Lábadi Károly kitüntetése

Feledhetetlenül szép rendezvényen vettem rész a minap Gödöllőn, amikor a magyar kultúra napja tiszteletére rendezett városi ünnepségen Gémesi György polgármester átadta dr. Lábadi Károlynak a Gödöllő Kultúrájáért díjat. Nyolcszáznál is több ember tapsolt a művelődési ház pazar nagytermében, amikor a jeles néprajzkutató a másik kitüntetettel, Hadháziné Szabó Margittal fellépett a színpadra.

Régen voltam tanúja a szellem munkása iránt megnyilvánuló akkora tiszteletnek, akkora megbecsülésnek, mint azon a szombat délutánon a közeli Grassalkovich-kastély barokkos pompájának fényében. És bácskaiként nagyon büszke voltam Lábadi Károly jelképes koszorújára, hiszen benne máig azt a tudóst tisztelem, aki a legelképesztőbb megpróbáltatások és kínok után is rendületlenül ragaszkodik szülőföldjének múltjához, és a hagyományaink ápolását oly látható szeretettel, oly tapintható odaadással végzi, hogy az a tudományok tisztelőit is elismerő főhajtásra készteti.

Lábadi Károly a drávaszögi magyarság múltjának és hagyományainak lelkes kutatója Bácsgyulafalván született, s házassága révén került a Drávaszögbe, amellyel azután egy életre eljegyezte magát: vagy kéttucatnyi kötetben dolgozta fel az archaikus vidék sok évszázados, az Árpád-korig visszanyúló népéletének történetét. Ő volt az a kutatónk, aki a néprajz, az etnográfia és a művelődéstörténet közös nagy területén lelte meg a maga helyét – ahová azután a mi vidékünkön már senki sem követte őt. Nehéz is lenne követni, hiszen Györffy György és Györffy István tudományának területe ez – és persze Csánki Dezsőé –, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el. Azok, akik a művelt szőlőparcellákban, a református templomok harangkondulásában, és az arra válaszoló katolikus keresztvetésben is képesek meglátni az évszázados emberi élet hagyományainak emlékét. Azok, akik tudják, hogy a római légiók után loholó barbár seregek emlékezete ugyanúgy él a szurdokok mélyén, ahogyan a török világ üldözöttjeinek álmai is benne foglaltatnak a mai gyékény-szőttesekben. Amikor Lábadi Károly a Drávaszögbe került, az eszéki Magyar Képes Újságban elindította az Örökségünk című néprajzi rovatot, melynek anyagát későbbi munkáiban felhasználta. Apró kis jegyzetek voltak ezek, amelyekből évtizedek során a szerző eljutott a Drávaszög Lexikon (2008) hatalmas korpuszáig. A Kopácsi vízi élet(1987), az Oskolák a régi Drávaszögben (1993), az Istenek hajlékai a Drávaszögben(1994), a Kopács, a víz melletti falu(1994), a Laskó(2000), a Boranyja (2007), a Várdaróc – a rét melletti falu(2008) csak egy-egy, valójában megkerülhetetlen állomása annak a kutatói pályának, amely a napokban részesült az egyik legnemesebb elismerésben.

Lábadi Károly feleségével, Kedves Klárával odahaza még alapítója volt a Laskói Néprajzi és Helytörténeti Gyűjteménynek, nem sokkal azt követően azonban – 1991-et írtunk akkortájt – kénytelen volt elhagyni a választott szülőföldjét, és Gödöllőn telepedett le. 1993 szeptemberétől munkatársa volt a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának, ahol önálló kutatói státusban a történeti Baranya magyar néprajzát kutatta. 1999-ben rövid ideig a váci Egyháztörténeti Múzeum munkatársa volt, majd még ugyanabban az esztendőben kinevezték a gödöllői Szent István Egyetem Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék láthatóan megbecsült vezetőjévé. De mert a Drávaszög egyre kallódóbb magyarsága is gyámolításra szorul, 2007-ben az eszéki Strossmayer Egyetemen megalapította a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéket is, amelynek immár második évkönyvét vehette kezébe az olvasó. Egy páratlanul szép életpálya, amely bevallottan is Penavin Olga és Katona Imre tanári útmutatásai alapján indult, és jutott el három évtized múltán a bölcs beérkezés szakaszába. A telecskai Dohányosok (1983) emlékével a tarsolyában A Grassalkovichok barokk kincsinek számbavételéig (1997) jutott el a valamikor néprajzi alapokról indult művelődéstörténészünk, miközben mindig sikerült neki megmutatnia a lélek és a szülőföld, az ember és a táj megbonthatatlan együttesét. A történelemszemléletnek ez a klasszikus teljessége az, amely a bácskai tudományos életből hiányzik, s ezt nem pótolja az itthoni díjak felelőtlen tékozlása sem.

