Az éhezőművész naplója - "A halál minden pillanatban ott van"

Triceps, a Szabadkáról áttelepült performer, az Opál Színház rendezője - aki egyéb alkotói és szervezői tevékenysége mellett Tsss szignóval mozgásművészeti cikkeket is írt a Narancsba - tíz éve, 40 éves korában bezáratta magát egy ferencvárosi pincében felállított, szűk, de szárnyakkal ékes ketrecbe, és 40 napon át csak folyadékot véve magához előadta-átélte-túlélte az éhezőművész kafkai ihletésű szerepét.

Triceps, a Szabadkáról áttelepült performer, az Opál Színház rendezője - aki egyéb alkotói és szervezői tevékenysége mellett Tsss szignóval mozgásművészeti cikkeket is írt a Narancsba - tíz éve, 40 éves korában bezáratta magát egy ferencvárosi pincében felállított, szűk, de szárnyakkal ékes ketrecbe, és 40 napon át csak folyadékot véve magához előadta-átélte-túlélte az éhezőművész kafkai ihletésű szerepét. Akkori naplója - barátai írásaival kiegészítve - most megjelent könyv alakban.

*

Vörös keret, fekete háttér, arany-szín férfitest vörös vágásokkal a mellkasán - így néz szemünk közé a címlapon Triceps. Beesett arcán harmincnapos a szakáll, ez pontosan tudható, mert a japán írásjeleknek is vélhető csíkokat az éhezés harmincadik napján rótta magára: negyven percen át mérte vérnyomását, az eredményt filc-tollal nyeste oda alhastól fölfelé (szemből nézve fejjel lefelé), eleinte pontos számokkal, végül már csak a jelzés gesztusával. A magány ritmusába szerkesztett nyilvános performanszok egyike volt ez, amikor az éhezés tíz-tíz nap-jára tervezett archetípusok közül a Nagybeteg személyiségének át-élésénél tartott, a Harcosén és a Művészén már túl, az Aszkétáén még innen.

*

"A 40 napos performansz után testileg-lelkileg nagyon meggyötört voltam. Úgy éreztem, hogy nem sikerült az egész, amit eltervez-tem. Más dolgok igen; kérdés, hogy mennyire. A mai napig vannak fenntartásaim."

Pedig a ketrec negyven napjára - ami alatt barátai a pince többi részében folytatták a Black-Black Galéria kialakítását - Triceps komolyan készült. Fokozatos próbaböjtöt tartott: előbb egy hónapig kihagyta a pénteki, szombati, vasárnapi étkezést, aztán egy hónapig minden második héten koplalt, a harmadik hónapban tíz, végül húsz napig nem evett. Eközben ugyanúgy élt, dolgozott, járt társaságba, mint máskor. A négy kiló leadásával járó menet dacára úgy érezte, kevés ez a fölkészülés: "Nem attól féltem, hogy nem fogom tudni megcsinálni, hanem attól, hogy rosszul fogom megcsinálni. De akkor leesett a tantusz, hogy a vérre menő vagy húsba vágó döntésekre nem lehet fölkészülni. A fölkészülés nem más, mint az addigi életed. Nem lehet fölkészülni egy 40 napos performanszra - 40 éved volt rá, hogy megtedd. Egy autó-balesetre sincs külön fölkészülés. Vagy túléled, vagy nem. És akkor megnyugodtam."

*

Triceps a 80-as évek óta foglalkozik body arttal. A test és lélek tűrőképessége határait kutató művészet exjugó vonalába, Marina Ab-ramovic, Miroslav Mandic, Szombathy Bálint mellé tartozván, régóta vágyott megcsinálni Franz Kafka elbeszélését, Az éhezőművészt, de nem tudta, miképp. Aztán egyszer csak beugrott, pofonegyszerű: "Hát úgy, hogy éhezni kell. Úgy kell megcsinálni."

1995 tavasza volt. '93-ban, egyévi erdélyi átszállással érkezett Budapestre. Mindenét elvitte a háború. Széttörte a gyerekkora óta ismert, kedves, mediterrán jellegű szabadkai közeget. Házát, könyvesboltját, barátai jó részét elveszítvén, feleségétől elválván iszonyú elégedetlenség lett úrrá rajta személyes sorsa alakulása miatt, s mindezt súlyosbította édesanyja rákbetegsége, a család anyai ágon szokásos haláloka. "Ezekből a tapasztalatok-ból azt szűrtem le, hogy mindaz, amit teszünk, rossz. Skizoid korban élünk, az emberek kegyetlenek, mohók, gyávák, nem tudnak élni, és a halállal - amely minden pillanatban ott van - sem tudnak mit kezdeni. Elvesztek a közösségi módszerek, ahogy ezt kezelni lehetett, a bekövetkeztét privát tragédiaként, csapásként érjük meg, nem pedig természetes dologként."

E lelkiállapotból kínálkozott kiútnak - és a megismerés útjának - a negyvennapos elzárkózás. Azt tervezte: közben megírja az életét, mindennap egy évet, visszafelé, a születéséig. Ebből egyetlen sor sem valósult meg. "Az éhezésnek, a ketrecnek saját játékszabályai vannak, amiket csak akkor ismersz meg, ha benne vagy. Kívülről hiába tervezi az ember - nem az fog történni. A hétköznapi élet és a magamra kényszerített szerepjátékok tevékenységei teljesen lefoglaltak. A napi rítus rengeteg időt meg energiát elvitt. Minél jobban haladtunk előre az időben, annál többet. Végül már a napi első fél liter víz nagyon egyszerűnek tűnő megivása is másfél óráig tartott. Nem tudtam nyelni. Utáltam inni. Utáltam a víz ízét. Kemény meló volt, de muszáj."

A napi rutin a Harcos esetében karatemozgásokat, a Művésznél naplóírást, a Nagybetegnél a testfunkciók működésének regisztrálását, az Aszkétánál meditációt jelentett. A karate karbantartotta, a naplóból tíz évvel később könyv lett, a test átvészelte a megpróbáltatásokat, de a szellem elégedetlen maradt: "Amikor kijöttem a ketrecből, beszéltem erről a buddhista főiskola igazgatójával, Farkas Palival. Elmondtam neki, úgy érzem, nem változtam meg, nem tudok többet a világról, nem tudok felelni a nekem szegezett nagyon kemény kérdésekre, legfeljebb megismételni tudom őket. Elnevette magát, hogy mit gondolok, negyvennapi böjtöléssel Mózes lesz belőlem? Majd tíz év múlva elkezdhetek gondolkodni azon, hogy egyáltalán mi történt velem."

