság elől a rádió szerkesztőségéből is sokan családostul hagyják el Jugoszláviát.
1993 őszén feleségével ő is Magyarországra költözik, ekkortól szabadfoglalkozású író: próza mellett filmforgatókönyveket és hangjátékokat ír, köteteket szerkeszt. (Eleinte a Thököly úton, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium vendégházában lakik, egy korábbi ígérettel szemben nem kap állást a Magyar Rádiónál.) Az év végén Zongora a fehér kastélyból című regényéért megkapja az MTI-PRESS kisregénypályázatának különdíját.
1994. Budapesten, Kőbányán telepszik le. Megjelenik Izsakhár című regénye, amelyért újra az Év Könyve jutalomban részesül. Megkapja a Soros Alapítvány Életműdíját.
1996. Nem baleset lesz című elbeszélésével elnyeri az MTI-PRESS tárcanovella-pályázatának 1. díját. Megjelenik Mint a felszabadítók című kötete.
1997. Megjelenik Ez a nap a miénk című regénye, a Latroknak is játszott tetralógia harmadik kötete. Visszahonosítási eljárása véget ér: újra magyar állampolgár.
1998. Márai Sándor-díjat kap. Megjelenik Jégheg yen szalmakalapban című novelláskötete. A Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy folyóirata, a Kelet főszerkesztője.
2000. A Magyar Köztársaság Babérkoszorújával és a Soros Alapítvány alkotói díjával díjazzák írói munkásságáért. A Magyar Művészeti Akadémia felveszi tagjai közé.
2001. Kortárs-díjat kap.
2002. augusztus 27-én meghal Szegeden. Szeptember 12-én temetik el Budapesten, a Farkasréti temetőben. Folyóiratközlések után megjelenik Aranyat talált című regénye, a Latroknak is játszott című tetralógia befejező kötete. A következő év áprilisában a kecskeméti Forrás folyóiratban megjelenik a Zongora a fehér kastélyból, az ifjúsági regénytetralógia befejező darabja.

Vendégszerzőnk: Kurcz Ádám István

Elolvasom
Postarablók. Gion Nándor regényének mindeddig kiadatlan dramatizációja
(YUHAR. 2018. október 25.)

Postarablók

Gion Nándor regényének mindeddig kiadatlan dramatizációja

Gion Nándor (Szenttamás, 1941 – Szeged, 2002) vajdasági magyar író műveit a szerző halála után a Noran Kiadó által 2007-ben megkezdett és a Noran Libro által 2012-ben félbehagyott ötkötetes életműkiadás az érdeklődés, a magyarországi és a regionális recepció homlokterébe emelte. Az életmű legjelentősebb része – a könyvtári állományok salátává olvasott kötetei után – e kiadás által vált hozzáférhetővé az olvasók szélesebb rétegeinek. A hozzáférhetőség újraolvasást vont magával: újra- és máshogy olvasást motiváló monográfiák és tanulmánykötetek jelentek meg – mások mellett e sorok írójának tollából is.[1] Összeállt a Gion-műveket és recepciójukat felölelő bibliográfia – Horváth Futó Hargita monográfiájában: Lokális kontextus, elbeszélői szerepkörök és a szövegek átjárhatósága Gion Nándor opusában (Újvidék, Bölcsészettudományi Kar, 2012); dokumentumfilmek, hangjátékok, színházi és filmes adaptációk készültek; folyamatosan jelennek meg a művek fordításai; sőt az életmű fejezetnyi helyet kapott a középiskolai tankönyvekben[2] is. Viszont az életműkiadásból – így a recepcióból is – kimaradtak a korábban kötetben nem publikált, illetve a csak kéz- és gépiratban létező írások, valamint Gion műveinek mások közreműködésével készített átiratai – így a jelen dramatizáció is, amely Gion – 1972-ben azonos címmel megjelent – regényéből készült.

Egy minél teljesebb Gion-életműkiadásban gondolkozva, a lapokban elszórtan megjelent és az író hagyatékában lévő[3]  művek átnézése közben került elő az alább olvasható, az Újvidéki Rádióban 1988. június 5-én bemutatott, és több más Gion-hangjátékkal együtt itt meghallgatható rádiójáték szövege. A rádióváltozat néhány megoldása (például a három fiú főszereplő közül kettőt lány alakít) kifejezetten zavaró ugyan, de ennek elemzése most nem témája írásunknak.

A rádiós előadás szereplői: László Sándor, Banka Lívia, Bicskei Elíz, Fischer Károly, Horváth József, Tápai Kornélia, Boros László, Törteli László, Ferenczi Jenő, Sinkó István, Földi László, Balázs-Piri Zoltán, Kerekes Valéria, Sovény Károly, Vajda Tibor, Kardos Ibolya, Szilágyi Nándor.

A dramaturg Jódal Rózsa, a hangfelvevő Weiler Árpád, a hangmérnök pedig Morvai Ferenc volt.
A hangjátékszínészek előadása közben módosult szöveg több helyen nem egyezik a gépirattal, amelyet most Nagy Géza kedves párja segítségével rögzített. Az ő munkájukat és Gion Eszternek a mű közreadásához való hozzájárulását ezúton is köszöni e sorok írója,

Kurcz Ádám István

Rojtos Gallai István citerája. A művészek és a művészetek szerepe Gion Nándor prózájában. In. Láng Gusztáv–Pusztay János–Sipos Lajos–Vörös Ferenc (szerk.): Élményközpont. Fűzfa Balázs 60 éves. Savaria University Press, Szombathely, 2018.
Gion Nándor. In. Velkey György (szerk.): Irodalom 12. Tankönyv. Eszterházy Károly Egyetem Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Eger, 2018.
Elolvasom
„Lično sam ih zatrpavao u jame… Ne mogu da hodam po njima…” (ford. Kiss Igor)
(Magyar Szó. 2019. január 16.)

„Lično sam ih zatrpavao u jame… Ne mogu da hodam po njima…”

O izjavi jednog vojvođanskog partizana, na godišnjicu novosadske racije i zločina 1944–45. godine

„…Dovoljna je borba da bi prošlost mogli priznati. ...

Borbu koju nam preci vodiše u mir pretapa sećanje naše.

Da sredimo zajedničke poslove nama je stalo. A to nije malo.”

Atila Jožef, Kraj Dunava, odlomak

Ako bismo danas pomenuli zločine u Vojvodini tokom Drugog svetskog rata, većina građana, kako u Srbiji, tako i u svetu – pa i u Mađarskoj – prisetila bi se Novosadske racije, koja se odigrala januara 1942. godine, kada su mađarska vojska i žandarmerija ubile oko 3.500 Srba i Jevreja. Međutim, već 1943. godine Mađarska je citirala pred sud odgovorne za ta dela, a ipak ih je Hitlerova Nemačka početkom 1944. godine odvela, da ne bi izašli pred mađarski sud, ali ih je Mađarska isporučila Jugoslaviji odmah posle rata, gde su svi pogubljeni. O toj raciji je u Mađarskoj 1964. godine izdata knjiga Hladni dani, a odmah posle objavljivanja knjige, napravljen je i film, i zahvaljujući ovome mađarsko društvo je u značajnoj meri upoznato sa tim dešavanjima. Sa druge strane, malo njih poznaje dešavanja u Srbiji i Mađarskoj na prelazu iz 1944. u 1945. godinu, kada je ubijeno na desetine hiljada nevinih Mađara i Nemaca, među kojima su većina bili aktivno muško stanovništvo, a na više mesta su gotovo potpuno stradali pripadnici elita (intelektualci, privrednici). U Čurugu je, na primer, likvidirana cela muška populaciju Mađara, 23. januara 1945. godine žene i decu su proterali iz sela, oduzeli im imovinu, zabranili su im da se vrate svojim kućama i stavljena im je stigma kolektivne odgovornosti.

Izgleda da svaki zločin i etničko čišćenje imaju svoju osobenost. U holokaustu nad Jevrejima novost je bio potpuno uništenje ljudi kroz mehanički sistem ubijanja. U dešavanjima 1944-45. godine osobenost je bila da komšije ne samo što s porijavljivali svoje susede – u većini slučajeva su Srbi odavali Mađare i Nemce – nego su sugrađani u velikom broju i aktivno učestvovali u sistemskom ubijanju, uzevši učešće u nemilosrdnom ubijanju hiljada ljudi po naseljima. I sve se to izdešavalo posle završetka rata, kada su Sovjeti već oslobodili ovu teritoriju. Posle ovih dešavanja decenijama su živeli, a žive i danas, jedni pored drugih, ubice i preživeli, znajući ko je šta uradio. Žrtve tih događaja i dan-danas počivaju u masovnim grobnicama, preko kojih su izgrađeni pijačni trgovi, silosi, autobuske stanice i sportski tereni, kako bi se sprečile eshumacije, ponovno sahranjivanje i komemoracije. U većini slučajeva masovne grobnice nisu označene, dešavanja nisu prepričana, nije snimljen nijedan film na osnovu ovih strašnih događaja koja su se odigrala pre 75 godina, gde su žrtve u najvećem broju obični građani (paori, radnici, nadničari). Ni ubice nisu odgovarale za svoja dela, štaviše, ti dželati su živeli, neki i danas žive, a mnoge su decenijama slavili kao narodne heroje, čak i sa porodicama žrtava.

O ovim dešavanjima počelo se pričati posle 1990. godine, pre svih, to su učinili novinari i istoričari, prvenstveno na osnovu svedočenja oštećenih preživelih. Od 2011. godine srpski i mađarski istoričari zajedno, u mešovitoj komisiji dvaju akademija nauka, istražuju ove događaje, a 2013. godine predsednici dveju država su zajedno odali počast i srpskim i mađarskim nevinim žrtvama. Najzad se oglasila i druga strana: jedan izvršilac. Na portalu slobodnisrbobran.com pojavio se članak Vreme je!, u kome se Đura Ćorić, kafedžija iz Srbobrana, nekadašnji partizan i izvršilac zločina, priseća tih dana. Đura, ili kako su ga u selu zvali čika Ćopa, tik pred smrt je sve ispričao uredniku portala, Milanu Stijačiću, koji je to zabeležio u tonskom zapisu. Zbog značaja teme, prenosimo ovu izjavu u celosti:

„– Nakon oslobođenja, krajem 1944. godine, bila je strašna hladnoća. Na mestu današnje pijace je streljano više od 180 ljudi koji su uhapšeni kao Hortijevci ili njihovi simpatizeri. Za nekoliko dana ubijeni su svi ti ljudi, uglavnom iz našeg sela. Lično sam ih zatrpavao u jame – počinje priču Đura. – Bližila se zima, hladnoća je prodirala u meso i kosti. Njih su dovodili, punili sobe. Skidali su ih potpuno gole. Stisnuti ljudi su čučali, nije bilo dovoljno mesta. Puni podrumi nekih kuća iz današnje Svetog Save ulice, puna Opština, mlin… Mene su odabrali, odveli me u stranu i naredili: ’Uzmi lopatu iskopaj rupe, a kasnije zatrpavaj i naravno ćuti’. Ljudi su molili da ih ne muče, neki su molili za smrt. Onda je preko noći počelo ubijanje. – Izvodili su po grupama po troje-četvoro, vezanih ruku. Onako izmrcvarene ih dovedu do jame, stanu im iza ledja i pucaju u potiljak. Gurali su im tela sa nogama u jame i nastavljali dalje. Oni ubijaju, bacaju u jamu, a ja čekam da završe pa da krenem da zatrpavam. Jedan od ubijenih je padajući ostao na ivici jame, a onaj što strelja mi naredi: ’Gurni ga unutra’, a ja ne mogu. Oduzele mi se noge i ruke, od hladnoće i straha. Ovaj što je pucao okrenu pušku na mene, a ja ga molim: ’Nemoj druže, ja sam VAŠ’. Srećom tu se našao nas čuveni komesar Medurić, da to potvrdi i ja sam se spasio. Taj koji je pucao najviše, a otišao na onaj svet pre desetak godina kao ugledan čovek je samo promrmljao, ’mnogi ste se sada kod nas uvukli, kao naši ste’. Jednom su mi krenule suze na oči iako sam stalno stezao srce, nisam mogao da izdržim- ’neprijatelj nije smeo da se sažaljeva’.

Među zarobljenima je bio i jedan momčić, nije imao vise od 18 godina. Pitao sam ga kroz vrata koja su imala jedan poveći prorez ’koji te, đavo natera da odeš u Hortijevce’. A on, suza mu suzu stiže, tresući se od hladnoće i straha, onako mlad i lep, pravo dete, prošapta ’Ko me je pitao, i oni su me ovako odveli’. Ubili su ga te večeri. Ubijali su i zbog toga što je neko od glavešina bacio oko na nečiju ženu, mladu i lepu Mađaricu, zbog toga što je nekom trebala nečija kuća. Zbog dugova koji su nastali pre rata i naravno zbog mržnje prema Mađarima, zbog loših stvari koje su oni činili ovdašnjem življu za vreme rata. Istina je da je 10 odsto streljanih imalo zla iza sebe, ostali nisu. Oni što su bili krivi su pobegli ranije.

Kada sam nakon streljanja odlazio kući, nikom ništa nisam pričao. Zaprećeno mi je da ćutim o svemu. I naravno ćutao sam. Do danas. Te slike i strah su me pratili celog života. Bojao sam se nove vlasti, povremeno bi me pozvali i pitali kako je bilo u ratu. Naravno da me nisu pozivali bez razloga. Ja sam to znao. Odgovarao sam da je trebalo još ’gembeša’ da pobijemo i na tome se sve završavalo. O streljanjima Mađara se samo šuškalo po selu, a članovi porodica onih koji su pobijeni s mukom su živeli i ćutali kao zaliveni.

Sad skoro sam sreo u selu jednog posleratnog komunistu, kažem ’posleratnog’ zato što za vreme rata to nije bio (a pokazao se za vreme streljanja posebno) i izletelo mi je iz ustiju, ’pomaže Bog’. Krenuo sam prema njemu da se rukujemo. Osuo je drvlje i kamenje i po meni i po Bogu, nije hteo da mi se javi. Tada me je uhvatio strah, kakav nisam osetio nikada. Još su tu, šetaju selom, ubiće me! Nakon toga sam pao u postelju, dobio temperaturu i danima buncao u polusnu. Ćerka mi je kad sam došao sebi ispričala šta sam u bunilu govorio o ratu. – Rekla mi je da moram da otvorim dušu. Nisam nikada nikome pričao moje muke. Noćne košmare, nespavanja, slike pobijenih koje su mi se redovno vraćale. Pošto ćerka nije mogla sama da me ubedi, došao si ti i odvezao me na pijac. Pokazao mi krst podignut tu kao usput.. Video sam da znaš i rekao sam da ću vam reći sve. Ti zapiši, a ja da olakšam srce i dušu, neću ni ja još dugo, tu sam na kraju puta. Samo molim Boga, da se ne mučim na onome svetu. Ne znam šta će biti sa Đurom na onom svetu, ali na ovome mu nije lako. Nije lako ni njemu, a posebno ne onima koji su izgubili svoje voljene u tom ludom vremenu. Agonija u kojoj žive pojedini dželati i porodice žrtava može da se okonča jedino priznanjem da žrtve postoje, da su tu nadomak naših kuća zatrpani kao uginuli psi. Da se njihovi zemni ostaci iskopaju i sahrane u zajedničku grobnicu, onako kako dolikuje svakome čoveku. Nema politike, samo ljudskost.”

Moj sagovornik Đura nije imao hrabrosti da izađe iz auta i stane na pijačni plato. ’Ne mogu da hodam po njima’ samo je to izgovorio. Ovo je samo jedna od priča, a streljano je 412 ljudi [u Srbobranu]. Da li nakon 74 godine imamo hrabrosti da se suočimo sa nečim što tišti mnoge naše sugrađane? Ili ćemo i mi ćutati i biti saučesnici?” – postavlja na kraju pitanje urednik stranice, Milan Stijačić.

Ova izjava je šokantna i stvarno bi mogla biti prva ove vrste. Međutim, iz knjige Jožefa Pintera, koja se bazira na svedočenjima (Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben, VMMI, Zenta, 2014.) možemo da vidimo da Ćopa nije bio samo „grobar”, te njegovo svedočenje ne možemo da prihvatimo kao potpuno. Na 141. i 178. strani pomenute knjige srećemo se sa imenom kafedžije, kako je sa puškom u ruci ili na ramenima mogao da čini strašna dela. Zato se nadamo da je ovakva ispovest samo početak, da će priznanja sa obe strane da se nastave, zarad večnog mira preživelih i žrtava, i potpunog pomirenja naših dvaju naroda.

[Književna povezanost, u posebnom okviru za tekst:] Nandor Gion, pisac, rodom iz Srbobrana, pre 50 godina je za izdavačku kuću „Forum“ iz Novog Sada objavio knjigu Moj brat, Joab (Testvérem, Joáb), u kojoj već hrabro prepričava neke od pomenutih događaja skriveno u jedan obični kafanski dijalog. Gospodin Palika Kovač tvrdi o šantavom kelneru Opatu sledeće: zato je on postavljen za načelnika policije posle rata, jer niko nije hteo da ubije masu ljudi. Ali Opat se prihvatio zadatka, … on i jednooki Kačan, koji je bio njegov pomoćnik, su ubili pregršt ljudi. Prema nekim informacijama je i otac Palike Kovača tada ubijen. U knjizi možemo da pročitamo da je Palika Kovač, često sarkastičan, razmišljao na sledeći način: Opat je napravio veliku grešku, kada je porodice pogubljenih ostavio da žive, … trebao je poubijati cele porodice, posle rata … nije trebalo da bude problema. Možemo, takođe, pročitati: jednooki Kačan se jednom napio, i upucao se u glavu. – Nandor Gion je u svojim romanima menjao imena, ali tek toliko da ostanu prepoznatljivi: Opat i Ćopa su slična imena, obojica su kafandžije, i obojica hramlju; posleratne aktivnosti isto ukazuju na to da je pisac, pišući roman, mislio na Ćopu i na događaje koji su se odigrali 1944. i 1945. godine. Kod pominjanja samoubistva u alkoholisanom stanju pisac je hteo da ukaže na grižu savesti egzekutora koja ne prolazi vremenom, i koja je naterala i Đuru Ćorića da progovori.

Nakon objave Milana Stijačića, Adam Ištvan Kurc je napisao članak povodom godišnjice 23. januara, a preveo ga je Igor Kiš

Elolvasom
„Személyesen ástam el őket… Nem tudok gázolni rajtuk…”
(Magyar Szó. 2019. január 10.)

„Személyesen ástam el őket… Nem tudok gázolni rajtuk…”

A legelső beismerő vallomás: megjelent egy partizán beszámolója 1944-es tetteikről

Vreme je! – Eljött az idő! címmel magyarul és szerbül egyszerre jelent meg egy írás egy szerb portálon. Az 1944–45-ös „még hidegebb napokról” írók, újságírók, helytörténészek és kárvallott túlélő tanúk beszámolóit már több évtizede olvashatjuk. Most viszont, a magyarok likvidálásában részt vett egyik pribék vallomásával megszólalt a másik oldal is. A slobodnisrbobran.com-on megjelent szöveg az 1944-es etnikai tisztogatások egyik tettese, Ćorić Đura szenttamási kocsmáros szemszögéből idéz fel a történtekből. Đuró (vagy ragadványnevén Ćopo, azaz „bicegő”) bácsi halála előtt a portál szerkesztőjének, Milan Stijačićnak tett vallomást, amiről hangfelvétel is készült. Jelentősége miatt szó szerint és végig idézzük az oldalon lévő magyar szöveget:

„A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – kezdte Đuro a mesét. – Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón, összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak, és megparancsolták: »Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!« Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg.

És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy, cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat.

Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott. Kezem-lábam remegett a hidegtől is, meg a félelemtől is. Ez, aki gyilkolt, rám fogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: »Ne tedd, elvtárs, én a TIÉTEK vagyok!« Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt, és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: »Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.« Ekkor elsírtam magam, annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: »Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.«

Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18 évesnél. Megkérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: »Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?« Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől, csak ennyit suttogott: »Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!« Még az éjjel megölték.

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valakinek a felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni; és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.

Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam. Máig.

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam. Azt mondtam, hogy még több »gömböst« kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír.

Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom »háború utánival«, mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen! Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is, meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek. Ezek után ágynak estem, belázasodtam, és napokig beszéltem álmomban. Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem. Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom. Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. Megmutattad a keresztet, amelyet valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok. Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon… Nem tudom, mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben. Az áldozatok hozzátartozóinak és hóhérjaiknak az agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak, és a házaink közelében alusszák örök álmukat, betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük és egy közös sírban megjelölve, emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség.

A beszélőtársamnak, Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból és a piactér betonjára lépni. »Nem tudok gázolni rajtuk!« – csak ennyit mondott. Ez csak egy a sok esetből, 412 ember lett kivégezve. Van-e 74 év után bátorságunk szembenézni valamivel, ami sok polgártársunk lelkét nyomja? Vagy mi is hallgatunk és cinkosok leszünk?”

A vallomás valóban megrázó, és a maga nemében csakugyan a legelső lehet. Pintér Józsefnek a szemtanúk vallomásait is közlő könyvéből (Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben, VMMI, Zenta, 2014) viszont világos, hogy Ćopo nem csupán „sírásó” volt, így a fent olvasható beismerés nem tekinthető teljesnek. A könyv 141. és 178. oldalán lévő tanúvallomásban is megjelenik a kocsmáros neve és olyan tettei, amelyeket puskával a kezében vagy a vállán követhetett el… Ezért bízzunk benne, hogy a fenti írás csak a kezdet, és a beismerések folytatódni fognak mindkét oldal, a túlélők és a leszármazottak lelkének nyugalmára, a magyar és a szerb nép teljes megbékélésére.

Epilógus. A következő idézet Gion Nándor szenttamási születésű írótól való. Ezt olvassuk a Forum Kiadó 1968-as regénypályázatán díjnyertes, majd 1969-ben Újvidéken megjelent Testvérem, Joáb című regényben: „Hívtuk Opatot, a sánta [!] pincért [!]. Mindig ő szolgált ki bennünket a Kovács Pali határozott kívánságára. Opat állítólag a háborúban sebesült meg, és azóta sántít, a háború után rövid ideig ő volt nálunk a rendőrfőnök […]. Kovács Pali viszont azt mondja, hogy Opat sohasem volt a háborúban, egy ló rúgta meg még fiatalkorában, attól sántít, és csak azért lett ő a háború után a rendőrfőnök, mert senki sem akarta vállalni, hogy kinyiffantson egy rakás embert. Opat azonban vállalta, így ő lett a rendőrfőnök, és ő meg a félszemű Kacsan […], aki a segédje volt, rengeteg embert kinyiffantottak. (Búr szerint a Kovács Pali apját is akkor nyiffantották ki.) A félszemű Kacsan néhány évvel ezelőtt egyszer szörnyen berúgott, és főbe lőtte magát. Kovács Pali azért követelte Joáb II-től, hogy Opat szolgáljon ki bennünket, hogy időnként kizsigerelje azok miatt a régi dolgok miatt. […] – Sok a munkája? – kérdezte a Kovács Pali. – Elég sok – mondta Opat. – Nem fáradt még túlságosan? – kérdezte jóindulatúan a Kovács Pali. – Nem – mondta Opat. – Akkor jól van – mondta a Kovács Pali. – Már megijedtem, hogy esetleg túlságosan elfáradt. Nem jó az, ha az ember sebesült lábbal túlságosan sokat járkál. Márpedig, ha jól emlékszem, maga megsebesült a népfelszabadító háborúban. Igaz? Opat nem szólt semmit, csak gyűlölködve nézte a Kovács Palit. […] – Az emberek azt mesélik, hogy magát egy ló rúgta meg – mondta a Kovács Pali. – Hogy nem is igaz, hogy volt a háborúban. Egész idő alatt egy tanyán lapított. […] Az emberek még azt is mesélik, hogy Opat sok magyart agyonvert a háború után. Ő meg a félszemű Kacsan – mondta. – Ez nem igaz – mondta a Fehér Ló. – Vert ő agyon szerbeket is. – De főleg magyarokat – mondta a Kovács Pali. […] A félszemű Kacsan főbe lőtte magát – mondta. – Egy szép napon rettenetesen berúgott, és főbe lőtte magát. […] A gramofonos teremből kihallatszott a Kovács Pali hangja: most is Opatot nyomorgatta, magyarázta neki, hogy milyen őrült nagy hiba volt Opat részéről, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta. Bizonygatta neki, hogy az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a művelet abban az időben, közvetlenül a háború után, amikor még Opat volt a rendőrfőnök, igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.”

Gion való életből vett szereplőinek nevét általában csak annyira változtatta meg, hogy még azonosíthatók legyenek. Opat és Ćopo neve hasonlít; az egyik pincér, a másik kocsmáros; mindkettő „bicegő, sánta”, és háború utáni tetteik is arra mutatnak, hogy az író Ćorić Đuráról mintázhatta Opatot, akivel elsők között célzott az 1944-es szörnyűségekre. (Megjegyzem, a regénybeli „félszemű Kacsan” eredetije is azonosítható: ő a szintén félszemű Avram Maksimović Karašról lehet mintázva.) És lám, nemcsak az áldozatok nagy száma kerül elő már Gion 1968-as regényében is – amely szám valójában jóval nagyobb lehet, mint a fenti cikkben írott 412 fő –, hanem a berúgás-öngyilkosság említése is, ami már ötven éve is hangsúlyosan utalt a hóhérok lelkiismeret-furdalására, amely nagysokára: mostanra végre felszínre hozta Ćorić Đura vallomását…

 

Elolvasom

A piactér betonja

Még ma is sokan vannak, akiknek a Délvidékről, Bácskáról, Újvidékről – Cseres Tibor regénye, illetve az azonos című film nyomán – a „hideg napoknak” nevezett időszak: 1942 januárja jut eszükbe. Ám a hideg napokra három évvel később, 1944–45 fordulóján a megtorlás ürügyén tudatosan eltervezett etnikai tisztogatás következett. Az előretörő szovjet csapatok nyomán a hatalmat átvevő titói partizánoknak több tízezernyi ártatlan magyar és német esett áldozatul: a délvidéki magyar férfilakosság színe-java, több településen az értelmiség, a kulturális és a gazdasági vezető réteg szinte teljes egészében.

Úgy látszik, a népirtásoknak is megvan a maguk specialitása. A zsidóság holokausztjában például a kifejezetten az emberek elpusztítására kiépített ipari rendszerű gyilkolás volt az újdonság. Az 1944–45-ös délvidéki népirtásnak az a különlegessége, hogy a falvakban a szomszédok sokszor nemcsak hóhérkézre adták a másikat – többnyire szerbek főként magyarokat és németeket –, hanem a falubeliek maguk is számosan vettek részt a településenként akár ezres nagyságrendű öldöklésben. És történt mindez azután, hogy a háború ott már véget ért. Majd évtizedekig továbbra is egymás mellett laktak/laknak gyilkosok és túlélők, és ma is így élnek a leszármazottak, sokan tudva egymásról, ki mit tett. A máig zömében jelöletlen tömegsírokba lökött áldozatok fölött szeméttelep és dögtemetők vannak, máshol piacteret, buszállomást, gabonasilót vagy sportpályát betonoztak rájuk.

A 75 éves történet máig sincs kibeszélve, például egy olyan mozifilm sem készült, amely feldolgozná a több tízezer – zömmel – parasztember likvidálását. A hóhérok közül sem vontak felelősségre senkit, hanem sokukat évtizedekig „néphősként” ünnepeltették az áldozatok hozzátartozóival is.

A rendszerváltozásig beszélni sem volt szabad, és az azóta eltelt három évtizedben is leginkább csak magyar újságírók, helytörténészek és kárvallott túlélő tanúk szemszögéből olvashattunk a történtekről. 2011-től szerb és magyar történészek közös akadémiai vegyes bizottságban kutatták az eseményeket, 2013-ban pedig a két ország államfője közös főhajtással emlékezett meg a szerb és a magyar áldozatokról.

Most végre megszólalt az elkövetői oldal is: Vreme je! – Eljött az idő! címmel megjelent az 1944-es etnikai tisztogatások egyik tettesének, Ćorić Đura szenttamási kocsmárosnak a vallomása. A ragadványnevén Ćopónak – magyarul „bicegőnek” – nevezett szerb férfi halála előtt tett vallomást. Jelentősége miatt hosszabban idézünk a Milan Stijačić által szerkesztett slobodnisrbobran.com oldalon Kiss Csaba fordításában magyarul is közölt szövegből:

„1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve […] Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón, összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak, és megparancsolták: »Fogd a lapátot, és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!« Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték őket. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. […] Egy a meg-gyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott. Kezem-lábam remegett a hidegtől is, meg a félelemtől is. Ez, aki gyilkolt, rám fogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: »Ne tedd, elvtárs, én a TIÉTEK vagyok!« […] Ekkor elsírtam magam, annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: »Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.« […]

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amelyet nem kellett így megadni; és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. […]

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. […] Azt mondtam, hogy még több »gömböst« [a magyarok gúnyneve] kellett volna megölnünk, és ebben maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír. […] Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. […] Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon. […] Nem tudom, mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket. […] Ha a földi maradványaikat kiemeljük, és egy közös sírban megjelölve, emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség.”

„A beszélőtársamnak, Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból, és a piactér betonjára lépni – teszi hozzá az oldal szerkesztője, majd: – »Nem tudok gázolni rajtuk!« – csak ennyit mondott” – fejezi be a vallomás közlését.

Pintér József helytörténész számos szemtanú visszaemlékezését közlő könyve (Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben, VMMI, Zenta, 2014) viszont rávilágít arra, hogy a vallomástevő nem csupán „sírásó” volt, így a beismerés nem tekinthető teljesnek. A könyvben több helyen, tanúvallomásokban is megjelenik a kocsmáros neve és olyan tettei, amelyeket puskával a kezében követhetett el. Ezért bízzunk abban, hogy a beismerések folytatódni fognak a túlélők és a leszármazottak lelkének nyugalmára, a magyar és a szerb nép teljes megbékélésére.

Bevezetés Gion Nándor drámájához. In. Magyar Napló. 2019/2.
Egy régi, ócska családi füzet. In. Új Néplap, Somogyi Hírlap, Petőfi Népe, Új Dunántúli Napló. 2019. május 11.
Elolvasom
Dédanyám régi füzete
(Magyar Szó. 2019. június 4.)

Dédanyám régi füzete

Családi időutazás nyolc nemzedéken át

Régi családi iratok között lapozgatok. Arasznyiszor arasznyi, zsírtól-portól sárgult-szürkült, ócska füzet kerül a kezembe. Jó két évtizede lehet, hogy százhárom évet élt dédanyám, Horváth Józsefné Pusztai Etel nekem ajándékozta. Nem mondott róla sokat, csak azt, hogy régi. Hát igen, a sok fogdosástól-lapozástól megbarnultak a margók, sőt olykor teljes oldalak is elsötétedtek, a lapok némelyike kilóg-pöndörödik vagy szamárfüles, a még meglévő fedél lejár, a lapok szokatlanul vastagok, egyikük-másikuk nem is pontosan akkora, mint a többi, házilag fűzhették-köthették össze a paksamétát. A vastag, puha lapokba belesüppednek a többnyire barna tintával sebtiben karcolt sorok, rég elmosódtak a könnyen kenődő ceruzával írott utólagos betoldások, sokszor már alig vehető ki a kézírás: a sok-sok gót betűs német és a kevesebb latin betűs magyar szöveg.

Tényleg látszik, hogy régi, és az is, hogy nagyon hosszú időn át és nagyon sokat forgatták ezt a papírcsomót. Ha kinyitjuk és végiglapozzuk, még ha nem is kapizsgáljuk a német bejegyzések értelmét, az évszámokból akkor is kiderül, hogy valaki a 19. század elején-közepén egy teljes emberöltőn: negyven éven át használta, rendszeresen írt bele szavakat és melléjük számokat. Majd a század második felében mások néhány szikár családi adatot is jegyeztek bele: dátumokat születésről, halálról, házasságkötésről, de ezek pontos értelmét szerencsére már nem kell találgatni, mert többnyire magyarul vannak.

Etelka dédanyám az anyósától, Gschwindt Borbálától, az ükanyámtól örökölte a füzetet, akire pedig az ő szüleiről, az én szépszüleimről maradt. Ennyi nemzedék távolából csoda, hogy az ősöknek akár csak a nevét is lehet tudni, de a füzet jóvoltából az övéket lehet: Gschwindt Andrásnak és Léber Annának hívták a szépszüleimet. Az első magyar nyelvű családi feljegyzések tőlük valók, az első ilyen mondat éppen a házasságkötésüket örökíti meg. Látszik, hogy ötödfokú felmenőimnek nemcsak családneve, származása volt német, hanem az anyanyelve is; és hogy bár írtak magyarul, meglehetősen törték még ezt a nyelvet:

 

„Januarus 25diken meghatuk magunkat Svind András eskütetni Léber annával az 1858 Esztentöbe”

– írták elsőként; majd később felmenőik haláláról, gyermekeik születéséről és – sajnos sokszor nagyon korai – haláláról is bejegyeztek néhány adatot. Eleinte inkább németül írtak, később csak magyarul. A magyar bejegyzésekből idézek:

„1859 született Istvány fiam julius 13 és meg halt julius 14.

1861 született Mári Február 5, meg halt márczius 6án.

1863 született Borbála szüz leány jegybe.

1866 született Liza julius 4én, meg halt Novem. 24.

1868 született Mári julius 15én pénteken.

1871 született József szept. 27én hal jegybe.

1874 született Károly szept. 13.”

A mérleg a korban sajnos szokványos lehetett: szépszüleim házasságának első tizenhat évében hét gyerekük is született, de közülük csak négy élte túl a csecsemőkort. Köztük ükanyám, az „1863-ban szűz leány jegybe’ született Borbála” is. Ő alig tizennyolc évesen feleségül ment egy huszonhárom éves fazekashoz, Horváth Jánoshoz. Nincs benne a füzetben, azt dédi mesélte, hogy az apósa „törvénytelen” gyerek volt, ezért kellett az édesanyja, a 15-16 évesen „megesett” Horváth Fáni családnevét viselnie, holott édesapja a családi pletyka szerint egy helybeli híresség lehetett, akinek itt most nem írom le a nevét, hiszen mit is számít ez most már?

Később ükszüleim is hasonlóan tárgyilagosan írtak a füzetbe, bár kicsit több adatot örökítettek meg az ő gyermekeikről. Hadd idézzem alább azt is, ami dédapám és testvérei születéséről olvasható! De előtte nem állhatom meg, hogy fél szemmel a történelem időszalagjára sandítsak. Éppen abba a korba – a legigazibb „ferencjóskás” békebeli időkbe – léptünk ugyanis, amelyet Magyarország történetének egyik legnyugodtabb, legvirágzóbb korszakának szokás tekinteni. Ekkoriban így jöttek világra dédapámék:

„Mariska született 1883. január 12 péntek este 6 órakor, meghalt 1883. julius 25én.

Antal született 1886. szeptember 19-én reggel ¼ 6, meghalt 1888. junius 17-én.

Annus született 1888. julius 23-án délben ½ 12, meghalt 1889. November 14én.

Imre született 1891. Augusztus 31-én este ¾ 8kor, meghalt 1892. Marcius 31-én este ¼ 10 órak.

Margit született 1893. julius 19-én reggel 4 órakor.

Mariska született született 1895. szep. 12. délután ½ 4, meghalt szep. 13. este 11 óra.

Lajos született 1896. szep. 9-én ¾ 9. este, meg halt május 24. este ¾ 9. 1921.

Jóska született 1899. márci 2.án délután ¼ 3.

Bora született 1901. ápril 5.én ¾ 5. nagypént.

1903. született halva egy kis fiu junius 17.

Ükanyám termékeny időszaka tehát nem egészen húszéves korától majdnem negyvenéves koráig tartott, és az első tíz évben négy gyereket szült... majd temetett el. A gyerekek főként torokgyíkban haltak meg, amit úgy próbáltak gyógyítani, hogy petróleummal törölték ki a kis szájakat. (A kétes hatásfokú népi praktikák makacsul tartják magukat: védőoltás ide-oda, még 1953-as apám is emlékszik a petróleum ízére.) …És ükanyám megszülte az ötödik gyerekét is: az elsőt, aki végre megmaradt. A teljes mérleg pedig: tízből négyen érték meg a felnőttkort, közülük is egy csak a huszonéves kort; és a tízből csak egyvalakinek lett saját gyereke: „Jóskának”, a cipész Horváth Józsefnek, a dédapámnak. Neki viszont négy is, akitől lett hét unokája és húsznál több dédunokája. Így ment tovább az élet.

Továbbment, az összkép mégis megrázó. Vajon hogyan élték meg (túl) az akkoriak; hogyan tudták elviselni ezt a sok fájdalmat? A szülésekét, és hogy legtöbbször hiába tettek meg mindent: az aggódó-virrasztó gondoskodástól nyilván az imádságig. Hogyan tekintettek sorsukra? Honnan volt erejük mindig újrakezdeni? Ma ezt már el sem bírjuk képzelni. Bár déditől tudom – és ezek után talán nem is csoda –, hogy ükapám csúnyán ivott, és ükszüleim a gyerekeiket, ha rosszalkodtak, fél éjszakán át kukoricán térdepeltették vagy vizes kötéllel verték. Nem mérhető a fentiekhez, de az sem lehetett könnyű, hogy például dédapámnak meg a piacon el kellett kérnie az eladhatatlan maradék zöldséget a kofáktól, hogy városi házuk udvarán tartott disznóit és nyulait etethesse; és ha el akarta adni az általa készített cipőket, kerékpáron kellett egy messzebbi város üzletébe hordania a portékáját. És akkor a háborúkról, a fronton lévők megpróbáltatásairól vagy az otthon maradottak túlélésért folytatott küzdelméről még nem is volt szó, pedig azokról is sokat meséltek az öregek…

Mintha a történelemben először nekünk, az utolsó két-három nemzedéknek jutott volna csak könnyebb sors. És milyen természetesnek vesszük, mintha mindig is így lett volna! Mintha ez járna nekünk. És mintha mégsem lennénk boldogabbak. Vagy legalább megelégedettek. Vagy legalább nyugodtak. Sőt. Mennyit, de mennyit hajtunk, teperünk, elégedetlenkedünk…

De vissza a füzethez, a „száraz” adatokhoz! Előrébb lapozok. Ahogy nézem, a legrégebbi bejegyzések dátuma „1821”, tehát a füzet eredeti tulajdonosa, aki szemmel láthatóan a legtöbbet használta, a szépszüleimnél is legalább egy generációval idősebb volt, de arra a rokonsági fokra már nincs is külön szavunk.

Ki lehetett az első tulajdonos? Az ő neve már nem bukkan fel abból a mélységes-mély múltból-kútból, ahonnan ez a füzet származik. Másfél század alatt nevét vesztett ősöm, aki a legtöbb írással töltötte a lapokat, szabó volt, és családi eseményeket nem, de 1821-től 1860-ig talán minden munkáját feljegyezte ide. Az ő bejegyzései még mind németül vannak, az írás sokszor már alig vehető ki:

„Egy nadrágot csináltam – 1.15; Egy kabátot csináltam – 2.30; Egy felöltőt csináltam – 2.10…”

Ez a sorok értelme magyarul: könyvelési tételek megbonthatatlan monotóniával sorjáznak sűrűn írott 92 oldalon át, egy 19. század eleji sváb kisiparos teljes életművének lenyomataként. A gazdaságtörténészek örülnek az efféléknek: az ilyenekből szokták kiszámítani egy hosszabb időszak nagyobb változásait, például a posztó és a munkaerő árának vagy az inflációnak az ingadozását; a hétköznapi embernek viszont, valljuk meg, nagyon szürkének tűnik egy ilyen feljegyzéshalmaz! Az is. De vajon a mi, talán öncsaló módon sokkal színesebbnek, érdekesebbnek, netán értékesebbnek tartott életpályánkról marad-e akár csak ennyi is az unokáknak? Ha egyáltalán lesznek. – És lesz-e, marad-e utánunk akár csak ennyire szikár, tömör, az élet rövidségéről ennyire szemléletesen valló leltár? És akár igen, akár nem, tudunk-e úgy tekinteni arra a pályára-karrierre-előmenetelre, amely most talán mindennél fontosabb, amely mindent: családot, egészséget, tisztességet maga mögé utasít, hogy foglalata elfér majd egy ócska füzet néhány lapján, amelyet a kutya se olvas, mert a nyelvet sem érti, amelyen íródott…

Csoda, hogy ez a füzet egyáltalán megmaradt, hiszen másfélszáz éve a családban sem értjük igazán. Talán csak azért maradt meg, mert más papírnemű nem volt a háznál, így sok évtizeden át hasznos gyakorlati célokra vagdosták-tépkedték ki az egyre fogyatkozó maradék lapokat, ahogy a lapcsonkok mutatják. És mert a katolikus iparoscsaládban Biblia nem volt, ide vezették fel a fent írott családi eseményeket is. Nyilván inkább ennek köszönheti a fennmaradását, és ennek köszönhetem én is.

Talán már a fejfájuk is mind elkorhadt azoknak, akik annak idején túlélték a gyerekkort. Az öreg Leber vagy Gschwindt mester nadrágjait, felöltőit is megette már a moly, ollóját a rozsda. De a füzet véletlenül megmaradt. És vele a lehetőség, hogy elgondolkozzunk. Hogy mit és mennyiért.

 

Elolvasom
Tízéves a magyar református egység
(Magyar Nemzet. 2019. május 17.)

Tízéves a magyar református egység

A Kárpát-medencei reformátusok május 18-án, szombaton egynapos fesztivállal ünnepelik meg, hogy 2009. május 22-én újra egyesült a trianoni határok által szétszabdalt Magyar Református Egyház. A 10. évforduló alkalmából az egység kimondásának egykori helyszínén, Debrecenben az ünnep előestéjén közös zsinaton, holnap pedig egynapos fesztiválon adnak hálát az összetartozásért, és keresik a módját annak, hogy az egyház miként tudja betölteni küldetését.

Bárhol élnek magyarok a világban, reformátusok is vannak köztük. És általánosságban az is igaz, hogy aki a Kárpát-medencében református, az valószínűleg magyar nemzetiségű is. Így van ez a régi Magyarország Délvidékén is – amelynek legnagyobb része ma Szerbia Vajdaság tartományához tartozik – hozzátéve, hogy a kivételek csak színesítik az összképet. A magyarság lélekszáma a régióban manapság kétszázezer fő körül lehet, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház két egyházmegyéjének mintegy húsz gyülekezetéhez pedig mintegy 12 ezer hívő tartozik.

A XV. század elején a középkori Magyarország leggazdagabb részének tartott Szerémségben már a reformáció előfutárának számító huszita mozgalom is megvetette a lábát. Kemény harcok árán szorították ki a területről az eretneknek tartott tanok követőit, akik Moldvába menekültek, és ott fejezték be a valószínűleg első teljes magyar bibliafordítást, amelyből részletek maradtak fenn.

A reformáció a XVI. században Kárpát-medence-szerte viharos gyorsasággal terjedt el, ám az Alföld legdélebbi részén kevésbé, mivel a mohácsi csatavesztés után a török előretörésével a magyarság majd kétszáz évre szinte eltűnt a területről. A reformáció óta folyamatosan fennálló gyülekezeteket tehát a Vajdaságban vagy a Bánság romániai részén nem találunk – szemben a tágabb régióhoz sorolható horvátországi Drávaszöggel és Szlavóniával, ahol több magyar református közösség is fennmaradt.

Bár a Délvidék töröktől való visszafoglalása után rögtön megindult a szervezett betelepítés és a spontán be-, illetve visszavándorlás is, a bécsi udvar egészen a XVIII. század végéig – II. József türelmi rendeletéig – tiltotta a „rebellis” kálvinistáknak a törökkel határos vidékre való költözését. A kései betelepülés után az 1848–49-es szabadságharc számos délvidéki település lakosságának hatalmas megpróbáltatásokat hozott: falvak sorának kellett északra menekülnie a szerb szakadárok pusztításai elől. A feldúlt helységekbe való visszaköltözés után az újrakezdés megint óriási áldozatokat kívánt.Az 1700-as évektől létrejött dél-alföldi települések lakossága Magyarország, sőt Európa különböző tájairól érkezett, így legtöbbször vegyes nemzetiségi és felekezeti képet mutatott. Nem így a zömmel a Kis- és Nagykunságból, illetve a Jászságból érkezett református magyarok: ők tömegesen keltek útra kibocsátó településeikről, majd etnikailag és vallásilag is homogén közösségként, sőt kész gyülekezetként telepedtek le. Bácskossuthfalva új lakói például már Jászkisérről és Kunmadarasról dél felé menet felfogadtak egy hitükön lévő tanítót Nagykőrösön. A Bácsfeketehegyre érkező telepesek pedig nemcsak tanítójukat és papjukat, hanem még templomuk harangjait is magukkal vitték Kunhegyesről! A népi emlékezet a legtöbb délvidéki település kirajzásának kiindulópontjait nem tartotta számon. A svábok például csak a XIX–XX. század fordulóján kezdték el felkutatni, hogy őseik honnan is érkeztek, a magyar reformátusok viszont sokáig még rokoni kapcsolatokat is ápoltak a szülőföldön maradottakkal. Az óhaza eleven emlékére vall, hogy Magyarittabén a XX. század elején a templom mellett úgy állítottak Kossuth-szobrot, hogy arccal az „őshaza” felé nézzen – ám itt „őshazán” meglepő módon a kibocsátó Békés vármegyét kell érteni. Megkapó az is, hogy több helységben máig falunapként emlékeznek meg a több mint két évszázaddal ezelőtti idevándorlás évfordulójáról. Pacsérra például a kirajzás 220. évfordulóján a kibocsátó településről, Kisújszállásról lovas emléktúra érkezett. A kisújszállásiak az összetartozás jeleként egy marcona kun férfit ábrázoló kőszobrot, egy úgynevezett „kun bálványt” is hoztak magukkal, ami azóta a falu egyik látványossága.

A jász, kun és békési származásúakon kívül bukovinai székely reformátusokat is találunk a Délvidéken. A Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöki székhelye ma Dél-Bánságban, a Pancsova városhoz tartozó Hertelendyfalván van. A falu magyarságát a XIX. század végén a bukovinai Andrásfalváról telepítették át; nemesen egyszerű templomocskájuk a legnagyobb szerbiai kőolaj-finomító árnyékában a magyar reformátusság déli végváraként bújik meg. Azazhogy csak majdnem végvárként, hiszen Belgrádban is van gyülekezet, bár oda néhány éve már szerbek is járnak, így a prédikáció ott már kétnyelvű – tudtuk meg Halász Béla püspöktől.

Szintén a Bánságban található Torontálvásárhely, ami nevét Hódmezővásárhelyről kapta, mivel legtöbb telepese onnan érkezett. A falu párját ritkítóan ékes és impozáns – 52 méter magas és 1200 férőhelyes – klasszicista temploma a bánáti róna közepén magasodik. Valaha a falu a katonai határőrvidékhez tartozott, ezért a 18 és 60 év közti férfiaknak minden reggel fél nyolckor névsorolvasásra kellett menniük a templomba. A mostani templom elődjét el is nevezték „halbak”-nak, miután „halb acht” németül fél nyolcat jelent; a reggel fél nyolcas harangozás pedig egyedülálló szokásként máig megmaradt.

Egy-két később áttért közösség is színesíti a délvidéki reformátusság tablóját. A szerémségi Maradék és Nyékinca eredetileg tisztán katolikus magyarságából a múlt század fordulóján azután lettek sokan reformátusok, hogy egyházi elöljáróiktól – különösen a horvátosító szándékú Josip Strossmayer katolikus püspöktől – sorozatosan durva elutasításban részesültek, amikor anyanyelvű szentbeszédet kértek. A maradékiak, amint megkapták a magyar lelkészt, rögtön elkezdték építeni új templomukat, ahol a gyerekek magyar nyelvű oktatása is elindulhatott. Nem véletlen tehát, hogy a Szerémségben ma is a maradéki a legerősebb magyar közösség, ahol 37 év szünet után újra lett magyar óvodai csoport és iskolai tagozat – természetesen szoros kapcsolatban a református egyházzal. Az ezredfordulón pedig, évtizedekkel az után, hogy a településen bármilyen magyar civil szerveződés vagy iskolai oktatás lett volna, Nyékincán is feléledt a parázs a hamu alatt.

Halász Béla püspöktől megtudtuk azt is, hogy bár az ottani reformátusok kihaltak, az egyház épületében havonta tartanak istentiszteletet, az újjáalakult Petőfi Művelődési Egyesületben pedig néptánc-, népdalkör és anyanyelvápoló foglalkozás fogja össze az egyik legfélreesőbb magyar szórványközösséget.A falusiakon kívül tipikus városi egyházközségek is létrejöttek a Délvidéken. Zombor, Újvidék és Pancsova gyülekezeteinek tagjai sokfelől költöztek oda az ország különböző tájairól. Pancsova gyülekezetének nevezetessége, hogy állítólag Jókai Mór indította el a közadakozást, hogy megszerveződhessen; a templom mellett, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület egykori épületében ma a város magyar művelődési egyesülete működik. A Bánságban maradva: Nagykikindán áll a legkülönlegesebb szecessziós, míg Nagybecskereken talán a legkecsesebb neogótikus templomépület az egész Délvidéken. Szabadka városa pedig két Kálvin-szoborral is büszkélkedik: az egyik a református templomban, a másik az evangélikus templom előtti parkban áll. Ellenben Újvidéken nagy a baj: az ottani szakadár lelkész a város mindkét református templomában évek óta akadályozza a hitélet normális gyakorlását. Örömteli fejlemény viszont, hogy Zentán egyre izmosodik a református leányegyházközség, Módoson pedig egy régi sváb parasztház megvásárlásával tíz éve imaházat hoztak létre, amelyben istentiszteleteket és anyanyelvápoló foglalkozásokat is tartanak. Az alkalmakon a magyarok felekezettől függetlenül örömmel vesznek részt, hiszen végre magyar szót hallhatnak – akárcsak például a Delibláti homokpuszta közepén, Fejértelepen, a csöppnyi imaházban.A XVIII. század végétől a második világháború végéig német reformátusok is számosan éltek a Délvidéken, a kalapos király uralkodása alatt ugyanis német protestánsok is betelepülhettek. Így jött létre a XVIII. század végén Bácskában négy vegyes református–evangélikus német község, például Torzsa és Újverbász; valamint négy tisztán evangélikus és egy tisztán református falu, az utóbbi: Újszivác. A németek egykori jelentőségét mutatja a helyi egyházi életben, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban 1920 után megalakult református egyházmegye első főesperese Torzsa lelkésze, Klepp Péter, első főgondnoka pedig Kurcz Henrik lett. (Klepp Pétert követte majd a helyi egyház élén a legendás püspök, Ágoston Sándor.) Ám a svábokat 1944-től innen is kitessékelték, azóta templomaik szomorúan osztoznak az elüldözött közösségek épületeinek sorsában. Elég Cservenka, illetve Ó- meg Újszivác templomaira utalni: az elsőt lerombolták, a második romosan áll, a harmadik pedig funkcióját vesztve a felismerhetetlenségig át lett építve. Torzsa és Újverbász templomának szerencsésebb sors jutott. A torzsait hatvan év elhagyatottság után átadták a helyi pravoszláv egyházközségnek; az újverbászi templom felújítása pedig a közelmúltban kezdődött el, és jelenleg is folyik.A ma már sajnos inkább csak múlt időben említhető németeken kívül kuriózumként még egy-két cseh ajkú gyülekezetet is találunk Szerbiában. A Dél-Bánságban, Nagyszereden még mindig él néhány cseh hívő, akik lelkész híján vasárnaponként egészen a közelmúltig kétszer is összejöttek imádkozni, énekelni; a prédikációkat könyvből olvasták föl.