A jövőnek vágyat kell ébresztenie, nem félelmet

Bemutatták az Egyházak Alsó-Baranyában és Szlavóniában című kötetet március 6-án, Budapesten a Hold utcai református templomban. Lábadi Károly néprajzkutató műve a horvátországi magyarság vallási néprajzi értékeinek és egyháztörténetének hiánypótló monográfiája.

A szerző munkásságát és a mű jelentőségét méltatva Székely András Bertalan művelődésszociológus, kisebbségkutató elmondta, hogy Lábadi Károly régóta kutatja Alsó-Baranya és Szlavónia vidékét, aminek köszönhetően ez a terület néprajzi szempontból a Kárpát-medence egyik legjobban feltárt szeglete lett az elmúlt évtizedekben. Az általa összegyűjtött ismeretek nélkülözhetetlenek a helyi magyarság számára identitásának megőrzéséhez és a megmaradáshoz. Székely András Bertalan hangsúlyozta azt, hogy a vallás ezen a tájon mindig a magyarságot, a megmaradást is jelentette, hiszen a hit mellett tudományt és műveltséget is adott a helyieknek. A kötet a református és a katolikus egyház, valamint a nazarénus mozgalom megtartóerejét mutatja be.

Bölcskei Gusztáv tiszántúli püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke kifejtette: az alsó-baranyai és a szlavóniai magyarság és reformátusság történetével ismerkedve rájövünk, hogy az az egyetemes magyarság és reformátusság története is, amelyben felfedezzük az azonos gyökereket. Meglátása szerint a vidék történetét alakító személyiségek, döntések és küzdelmek messze túlmutatnak a régió históriáján. Az egyházvezető szerint Lábadi Károly kötetével újra közkinccsé tette ennek a vidéknek a gazdag örökségét, és újra emlékeztetett minket arra, hogy „az egymáshoz tartozásunkban soha nem számolgathatjuk azt, hogy ki a kisebb, ki a nagyobb, mert egymás nélkül nem kisebbek vagy nagyobbak vagyunk, hanem csonkák”.

A Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház püspöke megszólalásában arra figyelmeztetett, hogy okuljunk a könyvben leírtakból, becsüljük meg az elődök tetteit, és törekedjünk arra, hogy a nyomukban járjunk. Csáti Szabó Lajos ugyanakkor a rendkívül rossz demográfiai mutatókra is felhívta a figyelmet. Elmondta, míg tíz évvel ezelőtt tizenhatezer magyart számoltak meg a népszámláláskor, addig legutóbb már csak tizennégyezret. Az egyházvezető ezzel összefüggésben a szülők felelősségére, az önfeladás veszélyeire figyelmeztetett: bár Baranyában és Szlavóniában működnek a magyar iskolák, a szülők jelentős része mégis horvát intézménybe járatja a gyermekét.

A monográfia néprajzi és vallási néprajzi értékeiről Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató beszélt az egybegyűlteknek. Mint elmondta, az adatgazdag kötet hatalmas forrásanyagot dolgoz fel, egy helyen összegyűjtve és hozzáférhetővé téve a legfontosabbakat a különféle tudományterületek számára.

