„…ha magából is ad valamit”

Beszélgetés Ladik Katalin költő-, színész-, művésznővel
Ladik Katalint sokan ismerik, és mindenki egy kicsit máshogyan. A különböző Ladik-képeknek azonban vannak közös pontjaik: eredeti, formabontó, avantgárd. A költőnővel, színésznővel, performance-, body art, mail art művésszel — aki ezek mellett ki tudja, hányféleképpen alkotott még — a Magyar Tanszék KONTAKTZÓNÁJA után beszélgettem, melynek nemrég a vendége volt.

* Az iménti beszélgetésen említette, hogy a hangtechnikáját önmaga kísérletezte ki. Lehet ezt tanítani?

— Igen, lehet, sőt, amikor átkerültem Magyarországra, rögtön fel is ajánlották, hogy egy magán-színiiskolában hangművészetet tanítsak, mivel ilyesmit nem oktatnak a hivatalos színészképző főiskolákon. A Lantos Erzsébet nevéhez fűződő oktatási központban dolgoztam, ahol az ének-beszéd technikán kívül a hangexpresszivitásról szerzett és az ehhez a műfajhoz köthető tudásomat, tapasztalataimat is át tudtam adni. Úgy éreztem, egy hagyományos színésznek is szüksége van rá, hogy a hangját és a hangtechnikáját kiterjessze, kifejlessze ilyen irányban. Tehát nemcsak a szép beszéd fontos egy színész számára, hanem az is, hogy oldja meg azokat a szerepeket is, amelyekbe belefér egy ilyen hang által kitágított jellemábrázolás. A színészi jelenlét nem csak arról szól, hogy az ember ott áll a színpadon, és esetleg mimikával van jelen. Sokszor a csend, a lélegzet, az elfojtott indulat vagy egy félig elindított sikoly is nagyon sokat jelent. Fontos tudni, hogy micsoda előkészítő munkája van annak, hogy a színész — akinek az a szerepe, hogy a kulisszák mögül fáradtan, csapzottan vagy éppen sebesülten zuhanjon be a színpadra —, amikor belép, hanggal, lélegzettel fejezze ki az állapotát. Ez a fizikai előkészület segíti őt ugyanis abban, hogy pszichésen is átéljen egy-egy érzést. Nagyon sokan nem tudnak nevetni a színpadon, pedig az is egy technika. A nevetést is tanítottam, ahogyan a sírást és a sikolyt is. Nagyon nehéz sikoltani anélkül, hogy az ember elrontaná a hangját, ezért fontosak ezek a gyakorlatok, a színészeknek szükségük van rájuk. Egyébként a népművészetben a siratók, a bölcsődalok vagy bizonyos mondókák énekbeszédszerűek. A hivatalos színészszakmában azonban vagy beszélnek a színészek, vagy énekelnek. A kettő közöttit nagyon ritkán kérik tőlük, pedig énekbeszéddel is meg lehet oldani hangulatok, érzelmek kifejezését, hiszen az élőnyelvben van ilyen… Csak a színpad megfosztja a színészeket tőle, holott ezzel nagyon sokat lehetne érzékeltetni.

* Önt a neoavantgárdhoz szokás sorolni. Hogyan látja: mára kifulladt az avantgárd, vagy még él?

— Szerintem mindig van avantgárd, hiszen mindig újabb és újabb korosztály teremti meg a saját avantgárdját, tehát mindig vannak újítások. A mi korunkban az volt az újdonság, amit mi csináltunk. A mai fiatalok más médiumokat használnak: itt az internet, az új technika, melynek köszönhetően nagyon kibővült a képi világ. A dolgok háromdimenziós megjelenítése, a fényírás mind új műfajok. Nagy mélységekbe hatolhatnak vizuálisan — ez is avantgárd. Nagyon sok újdonság van, mely avantgárd, hiszen a technológia magával hozza az új lehetőségeket, ahogyan már a Gutenberg-galaxis is tette annak idején. Mindig van avantgárd, lehet, hogy nem az az avantgárd, ami régen volt. Lehet, hogy a műfajok közt egyre inkább elmosódik a határ. Egyre több embernek van alkalma alkotni, már nincs meg az a határ a „művész” és a befogadó között, amely azelőtt megvolt. Most interaktív művészet van, mely idáig hiányzott. Volt a művészet, piedesztálon, és volt a műélvező. Most, ha talán nem is a művészetnek, de az alkotásoknak az interaktivitása, az interaktív alkotás, vagy nevezzük akárminek, művészetnek vagy egyszerűen játéknak, el van terjedve. Azt hiszem, ez most az avantgárd.

* Az interaktivitásra való igény pedig még az új médiumvilág megjelenése előtt megfogalmazódott.

— Igen, hiszen a performance-ok, a happeningek, a fluxus, a mail art vagy akárminek nevezzük is őket, e miatt az igény miatt alakultak ki. Most interaktivitás van, ebben kell élni, és jó, hogy ez van, és jó, hogy ilyenben élünk, mert ez a mai világunkat és az életérzést tükrözi.

* Annak idején rajzfilmeket szinkronizált. Ez indította el a hanggal való fokozottabb foglalkozás felé, vagy fordítva?

— A gyerekkori rádiós, színészi gyakorlatom és a későbbi, hangköltészetben szerzett tapasztalataim alapján természetesen a szinkronszínészi munkában is hasznosítottam ezt a hangtechnikát, melyet magam alakítottam ki. Inkább azt mondhatnám, hogy a rádiós színészi munka kényszerített rá, meg hát kedvem is volt minél többet kísérletezni a hangommal.

* Úgy érzem, hogy a versei akkor érvényesülnek igazán, amikor elmondja őket. Mintha a hang és az, ahogyan ön az énekbeszédet alkalmazza, szükséges feltétel volna. Ezek a versek olvasásra jók elsősorban, vagy egyetért azzal a véleménnyel, hogy valójában mondásra valók?

— Nem értek egyet, én ugyanis írok olvasásra szánt verseket, és vannak előadásra szánt szövegeim, melyek talán időnként versekhez hasonlítanak, mivel úgy vannak tördelve. Máskor meg prózához hasonlítanak, időnként pedig képzőművészeti alkotásokhoz, képversekhez. Én ezeket elválasztom. Az olvasásra szánt versek önmagukért beszélnek, hiszen el lehet rajtuk gondolkozni, meditálni, de az elmondásra szánt versek megkülönböztethetőek, mert más a kinézetük és a technikájuk, ha szövegről van szó. Talán úgy is megállják a helyüket, de lehet, hogy akkor nem kapják meg azt a többrétegű értelmet, mint ha elmondanák őket.

* Vajdasági magyar nőként önnél a minoritás, a kisebbség többszörösen is érvényesül. Ráadásul Magyarországon is sokszor lenézik a külföldről bevándorolt magyarokat...

— Igen, van ez a megbélyegzés, hogy „határon túli magyar”, és ez a lekicsinylő jelző ilyesmikben nyilvánult meg, hogy na akkor most nézzük a határon túliakat, vagy nézzük a női írókat, vagy a női költőket, tehát az ember még Magyarországon is megbélyegzettként létezett. Amikor bekerültem a magyarországi irodalmi vérkeringésbe, akkor is határon túliként kerültem be — és kerültek be sokan. Most már, azt hiszem, teljesen elfogadnak, de hát ezt meg kellett érni.

* Mennyiben elméleti és mennyiben ösztönös a művészete?

— Nálam mind a kettő működik. Természetesen ösztönös igényből ered a tevékenységem, sokszor úgy érzem, hogy nincs is szükség elméleti fedezetre. A magam számára van egy elméletem, de ezt nem nagyon szoktam kinyilvánítani. Néha utólag ráakadok, hogy valaki megírta, hozzáértő módon. Ez nem az én feladatom, bár van olyan alkotó, aki rögtön meg szokta írni a műveihez az elméletet is. Én nem ilyen vagyok, de mindent meg tudok indokolni, ha éppen rákérdeznek. Magam előtt mindenképpen.

* Az ön művészete rendkívül sokrétű, sokféle. Mi az, amit mindegyik médiumban valahogy kifejezésre juttat?

– Úgy érzem, elsősorban a költészet az, ami átfolyik egyik médiumból, műfajból a másikba, hiszen a költészet számomra olyan poézis, amelyet ki lehet fejezni különféle médiumok által. Írásban, képversekben, hangban és fizikai, szcénikus megnyilvánulásban. Én nem választom őket külön, bár vannak olyan munkáim, amelyek elsősorban talán vizuálisak, de később akár el tudom énekelni őket, partitúraként is használhatóak. Vagy vannak olyan szövegek, mint már említettem, amelyek megjelennek nyomtatásban, aztán pedig előadom őket hangban is. Vannak olyan szövegek, amelyek forgatókönyvként jelennek meg nyomtatásban, de aztán performance-ként kibővülnek egy egészen új irányba, új elemekkel, és a saját megjelenésemmel gazdagítom őket. De azt hiszem, hogy ezek a megjelenítési formák mind a költészet lényegéhez tartoznak.

* Ön játszott hagyományos színházban is. Az mennyiben volt más, mint a performance-ok, happeningek világa?

— Hagyományos színházban egészen mások az elvárások, és a feladat is egészen más. Szerettem álcázni magam, más bőrébe bújni, ott az ember kielégítheti ezt a vágyát. A hagyományos színházban az emberben egy skizofrén állapot alakul ki, és én ezeket a kísérleteket nagyon szerettem — a performance-ban is, amikor szintén jelmezt öltök magamra, hogy egy kissé más legyek, de ott nagyobb mértékben adom önmagamat. A hagyományos színházban bármennyire igyekeztem egy szerep megformálásában, óhatatlanul adtam magamat is, hiszen csak akkor lehet az ember hiteles, ha magából is ad valamit. Én ilyen színész vagyok.

Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok 

Ladik Katalinnal Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: A természet- és az állatszimbolika, a mesék meg a mítoszok világa, a folklorisztikus összefonódások, a népi hiedelemvilág és zenekultúra alkotói bemutatkozásod pillanatától kezdve kitüntetett jelentőséggel bír több irányú művészi tevékenységedben. Fel tudnád-e idézni sokszorosan rétegzett érdeklődésed, tapasztalatszerzésed kibontakozásának korai szakaszait, első fázisait?

Ladik Katalin: Először is üdvözlöm az egybegyűlteket, a kedves közönséget, az érdeklődőket, akik szemmel láthatóan kísérték az életutamat, mert úgy érzem, nem ismeretlenül ülnek itt. Találkoztunk már valószínűleg Zentán. Vagy ha nem itt, akkor a médiában vagy az írásaim, a könyveim lapjain. A verseim, mert elsősorban költőnek tartom magam, abból a mindennapi tapasztalatból származnak, mint minden gyerek élményei: a rácsodálkozásból. Miként most is rácsodálkoztam ezekre a fotókra. (A Zentai Alkotóház beltéri falait a beszélgetés idején Antal Szilárd fotóművész Épületem tetőjéről – Na krovu moje zgrade című, Újvidék újabb kori építészetét megörökítő fotósorozata díszítette – a szerk. megj.) Az ember ilyen fotókat lát nap mint nap, és mivel nincs kiemelve káderszerűen, mint a filmben, nem is vesszük szinte észre. Én az az ember vagyok, aki megborzong, amikor ezeket a képeket látja, mert ezek a motívumok, például a zsinór, a kötél, a drótháló, és általában a kötelék, a kötél, ami valami fonal, valami, ami össze is köt valamit valamivel, vagy valakit valakivel, de egyúttal gátolhat is, béklyózhat is. Volt egy visszatérő, ijesztő álmom gyerekkoromban… Arról kérdeztél, melyek azok a motívumok, és honnan eredtek. Engem ezek a képek ösztönöztek, hogy felidézzem egyik visszatérő rémálmomat. Azt álmodtam nagyon fiatal gyerekként, de kamaszként gyakrabban, amikor már verseket írtam, hogy repülök, tudok repülni, az égbolt pedig egyre jobban besűrűsödik drótokkal, hálókkal, antennákkal, villanydrótokkal, s nem tudok kiszabadulni közülük. Végül, mint egy burokból, próbálok átkúszni ezek között. Persze akkor még nem voltak ilyen antennák, mint a képeken, itt a falon, csak villanydrótok, hálózatok villamosokon. Iszonyú erőfeszítésbe került a szárnycsapdosás, hogy valahogy kiszabadítsam magam. Visszahúzott minden. Na, ez évtizedekig visszatérő álom volt. Bizonyára volt jelentősége, mert ma már ilyet nem álmodok. Ma már nincsenek ezek az égbolton lévő hálók és gátak, ezek a béklyók, amelyek meggátoltak volna a szárnyalásomban. Ma már szintén visszatérő álmom, hogy tudok repülni. Nem véletlen, hogy a repülés is állandó motívum írásaimban, és azok is, amiket felsoroltál. Tehát ha ezekre a fotókra fókuszálok, akkor úgy érzem, ezek mögött más is van, meg én is vagyok, és tudnék magamról vagy magamból beszélni egy tárgy láttán.

V. Z.: A családi indíttatás, az iskolai tanulóévek vagy a későbbi időszakok milyen inspirációs forrásokkal szolgáltak? Akadtak-e bátorítóid, támogatóid, akikhez bizalommal fordulhattál, akik törekvéseidben megerősítettek, sőt ösztönöztek, hasznos tanácsokkal láttak el?

L. K.: Én nagyon fiatalon, tizenegy éves koromban kezdtem el verseket írni. Akkor még rímes verseket írtam. Úgy éreztem néha, hogy azt a házi feladatot, fogalmazást, ami fel volt adva, versben is meg tudnám írni. Az első sikereimet vagy elismerést úgy kaptam, hogy a tanítónő megdicsért, amiért versben is ki tudom fejezni magam. Bizonyára ez a dicséret hatott rám, s ezért tovább írtam. Na, de akkor eljött egy kritikus idő. Amikor tizenöt éves, tizenhét éves lettem, akkor jöttem rá, hogy nekem ez a rímes verselés, vagyis hagyományos verselés nem felel meg. Más kellene. És akkor szerencsém volt: egy alkalommal Fehér Ferenc költő volt az általános iskola vendége. Tizennégy éves lehettem, s odamentem hozzá nagy félénken. Beszélgettem vele, hogy én is írok verseket, és milyen alkotói problémáim vannak. Elmondtam neki, hogyan képzelem el a költészetet, és nekem ez a fajta költészet, amelyet olvasok, és főleg az olyan versek, amilyeneket Vajdaságban írnak az '50-es években, idegenek számomra. József Attilát olvastam, és mondtam, hogy énnekem az a költészet tetszik. Mondta, hogy majd ő ezt a témát megválaszolja írásban. Valóban küldött nekem egy levelet, amelyben olyan biztató szavakat írt, olyan tanácsokat, amelyek nagyon fontosak voltak, és ezért ezt a levelet hónapokig hordtam a kabátzsebemben. Aztán egyszer nagyon megáztam, a kabátom agyonázott, úgyhogy végül szétfoszlott a levél. De az első biztatást, lelki erőt Fehér Ferenctől kaptam. Biztatása, bátorítása, tanácsai szárnyakat adtak. Tizenhét éves koromban már bátorkodtam elvinni az Ifjúság ba a verseimet, akkor az hetilap volt. Ott ő volt a szerkesztő, közölte is néhány versemet. Akkor azok már más versek voltak.

V. Z.: Ezek voltak az első megjelenéseid nyomtatásban?

L. K.: Nem, már korábban is voltak.

V. Z.: Úgy értem, a gyerekkori versek után az elsők.

L. K.: Igen. A gyerekversek után, melyek a Pionírújság ban jelentek meg, ezek voltak az elsők, az Ifjúságban '57-ben. Érdekes módon '57 után találkoztam valamikor Tolnai Ottó versével is ugyanabban az Ifjúságban. Tolnai Ottó verse is nagy hatással volt rám. A szabadsága a versírásban, és a vers formája. Már abban az időben úgy éreztem, hogy szorosabban, töményebben kell írnom, mint Tolnai. De az a szabadság, amit nála láttam, nagyon felbátorított. Tehát ők voltak ketten fiatalkoromban, akik direkt és indirekt módon hatottak rám. Később, a '62-es időszakban, válaszút előtt álltam, de nagyon komoly válaszút előtt, hogy folytassam-e a közgazdasági tanulmányaimat, mert közgazdasági iskolát végeztem, és beiratkoztam a főiskolára, közben állandó munkaviszonyban voltam egy bankban. Tehát majdnem húszéves koromban, úgy éreztem, én teljesen a művészetnek szentelném magamat, de mivel tartós munkahelyre volt szükségem, kenyérkeresetre, betevő falatra, nem várhattam, hogy eltartsanak a szüleim, megkérdeztem az újvidéki rádióban, hogy felvennének-e állandó színésznőnek. Tudnivaló volt, hogy Újvidéken csak a rádióban volt színészi társulat. Már tizenegy éves korom óta a gyermekszínjátszó-csoportban tevékenykedtem a rádióban. És amikor azt mondták, hogy igen, ősztől majd igen, akkor én mindjárt januárban-februárban felmondtam a bankban, és fél évig a megtakarított pénzemből éltem. Ez idő alatt tisztázni akartam magamban bizonyos dolgokat. Akkor elutaztam egy hétre a tengerre. Azon a nyáron íródott egy hosszabb vers, a Molunati elégia, amelyben valójában az ars poeticámat írtam le, az önvizsgálódást, hogy én tényleg művész akarok lenni. Nemhogy szeretnék, hanem művész akarok lenni mindenestől – ahogy Rimbaud is megírta. Csak én akkor még nem olvastam Rimbaud-t, sem Baudelaire-t, merthogy én abban az időben közgazdász pályára készültem. Szórványosan, összevissza olvastam, hiszen csak '62-ben kerültem valójában a Symposion szerkesztőinek a körébe, de nem szerkesztőként, hanem ott kezdtem publikálni. Azokat a könyveket, amelyekről a szerkesztőségben hallottam, igyekeztem megszerezni. Azt mondták, Baudelaire-hez és Rimbaud-hoz hasonlítanak verseim. Nem tudtam, kik ők, utólag kezdtem tájékozódni. A lényeg az, hogy az a bizonyos ősrobbanás húszéves koromban következett be az életemben. Ez azt jelentette, hogy radikálisan kell bizonyos helyzetekben dönteni, nem lehet weekend, hétvégi művésznek lenni, és azóta is így van az életemben. De ez nem jelenti azt, hogy támogattak volna az emberek, mert a kérdésed ez volt. Az történt, hogy találtam hasonló szellemiségű embereket, akik valami módon úgy gondolkoztak, ahogyan én. Ezt az írásaikból láttam. Ők is ezt látták velem kapcsolatban, és jó volt velük együtt jelen lenni a Symposion lapjain, mely akkor még az Ifjúság mellékleteként jelent meg. De ez már irodalomtörténet. Nekem elég volt, hogy írásaim ott voltak a sok jelentős írás mellett. Gyakran lebunkóztak bennünket írásaink miatt, ezt mindannyian tudjuk. A bántó kritikák ellenére én úgy éreztem, hogy mindez valami módon mégis biztatás, mert éreztem, ha nem vagyok autentikus, ha nem önmagamat adom teljes valómban, akkor nem vagyok igazi költő. Én úgy éreztem, hogy a művészetnek, a költészetnek az a lényege, hogy az ember valóban azt fejezze ki, amit gondol, és amit érez, lehetőleg olyan művészi eszközökkel, amelyek szerencsésen vannak megválogatva. Állandóan keresgéltem kifejezési eszközeimet. Ez a sokoldalú tevékenységemből is látszik. Bizonyos mondanivalóról úgy éreztem, hogy csak írásban tudom kifejezni, más mondanivalót pedig hanggal. Mivel hiányzott a színpad, csak a rádió volt, ezért csak a hanggal, vagy pedig vizuálisan, képversekkel. Egyszóval, a megfelelő kifejezési az eszközöket keresgéltem, és ebben a folyamatban alakultam azzá, amivé lettem. Nem mondhatom, hogy biztattak volna a pályámon. Utána lehet nézni. Érdekes, hogy az első komolyabb visszhang az első verseskötetem megjelenése után nyolc-tíz évvel ért hozzám Magyarországról. Ott leginkább „illegális” olvasóim voltak, hiszen hivatalosan a könyveimet nem árulták. Sokkal később tudtam meg, milyen nagy hatással voltak verseim az akkori fiatalságra meg másokra is. Azt is utólag hallottam, hogy elrettentő példaként tanítottak engem a magyarországi egyetemeken, hogy így nem szabad írni.

V. Z.: A szegedi egyetemen biztosan nem.

L. K.: (Nevet.) Hogy lám-lám a nyugati izmusok, esztétikailag mennyire rombolóan hatnak az irodalomra, meg ilyenek. Aztán évtizedek múltán helyesbítettek, hogy mégsem. (Nevet.)

V. Z.: Megtörtént legalább.

L. K.: Na, ezek voltak a hatások. Mondom, bátorításokban nem volt részem. De akármennyire lebunkóztak, meg negatív kritikát kaptam, azok, igaz, elkeserítettek meg minden, de azért a rossz szándékon kívül észrevettem, hogy van bennük valami igazság is.

V. Z.: Amiből meríteni lehetett, építkezni?

L. K.: Igen. Valójában minden reakció jó volt, mert úgy éreztem, hogy a legrosszabb kritika az, ha közönyösen viseltetnek az ember iránt, a tevékenysége iránt. Ha teljes a közöny, akkor tényleg nem érdemes csinálni semmit.

V. Z.: Elsősorban prózai jellegű munkáidból, de néhány nyilatkozatodból szintén tudható, hogy a közönség elé lépésed olyasfajta kitárulkozás és menekülés volt, amelyet a visszaszorítottság, a férfi és a női szerepformák, munkamegosztások felcserélődése hívott elő, azaz a tradicionális női mivolt teljes körű, hiteles kibontakoztatásának a lehetetlensége provokált ki.

L. K.: Valóban ezt mondtam, és meg is írtam. Meg sok performanszom, és más munkám ezt fejezi ki. Elsősorban a legszűkebb környezetemben volt ez az én küzdelmem. De valami módon a világban is, legalábbis a világ egy részén, Nyugaton, a női emancipációnak az időszaka volt ez, a szexuális forradalomé. Gondolok itt a '60-as, '70-es évekre itt, minálunk, de valamennyivel korábban Amerikában. Nem törődtem én különösebben a világban zajló folyamatokkal, nem az inspirált engem, hanem az én személyes sorsom. Hiszen pont akkor történtek velem azok a dolgok, amelyekben döntenem kellett. Amikor válaszút elé állítanak, hogy vagy a férj vagy a művészet. De hát én mindkettővel tudok azonosulni: el tudom végezni a hagyományos női feladatokat, vezetem a háztartást. És talán ez a féltékenység, ez a karrierféltékenység okozta házasságaim felbomlását. Mert több házasságom volt. Ezt vettem észre: ha egy nő minél többet bír, annál nehezebb a sorsa. Mert ha a férjem azt látja, hogy nekem még erre is van erőm, ezt is győzöm, pénzt is tudok keresni, mert állandó munkaviszonyban vagyok, és van gyerekem, meg a hagyományos háztartás, ugye, abban az időben nem volt gépiesítés, és hétvégeken, amikor van fél órám, maximum két órám, és még írok is, akkor felteszi a férj a kérdést: hogy a fenébe bírja? Mindez valamilyen féltékenységet vált ki nála, vagy kisebbrendűséget. Nem tudom pontosan. Végeredményben eltávolodás és válóok.

V. Z.: Ehhez és a korábban mondottakhoz kapcsolódik, hogy nagyon drasztikus módon kellett szembesülnöd az értetlenséggel, az elutasítás gesztusaival. A komolytalanság vádjával adott esetben. Sőt, a magukat művészetpártolónak, irodalomértőnek gondolók között is akadtak néhányan, akik feltűnési viszketegségnek, magamutogatásnak kívánták látni és láttatni azt, ami a művészeti gyakorlat teljesen friss dimenzióit nyitotta meg példátlan fegyelmezettséggel, a katarzis-keresés és a katarzisban részeltetés elsöprő erejével.

L. K.: Van abban valami, hogy olyan tanácstalan helyzetben, amikor válaszutak elé kerülünk, meg vádak érnek, meg büntetések, bántalmazások, akkor van bennem, volt bennem olyan dac, hogy: akkor igenis! Ismerik azt a reakciót, hogy valaki, amikor bántják, akkor vagy visszavonul, elhallgat, és soha többé meg nem nyikkan, de van olyan, aki dacol, hogy csakazértis? Úgy látszik, én az a típus vagyok, aki csakazértis. Tehát egyszerűen: küzdve vesztek. A lényeg az, hogy nem hagytam abba a küzdelmet, mert én hittem magamban, az igazamban. Persze, voltak túlzásaim, de, mondom, azokat a dac, a düh váltotta ki. Mire válaszoltam a kérdéseid közül?

V. Z.: Bizonyos értelemben több mindenre. De az áskálódásokra, gúnyolódásokra esetleg visszatérhetünk még. Itt most nem a megnevezhető személyekre gondolok feltétlenül, hanem arra az utalásodra, hogy a teljes elutasításnál még a kemény kritika is jobb.

L. K.: Eszembe jutott még, hogy a gondolkodók, a kortársaim között is akadtak, akik megbélyegeztek, és ez fájt nagyon. Hiszen az én magánéletem, az nem olyan volt, mint amilyennek én láttattam magamat, s ők nagyon jól tudták, hogy nem olyan vagyok. Az más dolog, hogy én fél óráig exponálom magam, és aztán egy vulkánszerű kitörésben fejezem ki önmagam. Hiszen az is egy módja a meg nem írható dolgoknak. Mint mondtam is: vannak dolgok, amelyeket nem lehet megírni, de el lehet sikoltani. Persze hogy az egy extrovertált fél óra vagy öt perc. De hát az egy produkció. Az is egy mutatvány. Az egy mutatvány éppen úgy, ahogyan az ember készít egy zenét, vagy megír egy verset. Hiszen a verset nem azért írja, hogy a fiókban maradjon, hanem hogy megmutassa. Utána a verset magyarázzák, éli az életét. Tehát az a mutatvány, amit én megtettem, annak üzenete volt. Mindig is vallottam, akkor is, hogy igen, én vállalom a műveimnek vagy a tetteimnek a következményét, mert bizonyos értelemben műtárgy vagyok. Már akkor is azt mondtam, hogy amikor én kiállok a pódiumra, akkor én műtárgy vagyok. Akkor ide lőjetek, vállalom, hiszen nem azért állok ki, hogy csak úgy eldadogjak valamit, hanem hogy igenis kiváltsak egy bizonyos hatást. Éppúgy, ahogyan egy verssel kiváltok egy hatást. Tehát műtárgy vagyok, meg lehet szemlélni, lehet kritizálni, leköpni, kinevetni. Mindent lehet.

V. Z.: Ettől még nem funkcionál kevésbé.

L. K.: Hiszen ezt akartam. Pont én, aki annyira szemérmes voltam a testem miatt, ami nagyon gátolt engem a színészi szakmában. A verseimben, még ha nagyon erotikusnak tartották is, azok nagyon szemérmes, és nagyon szolid versek voltak ahhoz képest, ahogyan a férfiak írtak. Hát én nem mondtam ki a testrészeknek a neveit, ennek ellenére mégis erotikusnak tartották verseimet. (Nevet.) Szerintem ez a költészet hatott. Mert attól, hogy az ember felsorol valamit, és nevén nevezi, attól az még nem lesz erotikus.

V. Z.: Sem hiteles, sem esztétikus példának okáért. Ha már a sorolásoknál tartottunk: Bori Imre irodalomtörténetében a Rokontalanok fejezetcím után elsőként a te munkásságod értékelése olvasható. A névsorban Podolszki József, Maurits Ferenc, Fülöp Gábor, Utasi Mária, Holti Mária és Pintér Lajos szerepel még. Kifejezetten illusztris társaság. Egyetértesz ezzel?

L. K.: Rokontalanok, vagy talán már hontalanok is. Igen.

V. Z.: Egy további lépcsőfok.

L. K.: Holti Máriánál is. Hogy megfeledkezett róla az irodalomtörténet! Nagyon sajnálom. Rokontalanok, de hát én azt hiszem, hogy pozitívuma is van ennek a megjelölésnek, ennek a megbélyegzésnek, vagy nem tudom, minek. Hiszen akkor ez azt jelenti, hogy ezek a nevek, ezek az alkotók kitartottak a saját világuk, költői vagy művészi világuk mellett. Úgy a költői, mint a festői világ mellett. Igenis kitartottak a saját megteremtett világukban függetlenül attól, hogy befogadták őket, vagy karon fogták vagy támogatták. Csinálták. Nem volt könnyű. természetes, hogy nem volt könnyű. Mert ahol rokonság van, vagy baráti kör, ott az emberek időnként kapnak támogatást. Hát, azon kívül, hogy publikáltak, leközöltek, és szívesen kértek tőlem verseket, mást nem kaptam. Arra emlékszem, hogy ez egy kicsit fájt is nekem, hogy Tolnai Ottó a fiatal költőkkel sokat foglalkozott, de velem nem. Nálam fiatalabbak voltak, nem nevezem meg őket, de nálam fiatalabb fiúgárda volt. Ő ment, járt a lakásukra, és megdumálta őket, hogy írjatok, meg tanácsokat adott nekik. De nekem soha nem adott tanácsot, és csak mosolygott. Írt róluk tanulmányt is, meg minden. Egyszer ugyan említette, hogy szeretne a női írókról írni, Kafka Margittal kezdené, és akkor rám is sor kerülne. Tudtommal nem írta meg azt a tanulmányt, pedig nagyon vártam. Énrólam soha nem írt a kortársak közül semmit. Csak egy valaki írt, és az is rosszat.

V. Z.: Az említett Bori Imre-szövegrész, a Rokontalanok záróakkordja még érdekesebb. Hadd idézzem szó szerint: „A költőnő a klasszicizálódás küszöbén állt, amikor Magyarországra költözött.” Tényleg így történt?

L. K.: Fogalmam sincs. Ez az irodalomtörténészek dolga. Mit tudom én, minek a küszöbén álltam. Nem tudom. Én nem avatkozom az irodalomtudósok dolgába. Én a magamét csinálom. Mondták már, hogy klasszikus avantgárd, meg ez meg az. Attól függ. Nem tudom. Te hogy látod?

V. Z.: Nem klasszicizálódást látok, hanem valami mást, de ez talán ki fog derülni később. Viszont az gondolkodtatott el az akadémikus mondatai kapcsán, vajon miért a Magyarországra költözést tette meg döntő dimenzióváltásnak. Noha minden határátlépés, lakcímcserélődés vagy a szociális-egzisztenciális helyzet megváltozása járhat gyökeres átalakulásokkal, ettől még terelődhet téves irányba a szemléletmódunk, az értékfelfogásunk. Ám amikor először észrevettem, hogy az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztőjét Ladik Katalinnak hívják, akkor nagyon megörültem. De nem tarthatott sokáig ez, röpke periódusod volt, úgy emlékszem.

L. K.: Nem. Túlságosan támogattam a fiatalokat, és nem hoztam be a nagy neveket, mert az Élet és Irodalom ban akkor már váltás volt, mármint anyagi váltás az átalakulás miatt, úgyhogy nagyon kellettek volna a bejáródott, nagy nevek, tehát egy névsor kellett volna. Így van, ahogy mondtad, nagyon sokan megörültek.

V. Z.: Nyilván küldtek is kéziratot.

L. K.: Hát persze, hogy küldtek! Igyekeztem is publikálni, de nem nagyon engedték. Néhányat azért sikerült közölni a fiatalok közül is. Nekem korábban soha nem voltak szerkesztőim. Én azt hittem, hogy egy szerkesztőnek van bizonyos önállósága, mint rovatvezetőnek, hogy a számomra jónak tartott verseket közlöm. Én nem tudtam, miféle politikai izék vannak: mit tudom én, hogy ki hova tartozik, erről nem tudtam semmit. Én csak a verset néztem. Így volt az, hogy én több nőnek is adtam lehetőséget, mert kiderült, nagyon jelentős ugródeszka az Élet és Irodalom ban megjelenni, és az a fiatal, akit én egyszer már leközöltem az Élet és Irodalom ban, annak az írásait elfogadták később máshol, más folyóiratokban is. Úgyhogy abból a néhány fiatalból, akinek sikerült nálam megjelennie, lett is valami, és publikálták is őket. Na, jó, nem hoztam be a nagy neveket, nem hoztam be sok pénzt a szerkesztőségbe. (Nevet.) És hát kellett a helyem valaki másnak.

V. Z.: Ugyanez a fordulat összefüggésben áll a színházi-színészi karriered további alakulásával. Nem tudom, miként lehetne ezt körültekintőbben megfogalmazni.

L. K.: Vagy inkább befejezésével.

V. Z.: Befejezésével. Igen, ezért méláztam itt egy kicsit. Ráadásul voltak olyan törekvéseid, amelyek a színházcsinálással, a színművészi mesterséggel kapcsolódva többek útját szintén egyengetni próbálták. Előbbi félmondatodból azonban kiviláglik, ez sem úgy alakult, ahogy alakulhatott volna.

L. K.: Mint kiderült, utólag mondták, hogy talán túl korán vittem be azt a stílust, ami később természetessé vált az Újvidéki Színházban. Szerintem nem túl korán, hanem éppen végső ideje volt. De hát a színház profilja hagyományos, kamaraszínház-jellegű volt, és nem is épp rám építettek, kis szerepeket kaptam, éppen hogy csak foglalkoztattak. Éppen ezért folytattam továbbra is az én önálló performanszaimat, hogy megtartsam a pódiumot magamnak, hogy ne essek ki a gyakorlatból. A legvégén már sikerült is két önálló produkciót, monodráma-szerűséget előadni. De az már a végén, amikor már úgy éreztem, hogy ez egy nagyon nagy igazságtalanság, a repertoárba nem igazán kerülök, amikor pedig bekerültem a repertoárba, abból botrány lett, hiszen ez egy tipikus színházi dolog: megvan a belső szereposztás, amikor az igazgató meg a színészek összeülnek és kiosztják a szerepeket. Igen ám, de amikor külföldi rendezők jöttek, és nem akartak beleilleszkedni ebbe a belterjes világba, hanem igenis engem választottak főszereplőnek többször is, akkor jöttek a bántások. De megcsináltuk. Azért volt néhány jó szerepem, hála ennek a néhány külföldi rendezőnek, akik igenis engem akartak, és kaptam főszerepeket, nekem való szerepeket. A színházi repertoárnak volt néhány szerepe, ami nekem való volt, de elment mellettem. Nem én játszottam el, nem én kaptam. Ez volt az a dolog, mint az írásban is, a másság, ami bizonyos körökben, bizonyos időben nagyon irritáló volt. Később, amikor már áttelepültem, és jött a háború, és az Újvidéki Színházban fiatalok maradtak, és főleg nők, akkor jött egy korosztály, amely zseniális darabokat csinált, hasonlókat, amilyeneket én csináltam, vagy én csinálhattam volna. Hogyha hagynak. De hát az egy jó időszaka volt a színháznak a fiatalokkal, a háborút átvészelték. Hihetetlen egyébként, hogy egy színházban, ahol nincs férfi, hogyan lehet színházat csinálni. Valóban, Mezei Kingáék megcsináltak egy jó színházat jó ideig. Csodálkoztak is az akkori fiatalok: visszanéztek néhány videofelvételt, a Három nővér t, meg még valamit, ami még esetleg megmaradt. Őket, tudtommal, azzal árasztották el, hogy a Ladik Katalin rossz színésznő volt, mert hát csak rossz kritika jelent meg rólam az egyetlen színházi kritikusunk írásaiban. Csak rosszat írt rólam, vagy meg sem említett, vagy az volt, hogy „felléptek még”. Amikor megláttak engem ezeken a felvételeken, akkor mondták, hogy ez egy nagyon jó színésznő. Nem értették, engem miért degradáltak. Túl „modern” voltam. Ideálban, úgymond, szépségideálban sem feleltem meg az akkori színházigazgatóknak. Szóval, nem voltam szép, nem voltam tehetséges. (Nevet.)

V. Z.: A társulati elköteleződés így nem következhetett be Magyarországon, hiszen olyan szituáció teremtődött, amely valamiféle légüres teret, vákuumszerű állapotot hozott létre körülötted. Ennek a következménye lenne az, hogy a színészet, legalábbis ami a kőszínházon belüli munkálkodást illeti, szépen elmaradozott mellőled?

L. K.: Valójában én vetettem véget ennek, hiszen otthagytam a színházat, hivatalosan nyugdíjba mentem, akkor költöztem át Magyarországra. Felkínáltak nekem utána nemsokára egy óriási szerepet, el is játszottam. De Magyarországon az a helyzet, hogy amikor valaki egy nagyon nagy színésznő után ugyanazt a szerepet megkapja, akkor állandóan összehasonlítják, meg ilyenek. Úgyhogy egy nagyon nagy szerepet kaptam, Nádas Péter Találkozások című darabjában játszottam el a női főszerepet. Szinte monológ volt az is, úgyhogy igenis volt lehetőségem. De ezt, mondjuk, felkínálták. Off-együttesekben is felkínáltak egy-egy szerepet, de én nem koncentráltam erre, hogy színészi pályán maradjak. Elég sok volt a külföldi meghívásom önálló estekre, ezek mentek. És hát az írásra összpontosítottam inkább.

V. Z.: Meglepő, hogy újabb filmszerepek sem nagyon kötődnek e magyarországi időszakodhoz.

L. K.: Eleinte igen, a '70-es években igen.

V. Z.: Nyilván, azokon nőttünk fel, de most az áttelepülés utániakra térjünk ki.

L. K.: Most itt Magyarországon az a felfogásban uralkodik, hogy valaki vagy színész, vagy író.

V. Z.: A kettő együtt nem.

L. K.: Igen. És valahogy nagyon tisztelték az írói mivoltomat. Pontosan éreztem, valahogy meg-megdobtak egy-egy filmszereppel, de azok általában művészfilmek voltak, ahol csupa művészek, meg nem is színészek játszottak. Ez szokás volt Magyarországon.

V. Z.: Bizonyos produkciókat hitelesítettek arcokkal, figurákkal.

L. K.: Így van. Azt vettem észre, hogy az a felfogás uralkodott, hogy a színésznő egy rabszolga, az megalázható személy, az író meg nem az. Én ezt vettem észre, hogy íróként nagyon tiszteltek.

V. Z.: Életművednek a nemzetközi visszhangja mintha kezdettől fogva rangosabb, erőteljesebb lenne a magyarországi fogadtatásnál és elismerésnél.

L. K.: Ez így van. Különösen az utóbbi tíz évben, tizenöt évben, húsz évben is talán. Valóban, olyan rangos helyeken szerepeltetnek, vagy sorolnak fel, de hát, ugye, külföldre nem jutnak el a versek. Azt mondhatom, most már végső ideje, hogy jobban lefordítsanak világnyelvekre is.

V. Z.: Illik tudni, hogy angolul, franciául szép számmal olvashatók fordítások, horvátul, szerbül fontos könyveid léteznek, viszont egy áttekintőbb jellegű gyűjtemény a nagyobb európai nyelveken hiánypótló volna.

L. K.: A többi alkotói területem viszont nagyon rangos helyen szerepel.

V. Z.: Dokumentáltan, archiváltan egyaránt a megfelelő helyen.

L. K.: Pontosan. Kiállításokra hívnak, nagyon jelentős képzőművésznek tartanak olyan értelemben, hogy az, amit én csinálok vizuálisan, én nem vagyok sem festő, sem grafikus, sem szobrász, de amiket csináltam a versek, a költészet területén, a vizuális versek területén, az nagyon egyedi, tehát abszolút egyedi, és nagyon jelentős és jól csinálom. Ezt mondják, ezt írják. Tehát abban a korban, amelyről már beszéltem, amikor a női emancipáció foglalkoztatott a hatvanas és hetvenes években, a női sors engem érintő témáit verseimben és performanszaimban is kifejeztem… Most visszatérek a legelejére, tehát a hétköznapi tárgyakra, amelyek körülvettek, inspiráltak. Egy nőnek az egyszerű háztartási tárgyai: a varrógép, az olló, vasaló. Na, most, a női magazinokban, a német Burdában, meg Jugoszláviában is volt a Bazar, volt az a szabásminta-melléklet. Azt mondtam magamban, hogy én ebből csinálok egy kollázst, olyan képverset, amelyet elő is adhatok. Tehát nekem ezek a képversek egyúttal zenei partitúraként is szolgáltak. A '60-as évek vége óta vannak ilyen kiállításaim. Ezeket a képverseket falra ki lehet függeszteni, mint képet, kiállított műtárgyat. Igen ám, de én odamentem a képekhez, és egyenként le is énekeltem őket. Ez egy olyan műfaj, amely akkor, ott nemcsak látható volt, hanem el is hangzott, és szinte megismételhetetlen. Mivel ezeknek a kollázsoknak, képeknek nagy részét jelentős múzeumok és gyűjtemények már megvásárolták, úgy gondoltam, hogy ezeknek a képeknek utólag újabb életet adok oly módon, hogy 2015 novemberétől újra „elénekeltem” ezeket a zenei képverseket, és rögzítettem őket hangfelvételen. Általában ez jellemző rám, hogy bizonyos dolgot folytatok. Például, ha egy performanszot a '70-es években bizonyos módon adtam elő, akkor abból, később motívumokat vagy kellékeket, tárgyakat továbbviszek és használok, lehet, hogy ugyanazzal a címmel előadom még egyszer, de hát az mégsem ugyanaz a performansz. Igaz, lehet, hogy használok benne hasonló elemet, akár kelléket, szöveget vagy zenei aláfestést, de mégsem ugyanaz. Így volt az Alice performanszom, melyet Lewis Carroll motívumai alapján készítettem, de beletettem Joyce-szövegeket meg a saját szövegeimet is. Foglalkoztatott a más világba való átlépés, és persze nálam ez tágabb értelmet nyer. Carrollnál is minden fordítva van, vagy máshogy vannak a dolgok, például az Alice Tükörországban. Az ember alkotói világa, az egy másik világ. Például, ha szemlélek egy tárgyat, és meditálok azon, az mássá válik. Ez az említett performansz is olyan volt, hogy állandóan alakult, majd jó néhány évig nem adtam elő, de most, egy éve vagy két éve elővettem újra. A rögzített hangkölteményeket és zenei anyagot továbbra is használom. Igen ám, de mostanra megváltoztattam a performansz címét és tartalmát, és Alice Kódországban lett a címe. Ugyanis még mindig ugyanaz a kislány van bennem, aki rácsodálkozik a dolgokra, például ezekre a qr-kódokra és vonalkódokra, mert a kódok világában élünk. Nekem ez egy fantasztikus világ, és nem győzök ámulni, milyen titok van összesűrítve egy ilyen kis grafikai jelben. Azelőtt csupán saját verseimet, „kódjaimat”, kollázsaimat énekeltem le vagy adtam elő. Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha ez az Alice, aki a mesében, kislányként bejárja Csodaországot, aztán visszajön onnan, tehát mi lenne, ha Alice idős asszonyként, mint amilyen én vagyok, vagy még idősebbként, lépne be a qr-kódok, a vonalkódok világába, és ott, a Kódországban megfiatalodna. Tehát, ez egy produkció, egy performansz, mellyel mondanivalóm van, néhány versem, Joyce és Carroll szövegeinek töredéke is elhangzik, a mozdulatok is megjelennek. A testemre vetített különböző kódok hatására fokozatosan vetem le idős testi mivoltomat. A performansz után azt mondták, tényleg megfiatalodtam. Hiszen ma a testről is beszélünk, ugye, ezért mondhatom, hogy az emberi testnek mindig fontos szerepe volt műveimben. Az ember néha úgy érzi, egy belső utazás során visszafelé lehet menni az időben, de ezt nevezhetjük másként is. Tehát ha az ember egy másik időbe utazik, akkor a teste olyan, mint egy csónak. Olyan, mint egy eszköz, egy szerkentyű, vagy szárnyak. A test arra is szolgálhat, hogy ne csak lélekben fiatalodjunk meg, hanem testileg is. Akkor a mozdulatok megváltoznak, fürgébbekké válnak, az arc is megváltozik, újra csodálkozik az ember, ha fiatal. Az idős ember olyan, mintha már mindent tudna, és már nem érdekelnék a dolgok.

V. Z.: Nem óhajt kódokat fejteni.

L. K.: Igen. Nem akar kódokat fejteni. Tehát Alice így fejlődött nálam. A tárgyak, azok nagyon fontosak, mert inspirálnak, emlékeztetnek valamire. Ez a valami pedig a megélt sok jó és rossz érzés.

V. Z.: Visszakanyarodnék az elismerések világához. Természetesen a vajdasági közegben számosan felismerték Ladik Katalin írói, akcióművészi, zenészi, színészi jelentőségét. Ilia Mihály pedig, mint annyiszor, igen korán érzékelte, tudatosította és egyetemisták sokaságának tanította Szegeden, miért és mennyire figyelemreméltó ez a folyamatosan gazdagodó művészi tevékenység. Szakdolgozatokat, doktori értekezéseket írnak rólad. Az 1918 és 1991 közötti jugoszláv avantgárd, neoavantgárd, posztavantgárd történetét feldolgozó, több mint 600 oldalas angol nyelvű kézikönyv, amelyet Dubravka Djurić és Miško Šuvaković szerkesztett, bőven említi a neved. Ugyanez a helyzet a Helena Sablić-Tomić és Goran Rem szerzőpáros jóvoltából kiadott Kortárs horvát irodalom – Költészet és rövidtörténet 1968-tól napjainkig című kötettel, amelyben interkulturálisan mérvadónak tekintik munkásságodat. A veszprémi EX Symposion folyóirat tematikus folyóiratszámot jelentetett meg 2010-ben, s Újvidéken ugyanebben az évben tartottak reprezentatív életmű-kiállítást a tiszteletedre. Éppen most, április végén nyílt meg egy másik tárlat a budapesti acb Galériában, ugyanúgy retrospektív válogatás angol címmel, The voice of a Woman. Az újvidéki nagykiállításnak Moć žene: Katalin Ladik volt a címe, majd a dátum, utána pedig egy alcím, The power of a Woman. Egymással szépen összejátszó hívószavak, munkásságodnak szentelve. A hatalom, a hang, az erő. Annyira komolyan vették a retrospektivitást meg a zárójelek közé tehető dátumozás mágikus hatalmát, hogy a magyarországi hírverés úgy szólt, ez már egy nem élő alkotónak a kiállítása.

L. K.: Igen. Az előbb meséltem, és jót mulattunk ezen. Nekem már kétszer keltették a halálhíremet. Egyszer a horvátok, most pedig, nemrégen, amikor Székesfehérváron volt ez a retrospektív kiállítás. Egy fiatal, kezdő újságírólányt küldhettek, ez a kiállítás az újvidékinek volt az áthelyezése, és nyilvánvalóan nem volt a kiállításon, de azért írt róla. Ott voltam a megnyitón teljes valómban. Ő pedig azt írta, hogy a nemrég elhunyt Ladik Katalin retrospektív kiállítása megtekinthető, és megnyílt itt és itt, ekkor és ekkor. Ezt a Magyar Nemzet közölte. Úgyhogy megvan a véleményem. Utána felhívtak, ez most mi. Félénken felhívott egy ismerős, és nagyokat sóhajtott, akkor hogy van most. Aztán pedig megláttam a Magyar Nemzetben, hogy valóban ezt írták.

V. Z.: Említést tettél fontos ars poeticádról, performanszaidról, egyéb megnyilatkozásaidról. Arra kérnélek, hogy néhány általam külön kiválasztott produkcióidról se feledkezzünk el. Először az Ufo party című hangkölteményedről beszéljünk. Az apropót az is szolgáltathatja, hogy Maurits Ferencnek köze van ehhez az alkotásodhoz.

L. K.: Az Ufo party akkor íródott, amikor úgy éreztem, a performanszaimat valamiképpen le is kellene írni, mint egy forgatókönyvet. Tehát nemcsak hogy magamban tudjam, meg fejben tudjam vagy képzeljem el, hanem miért ne lehetne ennek valamilyen írásos nyoma is. Több ilyen performansz-forgatókönyvet leírtam. Ezek meg is jelentek már az első kötetemben. Számomra ez azért fontos, mert minden valamikor régen kezdődött. Tehát az első kötetemben megvan mindannak az irányvonala, amivel később tudatosan foglalkozni kezdtem. Ott már megvannak a performansz-forgatókönyvek, ott már megvannak a népies hangvételű versek, a meseversek, azután ott vannak a rövid versek, és mindezeket tudatosan írtam, és mindegyik stílusból, irányzatból egy kötetet írtam később. Mindig kötetben gondolkoztam. Hogy egy témát kiaknázok a végletekig, és így jutottam ahhoz, hogy leírjam az Ufo party-t. Annak viszont előzménye volt, konkrét előzménye, ugyanis '68-ban történt az első happeningem, illetve akkor vettem részt először egy igazi happeningen. Nem tudtam korábban, hogy az milyen valójában, hiszen az önálló kis előadói öt perceim vagy félóráim mások voltak. Lehet, hogy happeningjeim is voltak, de én nem tudtam róla. Valójában ösztönösen csináltam bizonyos dolgokat. Magyarországon viszont az underground, vagyis a nem hivatalos, a peremművészet, ami nálunk hivatalos volt, mert a Symposionban azért, meg máshol, szerb nyelven, engedték. Ott, Magyarországon nem engedték. Elmondom az Ufo party előzményeit: a Symposion szerkesztőségébe írt nekem Szentjóby Tamás, és hosszú levelezéseink után meghívott egy találkára, Budapestre. Nyilvánvaló volt, hogy egy művészi találkáról van szó, és hogy egy eseményen vennék részt '68. május elsején. Mivel ez annyira fontos volt számomra, és el akartam utazni Pestre, emiatt súlyosan kiéleződött és válságossá vált a helyzet első házasságomban. Pedig mindennek eleget tettem. Mondom: állandó munkaviszony, gyerekek, család, minden. De hogy elutazni nem kellene. De miért ne utaznék? Hiszen a férjem is művészember volt. Miért ne értené meg, hogy én szeretnék a magyarországi művészekkel kapcsolatot teremteni? Akkor válaszút elé állított: elválunk vagy elutazol. Engem akkor már másodszor állítottak ilyen válaszút elé: először a vőlegényem, másodszor pedig a férjem. Az első esetben is az volt a kérdés, hogy művésznő leszek-e vagy közgazdász. Én pedig úgy döntöttem, színésznő és költő akarok lenni, és emiatt szakítottunk a vőlegényemmel. Nem őt választottam. Itt is ez volt. Fontos döntésekben úgy éreztem, hogy itt az életemről van szó, és nemcsak az én életemről. Végül elutaztam. Ennek válóper lett a vége. Nagy árat fizettem azért, hogy megmaradhassak annak, aki vagyok. Talán ezért van érzelmi fedezete annak, amit csinálok. Keményen megdolgoztam egy-egy performanszért. Ezekben benne van mindaz, amit átéltem. És hogy mekkora ára van annak, hogy ilyesmivel foglalkozhatom. Volt olyan időszak, amikor tőlem a Forum Kiadó nem adott ki könyvet. Akkor döntöttem úgy, hogy lefordítom a verseimet szerbre, Salgó Judit mellett, aki nagyon szépen fordított, de nem győzte a fordítást, így én folytattam. Ha magyarul nem jelenhet meg könyvem, gondoltam, akkor majd szerbül. Még jobban ráálltam a hangköltészetre meg a performanszra a keserűség miatt, hogy arról szó sem lehet, hogy Magyarországon mi megjelenjünk vagy bárki a '70-es években. Ha még a Forumban sem tudok egy kötetet megjelentetni, mert öt évig halasztgatják a kötetemet, sőt a '80-as évek elején már úgy volt, hogy egyszerűen nem adják ki, akkor elvittem Magyarországra. Vagyis elvitték magyarországi barátaim Greguss Sándor és Csontos Sándor, hogy majd a Magvető kiadónál Keszthelyi Rezső szerkesztőhöz eljuttatják.

V. Z.: Ez a Kiűzetés 1988-ból.

L. K.: Igen. Az volt. Amiért aztán nagyon megharagudtak rám a Forumban. De hagyjuk ezt. A hangköltészet, a vizuális művészet és a performansz akkor erősödött föl bennem, amikor a vajdasági magyar kiadók, és egyáltalán a magyar értelmiség, és aki valamit számított, megpróbáltak elhallgattatni és elnyomni. Hát akkor nincs más, gondoltam, mint szerbül megszólalni vagy sikoltozni. Vagy valamit csinálni más, idegen nyelven. Ez aztán annyira hatásos lett, és annyira egyedi, azt mondták, mert hát erről azért sok dokumentum van, hogy ezért a tenyerükön hordtak a külföldiek. Hívtak, jöttek a meghívások mindenfelől, én meg mentem. Mindent elkövettek a munkahelyemen, a rádióban, később a színházban is, hogy meggátoljanak. Mindenképpen. (Nevet.) Ez viszont bennem még nagyobb dacot váltott ki. Úgy utaztam, hogy éjszaka elutaztam, ott voltam egy napot, és a következő éjjel már jöttem is vissza. Szóval semmit nem láttam a világból, habár nagyon sok helyen voltam. Az ember így működik. Van egy ilyen közmondás is. Ha lenyomnak egy rugót, az annál inkább visszarúg. Furcsamód én a verseket tartom valójában önmagamnak. Azok fejeznek ki. De külföldre, idegen nyelvű tájakra meg nem az jut el, hiszen nincs lefordítva. Az az érzés vagy mondanivaló, amit más műfajban ki lehet mondani, ahol nem kell nyelvi tolmács, azok eljutottak külföldre, és azok által lettem nagyon megbecsült a világban.