Az évforduló apropóján ezt a kevésbé ismert egyházrészt, a délvidékit mutatjuk be.

Elolvasom
Gion-szövegek magyarországi reneszánsza
(Vajdasági Előretolt Helyőrség. 2019. szeptember 21.)

Kurcz Ádám István: Gion-szövegek magyarországi reneszánsza

Újra elindult jeles írónk életművének kiadása

 

Gion Nándor (1941, Szenttamás – 2002, Szeged) vajdasági születésű magyar író életműve immár teljes fejezettel szerepel a magyarországi középiskolai irodalomtankönyvekben is. A legelterjedtebb 12.-es szöveggyűjteményben a legtöbb prózai szöveg az Ezen az oldalon című kötetből származik; az utóbbi években viszont sem a tanárok, sem a diákok nem tudtak teljes terjedelmükben hozzáférni a Gion-művekhez, mivel könyvesbolti forgalomban már nem voltak kaphatók.

  Az elsőként közreadandó kötet a nyár végén jelenik meg Ezen az oldalon címmel a Magyar Napló Kiadó Rádiusz Könyvek című, nemrég indult sorozatában. A könyvben lévő művek méltón reprezentálják József Attila-díjas írónk regényirodalmát és novellisztikáját, az „ifjúsági” és a „felnőtt” irodalom körébe sorolt darabjait is; és mivel a művek nagyon sok szinten értelmezhetők, minden korosztálynak tartogatnak valamit. A könyv az 1971-es Ezen az oldalon című kötet írásai mellett tartalmazza az 1985-ös Az angyali vigasság és az 1996-os Mint a felszabadítók című kötet novellafüzéreit, valamint az ezredfordulón írott „pesti” novellák egyik ciklusát: a festőművész történeteit – utóbbiakat Maradjon a galamb címmel. Gion novellafüzérei olvashatók regényekként is, az egyes fejezetek viszont legtöbbször önálló novellákként is megállják helyüket, így iskolai elemzésre különösen is alkalmasak.

  A kötetben lévő művek nagyjából az író egész életét és pályáját, sőt a 20. század közepétől a 2000-es évek elejéig a közép-európai történelem ívét is leírják: a történetek az 1940-es évekbeli hagyományőrző délvidéki falusi környezetből indulnak, és az ezredforduló „multikulti” Budapestjére érkeznek meg. Végigkísérik a második világháború végének nyomorúságát, a kiépülő, majd ereje teljében lévő szocializmust, annak válságát és végnapjait; a rendszerváltozás korát és a kapitalizmus elérkeztét, illetve ezek számos vonatkozását. Az ironikusan fordulatos írásokban nyíltan vagy utalások formájában – ahogy az adott mű megírásának korában éppen lehetséges volt – többek között a „felszabadítóknak” címkézett megszállókról, az 1944–45-ös atrocitásokról, a kitelepítésekről, az államosításról, az 1956-os forradalomról, a szocialista hétköznapokban a belső autonómiáért vívott küzdelemről, a Jugoszlávia felbomlását kísérő polgárháborúról, a határok megnyitásáról, valamint a balkáni és a nyugati városi életről – bennük az alvilág működéséről, illetve a liberális kapitalista társadalom visszásságairól – is olvasunk. Az ismeretes történelmi-társadalmi folyamatok azonban sosem válnak az írások fő témájává, „csupán” fontos hátterek maradnak, amelyek előterében mint természetes, de nem könnyű közegben az egyetlen erkölcsös lény – aki ráadásul a Kárpát-medencében, gyakran kisebbségben élő magyar ember – a maga egyedi, megismételhetetlen és Gion remek stílusa által is „megemelt” történeteit éli, közben pedig fontos kérdésekkel néz szembe, így sokszor identitás- és értékválasztás előtt áll.

  A kötet filológiai érdekessége, hogy Az angyali vigasság és a Mint a felszabadítók című sorozat itt jelenik meg először az adott ciklusba tartozó összes írással „teljes műként”, a Maradjon a galamb címmel összeállított sorozat pedig önálló ciklusként – ezekre korábban történelmi-politikai és irodalomszociológiai okokból, illetve az író korai halála miatt nem kerülhetett sor. Hiszen például amikor Az angyali vigasság készült, az író éppen az építkező Újvidéki Színház igazgatója volt, így a kötet, mint Gion nyilatkozta: „azért lett olyan vékony, mert az első és az utolsó elbeszélést nem érkeztem megírni”. Az olvasók is hiányolhatták a keretfejezeteket, mert a narrátor – kezdésként – nem utalt a beszédszituációra, a végén pedig nem búcsúzott el az első fejezetben megszólított hallgatójától. Az író bokros teendői, időhiánya nem lehet magyarázat az 1985-ös kötet csonkaságára. A még az író életében, de a kötet megjelenése után folyóiratban közölt fejezetek azért nem kerülhettek a könyvbe (és valószínűleg el sem készültek akkorra), mert közreadásuk nem volt „célszerű”. A történetek a megjelenés idején érzékenynek számító politikai-történelmi húrokat pengettek: kommunista potentátok törvény felett állását, a svábok kitelepítését, magyar gyerekek lefasisztázását – továbbgondolva: egyes népek kollektív bűnösségét és így jogtalan bűnhődését – is érintik. Különleges irodalomtörténeti jelenség, hogy Az angyali vigasság a nyitó- és zárófejezetével kiegészítve nem magyar eredetiben, hanem Horváth Futó Hargita és Pásztor Kicsi Mária szerkesztésében, Bencsik Tímea és mások szerb fordításában Anđeosko veselje címmel 2016-ban jelent meg először „teljes regényként”– ezt követi a mostani kiadás is.

  A nyitódarabként helyét végre magyar kiadásban is megtalált Izidor című novella, pontosabban immár regényfejezet felütésében olvassuk annak a kocsmai helyszínnek, beszédhelyzetnek és annak a „menyétképű” beszédpartnernek a leírását, amelyek, illetve aki az egész regényt végigkíséri(k). – Az „új” zárófejezetnek pedig már az író által adott címe – „Egy regény vége” – is magáért beszél, ráadásul így kezdődik: „Tulajdonképpen már egy egész regényt elmeséltem önnek, uram, … a regénynek akár egy szép címet is adhatnánk, mondjuk azt, hogy Az angyali vigasság”. A fejezet végén pedig a narrátor azt mondja, hogy „hát ez lenne a regény vége, uram”, és el is búcsúzik attól a „hegyesorrú, patkányszerű fickótól”, akit az első fejezetben „menyétképűként” írt le, és akinek az egész regényt elmesélte. Az író ennél világosabban nem fejezhette volna ki, hogy egy majdani új kiadásban hová szánja ezeket az írásokat.

  A kötetben a Mint a felszabadítók című novellafüzér-regény is új írással válik teljessé. Az 1996-ban ilyen címmel megjelent kötet kiadása után irodalmi lapban jelent meg a Bogarászók című írás Egy filmnovella folytatása alcímmel. Nos, a Bogarászók mindenben: narrációjában, szereplőiben és témájában is tökéletes, szerves folytatása a kötetbeli A málnaszedő gyógyulása című írásnak, amely pedig a kötet írásai között a leginkább „filmnovella”: olyannyira az, hogy a teljes forgatókönyv is elkészült belőle – a hagyatékból a közelmúltban előkerülve Gion többi drámai művével együtt immár szintén kiadás előtt áll.

  A Maradjon a galamb címmel most közreadandó novellaciklus a fentieknél is nagyobb újdonságot ad: eddig még azokban a kötetekben sem szerepelt önálló ciklusként, amelyek pedig törekedtek Gion novelláinak ciklusokba rendezésére. A Rosszul fizetett szakmák az eddigi kötetekben tematikailag egészen más írások közé került – a hagyatékból, valamint napilap- és folyóiratközlésből előkerült Maradjon a galamb, illetve a Margitka gondja című novella pedig még egyáltalán nem jelent meg kötetben.

  A kiadó reméli, hogy a most közreadandó írások az életmű minden szeletéből megmutatnak valamit, és felkeltik az olvasó érdeklődését mágikus realista írónk életművének további, kapcsolódó részei iránt is. Kapcsolódásokból pedig nincs hiány, hiszen Gion Nándor életművének darabjai szerves egységet alkotnak:

  Gion talán legjelentősebb műve a Latroknak is játszott című regénytetralógia. A nagyszabású regénysorozat a bácskai szülőföld, közelebbről a szülőváros: Szenttamás világának eposzi teljességű megörökítője. A mostani kötetnyitó Ezen az oldalon pedig a tetralógia előmunkálataként is értelmezhető, hiszen korábbi, más témájú írásai után – Gion saját szavait idézve – ebben „már teljességgel bejött Szenttamás, az igazi és az enyém”.

  A kötet második regényét, Az angyali vigasságot sok szál fűzi az elsőhöz, az Ezen az oldalonhoz: több szereplő azonos, és a helyszín: az U alakú faluszéli utca – az Ezen az oldalonban „Keglovics” utca – is biztosítja az átkötést. Még fontosabb az életmű más részeihez való kapcsolódás: Gion ifjúsági regényei is tetralógiát alkotnak, amelyben az egyes kötetek az évszakok rendjét követik: A kárókatonák még nem jöttek vissza a nyár, a Sortűz egy fekete bivalyért az ősz, a kötetben közreadandó Az angyali vigasság a tél, a Zongora a fehér kastélyból pedig a tavasz regénye.

  A Mint a felszabadítóknak is vannak kapcsolódási pontjai a bácskai falusi környezethez: vannak kimondottan szenttamási emlékekből építkező részei is, de a történetek az író e kötetbeli mesefája – egy valóban élt asztalosmester: „Józsi bácsi” – emlékeit, illetve Gion Nándor saját élete eseményeit követve nagyobbrészt már kimutatnak a Vajdaság, sőt Jugoszlávia több települése – majd Magyarország, Budapest felé. A regény kapcsolata az életmű többi darabjához igen sokrétű. Az egyik fejezetben említésként kerül elő az író előző kötetének, az Izsakhár című regénynek a témája, sőt a megjelent mű egy példánya még az asztalra is kikerül. A Mint a felszabadítók történetei, témái többségükben pedig ugyanattól az asztalosmestertől származnak, akitől az előző előtti regény, a Börtönről álmodom mostanában alaptörténete is. A Mint a felszabadítókban újonnan felvetett témák sem maradnak lezáratlanok: azok majd a Maradjon a galamb című ciklus, valamint több olyan darab, köztük korábbi írások felé is nyitnak, amelyek egyik főszereplője Gion prózaszereplővé tett alteregója, a sokszor „M. Holló János” néven megjelenő író.

  Végezetül a festőművész történetei az asztalosmester történeteivel és a többi pesti novellával is szoros kapcsolatot mutatnak. Ezek az írások már mind Gion Magyarországra települése után születtek, bennük a Budapesten megélt valóságot is éppoly sajátosan görbe tükörben látjuk, mint a korábbi írásokban a vajdaságit; és Gion ideát is olyan élő és nagyobbrészt máig aktuális témákat emelt az irodalomba – a Diákszigettől az amerikai gyorséttermeken és a lakásmaffián át a származásuk vagy „hajlamaik miatt hátrányosan megkülönböztetettek” problémáiig –, mint rajta kívül talán senki.

  …és most még csak a prózai művek kötetéről beszéltünk, holott gőzerővel készül és még idén megjelenik Gion drámai műveinek kötete is. Arról a munkálatról majd az Előretolt Helyőrség következő számában írunk.

Elolvasom
Gion-szövegek magyarországi reneszánsza
(Vajdasági Előretolt Helyőrség. 2019. október 19.)

Kurcz Ádám István: Gion-szövegek magyarországi reneszánsza

A drámai művek kiadásáról

 

Az Előretolt Helyőrség előző számában hírt adtunk róla, hogy Gion Nándor művei manapság – túlzás nélkül állítható – reneszánszukat élik. Előző írásunkban a Gion prózája iránt felerősödő érdeklődésről és az elbeszélések, regények megkezdődött újrakiadásáról számoltunk be. Mostani számunkban a másik nagy műcsoport: a drámai alkotások iránti – örvendetes módon szintén nagyon megélénkült – érdeklődésről, illetve e művek kiadásáról adunk számot.

Talán nincs kortárs író, aki felvehetné a versenyt Gionnal, akinek az elmúlt bő évben több drámai műve kapott publicitást különböző irodalmi-kulturális lapokban és portálokon, mint bárki másnak – az élő szerzőket is beleértve. Hozzátehetjük, hogy az elmúlt hónapokban több drámai műve jelent meg Gionnak, mint korábban összesen; ráadásul a most közreadott alkotások nagy része abszolút első közlés. Az író korai halála miatt a legtöbb drámai mű kéz- vagy gépiratban maradt: jelentős részük korábban sem folyóiratban, sem kötetben nem jelent meg, többjük hangszalagra, illetve filmvászonra sem kerülhetett; ám az elkészült és valaha adásban volt rádiós felvételek, filmek egy része is csak igen nehezen hozzáférhető.

Gion pályája kezdetén filmkritikákat is írt, pályája derekán pedig színházigazgató, majd rádiós főszerkesztő is volt. A hangzó-látszó (színpadi-rádiós-televíziós) műfajok ezen okokból is mindig közel álltak hozzá: nem kevésbé biztos kézzel művelte a drámát, mint a prózát; ezt elkészült filmjeinek, rádiójátékainak és színdarabjainak sikere is bizonyítja. Életművében a két műnem (epika, dráma) találkozásáról elmondhatjuk, hogy regényei is gyakran drámaiak, szerkesztésükben a filmes vágásokra emlékeztetnek, emiatt magával ragadóan izgalmasak. A Noran Kiadó ugyan 2007-ben megkezdte, majd a Noran Libro folytatta a Gion-művek összkiadását, de a sorozat 2012-ben félbemaradt, és a kiadó a fentiek ellenére sem tervezte a drámai művek kiadását, így az érdeklődők eddig nem tudtak hozzáférni az életműnek ehhez a jelentős, értékes és izgalmas részéhez.

A drámai művek megjelentetésének sok év óta tartó szünetét a Forrás folyóirat törte meg 2016-ban a Keressünk egy jobb hajót! című forgatókönyv közreadásával; tavaly a Szurkolók mind jóbarátok című ifjúkori jelenetet, idén pedig a Krisztus katonái a görbe utcából című tévéjáték-forgatókönyvet jelentette meg. Az elmúlt háromnegyed évben sok más folyóirat is közölt drámai műveket Giontól, olyanok is, amelyek különben, más szerzőktől alig. A Magyar Napló Főleg a barna hajúak abortálnak címmel a korábban Fogadjunk a doktorra címmel megjelent rádiójátékot közölte; a Kortárs a Holicser című tévéjáték-forgatókönyvet; a Hitel az Izidor című rádiójátékot és az Ez a nap a miénk című regényből készült filmforgatókönyvet; a Tiszatáj a Jéghegyek fölött című rádiójáték-szövegkönyvet; a Yuhar – Jugoszláviai Magyar Archívum pedig A vád című film és a Postarablók című rádiójáték forgatókönyvét.

A fenti örvendetes sorozat nem áll meg: lapszerkesztők több más drámai művet is elfogadtak közlésre, amelyek kiadása a közeljövőben várható; a drámai művek kötetben való megjelentetését pedig a Napkút Kiadó vállalta fel, és még ebben az évben tervezi megvalósítani. A kötetben – a hozzáférhetőségi és a kötetterjedelmi keretek figyelembevételével – a fent említett darabokon kívül a következő írások kaphatnak helyet: Latroknak is játszott I–III. rész (forgatókönyv-sorozat), Fülek és fejek (filmnovella), Ott zöldebb volt az erdő (rádiójáték-szövegkönyv), A késdobáló (forgatókönyv), Virágos katona (drámarészlet), A málnaszedő gyógyulása (forgatókönyv), Szivárvány harcosa Budapesten (forgatókönyv), Ámuldozó szemek (forgatókönyv). E művek szövegeit dr. Nagy Géza Gehringer Éva segítségével többnyire az író hagyatékában (OSZK Kézirattár, fond 583.) lévő gépiratokból rögzítette. Az ő munkájukat és a drámai művek közreadásához való hozzájárulást Gion Eszternek, valamint A vád és az Ámuldozó szemek című forgatókönyv társszerzőjének, András Ferencnek, illetve Sára Sándornak ezúttal is köszöni e sorok írója.

Alább röviden összefoglaljuk az eddig megjelent vagy kiadás előtt álló művek jelentőségét és az életműben elfoglalt helyét. Bízunk benne, hogy ez a rövid kivonat is izgalmas olvasmány lesz: kedvcsináló a drámai művek hamarosan kézbe vehető kötetéhez.

Az életműben az elsőként született (vagy legkorábbi fennmaradt) drámai mű a Szurkolók mind jóbarátok című jelenet, amely még a szabadkai középiskolás években készült, és egy kéziratos füzetből került elő. A humoros „egyfelvonásos” egy focimeccs lelátóján játszódik, és a maga esetlenségében is mutatja a későbbi biztos kezű drámaírót.

A Krisztus katonái a görbe utcából című – le nem forgatott, korábban kiadatlan – filmforgatókönyv a Délvidék/Vajdaság történetének talán legproblémásabb időszakában, 1941–1944-ben játszódik, így nem párhuzam és folytatás nélküli a Gion-prózában sem. Cselekménye ott indul, ahol a Latroknak is játszott című regénytetralógia második része, az 1976-ban Újvidéken megjelent Rózsaméz véget ér: 1941 húsvétján, a jugoszláv csapatok ki- és a magyar csapatok bevonulásával. Mindkét mű főhősei – Gallai István és felesége, Teréz, illetve Nagy István és felesége, Terike – az író nagyszüleiről lettek mintázva, így az életmű összefüggésrendszerében nagyjából „azonosnak” tekinthetők. Gion prózájában az időszak – valószínűleg a forgatókönyvet megelőző – kidolgozása a Történetek egy régi forgópisztolyról című elbeszélésfüzér, amely 1975 elején jelent meg folytatásokban a Magyar Szóban. Ezt követte az 1977-es A kárókatonák még nem jöttek vissza című regény, amely allegóriaként dolgozza fel az említett időszakot. Az 1941–1944-es időszak legteljesebb, legegyenesebb kidolgozására pedig már az író Magyarországra települése, illetve a rendszerváltozás után kerülhetett sor az először 1996–1997-ben a Forrásban közölt Ez a nap a miénk című regényben.

Itt nincs hely a drámai mű és prózai „társai” tüzetes összehasonlító elemzésére, de az mindenképpen megemlítendő, hogy – cselekményének sok-sok párhuzamával, a szereplők (nevének) egyezésével – a drámai mű legközelebbi prózai rokona a Történetek egy régi forgópisztolyról. Ám míg a Történetek… a kisgyermek (író) szemszögéből, nagyanyja („Nagy Istvánné Terike”) elbeszélései segítségével visszatekintve, így kissé tompítva, sőt nosztalgiák hozzáadásával – addig a Krisztus katonái és az Ez a nap a miénk az elbeszélt történet jelenidejében, a maguk véres valóságában mutatják be a második világháború bácskai éveit. Természetszerűleg az időszakot feldolgozó művek közül a Krisztus katonái a legdrámaibb. És talán a legvéresebb is: az író ebben a nagyapjáról mintázott örök túlélő főszereplője kivételével minden címszereplőjét is kivégzi. Nagyon fontos különbség a történeti tények és az Ez a nap a miénk, illetve a Krisztus katonái között, hogy míg a valóságban és az Ez a nap a miénkben a bácskai magyar férfiakat 1944 őszén-telén a jugoszláv partizánok már a front elvonulta után tizedelték meg, a – gépírás típusából és a papír fajtájából is következtethetően – még bőven a rendszerváltás előtt Jugoszláviában írott Krisztus katonáiban a Tito partizánjai által véghezvitt etnikai tisztogatás politikai okból szóba sem kerülhetett. A forgatókönyv a front megérkeztével zárul, 1944 őszének-telének eseményeiről majd csak a már Budapesten írt Ez a nap a miénkben olvashatunk nyíltan. (A Krisztus katonáiban még csak a háborús körülményekre „fogva” utalhatott Gion a partizánok tetteire: a bácskai magyar férfiak nagy vérveszteségére.)                

A Főleg a barna hajúak abortálnak is biztos kézzel megírt, különösen izgalmas – és aktualitását sajnos 1970-es évek eleji megírása óta sem vesztett – drámai mű. A darab első címváltozata a gépirat élén áthúzva olvasható: „Az utcán történt valami” – fölötte pedig kézzel a „Fogadjunk a doktorra” címváltozat áll. Az új közléskor viszont magából a mű szövegéből kölcsönöztünk címet a darabnak. Ennek fő oka az – megjegyezve, hogy egyik korábbi címet sem tartottuk a mű szempontjából kifejezőnek és az olvasó figyelmének megragadására alkalmasnak –, hogy minden bizonnyal az 1970-es évek elejének jugoszláviai (irodalom)politikai viszonyai, illetve az általuk kikényszerített öncenzúra volt az oka, hogy az író által adott egyik címben sem szerepel(hetet)t a leghangsúlyosabb tematikai elemre: az abortuszra való utalás. A darab megírása előtti évben ugyanis a jugoszláviai kultúrpolitikában nagy vihart kavart Rózsa Sándor Mindennapi abortusz című novellája, amelyben többek között a „Minden órában abortálunk” mondat is olvasható. Gion darabjában – amellett, hogy a mű másról sem szól, mint a futószalagon végzett abortuszokról – többször is olvasható, hogy az egyik szereplő tanulmányt tervez írni, amelynek „az lesz a címe, hogy: Főleg a barna hajú nők abortálnak. Vagy pedig: Miért abortálnak többnyire a barna hajú nők?”.

Rózsa Sándor írása miatt a novellát közlő folyóiratnak, a magyar nyelvterületen a szocializmus évtizedeiben talán legmerészebb, legújítóbb irodalmi lapnak, az Új Symposionnak az 1971/76. számát be is tiltották, a szerkesztőségnek pedig komoly önkritikát kellett gyakorolnia. Figyelemreméltó, hogy a lap szerkesztőségében sok éven át aktív szerepet vállalt Gion öncenzúrája részleges volt. Bár éppen a címben nem szerepeltette az „abortusz” szót, a rá más műveiben is annyira jellemző merész karakánsággal éppen ezt az irodalompolitikai okból is érzékeny, de a magyar társadalom számára amúgy is talán legfájóbb morális kérdéskört: az ezzel kapcsolatos érzéketlenséget, képmutatást járta körül – megrázóan tiszta tükröt tartva az emberi élet értékét relativizálóknak.

Gion írásáról lehet tudni, hogy az Új Symposion 1972/87–88. számában megjelent. De mivel a folyóiratnak az az évfolyama (bár éppen nem tiltották be) politikai okokból nem kerülhetett át Magyarországra – ahogy abban az évben magát az írót is kitiltották az országból –, a magyarországi irodalmi közvélemény számára ez a mű ismeretlen maradt. Bár az Újvidéki Rádióban 1973. február 20-án bemutattak Fogadjunk a doktorra címmel egy rádiójátékot, a Deák Ferenc dramaturg által nagyon fontos helyen csorbított, illetve a hangjátékszínészek előadása közben is módosult szöveg számtalan helyen nem egyezik a szerzői kézirattal – ami igazolja, hogy miért van szükség a film- vagy hangszalagon fennmaradt drámai művek szövegének kiadására is.

Jelenlegi számunkba ennyi fért. A későbbiekben folytatjuk a Gion-művek kiadásáról szóló beszámolót, illetve a többi, eddig (szinte) ismeretlen és most végre publicitást kapó Gion-dráma ismertetését.

Elolvasom
Holicser, aki már nem (csak) teknősbéka
(Kortárs. 2019/6.)

HOLICSER, AKI MÁR NEM (CSAK) TEKNŐSBÉKA

Gion Nándor forgatókönyve elé; az író drámai műveinek (Életműkiadás/6.) készülő kötetéről is

KURCZ ÁDÁM ISTVÁN

2019 // 06

Ötvenöt éve indult el az egyik legjelentősebb délvidéki író, Gion Nándor (1941, Szenttamás – 2002, Szeged) szépírói pályája az újvidéki Symposion folyóiratban 1964-ben megjelent első ismert szépirodalmi publikációival. Gion több műve még életében kanonizálódott, amit a számos irodalmi díj mellett a művekből készült fordítások, színpadi, rádiós és televíziós adaptációk, illetve az általános és középiskolai tananyagba való bekerülés bizonyít a leginkább. A vajdasági közoktatásban már évtizedek óta jelen vannak a Gion-művek, az utóbbi években pedig a hazai középiskolai irodalomtankönyvekben is teljes fejezettel szerepel a Gion-életmű. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet 12.-es szöveggyűjteményében például az összes szerző közül Gion Nándortól van a legtöbb prózai szöveg.

Gion pályája kezdetén filmkritikákat is írt, pályája derekán pedig színházigazgató, majd rádiós főszerkesztő is volt. A hangzó-látszó (színpadi-rádiós-televíziós) műfajok ezen okokból is mindig közel álltak hozzá: nem kevésbé biztos kézzel művelte a drámát, mint a prózát; ezt elkészült filmjeinek, rádiójátékainak és színdarabjainak sikere is bizonyítja. Életművében a két műnem (epika és dráma) találkozásáról elmondható, hogy regényei is gyakran drámaiak, szerkesztésükben a filmes vágásokra emlékeztetnek, emiatt magával ragadóan izgalmasak.

Gion Nándor drámai művei az író egész életét és pályáját, sőt a 20. század elejétől a 2000-es évek elejéig a közép-európai történelem ívét is bejárják: a történetek az 1900-as évek eleji bácskai falusi környezetből indulnak – és az ezredforduló budapesti „multikultijába” érkeznek meg. Közben pedig végigkísérik az első háború előtti békeidőket, a háborút, az utódállamokban rekedt magyarság sorsának alakulását, a második világháború alatti revíziót, a front és a mögötte történtek borzalmait, a kiépülő, majd meggyengülő szocializmust, az elvándorlást, a rendszerváltás korát és a kapitalizmus elérkeztét, illetve ezek számos vonatkozását és fontos állomását. Az olvasva is nagyon izgalmas drámák többek között a hétköznapok belső autonómiájának megtartásáért vívott küzdelmeket, Jugoszlávia felbomlását, illetve a határok megnyitását, majd ezzel összefüggésben a nagyvárosi alvilág működését is tematizálják. Ám a fent említett folyamatok és események sosem válnak a drámák fő témájává, „csupán” nagyon fontos hátterek maradnak, amelyek előterében mint természetes, de nem könnyű közegben az egyetlen erkölcsös lény – aki ráadásul a Kárpát-medencében, gyakran kisebbségben élő magyar ember – mindig az élet fontos kérdéseivel néz szembe, így sokszor identitás- és értékválasztás előtt áll.

Az író korai halála miatt a legtöbb drámai mű kéz- vagy gépiratban maradt: jelentős részük sem folyóiratban, sem kötetben nem jelent meg, többjük hangszalagra, illetve filmvászonra sem kerülhetett – ahogy például az itt közreadott tévéjáték-forgatókönyv sem; ám az elkészült és valaha adásban volt rádiós felvételek, filmek is csak igen nehezen hozzáférhetők. A Noran Kiadó ugyan 2007-ben megkezdte, majd a Noran Libro folytatta a Gion-művek összkiadását, de a sorozat hét éve, 2012-ben úgy maradt félbe, hogy a kiadó nem is tervezte a folytatást, pedig az öt kötet egyáltalán nem tartalmaz drámai műveket, így az érdeklődők továbbra sem tudnak hozzáférni az életműnek ehhez a jelentős, értékes és izgalmas részéhez.

A drámai művek kötetben való megjelentetését a Napkút Kiadó vállalta fel, és még ebben az évben tervezi is megvalósítani. Az életműkiadás hatodik kötetében tervezetten – azaz a hozzáférhetőségi és a kötetterjedelmi keretek figyelembevételével – a következő írások kapnának helyet: Szurkolók mind jóbarátok, Krisztus katonái a görbe utcából, Nem akármilyen utazás, Holicser, A vád (Sára Sándorral), Főleg a barna hajúak abortálnak, Jéghegyek fölött, Postarablók, Latroknak is játszott I–III. rész, Izidor, Fülek és fejek, Ott zöldebb volt az erdő, A késdobáló, Virágos Katona, Keressünk egy jobb hajót.

Az itt közreadott darab stílusával, humorával, iróniájával méltón reprezentálja Gion drámairodalmát. A minden bizonnyal 1972 és 1993 között írott forgatókönyvnek Gion legtöbb drámai művéhez hasonlóan van tematikai előzménye az életműben: a C. O. Holicser, a teknősbéka című novella, amely az újvidéki Új Symposion folyóirat 84. számában jelent meg 1972-ben. A novellával szemben a Holicser címmel közreadott (a hagyatékban – OSZK Kézirattár, Fond 583. – cím nélküli kéz- és gépiratban fennmaradt) forgatókönyv „hősei” között már nem szerepel a novellában még címadó teknősbéka, ez indokolta a dráma címének megválasztását. A forgatókönyvben ráadásul – nemcsak az előzménynovellával, hanem szinte az egész életművel szemben – senki nem magyar nemzetiségű, a nevek legalábbis markánsan szláv hangzásúak. Sőt – szintén párját ritkító módon – a mű gépirata a hagyatékban szerbhorvát fordításban is megvan. Ezek a momentumok a szituáció, a problematika – amelyekről talán „szpojlerezés” nélkül elmondható, hogy a félelem kialakulása, működése körül forognak – egyetemes érvényét erősíthetik.

A forgatókönyv szövegét dr. Nagy Géza Gehringer Éva segítségével gépiratból rögzítette. Az ő munkájukat és Gion Eszternek a mű közreadásához való hozzájárulását ezúton is köszöni e sorok írója.

Szerkesztői bevezető Gion Nándor Izidor című rádiójátékához
(Hitel. 2019/8.)
Valóság és irodalom borzongató egybeesése. In. Bank Barbara–Cseresnyésné Kiss Magdolna (szerk.): Délvidéki magyar golgota, 1944-45. Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány, Budapest, 2020.
Elolvasom
Gion-szövegek magyarországi reneszánsza
(Vajdasági Előretolt Helyőrség. 2020. február 15.)

Kurcz Ádám István: Gion-szövegek magyarországi reneszánsza

Még egyszer a drámai művek kiadásáról

 

Az Előretolt Helyőrség októberi számában beszámoltunk róla, hogy talán nincs még egy magyar író, akinek az elmúlt évben annyi drámai műve kapott volna publicitást irodalmi-kulturális lapokban és portálokon, mint Gion Nándornak. Elkezdtük az eddig (kötetben) meg nem jelent Gion-drámák ismertetését, illetve beszámoltunk a mostani kiadásukkal kapcsolatos munkálatokról. Jelen számunkban ezt folytatjuk.

  A drámai művek tervezett kötetében helyet kap a Holicser című – le nem forgatott – tévéjáték-forgatókönyv is, amely humorával, iróniájával, tömörségével Gion egyik legjobb, legeredetibb ilyen műfajú alkotása. A darabnak Gion legtöbb drámai művéhez hasonlóan van tematikai előzménye az életműben: a C. O. Holicser, a teknősbéka című novella az Új Symposionban jelent meg 1972-ben. A novellával szemben a Holicser címmel közreadott (a hagyatékban cím nélküli kéz- és gépiratban fennmaradt) forgatókönyv „hősei” között már nem szerepel a novellában még címadó teknősbéka, ez indokolta a dráma címének megválasztását. A forgatókönyvben – nemcsak az előzménynovellával, hanem szinte az egész életművel szemben (!) – senki nem magyar nemzetiségű, a nevek legalábbis markánsan szláv hangzásúak. Sőt – szintén párját ritkító módon – a mű gépirata a hagyatékban szerbhorvát fordításban is megvan. E momentumok a szituáció, a problematika – amelyekről talán spoilerezés, azaz a poén lelövése nélkül elmondható, hogy a félelem kialakulása, működése körül forognak – egyetemes érvényét erősíthetik.

  A Nem akármilyen utazás – eddig még hangszalagra nem vett – rádiójáték szövegkönyvének filológiai érdekessége, hogy Gion Nándor felesége, Eszter kézírásával maradt fenn: gépi átirata és a művet lediktáló író szándéka szerinti eredeti címe nem ismert. A címet a műből vett idézettel pótoltuk, mert bár több más részletet is hasonlóan találónak éreztünk volna – például: Azóta gyűlölöm az ócskásokat vagy Tudod, a lehetőség, az nagyon fontos –, egyet szükségesnek éreztünk a mű élére is kiemelni. E mű tematikai rokona a Naponta két hamutartó című rádiójáték, amelyben évekkel később ugyanaz a házaspár ugyanúgy „játszik” (vö. Eric Berne, Emberi játszmák, Gondolat, Bp., 1987), csak sokkal gyakorlottabban, rutinosabban, teljesen begyakorolt séma szerint – így már a teljes abszurdba hajlóan. A két darab elképzelhető akár egyazon mű két „felvonásaként” is, amelyeket csupán a következő rendezői utasítás választana el: „Néhány évvel később, ugyanabban a lakásban…”

  A Jéghegyek fölött című, eddig szintén semmilyen módon nem publikált hangjáték-forgatókönyv az író azon élményeiből táplálkozik, amelyeket a Jugoszláv Írószövetség küldöttségében kubai útja során átélt, és amelyeket két novellában is feldolgozott: Ahol szépek a tengeri kagylók, illetve Jéghegyen szalmakalapban címmel. A drámai műnek a hagyatékban többféle szövegváltozata maradt fenn, amelyekből a szöveget e sorok írója véglegesítette.

  A Gion műveiből készített rádiójátékok (hangjátékok, mesejátékok) közül többet nem maga Gion dramatizált: a Postarablók című „ifjúsági hangjátékot” például Sinkó István alkalmazta rádióra Gion 1972-ben azonos címmel megjelent regényéből. A kötetben azért van helye a nem az író által készített dramatizációknak is, mert mind az író életében, az ő tudtával, beleegyezésével vagy legalábbis tudomásulvételével készült az Újvidéki Rádióban, ahol az író évtizedekig a magyar szerkesztőség főállású munkatársa: előbb irodalmi, majd felelős és főszerkesztője volt. Mivel a legtöbb gioni prózaszöveg szinte adja magát például a rádiós előadásra is, nagyon nagy százalékban eredeti Gion-szöveget kapunk a dramatizációkban. A dialógusok mondatai legtöbbször egészen híven követhetik – és követik is – a regények, elbeszélések párbeszédes szövegét; a narrátor megszólalásait pedig sokszor az író kisgyermekkori alteregója, a „Tamás” nevű szereplő szájából halljuk „viszont”. Izgalmas élmény a prózában már ismert történetek újraolvasása-hallása; úgy, hogy a hangsúlyok olykor máshová kerülnek, mégis megáll az eredeti koncepció. Gion maga is mindig törekedett rá, hogy minél több – első kidolgozásában prózai – műve állja meg helyét a világot jelentő deszkákon, a filmvásznon vagy a rádió „színpadán” is.

  A készülő kötetben „egész estés” filmek forgatókönyvei is helyet kapnak: A vád című forgatókönyvből Sára Sándor rendezésében elkészült a film is. A forgatókönyv és a film közötti számos apró eltérés közül mindenképpen megjegyzendő, hogy a sajátosan humoros gioni irónia a forgatókönyvben még itt-ott tetten érhető, a filmen viszont egyáltalán nem. Ennek a kimaradt szövegrészleteken túl oka a drámai, sőt tragikus témát erőteljesen kifejező képi világ, amelyet a filmben a megfelelő hanghatások is támogatnak.

 A Latroknak is játszott című családtörténeti regénytetralógia forgatókönyv-változata az első három regény: a Virágos katona, a Rózsaméz és az Ez a nap a miénk dramatizációja. A dramatizálással Gion nem csupán más műfajra transzponálta prózáját, hanem fontos hangsúlyokat is áthelyezett: a Rózsaméz című regény fő motívumát, sőt címét adó rózsaméz megtalálása az 1976-os regényben egy munkásmozgalmi szervezkedés sikeréhez – míg az ezredfordulón írt forgatókönyv-változatban a magyar csapatok 1941-es bevonulásához, Bácska Magyarországhoz való visszatértéhez kötődik.

  Az innen folytatódó Ez a nap a miénk újszerűen reflektál többek között a magyar csapatok megjelenésére, a telepes szerbek ki- és a bukovinai székelyek betelepítésére, a szerbek partizánakcióira, az erre következő „hideg napokra”, a bácskai németek fasizálódására, a kommunisták várakozásaira, a háború sztálingrádi fordulatára stb. A forgatókönyv közvetlenül Gion halála előtt készülhetett. Erre az immár számítógéppel készült gépirat betűtípusán és jó minőségén túl a sorozat befejezetlensége is vall: Gion nemcsak Aranyat talált című negyedik regényét nem írta hozzá, hanem az Ez a nap a miénk átirata is befejezetlen maradt. A sorozat első darabja, a Virágos katona 1900 körül indul – jelen darab éppen a sztálingrádi fordulatig tart, a gépiraton pedig e szavak olvashatók a mű után: „Ehhez kapcsolódhat szerves folytatásként Gion Nándor »Ez a nap a miénk« című regényének befejező része, a 144. oldaltól a 262. oldalig”. De jó volna – ez az író nagy vágya is volt! –, ha az elkészült forgatókönyvekből és a remek regényekből kiindulva mihamarabb filmvászonra kerülhetne Gion dúsított realista világa, illetve fordulatos XX. századi történelmünk, eleddig ismeretlen – bácskai magyar – szemszögből!

  Az Izidor címmel szintén biztos kézzel megírt rádiójáték ugyancsak Bácskában játszódik, de már a szocializmus kezdeti éveiben, és Gion több prózai művének egyes motívumait sűríti drámai erővel: az Ezen az oldalon, a Sortűz egy fekete bivalyért, Az angyali vigasság – és azon belül is főként az Izidor című novella – több izgalmas része is visszaköszön benne. A hangjátéknak az életműben elfoglalt helye különleges. Gion a nyolcvanas évek végén újból a pályakezdéséhez hasonlóan érzékenyen és merészen nyúlt a politikailag kényes témákhoz is. A pálya első szakaszához hasonlóan a pálya végén született művekben is kevésbé érzékelhető a cenzúrától való szorongás. És éppen ez a mű a fordulópont: az íróban kialakult görcs ezzel az 1986-ban írott és 1987. február 11-én bemutatott hangjátékkal kezdett oldódni, amikor egy olyan ember furcsa öngyilkosságát is nyíltan tematizálta, aki a kommunista rendszernek köszönhette, hogy kirívó bűntette után nem érte semmiféle törvényes felelősségre vonás. (A hangjáték azonos című és szintén merész prózai rokona, az Izidor című novella, amely Az angyali vigasság című regény első fejezeteként is értelmezhető, majd csak 1987 decemberében jelenik meg a Kortárs folyóiratban.)

  Az Ámuldozó szemek címmel most első alkalommal közreadott irodalmi forgatókönyv – Gion Nándor és András Ferenc közös munkája – szintén nem egyetlen regényből vagy elbeszélésből, hanem több műből: Gion Budapesten írott novelláinak füzéréből, ezek számos motívumából építkezik. Két főhőse a délszláv háború elől Magyarországra menekült vajdasági festőművész és öreg barátja, a novellákban a Fehérhajú Szabadkőműves „néven” szereplő öreg vegyészmérnök; az ő történeteiket sűríti drámai erővel. A darabban többek között a Maradjon a galamb, a Margitka gondja, az Amarilla, a feledékeny kuvasz, a Svédkályha és a Fényjelek nélkül című elbeszélések izgalmas részei is visszaköszönnek. A forgatókönyv alapanyagául szolgáló novellák az 1990-es évek budapesti valóságára, a kapitalizmus kezdeti éveinek számos visszásságára reflektálnak: a mű témája elsősorban a cselekmény idejéhez képest legközelebbi közelmúltban beköszöntött demokrácia ellentmondásos sokszínűsége. Konkrétan és legközelebbről felismerhetően az Aranykéz utcai robbantásos merénylet lehetett ihletője az írásnak, amelyben többek között az újonnan lehetővé vált gazdasági visszaélések és ügyeskedések számos fajtájáról: a maffia működéséről, pénzmosásról, emberrablásról, megjátszott nyomoréksággal való visszaélésről, a prostitúció és a szerencsejáték térnyeréséről, valamint gyanús hátterű balkáni bevándorlók és más bizonytalan egzisztenciák egyéb ellenőrizhetetlen ténykedéseiről is olvasunk. A darabban a Budapesten megélt valóságot éppoly sajátosan görbe tükörben látjuk, mint Gion Nándor korábbi írásaiban a jugoszláviait/vajdaságit, ám az író ideát is olyan élő – és nagyobbrészt máig aktuális – témákat emelt az irodalomba, mint rajta kívül talán senki. Ezért is örvendetes lenne, ha minél hamarabb filmvásznon láthatnánk ezeket a sajátosan humoros-ironikus történeteket közelmúltunkról, még nagyon a helyét kereső szabadabb világunkról: az 1990-es évek Budapestjéről – reméljük, a forgatókönyv mostani közreadása segíthet ebben.

Reméljük továbbá, hogy a fent ismertetett írások közül is minél több kerülhet a most készülő kötet által is rendezők, producerek, dramaturgok kezébe – így pedig nézőközönség, illetve hallgatóság elé.

Szerkesztői bevezető az Ámuldozó szemek című irodalmi forgatókönyvhöz
(Hitel. 2020/7.)
Elolvasom

Kurcz Ádám István: Keresünk egy jobb hajót

Gion Nándor (Szenttamás, 1941 – Szeged, 2002) József Attila-díjas magyar író életműkiadásának előző kötetéről, amely Krisztus katonái a Görbe utcából címmel jelent meg a télen, már olvashattak az Előretolt Helyőrségben. A Keresünk egy jobb hajót megjelenés előtt álló 7. kötet az előző testvére: ez is nagyobbrészt drámai műveket és filmvázlatokat tartalmaz. A rádió, a filmvászon és a színpad felé mutató írások közé pedig hol bevezetőként, hol visszatekintésként, hol pedig a terjedelmesebb művek közötti kapocsként rövidebb, Giontól eddig alig ismert típusú-műfajú írásokat vettünk fel. Ezek a darabok az író naplójegyzeteivel mutatnak rokonságot, és saját műveire vagy magának az alkotásnak az eredőire, illetve folyamatára is reflektálnak. Közülük ezelőtt még egy sem került kötetbe (ahogy egy nyúlfarknyi írás kivételével a kötetnek egyetlen darabja sem), hármójuk is csak kötetre: ezek korábban fülszövegek voltak. A művek nagy többsége az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárából került elő, legtöbbjük keltezetlen kéz- vagy gépiratban maradt fenn.

  A könyv három részre tagolódik. Az első rész alapvetően az írót megelőző generációk tagjaitól hallott történetekből építkezik. Ezekben a 20. század első felének nagy drámáiról és kisembereiről olvasunk: a Trianon utáni vajdasági faluból indulunk, és a második világháború végi front borzalmait átélő alföldi tanyán át egészen 1956-ig, az osztrák határig jutunk. Az írások felütésében olyan fordulatok olvashatók, mint „a századfordulóról és a századelőről”, „az 1920-as és 30-as évekből”, „1944 vége, karácsony előtt néhány nappal”, „1956 októbere”; a rész szerkezetét tehát főként a 20. század tragikusabb felének íve, illetve a hétköznapi emberek életét is meghatározó fontosabb csomópontjai jelölik ki. A komoly, sokszor súlyos történelmi témák között Gion felmenőinek és más hozzá közel állóknak a saját történeteit is olvassuk, így az író hamisítatlan humora mellett a szereplőihez fűződő érzelmi közelség is jellemzi őket.

  A második nagy egység darabjainak megírásához az író már főként személyes élményanyagából: elsősorban gyermek-, kamasz- és fiatalfelnőtt-korának emlékeiből merített. Szenttamásról, a Ferenc-csatorna partjáról, az illúziókkal teli, sok szempontból még ártatlan és felszabadult gyerekkorból indulunk; megtapasztaljuk a „Keglovics” utcának a felnőtté válást érlelő kemény világát; majd a középiskolás és az egyetemistaévek emlékeiből vett történetekig jutunk: „a Késdobáló” drámájáig. Utóbbit már a saját munkatapasztalatok ihlethették: egy kőművesbrigáddal a középiskolás kortól évente végigdolgozott nyári hónapokban, valamint az első egyetemi vakációban egy dél-macedóniai útépítő munkaakció barakkjában átéltek is beleépülhettek.

A harmadik részben lévő művek élményanyaga (szinte) a megírás jelen idejéből való, és sokszor a „meglett ember” tapasztalatait, sőt „a bús férfi panaszait” olvassuk bennük. Az ezekben tükröződő élettapasztalatokat – például a vajdasági kisebbségi létről, a kirobbanó délszláv háború értelmetlenségéről vagy az ezredforduló „európai” Budapestjének visszásságairól –, mivel nagyobbrészt saját élmények voltak (vagy ha másokéi, a sajátok is megerősítették őket), gyakran nem finomíthatta sem az azokat mesélő idős emberekhez fűződő érzelmi viszony, sem a gyerekkor megszépítő messzesége. Ezekben a darabokban legfőképpen az élet nehézségein sokszor egyedül átlendíteni képes – gyakran bölcs humorrá transzformálódó – irónia szolgál segítségül, sőt orvosságul.

Elolvasom
“Győri Tamás: Az öregember” – Gion Nándor első (ismert) publikációja
(Napút Online. 2021. május 1.)