Végül maga a szerző szólalt meg. Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy az utóbbi években megfogyatkoztak a horvátországi magyarságról szóló híradások, pedig a gazdag örökség és a mostoha sors miatt is több figyelmet érdemelne ez a közösség. Lábadi Károly bevallása szerint bár egyháztörténeti jellegű monográfiát írt, szándéka ennél jóval több volt, hisz „e vidék históriája mindig is párhuzamosan íródott az egyház históriájával”. A Dráva vidéke mindig a kultúrák és a hadak ütközőzónája volt. Az egyházak az ebből fakadó veszélyek tompítására törekedtek, amikor spirituális küldetésük mellett az értékteremtés feladatát is vállalták. „Az egyetemes magyarság szempontjából is jelentős kulturális javak születtek itt, a magyar irodalomnak is az egyik bölcsőhelye ez” – szögezte le Lábadi Károly, aki az egyházak megtartó erejének mai jelentőségére is felhívta a figyelmet. A tudós a jó pásztor bibliai példáját említette: „Egyenként kell visszavezetnünk az embereket anyanyelvi szeretetközösségünkbe, abba a kultúrába és azokba a felekezetekbe, ahol az őseik is felcseperedtek, és ahol a hit első indíttatását is hallották gyermekkorukban.” Mint mondta, sokat kell munkálkodnunk azért, hogy a határon túli magyarság ne vesszen el. „A jövőnek vágyat kell ébresztenie, nem félelmet, és útját kell állnunk a reménytelenségnek” – fogalmazott, majd hozzátette: a békesség és az egymás építésének szolgálatára kell törekednie minden magyarnak a Kárpát-medencében.

Egy lexikon, melynek üzenete van

A hetvenéves dr. Lábadi Károlyt, neves néprajzkutatónkat köszöntjük illő tisztelettel, őszinte nagyrabecsüléssel. Lábadi Károly Vajdaságban, Bácsgyulafalván született 1950. február 15-én.

Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Szabadkán fejezte be, 1969-ben érettségizett. Ezután az újvidéki Bölcsészettudományi Kar magyar tanszékének a hallgatója lett 1969 és 1974 között. Tanulmányaival kapcsolatban még néhány mondat idekívánkozik. A Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakán oklevelet kapott, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen néprajztudományból summa cum laude minősítéssel PhD doktori fokozatot szerzett 1997-ben. Emellett Zágrábban akadémiai doktori fokozatot (DSc) kapott humán tudományokból és néprajztudományból 2006-ban.

Lábadi Károly csaknem negyvenéves, rendkívül gazdag, értékteremtő munkásságáról a teljesség igényével szólni nem könnyű. Mivel tudjuk, hogy neves néprajzkutatónk fő kutatási területe a Drávaszög, ennek a Duna és a Dráva ölelésében meghúzódó, különös világnak, a Drávaszögnek a vonatkozásában igyekszem szólni róla.

Elsőként Laskót említem, a Drávaszög egykori szellemi központját, 1972-ben ugyanis ott talált otthonra a Lábadi házaspár, Lábadi Károly és Lábadiné Kedves Klára, a Drávaszög két igaz elkötelezettje. Igen, Laskóról, az Árpád-kori településről van szó, melyről Baranyai Júlia, a térség neves krónikása a következőket írta: Kétezer év különböző eszméinek, vallásainak, szellemi áramlatainak, harcainak fellegvára volt a laskói templomdörömb Dél-Baranyában. Itt állandósultak meg új hitek, itt teljesedtek ki az új gondolatok, innen sugároztak szét a vidékre, mielőtt elseperte őket egy még újabb áramlat.

Laskóval kapcsolatban meg szeretném jegyezni, hogy Ács László református lelkipásztor, akit Bellyéről helyeztek át Laskóra, és aki 1821. május 1-jén foglalta el a megüresedett lelkészi hivatalt, magával hozta hétéves fiacskáját, Gedeont, míg a kisebb fiú, Zsigmond már Laskón született. Az Ács fiúk voltak az elsők, akiknek a hírét elvitte Laskóról a szél szerte az egész országba. Ács Gedeon a kossuthi emigrációt írta meg emlékirataiban, Ács Zsigmond pedig országos hírű műfordító lett.

Szükségesnek tartottam ezt elmondani, mert Lábadi Károly a két Ács munkásságának nagy jelentőséget tulajdonított. Így a Horvátországi Magyarok Szövetségének 1984-beli Évkönyvében megjelent Ács Zsigmond, a Műfordító című hosszabb lélegzetű tanulmánya, mely egyértelműen igazolta Ács Zsigmond munkásságának a jelentőségét. Harminc esztendővel később, 2014. október 29-én, a laskói temetőben Ács Zsigmond születésének 190. évfordulóján emléktáblát avattak. Dr. Lábadi Károly, aki természetesen ott volt ezen az eseményen, emlékezetes beszédében a többi közt hangsúlyozta: Páratlan nyelvismeretét arra használta, hogy a világirodalom alkotásait közvetítse a magyar olvasóknak. Fordítói életművében legjelentősebbek a Shakespeare-fordításai voltak. Életvitelével, munkásságával példát mutatott, hogy a világtól elzárt sarkokban, szellemi háttér nélkül is lehet európai értékeket közvetíteni és létrehozni.