V. Z.: Fölkínáltatott a lehetőség, úgyhogy a következő produkció a Phonopoetica című lemez lenne.

L. K.: Ez a lemez '76-ban lett kiadva Belgrádban. Az volt az előzménye, hogy a '70-es évek elején Belgrádban nagyon komoly nemzetközi szellemi élet folyt az Egyetemista Kultúrközpontban (Studentski Kulturni Centar, röviden: SKC – a szerk. megj.), és évente megrendezték az úgynevezett kibővített médiumok fesztiválját (Festival proširenih medija – a szerk. megj.). Itt volt kiállítás, performansz, zene, mindenre volt lehetőség. Engem az elejétől kezdve meghívtak, és részt is vettem rajta. Azért volt jó, mert voltak ezek a kollázsok, meg én voltam szinte az egyetlen, aki a hangköltészettel foglalkozott Vladan Radovanović-on kívül, és még elő is adtam őket. Nem stúdióban készítettem a felvételeket, hiszen nem is volt rá lehetőségem. Az a nagyon kevés lehetőség, az a hatvanas évek végén, '70-es években kezdődött. Nagyjából úgy, hogy a hangmérnök a cigarettaszünetben megcsinált nekem egy három- vagy ötperces felvételt jó szándékból, barátságból. Így álltak össze a rögzített hangszalagjaim. A lemezre úgy került sor, hogy nekem egy kiállítást akart Belgrádban szervezni ez az egyetemista kultúrközpont, és nekik erre volt pénzügyi keretük. De hát, mondtam, nekem a kiállítás nem kerül pénzbe! Ha én azt a pénzt másra költhetném, ha kiadhatnék egy hanglemezt, amit úgy csinálnék, hogy a képversekhez legyen közük. Jó, mondták, miért ne. Így lett nekem ez a lemezem. Ez volt Jugoszláviában az első hangköltészetet tartalmazó lemez. Ez nagyon nagy dolog volt. Persze, szétröppent a világban, elküldtem néhány helyre a lemezt. Utána rögtön meghívtak Hollandiába, és így kezdődött a nemzetközi ismertség, méghozzá nagyon-nagyon jelentős helyeken: Párizs, Pompidou Központ, meg hát a legjelentősebb helyeken Európában. Amerikába is így kerültem. Az a hanglemez engem beindított. Így oldottam meg a nyelvi korlátot. Költészet volt, az is, de hangköltészet. Én tudatosan olyan elemeket vittem be a hangköltészetbe, amelyek körülvettek. Balkáni, magyar, szláv zenei motívumokat is használtam, és főleg a magyar szavakat, azokat mindig beleszövöm a hangkölteményekbe. Mert úgy érzem, hogy akkor vagyok autentikus, ha egy kicsi szerbet, egy kicsi magyart beleviszek. Mert ha ilyet nem csinálnék, hanem csak a stúdiótechnikára hagyatkoznék, akkor azt mások jobban csinálnák, hiszen jobb stúdiójuk van. Úgy keverik ki a hangot, ahogy akarják. Én meg egyedül a mikrofonnal nem sokat manipulálok a technikával. Én városi vagyok, sehonnani. Ilyen környezetből nőttem ki. Mint az Antal Szilárd képei, amelyekről beszéltem itt, és amelyek inspiráltak. De hát Újvidéken, és ilyen közegben hol van népművészet? Sehol. Szerb népművészet viszont volt, és élő volt. Az akkori szerb belváros központjában laktam, ahol valójában közel volt egymáshoz a belváros meg a külváros. Ott már a közelben libalegelők voltak. Kicsi volt Újvidéknek az a része, ahol a régi szerb polgárság élt. Ahol most az újvidéki autóbusz-állomás van, ott libalegelő volt, meg ilyesmi. Amikor az újonnan épült házak elkezdtek sokasodni, éppen cseperedő félben voltam, akkor ezek a villanydrótos, vezetékekkel ellátott házak, utcák megrémítettek, megdöbbentettek. Féltem az ilyen látványtól. Ezek az érzések átterjednek, ehhez nem kell nyelv, írott nyelv. Ha az ember valamit így lefotóz, nem szép, de hat. Az én dolgaim, azok nem ilyenek. Egy női magazin melléklete, a szabásminta, tele van színes, tarka formákkal. Ezeket használtam, tetszés szerint kivagdostam őket. Igen ám, de ha találó címet adtam nekik, meg valamit azért dolgoztam rajtuk vagy kollázst készítettem belőlük, akkor viszont sok humor volt bennük, szellemesek voltak.

V. Z.: Miközben a belgrádi fiatalok inspiratív szellemi közegéről hallgattam a részleteket, élénken felidéződött bennem egy nemzetközi érvényű és léptékű fellépésed az 1980-as évek második felében éppen Szegeden rendezett Polyphonix Nemzetközi Alternatív Költészeti Fesztiválról. Emlékszel rá?

L. K.: Hogyne emlékeznék!

V. Z.: Olyan nagy nevek képviseltették magukat, mint például Jean-Jacques Lebel vagy Tomaso Kemeny. Számát tekintve a nézőközönség ugyan csekély volt, de lelkesedésben nem akadt hiány, a fesztivál felszabadító módon hatott, hatalmas ovációt kiváltva.

L. K.: Na, ilyenek voltak azok a fesztiválok, amelyeken részt vettem a '70-es évektől kezdve egészen mostanáig. Egyrészt ez is oka volt annak, hogy kerékbe törte az életemet Újvidéken az az embargó, az a zárlat, ami mindnyájunkat érintett, vagyis nem utazhattunk külföldre jugoszláv útlevéllel. Nekem egyébként már ezer bajom volt ott, Újvidéken, illetve rosszul éreztem magam. Úgy szoktam ezt mondani, hogy elfogyott körülöttem a levegő. Tehát nem volt élhető már számomra. Nemcsak azért, mint másoknak, igaz, ugyanazért is, de ez az alkotói bezártság betetőzte elégedetlenségemet. Az, hogy most már sehol, jugoszláv vonalon sem tudok lélegezni, magyar vonalon meg pláne nem, mert mindenki csak politizál. Egyszerűen élhetetlen volt számomra Újvidéken az élet. Meg a fiam akkor Magyarországon tanult, semmi nem kötött már Újvidékhez, mert, mint mondtam, egyedül éltem, és megtapasztaltam, nem volt rám szükség sehol. Elmentem. Azt mondtam magamban, hogy akkor legalább közelebb leszek a fiamhoz. Az említett zárlat, embargó miatt megszakadtak a külföldi kapcsolataim, hiszen nem utazhattam ki. Egyszerűen Nyugatra jugoszláv útlevéllel lehetetlen volt elutazni, Franciaországba vagy bárhova. Magyar útlevéllel, kettős állampolgársággal azután könnyebb lett. De el kellett telnie azután megint három-négy évnek, mire újra megtaláltak a meghívások, újra mehettem. Tehát volt ez a nagy váltás, amikor nemcsak úgy gondoltam, hogy a színészi pályámnak lesz vége, hanem a többinek is. Újra a megélhetés lett a fő gondom. Engem Magyarországon nem várt semmilyen munkahely. Az teljesen a véletlen műve volt, hogy nekem aztán felkínáltak egy egyéves, versrovat szerkesztői állást az Élet és Irodalomnál, viszont a legjobbkor, mert abból a fizetésből tudtam segíteni az Újvidéken maradt testvéreimet, a családomat. Én nem gondoltam akkor, hogy Magyarországon íróként tudnék boldogulni, de kiderült, hogy mégiscsak. Kértek tőlem kéziratot, közöltek, és ez meglepetés volt. De megélni ebből, persze nem lehetett. Felkínáltak nekem egy olyan állást, amire én az életemben nem gondoltam. Azt, hogy egy színiiskolában tanár legyek. Akkor hirtelen szinte minden alkotói munkát abba kellett hagyni, mert a tanítás egész embert kívánt. Amikor az ember színházban dolgozik, az is egész embert kíván. Alig jutott akkor időm írásra, amikor a színházban dolgoztam. Nem mintha olyan nagyon el lettem volna foglalva, de ott kellett lenni. A legkisebb szerep miatt is ott kellett ülni egész nap, meg próbálni meg minden. Iszonyúan sokat kellett dolgoznom a megélhetésért Magyarországon. Hosszú idő után jött ez a dolog, hogy a világban kezdték észrevenni, hogy ennek a közép-kelet-európai földrajzi területnek a művészete, a '60-as, '70-es évek művészete nincs feldolgozva. Egyrészt talán a politikai helyzet, másrészt az érdektelenség miatt. Bizony, kezdték felfedezni, hogy Jugoszláviában, Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban, de még mennyire hogy voltak avantgárd dolgok, törekvések, csak éppen nem voltak hivatalosak. A 2000-es évek közepe felé, azt hiszem, 2007-ben megkeresett engem külföldről, az Erste Bank Kontakt Gruppe nagyon jelentős gyűjteményének kurátora, hogy van-e valami dokumentumom a régi időkből. Mondtam nekik, nem is tudom, hogy miről van szó. Mondtam nekik, hogy van ez és ez. Meg rengeteg dolog elveszett, hiszen az ember elküldi kiállításra, vagy egy folyóiratba a munkáját, azt soha nem kapja vissza.

V. Z.: A költözésekről nem is beszélve.

L. K.: Felnőttek már azok a fiatalok, művészettörténészek, akik engem láttak Zágrábban, vagy Belgrádban, és ők emlékeznek rám úgy, ahogy te is emlékeztél erre a Polyphonixra. Idehozattak nagyon jelentős kurátorokat különböző múzeumokból, és elkezdtünk kutakodni a zacskókban, dobozokban. Rájöttek, hogy itt szerintük kincsek vannak. Elkezdték ezeket megvásárolni. Ha ez nincs, én éhen haltam volna. Nemcsak én, hanem a családom is. Ez hatalmas szerencse, hogy nem volt időm soha kipakolni, szelektálni dolgokat, hanem csak zutty, bepakolni, költözni ide, költözni oda, amoda, és így megmaradtak véletlenül a dolgok. Hála az istennek, hogy így most ezek archiválódnak.

V. Z.: Életutadhoz kötődően kiemelődött már az Új Symposion folyóirat, mint meghatározó irodalmi-művészeti orgánum. Egy híres társulást tegyünk most mellé, a Bosch + Bosch Csoportot.

L. K.: Érdekes módon a csoportban valójában mindenki önállóan tevékenykedett. Amikor egy kiállítást vagy akciót, vagy valamilyen más eseményt terveztünk, akkor megvolt a szereposztás, hogy ki kicsoda. Engem ott nem képzőművészként akartak bemutatni, hanem a hangokhoz és a hangperformanszhoz kapcsolódóan. Tehát nem volt az a csoportszellem, amit az ember elképzel egy ilyen csoportnál. Talán ketten-hárman megbeszélték a dolgokat, az alapítók. Nekik volt koncepciójuk.

V. Z.: Többen sajnos már nem élnek közülük.

L. K.: Mi pedig, a többiek, alkalmazkodtunk. Alkalmazkodtunk a kiállítás, az esemény arculatához. Ez így történt. De végül is annyira erős egyéniségek voltak abban a csoportban, hogy önálló művészként is jelentős műveket hoztak létre a csoport megalakulása előtt is meg a csoport megszűnése után is. De amikor csoportként mutatkoztunk be, akkor egy egységes profilt nyújtottunk. Ugyanígy vagyok a zenei csoporttal is. Már régóta magyarországi Spiritus Noister zenei csoport tagjaként is szerepelek.

V. Z.: Ki nem hagytam volna.

L. K.: Igen? Na, jól van akkor.

V. Z.: Jeles személyekkel szeretném folytatni: Dubravko Detoni, Zágráb.

L. K.: A '60-as évek végére kell visszakanyarodnunk, amikor a zenei műfajról van szó, pontosabban a zeneszerzőkkel való együttműködésemről van szó. Az első férjem, Király Ernő úgy gondolta, hasznosítani tudná az én hangköltészeti gyakorlatomat, ezt a műfajt az ő zenéjében. Sőt meg is zenésítette néhány versemet, és néhány Bosch + Bosch csoporttag versét is. Ő nagyon kíváncsi és érdeklődő természetű volt. Inspirálták az én munkatársaim és barátaim, akik ebben a multimediális műfajban tevékenykedtek. Ő is egy olyan érdeklődő ember volt, aki nyitott volt az újdonságok iránt. Az újdonságot általam kapta meg, illetve általam került az ilyen fiatalok, művészek, alkotók közelébe. Abban az időben, Jugoszláviában minden évben Abbáziában, Opatijában volt a komolyzenei fesztivál, ami az új művek bemutatásának a helyszíne volt valójában, valamint kétévente volt a nemzetközi Zágrábi Zenei Biennálé. Király Ernő ezekben, mint zeneszerző részt vett, elhozott engem is ebbe a műfajba, úgyhogy használta a hangomat, a verseimet, az előadásaimat, tehát az egész zenei performansz-műfajt bevittem az ő zenéjébe. '70-ben az ACEZANTEZ zágrábi zenei avantgárd csoport, akinek Dubravko Detoni zeneszerző volt a vezetője, látott engem és meghívott, hogy legyek az ő csoportjuknak a vokális szólistája, és egyúttal performere. Ez a közreműködés eltartott jó néhány évig. Tehát dolgoztam zeneszerzőkkel is. Például Belgrádban Dušan Radić zeneszerzővel, azt hiszem, hogy '80-ban vagy '82-ben, ennek utána kell nézni, hogy mikor, mert ott, Belgrádban volt a BEMUS, a Beogradske Muzičke Svečanosti és a megnyitón az ő hatalmas, nagyszabású művét mutattuk be. Azért mondom, hogy hatalmas, mert több zenekart sorakoztatott fel, és az volt a címe, hogy Hommage Fluxus. Tehát egy fluxus-koncertet adtunk elő, amelyben én Kurt Schwittersnek az Ursonate, azaz Ősszonáta című verséből, egy részletéből csináltam zenei performanszot vokális szólistaként. Rendes zenekarral próbáltunk. Az én részem teljesen szabad volt, magam komponáltam meg. Csak vigyáznom kellett, mikor lépek be. Hogy beilleszkedjek, hogy mettől meddig tart az én részem. Ez a '70-es, '80-as években teljesen jól működött. Jól együtt tudtam működni a zeneszerzőkkel. Ez nem jelenti azt, hogy én énekes vagyok, de azért sokan azt hitték, főleg Opatijában, hogy zeneakadémiát végeztem, merthogy olyan technikát dolgoztam ki, hogy elég nagy volt a hangregiszterem. De hát, a zenei tanulmányokra, sajnos, nem futotta az életemből.

V. Z.: Az új magyar avantgárdból Szentjóby Tamás neve elhangzott már. Fűzzük mellé Molnár Gergelyét.

L. K.: Molnár Gergely szimbólum volt számomra, még ha nem volt közöttünk szoros baráti és művészi kapcsolat, ellentétben Szentjóby Tamással, akihez erős baráti és művészi szálak fűztek. Az tiszta véletlen, hogy őt választottam verscím alá, vagy inspirációként.

V. Z.: Az egyik álnevét (Gregor Davidov) idéző ajánlással éppen ilyen a Gyere velem a mitológiába.

L. K.: Ugyanis Molnár Gergely egy punkzenész-szerűség volt.

V. Z.: Az első magyar punk zenekarnak, a Spionsnak a létrehozója.

L. K.: Számomra jelképe volt azoknak a fiataloknak, akik ilyen radikálisan mutatkoztak meg, ilyen radikális zenében, és ki akartak vándorolni. Ő is kivándorolt.

V. Z.: Hogyne. Olyannyira, hogy a Sex Pistols menedzserével, Malcolm McLarennel dolgoztak Franciaországban.

L. K.: Te ilyeneket tudsz?

V. Z.: (Nevet.)

L. K.: Azért mondom, nekem ő jelkép volt. Mert valóban ő egy mitologikus alak volt Magyarországon. Mondom, szimbólumként tekintettem rá. Míg a másokhoz írt verseimnél valóban köze is volt az adott személyhez. Igaz, őhozzá is köze van, hiszen egy kornak, egy dackorszaknak, amiben én is voltam, csak én korábban dacoltam. Tehát akkor érkezett Magyarországra az az avantgárd, ami, persze, akkor is tiltott volt. De neki akkor jött el az a dackorszaka, amit én már a magánéletemben már korábbról ismerek. És hát persze, magamról is írtam azokban a versekben, hiszen ő nekem jó ürügy volt, hogy azonosítsam magam az ő helyzetével.

V. Z.: Soha jobb ürügyet. Következzék Jancsó Miklós és Harag György.

L. K.: Két nagyon különböző ember. Két nagyon egyéni, kedves, szerény ember, semmi sztárság. Tehát ők azok az emberek, akiknek „van mire szerénynek lenniük”. Ezt a mondást Jancsótól hallottam. Két abszolút profi. De különbözőek. Harag György hagyományos értelemben vett színházat művelt, ő nem akarta felrobbantani a színházat, de azért korszerűen értelmezte és tolmácsolta a színházat. Például, ő volt az, aki engem meg mert hívni főszerepre, ami szintén nagy reakciót váltott ki az Újvidéki Színházban.

V. Z.: Parádés Kosztolányi-rendezésének szintén szereplője voltál. Az Édes Annáról van szó.

L. K.: Igen. Ha ilyen rendezők lettek volna, akik nem alkudtak volna meg a színház belső, belterjes rendjével, akkor lehet, hogy többre vihettem volna színészként. Jancsó ismert engem már korábbról, mint kiderült, a Symposiont olvasta, tehát tudta, ki vagyok. Valamikor nagyon régen a budapesti 25. Színház vendégszerepelt az Újvidéki Rádióban, a Fényes szeleket adták elő Jancsó rendezésében, én akkor ismertem meg őt. Elmúlt sok év, és mégsem kaptam szerepet a színházban, én pedig játszani akartam. Régóta szerettem volna eljátszani Beckettnek az Ó, azok a szép napok! című drámáját, ami szinte monodráma. A férfi partner ott ül a háttérben, és nem szólal meg, de mégis ott van, hogy a nőnek legyen kihez beszélni. Ott arról van szó, hogy a nő szeretne elénekelni egy dalt. Egész idő alatt szeretné elénekelni a dalát, de nem tudja, hogy mi az. Na, ez volt az én hangköltészetem. Hogy a hangköltészetben én is el szerettem volna mondani azt, amit nem lehet leírni, vagy idegen nyelvre fordítani. Beckettnél nyakig be van ásva a földbe nő. Én ezt el szerettem volna játszani. Jancsó elvállalta, hogy ezt a darabot megrendezi. Ezt elmondtam Tolnai Ottónak, aki erre azt mondta, hogy Kati, de hát nekem van egy monodrámám, rád írtam, hát rendezze meg azt a Jancsó. Mondom, jó. Véleményem szerint, Tolnai ezután gyorsan átalakította a szöveget, merthogy semmi köze sem volt a darabnak hozzám, csak annyi, hogy odaírta, Ladik Katalinnak, és hogy van egy kisfiam, és hogy kontaktlencsém van. Ami amúgy tényleg egy valós eseményen alapult, mert egy előadás közben valahogy kiesett a kontaktlencsém, és előadás után mindannyian keresgéltük a színpadon. Ő ezt a jelenetet beírta a darabba. Azután ezt elvittem a Jancsóhoz. Azt mondta, hogy persze, miért ne, a Tolnai meg a Ladik együtt az nyilván egy esemény. És így került sor a Bayer-aszpirin című monodrámára, amit a színház azért fogadott el, mert nem volt fűtés, és olyankor bezár a színház. Ők erre az időre megszerveztek egy szlovéniai turnét. Ez egy hétig tartott. Azt mondták, hogy akkor rendben, itt a Ladik Katalin, megcsinálhatja a darabot a Jancsóval a hideg színházban. Adtak egy szál műszaki embert. És megcsináltuk. Így volt mit játszani. Egy hét után visszajöttek, és akkor gyorsan befejeztük a darabot, és így gyorsan kész lett a darab. De mivel aztán nem játszhattuk a színházban, mert tél volt és hideg, akkor ők megbeszélték, hogy a Szerb Nemzeti Színháznak (Srpsko Narodno Pozorište – a szerk. megj.) van egy próbaterme, amit szerdánként átadhatnak nekünk. Így a Szerb Nemzeti Színház meleg termében adtuk elő az előadásokat. Ez volt az egyik évben, a következő évben megint hideg tél volt, megint nem volt fűtés. Na, akkor, gondoltuk, felújítjuk a Bayer-aszpirint. De lehet, hogy két év telt el? Mert azt már a színház új épületében adtuk elő, a kisteremben. Igen, valószínűleg az már az új épületben volt. Felújítottuk, és megint ugyanaz a helyzet állt elő, hogy eltelt két év, felújítjuk, és most másképp csináljuk. Rengeteg dolgot kihúztam a Bayer-aszpirinból, mármint Tolnai szövegéből, és betettem nagyon sok Nina Hagen zenét, és nagyon Ladik Katalin-osra alakítottam.

V. Z.: Szkárosi Endre és Sőrés Zsolt , hogy visszakanyarodjunk a Spiritus Noisterhez.

L. K.: Igen. Ezek magyarországi nevek. A magyarországi kapcsolataim, ahogy említettük, '68-ban kezdődtek, mikor átjöttem ebben a hírhedt Ufo party nevű happeningben részt venni, amely valójában a Szentjóby és az én találkozásomról szólt. De ott voltak más jelentős magyarországi művészek is, Erdély Miklós és mások.

V. Z.: Az új magyar avantgárd színe-java. Meg nyilván a besúgók hada és a rendőrség más szolgálattevői.

L. K.: Azóta is jártam Magyarországra, és kapcsolataim voltak nagyon jelentős költőkkel. A Balaskó Jenő volt nagyon avantgárd, Hajas Tibor, és sokan mások. Így a '80-as években Szkárosi Endrével is, Szilágyi Ákossal. Ők hívtak meg, Magyarországon velük együtt léptem fel. A Polyphonixban is így volt: külön-külön felléptünk, de egy fesztivál keretében. Szkárosi Endre valamilyen zenei csoportban volt.

V. Z.: Emlékezetem szerint a Konnektor Rt. nevű formációjával lépett fel.

L. K.: És akkor felmerült, hogy dolgozzunk együtt, csináljunk egy csoportot, és azután ebbe én is bekapcsolódnék. Így is történt. A csoport létszáma váltakozó volt, úgy, ahogy a Bosch + Boschban is, de a koncepció maradt. Tehát mi ketten voltunk, akik a szöveggel jöttünk meg a hangunkkal. Ezek ilyen zenei performanszok voltak. Kiadtunk hangkazettát, hanglemezt, és sokat dolgozunk élőben a mai napig is. Össze szoktunk állni, és csinálunk valamit. Amikor egy csoportban vagyunk, akkor közösen kitaláljuk a szellemiségét, a témáját, és abban mindenkinek, ahogy egy dzsesszzenekarban, megvan a maga szólója, az egyénisége, és akkor a többi kicsit hátrébb megy, elhalkul vagy háttérbe vonul, de utána visszatér. Tehát ez a fajta együttműködés azért van.

V. Z.: Váltsunk ismét, és térjünk át a vízzel összefüggő materialitásra. A képzelt és valódi alakot öltő tenger tapasztalatára, mely nálad a nyelvszimuláció, a testszimuláció, az énszimuláció terrénumául szolgál, érzelmi azonosulásnak vagy erotologikus eruditivitásnak tekinthető kiindulópontként szerepel. Művészi törekvéseidből mindez az 1960-as évek első fele óta egyértelműen kitűnik, amit a 2011-ben kiadott Belső vízözön és az ez évben publikált A víz emlékezete című köteteid aktualizálnak, nyomatékosítanak termékeny újragondolással, továbbvitellel.

L. K.: Azt mondtad el, amit erről el lehet mondani. Hogy ugyanazok a motívumok vonulnak nálam. Csak fejlődnek, vagy továbbírom őket. Van néhány ilyen alapvető témám. Az egyik a tenger. Hiszen mindnyájunkban ott van valahol a tenger utáni nosztalgia, a vágy. Akár képzeletben, akár a valóságban, de mi nagyon tengeri lények vagyunk itt, a Pannon-tengerben. Nálam ez nem csupán azt jelenti, hogy a tenger és a víz, hanem nekem a folyékonyság, az átalakulás, a folytonosság. Tehát az, hogy állandóan mozgásban van, de mégis áll időnként, vagy vannak vizek, amelyek állnak, és vannak, amelyek folynak. És a víznek a változékonysága. Nemcsak a víz formájában, hogy elmegy a föld alá, aztán kijön, aztán felspriccel, hanem a halmazállapotai is érdekelnek.

V. Z.: Tenger formájú összegződés, ugyanakkor a kutaknak, a búvópatakoknak, a föld alatt folydogáló vagy egybegyűlő vizeknek a teljessége.

L. K.: A kút egyúttal lehet számomra a Föld köldöke is. Szóval nagyon sok dolog jut eszembe, amikor úgy rágondolok, illetve nem is gondolok rá, hanem magától megvilágosodik valami. Az van, hogy én megszervezem ezeknek a témáknak a helyzetét. Összegyűjtöm, hogy most erre a témára koncentrálok vagy inkább arra. Erre a halmazállapotra vagy arra. Már azelőtt is írtam én szórványosan ilyen verseket, ezért nem lehet azt mondani, hogy minden verseskötetem új. Csak tematizálva van. Amikor régebben írtam erről a témáról, akkor megjelent valahol, de mivel mindig több motívum esik egybe, akkor vagy idecsatolom, vagy odacsatolom. Persze, vannak új motívumok is, de meg van szerkesztve, és bizonyos értelemben magyarázva is. A bestiárium is ilyen volt.

V. Z.: A Fűketrec 2004-ből.

L. K.: Valami kulcsot azért adok most már a tematikus versekhez, mert nem árt. Nem magyarázatot, hanem kulcsot. Talán olyan mondanivalót, ami egyszerű szavakkal van elmondva, nem éppen költői szinten, de azt hiszem, itt is fontos, hogy ideírtam magamnak ezt: Hiszem, hogy a víz életünk sok eseményét, érzelmeinket emlékként megőrzi, és magában hordozza. A hó, a jégkristály is elraktározza érzéseinket, gondolatainkat, tetteinket. A plazma viszont nemcsak megőrzi, de felnagyítja, és erőteljesebben tárja fel szenvedélyeinket, vágyainkat, álmainkat, miként a költészet maga. Ez persze eléggé önkényes megfogalmazása a halmazállapotoknak, de óriási költői szabadságot nyújt. Engem nagyon foglalkoztatott, amikor egyszer azt olvastam, hogy a víz emlékezik. De jó ez! Nekem ez egy költői téma „a víz emlékezete”. És ha az ember ebbe bele tudja sűríteni az érzéseit, a mondanivalóját, a múltját, a vágyait, szerintem az óriási kihívás a költő számára. Az élményt, az érzést belesűríteni egy csepp vízbe, a víz hullámzásába, a felhőbe, hóba, jégbe. Vagy a plazmába. A plazma nem is igazán volt költői téma. Mert olyan csúnya ez a szó, kár, hogy nem találtunk rá egy szebbet. De hogyha az északi fényre gondolunk, vagy a villámra, a vérre, máris szebbnek tűnik, hiszen az is plazma, és még sok más. Van például a plazmatévé.

V. Z.: Vagy a szerbiai keksz.

L. K.: (Nevet.) Engem nagyon érdekel a fizika, a technika. Ezeket én nézem meg olvasom. Annyi titok van. Éppen úgy, mint ezekben a qr-kódokban. Jó, utóbbi emberi találmány. De a természet a legnagyobb csoda.

V. Z.: A vadhúsként burjánzó test mezítelensége, a szeplőtlenség buja szentsége, az élvezet végtelensége is idetartozik?

L. K.: A test, azt hiszem, az emberiség számára még mindig nagyon nagy titok. Maga a test, az anatómia. Meg ami nem kimutatható: a csakrák, a csí. Vagy az akupunktúra: az is nagyon nagy titok az európai ember számára. Hogy a testiségről beszéljünk, a Vadhús a következő kötetemnek a címe lenne. Nem is tudom, nem igazán beszéltünk a prózámról, a regényemről, aminek Élhetek az arcodon? a címe. Számomra sokkal nehezebb leírni egy egyszerű mondatot, hogy „Jó napot!”, mint egy verset. Nem mintha könnyen írnék verset. Nagyon nehezen írok verset. De prózát még nehezebben. De viszont ez a rengeteg dokumentum, amikor engem, úgymond, rákényszerítettek ezek a kurátorok, művészettörténészek, hogy kutassak elő dolgokat, akkor ezek annyi érzést, annyi emléket váltottak ki belőlem. Így, ahogy most elmesélem a történeteket velem kapcsolatban meg a tárgyakkal kapcsolatban, úgy éreztem, hogy ezeket én le is írhatnám egy ilyen fura, nem regénynek, hanem multimediális könyvnek. Persze, ha DVD-mellékletet lehetett volna, meg hangzóanyagot… Mert ilyen műfajban gondolkodtam. Ilyen műfaj nincs, mondták. Kiderült, hogy amikor ezt én megcsináltam, és megjelent a könyvem, Umberto Eco is csinált egy képeskönyvet. Hát akkor most mi van? (Nevet.) Mégiscsak létezik. Ez egy regényes élettörténet lenne. A dokumentumok, azok kőkemény dokumentumok, és nagyon sok igazi esemény is benne van. De hát a sztori, mert azért van története, meg szereplők is vannak, egy fikciós költői mű szerintem. Na de amikor befejeztem, akkor éreztem igazán, hogy dehogy fejeztem én be. Hát most kell csak folytatni. Ezután folytattam, folytatgatom már évek óta, ugyanis a sok más jellegű tevékenység, többször kizökkentett a regényírásból. Az elsőnek, ugye, az volt a címe, hogy Élhetek az arcodon?, ennek meg az, hogy Vadhús. Tehát a testiség ott is jelen van, de nagyon, ugyanis egy személyt három darabra szabtam, vágtam, hasítottam. Ez a szereposztás továbbra is megmarad. Ugyanaz a három, azonos nevű nő, mint egy megosztott személyiség, továbbra is ők a főszereplői. Most, a plazmáról jutott eszembe, hogy ezeket a legújabb dolgokat is beleírjam. Ezek engem nagyon foglalkoztatnak. Például a felhő, a „cloud”. Az a rengeteg információ és adathalmaz a világban! Merthogy én is adatokkal foglalkozom magammal kapcsolatban, amikor adatokat kérnek tőlem a műveimről. És ez mind fent van egy bizonyos információs és adatfelhőben, amely behálózza a világot. Ez az egész internet-dolog, a világháló egy iszonyú nagy titok, és különös jelenség számomra. És mindez nagyon érdekel és inspirál. A Főgonosz a készülő regényemben az a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan Valaki vagy Valami, aki a nők meg az emberek sorsát intézi. Ugyanis találtak utalást a Szentírásban, hogy az emberek meg lesznek bélyegezve, jelet a kezük fejére. Az, hogy meg lesznek jelölve az emberek, ez már az Ótestamentumban is benne van. És akkor mit ad isten? Itt vannak a beépített chipek, minden pont úgy, ahogy meg volt írva. Ez milyen fantasztikus téma egy író számára! Pontosan megvan, hogy 666, a nagy gonosznak olyan jellege van, mint most ennek a felhőnek, aki mindent tud, mindent lát, nem megfogható, mint a Cloud. Most nehogy azt higgyék, hogy misztifikálom, de nekem ez egy nagyon jó téma, erről lehet írni. Aktuális, és ott található rólunk minden adat a felhőben. Kezdik beépítgetni a chipeket az emberbe, állatba meg mindenbe. Ezt miért ne írnám be a regénybe?

V. Z.: Kíváncsian várjuk. A korábban említett Miško Šuvaković több könyvében foglalkozott azzal a megkerülhetetlen tradícióval, amelyet Ladik Katalin költői, prózaírói irányultsága, happeneri, performeri, fluxusművészi, akcióművészi attitűdje kibontakoztatott. Arra az eredményre jutott, hogy esetedben a felforgató potenciált, a másság aszimmetriáit pajzsként sikerült szembeszegezni a bürokratikus követhetetlenségbe belefulladó régebbi, szocialista-realista, és a piaci szabályok diktátumától nyögő újabb, átmeneti társadalommal. Maradt még tartalékod ezekből az energiáidból?

L. K.: Én sosem tudtam, hogy erős vagy bátor vagyok. Sosem gondoltam erre. Engem a körülmények kényszerítenek arra, hogy cselekedjek. Illetve nem kényszerítenek, hanem én eldöntöm, hogy akkor most cselekszem, vagy pedig belefulladok valamibe vagy összetörök. Én mindig fáradtnak éreztem magam, meg fáradt vagyok. De ettől függetlenül az a béka vagyok, aki mindig ki akar mászni valahonnan. Nem tudom, hogy van-e energiám. Ötletem viszont van. A fizikai fáradtság azért jelen van, de azt hiszem, hogy az a lényeg, már ha egyáltalán fontos, hogy csinálok-e valamit, szóval, a lényeg az, hogy kíváncsi maradtam, érdeklődő maradtam. Hiszen amikről az előbb is beszéltem: engem ezek a dolgok érdekelnek. A tudomány érdekel. De úgy, hogy én ezt költői témaként, inspirációként élem át. A technika, a tudománynak az eredményei nagyon érdekelnek. Úgy, ahogy tálalják. De ezt én egy kicsit mindig másként is nézem. Azt, hogy honnan jöttünk, mivé lettünk, ezek a kérdések mindenkit érdekelnek. Hogy mi van odafent, és mi van idelent. És mi van a testünkben. Én azt hiszem, hogy ezek általános témák. Éppen úgy, mint a múlandóság. Tehát nincsen semmi új, amit én csinálnék szerintem. Csak megpróbálom ezeket újra elmondani a magam módján.

V. Z.: A ritualizációval, a női arc elé helyezett pótarcokkal, a bőrre felfestett, felvetített mintázatokkal, felvitt pluszrétegekkel mintha az egész testi valót transzformálnád. Valamiféle válaszkeresés ez a férfi meg a női státuszok korlátozottságára, a heteroszexuális, a homoszexuális, a biszexuális diszpozíciókra?

L. K.: Inkább ezeknek a problémáknak a keresése, vagy megoldása, vagy a válaszoknak a keresése. Mert fiatal korom óta, amikor kezdtem érezni, látni magamon, hogy nővé válok, akkor ezek a kérdések már felmerültek. Hogy miért éppen nő vagyok? Miért nem férfi? Vagy mi a különbség a kettő között? Azt hiszem, hogy ezek szintén olyan kérdések, amelyeket minden serdülő gyerek feltesz. Továbbá: miért működik így a testem, ahogy működik? Miért néznek rám így, vagy másként, amióta nőies lettem? Ezek foglalkoztattak, és néha úgy éreztem, hogy nem vagyok jóban a testemmel. Mert elvonja a figyelmet a lényemről és a lényegről. Egyszerűen nem voltam jóban a testemmel, nem szerettem nőnek lenni, mert másként tekintettek rám: a testem érdekelte őket és nem én. Akkor haragudtam arra, hogy nő vagyok, és valamennyire vonzó vagy kívánatos. Próbáltam is elfedni maszkokkal meg öltözékkel meg hajjal meg szemüveggel. De úgy éreztem, hogy a mivoltom, a lényem megsérült, és bántom önmagamat. Az anima, a nő, az el van nyomva. Meg az életben is olyan sors jutott nekem, hogy tényleg korán kenyérkereső lettem, meg a családban is családfő lettem, és akkor a nő el van nyomva. Azután jött az ellen-dolog, a reakció, hogy akkor igenis vállalom a nőiességemet. Akkor jött a másik túlzás, hogy csakis nő. De hiányzott a harmónia a testem, a lelkem és a társadalom között. A társadalom csak a nőt látta bennem, a család meg a férfit, a döntéshozót, aki hozza a pénzt, eltartja a családot, és dolgozik, mint egy állat. Akkor is, amikor férjem volt, akkor is én voltam a férfi, akkor is én voltam a pénzkereső. Ez később már sértette a nőiességemet. Valami harmóniát, egyensúlyt szerettem volna a családban is találni, meg a társadalomban. Időnként, amikor valami már nagyon túlzásba ment, bántott valami, akkor csináltam egy éles reakciót. Ezt nevezhetjük akárminek.

V. Z.: Ezért nyitottál a transzneműség vagy a nem-nélküliség specifikus reprezentációinak irányába?

L. K.: Igen, mert a társadalom azt várta tőlem, hogy én nő is legyek, meg férfi is legyek. Akkor most mi legyen? Akkor én elég vagyok önmagamnak. Nagyon sokat éltem egyedül. Sokszor és sokat. Igen.

V. Z.: Az általad bevezetett kísérletező művészeti gyakorlat nem csak a nézőközönség, hanem az olvasóközönség és a tágabb közösség integrálásának alapelveit lefektető tevékenységként fogható fel. A nyelvi, a származási, a vallási és kulturális különbözőségekre visszavezetett projekciós mechanizmusok kritikáját nyújtottad folyamatosan. Mindenfajta szemellenzős beidegződés kipellengérezésével hosszú ideje kitartóan értelmezvén az etnikai, az etikai, a politikai perspektívák s miként említetted, az emocionális szenzibilitás együtthatásait. Közel öt és fél évtizednyi munkálkodás. Autentikusságából, minőségigényéből mit sem veszítő, töretlen ívelés. Hasonlóan látod? A számodra ismerősen csengő közgazdaságtani terminológiához igazodva: így könyveled el?

L. K.: Nem igazán foglalkozom magam elkönyvelésével vagy elhelyezésével. Eléggé kifáraszt engem ennek a rengeteg adatnak a kikeresése, amelyeket követelnek tőlem: hogy mikor mit csináltam, hányban, mi volt a címe, fogalmam sincs. Úgyhogy rákényszerítettek, de, mondom, ez most nekem a megélhetésem, hogy el tudok adni valamit, meg akarnak venni valamit. Úristen, mondom magamban, ez most értéknek számít. Nekem a vérem kötődik egy-egy ilyen műhöz vagy fotóhoz, vagy nem tudom, micsodához. Én nem könyvelem el magam semminek. Valamit csináltam, kemény érzéseket fektettem bele. Nem volt célom ez, vagy az, vagy amaz, hanem egyszerűen ezek reakciók voltak. Vagy a társadalmi, vagy a családon belüli helyzetre, vagy pedig egy művészi inspirációnak a reakciói. Persze, hogy megihlettek művek, akár könyv, akár kép, akár film, vagy bármi más. Azokra is készítettem valamit, azok is inspiráltak. Edvard Munch A sikoly című műve például… Egy ilyen képben persze, hogy magamat látom. Ott vagyok egy hídon, egy tengerfenéken, a Pannon-tenger fenekén, víz után vágyódom. A folyékonyság, a lebegés, a változékonyság az életelemem, én pedig ott vagyok egy városban, és egy kisebbségi nyelven próbálok sikoltani. Ki tudja, hova hallatszik az én hangom? Ilyen kérdések voltak bennem. De egyáltalán nem az én dolgom, meg nem tartom fontosnak, hogy megmondjam, hogy milyen szerepet játszottam. Mit tudom én?! Most nagyra tartanak. De akkor, bárcsak a '70-es években lett volna egy bátorító szó. Szakmailag, hogy bátorítottak volna. A Symposion ban, ott igen, hogy rajta, te csak írjál! De az is jólesett. (Nevet.)

V. Z.: Amikor a kurátorok, az érdeklődő művészettörténészek, gyűjtők számára bontogatsz és rendezgetsz, akkor a szépírói anyagokból is találsz olyat, ami elkerülte a figyelmedet? Teljesen ismeretlen a közönség előtt, netalán csak folyóiratközlésben fellelhető, könyvformában azonban nem látott napvilágot?

L. K.: Nem, a kéziratokkal nem foglalkoztam, arra nincs időm.

V. Z.: Tehát létezik olyan készlet, ami tüzetes átvizsgálásra szorulna?

L. K.: Van. Azért lepődtem meg, mert egy 2015-ös tanulmánykötetben, amit most kaptam (Roginer Oszkár: A város mint /ellen/érv: Újvidék a /jugoszláviai/ magyar irodalomban – a szerk. megj.), felfedeztem olyan verseket, amelyek soha nem kerültek be egyetlen kötetbe se, de folyóiratban megjelentek. Úgyhogy bizonyára van, de nem foglalkozom most ezzel.

V. Z.: A következő mű? A Vadhús megjelenése utáni?

L. K.: Honnan tudjam? (Nevet.) Nem tudom, de mégis valami birizgál. Van ötletem, csak nem tudom, megérem-e. Ugyanis itt arról beszéltem, hogy engem megihletnek képek, művészi alkotások, mint például A sikoly, és gondoltam, hogy esetleg egy olyan verseskötetet állítok össze, amelyet vizuális dolgok ihlettek meg. Nagyon sokan írtak már ilyen verseket. Persze tudom, hogy mások hogyan írták, én valószínűleg másként írnám. Nyilván azért nyúlok hozzá a témához, hogy másmilyenek legyenek a versek. Mert azok a versek általában valóban a mű értékét és a képnek a hatását írják le. Rá is lehet körülbelül ismerni a képre. Én nem ilyet írnék.

V. Z.: Remélem, alkalmat kínál majd egy újabb beszélgetésre. Köszönjük szépen!

L. K.: Én is nagyon köszönöm a türelmüket!

A Test forrongó beltengerei címmel meghirdetett beszélgetést 2016. május 12-én hallgathatta a Zentai Alkotóház közönsége. Az eseményre a Zentai Énekelt Versek Fesztiválja és a zEtna Beszélgetések a vulkán alatt című rendezvénysorozatában, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával került sor. A szöveget feldolgozta Döme Szabolcs, szerkesztette Virág Zoltán.

Én lettem a meztelen költőnő

Alföldi Róbert interjúja Ladik Katalinnal

Ladik Katalin költő, performanszművész, színésznő évtizedek óta a magyar és jugoszláv képzőművészet egyik prominens alakja, de idén a szélesebb közönség is felfigyelt rá, amikor megérkezett a bejelentés, hogy megkapja 2016-ban a LennonOno Grant For Peace-t. A díjat Yoko Ono alapította John Lennon emlékére. Erről, és a radikális, nemi szerepeket újraértékelő perfomanszairól, korai rádiós munkáiról, botrányos előadásairól beszélgetett vele Alföldi Róbert.

Alföldi Róbert: Katalin, mi az ön foglalkozása?

Ladik Katalin: Költő. Elsősorban költőnek érzem magam. Mindazt, amivel foglalkozom, azt a többrétűséget, azt mindig költészetként fogalmazom meg, és ennek a költészetnek a kitágításaként – dimenzióban, térben, műfajban.

Ez mit jelent?

Számomra a saját verseim adták az alapot ahhoz, hogy a költészetet úgymond dramatizáljam, mozgásba hozzam, és más dimenzióba kerüljenek a verseim.

Mióta ír verset?

Gyerekkorom óta. 

Ilyen szépen, klasszikusan?

Persze. Rémesen. Olyan kislányosan írtam.

Az milyen?

Olyan, ahogy egy kislánynak illik.

Hogy illik a kislányoknak?

A lepkékről, évszakokról, virágról. Tizenöt éves lehettem, és akkor kaptam ajándékba egy József Attila-könyvet. Akkor találtam rá, hogy szabad másról is írni. A szomorúságot is ki lehet fejezni, de nem úgy, mint Petőfi, rímbe szedve, hanem úgy, ahogy érzem. Őszintén, ahogy jön, nem rímekbe meg ritmusokba erőszakolva. 

Az Ön költészete, ami ugye meg is jelenik hangban, fényben, térben, mondjuk úgy, roncsolja vagy transzformálja a nyelvet. Ez már akkor megjelent?

Ekkor még nem mertem azt hinni, hogy a költészettel egyenrangú lenne más műfaj, hiszen a hagyomány, az iskola, az olvasmányok, és az, amit akkor tudtam a költészetről, az valami különös, szent dolog volt. Nem úgy, mint a színház. 

A színház is fontos volt?

Az mindig. Gyerekkorom óta a rádióban műveltem, úgymond, a színjátszást. Tizenegy éves korom óta a rádióban voltam, gyerekszínészként kezdtem. Nekem egy skizofrén állapot volt. A rádióban csak hang volt. Képzeljen el egy nőt, aki már fiatalon színésznő szeretett volna lenni, és hát egyetlen lehetősége az volt, hogy a rádióban, testetlenül.  

Tehát előbb a hangja jelent meg, és utána a teste?

Úgy van, és ez nagyon fura állapot. Mit csináljak magammal, ha nem foglalkoztatnak színházban? Kitaláltam magamnak a performanszt.

Mi a performansz? 

Az én saját műfajom. Írtam már a legelejétől olyan szövegeket, amelyeket már térben képzeltem el, és hangban, csak nem volt merszem, hogy kiálljak velük. A hatvanas évek közepétől kezdtem el adagolni ezeket a műveket a hagyományos költői esteken. Azt gondoltam, úgy hívhatom fel a figyelmet a saját verseim könyvben való olvasására, ha érdekesen adom elő őket. Ott ültünk a saját folyóiratunk estjén, ahol aztán lehetett csinálni, amit akartam, és én néha énekbeszédszerűen adtam elő a verseimet.

Tudta, hogy mit csinál? Ismerte a műfajt? Tudatos volt ez?

Ismertem a műfajt. Amikor írtam, akkor inkább szükségletből és belső kényszerből írtam, de tudtam, hogy ezt meg lehet csinálni, csak kell hozzá…

Bátorság?

Igen. És akkor megjött a bátorságom.

Meddig nem volt bátorsága?

'69-ig. A válásomig.

El volt nyomva mint nő?

Mint nő? Mint ember.

A férje zenével foglalkozott. Férfiként lett féltékeny, vagy művészként?

Szerintem ez zsarnokság volt. Ez a karrierféltékenység mételyezte meg a későbbi házasságomat is. 

Szóval bátor lett.

Úgy van. Megvalósítottam azt, amit addig nem mertem. '69-ben már 27-28 éves voltam. Ha más nem fedez fel, akkor én kell hogy felfedezzem, hogy felfedjem magamat. A fenébe, ha színésznő akarok lenni, miért vagyok ennyire betegesen szemérmes?

Szemérmes volt?

Nagyon. Annyira szemérmes voltam, hogy emiatt elestem egy magyarországi filmszereptől, amelyben nekem kellett volna elcsábítanom egy nagyon híres színészt. De nem mertem.

Nőként létezni.

Igen. Mert nem olyan volt a szereposztásom az életben. A hagyományos női szerep megvolt, a rabszolgaság, meg a szülés, meg a házasság, de el volt nyomva bennem a nő. Már a családon belül is, meg a társadalomban is. Itt Magyarországon is: objektum, szexuális objektum, másodrendű a munkahelyén is. Később, 1968-tól elvált asszony, egy gyerekkel, az zsákmány, az préda. És ez iszonyúan megalázó volt. Elvált asszony gyerekkel, és még színésznő is. 

A legalja.

A legalja. De akkor jött a dackorszakom, hogy igenis vállalom. Meg akarom mutatni, hogy ezeknek az eszközöknek a használatával igenis fel tudom majd mutatni, nemcsak a költészetemet, hanem a műfajt is, ami én vagyok. 1969-ben felkértek, hogy Belgrádban adjam elő a korábban a rádióban sugárzott költői estemet.

Na, Kati, ha most nem csinálod meg azt, amit szeretnél, akkor nem is érdemled meg a lehetőséget.

Kitaláltam, hogy akkor, azt a bizonyos költői estet megcsinálom, jelmezben, és levetkőzöm. És meg is csináltam.

Nehéz volt?

Azt hittem, hogy meghalok. 

És mi történt?

Hát, túléltem. 

Megtalált valamit saját magában?

Hát, ezt még nem kérdezték. Mit találtam meg? Megkönnyebbülést, és persze a valós magamat. A költészetemet, a műfajomat, a közegemet. De a tapasztalatlanságom miatt a médiával nem tudtam bánni, és ott sajnos hagytam magam manipuláltatni vagy manipulálni. 

Ön lett az érdekes színésznő, aki pucéran rohangál?

Igen, érdekes, de ebből nekem Jugoszláviában nem lett bajom. Nagyon népszerű lettem, a szerbek imádták. Nem úgy Magyarországon, vagy a magyarok között a Vajdaságban.

"Az őrült asszony a Vajdaságból", emlékszem erre a gyerekkoromból. Televíziós Mesék Felnőtteknek, amiben kopaszon, meztelenül rohangál.

Én kértem, hogy legyek kopasz. Hagyták, csak az volt a lényeg, hogy a mellem látszódjék.

Mit szóltak ehhez a magyarok? 

A hivatalos irodalmi kánonban én voltam az elrettentő példa. Tanítottak az egyetemen, hogy lám, az izmusok követése, lám, egy tehetségesnek indult költő mivé válik. Nem elég, hogy miket ír, de még meztelenkedik is. 1970-ben a XIII. kerületi József Attila Művelődési Házban volt aztán az a nagyon hírhedt költői est, amit Balaskó Jenővel csináltuk. Amikor először vagyok egy helyen, akkor én hagyományos versek olvasásával kezdem, és lassan áttérek az énekbeszédszerűre, és utána pedig elhagyom az érthető szavakat, és onnan már megyek a hangköltészetbe.

Sámánöltözékben, dobbal, és bőrdudával adtam elő elég erotikusan, egy szál gyertyával.

Pesten is így volt, ahogy Zágrábban és Belgrádban is. Egy ilyen est után én mindig rohantam, és az éjszakai vonattal már mentem is vissza. Ebben az esetben is így volt, hogy én megcsináltam a műsort, úgy, ahogy az előbb elmeséltem, és utaztam is vissza. És akkor Balaskó hamarosan írt nekem, hogy nagy visszhangja volt az estnek, a szerkesztőt megbüntették, a sajtó egész nyáron erről írt, amíg végül Nagy László költő pontot nem tett az egészre az Élet és Irodalomban azzal, hogy megvédett bennünket. De mint kiderült, isten tudja milyen jelentések mentek föl, mindenfelé, megvan az egész dokumentum. Mert ugyan leadtam az anyagot, amit mondani fogok, de azt nem mondtam, hogy meztelenül fogom előadni. Szerintük kijátszottam őket. Azóta én vagyok a meztelen költőnő.

Hányban volt ez?

Hetvenben.

Tehát negyvenhat éve?

Igen. Azóta vagyok megbélyegezve.

Mi lehet vajon az oka annak, és nyugodtan beszélhetünk a máról is, hogy a magyar közeg ennyire elutasítóan, félelemmel, agresszióval reagál egy ilyen eseményre? Hogy 46 év után még mindig azt mondja, hogy ön a meztelen költőnő.

Nem tudom pontosan. De valami oknak lennie kell, mert ha nem lenne, akkor a magyar nők nem írnának annyira agresszíven, dacból. Amikor engem megbélyegeztek, már a hatvanas években Magyarországon, hogy ugye

így nem lehet írni!

Akkor is ugyanaz a szemlélet uralkodott azokban a hatalmi körökben, amelyek irányítanak, mint most. Ahol férfiak ülnek, ugyanúgy, mint negyven éve. Ha nem így lenne, akkor az egész fiatal korosztály nem írna dacból. Mert szerintem náluk is a dac váltotta ki azt, hogy végre, csak azért is megnevezem azokat a testrészeket, és csak azért is leírom. És ez ugyanaz, ami nálam volt. 

Miért nem vagyunk kíváncsiak? Mert lehet azt mondani, hogy ez nem az én ízlésem. De mért nem lehet megérezni az erőt, az energiát, a közlésvágyat, a szabadságot? A szerbek miért érzik meg jobban?

Én azt hiszem, hogy most tudnám megfogalmazni először:

a kisebbrendűségi érzés.

A balkáni férfi nem érzi magát kisebbségben, vagy a férfiasságában sérültnek, ha egy nő feltárulkozik. Ő élvezi a női szépséget, és nem érzi kevésbé férfinak magát ettől. A magyar férfiaknál meg... abban az időben alacsonyabbak is voltak a magyar férfiak. A nők meg híresek voltak arról, hogy talpraesettek, tüzesek. Úgyhogy mi Szerbiából, Jugoszláviából jött nők nem nagyon találtunk megfelelőt.

Nem buktak a magyar pasikra?

Nem. Sőt, még szerintem a magyar nők sem buktak a magyar pasikra, azért akart mindenki olasz, meg jugoszláv pasit magának abban az időben. Egyszerűen kisebbrendűségi érzésük lehetett a nőkkel szemben. A magyar nők kapósak voltak, a magyar férfiak viszont nem. Úgyhogy az a vajdasági magyar fiú – hát most ez csúnya lesz, amit mondok – az én korosztályomból, aki nem kelt el, az csak magyarországi menyecskét hozhatott, Magyarországról nősülhetett.

Mi lehet az oka annak, hogy a hetvenes évek művészete vagy nevezzük most nagyon felszínesen performanszművészetnek, az ilyen figyelmet kap az elmúlt években?

Érdekes, hogy talán 10 évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy vége a performansz-műfajnak, és sokan mások is ezt gondolták. De azt tapasztaltuk, hogy a fiatalok újrakezdik. Nem tudom igazán a visszatérés okát. Ott a média, az internet, olyan lehetőségeik vannak, amik nekem nem voltak. Megjelent például a slam poetry is. Visszamegyünk a szavakhoz, de nemcsak a szavakhoz, hanem a testi jelenléthez. A szerző adja elő. Ez igazolja azt, hogy a személyes jelenlét, az aura pótolhatatlan. Hogy nincs annál létezőbb költészet, mint hogy én igazán hitelesen, önmagamat képviselve mondom el, úgy, ahogy tudom, és ahogy akarom.