*

Letelt a tíz év. Triceps, aki akkor úgy érezte, hogy semmi sem történt vele, arra a kérdésre, hogy mit változtatott meg benne a negyvennapos böjt-performansz, most azt mondja, látszólag ugyanúgy folytatta az életét, nem lett összefogottabb, "jobb munkás", viszont a ketrecben megélt négy archetípusra egyértelmű választ kapott:

"Fizikai értelemben már nem vagyok Harcos. Fiatalon modernkori Harcos akartam lenni: nem harctéren, mert nincs olyan háború, amiben részt vennék, hanem a magam kis háborújában, karateversenyeken és body artban. Ez egy személyiségködkép volt. Rájöttem: nem vagyok harcos típus, mert egyáltalán nem érdekel a győzelem. A Művészre az volt a válaszom, hogy még éretlen vagyok. Úgy éreztem, a ketreclét művészi teljesítménye egy nagy nulla. Más kérdés, hogy mit mondanak majd az emberek a könyvről, de akkor azt gondoltam, sem színházban, sem írásban még nem vagyok kiforrott, ezen még dolgoznom kell. A Beteg archetípusa fenyegető dolog. Ott voltam nagyapám és édesanyám haldoklásánál, mindkettőjüket én temettem el. Nagyapám elengedte a halált, nyugodtan halt meg, édesanyám az utolsó pillanatig harcolt. Mindkét modellt megkaptam, mindkettő szörnyű volt. Féltem, hogy meg fogok halni rákban. Ettől már nem félek. Ha jelentkezik a betegség, megpróbálom böjttel túlélni, vagy meghalok. Nem félek már attól a haláltól, ami családilag fenyeget - ez nagyon fontos volt a számomra. A negyedik szerep, az teljesen vicces. A napló végén körberöhögtem magam, hogy azt gondoltam, Aszkétává, Szent Emberré válhatok. Leszámoltam ezzel, és azt mondtam magamnak, hogy most a faültetés, a gyermeknemzés és a könyvírás ideje jön el. Édesanyám sírjára ültettem egy fát. Meglett a könyv, és lett gye-rekem is. Az Éhezőművész, a ketrec nélkül nem lett vol-na gyerekem, az biztos, addig én egyáltalán nem akartam. Nagyon jó dolog, ha az embernek van gyereke."

Ez ugyan nem a családi rovat, de az Opál Színház tagjai és mindenekelőtt Buza Krisz segítsége létfontosságú volt abban, hogy Triceps végig bírta csinálni: "Mindennap körülbelül ugyanakkor jött, hozta a vízadagot, kivitte a vize-letet. Hozott-vitt, amit kellett, és segített a tíznaponkénti >>csöndkoncertekben, gyakorlatilag kitöltöttem a privát életét. Olyan volt, mint a nó színházi mellékszereplők, akik egész életükben arra készülnek, hogy ne látszódjanak a színpadon. Nélküle egyáltalán nem ment volna. És tőle lett a gyerekem is, egyébként. Akkor még friss szerelem volt ez, aztán nagyon megkomolyodott közöttünk."

*

"Előrehaladott éhségidőben" Kafka éhezőművésze dühben tört ki, amit impresszáriója szépen leszerelt. Tricepsnek impresszáriója nem volt, csak dührohamai: "Iszonyú hullámokban jelentkezett az agresszió, de a legfurcsább, hogy céltalanul. Nem magam ellen és nem az ellen irányult, aki ott volt, és nem is a dolog ellen. Amikor megjelent a tehetetlen düh, nem üvöltöttem, mert hangot nem akartam adni, de ököllel meg könyökkel - az a legerősebb ütőfelületem - vertem az acélrácsokat."

Hasonló módon jelentkezett a félelem is: "Nem vagyok félős típus, nem ijedek meg sem autóbalesetnél, sem verekedésnél, nem tartok az élet nyomorult kihívásaitól, hogy holnap nem lesz pénzem, nem tudom fizetni a lakbért stb., de itt mégis hullámokban megjelent bennem valami megmagyarázhatatlan, irány nélküli félelem is. Ekkor értettem meg azt a jelenséget, amikor az emberek akkor is rettegnek, amikor nincs mitől. 'si félelmek és agressziók vannak bennünk, amelyek nem arra és azokra irányulnak, amire vagy akikre haragszunk, és nem azoktól jönnek, akiktől félünk. Farkas Pali szerint találkoztam a gyengeségemmel, pedig erősnek tartottam magam. A gyengeség velünk van.

Kafka éhezőművésze azért nem eszik, mert még nem talált ételt, ami ízlene neki. Én viszont imádok enni. Ezt úgy csavartam ki, hogy azért nem eszem, mert még nem találtam életet, ami ízlene. Valóban nem ízlett az élet Magyarországon '93-95-ben, és nem ízlett, hogy el kellett jönnöm Jugóból, ahol nagyon szerettem élni."

Éhségkönyv - Az éhezőművész naplója, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 240 oldal, 2980 Ft; Triceps 40 napon át, november 18-tól december 24-ig, 13-15 óra között dedikál a Filagória könyvesboltban (Bp. VIII., Üllői út 2-4.), ahol a kötet 20 százalék kedvezménnyel kapható, a szerző pedig meghívható egy ebédre

Szeretet-márka

Triceps: Éhségkönyv, Nyitott Könyvműhely, 2005

Hogy milyen az éhezés? „Olyan, amilyen te vagy”. Az éhezőművész naplója, az Éhségkönyv, a régi és új barátok, pályatársak körében, Ladik Katalin hangköltészeti előadásával megszentelve került – esőül – avatott kezekbe.

