Ennek kísérleti terében is kitakar a fehér (vagy a fekete), de visszatér a hagyományos (klisészerű) kompozícióhoz,  hisz a motívumok is kliséződnek, s azok felrajzolódó rendszere már nem az egyéni, hanem a kollektív identitást kutatja. A mi lett volna, ha a történelem kereke nem így fordul? kérdésére Lázár nem a jugo-nosztalgia viszonyítási pontjait keresi elő, ami gyakori a vajdasági magyar irodalmi, művészeti tématárban, hanem annál jóval távolabbiakat. A koncepció százéves viszonyítási alapot használ, bő centenáris (birodalmi) időt, benne egyebek mellett Bácska félbeszakadt polgári, kispolgári fejlődésével, a hozzá köthető utópiáikkal, azok ismétlődő motívumaival a gobelin-képeken, falvédőkön, kárpitokon. Amelyek történelmi kulisszája, a városmag évszázados architektúrája még ma is áll (nem csak a bácskai helyszíneken, de areálisan is). Benne a mesélő öreg házakkal. Amilyen például a Művészeti Akadémia épülete Újvidéken, ahol Lázár egyetemi tanulmányait folytatta, s amelynek a drámaművészeti mellett zene- és képzőművészeti tanszéke is van. És persze műtermei a várban, a Duna túloldalán (ami meg már nem Dél-Bácska, hanem Szerémség). Igazából nem tudom, nem is tudhatom, a Pannon pop feltalálójának mit mesélhetett, mondott-e egyáltalán valamit  az „alsó akadémia” (egykor menhelynek és Újvidék első kórháznak helyet adó) épülete. Feltételezem, hogy a múlt (a közhely szerint) néma, de magukba labirintusokat fogadó tanúi, e megidézett (szép kort megélt) épületek súgtak neki. És meglehet, az sem közömbös, de talán érdemes volna a Pannon pop képeinek kiállítási teret adó házak „reakcióit” is lejegyezni. Mit gondolt Óbecsén a Than-ház, mit Szabadkán a Reichle-palota stb.? És mit egy-egy újabb épület, mint amilyenben az újvidéki kiállításnak helyszínt adó ULUV galéria működik?

A kontextust, a Monarchiát idéző, ún. boldog békeidőt, és az annak véget vető világháború traumatikus retrospektíváját nehéz volna a mával, a jelen toposzaival nem szembesíteni. De a Pannon pop koncepciója dacára, mégsem rendeli alá magát a historikus argumentumoknak. Átlép azokon, s időben jóval mélyebbről is merít, amikor a vanitas csendéletek szellemét idézi fel teljesen modern festői eszköztárral, a halhatatlan hiúság mindenkori természetrajzához készít újkori értelmezéseket. Hatalom, gazdagság, tudomány, érzéki örömök – csupa hiábavalóság. A koponya motívumának megjelenése jelzi a kapcsolatot a középkori hagyománnyal. Mellette persze hervadt/hervadatlan virág, férges/féregtelen gyümölcs emlékeztet az elmúlásra. A többi újratöltve egyebek között tájidegen, ám ínyenc élvezetekkel kecsegtető tenger gyümölcseivel, egzotikus és énekes madárral, gránátalmával a terítéken. És meglepő módon intenzív, szinte himnikus színekkel. Felmerül, lehetséges-e a vanitas-csend és a himnikus harsányság együtthatása, együttélése? Igen, ha arra gondolok, hogy Kölcsey, a Himnusz szerzője egyben az egyik, ha nem a legjelentősebb magyar vanitas-vers szerzője is (a Himnusszal azonos esztendőben írta). „A történet röpülése / Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék: / Egy ezred egy buborék.” Lehet, Lázár Tibor színei egy ilyen, robbanás előtt álló buborékot idéznek. A robbanás belülnézetét. Lehet, historikus parafrázisként egy ilyen buborékban táncolnak a Benczúrtól idézett puttófigurák. És a lázári, ez a 256 árnyalatú fehér mintha sebtapaszként kerülne gyakorta fölülre, gyógyítaná a  hólyag ritkuló falát, takarná ki a (fekete) lyukat, odázná el a robbanást, amelynek természetéről ezen az oldalon még oly keveset tudni.

Beszédes István