Ön szabad?

Igen, most már nagyon.

Mióta?

Azt hiszem, hogy úgy negyven éves korom óta, általában addigra érik meg az ember.

A körülmények adódtak így, vagy ezért dolgozott nagyon?

Dolgoztam nagyon sokat azért, hogy szabad legyek. Nagyon sok embert ismerek, aki hatvan éves korában is gátlásos és valami miatt nem szabad. Persze, mert ezek belső gátlások.

És boldog?

A szabadság boldoggá tesz. Ilyen értelemben ez boldogság. Persze, sok gondom van. De azt hiszem, hogy nem találok semmi olyat, amit megbánnék, vagy ami boldogtalanná tesz most. Csupán az eltékozolt, felesleges időt, időpazarlást bizonyos dolgok magyarázására. Meg az, hogy sokáig tűrtem bizonyos helyzeteket. Korábban is szabaddá tehettem volna magamat. Nagyon sok kompromisszumot kötöttem az életben, és talán ezek azok az időszakok, amikor nagyon boldogtalan voltam. És hogyha bánok valamit, akkor talán azt, hogy nagyon sokat engedtem, és sokáig tűrtem. De nem jelenti azt, hogy isten tudja, hogy pattogok most… Most is tűrök.

Ön olyan nevek mellett kapta meg ezt a díjat, mint mondjuk az Aj Vejvej,  Anish Kapoor, Olafur Eliasson, akik ma a kortárs képzőművészet a number one-jai. És negyedikként ott van, hogy Ladik Katalin.

Ezzel a díjjal is úgy vagyok, mint amikor olyan iszonyú csapások értek az életben, amiket nem akartam elhinni. Akkor az a kis piros lámpa azzal védett meg, hogy össze ne omoljak, hogy észnél maradjak, és tudjak dönteni. Felülről látom magamat, mintha nem is velem történne meg.

Most légy észnél, Kati!

A díjjal legyen észnél?

A díjjal. Írtak egy emailt, hivatalosan, Yoko Ono intézményétől. Nem hívtak fel, hivatalos levelet írtak, emailben. Én azt hittem, valaki szórakozik a nevükben, nem reagáltam rá. Elmúlt több, mint egy hét, jött egy hatalmas paksaméta borítékban, pecsétekkel, aláírásokkal. Akkor már elhittem. És gondba estem. Megijedtem a 25 000 dollártól, hirtelen azt sem tudtam, hogy el merjem-e fogadni a díjat, vagy sem. 

Miért?

Elkezdtem szorongani, hogy az adótörvények ilyenkor mit írnak elő.

Gyönyörű történet!

Hát hogyne! Akkor szaladgáltam körbe, hogy most nekem 25 000 dolláros díjért mennyi adót kell fizetnem! És nem válaszoltam egy jó ideig nekik, akkor aztán egy félénk levelet írtam, hogy bocsánat, nekem még tájékozódnom kell adóügyben, mert itt a törvények, meg miegymás.

Azóta már tudott neki örülni? Vagy volt olyan pillanat, hogy örült neki?

Gondban vagyok a mai napig is, hogy kinek adjam. Hiszen a pénzt nem én kapom, a díjazás értelmében egy alapítványnak, vagy közhasznú egyesületnek kell adni, a díj alapítójának szándéka szerint. Egyfolytában ezen dolgozom május óta.

Örült neki, Katalin?

Tudja, minek örülök? Amikor a Facebookon látom, hogy az emberek örülnek neki. Ha mások örülnek, akkor bizonyára nekem is örülnöm kell. 

Mikor veszi át?

Október 9-én.

Jó, addig örüljön majd.

Jó.

A mai művészet az alkímiával rokon – interjú Ladik Katalinnal

Carroll Alice Csodaországban, Alice Tükörországban meséinek, James Joyce szövegeinek motívumai, valamint Ladik Katalin versei és hangkölteményei értelmezik a kódok világát. A vászonra és az emberi testre vetített kódok, vizuális költeményeket alkotnak, melyeket partitúraként szolgálnak a performansz folyamán. A kódok valójában torz teremtmények, melyeket felett nincs hatalmunk! Van-e kiút a fogyasztói társadalom kódokkal telerajzolt világából, a kódok labirintusából? Van-e kiút önnön kódlabirintusunkból? – kérdezi Alice, és keresi a választ a performanszban Ladik Katalin október 24-én a Trafóban.

– A XIX. században élt Lewis Carroll népszerűsége és sikere töretlen a XXI. században, elképesztően sok műfajban megszámlálhatatlanul sok alkotást inspirál. Téged miért foglalkoztat az Alice Csodaországban (1865) és az Alice Tükörországban (1872)?

– Magamat ismertem fel, azt, ami én vagyok. A rácsodálkozást. Egészen kisgyermekkorom óta kíváncsian fürkészem a világot, odafigyelek a dolgok árnyékára is. A tükör országa és a megsokszorozódás pedig különösen izgalmas számomra. Szinte minden általam művelt műfajban feltűnik a tükör, a költészettől, a hangművészeten keresztül a vizuális művészetekig. Az, ahogy valami sokszorozódik – vagy, ahogy valamit sokszorosítunk –, mindig változással/torzulással jár, valami új jön létre és valami elveszik. Ezek a gondolatok ma sem hagynak békén, s ha már Alice, akkor ott a macska, akiből egy ponton csak a száj, a mosoly marad meg… Lewis Carroll olyan látnok volt, akihez foghatót nem nagyon ismerünk abból a korból! Műveiben benne van mindaz, ami egy mai alkotót (is) érdekel. A Carroll által használt motívumok – például a lépések a sakkban, vagy a virágok átfestése, … – mindegyike olyasmi, ami a mai művészeket is foglakoztatja. Carroll abból a forrásból merített, amelyekhez mi is igyekszünk visszanyúlni. A szavak és a hangok mágiáját is benne rejlik ezekben a történetekben, olyan dolgok, amikre a felnőtteknek is fogékonynak kellene lennie. Alice történetei nincsenek távol a gyermeki fantáziától, és attól, ami engem motivál.

– Jó esetben egy egészséges lelkű felnőttől sem lehet messze mindez.

– A mai művészet az alkímia rokona. Hiszen az alkimisták, mint minden művész, a bölcsek kövét, az Igazságot keresték. Ilyenformán a költők az alkimisták legközelebbi rokonai, hiszen szavak viszonyának építésével új gondolatot/képet, új minőséget hoznak létre. Két szó egyszerű összekapcsolása olyasmit teremthet, ami korábban nem volt.

– Ha már szóba került az „összekötés”, hogyan került az Alice Kódországban szövegébe James Joyce?

– Oda kívánkozott. Elég a Finnegans Wake-re, vagy az Ulysses-re gondolni. Hihetetlenül gazdag forrás, amit én nagy szabadsággal – van úgy, hogy csak egy-egy szó erejéig – használhatok. És még ezekhez kapcsolódnak a saját szövegeim.

– Mikortól foglalkoztat aktívan Alice?

Hozzászólás

Keresés a weben

Carroll Alice Csodaországban, Alice Tükörországban meséinek, James Joyce szövegeinek motívumai, valamint Ladik Katalin versei és hangkölteményei értelmezik a kódok világát. A vászonra és az emberi testre vetített kódok, vizuális költeményeket alkotnak, melyeket partitúraként szolgálnak a performansz folyamán. A kódok valójában torz teremtmények, melyeket felett nincs hatalmunk! Van-e kiút a fogyasztói társadalom kódokkal telerajzolt világából, a kódok labirintusából? Van-e kiút önnön kódlabirintusunkból? – kérdezi Alice, és keresi a választ a performanszban Ladik Katalin október 24-én a Trafóban.

– A XIX. században élt Lewis Carroll népszerűsége és sikere töretlen a XXI. században, elképesztően sok műfajban megszámlálhatatlanul sok alkotást inspirál. Téged miért foglalkoztat az Alice Csodaországban (1865) és az Alice Tükörországban (1872)?

– Magamat ismertem fel, azt, ami én vagyok. A rácsodálkozást. Egészen kisgyermekkorom óta kíváncsian fürkészem a világot, odafigyelek a dolgok árnyékára is. A tükör országa és a megsokszorozódás pedig különösen izgalmas számomra. Szinte minden általam művelt műfajban feltűnik a tükör, a költészettől, a hangművészeten keresztül a vizuális művészetekig. Az, ahogy valami sokszorozódik – vagy, ahogy valamit sokszorosítunk –, mindig változással/torzulással jár, valami új jön létre és valami elveszik. Ezek a gondolatok ma sem hagynak békén, s ha már Alice, akkor ott a macska, akiből egy ponton csak a száj, a mosoly marad meg… Lewis Carroll olyan látnok volt, akihez foghatót nem nagyon ismerünk abból a korból! Műveiben benne van mindaz, ami egy mai alkotót (is) érdekel. A Carroll által használt motívumok – például a lépések a sakkban, vagy a virágok átfestése, … – mindegyike olyasmi, ami a mai művészeket is foglakoztatja. Carroll abból a forrásból merített, amelyekhez mi is igyekszünk visszanyúlni. A szavak és a hangok mágiáját is benne rejlik ezekben a történetekben, olyan dolgok, amikre a felnőtteknek is fogékonynak kellene lennie. Alice történetei nincsenek távol a gyermeki fantáziától, és attól, ami engem motivál.

– Jó esetben egy egészséges lelkű felnőttől sem lehet messze mindez.

– A mai művészet az alkímia rokona. Hiszen az alkimisták, mint minden művész, a bölcsek kövét, az Igazságot keresték. Ilyenformán a költők az alkimisták legközelebbi rokonai, hiszen szavak viszonyának építésével új gondolatot/képet, új minőséget hoznak létre. Két szó egyszerű összekapcsolása olyasmit teremthet, ami korábban nem volt.

– Ha már szóba került az „összekötés”, hogyan került az Alice Kódországban szövegébe James Joyce?

– Oda kívánkozott. Elég a Finnegans Wake-re, vagy az Ulysses-re gondolni. Hihetetlenül gazdag forrás, amit én nagy szabadsággal – van úgy, hogy csak egy-egy szó erejéig – használhatok. És még ezekhez kapcsolódnak a saját szövegeim.

– Mikortól foglalkoztat aktívan Alice?

– Először az Alice verseket írtam [a következő oldalon elolvashatsz ezek közül néhányat – szerk.], aztán jött az Alice című performance, amit 1980-ban adtam először elő. Az „még csak” egy nagy rácsodálkozás volt a rácsodálkozásra, de már sok motívum megvolt, amit a Kódországban is használok. Már abban is benne volt a japán kabuki-színházra emlékeztető életre keltése a tárgyaknak. A nyolcvanas években, azt az Alice-t csak néhányszor adtam elő, s közben az előadás változott-fejlődött, s eljutott egy olyan pontig, ahol már nekem volt túl sok. Túlzsúfolt. Akkor néhány évre félreraktam ezt a témát, és kezdett körvonalazódni a Kódország, mint „helyszín”. Ez persze hozott egy új koncepciót, ami kerekjátékszerűen körülölelte az egészet.

– Mit lehet ebből spoilerezés nélkül elárulni?

– Egy tipikus idős asszony az, aki a szatyrával elindul Kódországba, és elkezd megfiatalodni. Közben a testére és a háta mögé vetülnek a kódok, és a jelek életre kelnek az egyre fiatalodó, Alice-szé alakuló asszony játékában. Mintha ő lenne a kódok leolvasója. Az Alice-szé átlényegülő nő – szemben Lewis Carroll elképzelésével – nem tud többet kijönni a kódok világából. Talán egy következő performanszból majd kiderül a folytatás is…

– Az Alice Kódországban nyilván hordoz valamiféle dekódolható üzenetet. Mennyire fontos, hogy egy performansznak legyen üzenete?

– Számomra nagyon fontos, ráadásul el sem tudom képzelni, hogy másként legyen. Üzenete van egy versnek, egy képnek, egy mozdulatnak, vagy akár a mozdulatlanságnak. Ebben a konkrét esetben ráadásul a testi jelenlétemmel vállalom a kiszolgáltatottságot. A Malevics Fekete négyzetnek is van üzenete, ahogy Duchamp piszoárja is üzenetet hordoz…

– Nekem úgy tűnik, sokkal többet lépsz fel külföldön, mint itthon? Köze van ennek a közönség befogadóképességéhez, az üzenet átadhatóságához?

Hozzászólás

Keresés a weben

Carroll Alice Csodaországban, Alice Tükörországban meséinek, James Joyce szövegeinek motívumai, valamint Ladik Katalin versei és hangkölteményei értelmezik a kódok világát. A vászonra és az emberi testre vetített kódok, vizuális költeményeket alkotnak, melyeket partitúraként szolgálnak a performansz folyamán. A kódok valójában torz teremtmények, melyeket felett nincs hatalmunk! Van-e kiút a fogyasztói társadalom kódokkal telerajzolt világából, a kódok labirintusából? Van-e kiút önnön kódlabirintusunkból? – kérdezi Alice, és keresi a választ a performanszban Ladik Katalin október 24-én a Trafóban.

– A XIX. században élt Lewis Carroll népszerűsége és sikere töretlen a XXI. században, elképesztően sok műfajban megszámlálhatatlanul sok alkotást inspirál. Téged miért foglalkoztat az Alice Csodaországban (1865) és az Alice Tükörországban (1872)?

– Magamat ismertem fel, azt, ami én vagyok. A rácsodálkozást. Egészen kisgyermekkorom óta kíváncsian fürkészem a világot, odafigyelek a dolgok árnyékára is. A tükör országa és a megsokszorozódás pedig különösen izgalmas számomra. Szinte minden általam művelt műfajban feltűnik a tükör, a költészettől, a hangművészeten keresztül a vizuális művészetekig. Az, ahogy valami sokszorozódik – vagy, ahogy valamit sokszorosítunk –, mindig változással/torzulással jár, valami új jön létre és valami elveszik. Ezek a gondolatok ma sem hagynak békén, s ha már Alice, akkor ott a macska, akiből egy ponton csak a száj, a mosoly marad meg… Lewis Carroll olyan látnok volt, akihez foghatót nem nagyon ismerünk abból a korból! Műveiben benne van mindaz, ami egy mai alkotót (is) érdekel. A Carroll által használt motívumok – például a lépések a sakkban, vagy a virágok átfestése, … – mindegyike olyasmi, ami a mai művészeket is foglakoztatja. Carroll abból a forrásból merített, amelyekhez mi is igyekszünk visszanyúlni. A szavak és a hangok mágiáját is benne rejlik ezekben a történetekben, olyan dolgok, amikre a felnőtteknek is fogékonynak kellene lennie. Alice történetei nincsenek távol a gyermeki fantáziától, és attól, ami engem motivál.

– Jó esetben egy egészséges lelkű felnőttől sem lehet messze mindez.

– A mai művészet az alkímia rokona. Hiszen az alkimisták, mint minden művész, a bölcsek kövét, az Igazságot keresték. Ilyenformán a költők az alkimisták legközelebbi rokonai, hiszen szavak viszonyának építésével új gondolatot/képet, új minőséget hoznak létre. Két szó egyszerű összekapcsolása olyasmit teremthet, ami korábban nem volt.

– Ha már szóba került az „összekötés”, hogyan került az Alice Kódországban szövegébe James Joyce?

– Oda kívánkozott. Elég a Finnegans Wake-re, vagy az Ulysses-re gondolni. Hihetetlenül gazdag forrás, amit én nagy szabadsággal – van úgy, hogy csak egy-egy szó erejéig – használhatok. És még ezekhez kapcsolódnak a saját szövegeim.

• Ladik Katalin: Valójában nem kellett migrálnom, az ország ment el tőlem
•  Ladik Katalin megrázó kerítés-performanszt mutatott be Göteborgban

– Mikortól foglalkoztat aktívan Alice?

– Először az Alice verseket írtam [a következő oldalon elolvashatsz ezek közül néhányat – szerk.], aztán jött az Alice című performance, amit 1980-ban adtam először elő. Az „még csak” egy nagy rácsodálkozás volt a rácsodálkozásra, de már sok motívum megvolt, amit a Kódországban is használok. Már abban is benne volt a japán kabuki-színházra emlékeztető életre keltése a tárgyaknak. A nyolcvanas években, azt az Alice-t csak néhányszor adtam elő, s közben az előadás változott-fejlődött, s eljutott egy olyan pontig, ahol már nekem volt túl sok. Túlzsúfolt. Akkor néhány évre félreraktam ezt a témát, és kezdett körvonalazódni a Kódország, mint „helyszín”. Ez persze hozott egy új koncepciót, ami kerekjátékszerűen körülölelte az egészet.

– Mit lehet ebből spoilerezés nélkül elárulni?

– Egy tipikus idős asszony az, aki a szatyrával elindul Kódországba, és elkezd megfiatalodni. Közben a testére és a háta mögé vetülnek a kódok, és a jelek életre kelnek az egyre fiatalodó, Alice-szé alakuló asszony játékában. Mintha ő lenne a kódok leolvasója. Az Alice-szé átlényegülő nő – szemben Lewis Carroll elképzelésével – nem tud többet kijönni a kódok világából. Talán egy következő performanszból majd kiderül a folytatás is…

Alicja w krainie kodów (Alice Kódországban) – Muzeum Sztuki w Łodzi, 2012

– Az Alice Kódországban nyilván hordoz valamiféle dekódolható üzenetet. Mennyire fontos, hogy egy performansznak legyen üzenete?

– Számomra nagyon fontos, ráadásul el sem tudom képzelni, hogy másként legyen. Üzenete van egy versnek, egy képnek, egy mozdulatnak, vagy akár a mozdulatlanságnak. Ebben a konkrét esetben ráadásul a testi jelenlétemmel vállalom a kiszolgáltatottságot. A Malevics Fekete négyzetnek is van üzenete, ahogy Duchamp piszoárja is üzenetet hordoz…

– Nekem úgy tűnik, sokkal többet lépsz fel külföldön, mint itthon? Köze van ennek a közönség befogadóképességéhez, az üzenet átadhatóságához?

– Azt hiszem, a magyar közönség – ebben a nagyra nyílt világban – azt érzi, hogy nagy a dömping. Ezért nagyon sok olyan műfaj van, amivel már csak bizonyos rétegeket lehet elérni. Ezek az alkotások nem tömegfogyasztásra készülnek, nem is lehet ilyen céljuk. A performansz ma szűk közönségnek szól, és ez nem is baj. A hetvenes években, amikor tiltott volt, sokkal több emberhez el lehetett jutni. Most, hogy több dolgot szabad és a választék is nagy, egy-egy alkotás kisebb hullámokat vet. Ezzel együtt is érzékelem, hogy külföldön nagyobb a fogadókészség, talán azért, mert nem szűnt meg a közép-kelet európai avantgárd iránti kíváncsiság. Ma is érdekli őket, hogy mi zajlott a vasfüggöny mögött, és mi történik azóta.

– Nem érzed úgy néha, hogy a hetvenes évekből ismerős világ kezd visszaszivárogni?

– De. Néha tényleg van ilyen érzésem, talán konkrétan az esztétikához még nem nyúltak hozzá. Ráadásul, ha valaminek nincs nagyon konkrét politikai üzenete, akkor számukra érdektelen. Így volt ez az egykori Jugoszláviában is. Nem írták elő, hogy mit csináljunk, csak arra ügyeltek, hogy mit ne. Szerencsére a performansz ma olyan rétegművészet, amire nekik nem kell költeniük, és nem is hoz annyit, amennyiért lehajolnának…

Elveszve egy macho társadalomban

A legnehezebb talán azt meghatározni, hogy kicsoda-micsoda is tulajdonképpen Ladik Katalin, ezért a legegyszerűbb, ha azt mondjuk: művésznő. Sokan vagyunk, akik még az Újvidéki Színház színpadáról emlékszünk rá színésznőként, de a költészete meghatározó hatással volt nemzedékemre, írói-költői világának kialakulására, hangjátékait és hangköltészetét az Újvidéki Rádióban hallgattuk, foglalkozott mail arttal, vagyis küldeményművészettel, performance-ai pedig egy különleges, egyedi látásmódot és szemléletet jelenítettek meg, kiállításai nemzetközi visszhangot váltottak ki, és akkor a filmszerepeiről még nem is szóltunk… Ladik Katalin ma Budapesten él és alkot, s Izland fővárosában, Reykjavíkban nemrég átvette a Yoko Ono által, az 1980-ban meggyilkolt John Lennon emlékére alapított LennonOno Grant for Peace elismerést, vagyis a LennonOno-békedíjat, az ezzel járó huszonötezer dolláros összeget pedig a családon belüli erőszak áldozatit, a bántalmazott nőket, anyákat segítő menedékházaknak ajánlotta fel. Művészeti tevékenysége mellett Ladik Katalin tehát, a maga mindig szerény módján, békeaktivista, női- és polgárjogi aktivista is egyben. A művésznő ezekben a napokban újabb utazásra készül: két évvel ezelőtti indiai színházi rendezése akkora sikert aratott, hogy most visszahívták egy újabb előadás elkészítésére, a próbák november második felében kezdődnek. A vajdasági közönség legközelebb november 11-én találkozhat szövegeivel, amikor az Újvidéki Színház Szabadkán vendégszerepel a Kosztolányi Dezső Színházban az OFF – Határátlépés című produkciójával, amely Ladik Katalin és a színészek szövegei alapján készült, az előadást Puskás Zoltán rendezte.

· Milyen érzés volt megismerkedni Yoko Onóval, ráadásul ilyen körülmények között, hogy díjat vehetett át tőle, tehát ő tisztelgett Ön előtt?

– Mindenféle érzések kavarogtak bennem, s nem is csak a találkozás miatt. Az ő szerény megjelenése teljesen ellentmond annak a hírhedt képnek, ami a köztudatban kialakult róla. Nagyon szerény, nagyon kedves, mondhatnám úgy is – Jancsót idézve –, hogy van mire szerénynek lennie. Igaz ugyan, hogy korábban soha nem találkoztunk személyesen, de ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna találkozási pontok az életünkben. Már a hetvenes években, amikor jelen voltam különféle nemzetközi rendezvényeken hangköltészettel, vizuális költészettel, nemzetközi kiállításokon vettem részt, többször előfordult, hogy mindketten felléptünk ugyanott. Láttam egyes műsorfüzetekben, hogy ő is jelen volt ugyanazokon a fesztiválokon, amelyeken én is. De az ilyen meghívások mindig csak egy-egy napra szólnak, a fellépése után az ember csomagol és hazautazik, a fesztivál pedig még napokig folytatódik. Tehát így elkerültük egymást, még ha ugyanannak a programnak is voltunk a részei. De előfordult olyan is, hogy csak a munkáimat küldtem el egyik-másik kiállításra, ahol az ő alkotásait is bemutatták, tehát együtt állítottunk ki különböző helyeken. Nem is reméltem, és nem tudtam, hogy lesz-e valaha is alkalmam személyesen találkozni vele.

· Az ilyen nagy rendezvényekre egyébként is jellemző, hogy épp a művészek azok, akik mindig elkerülik egymást…

– Így van, mert a meghívás csak a fellépésre szól, az ember pedig a saját pénzéből nem nagyon marad ott. Csak akkor tudtam eljutni külföldre, amikor fizették az útiköltséget.

· Kiderült időközben, hogyan került Yoko Ono látókörébe?

– Én magam is ezt kérdeztem. Mivel kíváncsi voltam, ugyan nem személyesen nála, de rákérdeztem a mellette dolgozó munkatársára, aki elmondta, hogy ők figyelemmel kísérték a tevékenységemet. Yoko Onónak az volt a koncepciója, hogy konfliktusövezetben élő művészeket díjazzanak. Ezért az idén Ólafur Elíasson dán-izlandi képzőművész, Anish Kapoor brit-indiai szobrász, Aj Vej-vej kínai művész és én kaptam az elismerést. New Yorkban működik a MoMA, vagyis a Museum of Modern Art. A modern művészetek múzeuma, amelynek remek gyűjteménye is van. Ennek az egyik szaktanácsadója, kurátora volt itt Pesten és járt a lakásomon. Hetedmagával. A Soroksári úti lakásomban faggattak ők heten mindenféle dolgokról, irodalomról, képzőművészetről, általában a tevékenységemről. Én meg mutogattam nekik ezt-azt, amazt, tehát tájékoztattam őket. És tudtam róla, hogy ez az úriember itt járt Yoko Onóval is, de az csak később derült ki, hogy nagyon befolyásos és figyelemre méltó tanácsadója is neki.

· Amikor a lakásán jártak, nem fedték fel, hogy milyen „hátsó szándékkal” érkeztek?

– Nem. Akkor ők érdeklődni, tájékozódni jöttek, s nem is csak irántam, Szentjóby Tamáshoz is elmentek, Maurer Dóránál is jártak. Tehát nagyon felkészültek voltak, pontosan tudták, hogy kikre kíváncsiak.

· Nemcsak vaktában bolyongtak itt a városban?

– Nem, egyáltalán nem véletlenszerű látogatások voltak ezek. Valójában én akkor már a figyelmük fókuszában lehettem, amikor eljöttek hozzám New Yorkból. De hát máshonnan is jöttek már vendégeim, nem tulajdonítottam akkor ennek még különösebb jelentőséget. De úgy gondolom, hogy ez aktualizálhatta azt, hogy most meghívjanak. S valószínűleg a göteborgi fellépésem is hozzájárulhatott ehhez, az ottani performance-om ugyanis nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. Nemcsak a migrációval, hanem egy kicsit általánosabban, a határzónák témájával foglalkoztam Tranzit Zoon címmel. Ebben a ZOO szó – mint állatkert: vagyis az emberállat, aki vándorúton van, és állandóan dróthálók, drótkerítések állják az útját. Ez is nemrég volt, könnyen lehet hát, hogy mindezek összejátszásának köszönhető, hogy a figyelmük fókuszába kerültem.

· A gyakorlatban mit jelent ez az elismerés?

– Ez elsősorban erkölcsi díj. Azt azonban közben mindvégig éreztették velem, hogy ennek lesz még folytatása, vagy jó értelemben vett következménye. Jelezték kicsit viccesen, hogy „akkor viszontlátásra New Yorkban”. Úgyhogy én most nem szeretnék semmit sem elkiabálni, de úgy érzem, hogy lesz még folytatása…

· Viszont jelentős anyagi vonzata is van a díjnak…

– Ezt a díjat hagyományosan kétévente osztják ki valamiféle kamatból, ami százezer dollárt jelent. Korábban mindig kétfelé osztották, két személynek vagy szervezetnek adták, tehát ötvenezer dollár jutott nekik. Most négyen kaptuk, tehát mindannyian rendelkeztünk huszonötezer dollárral, olyan értelemben, hogy adomány céljából továbbadjuk. Valójában tehát mi csak megneveztük azt a szervezetet, amelynek aztán folyósítják ezt az összeget. Ez egy nagy megtiszteltetés, és nagy felelősséggel jár, hogy eldöntsük, kit jelölünk erre. Szívem szerint nagyon sok szervezetet tudtam volna javasolni Szerbiából és Magyarországról is, de hát dönteni kellett és csak egyet lehetett választani. De nagyon fájt a szívem, hogy nem tudtam Szerbiában is ugyannak a szervezetnek adni a pénzdíjból, amelyiket Magyarországról megjelöltem. Végül is az Ökumenikus Segélyszervezet menedékházának ajánlottam fel ezt az összeget, mert itt fogadják be a családon belüli erőszak áldozatait, nőket, anyákat, akiket bántalmaz a férjük, élettársuk. Szerbiában úgy hívják ugyanezt, hogy Sigurne kuće. Az az igazság, hogy ebben a macho társadalomban, amelyben élünk – nemcsak Magyarországon, hanem Szerbiában és a világban is – a nővel a családon belül bármit elkövethet a férfi, és nincs hová menekülni. Ma már azonban léteznek menedékházak Magyarországon és Szerbiában is. Az Ökumenikus Segélyszervezet működtet Magyarországon ilyen menedékházakat, ezért hát bízom benne, hogy jó helyre, jó kezekbe kerül ez a pénz.

· Macho társadalomban élünk?

– Azt hiszem, hogy ma már sokkal jobb a helyzet, mint amilyen az én fiatalkoromban volt. Legalábbis Európában irodalmi téren mindenképp javult a helyzet. De Amerikában is. A nők iskolába járhattak, s azóta már egy nagyon komoly írógeneráció nőtt fel. Nagyon jelentős az írónők száma Európában, ezt ma már a férfiak is elismerik, de a díjakat általában még nem ők kapják. Egyébként is jellemző volt, hogy a nők azok, akik olvasnak, s habár írtak korábban is, nem mindig publikálhattak. Ma már írnak is a nők, és publikálhatnak is, és bizony meg is írnak mindent, sokkal keményebben, sokkal szabadabban, mint az én fiatalkoromban. Mert ilyen értelemben például nekem nagyon nagy hátrányom volt, hogy nő voltam, s adott esetben például az erotikáról nem úgy írtam, ahogy egy álszent társadalomban illett volna egy nőnek. No de ma már a nők mindent kimondanak, sőt dacosan is, meg sokkal provokatívabban, mint ahogy én írtam. Ilyen értelemben az írótársadalomban a nők helyzete javult. Más téren azonban nem nagyon látok változást: a hétköznapok szintjén, a családban, a munkahelyen. Úgy érzem, hogy még mindig a patriarchális társadalmi törvények működnek a gyakorlatban.

· Hogyan készült fel a reykjavíki díjátadásra?

– Készítettem Yoko Onónak egy egyedi ajándékot. John Lennon szerzeménye a Lucy in the Sky with Diamonds című szám, s mivel tudtam róla, hogy Yoko Onónak vannak magyar családi kötődései, meg elég sokat járt is Magyarországon, ezért ebben az ajándékban egy magyar sirató révén, egy sajátos módon összehoztam John Lennont és Yoko Onót. De ha én adok egy ajándékot, abban lennie kell valaminek az én gyökereimből is, tehát a magyar és szláv hatások keveredésének. S a sirató akkor is sirató, ha magyar, ha szláv. Egy magyar balladát dolgoztam át a saját hangommal, és beleszőttem ebbe Lennon néhány motívumát, amelyben ő szólót énekel a dal elején. Így hát ez egy zenei darab lett, és azt a címet adtam neki, hogy Lost Over the Broken Rainbow. Elveszve a széttört szivárvány felett. Egy cédén adtam át ezt a felvételt Reykjavíkban Yoko Onónak, amelynek az unokám, Király Anna Kinga készítette el a borítóját, és ő is elkísért a díjátadásra. De ott volt John Lennon és Yoko Ono fia, Sean Lennon is, aki például néhány szót szólt hozzám magyarul is. Yoko Ono egyébként John Lennon emlékére alapította ezt a díjat, és mindig a születésnapján, október 9-én adják át, és akkor kapcsolják fel a gyönyörű fényoszlopot, amely december 8-ig, halálnak napjáig világít.

· Korábban otthon, Vajdaságban színésznőként az Újvidéki Színház társulatának tagja volt, majd Magyarországon költőként az Élet ÉS Irodalom versszerkesztőjeként dolgozott. A kilencvenes évek első felében úgy határozta meg a helyzetét egy interjúban, hogy „eddig a színésznő tartotta el a költőnőt, most a költőnő tartja el a színésznőt”. Hogyan alakult ezeknek a kettősségeknek a története a későbbiekben?

– Azóta nagyon nagyot változott a helyzet. A költőnő ma már nem tarthatja el azt a másik személyt, aki vagyok. Érdekes módon most a képzőművészet került a nemzetközi érdeklődés fókuszába, amire én korábban nem is gondoltam volna. Igaz, a performance mindig fókuszban volt, s nem azt mondom, hogy eltartott volna, de bizonyos mértékben mindig fedezte az utazásaim költségeit. Így mégiscsak láthattam valamennyit a világból, mert költőnőként, színésznőként azért nem bírtam volna utazgatni sehová. Hiszen a színésznői fizetésem csak a legalapvetőbb egzisztenciális költségeim fedezésére volt elég, vagy arra sem. De a különböző meghívások, a hangköltészeti, vizuális költészeti fellépések, a performance-fesztiválokon való szereplések révén egy kicsit mégis utazhattam. És ezeknek, az akkoriban még csak mellékesnek tekintett tevékenységeimnek köszönhetően az érdeklődés középpontjába kerültek a vizuális munkáim, a kollázsaim, hangköltészetem. De nemcsak az enyém, hanem a hatvanas-hetvenes években a közép-kelet-európai térségben alkotó művészek munkái. A volt jugoszláv, a magyar, a csehszlovák, a lengyel alkotók a világ művészettörténészeinek az érdeklődése középpontjába kerültek. Vagyis kerültünk! Így felfedeztek engem is valamikor a 2000-es évek elején, és akkoriban érkeztek az első kurátorok múzeumokból, mert rájöttek, hogy itt is volt ám nagyon erős művészet. Underground, ugye. Olyan művészet, amely nem volt hivatalos. Márpedig a miénk egyáltalán nem volt hivatalos: megcsináltuk, s aztán jól van, nekünk az jó érzés volt, de sokszor ennyiben is maradt minden. Ha elküldtük a műveket kiállításokra, azok ott ragadtak, soha nem kaptuk vissza, de örültünk, hogy beírhattuk az életrajzunkba, hogy itt is volt külföldön kiállításunk, meg ott is volt… De volt elég sok olyan munkám is, amit még nem küldtem el sehova, s akkor egyszeriben elkezdtek vásárolni tőlem. Akkor már nem volt állandó állásom itt, Magyarországon, tényleg a létminimum alatt éltem az újvidéki kis nyugdíjamból. Tehát a legjobbkor jött, hogy elkezdtek vásárolgatni tőlem, s a mai napig ez tartja el a költőnőt. Nem a színésznő, hanem a képzőművésznő.

· És akkor hogy jön mindehhez a színházi rendezés a távoli Indiában?

– Két évvel ezelőtt, 2014-ben egyszer már meghívtak Indiába rendezni. Most ugyanaz a kedves színésznő, művésznő, költőnő, akivel akkor együtt dolgoztam, ismét meghívott, hogy rendezzek odakint egy darabot, s ennek magyar vonatkozásai is vannak. November közepén utazom.

· Honnan ered az indiai kapcsolat?

– Navjot Randhawa, vagy művésznevén Nivvy Randhawa még gyermekkorában, kislányként látott rólam egy fényképet, amelyen kopasz voltam. Persze, nem voltam igazából kopasz, ez csak paróka volt, de ez a képen nem látszik, s ez is a lényege. Ő kopasznak látott engem. Az történt ugyanis, hogy 1982-ben a szegedi tévé Radó Gyula rendezésében készített rólam egy portréfilmet – amelynek ő volt a forgatókönyvírója is –, s ennek egy részét a szegedi stúdióban vettük a fel, a másik részét pedig Újvidéken. Ebben két korábbi szövegkönyvemet, az Ufo party és Az Ibrisz csillagvizsgáló mester ellen elkövetett merényletről címűt ötvöztük egységes forgatókönyvvé. S én az Ufo partyban, a szereplők felsorolásánál pontosan megadtam, hogy milyen karakterekre van szükségem. Tartozik hozzá ugyanis egy kis bevezető arról, hogy tulajdonképpen milyen party ez, kik vannak jelen, milyen öltözékben. A rendező pedig következetesen előteremtette, kiállította ezeket a statisztákat, pontosan úgy, ahogyan én megadtam. S volt közöttük egy szikh turbános férfi is. Egy fiatal indiai cserediák tanult a természettudományi egyetemen, s mivel történetesen szikh volt, így kéznél volt neki a turbánja, a megfelelő öltözéke, mindene, amire a forgatáshoz szükségünk lehetett. A felvétel szünetében kicsit összebarátkoztunk, címet cseréltünk. Mindennek pedig csak annyi a lényege, hogy néhány privát, emberi szót is váltottunk. Vele is, másokkal is, ahogy ez már a forgatásokon lenni szokott. Ennek a tudós fiatalembernek pedig ez fantasztikus élmény lehetett, mint utóbb kiderült. A helyi fotóstól kaptunk közben néhány munkafelvételt, úgynevezett werkfotót, ő is, én is, mindenki. Ő elvégezte az egyetemet, hazament, megnősült, családot alapított. S egyszer csak előkerültek ezek a képek. Ott állunk rajta egymás mellett, ő és én kopaszon. Amikor a kislánya – aki akkor még igencsak picike volt – ezt meglátta, hát elájult, hogy „ilyesmit?!”, meg, hogy „ez micsoda dolog?!”, hiszen az ő szokásaik mellett ez szinte elképzelhetetlen. Ő gyermekfejjel valamiféle csodaként élte meg akkor azt, hogy egy nő lehet akár kopasz is. Nem tudta elfelejteni, és eltökélte, hogy ő egyszer még majd találkozni akar velem, színésznő szeretett volna lenni. Mint kiderült, ennek az akkori fiatalembernek, Gursharn Singh Randhawának volt Szegeden egy nagy szerelme is, aki azonban „összetörte a szívét”, ahogy ő meséli. És ezzel a nagy szerelmi csalódással ment vissza Indiába. A leányka, aki hallotta ezeket a történeteket, a fantáziájában úgy kötötte össze a dolgokat, hogy én lehettem az a nő – egy ilyen wamp, egy démon, egy kopasz –, aki egykor összetörte az édesapja szívét. Ezután pedig úgy gondolt rám, hogy micsoda nő lehet az, aki ilyen szerelmi csalódást okozott az apjának… Egyszer aztán Gursharn felfedezett engem a Facebookon, és írt egy levelet arról, hogy van egy lánya, aki szeretne hozzám jönni tanulni. Elküldte a képet is, amelyen egymás mellett állunk, s épp felírom neki a címemet. Ugyanaz a kép megvan nekem is, és azonosította magát, hogy ő az a szikh fiatalember a felvételről. Írta, hogy éppen Párizsban van a lánya egy workshopon, és kérdezte, hogy utána eljöhetne-e hozzám tanulni. Randhawa így összekötött bennünket. Neki Szegeden egyébként Sanyi volt a beceneve, mert a Gursharn eredeti becézett formájának a kiejtése – Sännyi – a magyar fület emlékezteti erre. Az évfolyamtársai pedig kapva kaptak az alkalmon, és elkezdték Sanyinak szólítani.

· Amikor a legutóbb kint járt két évvel ezelőtt, akkor találkoztak is?

– Igen, persze, eljött a bemutatóra a feleségével és a két lányával. Úgyhogy még egyszer találkoztam ott Sanyival.

· Milyen magyar vonatkozásai vannak az új előadásnak?

– Amrita Sérgil, egy magyar származású, itthon azonban alig ismert festőnő, akit Indiában a 20. század egyik legnagyobb modern alkotójának tartanak. Odakint ma már védettek a festményei és nemzeti kincsnek tartják. Magyarországon egyedül Keserű Katalin méltatta, és írt róla egy csodálatos könyvet. Budapesten, az I. kerületben, a Szilágyi Dezső tér 4-es számú épületén egy emléktábla jelöli a szülőházát, meg is mutattam ezt Nivvy Randhawának, amikor itt járt. Amrita Sérgil életének egy epizódját, a franciaországi éveit dolgozzuk fel. A darabot egyébként, amely alapján dolgozunk, már bemutatták Franciaországban, igen ám, de most Indiában kellene színre vinni, s egyúttal átdolgozni az ottani ízlésnek megfelelően. Ott ugyanis mások az elvárások, más az indiai közönség kultúrája, ízlése, meg minden. Mivel én két ével ezelőtt egy történelmi dokumentum alapján összeállított, zenés–énekes–táncos darabot készítettem, ahogy az indiaiak szeretik, és nagyon nagy sikere volt, most ismét engem kértek fel erre a munkára. Nagyon hirtelen jött ez a meghívás, mert Nivvy Randhawa egy kicsit pánikba esett, ugyanis rájött arra, hogy a francia ízlésnek az a rengeteg szöveg, ami a darabban elhangzik, meg a polgári színjátszás talán megfelel, de ugyanez nem működhet Indiában.

· Nem akarnak sok szöveget?

– Az a színjátszás nem erről szól. Nem akarnak sok szöveget, sokkal inkább látványt akarnak, zenét és mozgást. Én mozgásszínházat csináltam két évvel ezelőtt is, de persze valamennyi szöveg ehhez is kell, természetesen. De én performance-színházat csináltam akkor is belőle, s most is erre készülök, úgy, hogy nagyon hirtelen kellett kitalálnom a koncepciót. December 13-án lesz a bemutató, s aztán néhány előadást még végigkísérek és segítek, 18-án jövök vissza.

Ladik Katalin: Az egész alkímia... I.

...vonzódtam a rituálékhoz, mert mégis van egy keret, és minél szigorúbb, hagyományosabb, annál keményebben tudom feszíteni a határait. A rituálé nem szabad olyan értelemben, mint a happening, hogy bárki belesétálhat, hanem védve vagyok, van koncepció, de abban feszülhetek, azt tágíthatom. – Ladik Katalinnal készült nagyvizit-interjúnk I. részét olvashatják.

JL: Induljunk el onnan, ahol elkezdődött. Milyen volt a családi beágyazottsága az életednek? Röviden: honnan jössz?

Azt hiszem, nagyon egyszerű és jellemző is az én életutam kezdete. Újvidéki munkás, napszámos családból származom, ami sajnos sokkal rosszabb szociális helyzetet jelent, mint a falusi. Egy városban élő család, amelynek nincs szakmája. Apám írástudatlan volt, anyám írástudó. Mi volt a sorsunk? Az, hogy anyám cselédeskedett, vagy bejárt a menzára, kisegített a konyhán, alkalmi munkákat vállalt. Apámmal együtt elmentek időnként napszámba a szerbekhez – nem kulákokhoz, hanem azokhoz, akiknek volt földje Újvidék külvárosában. Én ötéves koromig egy romos, félig lebombázott házban laktam a szüleimmel, a rokonokkal együtt. Újvidék szerb része volt, nem a telep, ahol magyarok éltek. Ma már ez Újvidék központja, de abban az időben is közel volt a központhoz. Újvidék akkor még kisváros volt. A szerb negyedben párhuzamosan megtanultam szerbül is, az utcán, játék közben. A szerbekkel jó viszonyban voltunk, az őslakosok közül mindenki jóban volt mindenkivel, főleg a háború után szorultak egymásra az emberek. Semmi nemzetiségi megkülönböztetést nem éreztem soha, a távozásomig. És nem is azért mentem el Újvidékről, mintha bántottak, kirekesztettek volna, amiért magyar vagyok. Újvidéken nem ez volt a helyzet, öt nemzetiség élt abban a városban. Úgy érzem, meg a hozzám hasonló körülmények között élő emberek is úgy érzik, hogy nekünk jó volt a titói berendezkedés, mert elég sok magyar iskola nyílt, sok elemi iskola volt, tele voltak az osztályok. Ma már teljesen kiürültek, vagy nincsenek... Természetes asszimiláció volt. A nyolcosztályos elemit magyar iskolában, magyarul végeztem. Középiskola csak a magyar gimnázium volt, meg az óvónőképző. Látva a helyzetemet tizennégy-tizenöt éves koromban, amikor befejeztem az elemit – tudva, honnan indultam, hogy sokat éheztem a családommal együtt –, annyi eszem volt, hogy tudjam, ha gimnáziumba megyek, nincs szakma a kezemben. Egyetemre kéne mennem, de pénzt kell keresnem. Nem várhatok a szüleimre, mert láttam, milyen keservesen élnek, mindent megtesznek, hogy egy darab kenyeret tegyenek az asztalra. Négyen voltunk testvérek. Az egyik nővérem meghalt, és ezt a tragédiát anyám soha nem tudta feldolgozni magában. Mindig Rózsikát emlegette, aki meghalt. A másik, nálam hat évvel idősebb nővérem él. Rózsika öt és fél éves volt, amikor meghalt, nem is kellett volna meghalnia. '45-ben, amikor még penicillint, vagyis antibiotikumot nem osztottak a civil lakosságnak, diftériát kapott, és az akkori módszer szerint kilukasztották a torkát. A műtét sikerült, igen ám, de éjszaka tisztogatni kellett volna a nyílást, hogy a gennytől ne fulladjon meg. Akkor is megfulladt volna, ha nem végzik el az életmentő műtétet, mégsem figyeltek oda, és megfulladt. Szőke volt, mi barnák vagyunk, a nővérem is meg én is. Az úgymond váteszi sorsom állítólag akkor kezdődött – nem nagyon emlékszem, csak nagyon homályosan –, amikor kimentünk a temetőbe. Nem tudom, hogy temetés volt-e, de ott volt a rokonság, sokan. Elkezdtem játszani a sírnál, egészen belemerültem, kaparásztam. Rám szóltak, hogy mit látsz, kislányom, mit látsz, Katicám. Én nem tudtam, hogy látnom kellene valamit. Látod a Rózsikát, kérdezik. Akkor én valahogy nem is tudtam hirtelen, mit válaszoljak, de azt mondtam, igen. Erre azt mondták, látja, ő látja a Rózsikát. Éreztem, hogy valami nagyon fontosat kell látnom, csinálnom...

JL: Rád bíztak valamit.

Igen, valami nagyon jelentőset, amiért csodáltak a felnőttek. Nem értettem, hogy miért, de valami nagyon nagy dolgot csinálhattam. Ebben az újvidéki, romos, félig lebombázott házban éltünk sokáig. Odaköltöztettek bennünket, fogalmam sincs, hogyan. A város szélén gazdálkodó szerbek laktak, volt egy cséplőgép vagy vető, borona, valami mezőgazdasági gép az udvar végében. Nekem csodálatos élmény volt, azon játszottam, recsegtek-ropogtak a rozsdás alkatrészek, mászkáltam rajta, nyomogattam, ütögettem, egész eksztázisba kerültem, énekeltem és mindenféle hangokat adtam ki, gyönyörűen szórakoztam. Később jártunk egyik házról a másikra a gyerekekkel, színházat csináltam. Csodálatos volt, mindenki élvezte, én ugráltam, muzsikáltam, valamilyen értelemben karmester voltam. Erre azért emlékszem, mert számomra is jelentős volt, és most, hogy visszagondolok, valószínűleg ez volt a multimediális kezdet nálam. Minden gyerek ilyen, de mivel én a mai napig is ezt csinálom, azért gondolom, hogy ennek valami gyerekkori élmény lehetett az alapja.

JL: Ebben a szűk gyerekkori világban kulturális hatásokról beszélhetünk-e? A mesék világa mennyire fonta körbe az életed?

Nem tudtam megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól, ebben sem különböztem a többi gyerektől. Otthon egy darab könyv sem volt. Azt hiszem, volt valami népi kalendárium, az volt egyedül magyar. A nővérem a könyvtárból hozott haza mesekönyvet, magyar népmesékkel. Gyötörtem, hogy olvasson fel nekem. Gyerek voltam, nem tudtam olvasni. Unta nagyon, ezért elhatároztam, hogy megtanulok olvasni, mert nem győzöm őt kivárni. A szüleim nem voltak otthon. Úgy akartam megtanulni olvasni, hogy hallgattam a család egyetlen, varázsszemes rádióját. Nagyon szerettem, a sok nyelv nekem zene volt. Megjegyeztem, hogy melyik nyelvnél hol áll a mutató. Így tanultam meg, hogy Beograd, és tetszett a Brüsszel, mert olyan bonyolult volt.

JL: Jobbat nem is találhattál volna!

A rádióállomások neveiből lassan megtanultam a betűket. Ezzel párhuzamosan az utcán meg cirill betűket lehetett látni. Cifrák voltak, nagyon tetszettek, a zs betű békára hasonlított. Megtanultam a cirill betűket is. És lassan elkezdtem olvasni a meséket. Sokáig kerestem, és megtaláltam, Újvidéken adták ki azt a könyvet, ami az első könyvélményem volt, feledhetetlen. Mivel nagyon szerettem olvasni, olvastam a legszörnyűbb dolgokat is, mindent, aminek tetszett a címe, ponyvát is. Tizenegy éves koromban – most ugrottunk valamennyit – jött az iskolába a rádióból két személy, akik olvasni jól tudó kislányokat meg fiúkat kerestek, és engem jónak találtak. Akkor már írtam verset is. Faggattak, én meg elmondtam egyik kis versemet. A rádió néhány éve már megalakult, akkor épp gyerekszínészeket, gyerekújságírókat kerestek. Beválasztottak a gyerekszínjátszó csoportba tizenegy éves koromban. Még élőben ment az adás, ezért kellett lapról olvasni hibátlanul és szép kiejtéssel. Ez volt a másik nagy hatás, a multikulturális környezet: szerbül, magyarul játszottunk a gyerekekkel, bármilyen nyelven. A korai gyerekkoromban a szerb gyerekekkel jártunk ki a szerb temetőbe, és az ő hagyományaik szerint a sírokra élelmet, süteményt tettek, amit mi, gyerekek, később megettünk. Láttam esőhívó táncosokat, akik mentek az utcán, mi meg kísértük őket, szaladtunk a nyomukban. A rádió ötnyelvű volt. Nem csak magyarul vagy szerbül beszéltek, volt ott szlovák, ruszin, román. Ez a többnyelvűség gyerekkorom óta kísér, és természetes. A rádiós szereplések után igen népszerű lettem. Ez kissé megijesztett. Mindenki az újvidéki rádiót hallgatta. Akkor már a telepen laktunk, és mindenki ismert. Furcsa érzés volt, kötelességszerű. Jó tanuló voltam, példaként állítottak az osztályban, emiatt volt furcsa, azt mondták, szegény lány, népszerű is, meg jól is tanul. Én azért voltam jó tanuló, mert érdekelt. Szerettem tanulni. Más is volt, könnyebb is volt a tananyag a maihoz képest.

JL: Ebbe minden beletartozott a matematikától kezdve mi minden?

Azt, ami nehezen ment, többet kellett tanulnom. A matekot háromszor annyit kellett, de a nyelvek nagyon érdekeltek, meg a földrajz. A világ! Örökké térképeket rajzoltam magamnak elképzelt országokról. Arról ábrándoztam, hogy majd utazok. Mindent lássak, de engem ne lássanak. Megfigyelő, rejtőzködő voltam: megfigyelem a dolgokat, de engem csak akkor lássanak, ha én akarom. Amikor exponálni akarom magam, akkor rám nézzenek, de egyébként csak figyeljek. A rádió ilyen értelemben kinyitotta előttem a világot. Művelt rendezőkkel találkoztam, sok volt az irodalom. Mesejátékokat játszottunk, ahol megtanultam a hangutánzó hangokat. Vicces dolog kutyát meg macskát alakítani. Úgymond megtanultam ezt a szakmát. Amikor nagyobb lettem, irodalmi műsorokban szerepeltem. Már kiskoromban mondták, hogy színésznő leszek. Szerbül hallottam először azokat a szavakat, hogy színház, színésznő. Fogalmam sem volt, mit jelentenek. Amikor bekerültem a rádióba, akkor jöttem rá, hogy ez a színészet. Akkor már volt elképzelésem, láttam népi táncosokat a téren táncolni. Furcsa volt, hogy a rádióban a testünket nem mutatjuk, csak a hangunkat. Szerb színház volt, magyar színészeket viszont nem láttam a színpadon. Azzal a tudattal nőttem föl, hogy magyar lány vagy fiú csak rádiós színész lehet, mert nincs magyar színház. Amikor később, tizenhét-tizennyolc éves koromban közgazdasági technikumba, középiskolába jártam...

JL: Praktikus döntés volt.

Igen. Színésznő szerettem volna lenni, meg költő, mert közben állandóan írogattam gyerekverseket. Végigjártam a szamárlétrát a versírással. Előbb óvodásoknak, kisiskolásoknak készült újságba írtam, utána jött az Ifjúság, ami a nagyobb gyerekeknek szóló hetilap volt. Publikáltam ezekben, de volt annyi eszem, illetve önkritikám, hogy azt mondjam, nem akarok akármilyen színésznő vagy költő lenni, hanem vagy jó leszek, vagy egy olyan szakmát választok, amiben a középszerűség is elég. Azon kívül a szüleim – különösen édesapám, aki gyári munkás volt egy kőolaj-finomító gyárban, egyszerű fizikai munkás – szerették volna, ha hivatalnok lennék, irodában ülnék, jó dolgom lenne. Csak én szerettem tanulni, a nővérem nem, ő elment kertészetbe, autót mosni, kétkezi munkás lett. Az volt apám álma, hogy ne legyen olyan nehéz sorsunk, mint neki. Én is szerettem volna jó fizetést, ha nem is hivatalnokit. Elvégeztem a középiskolát, és mivel nem szeretek középszerű lenni, kitűnően diplomáztam. Külkereskedelmi szakot végeztem, érdekes volt, mert nyelveket kellett tanulni. Aztán dolgozni kezdtem. A legjobb tanulókat, engem is, kiválasztott egy nagy, komoly, céges befektetésekkel foglalkozó bank. Mentem, ígértek lakást is. Én, aki a matematikával mindig rosszul álltam, fél év után fejből tudtam a hosszú folyószámla-sorokat meg telefonszámokat, valami őrület volt! Az első fizetésemet, ami számomra óriási volt, rögtön háromfelé osztottam. Egyharmadát megtartottam, a másik harmadát a szüleimnek adtam kosztra, meg amire kell – akkor még náluk laktam –, a harmadikat takarékba. A rádióba továbbra is bejártam dolgozni, és folytattam az iskolát is. Híre ment, ígérgették, hogy megnyílik a színiiskola Újvidéken, jelentkezni akartam. Tehát dolgoztam a bankban és a rádióban, tanultam, közben férjhez mentem. És szültem!

JL: Hány éves voltál akkor? Húsz?