„éheznem kell, mert nem tehetek másképp, mert nem találtam ételt, mely ízlene” (F. Kafka)

Lantos László (Triceps) azok közé a művészek közé tartozik, akik Magyarországon nehezen eladhatók. Mert mit is kezdjen a művészetet „kilóra”, értékét az eladhatóságával mérő, úgynevezett kultúraktivista egy olyan szellemi termékkel, mely nem ablakba kitehető teltházas produkció, a magán- vagy állami, utóbb EU-s pénzekből támogatott nagyprojektek világában? Mi történjen az eseménnyel, mely nem kasszasiker, és talán felejthető is a piaci trendek diktálta áradatban? Nos, szerencsével egy valami mégis megeshet az ilyen műalkotással, a kereskedelmi nonszensz dacára: az emlékezet titokzatos tárgyává tehető, s mint ilyen, egyre vágyottabbá az idő előrehaladtával. Az emlék szeretet-márka gyanánt áruba bocsátható. (Nézzünk csak egy pillanatra a jövőbe, s onnan gondoljunk majd vissza hajdani apánkra-anyánkra – micsoda kincs lesz a róluk talált kép –, nem beszélve a hírességek hétköznapjait dokumentáló, mindenféle hordozókról, hajaj!)

Tehát az emlékkel mint közös múltunk egy darabkájával gazdálkodott – ám gondoskodó és kitüntető figyelemmel s empátiával az alkotó gyötrelmei iránt – a Nyitott Könyvműhely Kiadó, mikor a performer művész 1995-ös body art demonstrációjának naplóját megjelentette.

Triceps a délszláv háborúkat megelőző időszakban jött át Magyarországra, többek közt tanulni, sajátos kétlakisággal próbálva a határ mindkét oldalán otthonosságra szert tenni. E törekvés eredményét az otthonosság szóval illetni a történelmi határtologatások kiváltotta, lassan egy évszázada búvópatakként munkáló és felszínre törő indulatok közepette, enyhén szólva is eufémizmusnak tűnhet, de csak nekünk, egyszerű halandóknak.
Triceps ugyanis, a keleti harcművészetek filozófiáján edzett alkotóként máshol húzza meg határait, mint a nagypolitikai túlélő-stratégiáknak kiszolgáltatott többség.

A hazai underground utolsó villanásai annak idején a Tilos az Á-ban érték a művészt, sok érdekes sztorija van ezzel kapcsolatban is, figyelem, tisztelt kultúraktivisták!
(Ajánlanám a filmipar körül bábáskodóknak ezt az élményanyagot mielőbbi megvásárlásra. Egy határon túli magyar fiatalember megérkezése az anyaországba a rendszerváltás idején, egy különös, épp talaját veszteni készülő szubkultúra kellős közepébe, hajaj! A nagyvilágban is piacra dobható lenne a cucc!
Életképek a majdani EU-birodalom keleti szegletéből, ahol a balkáni kataklizmát még nem sejtő, szép remények közepette sírva vigadó ellenzék széthullásának előestéjén a Ceaucescu-pár likvidálása felett moralizál. Helyszín az akkor még kivételesnek számító kultúrkocsma, annak is a pultvégi kis beugrója, ahol a hőskor egyik hullócsillaga (én), épp hülyére issza magát, menetrendszerűen a falhoz csapdosva kiürült poharait, este 10-től a hajnali záróráig, mikor is a Vajdaságból idecseppent művész (Triceps) karatestílusban próbálja megvédeni a deliráló üdvöskét a szintén menetrendszerűen támadó negatív démonjaitól.)

Triceps tehát anno, helyét keresve, a marginálián talált egy kis szegletet: lassan beilleszkedett a deviánsok alkohollal tartósított hazai elitjébe, majd tanítani kezdett a buddhista főiskolán, a lélek labirintusában tévelygők kezébe a harcművészet-terápiát adva fonálnak. A szerencsés magukra találókból létrehozta az OPÁL Színházat, melynek egyébként Pajzs Miklós, a Buzi-e vagy belső ellenzéki sláger írója is hosszú ideig tagja volt.

Triceps a 60-as, 70-es évek Jugoszláviájának tőlünk nézve irigyelésre méltó szellemi pezsgésében szocializálódott, a Tito-érát a kádárinál egy fokkal nagyobb szabadságban vészelve át. Találkozása a Vajdaság művészaktivistáival – többek közt az Új Symposion folyóirat viharos, nagy korszakában felbukkanó Ladik Katalin hangköltészeti performerrel – sorsdöntően befolyásolta további döntéseit.
Geopolitikai helyzetéből következően többszörösen hátrányos helyzetű szülőföldjét a délszláv háborúk alatt elhagyva, egyfajta katonaszökevény-emigráns státuszba kényszerülten élt a mostohaanya-országban, s azóta is itt dolgozik, mindmáig jugoszláv állampolgárként.

A könyv, amelynek kapcsán ennyit locsogtam, az általa vezetett, s néhány éve megszüntetett Black-Black Galéria-béli negyvennapos éhségdemonstráció közben írott naplója, 1995-ből.
Hogy milyen az éhezés? Ahogy a Trafó Bár Tangóban tartott könnybemutatót kísérő előadás kezdőmondataiból kiderül: „Olyan, amilyen te vagy”. Az éhezőművész naplója, az Éhségkönyv, a régi és új barátok, pályatársak körében, Ladik Katalin hangköltészeti előadásával megszentelve került – esőül – avatott kezekbe. Nem hiányozhatott Gasner (gas) János zenéje sem, mely, lassan immár két évtizede szerves része Triceps akcióinak, s az OPÁL Színház megmozdulásainak.
Bár hiányoztak jó néhányan azok közül, akik a negyvennapos böjtben, minden tizedik napon a jelenlétükkel támogatták a szenespince-galériában önmagát egy behegesztett vasketrec teljes magányába záró művészt, a távolmaradtak virtuálisan bukkantak fel a képekkel dokumentált könyvben, visszanézve ránk a jövőbe, a múlt rácsain túlról.