Kurcz Ádám István: “Győri Tamás: Az öregember” – Gion Nándor első (ismert) publikációja

Vázsonyi Csillának (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet), a novella megtalálójának nagy-nagy köszönettel és nem kisebb olvasói örömmel jelentjük, hogy 59 év lappangás után újra elolvasható Gion első – álnéven – publikált novellája, amely a vajdasági Dolgozók hetilap 1962. június 1-jei számában jelent meg.
Honnan tudjuk, hogy ezt a novellát valóban Gion írta? Onnan, hogy így nyilatkozott 1987-ben: „nagyapám … kis barna bőrű öregember volt, sokat ült töprengve az udvaron; még kovakővel és taplóval gyújtott cigarettára. Aztán egy éjszaka megütötte a guta. Orvost hívtunk, az orvos imbolyogva lépett a szobába, de nem azért imbolygott, mert berúgott, hanem mert hosszú évekig hadifogságban volt, ahol, állítólag, néha hónapokig fakérget meg füveket evett csupán. Annyira legyengült, hogy hazatérte után is csak szédelegve tudott járni. Hát erről az éjszakáról írtam még egyetemista koromban az első novellámat, alákanyarintottam egy tetszetős álnevet, és bevittem egyik hetilapunk főszerkesztőjéhez. Ő elolvasta irományomat, kissé rosszkedvűen kijelentette, hogy közölni fogja, de a magamfajta fiatalembertől elvárná, hogy merészebben nyúljon a témához. Ma sem tudom pontosan, hogyan írhattam volna merészebben arról a békés öregemberről és az imbolygó orvosról, de a figyelmeztetést nem felejtettem el.” (Domonkos László, A tengerben néha kövek is vannak, Újvidéki beszélgetés Gion Nándorral, Élet és Irodalom 1987. július 31.)
És hogy miért „Győri Tamás” néven jelentette meg Gion a novellát? A „Győri” névre nyilván azért esett a választás, mert alakilag hasonlít a „Gion” névhez: G/G//I/Y//o/ő//n/ri (a „ri” betűkapcsolat – kivált kézírással – hasonlíthat az „n” betűre). – A „Tamás” névről pedig tudjuk, hogy Gion első díjnyertes regényében, a Testvérem, Joábban a főhős neve: S. Tamás, A kárókatonák még nem jöttek vissza című regénytől kezdődően az ifjúsági regények narrátor-főhősét is Tamásnak hívják: az ő (S.) Tamás nevük nyilván az író és művei szenttamási eredetére/kötődésére utal.
És akkor lássuk a remek kis írást:

 

Az öregember

 

 
A feje zúgott, egész testére kellemetlen, nehéz zsibbadás nehezedett, minden homályos volt előtte, mintha sűrű köd venné körül, hiába pislogott, a köd csak nem akart eloszlani. Nem tudta, mióta van ilyen állapotban, semmije sem fájt, és talán ez volt az egészben a legszörnyűbb. Érezte, hogy ágyban fekszik, körülötte emberek beszélgetnek, nem értette a szavukat, de sokan lehetnek, sokan beszélnek egyszerre. Nem tudta, miért van itt ennyi ember, szeretett volna oldalra fordulni, de úgy érezte, minden tagja tiltakozik a mozgás ellen.
Miért nem jön ide valaki. Hiszen hallja, hogy beszélgetnek, már az előbb is hallotta, de nem lát senkit, nem tud arra fordulni, és még mindig köd van, vörös köd, és még mindig nem jön senki, pedig itt vannak, egészen közel. Mondani kellene valamit, kiáltani, káromkodni, de a nyelve megdagadt, nem bírja mozgatni.
Most végre föléje hajolt valaki, mondott is valamit, az öregember nem érti, de megismerte, hogy a felesége, még mindig mozog a szája, halkan beszél, és neki most is zúg a feje, szeretné mondani, hogy vegye el a kezét a melléről, de már az előbb is hiába erőlködött. Az öregasszony még mindig nyomta a mellét, ő nagyon dühös lett, a kezével próbálta eltolni, és látta, hogy az asszony sír. Ez még inkább dühítette, ellökte magától, fájdalmat érzett, de sikerült oldalt fordulnia, és látta, hogy tényleg sokan állnak az ágya körül. Most már valamivel tisztábban látott, villany ég, tehát éjszaka van, és itt nagyon sokan állnak, a szoba tele van emberekkel, és mind őt nézik.
Sejtette, hogy valami váratlan és szörnyű dolog történhetett vele, amire ő nem emlékszik, koporsó mellett szoktak az emberek így virrasztani, vagy a haldokló ágyánál, ami lényegében egyre megy.
Rémült, meglepett arcokat látott, és szokatlan nyugalom szállta meg. Szeretett volna gúnyosan a szemükbe röhögni. Nagyon nevetségesen hatott ez a sok ijedt ember.
Először a fiát ismerte meg, ott állt egészen az ágy mellett, kezével az asztalra támaszkodott, és neki eszébe jutott, hogy már sokszor odébb akarta tolni az asztalt, nem szerette, hogy ilyen közel van az ágyhoz, de mindig megfeledkezett róla, az asztal most is a régi helyén állt; és az öregember valami bosszúságfélét érzett.
A fia hozzáhajolt, nem tette kezét az ágyra, az öregembernek még zúgott a feje, de hallotta, hogy azt kérdezi, hogy érzi magát, ő ismét akart mondani valamit, a nyelve azonban most sem forgott, és nem is erőlködött tovább. A fia még mondott valamit, hogy mindjárt jön az orvos, és ne féljen semmit. Nyugodtan beszélt a fia, egyáltalán nem volt megrémülve, és ez nagyon tetszett az öregembernek, de egy kicsit zavarta is, az előbb amikor a szemükbe akart nevetni, csak kétségbeesett arcokat látott, és ime rajta kívül itt van még valaki, aki talán még nálánál is nyugodtabb, szerencsére ez éppen a fia, és ez így is van rendjén.
Arcuk most egészen közel volt egymáshoz, egyikük sem szólt semmit, az öregember sokáig nézte átlátszó kék szemét. Ezen mindig csodálkozott: az ő szeme fekete, a feleségéé barna, a fiáé meg egészen kék. Valaki egyszer régen azt mondta, hogy olyan kék, mint a tenger. (Az öregember sohasem látta a tengert, de nagyon szerette, mert átlátszó kék színe van). Nagyon magabiztosan tudott nézni ezekkel a kék szemekkel, és ő büszke volt a fiára, aki sohasem jött zavarba, mindenütt megállta a helyét, azelőtt vállalkozó volt, most meg munkavezető, és itt is milyen nyugodtan viselkedik, nem remeg a szája, mint az előbb a feleségének, de az öregember nem tudta, hogy éjfél körül, mikor a fiát fölverték, hogy jöjjön gyorsan, mert az apja nagyon rosszul van, és a menye, aki csendes, jóravaló asszony, vacogva azt mondta: „Soha életében nem volt beteg, az ilyenek mindig ilyen hirtelen…”, a fia nagyon ideges volt, és rá is förmedt az asszonyra, hogy fogja be a száját. Ő azonban csak azt látta, hogy most nyugodt, és mérgesen néz az asszonyokra, akik rémülten szipognak, valamit szólt is a húgának, mire az ijedten fordította félre a fejét.
Az öregember nem szerette a lányát, mindig olyan bosszantóan riadt és gyámoltalan volt, az iskolát sem fejezte be, férjhez ment egy béreshez vagy mi a fenéhez, és rakásra szülte a gyerekeket, azok is egyik bambább, mint a másik. Egy éppen itt áll, bárgyún tekintget maga köré, és az orrát piszkálja. Nem is tudja, melyik a sok közül, mindegyik ilyen idétlen, rémesen hasonlítanak arra a keszeg, nagy fejű apjukra.
Az öregember keresett valakit, végigjártatta szemét a szobában, maga sem tudta pontosan, kit keres, de ha meglátja, biztos rájönne, ki az, aki annyira hiányzik itt, ahol ilyen sok ember van. Közben megérkezett az orvos, ledobta a kabátját, és odajött hozzá. Az orvost azelőtt is látta néhányszor, tudta, hogy valamilyen németes vagy zsidó neve van, Weisenberg vagy mi, és mindig imbolyogva járkált, mintha részeg volna, meg a feje is furcsán remegett. Mesélték, hogy a hadifogságban fél évig vagy talán tovább is csak valami füveket meg kórót evett, és akkor nagyon legyöngült, azóta imbolyog úgy, meg reszket a feje. Most, ahogy őt tapogatta, az öregember egészen közelről látta, hogy nagyon elkínzott az arca. Állandóan motyogott, már másodszor mondta, hogy: „nincs semmi baj, Pista bácsi…”. „Marha” gondolta az öregember, és dühös lett, mert nem tudta, hogy az orvosnak minden beteg csak Pista meg Julis. Még sokáig matatott és tapogatta, kérdezte, hogy hol fáj, mi fáj, az öregember most már ki bírta préselni a szavakat, a nyelve még mindig nehezen forgott, de azért felelgetett. Az orvos gutaütést emlegetett, meg hogy megbénult a balfele, de azért nincs semmi baj, adott egy injekciót, a lelkére kötötte, hogy egyelőre csak feküdjön nyugodtan, minden rendben lesz, és azután a fiával beszélt még, és elment.
Az orvos után mások is elmentek, de még mindig sokan maradtak, a szomszédok közül is néhányan. Mikor valami baj van, mindig nagyon sok ismerős összeröffen. Az öregember szerette volna, ha mindannyian elmennek, bosszankodott az orvos miatt, hiába mondta az, hogy feküdjön nyugodtan, ő úgyis fel fog kelni, ezt tudta már akkor, és valóban fel is kelt egyszer, de elesett, és többet nem kelt fel. Ezt az öregember nem tudta, de ha tudja, talán akkor sem feküdt volna nyugodtan.
Az emberek most már hangosabban beszéltek, mindenki magyarázott, őrá nem is igen figyeltek. Ekkor észrevette legidősebb unokáját, és most rájött, hogy kezdettől fogva őt kereste, ő hiányzott neki. Ezt a fiút nagyon szerette, talán azért, mert a fiának a gyereke, és a szeme is éppen olyan áttetszőén kék, csak sokkal derűsebben tud nézni. Távolabb állt és cigarettázott, sokat cigarettázik a gyerek, valószínűleg attól olyan sovány, az öregember azonban ezt sohasem említette neki. Finom meggyszagú cigarettát szívott, őt is mindig megkínálta, ha eljött hozzá, és az öregember nagyon örült ezeknek a látogatásoknak, nem csak a cigaretta miatt. Ez a fiú mindig vidámságot hozott a házba. Egyszer, mikor panaszkodott neki, hogy nagyon megöregedett, már úgyszólván semmit sem bír dolgozni, nevetve mondta:
– Ne izguljon emiatt, apókám, higgye el, szép ez így is.
Igen, ezt mondta, de általában nagyon komolyan szokott vele beszélgetni, és ez tetszett az öregembernek, szerette, ha úgy beszélnek vele, mintha még nem lenne öregember. Most nagyon várta a fiút, hogy odajöjjön az ágyához, még ha nem is mond semmit, csak odajön.
Már lassan mindenki indult haza, mikor az ágyhoz jött a fiú. Derűsen nézett rá, és ő tudta, hogy mit fog mondani. Igen, azt mondta:
– Ne izguljon apókám – megszorította a kezét, és azt mondta, hogy délután eljön. Az öregember egyáltalán nem kételkedett ebben.
És a fiú tényleg eljött délután, és azután mindennap, és olyan komolyan beszélt vele, mintha még nem is lenne öregember. De egy nap későbben indult el. Útközben hallotta, hogy az öregember felkelt az ágyból, menni próbált és elesett. A fejét nagyon erősen ütötte az asztal sarkába. (Az asztal még mindig a régi helyén állt, közel az ágyhoz). A fiú akkor délután nem ment el hozzá. Állítólag a temetésre sem akart elmenni.
De ezt az öregember sohasem tudta meg. Jólesett neki ez a kézszorítás, és most sajnálni kezdte, hogy mindenki kimegy a szobából. Kissé keserűen arra gondolt, hogy senki sem szeret sokáig a haldokló mellett maradni. Pedig akkor nem haldoklott. Jóval később halt meg, vagy két évvel később.
Győri Tamás
Elolvasom
Gion Nándor: Jéghegyek fölött
(Tiszatáj. 2019/7–8.)

Gion Nándor: Jéghegyek fölött

HANGJÁTÉK
Gion Nándor eddig publikálatlan forgatókönyve az író azon élményeiből táplálkozik, amelyeket a Jugoszláv Írószövetség küldöttségében kubai útja során átélt, és amelyeket két novellában is feldolgozott: Ahol szépek a tengeri kagylók, illetve Jéghegyen szalmakalapban . A most közreadott szöveget dr. Nagy Géza Gehringer Éva segítségével az író hagyatékában lévő kéz- és gépiratokból rögzítette […]

Gion Nándor eddig publikálatlan forgatókönyve az író azon élményeiből táplálkozik, amelyeket a Jugoszláv Írószövetség küldöttségében kubai útja során átélt, és amelyeket két novellában is feldolgozott: Ahol szépek a tengeri kagylók (Tiszatáj, 1995/6., 10–21), illetve Jéghegyen szalmakalapban (első ismert megjelenése az író azonos című novelláskötetében: Osiris, Budapest, 1998). A most közreadott szöveget dr. Nagy Géza Gehringer Éva segítségével az író hagyatékában (OSzK Kézirattár, Fond 583) lévő kéz- és gépiratokból rögzítette. Az ő munkájukat és Gion Eszternek a mű közreadásához való hozzájárulását ezúton is köszöni a többféle szövegváltozatból a jelen szöveg véglegesítője és e sorok írója, Kurcz Ádám István.

HANGJÁTÉK

[Előhang]

M. Holló János: Bizonyára most is vannak ott írók, merthogy írók mindenütt vannak, és ez nagy baj… Vagy talán az a baj, hogy már nem szeretem igazából az írókat, túl sokat megismertem közelről, és nekem jó szemeim vannak, néha bevérződnek ugyan, de azért tisztán látok, ha világosság van. Persze kezdő koromban nekem is voltak kedvenc íróim. Mármint azok, akikkel sohasem találkoztam, csak a könyveikkel… Például Hemingway, aki sokáig élt ott. Megírták az újságok, ő viszont megírta az Öreg halászt… Vagy Graham Greene. A Havannai emberünk nem rossz könyv. Ahogyan abban a szikrázó napsütésben… No, mindegy, Szerb Antalt is kedveltem, bár ő a szikrázó napsütés helyett inkább a ködös Angliához vonzódott, és azt hiszem, neki volt igaza. Az írók legfeljebb csak a ködben szépek… Napfényben csúnyák, sötétben elvannak… Az egész világnak jót tenne, ha ködbe burkolózna. De hát a repülőgépek magasan a ködök felett járnak, és nagyon unalmas fentről az élet, különösen éjszaka…

(A háttérben repülőgépzúgás, a pilóta spanyol és angol nyelvű szövege: Hölgyeim és uraim! 12 ezer méter magasan repülünk… a jéghegyek fölött… alattunk fehérlenek… gyönyörűek…)

M. Holló János: (magában) A csillagokat tisztán látni, jéghegyeket azonban nem. Éjszaka van és sötétség… Sajnálom, hogy a csillagokkal együtt nem láthatom a jéghegyeket is, mondjuk, néhány eszkimóval és sok fókával…

Gara: (ásít, most ébred) Hol vagyunk?

M. Holló János: A pilóta az előbb azt mondta, hogy a jéghegyek fölött…

Gara: Jéghegyek?

M. Holló János: Én fenntartás nélkül megbízom a pilótákban. Tudom, hogy a pilóták komoly, tájékozott és nagy szakértelmű emberek.

Gara: Kubában nincsenek jéghegyek.

M. Holló János: Kicsit kanyargósan utazunk. Északi vargabetűvel… Én sem értem, miért. De nem félek a repüléstől… A hosszú repülőutaktól sem…

Gara: Én semmitől se félek… a montenegróiak semmitől se félnek…

M. Holló János: Akkor aludj tovább…

Gara: Már két hete alszom. Vagy iszom. Egyébként Bulatovicsnak hívnak.

M. Holló János: Már mondtad.

Gara: A becenevem Garavi. Montenegrói vagyok.

M. Holló János: Ezt is mondtad. Én majd csak Garának hívlak, mert ez magyarosabbnak hangzik… Tudniillik én vajdasági magyar vagyok…

Gara: Miért megyünk mi egyáltalán Kubába?

M. Holló János: Jutalomból. Állítólag nagyon szép ország.

(Csöndes háttérzaj, zene, felerősödik a repülő­gép motorjának zúgása, a gép landol a repülőtéren, ajtónyitás, recsegő mikrofonhangon angol nyelvű utasítás a kiszálláshoz.)

Angelina: Angelina vagyok a Nagykövetségről, én leszek a tolmácsuk. Maguk a jugoszláv íróküldöttség?

M. Holló János: Igen. Mind a ketten.

Angelina: Ő Jimenez Saura a kubai írószövetségtől.

(Hadaró, elmosódó spanyol üdvözlő szöveg, amely a későbbiekben is gyakran hallatszik, de csak a fordítása értelmes és érthető.)

Angelina: Jimenez szívélyesen üdvözli magukat a kubai írószövetség nevében.

Gara: Itt milyen nyelven beszélnek?

M. Holló János: Spanyolul.

Gara: Nem tudok spanyolul. És miért van itt ilyen meleg? Az előbb még a jéghegyek fölött voltunk.

M. Holló János: Az régebben volt. Amikor azt az üveg whiskyt vásároltad vámmentesen.

Gara: Gyönyörű helyre érkeztünk. Melyik hotelben lakunk?

Angelina: A Sevillában.

M. Holló János: Erről Graham Greene jut eszembe.

Gara: Az kicsoda?

M. Holló János: Régi ismerősöm. Majd mesélek róla, ha a Sevilla Hotelbe érkeztünk.

(Gépkocsi motorjának zúgása hallatszik, ami lassan lehalkul, és felvonóbúgássá változik.)

M. Holló János: Hát itt lennénk a Sevilla Szállóban, amelynek folyosóin valamikor régen Hasselbacher doktor whiskyvel feltöltve részegen bolyongott, miközben az orra előtt a porszívókereskedő Mr. Wormoldot beszervezték angol titkosügynöknek.

Gara: Nem ismerem ezeket az urakat. Hol van a szobánk?

(Ajtónyitás hallatszik, spanyol beszéd, majd a fordítás.)

Angelina: Jimenez azt mondja, hogy a fürdőszobában csak tisztálkodásra használják a vizet, ne igyanak belőle, mert a havannai csapvíz mindenféle gyo­morbántalmakat okoz.

Gara: Miért ilyen sovány ez a lány?

M. Holló János: Tényleg, miért vagy ilyen sovány?

Angelina: Amikor Belgrádból ideküldtek, még nem voltam ennyire sovány. De itt nagyon rossz a koszt.

M. Holló János: Vetkőzzünk ingujjra. Szerintem még akkor is büdösre fogjuk izzadni magunkat. De majd alaposan megtisztálkodunk.

(Spanyol beszéd, majd a fordítás hallatszik.)

Angelina: Jimenez szeretné átadni a zsebpénzüket, és szeretné köszönteni Önöket.

Gara: Hozzál poharakat, köszöntés előtt igyunk egy kis whiskyt.

(Pohár- és üvegcsörgés, ismét spanyol beszéd, majd a fordítás.)

Angelina: Jimenez Saura elvtárs azt mondja, hogy az irodalom és általában a művészetek mindenek fölött állnak, és ő a világ minden íróját édestestvérének vallja. Önöket is az édestestvérének tartja, és örül, hogy együtt lehetünk ebben a szállodában, ahol már rengeteg nagy író megfordult és megaludt, és valamennyien elégedettek voltak.

Gara: Előbb igyunk egyet. Azután közöld az illetővel, hogy mi is módfelett elégedettek vagyunk, hogy itt lehetünk ebben a gyönyörű országban, ezen a gyönyörű helyen, a nagy írók nyomdokaiban, bár be kell vallanom, hogy mi igen kicsiny és jelentéktelen írók vagyunk…

M. Holló János: (felhördül, ráförmed Angelinára) Nehogy lefordítsd ezt a baromságot! Én nem vagyok kicsiny és jelentéktelen író.

Gara: (gúnyosan) Elnézést. Soknemzetiségű országunkban nem olvasom a kisebbségek nyelvén megjelenő remekműveket, és ezentúl sem szándékozom elolvasni. Inkább elhiszem rólad, hogy nagy író vagy. Én sajnos, igen kicsiny író vagyok.

M. Holló János: Én viszont ezt hiszem el fenntartás nélkül, bár csak a repülőgépen ismertelek meg személyesen.

Gara: Nem kell dühöngeni. Megdöbbent a lobbanékonyságod. Azt már hallottam, hogy a magyar nők tüzesvérűek, de a magyar férfiakról úgy tudtam, hogy általában pipogyák és lagymatagok.

M. Holló János: Rosszul tudtad.

Angelina: Most mit tolmácsoljak Jimeneznek?

M. Holló János: Dicsérd meg az országát és a szocializmust, valamint országának vendégszerető népét. Továbbá közöld vele, hogy boldogok vagyunk, amiért valamelyest kitágíthatjuk a nagy írók körét.

(Angelina halk, spanyol nyelvű fordítása hallatszik, Jimenez Saura, ezután Angelina tisztán hallható tolmácsolása következik.)

Angelina: Holnap majd megmutatunk néhány irodalmi nevezetességet, Hemingway házát mindenképpen, és elmegyünk Matanzas szépséges strandjaira is, sokat beszélgetnek majd az irodalomról, Jimenez is író, eddig öt regényt írt, ha úgy kívánják, az egyiknek a tartalmát akár most mindjárt elmeséli.

M. Holló János: Nem kívánjuk.

(Ismét Jimenez Saura halk beszédje, majd Angelina tolmácsolása.)

Angelina: Jimenez mégis elmeséli első regényét, Kuba indián őslakóiról szól, akik paradicsomi jólétben élvezték életüket a szigeten, minden megtermett szinte magától, amire csak szükségük volt, nem kellett dolgozniuk, nem ismerték a rettegést, mert földjükön kizárólag békés élőlények nyüzsögtek, ragadozók nem voltak errefelé, legfeljebb a tengerben bukkant fel időnként egy-egy cápa vagy kardhal, de hát ezek nem jöttek ki a partra. Ellenben egy szép napon partra szálltak a spanyolok, leigázták és megdolgoztatták a tétlenséghez és békes­séghez szokott őslakókat, mire azok rekordidő alatt kipusztították magukat: a családfők elvágták feleségeik és gyermekeik torkát, aztán hasonlóképpen végeztek magukkal is. Nem maradt egyetlen szál indián sem.

Gara: Biztosan nagyon jó regény. (hallatszik, hogy ismét italt tölt a poharakba) Kár, hogy én nem vagyok regényíró. Szerencsére itt van a zseniális magyar barátom, majd ő elmeséli egyik regényét.

(Rövid csönd, mindenki, de főként M. Holló János zavarban van.)

M. Holló János: Hát… ez is igen szomorú történet. Egy sze­rencsétlen házaspárról írtam, egy jámbor férjről és annak kicsapongó feleségéről. A feleség üzletszerűen gyakorolta a kicsapongásokat, igen alacsony régiókban, leginkább részeg idénymunkásokkal, esetleg teherautó-sofőrökkel feküdt össze koszos falusi kocsmák félreeső helyiségeiben, kliensei sokszor gorombáskodtak vele, egyszer annyira összeverték, hogy alig tudta hazavonszolni magát, és akkor a jámbor férj magukra gyújtotta házukat, mindketten bentégtek, az utcabeli emberek meg a rossz emlékű ház izzó parazsa fölé hajoltak, ráköpdöstek, és mélyen belélegezték a felcsapódó párát, ez állítólag gyógyítja a száj- és torokbetegségeket.

Gara: Magyar házaspároknál előfordulhat ilyesmi.

M. Holló János: Nem magyar nemzetiségű házaspár volt. De azok, akik a parázs fölé hajoltak, azok magyarok voltak.

Angelina: (fordítja spanyolra a történetet, azután megkérdezi M. Holló Jánostól) Ez igaz?

M. Holló János: Akár igaz is lehetne. Egy Natasa nevű lány mesélte el nekem, állítólag az ő szülei hamvasztották el magukat ily módon és ilyen okokból, persze Natasa nem beszél mindig igazat, egyébként a vasútállomáson szedtem fel nemrégen egy hideg éjszakán, most a lakásomat őrzi, és a történetét sohasem írtam meg.

(Jimenez Saura és Angelina halkan beszélgetnek spanyolul, azután Angelina lefordítja a beszélgetés lényegét.)

Angelina: Holnap reggel tíz órakor egy nagy autó jön ide, és elhozza magukat az írószövetségbe. Ott megbeszélik a hivatalos dolgokat, azután fél tizenkettő körül a nagy autóval elmegyünk Matanzasba. Hozzanak fürdőnadrágot és pizsamát. Megfürdünk az óceánban és visszajövünk. Most el kell vezetnem Jimenezt, kissé elbágyadt a whiskytől.

(Ajtónyitás, ajtócsukódás, léptek zaja hallatszik. Angelina elmegy Jimenez Saurával.)

Gara: A kubaiak szemmel láthatóan nem bírják a szeszesitalt.

M. Holló János: Itt melegebb van, mint minálunk. Lelassul a szervezet működése, a tömény ital gyorsan fejbe vágja az embert… Úgy hallottam, hogy errefelé inkább koktélféléket isznak.

Gara: Utálok minden koktélt. Az igazi férfiak igyanak igazi tiszta italt és ne holmi összekavart löttyöket.

(Ismét ajtónyílás hallatszik, Angelina jön vissza a szobába.)

Angelina: Beraktam Jimenezt az autóba. Most már lemehe­tünk az étterembe megebédelni. Mindent az írószövetség fizet, annyit ehetünk, amennyit akarunk.

Gara: Te egyél nagyon sokat. Olyan lapos vagy, mint a deszka.

M. Holló János: Előbb lezuhanyozunk és átöltözünk. Tajtékosak vagyunk, mint az igáslovak, és bűzlünk, mint a görények.

Angelina: Megvárom magukat lenn, az étteremben.

Gara: Előbb én megyek a tus alá. Lemosakszom, a gyanús összetételű vízből egy kortyot sem fogok inni, mert nem akarok gyomorbajt kapni.

(Ajtócsapkodás, zuhanyozás és a holmik szétpakolásának zaja hallatszik.)

Gara: Felpofozom azt az idétlen kölyköt, amint haza­érek.

M. Holló János: Kiről van szó?

Gara: A fiamról. Ő csomagolta be a holmijaimat, és kifelejtette a zoknikat. Nincs egyetlen tiszta zoknim sem.

M. Holló János: Miért nem a feleséged szerelt fel e hosszú útra?

Gara: Nincs feleségem. Elváltunk két héttel ezelőtt. A fiam csomagolt be, és kifelejtette a zoknikat.

M. Holló János: Nekem Natasa csomagolt be, és minden rendben van. Natasa ugyan nem a feleségem, de jártas a kóborlásokban. Gyorsan és praktikusan csomagol.

Gara: Felpofozom azt az idétlen kölyköt a zoknik miatt.

M. Holló János: (sajnálkozva) Az ember ne búslakodjon zoknik és nők miatt. Havannában nyüzsögnek a stricik és a kurvák. Annyi nőt találsz magadnak, amennyit akarsz.

Gara: Honnan tudod?

M. Holló János: Az egyik kedvenc írómtól. Ő jól ismerte Havannát, igaz még a szocialista idők előtt.

Gara: Menjünk ebédelni. Gyalog menjünk le, hogy kifújjam magamból a whiskyt. Azután majd körülnézünk a nők irányában.

(Ajtónyitás, ajtócsukás, gyors léptek.)

M. Holló János: Nem mehetünk le a lépcsőkön. Láncot húztak elénk. Egyébként nem is bánom, nem szeretek lépcsőket mászni. Menjünk liften.

Gara: A liftkezelő ellenszenves és undorító pofa.

M. Holló János: Majd megszokjuk ezt is.

(Jellegzetes csöngetés, amikor kinyílik, és amikor becsukódik a felvonó ajtaja.)

Gara: Undorító ez a pofa. És pisztolyt hord a segge fölött.

M. Holló János: Majd lekenyerezzük valamivel.

Gara: Mivel?

M. Holló János: Még nem tudom. De majd kitalálom. Angelina is segíthet.

(Felvonó ajtaja nyílik és csukódik. Siető léptek.)

Gara: (dühösen) Miért zárják el előlünk a lépcsőket?!

Angelina: A biztonságuk miatt. Mindenkit ellenőriznek, csak felvonóval lehet közlekedni az emeletek között. Ide nem jöhet be akárki.

M. Holló János: Mr. Wormoldot manapság itt nehezen lehetne beszervezni titkosügynöknek. Hasselbacher doktor sem ődönghetne részegen a folyosókon.

Gara: Még mindig nem tudom, hogy ki a fene az a Wormold és Hasselbacher doktor.

M. Holló János: Mondtam már, hogy régi ismerőseim. Hasselbacher doktor egyébként meghalt. Egy bárszékről lőtték le.

Gara: Micsoda? Hol történt ez?

M. Holló János: Itt Havannában. Hosszú mese.

Angelina: Graham Greene?

M. Holló János: Ő bizony.

Angelina: Megrendelhetem az ebédet?

M. Holló János: Én valami megbízható ételt kérek. Mondjuk mar­hahúst.

Gara: Nekem mindegy.

(Edénycsörgés. Halk zene szól a háttérből. Felszolgálási zajok, evőeszközök csörgése, enni kezdenek.)

Gara: Együk meg minél gyorsabban ezt az akármit. Aztán el kell mennünk zoknit venni.

Angelina: (zavartan) Kicsit nehéz lesz…

Gara: Hogyhogy nehéz lesz? Van pénzem! Kaptam pesókat ettől a Saurától.

(Szokásos étkezési zajok, a pincérek távoli spanyol beszéde, háttérzene.)

M. Holló János: Nekem nincs szükségem zoknikra. Elálmosodtam. Én ebéd után mindig alszom. Még Havannában is.

Gara: Mi Angelinával elmegyünk vásárolni.

(Léptek zaja. Felvonó zúgása. Elhalkuló zene.)

Gara: Hová a jóistenbe küldtek bennünket? Ebben a városban nincsenek boltok. Végiggyalogoltam fél Havannát, mire Angelina talált egy silány áruházat, de ott nem akartak kiszolgálni, mert nincs vásárlási jegyem. Dollárokat is kínálgattam nekik, de ők vásárlási jegyet követeltek, végül egy öreg néger megsajnált, és eladott nekem egy cetlit, ezzel szereztem egy pár zoknit. Most van összesen két pár zoknim, izzadok a melegben, és állandóan büdös lesz a lábam.

M. Holló János: (álmosan) Hordhatod az én zoknijaimat is.

Gara: Kialudtad magad?

M. Holló János: Igen. Lehet, hogy még boldog is leszek ebben a meleg városban. Ha találok egy szép lányt, aki nem olyan sovány, mint Angelina.

Gara: Sohasem leszel boldog ebben a városban. Itt még gyufája sincs senkinek. Az áruház előtt rágyújtottam egy cigarettára, erre legalább tízen megrohantak és tüzet kértek tőlem. Milyen város az, ahol még gyufa sincs? Pedig az őslakos indiánoknak még minden megtermett itt szinte magától.

M. Holló János: Nekem rengeteg gyufám van. A világ összes szállodájából ellopkodom a reklámgyufákat.

(Gyufasercenés, rágyújtanak.)

Gara: Nőket ide nem hozhatunk föl. Úgy őrzik ezt a szállodát, mint egy fegyverraktárt. Mi a fenét őriznek? Rajtunk kívül egy-két orosz vagy bolgár delegáció lődörög itt. A lépcsőket lezárták, minden kong az ürességtől, és én utálom az ürességet.

M. Holló János: Majd mi betöltjük ezt az ürességet. Gyönyörű kubai nőket hozunk föl a szobánkba.

Gara: Hogyan?

M. Holló János: Lefizetjük a liftkezelőt.

Gara: Mivel? Ezeknek még a dollár sem kell. Mivel fizetjük le ezeket a gyanakvó brigantikat?

M. Holló János: Gyufával… (halk öltözködési neszezés hallatszik) Úgy látom, beesteledett, mehetünk vacsorázni.

Gara: Angelina már türelmetlenül és éhesen vár bennünket az előcsarnokban. Láttad, hogy mennyi mindent megevett ebédre?

M. Holló János: Láttam.

Gara: Nem értem, hogy hová fér abba a sovány testbe az a sok kaja.

M. Holló János: Én sem értem.

Gara: Biztos vagyok benne, hogy vacsorára is rengeteget fog zabálni.

M. Holló János: Kivárjuk. Azután belevetjük magunkat az éjszakai életbe. Előbb azonban a pisztolyos felvonókezelőt meglágyítom egy gyufásdobozzal… Ez talán jó lesz. Olaszországban a Garda-tó mellett loptam egy szállodából. Ha jól látom, Sirmionét ábrázolja.

(Léptek zaja, liftzúgás.)

Ratkó Baltics: Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Ratkó Balticsnak hívnak. Egy ismert belgrádi külkereskedelmi vállalatnak vagyok a képviselője. Megtudtam, hogy hazai írók érkeztek ide…

M. Holló János: Hirtelenében azt hittem, hogy angol titkosügynökbe botlottunk.

Ratkó Baltics: Ne vicceljen már! Crna Gorából jöttem ide, és nagyon egyedül érzem magam.

Gara: Melyik nemzetségből származol?

Ratkó Baltics: A Cucákból.

Gara: Őket nem szeretem túlságosan, de azért örülök, hogy találkoztunk.

Ratkó Baltics: Én is örülök a honfitársaimnak. Ma éjszaka a vendégeim vagytok. Jobbnál jobb helyekre viszlek el benneteket.

M. Holló János: Előbb gondoskodnunk kell Angelináról.

Gara: Angelina! Te most vacsorázzál meg, aztán menjél haza aludni. Gyönge vagy és elfáradtál. Mi pedig szétnézünk a kubai nők körében.

Angelina: (riadtan) De nekem magukkal kell maradnom. Ezért fizetnek, és…

M. Holló János: Menjél aludni, és hízzál meg egy kicsit.

Angelina: Az utcákon ünnepség van…

M. Holló János: Ez kell nekünk. Lássuk az ünnepséget, te meg szedjél egy-két kilót magadra.

(Ünneplés zaja hallatszik először távolabbról, azután egyre közelebbről, férfiak és nők énekelnek vidáman, spanyol nyelven.)

Ratkó Baltics: Ritka pillanatot fogtunk ki. Ingyen sört osztanak a népnek.

Gara: Papírzacskókban?

Ratkó Baltics: Nincs poharuk, ezért papírzacskókban mérik a sört. A kubaiak már két zacskó sörtől is jókedvűek lesznek és könnyen kezelhetők. Igazán szeretetreméltó emberek.

(A zaj egyre jobban felerősödik, a beszélgetés hangosabb lesz.)

Gara: Menjünk a nők közé. Ebben a városban állítólag szebbnél szebb nők nyüzsögnek. Egy skatulya gyufáért a legszebbet is felvihetjük a szobánkba.

Ratkó Baltics: Ez ma már nem egészen ilyen egyszerű. Gyertek utánam, van itt egy nagyon tiszta kis bár, ahová csak külföldieket és válogatott kubaiakat engednek be. Az útlevél nálatok van?

M. Holló János: Nálunk van.

(Az ünneplők éneklése és zajongása elhalkul, megszűnik. Pohárcsörgés hallatszik.)

M. Holló János: Úgy hallottam, hogy ezen az éghajlaton koktélokat szoktak inni. Mit javasolsz?

Ratkó Baltics: Daiquirit. Minden valamirevaló író kipróbálta már, és majdnem mindegyik dicsérte.

M. Holló János: Mi az a daiquiri?

Ratkó Baltics: Nem tudom pontosan, hogy miből kotyvasztják össze, de rum, citromlé, cukor és sok turmixolt jég van benne. Majdnem olyan, mint a fagylalt, valamivel persze töményebb, és persze jókedvre deríti az embert.

M. Holló János: Ezt kérem.

Gara: Én maradok a whiskynél.

M. Holló János: Megint be fogsz rúgni.

Gara: Nem baj. Hol vannak a szép kubai nők?

Ratkó Baltics: Én nem nagyon kapkodnék értük.

Gara: Miért?

Ratkó Baltics: Három vagy négy hónappal ezelőtt itt járt egy barátom és hát… közeli viszonyba keveredett egy itteni nővel. Amikor hazament, furcsa tüneteket észlelt az alsó testrészén, kórházba vitték, az orvosok vizsgálgatták és tanácstalanok voltak, számukra ismeretlen kórokozókra bukkan­tak, végül kénytelenek voltak eltávolítani a barátom egyik heréjét.

Gara: Vagyis kiherélték?!

Ratkó Baltics: Így is mondhatnánk.

Gara: (felháborodva) Úristen, micsoda helyre küldtek bennünket! Máris teljesen kihűltem a köldökömtől lefelé, az ágyékom jéghideg. Nem csodálom, hogy az őslakos indiánok kiirtották magukat. Hogyan szaporodnak itt egyáltalán az emberek?

Ratkó Baltics: Szeretik a szerelmet. És gyakorolják is minde­nütt. Még a tengerben is. Fürdés közben a meleg tengeri vízben. Az itteni férfiak nyilván ellenállóbbak a helybéli nyavalyákkal szemben, észre sem veszik az olyan betegségeket, amitől a magunkfajtákat kiherélik.

Gara: Teljesen kihűltem. Lehet, hogy egész életemben impotens maradok.

Ratkó Baltics: Egyél sok osztrigát. Az osztriga garantáltan felfokozza a férfiasságot.

M. Holló János: Én inkább még egy daiquirit kérek.

Gara: Én meg még egy whiskyt.

(Pohárcsörgés, italozás.)

M. Holló János: Gondoskodnunk kellene Angelináról. Szerintem még mindig a szálloda előcsarnokában ül, és nagyon bánatos, mert nem tud rólunk jelentést írni.

Gara: Nem érdekelnek a nők. Még Angelina sem. Nem akarom, hogy kiheréljenek. Aludni akarok.

M. Holló János: Majd én eligazítom Angelinát.

Ratkó Baltics: Holnap is a vendégeim vagytok.

(Fokozatosan ismét felerősödik az ünnepi zajongás, mivel kimentek a bárból, aztán a zaj elhalkul, mert M. Holló János betér a szállodába.)

Angelina: Muszáj volt megvárnom magát. Tudnom kell, hogy mit csinálnak, minden napról referálnom kell.

M. Holló János: Igyál meg egy vitamindús koktélt. Felélénkít, és utána már játszi könnyedséggel referálsz, és talán még ki is gömbölyödsz egy kicsit. Én majd a hideg daiquiritől gömbölyödök ki.

Angelina: Narancsitalt kérnék.

M. Holló János: Rendeld meg, te tudsz spanyolul.

(Angelina halk spanyol nyelvű italrendelése hallatszik.)

M. Holló János: Nem érzed magad néha egyedül e furcsa és idegen városban?

Angelina: Állandóan egyedül vagyok. Nem érzem magam jól itt. Az emberek nagyon kedvesek, de nagyon szegények, és a menzán pocsék kosztot kapunk.

M. Holló János: Amíg velünk vagy, fejedelmien étkezhetsz.

Angelina: Maguk elmennek két hét múlva, nekem meg marad­nom kell.

M. Holló János: Legalább tökéletesen megtanulsz spanyolul.

Angelina: A kubaiak csúnyán, kificamítva beszélik a spanyol nyelvet. Például azt, hogy többé-kevésbé, úgy mondják, hogy „mao meno”, holott egészen másképp kell mondani.

M. Holló János: Szerelmesnek kellene lenned. Sürgősen. Persze megfelelő férfiakba, akiket nem fertőznél meg titokzatos kórokkal.

Angelina: Sohasem voltam szerelmes.

M. Holló János: Ez nagy hiba. Szívesen elmesélnék egy történetet, amelyet egy ismert magyar író írt meg egy kelta lovagról, és aminek az a tanulsága, hogy az embernek okvetlenül szerelmesnek kell lennie.

Angelina: (ásít) Fáradt vagyok. Elmegyek a kollégiumba. Holnap Matanzasba megyünk.

M. Holló János: Hát akkor aludjuk ki magunkat Matanzas előtt. Hazakísérlek.

Angelina: Nem, nem. Itt lakom a közelben, és ebben a városban mindenki biztonságban van.

M. Holló János: Tehát amolyan kollégiumfélében laksz?

Angelina: Olyasfélében. Egy magyar lány is lakik ott, Krámer Editnek hívják, ő Budapestről jött ide tanulni.

M. Holló János: Szép lány?

Angelina: Szép fekete haja van.

M. Holló János: Mondd meg neki, hogy holnap délelőtt legyen az írószövetség előtt. Visszük őt is Matanzasba.

Angelina: Nem hiszem, hogy Jimenez beleegyezik.

M. Holló János: Bele fog egyezni. Most pedig búcsúzzunk el.

Angelina: Remélem, jól érezte magát az első estén Havannában.

M. Holló János: Mao-meno.

(Utcai zaj, gépkocsik zúgása.)

M. Holló János: Te lennél Krámer Edit? Remélem, nem terjesztesz titokzatos kó­rokat.

Krámer Edit: Nem. Nem terjesztek semmiféle kórokat.

M. Holló János: Akkor szállj be az autóba. Matanzasba megyünk, és nagyon jól fogjuk érezni magunkat.

(A háttérből Jimenez Saura gyors spanyol beszéde hallatszik, majd Angelina fordítása.)

Angelina: Jimenez azt mondja, hogy idegenek nem utazhatnak velünk.

M. Holló János: Edit nem idegen, és nélküle én sem megyek sehová. Ebből pedig nemzetközi botrány lesz.

(Halk spanyol nyelvű párbeszéd Angelina és Jimenez Saura között.)

Angelina: Edit is velünk jöhet.

M. Holló János: Így képzeltem én is.

(Gépkocsiajtók csapkodása, begyújtott autómotor zúgása, induló gépkocsi kerekeinek csikorgása hallatszik.)

M. Holló János: Honnan jöttél?

Krámer Edit: Budapestről. A nyolcadik kerületből.

M. Holló János: Elég szép kerület. A lányok ott nagyon rövid szoknyában járnak.

Krámer Edit: Én itt is szeretek rövid szoknyában járni.

(Motorzúgás közben a háttérben Angelina és Saura gyors spanyol párbeszéde hallatszik.)

Angelina: Jimenez szeretné elmesélni legújabb regényének a tartalmát. Egy írástudatlan fiúról szól, aki világhírű bokszoló lett.

M. Holló János: Ezúttal hanyagoljuk a bokszolókat, a nőkkel akarok foglalkozni.

(Ismét halk és gyors spanyol párbeszéd hallatszik.)

Angelina: Jimenez azt kérdezi, hogy együtt maradhat-e sokáig egy soknemzetiségű ország? Esetleg széthullhat-e?

M. Holló János: Bizony széthullhat.

Gara: Ne mondjál ilyeneket külföldiek előtt. A mi országunk sohasem hullik szét.

M. Holló János: Hagyjuk most a politikát. A nyolcadik kerületi lányokkal akarok foglalkozni Matanzasig, ott szépen megebédelünk, azután én lefekszem aludni, később pedig megfürdünk az óceánban.

(Gépkocsi motorjának zúgása, amely fokozatosan átváltozik tengerzúgásba. Egyre kifejezettebben hallatszanak a tenger hullámainak a csapkodásai.)

Gara: Hé, te magyar író! Ébredj már fel! Gyere ide a partra.

(Ismét a tenger zúgása, majd M. Holló János álmos hangja.)

M. Holló János: Miért ez a nagy lárma?

Gara: Nagy eseményről maradtál le. Egy igazi regényíró nem hagyhat ki ilyesmit az ebéd utáni alvás miatt.

M. Holló János: Miről van szó?

Gara: Igaza van Ratkónak. Ezek a kubaiak még a tengerben is üzekednek. Bemennek nyakig a langyos vízbe és összebújnak. A fejük mozgásáról látszik, hogy mit csinálnak. A parton ülők meg ütemes rikoltozással és tapssal buzdítják őket.

M. Holló János: Hol láttad ezt?

Gara: Ott balra. Van ott egy amolyan népi strand. A helybéliek odajárnak fürödni. Látnod kellett volna…

M. Holló János: Elég kellemetlen lehet a sós vízben. Különösen a nőknek.

Gara: A kubaiak mégis csinálják.

M. Holló János: Egyszer majd megnézem. De én továbbra is a szárazföldön akarom csinálni. A tengerben csupán fürödni óhajtok. Velem jössz, Editkém?

Krámer Edit: Természetesen.

M. Holló János: Csak fürödni fogunk, azután majd keresünk egy-két szép kagylót, amit hazaviszek emlékbe, Natasának.

Angelina: A kagylókat nem szabad elvinni. A sziget másik oldalán, a Karib-tenger partján egyébként is szebb kagylók vannak, és oda is elmegyünk.

M. Holló János: Azokat a kagylókat elvihetjük?

Angelina: Nem. De az őrök néha elnézőek.

M. Holló János: Editkém, menjünk fürödni. Estig ki sem jövünk a vízből. De akkor majd csókolódzunk.

(A tenger csobogása és távolról latin-amerikai zene hallatszik.)

Krámer Edit: Már mindannyian elmentek vacsorázni.

M. Holló János: Mi meg csókolódzni fogunk.

Krámer Edit: Nem lehet.

M. Holló János: Mi van?

Krámer Edit: Nem tudom, mi történt velem. Megfájdult a szám. Napokkal ezelőtt kisebesedett a szájpadlásom, és megrepedezett a nyelvem.

M. Holló János: Hol van az a strand, ahol a helybéliek paráználkodnak?

Krámer Edit: Ott balra.

M. Holló János: Menjünk oda. Bűnös hely kell most nekünk. Tüzet gyújtunk, te ráköpsz a parázsra, és felszippantod a felszálló párát. Reggel már úgy fogunk csókolódzni, mint a pinty.

(Tűzropogás, hullámverés.)

Krámer Edit: Meggyógyult a szám.

M. Holló János: Akkor kezdhetjük.

Krámer Edit: Kezdhetjük. És estére majd folytatjuk Havannában.

(Szeretkezés zajai, majd hullámverés, gépkocsi motorjának zúgása, végül pohárcsörgés, bári zajok.)

M. Holló János: Tegnap bevált az ősi magyar gyógymód. Edit ma reggel nagyon elevenen viselkedett az ágyban. És ma este is eljön a szállodába.

Gara: Nem fog eljönni.

M. Holló János: Miért?

Gara: Az előbb kinn voltam azon a nagy téren, ahol fagylaltot árulnak. Rengeteg embert láttam sorban állni. Edittel is találkoztam. Egy nagydarab néger karján lógott.

(Rövid szünet.)

M. Holló János: Angelina!

Angelina: Tessék.

M. Holló János: Ez az irigykedő montenegrói fickó azt állítja, hogy az előbb Editet egy nagydarab néger karján látta himbálódzni.

Angelina: Néha felbukkan a közelében egy nagydarab néger is.

M. Holló János: Mások is felbukkantak?

Angelina: Hát… igen.

Gara: Mégis igazam volt, amikor a tüzesvérű magyar nőkről beszéltem. És még finoman fogalmaztam. Az olcsó ringyók persze mindenféle kórságot összeszedhetnek. Aztán továbbadják. Nem csodálkoznék, ha néhány hónap múlva téged is kiherélnének.

M. Holló János: Atyaúristen! Köldöktől lefelé teljesen kihűltem.

Angelina: Holnap megnézzük Hemingway házát.

M. Holló János: A Karib-tengerhez szeretnék most menni, meleg vízben megfürödni, és egy szép kagylót előkaparni a homokból.

Gara: Jól érzed magad?

M. Holló János: Mao-meno.

Angelina: A Karib-tengerhez is elmegyünk majd. De előbb megnézzük Hemingway házát. Már itt is a kocsi…

(autózúgás, majd repülőgép…)

M. Holló János: (félig hangosan) Kedveltem Hemingwayt, szívesen megnéztem a házát, de azután, amit Editről megtudtam, mindjárt a Karib-tenger mellé szeretettem volna menni, de arra csak későbben került sor. Későbben találtam rá a szép rózsaszínű kagylóra, és a kagyló nem is olyan szép, mint amilyennek reméltem… Érdekes, ezek a kubaiak megkedvelték ezt az osztrigákban bizakodó rémes montenegrói fickót, adtak neki ajándékba egy szalmakalapot és egy szál cukornádat. Nekem viszont csak egy vékony verseskötetet ajándékoztak. Gara szalmakalappal a fején, cukornáddal a kezében szállt fel a repülőgépre. A harmadik whisky után elaludt. A szalmakalap félrecsúszott a fején, a cukornádat a térde közé szorítja. Ezzel nincs baj, a szalmakalapot kell gyakran helyreigazítani, háromnegyed óránként, óránként felébred, ilyenkor whiskyt kér.

Gara: (horkolva ébred) …whiskyt… Van még?

M. Holló János: Van. Tessék…

Gara: (iszik) Hol vagyunk…?

M. Holló János: A jéghegyek fölött…

Gara: Nem kellett volna azt bizonygatnod, hogy széthullik a mi szép országunk. Ez egyáltalán nem igaz.

M. Holló János: Én egyáltalán nem bizonygattam semmit.

Gara: De igenis bizonygattál. Pedig sohasem fog széthullani az ország. Tudod miért?

M. Holló János: Nem tudom.

Gara: Azért, mert engem a repülőtéren Janica fog várni. Tudod, hogy ki az a Janica?

M. Holló János: Nem tudom.

Gara: Egy horvát asszony. Elvált a horvát férjétől, és engem vár a repülőtéren. Ő a legszebb elvált asszony Horvátországban, és katolikus. Én viszont nem vagyok katolikus.

M. Holló János: Tudom.

Gara: A kubai nők is katolikusok. Meg a legtöbb magyar nő.

M. Holló János: Ne beszéljünk erről.

Gara: Janicával együtt fogom ünnepelni a katolikus karácsonyt. Hát ezért nem hullik szét az országunk. Nem kellett volna felelőtlenül fecsegned a kubaiak előtt.

M. Holló János: Nem fecsegtem felelőtlenül.

Gara: Milyen a katolikus karácsony?

M. Holló János: Bensőséges.

Gara: Én a hangos és vidám ünnepségeket szeretem. Téged ki vár a repülőtéren?

M. Holló János: Talán Natasa. De nem biztos.

(Leszáll a repülőgép, felerősödik, majd megszű­nik a motorok zaja.)

Gara: Janica nincs itt a repülőtéren.

M. Holló János: Natasa sincs itt.

Gara: Lehet, hogy mégis széthullik ez az ország.

(Vámosok kiabálása, halk, majd felerősödő balkáni zene.)

Hol tart a Gion-életmű kiadása?. In. Híd. 2021/11–12.
Elolvasom
Gion zongorájának hangjai – Nyolcvan éve született a legnagyobb délvidéki író
(Magyar Kurír. 2021. január 31.)

Gion zongorájának hangjai – Nyolcvan éve született a legnagyobb délvidéki író

Gion Nándor az egyik legjelentősebb huszadik századi magyar író. Tucatnyi műve nyert irodalmi díjat, számos nyelvre fordították, sőt a vajdasági után a magyarországi általános és középiskolai tananyagba is bekerült.

Életműve több hazai irodalomtankönyvben szerepel teljes fejezettel, és van szöveggyűjtemény, amelyben Gion Nándortól szerepel a legtöbb szépprózai szöveg. A délvidéki író művei a színpadon, a televízióban és a mozivásznon is helyet kértek maguknak. Gion legtöbb írásából rádiós feldolgozás is készült: február 1-jétől, születése 80. évfordulójától Zongora a fehér kastélyból című regényének rádiójáték-változatát folytatásokban sugározza a Kossuth Rádió. A filmek kedvelői például A kárókatonák még nem jöttek vissza vagy a Sortűz egy fekete bivalyért című regényéből készült filmre is emlékezhetnek. Az utóbbit február 5-én láthatjuk újra az M5-ön.

Gion a pályája kezdetén filmkritikákat írt, később színházigazgató, majd rádiós főszerkesztő lett.

Az Újvidéki Rádió általa vezetett magyar szerkesztősége valósította meg a világon elsőként a huszonnégy órás magyar rádióadást. Igen, mindezt Jugoszláviában sikerült elérni, megelőzve például Budapestet, a Kossuth Rádiót is.

Nem csoda tehát, hogy a rádiós, televíziós és színpadi műfajok mindig közel álltak Gionhoz, aki nem kevésbé biztos kézzel művelte a drámát, mint a prózát; ezt filmjeinek, hangjátékainak és színdarabjának sikere is bizonyítja. Regényei is gyakran drámaiak, szerkesztésükben a filmes vágásokra emlékeztetnek, emiatt lebilincselően izgalmasak. Aki kézbe veszi például a Latroknak is játszott vagy a Postarablók című kötetét, vagy ha akár csak a novelláiból olvas, többé senkiével nem téveszti össze magával ragadó dúsított realista stílusát, sajátos iróniával fűszerezett humorát, és jó eséllyel kedvet kap ahhoz, hogy más írásaival is megismerkedjen.

Gion Nándor megítélésekor a rajongói nem fukarkodnak a nagy jelzőkkel: megkapta már „a 20. század második felének legnagyobb magyar írója”, sőt „a világirodalom legolvasmányosabb írója” titulust is.

A témái igen szerteágazóak. Írásai végigkövetik fordulatos életét és pályáját a szabadkai vasesztergapadtól a kubai tengerparton át a józsefvárosi kínai piac tőszomszédságáig, emellett pedig a 19. század végétől a 2000-es évek elejéig a közép-európai történelem ívét is bejárják.

A mindvégig délvidéki magyar szemszögből írt, sodró mesélőkedvvel szőtt történetek a millenniumkori Bácskából indulnak, és az ezredforduló budapesti „multikultijába” érkeznek meg.