Huszonegy, amikor férjhez mentem, huszonkét évesen szültem augusztusban, szeptemberben megnyílt a színiiskola. A gyerekágyból egyenesen odamentem. A munkahelyemet megtartottam, nem is tudom, hogy' csináltam. Otthagytam a közgazdasági főiskolát másodévben. És ott volt a háztartás. Csont és bőr voltam, és beteg, nem gyógyultam ki a szülési bonyodalmakból. Nagyon beteg voltam két évig. De túléltem, itt vagyok.

JL: A középiskolás évekből néhány pontra még rákérdeznék. Az a legfogékonyabb időszak, mondtad, hogy a költői útnak azt a szakaszát is kimerítetted. Ott már lehetnek megnevezhető hatások, jobban megragadható az írott környezet, nem?

Akkor szinte válaszút elé értem, éreztem, hogy ha belemerülök a közgazdasági szakmába, az egész embert kíván.

JL: Két életed lett?

Igen, úgy éreztem, az írói, művészi életem lesz hiányos. Be akartam iratkozni a gimnáziumba, hogy két középiskolám legyen. Éreztem, hogy hiányosságaim vannak, nincsenek irodalmi alapjaim. Éreztem, hogy nyolc elemi magyarból nem elég, a többi szerbül volt. Senki nem irányított, hogy mit olvassak. Se kicsi koromban, se később, és a közgazdasági iskola eléggé lefoglalt. Nem volt, aki tanácsot adjon, hogy milyen könyveket olvassak, milyen szépirodalmat. Úgy éreztem, teljesen felkészületlenül megyek bele az irodalmi életbe.

JL: Tehát volt egy nagyon erős motiváció, de nem találtad a tárgyaid?

Így van, ezért akartam beiratkozni a gimnáziumba is, hogy valami irányt kapjak. Magamtól csak kapkodtam, és Újvidéken nem is nagyon lehetett magyar könyveket kapni.

JL: És a Fórum?

A Fórum volt az egyetlen támpontom. Az Ifjúság mellékletében, a Képes Ifjúságban láttam írókat, de akárhogy kerestem a könyvtárban, nem találtam a könyveiket. Magyarországra nem mehettem. Maradt nekem a rádió, ahol hallottam egy-egy író létezéséről. Szerb könyveket kaptam, de nem tudtam, kiket kell olvasni. Tájékozatlan voltam, tapogatóztam, azt éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Teljesen műveletlenül akarok írni és bekerülni az irodalomba? Amikor befejeztem a nyolcadik elemit, vagy később, már középiskolásként a rádiós szereplésekért kaptam év végén egy József Attila összes verseskötetet. Rávetettem magam, és éreztem, hogy ez a költészet. Rájöttem, hogy a rímes versek nekem nem mentek, nem az volt az én világom, gátoltak. De kinyílt a költészet világa József Attila verseivel. Tizenöt-tizenhét éves lehettem, amikor eljött Fehér Ferenc író az iskolába. Akkor láttam először írót, kedves ember volt, és fiatal, idősebbnek láttam persze akkor. A végén odamentem hozzá, hogy írok verseket, de nem tudom, hogy jók-e, érdemes-e írnom tovább vagy sem, és odaadtam neki a kis füzetecskémet. Elvitte, aztán küldött egy levelet, véleményezte, nagyon szép sorokat írt. Tanácsot adott, hogy írjak bátran, ne foglalkozzak a megszokott fordulatokkal, hanem spontánul, ahogy érzem. Ilyen értelemben felszabadított. Adjam magamat, és a saját szavaimmal írjak – bizonyára észrevette az irodalmi hatásokat, ahogy egy gyerekbe belesulykolják, hogy mi az irodalom. Ez a levél nekem annyira jelentős volt, megerősítette az önbizalmamat. Állandóan a szövetkabátom zsebében volt, sokszor elolvastam.

NG: Mennyi ideig volt a kabátzsebedben?

Valószínűleg hónapokig. Egyszer nagyon elázott a kabát, és szétment a papír. Elvesztettem a támpontomat, de aztán már magam kerestem másikat. Fehér az Ifjúság rovatvezetője volt. Egy darabig nem mertem írni, amíg úgy éreztem, hogy nem vagyok rá méltó.

JL: Volt társaságod, vagy teljesen egyedül voltál ebben?

Mindig egyedül voltam. Az az igazság, hogy postán küldtem be a verseimet, soha nem mentem be. Félénk voltam, gátlásos. Elküldtem neki a verset, és közölte. A Symposion mellékletében, tizenhét éves koromban találkoztam Tolnai Ottó verseivel. Így is lehet írni? Habár én másképp írtam, de formailag ennyire szabadon is lehet írni... Akkor nyílt meg előttem a világ. Feladtam magamnak, hogy inkább a saját világomat alkossam meg. Akkor már bementem párszor az újság szerkesztőségébe, hallottam, hogy röpködnek az írónevek. Kölcsönkértem, és Fehér Ferenc lakásából hozzájutottam egy-két könyvhöz. Aztán megint szünet, családi megterheltség miatt húszéves koromig megint nem írtam. Volt ez a lökés tizenhét-tizennyolc éves koromban, de aztán elvégeztem a középiskolát, jött a tisztviselői munka, és a költészet abbamaradt.

JL: És a rádiós színészi munka?

Az maradt. A költészetnek egyrészt alkotói válság miatt lett vége, másrészt tizennyolc éves koromban lett az első udvarlóm, a fiúm, aki nagy hülyeségnek tartotta a költészetet, meg a színjátszást is, azt mondta, kurva lesz belőlem. Mert minden színésznő kurva. És a költészet különben is hülyeség. Nagyon jó az hivatalnoki meg közgazdasági dolog, az igen! Úgy gondolta, rossz útra térek, ha színésznő leszek. Életem álma volt a színészet... Igaz, hogy a telepi Petőfi Sándor Művelődési Központban ismerkedtünk meg, ahol én amatőrként játszottam. Az első nagy szerepem Sarkadi Imre Elveszett paradicsomában volt. Aztán elment katonának két évre, nekem meg továbbra is ott volt a közgazdasági technikum, majdnem két évig dolgoztam banktisztviselőként. Meg is látogattam, de másfél év után úgy éreztem, hogy ez mégsem az én életem. Választanom kellett, mert a rádióba felvettek volna állandó státuszba, hiszen akkor már bizonyítottam gyerekszínészként.

JL: Ezzel a hagyományos, tisztviselői életeddel szembe feszült a színészi életed, nem pedig a költői, ugye? Ha csak a költészet lett volna, ami egy introvertált tevékenység, az még beilleszthető lett volna abba az életbe.

Így van. A rádiós színészet pénzkereső szakma volt, feleakkora fizetéssel, de ezt választottam. Tizenkilenc éves korom után úgy éreztem, hogy ki akar valami robbanni belőlem. Ha már szakítottam a biztos, jól fizető állással, akkor gyökeresen kell változtatni, művésznek kell lennem. Hülyének tartottak a rádióban a színészek, volt egy jól fizető állásom, továbbra is bejárhattam volna játszani, ugyanúgy, mint eddig. Tudták, hogy honnan jöttem. Miért akarok olyan kicsi fizetésért a rádióba menni? Iskolázatlan emberek voltak, akkoriban nem volt sehol színészi képzés. Az lett volna az első színészképzés, ahova én jártam. Művelődési házakból összeszedett, aránylag tehetséges emberek voltak, volt köztük szabó, mészáros, mindenféle rendes, tisztességes ember. Jó volt, úri dolog volt játszani.

NG: Miket olvastatok fel a rádióban?

Rengeteg irodalmi műsor, hangjáték volt, gyerekeknek mesejáték, csupa jó irodalom. Úgy döntöttem, hogy szakmát és életet változtatok. Húszéves koromban, '62-ben, emlékszem, egész nyáron nem dolgoztam, mert azt mondták, csak októberben vesznek fel. Munka nélkül voltam, de volt megtakarított pénzem. Három hónap alatt elkezdtem kiírni magamból mindent. Az első hosszú verseim akkor írtam.

NG: Felszakadt...

Igen, felszakadt, feltört belőlem minden. Rávetettem magam az olvasmányokra, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt olvastam. A három hónap azzal telt, hogy kirobbantam íróilag. Akkor két helyen publikáltunk: a Hídban, az volt a komoly irodalmi lap, és a Symposionban. Rögtön megéreztem, hogy ez a társaság, ez a stílus, a Symposion az – majdnem annyi idősek voltak, mint én –, ami a temperamentumomnak megfelel. Tudtam, hogy nagyon sokat kell olvasnom még, de segítettek. Állandó pénzhiányban szenvedtek, ezért eladták a könyveiket nekem, akinek a banktisztviselői fizetéséből még futotta rá. Így jutottam jó könyvekhez, így művelődtem, de még akkor is úgy éreztem, hogy az alapok hiányoztak. Örökös kisebbrendűségi érzésem volt. Engem hasonlítottak Rimbaud-hoz, Baudelaire-hez is. Lehet, hogy olvastam őket antológiában, de fogalmam sem volt, hogy melyik melyik. Én csak a verseket éreztem, nem kötöttem őket névhez. Lehettek ilyen hatások, de nem voltam tudatos, beszívtam mindent, ami hozzám közel állt. Így szedtem magamra, így tájékozódtam.

NG: És akkor jött a színművészeti...

Párhuzamosan elvégeztem a kétéves színművészetit. Az is szerb nyelvű volt. Voltak magyaróráink, aki akart, eljárt. Persze, hogy én is eljártam! Elvégeztem a nagy családi megterhelés közepette, '66-ban. Nem is tudom, hogy bírtam egyszerre. Úgy írtam, hogy ami felgyülemlett, azt gyorsan, rögtön lejegyeztem, ha volt tíz percem vagy félórám. Már az irodában, a bankban is írtam, a fiókban volt papír.

JL: Tudták rólad a munkahelyeden, ismerték a munkáidat?

Nem ismerték, nem tudtak semmit. A bankban '61. szeptember 1-től dolgoztam, egészen '63 márciusáig. Azon a tavaszon döntöttem. Az igazgató könyörgött, kérdezte, hogy miért, hiszen ott voltam azok listáján, akik lakást kaphatnak.

JL: Tehát akkor is írtál verseket, de még nem jelentek meg?

Persze, írtam verseket, de nem publikáltam. Amikor márciusban munkanélküli lettem, mert októberre ígérték, hogy felvesznek a rádióba, elmentem a tengerre. Egyedül.

JL: Először?

Nem. Először a rádiósok vittek meg a Vöröskereszt. Ez jutalomüdülés volt Porečben az alultáplált gyerekek számára, tizenöt éves koromban. Húszévesen meg ráböktem a térképen a legelhagyatottabb falura a montenegrói tengerparton. Leellenőriztem, hogy oda hajó csak hetente egyszer jár, hogy még véletlenül se menjek városba, csak szikla legyen, tenger és a görög költők antológiája. Akkor írtam a Molunati elégiát, mert Molunatnak hívták a falut. Végighajóztam a tengerparton, és beazonosítottam, hogy egy ilyen hely kell. Hatalmas hullámok voltak, furcsa fekete sziklák, mint a szörnyek. Valahol, egy nagyobb városban kiszálltam, és megtudakoltam, hogyan lehet oda eljutni. Egy busszal lehetett elérni a főúton, majd gyalogolni lefelé a faluhoz. A hajó hetente csak egyszer ment, de nem állt meg a faluban, csak a közeli városban. Ebben a faluban töltöttem egy hetet, néhány ház volt csupán, és egyetlenegy bolt, ahol szardíniakonzervet vettem, meg orosz teát. Egy hajóskapitány házában laktam, aki valahol hajózott, az egyik szobáját adták ki nekem, ami tele volt személyes holmikkal. Szedret is ettem, mert tele volt szederrel a környék.

NG: Honnan jön a tengerhez való vonzalmad?

Minden magyar kívánja a vizet, egy kiszáradt tenger alján vagyunk. Elérhetetlen! És nemcsak vizet kívánunk, hanem szigetet is. Úgy kívánja az ember, hogy ha elmegy a tengerre, a természettel akar egyesülni. Nálam legalábbis így van, de gondolom, másoknál is.

NG: Sikerült a tengernél élők életével azonosulni?

Inkább a szigetlakókéval. Az elszigeteltség vonzott, a mikrovilág. A lakásomból is mindig egy kis mikrovilágot alakítok ki, bárhova is költözöm. A szigetlakó kiszolgáltatottsága áll hozzám közel. Azért érzem otthon magam a nagyvárosban is, mert itt is szigetlakóként élek. Itt nem a tenger az őselem, hanem a város. Őslevesnek nevezném ezt a városi hangulatot. A nagyvárosban lehet az ember magányos. A szigeten meg főleg, de ott látja az égtájakat is. Az a hátránya a nagyvárosnak, hogy nem látom az égtájakat, vagy meg kell találnom a pontot, ahonnan látom. A síksági embernek ez az alapélménye. Nagyon sokat gyalogoltam Újvidéken, amíg az iskolába eljutottam. Mindig tudtam, merre van észak, dél, az a kis versike kísért mindig, mondogattam magamban, és szerettem tájékozódni a csillagok alapján. Természeti lénynek éreztem magam, és nem tudtam volna elképzelni az életemet víz nélkül. Fóbiás lennék, ha olyan helyre kellene költöznöm, ahol nincs víz. Tehát nagyon kerültem azt a lakóhelyet, azt a várost, ahol nincs víz. Ha magányra vágytam gyerekkoromban, kibicikliztem a Duna-partra. A Duna közelében éltünk. Ezért is vonzódom a vízhez. Talán a változékonysága miatt, meg az áttetszősége, a transzparenciája miatt. Ezért vonzódom az üveghez, az üvegművészethez is. Valami áttetsző, de mégis anyag, mégis létezik. A levegő is ilyen.

JL: Elhangzott a magány szó. Nagyon érdekelne, hogy ennek a szónak és tapasztalatnak milyen a fényköre. Azt hiszem, a színpadi fellépésekre, performance-okra a nyilvános magány kifejezést használod több helyen is. Most az áttekinthetőségről, átláthatóságról is beszélsz, ezért érdekelne, hogy amikor nyilvánossá teszed magad – ez most élettörténetileg is beépíthető a beszélgetésbe, de majd kötjük eseményekhez is –, akkor mi az az ambíció, ami a nyilvánosság felé visz, miközben ebben a fordulatban mégis van valami feloldhatatlan. Ez a magány nincs feloldva. Megmutatva van valami, és ebben van egy ellentmondás, ami nem terméketlen, hanem jó élmény, serkentő. Erről beszélj egy picit!

Nagyon jó észrevétel, és pontosan azt az ellentétet feszegeted, amit én is feszegetek az életemben és a tevékenységemben. Amennyit én engedek mutatni magamból, az egy racionális döntés, de spontán vágy is. Ott van az a szemérmes határ, hogy ezt már nem mutatom. A feltöltődés miatt fontos nekem úgymond a magány.

JL: A privát magányról beszélünk?

Nem csak arról. Mondhatnám a meditálást, ha nem is ezzel a szóval. Ahhoz, hogy átgondoljak valamit, az kell, hogy önmagam legyek. Nem is kell mindig egyedül lennem, de napi félóra kell a lelki higiéniához, hogy magammal foglalkozzak. Nem bírom elviselni a napi többszöri telefonálást. Ha például csak a színjátszás lenne az életem, abba beleőrülnék, mert nem volna időm kitisztulni, és kilökni magamból az idegen élményeket, mások életét, amit átvesz az ember empatikusan. Kifáraszt, ha folyamatosan, hosszabb ideig játszom, főleg színházban. Ezért van az, hogy el kell vonulnom, hogy feltöltődjek. Ha viszont sokáig nem játszom, nem vagyok nyilvánosság előtt és nem mutatom ki magam, akkor az extrovertált énem lázadozik, hogy most már muszáj kiadnom valamit, ami bennem van. Amikor sokáig játszom színházban, és nincs időm, akkor az író lázadozik, hogy saját magát kellene megírni, megmutatni.

JL: Érdemes tenni egy distinkciót, amikor a színházról beszélsz. A te munkásságodat azokkal az avantgarde kategóriákkal leírható események jellemzik, mint a happening vagy a performance. Mindkét szemléletnek az volt az ambíciója, hogy a színházi konszenzust felmondja, és kilépjen egy más térbe és időbe. Innentől kezdve a játszásnak és személyiségnek is más a szerepe. Ez is egy ellentmondásos megfogalmazás, mert a szerep a performance-on vagy happeningen belül teljesen más pozíciók irányába tolódik el. Tehát amikor ezekről beszélünk, azt gondolom, az anyag, amivel dolgozol, teljesen más, nem egy partitúrából kell dolgozni. A magánynak ez a minősége, a nyilvánosság elé vitt transzparens ambíciójú személyiség hol adódik össze, hol mutatkoznak az ellentmondások a te saját személyes komfortod szempontjából? Mi elégül ki, és mi vonul aztán vissza?

Ha az elejétől nézem, a problémák elsősorban a hagyományos szerepekre vonatkoztak, azokban kifáradtam. A rádióban és a színházban is sokáig voltam hagyományos színésznői státuszban, és párhuzamosan írtam. De ahhoz ki kellett ürülnöm. Igen ám, de a hagyományos színházi szerepkörben nem tudtam megmutatni azt, amit a költészetben igényeltem, hogy a költészet vizuális, hangzó és gesztuális is legyen. Már a 60-as évek végén felvetődött, hogy igenis multimediálisnak képzelem el a költészetet. '62-ben a generációmmal, a Symposionnal kezdtünk költői esteket tartani, elutaztunk gimnáziumokba. Akkor én ezt a költészetet már előadtam, de úgy éreztem, nem elég, hogy időnként előadok. Mivel a rádiós munkámban nem volt alkalmam a testemmel kifejezni valamit, egyes versek már szándékosan úgy íródtak, hogy elő tudjam adni őket, és bizonyos értelemben önálló estben gondolkodtam, ahol a testemet is használhatom. Mivel ezek a felolvasóestek nem voltak olyan gyakoriak, hogy ott megmutathassam magam, és ott voltak még négyen mellettem. Olyasmiben gondolkodtam, mint a színészek, akik irodalmi válogatást adtak elő. Kitaláltam, hogy a magamét adom elő, természetesen voltak benne hagyományos versek, hangköltészet, ilyesmi, és ez minden értelemben bővült. Akkor jöttem rá, hogy ez megint egy teljes életet kíván, kifacsar, és nem is tudom megismételni, mert az akkori állapotomat tükrözi, hogy aznap este hogy érzem magam, milyen a helyszín. Volt forgatókönyve, dramaturgiája, mégis az életem előző hónapjait sűrítettem egy estbe bele. Utána hogyan tovább? Megint töltődtem, megint felgyülemlett valami, amit nem tudtam sem a hagyományos színjátszásban, sem a költészetben kiteljesíteni. Olyan, mint a szülés. A performance-okban ismétlődnek bizonyos mozzanatok, áthozok valamit, amit az előzőben nem tudtam megvalósítani. Bizonyos motívumok vagy kellékek, mert használtam maszkot, bizonyos értelemben jelmezt. Ha ugyanazt a ruhát húztam fel, az támpont volt. És jelkép. Nagyon megválogattam, hogy milyen jelképeket használok. Ezért vonzódtam a rituálékhoz, mert mégis van egy keret, és minél szigorúbb, hagyományosabb, annál keményebben tudom feszíteni a határait. A rituálé nem szabad olyan értelemben, mint a happening, hogy bárki belesétálhat, hanem védve vagyok, van koncepció, de abban feszülhetek, azt tágíthatom. Ezért vannak a pszeudo- vagy álmeséim, amelyek mintha mesék lennének, amik mesének néznek ki, a címük olyan, vagy mesékre jellemző motívumokat tartalmaznak. Mesék a hétfejű varrógépről az egyik kötetem címe. Mindegyik performance-nak van egy története. Ha a Teslát veszem, van egy története, alapmotívuma. Vagy az Alice című performance-om, ami állandóan változik. Az átlépés, a transzparencia, amiről beszéltünk: melyik gyereket ne inspirálná a tükör? Az egész alkímia... Lewis Carroll mindent tudott az alkímiáról. Felnőtt voltam, amikor találkoztam ezzel az olvasmánnyal, és úgy éreztem, hogy bele van sűrítve minden, ami egy költőt vagy művészt motivál. Ezért találom kimeríthetetlen forrásnak, mert benne van a térkép, az utazás, azok a lények, a macska, ami eltűnik, és a levegőben csak egy száj marad. Ez valami fantasztikus! Persze a tudomány azóta fejlődött, de ott megtaláltam mindent, ami egyébként is foglalkoztatott. A dimenzióváltás. Ez a népszerű tudomány engem is elért, és a távol-keleti filozófiában is megvan mindaz, ami érdekel, amennyit a tudományból meg tudok érteni, és ami költőként foglalkoztat. Ehhez nem kell szakembernek lenni. Arról, hogy a víznek van-e emlékezete... költőként azt írok, amit akarok. Miért ne lenne a víznek emlékezete? Vagy amikor az állatvilág szemszögéből írok, a Fűketrec című kötetemben mintha az állatok, élőlények szemszögéből írnám a verseket. Ugyanaz a kettősség, ami Lewis Carrollnál is megvan, amikor valaki átmegy egy másik világba, aztán visszajön. Vagy ne jöjjön vissza inkább? Ez a kérdés foglalkoztat.

Folytatjuk!

Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Fehér Renátó

Ladik Katalin: Az egész alkímia... II.

Mindenki politizált vagy lapult. Alakultak magyar pártok, de ők is átvették a gyűlölködést. Azt mondtam, legalább a fiamhoz legyek közelebb. Nem tudtam, hogy itt Magyarországon mit kezdek az életemmel, csak el akartam menekülni abból a gyűlöletből. – Ladik Katalinnal készült nagyvizit-interjúnk II. részét olvashatják.

NG: Amikor elkezdtél performance-okat csinálni, voltak-e bármiféle mintáid, inspiráló művészi előadások, performance-ok, színház?

A 60-as évek végén kezdtem el, mintám nem volt, viszont Belgrádban láttam egy nemzetközi színházi fesztiválon hasonlót. Akkor már elkezdtem az előadói esteket, de nem neveztem performance-nak, nem is ismertem ezt a szót. Szerb nyelven zajlottak, imitt-amott néhánynak címe is. Például A doboz negyedik dimenziója. Ezt Szlovéniában adtam elő. Valójában '70-ben törtem be a jugoszláv köztudatba, de előzőleg a hangköltészetem már eléggé ismert volt, a belgrádi rádióban is ment, a harmadik csatornán 1969-ben, ami olyan volt, mint a Bartók rádió. Le is fordították szerbre a verseimet, és költőként elkezdtem létezni. A meghívásaim elsősorban Jugoszlávia területére vonatkoztak. Belgrádban a nemzetközi BITEF színházi fesztiválon amerikai utcaszínházak vendégszerepelését láttam, amire azt gondoltam, nekem is ilyen elképzeléseim vannak a színházról. A saját akaratomból, ízlésem szerint állítottam össze a műsoromat, tőlük pedig bátorságot kaptam. Nem az akkori amerikai fogyasztói társadalom szintjén, hanem a szegény művészet stílusában. Láttam, hogy csak akkor lehetek jó és egyedi, ha abból merítek, amiben élek. Rájöttem, hogy miért ne, Újvidéken, ötnyelvű környezetben élek, ott van körülöttem az élő szerb népi folklór... Nem magyar népdalokat hallottam, hanem szerbeket, szerb siratókat a temetőben. Persze tudatosan elkezdtem hallgatni magyar népzenét is, mert a férjemmel, Király Ernővel, aki zeneszerző, folklorista népdalgyűjtő is volt, eljártam falvakba. Én a szöveget jegyeztem le, ő pedig felvette és lejegyezte a zenét. Megtanultam, hogyan kell autentikusan lejegyezni, még Kodályhoz is feljöttünk Pestre tanácsért, mutattam neki, hogyan jegyzem le, és meg volt elégedve. Engem ez érdekelt. Amikor színiiskolába jártam, minden színész más akcentussal, más tájszólással beszélt, és mindenhol dolgozott egy nyelvi lektor is velünk. A rádióban, Újvidéken volt egy csodálatos nyelvi lektorunk, Ágoston Mihály tanár úr. Elhozták Pestről a Fischer tanár urat is, hogy foglalkozzon velünk. Képeztek bennünket. Ahogy nekünk érdekes volt az amerikai, fogyasztói társadalmi kultúra, rájöttem, hogy velük nem versenyezhetek semmilyen értelemben, csak azzal, ha autentikus vagyok. A népi motívumokkal, a népi hangszerekkel külföldön csak bátrabb leszek. Azon kívül a 60-as, 70-es években elindult a női emancipációs mozgalom, a szexuális forradalom. Mi lehet nagyobb botrány, mint hogy a költő vetkőzik? Ki a fene figyel egy színésznőre, aki vetkőzik? Az évek múltak, huszonnyolc éves lettem, és még mindig nem fedeztek fel színésznőként. Hát akkor majd felfedeztetem magamat, gondoltam én. Költőként már ismertek. Hagyományos színésznő már nem leszek, ezért kitaláltam a saját műfajomat. A saját verseimet adom elő a magam módján, és beindítottam ezt a dolgot. Belgrádba nem magamtól mentem, ők hívtak. Adtam egy interjút, és felfigyeltek rám. A BITEF művészeti igazgatója Jovan Ćirilov volt, Mira Trailović az igazgatónő, és rögtön meghívtak. Blöfföltem, mert még nem adtam elő, amit bejelentettem. Csak szerettem volna előadni. Kérték, hogy mutassam meg nekik. Életemben akkor vetkőztem le először. Azt hittem, szégyenemben elsüllyedek, de ez olyan dolog, hogy vagy most, vagy soha. Csak ők voltak ott, meg egy technikus. Az a szerencse, hogy rövidlátó vagyok, és levettem a szemüvegemet. Nagyon tetszett nekik, azt mondták, mehet egész januárban, a pinceszínházban éppen ideális. Azt hiszem, háromszor adtam elő januárban. Ez volt az előadói estem, akkor még nem is tudtuk, hogyan nevezzük. Utána elkezdődött a jugoszláviai turné. A versek egy részét szerbül mondtam, az archaikusabbakat magyarul, ahol énekbeszéd volt. Nagyon tetszett a szerbeknek, annyira vad és egzotikus volt. A siratóénekeket, sámánjellegűeket mindig magyarul adtam elő. Ez év tavaszán meghívott Balaskó Jenő költő egy közös irodalmi felolvasóestre Budapestre.

JL: Akkor már ismerted a Balaskót?

Ismertem, ugyanis '68-ban a Szentjóbyval, Erdély Miklóssal volt egy happeningünk Szentendrén, a Duna-parton.

JL: Az instrukciós?

Igen, a levelezéses. '68-ban elkezdtünk levelezni, és május elsején megtartottuk a happeninget.

JL: Tehát a levelezés készítette elő a performance-ot?

Nem tudtuk még, hogy mi lesz belőle.

NG: Miről leveleztetek?

Szerintem a művészetről. Bármiről. Nagyon érdekes volt, hogy a magánéletem miatt – akkor még férjnél voltam, az első férjemnél – mindig a rádió címére kézbesítették a leveleket, mert azt adtam meg. Olyan levelek is voltak, hogy Ladik Katalin, Jugoszlávia, de megtaláltak. Rengeteg levelet elkoboztak, nem kaptam meg őket, a magyarok lefoglalták, olyan provokatívak voltak, már a külsejük is.

JL: Miért, hogy néztek ki?

Mindenféle dolog kilógott belőlük meg rájuk volt aggatva. Mail-art volt. Fantasztikusak voltak a borítékok! A magyarok minden levelet átnéztek. Hónapokig leveleztünk intenzíven a Szentjóbyval, és már szerettünk volna találkozni. Előtte nem ismertük egymást, fotót sem láttunk a másikról.

JL: Akkor hogyan tudtatok egymásról?

Ő tudott rólam, a Symposion szerkesztőségébe írt nekem először. Azelőtt nem volt közöm a happeninghez. Engem választott partnerül. Kitalálta a titokzatos módot, hogy hogyan találkozzunk. Erdély Miklós nevét is ismertem, mert sokat emlegette a leveleiben, de előtte nem sok közöm volt a magyarországi művészekhez. Volt egy-két családi látogatásunk a férjem öccséhez, aki Budapesten élt. Mondtam a férjemnek, hogy itt van ez a meghívás. Nagy családi probléma keletkezett belőle. Megint döntés elé állítottak, ahogy az első fiú is, aki katona volt, hogy vagy hivatalnok maradok, vagy művész. Ha engem valaki egy ilyen döntés elé állít, akkor nyilván a művészetet választom. Itt is úgy éreztem, hogy most is többről van szó, mint hogy elmegyek vagy nem megyek. Válóperrel fenyegetőzött.

JL: Mondhatjuk, hogy ez szimpla féltékenység volt?

Nem, ez zsarnokság. Féltékenységre soha nem adtam okot. Csak egyszerű zsarnokság. Ezt tapasztaltam már máskor is. Uralkodás...

JL: Az ellenőrzés vágya.

Igen, erről volt szó. Válással fenyegetőzött, és akkor én persze hogy beleegyeztem, dacból is. Ha ez az ára, ha engem béklyóznak, akkor dacból ellentmondok. Úgy éreztem, hogy ez egy másfajta szellemi, kulturális légkör, mint amivel a Symposionnál találkoztam, és ezt is meg akartam ismerni. Ott irodalomközpontú volt a dolog, ismertem, jól éreztem magam benne, de ebben a multimediális légkörben egyedül voltam. Inspiráltak Szentjóby levelei, úgy éreztem, ez kell, így tudok még jobban kiteljesedni. Itt is azt éreztem, mint amikor bekerültem az irodalmi életbe, hogy ez az. Ez a döntés volt számomra fontos. Nem zárhatom el magam, illetve elzárhatom, de egész életemben bánnám. Itt az alkalom, hogy megismerjek egy kultúrát, az avantgarde-ot, ami érdekel. Azért jártam el Belgrádba is színházi fesztiválokat nézni, mert érdekelt, és úgy éreztem, otthon vagyok. Sőt még a szerbek is mondták, hogy hát a mi Katalinunk is ezt csinálja!

JL: Mi volt, amikor átjöttél Budapestre?

Válóper lett a vége. A férjemmel közös lakásban kötve voltam, nem volt hova mennem. A budapesti, illetve a szentendrei happeningről csupán szubjektív érzéseim vannak, a reális eseményt Szentjóby írta le utólag egy folyóiratban. Amikor publikálta, akkor tudtam meg, hogy is volt, vagy hogyan kellett volna, hogy legyen. Ugyanis sok hiba csúszott a számításukba.

JL: Rád épült ez a performance, és ők instruáltak?

Tamás leírta nekem, hogy a Béke szálloda recepcióján le van foglalva egy szoba, és másnap reggel jön valaki, akinek kutyája van. A kutya gazdája ad egy cédulát, és követnem kell őt. Ilyen utasítás volt a levélben. Megérkeztem a Keletibe, hatalmas árok, gödör...

JL: Akkor építették a metrót.

Az egész tér fel volt túrva, iszonyatos gödör volt, apokaliptikus kép fogadott. Hova hívnak engem? Hogy lehet a hotelhez jutni? Ott vagyok, és mégsem tudok odajutni. Ezt már jelképesnek, erőpróbának éreztem, nagy akadályokat kell leküzdenem, hogy létezzek. Aztán elfoglaltam a szobát, és egyszer csak hív a portás, hogy vár engem valaki. Nézem, hogy ki keres, ez tévedés lehet, nekem csak reggel kell lemenni. Valaki jött, bemutatkozott, Erdély Miklós. A nevét már ismertem. Átmentünk valami sörözőbe a közelben, beszélgettünk, minden rendben volt. Reggel tényleg úgy volt, ahogy Tamás mondta, jött valaki egy kutyával, beültem az autóba, senki nem szólt semmit, ez volt az utasítás. Május elseje, mit ad isten, nem lehet közlekedni, forgalmi dugó, ez meg az. De nemcsak az, hanem defekt is volt.

JL: Az sem tudtad, mi a tervezett és mi a véletlen.

Nem tudtam, én csak átadtam magam. Történtek a dolgok, mentünk, mentünk, fogalmam sem volt, hol van Szentendre. Én szemüveges voltam, meg vagyok, volt egy időszak, amikor kontaktlencsére váltottam, de akkor szemüvegben voltam. Elsötétített, árnyékolt szemüvegem volt. Leparkoltunk, erdős, ligetszerű, zsombékos helynél álltunk meg. Láttam, hogy emberek állnak, felnőttek, és éreztem, hogy ránk várnak. Akkor én most itt találkozni fogok a Szentjóbyval, mert arról volt szó, hogy találka lesz. Láttam, hogy furán viselkednek, kattognak a fényképezőgépek, és nem jönnek oda hozzám. Az is elment, aki elhozott ide. Színészként megéreztem, hogy itt most főszereplő leszek. Mindenki engem nézett, és akkor én elkezdtem irányítani a sorsomat, de hogy jobban érezzem, levettem a szemüvegemet, hogy ne lássak, csak érezzek. Bőrszerelésem volt, bőrszoknya, bőrkabátka. Megindultam valamerre ösztönösen, mert láttam valami csillogást. Akkor látom, hogy az víz, de csak akkor tudtam meg, hogy folyó, amikor egész közel mentem hozzá. Láttam, hogy mintha ugyanaz a férfi lenne ott, akivel éjszaka találkoztam, de nem voltam benne biztos. Korbácsolja magát, fehér lepel volt rajta alul, felül meztelen. Egy nő előtte a lábával, vagy a kezével csinál valamit. Rituálénak tűnt. Gondoltam, hogy ez nem lehet a Szentjóby, hiszen este bemutatkozott. Félprofilból láttam csak. Fényképeztek, továbbmentem a vízpartra, egy enyhe emelkedőn. A magas fűben látok megint csillogni valamit. Odamegyek, és egy hosszúkás valamit látok. Sejtettem, hogy egy emberi test alufóliába csomagolva. Most mit kell nekem itt csinálni? Úgy éreztem, nekem ki kell bontani ezt a hosszúkás csomagot. Szerencsére a fejénél kezdtem – tudtam meg a Szentjóbytól. Órák hosszat ott volt, melege volt, és fuldokolt.

NG: Várta, hogy megtaláld...

Igen, az volt a feladatom, hogy kibontsam.

NG: És ha az ösztöneid nem jó felé visznek?

Akkor az egész nem sikerült volna... A többit ő leírta. Egy gyönyörű szép, mesebeli szőke herceg volt!

JL: Maga Szentjóby volt becsomagolva?

Igen, mint utólag megtudtam. Nemesi fehér arc, hosszú, szőke haj. Mondom, ez egy mese, ez egy álom. Mint a Csipkerózsika, csak fiúban. És elővett egy szardíniásdobozt, halkonzervet, és azt mondta, megyünk. Kérdeztem, hogy hova. Azt mondta, Szentendrére. Ő a valós részét írta le, én a személyes érzésemet, de arra, hogy kutya meg autó, arra emlékszem. Tamás nem tudhatta, hogy én hogy éreztem magam, csak annyit, hogy ő szenvedett, mi meg késtünk. Amikor elkezdtünk beszélgetni a Tamással, megtudta, hogy találkoztam Erdély Miklóssal. Ebből aztán iszonyú veszekedés lett közöttük, mert a Miklós megszegte a szabályt. Neki nem szabadott volna előtte megismerni engem. Olyan volt, mintha megszentségtelenített volna valakit, elvette volna a szüzességét. Itt arról volt szó, hogy mindenki szűz, és Szentjóbynak van joga engem először megismerni. Ez egy iszonyú, életen át tartó harag volt közöttük, amiről én később értesültem.

JL: És tulajdonképpen ez volt a bevezetés a korabeli magyar kultúrába, amire te kíváncsi voltál.

Így van.

JL: A Balaskótól indultunk, hogy őt hogy ismerted meg.

Onnantól kezdve gyakrabban eljártam. Szétkürtölték előtte, hogy jön a Ladik Kati, és valamelyik sörözőbe beültünk, Erzsébet vagy Kárpátia. Sokan voltak, nem tudtam, hogy ki kicsoda. Akkor, azt hiszem, ők nem voltak nagyon jó viszonyban. Mentünk lakásokra is, ahol a Balaskó szépen a háttérbe vonult, de minden rendben volt, vele is beszéltem, és ilyen értelemben fegyverszünet volt. Ha jöttem, akkor összejöttek az emberek. Később a Moldován Domokosékat is megismertem, illetve ő vette fel a kapcsolatot velem. A lényeg az, hogy mindenki összejött miattam. Ők a maguk kis csatáit megvívták máskor.

JL: Amikor itt voltál, az a társasági helyzeteken túl mit jelentett? Ott voltál bizonyos eseményeken, nézted, láttad, vagy te is hoztál már ide saját mutatványokat?

Meghívtak két helyre, szobaszínházba. Az FMK-ba, meg a Stúdió K-ba hívott a Fodor Tamás.

JL: Téged milyen hatások értek?

Volt alkalom, amikor elkaptam filmvetítéseket, az Erdély és Szentjóby filmvetítéseit a Ganz-Mávagban.

JL: Ott a Hajas is vezetett filmklubot.

Igen, igen. Én nem tudtam időzíteni, amikor tudtam, akkor jöttem. Nem sokat láttam. Amikor Molnár Gergelynek lett volna koncertje, de betiltották, akkor is már gyülekeztünk. Így ismertem meg őket is. Még komolyabb kapcsolat is kialakult, mert a barátnőjével vagy élettársával vagy feleségével, a Katival át szerettek volna jönni, hogy Jugoszlávián keresztül kijussanak. Nem tudom, hogy beszélhetek-e már erről... Nálam lakott Kati egy jó ideig, ott ült a kofferen szegénykém, és minden pillanatban várta a hívást, hogy mikor indulhat. Így sikerült neki kijutni Kanadába. Molnár Gergelyékkel úgy találkoztam Párizsban, '80-ban, hogy akkor már hívtak nemzetközi hangköltészeti meg performance-fesztiválokra, ők pedig már akkor kint voltak. A Hajas-kiállítás anyagát a 70-es években vittem ki Hollandiába, Franciaországban volt egy fogadás, odajöttek hozzám hárman, utólag tudtam meg, hogy az egyik Najmányi volt, a másik Molnár Gergely, akkor csak őt ismertem, a harmadikra nem emlékszem. Három vézna fiúcska. Szépen bemutatkoztak, és amikor mentünk ki, vették elő a kabátjukból a whiskys üvegeket. Én az ismerőseimként vezettem be őket a fogadásra. Utána megmutatták a kis manzárdlakásukat. Mit ad isten, évtizedekkel később találkozom Najmányival Magyarországon. Nem tudtam azonosítani, máshogy nézett ki. Azóta jó barátságban vagyunk, megtudtam, mi mindent csinált, meg csinál azóta is. Nehéz volt neki Magyarországon... Ki tudja, hány kézirata van. Ez 2007-ben lehetett, mert akkor jelent meg az első regényem. Sikerült neki is kiadni a könyveit. Ez az utólagos betekintés a magyar avantgarde-ba Majmányi révén sokat segített nekem.

JL: Tehát voltak élményeid, de nem volt hozzá reflexiód.

Igen, és Nyajmányi kinyitotta ezeket. Írta a darabjait, és foglalkoztatott, szerepeltem bennük. Csodálatos performance-színház, amit szerettem, úgyhogy örülök, és nagyon tisztelem.

JL: A performance-nak ugye van egy megírt része, egy kerete, aztán amikor bekerül egy konkrét térbe és időbe, akkor jön az asszociációk sorozata és a személy médium-jellege vagy egy archaikus világ, ami működésbe lép, ha jól gondolom. Tehát egyszerre van ebben a műfajban egy erőteljesen a modern kultúrát meghatározó, ugyanakkor premodern vonás, ami visszanyúlik valami ősihez. Hogyan tudod működésbe léptetni azokat a fantáziáidat, intuícióidat, amikről sejted, hogy felszabadítanak valamit a színpadon, miközben ez egy tudatos tervezés? Tehát itt is van egy ellentmondás, ami a tervezettség és a jelenlét eruptív és mediatív volta között fennáll. Egyébként ez a verseidet is meghatározza, sok színpadi jelenlétet látok bennük. Pilinszkynek voltak olyan versei, amikor Wilsont próbálta megragadni, ezt sok tekintetben más, erőteljesebb színekben nálad is látom.

Szerintem ez magának az alkotói folyamatnak a lényege, amire kíváncsi vagyok. Igaz, hogy tervezem, de ez olyan laboratóriumi kísérlet, mint amikor tudom, hogy két vegyület reakcióba fog lépni, de nem tudom, lesz-e robbanás, és ha lesz, mekkora. Vegyítem a tudatosságot, a tervezettséget azzal a spontaneitással, amit akkor fogok átélni, de még nem tudom, hogyan. Azért kell nekem a keret, a forgatókönyv, amit még itthon el tudok tervezni. De amikor meglátom, vagy inkább megérzem a helyszínt, ahol majd megtörténik a performance, akkor elkezdenek érni hatások. Annál jobb, minél erőteljesebbek. Ha elutazom egy helyszínre, akkor beköltözöm oda, és ott vagyok egész idő alatt. Ha délelőtt vagy délután, akkor is egész estig ott vagyok, ki nem mozdulok onnan, amíg meg nem érzem a hely szellemét. Ha van ott egy oszlop, egy ablak, valami, amiben tényleg a hely szellemét érzem, a fényt, hogy hogyan lehet itt lélegezni, milyen a hang... Egyszerűen magamra öltöm annak a helyszínnek a hatását, hogy a testembe beleépüljön. Sőt a saját testemet is kivetítem rá, hogy együtt létezzem azzal a térrel. Tehát ha van egy oszlop, az ne legyen akadály. El kell fogadni, hogy ott van. Élek vele, elfogadom, mint egy élettársat. Vagy például van pódium, vagy nincs. Ezeket a szerves részévé teszem az előadásnak. Ezek aztán elmozdítják a forgatókönyvet valamilyen irányba.

NG: Van olyan, hogy számodra is váratlan kisülés, robbanás következik be?

Igen, van, akár a helyszín, akár a közönség miatt. Ezt megérzi az ember, általában bele is építi.

NG: Akkor ezer csáppal kell ott lenni.

Igen. Látom magam kívülről is, és rögtön reagálok. Plusz ez a kitörés, a kontrollált spontaneitás, a pillanat műve. Tehát észnél is kell lenni, és szabadon is kell hagyni a dolgokat.

JL: Emlékszel olyan „forgatókönyvre", ami kudarcot vallott? Amit elképzeltél, felmentél a pódiumra, de nem úgy sikerült, és lemondtál arról a túl tág vagy túl szűk keretről?

Gyakran előfordul, hogy nem olyan a terem vagy a technika, és el kell térnem attól, amit elterveztem.

JL: Teljesen? Radikálisan?

Elég radikálisan, persze, van úgy, de akkor mást építek bele. Vagy kihagyok a forgatókönyvből valamit, vagy hozzáteszek. De a forgatókönyv annyira szabad. Van dolog, amit nem hagyhatok ki, ha például rögzítve van a hang, a zene. Azt nem ugorhatom át. Ha látom, hogy valami nem fog működni, akkor átállok, másképp adom elő. Azért cipeltem azokat az irtózatos nehéz magnókat egy ideig kézben, mert nem volt mindenhol magnó. Vittem fényt, UV-lámpát, stroboszkópot, agyon voltam terhelve. Márpedig művelődési házakban, könyvtárakban, ahol előadtam, nem volt semmi. Amikor már nem bírtam cipelni, lemondtam ezekről a dolgokról. Akkor is lemondtam, amikor nem egyedül voltam, hanem egy fesztivál keretében, és volt tíz vagy tizenöt percem. Akkor csak bizonyos elemeket adtam elő, mert ott voltak a színpadon más elemek, amelyek zavartak volna. Ha nem tudtam volna megteremteni azt a környezetet vagy hatást, amit szerettem volna, akkor mást csináltam, vagy csak bizonyos elemeket. Akkor főleg a hangra koncentráltam. És az a bizonyos nyilvános magány, hogy mégis magamra tereljem a figyelmet erősebb vizuális megjelenéssel, a ruhával vagy a hangommal. És akkor egy idő után már csak engem néztek.

NG: És Kati, az hogy volt, hogy a Nagy László téged megvédett a Magyar Írószövetségben?

Én ezt nem tudtam! Később, hónapokkal később tudtam meg. Nem tudtam, mi folyik Magyarországon! 1970 tavaszán Balaskó Jenő költő meghívott egy közös irodalmi estre a József Attila Művelődési Házba a XIII. kerületbe. Az elhangzó verseket előre el kellett küldenem. Ezeket úgymond „hagyományosan" előadtam, de előadtam azt a bizonyos, hírhedt sámános részt is, amikor medvebőrbe öltözve, bőrdudával meg dobbal szerepelek.

NG: Fogalmazzunk úgy, hogy nem volt problémátlan a fogadtatásod a magyar irodalmi közegben.

Én erről a botrányról akkor nem tudtam. Balaskó összegyűjtötte a botrányos estünkről a sajtóanyagot, és később átadta nekem. Hány éves is vagyok most, hány évtizedig éreztem ennek a hatását? Még a mai napig is. Akik még élnek, és emlékeznek, úgy neveznek, hogy a meztelen költőnő.

JL: Volt egy skandalum?

Nemcsak újságcikkek voltak, hanem levéltári anyag is.

NG: Jelentések?

Igen, ezt a következő regényemben publikálom majd. Szegény Bucz Hunort, aki az estet szervezte, komolyan megbüntették. Az igazgató levelezése megvan a pártmicsodával... Nagyon komoly levelezés volt. De csodálatos! Minden szöveget bekértek, ami majd elhangzik.

NG: Ezeket olvastad?

Most, négy-öt éve olvastam a levéltári anyagot. Az újságcikkeket korábban, a Balaskó négy-öt cikket küldött. Erről a levéltári anyagról ő sem tudhatott, csak később derülhetett ki, amikor már hozzá lehetett férni az archívumhoz. Nagy botrány volt, jó, hogy nem tiltottak ki az országból. Nem tudtam, amíg a következő alkalommal el nem jöttem. Jó ideig nem jöttem Magyarországra, és csak később tudtam meg, hogy itt milyen botrány volt. Népszerű lettem bizonyos körökben, elterjedt a nevem. Elrettentő példaként tanítottak az egyetemen.

NG: Mitől elrettentő?

Attól, hogy nyugati meg izmuskövető. A vajdasági irodalmat egyébként is így bélyegezték meg. Már a 60-as években így volt ez, a Symposion volt az elrettentő példa. Így beszéltek rólunk a tanárok. Az én irodalmi rehabilitációm a 70-es években kezdődött, amikor dr. Gunda Béla néprajztudós, az egyetemi néprajzi intézet igazgatója, professzora írt egy tudományos művet, amelyben összehasonlított Chagall-lal, aki mint festő össze tudta hozni a népit, az archaikust a modern festészettel. Vele példálózott, hogy én is ilyen vagyok az irodalomban, összehozom az archaikust a modern kultúrával, és milyen szerencsésen ötvözöm azt. Versekkel példázta. Ezt '71-ben lehozta az Új Symposion. Ő előzőleg már közölte írását a Fabula című, német nyelvű néprajztudományi folyóiratban, és oda kellett írnunk, hogy ez már megjelent németül, nehogy úgy tűnjön, hogy véletlenül a Symposionban jelenik meg először. Ez neki fontos volt, ő tudja, hogy miért. És így, valami módon a debreceni folyóirat, az Alföld is kért tőlem verset. Egy konzervatív folyóirat. És persze népies nyelvű verset publikáltam, de már a 80-as években. Ez volt az első hivatalos áttörés. Aztán Voigt Vilmos a 80-as évek közepén az egyetemen próbált engem rehabilitálni. Néprajzosok, nyelvészek, például dr. Bencze Lóránt álltak a pártomon, nem irodalmárok. Valahogy a népi kultúrán és lingvisztikán keresztül rehabilitáltak. Mi határon kívüli irodalmárok voltunk, úgy tartottak minket számon.

JL: Jó néhány interjúdat meghallgattam, az egyikben azt mondod, hogy amikor eljöttél Vajdaságból, az mindenekelőtt az ottani kulturális közeg hatása volt, annyira elszigetelten érezted magad abban a magyar közegben. Ennek a személyesen megélt vázlatos, de csomópontokra koncentráló története érdekel. Hogy alakult ez? Miképpen vált levegőtlenné, szűkkeblűvé ez a világ? Valami erős impulzusnak kellett érnie, hogy úgy dönts, eljössz.

Valóban jól érezted, elfogyott körülöttem a levegő. Azt hiszem, jó néhányunknál ez történhetett. Nálam ez a 80-as években kezdődött, amikor Jugoszlávia mint ország egy őrült politika miatt elszigetelődött, és embargót, zárlatot vezettek be Jugoszláviára, ami azt jelentette, hogy a világ, az országok kiközösítettek minket. Engem akkor már valóban sok helyre meghívtak a világon. Egyrészt el lettem zárva a külvilágtól önhibámon kívül, jugoszláv útlevéllel nem utazhattam, másrészt ez a politika annyira elárasztotta... oly mértékben beszívódott a színházba, hogy másról sem beszéltek. A nacionalizmus teljesen áthatotta és egyszerűen felemésztette, megszüntette a kreatív alkotói légkört. Már országon belül sem utazhattunk. Én igen, engem még hívtak, de másokat már nem. Én az addigi tevékenységeimmel elértem azt a státuszt, hogy mindenhová tartozom, Szlovéniába is, az volt az utolsó utam egyébként, de a szerbeket, horvátokat már nem hívták. Ahogy kezdett lassan szétesni Jugoszlávia, beszűkült a területe, nyelvileg is, fizikailag is. Mindenki mindenkitől félt. '91-ben még utaztam, akkor adtuk elő Boris Kovačcsal Beckett-től a Happy Days második változatát. Amikor eldöntöttem '91-ben, hogy eljövök Újvidékről, vagyis Jugoszláviából '92-ben, azt bejelentettem a színházban. Fájt, hogy senki nem marasztalt a magyarok közül. Valahogy mindenki örült, hogy elmegyek... De ezt a 80-as évek légüres tere előzte meg, Jugoszlávia szétesése. Arról szó sem lehetett, hogy kiadjanak szerb nyelven, ha már magyarul nem adtak ki, ugyanis az egyetlen könyvkiadó a Fórum volt. Nagyon hosszú ideig hosszú átfutása volt a könyveimnek, de akkor úgy éreztem, hogy becsapnak. '83-ban leadtam egy kéziratot, ígérték, hogy majd megjelenik. A kiadásai tervben valóban benne volt, de sosem jelent meg, mindig csúszott. Kiderült, hogy megkapták a pénzt a kötetemre, ahogy megtudtam a város vezetőségétől, csak másra költötték. Ez így ment, láttam, hogy nem jelenhet meg könyvem. Mély válságba kerültem, hogy senkinek nem kellek. Magyarországon reményem sem volt, hogy megjelenjen a kötetem, hiszen elrettentő példa voltam, a Vajdaságban pedig nem jelenhettem meg magyarul. Megjelent viszont szerbül egy válogatás. Mi az, nekem most abba kell hagyni a publikálást magyar nyelven? Folyóiratokban azért megjelentem, de a könyvkiadást halogatták. Láttam, hogy itt az életem elmúlik, nem kellek senkinek, a performance-oknak vége, utazni nem utazhatok a világhelyzet miatt, és nagyon elkeseredtem. Egyedül éltem, nem volt társam, a fiam Magyarországon tanult. Úgy éreztem, semmi keresnivalóm nincs itten. Nekem egy olyan ország kell, ahol publikálhatok, performance-okat adhatok elő. Ahhoz viszont egy másik útlevél kell. Leginkább az írás miatt voltam elkeseredve, már írni sem bírtam. Mit ad isten, jött Magyarországról Csontos Sándor fiatal szerkesztő, a Kortársnál volt akkoriban, de mások is jöttek Magyarországról, Erdélyből, megismerkedni a szerzőkkel, a Fórummal, a Symposionnal. Felkeresett engem, mint kiderült, nagy tisztelőm, és kérte, hogy adjak neki kéziratot. Mondtam, hogy nincs értelme, meséltem, milyen gondjaim vannak. Kétszer is visszajött, nagyon kedves volt, jólesett a biztatás, hogy szeretnek, becsülnek, de ezek csak szép szavak voltak. Visszajött pár hónap múlva Újvidékre, megint felkeresett, hogy van-e valami változás. Mondom, nincs. Azonnal állítsak össze egy kötetet vagy válogatást, megpróbál Magyarországon valamit kipréselni egy kiadónál. Ugyan már! De azért elültette a bogarat a fejemben, jólesett. Elkezdett bombázni levelekkel. Akkor úgy éreztem, hogy azt a kötetet, ami ott áll a Fórumnál évek óta, ki kell bővítenem. Csináltam egy válogatást, odaadtam neki. Mint kiderült, volt egy jó barátja, Greguss Sándor, aki jóban volt Keszthelyi Rezső költővel, aki szerkesztő volt a Magvetőben, tudtam meg utólag. Csontos átadta a verseskötetemet Gregussnak, hogy vigye be a Magvetőbe. A Greguss megmutatta Keszthelyinek. Neki tetszett, de Parancs János nagyon lehúzta, elutasította. Ilyenkor ki szoktak jelölni egy harmadik lektort, aki kiadásra javasolta a kéziratot, így sikerült elfogadtatni. Ezután jöttem fel Pestre, akkor ismertem meg Keszthelyi Rezsőt. A Magvetőnél is elég hosszú volt az átfutási idő. Mit ad isten, az újvidékiek megtudták, hogy a Magvető kiadói terveiben szerepelek, és megharagudtak rám, amiért megkerültem őket. Idő közben meghalt a Magvető igazgatója, a Kardos, jött az igazgatóváltás, és valahogy elintézték, hogy a könyvem közös kiadás legyen. A borítón láttam meg, hogy Fórum és Magvető, a szerkesztő Bordás Győző és Keszthelyi Rezső. Pedig csupán egyetlen szerkesztőm volt, mégpedig Keszthelyi Rezső! És a Magvető fogadta el a kéziratot, ő fizetett ki. A könyv '88-ban jelent meg, akkor még Újvidéken éltem, és amikor megláttam ezt az átverést, akkor tudtam, hogy nekem itt semmi keresnivalóm nincs. Láttam a román performance-forradalmat, szörnyű volt, és nálunk is bekövetkezett. Mindenki politizált vagy lapult. Alakultak magyar pártok, de ők is átvették a gyűlölködést. Azt mondtam, legalább a fiamhoz legyek közelebb. Nem tudtam, hogy itt Magyarországon mit kezdek az életemmel, csak el akartam menekülni abból a gyűlöletből. Átjöttem a határon eleinte egy kis cókmókkal, később mindent áthoztam. És az a hangulat... Itt gyerekek sétálnak a szüleikkel, fagylaltot esznek, léggömb van, meg ilyesmi, nálunk pedig a kioszkok, pavilonok, amik a 70-es években sztárokkal meg meztelen nőkkel voltak tele, most véres arcokat, csonkított embereket meg hullákat mutogatnak. Már '92-ben a határon túl egy más világ volt, mint amikor Alice átlép egy másik világba. Ott a gyűlölködés, a hírekből csak az jön, hogy vagy többezer embert lemészároltak Vukováron, Magyarországon meg mintha más bolygóra kerültem volna. Egy jó évig még költözködtem, utólag még eljátszottam pár szerepet a színházban, és az kihozott belőlem új performance-okat.

