A sajtószabadság költői fogalom

Az idén Léphaft Pál, a Magyar Szó karikaturistája, újságírója, a napilap Grimasz című szatirikus mellékletének szerkesztője kapta meg a Napleány Délvidéki Magyar Újságírói Díjat. A kitüntetett dolgozott az Újvidéki Televízióban és a Naplóban is, több kötete látott napvilágot: Ping pong (Szeles Károllyal), Más-világ, Kép-mások és a Végvári panoptikum Keszég Károllyal közösen, a Telepi Rádió nevű politikai kabaré egyik alapítója, munkái rendszeresen megjelennek a magyarországi lapokban is. Az önálló kiállításainak és a díjainak a felsorolásától helyszűke miatt most eltekintünk. Léphaft Pállal mindig nagyon szívesen találkozom, de úgy érzem, ezt az interjút mégis másnak kellett volna elkészítenie, mert mi túlságosan is jól ismerjük egymás véleményét. A Magyar Szó székházában, a negyedik emeleti ülésteremben állapodtunk meg egy hatalmas Maurits-festmény alatt, amelyet Léphaft Pál azonnal igazgatni kezdett, mert szerinte ferdén állt a falon. Ez az igényesség jellemzi a rajzait is. Nála minden részlet a helyén van, és ez elmélyülést meg sok időt igényel. A szerkesztők részéről pedig végtelen türelmet. Amiről szintén lehetne beszélni, de most a sajtószabadság a témánk.
- A sajtószabadság költői fogalom, mert nem létezik hely és időmeghatározás nélkül. Mindig a hely, az idő és a kor az, amely igazi arcot ad a sajtószabadságnak és az igazságnak. Mást értünk sajtószabadság alatt a diktatúrában és mást egy olyan világban, ahol elméletileg mindent szabad, de aztán kiderül, hogy mégse. Az újságíró, ez a különös teremtmény, mindig oppozícióban van. Fentről kell szemlélnie az eseményeket, de ugyanakkor a kulcslyukon is kukkol, azon keresztül mindig többet látni, mert más perspektívából nézi azt, ami bent történik. Sajtószabadság az is, ha leadok egy rajzot, de egy közvetítő segédmunkás felhívja a főszerkesztőt, és közli vele, hogy az nem mehet, mert sértő. Az illető főszerkesztő pedig kitiltja a karikatúrát az újságból. Akit az imént említettem, már nem főszerkesztő, lefelé bukott. A másik főszerkesztő, aki felfelé bukott, ránézett a rajzra, és megtalálta a rejtett információt. Nem véletlenül, bizonyára máshonnan is tudta. De a sajtószabadsághoz tartozik az is, hogy amikor megmutatom a rajzot, a szerkesztő nézi, és azt mondja, lát, amit lát, de keresi azt, amit nem lát. Ez bizonyos távlatból, amikor az ember visszaemlékezik, már megmosolyogtató. De az adott pillanatban mindig fájó, ha az újságíró az egyéni meggyőződése ellenére sem közölhet valamit.
* Minden téma közölhető és megrajzolható?