1992-ben az újvidéki Forum Könyvkiadó kiadásában megjelent Lábadi Károly Meg vagyok én búval rakva című könyve, mely Ács Gedeon életéről és feljegyzéseiről szól, melyek a XIX. századi drávaszögi népéletre vonatkoznak. Minden tekintetben rendhagyó kiadványról van szó, Lábadi Károly ugyanis Ács Gedeon csaknem 5000 oldalas feljegyzéseiből, naplójából válogathatott. Dr. Penavin Olga tanárnő az említett mű első kiadásának kéziratáról szólva a többi közt megjegyezte: Nagy kár, hogy nem lehet még most sem közreadni a teljes anyagot. Ács Gedeon feljegyzései megérdemelnék a teljes szövegközlést, de nemcsak az Ács-féle feljegyzéseket kellene közkinccsé tenni, hanem más, vidékeinkre vonatkozó feljegyzéseket, gyűjteményeket is… A legnagyobb örömmel kell üdvözölnünk Lábadi Károly vállalkozását, hogy összeszedi, kommentálja a XIX. századi Drávaszög népének életére vonatkozó, kútfőértékű, ma már szinte felbecsülhetetlen kincsnek számító adatokat.

Dr. Bori Imre is megfogalmazta véleményét az első kiadás kéziratáról: A jugoszláviai magyar irodalom történetében jelentős fejezetet érdemel Ács Gedeon munkássága. Mindezért nagyon jelentősnek tartom Lábadi Károly kezemben lévő kéziratát, amely Meg vagyok én búval rakva címmel méltó módon szolgálja Ács Gedeon életének megismerését, munkásságának felfedezését. Ami az egész feljegyzésanyagot illeti, annak adatgazdagságára, etnográfiai hasznosításának lehetőségeire kell mindenképpen felhívni a figyelmet. Nagy nyeresége lesz a tudománynak, ha ez a kézirat nyomdába kerül, s könyv lesz belőle. A munkát jegyzetek és bibliográfia zárják, melyek Lábadi Károly szorgalmas, körültekintő munkáját dokumentálják.

Bori tanár úrnak a kézirat megjelentetésével kapcsolatos vágya néhány év múlva (1989-ben) teljesült. Könyv lett a kéziratból! Sőt, három évvel ezelőtt, a reformáció 500. évfordulójára és a horvátországi Ács Gedeon-emlékév tiszteletére megjelent Lábadi Károly Ács Gedeon élete és szülőföldképe című műve.

Amikor Lábadi Károly csaknem negyvenéves értékteremtő tevékenységét taglalom, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy számomra ennek a minden tekintetben tiszteletet érdemlő munkásságnak a 2015-ben megjelent Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon a koronája. Állítom ezt mély meggyőződéssel. Ez a lexikon ugyanis egy magára maradt, csaknem ezeréves nemzettöredék létét igazolja. Mert tudják-e az egymást követő nemzedékeink, nemcsak itt Vajdaságban, hanem ott a Drávaszögben, Szlavóniában is — mint azt Baranyai Júlia írja —, hogy itt égtek és éltek egykor az új igazságok, új eszmék élő fáklyái, a haladás, a szabadság megszállottai, a szép szavak szerelmesei?

Nem tudják! Nem tudhatják, mert ez a kegyetlen, nem emberarcú, rohanó világ nem tiszteli a múltat, a tegnap emlékeit, hanem siet őket a feledés süllyesztőjébe söpörni! Lábadi Károly hosszú éveken át csendesen, fanatikus hittel igyekezett a süllyesztőből felszínre hozni és felragyogtatni mindazokat a „halálra” ítélt értékeket, amelyek arról vallottak/vallanak ma is, hogy ott, a déli végeken voltak/vannak, akik évszázadokon keresztül őrizték/őrzik anyanyelvüket, nemzeti hovatartozásukat, hitüket, hagyományaikat. Igen! Ez a lexikon világosan és egyértelműen tudomásunkra adja, nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, hogy a fájdalmas, döbbenetes sorscsapások ellenére is vagyunk/leszünk.