JL: Az, hogy átjöttél Magyarországra, a művészi pálya szempontjából mennyire volt meghatározó? Annak az áramlatnak, ami a 60-as, 70-es, 80-as években ilyen erővel jelent meg, látszik, hogy a recepciója visszavonult, a szubkulturális robbanékonysága mérséklődött az ismert kulturális összetevők miatt. Ezt a kettőt hogy' éled meg?

Magyarországi látszószögből valóban így van, másrészt viszont kitágultak a perspektíváim. Újra jelen lehettem, hiszen magyar útlevéllel újra ott folytathattam – nem kis megszakítással –, ahol abbahagytam. Nyilván nem magyar nyelven, hanem performance-okkal, hangköltészettel, kiállításokkal. Ilyen értelemben kitágult a világ újra, és egyre jobban figyeltek rám. Ez most teljesedett ki a leginkább, mert vasfüggöny mögött élt Magyarország, Jugoszláviára meg valamelyest figyeltek, de talán felületes volt a viszony velük. A 2000-es évek elején kezdtek a külföldi művészettörténészek Közép-Kelet-Európára figyelni, hogy mi volt itt a 60-as, 70-es években. Akkor fedezték fel újra a performance-művészetet, az avantgarde-ot. Addig ez a műfaj szobákban, fű alatt létezett, azóta bekerültünk a nemzetközi véráramba, és a művészettörténészek figyelmének fókuszába kerültek ezek a művészek. Egyre vastagabb kötetekben vagyunk benne, nemcsak én, mások is, monográfiák jelennek meg rólunk. Kisebb az érdeklődés? Talán azért, mert elég nagy a választék, a szabadság. Akárhogy nézzük, ez egy rétegművészet, mint ahogy az irodalom, főleg a költészet soha nem volt a tömegkultúra része. Viszont a külföld érdeklődése igenis megnőtt.

NG: Arról tudsz valamit, hogy Yoko Ono hogy figyelt fel a te munkásságodra?

Ez titokzatos, nem tudom, konkrétan hogyan, de megsúgták a szürke eminenciák körülötte. Van egy egész csapata, aki segíti őt. Nyilvánvaló, hogy az én dokumentációmban is szerepel a neve, voltunk ugyanazokon a helyeken, csak nem találkoztunk. Külföldön nagyon figyelnek ránk, neki is volt köze Magyarországhoz a magánélete miatt. Konfliktusövezetből választotta ki azokat a közéleti embereket és alkotókat, akik a tevékenységükkel kiálltak alapvető emberi értékek mellett, felhívták a világ figyelmét a térségbeli helyzetre. A MoMA kurátora, tanácsadója mondta, hogy odafigyeltünk mi magára. Itt volt a lakásomban!

NG: Tényleg?

Persze, állandóan jönnek-mennek a kurátorok, 2007 óta megállás nélkül jönnek múzeumokból. Akkor a MoMA-ból jöttek kilencen, és felismertem azt az urat, akit Yoko Ono társaságában Reykjavíkban láttam. Akkor tudtam meg, hogy ő szokott tanácsokat adni, javaslatokat tesz, kikérik a véleményét.

NG: Jelen vagy nagy nemzetközi fesztiválokon, kiállításokon, múzeumokban...

Igen. A MACBA, a barcelonai modern művészetek múzeuma is vásárolt tőlem, a bécsi Kontakt Gruppe gyűjtemény, a łódzi múzeum, a budapesti Ludwig Múzeum, a Tate galéria, a Nemzeti Galériában is van művem, többfelé... Az acb Galéria képvisel, Pados Gábor, nem mindig tudom, hova viszik kiállításra a dolgokat.

FR: Univerzálisan az egész beszélgetésünket átfogja, bár nem érintettük markánsan, de Yoko Ono kapcsán azt gondolom, a politikai fontos kerete lehetne az életünknek, ha csak olyan hívószavakra gondolunk, mint a vajdasági transznacionalizmus, a gender-olvasat, az avantgarde vagy a neoavantgarde, ami a politikai megközelítésektől egyáltalán nem mentes irányzat. Nagyon kíváncsi lennék, hogy a konkrét, napi politikához való viszonyod milyen. Ott voltam 2015-ben Göteborgban a kerítés-performance-on, szokatlan éles pillanat volt. Hallottam interpretációkat, melyek szerint a Tranzit Zoon cím nem a zónára, hanem a személyre utal, ezáltal új keretet ad a politikai megközelítésnek. Hogyan alakult az életmű és a politika viszonya?

Kiragadva az említett példát, a Tranzit Zoon... cím visszautal egy kötetem, az Erogen Zoon szerb nyelvű kötet címére. Ott is erogén zónára gondoltak, de nem az! Pont az egyén a társadalomban... Lehet utalás a napi politikára, de inkább arra az életszakaszra utalok, amelyben élek. Ha tíz évig élek gyűlölködő politikai hangulatban, az nyilván hat rám. Nem egy párt vagy egy másik párt hat, hanem a represszió, akár nőként, akár magyarként... Szerencsére nem ért inzultus, nem bántottak magyarként Jugoszláviában, de egy macsó társadalmat találunk ott is meg itt is. Amiért eljöttem Jugoszláviából, a gyűlölködésből, az itt is utolért. Ez lehet, napi politika, de most már évtizedek óta tart, tehát nem létezik, hogy nem hat rám valami módon. Direktben is reagálhatok, ez a Tranzit Zoon, egy átmeneti lét, a senki földje, ezt ábrázoltam a kerítéssel. Nem azt mutattam meg, hogy a kerítésen kívülre kerültem, hanem hogy a senki földjén vagyok abban a performance-ban is, hiszen én csak nézek ide is meg oda is. Ha el akarok menni, akkor miért vagyok még ott? Azért, mert a senki földjén vagyok, és nem mehetek tovább. Ez a senki földje az alkotásra és az emberre is igaz. Én már nem mehetek tovább. Hova menjek? A fiatalok esetleg még elmehetnek, lehet remény, de nekem a gyökereim itt vannak, nem akarom őket elszakítani. Gyökereket lehet növeszteni erre-arra, elég távolra, én növesztem is időnként, elmegyek a szigetre például, amiről az elején is beszéltem. Jó távolra növesztettem a gyökereimet, de csak azért, hogy egy kis vizet, életerőt, öntisztulást kapjak, hogy ebből a pillanatnyi zavarodottságból, ami itt ér a nagyvárosban vagy a politikában, kissé kitisztuljon a szemem. Ezért kell a magány, az elszigeteltség, vagy az álom, ami kémiailag megtisztítja az embert. Mióta távol vagyok Újvidéktől, azóta írom az Újvidékhez kötődő emlékeimet, érzéseimet, a regényem is tele van Újvidékkel, mert versben nem tudtam igazán megírni. Arról sem beszéltünk, hogy az egy kvázi regényes önéletrajz. A dokumentumok ott sorakoznak, igenis, igaz, de ott van a fikció is, hogy így is lehetett volna átélni. Főleg a másodikban, a folytatásban, amit szintén óriási megszakításokkal írok. De ugyanez van a performance-okkal. Az Alice performance is ilyen volt a 80-as években. A legutóbbi változatának az a címe, hogy Alice Kódországban. Ugyanígy vagyok a Tesla-motívummal, az is változik. Ez jellemző rám, hogy ha egy lehetőségem eldugul, akkor más műfajban bukkanok elő újra. Volt a Nagytakarítás című performance, ahol nincs érthető szöveg, csak mozdulatok és hangok vannak. Az ember többször is eljut oda, hogy takarítani kéne, a valóságban és az életében is. Ezeket a mozdulatokat mindenki érti. Ilyeneket csinálok most, nagytakarítok az életben. Minden megjelent könyv, megvalósított performance egy nagytakarítás eredménye.

JL: Ez egyszerre jelenti a kidobást és a megtisztított felületeket? Mert a lomtalanítás szót is szoktad használni.

Igen.

JL: A lomtalanításban szükségszerűen benne van a kidobás is, ugye?

Igen, a kidobás fájdalmas érzelmi abortusz. Kötődöm egy tárgyhoz, egy élményhez, de már meg kell szabadulni tőle, mert nagyon fáj. Nem úgy, hogy kidobom a tárgyat, hanem átminősítem. Távolabbra kell tenni. Ilyen nekem Újvidék. Nem akarom kidobni, csak újraértelmezni, és akkor már nem fáj annyira. Ilyen értelemben a lomtalanítás is, a nagytakarítás is fontos motívum.

JL: De akkor mégis a tisztítás értelmében használod.

Kellenek ezek a fájdalmas szakítások. Felgyülemlik valami, túl sok lesz belőle, és vagy van ereje az embernek félretenni, vagy nincs. A tudat alatt persze ott marad.

JL: Akkor inkább eltávolításról beszélsz.

Átlényegítés. Az ember magánéletében vannak halottak, válások. Persze, hogy nem lehet lomtalanítani, ezek visszatérő motívumok az életben. Kell, hogy beleférjenek az új élmények. Olyan fájdalmas például megválni könyvektől, de muszáj, mert nem férnek el, nem akarom őket magammal cipelni. Sőt ha ránézek, eszembe jut, mikor fogom ezt elolvasni. Ismeritek ezt az érzést, nem? Ránézek, meg kell venni, de rögtön ott a lelkiismeret-furdalás, hogy mikor fogom elolvasni. Más könyvet viszont nem dobnék ki, mert visszatérek hozzá, jó, hogy ott van. A virágot is ki kell dobni egy idő után. Ezt a gyönyörű csokrot például az acb Galériától kaptam, születésnapomra. És egy tortát. Ilyet nem kaptam azelőtt. Hogy engem ennyire ünnepeljenek! Bizonyára annak köszönhetem, hogy ilyen öreg vagyok, hogy megértem a hetvenötödik évet, amit én is nagyon csodálok.

JL: Na jó, azért nem a kerület köszöntött!

Az önkormányzattól éppen most kaptam egy felszólítást, hogy kilakoltatnak a lakásból, mert etetem a macskákat.

JL: Tényleg? Ezt ők honnan tudják?

Mert feljelentettek a szomszédok.

Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Fehér Renátó

„Sok év után újra szárnyalok”

Ladik Katalin. Nehéz ez a név. Életigenlően nehéz. Költő, performer, színésznő. A hangköltészet kiemelkedő művésze. Az idén hetvenöt éves, és a szemeiben annyi fiatalság, tűz és életerő van, mint még talán soha.

A világhírű, vajdasági származású művésznő jelenleg Budapesten él, de szinte folyton úton van. Nem győz eleget tenni a meghívásoknak, és mintha az alkotói énje nem ismerne fáradságot, rendkívül mély és fantáziadús versek, performance-ok születnek és születnek…

* Tavaly megkapta Yoko Onótól a békedíjat. Mennyire érte ez meglepetésként, és örül-e neki? Ladik Katalinnak számítanak-e az elismerések?

— Ez a díj óriási meglepetés volt számomra. Igaz, hogy a ’70-es évektől kezdve több jelentős, nemzetközi kiállításon együtt szerepeltek a műveink, de személyesen nem találkoztunk egészen a díjátadóig, Reykjavíkben. Örültem az elismerésnek, illetve a személyes találkozásnak Yoko Onóval meg a másik három díjazott, világhírű művésszel, Olafur Eliassonnal, Anish Kapoorral és Ai Weiweivel. Ez a békedíj jelképes volt, mert a vele járó pénzösszeget azonnal tovább adományoztam annak az alapítványnak, amely a családon belüli erőszak áldozatairól gondoskodik. Egyébként ez az adományozási gesztus kötelező volt a díjazottak számára. A díj meglehetősen nagy nemzetközi hírnevet hozott számomra. A legkisebb elismerés is sokat számított volna fiatalkoromban, de sajnos nem volt részem benne. Időskoromban kezdtem díjakat kapni… Ezek részben igazolják és értékelik az eddigi tevékenységemet, életművemet.

* Novemberben ön volt a Litera irodalmi portál szerzője. Milyen érzés volt, hogy egy hónapon át önről olvashatnak az olvasók?

— Nagyon megterhelő volt készülni és írni, inkább erről tudnék vallani. Roppant felelősséggel jár kiemelni bizonyos alkotókat, és a figyelem középpontjába javasolni őket. Reméltem, hogy az írásom, az ajánlásom sokat fejez ki az ő számukra, és ösztönzőleg hat környezetükre, hogy nagyobb figyelemmel kísérjék alkotói tevékenységüket.

* Egyszer azt nyilatkozta, hogy elszigetelten érezte magát a vajdasági magyar közegben, és hogy Budapesten is szigetlakóként van jelen. Ez mit fejez ki? Hogyan érzi magát Budapesten?

— Budapesten bizonyos idő után folytatni tudtam mindazt, ami Vajdaságban lehetetlenné vált: az írást, a publikálást, a vizuális és hangköltészetet, a performance-ot, a kiállításokon való részvételt, a színészi munkát, a külföldi szerepléseket. Mondhatom, sok év után, újra „szárnyalok”.

* Milyen gyakran utazik Hvarra? Van ennek terápiás jellege is? 

— Legszívesebben kora tavasszal utazom, amikor nincsenek turisták, és írhatok. Évente két-három alkalommal megyek el Hvarra, nem túl hosszú időre. Ezeknek a kirándulásoknak természetesen terápiás jellegük is van. Gondolom, ez az írásaimból is kiérződik.

* Rengeteg helyre kap meghívást. Ezek Ladik Katalin költészetének vagy inkább a performance-ainak szólnak?

— Egyszer költőként, máskor performerként hívnak.

* Az idén töltötte be a hetvenötödik életévét. Gratulálunk ehhez! Fontosak-e a számok és az évszámok az ön életében? 

— Az évszámok fontosak. Igyekszem, de mégsem sikerül mindig jól gazdálkodni az életidőmmel. Sok időt, éveket elpazaroltam emberekre, iskolára, munkahelyekre.

* Fiatalabb korában voltak fenntartások a performance-okkal szemben. Jelenleg pozitívabb a helyzet?

— Igen, a szűkebb környezetemben voltak fenntartások. Lehet, hogy még mindig vannak, nem tudom.

* Készülőben van a Vadhús címet viselő regényes élettörténete. Úgy érzi, még nem írt ki magából mindent?

— Mihelyt befejeztem az Élhetek az arcodon? című regényes élettörténetemet, úgy éreztem, valójában nem értem a végére. Ez a folytatás, a Vadhús című is sajnos nagy megszakítással íródik, akárcsak elődje.

* Azt nyilatkozta a Literának, hogy gyerekkorában nem tudta megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól. Ez ma is így van?

— Egy kis túlzás volt ebben a kijelentésben, de azt vallom, még mind mindig így van, amikor írok.

* Van-e olyan művészetbeli vágya Ladik Katalinnak, amely még nem teljesült?

— Vannak vágyaim, mindig újak és újabbak. Lehet, hogy ez az élet igenlése. A halál gondolata viszont fiatalkorom óta ösztönzőleg hat, hogy jobban értékeljem az életet.

Ladik Katalin

MAGISTER LUDI

Az esti szürkület hasadék két világ között.
A hullámzó szakadékban megáll, torkába nyúl,
A villanykapcsolót tövestől kiszakítja.

TÚL AZ ÖLTÖZKÖDŐ HEGY GERINCÉN

már rég nem lélegeztek.
Átlátszó kábelekkel tüdejükben
a fény fájdalom nélkül hatolt át
a kocsonyás testen a csontokig.
Ott, a málnavörös Oah tónál!
Az élő, színjátszó gyűrűk
rengetegében a hajó gyorsan közeledett
az egyik örvénylő fénygyűrűhöz.
Átlátszó gömbökbe zárkóztak,
s kedveseikkel a fénylő kútba zuhantak.

BALKON

az olló beleszagol szoknyámba
fehér éjszakába
tíz gyűszűm mind az égre szállt
jaj a házunk fehér kendőben szaladgál
engem keres de nem talál

NYÁR

Nedves tyúkom
fel-feldobja magát
csőrében szivárvány

AZ ÖREGASSZONY MEG A SZÉKEK

érzem én a levegőben lógnak a székek
eljön hozzám a nagy kaktusz
megérzem ha vihar készülődik
mert a kapanyél jaj a kapanyél szorít
szorítom a vánkost hajnalonként
kaktusz feje az ablakban
ne rémíts fogatlan fekete ablak
mert azok a székek jaj fölöttem
mindjárt leszakadnak

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk

Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről

Ladik Katalin költő, performer, színésznő, versei mellett hangkölteményeket és vizuális verseket is alkot, előadóművész, kísérleti zeneművek és hangjátékok alkotója és vokális előadója, képzőművész.

PRAE.HU: Mondhatom, hogy Ladik Katalin kétszer lett világhírű, és mint ilyen, egyedülálló a világon a külföldön sikeres magyar művészek között?

Hogy érted ezt?

PRAE.HU: Egyszer az akkori Jugoszlávia vajdasági művészeként a ’70-es években jutottál el a világismertségig, majd még egyszer a magyarországi karriered csúcsán, most, a Lennon-Ono díjjal…

Én ezt nem így éltem meg, akkor sem, most sem. Egy alkotói folyamatot csináltam végig, függetlenül attól, hogy közben volt-e vándorlás, világjárás. Volt a világhelyzet, volt a hatása Jugoszláviában, és volt az alkotói helyzet. Nálam ezek a kölcsönhatások érvényesültek, és fogalmam sincs, hogy ez siker-e vagy sem. Nem a siker szóban gondolkoztam, hanem abban, hogy azt a kifejezésmódot, azt a formanyelvet, amit én műveltem akár írásban, akár képzőművészetben vagy hangköltészetben, azt az alkotói tartalmat hogyan sikerült megformálnom abban a környezetben, ahol hatottak rám a társadalmi körülmények, melyekre bennem és a munkáimban megnyilvánult a reakció. Ahogy rám hatott, azt magamon átszűrve megmutattam. De akkor ezzel egyáltalán nem fogadtak el. A ’60-as, ’70-es években én csak negatív kritikát kaptam, semmiképp nem volt az sikertörténet. Ma a kritikusok, művészettörténészek utólag, 30–50 év távolából sikeresnek mondják akkori tevékenységemet – most jutott el bizonyos közegbe, hogy az érték volt.. Itt elsősorban a költészetről beszélek, hiszen a performansz és a többi műfaj épp azért teljesedett ki nálam, mert annyi negatív kritikát kaptam a költészetemre. Úgy éreztem, a nyelvi határon túl is kell próbálkoznom, mert összeroppanok a költészetemet érő bírálatok terhe alatt.

PRAE.HU: Van egy műfajod a nyelvbe zárva, és több másik, ami nincs bezárva. A külföld ezt elismerte, Ferlinghetti és a korszak többi kulcsfigurája boldogan fogadott.

Képzeld el a helyzetemet: a ’70-es, ’80-as években Magyarországon az egyetemen elrettentő példaként tanítottak, hogy így nem szabad írni, ez nem művészet, magyar nyelvterületen az volt az ítélet, hogy szégyent hozok a magyar irodalomra. Ugyanakkor párhuzamosan Jugoszláviában, a szerbhorvát nyelvterületen értékelték és becsülték a szerbre lefordított költészetemet. Számomra a „világsikert” – bár a siker szót változatlanul nem használnám –, az ismertséget a vizuális és hangköltészet, illetve a performansz hozta. Azok a műfajok, noha azokban is használom a magyar nyelvet, nincsenek igazán a nyelvhez kötve. Ezek hoztak össze Ferlinghettivel és a többi jelentős költővel. Tehát egyszerre éltem át a rettenetes fejbeverést a magyar kultúrában és az elismerést a világban.

PRAE.HU: Tudj róla, hogy akkoriban az egyetemisták között úgy is neveztek: Ady Katalin – a költőnő, aki mer annyira pimasz lenni, hogy az egyetemen is kárhoztatják…

Ez csak megerősíti az előbbieket, hogy a hivatalos kánon miatt nem publikáltak. Szerencsére – hogy ne omoljak össze lelkileg – már a ’60-as évek végén volt annyi visszajelzés Magyarországról, hogy egy nagyon szűk réteghez eljutottak a verseim (ide csak a versek juthattak el, a hangköltészet nem, a folyóiratokba, kötetekbe az nem fért bele). Akiknek tetszett, mélyrétegek voltak: underground, peremművészek, az akkori avantgárd, a három T korában nemhogy tűrt, sokkal inkább tiltott rétegek. Ez a visszajelzés sokat jelentett nekem, eszerint eljutottak a verseim azokhoz, akik értékelték az őszinteségemet. Nem mondok bátorságot: őszinteség. Az őszinteség nagyon egyszerű dolog.

PRAE.HU: Új volt a látásmódod is, és a személyesség teljes hiánya, mármint a XX. századi addigi értelemben vett személyesség.

A személyességet rávetítettem a tárgyakra, a természeti lényekre, időjárásra, magára a természetre, de leginkább a tárgyakra. Nálam a tárgyaknak jellemük van, életük, személyiségük. Ilyen értelemben felismerhető volt a személyem, bár nem úgy voltam alanyi költő, mint addig volt szokás, igaz, írtam úgy is, mintha alanyi költő volnék.

PRAE.HU: Mely mozzanatokban mutathatsz rá életed nagy fordulópontjaira?

Volt egy szinte láthatatlan, de nagyon jelentős fordulópont: Húszévesen döntenem kellett, hogy a végzettségemnek megfelelően gazdasági hivatalnok maradok, és továbbra is csak hobbiművész leszek, vagy otthagyom a biztonságot nyújtó polgári foglalkozást, és átvedlek kiskeresetű művésszé. Tizennyolc éves koromtól állandó munkaviszonyban dolgoztam, mindig kellett az anyagi biztonság, kötelezettségeim voltak, gyermekem lett, családom. Nem élhettem bohém művészként, nem is vállaltam azt a létformát. Úgy éreztem, akként elpazarolnám az életem, nekem kellett bizonyos rend, amiben élek. Tudtam, hogy kell a fegyelem, ha valóban alkotóművész akarok lenni, azt a kevés életenergiát okosan kell beosztani. Művészetből ugye megélni nem lehet, a számlákat muszáj fizetni, ahhoz pedig állandó munkaviszony kell, hogy a másik szabadságomat megvásároljam a fizető munkahellyel. Mindig volt kettő-három munkahelyem.

PRAE.HU: Miben állt akkor a fordulat?

Abban, hogy húszévesen eldöntöttem, olyan foglalkozást választok, ami közelebb áll az alkotáshoz. Ez lett a színészet. De hogy az milyen ellentétben áll az írással, a szabadsággal! Még rosszabb, mint egy hivatalnoki állás, szellemileg és módszerében is ellentéte az írásnak. Egy színésznek le kell mondania az egyéniségéről, nem lehet írni, ha színész vagy, mindent ki kell oltanod magadból. Míg hivatalnok vagy, az agyad még járhat másképp, meg az egyéniségedről sem kell lemondani, de színészként igen.

PRAE.HU: A színház mellett tehát nem tudott másképp járni az agyad?

Egyszerűen skizofrén helyzetben éltem egész életemben, ami ilyen értelemben tanulságos is volt, csak színészként épp nem tudtam írni. Amikor hivatalnok voltam, még tudtam írni, viszont azt meg nem akartam tovább csinálni.

PRAE.HU: Nekem ez nem egyértelmű. Hisz ha hivatalnok vagy, előbb-utóbb sivatagagyad lesz, nem fogsz tudni írni, ez nyilvánvaló – de ha színésznő vagy, miért nem?

Nono, hát Kafka?

PRAE.HU: Tényleg. Nos, jó, a színész nem ír, de belelát más mélységekbe, melyek aztán, ha ír, később megnyilvánulnak az írásaiban.

Emellett a színészet a jellemek megjelenítésének is jót tesz: az írásban is úgymond szerepeket játszottam, és különböző helyzetekből írtam a verseket.

PRAE.HU: Addigra rengeteg hangot tudtál már belülről.

Igen, akár férfihangon írtam, akár egy angyal vagy egy állat szemszögéből tudtam írni. Szerb nyelven Erogen Zoon címen jelent meg kötetem, magyarul pedig kijött a Fűketrec, ezekben kimondottan bestiáriumszerű dolgot írtam meg. A szerepjátszás közel állt hozzám, még ha egy időben nem is lehetett a kettőt, színészetet és írást művelni.

PRAE.HU: Szétvető, de kettős beavatás.

Amiket a performanszban össze tudok fogni. Ez a sajátos megnyilvánulás lehet az egyesülése a műfajaimnak, az arcaimnak, személyiségeimnek. A performanszban összevonom önmagam lényeit, abban benne van az állatember, a nőstényférfi, a hímnő – ezért kell nekem a performansz. Hagyományos színházban ezt nem tudtam volna megvalósítani.

PRAE.HU: A színházban eszerint nemcsak a pénzt kerested, továbbvitted az igazi hasznát.

És azt is tudtam hasznosítani, ami a színpadi élet, a színművészet lényege: a hatást. Hatni és megérezni a pillanatnyi hatást. Ha ezt a színházból hoztam a performanszba, örülök neki, hogy ennyi hasznom lett belőle.

PRAE.HU: Ahogy azt is onnan hozhatod, hogy meztelennek lenni nem lemeztelenedés.

Ez volt tehát az első lökés, eldöntöttem, hogy a színészi foglalkozás mellett tudnék alkotóként kibontakozni. Ez volt az első komoly döntésem, a ’60-as évek elején. A második lépés érdekes módon nem tőlem függött, 1976-ban megjelent tisztán hangköltészeti lemezem, a Phonopoetica.

PRAE.HU: Kérlek, térjünk még vissza a színészetre, milyen hatása volt a magánéletedre?

Van az az elvárás a színésznőtől, hogy megalázható legyen, hogy összetörhessék a jellemét, megsemmisíthessék a személyiségét. Akkor divat volt ez a rendezői elv: megtörni a színészt. Ez persze ma is van. Az egyéniség, aki voltam, belement ebbe a játékba, ebbe a piaci vásárba, hogy odaadom az egyéniségemet a szerepért. Hagyom magam összetörni, megalázni, hogy végül is létrejöjjön a produkció, megszülessen a szerep. Nemcsak én, minden színész végigmegy ezen. És utána szedjem össze magam, tudjam, hogy mégsem vagyok senki, mégis van egyéniségem. Ez a megalázottság az egyik dolog. A másik, hogy mi úgymond nyilvános nők vagyunk. Nekem ezt kimondta egy híres, országos elismertségű színésznő, Marija Crnobori Jugoszláviában: mi „javna žena” vagyunk – ez pontosan azt jelenti, „nyilvános nő”. Valójában azt, hogy bárki odanyúlhat hozzá, elérhető, közszemlére tett nő.

PRAE.HU: Igen, mint régebben mondták, a színházban ragyogó dívát csak egy sarok választja el a prostituálttól…

Én pedig nemcsak a foglalkozásom miatt lettem megalázva, színésznőként, hanem azért is, mert elvált nő voltam már akkor, sőt, elvált nő gyerekkel. Ez már eleve megalázó helyzet, ha még eltartott nő lennék, akkor legalább kurva lennék, ami egy fix státusz, de micsoda dolog az, hogy egy nő eltartja magát meg a gyerekét, és önálló akar lenni? Az ilyen nő aztán tényleg sebezhető. És az voltam, sebezhető. De hát ez is egy tapasztalat. 

PRAE.HU: A költészetben nem kell lemenni kutyába, abban szerinted nincs benne a közvetlen személyiség-megszüntetés?

Lehet, sőt, másfajta véglet van a költészetben, legalábbis az én esetemben. Úgy érzem, a versekben én önkéntesen tárulkozom ki és válok sebezhetővé, míg a színházban kényszerítenek erre. Ott – persze elvállaltan, előzetes beleegyezésemmel – külső kényszerűségből vesztem el magam, míg a költészetben senki nem kényszerít rá, hogy őszinte legyek, hogy kinyissam a blúzom azzal, hogy „ide lőjetek”. Itt önmagamtól tárok fel olyan sebezhető pontokat, amelyeket színésznőként talán el is tudtam rejteni a szerepekben.

PRAE.HU: Értem, ennek tehát az önkéntesség a lényege. Eszerint van láncolat a színház,a performansz és a költészet között?

Érdekes módon a performanszban mindkét tapasztalatot ötvözöm, ebben gyakran használok jelmezt, álarcot, eszközt, kelléket, ami kis védelmet ad. Ez a színházi tapasztalatból jön: a színész mindig keres valamit, cigarettát, széket, zsebkendőt, valami fogódzót. A performanszaimban pedig nem csupán ilyen értelemben biztos pontok ezek, hanem társak is egyúttal, partnerek. És szimbólumok, hiszen magam választom a jelmezt, én készítem a kelléket, tehát olyan dialógusom van azzal a kellékkel-jelmezzel-díszlettel, amit magam találok ki, hogy egyúttal kifejezze a költői mondanivalómat is. A segítségükkel alakítom a szerepemet is, mikor dialógust folytatok velük, önmagammal beszélgetek, ha egy esernyőhöz beszélek, miközben használom azt az esernyőt. Ilyenkor színész is és költő is vagyok. Életre keltem az esernyőt vagy azt a nylon-fóliát, széket. Csak a performanszban tudom egyesíteni a költői mondanivalót a színjátékkal, a költőt és a színésznőt. Az is színházi örökség, hogy ebben a színek, a fény nagyon fontosak.

PRAE.HU: Térjünk vissza a korábban említett újabb fordulópontoz, a fónikus előadáshoz. Nyilvánvaló a rokonság költészet és fónikus performansz között. A színház és líra viszonyában lehet, hogy a fónikus performansz a tökéletes mixtúra?

Még hadd hangsúlyozzam, hogy nemcsak a tárgyak, a színek is fontos szerepet játszanak a verseimben is. És persze, a hang. Hogyan lehet a versben kifejezni a hangot meg a ritmust? Nyilván tördeléssel, verslábakkal.

PRAE.HU: Igen, amikkel tulajdonképpen hangzást eszkábálunk.

Próbáljuk hangjelekkel is, például a magánhangzókkal, legyen a példa Rimbaud-nak a Magánhangzók szonettje. Nemsokára utána ott voltak a dadaisták és a futuristák, és megcsinálták azt, amiről én csak később tudtam meg, hogy lehet csinálni. Onnantól kezdve bennem is motoszkált, már akkor, amikor még csak olvasnivaló lineáris verseket írtam, hogy a hangot, például azt, hogy „jaaj”, valahogy beletegyem. A tördelésben lehet érzékeltetni a ritmust, például rövid sorokkal. Az ember költőként azért meg tudja oldani az írott verseknél is, hogy valamiféle hangzást, hangvételt, szaggatottságot jelezzen. A csöndet például már tudjuk jelezni. Még mielőtt magam belekezdtem volna, de szinte egy időben, azzal jöttem rá, a XX. századi izmusoknál – itt elsősorban a dadaista, futurista versekre gondolok –, hogy azoknak az előadása is a népi rítusok, bölcsődalok, siratók hangzására alapoz. Rájöttem, mintegy megvilágosodva, hogy én ezt a kettőt egyesíthetem, ötvözhetem, hiszen a rítusok máig léteznek a kultúránkban, a magyarban is, a szlávban is.

PRAE.HU: Mintha erre koronként rájönnénk, például a beat költészetben ott az afrikai ősi rigmus. A művészetben, ahol a világ egy nyelvet beszél, mindig előjön ez a legősibb réteg. De mitől ismerős ez annak, aki a világ másik végén él? Lehet, hogy ez közös kulcs.

Szerintem itt az archetípusokról van szó, ezek valószínűleg közös gyökerűek, tehát az énekszerűen hangzó szöveg, a mormolás, a mantra alighanem a világ minden táján jelen van. Akkor ezt gondoltam, de még nem volt internet, hogy megtudjam, a világ másik táján mi zajlik. Hanem amikor bekerültem a világ körforgásába, rájöttem, hogy az, amit én gondoltam, hogy a gyökerekből, a népi kultúrából kell meríteni, az a világon mindenütt jelen van. Én a balkán multikulturális közeget ismertem, ebből származom. Ebben benne van a magyar is.

PRAE.HU: A Balkánon még mindig föllelhetők Homérosz ük-ükunokái, a rapszódoszok kései utódjai.

Ott éltem, aránylag jól ismerem a szláv szóbeli költészeti hagyományokat.

PRAE.HU: Meddig éltél ott?

Ötvenéves koromig. Eszembe se jutott, hogy máshova menjek, máshol éljek, Amerikában sem. Nem, én ott akartam élni a gyökereimhez közel, ahonnan merítettem. Úgy éreztem, ami be is bizonyosodott, hogy csak akkor vagyok autentikus és érdekes a világ számára, ha azt mutatom fel, amit idáig is: a sajátomat, amiről azt gondolom, hogy az vagyok én. Miért akarjak én beatnik költő lenni, mikor nem abban a közegben élek, nem a fogyasztói társadalom ellen tiltakozom. Elmentem Amerikába, mert hívtak, de az nem az én világom. Tudtam, nekem közel kell maradni a magyar és a balkáni nyelvek hangjához, amelyeket állandóan hallgattam, hogy ennek a zeneisége, ez a kultúra ihlessen. Itt annyi tehetség, annyi energia, annyi eredetiség van.

PRAE.HU: Jönnek onnan is ide, ezt a mélységet keresni.

Itt visszatérek életem második nagy fordulópontjához: amikor megjelent a hangköltészeti lemezem ’76-ban. ’77-ben kikerült Európába, Nyugatra, rögtön kaptam meghívásokat. Először Amszterdamba egy nemzetközi hang- és vizuális költészeti fesztiválra.

PRAE.HU: És akkor kiderült, hogy ezek a műfajok léteznek.

Igen, és tényleg a legjelentősebbek között léptem fel attól kezdve. ’77-ben harmincöt éves voltam. A legnagyobb klasszikusok közé kerültem, sokan közülük már nincsenek az élők sorában. Érdekes módon rám éreztek, felemeltek maguk közé, mint egy csodabogarat. Mert ők már technikával dolgoztak, elektronikus stúdiókban, én meg csak odaálltam a saját hangommal, egy szál mikrofonnal. Vittem a kis tablofont, Király Ernő kütyüjét, a maga csinálta hangszert, mert az hordozható volt, és úgy szólt, mint egy szintetizátor. Nagyon jó, hogy ezt a majdnem népi, vagyis tényleg nagyon egyszerű szerkezetű hangszert vittem, ezt a szinte játékhangszert, és nem a citrafont, ami preparált citerákból áll. A tablofon rendkívül érdekesen hangzott, és hozzá az, amit a hangommal műveltem – nekik ez csoda volt. Én meg nem is tudtam volna versenyezni a stúdió-hangfelvételekkel. Ezzel elkezdődött a nemzetközi meghívások sora, a ranglistán rögtön az elsők közé vettek be, vizuális és hangköltőként is.

PRAE.HU: Ekkor kerültél ki először a világba? A beatköltők neve miatt sokan korábbi időpontra teszik.

Igen, ekkor. 1977-ben.

PRAE.HU: Onnantól ez a vonal folyamatosnak mondható, akkor is, ha látszik, akkor is, ha nem?

Igen.

PRAE.HU: Magyarország nem hozta a híreket róla, talán ezért tűnik innen nézve két csúcsnak a pályád két láthatóbb nemzetközi elismerése.

’77-től állandóan, azaz gyakran jelen voltam külföldön, főleg kiállításokkal.

PRAE.HU: Magyarország erről legközelebb akkor értesült, mikor a Lennon-Ono -díj híre végre átütötte az ő falát is.

És van még egy harmadik „csúcs” is, a harmadik fontos momentum az életemben, egy élményszerű, döntő befolyás, amin én is meglepődtem. Összegezzük: az első döntés az enyém volt, a színészet. A második, a lemezem, szinte véletlen volt: meg kellett csinálni egy munkát, a hanglemezt, aminek nagyon nagy hatása lett a világban, és azóta is tart. És a harmadik, ami nem az én érdemem: megszületett az internet. Ez hatott úgy, hogy „újra felfedezzenek”. Felkerültek a munkáim a világhálóra, nem én tettem fel őket, hanem azok, akik értékeltek, mondjuk úgy, az olvasótáborom. Addig a könyveim kis, ötszázas példányszámban jelentek meg: inkább mítosz volt, hogy micsoda verseim vannak, hisz amíg meg nem jelentek az interneten, addig csak azok emlékezhettek rájuk, akik annak idején megvették a köteteimet.

PRAE.HU: Hiánycikk voltál, kifejezett irányú érdeklődés kellett hozzád, de mégis, mindig terjedtél valamilyen módon.

Igen, átgépelve, tudok róla. Aztán jött ez a rajtam kívülálló fordulat, hogy feltalálták az internetet, és bárki felrakhatta a szövegeimet, bárki olvashatta, letölthette az OSzK online bázisáról. Ez vezetett az újrafelfedezésemhez, a költészetem felfedezéséhez. Aztán megjelentek a performanszaim és más előadásaim videón a youtube-on.

PRAE.HU: Az Új Symposion is felkerült lapról lapra.

Igen, digitalizálták a folyóiratokat. Nem a díjaktól, hanem a nettől lettem olvasottabb. De a fordítás problémája mindmáig ugyanaz, a verseket más nyelvre fordítani, ez nagyon nehéz kérdés.

PRAE.HU: Valószínűleg a költőnek az lesz ebben az igazi útja, hogy megtalálja a maga költő fordítóját. A nemzetközi ismertségben van egy földrajzi szempont is: fontos-e, melyik országban él a művész?

Igen, nagyon fontos, meghatározó.

PRAE.HU: Jugoszlávia világútlevelet osztott. Számított a karrieredben, hogy nyitott határú országban éltél?

Nekem ehhez nem volt viszonyítási alapom. Olyan országba születtem, amilyenbe, fogalmam se volt, mi a helyzet Magyarországon vagy másutt. A ’60-as években felnyíló szemű fiatalként tudatosult bennem, hogy van, ahonnan nem nagyon lehet kijönni. Ilyen volt Magyarország is, de én nem tudtam elképzelni, milyen lehet az – míg először el nem utaztam külföldre huszonnégy évesen, a ’60-as évek közepén, Magyarországra, Budapestre. Családi látogatás volt. Szóval én se nagyon utaztam. De nem tudtam, milyen érzés bezárva lenni, nem is gondoltam rá. Én se mehettem, kötve voltam, a munka, a gyermekem – hiába voltak a lehetőségek, a magánéleti és anyagi dolgok miatt nem élhettem velük.

PRAE.HU: Eszerint nemcsak a határokat lehet lezárni az ember előtt, be lehet zárni a körülményekkel, kötelezettségeivel is. Ott volt a világútlevél, és nem lett a világismertség eszköze.

A ’60-as évek közepén voltam először Magyarországon, másodszor pedig ’68-ban. Akkor született a következő sorsszerű döntésem. Amikor meghívást kaptam – mert akkor már meghívást kaptam, nem családi látogatás volt –, hogy vegyek részt egy happeningen, a magánéletemben választási helyzet elé állítottak: vagy válással végződik a házasságom emiatt, hogy elutazom, és ezzel a művészlét mellett döntök egészen, vagy pedig maradok, és megőrzöm a családot.

PRAE.HU: Mondta ezt egy művész férj…

Igen. Választanom kellett, vagy-vagy. ’68-ról van szó, itt a lehetőség, hogy tényleg szabad művész legyek, vagy maradjak csak félig szabad művész. Ez tűzpróba volt. Már a második ilyen helyzet volt, ami elé férfi állított, hogy vagy ő, vagy a művészet – itt viszont már vagy a házasság, a család, vagy annak elvesztése volt a tét. Nagyon sérelmes volt, hogy a férjem megtilthatja nekem ezt az utazást, micsoda megalázás, miért nem pártolja inkább. Ez volt az a pillanat, mikor végleg döntenem kellett. Döntöttem – a művészet mellett. És akkor ismertem meg az akkori magyarországi undergroundot, tényleg a föld alatti művészetet és művészeket, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül a világban.

PRAE.HU: Ide kellett jönnöd, hogy találkozz személyesen azokkal, akik értékelnek.

Igen, és akkor tudtam meg, hogy másolják, gépelik, sokszorosítják a verseimet.

PRAE.HU: Fontos év ez a ’68. Bevonul Prágába a magyar hadsereg, de közben hála Istennek létezik az az underground, ami mást csinál. Ez a legjobb hír. Ez az egyik kulcs, a másik, hogy előjött a nő.

Kezdődött az emancipáció, a feminizmus, a női egyenjogúság, a szexuális forradalom…

PRAE.HU: Van itt egy nő, aki világhíres lehet, de a férje nem akarja elengedni a világba. Ez a szituáció nem fordulhat elő a férfival.

Képzeld, micsoda döntés volt az, szörnyű, micsoda következményei voltak.  Tehát ez is egy momentum volt.

PRAE.HU: Nóra szerepe…

Én vittem magammal a gyermekemet.

PRAE.HU: Úgy látszik, a nőknek a görög tragédia szintjén kell meghozniuk a döntéseiket az alkotóművészet pártján. Nem a világhír pártján, hanem a legszimplább, a láthatatlan művészeti tevékenységük pátján.

És nagy fájdalmam az, hogy a következő házasságomban szerettem volna még egy gyereket, de nem lehetett. Az első gyermekemet magam neveltem fel, tudtam, hogy ezt a terhet anyagilag sem, szervezésileg sem bírom megoldani, nincs kire hagyni a gyereket stb. És legnagyobb szomorúságomra a második férjem nem akart gyereket.

PRAE.HU: Pedig akkor és abban a házasságban már elismert művész voltál. Lám, világhírről beszélünk, és közben arról, hogy az egyik férfi nem enged ki a köréből, a másik meg azt mondja, most el vagy ismerve művészként, de gyereked tőlem nem lesz, legyen elég a művészet.

Én vállaltam volna, tudom, mi az, szülni, gyereket nevelni, de tudtam, hogy ahhoz apa is kell, tudtam, hogy most már egyedül nem menne. Kell legyen apja is a gyereknek. Nagyon nagy fájdalom volt ez a megtagadás a számomra.

PRAE.HU: Köszönöm, hogy ezt is elmondtad.

Ezt még nem mondtam el soha.

PRAE.HU: Maradt tehát a művészet: milyen hatást akarsz elérni a verssel, és, ami nálad nagy kérdés, milyet az előadás jellegű alkotásokkal? Ott igen közvetlenül jön át minden, a performansz nagyon direkt műfaj. Ott már nem az a kérdés, akarsz-e hatni, nyilván, hogy akarsz, hanem hogy mi az a hatás, amit el akarsz érni. Fölébresztés, döbbenet? Csak átélés?

A performanszban a kíváncsiság hajt, magam is kíváncsi vagyok, milyen hatást vált ki. Amit érzékelek, és amiről tudom, hogy jó visszajelzés: a döbbenet, a csend, a nagy figyelem. Tehát, ha ezt a hatást elérem, akkor tudom, hogy elértem valamit, de hogy egyénenként mit, azt én nem tudom, legfeljebb ha visszakérdezem.

PRAE.HU: Te a kérdőjelet teszed fel már az előadásoddal is, vajon mit csinálok, mutassátok, és a kérdőjelet kapod válaszul is. Tehát akkor vagy boldog, ha a kérdőjel megfogant bennük?

Így van. Én magamban teszem fel a kérdőjelet, a mondanivalót kisugárzom, elmondom vagy eljátszom, tehát megtörténik a performansz, és akkor megkapom a választ a kérdésemre, hogy hatottam-e. Hogy miképp, azt nem tudom, csak azt tudom, hogy hatottam, ha érzem a feszültséget, a döbbenetet, vagy egyszerűen csak a nagyon erős figyelmet és elmélyültséget. És utólag vagy megtudom, miképp hatottam, vagy nem. Úgy gondolom, olyan sok szimbólummal, jelrendszerrel dolgozom, hogy a hatás mikéntje attól függ, kihez mi jut el ebből. Azt tudom, hogy egy-egy szimbólumból körülbelül mit érthetnek meg, vagy érzületileg hogyan hathat rájuk, de pontosan nem tudom, hogy abból mit vesznek fel.

PRAE.HU: Legyünk konkrétak, itt van a göteborgi előadás.

A Transit Zoonra gondolsz?

PRAE.HU: Igen. A Transit Zoonban egy aktualitás (a menekültek elé felhúzott kerítések) erős, direkt, jellegzetes jelképrendszerével dolgoztál. Mit lát a néző, és mit akartál te, mit tettél le, csak a máról beszéltél? Ezt az egyet lefejtenéd héjról héjra? Mit jelentett a hang, és mit a kerítés látványa?

Van egy belső monológom, míg a performansz zajlik. Kezdődik a cím választásánál: Transit Zoon, nem zone, hanem zoon. Van egy drótkerítés, egy nyúl- vagy tyúkketrec, ami szimbolikus: nem véletlen, hogy állatkerítés. Távolról se akartam azt, amit ezek használnak, azt a szögesdrót-kerítést, hisz arról szól a performansz, hogy az ember, ha el van zárva, akár fizikai, akár szellemi vagy érzelmi korlátok közé – hisz mindeddig is a szabadságról és a tilalmakról beszéltünk –, akkor állattá lesz. Ezt jelzi a szimbólumrendszer. És a helyzet helyszíne, a senki földje. Emberként zárnak el, de a zártságtól, és mert a senki földjén vagyok elzárva, lassan elvesztem emberi méltóságomat, mivoltomat, önbecsülésemet, és állattá válok. Szegény állat! Mert a szegény állatot a maga helyzetében nem becsülöm le.

PRAE.HU: Állattá, sőt elzárt állattá válik.

Olyan értelemben állattá, hogy elállatiasodik, tudjuk, mit jelent ez, a senki földjén meg van fosztva emberi önazonosságától, nincs kötődése, mert elvették tőle, nem ő dobta el. Nekem ebben az aktualitásban ez a legszörnyűbb: emberek a senki földjén. Ez látszólag nem rólam szól, de mégis rólam szól, mert én is a senki földjén voltam, vagyok, mióta az országom kicsúszott alólam, megsemmisült. Nekem volt egy hazám – mert nekem Jugoszlávia az volt.

PRAE.HU: Érdekes módon akkor is hazád volt, ha ennyire szörnyen-gyönyörűen összetetten.

Igen, alólam eltűnt Jugoszlávia, elvették tőlem, nem én mentem ki, hanem az szűnt meg. Azonkívül a senki földjén éreztem magam egész alkotói pályámon: azok a műfajok, amikkel én foglalkozom, függetlenül attól, hogy megvan a nevük – performansz, vizuális, fónikus költészet –, akkor is a senki földjének számítanak ezen a földrajzi területen, hát még, mikor művelni kezdtem, a ’60-as, ’70-es években.

PRAE.HU: Úgy érted, Magyarországon?

Igen, Magyarországon, persze, a magyar kultúráról beszélek.

PRAE.HU: Magyarországon, a magyar kultúrában ez a műfaj konkrétan egy transit zOOn, két nagy nullával.

Hivatalosan, a kánonban nem is létezett.

PRAE.HU: Tehát senki földje, máig annak számít.

Ahogy mondod. Azt jelenti, hogy a senki földjén tevékenykedtem művészként is, és igyekeztem nem állattá válni, vagy ha úgy éreztem, hogy azzá válok, akkor üvöltöttem, és akkor a sikoly lett az ars poeticám. Van néhány ilyen performanszom, ez a fónikus költészet külön műfaja.

PRAE.HU: A szűkölés művészete. Ehhez csak annyit, hogy a szerencsétlen ember, aki még a dolgát sem végezheti intimitásban, a sárban kell elvégeznie mindenki előtt a letolt nadrágjával, aki nem kap enni, nem biztos, hogy lealjasul, lehet, ha rettenetesen bánnak vele, ő még mindig nem lesz állat, de hogy csak üvölteni tud, az biztos. Pont azért szűköl, mert még mindig nem elfogadható számára, ami történik vele.

A performanszban ezt a folyamatot ábrázolom. A személyt, aki én vagyok, és akit ábrázolok, folyamatosan nézik – ez szörnyű érzés performerként is, szembesülni ott a tekintetekkel. Ha színésznőként állok a fényben, mégiscsak van egy láthatatlan fal, vagy magasabban vagyok, vagy a fény miatt, ki vagyok világítva, ők meg nem. De itt, a performanszban ugyanolyan fényviszonyban, ugyanabban a térben állok, csak egy tyúkketrec hálója választ el tőlük, és szemezünk egymással. És akkor lejátszódik bennünk, hogy elszégyelljük magunkat, ők talán inkább, mint én, aki pedig kis gonosz állattá aljasulok le végül: csakazértis majommá változom, nektek, miattatok, mert nincs más! Fokozatosan öltöm magamra a majom alakját: ha nektek ez kell? Emberként nem tudok, a ketrec miatt nem nézhetek veletek szembe, de így legalább dacolok, nesztek, én vagyok a majom, és ugrálok, és bármit csinálok! Mert a senki földjén nem szabad, hogy ember álljon, hisz még egy állatnak se kívánom, hogy ott kelljen élnie. De ha ti ezt akarjátok nézni, tessék! Ez nagyjából az a lelkiállapot, amikor megírom a verset: örüljetek, ennél sebezhetőbb már nem leszek. De a versben nem is lehetek annyira, mint amikor ebben a performanszban majommá változom, és ugrabugrálással lázadok, és mutogatok a közönségnek: ha ezt akartátok, állattá váltam, mert a senki földjén tartotok engem mint művészt.

PRAE.HU: Mint mikor az első feketebőrűt behozták Európába.

Igen, ez is eszembe jutott, állatkertben mutogatták. Mivel művészként szinte egész életemben a senki földjén éltem, ezért vagyok állatkerti mutatvány: transit zoon, azaz emberállat. A transit azt is jelenti, hogy átmeneti állapot. A repülőtereken van az a tér a tranzitutasoknak, nekem meg szinte az egész életemre-pályámra jellemző az állandó változás, nem ragadtam bele egy műfajba sem. Állandó „work in progress”, fejlődési folyamat, ha ugyanazt a performanszot adom elő, akkor is mindig másmilyen, ha ugyanazzal a címmel is. Sőt akkor a címen is változtatok, például az Alice-performanszomban. Eleinte valóban én is csak az Alice Csodaországban-ra gondoltam, én mint alkotó, aki mindig csodálkozom és különböző világokba tudom magam beleképzelni, és akármilyen körülmények között élek, mindegy, melyik országban, muszáj megteremtenem a magam kis csodaországát, hogy lélegezni, élni tudjak. Aztán Alice a hosszú évek során átváltozott, amikor újra elővettem, egész más lett. Voltak állandó elemek, kellékek, jelmez, de a második Alice már tranzíció a performanszban. Alice háromszor változott át, a legújabb a néhány évvel ezelőtti Alice Kódországban, ami azt jelenti, hogy aktuálisabb lett. A társadalmi valóság beszüremlik Csodaországba is, az aktualitás beszivárog, de mindig ott vannak az archetípusok is.

PRAE.HU: És az archetípusban ott van az ősiség, amit említettünk, az a bizonyos folklorisztikus réteg, a legősibb kulcsok, az ’arche’ – és ott van a kezed, amit ezen az ősi ütőéren tartasz. Mondhatjuk, hogy ez a világ ritmusának ismerete. Térjünk vissza az általad nemigen kedvelt siker szóra: mégis csak kell legyen olyan, amit te mérvadó sikerednek tekintesz, olyannak, ami a pályádra visszahatott. A művészeti ágaidon belül mit lehet sikernek tekinteni?

A siker számomra egész más kategória. A művészetben azt szokták sikernek nevezni, ha valaki díjat kap. De én abszolút nem így gondolok erre. Ha megjelenik egy jó verseskötetem, de nem kapok rá díjat, akkor az mi? Nekem azt a jó érzést adja, hogy kiteljesedtem. Hogy le tudtam rakni azt a művet. Belső sikerélménynek érzem, hogy megvalósult egy mű, amit meg szerettem volna valósítani. Lehet performansz, monodráma is, aminek közvetlen hatása van. Voltak ilyen élményeim. Soha nem az elismertséget neveztem sikernek, hanem azt, hogy megvalósult valamilyen jelentős dolog az életemben az én közreműködésemmel. Én abszolút elkerülném ezt a siker-témát. A magam ünnepe, hogy befejeztem egy verseskötetet. Az nem jelenti azt, hogy a külvilágban elérek vele valami nagy sikert. Voltak ilyen élményeim minden műfajban, amivel foglalkozom, hogy na, ezt úgy valósítottam meg, ahogy szerettem volna.