Végigkísérik az első világháború előtti békeidőket, a háborút, az utódállamokban rekedt magyarság sorsának alakulását és a második világháború alatti revíziót. A regények, filmek, hangjátékok megmutatják a front és a mögötte történtek borzalmait, a kiépülő, majd a meggyengülő szocializmust, az elvándorlást, a rendszerváltás korát és a kapitalizmus elérkeztét is.

A hallgatva, nézve és olvasva is izgalmas történetek reagálnak a „nagy” történelem számos, az emberek mindennapi életét meghatározó kényszerűségére, például országok felbomlására, határok meghúzására és megnyitására, hatalmak és rendszerek változásaira, ki- és bevándorlásra, de még a nagyvárosi és a nemzetközi alvilág működésére is. Ám a politikai folyamatok és a hozzájuk kapcsolódó események sosem válnak főtémává, csupán nagyon fontos hátterek maradnak. Előttük pedig az egyetlen erkölcsös lény – aki ráadásul a Kárpát-medencében, gyakran kisebbségben élő magyar ember – mindig az élet fontos kérdéseivel néz szembe. Így a szereplők sokszor értékválasztás előtt állnak: a fő kérdés az, hogy emberségesek és önmaguk tudnak-e maradni.

Sortűz egy fekete bivalyért című film a Gion gyerekkorának élményeiből merítő regénysorozat második kötetét dolgozza fel, a Kossuth adón közvetített Zongora a fehér kastélyból pedig ugyanennek a sorozatnak a negyedik kötetét. Nem lelőve a poénokat elmondható, hogy ezek a művek a négy évszakot fedik le: közülük a Sortűz az ősz, a Zongora pedig a tavasz regénye; az első még 1982-ben Jugoszláviában, a másik pedig 1993-ban, éppen az író Magyarországra települése után íródott. A rendszerváltás előtt született megható történetben még csak szőrmentén, a másik drámai mesében viszont már nyíltabban kerülnek szóba a politikai okból érzékenynek számító súlyos történelmi tapasztalatok: a második világháború és a szocializmus korának embertelenségeitől kezdve egészen a kilencvenes évekbeli délszláv háború újabb illúzióvesztéséig.

Gion a neki adatott hatvanegy év alatt is olyan életművet alkotott, olyan ívet épített, szerkesztett, amelyben minden darabnak megvan a maga helye, és mozaikdarabként szervesül bele az életmű egészébe. Ha valaki csak egyik-másik részletbe kóstol is bele, akkor se féljen, hogy csupán töredékeket kap: mint cseppben a tenger, benne van azokban is az egész. Érdemes tehát megnézni, meghallgatni a február első hetében látható-hallható darabokat is.

Szöveg: Kurcz Ádám István

Szakirodalom az alkotóról
Elolvasom
Könyv a Délvidékről
Szerző

Könyv a Délvidékről

A délvidéki emberek nagyon vendégszeretők, és ez nemcsak a helyi magyarokra igaz. Itt már azzal a mediterrán szívélyességgel találkozunk, amelyhez hozzátartozik, hogy a messziről jött idegent, még ha csak turista is, és ha csak egy kávéra is, de meghívják otthonukba, ha érzik az őszinte érdeklődést szülőföldjük, tájaik és életük iránt. Érdemes tehát útra kelni... -- szól a Délvidék -- a Vajdaság és Belgrád című útikönyv bevezetője.
A Magyarországon nemrég megjelent több mint háromszáz oldalas könyv szerzői (Kurcz Ádám, Thomka Orsolya, Tóth Anikó) több évi gyűjtőmunka után jelentették meg a kötetet. Vajdaság településeit eddig még nem látott részletességgel mutatják be, de az Al-Duna vidéke és Belgrád is nagy terjedelemben szerepel a munkában. Mindenhol elsősorban a magyar nevezetességekre összpontosítottak, sok olyan apró faluról is szó van benne, amelyek eddig nem szerepeltek az ehhez hasonló kiadványokban. A látnivalókon kívül ismertetik az egyes települések történelmét, nemzetiségi, néprajzi, vallási viszonyait és a magyar művelődésben betöltött szerepét, de sokszor olyan ''mendemondákat” is közölnek, amelyek az adott helyekhez kötődnek, és amelyek olvasmányossá teszik a könyvet.
A megjelentetéssel a szerzők elsődleges célja az anyaországi turisták által talán legkevésbé ismert Kárpát-medencei tájegységnek a minél sokrétűbb bemutatása. Ezért is írják, szintén a bevezetőben: ''Mindenképpen érdemes megismernünk a Délvidéket is, mert nemzeti kultúránk és ezerszáz éves Kárpát-medencei történelmünk ezer szállal kötődik e tájhoz. Középkori történelmünk leggazdagabb vidéke a török elleni harcok idején sorsfordító csaták színtere lett, az ekkoriban épült várak -- mint például Galambóc vagy Bács vára -- középkori építészetünk kimagasló alkotásai. A világtörténelmi jelentőségű, 1456-os nándorfehérvári diadalt is a Délvidéken, a mai Belgrád városában aratták! A százötven éves pusztítás után gyorsan újra benépesülő terület az 1848/49-es szabadságharcban került történelmünk fő sodrásvonalába. A 13 aradi vértanú közül 5 kötődik a Délvidékhez, ami ekkor nevezetes csaták színhelye is volt. Az Osztrák--Magyar Monarchia boldog békeidejében a gazdagon termő síkság végre újból jóléttel ajándékozta meg lakóit. A 19-ik és 20-ik század fordulóján legjelesebb építészeink tervei alapján épültek föl azok a különlegesen szép városközpontok, melyek sok itteni települést máig ékszerdobozzá varázsolnak, és ekkor születtek itt azok a híres művészek, tudósok, politikusok és sportolók, akik nélkül elképzelhetetlen a 20. századi történelmünk és kultúránk. Itt látta meg a napvilágot Kosztolányi Dezső, de Rákosi Mátyás is, és napjaink hírességei között szintén sok a délvidéki...”
A 330 szöveges oldal mellett 16 képes oldal is megtalálható a kötetben, a Délvidék és a nagyobb városok térképeivel együtt.
A szerzők szerint a mű a magyarországi érdeklődőkön kívül a helyieknek is sok érdekességgel szolgálhat, ezért honismereti kézikönyvként is haszonnal forgatható. A közeljövőben pedig délvidéki településeken, könyvbemutatókon keresztül kívánják népszerűsíteni a kiadványt.

Fedezzük fel Délvidéket! Hiánypótló útikönyv a Magyar szemmel sorozatból. In. Új Ember. 2010. augusztus 15–20.
Szerző
Elolvasom
Az identitás árnyalatai
Szerző

AZ IDENTITÁS ÁRNYALATAI

Identitás, emlékezet, történelem – olyan történetileg, metodológiailag és jelentéstanilag is folyton alakuló fogalmak ezek, amelyeknek külön-külön is nagy súlyuk van, s amelyek egyáltalán nem mentesek a problémáktól. Ugyanakkor bármilyen téma kapcsán lehet rájuk hivatkozni, legyen szó akár a 19. századi újságírói pálya árnyoldalairól, önéletrajzi szövegekről, betűmágiáról, szövegidentitásról, erőszakábrázolásról, vagy éppen az őrület inspiráló hatásáról. A DOSz Irodalomtudományi Osztályának első tanulmánykötetéről írtunk.

Az Irodalomtudományi Osztály 2014-es Identitás, emlékezet, történelem címmel megrendezett konferenciája rendkívül színes képet mutatott. A 2016 nyarán megjelent tanulmánykötet ugyancsak sokféle témát érint, de csak válogatás a konferencián elhangzott előadásokból, s ha figyelembe vesszük, hogy a témakör valójában parttalan, akkor ennek tényleg csak egy igen szűk metszetét mutathatják be a kötet írásai.

A tanulmányok „[…] szorosan kapcsolódó témákat, a különféle identitások, a történelem, illetve a történelmi és az egyéni emlékezet kérdéseit járják körül” – olvashatjuk a szerkesztői előszóban. A mindössze nyolc dolgozat más-más korszakot, irányzatot, felfogást tükröz a 18-19. századtól egészen a kortárs irodalomig, sőt, nem is csak irodalomról esik szó. Némelyik írás ugyanis a társadalomtörténet, a zenetörténet, a pszichológia, illetve az irodalom határterületein mozog, így a kötet nemcsak egy irodalomtörténeti ívet vázol fel, de az interdiszciplináris kapcsolódásokat is megmutatja. Ehelyütt csak arra van mód, hogy végighaladva a szerzők meglátásain, egy-egy részletet felvillantva bemutassam, milyen kép tárul elénk a kötet olvasása közben.

Az egyes tanulmányok különböző hangsúlyokkal térnek ki a gyűjtemény címében is jelzett problémákra. Szabó Ágnes például Kazinczy Erdélyi levelek című művét veszi górcső alá. E körültekintően alapos, történettudományi és művészettörténeti vonatkozásaiban sem elhanyagolható filológiai munka amellett érvel, hogy a levelek nem csupán a frissen szerzett benyomások lejegyzései. Kazinczy újrarendezte az emlékeket korábban rögzítő szövegeket, így azok „[…] már nem a valóban látottakról, hanem kizárólag egymásról emlékeztek meg.” Kazinczy levelei inkább önéletrajziak, az énalkotás folyamatában játszanak szerepet, a szerzői én pedig „[…] azáltal válik naggyá, hogy a sírok első, igazán bő ismertetése az ő nevéhez köthető, a helyszín részben általa vált nemzeti emlékezethellyé.”

Kaszap-Asztalos Emese Liszt Ferenc reformkori hatástörténetével és a kulturális emlékezet kérdéseivel foglalkozik, egyúttal azt veszi szemügyre, miként fonódik össze a személyes és a nemzeti identitás, miként konstruálódnak a nemzetkarakterológiai toposzok, a nemzeti mítoszok. A tanulmány egy észrevétele a teljes kötetre is érvényes lehet: „[n]emzet, magyarság, haza – történetileg változó fogalmak, melyek jelentésköreiben a reformkor kitapintható változást hoz; leegyszerűsítve a különben korszakolhatatlan folyamatok komplexitását, a nemzetállamiság kialakulásával egy időben halványul el a hungarus tudat addig produktív használhatósága is; […] az államközösségi identitás ekkor mozdul el a hagyományközösségi nemzettudat felé.” A kötet tanulmányai, a kronológiai sorrendből fakadóan, jól szemléltetik, hogyan tevődik át a hangsúly a nemzettudatról az egyéni emlékezetre és az identitástudatra, miként jelenik meg másképp a közösségi tapasztalat az irodalomban, s hogyan változik a történelemfelfogás.

A kötet további értekezései témájukban is megmutatják ezeket a váltásokat. Vigh Imre Borges Az elágazó ösvények kertje című novellája kapcsán már alternatív történelemről ír, „[…] amely akár összefüggésbe hozható azzal a történetírói tekintettel, amely egyfajta múlt feletti nézőpontból igyekszik szemlélni az eseményeket, s arra törekszik, hogy egyszerre több nézőpontot is érvényesítsen”. Azonban mindez nem zárja ki, hogy mégis egy bizonyos nézőpontból tekintsünk az egykori valóságra, „[…] hiszen az ember egyszerre csupán egy perspektívából képes szemlélni valamit.” Kurcz Ádám Gion Nándor két regényét (Virágos Katona, Rózsaméz) állítja dolgozatának centrumába. Ahogy az összegzésben is rámutat, Gion „[…] a szocializmusban tiltott, tabusított témákat is feszegetett, sokszor cseles módon kellett írnia róluk,” Kurcz pedig így azt szemlélteti megközelítéseiben, miként jelenik meg Gionnál mégis a szerb—magyar konfliktus szinte jelzésszerűen, „ravaszul megírt epizódokban”. A többi íráshoz képest pedig Gyuris Kata tanulmánya kifejezetten szépirodalmak között mozog, s két Coetzee-regény kafkai motívumait vizsgálva a művekben konstruálódó inkább egy fiktív, semmint egy (ön)életrajzi identitás problémáját helyezi előtérbe.

Nyerges Gábor Ádám és Gorove Eszter az irodalom, Furkóné G. Tóth Anita pedig a pszichológia felől közelítve már elsősorban a személyes identitást alkalmazza központi témaként. Nyerges a Karinthy-líra identitásairól értekezve azzal foglalkozik, hogyan alakult Karinthy lírai (én)konstrukciója. Tóth az irodalomterápia és az identifikáció problémáját kapcsolja össze, s ennek kapcsán vet fel az egyéni identitás formálódása szempontjából is érdekes kérdéseket. Gorove pedig Oravecz Imre Halászóember című kötetét, s ezen belül is főképp a Beszélgetések Nagyapámmal című ciklusát elemezi részletesen. „Úgy tűnik, […] hogy a kötet többi ciklusában a felidézés nem bizonyul elégnek a múlthoz való hozzáférés tekintetében, ezért a visszaidéző, emlékező hang mellett megszólal egy másik hang, a nagyapa, illetve megszólítja őt a lírai én, mintegy a múlttal való párbeszéd kialakításának lehetőségét mutatva fel” – írja Gorove. Tanulmányának végén a szerző arra a következtetésre jut, hogy Oravecznél a múlt mint az önmegértés eszköze jelenik meg: „A családi múlt és ennek a múltnak a hatása a jelenre, az utódra az identitás alapkövévé válik Oravecz Imre kötetében.”

Gorove gondolatai ugyancsak jól vonatkoztathatóak a teljes kötet szemléletmódjára, hozzáállására, hiszen az egyes írások – kimondva vagy éppen kimondatlanul – rendre a múlt, a jelen, s a jövő közötti viszonyokat tárják fel, mindezt pedig az önmegértés jegyében teszik. A fentiek is jól mutatják, hogy a DOSz Identitás, emlékezet, történelem című tanulmánygyűjteménye rendkívül színes képet fest fő témáival összefüggésben, mondhatni, egy-egy sarkpontját mutatja meg a különböző területeknek. Olyannyira változatos a kötet, hogy ha nem lenne a tárgymegjelölésből következő egységesítő törekvés, talán nem is lehetne egymás mellé helyezni az egyes szövegeket – nem mintha ezt problémának tartanám, sőt, talán ez az egyik legfőbb erénye ennek a válogatásnak, amely kétségkívül jól sikerült. Emellett bárki haszonnal forgathatja a kötetet, akkor is, ha konkrét fogódzókat keres valamilyen témához, szerzőhöz, de akkor is, ha általánosabb kérdésekre keresi a választ identitásról, emlékezetről, történelemről.

Identitás, emlékezet, történelem, szerk. Boldog-Bernád István – Szabó P. Katalin – Tanos Márton, Budapest, Doktoranduszok Országos Szövetsége, Irodalomtudományi Osztály, 2016.

Kurcz Ádám István: Gion Nándor művei és műhelytitkai
Szerző
Elolvasom
Mit olvastak az írók idén, és mit olvasson a közönség karácsonykor?
Szerző

Mit olvastak az írók idén, és mit olvasson a közönség karácsonykor?

Az ünnepi dömpingben mindig jól jön egy kis segítség. Írókat, költőket kérdeztünk idei olvasmányélményeikről.

Mindannyian álltunk már tanácstalanul a könyvesboltban. Ha nem határozott elképzelésekkel érkezünk ajándékvásárláskor, a polcok végeláthatatlan útvesztővé állnak össze ismeretlen címekkel, befogadhatatlanul sokszínű borítókkal és egy rakás szerzővel, akikről még soha nem hallottunk. Ám nincs mit tenni, akármennyit olvastunk is az évben, karácsony előtt felértékelődik a könyvek szerepe, s kénytelenek vagyunk bevenni magunkat a betűk rengetegébe. Nem árt azonban odafigyelni, hiszen egy jó könyvvel többet is ajándékozhatunk holmi polcdísznél, ágytámasznál vagy porfogónál. Az ünnepi dömpingben mindig jól jön egy kis segítség. És találhatnánk-e hitelesebb tanácsadót mindazoknál, akik életművükkel épp a könyvesboltok megtöltésén fáradoznak? Írókat, költőket kérdeztünk idei olvasmányélményeikről, könyvekről, amelyeket mindenkinek el kellene olvasnia, és amelyek biztosan nem okoznak csalódást a karácsonyfa alatt.

– Nem is olyan egyszerű megválaszolni a kérdést – mondja Benedek Szabolcs, A fiumei cápa írója, a Magyar Nemzet publicistája. – Idén is elég sok könyv megfordult a kezemben, sokukhoz viszont, amelyeket szerettem volna elolvasni, elsősorban időhiány miatt nem jutottam hozzá. A legutóbbi, egyszerre lebilincselő és megrázó olvasmányélményt még éppen csak most fejeztem be, Csáth Géza naplóinak és feljegyzéseinek utolsó kötetét (Sötét örvénybe süllyedek), amellyel, ha jól sejtem, teljessé vált a több mint húsz éve menő életműsorozat. Csáth személyes tragédiájának utolsó felvonásaként a személyiség teljes szétesését követhetjük végig, közvetlenül az író elmondása alapján. Ugyancsak a személyiség meghasadásáról szól, igaz, másféle módon egyik kedvenc horrorkönyvem, a nagy klasszikus Dr. Jekyll és Mr. Hyde Robert Louis Stevensontól, amely most új fordításban jelent meg a Helikon-zsebkönyvek között. Friss és személyes élmények kötnek Győry Domonkos Hölgy alulnézetből című kisregényéhez is: a szerző előző, egyben első kötetét annak idején még kéziratban olvastam, és fülszöveget is írtam hozzá, a mostanival nyomtatásban találkoztam először, és remek tanúságként szolgál ahhoz, hogy az írást kellő élettapasztalat és téma birtokában, érett fejjel, különösebb előzmények nélkül is el lehet kezdeni. Emlékezetes olvasmányaim voltak még az elmúlt időszakból Vörös István Thomas Mann kabátja című regénye, Egressy Zoltán Júlialepke című novelláskötete, a Scolar Kiadó új, Live! sorozatának kötetei (Haklik Norbert és Herczeg Szonja művei például), Orhan Pamuk szerelmi története (Az ártatlanság múzeuma), Radoszlav Petkovicsnak az Umberto Eco legjobb műveit megidéző A halál tökéletes emlékezete című történelmi kalandregénye, vagy éppenséggel Kim Stanley Robinson New York 2140 című sci-fije, amely az elmúlt évek-évtizedek disztópiái után fölvillant némi reményt az emberiség lehangolónak ígérkező jövőjét illetően. Ugyancsak fontosnak éreztem a magam számára Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című monográfiáját is. Ismétlem, mindez a teljesség igénye nélkül.

Térey János költő, író, dramaturg, a Magyar Nemzet Magazin szerzője elsőként Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezésére (A bilincs a szabadság legyen) hívja fel a figyelmünket: „nagy emberek háztartása, konkrét és lelki értelemben”. Vida Gábor Egy dadogás története című könyvét Térey azoknak ajánlja, akik végre olyasmit olvasnának Erdélyről, ami nem hasonlít egy politikailag korrekt házifeladat-megoldásra. Szécsi Noémi Egyformák vagytok című regénye is rendkívül fontos olvasmány.

– Régi vesszőparipám, hogy igenis kellenek regények a mai magyar középrétegről. Magam sem írok másról. Szécsié rokon mű. Kiégett és hipercinikus, posh negyvenes nők életmód-panorámája.

Miljenko Jergovic Boszniában született horvát író Diófa-házikó és Gloria in excelsis című regénye kapcsán Térey János szerint méltán lehetünk irigyek a posztjugoszláv térségre:

– Bárcsak volna ilyen olvasmányos történelmi regényünk!

Kiss Noémi, az Ikeranya és a Sovány angyalok írójának listáján is előkelő helyen szerepel A bilincs a szabadság legyen, amelyben egy házasság valódi arca elevenedik meg, kertelés nélkül. A háború után indul a kötet egy nagy szerelemmel, ahonnan hazugságokon, bántáson, önzésen keresztül a megcsalásokig és profán visszakönyörgésekig jutunk.

– A nőnek, feleségnek, asszonynak még egy nyamvadt gardróbbeli íróasztal sem jut, mert azt is lefoglalja magának a Nagy Író. Így lesz nagyon emberi és esendő ez a levelezéskötet.

Kiss Noémi Szabó Magdával is több hetet töltött idén, századik születésnapjára újraolvasta az életművét. Bár nem mindig lelkesedik töretlenül, számára Szabó Magda írói szereplései a Kádár-korszak fontos lenyomatai. Tökéletes karácsonyi ajándék lehet a Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött verseit tartalmazó kötet is, közel száz kiadatlan verssel. Aki pedig letehetetlen gyerekkönyvet keres, a Pagony Kiadónál Kocsis Péter fordításában megjelent Matyi és Sári sorozatban biztosan nem fog csalódni.

– A cseh szerzőpáros regénye nagy kedvencünk a gyerekekkel, mivel időközben megtanultak olvasni, már nélkülem is falják a köteteket, imádják a humoros rajzokat.

– Rossz olvasó vagyok – fogalmaz Totth Benedek, a Margó-díjas Holtverseny és Az utolsó utáni háború szerzője. – Rendszertelenül válogatok, lassan haladok, és legalább három-négy könyvet szoktam párhuzamosan olvasni. Mindezt csak zárójelben, magyarázatként az alábbi, igencsak eklektikus listához. A rengeteg, idén megjelent verseskötet közül kettőt, W. G. Sebald Természet után és Turi Tímea Anna visszafordul című munkáját ajánlanám. A két kötetnek, bár ugyanabban a sorozatban – a Magvető Időmértékében – jelentek meg, kevés köze van egymáshoz, mégis ezek a szövegek hagyták bennem a legmaradandóbb nyomot. A kortárs prózai művek követhetetlen ütemben és számban jelennek meg, szinte képtelenség lépést tartani a kortárs magyar irodalommal. A karcosabb dolgok kedvelőinek Horváth Viktor Tankom, Potozky László Égéstermék vagy Orcsik Roland Fantomkommandó című regényét ajánlanám, mindhárom mű teljesen más poétikai eszközökkel feszeget hasonló témákat, háborúkba és forradalmak sűrűjébe viszik a gyanútlan olvasót. Egészen más tematikájú, ám nem kevésbé ütős szöveg Németh Gábor apró szilánkokból összerakott regénye, az Egy mormota nyara, amelynek kiábrándult elbeszélője a szintén szilánkokra hulló Európát járja, forgatási helyszínek után kutatva. Idekívánkozik még egy korábban megjelent mű, Hidas Judit Seb című, szintén kortárs környezetben játszódó (család)regénye, melynek szereplői három különböző társadalmi rétegből származnak. Az egymásba fonódó sorsokat nagy elhitető erővel ábrázolja a szerző, és egészen a történet legvégéig nyitva hagyja a kérdést, sikerül-e a mindennapi problémákat leküzdve elérni a hőn áhított boldogságot. Azoknak pedig, akik tartalmasan, de nagybetűsen akarnak szórakozni, Lévai Balázs nemrég megjelent Beállás – Ponyvarákenrolját ajánlanám, amely egy fiktív banda történetén keresztül nyújt betekintést a magyar pop-rock szcéna szeszbe, drogokba és egyéb tudatmódosítókba áztatott hétköznapjaiba (vagy inkább soha véget nem érő hétvégéibe), olyan stílusban, hogy garantáltan lefordulunk a székről a röhögéstől.

– Az elmúlt hónapokban jó néhány verseskötet a kezembe került – válaszol kérdésünkre Szöllősi Mátyás, a főváros arcait bemutató Budapest-katalógus és a Margó-díjas Váltóáram című novelláskötet szerzője. – Ezek közül Horváth Veronika Minden átjárható és G. István László Nem követtem el című kötete volt rám nagy hatással. Mindkettő kifinomult, érzékeny könyv, egyedi, különleges nyelvi világgal. Ezek mellett Takács Zsuzsa új tárcaválogatása, A sóbálvány ragadott magával, ajánlanám még Szabó Róbert Csaba Alakváltók című, a román kommunizmus rémtetteit boncolgató kötetét, illetve Bánki Éva különös-fantasztikus regénytrilógiájának második részét, az Elsodort időt.

Elolvasom
Könyv Gion Nándorról

Könyv Gion Nándorról

„Gion Nándor művei és műhelytitkai” a címe Kurcz Ádám István fiatal budapesti irodalomtörténész új könyvének, mely az Újvidéki Rádió magyar szerkesztősége egykori főszerkesztőjének, az Újvidéki Színház egykori igazgatójának, az egyik legjobb vajdasági magyar írónak a munkásságát mutatja be.

"Kurcz Ádám István mélyen érti Gion Nándor életművének belső utalásrendszerét, logikáját, építkezését, így a Gion-próza szoros olvasaton nyugvó, teljesen eredeti értelmezését teremti meg. Rejtett utalásokra világít rá, számos sajátos szimbólumot értelmez, parabolák hátterét tárja fel. A Gion Nándor művei és műhelytitkai című könyv az életmű alapvonulatait mutatja be; erős elméleti, s így fogalmi megalapozottságú elemzései középpontjában a kisebbségi helyzetet megélt író identitással kapcsolatos dilemmái állnak. A kötet behatóan vizsgálja valóság, életút és mű egymást kölcsönösen meghatározó összefüggésrendszerét, amelyből a művek önálló életet nyert létükkel kiemelkednek. A könyvet olvasva az életmű formálódásának folyamatát is érzékeljük: közeli figyelői lehetünk a valóságra adott emberi-írói válaszok tudatos alakításának, miközben újra megérezzük a Gion-próza 'dúsított realizmusának' erejét” - írja a könyv utószavában Füzi László József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő.

A 412 oldalas, közel 100 fényképpel illusztrált kiadvány a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg, és április 20-án mutatták be a XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Ebből az alkalomból készítettünk interjút a szerzővel.

Ternovácz István

Elolvasom
Lángolni kell ahhoz, hogy kiéghessünk
Szerző

XVIII. APÁCZAI NYÁRI AKADÉMIA

Lángolni kell ahhoz, hogy kiéghessünk

Lélektani pillanatok a történelem és magyarság programrészben

A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete szervezésében ezen a héten a természettudományos, valamint a történelem és magyarság szekció téma köré gyülekeznek a pedagógusok és az érdeklődők. Tematikájában igazán változatos, gazdag hét elé néznek a résztvevők, a természettudományi program követői tegnap kiránduláson vettek részt, a társadalomtudományiak viszont egy első pillantásra nem odaillő témával indították a napot, amikor a Budapestről érkező Versegi Beáta-Mária nővér a kiégés lélektani mozzanatait boncolgatta.

Mint azt Dulka Andor nyugalmazott történelemtanár, a program fő szervezője elmondta, tanári pályafutása alatt igen sokszor találkozott ezzel a jelenséggel, és biztos benne, hogy mindennapi életünk során, de különösen a pedagógusi gyakorlatban, nagyon is szükség van arra, hogy felismerjük. Versegi Beáta-Mária, a Nyolc Boldogság Közösség tagja egyórás előadásában ezt bizonyította, hiszen a téma jó ismerője. Egyfelől jómaga is megtapasztalta a mai életmóddal oly gyakran párosuló kiégést, majd könyvet jelentetett meg róla (Lehetőségek a kiégésen innen és túl címmel), előadásokat tart immár nem csak Magyarország-szerte, és önzetlenül segít mindazoknak, akik tanácsért fordulnak hozzá. Könyve olyan, hogy bármikor felüthető, akár fejezetenként is olvasható. Újvidéki előadásában rámutatott a globalizálódó világ hordalékaira és hozadékaira is, melyeket gyakran nem tudunk sikeresen feldolgozni, magunkévá tenni, így óhatatlanul elveszítjük az egészséges egyensúlyt, ami viszont kellő odafigyeléssel, igyekezettel orvosolható. Talán épp ez volt a legfontosabb üzenete a pedagógus társadalom felé, hiszen rajtuk (is) áll, milyen nemzedékek kerülnek ki az iskolapadból.

A nap folyamán Zakar Péter Görgei Artúrról, Miklós Péter Csoóri Sándor világáról értekezett, majd a délutáni órákban Horváth Futó Hargita és Kurcz Ádám István könyvbemutatóval egybekötve Gion Nándor életéről és írói világáról tartott előadást, rendkívüli módon: dokumentumok tükrében. A nap azonban ezzel sem fejeződött be, Szilágyi Mária érdekfeszítően mutatta be a bánáti nemesek közül a Csekonicsokat. A nyári akadémia résztvevői megismerkedhettek a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társasággal, Pecze Rózsának és Korenchy Lászlónak köszönhetően.

A munka mindkét szekcióban egész héten tart, és nyitott minden érdeklődő előtt. A részletes program megtalálható a vmpe.org.rs honlapon

A virágnyelven trükkösködő Gion Nándor
Életműmentés. [A Gion Nándor művei és műhelytitkai c. monográfiáról]. In. Heti Válasz – Téka. 2018. február 15.
Szerző
Elolvasom
Az identitás változatai – Identitás, emlékezet, történelem című konferenciakötetről

Kovács Teréz Klaudia: Az identitás változatai – Identitás, emlékezet, történelem című konferenciakötetről

 Az identitás változatai – Identitás, emlékezet, történelem című konferenciakötetről

Boldog-Bernád István, Szabó P. Katalin, Tanos Márton (szerk.), Identitás, emlékezet, történelem

 A Doktoranduszok Országos Szövetségének Irodalomtudományi Osztálya által 2014-ben szervezett „Identitás, emlékezet, történelem” című konferencián elhangzott előadások a különböző önazonosságok kérdéseit közelítették meg az emlékezet és a történelem viszonyában. Az ELTE BTK-n rendezett, háromnapos konferencián tartott prezentációk gazdag képet mutatva járták körül a konferencia hívószavaihoz szorosan kapcsolódó témákat, a különböző én-azonosságok, a történelem, a kollektív és az egyéni emlékezet kérdéseit. Ezeket a kérdéseket Boldog-Bernád István, Szabó P. Katalin és Tanos Márton szerkesztésében 2016-ban megjelent konferenciakötetben található írások – a konferenciához hasonlóan  különféle tudományterületek felől közelítik meg. A tanulmányok kronológiai sorrendben követik egymást, s ezáltal irodalomtörténeti ívet is felmutatnak.

Ahogy a szerkesztők az Előszóban megfogalmazták, a tanulmánykötetben „[…] elválik egy új identitás létrejötte a már kialakult nemzetek énképének lassúbb változásától, ilyen értelemben a történelem az azonosságnak esetenként egy új identitás megszületésének a története.” (Előszó, 6.) A kötetbe válogatott tanulmányok egyúttal párbeszédet alkotnak egymással hol az emlékezet, hol a történelem vagy éppen a magatartásformák fogalmát kiemelve.

Szabó Ágnes és Kaszap-Asztalos Emese tanulmányában az egyéni identitás és a kulturális emlékezet kérdései merülnek fel. Ezeket a témákat a szerzők különböző nézőpontokból közelítik meg, az önmeghatározás szerepek és az emlékezet kérdései eltérő hangsúllyal esnek latba az írásokban. Szabó Ágnes a történelemtudomány és a művészettörténeti kutatásokhoz is szorosan kapcsolódó tanulmányában Kazinczy gyulafehérvári sarcophágok látogatása kapcsán vet fel érdekes kérdéseket. Szabó Ágnes „pontos filológiai kutatásra támaszkodva követi számon, miként fordul a tudós és művészi érdeklődés a reformkortól Hunyadi János alakja felé, miként válik a »kereszténység védelmezőjéből« országunk függetlenségének és autonómiájának megteremtője.” (Előszó, 6.) Kazinczy Erdélyi levelek című művét teszi elemzés tárgyává, és amellett érvel, hogy Kazinczy újrarendezte gyulafehérvári látogatását rögzítő írásait: „a szövegek nem a valóban látottakról, hanem kizárólag egymásról emlékeztek meg.” (Szabó Ágnes, A’ Hunyadiak Sarcophágja”, 19.)

Kaszap-Asztalos Emese Európai hazánkfia: Liszt Ferenc és a reformkor című tanulmánya a korabeli mítoszok, tudósítások elemzése alapján Liszt Ferenc reformkori kapcsolatát, hatástörténetét veszi szemügyre. A szerző érvelése szerint „Liszt Ferenc és a reformkor kapcsolata mindkét fél számára meghatározó jelentőségű, függetlenül attól, hogy Liszt csupán rövid látogatások erejéig vett részt a korszak intenzív szellemi életében. […] E [...] kapcsolat holdereje természetesen fordítva is releváns: a Liszt-életmű bizonyos aspektusai a reformkori koncertek és azok hatástörténetének ismerete nélkül korlátozottan értelmezhetők csupán” (Kaszap-Asztalos Emese, Európai hazánkfia: Liszt Ferenc és a reformkor, 31.).

Vigh Imre Borges és a(z) alternatív történelem című tanulmányában annak kérdésével foglalkozik, hogy milyen szerepet tölt be a történelem az argentin szerző életművében, hogyan hasznosíthatók az elméleti történetírás hozadékai a Borges-értelmezésben. Az irodalom Borges-i felfogásban nem más, mint értelmezés, ez kapcsolatba hozható azzal a kijelentéssel, hogy a világtörténelem is csupán néhány metafora története. Ez a kijelentés összefügg Hayden White történelemszemléletével. Az akadémikus és hagyományos történetírással szembenálló New History-nak vagy Unconventional History-nak nevezett történetírás ugyanis kitágítja a múlt megértésének lehetőségeit, és fő feltételezése, hogy nem csupán egy elbeszélhető történet létezik mint múlt, hanem számtalan történet, s így számtalan múlt.

A New History új megközelítését adja a fikció és történelmi narratíva viszonyának. Vigh Imre ehhez a posztmodern történelemszemlélethez kapcsolódik dolgozatában: „Borgesnél a történelem már eleve fikcionalizált, egy olyan, a tudás és a könyvek által reprezentált történelmet mutat be a szövegeiben, amely nem feltétlenül referencializálható a történelmi valóságban. [...] Borges [...] ugyanis amit ábrázol, már eleve valamilyen fiktív vagy fikcionalizált forráson, a tudáson alapul. Ebből következően relativizálja a történelmet, s olyan dokumentumokra utalja, amelyek már maguk is értelmezései egy történetnek vagy a történelemnek.” (Vigh Imre, Borges és a(z) alternatív történelem, 74.)

A személyes identitás formálódásának kérdéseit tárgyalja Nyerges Gábor Ádám, Gyuris Kata, Kurcz Ádám és Furkóné Dr. G. Tóth Anita dolgozata. Nyerges Gábor Ádám a Karinthy-líra identitásának formálódásait veszi górcső alá az irodalmi nyilvánosság összefüggésében. Azokat a kortárs olvasatokat szembesíti egymással, „amelyek egyrészt a Karinthy-kultusz, másrészt a mindenkori vezető irodalmi kánon alakulásában elhelyezni és meghatározni igyekeznek az életművet.” (Nyerges Gábor Ádám, Énke és az elfeledett dalnok – A Karinthy-líra bizonyos identitásáról –, 46.)

Gyuris Kata Franz Kaffka és Coettzee kapcsolatát vizsgálja filológiai és inertextuális vonatkozások mentén. Gyuris Kata érvelése a német szerző „egy sajátos, gyakran kafkai fordulatnak nevezett stílus megteremtője is […]”, amellyel jelentős hatást gyakorolt J. M. Coetzee-re, a dél-afrikai íróra (Gyuris Kata, Kisebbségi irodalmak – Kaffkai fordulatok J. M. Coetzee két regényében,77.). Kurcz Ádám István tanulmánya a Latroknak játszott című regénytetralógia első két kötetében (Virágos Katona és a Rózsaméz) a szerb-magyar konfliktusokat elemzi. Gorove Eszter egy versciklust tesz elemzése tárgyává, a Beszélgetések nagyapámmal című versfűzért, amely Oravecz Imre Halászóember című kötetének része. Korábbi kutatásaihoz kapcsolódóan az egyéni emlékezet kérdését tárgyalja. A Halászóember című kötetben fontos tényezővé válik az emlékezet kérdése és a visszavágyódás. A Beszélgetések nagyapámmal ciklus a nagyapa hangjának felidézésével innovatívan közelít az identitás kérdéséhez.

Furkóné Dr. G. Tóth Anita a személyes identitást pszichológiailag közelíti meg, és annak feltárására vállalkozik, hogy az elbeszélő szövegek megismerése, megértése milyen pszichológiai folyamatok révén történik meg. Az olvasott szövegek megértésére ható folyamatok közül az identifikáció és a mentalizáció fogalmát emeli ki. Az „identifikáció során az egyén a számára fontos személyek szerepeit, véleményét, ízlését veszi át és sajátítja el.” (Furkóné Dr. G. Tóth Anita, Irodalomterápia és narratív identitás, 125.) Furkóné Dr. G. Tóth Anita érvelése szerint identitásunk olvasás közben észrevétlenül formálódhat, szüntelen formálódik.(uo., 126.) Mint a tanulmányból is megtudhatjuk, a mentalizációs folyamat az irodalomterápia egy mélyebb szintjét jelenti, amelyben az élményszerű, belátó megértésre esik a hangsúly. Ebben a folyamatban az egyén a saját és mások mentális állapotairól gondolkodva reális modellt állít fel mások és saját viselkedéséről. A szöveg sajátosságainak szintjén a fokalizáció hat az olvasás közben zajló pszichológiai folyamatokra. Az olvasói tulajdonságok közül jelentősen meghatározza az irodalmi szövegek befogadását az időélmény megélésének módja. A szerző Kányádi Sándor Epilógus egy balladához című versével mutatja be, hogy a szorongásos állapotban levő olvasó Kányádi versének olvasása közben miként szembesül életének azon területeivel, ahol önsorsrontó makacssággal ragaszkodik az áldozatszerepéhez. A szerző zárásként hangsúlyt ad a részdiszciplina jelentőségének, hiszen elmondja, hogy „az irodalomterápia segítséget nyújthat ahhoz, hogy felismerjük: identitásunk jelenlegi állapotában hogyan viszonyul az átélt életeseményeinkhez, milyen megküzdési stratégiáink működnek, és min érdemes változtatni jövőnk konstruktív formálásához.” (Furkóné Dr. G. Tóth Anita, Irodalomterápia és narratív identitás, 133.)

A fentiek alapján elmondható, hogy az Identitás, emlékezet, történelem című konferenciakötet a konferenciához hasonlóan igen színes képet mutatva szemlélteti a téma interdiszciplináris átjárhatóságát. A tanulmányok a témának különböző szegmenseit tárgyalják, így külön-külön értelmezve az írásokat, sokat megtudhatunk a kötet címében rejlő témákról.

Boldog-Bernád István, Szabó P. Katalin, Tanos Márton (szerk.), Identitás, emlékezet, történelem, DOSZ ITO, 2016.

Elolvasom
Rejtett üzenetek Gion Nándor műveiben
Szerző

Hegedűs Réka: Rejtett üzenetek Gion Nándor műveiben

Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című monográfiáját mutatták be a Milleniumi Kávéházban a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének Szegedi Tagozta szervezésében.

Gion Nándor munkásságával foglalkozó könyvbemutatóval nyitotta meg rendezvénysorozatának új évadát január 30-án, a Milleniumi Kávéházban a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének Szegedi Tagozata, amely immár huszonöt éve működik. Az est folyamán Gion Nándor művei és műhelytitkai című monográfiáját a szerző, Kurcz Ádám István mutatta be a közönségnek, beszélgetőtársa pedig Fehér Dorottya volt. Az eseményen Gion Nándor özvegye, Gion-Juba Eszter is tiszteletét tette.

Kurcz Ádám Istvánt, aki jelenleg az Oktatási Hivatal Kommunikációs osztályának vezetője, a Közösség korábban már vendégül látta 2010 szeptemberi rendezvényén, amikor a Délvidék – A Vajdaság és Belgrád – Bácska, Bánság, Szerémség és az Al-Duna című kötet társszerzőjeként köszönthették. A kutató és irodalomtörténész elmondta, hogy Gion Nándor munkásságáról mindezidáig öt monográfia jelent meg, amelyek rengeteget segítettek neki, hogy saját műve elkészülhessen, ám úgy véli, hogy eddig még nem sikerült teljesen megfejteni milyen üzeneteket hordoz a gioni életmű olyan kérdésekben többek között, mint identitáskeresés, kisebbségi lét. Kurcz erre a feladatra vállalkozott és próbálja művében feltárni azokat a rejtett üzeneteket, amelyek egy olyan író regényeiben rejtőznek, aki kilencvenöt százalékban teljes mértékben hűen ábrázolja a valóságot, öt százalékban azonban eltér attól. Az üzeneteket éppen ebben a kis százalékban kell keresni.

Gion műveiben számos fontos dologra hívja fel a figyelmet, köztük olyanokra is, amelyek feledésbe süllyedtek volna, így például feléleszt egy hagyományt azzal, hogy angyali vigasságként emlegeti a betlehemezést vagy éppen történetei központi helyszínévé emeli azt a szenttamási kálváriát, amely a mű megírásának idejében éppen perifériára szorult és romos állapotban adja át magát az enyészetnek. Az író képes volt arra, hogy a kézzel fogható valóságnak kiragadjon olyan szeleteit, amelyek aztán allegóriává válva is megállják a helyüket. „A kárókatonák még nem jöttek vissza című regény a Vajdaságban több iskolában is kötelező olvasmány volt már a rendszerváltás előtt is, holott a sorok között minden lapján az 1941-44-es bácskai magyar uralomról, illetve az azt követő 1944-es vérengzésekről beszél. Gion maga is az élményszerű olvasáson szocializálódott, gyerekkorában például sok képregényt olvasott, erről íróként sem akart lemondani. Művei jól olvashatóak, így nem is véletlen, hogy a jelenlegi tizenkettedikes irodalmi szöveggyűjtemények tőle közölnek a legnagyobb mennyiségben prózai szöveget. Örülök, hogy ez megváltozott, hiszen én a gimnáziumban magyar fakultációsként, sőt magyar szakos egyetemistaként sem hallottam eleget Gion Nándorról”- mondta Kurcz Ádám István, aki hozzátette, hogy a Forrás című folyóirat 2017. februári számában már elkezdték leközölni Gion Nándor hátrahagyott írásait.

A mű elérhető:

http://www.delvidek1944-45.hu/news/1387/kurcz_.,_gion_n._mvei_s_mhelytitkai.pdf

Elolvasom
A valóság nyomdokain
Szerző

A valóság nyomdokain

Úton szőtt mesék – Gion Nándor Novellapályázat 2016 (Ondrejcsák Eszter és Horváth Futó Hargita szerk.)

A szenttamási Gion Nándor Emlékház és a Forum Könyvkiadó Intézet első ízben 2012-ben hirdette meg a Gion Nándor Szépirodalmi Pályázatot, amelynek célja, a kiírás szerint, a magyar irodalom és szellemiség gazdagítása, új művek írásának serkentése, a gioni diskurzusok továbbéltetése volt. A novellaíró pályázat már az első évben sikert aratott, hisz a kiírásra 2012-ben mintegy 45 pályamű érkezett, zömében Vajdaságból. A díjazott és a zsűri által kiadásra méltónak ítélt novellák már az első évtől kezdve egy antológiában láttak napvilágot. Így jutottunk el a 2016-os esztendőig, az ötödik pályázati kiírásig, amelynek legjobb alkotásai 2018-ben jelentek meg Ondrejcsák Eszter és Horváth Futó Hargita szerkesztésében Úton szőtt mesék címmel.

A 2016. évi Gion Nándor Novellapályázatra huszonöt pályamunka érkezett be, és a zsűri döntése értelmében az első díjat lapunk munkatársa, Sándor Zoltán Átaludni a halált című novellája érdemelte ki, a második díjat Balogh Gábor kapta Az ismeretlen madár című írásáért, míg a harmadik helyen végzett Böjthe Pál A tenger és Wilhelm József A hozzávalók összegyúrása című alkotása. A zsűri ezen elbeszélések mellett további tíz szerző 14 írását ítélte megjelentetésre alkalmasnak, köztük több olyat is, amely ennek köszönhetően a szerző első szépirodalmi publikációja lett.

A kötet novellái más-más hangon szólalnak meg, más-más irányból közelítik meg Gion Nándor életművét, mégis megfigyelhető, hogy adott esetben a darabok tematikája kapcsolatot teremt egy-egy alkotás, szerző között.

Ilyen összekötő kapocs lehet a történelem, amely több novellában is ott kísért, mázsás súlyként nehezedik a hősökre, irányítja azok életét, meghatározza sorsuk alakulását. Több elbeszélésben olvashatunk a magyarságot, illetve a vajdasági magyarságot ért történelmi traumákról, a második világháborúról, az 1990-es évek délszláv háborúiról, ugyanakkor a Ceaușescu- vagy éppen a Tito-rezsim visszásságairól, jelenségeiről. Azt is megfigyelhetjük, hogy például Sándor Zoltán írásában, valamint Balogh Gábor A bennünk élő fekete madár című elbeszélésében nem kapunk semmiféle pontos információt arra nézve, hogy mely történelmi korszakban játszódnak az események, ugyanakkor érezzük, hogy a történelmi kontextusnak is nagy szerepe van a benne leírt történésekben, illetve azok értelmezésében. Érdekes és értékes kordokumentumként tekinthetünk azon elbeszélésekre, amelyek a szerző családtörténetébe, múltjába nyújtanak betekintést. Ilyen a Gion Nándor életművét jól ismerő Kurcz Ádám István A századik születésnap című írása, amely a szerző első szépirodalmi próbálkozása, ugyanakkor az alkotó dédanyjának igaz története, és mindezt egy régi manipulált fényképpel is alátámasztja. Ugyanakkor meg kell említeni Romoda Ferenc Nehéz vers című írását, vagy N. Czirok Ferenc Preferánsz című anekdotikus hangvételű szövegét, amelyek egy-egy korszak életérzését közvetítik az olvasók felé.

Az elbeszéléseket olvasgatva, azt is megfigyelhetjük, hogy a szerzők nyitott szemmel járnak a jelenben is, és napjaink problémáit, jelenségeit is igyekeznek bemutatni. Börcsök László Vedlés című novellája az elvándorlás tematikáját mutatja be, míg Böjthe Pál harmadik díjjal jutalmazott írása a hajléktalansorssal foglalkozik Csatakos történetén keresztül, de megemlíthetjük Balázs H. Csilla Ha jön az ellenőr című alkotását is, amely az iróniát sem nélkülözve mutat rá a dolgozók kiszolgáltatottságára és a munkaadók trükközéseire.

Talán természetesnek mondható, hogy egy-egy novellagyűjteményben nagy szerep jut a szerelemnek is, így jelen válogatásban is több elbeszélés tematizálja a férfi-nő kapcsolatokat. Móra Regina írásában egy szerelmi háromszög elevenedik meg a három résztvevő elbeszélésében, míg Tátrai S. Miklós Váratlan találkozás című novellája egy olyan kapcsolat újjáéledését meséli el, amelyet a háború szele – úgy tűnt – végleg elsodort. Itt kell megemlíteni Lázár Szűcs Anikó már-már hátborzongató írását, amely az anyatejen keresztül az anyaság problematikáját önti szavakba.

A kötet alkotóinak legnagyobb része a hagyományos elbeszélői stílust követi, ugyanakkor szinte mindegyik szerzőnél találunk olyan elemeket, amelyek megbontják az egyszerű történetmesélést, új szálat hoznak a cselekménybe, más megvilágításba helyezik a történéseket, vagy éppen megmagyarázzák a korábban leírtakat. Ezen a ponton szót ejthetünk az elbeszélések címéről is. Mindezt az indokolja, hogy Balázs H. Csilla és Lázár Szűcs Anikó novellája esetében azt állapíthatjuk meg, hogy a cím talán túl sokat elárul az utána következő történet lényegéről, és már a kezdetek kezdetén úgymond lelövi a poént.

Egy-egy antológia olvasása mindig tartogat meglepetést az olvasó számára, és ez a jelen kötettel sincs másként. Megannyi hang, megannyi univerzum, megannyi külön bejáratú írói világ, amelyek mindegyike tartogat számunkra valami meseszerűt, valamit, ami kiragad bennünket a szürke hétköznapokból. Úton szőtt mesék, amelyek elkísérhetnek bennünket az úton, amely a valóságba vezet.

Végezetül szót kell ejtenünk Szabados Zsófi illusztrációiról is, amelyek a különböző írói hangokat hivatottak egyneműsíteni a képzőművészet eszközkészletével.

 

Elolvasom
A kárókatonák eltörölhetetlen nyoma
Szerző

A kárókatonák eltörölhetetlen nyoma

Szerencsés településnek érezheti magát Szenttamás, hiszen olyan neves írói vannak, mint Gion Nándor és Végel László, ám az ajándék nem elég, tudni kell életben tartani, és hagyománnyá nevelni az örökséget.

Bátran kijelenthető, hogy az úgynevezett Gion-kultusz a szerző sikeres irodalmi tevékenységén és kivételes tehetségén kívül három ember munkáját dicséri, méghozzá Horváth Futó Hargitáét, Németh Dezsőét és Paraczky Lászlóét. Az ő hármas bástyájuk mindent megtesz annak érdekében, hogy miután az özvegy, Gion Eszter, a család, a rokonság, a barátok és az ismerősök segítségével sikerült méltó emléket állítaniuk az írónak, gazdag programokkal tegyék szebbé a régió és Szenttamás kulturális életét, valamint a Gion Nándor Emlékház napjait.

Ottjártunkkor Németh Dezsővel, a Gion Nándor Kulturális Központ elnökével az udvaron beszélgettünk a falra festett kárókatonák és az ötlábú bika oltalmában, melyek Kiss Natália és Munjin Andrea keze munkáját dicsérik.

— A Gion Nándor Kulturális Központ az 1992-ben megalakult Citerazene-barátok Klubjának az örököse. Gion Nándor szülőházát 2004-ben vásároltuk meg a családtól magyarországi támogatás segítségével, és 2007-ben kezdődtek el a felújítási munkálatok a tartományi támogatások jóvoltából. Programjaink megvalósítását a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alap, Szenttamás Önkormányzata és sok ember önzetlen munkája is segíti. Az emlékházat 2010. augusztus 14-én nyitottuk meg, és felemelő érzés visszaemlékezni, milyen sokan eljöttek aznap és azóta is Szenttamásra, hogy megismerjék az író hagyatékát, bejárják a műveiben említett helyszíneket.

Nem csak a szerzőhöz közel álló személyek, pályatársak és olvasók számára fontos az emlékház, a diákoknak is meghatározó élményt nyújt, hiszen a ház, a fotók és a bútorok által közelebb kerülnek ahhoz a szerzőhöz, akinek a műveit tananyagként is olvassák. Évente 500–600 tanuló és Gion-rajongó látogat el az emlékházba, és olykor foglalkozások is várják őket. Magyarországról is sok vendég jön, hiszen Gion a pályafutása vége felé már a határon túl is felkapott író volt.