A könyv előszavában Szombathy Bálint, az Art Lover néven dolgozó vajdasági származású művészeti író, multimédialista, az egykori Új Symposion és a Magyar Műhely folyóirat szerkesztője von párhuzamot és tesz különbséget „az élet és halál választóvonalának individuális megrajzolását felvállaló legismertebb bodyart-mesterek” és Triceps „éhezőművész demonstrációja” közt, különös tekintettel Hajas Tibor munkásságára.
„A Testkorbácsolás (1978) és a Chöd (1979) című fotóperformance-ában Hajas Tibor úgyszintén a megvilágosodás szituációját kívánta megteremteni, ám tőle eltérően Triceps a testművészet kevésbé látványos eszközeihez folyamodott, ugyanannak célnak az igézetében, (…) a magányosság és a bezárkózás lassú útján” elindulva.
A kötetben olvashatók még a művész akkori szerelmének, orvosának, barátainak és „asztrológusának” írásai a demonstráció idejéből vagy a mából visszaemlékezve, valamint Triceps ars poeticája, versben fogalmazva.

Ajánlóként következzék egy sor – s post scriptumként írásom végére – a Mindenkihez című poémából:

„Harcos vagyok, bár nem győztem le senkit.” 

Élet-halál kísérlet: éhező-művészet

Triceps 40. születésnapján negyvennapos böjtöt kezdett egy ferencvárosi ház pincéjében. Úgy gondolta, élete feléhez érkezett, az első félidő pedig nem annyira tetszett neki, ezért elszámolnivalója van a világgal. Amikor letelt a negyven nap, csalódottan érezte, hogy elmaradt a remélt megvilágosodás.

Talán majd tíz év múlva! - biztatták a barátai. És Triceps 50. születésnapján könyvet adott ki élete leghosszabb negyven napjáról. Előfordul, hogy a naplót a fogyókúrás könyvek között árulják.

Tíz évvel ezelőtti elhatározásában, hogy hozzákezd az élet-halál kísérlethez - az ember a tudósok szerint legfeljebb 40-42 napot bír ki étel nélkül -, a múltja és Kafka erősítették: "...éheznem kell, mert nem tehetek másképp, mert nem találtam ételt, amely ízlene". (Kafka: Az éhezőművész) "Nem találtam életet..." - helyesbített Triceps, és eldöntötte, hogy belevág. A mutatványhoz szükséges "előkészületek" évekkel korábbra nyúlnak vissza.

Triceps rövidnadrágban állt az úton, éppen édesanyjának szállított tűzifát, a háttérben még ropogtak a fegyverek Boszniában. "Hadköteles, be kell vonulnia!" - dörrent a járőr hangja. Triceps, magyar anyanyelvű jugoszláv állampolgár öltözékére hivatkozva haladékot kért. Azonnal elrohant a piacra, vásárolt egy pisztolyt meg egy rekesz tuniszi halkonzervet, és bevette magát kertes házába. A kapura lakatot tett, nappal aludt, éjjelente pedig szívós munkával lassan felszámolta szabadkai életét. Mindez három hónapig tartott.

Aztán egy borítékba százmárkást csúsztatott, eljuttatta a megfelelő címre, és megnyílt előtte a határ - Románia felé. Az engedély három napra szólt, méghozzá az erdélyi mozgásszínház-fesztiválra - egy évig maradt ott. Eredetileg soknemzetiségű vándorszínházat akart alapítani - ha már a csavargók útjára lépett -, végül testben Magyarországon, lélekben a buddhizmusnál kötött ki. Akkor még igazán figyelemre méltó "tricepsze" volt (a Vörösmarty téren mutogatták, hogyan törik el rajta a farúd), és a cirkuszi közönség lelkesen tapsolt. Ez már hasonlított a későbbi produkcióhoz: a testperformanceban (body art performance) a művész testével üzen a nézőknek, sokszor fizikai tűréshatára megközelítésével.

Triceps úgy gondolta, a kortárs tánctechnika nem neki való, a harcművészet annál inkább, ezért új társulata, az Opál Színház tagjai karateedzésekkel készültek a darabokra. Nem volt fontos a telt ház és a bevétel, kizárólag az átélés (az előadást legföljebb háromszor-négyszer láthatta idegen), eldugott pincékben gyakoroltak, magukban voltak Übük, Jézusok, s leginkább önmaguk. Nem volt színpad, nem voltak dialógusok, a zenét viszont nem közösítették ki, idővel megtanultak hangszeren játszani, és a test is jó dobnak bizonyult. Csak arra kellett ügyelni, hogy a szívoldalon nem úgy dong, mint másfelé. Egyszer hónapokig próbáltak egy darabot a Duna vizében - a jelenetben nem szereplő performer alábukott, és oldalvást kiúszott -, a bemutató napjára aztán negyven centit emelkedett a vízszint, ezért elmaradt a premier.

A negyvenes szám egyébként is végigkíséri Triceps életét. Addig az ember befelé sétál, hatvanig véghezviszi a nagy dolgokat, onnan meg kifelé tart.

- Hedonista vagyok - mondja -, utálok szenvedni, az csak eszköz, hogy a közönség lássa, más világok is léteznek, nemcsak a tévé meg a zabálás.

Nagy próbatételt akart, bizonyítékot, hogy ő nem állt be a sorba a gyáva emberek világában, akik nem tudnak élni és félnek a haláltól. Mindezt a hajdani éhezőművészek stílusában adta elő: nyolcszögletű acélketrecbe zárta magát, csak ásványvíz és papír volt nála. Naplót írt közben, álmokat kergetett, és pukkasztott:

"Különleges az éhezőművész helyzete: őt mutogatják, mégis a többiek a vadak. Mikor cukorkát adok ki gondozómnak, aki szeret, mindig attól félek, hogy megharap."

Hatvankét kilóval kezdte az előadást, a kiszabott idő leteltével pedig negyvenhattal végezte. Hiába edzette magát hónapokig előéhezéssel, a test praktikus maradt, és enni kért. A lélek más módon zsarolta, gondolatokkal és emlékekkel: miért kellett eljönni otthonról, és a mama is üzent: "Szomorú vagyok, kisfiam, hogy ezt teszed magaddal." Az időt kitöltendő, tíznaponként eljöttek a barátai, és csendkoncertet rendeztek, mialatt a közönség negyven percig ült néma mozdulatlanságban. Miután elmentek, Triceps egyedül folytatta a hallgatást. Néha azt álmodta, hogy ketrecben alszik a padlóra omolva, majd ha felébred, üzleti vállalkozásba kezdene, kiakasztaná bizarr színházának rácsára a táblát: "A mű-vész csontváza eladó!"