PRAE.HU: Mi van, ha őrületes nagy közönségsikerről van szó? Olvasottsága van, húszezer példányban elkelt, százezren látták, jön a jó visszhang stb.

Akkor ez már az elvégzett munka visszhangja, ami vagy jön, vagy nem jön, vagy akkor jön, mikor a művész még él, vagy csak amikor már nem él, vagy nagyon hosszú idő után.

PRAE.HU: A közönségsiker ezek szerint nem annyira fontos ebben a siker-felfogásban. A szakmai kritikával hogy vagy? Mondjuk úgy, a belső sikerérzés az alkotói elégedettség, a közönségsiker meg maga az ezerfejű szörny, hol visít, hol nem, hol tapsol, hol nem. 

És sok mindentől függ, a közönség befolyásolható, a menedzseléstől is függ nagyon.

PRAE.HU: És az említett időfaktor: a mű fel- és elismerése akár kétszáz év múlva is bekövetkezhet. És van a szakmai kritika, számodra mi jelzi az értékét?

Nekem minden kritika fontos, akár bíráló, akár dicsérő. De még a rosszindulatú emberi gyarlóságból írt írás is.

PRAE.HU: Az igazi malíciából, az is fontos?

Igen, igen. Nem tudtam elképzelni, hogy így is szabad, lehet kritikát írni. Azt igen, hogy tényleg vannak emberek, akik így gondolkoznak, de nem írják le. Eszerint így is lehet viszonyulni a dolgokhoz, és ma már le is lehet írni. Én az ilyen maliciózus kritikát is komolyan veszem. Megnézem, hol van az a sebezhető pontom, amit eltalált – ezt persze vagy észreveszem, vagy nem. Ha megtalálom, elgondolkozom, miért ennyire sebezhető az a pont, mi az oka, hogy ezt így ki lehet fordítani. Ráérzett, és gúny tárgyává tette azt, amit valószínűleg ügyetlenül írtam meg? Nem távolítottam el eléggé magamtól, amiről írtam? Mondom, ennek is van értelme, ha ennyire a személyembe tud taposni, az azt jelenti, nem szabad ennyire alanyi módon megírni bizonyos dolgokat. Még ez is tanulság.

PRAE.HU: Eszerint neked a személyeskedően lehúzó kritikákból is megvan a pozitív hozamod. És ha a kritika – mert mostanában ez van veled – egyértelműen pozitív, elismerő, az már tekinthető sikernek, vagy az is ilyen dupla szűrőn keresztül megy?

Igen, duplán szűröm azt is: látom, hogy eltalálta és jól találta el, de tudom, hogy amit csinálok, az sokkal több rétegű. Viszont annak örülök, hogy meghallotta belőle egy bizonyos szinten egy bizonyos üzenetemet. Én a verseimben, előadásaimban, mint egy kapszulában, nagyon sűrített tartalmat közvetítek – vagy szeretnék közvetíteni –, és boldog lennék, ha minden hatóanyaguk eljutna valakibe és ott feloldódna. De annak is örülök, ha valakiben akár egy réteg kibomlik és célba ér. Nagy öröm azt tapasztalnom, hogy még olyat is észrevesznek az alkotásaimban, olyat is átéreznek, és hat rájuk, amire magam nem is gondoltam.

PRAE.HU: Ezek szerint nincs siker, legföljebb elégedettség van, új jelzéseket, eddig nem látott szempontokat kapsz. Tehát feldolgozás van, nem siker. És most bele a közepébe: mi van egy olyan díjjal, amit a világon kétévente osztanak ki, akkor is csak keveseknek, és a világ összes sarkából látható, eleve világhíres ember adja más világhíres embereknek, szervezeteknek?

Ráadásul milyen sorrendben, kikkel együtt díjaz! Igen, ez a külvilág számára nyilvánvalóan maga a siker – amit sikernek szoktak nevezni. Nem egyetlen munkával értem el, nem egy mű vagy találmány, amit díjaznak, ezen én is elcsodálkoztam. Én ezt úgy mondom, és talán tényleg erre mondják, hogy életmű-díj. A Lennon-Ono díjat, úgy érzem, az életművemre kaptam. Az életemet és a művemet, az egész tevékenységemet díjazták vele.

PRAE.HU: Nem misztifikálnék, de ha Lennon neve benne van a díjban, és Yoko Onóé is, sőt béke-díj, tehát a harmadik fogalom is, a harmadik hatvány is megvan, mert ezek hatványozzák egymást, lehet-e végre ezt annak a típusú elismerésnek tekinteni, amire azt mondod, ez már valami? Hisz életműve vagy működése díjaként kapja művész-fenegyerek, egyedülállóan újító szervezet, sőt, a maga külön útját megtaláló ország is – csodálatos társaság. Izland, Anish Kapoor, Ai Weiwei… Tudsz egészen fiatal díjazottakról is?

Az orosz Pussy Riot, a két fiatal énekesnő, akik azért kapták, amit csinálni mertek, és amilyen művészi fokon csinálták, sőt az életük is majdnem ráment, életveszélyes helyzetbe kerültek.

PRAE.HU: Élet és mű: a díj művészetileg is értékel, nemcsak gesztus, erre vigyáz Yoko Ono, nem adja könnyen Lennon nevét, abszolút alá van támasztva a művészettel. Gondolom, lehet azt mondani, hogy Ladik Katalinnak is ez az elfogadható elismertség alapfeltétele.

Feltétlenül. Úgy érzem, érdemes volt ezt a küzdelmes pályát végigélnem, hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megélhettem, és aztán a díj anyagi részét olyan szervezetnek adományozhattam – mert ez olyan díj, aminek az erkölcsi része az enyém, az anyagi részét pedig tovább kell adnom –, amely a családon belüli erőszak áldozatait védi és menti. Az összeget a bántalmazott családtagok menedékházainak adtam.

PRAE.HU: Ismét egy női vonás a világsikerben.

Saját személyes tapasztalat, hogy mennyire kiszolgáltatott egy nő, egy anya, a gyerekkel és a családdal. Úgy fogtam fel, mint mondtam, hogy ez életmű-díj, és ez nem csak elégedettséggel jár, hanem feszültséggel és kötelezettséggel is. Elvárták tőlem, hogy teljesítsek, és ezek után még többet várnak tőlem. Ha már elismert lettél – és egyébként is, mindig, ha valamit befejezel, hisz tudod te is, költő vagy, mikor leteszel egy munkát az asztalra –, magadban azt határozod el, ennél alább nem adom a következőt. Nem dőlhetek hátra. Ez volt az a feszültség, amit éreztem: Úristen, hát akkor nekem nem szabad a babérjaimon megülni!

PRAE.HU: Szokták mondani, hogy az irodalmi Nobel-díj megöli a következő teljesítményt. Ez érthető is.

Még jó, hogy én ezt nem egy műre kaptam, csak arról van szó, hogy ne menjek az eddig felállított színvonalam alá.

PRAE.HU: De ez akkor is megvan benned, amikor nem kapsz díjat.

Ez az, ami a sikerélménnyel együtt jár: nagyon kell vigyáznom, hogyan tovább. Ahogy arra is, mit nyilatkozom, mert ettől kezdve nagyon figyeltek rám, az interjúimra, tehát ilyen értelemben is kötelezettség.

PRAE.HU: Szószólója lettél annak, ahova kitekint az életműved. Nagy felelősség. Szerencsére nem lettél a diplomatája a saját életművednek. Én azt látom, hogy dolgozol azóta is.

Ha csak így nem vagyok diplomatája, hogy most interjúalany vagyok.

PRAE.HU: De nem köteleződtél el egy ügynek, aminek most be kell szántanod a művészeted, független alkotó maradtál.

Ez a „diplomácián” felüli plusz munka.

PRAE.HU: Figyeltem a díjad hazai hatását: az a fajta el nem ismertség, az ár ellen úszás, a transit zoon, ami addig jellemző volt, ezzel véget ért. Talán így mégis haza tudtál érni. Nemcsak Magyarországon, nemzetközileg is, a művészeted létező otthonába.

Tudod, mit éreztem még ebben a díjban, hogy miért volt érdemes? Az egész életpályámon, mint a homok asszonya… És nem csak én. Ezt láttam anyámban és a családom többi női tagjában is. Mintha egyszerűen genetikai dolog lenne, olyan természetes, hogy mi, nők húzzuk az igát, és csak a küzdelem, a küzdelem, függetlenül attól, hogy mit csinálunk, családot, vagy kapálunk, napszámba járunk. A művészetben ugyanúgy napszámosa voltam az életnek, bármit csináltam, akár színházat, akár mást – mindegy, egész életemben, mint a homok asszonya, csak csináltam, csináltam. Ebben nem befolyásolt az ilyen vagy olyan kritika, nekem ez a dolgom – nem használnám ezt a hülye szót, de úgy éreztem: küldetés, karma. Abbahagyhattam volna, más életutat is választhattam volna, hisz volt lehetőségem, többször dönthettem volna a sorsomról másképp, akár a magánéletben, akár hogy kimentem volna külföldre, és ott performanszból vagy vizuális költészetből éltem volna.

PRAE.HU: Könnyebb utat választhattál volna.

Más utat választhattam volna.

PRAE.HU: Ez a homok asszonya szimbólum nagyon fontos, azt jelenti, hogy ez a díj végül érdemessé nyilvánította ezt a mérhetetlen küzdelmet.

Ez a lényeg.

PRAE.HU: Te Mesternő lettél – de neked volt-e mestered, akire feltekintesz? Meghatározó-e a mester a művészeti ágaidon belül?

Nem volt mesterem. Hatások voltak, de mester nem: olvasmányélmények voltak.

PRAE.HU: Beszélsz arról is, milyen szakmai képzésben részesültél?

Semmilyenben. Azaz volt a közgazdasági technikum, közgazdasági főiskola, de nem diplomáztam. És színészi szakmai képzésben is részesültem, szerb nyelven. De a zene, költészet, irodalom terén: semmilyenben. Performanszban sem, viszont ma már én tartok workshopokat.

PRAE.HU: Mert az eredeti tehetség iskolát csinál.

Illetve tanítottam a Hangár magán színiiskolában hangművészetet. Meg is kerestek később is néhányan a tanítványaim, hogy segítsek nekik bizonyos szerepek megoldásában, monodrámában stb.

PRAE.HU: Tehát iskola nincs, tanítás van. Fontosnak tartod-e egyáltalán az iskolát a művészeti ágak képzésében? Mi a viszony a képzés és a tehetségesség között?

Ha az ember beiratkozik egy „szakmai” iskolába, az arra jó, hogy ha valaki nem igazán tehetséges, ilyen iskolák által azért középszerű művész még lehet belőle. Megtanulja a szakmát valamennyire, a középszerűségig el tud jutni, ha nem nagyon tehetséges, sőt ha nem tehetséges, akkor is. De valójában a tehetségesnek nem szükséges a szervezett iskola.

PRAE.HU: De ha valaki bármilyen tehetséges valamiben, nem jön jól neki mégiscsak, ha kifésüli a szakmai gubancokat?

De jól jön neki, csakhogy nem attól lesz igazán jó, amit csinál. Jó a magasiskola, mert abban a szakmai részét megtanulhatja, csak nem feltétlenül szükséges. Meg kell tanulni az anyagot, az igaz. De hogy rendes iskolába járással, vagy hogy hol tanulja meg, az mindegy.

PRAE.HU: Tehát személytől függ, hogy valakinek direkt jó, vagy abszolút szükségtelen?

Igen, a személyiségtől függ. Van, akiben az iskola, maga a rendszer megöli a kreativitást, valakinek meg lehet, hogy pont az a fegyelem és didaktikus módszer kell, hogy magát is komolyabban vegye. A szakmát mindenképpen meg kell tanulni, aki művész akar lenni, hivatalos szakmai képzésben vagy önmagától, de meg kell. Én autodidakta vagyok.

PRAE.HU: És vannak olyan úgymond művészeti iparágak is, ahol egyáltalán nincs iskola. A performansz, a fónikus költészet épp ilyen.

Jaj, hányan fordultak már hozzám, hogy szeretnének valamilyen performansz-képzésben részt venni, és hogy tudok-e ilyen iskolát. Mondom, nincs. Egyelőre csak workshopok vannak, én is tartok ilyet.

PRAE.HU: Az „egyelőre” fontos szó: a performansz nem amatőr menet, csak annyira a jövő elején járunk még, hogy nem alakultak ki az akadémiái, amiket majd persze az újabb kiugróan tehetségesek meg is tagadnak.

Ez annyira egyéni, egyszemélyes, egyedi műfaj, hogy nem lehet szakmailag megtanítani. Workshop-szinten lehet kis fogásokat mutatni. És alapvető szabályokat, mint amilyeneket a színiiskolában én is tanítottam. Vannak technikák persze. A világítás, hang, érthetőség, izzadjon, lihegjen, ha kell stb. A performansz-iskolában nem tiltásokat tanítanék, hanem azt, hogy az adottságait tudatosan vállalja és mutassa fel, és hogy azokból mit fejlesszen. Ez nem színház, ez önkifejezés.

PRAE.HU: Hálistennek e téren még semmiféle merev akadémikus rendszer nincs. De vannak nagy példák. Mely, főleg külföldi művészek azok, akik szerinted ma fontosak? Kik lehetnek fontosak a magyarok számára? És a fiatalok, tudsz olyat mondani, akire érdemes nagyon figyelni?

Nézd, én nem tudom, hogy engem figyeltek-e vagy sem. Az a mindjárt kirobbanó fiatal tehetség se tudhatja. Ma már tudom, hogy most figyelnek, de arról nem tudtam, hogy ti akkor követtétek, amit csinálok. És e nélkül is azzá lettem, aki lettem. Arra kell gondolni, hogy az emberek önmaguktól vagy figyelnek valakire, vagy nem. Hogy kikre érdemes ma figyelni: a legközvetlenebb szomszédunkban a környező országokra, amelyek nem világhírűek, a testvérországokra, Románia, Görögország, Szerbia, Horvátország, Moldova, Ukrajna, Ciprus – az igazán nem exponált országokra. És még a balti országokra. Olyan energiák, olyan tehetségek vannak körülöttünk, ezeket figyelhetjük. Nézzünk szét először magunk körül. Ha pedig leszűkítjük egy országra, nem a folyóiratokra, nem a kánonra kell figyelni, hanem az internetre, a Facebookra, az Instagramra. Ha az ember azt keresi, hol az igazi tehetség, aki még nem kánonosodott be, ott megtalálja. Aki kanonizálódott, és mégis jó, az azt jelenti, annyira ügyes és bölcs, hogy nagyon tudja, hogyan működnek a dolgok. Hogy azon a kánonon belül is el tudja mondani önmagát. De ez nem jelenti azt, hogy csak ott találjuk a jövő nagyjait. Fontos, hogy a már említett multikulturális közegből jön a legtöbb igazi tehetség. Az ilyen helyeken különböző hatások érik őket, ha kisebbségként élnek egy más nyelvű országban, vagy ha a saját országukban több nemzetiség közt – ezeken a helyeken van szerintem az igazi energia, a tehetségforrás. Nem véletlen az esetemben sem, hogy efféle térségben figyeltek fel rám a Lennon-Ono díjjal.

Most jönnek rá a nagy világ-kultúrhatalmak, hogy igenis a kis országokban rejlik az új. Mert a többit már mind átlátják, és azok nagyon hasonlítanak egymásra. Az amerikai irodalom alkotói nagyon hasonlítanak egymásra, a franciák is. Rájöttek, hogy a kisebb helyeken vannak azok az eredeti színek, azok az alkotók, akik még hozzák a gyökereiket, az eredeti kultúrájukat. Most viszont azt tapasztaltam, hogy a tehetségesek is, akiket vagy szerencséjük, vagy kapcsolataik révén már megismertek, már kirepültek eredeti fészkükből, és máshol élnek, Svédországban például.

PRAE.HU: Mert ők megtették azt, amit te nem: ők valóban a sikerre gondoltak, mint ösztönző tényezőre, és az nem mindig az építkező faktor, nem a hegyjáró, nem az „utamat bejáró” szempont.

Nem a homok asszonya…

PRAE.HU: …hanem hogy fölrepülök, kirakétásodom, kipöndörülök – és közben idomulok a világmércéhez.

Amikor én az internacionális fellépéseimen találkozom velük, kiderül, hogy jaj, aki Grúziából vagy ilyen helyekről jött, már Svédországban vagy Amerikában él. De hát ahonnan jött, azokat a géneket hordozza magában, és azt a kultúrát építi bele a karrierjébe, hisz ettől lett híres, mert azt a kultúrát mutatta fel, azzal érvényesült.

PRAE.HU: Talán vissza is fogja adni előbb-utóbb a gyökereinek.

Vannak persze tehetségek, akiket még nem orozott el magának a nagyvilág, rájuk kell figyelni, a fiatalokra. Már érvényesült fiatal művészekről beszélek, látom, fantasztikus energiák mozgatják őket. A fesztiválokon melyeken járok, már érvényesült művészekkel találkozom. Ahonnan ők jöttek, úgy robbannak ki, mint a bomba, és bizonyára még többen is vannak ott. Csodálatos energiák és tehetségek vannak például a Vajdaságban is, ha a magyarokról beszélünk. Határon túli, utálom ezt a kifejezést…

Nagyon autentikus, eredeti, és van fedezete annak, amit csinálnak, mert közben a világhelyzet is hasonlóvá vált. Állandóan puskaporos a levegő most ezekben az országokban. Ilyen értelemben szerencsém volt nekem is, hogy abban a korban éltem, és nekik is szerencséjük van, mert van, ami stimulálja az életüket.

PRAE.HU: Ezt minden brit elmondja, aki ideköltözik, hogy vannak izgalmas zónák, és ez a zóna, ez a senkiföldje-tranzitállatkert a nyugat és kelet találkozása – még Budapest is izgalmasabb, mint bármi más nyugaton.

Hogyan is lenne izgalmas London, ha nem élnének benne külföldiek.

PRAE.HU: Ezt a fantasztikus, gyönyörű keveredést és ezt a csodálatos Gemüschtöt, amit mi itt megélhetünk, ezt nem értem, hogy lehet államilag irtani, tiltakozni a vérfrissítés ellen.

Ezért is izgalmas ez a klub, ahol most ülünk, a MERSZ klub, itt olyan keveredés van, szinte mindenki máshonnan jön, különböző korosztályok, rétegek…

PRAE.HU: Köszönjük, reméljük, még sokan indulnak el innen, a te áldásos segítségeddel is. De a terjesztés, ismertség eszköze ma nyilván nem az ilyen hátratolt helyőrség, hanem a nagy média. Szerinted megfelelő módon foglalkozik a te művészeti ágaiddal? Hiányolsz-e e téren valamit Magyarországon és külföldön?

Elsősorban a versek, szövegek fordítására több energiát fektethetne az ország. Ez nem csak az én személyes problémám, ezt magasabb szinten kellene megoldani. Menedzserek kellenének. Minden országban van menedzser-hagyománya az íróknak. Most én tárgyaljak a kiadókkal? Ez a rendszer hiányzik, nagyon is. Ez nem az én dolgom volna, az én dolgom, hogy megírjam a verset, létrehozzam a művet.

PRAE.HU: Nincs médiafigyelem, a költészetre egyáltalán, a performansz meg nem is legitim műfaj nálunk, a hangköltészet sem, e kettő nincs is jegyezve, hogy lenne hát médiaképviselete. Itt tehát őrületes hiátus van. Szerinted melyik ország csinálja jól a művészeti ágaid marketingjét, és miért?

Erre jó néhány országot fel tudnék sorolni, Németország, érdekes módon Horvátország és Szerbia, Szlovákia is jól csinálja. Több pénzt adnak a kultúrára, látványosabban, még ezekben az országokban is. Most voltam Romániában, milyen szép állami pénzeket adtak egy fesztiválra, és több ilyen fesztivál is van. Olyan kiadványokat kaptam a környező testvérországainkból, hogy csak néztem. Németország, Franciaország meg Amerika, nem tudom, miért, hogyan csinálja jól, de jól csinálja. És Lengyelországban, Ausztriában is csupa jó példát láttam.

PRAE.HU: Magyarország most ebben iszonyúan alulteljesít. Lehet mondani, hogy hazánkban ezt a dolgot állami szinten bojkottálják?

Úgy tűnik, mintha szándékosan fojtanák el a kultúrát és a művészetet általában.

PRAE.HU: Vannak olyan célok, amelyeket szeretnél elérni?

Módosítsunk a kérdésen: a koromra való tekintettel, nekem már csak vágyaim vannak, nem célkitűzéseim. Egy álmom vagy vágyam lenne: hogy a verseimet lefordítsák egy nagyobb idegen nyelvre.

PRAE.HU: Ha nagyon szigorúan vesszük, végül is mik voltak a pályádon a szükséges feltételek, mi az, ami nélkül ez a pálya nem szélesedett volna ki nemzetközivé?

Világútlevél, több műfajban alkotok, multikultúra, többnyelvűség, kommunikáció, több nyelven olvasok…

PRAE.HU: Eszerint ez a bezárt világokban nem adatik meg?

De én mégis magyar maradtam, és mindenhol magyar vagyok. És ez az, amit egyre jobban kiemelek, ezt mutatom meg a világnak.

PRAE.HU: Hogyan találtad meg azokat az utakat, amelyek külföldi csatornákat nyitottak meg a számodra? Pályázatok? Aki nemzetközi sikert keres, fontos, hogy beajánlják?

Engem megtaláltak. Én tettem a dolgom, és egy idő után, nagyon sok idő után – ötven-hatvan éves koromban, ha most ezekre az utóbbi igazán nagy elismerésekre gondolunk –, megkerestek.

PRAE.HU: Tehát az utak találtak meg téged. És nem ismeretségen keresztül, sógor, koma, ajánlás.

Semmi ilyen. Én tettem a dolgomat, és vagy eljutott valahova a híre, vagy sem. Fogalmam sincs, hogyan, semmi pályázat, semmi beajánlás. Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk. Már az elején tudtam, hogy hosszútávfutó leszek, és így is építettem fel az utamat. Tudtam, éreztem, hogy abban a süket bácskai környezetben nem kaphatok rögtön visszhangot. Hosszú utat kell megtennem, években is, meg sok munkával kell elérnem azt, hogy bizonyítsak, hogy kifussam magamat.

PRAE.HU: Ilyen pályán tehát nincs az a recept, hogy „hogyan kell külföldön sikeres fiatal magyar művésznek lenni”. De a nemzetközi szcénát figyelni nagyon fontos. Szerinted van olyan esemény, fesztivál, amit direkt érdemes megcélozni a te művészeti ágaidban, mert ott hangsúlyos helyet kapnak? Van, amit észrevettél, hogy ilyen Magyarországon nincs, ott meg van az a fajta dolog, ami a művészetedet építi, kiemeli?

Belső világban élek-írok, csinálom a dolgomat, és akkor jönnek a meghívások. Esetemben ez így volt, így van. Viszont igen, fontos, hogy jelen legyek, mert akiket ott megismerek, meghívnak azok is, és egymásból épülünk. Egyik meghívás hozza a másikat.

PRAE.HU: Tudnál olyan helyet, szervezetet, eseményt, gócot, pályázatot, bármit mondani, amit egy fiatalnak érdemes volna figyelnie, ha azzal foglalkozik, amivel te?

Én tényleg nem tudom, kit-mit kell megcélozni. Csak egy helyszínt tudnék mondani, ahova érdemes menni: Berlin. Ott egy tehetséges fiatal tudna létezni. De én ezt is csak most tudom, miután egy évben háromszor meghívtak Berlinbe, akkor tudtam meg, hogy milyen alkotói hangulat van ott.

PRAE.HU: Hozzátehetem, hogy a performerek figyeljék a balkáni performanszfesztiválokat? Multimediálisnak hívják őket, de leggyakrabban multimédiával élő performanszfesztiválok.

Ezek események. Nem csak arról van szó, hogy a fiatal magyar fellép és megmutathatja magát, hanem mások is nagyon odafigyelnek, jelentős személyek és intézmények figyelik ezeket az országukban jelenlévő dolgokat, fontos személyek, akik esetleg felfedezhetik. Nem kell lebecsülni egyik fellépéshelyszínt se, én mindig teljes gőzzel, teljes energiával készülök rájuk, és kihozom magamból a maximumot. Függetlenül attól, hol vagyok, hányan vannak jelen, mindig abszolút próbálom hozni magam. Magam miatt is. Alázattal kell lenni. Ezt látom a kortársaimon is, akik már idősebbek, régóta ismerem őket, és akkor is már a csúcson voltak, úgy, ahogy én is, csak én akkor fiatalabb voltam – de ebben egyidősek vagyunk, hogy ők is ugyanolyan keményen dolgoztak és dolgoznak, mint én.

PRAE.HU: Mondj egy olyan nem internacionálisan központi helyet, ahol az összes világhíres hely után ugyanúgy leteszel egy fantasztikus performanszot!

Mondhatom a MERSZ-et – érezted valaha is, hogy ide én esetleg kevesebbet hoztam volna?

PRAE.HU: Soha. Azt éreztem, ugyanaz a tét, ugyanaz a vibráló légkör, és ugyanúgy megáll a levegő.

Nem veszem félvállról a dolgokat csak azért, mert itt barátok között vagyok, és nekem szinte családi jellegű a hely. Ugyanaz a fegyelem kell itt is. Bárhol.

Bensőbb lebegéssel, örök jelenben élni a tágasabb létet

Beszélgetés Ladik Katalinnal

Markomban kivirágoznak a záporok

– Amikor elkezdtem készülni erre az interjúra, már az elején tudtam, hogy a tengerről, a vízről sokat fogunk beszélgetni, kinyitottam a Facebook-ot, és milyen érdekes, hogy pont akkor találkoztam egy szintén vajdasági költő oldalán az első verspublikációddal, amelyben szintén jelen van a víz motívuma. A csokorba kötött nyári zápor szókapcsolatodon egész este gondolkodtam. Elképzeltem, próbáltam érezni, látni, ízlelni a versképet. A Vallomás Tháliáról II. című versről van szó. Ha megengeded, idézem az olvasók kedvéért:

Ma még elrakosgatom poros
vászonkötésű hétköznapjaimat
bár tudom holnap már önmagamnak is kevés
ez ámítás
Érzem mint duzzadnak
markomban csokorba nyári záporok
s ujjaimon penésszé foszlik a várakozás
Oh nem a szavak kérges őszinteségét
keresem az idő romjai között
szikkadt mosolyomat kaparnám elő
az évek törmeléke alól
hogy majd pókhálós szemeiből
kidörzsölve az emlékeket
még egyszer
felém bólintanak a vasárnapok

Már hallom a csobogást
mohó patakok bontják szirmaikat a falakon
s mint ismerős vezényszóra
markomban kivirágoznak a záporok

Nagyon fiatalon, amikor úgy döntöttél, hogy polgári állásodat feladva csak a színháznak és a költészetnek élsz, elmentél a Montenegróhoz közeli horvát tengerpartra, egyedül egy kis faluba, ahová hetente csak egyszer járt hajó. Ma is rendszeresen jársz Hvar szigetére, azt mondod, az neked a tisztítótűz, erőt merítesz a tenger, a víz közelségéből, a legtöbb versedben jelen van.

Még álomban is a sziklák sírását hallom,
amint önkívületig veri őket az eső.
Ezen a hideg tavaszi reggelen
kizöldül házamon a libabőr – például ebben is.

Mi volt az első olyan „vizes” élményed, ami meghatározó volt számodra, és mennyire épült be az első versekbe tudatosan a víz?

– A Molunati elégia, amelyet abban az elhagyott kis faluban írtam 1963-ban, mérföldkőnek tartom alkotói pályámban. A görög klasszikus költők antológiáját vittem magammal, azt olvastam. Ott, a víz, a szél, a napfény, a sziklák és a magány hatására teljesen szabad embernek éreztem magam. Mintha tisztítótűzön mentem volna keresztül, olyan tisztának éreztem magam, és hogy készen állok az élet megpróbáltatásaira. Akkor határoztam el, hogy költő leszek. A tűz is fontos jelkép verseimben. Évekkel később olvastam a hírekben, hogy Molunat falu erdőtőtűzben leégett. Életemben először visszakanyarodtam a korábbi vershez, a Molunati elégiához, és megírtam annak párját, az Erdőtűz című verset.

Molunati elégia

Ím a fürtös-kesernyés
sziklákhoz érkeztél végül
szederszemű állatként apró magad
hol a kutyák virágként
fölötted átrohannak
fekszel s a bimbók mind felvonítanak.

Fölnézel egy reggel
s combod közé szorul a homokos hab
a szőke kést bámulod
lecsüng egy évszak homlokodon.
A kelyhükből kilépő lányok
borzongva sürgetnek
látod Gaia is
a meg-megújuló imbolygó ekevassal s a férgek
hószín ívvel már megelőztek
fájón villogva elcsitulsz
s a kéklő deszka elér.

S fölrémlik még
a színes húsban a fekete-tarka
kéz hogy bolyong!
Szárnyas hold-léceken
tenger zuhan s riadt
sziklanyáj kibomló.
De velőd karót érlel.
Itt a rend az égaljig befogva.
A valót képletté levezetni
bordák közt a szögekkel növekedni
mint aki mindenben ügyes
zsenge íjként meglapulsz
hol a bolyhos szív daróca zöldell
csenddel szórod be s fövennyel
kihűlt edényeit.

Elindulunk a homokba csorgó
sziklák nyelve alatt
hol a Dél csattog s remeg
ős-lárva árnyait belengeni
talpunkban ősi tiszta
virágfogakkal melyeken hús ragyog!

S nincs ideje a partnak
vállunkba visszahúzódik.

Te csengve violás-dagadtan
túl a tányérokon
hol csillag surrog
tüdőmbe rajzolsz nagy vizek pillája alatt

Ha lehetne még
ősz kagyló dagadnék föl egy testbe
melyet vágás árnyékol s homokkal fut tova
vagy kés mely sugallatként
meleg szemekbe költözik.

A víz, mint egyik őselem nem csupán verseimben kapott jelenős szerepet, hanem magánéletemben is. Nem tudom elképzelni lakhelyemet ott, ahol nincs a közelben folyó, patak vagy tó. A víznek és halmazállapotainak tulajdonságai mindig mélyen elgondolkoztattak, és mély tiszteletet éreztem irántuk. Két verseskötetem címében is jelen van a víz: Belső vízözön és A víz emlékezete.

– Nagy reveláció volt számomra néhány éve A víz emlékezete című versesköteted, már a borítón hullámzó éjszakai tengertől megborzongtam. Mintha mindnyájan valamilyen vízre emlékeznénk. A magyarok a tengerre. Több erdélyi költő versében például visszatér a kiszáradt tenger motívuma, Karácsonyi Zsolt azt írja, hogy „Erdélyország egy félsziget”.  Erről mit gondolsz?

 – Hát persze, én is Pannon-tengernek nevezem ezt a kiszáradt medencét, többször is megírtam. Ez a régen írt versem részlete is erről szól:

Ciprus, itt a Fagyott tengernél

Hátra ne fordulj, gyönyöröd keresni,
rajtad kívül nem épít senki hajót.

Térben és időben párhuzamosan hullámzik
egy eperfa, fagyott káposztalepkékkel teli.
A Pannon-tengeren csak te építesz hajót.

 – Maradjunk kicsit még az első versednél. Honnan számít első versnek egy vers, hiszen te már gyerekkorodtól írsz. Őrzöd az első próbálkozásokat?

– Igen, megmaradt az első vonalas füzetem, amelyben első verseimet írtam. Sőt, a gyermekújságban megjelent néhány vers is megvan valahol. Ezek nagyon fontosak voltak akkor számomra.

– Az emlékező vízhez köthető az elmúlás motívuma és a téridő. Ez is megtalálható az egész korai versekben már. Nem félsz haláltól sem, másképp, egyfajta átlényegülésként értelmezed. Mennyiben van köze ennek ahhoz, hogy elveszítetted a nővéredet, és a temetésén Édesanyádat azzal nyugtattad, hogy látod őt? Talán valóban érezted és láttad is őt…

– Ez két különböző dolog. A mulandóság gyakran jelen van verseimben, mondhatnám küzdelemre késztet a magánéletemben is, nem mintha sok értelmét látnám ennek, mégis küzdök. Versírásnál is teljesen kikészülök, szinte belepusztulok, kiadom a lelkem, míg megírok egy verset.

Amikor az ötéves nővérem temetésén voltunk, én hároméves lehettem, és semmit sem értettem, hol vagyunk, és miért. Játszadoztam, és ujjammal elmélyülten kaparásztam a friss sírhant földjét. Arra riadtam fel, hogy a felnőttek körém álltak, és megkérdezték, hogy látom-e kistestvéremet, Rózsikát a földben. Nem értettem a kérdést, hallgattam. Erre azt mondták, hogy biztosan látom. Ekkor azt hittem, hogy látnom kellene Rózsikát, de nem tudtam felidézni őt. Az elvárásuknak nem tudtam eleget tenni, és ez gondba ejtett. Ez az esemény arra ösztönzött, hogy későbbi életem során mindig megfeleljek az elvárásoknak. Azonban tizennyolc és húszéves koromban megelégeltem ezt, és elkezdtem nemet mondani.

Nem követtem trendeket semmilyen műfajban

– Gyerekkorodban egy cséplőgépen játszva énekeltél, különféle hangokat adtál ki, és nagyon élvezted. A nővéred korai halála, az ének, a rádiószínház, a nehéz családi körülmények, a szegénység nem lehet véletlen. A költő születésétől kezdve költő, csak ki kell formálódnia? Mit gondolsz erről?

– Bár tudnám a választ, de fogalmam sincs, hogyan lesz valakiből költő. Egész életemben tesztelem magam, jó költő vagyok-e. Vágyam, hogy az alkotás fájdalmas és mégis jó érzése ne hagyjon el.

Handoxe, hajában villamosjegy

Oh, Botterhim, két lénnyé oszolva
alszol világi sikereiddel,
titkos bűntudattal gyötört, világ szájára került KREDENC!
Kirakatban sokszorozódsz, FESZTHUMUSZ kedvence,
ígéretes reménysége, te zamatos, friss golyó – halálos .

Handoxe, dermedt fügékben alszol,
hajadban hegesztőpisztollyal,
rövidlátó, gyötört szemed sokszorozódik.
A KREDENCPOUSZT reménysége
több lénnyé szakadhat, de Te,
Botterhim, Te, ki bennem lakozol,
és villamosjeggyé szakadsz velem,
ne hagyj el, ne hagyj el.

– Fehér Ferenc spontánságra, formabontásra buzdított, tizenévesen mutattad meg neki a verseidet, sokáig a kabátod zsebében hordoztad a levelét, amelyben pozitívan bírálta el azokat. Később megismerkedtél Tolnai Ottó költészetével, ami egészen felszabadító hatással volt rád. Emlékszel, melyik volt az vers, amit először olvastál tőle?

– Sajnos nem emlékszem a vers tartalmára, inkább a szöveg laza fogalmazására és szabadságot árasztó hangulatára emlékszem. Ez a vershez való új hozzáállás meglepett, ám hamarosan találkoztam hasonló versekkel az amerikai költőknél is. A beatköltészet csupán spontaneitásával, őszinteségével hatott rám, de versként én inkább a töményebb, megmunkáltabb költészetet értékeltem.

– A művészetben a középszerűséget kerülni szeretted volna, kiemelkedő akartál lenni.

– Valóban igyekeztem nem középszerűnek lenni, nem követtem a trendet semmilyen műfajban. Ezért inkább előbb kipróbáltam a művészeti „izmusokat”, kísérleteztem, melyik kifejezésmód felel meg leginkább annak a tartalomnak, amit ki szeretnék fejezni. Egyéni és hiteles alkotó szerettem volna lenni. Úgy érzem, sok kísérletezés után rátaláltam saját hangomra.

Minden embernek vannak szárnyai

– Az is érdekes, amit a szabadságról írsz, hogy negyvenévesen érezted igazán szabadnak magad. De a szabadságra törekvés nagyon fiatal korodtól kezdve lételemed. Nőként, magánemberként és művészként is. A szabadságra meg kell érni? Mi neked a szabadság most? A költészet, Hvar szigete, a természet közelsége, a színpadi élmény, az utazás aktusa? S mennyiben köthető ez a szabadság lakóhelyhez, környezethez?

– Rájöttem, hogy nem mindenkinek, csupán egyes embereknek lételeme a szabadság érzése. Nálam csak a belső szabadság érzése valósult meg. Ha már teljesen szabadnak érezném magam, akkor nem vágynék még most is utána. Hát, igen, még vannak ilyen vágyaim is. Az ilyen vágyak tartanak életben.

– Szülővárosodban, ahol több nemzetiség élt együtt, addig, amíg a politikai helyzet nem mérgesedett el, és nem kellett eljönnöd, nem érezted magad bezárva, azt gondolná az ember, sokkal szabadabb voltál. A Balkán sokszínűsége inspiráló, szerbül is megjelentek verseid, performanszaiddal ismertté váltál. Hogy élted meg a budapesti első néhány évet?

– Budapesten teljesen új életet kezdtem ötvenévesen, de mégis folytattam régi, küzdelmes életemet: a mindennapi betevő falat megszerzése, lakásgondok… De néhány év múlva folytathattam az alkotómunkát is. A nagyvárost választottam, hogy jobban elrejtőzhessem. A Jugoszlávia ellen bevezetett zárlat miatt a nyolcvanas évek közepétől nem utazhattam külföldre, és megszakadt külföldi karrierem. Később, a kilencvenes évek elején kitört háború miatt áttelepültem Magyarországra, és Budapest jó helyszín volt számomra, hogy folytassam alkotói tevékenységemet, és újra szerepeljek külföldön.

– Sokat kérdeztek az esernyőkről. Azoknak az olvasóknak, akik esetleg nem hallottak erről, írom, Tolnai Ottó neked írt monodrámájához, a Bayer Aspirinhez köthető, amelyet Jancsó Miklós rendezett, ott született meg az a bizonyos fehér esernyő. Védjegyeddé vált, szinte minden performanszodban jelen van, és Hvar szigetén is ezzel várod az odalátogató ismerősöket, barátokat a kikötőben vagy az útelágazásnál. Más színű esernyő mindig szerencsétlenséget hozott. Milyen jelenősége van a színnek?

– A színnek roppant nagy jelentősége van alkotói tevékenységemben. Már korai verseim is nagyon „színesek” voltak. Jaj, erről sokat tudnék mesélni, sok verset tudnék felidézni, melyben a színnek jelentős szerepe van. Ilyen például a második verseskötetem, az Elindultak a kis piros buldózerek című, amelyben a versek különböző színű papírra lettek nyomtatva.

– „Minden embernek vannak szárnyai, még ha el is rejti őket, és megfeledkezik róluk.” Köthető az esernyő a szárnyakhoz, ami szintén gyakori a lírádban, és a regényedben is találkozunk több helyen a szárnnyal?

– Igen, az esernyő sok mindent jelképez, így szárnyakat is. A szárnyaknak szintén nagy szerepük van verseimben és performanszaimban, miképp a Bukott angyalok című versciklusban és performanszban is.

Fehér arca beleordít

A seb kihűl, a méz kicsordul,
érzi saját érverését.
De még éjszakára sem, miként a rovarok,
nem oldja le szárnyait.

A sebek alatt a kavicsokat tapogatja.
A darazsak szaga édes?
A szomjúság miatt, vagy a kavicsos part miatt
szétpukkanó halakról, vízcseppekről álmodik.

Feláll, belegázol a pirkadatba.
Döglött, ibolyaszínű vitorlák között
soha nem látott fehérebb város.

Szürke arcát belemossa a bűzös tengerbe.

– A szárny-motívum kapcsolható a Fűketrec című „állatversekhez”. A derűsebb emberi léthez az vezethet, ha előkeressük a szárnyainkat, és megéljük magunkban az ősit, az ösztönszerűt, az archaikust, az állati lényt, a nő magában a férfit, a férfi magában a nőt?

– Igen, ezt igyekeztem megfogalmazni a Fűketrec című kötetben, amely nemcsak új verseket tartalmazott, hanem azokat a korábbi verseket is, melyekben ez a témakör foglalkoztatott. Már a hatvanas évek elején megjelent a Daphné című versem, amely az átváltozásról szólt, az Androgyn című versem pedig az androgyn létről.

– Az androgyn lét kapcsán szintén számos performanszot és verset idézhetünk fel, és tulajdonképpen semmiféle ellentmondást nem érzek abban, hogy olykor a férfias, máskor meg a nőies éned kerül előtérbe. Bizonyára Platónnak van igaza, keressük azt a bizonyos másik felünk. Önmagunkban is megtalálhatjuk?

– A Jegyesség című verseskötetemben pont ezt a témát járom körül. Nem véletlen a kötet JIN – JANG alcíme, valami a Dobai Pétertől idézett mottó: Ismertek bennem téged és engem tebenned.

Mennyei jegyesség

Árnyéktalanul bolyongunk
Nőből nőbe,
Férfiból férfiba.

Álom, hosszú, fehér

Örökké tartó virradat vagy bennem,
Sohareggel, hosszú, fehér.
Borulj fölém, fulladj belém.

Kősivatagban villámként csapjak beléd,
Tó legyek, keserű, fehér.
Borulj fölém, fulladj belém.

A tükör démona

Látlak lebegni és eltűnni egy friss röntgenfelvételen,
aztán lassan leveted húsom,
izzadtságomat letörlöd mellkasodról,
lélegzetemet kifésülöd hajadból,
nedveim elapadnak szájadban,
szabad leszel és meztelen,
győztes és vesztes vagy
velem és nélkülem.

Aztán visszaszáll a rend, felöltözhetek,
magamra öltöm húsodat,
izzadt hónaljadba belekarmolok,
zihálásoddal hajamat felborzolom,
nedveidet magamba szürcsölöm,
szabad leszek és meztelen,
győztes vagyok és vesztes
veled és nélküled.

– Gyönyörsötét – a puha éjszaka, az álom jutott eszembe erről. Van olyan versed, amit álom szül, vagy ami éjszaka íródik?

– Idővitorla, pókliget

Havazik az élet. Porhóvá zúz
érzésemléket, kirajzolja a téridő
rostjait, melyekből megalkotott engem,
miként én is őt.
Átzuhan rajtam,
örvénylő életlétra,
fehéren izzó csontjaim között.

Ami anyag voltam, fényfonállá lett,
éhező, felhasogatott életsötét.
Érzéstérkép fáj járataimon,
hol az üresség is én vagyok.
Áthullnak rajtam az álmok,
a vérjel, ragaszkodás, újjászületés.
Elszüremlik belőlem az idő,
összecsukódik árnyékom,
ám ijedtfeszesen, de megtart még
a körkörös,
engem figyelő gyönyörsötét.

Ajándék-álom

Égi jel, menny létrája,
a ház fölött fejsze lebeg.
Fényes szárnyaival verdes,
s a szivárványba költözik velem.

– Szoktál írni utazás közben?

– Igen, de főleg jegyzetelni szoktam.

A tükörből keserű méz csorog

– A tükör szintén fontos motívum. A 80-as években az Alice című performanszod is ebből táplálkozik, a versekben is visszatér. Mi a tükör? Kérlek, beszélj ennek a fontos performanszodnak a jelentőségéről! Úgy érzem, hogy a Fűketrechez is kötődik.

– A tükör jelképes szerepéről már sok jelentős tanulmány, mű született. Nagyon nehéz feladat lenne számomra kifejteni, miért foglalkoztat engem is a tükör misztériuma. Igen,  verseimben, performanszban sokszor próbálkoztam ezzel a témával játszadozni. Az Alice című multimediális performanszban Lewis Carroll, James Joyce, valamint saját szövegeim töredékét használtam fel. Míg verseimre nem jellemző, hogy jelentősen változtatnék rajtuk, addig performanszaim állandó változáson mennek keresztül. Így az első Alice performansz  Alice Kódországban cíművé változott. Ebben Alice idős asszonyként, egy kétkerekű bevásárló kocsit húzva maga után betéved Kódországba, és megfejti a reá vetülő vonalkódokat és QR kódokat. Közben megfiatalodik, de nem tud többé kiszabadulni Kódországból. Ezt az idén március 22-én a Veszprémben megrendezésre kerülő Tavaszi Fesztivál keretében adnám elő, de ma értesítettek, a vírusjárvány miatt le lesz mondva az előadás.

Benső táj

Fekete székek táncolnak benned,
gyönyörű állatok, torzra nőtten.
Ők a lélek bomlott furulyái.
Belépsz a tükörnek fénykörébe,
melyben a székek lepkékké törnek össze,
majd összeragadt szárnyakkal elcsitulnak.
A tükörből keserű méz csorog.
Fekete lepkék suttognak képkeretben –
a magányos cédrus madarát kötözik
örök fehérbe.

Hullámzó képkeretben a tenger

                     Keszthelyi Rezsőnek

A műtárgy visszatér a tett színhelyére.
Derűs, zöld fény ragyogja be a szobát.
Visszajött, hogy kioltsa magát,
Hogy eljusson ő is a titokhoz,
Mert legfőbb titka a művészetnek az álom,
Melyet szürke álmainkban nappal álmodunk,
S ébredéskor, izgatottan rájövünk,
Hogy az örökkévalóság
Villáma hasított belénk:
„Miként a fák, ahogy mi sem történik velünk,
Ahogy ami történik, mi sem a fák.”

Az ajtót, ablakot befalazza,
A tükröt letakarja hullámaival.
Behömpölyög a sós képkeretbe.

– Hamvas Béla írja az Öt géniuszban, ahol nincs hagyományos forma, sem vallás, sem művészet nem bontakozhat ki. Te úgy vagy formabontó, hogy az archaikus mitológiából, hagyományból is építkeztél, népköltészetből. Amikor azt a sorodat olvasom, hogy „kavicsot dörzsöl a tenger árnyéka”, úgy gondolom, hogy te minden művészeti tevékenységeddel, legyen az írott vagy fónikus vers, performansz vagy képzőművészet, az ősit, a születés előtti időt keresed. Jó helyen tapogatózom, jól gondolom?

– Igen, jól gondolod… de talán versekkel folytatnám ezt a gondolatot:

Ordít amikor megszületik

Vad madarak tojásából kiszaggatja végtagjait.
Teste áttetsző és véres,
akár a jégszekrényből kiolvadó holdkaréj.

Szárnya harmatos a vízágyútól,
éjszaka hosszan, nyüszítve énekel.
Reggel fáradtan leroskad ágyamba,
kéz a kézben fekszünk, akár a nárciszok,
s ránk zuhan a dervistáncot járó holdkaréj.

Ma sikoltva ébredt a tavasz ablakomban,
felriadtak a ledőlt nárciszok.
Ismeretlen ablakok,
összeragadt szárnyakkal fölöttem,
üres szemgödreikből ágyamra pereg fekete homok.

Ma valahogy furcsán gőzölög a tükör,
másként nyerít a fésű,
árnyékomat mától Ő viseli,
s a nagy jégszekrényt, tudom,
most már nekem hűtik, nekem sepregetik.

Tollaskígyó

Itt.
Árnyékot horgolok a fényből érkezőnek.

Ha eljutnék – száguldó üresség –
test nélkül megélni magamat!

Szűkül az égbolt, beszippant fekete torka.

Visszahív-e engemet a Szikra,
árnyék-létemben lehessek azzá,
ami fénylényként lehettem volna:

sziklarajzon madár – téridőikra.

Sirály

                                   „… mint az iszonyú kezdete,
                                   mit még elviselünk”
                                                                      R.M. Rilke
Fényes hússal csőrében
életbe ejti a tengert.
Belemártja kezét a fénybe:
felszikráznak rég elfelejtett arcok,
rajtuk is szárnyakká burjánzik a penész.

Holdfényben elégeti tollazatát.
Vijjog a beteg, fáradt és elvadult tenger.
Már nem angyal, nem ember.
Vissza a tojásba!
Bensőbb lebegéssel, örök jelenben
élni a tágasabb létet.

Ebihal

Megint virágzom.
A húst, amibe öltözöm,
most varrja a holdpikkelyes kút.

Megint ugyanaz a fájó, gerinces lét,
vízbefúlt fény, örömtelen kabátban:
Indra gyöngyhálójában kuruttyoló létörvény.

– Hamvas legutóbbi verseskötetedben is föltűnik, úgy érzem, nagyon erős kötelék fűz hozzá.

– Belső vízözön verseskötetem címét is Hamvas Béla gondolatvilága inspirálta. Személye és művei jelentősen meghatározták világnézetemet. A Jegyesség című verseskötet is számos olyan verssort tartalmaz, melynek megírására ő ihletett.

Be kell varrni az ég alját

Elalvás előtt mosolyogsz. Erdőillat.
Bele kell varrni a kabátba.

El fog hagyni téged a szépség, mielőtt felébredsz,
Átfúj rajtad a szél,
És nem leszel többé olló.

Túl az erdőillaton, ahol a szépség megtörik,
Valami furcsa, szárnyas hegedűsök:
„A te ollód egyedül az én életem szépíti meg!”
Be kell varrni a hegedűket,
Ahol sem égalja, sem kabát,
Be kell varrni a vágyódást.
Be kell varrni.

Aztán leteszed az ég alá,
Ahol sem olló, sem szépség,
Ahol senki sem erdőillat.
Ahol senki.
Senki senki.

– „Az ember örökkévalósága körforgás. Bukás és felemelkedés örök tánca” – írod az Élhetek az arcodon? című regényedben. Milyen verssel búcsúznál az olvasóktól, ami kapcsolódik ehhez a mondatodhoz?

– Üvegvacsora

Medréből szomorúan kihajolt,
a fény fáradt hullámaira,
őszülő vízre horgolta az Írást.

Nincs hova menekülni – Ladik Katalin száz élete

A pőre erotikától, amivel a hatvanas-hetvenes években alaposan felpiszkálta a kulturális közhangulat prüdériáját, egyfajta metafizikus teljességbe írta (és énekelte és mantrázta és táncolta) magát mostanra Ladik Katalin.

A költészetnapi számba szinte követeli magát a kérdés: mit jelent egy olyan költő számára a költészet, aki nemcsak írja, hanem extrém összművészeti performanszokban elő is adja a verseit? Aki mintha a versekben élné az életét. 

Költészet nélkül is lehet élni, de minek? Erre húszéves koromban jöttem rá. Ahány verset elolvasok, annyi életet élek. Még a gyenge versek mögött is egy emberi élet ismerhető fel. Minden vers megírása után, úgy érzem, nincs több mondanivalóm, több verset nem fogok írni, mert csak ürességet érzek magamban.

Mitől függ, hogy a mondanivaló milyen formában tör elő? Vagy először mindig megírja, aztán előadásra formálja őket? 

Amikor egy érzés vagy gondolat motoszkál bennem, mindjárt tudom, hogy milyen formában fog megszületni: írott versként, képversként vagy hangkölteményként. A mű tartalmához igazodik a forma. Vannak bizonyos alkotásaim, amelyek vizuális műként és hangkölteményként is léteznek, de már a hatvanas évek végétől mozgással egészítettem ki a hangkölteményeimet. Azt is tapasztaltam, hogy mozgásművészek a hang- és vizuális verseim alapján koreográfiát készítenek, és azokat előadják. Tanúja voltam néhány ilyen művem mozgásszínházi bemutatójának.

Egy-két éve Szondi György szerkesztésében megjelent egy vajdasági kortárs szerzőket sorakoztató, afféle életrajzi lexikon (Önlexikon), amelyben Ladik Katalin az egyik címszó – ebben egyes szám 3. személyben a Mintha száz életem volna című négysorosával írja le önmagát: „Barbár Kata, aki egy varjúval / él egy fedél alatt...” Milyen ez a Kata? Mitől barbár? 

Ezt a verset a hatvanas évek közepén írtam, amikor egy rossz házasságban éltem az első férjemmel, az anyósommal és a kicsi gyerekemmel egy kis, egyszobás lakásban. Úgy éreztem, hogy elpazarolom az életemet. Hogy mitől barbár? Talán a feltámadt életösztönöm miatt. Kimenteni magamat és a gyereket egy mérgező környezetből. Az viszont érdekes, hogy miért éreztem ennyire magaménak ezt a négy sort 2018-ban is… Talán, mert a későb­biekben is rengeteg időt pazaroltam el érdemtelen dolgokra és emberekre. Mintha nemcsak egy életem volna, hanem száz. Vigaszul vagy inkább büntetésül idézném Oscar Wilde gondolatát egy kissé módosítva: „Aki száz életet él, száz halált hal.”

Egy werkdokumentumfilmben, melyben Jancsó Miklós rendezi önt egy olyan monodrámában, melyet Tolnai Ottó személyesen önnek írt, azt mondja, hogy a halállal gyerekkora óta jó viszonyt ápol, egyet mégsem szeretne: álmában meghalni. Végig figyelni akarja, mi és hogy történik majd. Még most, ilyen félelemmel terhes időkben sem tart tőle? Még mindig maga szeretné rendezni? 

Most sem félek a haláltól, csak elodáznám, mert nagy szüksége van rám a családomnak. Ugyanakkor a „rendezést” már a Nagy Tervezőre bízom. A verseimben egyébként visszatérő motívum a keletkezés, a lét, a mulandóság, de mindig másképp. A kozmikus Érosz és Thanatosz a verseimben miként Indra gyöngyhálójában, mindig más létformában születik újjá.