- Ennek a jóindulattal 300 ezres népességnek, amely itt a Vajdaságban, a Délvidéken él, vannak kimondott és kimondatlan céljai. A kimondottakat a politikusok hangoztatják, a kimondatlanok azok, amelyeket mindannyian tudunk. Ezek azok, amelyek meghatározzák, hogy ebben az irányban haladva mi az, amit publikusnak találunk, mit közöljünk és mit ne. Minden hír közölhető, az is, amely a kis közösségünk belső ügye, és nagyon fontos volna megtárgyalni, mert provincia vagyunk és provinciálisak vagyunk, ugyanakkor azonban a többségi nemzet kezében van egy nagyon érdekes adu, amelynek tapsol, hogy nem is kell szólnia, elintézzük mi egymást magunk között. Ez az, ami engem a leginkább irritál, amikor meg kell rajzolnom valamit. Ha a szatíra, a karikatúra eszköz és fegyver a kezemben, akkor az a bizonyos szabadság rám van bízva. Természetesen mindenkit ki lehet belezni, csak az a kérdés, hogy kell-e vagy nem, szolgálja-e azt a célt, ami miatt mi újságot csinálunk. Az újságíró, a karikaturista naponta felteszi magának a kérdést, hogy ezt most hogyan írjuk meg. Jelentessük meg azt, hogy a mi kis fatornyos hazánkban, itt a Délvidéken a politikusaink, a közéleti személyiségeink, tisztelet a kivételnek, provinciálisak a viselkedésükben, a telhetetlenségükben, a megnyilvánulásaikban. Ugyanez mondható el az újságírói társadalomról is. Ezt írjuk meg? Természetesen meg kellene írni, hogy egészségesebben tudjunk reggel fölébredni és tükörbe nézni. Az újságíró az egész valójával, az arcával, a múltjával és a jelenével áll ki, amikor aláírja a nevét. Ennek ellenére nagyon sokan bírálják a munkánkat, igazgatnak bennünket, sőt irányítanak olyanok, akik a háttérben vannak, akiknek a neve nem jelenik meg nyilvánosan, akik nem vallanak színt. Ez az újságíró-társadalom ebben a kvázi demokráciában a méltóságában megalázva létezik. Ki kell mondani, hogy a rendszerváltozástól mást reméltünk. Lehet gumibottal, gumilövedékkel, vízágyúval és lehet sokkal perfidebb, elegánsabb módon is félretenni embereket. Vagy a kiéheztetés technikájával, alacsony fizetéssel a személyt olyan helyzetbe hozni, hogy feladja az elveit.
* Talán csak nem tartod túlzásnak a politika és a politikusok hatását a sajtóra?
- A politikus soha sincs megelégedve azzal, hogy egy újságban hányszor jelenik meg a képe. Mindig többet szeretne. A politika művelése - mint szakma - magában foglalja a kétszínűséget, azt a bizonyos bizánci doktrínát, hogy egyet gondolok, mást mondok, és egy harmadikat cselekszek. Ha az újságíró profi és becsületes, akkor nem írhatja meg kétszer egymás után a valótlant. Pedig nálunk ez is megtörténik. Csak annak örülök, hogy az időjárásrovatot nem a politikusaink szerkesztik. Mert ők mondják meg, mikor süt a nap, mikor esik az eső. Igen, ez nevetséges, de a valóság is nevetséges. A karikaturistának éppen azért nehéz a dolga, mert maga a politika és az élet olyan nevetséges és elferdült képet tud produkálni, hogy nem lehet utolérni. Mert nem elég csak tükrözni a valóságot, a profi ennél többre törekszik. Nálunk az újságírásban ki kell elégíteni a nem túl igényes közízlést és a saját mércénket, ami legtöbbször igényesebb. Ennek a kettőnek a szerencsés társítása adja a minőséget, a színvonalat, de éppen ezért a piacról nem lehet megélni. Ez már nem a kérdésedhez tartozik (vagy mégis?), de vallom, hogy a profizmusnak kellene az egyetlen mércének lennie. Azért is mondom, hogy provincia vagyunk, mert kevés a profi ezen a kis területen. Nem tudunk annyit kitermelni, hogy válogathassunk, de az is biztos, hogy vannak jó tollforgatóink, karikaturistáink, közíróink. Egyébként mindig a szerkesztő a hibás, hiszen a cikket háromszor is vissza lehet adni. De csak akkor, ha van másik írás a keze ügyében és van ideje. De a legtöbbször, sajnos, egyik sincs. Igényt csak úgy tudsz támasztani, ha veled szemben egy olyan ember áll, akinek van munkakultúrája, olyan, amilyet otthonról hozott. Akkor megbízhatsz az ő személyes mércéiben. Ma viszont a lapjainkban, de a rádióban és a tévében is nagyon sok a dilettáns munka. Ha én jó karikatúrát rajzolok, azzal Pesten is, vagy más nyelvterületen is tudok érvényesülni. A jó munkához viszont először, másodszor és harmadszor is nagyon sok idő kell. Az újságíró azért újságíró, és azért profi, mert egy kicsit bolond, egy kicsit sérült, mert azt hiszi, nagyon fontos az, amit csinál, és igyekszik rendbe tenni, mielőtt aláírná.