- Hogy beváltak-e a böjthöz fűzött reményeim, erre most, tíz év után sem vagyok képes válaszolni. Fehér mágussá, mint Jézus vagy Buddha nem válhatok, minden más kísérlet pedig csak merő fakírkodás - összegez.

Triceps böjtjének 28. napján elhatározta, ha túléli, megírja az Éhségkönyvet, és a számára kedves emberekkel elkölt egy jó vacsorát. Száz felkérést küldött szét a ketrecből, amire aztán közel ötven ebédmeghívást kapott.

„HATALMAS IGÉNY VAN A ROSSZUL VÉGZŐDŐ NŐI TÖRTÉNETEKRE”

Falcsik Mari Nőket néző képek című kötetében negyvennyolc női hang beszél többek között abortuszról, családon belüli erőszakról és prostitúcióról. A gazdagon illusztrált könyvről Hevesi Judit kérdezte a szerzőt.

A kötet marginális témákat igyekszik bemutatni női szemszögből. Olvashatunk abortuszról, családon belüli erőszakról és prostitúcióról is. Miért éppen ezekből építkezik a kötet?

Ez a kötet nem a nők ellen elkövetett erőszak precedenseiből építkezik! Szó van benne ezekről is – de erősen hangsúlyozva az is-t! Több a köznapi nőalak: nagyravágyó ipari tanuló, főorvosához hozzámenő ápolónő, néhány úri kisasszonyka apró életgondjaival, pár verselő hölgy az emancipáció előttről, sok szerelmes, kevés beteg, egy-két szélhámos... Akadnak a nemüktől merőben független igazságtalanság áldozatai is, pl. az emigrálni kényszerülő antifasiszta német színésznő, a szocreálban meghúzódó apáca, vagy az 1950-es években elhurcolt, „túl vidám” állatorvosné stb. Mindent összevetve, zömében nem mondhatni sérültnek vagy veszélyeztetettnek ez a társaság. Igaz, nem valami könnyű az életük. De a hátterükből kibontakozó férfialakoké sem az.

Mi az oka, hogy csak női hangok szólalnak meg a kötetben?

Nő lévén ezt a létmódot ismerem a legjobban, természetes, hogy a bennem megszülető figurák többsége nő. A férfialakok – leginkább hangok, férfihangok – az írói empátiám folyományai, noha bízom benne, hogy azok is hitelesen szólalnak meg.

Nagyon érdekes a kötet nyitóverse (A Pygmalion-klub): Falcsik Mari egyike lesz a kötet figuráinak, ugyanakkor olyan férfi szerzők kitalálta nők közt tűnik föl, mint Sárbogárdi Jolán, Psyché, Csokonai Lili. Milyen viszonyban van a versek Falcsik Marija velük? Rokonuk vagy inkább ellentétük? Más lenne e Pygmalionok története, ha „nők szülték volna őket”?

Bocsánat, itt egy félreértés van: én nem a bevezető vers figurái közt állok, róluk (Anna Karenina, Psyché, Júlia, Lili és Jolán) csak felvezetésként írok! A kötetbe beletett Marinak nem velük van közössége, hanem a 48 verset költő 48 nővel, akiket ő talált ki, aztán közéjük rakta magát. A Pygmalion-klub figuráival nyilván én is szobrász és szoboralak viszonyában vagyok. És mivel női alkotó vagyok, kíváncsian nézegetem a férfi teremtette nőalakokat, hátha megvallják az elégedettségük mértékét és miértjét. Velük csak azt próbáltam elmondatni, amit kihallok belőlük arról, hogy érzik magukat a férfikéz szabta bőrükben. De egy sorban a kötet általam kitalált versíróival állok!

És hogy más-e a nő szülte nők története, mint a férfiak alkotta nőfiguráké? Nos, ennek további vizsgálatára ez a kötet mindjárt 48 példával is szolgál.

Az én kedvencem a Minden szeretőm szíve című vers, és Maya Hathawi története. Ön melyiket érzi magához legközelebb állónak?

Hadd kérdezzek vissza: miért épp ez? Mi fogta meg Mayában?

Valahogy a történet és a vers is közel áll hozzám. Szerintem csodásan ötvözi az erőszakot, a dühöt, a csalódottságot, és érzek benne némi megalázottságot is. A történet is megrendítő, bár sokáig nem tudtam nagyon, hogy ez a történet vagy a Cecily Briscotté az első nálam.

Nekem ebből is csak az hallik ki, hogy ma hatalmas igény van a rosszul végződő női történetekre. Sok nincs még kibeszélve itt, és ennek egyszer meg kell lennie – de hadd ismételjem meg, az én kötetem semmi mód nem ezt célozza. Magam a női boldogság sok formáját éltem meg és láttam magam körül, ezeket meg is éneklem e versekben is. Én inkább vagyok a kikerekedő, önmaguk felelősségében és sértetlen büszkeségében alakuló női sorsok tanúja, mint azé az iszonyaté, amit sok nőtársamnak el kell szenvednie. Hála apámnak, aki a maga 87 évével máig ezt a gyakorlatot éli, én teljes nemi demokráciában nőttem fel, kellően meg is lepett a nagyvilágban az a nő-lekezelő attitűd, amit csuklóból oszt a férfivilág egy része. De épp neveltetésem révén, a fiú barátaimat és társat – a kalandokért már nem kezeskedhettem – a maximális nemi egyenrangúságban működő férfiak közül választottam, másképp egy napig se tűrném el az életet velük. Én nem vagyok nőügyi harcos. Mind a magánéletben, mind a társadalmiban csorbítatlan emberi jogokban élek, személyes érintettség híján se tartozom a bántalmazott nők ügyének szószólói közé. Nekem az erőszak áldozatává vált vagy a nemi diszkriminációval sértett nők nem alaptípusa, hanem fájdalmas együttérzéssel figyelt csoportja, és – végtelen remélem – kisebb létszámú csoportja a gyönyörű hatalmas nőtársadalomnak.

Akkor tehát melyik áll Önhöz a legközelebb a saját maga teremtette figurák közül?