Hiszem, hogy Lábadi Károly hetven esztendő után csak egy erőt gyűjtő állomáshoz érkezett. Mert még van és lesz tennivalója. Továbbra is igény mutatkozik értékteremtő munkásságára. A ’90-es évek döbbenetéből lassan újjáéledő Drávaszögnek és a szlavóniai szigetmagyarságnak szüksége van a segítségre!

Lábadi Károly 70 éves

Köszöntő a néprajztudós születésnapjára

Lábadi Károly ma, az esztendő februárjának 15. napján tölti be 70. életévét, s az ünnep előestéjén tétován tallózok a gazdag életpálya nevesíthető adatai között: hét évtizeddel ezelőtt a dohánytermesztő bácskai falu, Telecska bocsájtotta út útjára, de életpályája és tudósi működése választott szülőföldjéhez, a Drávaszöghöz köti őt: negyvennél is több kötet a bizonysága hűséges szolgálatának. Szabadka–Újvidék–Pécs–Debrecen tanulóéveinek egy-egy állomása, mindenütt begyűjtött valamit az emberi bölcsességből, és mindenütt kamatosan fizette vissza a tudás obulusait. Pályáját az eszéki Magyar Képes Újság újságírójaként kezdte, egy időben a lap megbízott főszerkesztője volt, mígnem a délszláv háború őt is elüldözte otthonából. 1992 és 1993 között a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának kutatója, ezt követően 1993 és 2000 között a Gödöllői Városi Múzeum igazgatóhelyettese, ezzel egy időben – 1996 és 1997 között – a Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény igazgatója, 2000-től a gödöllői Szent István Egyetem docense, majd 2012-es nyugdíjba vonulásáig a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Nép- és Tájtörténeti Csoportjának vezetője volt. 2007-ben egyik fő kezdeményezője és alapítója, majd 2012-ben történt nyugdíjaztatásáig tanszékvezető egyetemi professzora az eszéki J. J. Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének. 2008 és 2013 között fő- és felelős szerkesztője az Acta Hungarica Universitatis Essekiensis című tudományos kiadványnak. Alapító szerkesztője az 1994 és 2002 között megjelenő Horvátországi Magyarság című lapnak, 2011-től alapító fő- és felelős szerkesztője a Rovátkák horvátországi magyar tudományos és művészeti folyóiratnak. Saját elmondása szerint a Rovátkák „első száma szerkesztésemben 1993-ban jelent meg, amikor még javában tartott a délszláv háború, amikor még senki sem tudta, a háború megkíméli-e, közösségének megmarad-e a kultúrája, újjáéledhetnek-e intézményei.” 2011. március 15-én a Rovátkák folyóirattá alakult át, szerzői a horvátországi magyarság soraiban felcseperedett értelmiségiek, írók, tanárok és tudósok voltak, akik a szülőföld szellemi értékeit igyekeztek egybegyűjteni.

Első könyve a Katona Imrével közösen megjelentetett Erdők, mezők, vad ligetek – Drávaszögi magyar népballadák (Eszék, 1980) című kiadvány volt, szülőfalujának a Dohányosok – A telecskai dohánytermesztés szókincse (Telecska, 1983) című könyvével adózott. Ezt követően sorra jelentek meg a Drávaszög múltját, népének történetét feldolgozó, leíró-rendszerező kötetei, munkássága mindvégig a pusztulással vívott állandó küzdelem volt. A Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon (2015) beköszönő soraiban rámutatott: az 1910-es népszámlálás Horvátország területén 140 ezer magyart vett nyilvántartásba, a 2011-es összeíráskor viszont már mindössze ennek egytizede, 14.048-an vallották magukat a magyar nemzethez tartozónak, a Kárpát-medence magyar közösségén belül tehát itt történt a legnagyobb népfogyatkozás. A közösség „talpon maradásához megpróbáltatásaikor eddig mindenkor erős támaszt jelentett a gazdag művelődéstörténeti örökség, melyet elei évszázadokon keresztül felhalmoztak” – írta a kötet szerzője. Ezen a tájon ugyanis olyan életművek születtek, amelyeket napjainkig számon tart a magyar művelődés-, irodalom- és egyháztörténet.