A lét nagy kérdésein túl a művészete egyik egzakt eleme a sokat hivatkozott újvidékisége, a régi Jugoszlávia sokkultúrájú, pezsgő terepe. Amikor átjött Magyarországra, úgy érezte, itt folytatódhat az, ami ott épp szétesőben volt? 

A soknemzetiségű és sokkultúrájú közeg természetes és inspiráló volt számomra. Véleményem szerint ez ideális közeg egy alkotó számára. Egyébként az egész Balkán ilyen közeg. Milyen szerencsés volt az én korosztályom, hogy a hetvenes években a balkáni országokba utazhatott! De miután nem bírtam ki a nyolcvanas években eluralkodó uszító és gyűlöletkeltő, nacionalista politikai hangulatot az egykori Jugoszlávia területén, önkéntes száműzetésbe vonultam Újvidéken, a szülővárosomban. Aztán ott is elfogyott körülöttem a levegő. 1992-ben átjöttem a fiam után Magyarországra. Abban az időben megnyugtató és bizakodó jövőkép volt kialakulóban Magyarországon, és ez erőt adott, hogy bízzak magamban, folytatni tudjam alkotói tevékenységemet. Sikerült is. Ám a már megtapasztalt mérgező, gyűlölködő jugoszláviai hangulat, miként a vírus, idővel átterjedt Magyarországra is. A vírus mutálódott és átterjedt sok más országra is. Nincs már hova menekülni. Ez a borús hangulat érezhető az utóbbi években írt verseimben, performanszaimban. Egy nagyvárosban, a látszat ellenére, nagyon is magányos lehet az ember. Most, hogy a járvány miatt karanténban kell élnünk, azt tapasztalom, hogy az emberek az interneten fokozottabban keresik és megtalálják egymással a kapcsolatot, a barátságot.

– Erről a belső magányról szól a nálunk a MERSZ Klubban bemutatott, de épp mielőtt beütött volna a járvány, az ikonikus képzőművészeti előadótérként híressé vált londoni Café OTO-ban is játszott Tranzit Zoon című e/migráns performansza? – „Honnan tudod, hogy éjszaka van? / Rajzoljunk ablakot, akkor megtudjuk!” 

Ez a performansz egyfelől az úgynevezett senki földjén lévők traumájáról szól, ám lényegében és elsősorban az alkotó ember bezártságáról és sehova sem tartozásának a fájdalmáról. Ebből a szövegen keresztül csakis befelé vezet kiút. Épp ezért nagyon fontos a szöveg, még ha nem érthető, akkor is. És fontos a nyelv is, bárhol, bármilyen országban is vagyok. Mindig magyarul adom elő a verseimet, de még a hangköltemények nagy részében is vannak magyar szavak. Az ábécét is magyar hangzással mondom és énekelem. Az Alice Kódországban című előadásomban például van egy mondat – „Mi a kőhíd?” –, melyet mantraszerűen addig ismételgetek, mígnem a szó értelmét veszti, szétroncsolódik. Kiürül a tudatunk a kérdés ismétlésétől – ez a zen felé vezető egyik ösvény.

Sokszor nagyon mélyen filozofikus, zenkereső, az isteni egységbe beleolvadó, ahol már nemek sem léteznek, legalábbis genderértelemben. Sőt az is mindegy, ember vagy állat szerepét ölti-e magára… 

Kíváncsi természetű vagyok. Miként a színész, költőként is beleélem magam egy képzelt személy vagy lény érzéseibe, gondolataiba. A bukott angyalok is alkotásaim középpontjában állnak. Az Éden vadjairól is írtam verseskötetet. Fülszövegként ezt írtam a Fűketrec című verseskötetemhez: „Válogatott és új »állatversek« ezek, mondhatnám, majdnem »emberiek«, ha ez a jelző nem volna túlságosan nyomasztó. Mégis, egy derűsebb »emberi« lét lehetőségét is felmutatom olykor ezekben a versekben. Milyennek érzik az »embert« magukban azok a lények, akiket mi »állatoknak« nevezünk, és hogyan éljük meg mi őket, amikor a testünkben lakoznak? Megadatik-e vajon számunkra újra a lehetőség: harmóniában létezni azzal a lénnyel, aki az állatban minket szenved?”

Ez az univerzális megközelítés, ugyanakkor sokszor hallani a társadalmilag érzékeny hangját is. Azt mondja, egyfelől egymásba folyik, ki milyen nemű, ember, állat vagy transzcendens lény, ugyanakkor a mai napig sokat szól, posztol a női egyenjogúság védelmében. Melyik megközelítés áll ma közelebb önhöz? 

Fiatal koromban, amikor a gendertéma először jelent meg harsányan a világban, majd ennek következtében radikális és pozitív változások indultak meg a társadalomban a nők és a melegek egyenrangúságáért, nem gondoltam, hogy a pozitív változások fokozatosan visszafejlődnek. Hatvan év után is hasonlóan hátrányos helyzetben van az emberiség fele. Ma is egységben látom a világot, írásaim is ezt igazolják, de nem állok felette. Performan­szaim és képzőművészeti munkáim ekképpen a gendertéma társadalmi megközelítéséről is tanúskodnak. Ami talán különbség a kezdetekhez képest, hogy sokkal inkább reflexívek, nem pedig önreflexívek ezek az előadások. Már régen túl vagyok az önkifejezés kezdeti eszközeinek használatán. Elértem a belső szabadságot. Kitágult bennem a tér és az idő. Otthon vagyok magamban.

„A művész nem más, mint egy béranya”

Ladik Katalin. Neve legendás. Nemcsak Vajdaságban vagy Magyarországon, hanem azon túl is. Költőnő, performer, színésznő, képzőművész. Hangköltemények, vizuális versek, kísérleti zeneművek alkotója és előadója. Jelenleg is több köteten dolgozik, nagy elánnal ír, most éppen Szabadkán, hiszen egy időre ideköltözött, a szecesszió városába, hogy előadást készítsen róla a Kosztolányi-színház csapatával együtt.

* Újra láthatunk színpadon itthon, mégpedig a Kosztolányi Dezső Színház deszkáin, a Szabadkai szecesszió című készülő előadásban, melyet Zlatko Paković rendez. Hogyan csöppentél bele?

— A színház igazgatója, Urbán András hívott fel, hogy a rendező nagyon számít rám. Rögtön igent is mondtam, hiszen régi álmom, hogy a Kosztolányiban dolgozzak, ez az én világom. Nagyon élvezem a próbákat, mivel kreatív munka folyik itt, a színészek nem csupán végrehajtói a rendező elképzelésének, hanem alkotók is. Jó együtt dolgozni a fiatal kollégákkal. Azt érzem, elfogadnak, és valamilyen szinten példaképként is tekintenek rám, ami számomra erőt és ihletet ad, hogy lépést tartsak a tempójukkal. Ami fizikailag nyilván lehetetlen, elképesztő kondiban vannak ugyanis. (Nevet.)

* Szerintem sok fiatal művész számára vagy példakép. Ez milyen érzés számodra?

— Felelősséget ébreszt bennem, és fegyelmet. De én mindig fegyelmezett voltam. Azt mondanám: ez jóleső teher.

* A fegyelmet említed. Ezek szerint ez elengedhetetlen tulajdonság, mondjuk, a színházban való munkához?

— A színházi munka óriási alázatot követel az embertől. A társulati létforma olyan hozzáállást kíván, mint a családi élet. Nem csak el kell tűrnünk a másikat, meg is kell értenünk, oda kell figyelni egymásra. Fegyelem és figyelem. S ez az önálló munkára is vonatkozik. Én a fegyelmet magamtól és másoktól is elvárom. Ahogyan az önkontrollt és a művészethez való alázatot is. Csak semmi sztárkodás. Figyelek rá, hogy ne bántsak meg mást a viselkedésemmel. A kreativitáson belül kell szabadnak, provokatívnak, sőt néha akár agresszívnak is lenni. De a mű az, amit felmutatunk. A provokáció és az agresszivitás soha nem terjedhet ki a munkatársakra.

* Miért izgat a provokáció?

— Ez nálam nem volt mindig szándékos. Maga az önkifejezés, az alkotói üzenet talán provokatívnak tűnik, hiszen akitől jön, az (ebben az esetben) én vagyok, aki igen érdekes kultúrtörténeti korszakot éltem meg. A ’60-as években, amikor fiatal voltam, a közhangulat… Hááát, erősen macsós volt. A nő, főleg egy elvált színésznő nem volt más, csak préda, akibe mindenki beletörölheti a lábát. Mondta is nekem egyszer Marija Crnobori — aki akkor már rég elismert és híres színművésznő volt, én pedig akkor kezdtem a karrierem, s a sajtó szívesen közölt rólam bármit, igazat, hamisat —, hogy: ne búsulj, Katalin, mi, nyilvános nők (javne žene) vagyunk, ez a sorsunk.

* Már az is provokáció volt ebben a korban, hogy nőként nyilvánultál meg, nem?

— Igen, de főleg költőként és performerként. Jugoszláviában a színházban és a filmen akkoriban nem volt új dolog, hogy meztelenül játszanak a színésznők. A színésznő szó mellé akkoriban egyébként is rögtön odagondolták az erkölcstelenség jelzőt. Rám a mai napig sokan úgy emlékeznek, mint A meztelen költőnőre. Volt ugyanis egy botrányos fellépésem Budapesten, később pedig éppen Szabadkán, de ott nem vetkőztem. Nyakig zárt pulcsiban csináltam végig az előadást, mert tudtam, hogy pont azt várják, hogy levetkőzzek. Tehát azzal provokáltam, hogy nem vetkőztem. Az első sor tele volt fekete öltönyös, hivatalos, fontos személyekkel, én az előadás után futottam az utolsó buszra, s indultam vissza Újvidékre, ők pedig még ott ültek, azt hitték, hogy ez csak az első felvonás volt, mindjárt jön a második, és majd akkor… Nagyon fel voltak háborodva, amikor kiderült, hogy nem ez a helyzet. Meg is írta rólam a „kedves” kolléga, hogy azért nem vetkőztem aznap, mert nem fizették meg. Tehát beszélhetünk provokációról, de azt hiszem, sokféleképp lehet provokálni, akár tudatosan, akár öntudatlanul. Én azért provokáltam, mert fel akartam hívni a figyelmet a többi munkámra. És sikerült is. 

* Feltettél mindent egy lapra.

— Igen. Rimbaud azt mondta: modernnek kell lenni mindenestül. Ezt a mondatát úgy értelmeztem, hogy jó, akkor a teljes életem adom. Ahogyan egy jó színész is. A művészet teljes embert követel. De minden egyéb foglalkozás is, persze ha az ember a legjobb akar lenni benne. És itt jön újra képbe az önkontroll. A mögöttem lévő hosszú évek igazolják, hogy az életem a fedezete a munkámnak.

* Írsz, előadsz, performance-okat készítesz, hangköltészettel foglalkozol, és a képzőművészetben is otthonosan mozogsz. 

— Én reneszánsz típusú ember vagyok, és a wagneri Gesamtkunstwerk, azaz összművészeti alkotás eszményt követem. Holisztikusan látom a világot és a művészetet is. De elsősorban költőnek érzem magam. Minden műfaj, mellyel foglalkozom, a költészet kitágított változata. A performance-aim is költői performance-ok, a vizuális munkáim is valójában vizuális költeményként nézhetőek és hallgathatóak, a hangköltészetemnek is sokszor a vizuális költészet a partitúrája, tehát mindig ott a költészet.

* Hangköltészet. Hogyan jutottál el magához a formához?

— A fejemben sokszor egyszerre születik meg a gondolat, a kép és a hang. Vizuálisan, képszerűen látok. Verseket is. Viszonylag gyorsan, már a kezdetekkor tudatosan írtam olyan verseket, amelyeknek megvan a vizuális formájuk, már az első kötetemben is voltak vizuális versek, performance-forgatókönyvek, és a könyv egy kis hanglemezmelléklettel jelent meg. Az ott szereplő alkotásokat aztán fejlesztgettem, külön kötetekké formálódtak, de már akkor képviselte magát minden versstílus. 1962 és 1968 közti művekről van szó. Mindennek a csírája ott volt, a prózát kivéve, de a prózám is multimediális, új dramaturgiával, ami elég nagy feltűnést okozott a kritikusok körében. Önéletrajz fiktív elemekkel, mindez képekkel dokumentálva.

* Magyarországra költöztél. Akkoriban milyen volt a hangulat művészi körökben? Szabadabb, mint nálunk?

— A szerb—horvát háború kitörésekor költöztem el 1992-ben, mert úgy éreztem, Újvidéken fogytán a levegőm, minden lezárult, jugoszláv útlevéllel nem tudok utazni, pedig akkor a karrierem csúcsán voltam, ezt állította le a háború. Művészileg sem volt inspiráló a hangulat, mindenki csak politikával foglalkozott és gyűlölködött. Nem adták ki a könyveimet, a színházban nem kellettem, azt éreztették velem, hogy fölösleges vagyok, szinte örültek, hogy elmegyek. Magyarország ismeretlen terület volt számomra, újra kellett magam építeni, megteremteni az egzisztenciámat. Legnagyobb meglepetésemre bizonyos irodalmi körök ismertek, becsültek, ezért felajánlották, hogy legyek az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztője. Ezt egy évig csináltam. Aztán megalakultak a magánszíniskolák, Lantos Erzsébet is nyitott egyet, és felkért, hogy tanítsak nála hangművészetet. Elvállaltam, és hat évet töltöttem itt. Ekkor kezdett újraindulni a nemzetközi karrierem, mely jó néhány évre megszűnt, hiszen a külföldi kulturális szereplők elvesztették velem a kapcsolatot. Főleg a hangköltészetem és a képzőművészetem kezdte érdekelni a külföldi múzeumokat. Ekkor indult meg annak a tudatosulása, hogy Közép-Európában a vasfüggöny mögötti országok még nem felfedezett területek a művészettörténészek számára, s hogy bizony sok érdekes dolog történt errefelé a ’60-as, ’70-es években. Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia. És azt látták, hogy nők is alkotnak, nem is kis számban. A múzeumok elkezdték tőlem vásárolni régi munkáimat, vizuális képverseimet, dokumentumfotóimat. Még szerencse, hogy nem dobtam ki őket a költözködésben. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha lesz piaci értékük. 2007-ben eladtam az első darabot, ami magával hozta a többit. Így lettem rangos képviselője a jugoszláv és a magyar képzőművészetnek. Szerencsére a budapesti acb Galéria felajánlotta segítségét, most ez az intézmény képvisel. Én eleinte még a műveimet sem tudtam beárazni. 

* Az egész világot bejártad, Párizstól kezdve New Yorkon keresztül Indiáig. Van olyan tér és helyszín, amelyre különösen szívesen emlékszel?

— Minden külföldi fellépésem különleges volt a maga módján, de talán az elsőt emelném ki, hiszen itt indult minden. 1977-ben meghívtak Amszterdamba, egy nemzetközi költészeti fesztiválra, s itt fedeztek fel, azaz Henri Chopin, akinek valahogy kezébe került a Phonopoetica című kislemezem. Megemlíteném még a Tranzit Zoon című performance-ot, melyet Egerben egy zsinagógában mutattam be 2015-ben, a migránsválság kezdetén. A senki földjén vergődők életérzését akartam szemléltetni. Ugyanezt adtam elő Göteborgban egy könyvfesztiválon, amikor Magyarországról már elég szörnyű kép alakult ki, ami a migránsválság kezelését illeti. A téma továbbra is foglalkoztatott, ezért az újvidéki drámaíróversenyen is ezt dolgoztam fel. Fiatalok adták elő, Puskás Zoltán rendezte. Azt éreztem, őket is foglalkoztatja ez az életérzés. A senki földjén való ragadás. Nem a horizontális senki földjén, hanem a vertikálison. Nekem megszűnt a hazám, hiszen Jugoszlávia szülötte vagyok, mely ország már nem létezik. A senki földjén vagyok, Magyarországon, Horvátországban és itthon is félig külföldi. A talajvesztés témát több művészeti formában valósítom meg. A mondanivaló mindig megkeresi a formát. Valójában ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak most is, mint az első verseskötetemben, csak mindig a korszellem pulzusán tartom a kezem.

* Jelenleg min dolgozol?

— Lesz egy nagy retrospektív kiállítás a munkáimról Svájcban, erre készülök. Ja, és ott vár a sok félbehagyott kézirat. Be kell fejeznem egy új verseskötetet, és az önéletrajzi regénynek is készül a folytatása, a Forum Könyvkiadónál jelenik meg egy válogatás, melyet Bíró Timi szerkeszt. Ami pedig az új kötetemet illeti, a címe Béranyaversek, hiszen ez a téma művészi értelemben is foglalkoztat. Kihordani egy ötletet, témát, érzést, melyet az élet elénk tár. A művész nem más, mint egy béranya.

A középszerűség elől menekült a művészetbe Ladik Katalin: mindent feladott, bejött neki

"Egyrészt szerencse dolga is, kit, hogy, mikor és mennyire ismernek el. Az én esetemben talán szerencse dolga, hogy idős koromra megértem, hogy felfedezzenek" - mondta el a Pénzcentrumnak adott interjújában Ladik Katalin. A világszinten jegyzett művésszel élete meghatározó eseményeiről, művészi elismertségének rögös útjáról, a művészetben rejlő megélhetési problémákról, de a Me Too-mozgalomról, és arról is beszélgettünk, kaphat-e vajon még Kossuth-díjat.

Pénzcentrum: Épp a koronavírus negyedik hullámát tapossuk, de a korábbiak sokkal viszontagságosabbak voltak. Hogyan élte meg a koronavírust és a lezárásokat?

Ladik Katalin: A koronavírus előtt nekem nagyon mozgalmas életem volt magánemberként, de elsősorban művészként, és ez persze befolyásolta a magánéletemet is. A Documenta 14-en való részvételem után Kasselben és Athénben nagyon felpörögtek az események, ezért a 2020 előtti 4-5 év nagyon mozgalmas lett. Olyannyira aktív és termékeny, hogy valóban kifáradtam, és bizonyos értelemben fellélegeztem, amikor nem lehetett többé utazni. Végre rendezhettem a művészeti aktivitásomat. Ez fontos volt nekem, mert az írással elmaradoztam, hiszen a sok utazást elsősorban a képzőművészet hozta nekem és a performansz tevékenységem. Ezért jót tett a leállás, sikerült összeszednem a szálakat, az írásra, a költészetre, meg a regényre gondolok első sorban, amikre sajnos nem igazán tudtam koncentrálni azt megelőzően.

Akkor lehet azt mondani, hogy az Ön számára pozitív volt a lecsengése?

Számomra igen, főleg mert költözködtem is. Rettenetes lakáskörülmények között éltem Budapesten, és sikerült ideiglenes időre Ráckevére költöznöm a járvány alatt. Szörnyű volt az első hullámot a Soroksári úton négy fal között egy olyan lakásban átvészelni, amelynek nincs levegője, nem lehet sehová kimenni. Mint egy vakond, úgy éltünk bezárva a családommal, az egészségünk rovására ment az egész. Azt éreztem, ki kell menekülnünk a természetbe.

Mostanra viszont újra beindult az élet, ha jók az értesüléseim, lesz jövőre egy nagyszabású kiállítása Svájcban, ezért utazott most a napokban oda?

Igen. Megnéztem a helyszínt az acb Galéria képviselőjével. A koncepció már megvan, hiszen ez egy tavalyról elmaradt projekt. Viszont most vannak változások a svájci múzeumban, úgyhogy azt még nem lehet tudni, tartjuk-e magunkat az eredeti tervekhez vagy más irányba megyünk tovább. Ez rajtam múlik elsősorban.

Önmagát elsődlegesen költőnek tartja, azt mondja, minden más művészeti kivetülése ebből táplálkozik. Hogyan éli meg mégis költőként, hogy a világ legrangosabb múzeumaiban, például a Tete Modernben vagy a MOMA New Yorkban is vannak képei. Mit jelent ez Önnek, mint költő?

A művészetemet illetően ez tényleg igaz, minden a költészetből indul, a költészet kitágított határai jelennek meg különböző művészi ágazatokban. Az, amit képzőművészetnek nevezünk vagy neveznek nálam, és mai ki is állítható, akár kétdimenziós, akár három, installáció vagy megfogható anyag, az is a költészetnek egy bizonyos változata. Vizuális költészetként, képversként is értelmezem, amikor ezeket készítem. De a képek és a lineáris költészet, mindig csak kétdimenziós. De én ezeket hangzó formában is el tudom képzelni, és el is képzelem. Ilyen értelemben a kiállított művek, amelyek kétdimenziós vizuális alkotások, kollázsok vagy fotók, ezek nekem egyúttal zenei partitúrák is. Olyan értelemben, hogy ha ott vagyok, vagy ha a stúdióban alkalmam van, akkor megszólaltatom őket a magam módján. Mert már úgy készítem a kollázsokat vagy a képverseket, hogy azokat, ha előadnám, akkor körülbelül így vagy úgy szólnának. Hogy ezt hogyan élem meg?

Eleinte rácsodálkozással, mert a múzeumok kezdték el vásárolni a képeimet. Aztán az acb Galéria vonzáskörébe kerültem, és felajánlották a segítséget, de erre szükségem is volt, mert csak kapkodtam a fejemet, hogy ilyenkor mit is kell mondani. Nem tudtam beárazni a műveket, nevetséges áron adtam a múzeumoknak. Nem tudtam megbirkózni azzal a sok adminisztrációval, amivel ez jár. Nem is értem ezt, csak tudomásul veszem, hogy ennek van esztétikai értéke, piaci értéke, de ez kicsit olyan, mint a vers, hogy megírom, beleadtam a lelkemet abba is, ebbe is. Én teljesen önmagamat adom, bármivel is foglalkozom. 59 éves koromig egyetlen díjat sem kaptam. Ettől függetlenül írtam. Meg a vizuális munkáimat is csináltam. És kiderült, hogy ennek van értéke.

Ilyenkor már nem stimulatív hat rám az ilyesmi, vagy a díjak, amiket 60 éves korom után kezdtem el kapni, hanem valahogy úgy, hogy mégiscsak érdemes volt, de nem a díjak miatt, hanem hogy eljutott a közönséghez az üzenet. Olyan ez, mint a palackposta, az ember a vízbe dobja, reménykedik, hogy eljut, de nagyon sok időbe is telhet. Ha fiatalkoromban kaptam volna valami pozitív visszajelzést, mert negatívat kaptam bőven, lehet más lett volna a pályám. Én vagy őrült vagyok, vagy bolondnak tettetem magamat, de hittem abban, amit csinálok. Persze a negatív kritika is használt nekem, mert megéreztem, hogy hol vagyok támadható. Azt láttam, hogy ezeket a dolgokat csak úgy tudom kivédeni, ha tényleg a véremmel írom a dolgokat, kellett, hogy legyen fedezete annak, amit csinálok. Fontos volt, hogy ne kövessem a trendeket.

Miféle trendeket?

Általában azt láttam, hogy a férfias intellektuális dolgokat próbálták nyomni a művészetekben. Nagyon hiányoltam a női megnyilvánulást és a gyökerek felmutatását. Azt láttam magam körül, hogy mindenki valahogy nyugatiasan vagy amerikaiasan próbálta megfogalmazni a mondandóját, és így hiányzott a gyökér. A specialitása a hazai íznek. Így lehettem eredeti, igen ám, de a nők, akik ugyanezt érezték, mint én, valahogy ki akartak törni a férfiízlésből, túlságosan direktbe csinálták, vaginaközpontú lett a művészetük, és ez sem lett sikeres. A vaginairodalomban, a képzőművészetben is ott volt, hogy itt vagyok, nő vagyok, tessék. De ez szerintem sosem volt elég, ennél biztosan mélyebbre kell ásni. És én nem csak provokálni akartam, mert az is benne volt, hanem mélyebbre ástam, és a teljes, saját női eszköztáramat mutattam fel. És ez nem csak abból áll, hogy nő vagyok, van vaginám, hanem elsősorban a női élet hétköznapjaira fókuszáltam, ennek az eszköztára volt a fókuszban, ami az én életem része, másnak értelemszerűen más.

Az tehát, hogy hogyan élem meg, hogy neves múzeumokban vannak műveim… ezeket régen csináltam, 30-40 év után jött, hogy a 70-es, 80-as évek alkotásaim ki vannak állítva itt vagy ott. Köztudott, hogy a neves, külföldi múzeumok nem figyeltek a közép-kelet-európai alkotókra. Nem figyelték, hogy mi történik Magyarországon, Jugoszláviában, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, most kezdték el ezt felfedezni. Ez igazából csak ennyi, mindig érdekeltek a titkok, akár az áramkörök titkai vagy most a QR, vonalkódok. Állandóan rácsodálkozom a világra, hogyan férnek el például végtelennek tűnő dolgok pici, forrasztott drótkészítményekben, a nyomtatott áramkörökben? Ezeket kellett nekem mindig kideríteni, felfedni.

Mennyire értékes most egy Ladik Katalin képzőművészeti alkotás? Elmondta, hogy az irodalomból nem lehet megélni. Viszont a képzőművészetből, egy bizonyos szint fölött annál inkább. Okoz ez valamiféle feszültséget Önben?

Megélhetési keserűség mindig is volt az írással kapcsolatban, ezért is kellett állandóan munkát keresnem. 18 éves korom óta munkaviszonyban voltam. Megszoktam azt, hogy dolgozni kell, és a havi fizetésből megélni. Ez a jövedelem, amit most a képzőművészeti alkotásokkal el lehet érni valóban meglepő számomra. Nem is tudtam eleinte beárazni magam. Most már látom a piaci értékét a munkáimnak. Ez persze rajtam kívül álló, de azt hiszem, hogy kezdem megérteni ezt a világot. Azt sem értem, hogy miért van egy orvos vagy egy pedagógus alulfizetve. Színészként gyakorlatilag takarítónői fizetéssel éltem egész életemben. Vannak számomra érthetetlen dolgok, de így soha nem felejtem el, hogy honnan indultam.

Tekintett valaha a művészetre, mint üzletre?

Azt hiszem, hogy nemcsak rám jellemző, hanem a kortársaimra is, akik ilyesmivel foglalkoztak,  hogy nem gondoltunk a jövőre, vagy hogy ebből pénzt lehet csinálni. A 70-es években ezek a dolgok csak megtörténtek, még szerencsém is volt, hogy a sok-sok költözés közben egyáltalán megmaradtak bizonyos műveim. A mai napig is rejtőznek olyan dokumentumok, amiket a múzeum kurátorai értéknek találnak. A mai napig sem tudom, hogy mi értékes abból, amit csináltam, és mi nem. Amikor voltak műalkotások, azokat nem tekintettük piaci árucikknek, hanem egy kreatív pillanatnak éltük meg, aminek nincs és nem is lehet üzleti értéke, hiszen mi úgy láttuk akkor, hogy a hagyományos, tradicionális festészetnek van piaci értéke. Akkorra már bőven voltak híres festők, meg esztétikai elméletek is, ezekbe kevéssé fértem, fértünk bele. Láttam például Joseph Beuys zsírszobrát, és rádöbbentem, hogy bár ez mulandó tárgy, mégis jelentős műalkotás. Nem tudom, annak volt-e piaci értéke, de tetszett. Ez inkább költői téma, a mulandóság, a megsemmisülés, ebből a szempontból akár egy hóember is lehetne műalkotás. De eszembe sem jutott, hogy amit én csinálok, annak lenne piaci értéke. Nem is olyan anyagra dolgoztunk, ami maradandó lenne. Annak idején a képversek írógépen készültek. Kopott volt az írógép szalagja, az első oldalt nem is használtam, hanem a második oldalt, ahol az indigó erősebben mutatta a kontrasztot. Most keresik, hogy hol van az eredeti, az első oldal, hiszen az nagyon értékes lenne. Hát mit tudom én, hol van, azon nem is látszódtak jól a betűk.

Rengetegen foglalkoznak azzal, hogy mi adja egy művészeti produktum értékét. Ön meg tudja fogalmazni, hogy Ladik Katalin művészetének mi lehet az értéke, amire mostanra már felfigyeltek?

Nem tudom, de gondolkoztam rajta. Azt hiszem, hogy egy fehér foltot térképeztek fel a műértők és a művészettörténészek, és kiderült, hogy a nők nagyon is jelentős művészek voltak, jelentőseket alkottak. Ilyen értelemben számomra fájó szerencse, hogy engem nem korábban fedeztek fel. Olyan fehér folton éltem és alkottam a többi kortársammal együtt, amit idáig nem ismertek, és mivel a világon már beárazták a női művészeket, gondolom, hogy minket is arra a nívóra emeltek, ahol a már beárazott nyugati művésznők voltak. Hogy a nők azonos szinten vannak-e beárazva, mint a férfiak, ebben viszont már nem vagyok biztos. Azt hiszem, hogy még le vagyunk maradva árban, de ki tudja. Én annyira elszigetelt környezetben éltem, hogy sikerült kialakítanom egy sajátos és egyedi stílust. Ha divatos akartam volna lenni vagy betörni valahová, akkor lehet, hogy utánoznom kellett volna a férfiakat, mert azok voltak jobban elismerve. Kivéve Yoko Onót, aki tényleg betört. De én elsősorban költő vagyok. Hogy került volna videókamera a kezembe? Vagy jó fényképezőgép? Én mást csináltam. Az a kevés hely, ahol kiállíthattam, felléphettem, Jugoszlávia volt. Nekem az jó volt, elfogadtam költőként is, meg képzőművészként is, nem is reméltem, hogy nagyobb területen is fogják ezt szeretni.

Van ez a művész-archetípus, akit életében nem vagy maximum a vége felé ismernek csak el. Szükségszerű velejárója ez a művészetnek?

Nem biztos, hogy szükségszerű. Egyrészt szerencse dolga is, kit, hogy, mikor és mennyire ismernek el. Az én esetemben talán szerencse dolga, hogy idős koromra megértem, hogy felfedezzenek. A másik dolog, hogy nagyon sokan önmenedzselés által értek el olyan szinteket akár elismertségben, amelyek az önmenedzselésből adódtak. Míg más tehetségesebb művészek, talán azért, mert nem tudták menedzselni magukat, felfedezetlenek maradtak. Én sem menedzseltem magam, ezért mondom, hogy talán szerencsém volt, hogy valakik emlékeztek rám. Lehet, hogy egy jó szándékú emberen, egy kurátoron múlik az, hogy elmondja valakinek a nevét egy fontos helyen, aztán jönnek a múzeumok, nálam is ez történt. Talán ez kényelmesebb a múzeumoknak is, hogy itt van, akkor akasszuk le őt. Képviselje ő az országot.

Mennyire követi a történéseket a modern korban? A fiatal művészek ma már nagyon aktívak a online közösségi tereken, sőt, azok már-már annyira fontosnak is lehet ezt mondani, mint a galériás tevékenységet.

Bevallom, például az Instagramot nem követem, nem érek rá. Örülök, ha a saját elmaradt dolgaimat megcsinálom. De egy dolgot észrevettem, ami a költészetet illeti, hogy amióta létezik internet, többen olvasnak engem, mert valakik felrakják a verseimet. Tudom, hogy fontos lenne foglalkozni ezzel, de egyszerűen nincs erre időm, örülök, ha meg tudom valósítani az elképzeléseimet képzőművészetben vagy írásban.

Egy ideig banki ügyintézőként is dolgozott. Mennyit vitt magával a pénzügyi gondolkodás, a befektetés, a megélhetés tervezéséből? Volt valamilyen hatással ez az időszak, vagy az hogy közgazdasági iskolába járt?

Valójában az élet volt hatással rám. Az élet volt az iskola, ami engem okosított. Ugyanis meglehetősen szegény családból származom. Ezek a megélhetési gondok egész életemben kísértek. Az anyagi bázis nagyon fontos volt nekem, sosem élhettem bohém életet, hogy majdcsak lesz valahogy. Kicsi korom óta nyáron elmentem dolgozni, hogy legyen miből ruhaanyagot vásárolni. Eljártam varrótanfolyamra is, hogy megtanuljak varrni. A lényeg az volt, hogy túlélni és mindent hasznosítani. Ha iskolaszünet, akkor valami szakmát tanulni, varrni, mert sosem lett volna annyi pénzem, hogy kész ruhát vásároljak magamnak. És mivel már nagyon fiatal koromban is költő szerettem volna lenni és színésznő, de volt annyi önismeretem, hogy nem akartam középszerű lenni.

És úgy gondoltam, hogy 20 éves korom körül majd kiderül, hogy jó költőnek vagy jó színésznőnek indulok-e, akkor majd eldöntöm, hogy mi legyek. Művész legyek vagy egyszerű átlagember. Azért választottam a közgazdasági iskolát, hogy ha nem leszek 20-22 éves koromig jó költő és jó színésznő, akkor maradok hivatalnok, közgazdász vagy banktisztviselő, akinek a középszerűség a lételeme.

El is kezdtem dolgozni jó fizetésért a bankban, és másfél év után rájöttem, hogy engem nem érdekel a pénz. Ahhoz, hogy jó művész legyek, radikálisan változtatnom kell. Mondták, hogy buta vagyok, hiszen a munka mellett írhatok verseket. Igen, írtam, de az pont az elégedetlenségről szólt. A rádióban gyerekként színésznő voltam, és szépen fejlődtem a szamárlétrán, 20 évesen is játszottam, a rádióban, mert volt állandó színi együttes, hiszen Újvidéken nem volt magyar színház. Mondtam, hogy szeretnék állandó tagja lenni a Rádió színiegyüttesének. Kérdezték, hogy otthagyod azt a jó banki állást? Mondtam, hogy igen, mert csak a művészetnek akarok élni. És tényleg annak éltem, feleannyi fizetéssel. Akkor volt az egyik nagy döntésem, hogy anyagilag rosszabbul járok, de legalább a saját életemet élem. A realitás tehát velem volt, a pénzre is gondoltam, de az életem értelmére is. Ez mindig így volt. Megtartottam az állandó állásomat, 18 éves korom óta állandó munkaviszonyban vagyok, színésznőként mentem nyugdíjba is. Nem éltem bohém életet, és nem éltem a férjeimből.

Fájt volna Önnek a középszerűség?

Én tudtam, hogy több van bennem, és 20 éves koromig ment ez a vajúdás, hogy tényleg van-e ez a többlet vagy nincs. 20 éves koromban elkezdtem írni egy hosszú verset, és a vers születése gyötrelmei között jöttem rá, hogy váltanom kell. Persze hogy kell pénzkereseti forrás, hiszen másból nem lehet megélni. Magyarországon abban az időben lehetett. Csodáltam is, hogy olyan sokat fizettek a költőknek, hogy abból meg lehetett élni. Nálunk, Jugoszláviában viszont nem.

Most már nem lehet itthon költészetből megélni?

Magyarországon versből? Ugyan már! 5-10, maximum 20 ezer forintokat kapunk.

De irodalomból meg lehet, Frei Tamás például meg tudna belőle élni.

Hát ő lehet, de mi most szépirodalomról beszélgetünk, abból pedig nem lehet megélni. Tudja, mennyit kapunk egy verseskötetért? 50-60 ezret. Nagy nehezen valaki talán 100 ezret. Ezt nem lehet összehasonlítani

Soha nem gondolt arra, hogy valami kommerszebb irodalommal felépít valamit, és aztán vagy párhuzamosan viszi a művészetet?

Írásban nem. Nem is tudnék újságíró lenni.

Nem újságírás, hanem mondjuk mesekönyvek. Abban óriási biznisz van.

Igen. De nekem nem az a nyelvem. Írtam néhány gyerekverset, de azok is valójában felnőttversek voltak. Úgyhogy ez biztosan nem az én műfajom. Igaz, a szakácskönyvekért jó pénzt fizetnek, abból meg lehet élni, meg a gyermekkönyvekből is. Abból, amit én írok, nem lehet megélni, és nem is számítok rá, ezért kell más anyagi forrás.

„Hát miért ne lehetnék én is bátor?” – Interjú Ladik Katalinnal

„Ha nem bántottak volna annyira, lehet, hogy megragadok a középszernél” – mondja lapunknak Ladik Katalin. A József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költővel új verseskötete és közelgő, nyolcvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk, többek között sikerekről, kudarcokról, belső emigrációról és arról, mi vagy ki az a Homo galacticus.

Ha jól tudom, többlaki életet él, most, amikor beszélgetünk, éppen horvátországi nyaralójából jelentkezett be.

Fiatal korom óta csak két helyen szerettem volna élni, Újvidéken és itt, Hvar szigetén. Pontosabban, aránylag fiatalkori vágy ez, huszonnyolc-harminc éves lehettem, amikor először itt jártam, addig nem nagyon engedhettem meg magamnak tengerparti nyaralásokat. Egyszerűen beleszerettem ebbe a szigetbe. Amolyan költői elképzelés volt – bár ilyesmi gondolom mindenki másnak is van –, hogy valahol a tengeren legyen egy saját kis szikladarabom vagy egy romos épületem, ahova elvonulhatok. A következő években erre sok időt áldoztam, és akkor sikerült egy kis házat megvennem, elég körülményesen, elegendő pénz nélkül. De ez egy hosszú mese, hogy hogyan is lehet pénz nélkül házat vásárolni infláció idején.

Szerintem ez a tudás kifejezetten érdekelné most az embereket.

Hát jó, röviden elmondom: akkoriban Jugoszláviában óriási volt az infláció. Sokan éltek is ezzel úgy, hogy felvettek hiteleket, tudván, hogy mire letörlesztik, addigra nem jelent már jelentős anyagi terhet. Na, én nem a banktól kértem kölcsön, hanem magánszemélyektől, főleg ismerősöktől, rövid távra, és nyaralást ígértem cserébe. Így nem állt elő az a számukra is megalázó helyzet, hogy kamatot kelljen kérniük. Öt évig törlesztettem, de ennyi idő múltán az infláció felemésztette ezt az adósságot, a harmadik évben már nem is éreztem a súlyát, annyira nem számított nagy összegnek.

Ide kifejezetten alkotni jár?

Amikor megvettem, hosszú távban gondolkodtam, alkotóműhelyként képzeltem el mindig is. Ugyanakkor színészként állandó munkaviszonyom volt, sosem voltam szabadfoglalkozású művész, egészen 1992-ig, amikor nyugdíjba mentem. Utána sikerült megvalósítanom az eredeti elképzelést. Általában kora tavasszal utazok ide kifejezetten alkotni. Ha nyaralás van és nagy a zsúfoltság, a család és a barátok is itt vannak, akkor erre nem alkalmas a hely.

Az olvasók fantáziáját biztosan nagyon foglalkoztatják az ilyen varázslatos helyszínek, ahol a művészek alkotnak. A hely szelleme az, ami inspirálja?

Elsősorban a hely szelleme, persze, főleg addig volt ez így, amíg nem volt internet meg telefon, és nem voltam elérhető. Akkoriban hetente egyszer elsétáltam a postára, leveleztünk vagy a megbeszélt időpontban telefonáltunk csak. Akkor a hely szelleme és a nyugalom valóban működött.

Amióta megjelent a technológia, ugyanolyan, mintha Pesten vagy bárhol máshol lennék.

Elérnek a napi gondok. Ez egy előny is, hiszen tudok segíteni, megoldani a problémákat. És nem is tehetem meg, hogy elzárom magam, hiszen pénzt is kell keresnem, jelen kell lennem.

Különös függés ez, hiszen sokkal kényelmesebb az életünk tőle, de időt mégsem spórol nekünk. És úgy tűnik, az alkotókedvnek sem kedvez. Hogy próbálja meg ezt kezelni?

Nagyobb előkészület kell az alkotáshoz, hogy vissza tudjak térni a megfelelő tudatállapotba. Azelőtt, amíg nem zúdult rám ennyi információ, ez sokkal könnyebben ment. Be kell osztanom az időmet, hogy mikor dolgozom – a szónak abban az értelmében, hogy a hétköznapi élet dolgaival foglalkozom –, és mikor alkotok.

A beszélgetésre készülve belefutottam egy 1993-as interjúba, amikor éppen annak kapcsán kérdezték, hogy Budapestre költözött a délszláv háború elől. Itt egyebek mellett arról beszél, nem bírta, hogy napi politikával kellett foglalkoznia, vagy azon görcsölnie, van-e ivóvíz, van-e benzin. Ilyen tapasztalatokkal a háta mögött hogyan élte meg az orosz-ukrán háború kitörését?

Ez már egy feltételes reflex volt. Déjá vu érzésem van, annyi különbséggel, hogy azóta évtizedek teltek el. Akkor még volt hová mennem, most már nincs, és nem is akarok elmenni.

Nem abban a korban vagyok, amikor az ember még összecsomagol és útra kel.

Nem akarom a gyökereimet elhagyni, hanem inkább belső emigrációba vonulok, mint nagyon sokan mások.

Miért?

Jónéhány tervem van még, amit szeretnék megvalósítani, ahhoz pedig egy kicsit homokba kell dugnom a fejemet, igyekeznem, hogy ne nyomjon agyon a rengeteg háborús hír, ez a szörnyű információtömeg. Persze, teljes mértékben nem tudom védeni magam ezektől a benyomásoktól, és nem is akarom. Az az érzésem, hogy ugyanaz a dolog ismétlődik megint, ami Jugoszláviában volt.

Én pedig nem akarom megszokni ezt: az állandó gyűlöletet, a szítást, a nincstelenséget, a sebesültek, menekültek és lebombázott épületek látványát.

Alólam egyszer már kicsúszott egy ország, pedig nekem Jugoszlávia volt a minden. És most azt látom, hogy minden megismétlődik, ezek a lokális háborúk olyanok, mint egy járvány. A szíriai háború és a 2015-ös menekültválság idején erősödött fel bennem a két szögesdrót között elterülő senkiföldje képe, ami egy horizontális helyzet. Ugyanezt a sehová sem tartozást én vertikálisan is felállítottam a műveimben. Mert nincs más kiút, mint hogy ezt a senkiföldjét valahogy megtöltsük élettel, gondolatokkal, művekkel, önmagunkkal, az egykori életünk szépségeivel. És talán a jövővel is, mindazzal, ami a következő nemzedékekre vár. Akiket rettenetesen sajnálok – elsősorban unokáimra gondolok –, számomra ugyanis rendkívül tragikus élmény velük kapcsolatban, hogy nem szeretnének gyermeket szülni. Egyfolytában a világ vége lebeg a szemük előtt, én pedig nem tudok nekik segíteni.

Belső emigrációról beszél, de amit most elmondott, abból kirajzolódik valamiféle küldetéstudat, egyfajta útmutatás a jövő generációinak. Nincs itt valamilyen ellentmondás?

Csupa ellentmondást érzek magamban is állandóan. Csak buzdítani tudom a fiatalokat. Sosem gondoltam volna, hogy a jugoszláv háború után lehetséges bármilyen optimizmus a vajdasági fiatalokban, és mégis: hihetetlen energiák szabadultak fel abból a nemzedékből, gyönyörű, tehetséges korosztály nőtt fel. Mint amikor egy erdőt letarol egy tűzvész, hiába éget fel mindent, alatta szárba szökken az új növényzet.

Ez az ellentmondás, ami bennem van: egyszerre érzékelem a kilátástalanságot, illetve az élni akarást, a tehetség sarjadását.

A saját példámból tudom, hogy mindent ki lehet bírni. Iszonyú nehéz volt átélni az ’50-es éveket, minden értelemben. És lám: tele voltam optimizmussal. Mert annál csak jobb jöhetett, és jobb is jött. Ezért gondolom, hogy talán mégis van remény. Úgyhogy igyekszem bíztatni mindenkit. Szerencsére nagyon sok fiatal barátom van, én magam is meg vagyok lepve, hogy körülfognak és érdeklődnek irántam. Nem tudom, miért alakult ez így, de nagyon jólesik.

Idővitorla címmel jelentek meg válogatott versei a Fórum Könyvkiadónál. Hat évtized munkásságáról beszélünk. Mi szól egy ilyen nagy volumenű kötet megjelentetése mellett?

A Fórum valójában régóta tartozott nekem egy kötet kiadásával, de úgy látszik, a nyolcvanadik születésnapom aktualizálta ezt. Eleinte vékony könyvecskéről volt szó, de mondtam, hogy annak nincs értelme. Hát hogyan lehetne válogatott verseket vékony kötetben kiadni? Pedig én aztán nem vagyok termékeny költő, de minden korszakomból szerettem volna mutatni valamit, azt pedig nem lehet százhatvan oldalban. Szóval a beemelt költeményekkel szaporodott a terjedelem is. A koncepciót nehéz volt kitalálni, az időrendi logika azért nem működött, mert sok versem ismétlődött bizonyos kötetekben. Fiatal szerkesztőm Bíró Tímea volt, akinek valójában nem volt ilyen jellegű szerkesztői tapasztalata korábban, hiszen ő költő. Végül közösen a tematikus felosztás mellett döntöttünk, úgy, hogy a ciklusokban mégis fellelhető egyfajta érzelmi, biológiai és alkotói időrend.

Az első blokk versei még meglehetősen játékosak, sokszor olyanok, akár egy rövid népmese. De aztán hamar eljutunk a komolyabb versek, a szürrealizmus felé. Erre gondol?

Ez az érzelmi érés, igen. A szürrealizmus már egészen fiatal korom óta bennem volt, és végeredményben végig is követetett. A játékosság később is megmaradt, akkor már bizarr formában. Groteszkké alakult, ami a felnőtt ember játéka. Ilyen értelemben lehet végigkövetni a kötetben az életkoromat és az alkotói változásaimat. Egyre inkább előtérbe kerülnek a szenvedélyek, a vágyak, az erotika, a látomások, a gondolatiság, Erósz és Thanatosz párosa.

Engem különösen megfogott a Homo galacticus című vers, ami egyben egy ciklus címe is. Ez a szöveg sok mindent felidézett bennem, többek közt Jorge Luis Borges elbeszéléseit. Ars poeticaként is el tudnám képzelni. Hogy definiálná a homo galacticust? Honnan született ez a gondolat?

A világegyetem meg általában a természet mindig is inspirált. Sőt, nálam az erotika is kozmikus, a természeti jelenségekre is jellemző. Ahogy valóban van is egyébként, gondoljunk csak a növények párzására… Jaj, bocsánat, porzására gondoltam. Szóval az ember homo galacticus abban az értelemben, hogy tudjuk jól, szó szerint porból lettünk. Csillagporból, őslevesből, nevezzük bárhogy. Ezek a gondolatok vezettek arra, hogy mindannyian galaktikus lények vagyunk, onnan származunk, oda is megyünk vissza: ha a Föld egy napon elég, ismét porrá válunk.

Mindig egységesen gondolkoztam, sohasem külön emberről, egy férfiról vagy egy nőről, hanem általánosítottam.

A tárgyakat is mindig megszemélyesítettem: beszélgetnek, szeretik, vonzzák egymást. Az Egy című versemben – a mottóját épp Borgestől vettem – az emberállat-gondolattal játszom el. Egységes lénynek tekintem, se nem ember, se nem állat. A Homo galacticus-ciklus tehát egy gondolkodás eredménye. Az én életemben történtek az első űrutazások is, persze, hogy elgondolkodtattak.

A keményebb fizika is foglalkoztatja? Krasznahorkai László Herscht 07769 című regénye, amelyben fontos szerephez jut a részecskefizika is, Libri-díjat ért idén.

Hogyne foglalkoztatna, szakember ugyan nem vagyok, de költőként rettenetesen inspiráló. Az egész terület egy nagy misztikum. A technikai, műszaki dolgok is ámulattal töltenek el, nem csak versekbe, a képzőművészeti munkáimba is beépítem ezeket.

Jól sejtem, hogy a fizika rejtélyei nem nyomasztják, hanem örömmel töltik el?

Örömmel és kíváncsisággal. Boldog vagyok, hogy ezek a jelenségek léteznek.

Végtelen csodálkozással tölt el, hogy bármeddig is menjünk az űrben, újabb és újabb dolgokat fedezünk fel.

Ahogy egyre mélyebbre süllyedhetünk a részecskék világában, látszólag annak sincs soha vége. Azt megtudni, hogy a legkisebb részecskék, amikor hatás éri őket, egy rövid időre képesek visszamenni a múltba, még szép, hogy megnyitja a fantáziámat. Persze, most nagyon primitíven, banálisan fogalmaztam meg, de a lényeg, hogy ezen a szinten a részecskék már nem is igazán részecskék, inkább viszonyulások és kölcsönhatások. Nemrég tudtam meg, hogy a kvark szó hogyan keletkezett: Joyce-nál a Finnegans Wake-ben az egyik szereplő használja ezt a kifejezést. Hihetetlen, hogy ez is az irodalomból ered.

Már szóba került az ellentmondásosság, ami erősen jellemzi a munkásságát. Többek közt ennek tudható be, hogy meghökkentőnek találják, amit csinál. Például a hangköltészetében valamilyen ősi, népi tudást adott elő a létező legmodernebb, avantgárd formában. Az eddigiek alapján jól értem, hogy ezek önben sohasem jelentettek ellentmondást?

Jól érti, hogyne. Bennem a felfedezés öröme munkált. Azt értettem meg, hogy a népi kultúrában, főleg a népmesékben – hiszen azokon nőttem fel – valahogy minden a helyén van, a rítusok, a szertartások, még az elsőre horrorisztikusnak tűnő elemek is rendbe szerveződnek. Ezért fantasztikus például a Fehérlófia. Elvisz minket az alvilágba, ahol meg kell küzdenünk, majd a feljutáshoz a főhősnek le kell vagdosnia a végtagjait, hogy megetesse a madarat, amely felszáll vele. Azért ezt a példát hozom, mert ebben szerintem minden benne van. A hangköltészetemben is azért használtam az archetípusokat, mert azokra is hatnak, akik nem beszélik a magyar nyelvet. Az archetípus közös tudás, az ősi emlékezetünkben él, magunkban hordozzuk. Ezért van, hogy az emberek hasonlóan fejeznek ki bizonyos érzelmeket mindenütt a világon. Ehhez a ’70-es években kénytelen voltam tudományosan is foglalkozni azzal, hogyan nyilvánulnak meg rítusok és archetípusok más kultúrákban. Rengeteg mesét olvastam, főleg teremtéstörténeteket, mert a világ keletkezése és tágulása a valaha élt összes civilizációt foglalkoztatta. Az ebből merített tudást sűrítve kezdtem alkalmazni az előadásaimban, ismételve vagy kollázsként kiemelve bizonyos szövegmegoldásokkal, hogy transzcendens állapotba hozzam a hallgatókat. Szükség van a refrénekre, mantrákra, hogy képesek legyünk befogadni a világnak ezeket a csodáit.

Mert tele van a világ rejtelemmel, de enélkül a fáramászás, vagy legalábbis hetedik ágra jutás nélkül ez egyszerűen nem lehetséges.

A népi kultúra mára meglehetősen divatos lett, de az a benyomásom, hogy így, mélységében, mint ahogy ön vagy például Jankovics Marcell tette, nem mindenki akarja megérteni. Ezért kellettek az avantgárd gesztusok? Hogy jobban felhívja rá a figyelmet?

Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy mások majd mit gondolnak. Azért tettem úgy, ahogy, mert eredeti akartam lenni. Sajátommá akartam tenni a kíváncsiságot, a felfedezés örömét, a magam eszközeivel megformálni és megmutatni. Én akkor olyan voltam – ha ez feltűnő vagy szokatlan volt, akkor én magam is az voltam. Hitelesnek akartam tűnni, elsősorban magam előtt. Ez igaz mindenre, amit valaha csináltam. Vegyes kultúrájú környezetben nőtem fel – Vajdaság, Közép-Kelet Európa, Balkán –, ebből merítettem, mert tudtam, csak így lehetek eredeti.

Önt idézem egy korábbi interjúból: „Ha engem béklyóznak, akkor dacból ellentmondok.” Születhetnek így jó dolgok, ezt tudjuk, de a dac sem mindig jó tanácsadó. Előfordult, hogy megbánt dolgokat?

Ha nem bántottak volna annyira, lehet, hogy sok dacos gesztus elmaradt volna. Nem arról van szó, hogy megbántam őket, csak sajnálom az energiát, amit arra pazaroltam, hogy dacból csináljak valamit. Voltak túlzások, persze. Ha tudná, engem mennyit gyaláztak, már a ’60-as évektől, az első verseimtől kezdve, írásban, szóban egyaránt. Egy normális ember régen abbahagyta volna az írást. Belőlem az ellenkezőjét váltotta ki. Elgondolkodtam a kritikán, és elemeztem is magamat folyton. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy nekem van igazam. Hogy igenis úgy kell írnom, ahogy addig is. Mert akkoriban mindenkinek megvolt ám a véleménye arról, hogy egy nő miről írhat és hogyan. Elgondolkodtam ezen, és azt mondtam: még ha én vagyok az egyetlen nő a Vajdaságban, aki így ír és ezt csinálja, akkor sem változtatok. Ott voltak nekem példaképnek az akkori dadaisták meg szürrealisták, főleg az orosz avantgárd érdekelt nagyon. El tudtam képzelni, milyen bátorságra volt szükségük, hogy úgy adjanak elő, ahogy tették.

Hát miért ne lehetnék én is bátor?

Úgyhogy kaptam tovább a világ legrosszabb kritikáit, egészen hatvanéves koromig. Csak őrült vagy fanatikus lehet, aki idáig kibírja.

Szóval az ön részéről volt egy reaktív hozzáállás is.

Ez olyan dolog, mint a rugó, amit minél jobban összenyomnak, annál nagyobbat ugrik vissza – ez voltam én. Ha nem bántottak volna annyira, lehet, hogy megragadok a középszernél.

Ott volt aztán a híres vetkőzéses performansza, ami kisebb botrányt is okozott. Ez ma már egy feminista gesztusként értelmeződik. Ez is volt a célja?