Annyira közel, hogy azonos velem: Vagányi Csajka, a záróvers jövőbe vetett kortalan szerzője. Ha van a habitusunkat jellemző állandó lelki életkorunk, akkor én úgy 26 évesen fedtem egész önmagam. Lendületével, energiájával, lehetőségeivel, teljes felelősségével egészen az én korom a fiatal felnőttség. Előtte naiv cserkészek közé tévedt öreg vagánynak éreztem magam, azóta a teste egyre rosszabb viccein megdöbbenő, de fáradni nem tudó, megtöretlen idealistának. Csajka semennyi idős, de fiatal és vagány – és a jövőben felelős a múltak kacatjáért. Ez én vagyok. Nem véletlen, hogy a záróversé az egyetlen kollázs, amiben egy fotótöredéken én is látszom, épp 26 éves koromban.

Rengeteg munka van ebben a könyvben, mikor kezdte el írni? Egyáltalán, Triceps képei voltak meg előbb és ahhoz íródtak a szövegek, vagy a versek ihlették Tricepset?

A verseket, amik ebbe a kötetbe kerültek, az elmúlt mintegy tizenöt évben írtam, mindegyiket a maga apropóján, a maga okán. A műhelymunkám hordalékából valók: hangolás, szerepjáték, saját vallomás, dal-parafrázis és még sok más formai próbálkozás. Eddigi köteteimbe alig került ezekből, hisz nem én beszélek bennük, még akkor se, ha némelyiket személyes érintettségben írtam, mondhatni „magam helyett”.  És van egy versréteg itt, ami több művésztársammal együtt évekig működtetett, hihetetlen népszerűvé lett internetes női személyiséghez kötődik, aki virágkorában a Facebookon aratta példa nélkül álló sikereit. Egy darabig az ő lírai hangjaként írtam verseket, ezekből a legjobbak most itt vannak, ebben a kötetben.

Az életrajzot imitáló rövidprózák, amint a kötet koncepciója kikristályosodott, két nap alatt születtek meg. A képek meg két hónap alatt, kifejezetten a versekhez, de teljesen szabad asszociációban. A kollázsok nekem különleges nyereségérzés: ez egyszer tényleg, a szövegről leszakadó önálló életükbe kezdve, megelevenedtek a kitalált figurák!

A Scolar Kiadóé a hatalmas érdem, hogy ezt a nagy pénzigényű alapanyagot befogadta, és ilyen magas nívón megtervezett és kivitelezett könyvben adta vissza. A Scolar csapata, köszönöm nekik, a kiadásban nem ismert sem szellemi, sem anyagi kompromisszumot.

Hevesi Judit

Furfangos panoptikum

Falcsik Mari: Nőket néző képek

Csodálatosan szép tárgy Falcsik Mari új kötete: már az alakja is különleges (fekvő téglalap), vastag, fényes papírra nyomva a versek, s mindegyikük végén, velük szemközt, a jobboldalon egy-egy teljes oldalt betöltő kép. Az illusztrációk Triceps munkái – hol magyarázzák, hol kiegészítik, hol tovább szövik, hol ellenpontozzák, hol bonyolítják a verseket, s – legalábbis ez volna az egyik értelmezés a sok közül – ezek volnának a „nőket néző képek”. Szembenéznek azokkal a szövegekkel, amelyeket nők írtak: valamennyien Falcsik Mari teremtményei, akik megírták e kötet verseit.

Vagy… nem írták meg. Erre még visszatérek.

A képek: kollázsok. Felidézik annak a kornak a hangulatát, amelyben a velük szemközti vers született, de néhány részletükben esetleg egészen más időt villantanak fel, idegen szereplőket (álmokat? szöveg mögötti célzásokat? utóéletet vagy előzményt?), utalnak a képzelt szerző világára csakúgy, mint azokra az asszociációkra, amelyeket a szöveg ébreszt. Mindegyikükön van néhány vöröses-bordós kiemelés: olykor csak egy-egy pötty, másutt teljes képrészlet. Hasonló színnel, mint a versek utáni rövid ismertetők betűié, meg mint a könyv borítójáé.

A képek és a versek viszonya külön elemzést érdemelne – ehelyett két másik kérdésből indulok ki, hátha közelebb kerülünk a műhöz magához. Az egyik a műfajt és az olvasói várakozást érinti. Biztosak lehetünk abban, hogy e gyönyörű könyv elolvasása után sok olvasó arra fog gondolni: voltaképpen elbeszélő mű ez, novellafüzér, egy készülő regény darabkái. Volt is már, bizonyára lesz is még efféle értelmezés. Mondhatnánk, hogy ez szokásos kritikusi fogás – valamilyen más műfajba sorolni az előttünk fekvő szöveget, elgondolkodni azon, hogy az efféle osztályozás hogyan működik, mintegy más megvilágításba helyezni a művet, egyúttal jósolni és (vagy) tanácsokat adni a szerző későbbi útját illetően. Gyakran találkozunk effélével, a novellistától regényt, a lírikustól elbeszélést várnak – közhelyes, gyakran értelmetlen és inkább az értelmezőt jellemző fogások. De a nem hivatásos értelmező fejében is megfordulhat ilyesmi, különösen, ha olyan provokációnak van kitéve, mint például Falcsik Mari könyve: minden vershez csatlakozik egy-egy pár soros életrajz, azoké a költőké, akik (a kötet fikciója szerint) a verseket írták.

Nem csoda, hogy az olvasó történeteket formál az egymáshoz kapcsolt „életrajz” és a közölt vers nyomán. Aligha tehet mást. És ilyenkor úgy érzi, átlépi ezzel a líra és epika határát. Mert arra vagyunk nevelve, hogy ez a határ a történetmondásnál húzódik: a narratív műfajok (a novellától a regényig, az elbeszélő költeménytől a viccig) valamiféle történetet mondanak el, míg a lírára ez nem jellemző.