A Drávaszög ábécé – Néprajzi és folklór tájlexikon (1996) című könyve bevezetőjében Lectori salutem! címmel Lábadi Károly megfogalmazta drávaszögi kötődéseinek lényegét is. Kifejtette: a Drávaszög népének életére jellemző a vesztes csatákat követő makacs talpra állás. Akkor is fölegyenesedett, ha megmaradásának esélyeit csekélynek látta, s a küzdelmei során „mint a kagyló, gyöngyöt izzadott ki magából, értéket teremtett”. A Drávaszög ugyanis a nyugati és a bizánci kultúra mezsgyéjén áll, ebből eredően mindig ütközőzóna volt Kelet és Nyugat között. Ahhoz, hogy megmaradjon, lakóinak nemcsak erős földsáncokat kellett építeniük, hanem a szellem várait is bevehetetlenné kellett tenniük, s „ennek érdekében népének tudata mindenkoron túllépte a Dráva és a Duna határfolyókat”. Dúlta a vidéket történelme során tatár, török és szerb, népének ragaszkodása azonban mindent legyőzött. Mégis, „ha volt aranykora a Drávaszögnek, akkor az a XVI. századra datálható” – írta könyvében Lábadi Károly. Laskai Osvát, a magyarországi Szent Ferenc-rend vezetője, korának kiváló teológus írója Laskón született, akárcsak Laskai János, az Aesopus fabulák magyar ismertetője, az Ómagyar Mária-siralom című verses nyelvemlékünk pedig Laskai Demeter keze írásában maradt a kései utókorra. Laskai Csókás Péter a tíznyelvű Calepinus-szótárban a magyar értelmezéseket fogalmazta meg. Sztárai Mihály, a dél-baranyai reformáció meghatározó alakja, az 1540-es években a laskói templomdörömbön álló lelkészlakban magyarította a latin nyelvű zsoltárokat. Szegedi Kis István a magyar neveléstörténet meghatározó alakja volt, Vörösmarty Mihályt pedig a magyar barokk próza egyik kiművelőjeként tartja számon az irodalomtörténet. Hercegszöllős egyik lelkésze volt Kákonyi Péter énekszerző, az Asvérus királyról és Eszterről szóló história szerzője. A XIX. század adta a magyarságnak a bellyei Ács családot; az atya, Ács László megírta Laskó krónikáját, idősebb fia Gedeon Kossuth Lajos tábori lelkésze volt, Zsigmondot, Arany János nagykőrösi tanártársát, kora ismert Shakespeare-fordítójaként tarjuk számon. A mára faluvá zsugorodott drávaszögi városkák polgárai valamikor versenyre keltek, hogy oskolájukba híresebbnél híresebb tudós rektorok tanítsanak, akik a korabeli anyanyelvi kultúra élmezőnyéből kerültek ki. Volt hát mit számba venni a történetírás és a néprajztudomány művelőjének, Lábadi Károlynak, amikor a horvátországi magyarság néprajzi és művelődéstörténeti corpuszában az irodalom, művészet, egyház, néprajz, építészet, zene- és nyelvtörténet teljes körű ismertetésére vállalkozott. Egy helyütt a nagy elődök, és Baranyai Júlia követőjeként így foglalta össze tudósi pályája tapasztalatát: „Az elcsüggedések, a kilátástalanság során, amelyeket sohasem lehetett kirekeszteni, egyvalami kristálytisztán nyilvánvalóvá vált a számomra: magyarnak születni kisebbségben a véletlen műve, megmaradni azonban tudatos küzdelem. Ha úgy tetszik, harc. Ennek az állandó viaskodásba bonyolódó létformának a vállalásához, mikor elcsüggedünk, az embertudomány, a néprajz összegezéseiből bátorítás és erő meríthető, s ahhoz, hogy igazából megértsük, és javunkra fordítsuk népünk kultúráját, szokásait, költészetét, alaposan ismernünk kell mindazt, ami népünk tudásának, bölcsességének medrét mélyítette.” Az Istennek népei a Drávaszögben (2000) című kötetében Lábadi Károly ennek a szellemében vállalkozott arra, hogy két történelmi egyház, a katolikus és a református, valamint a nazarénus mozgalom drávaszögi jelenlétét, hatását és megtartó erejét tekintse át, s történeteivel példákat is állítson.

2020. bőjtelő havában Lábadi Károly néprajztudósunk betöltötte 70. életévét. Kísérje a Gondviselés kegyelme betakarító munkájának előtte álló, összegző-rendszerező szakaszát is.