— Jelentős Kárpát-medencei kulturális rendezvényként kiemelném a 2012-ben indított Gion Nándor Szépirodalmi Pályázatot, mellyel novella és regény írására motiváljuk a szerzőket. Minden év február 1-jén, az író születésnapján, novellapályázatot hirdetünk a Kárpát-medencei, magyarul alkotó írók részére, minden második és harmadik évben pedig regénypályázatot vagy ifjúsági regénypályázatot az életvitelszerűen Szerbiában élő, magyar nyelven író szerzőknek. 2012-ben hirdettük meg a műfordítói pályázatunkat is, melynek célja, hogy minél több Gion-művet ültessünk át szerb nyelvre, és ezáltal a szerb anyanyelvű olvasók is megismerjék az író opusát. A legtömegesebb kategóriának a novellapályázat bizonyult, volt olyan év, amikor 50-60 pályamunka érkezett, és ez mintegy 750 oldalnyi olvasnivalót tett ki a zsűri számára. Minden pályázatunk sikeresen zárult, értékes munkák születtek, az első három helyezett alkotás és a zsűri által megjelenésre ajánlott művek bekerültek az antológiákba. A Forum és a Prometej Könyvkiadóval közösen eddig öt novellaantológiát, három regényt és hat fordításkötetet adtunk ki. Szerettük volna bekapcsolni a munkánkba a vajdasági képzőművészeket is, ezért minden évben könyvillusztrálásra, borítótervezésre kértünk fel valakit közülük, köteteinket tehát vajdasági művészek alkotásai díszítik. A műfordítói pályázat esetében évente más-más feladatot adtunk a fordítóknak, egyszer szabadon választhattak a Gion-írások közül, máskor ugyanazt a szövegrészletet kellett szerb nyelvre átültetniük. 2016-ban Kovács Jolánka műfordítót kértük fel A kárókatonák még nem jöttek vissza című regény szerb nyelvre való átültetésére, és a folytatással, a Sortűz egy fekete bivalyért című mű fordításával is hamarosan elkészül. A Priče iz Keglovićeve ulice című fordításkötetünket 2012-ben a Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron mutattuk be. A 2015. évi regénypályázat díjnyertes műve, Fehér Miklós Fekete normalitás című regénye, melynek illusztrációit Kincses Endre készítette, és mely a Forum Könyvkiadóval való együttműködésünknek köszönhetően jelent meg, 2016-ban elnyerte a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség A legszebb vajdasági magyar könyv nevű pályázatán a legszebb gyermek- és ifjúsági könyvnek járó díjat. Simonyi Balázs budapesti filmrendező Balogh Gábor Galambos, az indián című novellájából filmet forgatott. Az Indián című félórás mű több nemzetközi filmfesztivál versenyprogramjában is szerepelt, illetve nyert díjat.

A szervezők igyekeznek minden évben független zsűritagokat felkérni, továbbá az is fontos számukra, hogy ne csak irodalommal foglalkozó személyeket kapcsoljanak be a munkába, hanem a széles művészeti skála minden területén alkotókat.

— A Gion Nándor Kulturális Központ rendkívül gazdag évet tudhat maga mögött. Januárban a XVI. Őseink Zenéjével indult az idei programsorozat, majd a szenttamási önkormányzati vezetőség látogatott el az emlékházba, mely több könyvbemutatónak, színházi előadásnak, zenei rendezvénynek, gyerekfoglalkozásnak, húsvéti és karácsonyi vásárnak is otthont ad. Májusban a XXIII. Aranyciterát rendeztük meg. Tájolunk is: a Gion Nándor Emlékházat több magyarországi és szerbiai településen bemutattuk. A vajdasági turistákon kívül számos külföldi látogató is felkeres bennünket. A Határtalanul! programnak és az emlékházban szervezett múzeumpedagógiai foglalkozásoknak köszönhetően sok hazai és anyaországi diákcsoport ismerkedett meg Gion írói és közéleti tevékenységével. Az idei budapesti ünnepi könyvhétre jelent meg a Napkút Kiadó Hang–Kép–Írás sorozatában Kurcz Ádám István és Horváth Futó Hargita együttes munkája, a Gion Nándor-album, mely a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Napkút Kiadó és a Gion Nándor Emlékház közös kiadványa. A kötet mellékleteként az olvasók számára elérhetővé váltak Gion Nándornak az Újvidéki Rádióban készült hangjátékai is. A művet szeptemberben Szenttamáson is bemutatjuk.

Szenttamás ifjú és sikeres költőjét, Celler Kiss Tamást arról kérdeztük, hogy véleménye szerint milyen rendezvényekkel és könyvekkel lehet felkelteni a fiatalok érdeklődését.

— Úgy látom, hogy a fiatalok érdeklődését elsősorban a fiatal szerzők tudják felkelteni, ami érthető. Azt látják, hogy a meghívott vendég egy közülük, korban nem áll olyan távol tőlük, ezért a gondolkodásmódja is sokkal inkább befogadható számukra. A másik fontos szempont pedig a „menőség” kérdése. A fiatalok ösztönösen vonzódnak a menő dolgokhoz, az viszont, hogy mi válik azzá, nagyon esetleges. Egy szépen megtervezett plakát, egy jól „összedobott” Facebook-esemény mind segíthet abban, hogy a fiatalok eljöjjenek a rendezvényre. Ha pedig kétségeink támadnának, akkor még mindig oda lehet szólni a magyartanároknak, hogy egy ötössel honorálják a részvételt. És ki tudja, lehet, hogy a diák legközelebb már magától is eljön. Próbálkoznunk kell, mert az irodalom nincs olyan helyzetben, hogy megengedhesse magának a tétlenség luxusát.

Elolvasom
Predstavljen album o Nandoru Gionu i objavljeni konkursi spomen kuće

Predstavljen album o Nandoru Gionu i objavljeni konkursi spomen kuće

U okviru manifestacije Dani Nandora Giona u znak sećanja na popularnog pisca rodom iz Srbobrana u petak je u Narodnoj biblioteci u Srbobranu održano književno veče na mađarskom jeziku i predstavljen album pod naslovom Nandor Gion.

O knjizi, koja je objavljena u zajedničkom izdanju budimpeštanske Izdavačke kuće Napkut, Literarnog muzeja „Petefi” takođe iz Budimpešte i Spomen-kuće „Nandor Gion” govorili su autori Kurc Adam Ištvan i Horvat Futo Hargita. Karakteristika i glavna odlika serijala Zvuk-slika-pismo, čiji je autor Ferenc Vince, jeste, da pomoću zvuka, slike i teksta na sveobuhvatan način dočara subjektivnu sliku o izabranom piscu, a u ovom slučaju je to bio Nandor Gion.

Osvrćući se njegovom bogatom i raznovrsnom životnom delu, životnom putu, stvaralačkom opusu, njemu svojstvenom pogledu na svet, autori su uz pomoć pisčevih tekstova, intervjua, fotografija i dokumenata prezentovali ovo posebno izdanje, a prisutnima su saradnice spomen-kuće, Hargita Horvat i Donatela Bakoš pročitale nekoliko odlomaka iz knjige. Kako je rečeno, piščeva bogata zaostavština, dokumenti, fotografije upotpunjuju odabrane tekstove u knjizi, dodajući im nova značenja. Porodične slike, izvodi iz matičnih knjiga rođenih, razglednice, mape ukazuju kako su trenuci života − porodični i društveni događaji, uspomene iz detinjstva, mesta događanja, praznični rituali i iskustva zrelog i odraslog čoveka – postali deo fiktivnog sveta piščevih dela. Na samom kraju književne večeri Spomen-kuća ,,Nandor Gion” je po šesti put objavila književni i prevodilački konkurs koje organizuju u saradnji sa opštinom Srbobran. Kako se čulo, prvi književni i prevodilački konkurs spomen-kuće objavljen je 2012. godine, a od tada su organizatori, saradnici spomen kuće svake godine 1. februara, na dan rođenja srbobranskog pisca Nandora Giona, objavili nove konkurse: svake godine za najbolju pripovetku i prevod, svake treće godine za najbolji roman ili omladinski roman. Nagrađene romane kao i antologije novela izdao je novosadski Forum i izdavačka kuća Prometej.

Bogato životno delo Nandora Giona zaslužuje da sa mađarskog bude prevedeno na srpski jezik i da bude dostupno zainteresovanjim čitaocima, posebno što su u svim njegovim delima prisutni jednostavni ljudi iz Srbobrana i radnje jnegovih dela se uglavnog odigravaju u Srbobranu. Zato ove godine ponovo imamo prevodilački konkurs – čulo se na kraju promocije albuma Nandor Gion. Jedan od najpopularnijih mađarskih pisaca u Vojvodini Nandor Gion rođen je 1941. u Srbobranu, a umro je 2012. godine u Segedinu. U znak poštovanja prema njegovom životnom delu u Srbobranu osnovana je Spomen-kuća Nandora Giona i svake godine se održavaju Dani Nandora Giona.

Saradnici spomen-kuće, Deže Nemet i Hargita Horvat Futo su 25. februara u Senti na manifestaciji održane povodom dana mađarske kulture primili nagradu na takmičenju najlepše knjige u Vojvodini. U kategoriji edicija antologije Konkursa za novelu Spomen kuće Nandor Gion osvojile su nagradu Najlepša knjiga u Vojvodini na mađarskom jeziku u 2018. godini. Antologije su ilustrovali umetnici: Gabor Salma (Subotica), Edit Zerebelji Tenji (Novi Bečej) i Žofi Sabadoš (Srbobran), korice je dizajnirala Natalia Kiš (Srbobran), a urednica izdanja je bila Hargita Horvat Futo.

Elolvasom
Szenttamáson bemutatták a Gion Nándor-albumot

Szenttamáson bemutatták a Gion Nándor-albumot

A vajdasági magyar író munkásságát mutatja be a Gion Nándor-album című kötet. A tavalyi budapesti könyvhétre megjelent kiadványt az író szülővárosában, a Szenttamási Népkönyvtárban mutatták be, tudósít a Pannon RTV.

A könyv Kurcz Ádám István és Horváth Futó Hargita szerzők együttes munkája.

A Gion Nándor-album szövegek, fényképek, különböző dokumentumok és hanganyagok összefonódása. A könyv megjelenését több év gyűjtőmunka előzte meg. „Gion Nándor életét és alkotó életét mutatja be teljes ívet rajzolva, mindenből csipegetve, amivel Gion Nándor foglalkozott. Tehát vannak ebben a könyvben olyan dokumentumok, amelyek az ő rádiós szerkesztőségét, főszerkesztőségét mutatják be, vannak olyanok, amelyek a kiadói tanács élén töltött éveit mutatják be. Olyanok is, amelyek a színházi igazgatóságáról beszélnek. Persze a legtöbbet az írói tevékenységéről szól ez a könyv képben, hangban és a legkülönfélébb dokumentumokban”, mondta Kurcz Ádám István.

A kötet segít az olvasónak megismerni azt, hogy a szenttamási születésű író milyen közegből származott, illetve melyek voltak azok a körülmények, amelyek hatottak írói létére és magáéletére, fejlődésére. Érdekessége, hogy Gion Nándor a saját szövegei által meséli el életpályáját. „Úgy kellett az opuszból kiválogatni a szövegeket, hogy azok elmeséljék az élettörténetét és az életpályáját a születésétől egészen a haláláig. Persze feldolgoztuk a halála utáni eseményeket is, a hatástörténetet. Néha a szövegekhez válogattunk képeket, néha pedig egy-egy szöveget olyan fontosnak és jónak tartottunk, hogy ahhoz fényképeztünk, vagy találtunk dokumentumokat”, nyilatkozta Horváth Futó Hargita, a kötet másik szerzője.

A kötet a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Napkút Kiadó és a Gion Nándor Emlékház közös kiadványa. (Pannon RTV)

Elolvasom
Звук, слика и текст за боље разумевање Нандора Гиона

Звук, слика и текст за боље разумевање Нандора Гиона

У оквиру манифестације Дани Нандора Гиона, у знак сећања на популарног писца родом из Србобрана, у петак је у Народној библиотеци одржано књижевно вече на мађарском језику и представљен албум под насловом Нандор Гион. О књизи, која је објављена у заједничком издању будимпештанске Издавачке куће "Напкут", Литерарног музеја "Петефи" такође из Будимпеште, и Спомен куће "Нандор Гион", говорили су аутори Курц Адам Иштван и Хорват Футо Харгита. Карактеристика и главна одлика серијала Звук-слика-писмо, чији је аутор Ференц Винце, јесте да помоћу звука, слике и текста на свеобухватан начин дочара слику о изабраном писцу, а у овом случају је то био Нандор Гион.

Осврћући се на његово богато и разноврсно животно дело, животни пут, стваралачки опус, на његов својствен поглед на свет, аутори су уз помоћ пишчевих текстова, интервјуа, фотографија и докумената презентовали ово посебно издање, а присутнима су сараднице спомен куће, Харгита Хорват и Донатела Бакош, прочитале неколико одломака из књиге. Како је речено, пишчева богата заоставштина, документи, фотографије употпуњују одабране текстове у књизи, додајући им нова значења. Породичне слике, изводи из матичних књига рођених, разгледнице, мапе указују како су тренуци живота − породични и друштвени догађаји, успомене из детињства, места догађања, празнични ритуали и искуства зрелог и одраслог човека, постали део фиктивног света пишчевих дела.

На самом крају књижевне вечери Спомен кућа "Нандор Гион" је по шести пут објавила књижевни и преводилачки конкурс које организују у сарадњи са општином Србобран. Како се чуло, први књижевни и преводилачки конкурс спомен куће објављен је 2012. године, а од тада су организатори, сарадници спомен куће сваке године 1. фебруара, на дан рођења србобранског писца Нандора Гиона, објавили нове конкурсе: сваке године за најбољу приповетку и превод, сваке треће године за најбољи роман или омладински роман. Награђене романе као и антологије новела издао је новосадски "Форум" и издавачка кућа "Прометеј".

"Богато животно дело Нандора Гиона заслужује да са мађарског буде преведено на српски језик и да буде доступно заинтересованим читаоцима, посебно што су у свим његовим делима присутни једноставни људи из Србобрана и радње његових дела се углавном одигравају у Србобрану. Зато ове године поново имамо преводилачки конкурс", чуло се на крају промоције.

Сарадници спомен куће, Деже Немет и Харгита Хорват Футо су 25. јануара у Сенти на манифестацији одржаној поводом дана мађарске културе, примили награду на такмичењу најлепше књиге у Војводини. У категорији едиција антологије Конкурса за новелу Спомен куће "Нандор Гион" освојиле су награду Најлепша књига у Војводини на мађарском језику у 2018. години. Антологије су илустровали уметници: Габор Салма (Суботица), Едит Зеребељи Тењи (Нови Бечеј) и Жофи Сабадош (Србобран), корице је дизајнирала Наталиа Киш (Србобран), а уредница издања је била Харгита Хорват Футо.

Elolvasom

Gion Nándor Napok

A Gion Nándor-album bemutatója a Népkönyvtárban

A tavalyi könyvhétre jelent meg Kurcz Ádám és Horváth Futó Hargita szerkesztésében a Gion Nándor című album a budapesti Napkút Kiadó, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a szenttamási Gion Nándor Emlékház kiadásában.

„Jelen kötet Gion Nándor (1941–2002) magyar író terjedelmes és sokoldalú életművének, életpályájának, alkotói világának, sajátos világlátásának bemutatására vállalkozik, és ehhez segítségül hívja az író szövegeit, interjúit, valamint fényképeket és dokumentumokat is. Az írói hagyaték gazdag tárgyi, irat- és képanyaga kiegészíti a kötetbe válogatott szövegeket, újabb információkat adva hozzájuk. A családi fényképek, anyakönyvi kivonatok, képeslapok, térképek rámutatnak, hogyan váltak a szerző korának és életének mozzanatai – a családi és közösségi történetektől a gyermekkor emlékein, terein, ünnepi rítusain át a felnőttkor meghatározó tapasztalataiig – a művek fikciós világának részeivé. A Hang–Kép–Írás sorozat különlegessége, hogy a hang, a kép és a szöveg segítségével kísérel meg átfogó és természetesen elkerülhetetlenül szubjektív képet mutatni a választott szerzőről, jelen esetben Gion Nándorról.” (www.napkut.hu)

A könyvről a szerzők beszélnek február 1-jén 19 órai kezdettel a Népkönyvtárban. A Gion Nándor születésének napján szervezett rendezvényen meghirdetik az író nevével fémjelzett novella- és műfordítói pályázatot is.

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (február 23-28.)
Elolvasom
Egy teljes írói pályakép

Egy teljes írói pályakép

Hiánypótló és igazi csemegének számító kötetet tart kezében az olvasó. A Gion Nándorról szóló monográfiából egy hallatlanul gazdag életút bontakozik ki, az első lépésektől, ahogy a családi gyökerek és a szülőföld tája lassan irodalomba fonódik, a politikai kereszt­tüzekben való helytálláson át a szenttamási Gion-emlékház felavatásáig.
A kötet tíz nagyobb egységre tagolt, az első (A magánmitológia és az irodalom összefonódása) családi gyökereket, a Helyi színek, kulturális kódok, regényírás a szenttamási couleur locale-hatásokat tárgyalja, miután a szenttamási vonatkozású művekből kapunk ízelítőt. Nem marad el a diákéveket taglaló dokumentumok és önvallomások sora, de a családalapítás időszaka, majd az immár kiteljesedett, beérkezett író díjnyertes regényrészletei, a művésztársakról való reflexiók, a közéleti szerepvállalások sem. Az utolsó egység (A József Attila- és a Márai Sándor-díj után) egy életútösszegző interjút, egy terjedelmes bemutatkozó előadástkiadatlan kéziratokból való szövegeket tartalmaz. A kötetet rengeteg portré-, családi és kéziratfotó, anyakönyvi kivonat, térkép, újságcikk, az egyes kötetkiadások, fordítások borítói, díjak és elismerések teszik teljessé. Az kötet Epilógussal – a szenttamási Gion-emlékház felavatásának dokumentumai, az emlékház belső teréről készült fotók –, majd irodalomjegyzékkel zárul.
Külön elismerést érdemel a kötet szép kivitelezése: keményborító, minőségi nyomdatechnika, ami a fekete-fehér – egyébként kiváló minőségű – fotókat is mintegy megemeli. A rengeteg kép, dokumentum önmagáért beszél, nemcsak kiegészítői, hanem egyenrangú társai a szövegeknek. Egyébként a Hang – Kép – Írás sorozat, aminek keretében jelen kötet is megjelent, bevallott célja, hogy ezen hármas egység keretében adjon átfogó képet a választott szerzőről. Ez a cél a Gion-kötetben olyannyira megvalósul, hogy a képeket akár önmagukban is lehet olvasni, egy külön világot nyitnak meg: az irodalom társadalmiságát.
Horváth Futó Hanga – Kurcz Ádám (vál., szerk.): Gion Nándor. Napkút Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum – Gion Nándor Emlékház, Budapest – Szenttamás, 2018.

Elolvasom
Délvidéki magyarirtás: halála előtt vallott egy egykori pribék

Délvidéki magyarirtás: halála előtt vallott egy egykori pribék

Megrázó és nagyon fontos írást közölt a korábban a Magyar Nemzet Magazinjában is publikáló Kurcz Ádám István a délvidéki Magyar Szóban. A szerző egy szerb portálon egyszerre magyarul és szerbül megjelent írást idéz. „Az 1944-45-ös »még hidegebb napokról« írók újságírók, helytörténészek és kárvallott élő tanúk beszámolóit már több évtizede olvashatjuk – kezdi cikkét Kurcz. – Most viszont, a magyarok likvidálásában részt vett egyik pribék vallomásával megszólalt a másik oldal is.”

Az 1944-es etnikai tisztogatások egyik tettese, Ćorić Đura szenttamási kocsmáros halála előtt beszélt a portál szerkesztőjének arról, hogyan temette – elmondása szerint parancsra, és nem jószántából – a falujában előbb bestiálisan megkínzott, majd meggyilkolt magyarok holttesteit. És megrendítő dolgokat mond:

„Az áldozatok hozzátartozóinak és hóhérjaiknak az agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak, és a házaink közelében alusszák örök álmukat, betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük és egy közös sírban megjelölve, emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség.”

Arról, hogy 1944-45-ben hány honfitársunk esett áldozatul a tisztogatásoknak, máig megoszlanak a történészi vélemények. Van, aki 15-20, más 40-60 ezer áldozatról beszél. Ám az öldöklés volumenétől függetlenül tény: a szerbek mindmáig nem hajlandóak szembenézni akkori tetteikkel. Ezért is van, hogy – amint a 2011-ben a Terror Háza Múzeumban a tárgyban rendezett kiállítás kapcsán Navracsics Tibor fogalmazott – ez régiónk talán utolsó elbeszéletlen története.

Kurcz Ádám bízik abban, hogy az első elkövetői részről olvasható megszólalás elindítja a tisztázás folyamatát. Cikkét – amelyben teljes egészében közli magyarul az idézett vallomást, és szakértő kommentárral is ellátja azt – a Magyar Szó weboldalán olvashatják el.

    Elolvasom
    Magyarok lemészárlásáról vallott egy szerb partizán
    Szerző

    Magyarok lemészárlásáról vallott egy szerb partizán

    Magyar és szerb nyelven jelent meg egy cikk az 1944-ben (újra) szerb fennhatóság alá került délvidéki magyar területeken végzett etnikai tisztogatásokról; ez az első vallomás, amit egy elkövetőtől olvashatunk – írja a Magyar Szó, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács lapja.

    A vallomást tevő Ćorić Đura szenttamási kocsmáros, akit állítása szerint alkalmilag, sírásásra soroztak be, elmondta: a több száz kivégzett embert korábban középületek pincéjében tartották, levetkőztették, s előbb „cafatokra verték”, majd az általa ásott gödör szélére állították, és belelőtték. Ćorić megjegyezte, hogy a megöltek egyetlen bűne csupán magyar származásuk, vagy a partizánok által elirigyelt tulajdonuk, feleségük volt.

    Elolvasom
    Megjelent egy partizán vallomása az 1944-es magyarellenes tettekről

    MEGJELENT EGY PARTIZÁN VALLOMÁSA A 1944-ES MAGYARELLENES TETTEKRŐL

    Még ma is sokan vannak, akiknek a Délvidékről csak a magyar csendőröknek felrótt, „hideg napoknak” nevezett időszak: 1941–42 fordulója jut eszébe. Azt azonban kevesebben tartják számon, hogy a hideg napokra három évvel később, 1944–45 fordulóján még hidegebb napok következtek. A megszálló jugoszláv partizánoknak tízezernyi ártatlan magyar esett áldozatul: a délvidéki magyar férfilakosság színe-java, a kulturális és a gazdasági vezető réteg szinte teljes egészében.

    Az 1944-45 telén lezajló, kegyetlenebbnél kegyetlenebb vérengzésekről évtizedekig beszélni sem volt tanácsos, de a rendszerváltozás óta eltelt harminc esztendőben is főként csak magyar nemzetiségű újságírók, történészek, túlélők és kárvallottak szemszögén keresztül tájékozódhattunk a történtekről – olvasható a bama.hu-n.

    Ezért is nagy szó, mutat rá a cikk, hogy Szenttamás (Srbobran) község honlapján nemrégiben megjelent az 1944-45-ös etnikai tisztogatások egyik tettesének, Ćorić Đura helybéli kocsmárosnak a halála előtt tett vallomása szerb és magyar nyelven.

    A drámai szövegből megtudjuk, hogy a vegyes nemzetiségű bácskai településen 180 magyart az ő szeme láttára végeztek ki. (A városszerte meggyilkolt áldozatok száma ennek a többszöröse volt.)

    Elolvasom
    Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából: Posztumusz drámák, hangjátékok és egyebek

    Gion Nándor: Krisztus ​katonái a Görbe utcából (Életmű 6.)

    Posztumusz drámák, hangjátékok és egyebek

    TISZTELT GION ÚR, KEDVES NÁNDOR!

    Manapság valamiért divatos levelet írni olyan művészeknek, akik már nincsen az élők sorában. Többen, többfelé élnek ezzel az eszközzel. Például Sal Endre, a Facebook-os Újságmúzeum szerzője is megtette nem egy alkalommal. Akkor is, amikor nem ismerte személyesen a levele alanyát. 

    Ahogy jöttem ma hazafelé a dolgozdámból, egyik kezemben a kedvesemnek vásárolt, születésnapi, illatos jácinttal (egyébként véletlenül [vagy tudatalattim esztétikájának következtében] pompás összhangban van a színe az ön legutóbbi könyvének borítójával), a másikban ezzel az új, hétszázhatvanhárom oldalas féltéglával, és az Újpest-Városkapu–Aquincum vonatút rendre pontosan három perce alatt villant be a Dunára bámulva, a hídon át száguldás közben, hogy milyen jó lenne önnel beszélgetni! Vagy nem. De igen. S mivel ez már lehetetlen, így legalább nem csupán önről akarok írni, hanem önhöz is. Ebből is kitűnik, hogy ez a jelenlegi levelezési divat nincsen ellenemre. Talán mert úgy vélem, nem az intimpistáskodást erősíti, sokkal inkább a levelező tiszteletét a levele alanyához, művészetéhez. Vagy a jó Isten tudja... Fontos az indok, Gion úr, kedves Nándor? 

    AZ ELFOGULTSÁG ELŐZMÉNYEI

    Elfogult vagyok önnel szemben. Illetve az írásaival szemben. Jó pár évvel ezelőtt Szerelmetesfeleségtársam (SzFT) talált rá a Virágos katona című regényére, a Latroknak játszott-kvartett első kötetére. Viszonylag hosszú ideig kapacitált, hogy olvassam már el, mert hű, mennyire nagyon, de nagyon jó. Jó ideig nem hagytam magamat, aztán egyszerre csak belefogtam. Nem annyira a könyv érdekelt, mintsem SzFT: szeretem őt, aki nem irodalom-fan mint én, gondoltam, nem veszem el a kedvét a passzivitásommal. Ha már Szabó Magda-imádatában képtelen vagyok osztozni vele, legalább ne fokozzam az ellentéteket. . 

    Igen-igen gyorsan be kellett látnom, hogy SzFTnak, bármennyire nincsen kifinomult irodalmi ízlése, sőt, még igazán mély érdeklődése sincs, mégis tökéletesen igaza volt. A Virágos katona az egyik legpompásabb regény, amit életemben olvastam. A Noran Libro kiadó által megjelentetett, komplett Latroknak is játszott-kötetben olvastam, vagyis nem kellett leállnom az első kötet után, rögtön jöhetett a második, a harmadik, majd a negyedik. Gondolom, nem sértem meg vele, kedves Nándor, ha azt mondom, az a negyedik kötet kiábrándító volt az előzmények után és vonatkozásában, de a trió, nos, az életem egyik meghatározó, legkedvesebb olvasmányává vált. Mit szaporítsam a szót: ön csupán csak ezzel a sorozatával is simán a kedvenc íróim közé került, és a Latroknak is játszott a legelőkelőbb helyet foglalta el az általam olvasott könyvek között. 

    Nem haboztam, a Virágos katona és folytatásai után sorra vettem az ön összes többi mindenét, amit csak elértem. (A novelláit még nem olvastam.) Ebben nagy segítségemre volt, hogy a Noran, ugye, belekezdett az életműve kiadásába. 

    Nem volt kisujjból kirázható művelet, de különösebben nagy bűvészetet sem igényelt, csak némi kitartást és szerencsét beszerezni az életművének a köteteit. (Mondjuk a Latroknak is játszott azóta sincsen meg, csak egy olyan verzió, amelyben az az annyira nem sikerült negyedik rész nincsen benne.)

    Éveken át vertem a fejem a falba: a Nyugati téri Alexandrában egyszer bagóért leltem egy példányt belőle. Akkor még nem olvastam öntől semmit. SzFT már akkor abból az alapállásból közelítette meg a kérdést, hogy nem kell már több könyv otthonra, majd a lottó ötös után, ha lesz könyvtárszobánk. Meg sem próbált rábeszélni, csak annyit mondott:
    – Mondtam, hogy nagyon jó...
    Felvettem, letettem, felvettem, letettem. Végül otthagytam. Követ el az ember végzetes hibákat. Persze,, mentem én vissza, de ugye, egy példány volt, s nem mindenki olyan műveletlen, határozatlan és bizalmatlan mint én. SzFT azóta már nem olvas annyit, és teljesen leszokott róla, hogy olvasnivalót ajánljon. Verem a fejemet a falba... Mit csinálnék másképpen az életben ha még egyszer nekifuthatnék? 

    S bizony, kedves Nándor, az lett a helyzet, hogy bár manapság is mondom, a kvartett több mint jó, zseniális és meghatározó, de a többi regénye, legyen szó akár az ifjúságnak, akár a felnőtteknek szóló írásról, sem okozott fikarcnyi csalódást sem. Na, jó, volt, ami fikarcnyit igen, de az jobbára nem a szövegnek szólt, hanem a koncepciónak vagy a dramaturgiának. Mit csináljak, leragadtam ott, hogy önt jó olvasni. Szinte bármit is ír. Pont. 

    MIT TUDOK ÖNRŐL?

    Mindent. Semmit. Amit érdemes. Semmit, amit érdemes lenne: egy írót ne az élete, hanem a művei jellemezzenek. Ha csupán az életének, a személyiségének az ismerete ad értelmet az írásainak, baj van.

    Az ön több életrajzát olvastam, de valahogy a személyét nem sikerült mégsem megragadnom. Ilyen-olyan élet-eseményeket igen. Mégis úgy tettem le a köteteket, hogy jó, tudok ezt-azt önről, de leginkább olvasni jó az írásait. Azonban az a furcsa, hogy Gion Nándorról, az emberről vajmi kevés ismeretet, információt szereztem az önről szóló könyvekből. Az a legkülönösebb, hogy még a fotóit nézegetve sem. Egyszerűen az írásainak a hangulata és az arca számomra nem fedik egymást. Tudom, kicsit intimpistáskodás, de magunk között vagyunk, hadd mondjam el: a fotók alapján még azt sem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus-e számomra vagy sem? Különösen a késői fotókat nézegetve, azzal a hihetetlen méretű szemüveggel, és bocsásson meg, nem tudok másra gondolni, a borvirágosnak tűnő orral.

    Aminek persze semmi jelentősége nincsen, hiszen ön író, én meg az olvasója vagyok. S mert az írásait tekintve számomra az egyik legkedvesebb író, akit életemben eddig olvastam, úgy gondolom, végső soron az, hogy milyen ember volt, hogyan nézett ki, milyen életet élt tökéletesen és végtelenül indiferens: amit írt, az a lényeg. Voltaképpen ki a fenét érdekel Toulouse-Lautrec külseje úgy nagyjából bármelyik festményének a tükrében? Vagy kit érdekel Charles Bukowski életmódja, bármelyik regényét olvasva? 

    Viszont azt is meg kell mondanom, meglepett, milyen gazdag irodalom van önről és az írásairól. Konkrétan válogatni lehet, mit akar az ember Giont-szerető gyereke elolvasni közülük. Mindazonáltal azokból az életrajzi művekből sem derült ki számomra túl sok önről. Teljes homályban van előttem milyen politikai nézeteket vallott, hogyan állt a metafizikai kérdésekhez, s ki volt a kedvenc írója. Az igazat megvallva, mindez érdekel, de tulajdonképpen és valójában egyáltalán nem. Bármit konkrétat tudnánk ezekből, szemernyit sem változtatna azon, hogyan viszonyulok ahhoz, amit írt. 

    Egy dolog viszont egészen komolyan megdöbbentett amikor a Napkút önről szóló könyvét olvastam. Ezt írtam a könyv értékelésében: 

    Amitől padlót fogtam: Gion Nándor életének nagy része gyakorlatilag rekonstruálható a regényeiből. Olyannyira, hogy az imádva tisztelt „Latroknak is játszott”-sorozat gyakorlatilag a saját családjának a története. De annyira az, hogy a helyek, az események, az épületek, de még a nevek is valósak. Hoppá! De a többi regénye is hasonló módon tele van a saját élete eseményeivel, személyeivel, tereivel. S ez alól még a börleszk Postarablók sem kivétel.

    Ez azért csuda érdekes!  

    AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A KÜLSŐ

    Általam nem ismert okokból az életmű maradékának (már jócskán az eddig meg nem jelent írások megjelentetésénél járunk) a kiadását a Napkút Kiadó és a Kalota Művészeti Alapítvány vette át. Sőt, ha ragaszkodom az igazsághoz, legalábbis a látszathoz, a könyvben a sorrend fordított, előbb van az alapítvány, aztán a kiadó.

    A kötet a Gion–életmű-sorozatban jelent meg. Úgy, hogy az ötödik és a hatodik kötet között kiadót váltott a sorozat.

    Ezzel együtt az új kiadó, a Napkút megtartotta az eredeti sorozat formátumát, a tipográfiáját, a sorozat-képét. Roppant dicséretes és örvendetes döntés! Számomra érthetetlen egy-egy életmű-sorozat kiadása közben miért változtatnak a sorozat egységes képén (kapásból a Philip K. Dick és a Sztrugackij tesók életművének dizájn-változása jut eszembe; a második ráadásul hatalmas visszalépés szerintem). A mostani Gion-kiadók ezt a hibát, bármi is legyen az oka, indoka, szerencsére nem követték el. Helyes, jó, bölcs és érzékeny döntés volt. Köszönjük!

    A könyv kötött, kemény fedlapos, masszív és (erős emberek számára) jól olvasható, a gyengébbeknek a hosszabb időn át való olvasás, hacsak nem térden vagy asztalon van a könyv: izomerősítés. Ami abból a szempontból örvendetes, hogy hű, mennyi mindent olvashatunk még öntől. Ám a kiadvány súlyára nézvést kicsit eltúlzott. Én az első szempontot tartottam szem előtt. Erős férfi vagyok. (Remélem, mindkettő!)

    Apróság csak: a magam részéről egy bekötött könyvjelzőt nagyon hiányoltam olvasás közben, valahogy nagyon kiáltott utána a kötet. 

    AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A TARTALOM TÁVOLRÓL ÉS KÖZELRŐL

    A kiadójával, Gion úr, ma váltottam egy emailt: a kérdésemre, hogy miért történt a kiadó-váltás ők nagyon tapintatosan válaszoltak: a drámák nagyon nehezen eladhatók manapság, ám ők szeretik a drámákat. Annyit tett még hozzá levelező partnerem, hogy bár nagyon komoly munka volt kötetet készíteni például az Újvidéki Rádió dobozaiból előkerült harmadik indigós példány fénymásolatáról, miközben tisztában voltak azzal, hogy a drámai művek iránt sokkal csekélyebb az érdeklődés, de a Napkút a Gion-hagyaték megjelentetését lelet- és értékmentésnek tekinti. Nagyjából szó szerint idéztem a ma kapott levelet. A levélíró még hozzátette, hogy egy, de inkább két kötet megjelentetése még tervben van. Isten áldja őket érte! 

    Szóval, kedves Nándor, lett egy kiadó, ami nem hagyta cserben sem magát, sem az ön olvasóit. Feltúrták a sublótot, lesöpörték a padlást, kinyitották a sparhelt fiókjait, benéztek a parketta-résekbe és az ágydeszkák alá is, elmozdították a festményeket, megkotorták még a lisztes láda alját is, hátha valaki, valamiért, éppen oda rejtett el néhány ön által írt oldalt. Sikeres lett a kutatás. Ahogy mondtam, ez a kötet hétszáznéhány oldal, és van még egy-két kötetnyi írás a talonban. 

    És mielőtt nagy levegőt véve a mélyre merülnénk felteszek egy nagyon nehéz kérdést: ön vajon akarta volna, hogy ezek az írások megjelenjenek? Vagy éppen azért nem jelentek meg még az életében, mert nem akarta, hogy napvilágot lássanak?

    Éppen ebben a kötetben egy helyen úgy fogalmaz, hogy voltaképpen soha nem kellett házalni az írásaival, gyakorlatilag mindig megrendelésre írt. Ha ez igaz, és miért vonnám kétségbe, amit állít, akkor az a helyzet, hogy ezek az írások, meg az ez előtt a kötet előtt megjelent Véres patkányirtás idomított görényekkel című kötet (amiről méltatlanul keveset írtam, de az még egy más világ volt a posztjaimat illetőn) és majd ezt követő egy-két (kettő, lécci, lécci!, kettő!) kötet anyagai nem megrendelésre készült írások, illetve ön nem különösebben küzdött azért, hogy nyomtatásban megjelenjenek. A választ nem tudjuk meg, hacsak meglepő fordulatként nem válaszol erre az önnek írt levelemre. (Milyen lenne már...! Hm... Spiritiszta. Nem Gionos.) 

    Mivel a kötet kutatós-nagytakarítások talált írásaiból állt össze, ezért a koncepció magától értetődőn nem származhatott öntől, csakis a szerkesztőtől, a könyvben csak a legutolsó oldalon feltüntetett Kurcz Ádám Istvántól. Akinek evégett nem lehetett könnyű dolga. Hacsak nem akarta vasvillával hányni a szöveget, örüljetekhogykaptokmég-alapon. Nem akarta.

    A vaskos tartalom döntő részét drámai átiratok, hangjátékok adják. Amik, mint tudjuk a Napkút Kiadó munkatársának a leveléből, olvasva manapság nem a legdivatosabb műfajok Annak ellenére sem, hogy sokan vagyunk, akik szeretjük őket. Legalább ketten a kiadók és én. :-)

    Akkor bukjunk egy kicsit a mély felé és a búvárkodást megelőzőn legyünk őszinték. Önmagában abban van egyfajta hm, sejtetés, megelőlegezés, amit a kiadó munkatársa írt nekem: a kötet megjelentetése „lelet- és értékmentés”. Ha egy írónak többedik posztumusz kötete jelenik meg, legyen bármekkora géniusz, az bizony óhatatlanul ebbe a kategóriába tartozik. Nemes egyszerűségében azért, mert ha nagy íróról van szó, akkor a dolgait már kiadták életében, s ha később, netán halála után felfedezett íróról van szó, a le nem zárt, kötetbe nem rendezett írások mindig egy kicsit a rajongók kíváncsiságának a kielégítését vagy az irodalomtörténészek molyolását szolgálják. Bármekkora névről legyen is szó. (Például Vonnegutnak sokadik posztumusz kötete jelent meg, de meddő hiábavalóság lenne, hogy az ágyláb billegését korrigáló kéziratok közül előkerülne még egy Az ötös számú vágóhíd vagy egy Macskabölcső.) Nem, Gion úr, az ön legjobb írásai magától értetődőn nem ebbe a kötetbe kerültek. Ez a kötet lelet- és értékmentés. Úgy nagyjából fordított sorrendben.

    Méltatlan beárazása lenne a kötetnek, ha leragadnánk a lelet szónál. Mert ott van mellette közvetlenül az érték szó is. Most hirtelen egy rockzenekar példája jutott eszembe. Nem egy konkrété, de azt hiszem, mégis konkretizálom. Mondjuk az LGT-vel. A zenekar '71-től rendszeresen jelentette meg a lemezeit. 1992-ben megjelent egy dupla nagylemez a zenekar kislemezeinek dalaival. Ami hatalmas ritkaságokat tartalmazott.  Egy csomó olyan dalt, amely nem került fel előtte nagylemezekre. Jobbnál jobb nóták vannak ezen a lemezen! De az összeállítás mégsem egységes. Nem lehet az, mert a hangzás húsz évet átfogó zenei felvételek esetében nem lehet egységes, s mert koncepciója nem lehet olyan daloknak, amelyeknek a születésük hatalmas időintervalluma miatt semmi közük nem volt egymáshoz. Ezért bármennyire szeretem ezeket a dalokat, nagyon ritkán szoktam a lemezt egy az egyben hallgatni: egészen máshogyan szól az egyik nóta mint a másik, s ez néha nem esik jól.

    Nos, valahol így kell kézbe venni ezt a könyvet is. Egy az egyben nagyon nehéz értékítéletet mondani róla, hiszen nem egységes, a koncepció nem az ön koncepciója volt, akkor sem, ha semmi hiba nincsen benne. De az LGT-kislemezekkel szemben ez a könyv már nem tartalmazza, hogy is mondjam, önt abban az értelemben, hogy bábáskodni már nem tudott az írások felett. Ahogy fentebb írtam, talán meg sem jelentette volna őket.

    Viszont tény, hogy mi, az ön olvasói, tisztelői sokat veszítettünk volna, ha nem lát napvilágot a Krisztus katonái. Például azért, mert soha nem ismerhetnénk meg a Virágos katona színmű- vagy a Latroknak is játszott filmforgatókönyv-változatát.

    Nem árulok zsákbamacskát: egyik sem fogott meg annyira mint az alapmű. De így utólag, elolvasva azt mondom, sajnáltam volna kihagyni, mert ahogy Kurcz Ádám is írja az egyébként roppant érdekes Szerkesztői szó-ban: ön nem csupán dramatizálta a regényeit, hanem át is szerkesztette őket. Vélhetőn a más műfaji keretek miatt is.

    S ha már a szerkesztő ismételten szóba került, elmondom, az önnel, Gion Nándorral való munkálkodása nem egyszeri történet. Például már könyveket is írt önről. Társszerzőként az ő munkája a Gion Nándor-album is. De nem ez az egy szem könyv dicséri a szerkesztő urat. A másik címe: Gion Nándor művei és műhelytitkai. (Még nem volt szerencsém hozzá, de szerepel a terveim között.) 

    Egy cikk a könyvek bemutatójáról: itt. A cikk elején ott van a könyveinek a fotója. Mit szól, Gion úr, gondolta volna, hogy valaki ennyire értékelni fogja az ön írásait és ennyire szívügyének tekinti, hogy a műveit minél többen megismerjék? S hogy nemcsak az ön könyvei, hanem az önről szólók is érdeklik az embereket? 

    A kötetének a tartalma annyira szerteágazó, annyira sok minden került bele, hogy nagyon nehéz összegezve értékelni, milyen is a könyv. Jó. Nagyon jó. Nagyon sok. Néha túl sok. És mégis kiváltja a mégmégmég-érzést. Kurcz Ádám az ön életét vette alapul és annak a kronológiája szerint állította össze az írások sorrendjét. S mivel, már tudjuk, ön jóformán bármit írt, a megtörtént valóságra volt reflexió. Hm, ez a mondat nem sokat mondott, persze, hogy az, persze, hogy valóság-reflexió. Mint minden írónak. Arra gondoltam, hogy mindaz, amiről ír, komoly önéletrajzi háttérrel rendelkezik. Na, így már jobb. 

    Szóval a kötetben van minden: visszaemlékezés, novella, rádiójáték, színmű, film- és tévéjáték-forgatókönyv, hangjáték, irodalmi forgatókönyv. Két komolyabb blikkem volt Önt olvasva. Az egyik nem pozitív. Tudom én, kedves Nándor, hogy a labdaszedegetőnek nem tiszte a meccs értékelése, hogy az outsider nem bennfentes, és eszembe sincsen azt mondani, hogy bármit is értek az irodalomhoz, én csak egy olvasó vagyok, aki mondja a magáét. Ezért amit mondok, semmiképpen nem kritika. Még csak nem is recenzió. Csupán vélemény. Lássuk hát!

    1. Több olyan írás volt a könyvben, amelyik úgy ért véget, hogy nem ért véget számomra, csak befejeződött. Egyszer csak. Mintegy. De úgy, hogy lapoztam volna tovább, hogy akkor... és erre nem volt tovább. Nem mondom, Gion úr, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy minden történet minden szála legyen elvarrva. Mert nem kell, hogy így legyen. De több alkalommal csak néztem, hogy ööö... izé... most akkor? Merre hány méter? És ez most így miért? 
    2. Akkor most a másik blikkemről. Ezt most nagyon nehezen tudom megfogalmazni, mert félreérthető. Tudja, kedves Nándor, vannak könyvek, nem túl sok, sőt, nagyon kevés, aminek az olvasása közben valamiféle áhítat fog el. Nem azért, mert a könyv vallásos vagy metafizikus, és azért sem, mert nagy eszméket fogalmaz meg. Mert egyiket sem teszi. Hanem mert valami olyan lélekmélyi dolgokat bizget meg apró dolgokkal, minek következtében, hogyan is énekelte Zorán: „valahol mélyen a szívemben” mozdulnak meg az érzések . Amiért, ugye, „irigyen tisztelek költőt és festőt, ki helyettem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben”. S Gion úr, irigyen tisztelem önt is ezért. De nem azzal a sárgával, ami a másik ember ellen hergel, hanem a tisztelet irigységével. Tudja, amikor az ember gyereke, ha lapozni kényszerül, még azt is ájtatosan teszi. Nem, nem Istenről szól ez az áhítat, ez az ájtatosság, hanem a melengető emberinek, a szépségnek, a jóságnak. De még ebből sem annak a manapság oly divatos plakátszerű, megmondomafrankótnak, hanem azoknak a kicsi, finom, pasztell finomságoknak, amikor semmi nincsen arcba ordítva, szembe túlmagyarázva, hanem csak úgy megérezzük, hogy a kicsi eseményekben is óriási dolgok somolyognak, simogatnak, vezetnek és utat mutatnak. Nem tudom érthető-e? Újra Dusán szövege jut eszembe: „Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá, s annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el...”. Hát így valahogy ebben az esetben is. Ugye, kedves Nándor? 

     

    Megtehetném, hogy írok mindenről, ami ebben a könyvben van. Vége-hossza nem lenne. Így sem rövid ez a bejegyzés. Végig senki el nem olvasná manapság, amikor az emberek címekre reagálnak a tartalom helyett és képeket nézegetnek az olvasás helyett. Még az is hosszú lenne, ha csak azokról írnék, amelyek megfogtak, amik igazán megragadták a figyelmemet. Ezért nem is teszem. Aki olvasott már öntől valamit, azt érdekelni fogja a könyv.

    Már csak azért is, mert van benne ismeretlen Gion is: amikor például a délszláv-háborúról ír olyan történetet, hogy futkározik az ember hátán a hideg, és iszonyodva mozdul benne mégis az empátia a kiirtott családú, sorozatgyilkossá váló Balla János iránt a Fülek és fejek-ben. Ez az írás számomra valami más Gion volt, de mégis Gion. Ahogyan a kötet számomra legjobb írása is, a Szivárvány Harcosa Budapesten is. Szokatlan volt öntől a krimiszerűség is, a sziporkázó humor is (többször hangosan felröhögtem, pedig, ahogy annak lennie kell, a tömegközlekedésen olvastam) és az a nehezen megfogalmazható árnyaltság, ahogy az önmagáról mintázott hős kapcsolatit bemutatja. S nem tudom, melyik a fontosabb ebben a forgatókönyvben: a vallomás vagy a kapcsolatok? Ugyanis annyira önvallomás, hogy hiába is hívják a főhőst M. Holló Jánosnak, mégis van könyve, amiben egy Golgota stációiról ír, és az egyik van egy katona, akinek sárga virág van a mellén (aki nem olvasta, vö. Virágos katona). A főhős kapcsolatai viszont elképesztők: kurvák, bérgyilkos, forradalmárok, maffiózók, rendőrök... Vajon ez is önéletrajz? A szerkesztő azt mondja, ez a legkitárulkozóbb darabja. A cselekmény nem is annyira fontos (ez nem azt jelenti, hogy nincsen, nagyon is van), hanem ahogyan mondtam, a kapcsolatok finomságai, ellentmondásai, intenzitása, amelyekből kirajzolódik az egész dél-szláv tragédia, de mindennapi ellentmondásaiban, és hm, mi is a jó szó, szép pillanataiban. 

    Akit pedig eddig is hidegen hagytak az írásai, kedves Nándor, az majdnem  biztos nem ezáltal a kötet által szeret bele a művészetébe. Ahogy fentebb említettem, ez a könyv nem is arra való. De mégis csak egy nagyon jó kötet. Függetlenül attól, hogy ön nyomdába engedte-e volna. Szóval részemről nagy köszönet a szerkesztőnek, a szerkesztő munkatársainak és a kiadóknak! 

     

    Kalota Művészeti Alapítvány / Napkút, Budapest, 2020, 800 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638874

    4/5

    (2020 március)

    Elolvasom
    Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót (Életmű / 7.)

    Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót (Életmű / 7.)

    Drámai művek, filmvázlatok, reflexiók – vagyis amit még a sublód alól ki lehetett söpörni

    (Csak a rend kedvéért mondom: megint önismétlés következik.)
    – Morzsám, tényleg nem ismered Giont? Ezt el kellene olvasnod! 
    – Hallottam már róla, de nem olvastam még semmit tőle. Csináltak filmet is az egyik könyvéből, a Sortűz egy fekete bivalyért címűből. 
    – Jó, de ezt olvasd el! Tetszeni fog!
    Valamiért nem haraptam rá azonnal. Szerelmetesfeleségtársam vissza is vitte a könyvtárba a Virágos katona című kötetet. Abban a kiadásban Gion tetralógiájának csak az első két kötete volt benne. Amikor rászántam magamat, jobbára inkább SzFT iránti szerelemtől, mintsem igazi kíváncsiságtól vezérelve, én egy másik kiadást vettem ki, azt amelyikben a sorozat összes darabja benne van. Ki tudja mi okból, de valahogy fanyalogva lapoztam fel az első oldalt. A másodiknál már múlt a fanyalgásom. A harmadiknál eltűnt, úgy a tizedik környékén már elkaptam a fonalat, és bizonyos voltam benne, hogy gyönyörű párom valami csodát talált. 

    Az érdekes az, hogy valami titokzatos, magyarázhatatlan és érthetetlen oknál fogva ő azóta sem olvasott Giont. Én meg a novelláin kívül már mindent, ami az életmű sorozatban megjelent. Mondjuk igaz, hogy a közeli ismerőseimmel ellentétben én mindig képes voltam az ilyesfajta szélsőségekre. De Giont azért olvasok, mert megérdemli. S a Latroknak óta minden könyvét beszereztem. Azt meg én érdemlem meg. Vagy ha nem is, Giont olvasni , Giont kell olvasni. 

    S akkor most a Kalota Művészeti Alapítványnak és a Napkút Kiadónak köszönhetőn itt az új Gion kötet. A Kiadónak személyesen is köszönettel tartozom a recenziós példányért!

    A Napkút Kiadóval barterezünk egymással. Egyszer elküldtem nekik egy általuk kiadott könyvről írt értékelésemet. Mire pár nap múlva jött egy levél, hogy ajánlhatnak-e még néhány könyvet a repertoárjukból. Voltam olyan pofátlan, hogy megkértem őket, hadd válasszak inkább én. Hagyták. Akkoriban jelent meg a Gion életmű előző kötete, voltam oly' bátor, abból is kértem egy példányt. Megkaptam azt is. Megírtam az összes nekem elküldött könyvről a magamét.