Nem mondom, hogy nincs ebben igazság, de gondoljuk csak meg: a leginkább lírainak tekintett költemények is nagyon gyakran elmondanak egy-egy történetet, amelyet az olvasó így-úgy rekonstruál. Ha mást nem, magának a töprengésnek, elmélkedésnek, reflexiónak van valamilyen időben kibomló váza; van szereplő (akit a lírai énnel azonosítunk, egyesek – elvetemültebb pillanataikban – egyenesen a költővel). Lehetnek bennük párbeszédek, „helyszínek”, tudatunkban mintegy színre visszük őket, gesztusokat látunk bennük. De hát a lírai költészet kezdeteitől fogva ott vannak a szerepversek (csak nem mindig nevezzük így őket), amelyek mintha egy-egy alak monológjai volnának – mégsem soroljuk ezeket sem a dráma körébe, sem (a rekonstruált történet nyomán) az epikához. És fordítva is igaz ez: a hagyományosan elbeszélőnek tekintett műfajok esetében is olykor erőfeszítéseket kell tennünk, hogy valódi történetet kreáljunk a szöveg alapján; az elbeszélő szövegek is telis-tele vannak olyan részekkel, amelyek nem történeteket mondanak el.

Amikor tehát olyan verseket olvasunk, amelyek – a hozzájuk illesztett jegyzettel együtt – kiprovokálják, hogy történetet kanyarítsunk hozzájuk, vagy hogy helyezzük el őket egy történetben, aminek néhány elemét elénk teszik – akkor semmi különös nem történik, ettől még nem leszünk elbeszélő mű olvasói, a vers vers marad. Végül is, nem ugyanez történik, amikor bármilyen lírai szöveget olvasunk, aminek a keletkezéséről vagy szerzőjéről van valami töredékes tudásunk?

A különbségek persze nagyon fontosak. A szövegeket környező (történeti, anekdotikus, életrajzi, lélektani stb.) kontextusról ez esetben nem akárhogyan értesülünk – és nem magunktól jövünk rá, jut eszünkbe –, nem iskolai emlékeink, olvasmányélményeink, hallomásból szerzett információink egészítik ki a szöveget; hanem így és csak így, a kötet tálalásában kerülnek elénk. Nincs rá mód, hogy ellenőrizzük, cáfoljuk, átfogalmazzuk, átalakítsuk őket – hiszen soha, egyik költőről sem hallottunk még soha, egyik szöveggel sem találkoztunk, de még a szerzői névvel sem. A kötet egy annotált antológia illúzióját kelti – vagy talán pontosabban: azt parodizálja. Amit az olvasó mégis hozzátehet: történeti (és földrajzi) tudása, emberismerete, az, hogy olvasott egy sor más szöveget, amelyek hasonlítanak az itt kínáltakhoz (vagy éppen nagyon eltérnek tőlük).

A versek – amelyek a 16. századtól máig (sőt az utolsó a 31. századból!), Európától Indonéziáig „íródtak meg” – mind nők művei; hozzájuk tartozik tehát egy-egy név és évszám, a lap tetején; meg néhány sornyi jegyzet. A helyzet különössége az, hogy ezek a paratextusok (de legalábbis a jegyzetek) egyenrangúsodnak a verssel magával; nem alárendelődnek, nem elhagyhatók. Olykor a versek puszta megértése is aligha lehetséges a jegyzet nélkül; ráadásul a jegyzetek sem valamilyen sematikus, egy kaptafára készült szövegek, hanem láthatóan megmunkált, egyedi, sajátos művek, amelyek olykor a vers szerzőjéről szóló történeteket mondanak el, máskor inkább csak a közvetlen keletkezéstörténetről szólnak – mindig másképpen.

A másik kérdés ez volna: a szövegek kapcsolata. Két szöveget kell tehát összeolvasnunk, és a kettő viszonya rendkívüli változatosságot mutat. Az állandó szabály az, hogy bár mindkettő a fiktivitás „terében” van, a jegyzetet mégis tényszerűbbnek kell gondolnunk; azt kell elfogadnunk, hogy az igazság a jegyzetben – és nem a versben – van leírva. Ha a vers homályos – márpedig szükségképpen az: vagy ha nem érezzük annak, a jegyzet ráébreszt tévedésünkre, felületességünkre –, akkor a másik szöveg teszi helyre, az abban közölt információkat tekintjük magyarázó erejűnek. Hasonlít ez arra, ahogyan a Psyché nem egy darabjának megértéséhez segít hozzá maga Psyché: megismertet azzal a történettel (alakkal, helyszínnel), amelyre titkos, rejtett módon a költemény utal. Maguktól ugyan ki nem találnánk, hogy miféle szerelmi intrikák és beteljesülések, vágyak és tragédiák vannak egy-egy Psyché-vers mögött (vagyis: miféle [fiktív] világra referál egy-egy szöveg), ha előzékenyen segítségünkre nem sietne maga Psyché (vagyis az, aki Psychét írja). (A Psyché-párhuzamra maga a kötetnyitó költemény figyelmeztet.)

A jegyzetekbe foglalt élettörténetek és a versek kapcsolata abból a szempontból is változatos, hogy maga a vers a szerző sorsának mely pontján született meg. Van, hogy jóval előbb, mint hogy ebben a históriában igazi fordulat, nagy változás történt volna: a bojárasszony kis verse a téli depresszióba fordult urat korholja, de jó sok év eltelik, mire Varja Nyehodova Praszkova rászánja magát, hogy kocsisával végképp, mindörökre Moszkvába vitesse magát. Van, akinek éppen akkor születik első és egyetlen verse, amikor valami rendkívüli esemény történik vele – ilyen „a berényi bálabutikban dolgozó 42 éves” Kotlák Eta váratlan ráismerése, amikor a szomszéd vénasszonyban hirtelen meglátja a nagyvilági dámát. Régi tapasztalatokat összegez a 16. századi Bölcs Benigna apátnő, vagyis talán olyan időkre mereng vissza, amikor maga is megismerte a szerelmet, a testiséget, a fájdalmat – noha ezt is csak sejthetjük, „múltját egyetlen teremtett lélek nem ismeri”. És ehhez a három tiszta esethez képest is még rengeteg változat előfordul.