Sohasem tartottam magam feministának, főleg nem léptem be mozgalmakba. Csak a feministák tűzték utólag a zászlójukra a nevemet meg a tevékenységemet. Az említett előadás is dacból született. Tudniillik a költészetemben lévő erotika – ami utólag visszaolvasva angyali, szinte szűzi volt – nagy feltűnést keltett, mert nők addig nem írtak így erről. Volt egy korszak, amíg mindenfélével próbálkoztam, hogy elrejtsem a nőiességem – fekete haj, hosszú frufru, nyakig begombolt felső, napszemüveg –, mert bántott, hogy mindig ez került előtérbe. A verseimet szerettem volna érvényesíteni, de sohasem azzal foglalkoztak, hanem a külsőmmel, mert, hát… vonzónak találtak, na. Nem voltam csúnya. Egy idő után azonban megint a dac kezdett dolgozni, és fellázadt bennem a nő: „Miért rejtőzködöm annyira? Jó, akkor csak azért is megmutatom, hogy nő vagyok.” Egy rövid archaikus termékenységi rituálét adtam elő, szándékosan erotikus jelmezben.

Meg is lett a hatása: egy életen át én maradtam a vetkőző költőnő

– persze pejoratív értelemben. Jugoszláviában, mondjuk, nem. Ott tetszett nekik.

Ha nem is volt ebben mozgalmi szándék, bizonyára volt hatása. Ma már egy ilyen performansz közel sem keltene olyan meghökkenést itthon, mint akkoriban.

Valahogy híre ment az én kis magánháborúmnak, sokan hivatkoznak rám, gyakran úgy hívnak meg előadásokra, mint a feminizmus egyik úttörőjét. Lehetséges, hogy sok nőnek bátorságot adott.

Akkor nem bánja, hogy a zászlajukra tűzték?

Végül is nem. Miért bánnám, ha lett pozitív hozadéka? Most már úgysem tehetek semmit, még ha bánnám is.

Muszáj kérdeznem a sikerekről is, ami mindig ambivalens dolog. Jólesik az embernek az elismerés, a díjak, másrészről, ha valaki hirtelen több helyről is megkapja, akkor elkezd gyanakodni: miért most? Önben vannak ilyesfajta kétségek? Hiszen az elismerések megtalálták az elmúlt évtizedekben, és nem csak itthon.

Ha a siker egy kicsit korábban jött volna, a húszas-harmincas éveimben, az olyan jól esett volna. Még ha magánszemélyektől érkezett is bátorítás és pozitív visszajelzés, ami erőt adott valamennyire. Nem is a díjakra vágytam, csak legalább néhány biztató kritikára. Hatvanéves koromban kaptam az első irodalmi elismerésem, a József Attila-díjat. Méghozzá Magyarországon! Nem is reméltem, hogy én valaha nyilvánosan publikálhatok itt. Hiába írtam magyarul, sokáig nem jelenhettem meg. A díjak csak annyiban jöttek jól, hogy igazolták azt, amit a verseimben is rendszeresen kérdeztem: vajon jó úton járok-e? Szóval ezeket életműdíjnak tekintem, amikre talán a kitartásom miatt találtak méltónak. Azt hiszem, ezek a sikerek azért jöhettek most, mert ennyi idő kellett, hogy az emberek magukénak érezzék.

Szerénytelenségnek hangzik, de úgy érzem, hogy a verseim időtállónak bizonyultak.

Nagyon megnőtt az olvasóközönségem, főleg az internet megjelenése óta, és azt látom, hogy a hatvan évvel ezelőtti verseim ma is hatnak – ez pedig a legnagyobb kitüntetés számomra. Lehet, hogy tényleg jó úton jártam.

Elárulható, min dolgozik mostanság?

Ó, igen! Már csak azért is, mert ha valamit hangosan kimondok, akkor az kötelez. Az első regényes élettörténetem 2007-ben jelent meg Élhetek az arcodon? címmel, és most ennek a folytatásán dolgozom.

Októberben tölti be a nyolcvanat. A kerek évfordulók mindig összegzésre, visszatekintésre sarkallják az ember. Ehhez illeszkedik ez a regény is?

Így van, idén szeretném befejezni, az életmű lezárásaként. Ki akarom írni magamból mindazt, ami a versbe nem fér bele. Legalább három személynek kell lennie bennem, hogy ezt elbírtam, érzelmileg és fizikailag is. Három nő szerepelt az első regényemben, és ők lesznek a főszereplők most is. Nagyon izgalmasnak találom, hogy ma az információt úgynevezett felhőkben tároljuk. Na, nálam most egy ilyen felhő is főszereplő lesz, ami figyeli a három nő sorsát.

Gondolom, hogy állandóan azt kérdezik öntől, költőnek, képzőművésznek vagy színésznek tartja-e magát, de azért én is megkérdezem, kicsit máshogy. Ha most ezt az interjút olyasvalaki olvassa, aki még nem hallott önről, hogy mutatkozna be?

Azt mondanám, hogy költő vagyok. Aztán persze megmagyaráznám, hogy számomra minden költészet.

Misztérium, amit mindenki érzékel. Beszélgetés Ladik Katalinnal

Topor Tünde

Ladik Katalin a jugoszláviai és a magyarországi neoavantgárd nemzetközileg is elismert alakja, az utóbbi évek legnagyobb újrafelfedezése. Itthoni megítélésének változása (a „meztelen költőnő” megbélyegzett kategóriájából lett a hazai művészeti élet képzőművészként, költőként, de leginkább radikális női performerként számontartott, meghatározó szereplője) jól mutatja azt a felfogásbeli fordulatot, aminek szélesebb körű elterjesztése érdekében az utóbbi évek olyan fontos kezdeményezései is említhetők, mint a közép-kelet-európai női alkotók életművét részletesen és speciális szempontok szerint feldolgozó Secondary Archive – a legfrissebb, nők által írt művészettörténet.

Topor Tünde: Először azok a hatások érdekelnének, melyek egész fiatalon értek. Hol gyökerezik a művészeted?

Ladik Katalin: A gyerekkori élmények az én esetemben is meghatározók voltak. 1942-ben születtem, a negyvenes években voltam gyerek. A háborúra nem emlékszem, legalábbis nem direkt módon, de arra igen, hogy rémálmaim voltak. Akkor jöttem rá, amikor nővéremmel egyszer moziba mentünk és egy háborús filmet néztünk meg. Sírtam, nagyon féltem. A filmben felismertem valamit, ami már bennem volt, nem a film hatására lettek rémálmaim. Innen származik a gépektől való félelmem és az irántuk érzett csodálatom is. Újvidék külvárosában laktunk egy roskadozó, nádfedelű vályogházban. A szobánk falán volt egy lyuk, ahonnan kibújhattunk az utcára is. A közelben volt egy kaszárnya, ezért bombázták a környéket. A bérházunk előtt vonultak el a katonai járművek, az én szememben – aki ráadásul alulnézetből lestem őket – valóságos gépszörnyek. Ugyanakkor az udvar végében rozsdás mezőgazdasági gépek is álltak, az egyik talán borona lehetett – akkor sem értettem hozzájuk, és ma sem tudom igazán, melyik melyik. Mindenesetre ez kezes bárány volt a kezem alatt, mert ebből hangokat tudtam kicsiholni. Mindenféle tárgyakkal ütögettem, és természetesen a zenémet énekkel kísértem. Teljes extázisban voltam. Magasan az ülésében, mint valami trónon, királynőnek képzeltem magam, aki egy csodálatos túlvilági hangszeren játszik. Valójában semmiféle hangszert nem láttam addig. Hét-nyolcéves lehettem, amikor a közeli magyar művelődési ház kerítésén beleselkedve először láttam színpadot, rivaldafényt és cifra ruhában táncoló és éneklő társulatot. Hogy magyar néptánc volt-e vagy operett, arra nem emlékszem, az is lehet, hogy a Mágnás Miskát adták elő. Ami megdöbbentett, az a kettősség volt: a kinti és benti világ különbözősége, amit a kerítésen lévő rés, mint keret is felerősített. Poemim sorozatomban arcomat egy üveglapra nyomva torzítom el. Ott van a keret és a kezem is, mert fontos a kezem mozgása, ahogy – mint egy operatőr – én szabom meg, hogy mi legyen a képkivágat. A műtárgy pedig az, ami a kereten belül van. Színészként is úgy gondoltam, hogy az a művészet, amit a színpadon a közönségnek felmutatunk. Ugyanakkor nagyon izgatott a kulisszák mögött zajló élet, a másik képkivágás. Felmutatom a műtárgyat, de eltakarom a néző elől a másik, izzadságszagúbb, kínosabb részét. Az irodalomban is így van: közreadjuk a verset, a hátteret, a magánéletet elrejtjük. A költő az Olümposzon ül, teste nincs, csak kézirata van.

Időben nagyot lépünk előre: én húszéves koromban, 1962-ben köteleztem el magam a költészet és a színészet mellett. Tizenegy éves koromban gyerekszínészként a rádióban léptem fel először, a mikrofonnal is hamar megbarátkoztam. Újvidéken csak később, 1977-ben alakult magyar színház. A rádióban már tudatosult bennem, hogy az is színház, amit a mikrofonba mondunk, de közönségünk, a hallgatók abból semmit sem látnak, ami a „takarásban” vagy a rákészülésben, próbákon zajlik. A kínlódást, a nehézségeket, a tökéletlenséget titkoljuk. Húszévesen is nagyon foglalkoztatott ez a kettősség.

Milyen volt a családi háttered? Volt-e a családban valaki, aki miatt egyáltalán felmerült, hogy művészi pályára lépj?

Nem volt senki a családomban, aki ilyen értelemben a példaképem lehetett volna, sőt édesapám írástudatlan volt. Édesanyám írástudó volt, s noha mindketten napszámosok voltak, kétkezi munkások, édesanyámban megvolt a vágy valami másra is, ami nem csupán fizikai munka. Zsidó családoknál cselédmunkát végzett – takarított abban a házban is, ahová később a rádió költözött, ahová én gyerekszínészként jártam. Mesélte, hogy azokban a gyönyörű lakásokban csodálatos könyveket látott, és zongorát. Őt vonzotta, érdekelte az a világ. Kislány korában, a gazdasági világválság idején Jugoszláviából sokan mentek vendégmunkásként Franciaországba, és ő a szüleivel járt ott. El voltam ragadtatva, amikor franciául elszámolt nekem tízig – emlékszem az élményre, hogy mennyire tetszett, hogy van ilyen nyelv is. Szerbül már az utcán megtanultam, de hogy van egy harmadik nyelv, nagyon elvarázsolt. Nem is beszélve a francia nyelv zeneiségéről. Nem a tartalma érdekelt, hanem a hangzása. Valójában ötnyelvű környezetben éltem, nemcsak a rádióban hallottam felváltva a kisebbségi műsorokat, de a szomszédaink is mind több nyelvet beszéltek. A soknyelvű környezet természetessége biztos összefüggésben van azzal, hogy a hangköltészet felé indultam. Egyébként pedig gyerekkoromtól fogva színésznek készültem, pedig nem voltam extrovertált alkat, és fogalmam sem volt róla sokáig, hogy mit is jelent ez valójában. A gyerekszínjátszó csoportba való bekerülésnek az volt a feltétele, hogy tudjon az ember szépen beszélni és lapról felolvasni. Ötvenháromban még élőben mentek a műsorok. Az első hangjáték, amiben mint Ladik Katica szerepet kaptam, a Tamás bátya kunyhója volt, a tragikus sorsú kislányt alakítottam. Akkoriban mindenki rádiót hallgatott, más nemigen volt – és amit a rádióban bemondtak, az maga volt a kinyilatkoztatás. Nagyon népszerű lettem a magam közegében, példaképként állítottak a többiek elé, mert ráadásul kitűnő tanuló is voltam. Ez teher is volt, kötelezettség, mert folyton meg kellett felelnem az elvárásoknak. Húszéves korom előtt sokat vívódtam azon, hogy csak akkor lépek tényleg művészi pályára, akár színészetről, akár költészetről van szó, ha jobb vagyok a középszernél. Ha kiderül, hogy mégsem vagyok olyan tehetséges, akkor inkább egy átlagos foglalkozást választok magamnak. Hogy bebiztosítsam magam erre az eshetőségre is, elvégeztem egy közgazdasági technikumot. Éhezni sem akartam, és egy jó közhivatalnoki állás garancia arra, hogy ne legyek ennek kitéve. Nemcsak jó fizetésem volt banktisztviselőként, hanem még lakásra is volt kilátásom. Kényelmes, kivajazott útnak tűnt, hogy a munka mellett időnként eljátszom egy szerepet, írhatok verseket is akár. Igen ám, de akkor csak hobbiszínésznő, hobbiköltő leszek. Úgyhogy radikális döntést hoztam: otthagytam a jól fizető állásomat és a lakásígéretet, és elmentem feleannyi fizetésért a rádióba. Úgy éreztem, hogy talán többre vagyok képes, mint hogy átlagos művész legyek. Úgy éreztem, van bennem szufla, és belevetettem magam a mély vízbe. Tudtam, hogy vérre megy, ezt nem lehet fél szívvel csinálni, nem lehetek hétvégi művész. Teljes lényemmel művészi életet kell élni.

Az irodalom, a költészet iránti érdeklődés, egyáltalán az, hogy megfogalmazódott benned, hogy ezt csak radikális fomában érdemes csinálni, honnan ered? Hol kerültél kapcsolatba ilyen típusú költészettel? Milyen társaságba jártál?

Gyerekként odahaza nem találkoztam könyvekkel, nem volt nekünk. A rádióban is csak szerepeket kaptunk, tankönyvünk sem nagyon volt. A magyar olvasókönyvet három évig nyúztuk, irodalmi tájékozottságra nem az iskolában tettem szert. Tizenöt évesen a rádióban jutalomkönyvként egy József Attila-kötetet kaptam. Játékos, rímes verseket Petőfi nyomán gyerekként is írtam, de kamaszként már éreztem, hogy ez nem az én világom. Ha nem kerül a kezembe a József Attila-kötet, talán abba is hagyom, de akkor ráéreztem, hogy lehet másként is írni. Rokon léleknek éreztem József Attilát, hiszen ő is nagyon szegény környezetből jött. És akkor találkoztam először szabadverssel. Néhány év eltelt azért, mire rájöttem, hogyan lehet valójában szabadverset írni. Ezekben az években kezdtem könyvtárba járni, de eleinte fogalmam sem volt, mit keressek, mit olvassak. Válogatás nélkül faltam az irodalmat, de így is ráakadtam bizonyos könyvekre. Viszont olyan társaságba nem jártam, ahol erről tudtam volna beszélgetni valakivel. Húszévesen írtam néhány verset. Kezembe került az Ifjúság című folyóirat melléklete, a Symposion, amiben találtam szabadverset író költőt is, Tolnai Ottót. Beküldtem a saját műveimet – nagyon meglepődtek és kértek még más kéziratot is, aztán levélben hívtak, hogy menjek be a szerkesztőségbe. Meg voltam illetődve, de nagyon kedvesen fogadtak (mint banktisztviselőt). Rimbaud-t, Baudelaire-t emlegették a verseim kapcsán, én meg csak kapkodtam a fejemet, hiszen még csak nem is ismertem őket, viszont aztán igyekeztem nagyon gyorsan pótolni hiányosságaimat. Később is sokszor utánamentem a hallott neveknek. A francia irodalom természetesen hatott rám, egyre többet és egyre tudatosabban olvastam, már nem annyira véletlenszerűen, válogatás nélkül, mint az elején. Magyarul csak nyolc elemit végeztem, irodalomtanárom egy orosz nő volt, az órán leginkább borsót fejtettünk neki, vagy varrni tanított minket. Később pedig szerb gimnáziumba jártam, hiányoztak az irodalmi alapismereteim.

Később fontos lett a művészetedben a nőiséghez, a saját testedhez való viszony. Hova vezethető vissza a rálátás a női mivoltodra?

Színésznői pályámon nem tartoztam a szép nő kategóriába, és én sem tartottam magamat szépnek. Juliette Greco-féle Kleopátra-frizurát viseltem, fekete ruhát vagy garbót az egzisztencialisták nyomán. Érdekes voltam, de színésznőként ez nem vált előnyömre. Ugyanakkor kékharisnya sem szerettem volna lenni. Bántott, hogy ha beléptem a szerkesztőségbe, rögtön megakasztottam a beszélgetést, udvarolni kezdtek, csak a nőt látták bennem, legalábbis akkor úgy éreztem, és lassan el is maradoztam, nem jártam be. Addigra egyébként is férjhez mentem, gyerekem is lett, ráadásul teljes munkaidőben dolgoztam a rádiónál. Elkezdtem rejtőzködni, háttérbe szorítottam a nőiességemet, társaságba sem jártam jó néhány évig. 1970-ben, 29 évesen úgy éreztem, hogy a színészi, művészi karrieremnek vége, mert az, hogy magyarul publikálok a Vajdaságban és elfogadnak a folyóiratok, az jó, de például kötetem nem jelenhetett meg 1969-ig, mert nem illett bele a női költészetről, irodalomról alkotott elképzelésbe az, amit én csináltam. Később megalakult Újvidéken a színtársulat, és a színház repertoárjában sem voltak olyan darabok, szerepek, amelyek engem találtak volna meg. Újabb válságos időszak következett, kitörési lehetőséget kellett találnom. Eldöntöttem, hogy megtervezem a saját fellépésemet, saját pódiumomat, ahol kibontakozhatok. Előadói estben gondolkodtam, de nem a hagyományos költői est formájában, ahol a költő vagy egy színész szépen rendesen elmondja, felolvassa a verseket. Én már az írás közben éreztem, hogy vannak olyan versek, amiket olvasásra írok, és vannak olyan költői üzeneteim, amiket hangban is érzékeltetni szeretnék. A „jaj”-t vagy az „óh”-t mások is használják persze, és az olvasó a maga módján értelmezi, én viszont úgy akartam átadni, ahogy bennem megfogalmazódtak. Már a hatvanas években írtam olyan szövegeket, amelyek előadásra készültek, performansz-forgatókönyveket, konkrét verseket, vizuális költeményeket, melyek a Ballada az ezüstbicikliről című, hatvankilences verseskötetemben meg is jelentek. Aminek még lemezmelléklete is volt! Ebben az első kötetemben már megvolt minden későbbi művészeti műfajomnak a csírája. Saját színpadomon a saját performanszaimmal léptem fel, hangkölteményeket is adtam elő. Máig ezekben a műfajokban alkotok, csak hol egyik, hol másik kerül előtérbe. Írok olvasásra szánt verseket, kiállításaim vannak, de nem csak képversekből, hanem kollázsokból, objektekből. A hangköltészet is erős vonalam maradt, nem is beszélve a performansz műfajáról. A húszévesen tett felfedezésem, hogy művészettel csak radikális módon, teljes odafordulással érdemes foglalkozni, és hogy akkor úgy döntöttem, hogy ennek szentelem az életemet, éppúgy meghatározta ezt a folyamatot, mint az, amit a keretről gondoltam. A keretben van a műtárgy vagy az arcom, a testem, amit műtárgyként felmutatok, és van a kereten kívüli élet, a test, a hang, ami sebezhető. Gyakran megmutatom a műtárgy hátoldalát is, például a textilműveknél a hímzés és varrás hátoldalát is. Színén van, amit megmutatni terveztünk, a hátoldalán pedig az el nem varrott szálak. Ott van a belevarrt idő. Az idő összesűrűsödése a műtárgyban. És ez nemcsak a kézzel készített tárgyakra vonatkozik, a versben is ott az idő. Például a hatása, ameddig a befogadóban dolgozik, amíg magában hordozza. Akár van annak a szónak szemantikai értéke, értelme, akár nincs. Meddig van hatása egy „jaj”-nak? Elviszi-e magával, aki hallja?

Már a hetvenes években foglalkoztattak a nyomtatott áramkörök. A dolgok belseje, hátulja. A rádióban a mikrofon, a dolgok színe, s amit a hangtechnikusok csinálnak, az a visszája. Szerettem nézni, hogyan dolgoznak, ott fedeztem fel, hogy néha kidobnak érdekes, lapos kis tárgyakat rajzolatokkal, ráforrasztott drótokkal. Tőlük tudtam meg, hogy ezek a nyomtatott áramkörök. Nagyon tetszettek nekem, mert azt láttam, hogy a gép belsejéből valók és nyilvánvalóan tudást, titkokat hordoznak. Gyűjtöttem és befotóztam őket, kiállításon kivetítettem a falra, és mint egy kottáról, leénekeltem az ábráikat, a vonalakat, pontokat: az „üzenetüket”. A gépek rejtélye, a rejtelmek felfedése, ahogy már mondtam is, gyerekkorom óta foglalkoztatott. Az Alice kódországban című performanszomat is erre alapoztam jó néhány évvel ezelőtt – mert a kódok világában élünk. Mindig lenyűgözött, mennyi információt lehet belesűríteni azokba a kis fekete-fehér ábrákba, vonalkódokba, QR-kódokba.

Nézzük meg kicsit közelebbről a közeget, amiben az első versesköteted megjelenésekor mozogtál. Egyáltalán mi lehetett az oka, hogy végül megjelent ez a kötet? Kikkel voltál kapcsolatban, ki volt a közönséged, kik olvasták verseidet? Mikor láttál először performanszot? És mikor volt az első, nem hagyományos értelemben vett színpadi fellépésed?

Nagy hatással volt rám egy nemzetközi színházi fesztivál, amit Belgrádban rendeztek meg és rendeznek ma is, a BITEF. A hatvanas évek végén kortárs, avantgárd darabokat mutattak be, New York-i underground társulatoktól is, és én ráismertem bennük a saját világomra. Az 1970-es első fellépésem nagy sikert aratott, hamar népszerű lettem. A szerbeknek én képviseltem azt, amit a menő New York-i társulatok a fesztiválon. Én akkor még nem láttam performanszot, egyetlen happeningen vettem részt, az is Pesten volt. 1968-ban léptem kapcsolatba magyar underground művészekkel, Szentjóby Tamással, Erdély Miklóssal, de filmesek, írók is voltak a körben.

Hogy kerültél velük kapcsolatba?

Szentjóby keresett meg engem, levélben. Mint kiderült, a magyarországi hivatalos egyetemi közegben elrettentő példaként idéztek, viszont az underground körök kapcsolatban voltak a Symposionnal, így miután olvasták a verseimet, a szerkesztőségen keresztül vették fel velem a kapcsolatot. Sokáig leveleztünk Szentjóbyval, személyesen nem is ismertük egymást, míg meg nem hívtak a később igencsak híressé vált UFO, happeningre Budapestre.

Milyen volt az első performanszod 1970-ben?

Inkább prezentáció volt, mint performansz. Ismeretlen voltam még Magyarországon, de Jugoszláviában szerb nyelven tartottam már performanszot. Arra semmi reményem nem volt, hogy magyarul publikálhassak a határon túl, az anyaországban. A vajdasági magyar közegben meg szintén elrettentő példának számítottam. Nem akartam szerbül írni, inkább lefordítottam Salgó Judit segítségével saját verseimet, és kettőnk fordításaiból csináltam egy repertoárt, melyek elmondásra készültek. Önálló műsoromban a viszonylag hagyományos versmondás után áttértem az énekbeszéd jellegű versekre, ami már jelezte, hogy hangköltészet következik. Hangkölteményeimet kizárólag magyarul adtam elő. Ezt követte az a rövid performanszelem, amikor sámánöltözékben egyfajta rítust adtam elő. Volt benne némi erotika is. Természetesen ez maradt meg az emberekben leginkább. Mégis ezzel a tudatosan felépített műsorszerkezettel azt szerettem volna, hogy ne csak a verseket ismerjék meg, hanem az előadásban tükröződjék valamennyire az életutam is. Az elhangzott költeményeket és még más, szerbre lefordított verseimet kinyomtattam és szétosztottam a közönség tagjai között. Szerbiában több helyen felléptem ezzel az előadással a nagyobb kulturális központokban, verseimet is megjelentették, hamarosan elég népszerű is lettem.

A sámánrituálé és utána az 1972-es egyiptomias performanszod, a R.O.M.E.T. a halál témájával, a túlvilági léttel foglalkozik. Ez a spirituális vonal honnan ered, mi inspirálta?

Mindenképpen a multikulturális környezetet látom a kiindulópontnak, ahol mindig éreztem kommunikációs problémákat. Hogy egy üzenet valóban átjusson a meg nem értés gátjain, ahhoz egy univerzális metanyelvre lenne szükség. Éreztem, hogy a rítusok pontosan ezt a szerepet képesek betölteni egy közösségben. Nem a szavak értelme a fontos, hanem a rítusban fellelhető emelkedettség, a misztérium, amit mindenki érzékel. Ezt kellene a költészetben megteremteni, hogy mindenki értse. De akkor már nem is költészetnek nevezném, hanem üzenetátadásnak. Éreztem, hogy dramaturgiára van szükség, és ennek inspirációs forrása a szerb környezetben megtapasztalt siratók, az esőváró rítusok voltak. Emlékszem rá, ahogy a száraz nyarakon jött a zöld falevelekbe öltözött ember az utcán, a dodole, aki táncolt és énekelte-mondta a rigmust. Mindenki kiszaladt és nézte, ugyanazt éreztük, ugyanaz a szellem hatott át mindannyiunkat. Valami ilyesmi hatást szerettem volna elérni. Úgy gondoltam, hogy a költészethez kellene egyfajta hangtechnika, ami más, mint a szavalás, és más, mint az éneklés. Népzenében, irodalomban kutattam, mi lehetett a sámánok szerepe egy közösségben, és rájöttem, hogy a költőé ugyanaz, mert a sámán és a költő is közvetítő. A cél az, hogy a verseim által valami üzenetet elvigyek a „hetedik ágra”, és onnan választ hozzak vissza. Azonkívül összetartó szerepe is van: a rítus dramaturgiájába öltöztetett alkotói üzenetem, amely a nőiségről, annak megéléséről is szólt. Sokan mondták később az előadásaim után, különösen nők, hogy közösséget éreznek velem. Akkoriban nagy bátorság volt így kiállni, a testét is felvállalni egy nőnek. Így kiállni, hogy „itt vagyok, ide lőjetek”, tudván, hogy sebezhető vagyok… A kritika nem is kímélt, ütött-vágott, különösen a magyarok. 

Olyan metanyelvet akartam használni, amit mindenki ért. Magyarul mondtam a verseimet a szerb közönség előtt, ők mégis pontosan érezték, mit akarok kifejezni. Akkortájt archetípusokban gondolkodtam, a fájdalmat, a dacot, a dühöt akartam érzékeltetni, de a termékenységi rítusok is mindenki számára érthetők. Európa-szerte előadtam ezeket, és ott sosem kerültem szembe értetlenséggel. A nyelv zeneisége, a hangeffektusok jelentették a kulcsot, ami által mindenki képes volt ráhangolódni az üzenetre. Autentikus volt, amit csináltam, nem akartam a trendeket követni, azt, amit a beatnikek csináltak Nyugat-Európában vagy Amerikában. Nem harcolhattam a fogyasztói társadalom ellen, hiszen én éppen azt vártam, hogy legyen végre nálunk is árubőség. Mi már akkor kimostunk minden nejlonszatyrot, hogy újra használható legyen. Nekem más problémáim voltak. Elsősorban az, hogy nő vagyok és hogy nőként, a hagyományos női szerepekbe szorítva, munka mellett hogyan érvényesülhetek mint művész. Nem sok segítséget kaptam, nem volt megszervezve a gyerekvigyázás, nem voltak félkész ételek, ötször gondosabban kellett beosztanom időmet, energiámat, hogy emellett alkotni is tudjak. A művészeti közegben pedig azért kellett sokkal többet harcolnom, hogy másként írhassak vagy hogy költőként is megmutathassam a testemet, ha az üzenetemet úgy tudom a legjobban átadni. Színésznőként ezzel nem volt problémám – egy költőre nem ugyanazok a szabályok vonatkoztak. Pártügy is lett belőle.

Ha a pártemberek fel is háborodtak, azokban a művészkörökben, amelyekben forogtál, vagy külföldön mennyire volt mindez elfogadott? A kiállításban, ahol ülünk, vannak rá példák a régióból, hogy nőművészek testüket is használják a performanszokban, arcfestéssel stb. 

A hetvenes években az egykori Jugoszlávia területén nem volt más, csak Marina Abramović és én, akik a testünket is műtárgyként tettük ki, igaz, eltérő módon. Nem volt tiltott, de mindenképpen feltűnést keltett a dolog. A szláv közönség pozitívabban, érdeklődve állt hozzá. A vajdasági magyarok ellenben nagyon felháborodtak. Ők is használták a „meztelen költőnő” címkét, amit Magyarországon ragasztottak rám. Egy költőnőnek a háttérben kéne maradnia, feketébe öltözve, szemüvegben, csúnyán, lehetőleg eltakart fejjel.

Kikkel voltál akkor kapcsolatban, milyen művészcsoportokkal, intézményekkel? Azt már tudjuk, hogyan ismerkedtetek meg a magyarországi avantgárd jeles képviselőivel, de hogyan viszonyultál például a vajdaságiakhoz?

A jugoszláviai avantgárd képviselőivel is ismertük egymást, bár én független voltam akkor még. A Bosch+Bosch csoport már javában működött, akkor lettem én is tag, amikor Szombathy Bálinttal összekerültünk, s házasságot is kötöttünk 1973-ban. De a szerepek le voltak osztva, a fiúké volt a vizuális rész, én csak a hanggal kapcsolatos művekben voltam aktív. Nem volt hosszú életű együttműködés, Slavko Matković és Szombathy Bálint alapítók szüntették meg 1976-ban. A megszűnés után egyre több kiállításunk lett, ahol továbbra is hangköltészeti munkákkal vettem részt. Az én vizuális alkotásaim nem illeszkedtek az ő macsó szellemiségű elképzelésükbe, túl „nőiesek” voltak. Akkoriban már dolgoztam szabásmintákkal. Nem érdekeltek a trendek, önazonos akartam maradni, nekem például ez jelentette a mindennapokat – rá voltam például kényszerülve, hogy varrjak. Azt akartam megmutatni, áttranszformálni, ami a saját életemet jelentette. Kollázsokat készítettem szabásminták felhasználásával, amiket kiállításmegnyitókon meg is szólaltattam, leénekeltem. De a csoportot ez nem igazán érdekelte. Volt közös kiállításunk Magyarországon is, először a balatonboglári kápolnatárlaton léptünk fel, ahová Galántai Gyuriék hívtak meg bennünket. De Újvidéken szívesen dolgoztam Janez Kocijančićcsal. Volt közösen egy fáraót bebalzsamozós performanszunk, papnőt játszottam benne, hogy visszautaljak a rítusok megjelenési formáira a műveimben. Szkárosi Endrével is szívesen léptem fel hangköltészeti fesztiválokon. Vele és Sőrés Zsolttal is sokat dolgoztam együtt már az áttelepülésem előtt is.

Mi volt az áttelepülésed oka?

Soha nem gondoltam azelőtt, hogy nekem valaha is lenne lehetőségem publikálni Magyarországon, főleg, hogy az egyetemeken elrettentő példa lettem a tananyagban. Dr. Gunda Béla debreceni néprajztudósnak köszönhetem az első pozitív reakciót, aki a hetvenes évek elején tanulmányt írt a népi ihletésű meseverseimről. Német nyelven a Fabulában, magyarul az Új Symposionban jelent meg.1 A verseimet Chagall-festményekhez hasonlította, ahol a népi gyökerek felismerhetők, de szürrealista jegyekkel keverednek. A vajdasági Bori Imre irodalomtörténész és aztán mások is kezdték elismerni, hogy van annak költői értéke, amit írok. Ez nyitotta meg előttem az utat. Csak a nyolcvanas évek közepén és végén kértek először tőlem kéziratot Magyarországon, amikor én már a negyvenes éveim végén jártam. Addigra a nevemet Európa-szerte ismerték, rendszeresen meghívtak hangköltészeti fesztiválokra. Verseimet nem fordították le más nyelvekre, az én műfajomhoz ez nem is kellett, más nyelven nem érvényesülhettem volna. Nem terveztem, hogy áttelepülök Magyarországra. Biztosan éreztem magam a jugoszláv környezetben, ott tudtam igazán kifejezni magam, de aztán 1991-ben kitört a háború, és nem maradt más lehetőségem. Az a Jugoszlávia, amiben felnőttem, megszűnt, szétesett. Atomizálódott az ország. Tiltólistára került, és vele az állampolgárok is. Nem utazhattunk, holott én akkor voltam a karrierem csúcsán. Fiam abban az időben zeneszerzést tanult Pesten a Zeneművészeti Egyetemen. Tudtam, hogy nem jön vissza, hiszen azonnal besorozták és a frontra küldték volna. Akkortájt a fiatalok mind átszöktek a határon. Az én mozgásterem is annyira beszűkült, hogy nem tehettem mást, mentem a saját vérem után, a fiamhoz. Újrakezdtem az életem Magyarországon. Néhány évembe belekerült, amíg úgy éreztem, hogy ott folytathatom, ahol a Vajdaságban abbahagytam. Írtam, publikáltam. A rendszerváltás után voltunk, megnyíltak előttem a folyóiratok szerkesztőségei, és négy-öt év kihagyás után magyar útlevéllel újra utazhattam. Akkortájt fedezték fel a művészettörténészek, hogy Közép-Kelet-Európában is történtek érdekes dolgok az elmúlt évtizedekben. Az engem felkereső múzeumokat, kurátorokat a hetvenes évekbeli avantgárd törekvések érdekelték, műalkotásokat, fotódokumentumokat gyűjtöttek. 2005-től fedeztek fel képzőművészként, és kezdték értékelni a vizuális és performatív művészetemet, így kerültem be avantgárd performanszművészként a köztudatba is.

Magaddal hoztad minden anyagodat, a fotókat, dokumentumokat is, amikor áttelepültél? Hogyhogy megőrizted ezeket egyáltalán? Hiszen nem tudtattad, hogy mindez valamikor értékes lesz.

Természetesen nem számítottam rá, hogy ennek valamikor művészeti vagy éppen pénzben kifejezhető értéke lesz, de én mindig olyan nyomás alatt éltem: zsúfoltan, folyton időhiánnyal küszködve, hogy a munka, család, alkotótevékenység mellett nem volt alkalmam rendezni a dolgaimat. Ráadásul sokszor költöztem, és soha nem volt időm szelektálni. Fogtam az íróasztal fiókját, beleöntöttem egy zacskóba vagy dobozba a tartalmát, és vittem magammal. Sokszor gondoltam rá, amikor elborítottak a dobozok, szatyrok, zsákok, hogy ki kéne dobni az egészet, de sosem mertem, hátha van valamelyikben valami fontos. De időm és energiám nem volt, hogy elkezdjem rendszerezni. Amikor a kurátorok jöttek, fogalmam sem volt, melyikben mit találok. Találomra kezdtünk el turkálni bennük, és lassan azért kiderült, hol melyik évtizedet és milyen anyagokat találhatok. Nemrég újra költöztem, és ami már-már rendezettnek tűnt, az most megint tiszta káosz. Nem szeretek költözni, de az életem valahogy mindig úgy alakul, hogy rákényszerülök. A műveimben – és ezek szerint az életemben is – az egyik fő motívum az átalakulás. Magánéletemben, művészetemben egyaránt. Egyébként a hangkölteményeimen, performanszaimon is szoktam változtatni, de a verseimet nem írom át, ha már egyszer publikáltam őket. Balaskó Jenő például, akivel 1970-ben volt a már emlegetett irodalmi estünk, a kilencvenes években átírta a régi verseit, amit nagyon sajnálok, és nem csak én. Én nem tennék ilyet, a verseim életem lenyomatai, életérzéseké, amit vállalok.

Magasra ívelt a karriered, úgy, hogy nem is számítottál ekkora érdeklődésre. Egy documenta-szereplés változtat-e valamit az önértékeléseden? Átértékeled-e magadban, másképp látod-e most a hetvenes években készült műveidet, vagy továbbra is úgy látod, hogy minden, amit csináltál, csinálsz, a költészetednek van alárendelve?

Ha azt kérdezik tőlem, hogy minek tartom magam, márpedig megkérdezik, hogy színésznőnek, költőnek, performernek vagy képzőművésznek tartom-e magamat, akkor mindig arra gondolok, hogy fölöslegesen bonyolítják a dolgokat. Ha egyszerű választ kell adnom, akkor azt mondom most is, hogy költő vagyok elsősorban, aki megpróbálja a költészet határait kitágítani. A sámán is egy költői megnyilvánulás, egy látomás megtestesítője és üzenethordozója. A költőnek is mondanivalója van, amit általában leírt formában várnak el tőle, de rég nem ez az egyetlen út. Ott van a vizuális költészet, a hangköltészet, a gesztuális költészet, ami pedig már a mozgásszínházhoz esik közel, ami szintén levált egy klasszikus, végletekig bekorlátozott formáról, a balettról. A mozgásszínház is szabad műfaj, ahol szabad csúnya mozdulatokat tenni, nem kell folyton mosolyogni. A költészet olyan műfaj számomra, ahol mindent szabad: a saját testemmel, saját hangommal kifejeznem magam. Ha használok jelmezt vagy eszközt, akkor azért teszem, hogy megvédjem magam, mert nagyon sérülékeny vagyok – vagy ahogy a sámánt a sámándob transzba ejti, úgy segítsen nekem is átjutni egy határon. Egy esernyőhöz, egy rongydarabhoz partnerként viszonyulok, én lehelek életet bele, elmondom neki a legféltettebb titkaimat. Az előadásom nem monodráma, nem is közvetlenül a közönségnek, hanem átlelkesített „partneremnek” mondom azt, ami talán ijesztőnek, agresszívnek tűnne, ha az emberek szemébe mondanám.

Ladik Katalin 1942-ben született Újvidéken. A Közgazdasági Főiskolán tanult 1961–62-ben, majd az újvidéki drámastúdióban kapott képzést színészként (1964–1966). Irodalmi pályáját 1962-ben kezdte, miközben banki alkalmazottként dolgozott. 1963 és 1977 között a Radio Novi Sad munkatársa volt, 1972-ben csatlakozott az Újvidéki Színház társulatához. Szerepelt filmekben és TV-játékokban is. 1993–94-ben az Élet és Irodalom, 1994–99 között a Cigányfúró költészeti rovatának szerkesztőjeként dolgozott, közben 1993–98 között a HangÁr hang- és színművészeti oktatási központban tanított. 1992-ben költözött Budapestre, és az utóbbi húsz évben felváltva él és dolgozik Budapesten és Hvar szigetén. 2017-ben a documenta 14 meghívására Kasselban szerepelt.

A szöveg a 2021. október 15-én a Kassák Múzeumban, a Költészet és performansz. A kelet-európai perspektíva kiállításban készült videóinterjú szerkesztett változata. Videó: Esterházy Marcell. Köszönet Szikra Renátának az interjú hanganyagának begépeléséért. A teljes videó megnézhető az Artmagazin Online-on. © Artmagazin

1 Gunda Béla: A népmese a magyar avantgarde költészetében. In: Új Symposion, Újvidék, 1972/2., 64–67. o. Tanulmányát eredetileg a göttingeni Fabula című folklór folyóirat számára írta a szerző. Az írás keretében Ladik Katalin következő meseverseit mutatta be a német olvasónak: A három kismalac, A papucsszaggató királykisasszonyok, A tevisdisznó, A kendert szedegető leány, A hét betyár.

„Aki egész életében autentikus volt, az idős korában is az marad” – Beszélgetés Ladik Katalinnal

Ladik Katalin költő, performer, színésznő örökifjú. Egyszerűen nem fog rajta az idő, és nem fogynak ki belőle a betűk. A költészetet minden érzékszervével körüljárta. Hang- és vizuális költészet egyaránt kö(l)tődik a nevéhez. Igazi nagybetűs művésznő. 2016-ban Yoko Ono neki ítélte a LennonOno Grant For Peace díjat. Idővitorla című kötete nemrég jelent meg a Forum Könyvkiadónál.

Egy művész életében meghatározók a fiatal évek, fontosak az első tapasztalatok. Mindig tudtad, hogy a művészet a te utad?

Különböző művészeti ágak érdekeltek, és úgy általában a kreativitás, ami ráadásul fiatalkoromban nem is feltétlenül a művészetet jelentette. Érdekelt a tudomány is. A teremtés, a kísérletezés, tehát az alkotás. Ami akár lehetett volna a szakácsművészet is. Később már tudatosabban érdeklődtem a művészetek iránt, de nagyon bizonytalan voltam abban, hogy lehetek-e művész, hisz ahhoz tehetség is kell, és én akkor nem éreztem magamat tehetségesnek. Leginkább a versírás és a színművészet érdekelt, de ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy lesz-e belőlem profi színész, mert azt nem hittem, hogy kizárólag írásból meg tudnék élni.

Újvidéken akkor még nem volt sok művészeti középiskola, többek között ezért esett a választásom a szerb nyelvű közgazdasági technikumra. Amikor Újvidéken megkezdődött a színészképzés, már férjnél voltam, és gyermekem is született, sőt banktisztviselőként is dolgoztam két évet, de 22 évesen a színművészeti középiskolára is jelentkeztem, és ugyanabban az évben vettek fel az Újvidéki Rádió Színészegyüttesébe.

Akkor talán ez is befolyásolt abban, hogy később a hangod legyen a fő kifejezési eszközöd, nem?

Számomra már rutinmunkának számított a rádiózás, hiszen 11 éves korom óta rádiószínész voltam. Gyerekszínészként kerültem a rádióba, tehát jóformán belenőttem a színészetbe. Érdekes időszak volt, mert 1953-ban minden műsor élőben ment, és olyan gyerekeket toboroztak, akik jól tudnak lapról olvasni, jó a kiejtésük. Így kerültem én is oda, ahogy Vajda Tibor is, aki később rendező lett. És ez hasznos volt számomra, hisz megismertem a hangomat, megtanultam bánni a mikrofonnal, megismertem a lehetőségeimet, és ezeket a tapasztalataimat aztán természetesen a hangköltészetemben is hasznosítottam.

Mikor jött képbe a performanszművészet?

Egy idő után gátolt a rádió, mivel színészként korlátozva vagy a hangodra, ami egy színész számára kevés. Ekkor találtam ki magamnak a performanszokat: annak érdekében, hogy ne érezzem magam test és láb nélküli színésznek. Megteremtettem magamnak a saját pódiumomat, és az ekkori tevékenységembe már a hangköltészetet és a mozgást is belevittem. 

A performanszművészetben nagy hangsúlyt kap az improvizáció. Te hogyan építetted fel az előadói estjeidet?

Volt egy forgatókönyvem: tudtam, mit fogok előadni és nagyjából hogyan, de nem próbáltam őket úgy le, mint a színházi darabokat szokás. Az előadási mód változott: sok volt benne az improvizáció. A mozdulatok, az érzelmi rész. A performanszok alakulását a pillanatnyi hangulatomra, a környezetre bíztam. Mindig felmértem a aktuális teret, ahol előadtam: azt, hogy hol ülnek a nézők és hogy milyenek a fényviszonyok – ez is befolyásolta az előadásokat. Az első áttörést 1970 januárjában a belgrádi Atelje 212 Színház hozta. Ez annyira jelentős volt, hogy attól kezdve sorra érkeztek a felkérések, meghívások Jugoszlávia-szerte. Szerb nyelven játszottam, de mindig volt egy magyar blokk: főleg a misztikus, rituális részek hangzottak el magyar nyelven, amelyekhez különleges sámánjelmez is társult.

A sámánok olyanok, mint a költők – írod több helyen. A költő megfogalmazza és, ha személyesen adja elő, meg is szólaltatja az érzelmeket. Mint egy sámán. És a sámánnak is fontos, hogy legyen „közönsége”.

Mindkettő csak közvetítő. A költő számára a közönség a fontos. Akár élőben adja elő, akár nyomtatásban közli a verseit. Nem írhat az ember a fióknak: kell a visszacsatolás. És bizony én nem sok erőt adó, támogató kritikát kaptam akkoriban. Dőlt a fejbe vágó, negatív kritika, nemegyszer a személyemet is sértően. Ez pedig kiprovokálta belőlem a dacot, a fellépési vágyat, hogy igenis tudom: fontos, amit írok, és nem csak nekem. Úgy éreztem, igenis így kell írni. Vagy húsz évig csak rosszat kaptam. Más már régen feladta volna, de én hittem magamnak, és abban, amit közvetítek, mert úgy éreztem, őszinte – magamról vallok, ráadásul nőként vallok magamról, ami akkoriban tabu volt. Éreztem, hogy igazat mondok, ami felkavaró lehet, de ez van. Még az 1980-as években is elrettentő példaként tanították a verseimet magyarországi egyetemeken.

Magyarországon akkor még nem is nagyon publikálhattak vajdasági írók, költők?

Nem igazán, de folyóiratok és könyvek is eljutottak oda, persze főleg illegálisan vagy mondjuk a könyvhéten, a Forum Kiadó standjánál, ahol kettesével vásárolták Bori Imre és az én könyveimet. A performanszaimat szobaszínházakban adtam elő. Engem tehát néztek és olvastak, de az első kötetem Magyarországon csak 1989-ben, a rendszerváltás táján, a Magvető Kiadónál jelent meg. Akkor már szerbre is elkezdték fordítani a könyveimet, és jól fogadták őket. Igazán különleges azonban a verseim előadásának formája miatt voltam számukra. Ez nagy valami volt, hisz egy költőnőnek akkoriban illemtudónak kellett lennie, és szerényen viselkedni a férfiak világában. Én pedig éppen nem így tettem.

Külföldre is a hangköltészeteddel törtél be?

A nemzetközi sikert a hang- és vizuális költészetem hozta meg, sajnos azonban a nyolcvanas évek közepétől, amikor éppen beindult volna a nemzetközi karrierem, jött az embargó. A jugoszláv útlevél ekkor már nem azt a szabadságot jelentette, mint előtte. Az nagyon nehéz korszak volt számomra. Úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő, nincs értelme Újvidéken maradnom. Akkor Jugoszláviában már igencsak érződött a háború előszele, puskaporos volt a levegő. A világ semmi másról nem szólt, csak a gyűlöletről, és kitört a háború. Fölöslegesnek éreztem magam az Újvidéki Színházban, és az is voltam, ezért nyugdíjba mentem. 1992-ben Magyarországra költöztem a fiamhoz, és új életet kezdtem.

Előtte is volt benned vágy, hogy külföldre költözz?

Soha nem kívánkoztam külföldre. Soha. Nekem az a Jugoszlávia volt a jó, amiben a nyolcvanas évekig éltem. És sokan voltunk ezzel így, hisz nagyon pezsgő, kreatív korszellemben éltünk. Ami aztán hirtelen megszűnt. Alkotótársaim egy része nacionalista lett, velük nem is tartom a kapcsolatot, a többiekkel viszont a mai napig igen. Belőlünk nem tűnt el az a régi szellemiség, csak megöregedtünk. A magyarországiak nehezen értik meg, hogyan lehetünk mi jugoszláv érzelműek, ezért számít különlegességnek számukra a vajdasági irodalom. Mi nem váltottunk stílust: hűek maradtunk magunkhoz akkor is, ha az ára sok küzdés volt. De engem ez tart életben, ez a lételemem.

Főleg szólóelőadásokat, performanszokat készítettél, de neves rendezőkkel, zeneszerzőkkel, például Boris Kovačcsal is dolgoztál.

A Borisszal végigcsinált munkafolyamatra nagyon szívesen emlékszem vissza. Régi álmom volt megcsinálni Beckett Ó, azok a régi szép napok című szövegét. Már Jancsónak is ajánlottam, hogy csináljuk meg, aki beleegyezett, de akkor jött Tolnai Ottó Bayer Aszpirinje, így vele végül elmaradt, viszont Borisszal 1990-ben, az Újvidéki Színház kistermében megcsináltuk. Szilágyi Nándor volt a néma partnerem: a hallgatag szereplő, aki csak éreztette a jelenlétét. Boris szerezte a darab zenéjét, s mivel már nagyon érződött, hogy hamarosan kitör a háború, változtattunk a címén: Az utolsó opera címet kapta. Zenei performansz volt énekbeszéddel, operaénekléssel, mozgással. 1991-ben éppen Mostarban játszottuk, amikor Vukovárban bomba robbant, Splitben zászlót gyújtogattak. Alig tudtunk visszajutni Újvidékre.

Meg kell említenem Szkárosi Endre nevét is, aki tíz évvel fiatalabb volt nálam, és az 1980-as években, amikor átjártam Magyarországra, már felmerült a neve, ha hangköltészetről volt szó. Elkezdtünk együtt dolgozni, egyre gyakrabban léptünk fel együtt, aztán megalapítottuk a Spiritusz Noister zenei performanszcsoportot. Mellettünk még egy állandó tagja volt, Sőrés Zsolt. Időnként összeálltunk, és csináltunk valami őrültséget. Visszaugrom még egy nagyot: Vujica Rešin Tucić nevét említeném, akivel őrületes hangköltői esteket csináltunk Újvidéken, Belgrádban és Zágrábban. Vujica előadásmódja valami fantasztikus volt!

Szívesen megnéznék egy ilyen estet most, 2022-ben is. Érdekes lenne látni a mai fiatalok reakcióit. 

Szerintem a régi performanszok közül valamelyiket érdekes lenne újra előadni. Hiszen bár az ember megöregszik, ugyanolyan kifejező és hatásos tud lenni, sőt talán még inkább, hisz már nincs veszítenivalója. Neki már mindegy: nem foglalkozik azzal, ki mit gondol róla. Fiatalon én is szívesen néztem az idősebb színészeket a hangköltészeti fesztiválokon. Lenyűgöztek, amikor láttam, hogy merik vállalni az öregségüket, a csúnyaságukat, és ugyanolyan elementárisak tudnak lenni, mint egy fiatal. Én még láttam a nagyokat élőben, és csodáltam őket. A beatnemzedék egyik utolsó tagját, Allen Ginsberget például. Vagy együtt léptem fel Lawrence Ferlinghettivel. Szóval azt hiszem, a mai fiatalok is tudnak így nézni az idősebb művészekre, hisz aki egész életében autentikus volt, az idős korában is az marad.

Sok helyen nyilatkozod, hogy nem szereted, amikor a feministák a zászlajukra tűznek. Miért?

Nem szeretem a címkéket. A feminizmus sok mindenben elérte a célját. Ma a női szerzők publikálhatnak, és azt írnak, amit akarnak, úgy, ahogyan akarják. Nincs meghatározva, mi illendő, mi nem. Rengeteg a női író, költő, főleg Nyugaton. A díjazásra vonatkozóan picit még sántít ez a dolog, de már haladtunk. A másik pedig az, hogy már nem negatív, ha valaki szép. Én soha nem tettem oda a fotómat a könyveim borítójára. Így is sokszor megkaptam, hogy valamit azért érek el, mert szép vagyok. Szóval a feminizmus e téren elérte célját. A feministák társadalmi szereplése azonban még mindig igen gyér. Nincsenek jelen a társadalmi döntéshozatalban, főleg Magyarországon, ami e téren elég elmaradott a Nyugathoz képest. Nagyon érződik a patriarchális társadalom hatása.

Imádom az erotikus verseidet. Szerinted 2022 irodalmában mennyire van jelen az erotika?

Jó kérdés. Azt hiszem, hogy eltűnt. A művészetben már csak a testiség van jelen. Nincs erotika. Sőt igazából már a testiségnek sincs kultusza. Aszexuális lett a társadalom, s a művészet erotikus oldala ki lett herélve. Sajnos. 

Készül az Élhetek az arcodon? című könyved második része. Hogyan haladsz az írással?

Az élet úgy hozta, hogy a hosszabb hangvételű írásnak nem kedvez az életvitelem. Valamiért állandóan költözöm, csomagolok, helyet változtatok. Nem én akarok költözködni, az élet hozza így. Azt az épületet, amelyben a pesti lakásom van, le fogják bontani, és újat építenek a helyére, ezért most ki kell költöznöm. Tehát megint csomagolok, pedig még a régi költözéseimre se tettem pontot. Sok minden áll bőröndökben, dobozokban.

Hát így nem lehet egy regény szálait összeszedni. Ráadásul olyan bonyolult szerkezetet találtam ki a folytatáshoz, hogy most itt állok egy 75 százalékban kész kézirattal, és a maradék borzasztóan nehezen adja meg magát. Kellene egy hónap nyugalom, amikor csak ezzel foglalkozom, de egyszerűen nincs. Megpróbáltam kiszakítani magamnak egy hónapot: eldöntöttem, hogy elmegyek Hvar szigetére, a házamba, és ott írok – erre jött ez a költözés. Szóval még élnem kell egy ideig, hogy ezt befejezzem. A másik dolog, amire most koncentrálnom kell, az a hatalmas retrospektív kiállításom, ami Münchenben, a Haus Der Kunstban lesz 2023 márciusában. Ez is óriási munka.  

Hol fogod ünnepelni a nyolcvanadik születésnapodat?

Én magam nem ünnepelnék, de a barátaim Budapesten a Kassák Múzeummal együtt alkalmi kiállítást szerveztek, ami október 26-án lesz, így aztán mégis ünnepelek. Valójában szeretem az ünnepeket, hisz olyankor az ember egy pillanatra megáll. Kellenek az ünnepek, még ha olyankor idegenül is érzi magát bennük az ember. A mindennapos robotban jó megállni néha. Megtorpanni. Mert olyankor egy kicsit megáll az idő. Egy halálesetnél is megtorpanunk, elgondolkozunk, megemlékezünk. Számomra az évszakok váltakozása is ünnep, akárcsak a Föld és a víz napja, különösen az utóbbi. Nagyon kötődöm a vízhez, ami az írásaimban is megjelenik. Hát most a születésnapomon is megállok, hogy rádöbbenjek: Úristen, megéltem nyolcvan évet!

Isten éltessen, Kati, s kívánom, hogy mielőbb kiszakíts magadnak egy hónapnyi „tengeridőt”!