    Aztán jött a vírus, vele meg a kiadóval való kommunikációba a csönd. Részemről már úgy gondoltam, hogy véget ért a vírus-mizéria előtt legalábbis számomra egészen biztosan még gyümölcsöző kooperációnk. Erre mi történt? Pár napja megkerestek, hol is akadtunk el, igényt tartok-e még a kialakult kapcsolatra? Hát hogy a viharba ne tartanék igényt? S hogy örömmel értesítenek, tudva, hogy mennyire becsülöm Gion Nándor írásait, hogy megjelent egy új kötete, küldhetnek-e belőle? (Csak csendben, halkan mondom, éppen ott tartottam, hogy rendelek belőle egy példányt, mert kevés könyvet veszek, nem férnek el, de Gion az Gion, ugye.) Hát „nagy nehezen” rábólintottam, kegyes, királyi csuklómozdulattal beleegyeztem. (Nem ám: nagyon hálásan megköszöntem a velem levelező hölgynek, hurrá, hurrá, hurrá!)

    Gion Nándor 2002-ben sajnos elhunyt. Így bármi jelenik meg az ő tollából, az valaminek az újra kiadása vagy pedig az innen-onnan, a padlásról lesepert, az arrébb tolt sublód alól kivirító példány. Vagy pedig a szorgos szerkesztői munkák során előbogarászott, eddig bújdokló írások. Azt, hogy Gion vajon ki akarta volna adni, nem biztos, csak esélyes. Viszont az ilyen írások színvonaláról azért nekem mindig a nagy együttesek B-sides-lemezei jutnak eszembe: persze, az ő műveik, persze megjelentették, persze, ők játszották fel, de valamiért egyik soralbumra sem kerültek fel, csak olyan futottak még dalok, kislemezre valók, amik nem nőttek akkorára, hogy a nagylemezre ráférjenek (ha ez manapság még értelmezhető egyáltalán valakinek). Ami rengeteg esetben persze ostobaság. Kapásból az LGT fából vaskarika dupla kislemeze jutott eszembe, négy olyan dallal mint a Miénk ez a cirkuszaz Annyi mindent nem szerettem még, a Veled, csak veled és a Pokolba már a szép szavakkal. Az Annyi mindent... soha nem szerettem, de a másik három dal, no, az nagyon-nagyon dal! Hiába kislemezen jelent meg. Tény azonban, hogy a kislemezek B-oldalára általában a futottak még dalok kerültek. Érted, mire akarok kilukadni? 

    2002 óta tizennyolc év telt el. Az életmű-sorozat utolsó három kötete fennmaradt írásokat tartalmaz, amelyeket nem a szerző rendezett sajtó alá. Naplók, interjúk, filmvázlatok, reflexiók, kisebb prózai írások, hangjátékok, mondom, ami a sublód alatt maradt. (Halkan súgom, hogy ebben a kötetben van egy érdekes, jó hír: a kiadó még három kötetet tervez: ismertetők, kritikák, ajánlások, fordítások, átdolgozások, cikkek, nyilatkozatok, interjúk, alkalmi beszédek, mások Gion-dramatizálásai. Te is tapsikolsz már?)

    Az első posztumusz kötet szerkesztője Gerold László volt, a két utóbbié Kurcz Ádám István. Ez utóbbi egy alaposnak tűnő monográfiát is írt Gion Nándorról. Azért mondom, hogy tűnő, mert még nem olvastam, de a kiadónak köszönhetőn már az is itt vár az olvasásomra. 

    Van-e értelme az ilyen „újrahasznosításoknak”? Nem túlzás, hogy a tíz kötetesre tervezett életmű-sorozatból mindössze az első négy kötet tartalmazza a szerző eredetileg is kiadásra szánt írásait? Vajon a Gion írásait nagyon szerető keveseken kívül találnak-e olvasót ezek a szecskákból összeállított kötetek? Nem túl tapintatos a kérdés, elismerem, de úgy vélem, teljesen jogos. 

    Magától értetődő, hogy nem ezek a kötetek nem lesznek az év könyvei, és nem ezek tartják el önmagukban évekig  kiadót. (Ahogy például Kurt Vonnegut neve alatt megjelent, hasonló összeállítások sem voltak az év könyvei. Sőt, volt, amelyik teljesen érdektelenre sikerült.) Ennek oka magától értetődő, vélem, magyarázni sem kell. Más kérdés azonban, hogy a rókáról még egy bőrt-elven túl, milyen irodalmi és élvezeti értéket jelentenek ezek a kötetek? Az irodalomtörténeti értékükről nincsen vita, de a megközelítésem egyáltalán nem szakmai, hanem szigorúan mindennapi olvasói. 

    Nos, a véleményem szerint a baj ott van, hogy Gion Nándor sajnos nem ELÉGGÉ ismert író. Hiába az egyik legjobb magyar író, hiába az egyik leghíresebb, hiába az egyik legélvezetesebb nyelvezetű, hiába misztikus egy kicsit, hiába realista, hiába, hiába, sajnos nem ismerik annyian mint amennyire megérdemelné, hogy ismerjék. Nincs benne a köztudatban. Az persze adott, hogy a legjobb regényei, írásai azok, amelyek még életében megjelentek. Nincs vita. 

    Azzal sincsen baj, hogy ezek a posztumusz, sublód-alóli könyvek még akkora érdeklődésre sem tarthatnak számot mint a nagy művei. 

    *

    Ám itt jön egy hatalmas 

    DE.

    Hidd el nekem, annak ellenére, hogy rendben van minden, amit fentebb írtam, és annak ellenére, hogy ezek a kötetek, persze, „újrahasznosítások”, mert irodalmi forgatókönyvek, filmforgatókönyvek, szinopszisok, rövid magyarázatok, amik jobbára csak az eredeti anyagok ismeretében érdekesek, vannak a dologban egy nagyon komoly mégis-faktor! Mondom: jobbára az eredeti anyagok ismeretében érdekesek. De itt jön az előbbi nagy DE érelme és jelentősége.

    Két anyag a „jobbára” ellenére is teljesen lenyűgözött. Azért „ellenére”, mert az adaptációk végső soron teljes értékűek, hiszen az eredeti anyag valamilyen más formában történő újraértelmezései, nem pedig prototípusai vagy csonkolásai

    Az egyik Gion főművének, a Latroknak is játszott sorozat második kötetének, a Rózsaméz-nek egy hangjáték-verziója. Ami akár unalmas is lehetne, hiszen az előző kötetben, a Krisztus katonái a Görbe utcából címűben is volt már adaptációja a tetralógia első kötetének, a Virágos katoná-nak, majd az első két kötetnek (Virágos katona, Rózsaméz) is, amely Latroknak is játszott címmel jelent meg (ahogy aztán, a harmadik kötet megjelenése után a trilógia, majd az életmű sorozat első részeként a tetralógia is; van itt kavarodás, kérem!). Ebben a kötetben meg az első nagyobb egység a Kitalált és igaz szenttamási történetek az 1920-as és '30-as évekből. Vagyis a Rózsaméz adaptációjáról van szó, ahogy mondtam, ezúttal hangjátékként. Pontosabban a hangjáték szövegkönyvének a formájában. A róka sokadik bőre, mondhatnók. Ám sokkal inkább arról van szó, hogy jó néhány pompásan megformált alak szomorú és izgalmas, megható és döbbenetes történetek a regényformája annyira jól sikerült, hogy az más „plattformokra” is kívánkozik. És a más plattformok nyersanyaga is annyira élvezetes, hogy nagyon könnyű beléjük feledkezni. Ezzel a hangjáték adaptációval is ez történt. 

    A történetben tulajdonképpen semmi új nincsen, nem is azért született meg. Ez valóban egy más felhasználásra készült adaptáció. Gion szereti az alakjait, de különösen szereti a főhős Gallai Istvánt, az életet és az embereket önmagukért szerető, kicsit élhetetlen, idealista és mégis minden porcikájában realista citerást, de ugyanúgy szereti Gallai feleségét, Rézit és a lótolvaj, rablógyilkos Török Ádámot is, Gallai legjobb barátját. A hangjáték mindent pompásan hoz, amit a regény adott. Gion mindenkori mondanivalójában is nagy hangsúly van a különböző nemzetek együttélésén. Ez minden bizonnyal vajdasági magyarságából, a Délvidék sajátosságából fakad. Nem részre hajló, csak reális. Minden nációval szemben. Gallai István valószínűleg azért volt a kedvenc alakja, mert a főhős életszemléletet megegyezett az íróéval. (Számomra hatalmas döbbenet volt, amikor a tetralógia elolvasása után évekkel megtudtam, hogy Gion alakjai, helyszínei teljesen valós alakok és helyszínek, a szereplők közül soknak még ma is ott van a sírja Szenttamáson.)

    A másik lenyűgöző alkotás A vád című filmforgatókönyv, amelyet a szerző Sára Sándorral filmesített meg. A történet a második világháború végén játszódik, amikor a szovjet hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A cselekmény egy tanyán kezdődik:  két szovjet katona érkezik, akik visszaélve erőfölényükkel, szemet vetnek a tanyán élő magyar család lánygyerekeire. Nem árulok el többet. Remegett a kezem olvasás közben. 

    Mivel ez a film is meglepetés volt a számomra, az jutott eszembe, hogy érdemes lenne összeállítani egy Gin- filmográfiát, illetve egyéb, elkészült adaptációk listáját, s ha van, akkor internetes elérhetőségükkel egyetemben. Vélem, nem csupán engem érdekelne. Szerkesztő úr? 

    A Gion-életmű utolsó két kötetben több átfedés van. Nem szövegazonosság, hanem ami a különböző adaptációs formák alapanyagát illeti: ugyanannak a műnek a különféle változatai. Ahogy említette, például a tetralógia ilyen-olyan verziói is fedik egymást. De nem csupán ezek. Nem sorolom fel mindet. Nem tudom, a kéziratok meglelésének kronológiája kényszerítette-e a szerkesztőt, hogy két különböző kötetbe „szórja” az azonos témákat, vagy más szerkesztési elvek vezérelték, hogy ezek ne egy kötetben, egymás után jelenjenek meg. De rövid töprengés után úgy döntöttem, jobb ez így: egy-egy téma az ismétlődés miatt nem válik unalmassá. 

    Gion Nándor szülőháza mai rendeltetése szerint a Gion Nándor Emlékház Szenttamáson

    Összegzésül a kötetről: hiába van arról szó, hogy egy életmű konténeréből összegyűjtött írásokról van szó, véleményem szerint egy jól sikerült, jól tematikázott kötetről van szó, amely felkeltheti nem csupán a Gion írásait különösen kedvelők, hanem azok figyelmét is, akik nem annyira ismerik a munkásságát. Mert ahogyan a monográfiája előszavában írta Kurcz Ádám István:

    Gion Nándor célul tűzte maga elé, hogy legalább olyan izgalmasan írjon, mint amilyen izgalmasak azok a betyártörténetek voltak, amelyek miatt ő megszerette az olvasást. Ez sikerült is neki, de Gion nemcsak ezért izgalmas író. Hanem azért is, mert művei a magas irodalomhoz tartoznak, és nagyon sok szinten értelmezhetők: minden- kinek tartogatnak valamit.
    (Gion Nándor művei és műhelytitkai)

    Hát bizony, így valahogy! 

    Napkút, Budapest, 2020, 552 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632639581

    8/10

    2020 október vége, november eleje, Mindszentek napja körül; egyre több temetőbe kell járnom: Gion Nándor a Farkasrétiben nyugszik

    Elolvasom
    Világhírű író, kétszáz márkával
    Szerző

    Világhírű író, kétszáz márkával

    PÉCSI GYÖRGYI

    Gyermekkori eszménye a ponyvairodalom volt, majd Szerb Antal prózája nyűgözte le. Ez utóbbiról mondta: „Élvezettel olvastam őket… és azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy a tehetséges íróember nagyon komoly dolgokról is írhat olvasmányosan, könnyedén és szellemesen.” Az irodalomtörténet-írás legközelebbi világirodalmi rokonának García Márquez mágikus realizmusát tekinti. Maga Gion „dúsított realizmusnak” nevezte írói módszerét, olyannak, amely nagyon is a valóságos világból nő ki, de kicsit „megemelve”.

    A gioni életmű világának középpontja a vajdasági Szenttamás, soknemzetiségű – magyar, sváb, szerb, zsidó, bosnyák, bunyevác – hétköznapi embereivel, ideje pedig a teljes (bővített) XX. század: a századelőtől az író korai haláláig (1941–2002). Az idővonalat kissé kizökkenti az 1993-as esztendő, Gion ekkor telepedett át Budapestre. S hogy miért is „emelte meg” kissé a valóságot, az már a kezdetektől átdereng írásain, ám az utolsó évtized prózájában sokkolóan nyilvánvaló lesz: egyre durvább, nyersebb-brutálisabb az a valóság, amelytől nem elrettenteni akarja az olvasót, hanem tanúskodni róla (olvasmányosan, látszólagos könnyedséggel, szellemességgel), és megszerettetni ezeket a fájdalomba-szépségbe-tragédiába forduló bácskai sorsokat.

    Amikor megjelent Gion pesti novellákat tartalmazó posztumusz kötete (Mit jelent a tök alsó?, 2004), gyanítottuk, hogy további kéziratok is előkerülhetnek, de ennyire hatalmas  életműre aligha számítottunk. 2007 és 2012 között a Noran Kiadó öt vaskos kötetben jelentette meg az összegyűjtött munkákat, most pedig, a sorozat folytatásaként, Gion kiadatlan prózai és drámai írásaiból nyolcszáz oldalas kötetet adott közre a Napkút Kiadó, Kurcz Ádám szerkesztésében. (Ígéret szerint lesz még hetedik is.) Ez a mostani, amely naplórészletek, visszaemlékezések mellett főleg hangjátékokat, színpadi műveket, filmforgatókönyveket tartalmaz, teljes keresztmetszetet ad Gion életéről és írói pályájáról. Most, hogy együtt olvashatjuk drámai formába átírt fő műveit, a Virágos katonát meg a Latroknak is játszott című regényét, és az elbeszélések hangjáték- vagy filmforgatókönyv-adaptációit, különösen látszik, hogy Gion mennyire saját világot, saját univerzumot teremtett. A gioni elbeszélésekben kezdetektől gyakori, hogy vissza-visszatérnek a hősök, ismétlődnek a figurák, a helyszínek, az utolsó korszak színpadi műveiben, hangjátékaiban azonban még feltűnőbb a szereplők átvándorlása. Kitüntetett szerepet kap például a regényíró M. Holló János, az Izsakhár (1994) című regény narrátor főhőse – Gion legihletettebb alteregója –, ezúttal a Szivárvány harcosa Budapesten terjedelmes hangjátékban, ahogy régi és új elbeszéléseinek más hősei is, mintegy jelezve: valamennyien egyetlen organikus, többé-kevésbé zárt, félzárt közösség részei.

    Gion leginkább a Latroknak is játszott tetralógia ragyogó elbeszéléskötetei (Angyali vigasság, Mint a felszabadítók) és A kárókatonák még nem jöttek vissza című, méltán klasszikussá lett ifjúsági regény írójaként ismert. Ezek a (részben még Jugoszláviában született) művek közvetlenül kapcsolódnak a szenttamási világhoz. 93-as áttelepedése után egyrészt folytatta ezt a tematikát. Megírta a tetralógia harmadik darabját, az Ez a nap a miénk címűt, benne az 1945-ös hideg napokat, a partizánok bosszúhadjáratát (ahogy említette, Jugoszláviában nem akarta olyan virágnyelven megírni, amit vártak tőle), és záródarabját, az előzőekhez képest fáradtabb Aranyat talált címűt, amelynek cselekménye már részben az 50-es évek Magyarországán folytatódik. Másrészt – kevésbé ismert tény – nagyon izgalmas fordulatot vett pályája. Nem a múltértelmezés felé fordult, elmagyarázni a magyarországi naiv olvasónak a jugoszlávizmust, a jóléttel fedett diktatúrát és a népek békétlen egymás mellett élését – mint nem egy határon túlról áttelepült író is tette –, hanem úgy mesélt a jelen idejű világról, hogy tulajdonképpen a dolgok, folyamatok logikáját követte. Újabb alkotói korszakához a 90-es évek egymást követő négy, népirtásokkal, európai szemmel nehezen értelmezhető vérbosszúkkal súlyosbított délszláv belháborúja szolgált bőséges munícióval.

    Gion továbbra is a szülőföldjéről írt – a kibővített szülőföldről, a délszláv háborúk következményeiről, amelynek hadura szétszórta népét a nagyvilágba és Budapestre. Hősei követték az írót a magyar fővárosba, szó szerint utána jöttek az Ibrahimok, Juszufok, Szelimek, Teofilok, a macedónok, a koszovói albánok, Szarajevó ostromából menekült bosnyákok, csempészek, ügyeskedők, szerencselovagok, meg Leonyid, a kitüntetett szerepű ukrán bérgyilkos. Ők mind M. Holló Jánosnál, a magyar írószövetség választmányi tagjánál, mint budapesti kontaktszemélynél kötnek ki. M. H. J. – állítja magáról, hogy világhírű író (tényleg az!), legalább kétszázan ismerik, sok pénzt keres, már legalább kétszáz eurót félretett – korántsem a társadalom elitje, pláne nem a „nemzet lelkiismerete”: éppúgy a periféria része, mint a strichelő egyetemista lány vagy a pisztollyal hadonászó bosnyák kamasz. A kései „pesti” írások a régi ország és szülőföld átszivárgó marginális alakjai mellett a budapesti peremlét látleletei is, a kőbányai kocsmák világáé, meg a budai villáké – persze, nem a konszolidált nagypolgároké, hanem a maffiózóké, feketegalléros bűnözőké. Írásainak tárgya tehát a soknemzetiségű Bácska után a soknemzetiségű, balkániasodó Budapest lett. Az a multikulturális periféria, ahová az író hazatalált.

    E mostani kötet legmegrázóbb írásainak témája a régi Jugoszlávia társadalmának szenvtelen könyörtelenségbe, közönybe, nihilizmusba forduló szétesése. A Fülek és fejek például egy el nem készült film irodalmi forgatókönyve, fő színhelye az ostromlott Szarajevó, amint éppen fölszámolja multikultiságát. Balla, a főhős magyar etnikumú újságíró, ugyanakkor embercsempész, csakhogy szerb feleségének és két gyereküknek egyik éjjel elvágják a torkát. Nappal hírlapot ír, éjszakánként portyázik, elvágja – szerb és bosnyák – katonák torkát. Végül helyismerete miatt egy nemzetközi delegáció tagjaként Budapesten köt ki. Igen, ennyi brutalitáshoz nem árt dúsítani a realizmust, ha nem is humorral, legalább kesernyés, talányos iróniával. Mint teszi a Málnaszedő gyógyulásában Irmai József, rezignáltan megjegyezve fia összeroppanásáról: „Háborús hős. Hőstetteiért most éppen jutalomszabadságot kapott. Valamelyik szép város romjai közül jött, maga is derekasan segédkezett a romok megteremtésében.”

    Benne voltak a tévében. In. Magyar Hang. 2020. szeptember 18.
    Elolvasom
    Új könyvsorozatot mutatnak be Budapesten.

    ÚJ KÖNYVSOROZATOT MUTATNAK BE BUDAPESTEN

    Egy új sorozat, a Rádiusz Könyvek első hat kötetének bemutatóját tartják a magyar kultúra napján, január 22-én Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

    Rádiusz Könyvek olyan életműveknek és a szerzőikről szóló monográfiáknak ad otthont, amelyek átfogó erejűnek bizonyultak a magyar irodalomban. Az emberi és a nemzeti lét meghatározó kérdésein gondolkodó lírai, epikai, drámai, esszéírói és műelemző munkákat tárják a kötetek az olvasók elé. A Rádiusz Könyvek a Magyar Napló Kiadó gondozásában jelentek meg - közölték a szervezők az MTI-vel.

    Az összegzés szerint az eseményen Páskándi Géza, Gion Nándor, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Ratkó József és Cseke Péter műveit mutatják be. Mint írják, Erős Kingának, a Magyar Írószövetség elnökének köszöntőjével indul a magyar kultúra napján tartandó könyvbemutató szerdán a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

    A rendezvényen Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a Magyar Napló Kiadó irodalmi vezetője, a sorozat névadója és szerkesztője tart megnyitó beszédet. A könyvbemutató előadói között van Árkossy István festőművész, grafikus, a sorozat arculatának szerkesztője; Bertha Zoltán irodalomtörténész; Széles Klára irodalomtörténész; Cseke Péter irodalomtörténész; Babosi László könyvtáros, bibliográfus, történész; Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő; Kurcz Ádám István irodalomtörténész, nyelvész, történész. Közreműködik Tallián Mariann és Lázár Balázs színművész.

    Elolvasom
    Könyv könyv mellett: Tarzan Szenttamáson és a 92. Ünnepi Könyvhéten
    Szerző

    KÖNYV KÖNYV MELLETT: Tarzan Szenttamáson és a 92. Ünnepi Könyvhéten

    Gion Nándor nagyfőnökünk volt Jugoszlávia szétesése előtt az Újvidéki Rádióban. Rajtam, Balkanacon kívül Sebők Zoltáné és Fenyvesi Ottóé az előtte szétvert Új Symposion folyóirat ún. harmadik nemzedékéből. Utóbbi ugyan, akárcsak valamikor előtte Szkopál Béla, inkább a lemezeket lovagolta, Sebők a képzőművészet új ágaival és a kapcsolódó filozófiákkal volt elfoglalva, én meg igyekeztem mindenhez érteni az ezzel járó súlyos fogyatékosságokkal együtt. Jó, én inkább az irodalom, majd a film, végül a színház felségvizeire hajóztam, ami végül is nem kis feladat, de itt ebben az egészben tkp. Gion a lényeg. Meg már nem is a rég elcsépelt Symposion-sztori.

    Szerintem – egy hevenyészett skicc fő vonalaival megragadva – Gion szigorú, ugyanakkor igazságos vezér volt. Ugyanakkor nehézségei támadtak az embernek, ha a hangulatát szerette volna éppenséggel eltalálni/kitalálni. Mert ugye, ha szem a lélek tükre, Nándornál ebbe a tükörbe többnyire szinte lehetetlen volt jól belenézni az állandóan hordott, többé-kevésbé sötétítő szemüvege miatt. Úgy tűnt, még az ágyban se veszi le, persze ennek nem is illett volna utánajárni. Szerette a Vinjakot, nem tagadta. Nyílt titoknak számított, hogy mindig van belőle rapidmód illanó anyagként a rádiós szerkótárában. Azt állították többen is, hogy egyszer azt találta mondani a munkatársaknak, hogy amit ő főnökként délelőtt tizenegy után mond, azt már ne vegyék készpénznek, pláne parancsnak, vessék szigorú revízió alá. Másnap tizenegyig nem fog haragudni érte, aztán jöhet a vihar megint. Nem volt egyébként tragikus alkat, pedig – ezt is mesélték – nagy szerencsétlenség érte. Első felesége apró gyermekükkel a karjában beleesett a fürdőszobaajtó üvegébe. A csemete túlélte, az asszony viszont nem. Egyik kötetét Gion Nándor az elveszített párjának dedikálta.

    Hogy mikor írt? Bizonyára főként éjszaka. Radics Viktória „bajtársnőnk” a tanú rá, hogy ez így volt. Pesten, ahol lakott, a Kőrösi Csoma sétányon, arra lett figyelmes Riánk, hogy minden áldott éjszaka valaki hajnalig égeti szemközt a lámpát a dolgozóasztalán. (A sejtelmes csipkefüggöny mögött.) Csakhamar kiderült, puszta véletlenségből hát, hogy új keletű szomszédok Gionnal. Mi ketten pedig egy ideig – amikor már rég átjöttünk volt – a Magyar Rádióhoz közeli Építész Klubban randevúztunk. Ott mesélte el a Kossuth Rádió számára készülő nagyinterjúban Nándor a szülőhelyéhez, Szenttamáshoz fűződő ambivalens viszonyát, ahol Tarzan-filmeket néztek a moziban, utána verekedtek a szerbekkel, vagy éppen nem-szerbekkel, ahogy jött, de mindenképp mindenki Tarzan szeretett volna lenni, még ha többen csak Tarzan majmáig vitték is utóbb. Elmondta még ugyanott, hogy iparos suliba járt, ahol nem nagy hangsúlyt fektettek az irodalomra, ezért ő önerőből fedezte fel Jókait, akire aztán mindig is felnézett. – Sajnos, ez az interjú Gion Nándor 2002-ben bekövetkezett halála miatt örökre torzóban maradt, pedig még bőven lett volna mit átbeszélni.

    Különben B. A. Balkanacnak úgy tűnik, hogy Nagyfőnök Nándor szerette egykor, ha épp ő, B. A. (Balkanac) megy el a különféle könyvkiállításokra, foglalkozik a könyvkiadással meg ilyesmikkel, csupán egy határozott kikötése volt neki. Mégpedig az, hogy minden jelentésben benne kell lennie annak, hogy KÖNYV KÖNYV MELLETT. – Így akkor vegyük úgy, hogy a feladat eme kötelező része ezen a helyen is megvan, kipipálódott. Ellenben hogy itt Gion-könyv van Gion-könyv mellett, az viszont már egy specifikum. A nem csekélyke feladatot a Napkút Kiadó vállalta magára Magyarországon, aminek köszönhetően a postarablók, kárókatonák, kafferbivalyok és a többiek megtalálták magukat egy új, tetszetős szériában, ahogy a teljesen friss életműsorozat hatodik és hetedik része is. Utóbbi kettő teljesen újnak számít. Mindkettő vaskos kiadvány, s az eleddig kötet formájában soha meg nem jelent műveket tartalmazza. Illetve hát mind a Krisztus katonái a Görbe utcából, mind a Keresünk egy jobb hajót c. könyv olyan írások tárháza, amelyeknek különben nehéz lett volna megtalálniuk a helyüket ilyen vastag gyűjteményben, nem utolsósorban ilyen repi keménykötésben, mert ezek drámai művek, amiket így már nem nagyon szeret konzumálni a nagyközönség. Továbbá filmváltozatok, röpke reflexiók, töredékek, nem utolsósorban elfeledett hangjátékok, amilyenekhez foghatót ma már nem hogy nem szeret olvasni, de hallgatni sem a Nagyérdemű. Mindenesetre óriási munka volt mindezt összeszedni. Állítólag az Újvidéki Rádió porosodó-pókhálósodó „kincseskamráját” is teljesen át kellett fésülni.

    A szövegeket szerkesztette, válogatta és gondozta: Kurcz Ádám István. A címlapképek Maurits Ferenc és Benes József munkáinak felhasználásával készültek. Érdemes megjegyeznünk a szerkesztői (utó)szó első részéből a következőt, a mintegy szívhez szóló ajánlót: „Gion Nándor… az egyik legjelentősebb huszadik századi magyar író, több műve még életében kanonizálódott, amit a számos irodalmi díj, a művekből készült fordítások, a színpadi, rádiós és televíziós adaptációk mellett leginkább az általános és középiskolai tananyagba való bekerülése bizonyít”.

    Elolvasom
    Oltakozás? Az meg mi fán terem?

    Oltakozás? Az meg mi fán terem?

    Hogy az oltakozik-kutatás ezekben a hetekben mennyire hot topic, azt a saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor is az ebben a témában írt tanulmányom a maga újszerűnek, áttörést eredményezőnek gondolt megállapításaival mintegy a körmömre égett (győzök oltakozni). Amíg ugyanis a cikk publikálásának mikéntjén merengtem, Stöckert Gábor megtalálta a kulcsot az oltakozik szó történetéhez: megfelelő keresőkifejezésekkel gyakorlatilag az összes fontos és a tudományos közélet számára addig rejtve maradt adat megtalálható az Arcanum Digitális Tudománytár (ADT) adatbázisában.

    Stöckert azonban, bár ugyanazokból a hozzávalókból főzött, nem egészen azokat a következtetéseket vonta le, mint én. Szerinte például, ahogy a címben olvashatjuk: „Semmi baj az oltakozni szóval” – nos, én speciel azt olvastam ki az adatokból, hogy azért van baj! Persze, ahogy a költő mondja: „Az annyi bajnak annyi baja van / Hogy annyi baj legyen.” 

    ÉS PERSZE AZ, HOGY BAJ VAN EGY SZÓVAL, NEM AZT JELENTI, HOGY BE KÉNE TILTANI A HASZNÁLATÁT, VAGY MEG KÉNE BÉLYEGEZNI A HASZNÁLÓJÁT.

    (Nem lehet elégszer elmondani: az oltakozik onnantól, hogy 2020 végétől kezdve elterjedt a magyar nyelvi nyilvánosságban, legitim, használható, szótározandó szónak számít, függetlenül attól, hogy egyes nyelvhasználók – akár politikai indíttatásból – mit gondolnak róla.) Ugyanakkor valamit azoknak is lehet talán mondani, akiknek bántja a fülét. Talán mégsem bennük van a hiba…

    Szótáríró-szerkesztőként sokszor megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon értelmezzük a szövegadatbázisban történő keresés eredményét. Stöckert cikke előtt pár nappal tette ki egy volt kollégám a Facebook-oldalára tablószerűen az ő ADT-s oltakozik-os találatait. Ebből a tablóból – ahogy Stöckert felsorolásából is – úgy tűnik, mintha egy egyenes, egységes életút rajzolódna ki előttünk, kisebb, pár évtizedes fehér foltokkal. Az Arcanum gigakorpuszának méretét, jellegét tekintetbe véve azonban kijelenthetjük: az ennyire szórványosan előforduló szavakkal valami biztosan nem stimmel. 

    Ha a „Krisztusba, az új élet fájába oltakozni” (1892, Sárospataki Lapok) példára gondolunk, egyfelől valóban elmondhatjuk, hogy „no-no! már 129 éve is leírták az oltakozni szót!”, másfelől viszont valószínűleg azóta sem írta le senki ezt a bizonyos oltakozni-t, amellyel egyébként – szemben a védőoltásos oltakozni-val – nyelvtani problémák nincsenek: „fába oltakozni” annyit tesz, mint beoltani magunkat egy fába. A szó hasznosságát, alkalmazhatóságát tekintve viszont már lehetnek bajok: azt is épp elég nehéz elképzelni, hogy levágott kis ágak vagyunk, és magunkat oltjuk bele a fába, de a fa itt ráadásul Krisztus! Ez az oltakozik egy igazi hapax legomenon, egyszeri lelemény: valójában semmi köze ahhoz az oltakozik-hoz, amiről a vita folyik. (Ugyanilyen alkalmi szóalkotás a Határ Győző-féle oltakozik, amelyet több szövegében is használ: ott a „tüzet olt” jelentés párosul a -kozik standardnak mondható visszaható jelentésével: pl. a „sárkánylélek” oltja magát, amikor oltakozik.)

    A TÉMÁBA VÁGÓ, VÉDŐOLTÁSOS OLTAKOZIK-ADATOKRA TEKINTVE AZ LÁTSZIK, HOGY IDŐBEN BRUTÁLISAN SZÉTSZÓRTAK, IZOLÁLTAK, ÉS NEM MELLÉKESEN: HOGY A 19-20. SZÁZADI PÉLDÁKAT EGY KEZÜNKÖN MEG TUDJUK SZÁMOLNI.

    Egy ekkora szövegkorpusznál, amekkora az ADT-é, nem lehet az adatbázis hiányosságaira fogni az adathiányt: ha az Új Idők (1929), a Félegyházi Hírlap (1938) és a szintén kiskunfélegyházi Csonkamagyarország (1941) lapokban azért szerepel a védőoltásos oltakozik, mert egy bevett, elterjedt kifejezés volt, akkor nyoma kellene legyen abban a korabeli hírlap- és folyóiratszöveg-óceánban, amely az ADT-n elérhető. A valóság az, hogy ezek elszigetelt esetek: nem lehet dönteni, hogy csak alkalmi szóalkotásról, esetleg tévesztésről vagy egyéni (széles körben nem elterjedt) szóhasználatról van-e szó. (Az, hogy a ’90-es években még ráadásul egy Amerikai Népszava-beli szórványadatunk is van, közvetetten ugyanezt bizonyítja: ahhoz ugyanis, hogy az amerikai magyarok nyelvébe ténylegesen átkerüljön ez a szó, az kellett volna, hogy a magyar nyelvhasználatban, a magyar írásbeliségben elégszer előforduljon – ez viszont, mint láttuk, nem történt meg.)

    Hogy ettől a néhány, szórványos 20. századi adattól teljesen független a szó új, 21. századi, valódi élete, abban – a korpuszadatok időbeli eloszlása alapján – biztosak lehetünk. Stöckert fölfejti a Fejér megyei szálat (ti. a 2000-es években, eleinte ritkábban, majd később egyre sűrűbben kizárólag a Fejér Megyei Hírlapban találkozhatunk az oltakozik-kal) – rámutatva arra, hogy van kapcsolat ezen adatok és az oltakozik 2020-as, Müller Cecília egykori Fejér megyei tiszti főorvosnak köszönhető elterjedése között. Mégis kicsit mintha el lenne bagatellizálva ez a dolog. 

    MÜLLER UGYANIS EGY OLYAN SZÓT TERJESZTETT EL, AMELYET A JÁRVÁNYÜGYI SZAKEMBEREK, TISZTI FŐORVOSOK 2003 ÉS 2009 KÖZÖTT (LEGALÁBBIS A KORPUSZADATOK TÜKRÉBEN) NEM HASZNÁLTAK SEHOL MÁSHOL, CSAK FEJÉR MEGYÉBEN.

    Esetleg más megyékben is használták volna az orvosok ezt a szót az interjúikban, csak ott a túlbuzgó újságírók kicenzúrázták? Kevéssé valószínű. 2009-ben aztán a H1N1-járvány miatt már máshol is felbukkan a szó: 6-7 évvel 21. századi megjelenése után megindul az országos ismertség felé, a közbeszédbe azonban nem igazán kerül bele a 2010-es években. Éppen ezért, amikor Müller Cecília a nyunyóka-atombomba után ezt a nyelvi tömegpusztító (vagy csoda-, ízlés szerint) fegyverét is beveti, az sokakat teljesen váratlanul ér.

    *

    Az oltakozik nyelvészeti elemzése mindig arról szól: miért tűnik problémásnak, irritálónak, rosszul formáltnak ez a szó – avagy hogyan igazolható szabályos, „helyes” volta. Mindenki analógiákat keres: olyan sok -kozik/-kezik/-közik képzős szavunk van, egy kicsit mindegyik hasonlít az oltakozik-hoz, mégis mi itt a gond? Stöckert a cikkében egészen komoly neveket vonultat föl (Balázs Géza, Minya Károly, Horváth László, Lengyel Klára), akik megvizsgáltak megannyi ilyen képzőjű igét, és találtak hasonlóságokat, de megint mintha a lényeg nem lenne kimondva: 

    AZ OLTAKOZIK FELÉPÍTÉSÉT TEKINTVE – BIZONYOS KIVÉTELEKET LESZÁMÍTVA – IGAZI ELŐZMÉNYEK NÉLKÜL ÁLL: A -KOZIKHOZ OLYAN JELENTÉST, FUNKCIÓT RENDEL, AMI SEMMI ESETRE SEM MONDHATÓ ANALÓGIÁKKAL ALÁTÁMASZTHATÓAN LOGIKUSNAK, PLÁNE NEM PRODUKTÍVNAK

    (vagyis aligha lesz az oltakozik-nak több társa a jövőben). 

    Az oltakozik jelentése ’ beoltatja magát’. Ebben én nem látok semmiféle kölcsönösséget, tehát a kölcsönös igéket, az „álvisszaható”-kat, amelyeket Balázs Géza említ, ki is zárhatjuk szerintem: ölelkezik, szeretkezik és társai. A várakozik, költekezik típusról is teljesen fölösleges beszélni: ezekben a cselekvés folyamata van mintegy elnyújtva, fokozva (költekezik = ’nagy összegeket, sokat költ’, várakozik = ’hosszabb ideig vár’), az oltakozik viszont nem ’hosszan, többször olt’. A bontakozik, csatlakozik, kínálkozik, merítkezik, ígérkezik, ütközik, törülközik stb. igékben hasonló passzivitást vélhetünk fölfedezni, mint az oltakozikban, de ezek visszaható igék: ’bontja magát’, ’csatolja magát’ stb. Ilyen a töltekezik is, amely eredetileg ’táplálkozik’, azaz ’tölti magát’ jelentésű, és átvitt értelemben töltekezve is tkp. magunkat töltjük élményekkel. Szintén ilyen a Mészáros László által említett, nem túl széles körben használt gyógyítkozik: „A beteg kutya koplalás és nyugalom által gyógyítkozik.” Még ha szanatóriumban gyógyítkozunk, akkor sem azon van a hangsúly, hogy valaki más gyógyít minket, hanem mi gyógyítjuk magunkat. (Ezért nem mondtak olyat, hogy „orvoshoz megyek gyógyítkozni”.) Az védőoltásos oltakozik márpedig nem visszaható ige, ugyanis nem ’oltja magát’ a jelentése. 

    A nyiratkozik, méretkezik becsapós. Itt is, mint az oltakozik-nál, más nyírja, más méri azt, akivel ez történik. Csakhogy az alapige nem nyír és mér, hanem nyírat és méret, vagyis ezek is visszaható igék: nyiratkozik = ’nyíratja magát’. Történetileg nézve szerintem idetartozik a temetkezik is, hiszen létrejötte (első adata 1508-as) előtt élt a ’temet’ jelentésű tem ige (a tömtől nyilván nem teljesen függetlenül), amelyből a temet műveltető képzővel jöhetett létre. Így a temetkezik – eredete szerint – éppolyan visszaható ige lehet (’„tem”-eti, vagyis temet-teti magát’), mint a nyiratkozik.

    *

    Úgy tűnik, csak egy valódi analógia marad: a bérmálkozik, amelynek a logikája valóban egyezik az oltakozik-éval: akit bérmálnak/oltanak, az bérmálva/oltva van, bérmálódik/oltódik, bérmáltatik/oltatik. (Minimális az esély, hogy a bérmálkozik esetleg a bérmál tárgyatlan ’bérmálkozik’ jelentésére épülne: „gyóntam, áldoztam, sőt bérmáltam is”, ahogy a Kurcz Ádám exkollégám által figyelmembe ajánlott konfirmálkozik mögött is megbújik egy tárgyatlan konfirmál, de ehhez túl réginek tűnik a bérmálkozik első – az adatbázisokban 250 évig egyedülálló – adata 1583-ból.) Ha viszont a -kozik/-kezik/-közik d-s párját, a közel ugyanolyan funkciókkal bíró -kodik/-kedik/-ködik-et is játékba hozzuk, ott is találunk egy fekete bárányt, ami nincs is olyan messze ettől a bérmálkozik–konfirmálkozik vonaltól: mégpedig a keresztelkedik-et, amely passzív jelentésével (’őt keresztelik’) szintén kilóg a többi, ilyen képzővel alkotott ige közül.

    LEHETSÉGES VOLNA, HOGY AZ OLTAKOZIK RITKASÁGÁT AZ INDOKOLJA, HOGY AZ ANALÓGIÁI, A MINTAKÉPEI EGY SPECIÁLIS NYELVI REGISZTERBŐL, A VALLÁSI NYELVBŐL SZÁRMAZNAK?

    Mindenesetre az eddigiek alapján ezek a szavak nyelvtani értelemben vett rendellenességükkel kis, elkülönülő, egységes csoportot alkotnak. 

    Van egy másik, oltással kapcsolatos kifejezés, amelynél hasonló kapcsolódási pontot lehet fölfedezni a vallási nyelvvel, ez pedig a szintén neologizmusnak, újításnak számító felveszi az oltást. A felvesz igének egyik szótári jelentése sem olyan, amelybe az oltással kapcsolatos történés beilleszthető volna. Van viszont egy ilyen jelentése: ’ magához vesz, részesül benne.’ A szövegkorpuszokból látszik, hogy a felveszi az oltást kifejezés a Vajdaságból jön: első megjelenésétől, 1960-tól az 1980-as évek végéig csak a vajdasági Magyar Szó napilapból vannak rá adatok, és csak 1990 után terjed el a határokon belül (bár sokak számára még ma is idegen). Valószínűleg szerbhorvát nyelvi hatásra, tükörfordításként alakult ki: primiti vakcinu = ’oltást kap’; a primiti egyik jelentése pedig  ’felveszi’ a kereszténységet.

    *

    Azzal, hogy az oltást kap, beoltatja magát, oltva van, olt-ja megkap egy nyelvi elemet (-kozik) a bérmálkozik, konfirmálkozik, keresztelkedik (és ha levesszük a történeti szemüvegünket: töltekezik, temetkezik) igéktől,

    FELVESZI A „CEREMONIÁLIS KÜLSŐSÉGEK KÖZÖTT RÉSZESÜL VALAMIBEN” JELENTÉSMOZZANATOT IS A KISSÉ SÁNTÍTÓ GRAMMATIKAI FUNKCIÓN KÍVÜL.

    Nem állítom, hogy ez tudatosan történt a szóalkotásnál 2003 környékén Fejér megyében a kórházi folyósokon (bár azért megemlítendő, hogy Müller Cecília vallásgyakorló ember), mint ahogy nyilván a nyelvhasználóban sem sejlik föl mindez a tudatosság szintjén, amikor szembejön vele az oltakozik. Mégis, az összefüggések ilyen irányba mutatnak, és nem elképzelhetetlen, hogy a grammatikai rendellenessége mellett ez a szokatlan képzettársítás teszi az oltakozik-ot sokak számára nehezen befogadhatóvá.

    A szerző a Nyelvtudományi Kutatóközpont Lexikológiai Intézetének munkatársa.

    A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

    Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

    Elolvasom
    Krisztus katonái a Görbe utcából egy jobb hajót keresnek
    Szerző

    Krisztus katonái a Görbe utcából egy jobb hajót keresnek

    Szépen sorakoznak könyvespolcomon a ma nyolcvan éve született Gion Nándor (1941–2002) életműkiadásának kötetei. A tízdarabosra tervezett sorozat 6. (Krisztus katonái a Görbe utcából – Drámai és más művek) és 7. (Keresünk egy jobb hajót – Drámai művek, filmvázlatok, reflexiók) kötete, bár a megjelenés dátuma különbözik, fizikailag tavaly vált kézbe foghatóvá, így engedtessék meg nekem, hogy egy írásban szóljak róluk. Terjedelmes recenzióra nincs ugyan lehetőségem, de talán sikerül ráirányítanom a figyelmet a magyar irodalom e sajátos világlátású alkotójának sokoldalú életművére, amelyben a fikció célja mindvégig a valóság kihangsúlyozása.

    A délvidéki író terjedelmes és változatos életművét Füzi László után a 6. kötettől Kurcz Ádám István gondozza. A sorozat első, négy regényt tartalmazó kötetét (Latroknak is játszott) 2007-ben, a másodikat, amelyik szintén négy regényt foglal magába (Börtönről álmodom mostanában) 2008-ban adta ki a Noran Kiadó. Két évet kellett várni a következő, hat „ifjúsági” (az idézőjel nem véletlen) regényt tartalmazó kötet (Az angyali vigasság) megjelenéséig, rá egy évre, 2011-ben elhagyta a nyomdát az összegyűjtött elbeszéléseket tartalmazó 4. kötet (Műfogsor az égből), 2012-ben pedig az életműsorozat 5. része is megjelent, benne naplók, interjúk és más írások (Véres patkányirtás idomított görényekkel) szintén a Noran Libro kiadásában. Könnyű kiszámolni, hogy a kezdeti nagy nekilendülés után hány évet kellett várni az újabb csemegékig. Hogy ennek oka a szerkesztői munka elhúzódása vagy a kiadás nehézségei, ezt most ne firtassuk. Nézzünk inkább bele az igényesen szerkesztett és méltó külcsínben megjelentetett könyvekbe. Bevallom, nem szoktam előre elolvasni a borítók hátoldalán található ajánló sorokat és a fülszöveget sem, viszont utólag szívesen ellenőrzöm magam. Így most is egyet kell értenem a 6. kötet fülszövegének azon részével, mely a művek sorrendjére vonatkozik: „igen tudatos szerkesztői koncepció eredménye: csupa érdekes és olvasmányos darab egyetlen sorozata kétféle – sokszor átfedésben lévő – ívet is leír: általuk végigkövethetjük Gion teljes életrajzi és írói pályáját, egyben pedig alkotói és tematikai korszakait.” Meglátásom szerint ez a sorozat eddigi legerősebb kötete. Pontosan az idézett fülszövegrészlet miatt. Naplórészletek, visszaemlékezések, ifjúkori, pályakezdő művek után az érett korszak drámai művei következnek. Közöttük eddig teljesen ismeretlenek is.

    Ha csak ez a kötet kerül valakinek a kezébe, már olyan átfogó és pontos képet kap a szerzőről, hogy biztosan az őt megillető helyre sorolja Gion Nándort, illetve életművét.

    A 7. kötet – melyet az előzőhöz hasonlóan a Kalota Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó jóvoltából vehetünk kézbe – első alcímének megfele­lően – kitalált és igaz szenttamási történetekkel kezdődik a múlt század második és harmadik évtizedéből, majd délvidéki magyar szemszögből végigköveti az egész XX. századi közép-európai történelmet, és műfaji szempontból drámai műveket, filmvázlatokat és reflexiókat tartalmaz. Íme egy rövid részlet:

    „Lassanként rájöttem, miért táborozik le olyan gyakran nálunk. Az én családomban mindenki magyarul beszélt, az ő családjában nem. A felesége még törte a magyart, a gyerekei már alig-alig, az unokái már egyáltalán nem beszélték az ő anyanyelvét, az egyébként igen vagány magatartású mester viszont soha sem tanult meg igazából szerbül. Saját otthonában makogva beszélt, felesége nyilván többször megmosolyogta, attól tartok, hogy gyermekei és unokái is. Minálunk senki sem mosolygott rajta, mindannyian magyarul társalogtunk, és ő is folyékonyan beszélhetett órákon át.” Ha érdekli önöket, kire emlékezett így Gion Nándor, ha kíváncsiak, hol és miként szőtte bele ezt a figurát a műveibe, megtalálják a választ a kötetben.

    És a tervezett, készülő többi kötet is érdekesnek és tartalmasnak ígérkezik. Előkészületben van az ismertetőket, kritikákat, ajánlásokat, fordításokat és átdolgozásokat tartalmazó 8. (A könyvek néma mesterek), a cikkeket, nyilatkozatokat, interjúkat és alkalmi beszédeket egybegyűjtő 9. (Minden leírt betű hitvallás) és a sorozatot záró 10. (Csak füstölgök és morgolódom) kötet, amelyben azok a művek lesznek olvashatók, amelyeket mások dramatizáltak Giontól.

    Elolvasom
    Kurcz Ádám István: Gion Nándor művei és műhelytitkai avagy vajon miért olvasunk/olvassunk monográfiákat?

    Kurcz Ádám István: Gion Nándor művei és műhelytitkai

    avagy vajon miért olvasunk/olvassunk monográfiákat?

    Jó pár hónapja Göbölyös N. László azt írta nekem a pompás Yes-monográfiát író Vasváry-Tóth Tiborról, hogy amit ő nem tud a Yes együttesről, az nem is történt meg.

    Egy alkotóról tudni valamit, pláne sokat tudni, érdeklődés kérdése. S jobbára a tudás arról szól, hogy kedvelem az alkotó munkáit, legyen zenész, színész, rendező, festő, szobrász vagy író. Vagy bármi más.

    Magát az alkotót szeretni az szerelem vagy rajongás, ami jobbára és végső soron elválik a produktumtól, mert tudjuk, a szerelem, ugyebár, vak. Ebben az esetben nem az alkotás lesz a lényeges, hanem az alkotó személye, kinézete, varázsa. S mert az kedvelem, ezért tetszik az alkotás. A rajongás tökéletesen megakadályozza az alkotás helyes értékelését. A tragédia az, hogy még a helyes pozitív értékelését is, mert leragad annál a ténynél, hogy az alkotótól származik, s azért jó. Vagyis valójában elvész az alkotás igazi értéke, mert az értéke mindössze az alkotó személyében van. 

    Az alkotóról szerzett, kutatott, kapott, kilesett, ellopott bármilyen ismeretnek akkor van értelme, ha az alkotói folyamathoz kötődik. Az alkotók magánélete minden más értelemben tökéletesen indifferens, s csak ebben az értelemben érdekes. 

    Semmi jelentősége nincsen annak, hogy egy rockzenésznek mikor, hol hány orgazmusa volt és kivel, kikkel. Az, hogy kiszáll egy legendás együttesből, mert jön egy nő, és azzal alapít egy másik bandát, az más kérdés. De akkor sem érdekel, hány orgazmusuk volt közösen. Ahhoz, hogy egy zenésznek mikor kije halt meg, semmi közöm. Ha meghalt a gyereke, és abból egy torokszorító, csodálatos dal születik, más kérdés.

    Érzékeltettem a különbséget? 

    Menthetetlen vagyok: engem kicsit sem, egyáltalán és végtelenül nem érdekelnek a celeb-hírek, az intimpistáskodások.

    Aki monográfiát ír, és a monográfia alatt most nem olyan alkotói pályafutás-bemutatást értek, amiből Dunát lehet rekeszteni, a Wikipediáról és egyéb netszerte fellelhető információk szellemtelen, szemtelen összeollózásából összeállított kitudjami, hanem gondos utánajárással, interjúkkal, kutatásokkal, és elsősorban önálló gondolatokra fűzött bemutatása annak, aki a művek mögött áll. Sőt, ha belegondolok, a legjobb monográfiák sokkal inkább a művekre koncentrálnak, és a művek mutatják be a művészt

    Namost, Kurcz Ádám István ilyen értelemben írt monográfiát. Előre mondom, kalapot emeltem előtte, s nem csupán azért, mert magam is nagyon szeretem Gion írásait. (Kurcz úréhoz képest a Gion-írás-ismeretem csak nagyon-nagyon törtszámmal kifejezhető.) Sokkal inkább azért, mert a fentiek szerint telitalálat és lenyűgöző a könyve.

    S több okból is egyértelműnek tűnik, Kurcz Ádám István nem szerelmes Gion Nándorba, nem ezért írta a könyvét. :-D 

    KURCZ ÁDÁM ISTVÁNRÓL A KÖVETKEZŐKET TALÁLTAM    

    a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának honlapján: 

    KURCZ Ádám István (Budapest, 1982) PhD irodalomtörténész, nyelvész, történész, az MTA Nyelvtudományi Intézet és a Magyar Nyelvstratégiai Intézet volt munkatársa, jelenleg az Oktatási Hivatal Kommunikációs Osztályának vezetője.