Igaz, elfogadtuk azt a játékszabályt, hogy a költők valamennyien kitalált alakok (persze… az első vers szerzőjével, bizonyos Falcsik Marival akkor mi a helyzet?), és természetesnek vesszük, hogy bármilyen nyelven íródott is a szöveg, nekünk magyarul szólal meg. Nem firtatjuk, miért, hogyan. Csakhogy a kötet összeállítója (szerzője?) itt-ott kicsit felrúgja a szabályokat. A jegyzetekben szerepelnek valóságos alakok is – például a Schneider Fániról (Fannie Schneider) író Krúdy Gyula, vagy Dr. Réthy László (Lőwy Árpád), akinek állítólag a felesége volna a férjét versben leckéztető Tokaji Nagy Irén. A földrajzi nevek (legalábbis többségükről tudjuk) – valóságosak. A jegyzet olykor pontosan beszámol arról, hol és hogyan maradt fenn az olvasott vers; máskor ezt homályban hagyja – hol lehetnek sejtéseink, hol még csak azok sem. De olyan eset is van – Kemenesháthy Georgináé ilyen –, amikor arról értesülünk, hogy a költő „versét a tűzre dobja, vitriolos nyelvezetű naplójával és a többi lánykori badarsággal együtt”. Akkor hát – mit olvasunk? Az összeállító (szerző?) ledobja a leplet (ami eddig is átlátszó volt), visszaránt a beismert, bevallott kitalálás világába – hogy azután újrakezdje a játékot, megint.

És egyúttal elgondolkodhatunk: hihető, hogy ez és ez a (képzelt, koholt) alak éppen ezt és így írta (volna)? Sok kételyünk lehet – részint tematikai. A versek nagy részét ugyanis erotika fűti, fojtottan vagy egészen nyíltan szexuális vágy szólal meg bennük, vagy magát a testi szerelmet teszik témájukká – de ha ezt nem is, a testet, a húst, az élvezetet. Mármost nehéz elhinni, hogy ilyen különböző korokban és ennyire más kultúrákban ilyen egységesen, mintegy kórusként szólalhatna meg, ennyi költő hangján, a nemiség dicsérete (vagy a szexualitás témája). Az összeállító (szerző) – csal: azt a hangot szólaltatja meg, amelyik olyan gyakran el volt hallgattatva, amelynek papírra vetése még csak eszébe sem juthatott a költőknek – hát még, ha történetesen nőnek születtek. Ez is tekinthető egyfajta szabályszegésnek: olyan anakrónia, amelyik nem is igen leplezi magát, kilépés a „korhűség”, a történeti-kulturális közeg „hitelességének” béklyójából – ugyanakkor sokat megőrizve mégis a kor (és kultúra) jellegzetességeiből. És itt egy pillanatra visszakanyarodhatunk ahhoz a kérdéshez, hogy valóban „megvannak-e” ezek a művek, tényleg leíródtak-e (még ha a fikción belül is) – gyakran az a benyomásunk, hogy inkább valakinek a fejében járhattak, valaki töprengett kicsit rajtuk, dédelgette őket; inkább egy lehetséges belső beszéd rekonstruált nyomai. Kételkedhetünk a versek „valódiságban” a forma miatt is: a furcsa, groteszk zárlatok, a rímek elvetése, a kötött versformák kiforgatása vagy sutba dobása – mindez nem éppen az olyan (sokszor alkalmi, képzetlen, dilettáns) költőkre jellemző, mint akiket (a jegyzetek alapján) az olvasó maga elé képzel. Mintha valamennyien túl merészek volnának (e tekintetben is), vakmerők és újítók; pedig pontosan arra számítanánk, hogy szabályos, kicsit unalmas, közhelyes költészetet űznek.

Jól értsük: ezek a kétségek nem problémát jeleznek. Vagyis: egyáltalán nem baj, hanem éppen gazdagítja a szöveget, hogy nem pusztán stílusimitációkat olvasunk, hogy nem egyszerűen egy adott kor és kultúra konvenciórendszerének maradéktalanul megfelelő szövegekből áll a kötet – hanem valamennyin (hol erősebben, hol halványabban) átüt a megformálás kora és kultúrája: a harmadik évezred elejének Magyarországa. Legalább ez a két szint bonyolódik szétválaszthatatlanul egybe mindegyik szövegben: egy (képzelt) múlt, és a megírás jelene (meg a [képzelt] helyszín és a megírás itt-je). S az persze a mai magyar költő keze nyoma, hogy a maga teremtette alkotók szabálytalanok, lázadók, formabontók.

Jó, jó – kérdezheti most e recenzió olvasója –, de hát milyenek is a versek? Komoly, megrázó, nagy költemények vajon? Vagy legalább – finom, érdekes művek, jó szövegek? Ugyan, dehogy. Miért is volnának azok? Van közöttük klapancia, ostobácska gyerekvers, buja sanzon és enigmatikus pársoros kis ékszer. Nagyszerű sorok és közhelyek, vicik-vackok és nagy ívű kompozíciók. Olykor egy-egy elhallgatott (vagy elhallgattatott) nagy költő sejlik fel, máskor reménytelen amatőr. Miért – vajon a Psyché versei mind nagyszerűek volnának? Hát nem. Nem ezért érdekesek, nem ezért szerethetőek – egyáltalán: nem ezt értékeljük őket, és nem ezt olvassuk bennük. Még azt is mondhatnánk, hogy mint autonóm (önálló, saját jogú) szövegek nem léteznek: hanem csakis szövegösszefüggésükben, részint a róluk és (kitalált) alkotójukról szóló szövegek, részint a kötet egésze összefüggésében élnek. Ez is provokatív gesztus: kihívja, kérdőre vonja azt a várakozásunkat, hogy a vers önmagában álló, lekerekített egész kell, hogy legyen. Itt – nem az. Itt része egy néhány sorban felvázolt alak homályos történetének, össze van fűzve az őt néző képpel, és beleágyazódik egy különös panoptikumba.

Falcsik Mari remek könyvét panoptikumnak tekinteném – ha az nem merev viaszfigurák sorát, hanem inkább színüket változtató, meg-megmozduló, hangot adó és érzéki alakokat jelentene. A maguk módján valamennyien hősök: legalább egyszer életükben létrehoztak valami érdekeset, kimondták (vagy ki akarták mondani vagy kimondhatták volna), ami számukra a legfontosabb: nőiségüket, tapasztalatukat, felismerésüket, kíváncsiságukat, szenvedélyüket. Nem mindig szépen, nem mindig finoman, nem mindig kellemesen – de őszintén.