    Azt, hogy mit jelent a „jelenleg”, nem sikerült megfejtenem, de a cikkben a szerző 2017-es megjelenései már szerepelnek, viszont az, hogy 2020-ban megjelent Krisztus katonái a Görbe utcából című posztumusz Gion-kötetet ő szerkesztette, az már nem. Értelemszerűen az sem, hogy azóta megjelent még egy hasonló összeállítása, Keresünk egy jobb hajót címmel. De mert nem látom a főbb művei alatti felsorolásban a Napkút Kiadó–Petőfi Irodalmi Múzeum sorozatában, a Hang-Kép-Írás-ban megjelent Gion Nándor-album-ot, amely 2018-ban látott napvilágot, vélhető, hogy a cikk dátumát körüllőttük.

    Az Oktatási Hivatal honlapján még mindig ő a Honlap- és Kiadványszerkesztési Osztályának a vezetője, amely a Kommunikációs és Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya alá tartozik. De hogy mindeközben Gion-t olvas szakadatlanul és ezt még tenni is akarja, mi sem bizonyítja jobban, hogy még legalább három kötetet szándékozik összeállítani a Gion életmű-sorozatba, ahogy a Keresünk...-ben írta.

    (Háromszoros hurrá KÁI-nak! Isten éltesse és adjon neki erőt és időt ehhez! Is.)

    A KÖNYV CÍME MINDENT ELMOND:   

    ez a könyv nem annyira Gionról, mintsem Gion írásairól szól. Amik mögött, ahogyan fentebb mondtam, óhatatlanul ott van az író. De az itt olvasottak elsősorban a művekről, az életműről szólnak. Kell ezt tovább morzsolgatnom, amikor erről szólt az egész bevezetésem? Ugye, már a könyv címe is kimondja, mit várhatunk: a művekről és a műhelytitkokról lesz szó. Vagyis az útról, ami a művekhez vezetett, háttér-ismeretekről, amik által jobban megérthetjük a kort, a eseményeket, amikről a művek szólnak. S csak annyiban Gion személyéről, amennyiben a művek és a háttéresemények érintik őt. De persze még ebben az esetben sem az intimpistáskodás a cél és az eszköz.

    Az viszont a fentiek fonákja, hogy voltaképpen Gion egy kitárulkozó író. Amiket, amikről ír, azok összességében vagy a családja vagy az ő személyes emlékei. Mert nem a naplóit adatta ki, hanem regényeket, kisregényeket, elbeszéléseket. Vagyis a személyes és a családi emlékek, a helyi történések, történelem, a családtörténeti kutatások, a templom, a temető, a kálvária, minden, minden valósak. Meg valótlanok. Gion például igen szabadon kezeli szülőfalujának, a mostani déli határunkon túli Szenttamásnak a demográfiai adatait. Azért, mert regényt ír. Vagyis mindazt, amit ír, átengedi írói lényén, szelektál, rendez, szerkeszt, álmodik, átalakít. S ami a művész bűbájkondérjából kikerül, mégis maga a valóság. Valóságosabban, mintha a csupasz valóságot írta volna meg. 

    Viszont a fentiek meg hatalmas anyagot biztosítanak egy, a szerzőről szóló monográfia írójának. Ha Gion azt írja, a szenttamási kálvária, akkor ma már lehetősége van elmenni Szenttamásra (ami, ugye, határon túli helység, Trianon óta a Vajdaságban található; és ez nagyon lényeges, ha Giont olvasunk), megnézni a kálváriát, rajta a virágos katonát (Gion főművének, a tetralógiának az első kötete viseli ezt a címet: A virágos katona). Ha azt mondja, Krebs család, utána lehet nézni a családnak a helyi bejegyzésekben, a temetőben. Ha azt mondja, Johann Schank téglagyára, akkor van még olyan tégla, amin rajta van a JH-monogram. Ha beszél arról, hogy Gallai Istvánék micsoda kedves dínomdánomokat tartottak citeraszó mellett a családi otthonukban, lesz, aki elvezet a házhoz, ahol egykor mindez történt. Nem folytatom. Gondolom, egyértelmű, hogy arra gondolok, Gion műveinek a valós fizikai és történeti, történelmi háttere gazdag és bőséges lehetőséget biztosít a kutakodásra. 

    A kép forrása, ahol a kálváriáról bőséges információt is találsz, Szenttamás honlapja

    Arról nem is beszélve, mit jelent a Kárpát-medencében, hogy Gion jugoszláviai magyar író volt. Ráadásul a kommunista érában volt jugoszláviai magyar író. Duplacsavar. Aki aztán Magyarországra költözött. Triplacsavar. 

      AMIRŐL SZÓ VAN  

    Röviden vagy hosszan mondjam? Röviden: mindenről, ami Gion Nándor. :-D 

    Hosszabban, úgy vélem, informatívabb leszek. Mivel a gioni életmű gazdag és sokrétű, úgy gondolom, a monográfia szerzőjének a legnagyobb feladat nem az anyag összegyűjtése, hanem a szerkesztése volt. (Mondom ezt labdaszedegetőként, a pálya széléről, kibicnek semmi sem drága alapon.) Vagyis a tengernyi anyagban meg kellett találnia a rendező elvet, elveket. Ami aztán úgy működhetett, akár egy kaleidoszkóp: ha így tekerem, ezt látom, ha úgy, amazt. 

    Fellapoztam a tartalomjegyzéket, gondoltam, lustaságból beszkennelem és citálom. Azonban az a trükk, hogy a tartalomjegyzék nem mondja el, amit én akartam mondani. Pedig meggyőződésem volt, hogy de. Csakhogy a tartalomjegyzék a másodrendű alcímekig dolgozik. A finomságok pedig a harmadrendűeknél kezdődnek. Így jártam, meg kell próbálnom a saját szavaimmal összefoglalni, mi minden van a könyvben. (Foglald már nekem össze, légyszi', mit látsz a kaleidoszkópban! Köszi! Na, ugye!)

    Gion életművét nagyobb egységekre bonthatjuk. Kronológiailag is, a művek jelentősége szerint is. KÁI értelemszerűen a délvidéki magyar irodalom alapját jelentő tetralógiát (A virágos katona / Rózsaméz  Ez a nap miénk / Aranyat talált) veszi először górcső alá. Gion a négy regényt 1973 és 2002 között jelentette meg. Vagyis a tetralógia elejét még a kommunista rendszer Jugoszláviájában írta. Ennek nyomai vastagon tetten érhetők a regények rejtjelezésében. A korábbiakat természetesen mélyebben. okosabban, furfangosabban kellett kódolnia. Értelemszerűen nem kedvezett a szókimondásnak sem a kisebbségi lét, sem a kommunista uralom. A kódok, rejtjelek, amelyeknek eszközei az események átcsoportosítása, hangsúlyaiknak áthangolása, a szereplők nációival való puzzlézás, az ideológia egymásba csúsztatásuk, mind-mind olyan eszközök, amelyeknek a felismeréséhez, dekódolásához ismerete szükségeltetnek. (Vagy KÁI könyve:)

    Mert például kinek tűnne fel egyébként, hogy a regényben a német kisebbséggel mondat ki olyan dolgokat, amelyeket a magyarokkal kimondatni öngyilkosság lett volna? Vagy ki ismerte fel, hogy a németeket még inkább kisebbséggé tette, mint amennyire azok voltak? Vagy hogy visszakézből mintegy a magyarokat tette meg bizonyos eseményekben felelősnek, csak azért, hogy védje őket, és egyáltalán kimondhassa a valóságot. (Ennek kifejtése itt elég hosszú lenne, vedd úgy, ha másért nem, emiatt mindenképpen érdemes elolvasni ezt a könyvet.) 

    Vagy ki gondolná manapság, hogy milyen hihetetlen nemzetmegtartó jelentősége van a van a vallásnak

    Ezt is leírtam már máshol, de annyira ide illik, hogy nem tudok ellenállni. Tudnod kell, hogy nem vagyok katolikus. Majd húsz évig egy protestáns közösség tagja voltam. Szerelmetesfeleségtársam katolikus, de a vallását tulajdonképpen soha nem gyakorolta. 

    2009-ben Erdélyben jártunk. Egy napon, amit csak úgy véletlenül választottunk, a Szent Anna-tó volt a programunkban. Odafelé már feltűnő volt, hogy nagyon sok kocsi jött arrafelé, de arra gondoltunk, hogy minden bizonnyal ennyire kedvelt turista látványosság. Nem erről volt szó. Aznap volt a búcsú

    Éppen akkor értünk le a part menti kápolnához, amikor kezdődött a mise. Valami nagyon volt ott. Valaki nagyon ott volt. Nem csupán a hely, nem is az egyébként jó prédikáció, nem is annyira a mise végén közösen énekelt Himnusz (aminek ott egészen más jelentősége és hatása volt), nem is annyira a Székely himnuszDe amikor egymásra néztünk SzFT-vel, mindkettőnknek csendes boldogsággal csorogtak a könnyei. Azt hiszem, nem tudom neked elmondani...

    De azt igen, hogy elemi erővel tört rám a felismerés: a vallásnak, a katolicizmusnak mekkora szerepe volt Erdélyben a magyarság, a magyar nyelv megmaradásának, megőrzésének. S ott ezért is hangzott másképpen, hogy a „maroknyi székely porlik, mint a szikla”.

    A gyerekeink tömkelege, mind a három meg csak nézett ránk, miért sírunk. Életem egyik legmélyebb, legmegrázóbb élménye volt. 

    Gion nem egyetlen élmény, hanem egy fél élet tapasztalatából jutott erre a következtetésre. A Vajdaságban mintegy ötvenezer magyart öltek meg, vertek halálra, fejeztek le, fűrészeltek ketté, húztak karóba, égettek meg, nyúztak meg elevenen,  a későbbi, kommunista szerb testvéreink, a Jugoszláv állam tudtával. S erről a rendszerváltásig még csak beszélni sem lehetett. Sem itt, sem ott. Vagyis felróhatatlan, ha Gion írásainak a hátterében, középpontjában, ha erősen dekódoltan is, de a '44-es események állnak. Óhatatlan, hogy KÁI róla szóló könyvének is ez ne ez legyen az egyik fő mondanivalója. Mármint nem a tömeggyilkosságok, hanem Gion szimbólumainak a visszafejtése. Mondhatom, csuda izgalmas! Komolyan! 

    Ezzel együtt azt is mondom, Gion írásainak a nagysága talán abban is áll, hogy például az ifjúságinak nevezett regényeinek (A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért) olvasásakor eszembe sem jutott dekódolni a szöveget (mondtam már többször, naiv vagyok és figyelmetlen), mégis csudára élveztem mindkettőt. Főleg az elsőt. Ez viszont azt jelenti, hogy Gion képes volt hagyma-szövegeket alkotni: mindenki annyi réteget hánt le magának, amennyit képes megemészteni, amennyi jól esik, amennyit csak bír, és nem lesz hiányérzete. 

      AMIRŐL SZÓ VAN, DE KICSIT SOK  

    Ha teljesen őszinte vagyok, azt is el kell mondanom, hogy KÁI fejtegetéseinek voltak olyan, számomra mellékvágányai, amelyek felvetésként érdekesek voltak ugyan, de oldalakon keresztül már unalmassá és céltalanná váltak. Két agymenete volt, amiken némi nyögve nyeléssel rágtam át magam. 

    Az egyik, és ez volt még számomra az érdekesebb, hogy Gion milyen nevekkel játszott az írásaiban, és mely neveknek volt valós személy az alapja. E részben nem a tetralógia szereplői voltak górcső alatt, mert ott egyértelmű, hogy valós szereplőkről volt szó, hanem másodrendű alakokról. Becsülöm KÁI-t, hogy mindezt összemolyolta, de a pillanatnyi érdekességet nagyjából percek alatt felejtettem el, és biztosan ez lesz a rész, ami miatt a könyvet a kezembe nem fogom venni. Az más részekért fog megtörténni. 

    A másik szakasz, és ez van előbb a könyvben, nekem annyira elvont volt, hogy majdnem le is tettem miatta a kötetet. Túlságosan az elejére került a szerkesztéskor: félek, elriasztó. A terekkel foglalkozik Michel Foucault, francia filozófus írása nyomán. No, ez a szakasz semmilyen szinten nem ragadott nyakon, ritkán teszek ilyet, némi gyenge próbálkozás után simán átlapoztam, és nem hagytam, hogy annyira az egész könyvtől elvegye a kedvemet. Jól tettem. Mert utána jönnek a simán fogyasztható érdekesség, izgalmasságok. 

      ÖSSSZEFOGLALÁS  

    Egy szerző minden művéről összefoglaló, részletes, feltáró, elemző könyvet írni lehetetlen. Legalábbis, ha egy egy könyvnél többet írt. Természetesen vannak hiányai ennek a könyvnek is. Természetesen maradtak ki belőle dolgok, szempontok, sőt, művek is. De arra mindenképpen tökéletesen alkalmas, hogy rámutasson a föld alatti forrásokra, és a felhők feletti dolgokra: ha valaki akár csak egy Gion könyvet is olvasott, és érdeklődés kelt benne a szerző iránt, annak érdekes és hasznos lesz ez a könyv. 

    Már csak azért is, mert KÁI jól szerkeszt és érthetőn, minden lilaságtól mentesen ír. (Jó, mondom, a terekről szóló részt ne vegyük alapul!) Vagyis Gion írásait kedvelő barátaim, KÁI könyvére fel, nem fogtok csalódni!

    Napkút, Budapest, 2017, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632636849

    9/10

    2021 január vége felé, a hosszú betegácsi utáni első munkahetem vége felé: gond nélkül vette a szervezetem a régi-új felállást

    Elolvasom
    Ma nyolcvan éve született Gion Nándor író
    Szerző

    Ma nyolcvan éve született Gion Nándor író

    Prózáján átüt a ki nem beszélt múlt fájdalma és a széles mesélőkedv

    Ma nyolcvan éve, hogy a bácskai Szenttamáson (ma Szerbia) megszületett Gion Nándor író, nagy mesélőink egyike.

    Életművében sodró lendülettel írta végig a huszadik századi közép-európai sorsot – délvidéki magyar szemszögből. Elsőként mert írni a Bácskában a háború után történt vérengzésekről, amely a magyar és a sváb lakosságot sújtotta. Prózáján átüt a ki nem beszélt, ki nem engesztelt, szőnyeg alá söpört múlt fájdalma éppúgy, mint az a fajta nézőpont, amely szerint még a legdrámaibb helyzetben is mindenkinek van valamilyen igazsága, és újra meg újra megmutatkozik a bácskaiak – dél-alföldiek semmi mással össze nem téveszthető életöröme és életereje, mélyen megélt keresztény hite, erkölcsisége, egyszerű emberi jósága, megörökölt bölcsessége, amely mindenféle megingás után mégiscsak győzedelmeskedik.

    Gion Nándor a határon túl élő alkotók közül elsőként kapott József Attila-díjat, még a rendszerváltozás előtt, és ma már a Nemzeti alaptantervhez kapcsolódó kerettantervben is benne van, a középiskolai irodalomtankönyvekben teljes fejezet foglalkozik életművével, sőt a tizenkettedikes gimnáziumi szöveggyűjteményben tőle szerepel a legtöbb szépprózai szöveg.

    Kötetei folyamatosan jelennek meg a Magyar Napló Kiadónál (Ezen az oldalon), illetve a Magvetőnél (Latroknak is játszott regénytetralógia kötetei) és a Napkút Kiadónál (az életműkiadás újabb kötetei), hangjátékai rendszeresen hallhatók a Kossuth rádióban – idén február elsejétől például a Zongora a fehér kastélyból című regényének adaptációja kerül adásba. Ma a Pesti Tévén látható a róla készült portréfilm András Ferenc rendezésében.

    Aki olvasta például Virágos katona, illetve Rózsaméz című vagy „ifjúsági” regényeit, novelláit, senkiével nem téveszti össze magával ragadó stílusát, sajátos iróniával fűszerezett humorát.  

    A Gion Nándor regényeiből készült filmek (Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek vissza vagy a Sortűz egy fekete bivalyért) sikerrel szerepeltek fesztiválokon, de a magyar tévénézők közül is sokan emlékeznek rájuk. Virágos katona című regényéből végül nem lett film, és éppen a közelmúltban fordították le több világnyelvre. 2007 óta tízkötetesre tervezett életműkiadása készül, amely a Latroknak is játszott című tetralógiával kezdődött, és most a hetedik kötetnél tart.

    Elolvasom
    Forgatókönyvek és kéziratok
    Szerző

    Forgatókönyvek és kéziratok

    Gion Nándor javítás nélkül, egy lendülettel írta meg szövegeit – mondta lapunknak Kurcz Ádám István, a vajdasági író tízrészes életműsorozatának szerkesztője

    Idén február elsején ünnepelné nyolcvanadik születésnapját Gion Nándor. A Kalota Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó közös gondozásában nemrégiben Keresünk egy jobb hajót címmel megjelent az életműsorozat hetedik kötete, amelyben drámai műveket, filmvázlatokat, hangjátékokat, reflexiókat olvashatunk Kurcz Ádám István szerkesztésé­ben.

    Páratlan értékű irodalmi gyűjtemény birtokosa lehet az, aki a polcán tudhatja az első öt kötetet, amelyekből négyben a 2002-ben elhunyt, József Attila-díjas vajdasági író közismert, több nyelvre lefordított regényei, míg az ötödikben pompás novellái kaptak helyet. Az utolsó két gyűjtemény pedig attól különleges, hogy ezekben a hangjátékok és a rendezőkkel közösen írt forgatókönyvek mellett már számos olyan írást is olvashatunk, amelyek csupán gép- vagy kéziratban bukkantak elő hagyatékokból, régi újságok lapjairól. A teljes egészében sehol fel nem lelhető drámája darabjait is a hetedik könyvben igyekezett áldozatos munkával összeillesztgetni a szerkesztő.

    A kötet első részének történeteiben a 20. század első felének nagy és sokszor fájdalmas történelmi fordulópontjai bontakoznak ki, amelyeket nagy időket megélt idősek mondtak el Gionnak, mielőtt ő továbbmesélte volna nekünk. A Trianon pillanatában meglátogatott vajdasági falutól a második világháború végét megélő alföldi tanyán át 1956-ig, az osztrák határig jutunk el a kis emberekről szóló hangjátékokon, forgatókönyveken, filmvázlatokon keresztül.

    A második részbe azokat az írásokat gyűjtötte össze Kurcz Ádám István, amelyek Gion Nándor saját gyermek-, kamasz- és fiatal felnőttkori élményeit dolgozták fel. A Ferenc-csatorna menti Szenttamásban töltött, javarészt felhőtlen, illúziókkal teli gyermekkortól a Keglovics utcai történeteken át a dél-macedóniai útépítő munkaakció megörökíté­séig terjed a fejezet íve. A harmadik egység elején még újvidéki pillanatok villannak fel a kisebbségi létről, aztán a délszláv háború értelmetlenségéről szóló művek után a már áttelepült írónak az ezredforduló multikulti Budapestjéről adott, saját maga és barátai, beszélgetőtársai tapasztalatain alapuló látlele­teit olvashatjuk.

    Mint Kurcz Ádám István lapunknak elmondta, Gion javítás nélkül egy lendülettel írta meg a szövegeit, amelyek rendszerint tökéletesek, akár regényről, akár alkalmi szövegről van szó. A szerkesztő tapasztalata szerint, ami egy Gion Nándor-műben szerepel, az a valóságban is létezik, és úgy, ahogy az író megírta. Például a Gion család szenttamási házával szemben ott a temető, a kivégzettek sírjaival, és megvan a Krisztus-szobor is a latrokkal, akiknek Gion egyik kedvenc hőse, Gallai István citerázott. Említ egy akácfát is, amely alá a férfiak kiültek – Kurcz rábukkant egy régi fotóra a szenttamási házról, amelynek ablaka alatt ott a fa. Mint lapunknak kifejtette, Gion munkamódszerére az is jellemző, hogyha a történetekben elvarratlan szál adódik, azt egy újabb művel tölti ki. Ezzel kapcsolatban felidézte azt az anekdotát, miszerint Fekete Nándor, Gion nagykikindai barátja, az író halála előtt néhány nappal szóvá tette, hogy a kedvenc regényhős, Gallai István magához vette Török Ádám fegyvereit a Latroknak is játszott című regényben, de aztán a fegyverekkel nem történt semmi. Gion erre azt felelte: „Majd az ötödik regényben elolvasod.”

    Kurcz Ádám István a Magyar Hírlapnak arról is beszélt, az életműsorozatot tízkötetesre tervezték. Mint elmondta, a nyolcadik rész a tervek szerint A könyvek néma mesterek címet viseli majd, és a Gion által írt könyvismertetőket, kritikákat, fordításokat, valamint átdolgozásokat gyűjti egybe, a Minden leírt betű hitvallás című kilencedik kötetbe a cikkek, nyilatkozatok, interjúk és alkalmi beszédek kerülnek be, a sorozatzáró könyvben (munkacíme: Csak füstölgök és morgolódom) pedig Gion műveinek mások által készített dramatikus feldolgozásai szerepelnek majd.

    Elolvasom
    Háromnapos programsorozattal zárt a Kárpát-medence oktatási kapcsolatait erősítő projekt

    Háromnapos programsorozattal zárt a Kárpát-medence oktatási kapcsolatait erősítő projekt

    2021. november 23. és 25. között Sopronban rendezte meg az Oktatási Hivatal (OH) az EFOP-3.10.1-17-2017-00001: Tematikus együttműködés erősítése a köznevelés és felsőoktatás terén a Kárpát-medence szomszédos országaival című projekt záró programsorozatát. A projektben az OH a Debreceni Egyetemmel és a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemmel közösen segítette elő határokon átívelő együttműködések megvalósítását, bevonva a szomszédos országok magyar nyelvű oktatási intézményeit, pedagógusszervezeteit és oktatási szakembereit.

    A hibrid módon megrendezett (tehát online is követhető) konferencia kétnapos szakmai programmal: előadásokkal, szakmai konzultációkkal, valamint könyvbemutatóval kezdődött. A projektben elkészült Helyi tudástár című hétkötetes kultúrtörténeti és helyismereti kiadványsorozatot Kiss Dávid, a projekt szakmai vezetője, Godzsa Anikó, a kötetek szerkesztője és dr. Kálnoki-Gyöngyössy Márton, az MTA doktora, a kötetek szakmai lektora mutatta be, a moderátor dr. Kurcz Ádám, az OH honlap- és kiadványszerkesztési osztályvezetője volt.

    A háromnapos programsorozat az eredményeket bemutató konferenciával zárult. Az eseményt Brassói Sándor, az Oktatási Hivatal megbízott elnöke nyitotta meg, majd dr. Sölch Gellért, az Emberi Erőforrások Minisztériumának stratégiai ügyekért felelős helyettes államtitkára köszöntötte a meghívottakat.

    A szakmai előadók közül elsőként Kiss Dávid projekt szakmai vezető és Kozmáné Bata Zsuzsanna alprojekt szakmai vezető szólaltak fel, akik az OH projektben elért eredményeit, tevékenységeit mutatták be. A Debreceni Egyetem eredményeit prof. dr. Jávor András egyetemi tanár, projekt szakmai vezető, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem tevékenységeit pedig Dr. Habil Simon Gergely habil. egyetemi docens, projekt szakmai vezető ismertette.

    Ebéd után a projektet értékelő kerekasztal-beszélgetésen vett részt Fekete Irén a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Tóth Erzsébet, a Muravidéki Pedagógusok Egyesületének elnöke, Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, De Negri Ibolya, az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének elnöke, Lukács Gabriella, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének elnöke, valamint Csapó Nándor, a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fórumának elnöke. A beszélgetés moderátora Kozmáné Bata Zsuzsanna volt.

    Végezetül Fekete Irén elnök osztotta meg projektzáró gondolatait a résztvevőkkel. A konferencia Kiss Dávid zárszavával ért véget.

    Elolvasom
    10 regényének új kiadásával emlékeznek meg Gion Nándorról

    10 regényének új kiadásával emlékeznek meg Gion Nándorról

    Sok éve nem voltak kaphatóak Gion Nándor regényei, amelyek délvidéki magyar szemszögből örökítik meg az egykori Jugoszlávia mindennapjait.

    Idén 80 éve született Gion Nándor délvidéki író. Az alkalomból szép új köntösben jelent meg a délvidéki író 10 remek regénye.

    Az I. világháború után a Magyarországtól elszakított területeken az egységes magyar irodalom új színfoltjai alakultak ki. A Délvidék irodalmát a helyi színeket ábrázoló hagyományok és a mindig újító törekvések határozták meg.

    Gion Nándor olvasmányos regényei a helyi valóság talaján állnak, és ezer szállal kötődnek a szülőföld világához. Gion Nándor 1941-ben született a Kárpát-medence nemzetiségek szempontjából egyik legszínesebb részén, a bácskai Szenttamáson. Ősei parasztok és iparosok, magyarok, németek és franciák voltak. Szabadkán géplakatosi, majd Újvidéken magyar szakos végzettséget szerzett. Az Új Symposion folyóirat írói között indult az 1960-as években. A jugoszláv puha diktatúrában első regényétől, a Kétéltűek a barlangban című könyvétől kezdve a szókimondás határait feszegette.

    Több kötete, például a Testvérem, Joáb és az Engem nem úgy hívnak című könyve díjat is nyert, de politikai és történelmi célzásai miatt az író otthon és Magyarországon is tiltólistára került. Volt úgy, hogy át sem engedték a határon.

    Ekkortól a sorok között kezdte kifejezni üzeneteit, és írásai újra rangos díjakat nyertek. A határon túliak közül elsőként kapott József Attila-díjat, még 1988-ban. Ma pedig már az anyaországi iskolákban is tanítják. Sőt, az Oktatási Hivatal 12. évfolyamos diákoknak készült, gimnáziumi szöveggyűjteményében az összes szerző közül Gion Nándortól van a legtöbb prózai szöveg.

    Sok éve nem voltak kaphatóak Gion Nándor regényei, amelyek délvidéki magyar szemszögből, a történelem jelen idejében örökítik meg Közép-Európa egyik legizgalmasabb régiójának, az egykori Jugoszláviának a mindennapjait, majd a nyomasztóan értelmetlen délszláv polgárháborút.

    A Napkút Kiadó által most újra kiadott regények fontos emberi értékeket és dilemmákat mutatnak be. Az érzelgősség nélküli szeretettel megírt történetek valószerűek, a filmes vágásokra emlékeztető szerkesztés miatt pedig magukkal ragadóan izgalmasak. A sorozat szerkesztőjétől, Kurcz Ádámtól megtudtuk, hogy ott, ahol Gion Nándor eltért a helyi valóságtól, kódolva foglalt állást a korban nyíltan nem tárgyalható kérdésekben. A köznapi nyelven írott regényekben a nehezebb témákról, a trianoni országvesztéstől a szocializmus bűnein át a kisebbségi sérelmekig burkoltan, jelképes jelenetekben olvasunk. 

    Gion Nándor gyermekkori élményeiből merítő kalandregényeiben, a Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Sortűz egy fekete bivalyért, illetve Az angyali vigasság című könyveiben a felnőttek és a gyerekek világa életszerű és nagyon izgalmas jelenetekben csap össze.

    Az angyali vigasság című kötetben sokak életébe láthatunk be egy régi, szegény karácsonyra készülve. Megható történeteket is olvashatunk, olykor szomorúakat is. De ezekben is mindig felfelé vágyik a lélek, és nem hiába, mert néha talán még az angyali vigasságot is eléri. A költői szépségű, de drámai feszültségű történetekben az érzékeny témák áttételesen jelennek meg. A Kárókatonák című művében például minden mozzanat megfeleltethető valamelyik rejtett tartalomnak. Így a kárókatonák a visszavárt magyar katonákat, a fészküket tartó akácfa a Délvidéket, a Kocsmáros nevű szereplő az ellenséges hatalmat, a gyerekek falfirkái a közösség vágyait, a főhős halála és az időjárás az 1944-es délvidéki vérengzéseket, a kakukkok megjelenése pedig a betelepített délszlávokat jelképezi.

    Nem véletlen az sem, hogy a gyerekek ebben a regényben egy vágóhídon, A Sortűz című műben pedig a temetőben időznek, és sajátos rítusokat végeznek. 

    Jugoszlávia felbomlásának előérzete jelenik meg továbbá a Börtönről álmodom mostanában, a délszláv polgárháború valósága pedig az Izsakhár című regényben.

    A rendszerváltás után az író Magyarországra települt, itt fejezte be ifjúsági regénysorozatát, a Zongora a fehér kastélyból című írását, amelyben a szocialista évek kezdeti viszontagságaira utalt. Budapesten írott műveiben már nyíltan írhatott mindarról, ami Jugoszláviában tabunak számított. A több évtizedes kényszer alóli felszabadulás után is mértéktartó maradt, öniróniával tette még hitelesebbé a leírtakat. Ekkoriban a dél felé nyitott ország balkanizálódását, az alvilág térnyerését humoros, krimiszerű történetekben, Rejtő Jenő stílusában mutatta be.

    Elolvasom
    Megjelent az Országút 69. száma

    Megjelent az Országút 69. száma

    69. számunkban változatos és aktuális cikkek foglalkoznak a fokozódó meleggel, a szárazsággal, az új fakitermelési szabállyal, a növekvő inflációval, az oktatással itthon és külföldön, nemkülönben a MODEM és a Műcsarnok izgalmas kiállításaival.

    Vezércikkében Szerényi Gábor már a közelgő új tanév jegyében ír személyes hangvételben saját első iskolakezdéséről, arról a változásról, amit az óvoda után az iskola jelentett és jelent máig.

    Mészáros Andor a határon túlra tekintve az átalakuló cseh iskolarendszerrel foglalkozik, ahol pedagógusi bérmegállapodást követően átfogó oktatási reformok megvalósítására készülnek, ellenpontként pedig a lengyel oktatást említi, amelyben nem várható hasonló.

    Áldozni kellene rájuk című interjújában Pásztor Péter a felcsúti Letenyey Lajos Gimnázium, Technikum és Szakképző Iskola igazgatójával, Bányai Györggyel beszélgetett a magyar oktatás mai trükkjeiről és kelepcéiről. Szó esik az online világ inkubátoráról, mely elzárja a gyerekeket a valóságtól, a személyes megszólítás és a fegyelem fontosságáról, csakúgy, mint a megnövekedett vizualitással szemben a képzelőerő fejlesztésének szükségességéről.

    Rosdy Pál emlékezik Brisits Frigyesre, a nagy tekintélyű ciszterci igazgatóra, kivételes személyiségére, akinek „Minden beszéde, akár a templomban, akár a tanári katedráról hangzott el, mindig irodalmi és egyúttal társadalmi esemény volt”.

    Meláth Andrea, a Zeneakadémia tanszékvezetője Réfi Zsuzsanna kérdéseire válaszolva szól az ének tanításáról, melynek szerinte csupán húsz százaléka a technika átadása, a többi nyolcvan pszichológia, s arról, mennyiben változtatta meg énekesként a kinevezése, és hogy milyen öröm a tanítványaival együtt színpadra lépni.

    Magánföldrajz rovatunkban Dienes Tibor elmélkedik arról, hogy már a nagyapja is környezettudatosan élt, anélkül, hogy erről tudott volna, egyszerűen azért, mert szegény, alföldi parasztember volt, aki nem engedhette meg magának a fölösleges vásárlást és a pazarlást.

    Hány árnyalata van a fehérnek? Ezzel a címmel olvashatják Róna Katalin interjúját Jánoskúti Mártával színházról, jelmeztervezésről, aki szerint nem a csillogás a lényeg, hanem a jellemző erő. A munkáját jellemző személyes attitűdön kívül bepillantást kapunk a jelmeztervezés mikéntjébe is.

    Az építészet – műemlékvédelem rovatban Szigetvári Krisztián Pilch Andor ezerarcú építészete kapcsán arról ír, hogyan képes meghatározni az építész egy-egy település arculatát, Pilch esetében Pécsét.

    Jankó Judit mutatja be a debreceni MODEM Alter ego címmel megrendezett retrospektív tárlatát, amely Lakner László több mint negyven évet felölelő, folyamatos kísérletezéssel töltött alkotói munkásságán vezeti végig a látogatókat.

    Téglák és áttetsző, könnyed, fehér textilfüggönyök, arisztotelészi kategóriákat jelző színes pöttyök a tárgycédulákon – Fazakas Réka beszélgetett a Műcsarnokban rendezett II. Ipar- és Tervezőművészeti Nemzeti Szalon 2022 főkurátorával, Szilágyi B. Andrással.

    A társadalom egészséges életéért című interjúban Elmer István kérdezi Nagy Zoltán orvosprofesszort, akinek válaszaiból képet kaphatunk az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, a „Lipót” – melynek utolsó főigazgatója volt – 2007-es, politikai döntéssel történt bezárásának tizenöt évvel későbbi társadalompolitikai következményeiről.

    Akár évtizedes megaaszályokra is számíthatunk. Krajner István, a WWF Magyarország Élő Folyók program szakértője beszél Barta István interjújában a klímaváltozás okozta fokozódó hőhullámokról, szárazságról és arról, milyen következményekkel fogunk szembesülni, illetve mit lehetne tennünk ellene. Az alcím beszédes: Vadvízország – víz nélkül.

    Az eddig megfogalmazott szabályokat most tágították, de ettől még a faanyag-kitermelés továbbra is szabályozott folyamat marad – mondja Ódor Péter erdőökológus, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója, az Ökológiai és Botanikai Intézet igazgatója, akit a nagy társadalmi visszhangot kapott új erdészeti rendeletmódosítás kapcsán kérdeztünk többek között arról is, milyen hatással jár, ha az erdőt tűzifaként elégetjük.

    Czeglédi Pál közgazdász, a Debreceni Egyetem oktatója elemzi a mai inflációs helyzetet, összevetve a hetvenes évek nyugati inflációjával, melyre kísértetiesen hasonlít, kiemelve a „konzervatívnál is konzervatívabb” monetáris politika szükségességét.

    Történelmi regények és rendhagyó történelemórák szerte a Kárpát-medencében – az idén József Attila-díjban részesült Gáspár Ferenc író beszél indíttatásáról, a múlt ismeretének átadásáról, megjelenés előtt álló könyveiről és egy kitalált magyar trubadúrról Boldogh Dezső interjújában.

    Ki mentette ki valójában Galeotto Marziót, az olasz humanistát, Janus Pannonius ferrarai és padovai tanulótársát, egyben legjobb barátját az inkvizíció karmaiból? Megtudhatjuk Gáspár Ferenc novellájából.

    Nyilvánvaló, hogy az emberi kapcsolatok árnyalt és szövevényes, boldog és fájdalmas dolgok. A fiatal költőnő, Gere Nóra versei érzékletesen ábrázolják ezt, alanyi lírájában helyenként misztikussá váló, profán képekben jelennek meg, melyek ismerősek és mégis kissé idegenül hatnak, különös feszültséget keltve.

    Ajánlók rovatunkban három kötetet mutatunk be.

    A migráció korában ismét aktuális Szentek tábora című disztopikus könyve Jean Raspailnak, amely a hajókon önkívületben zabáló, orgiákban és székletben összeolvadó népség története, akiket a „szent liberálisok” bár először lőni akarnak rájuk, később mégis tárt karokkal fogadnak.

    Gion Nándor életműkiadásának most megjelent, szám szerint már nyolcadik kötete, a Könyv, könyv mellett összegyűjtött kritikákat tartalmaz, no meg hangjátékokat és még szerb nyelvből fordított meséket és ifjúkori költeményeket is.

    Petrőczi Éva A füst vállalása című verseskötetének opuszai témájukat tekintve egyfelől reflexiók az elmúlt két év eseményeire, a világjárvány okozta sokkhatásra, valamint a jelen helyzetre is, a fenyegető közelségben dúló ukrajnai háborúra.

    Elolvasom
    Új elemmel gazdagodott a kultikus emlékhely
    Szerző

    Új elemmel gazdagodott a kultikus emlékhely

    A hétvégén Szenttamáson, a Gion Nándor Emlékházban, családjának és az összesereglett irodalomkedvelőknek a jelenlétében felavatták az író mellszobrát, valamint kihirdették az idei Gion Nándor Novella- és Regénypályázat eredményét. 

    2006 februárjában Tóth Barnabás és Simonyi Balázs Gionfalva című filmjével, majd a következő évben a Szenttamási Népkönyvtárban a Gion Nándor életét és munkásságát bemutató alkalmi kiállítással kezdődött a Gion Nándor Napok rendezvény, melyen a szervezők kortárs szerzőket, filmrendezőket, kritikusokat láttak vendégül egy-egy előadásra.

    A Gion Nándor Emlékházat tizenkét évvel ezelőtt, 2010 augusztusában nyitották meg azzal a szándékkal, hogy bemutassák az író életét és munkásságát. Az épületben található kiállítás egész évben látogatható, előzetes bejelentkezéssel és időpont-egyeztetéssel. 2012 óta minden információ elérhető a világhálón is. Az emlékház programját már az első évben irodalmi pályázatokkal igyekeztek gazdagabbá tenni. Azóta kilenc novelláskötetet, két regényt, két ifjúsági regényt, valamint tizenhárom fordításkötetet jelentettek meg. Az udvara alkalmi műsoroknak, filmvetítéseknek, verses és irodalmi esteknek, ifjúsági táboroknak, előadásoknak ad otthont. Az utóbbi két évben, amikor a járvány lehetetlenné tette a munkát, felújították az emlékházat.

    — Az elmúlt tizenkét évben sajnos nem volt hajlandóság a helyi önkormányzat részéről az emlékház intézményesítésére. Fontos kiemelni, hogy Szenttamáson hasonló jelentőségű kulturális létesítmény nincs, és biztos vagyok benne, hogy az intézményesítésével nagyon sokat nyernénk. Ezt támasztják alá az évről évre ismét megjelenő Gion-regények, az életműsorozat kiadása, az újabb Gion Nándor szépirodalmi és műfordítói pályázatok, irodalmi találkozások, kutatások, a hely idegenforgalmi lehetőségei — hangsúlyozta Németh Dezső, a Gion Nándor Kulturális Központ elnöke, majd hozzátette, pályázati pénzből sikerült fizetett munkatársat alkalmazniuk, de ezt jó lenne állandósítani. A Gion Nándor Emlékház működéséhez az elmúlt időszakban leginkább a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Tartományi Oktatási, Jogalkotási, Közigazgatási és Nemzeti Kisebbségi — Nemzeti Közösségi Titkárság járult hozzá.

    Dr. Horváth Futó Hargita, az emlékház munkatársa arról beszélt, hogy Szilágyi László szobrászművész alkotása által új elemmel gazdagodott a kultikus emlékhely.

    — A mellszobor, Fuszkó István helyi fafaragó kárókatonái és a kút háromszöge, Kiss Natália és Munyin Andrea A kárókatonák még nem jöttek vissza című regény ihlette fali rajzai, a benti kiállítás mind elbeszél valamit az írói életpályáról. Fontos megemlíteni a budapesti Kurcz Ádám munkásságát, aki évek óta gyűjti az anyagot, és újabb kötetekkel gazdagítja az életműkiadást, Takács-Sánta András pedig a Gion Nándor rajongói oldalt szerkesztve értesíti a Facebook közönségét az íróval kapcsolatos legújabb eseményekről, felfedezésekről. Gion művei bekerültek a tankönyvekbe, új dokumentumfilmeket forgattak róla, műveiből színházi előadások készültek, regényei egyre több nyelven jelennek meg. Életművét tudományos konferenciákon, tanulmánykötetekben, folyóiratokban elemzik, doktori disszertációk és mesterdolgozatok témája.

    Az író fia, Gion Gábor, Magyarország Honvédelmi Minisztériumának stratégiai elemzésért és humánpolitikáért felelős államtitkára az édesapjára emlékezve felidézte, a legjobb történetek, legerősebb karakterek, legjobb helyszínek mind Szenttamásról származnak.

    — Valamit tud ez a hely, ha ilyen erős karakterekben, ilyen jó történetekben, ennyire maradandó értékekben jelenik meg. Nekem jutott annyi szerencse, hogy ezeket a helyszíneket újraélhettem, a karaktereket megismerhettem, úgyhogy első kézből erősíthetem meg, hogy ez egy különleges hely. Édesapám nagyon sok könyvében, művében ír bizonytalan, válságos időkről. Szerintem ha élne, sajnos most is lenne miről írnia, hiszen bizonytalan időket élünk, egyik válság, mint a migráció, a járvány, a háború, nemcsak követi a másikat, hanem rakódnak egymásra — emelte ki, majd Magyarország és Szerbia kiváló kapcsolatairól is beszélt.

    A Gion Nándor Emlékház regénypályázatára 5 pályamű érkezett. Az alkotásokat a zsűri nevében Tari István író értékelte. Az első díjat Tátrai S. Miklós Szakadék című szövege érdemelte ki. 

    A novellapályázat bírálóbizottsága ezúttal a Kárpát-medencéből beérkezett 31 munkát olvasott el. A legjobbnak Riegel Zoltán (Magyarország) Cseresznyeszedés című novellája bizonyult, a második díjat a vajdasági Harmath Dávid (Vicei Károly), a harmadikat pedig Romoda Ferenc érdemelte ki. Emellett további hét novellát kiadásra javasolnak a 2022. évi antológiában.

    Riegel Zoltán elmondta, Gion Nándor művei nagyon fontos szerepet töltöttek be az életében, volt ugyanis egy nehéz időszaka, melyen ezek a könyvek segítették át. Az írót nem ismerte személyesen, és nem is találkozott vele, de nagyon sokra tartja, szinte minden művét olvasta, és tiszteletét a gyermekeinek is sikerült átadnia.

    Az ünnepi esemény végén Gion Nándor mellszobrát — mely az első nemcsak Vajdaságban, de a Kárpát-medencében is — Horváth Futó Hargita, Németh Dezső és Paraczky László újságíró leplezte le.

    Szilágyi László azt mondta, nagy megtiszteltetésnek érzi a felkérést. A szoborral Gion Nándor nagyságát és egyszerűségét szerette volna kifejezni. Hosszan készült a feladatra, mert nem a fényképek alapján akart dolgozni, hanem úgy, ahogyan a modelljét a dokumentumfilmek, az interjúk és a művei alapján elképzelte. A jellegzetes arcvonásokba belenyomódik a könyv, a bronzszobor zöld patinája a magyarságára, a tucatnyi tintapaca pedig az íróságára utal.

    A mellszobor elkészítését a Magyar Nemzeti Tanács támogatta. Hajnal Jenő, az MNT elnöke nyilatkozatában kiemelte: — A vajdasági és az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb írójának állítunk egy újabb emléket, melynek az értéke, a jelképe annál is erősebb, mert annak a háznak az udvarán áll, amely az ő emlékét őrzi, és amelyhez annyira kötődött. Ha az ember itt kilép az utcára, és elindul a Gion-regények jól ismert helyszíneire, akkor azt látja, hogy szebb, alkalmasabb helyet nem is lehetett volna találni a Gion-kultusz erősítésére.

    A műsorban közreműködött a muzslyai Lele József citerás és Szabó István versmondó.

     

    Felgyújtott világ. Húsz éve hunyt el Gion Nándor. In. Magyar Nemzet Lugas 2022. augusztus 27–29.
    Szerző
    Gáspár Ferenc írása Gion Nándor Könyv könyv mellett című kötetéről
    Szerző
    Elolvasom
    Gion Nándor: Könyv könyv mellett – Műv(ész[et])ek vonzásában – Az író új (ál)arcai

    Gion Nándor: Könyv könyv mellett – Műv(ész[et])ek vonzásában – Az író új (ál)arcai

    Kritikák, fordítások, átdolgozások és más művek

    – Zoli, itt a csomagod! – kiáltott utánam Béla, az egyik recepciósunk, amikor mentem befelé az ebédlőbe. Visszaléptem a pultjuk fele. 
    – Milyen csomagom, Bélám? Most nem vártam semmit. 
    Béla vállat vont.
    – Hát tudom én? Jött, a tiéd, vidd!
    Tulajdonképpen teljesen igaza volt, hülye volt a kérdés, fogtam, vittem.

    Bár a pulthoz nagyon közel van az ebédlő, már az alatt a pár lépés alatt nézegettem, bontogattam, hogy mit kaptam. A feladó a Napkút Kiadó. Tőlük éppen nem vártam semmit, szégyenletesen le vagyok maradva a legutóbb tőlük kapott könyvek olvasásával és az értékeléseik megírásával. (Az egyik ráadásul olyan szinten nem érdekel mégsem, hiába volt ígéretes, hogy nagy irgalmatlan kognitív disszonanciát okozott, amikor húsz oldal után becsuktam, hogy na, ezt mégsem. Aztán egy hét múlva újra kinyitottam, hogy, na, mégis, hiszen én kértem, de újabb tíz oldal után végleg becsuktam. A szavakat értettem, mondatokká még csak-csak összeálltak, de a mondatok értelmes szöveggé már nem... Pedig nem szakszöveg. :-((( )

    Szóval mentem az ebédlőbe, és már bontogattam a csomagot. Az, hogy könyv van benne, egyértelmű volt. Hogy melyik, az csak a boríték feltépése után lett egyértelmű. Ezt a könyvet nem kértem. Elsősorban azért, mert nem is tudtam, hogy megjelent. Másodsorban azért, mert nem lett volna pofám hozzá, amíg lemaradásban vagyok. Mégis kaptam. Utólag kiderült, hogy melyik szerkesztőségi munkatársuk volt ilyen figyelmes és kedves velem. Az volt, mert ezek szerint rögzült benne a Gion írásai iránti vonzalmam, és még csak a kiadó és köztem levő win-win barterre sem volt tekintettel, a magam részének a teljesítése nélkül küldte a könyvet. Nagyon szépen, illendőn megköszöntem neki. S nagyjából azonnal nekiestem. 

    Többször leírtam már: Gion Nándor írásaival, konkrétan a Virágos katonával Szerelmetesfeleségtársam ismertetett meg. (Akit azóta sem tudtam rávenni, hogy több Giont olvasson. Elképesztő!) Olyan kedvesen lelkes volt, hogy csak rövid ideig álltam neki ellent. Aztán felfaltam a teljes tetralógiát (bár az utolsó rész nekem egyáltalán nem passzolt az első háromhoz, nem is tetszett). 

    S aztán pár könyvét még kivettem a könyvtárból, majd beszereztem az egész életművet, és amennyire lehet, kiemelt helyre tettem a könyvespolcra. S ami újonnan megjelent, azonnal beszereztem, elolvastam. Az utolsó, eleddig három kötetet (ez a mostani a negyedik) a kiadótól kaptam. 

    Az életmű ötödik részétől olyan írások kerültek a gyűjteménybe, amelyeket Gion élete során kötetben nem jelentek meg. Vagyis a mostani a negyedik utólag szerkesztett könyve az írónak, amely ha nem is posztumusz, de mindenképpen irodalomtörténeti jelentőséggel bír. Az első ilyet, a Véres patkányírtás idomított görényekkel címűt még a Noran jelentette meg. Azt a kötetet Gerold László szerkesztette. Az utána következőket Kurcz Ádám István. Az utóbbi szerint az előbbi meglehetősen nagyvonalú, de inkább hanyag volt (ő nem így fogalmaz) például az összegyűjtött elbeszélések-kötet esetében. Ha hihetünk neki, akkor mi, olvasók jobban jártunk a kiadó és szerkesztőváltással. Természetesen ezt én fogalmazom így. 

    S most gondolkodom... 

    Egyrészt azon, hogy ennek a kötetnek van egy általános, a Gion-életmű előző négy részére is vonatkoztatható mondanivalója. Mondanivalóm. Ez az író halála után összegyűjtött, -keresgélt, -söpört és -kapart írásokra vonatkozik. Mivel ezt már leírtam az életmű ötödik, de leginkább az hatodik köteténél, most nem teszem meg újra. 

    A lényegét azonban elmondom. Az a lényeg, hogy van ugye, az életmű. S vannak az életműnek hozadékai, járulékai. Az olyan írások, amelyek alkalmiak, esetiek, újságba, folyóiratba valóként születtek, a pillanatnak szólnak, vagy csak félig kidolgozottak, befejezetlenek. Ezek jobbára (jobbára, mert például a Švejk is befejezetlen, mégis a világirodalom egyik alapműve) csonkák, bicebócák, részben élvezhetők. S mivel a szerző nem él, nincs lehetőség megkérdezni, egyetért-e a megjelentetésükkel. A szerkesztő, a kiadó pedig úgy dönt, hogy a szerző jobb megismeréséhez joga van az olvasóknak, rajongóknak, tisztelőknek, az irodalomtörténészeknek. S ha már dolgozott, legyen valami emlékműve az ő munkájának is. :-) 

    Az ilyen kötetek jobbára sokkal érdekesebbek, mint amennyire olvasmányélmények. De az író írásainak a szeretete végett a felsoroltaknak mindenképpen kincs. Mindenki másnak jobbára ha nem is élvezhetetlen, de minimum érdektelen. 

    Gion Nándor eddig megjelent ilyesféle kötete, az életmű 5–7. része a határeset kategória. Azért, mert többnyire drámákat, hangjátékokat olvashatunk bennük. Vagyis szépirodalmi műveket. Amikért az olvasók szeretik Gion írásait. Ezzel a hetedik kötettel keményedik a helyzet. Ebben „kritikák, fordítások, átdolgozások és más művek” kaptak helyet. Lássuk miről van szó!

    A kötet tartalma

    • 8 oldal a mindenek előtti időből, Gion színre lép címmel. Vagyis a legelső megjelent írások. 
    • 209 oldal Kritikák, méltatások, jegyzetek. 
    • 33 oldal mese. Nem Gion saját meséi , hanem fordítások és átdolgozások. 
    • 265 oldal hangjáték: ezek sem sajátok, hanem fordítások, feldolgozások
    • 17 oldal abszolút ifjúkori írás és vers

    Vagyis teljesen vegyesvágottat kapunk, ha elmerülünk a könyvben. Már akit felcsigáz ez a tartalom. Engem, ahogy nézegettem, leginkább a hangjátékok csigáztak fel. Különös tekintettel, hogy az egyik Joseph Heller kisregényének, a másik Hemingway regényének az adaptációja. 

    A kritikák

    Nem, nem vagyok nagyvonalú, illetve nem felejtettem el, hogy a sor nem ezzel indul. De ezt az első nyolc oldalt, illetve a harminchármat, illetőleg a tizenhetet  nemes egyszerűséggel átlépem. (Az olvasásban nem tettem meg.) A meséket azért, mert a fordítást megvizsgálni több okból nem tudom (viszonyítási alap és nyelvismeret hiánya. A Gion színre lépet és a Zsengéket azért, mert úgy érzem, ezek valóban méltók az irodalomtörténészék és a Gion-kutatók figyelmére. De leginkább e két csoportéra. 

    A kritikákról viszont szólok.

    Nem tudom, milyen végzettség kell ahhoz, hogy valaki kritikusnak mondhassa magát. S hogy vannak-e szabályai a kritika műfajának. Minden bizonnyal vannak.

    Voltaképpen azt sem tudom, én miket írok, azon kívül, hogy a véleményemet, és egy deklaráltan egoista, jobban mondva szubjektív blogot az olvasmányélményeimről. Ezáltal vélem, hogy ezek a kis (internetes időkben bizony nem is kicsik!) írások leginkább véleménycikkek. Talán még csak nem is recenziók. Talán még értékelésnek is jóindulattal nevezhetők.

    Most utánanéztem, hátha valaki megmondja a véleményemet. Ilyen műfaj, amit művelek, nos, nincsen. Semminek se jó. Túl sok vagyok benne én, túl kevés az elmélyülő, kifejtő értékelés és nem elég tömény. Viszont olvasói véleménynek túl hosszú, túl részletes, recenziónak nem elég összefogott, kritikának nem elég mély. Vagyis vagy új műfajt találtam ki, vagy abszolút tehetségtelen vagyok a legtöbbet űzött mindennapi hobbimhoz. 

    *

    AJÁNLOTT OLVASMÁNY:
    Hogyan írjunk kritikát? (Aranymosó blog)
    Szükség van-e kritikára? (Revizor a kritikai portál)
    Könyvkritika vagy recenzió? És hogyan írjuk meg? (Krisz Nadasi oldala)

     A kötet, ha jól számoltam, kilencvenkét kritikai írást tartalmaz. Jól olvastad, kilencvenkettőt! Írjak mindegyikről részletesen? :-D

    Mivel a kilencvenkét kritika kétszázkilenc oldalra szorult, nem túl nehéz kiszámolni, hogy egy írás átlagosan két oldal hosszú. Vagyis egyik sem túlságosan részletes. 

    A kritikák élvezetét a magyar olvasó számára, számomra biztosan, igen megnehezíti két dolog: az idő és a földrajz. Az idő olyan értelemben, hogy a legfrissebb írás 2002-ben született, vagyis húsz éves. De találunk ötven-hatvan éves sorokat is. És attól a dátumtól haladunk a korunk felé.

    Vagyis az ezekben írtak nagyon távol vannak tőlünk időben. S itt jön a földrajz: nem csupán az időben vannak messze ezek a gondolatok, hanem térben is  Ráadásul egy másik országban.

    Mit akarok ezzel mondani? Egyértelmű: egy délvidéki amatőr színjátszó-csoport előadásának az elemzése, akik olyan művet adtak elő, akinek a szerzőjét és a munkásságát itt nem ismerjük, annyira nem csigázza fel az érdeklődési faktort. Ahogyan egykori, vajdasági folyóiratok egyes számainak a nem túlságosan elmélyült elemezgetése sem. Sőt, még akkor sem, ha odaát neves, de nálunk tökéletesen ismeretlen szerzőket elemez, akiknek a műveit itthon beszerezni mára lehetetlen. Bármilyen nyelven. 

    Kicsit fellélegeztem, amikor olyan íráshoz értem, aminek a tárgyát ismerem. Szerencsére akadt ebből is jó néhány. Az első, a magam részére igazi olvasmányélményt jelentő írás az Esterházy Péterről szóló focis beszámoló volt. Talán azért, mert ebben ott volt teljes vértezetében az író, leíró Gion.   

    Bár persze az is elmondható, hogy a kritika nem feltétlenül a kritizálásról szól. Akkor is célt ér el, ha értékekre mutat rá. Gion kritikája által így lettem kíváncsi Bálint Tibor írásaira. 

    Ezzel együtt a kötet kritikai részének megjelentetése teljes mértékben irodalomtörténeti esemény, semmiképpen sem számíthat általános közönségérdeklődésre. 

    Mesék

    Konkrétan hat darab. Kettő feldolgozás, négy átdolgozás. Szeretem a meséket. Tetszettek is. Annak megítéléséhez, hogy Gion mit tett velük, viszonyítási alap kellene.

    Az első két mese a Sárkányölő királyfi szerb népmeséket gyűjtött egybe, 1987-ben jelentette meg a Forum kiadó. A másik négy mese a Jung Károly szerkesztette, jugoszláviai magyar népmeséket tartalmazó, Szépen zengő pelikánmadár című kötetből valók, amit szintén a Forum adott ki 1986-ban. Vagyis Magyarországon igen nehezen elérhetők már ezek a könyvek is. Hát még az eredeti alapanyaguk! 

    Hangjátékok, adaptációk

    Nekem ez a kupac volt a legérdekesebb. Minden bizonnyal azért, mert azok a művek, amelyek ebbe a csoportba kerültek, mindenképpen megállnak a saját lábukon. Persze, a négyből négy nem önálló mű, idegen nyelvű hangjáték fordítása, dráma és regény-átdolgozás, s bár a szerzőik ötven százalékban ismertek és simán elérhetők idehaza. 

    A dráma átdolgozás eredetije Joseph Heller műve. Egy kevésbé ismert művéről van szó, amely a Megbombáztuk New Havent címet kapta. A másik átdolgozás Hemingway egyik alapműve, az Akiért a harang szól. 

     A két ismeretlen darab Zvonomir Bajšić Nézd, milyen szépen kezdődik a nap! című hangjátékának a fordítása és Guy Foissy Még képesek röpcédulát osztogatni! című darabjának hangjátékká dolgozott változata. A fordítás az utóbbi esetben Bajomi Lázár Endre követte el. Magyarul a Két szerető szív című kötetben jelent meg, amely Foissy hét egyfelvonásosát tartalmazza. 

    Bajšić horvát író, rendező volt. Rádiójátékból több mint kétszázötvenet hagyott örökül az utókornak. Nem találtam semmit, ami magyarul jelent volna meg tőle, ezen az egy szem, Gion által fordított hangjátékon kívül. Viszont ez az egy roppant érdekes, szórakoztató és ötletes. Egy férfi, Miroslav és egy nő, Mariola félreértésekkel és füllentésekkel teli találkozását mutatja be egy tréfás, szellemes, kicsit abszurd párbeszéden keresztül. Igen jókat mosolyogtam rajta. Kicsit arckaparós, kicsit megható, kicsit magunkra-ismerős. 

    A Heller-darab ismerős lehet azoknak, akik valamilyen formában találkoztak már A 22-es csapdájával. Az Akiért a harang szól-ról nem is mondok semmit. 

    A kérdés, ugyebár, jelen esetben nem az, hogy miről szólnak, milyenek az alapművek. Ezekről a maguk helyén kellene beszélni. Itt és most nekünk Gion a fontos. Hogyan viszonyulnak a Gion-kéznyomos végeredmények az eredetihez. Mivel a négyből három esetében a rendelkezésünkre állnak az eredeti művek fordításai, viszonylag könnyű dolgunk van: csak össze kell hasonlítani az eredetiket és a feldolgozásokat. Én ezt most mégsem teszem meg. Sommás leszek, ezáltal felületes. Különös tekintettel arra, hogy mindhármat újra kellene olvasnom ahhoz, hogy érdemit mondhassak. De nem teszek ilyet. (Időben egyébként a Foissey-darab van a legközelebb hozzám, s szerintem Gionnak ennél volt a legkönnyebb dolga.) 

    Megállok ott, hogy igen, mind a négy mű megáll a saját lábán, és az általam ismert három a stílus szempontjából sem lett kiherélve, sem gionosítva. Az a tény, hogy az olvasásuk közben semmi fennakadásom nem volt, sokat elmond. 

    *

    Kellene valamit mondanom összefoglalóként, de amit mondani tudok, azt voltaképpen elmondtam. A Giont szerető emberfia önmaguk miatt szereti Gion szépirodalmi írásait. Mindaz, ami ebben a kötetben van, vagy nem önmagáért való, vagy nem szépirodalom, vagy dicséretesen és mértéktartón nem Gion. Ebből ered, hogy a kötet jobbára inkább gioni desszert, irodalomtörténeti bootleg, semmiképpen sem főétel vagy „stúdióalbum”. Ha e megkötöttség figyelembe vételével olvassuk kiadja a zamatait. 

    Interjúk
    Elolvasom
    Tedd azt, Amit Akarsz
    Szerző

    Tedd azt, Amit Akarsz*

    A múlt havi, kissé lehangoló középiskolás-interjúk után örömmel vettük hírét, hogy két középiskolás fogta magát, és fát ültetett egy forgalmas budapesti útkereszteződés járdaszigetén. Egyszerű dolog ez, amit bárki megtehetne. Mégsem teszi meg senki. Vajon mi járt a fejükben, amikor ezt kitalálták? Tizenhét éves riporterünk Kurcz Ádámmal beszélgetett.

    Amikor a barátnőmet, Ágit hazakísérem, mindig a Déli pályaudvar előtt sétálunk el. A villamossínek mellett már régen kinéztünk egy járdaszigetet. Fát szerettünk volna ültetni ide. Nem szeretjük a kopár helyeket, azt szeretjük, ha fák vetnek árnyékot.
    Amikor eljött a Föld Napja, elérkezettnek láttuk az időt, hogy végrehajtsuk tervünket. Gondoltuk, ha ezen a napon ültetünk, talán majd azt hiszik, valami akcióról van szó, és nem szólnak bele.
    Ági akkor konfirmált, és ezt nemcsak barátságunk emlékfájának szántuk, hanem ennek az alkalomnak az emlékére is.
    -- Volt-e, aki csodálkozott az ötleten, illetve furcsállta a dolgot?
    -- Úgy gondoltuk, majd hülyének néznek a járókelők. Azt hittük, ránk szólnak, kötekedni kezdenek, hogy kivetetik velünk a fát, mondván, ne ültessünk közterületre, mert ahhoz engedély kell, ami persze nekünk nem volt. De elejétől a végéig semmiféle ellenállásba sem ütköztünk. Faültetés közben nézegettek bennünket az emberek, de elég közönyösnek tűntek. A több száz mellettünk elhaladó autós közül is szerintem csak kevesen vettek rólunk tudomást. Végül is minden, amit elképzeltünk, megvalósult: viszonylag közel találtunk faiskolát, a pénzt a szüleim szinte kérés nélkül odaadták. Valahogy minden körülmény segített, hogy ez így történjen. Mindennek ellenére édesapám segítségére volt szükség, mert ez egy három méter magas fa, földlabdával. Egyedül nem tudtuk volna odatalicskázni a faiskolából.
    -- Miért éppen berkenyét választottatok?
    -- Áginak régóta tetszik a berkenyefa, és ahogy jártuk a várost, egyre több helyen láttunk ilyet. Tudtuk, hogy aránylag igénytelen, és hogy bírni fogja a mostoha körülményeket. Amikor a faiskolába elmentünk, elsőként egy berkenyefát pillantottunk meg.
    -- Gondolkoztatok-e azon, hogy ki viseli majd gondját?
    -- A pályaudvaron lévő csapokból öntözzük hetente egyszer. Általában ketten, de ha valamelyikünk nem ér rá, akkor egyedül.
    -- Szerinted másoknak eszébe jutott-e már hasonló? 
    -- Szerintem nem jut eszébe senkinek, és amikor én próbáltam másnak eszébe juttatni, mindig heves ellenállásba ütköztem. Most már nem próbálkozom. Úgy látom, hogy az ember rábeszéléssel nem tud a környezetére hatni, csak agyára megy a többieknek. Ha látják, hogy mit csinálok, akkor esetleg követni fognak.
    -- Mit terveztek a jövőben?
    -- Azt hiszem, most hosszú időre programot fog adni ez a kis fa! Az öntözése komoly elfoglaltság. Persze találkozási alkalmat is jelent: miközben visszük a vizet, beszélgetünk.
    -- Azzal, hogy ezt a fácskát elültettétek, többnek érzitek magatokat?
    -- Azt hiszem, nem. Vannak emberek, akiknek életük értelme, hogy környezetvédők. Én nem ilyen ember vagyok. Ez nagyon szép és nemes dolog, de úgy érzem, hogy az életnek sokkal magasabb rendű értelme van. Az életnek nagyon fontos része, hogy az ember védje a közvetlen vagy tágabb környezetét, a világot, amelyben él, ez azonban ne az élete középpontja legyen, csak egy része a teljes egésznek.

    Lejegyezte: Lehoczky Zília

    *A címet Michael Ende: A Végtelen Történet c. regényéből kölcsönöztük

    Interjú a Délvidék – a Vajdaság és Belgrád című könyvről. In. Kossuth Rádió – Határok nélkül. 2010. december.
    Elolvasom
    Rendhagyó útikönyv a Délvidékről
    Szerző

    Rendhagyó útikönyv a Délvidékről

    Vajdaságba csalogatná a turistákat egy magyarországi kiadvány

    A közelmúltban látott napvilágot Magyarországon a Délvidék – A Vajdaság és Belgrád című útikönyv, amely eddig nem látott részletességgel mutatja be Vajdaság településeinek legnagyobb részét, valamint az Al-Dunát és Belgrádot.

    A szerzők, Kurcz Ádám, Thomka Orsolya és Tóth Anikó szerint a helybeliek számára honismereti kézikönyvként is haszonnal forgatható. A kötetről Kurcz Ádámot kérdeztük.

    n A könyvet sokévi gyűjtőmunka után írták. Mi motiválta Önt a több mint háromszáz oldalas kötet megírásakor?

    – Egyetemista koromban nyelvjárásgyűjtő kirándulásra jöttünk a Vajdaságba: akkor voltam először a határnak ezen az oldalán. Nemsokára kedvenc íróm Gion Nándor lett. Az ő regényeiből jobban megismertem a bácskai emberek világát, ezért amikor a feleségem egy katolikus közösséggel Adorjánon táborozott, örömmel indultam útnak, hogy kerékpáromon Szegedtől Szenttamásig bebarangoljam a tájat. Később, amikor jött a lehetőség, hogy írjak a Vajdaságról, kapva kaptam az alkalmon, mert azt tapasztaltam, hogy a legtöbb magyarországi számára teljesen ismeretlen ez a táj; de sok helybeli sincs tisztában a saját települése vagy régiója értékeivel. Többen például csodálkoztak, amikor azt mondtam nekik, hogy turista vagyok, és azért jöttem a falujukba, mert kíváncsi vagyok a templomra vagy a tájházra. Azt akarták hallani tőlem, hogy valójában rokonlátogatóba jöttem. Nem tudták elhinni, hogy a távolról jött utazó számára ők maguk, az ő életük, az ő falujuk érdekes, sőt értékes. Ezen szerettünk volna változtatni azzal, hogy írunk róluk.

    n Egy helyen azt nyilatkozta, hogy a könyv hagyományos útikönyvnek van „álcázva”, de jóval több annál.

    – Az útikönyv csak a forma, a keret, amit mi alaposan, honismereti kiadványhoz méltó részletességgel és igényességgel igyekeztünk megtölteni. Hogy ne csak a magyarországiak, de a vajdaságiak is sok érdekes dolgot tudjanak meg belőle a Délvidékről. Hogy jobban megismerjük magunkat és egymást. Tehát nemcsak turistáknak szóló információkat írtunk le, hanem az épített látványosságok leírásán túl a települések történetét, az azokhoz kötődő híres emberek életrajzi adatait, illetve az egyes helyekhez kapcsolódó művelődéstörténeti és más érdekességeket, például a helyieknek fontos mendemondákat is. Annak érdekében, hogy egységes magyar nemzetről beszélhessünk, ismernünk kell saját magunk és egymás értékeit is, és az is lényeges, hogy mi fontos, vagy mi fáj a másiknak, a határok bármely oldalán éljen is. Tudnunk kell például azt is, hogy milyen szerepet töltött és tölt be egységes magyar kultúránkban a Délvidék. Minden magyar gyereknek hallania kell például Lázár Vilmos és Schweidel József aradi vértanúkról vagy Kosztolányi Dezsőről, akik mind a Délvidéken születtek. Ehhez is segítséget akar nyújtani a könyv. Noha például Rúzsa Magdi népszerűségéről a média úgyis gondoskodik, mi is megemlítjük a mai sztárokat azoknál a településeknél, ahol születtek vagy fölnőttek.

    n A történelmi Magyarország elszakított területei közül talán a Délvidéket ismerik legkevésbé az anyaországban. Ön szerint mi ennek az oka?

    – A Délvidék azért van nehéz helyzetben, mert az igazi értékekért sokszor mélyre kellene ásni, átvitt értelemben is. Az emlékek nincsenek annyira szem előtt, mert a történelem viharai, különösen a két évszázados török uralom sok mindent elpusztított. De azt kell megértetni az emberekkel, hogy minden ami volt, a miénk marad akkor is, ha már csak az emlékezet őrzi. Akkor is, ha már csak néhány kő van a várból, akkor is, ha már csak betűk tanúskodnak a régi nagyságról. Mátyás király udvarának se maradt sok nyoma, mégis büszkék vagyunk rá, hogy Itália után ott jelent meg egész Európában először a reneszánsz művészet. Ugyanígy büszkének kell lennünk rá, hogy a Szerémséghez kötődik a legelső magyar bibliafordítás, vagy hogy Újvidék helyén állt annak a Petur bánnak a vára, akit Katona József jóvoltából a Bánk bánból a legtöbb magyar ember ismer.

    A XX. század véres eseményei, különösen az 1944–45-ös vérengzések, majd a Jugoszlávia felbomlását kísérő polgárháborúk nem tették vonzóvá a Vajdaságot a távolabb lakók számára, de mi igyekeztünk úgy írni, hogy – bár tényszerűen szólunk a szomorú történtekről – a tévhiteket eloszlassuk, és délvidéki utazásra csábítsuk azokat is, akik még nem jártak itt. Tudok olyanokról, akik a könyv hatására látogattak el Vajdaságba.

    n Tapasztalatom szerint itt a Délvidéken a politikai változások ellenére alig ismerjük magyar vonatkozású múltunkat, értékeinket. Ön szerint ez általánosan jellemző a Kárpát-medencei magyarságra?

    – Sokan az egész huszadik századot veszteségek sorozataként élték meg mindenütt a határokon belül és kívül – mint ahogy nagyon sok szempontból az is volt: iszonyú csapások, veszteségek sorozata. Ezért vannak, akik abban a tudatban élnek, hogy az ő vidékükön már semmi érdekes nincs. Pedig ez nem igaz! Ma is bőven van látnivaló, és olyan dolgok is szép számmal, amikre minden magyar büszke lehet; nagyon sok minden van például csak itt, a Délvidéken, amikre elsősorban az itteniek lehetnek büszkék. Vannak, akik már szinte csak azt érzékelik valóságként, amit a tévében látnak. A határon túliak közül némelyek például a magyarországi hírek terén naprakészek, de a falujukbeli magyarokat nem ismerik, nem tartják velük a kapcsolatot. Pedig az értékek megőrzése, a hagyomány átadása érdekében is közösségben kell lennünk egymással. Elég lenne ehhez népdal- vagy néptánckörbe vagy templomi kórusba járni…

    Ahhoz, hogy értékelni tudjuk, és hogy másokkal is meg tudjuk ismertetni ezeket a tájakat, az itteni műemlékeket, és az itteni falvakhoz, városokhoz kötődő régi, érdekes történeteket, ahhoz számba kell venni, össze kell gyűjteni őket. És le is kell írni, például egy ilyen könyvbe, mint a miénk. Így lelkünkben még az aracsi templomrom vagy a bácsi vár is ép lehet: ha el tudjuk képzelni, hogy milyen volt fénykorában. És ha emlékezetben tartjuk ezeket, akkor büszkék is lehetünk a nándorfehérvári diadalra, meg Damjanich győztes csatáira is, amik szintén itt zajlottak.

    n Terveznek-e délvidéki bemutatót, s egyáltalán hol lehet beszerezni a kötetet?

    – Igen, tervezünk, az első ilyen alkalom Zentán lesz, bár pontos helye és ideje csak a napokban dől el. A könyv a szabadkai városháza földszintjén lévő boltban már biztosan beszerezhető, de egyre több helyen lehet majd kapni a Vajdaságban.

    Elolvasom
    Délvidéki kalandozás
    Szerző

    Délvidéki kalandozás

    Rúzsa Magdi, Szeles Mónika, Csernus Imre, Lajkó Félix, Radulovics Bojána, Lékó Péter – néhány név a mai legismertebbek közül. A délvidékiek 90 év elszakítottság után sem maradnak ki a magyar művelődés, sport és tudomány alakításából. Mintha mégis megfeledkeztünk volna erről a vidékről. Református fiataloknak a napokban megjelenő, Délvidék – Vajdaság és Belgrád című útikönyve ezen a mulasztáson próbál segíteni.

    Mi az oka, hogy az elszakított országrészek közül talán a Délvidéket ismerjük a legkevésbé?

    Kurcz Ádám: Talán mert a török pusztítás miatt ezen a vidéken kevés az épített látványosság. De azért így is van látnivaló: az aracsi romtemplom, Bács és Galambóc vára vagy Zombor gyönyörű városközpontja mind-mind méltó a turisták figyelmére.

    Thomka Orsolya: És ne feledjük az épületek mellett az embereket se: a helyiek vendégszeretete is megérinti az utazót. Olyan helyen is talál magyar falut a turista, ahol igazán nem számít rá. Belgrád – az egykori Nándorfehérvár – belvárosától délre fekszik például Sándoregyháza és Hertelendyfalva, ahol a bukovinai székelyek a mai napig őrzik ízes nyelvjárásukat!

    Nemcsak magyarok, hanem számos délszláv nép és sok román, szlovák, ruszin, bolgár, német és ki tudja még hány nemzet él ezen a vidéken. Mi az oka ennek a rendkívüli tarkaságnak?

    Thomka Orsolya: A török pusztítás végére a magyarság gyakorlatilag eltűnt erről a vidékről. A sok többnemzetiségű település a Habsburgok megosztó telepítéspolitikájának eredménye, hiszen egy nyelvileg megosztott lakosság kevésbé képes összefogni a hatalommal szemben. Cél volt a magyar jelenlét gyöngítése is, ezért a „rebellis” reformátusok letelepedését különösen sokáig tiltották. A szerbeket viszont támogatták, mert szabadságmozgalmainkkal szemben fölhasználhatták őket. Ugyanakkor a németek és a magyarok 1920-ban még több mint 60%-át tették ki az itteni lakosságnak, míg a délszlávok körülbelül csak a negyedét.

    Milyen most a terület nemzetiségi képe?

    Kurcz Ádám: Sajnos egyre kevésbé sokszínű. A Tisza mentén magyar többségű településeket találunk, de délen egyre szórványosodik a magyarság. Viszont még mindenhol találkozhatunk magyarokkal és magyar vonatkozású kulturális emlékekkel is; olyan helyeken is, ahol erős szerb többség van, és nem is számítanánk rá.

    A sokszínűség a reformátusokon belül is megvan?

    Kurcz Ádám: A Délvidéken ők szinte kizárólag magyarok, minthogy a háború után a németeket, akik között szintén voltak reformátusok, innen is kitessékelték. Ugyanakkor például Nagyszereden cseh kálvinistákat is találunk. Noha csak pár tucatnyian vannak, lelkészük sincs, de vasárnaponként tartanak istentiszteletet: prédikációkat olvasnak föl, imádkoznak és énekelnek.

    Mit érdemes megnézni reformátusként a Délvidéken?

    Thomka Orsolya: Torontálvásárhely monumentális templomát vagy a szerémségi szórvány központját, Maradékot nem szabad kihagyni, de például Magyarittabé templomát sem, mellette a szíven lőtt Kossuth-szoborral. Sok más településen is találunk református templomot, gyülekezetet…

    Kurcz Ádám: …ahol biztosan magyar szót hallunk. Nagy öröm volt például Pancsován, a szerb tengerben egy kis református szigetet találnunk. A templom mellett pedig ott volt a Petőfi Sándor Kultúregyesület, annak ékes bizonyítékaként, hogy kultusz és kultúra elválaszthatatlan. Úgy is mondhatjuk, hogy akik a hitüket megőrzik, azok tudják nemzeti identitásukat is megőrizni.

    Miért kezdtetek útikönyvet írni?

    Thomka Orsolya: Újvidéken születtem, és erősen kötődöm a Délvidékhez. Pár éve egy biciklitúrákat ajánló útikönyv szerkesztésében vettem részt, akkor jött az átfogóbb kiadvány ötlete.

    Kurcz Ádám: Érdekes, de budapesti „tömbmagyarként” is régóta foglalkoztat a kisebbségi lét kérdésköre: idegen közegben hogyan lehet megőrizni az identitásunkat? Érték ez vagy csak különbség? Meg kell tartani, vagy elhagyható? Mi az, ami a másikéból átvehető, és mi az, ami a sajátunkban kritizálható? Gyakran előkerülnek ezek a kérdések, és érdemes rájuk nyitottnak lennünk, hogy ne háborúk, hanem gyümölcsöző eszmecserék alakuljanak ki közöttünk.

    Kiss Sándor

    A kárókatonák még nem jöttek vissza allegorikus jelentéseiről. In. Újvidéki Rádió – Metszetek. 2015. november.
    Szerző
    Az 1848–49-es szabadságharc megtermékenyítő szerepe a magyar kultúrában. In. Kossuth Rádió – Belépő. 2016. március 15.
    Szerző
    Gion Nándor munkásságáról a 75. születésnapja kapcsán. In. Kossuth Rádió – Belépő. 2016. február 17.
    Szerző
    Gion Nándor munkásságáról a 75. születésnapja kapcsán
    Gion Nándor munkásságáról a 75. születésnapja kapcsán. In. Újvidéki Rádió – Portré. 2016. február 6., 13. és 20.
    Gion Nándor munkásságáról az író 75. születésnapján
    Szerző
    Elolvasom
    Üzenetek és „aha!”-élmények
    Szerző

    Üzenetek és „aha!”-élmények

    Kurcz Ádám István Gion Nándor műhelytitkairól írt könyvet

    Néhány hete jelent meg Kurcz Ádám István budapesti születésű irodalomtörténész Gion Nándor művei és műhelytitkai című monográfiája. A szerző legtovább az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozott – A magyar nyelv nagyszótára szócikkeit írta –, közben részt vett egy Vajdaság-útikönyv megírásában is, amelynek Délvidék – a Vajdaság és Belgrád a címe. A könyvet néhány iskolában földrajz/honismeret tankönyvként használják, és a Vajdasági Magyar Digitális Adattár honlapján is elérhető.

    Kurcz Ádám neve ismerősen csenghet a Magyar Szó olvasóinak, hiszen írásaival korábban már találkozhattak a Kilátó és az Üveggolyó hasábjain. A szerzőt most új könyvéről kérdeztük, de érintettük útikönyvét is.

    Van olyan szál, ami erősen köti Gion Nándorhoz? Ismerek olyan írót, akit valamiféle lelki „szerelem” fűz hozzá...

    – Isten tudja, miért alakult így, de az biztos, hogy a kötődés nagyon erős. Kezdhetném talán ott, hogy édesanyám neve ma is Bogisich lenne, ha nagyapám a tanárai rábeszélésére – mint oly sokan mások akkoriban, az 1930-as években – nem magyarosíttatja a nevét. Nagyapám ötletes választása volt a Bánsági név, ami mégis közelítette ahhoz a vidékhez, ahonnan származott. (Jóllehet Bogesich őseink, ameddig csak követni lehet őket vissza a múltba, tehát már vagy 300 éve is a mai Budapest területén, egészen pontosan a Tabánban éltek.) Bánsági nagyapám édesanyját meg történetesen Rácznak hívták… de valószínűleg ennek sincs sok köze ahhoz, hogy miért kerültem közel éppen Gion Nándor életművéhez.

    Közelebb járhatunk az igazsághoz, ha a gyökereket például Szentendrén keressük, ahol középiskolás voltam, és ahol ma jó, ha száz szerb él, de ahol mégis megéreztem valamit abból, milyen az, ha egy kisebbségi közösség kultúrát, értékeket, azaz otthont, sőt hazát teremt, és azt fenntartja – saját maga és a tömbben élő nemzettársai büszkeségére is. Talán ez is közrejátszott abban, hogy rögtön igent mondtam, amikor Thomka Orsolya barátom megkérdezte, segítenék-e neki megírni egy Vajdaságról szóló könyvet. Persze, hogy vállaltam, hiszen a – ma – Szerbiában élő magyarok nekem sokkal fontosabbak, mint a magyarországi szerbek. 2010-ben meg is jelent a könyv, Délvidék – a Vajdaság és Belgrád a címe, a Magyar Szó is írt róla akkoriban. Sajnos a boltokból hamar elfogyott, ma már csak az interneten érhető el: http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=695

    Miért vállalkozott arra, hogy részt vesz ebben a munkában? Az ilyen „ráhangolások” segítenek megbecsülni saját értékeinket, megismerni a múlt emlékeit, megérteni a jelen állapotokat, helyzeteket?

    – Úgy éreztem, hogy én, aki tömbben élek, jobban segíthetek azoknak, akik kisebbségben, pláne szórványban élnek, hogy becsüljék meg a saját értékeiket. A messziről jött embernek valahogy jobban hiszünk, ha az dicsér minket, vagy ha rámutat értékeinkre. Ez velem, budapestivel is így van: ha egy külföldi őszintén csodál valamit nálunk, abból látom, hogy mennyit érünk a világ szemében. Az útikönyv műfaj pedig arra is jó, hogy hidat ver a különböző nemzetrészek között, az itt élők jobban érezhetik, hol a helyük az összmagyar kultúrában, és büszkék lehetnek rá. A tömbben élőket pedig arra indíthatja, hogy látogassák meg a széleket vagy a szórványt, ismerkedjenek vele, szeressék meg, esetleg tegyenek is érte, ha van rá lehetőségük.

    Az útikönyv korábban jelent meg, mint a Gion-kötet. Segítette a helyismeret az író fölfedezésében?

    – Biztos, hogy a könyvírás Gionra is segített ráhangolódni, hiszen ha nem ismertem volna meg alaposan ezt a vidéket – a történelmi emlékekkel együtt a jelen és a közelmúlt állapotait, helyzeteit is –, sokkal kevesebbet értenék Gionból, akinek voltaképpen az egész életműve az itteni valóságban gyökerezik – még a Pesten írott regényei, novellái is.

    Ahogy jártunk át Vajdaságba a könyvírás miatt adatokat gyűjteni meg fényképezni, kezembe kerültek Gion Nándor regényei. Első és rögtön díjnyertes ifjúsági regényét, az Engem nem úgy hívnak-ot például egy szabadkai könyvesbolt antikvár polcán találtam meg. És ahogy Giont olvastam, egyre több kapcsolódási pontom lett hozzá: megismertem azokat a helyeket, ahol a regényei játszódnak, hiszen sorra bejártuk őket. De még úgy voltam vele, mint amikor az ember elolvas egy jó könyvet, és nagyon tetszik is neki, de maga sem tudja, miért. Ha meg kéne fogalmaznia, biztos mondana ezt-azt, de még csak formátlanul kavarog benne az élmény. Van, hogy az ember aztán újra elolvassa a könyvet, és már kapisgálja, hogy miért volt az olyan jó elsőre is. És van, hogy harmadszor-negyedszer is elolvassa, és mindig újabb dolgokat ért meg …és kivételes esetben ez egy író egész életművével történik meg. Velem ez történt.

    Amikor Gion regényeit először olvastam, csak azt tudtam, vagy inkább éreztem, hogy ezek az írások jók. Amikor másodszor olvastam őket, sok helyen derengtek fel kapcsolódási pontok, néhány helyen pedig nagyon érdekes összefüggések is. Harmadszor pedig olyan sok lett a felismerés, hogy rájöttem, ez az író életművet alkotott, amely elejétől a végéig szerves egész: egy valahol elejtett utalás egy másik mű által érthető meg, így válik üzenetté.

    Olvasmányos a könyv, annak ellenére, hogy rengeteg adatot mentett bele. Kinek szánja?

    – Úgy éreztem, örömet szerezhetek, ha továbbadom ezeket az üzeneteket. Hogy aki szereti Gion írásait, többet értsen belőlük, sok „aha!”-élménye legyen. Aki pedig szívesen olvasna valami izgalmasat, érdekeset, összetettet és mélyet, de nem tudja, mit emeljen le a polcról, kezdjen éppen Gion írásaihoz. És volt egy nem egészen burkolt célom is, amire rögtön az első oldalon utalok, hogy tudniillik azoknak írtam, akik mégis otthon maradnak. Föl akartam hívni a figyelmet arra, hogy van a vajdasági (Gion egyébként nem szerette ezt az 1849-es, 1918-as és 1944-es emlékű szót, szívesebben írt délvidéki-t) magyaroknak egy tényleg világirodalmi rangú írójuk, aki legfőképpen mégis nekik írt, és akit csak ők érthetnek igazán. Ehhez én a „külső” nézőpontommal talán adhatok egy kis segítséget, mert hátha a távolról jött ember is rávilágíthat, hogy milyen kincsük van az ittenieknek. És ez egy kicsit talán hozzájárulhat az itteni megmaradáshoz nélkülözhetetlen önismerethez és az abból következő önbecsüléshez is, ami Gion számára az első pillanattól kulcsfontosságú volt. Gion azt írta, hogy írásaival azt akarta beleszuggerálni az olvasóiba, hogy „mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk, és otthon akarunk lenni.” Ha Gionnak ez volt a célja, én nem akartam eltérni tőle.

    Véleménye szerint megkapja az író azt a figyelmet, amit érdemel? Mondjuk, az egyetemes magyar irodalomban...

    – Nagyon sokan írtak Gionról Magyarországon is, fél tucat olyan könyv van, ami csak vagy szinte csak az ő életművével foglalkozik, a magyarországi középiskolai tankönyvekben van már Gion Nándor-fejezet, de én mégsem vagyok elégedett. Akkor lennék nyugodt, ha a könyvesboltokban ott látnám a regényeit, különösen fő művét, az évek óta beszerezhetetlen Latroknak is játszott című regénytetralógiát. Így lenne lehetőség arra, hogy az olvasók is megismerhessék ezt az életművet. Ha pedig filmen is megnézhetnénk a Virágos Katonát és társait – ez Gionnak is hő vágya volt, a forgatókönyveket is megírta –, akkor lehet, hogy elégedett is lennék, mert akkor még többekhez jutnának el az üzenetei.

    Gion, amit tudott, megtette, rajta már nem múlik, hogy mi lesz az életművével. Ez a felelősség a miénk.

    Az 1848–49-es szabadságharc szerepe a magyar nyelvben és kultúrában. In. Kossuth Rádió – Belépő. 2017. március 15.
    Szerző
    Gion Nándor művei és műhelytitkai
    Szerző
    Elolvasom
    Gion Nándor „húsvéti tojásai”

    Gion Nándor „húsvéti tojásai”

    Gion Nándor művei és műhelytitkai a címe Kurcz Ádám István fiatal budapesti irodalomtörténész új könyvének, mely az Újvidéki Rádió magyar szerkesztősége egykori főszerkesztőjének, az Újvidéki Színház egykori igazgatójának, az egyik legjobb vajdasági magyar írónak a munkásságát mutatja be. A 412 oldalas, közel 100 fényképpel illusztrált kiadvány a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg, és április 20-án mutatták be a XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Ebből az alkalomból készítettük az alábbi interjút a szerzővel.

    Beszélgetőtársam szenvedélyes Gion-kutató. Identitás és történelem Gion Nándor prózájában címmel 2015-ben védte meg doktori értekezését a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Most pedig megjelent egy vaskos kötete az 1941-ben Szenttamáson született és 2002-ben Szegeden elhunyt íróról.

    - Mi késztette arra, hogy egy határon túli magyar író életművét kutassa?

    - Az, hogy Gion Nándornak fantasztikus életműve van. Szinte minden elérhető nyomtatott és kéziratos művét elolvastam, és úgy találom, hogy nincs egyetlen sikerületlen sora sem. Nagyon olvasmányos az egész életmű, melyben minden mindennel összefügg. Ráadásul Gion végigírta az egész XX. századi magyar történelmet. Igaz, hogy délvidéki magyar szemszögből, de ez nem elvesz, hanem inkább hozzátesz az élményhez, amelyet akár a budapesti olvasónak is jelent. A vajdasági viszonyokkal, a vajdasági helyzettel, a vajdasági valósággal is megismerkedhetünk általa. Ez helyi színt kölcsönöz a műveknek, amitől számomra és a többi magyarországi olvasó számára kicsit egzotikus is az életmű.

    - Ön azt írja Gion Nándorról, hogy „célul tűzte maga elé, hogy legalább olyan izgalmasan írjon, mint amilyen izgalmasak azok a betyártörténetek voltak, amelyek miatt ő megszerette az olvasást. Ez sikerült is neki, de Gion nemcsak ezért izgalmas író, hanem azért is, mert művei a magas irodalomhoz tartoznak, és nagyon sok szinten értelmezhetők”. Tényleg értelmezhetők, még Budapesten is?

    - Igen, és nem csak határon túli magyar vonatkozások vannak bennük, hanem - ahogy utaltam rá - az egész XX. századi magyar történelmet nagyon érdekes szemszögből mutatják be ezek a nagyon olvasmányos művek. Ifjúsági kalandregényeket vagy bandaregényeket látunk a felszínen, amelyek éppen olyan izgalmasak, mint a Tüskevár, a Pál utcai fiúk, vagy akár az Egri csillagok. Ugyanakkor allegorikusan, szimbolikusan is értelmezhetők, és bennük van az egész XX. századi magyar történelem, a nagy magyar sorsfordulók: Trianon, a II. világháború és a szocialista évek is. Ha az ember rászánja az időt, és alaposan, elmélyülten olvassa ezeket a regényeket, akkor megláthatja, hogy ezek a szintek egyre csak bomlanak-bomlanak, és szinte nincsen vége. Miután leadtam a könyvem kéziratát, azóta is sok új összefüggés tárult fel számomra is.

    - Magából a kötet vastagságából is látszik, hogy mennyire gazdag életpálya Gion Nándoré. Mi újat hoz ez a dokumentumokkal, fényképekkel gazdagon illusztrált könyv ahhoz képest, amit eddig tudtunk az íróról?

    - Én igyekeztem csak újat mondani: kibontani, megfejteni azokat a szimbólumokat, jelképes megfogalmazásokat, sorok közötti utalásokat, amelyek szinte mindenütt jelen vannak az egész életműben, de amelyek egyszeri olvasásra nem biztos, hogy mindenkinek kiderülnek. Ha az ember több mindent olvasott már Giontól, akkor érzi azt, hogy itt valaminek lennie kell még a mélyben, mégsem tudhatja, ha nem ismeri a délvidéki (vajdasági) valóságot. Nekem megadatott, hogy nagyon sokat utazhattam arrafelé, nagyon sok helyi emberrel beszélgethettem az ő életükről, megismertem az itteni történelmet, és ebből nagyon sok olyan mozaikkockát össze tudok rakni, amelyekkel talán hozzásegíthetem a magyarországi olvasókat - de talán még a vajdaságiakat is, hiszen nekem van egy külső nézőpontom - ahhoz, hogy leessen nekik is a tantusz; hogy rácsodálkozhassanak arra, amit érezhettek, de talán nem értettek meg Gion Nándort olvasva.

    - A könyv címe: Gion Nándor művei és műhelytitkai. Az író művei ismertek, a műhelytitkai kevésbé. Melyekre hívná fel a figyelmet?

    - Gion 99 százalékban a valóságot írta meg. Emiatt nevezik őt realista írónak is különféle jelzőkkel: „mágikus realista”, „tündéri realista” vagy „dúsított realista”. Volt, aki azt írta Gionról, hogy „szociografikusan hiteles” az, amit ír. Más pedig azt írta, hogy „dokumentarista valósághűségről” tesznek tanúbizonyságot a művei. Ez 99 százalékban tényleg így van, de az az 1 százalék, ahol Gion eltért a valóságtól, ott van a kutya elásva, ott vannak elrejtve a legérdekesebb dolgok! Hogy egy példát mondjak, a Vajdaságban is élő magyar családnév a Hovanyec név. Ebből Gion egy picit kifacsarva csinált egy Hofanesz nevet, ami már örmény névnek számít. Azok a szereplők, akik ezt a nevet viselik, mint hangsúlyozottan kisebbségiek szerepelnek a művekben. Ugye az örmény egy hangsúlyozottan kisebbségi nép, a világ nagyon sok pontján él diaszpórában. Így Gion a Hofanesz nevű szereplőivel különösen céloz a kisebbségi sorsra. Egy másik példa: Gionnak sok német felmenője volt. Ezek a német ősök - amennyire a dokumentumokból kikövetkeztethető - már elmagyarosodtak. Gion mégis a legnémetesebb nevükkel szerepelteti őket. Dédapjáról, Krebsz Istvánról például úgy írt, hogy „Stefan Krebs”, dédanyjáról, Bechtler Katalinról pedig hogy „Katharina Bechtler”, és sorolhatnám. Miért? Hogy a nevük által is kifejeződjön az, hogy ők kisebbségiek, mert ők még a magyarokhoz képest is kisebbségben voltak a Délvidéken. Így Gion az ő 1900-as évek eleji sváb sorsukban mutatta be, hogy milyen lett a vajdasági magyarság sorsa, miután 1918-tól ők is kisebbségbe kerültek. De sok más hasonló példa létezik még, például hogy A kárókatonák még nem jöttek vissza című regény leginkább az 1944-es vérengzésekről szól jelképesen: a kárókatonák például azokat a magyar katonákat jelképezik, akiket visszavárnak a regényszereplők, hiszen ha nem mentek volna el, nem történhettek volna meg például a ’44-es atrocitások sem...

    - Mit hozott Gion Nándor életében, hogy 1993-ban Magyarországra költözött? Megírt-e Magyarországon olyan dolgokat, amelyekről Jugoszláviában, azon belül Szerbiában nem regélhetett?

    - Gion sok olyan dolgot írt meg Magyarországon, amelyről otthon hallgatnia kellett. Ő a Vajdaságban felelős beosztásban volt. Átköltözése előtt az Újvidéki Rádió főszerkesztőjeként, korábban az Újvidéki Színház igazgatójaként dolgozott, még korábban a Vajdasági Írószövetség elnöke és a Jugoszláv Írószövetség elnökségi tagja volt - kisebbségi magyarként. Nagyon vigyáznia kellett, hogy mit ír meg ahhoz, hogy megjelenhessen. Sokat kellett cseleznie, vagy, ahogy ő fogalmazott „trükkösködnie” ahhoz, hogy a regényei átcsússzanak a cenzúrán. Vagy ha már megjelentek, akkor ne kelljen miattuk önkritikát gyakorolnia. Ennek ellenére, már a Vajdaságban 1993-ig nagyon sok mindent megírt. Ő volt az első, aki 1967-ben megírt regényében (Kétéltűek a barlangban) célzott Jugoszlávia gulágjára, a Goli otok nevű kényszermunkatáborra. 1968-ban írott második regényében pedig (Testvérem, Joáb) nagyon sokat célozgatott például az 1944-es vérengzésekre is, amikor jugoszláv partizánok tizedelték meg a délvidéki magyarságot, főként a férfiakat és az értelmiséget. A hetvenes évek elején írt regényeiben célzott a szocializmus kezdeti időszakának fájó emlékeire: a padláslesöprésre, az államosításra. A Miénk a gyár! című novellájában például megírta, hogy valaki, aki a leglelkesebben üdvözölte az akkori rendszerváltást, amikor munkaképtelenné vált, kiderült, hogy nem volt ám övé a gyár! Éppúgy bocsátották el, mint ahogy megtették volna korábban, mondjuk a harmincas években. Gion az elüldözött svábokra is sokszor emlékeztetett: az egyik legkülönösebb regényszereplője például egy meghalt német kislány, Gizike Schladt, akinek a sírja ma is megvan a szenttamási temetőben... Tehát Gion a Vajdaságban is nagyon sok mindenről írt, de főként a sorok között. Amikor Gion átjött Magyarországra, akkor írhatott ezekről a dolgokról nyíltan is, de akkor sem szaladt el vele a ló. Mértéktartó maradt: humorral és iróniával kerekedett felül a sérelmeken, a bajokon; és ezzel megóvta magát attól, hogy túlzásokba essen. Ő Magyarországra kerülve sem a kisebbségi sérelmeit sorolta, nem panaszlajstromot írt, nem a sebeit nyalogatta, hanem olyan szemszögből mutatta be a magyar történelmet, és leginkább a délvidéki magyarság történelmét, amely izgalmas, modern szóval élve nagyon is „fogyasztható”.

    - Gion Nándor kötődése Szenttamáshoz legalább annyira jellemző, mint néhai Illés Sándor író hűsége Temerinhez. Gondolom, nem véletlenül írja Kurcz Ádám István a könyv vége felé, hogy „Gion sokkal inkább szenttamási, mint vajdasági magyar író volt”.

    - Nem véletlenül, mert ő valóban a szülőföld írója volt és akart is lenni. Ugyanakkor Gion nem szerette a „vajdasági” címkét. Ő nem „vajdasági magyar író” akart lenni, hanem „magyar író”, mindenféle címke vagy megszorító jelző nélkül. Ugyanakkor a szenttamási, az otthoni élmények olyan meghatározóak voltak számára, amelyek muníciót adtak egészen az élete végéig az íráshoz. Az az egyszerű kis utca, ahol felnőtt, minden embertípusból mutatott neki mintapéldányokat. Ahogy írta Gion, volt az utcájukban például egyszerű földműves, gyári munkás, lecsúszott arisztokrata és szerencselovag is. Ő ezeket az embereket nagy figyelemmel hallgatta esténként a házuk előtt egy kidőlt akácfa törzsén ülve. Azokat a történeteket, amelyeket tőlük hallott, évekkel, jó másfél évtizeddel később úgy írta le, persze kicsit stilizálva, ahogy az otthoni öregektől hallotta. Azt is írja Gion egyik regénye szereplője szájába adva, hogy: „Rájöttem, hogy minden város Szenttamás. Még akkor is, ha sokkal nagyobb.” Ezt ráadásul egy Budapestre vetődött szenttamási regényhős mondja. Tehát Szenttamás egy olyan világ, amely segített értelmezni Gion számára azt a valóságot, amelyet akár Újvidéken, akár Budapesten, akár a világ más pontján tapasztalt. Más szóval, ha valaki a világ egy pontját megismeri, akkor az segítség neki ahhoz, hogy bárhol máshol eligazodjon. Tehát Tamási Áront idézve „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, és ha valahol tényleg otthon vagyunk benne, akkor bárhol máshol is megtaláljuk a helyünket. Ezért lett a könyvem mottója az az egyszerű mondat, hogy: „azoknak, akik mégis otthon maradnak”.

    - 26 könyve jelent meg a viszonylag fiatalon, 61 éves korában 2002-ben meghalt Gion Nándornak. Sokra vitte, ahhoz képest, hogy géplakatosként kezdte. Mi az, amiben a legtöbbet adott Gion az olvasónak?

    - Egy olyan korban, amelyben divat volt megkérdőjelezni a történetek elmondhatóságát, ő ezen felülkerekedett és úgy fogalmazott, hogy „nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Nem vett tudomást arról, hogy arrafelé halad a világ, hogy megkérdőjeleződik a történetek elmondhatósága, azaz hogy képesek vagyunk-e szavakkal visszaadni a körülöttünk lévő valóságot. Gion mindvégig egyszerűen, magával ragadóan, olvasmányosan mesélt. Az, hogy géplakatosként indult, abból a szempontból nagyon fontos, hogy nem veszítette el soha a valóságérzékét és a hétköznapi emberekkel való kapcsolatát. Úgy írt, hogy ha egy géplakatos vagy egy szobafestő vagy bárki más a kezébe veszi a könyveit, akkor nem tudja letenni, és maradandó élményt jelent számára. Ismerek olyanokat, akik nem lettek írók, irodalmárok, de mert kiskorukban a tanítójuk vagy az iskolai könyvtáros ajánlott nekik egy könyvet, például a Postarablókat, a Kárókatonákat, vagy a Sortűz egy fekete bivalyért című regényt, ma is emlékeznek rá, és szeretettel emlegetik. Pedig elmúlt harminc év, hogy olvasták ezt vagy azt a könyvet.

    - A Gion-műveknek eddig tizenkét nyelven huszonnyolc átültetése keletkezett, ezek közül tizenegy teljes kötetnek, a többi egy-egy novellájának és a vele készített interjúnak a fordítása. Az Újvidéki Rádió magyar és szerb nyelvű drámaszerkesztősége és a Magyar Rádió közel félszáz hangjátékot rendezett a műveiből. Kurcz Ádám számára mit jelent a Gionról írt könyv megszületése?

    - Én abban reménykedem, hogy akik eddig is olvasták Giont, azok ezután tudatosabban veszik elő a műveit, de mások műveit is. Most, hogy nemrégen volt húsvét, egy angol kifejezéssel szeretnék itt élni. „Easter egg”-nek, magyarra fordítva „húsvéti tojás”-nak is nevezik azokat a szövegben előforduló poénokat, amelyek el vannak rejtve az írásművekben. Gion műveiben rengeteg ilyen „húsvéti tojás”, rengeteg ilyen poén van. Annak örülnék, hogy ha azok, akik újra előveszik Giont, ezeket megtalálnák, s örömüket lelnék ezek kibontásában, feltörésében. És azt is remélem, hogy a könyvem kedvet csinálhat azoknak is, akik még nem olvastak Giont, hogy merjék levenni a köteteket a polcról. Minden olvasni szerető ember jól jár vele, ha megismeri ezt az életművet.

    Ternovácz István

    A mágikus realizmus délvidéki képviselője – avagy Kurcz Ádám: Gion Nándor művei és műhelytitkai
    Szerző
    Gion Nándor művei és műhelytitkai
    Szerző
    Gion Nándor művei és műhelytitkai c. monográfia és a Gion Nándor-album bemutatóján
    Szerző
    Délvidék – a Vajdaság és Belgrád: Bácska, Bánság, Szerémség és az Al-Duna c. útikönyvről. In. Kossuth Rádió – Belépő. 2018. július 18.
    Szerző
    Beszélgetés a Gion Nándor-albumról. In. Kossuth Rádió – Belépő. 2018. augusztus 1.
    Szerző
    In. Vajdasági RTV – Híradó. 2019. február 22.
    Az író szülővárosában mutatták be a Gion Nándor-albumot