* Tudjuk, hogy nemcsak a szó, hanem a kép is veszélyes fegyver. Azt mondtad, nem szükséges megkérdezni, mégis: mit jelent neked ez a díj?
- Megboldogult Sziveri Jancsi barátunkkal készítettem még tévés koromban egy interjút. Ő mondta a Sinkó-díjról, hogy nem baj, úgyis mindannyian sorra kerülünk. Ha én most ezt a mondatot megismétlem, akkor egyesek úgy gondolhatják, hogy nemcsak ezt a díjat degradálom, hanem a többit is, ami a kis közösségünkben létezik. Pedig az igazság az, hogy kevesen vagyunk, és azok, akik profi munkát végeznek, még kevesebben vannak. Köszönöm a bizalmat, de akik megérdemlik, azok bizonyára mind sorra kerülnek. Szeretném javasolni a jelenlegi kuratóriumnak, hogy a jövőben a döntésbe vonja be a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületét is. Ha a sajtószabadságról van szó és erről a mi kis népességünkről, én állítom, hogy az első ilyen díjat megboldogult Keszég Karcsi barátunknak kellett volna kapnia, ezért én neki ajánlom ezt.

Az emberszerető karikatúra

A karikatúra a napisajtó egyik leglényegretörőbb, humorral leginkább átszőtt műfaja, ami egy ember vonásait vagy egy jelenetet szándékosan torzítva mutat be. A jó karikatúra ismérve, hogy szavak nélkül is érthető, nincs benne szájbarágás, néhány vonallal többet árulhat el, mint akármelyik írás. Lapunk munkatársa, Léphaft Pál a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon állította ki portréit, amelyeket látva, úgy éreztem, hogy igen, ez az ember, igen, mindenkinek van gyarló oldala, de talán épp ez a legszerethetőbb bennünk, viszont hiúságunk rombolására is ez a legalkalmasabb változat. A lapunk mellett többek között a Magyar Nemzetnek és a Heti Válasznak is dolgozó karikaturistával a művészetéről, szakmájáról, annak témáiról, főként közéletünk szereplőinek emberközeli ábrázolásáról beszélgettünk.

– Ha a karikatúra műfaji besorolását akarjuk helyére tenni, akkor el kell mondani, hogy áldás és átok, hogy a napisajtó része. Áldás, mert mindig friss kell hogy legyen, és akarva-akaratlanul minden nap meg kell hegyezned a ceruzád, és akkor vagy egy napi témát, arcot vagy egy örök érvényű gondolatot próbálsz meg úgy megrajzolni, vizuális jelekkel úgy megkomponálni, hogy az olvasható legyen. Mert a karikatúra nem más, mint egy cikk, egy kommentár, csak apró vizuális jelekkel, ilyen ortográfiával mondod el, nem írod le. Amikor esztétikát tanultunk, gyakran emlegették, hogy Leonardónak volt egy érdekes értekezése, amiben a táblaképet, a freskót igyekezett megvédeni az eposszal, az írott történettel szemben, és azt mondta, hogy a festmény azért tökéletesebb és hatásosabb, mert teljességében látod az egészet, míg az írott forma esetében végig kell verekedned magad a sorokon, a strófákon, amíg eljutsz az egészhez. Visszapillantva természetesnek látod, de ez időben teljesen más, mint amikor a másodperc törtrésze alatt regisztrálod az egészet. Nem Leonardóhoz mérem magam, de ez a gondolat ma is jelen van, amikor egy képet, egy rajzot megkomponálsz, tisztában kell lenned azzal, hogy a sajtó mit bír el, hogy az a technika, ami közli a gondolatod, mit tud. Ha a mondandód karikatúrában formálod meg, akkor megpróbálsz egy vagy két síkot belerakni. Az első sík az, hogy ránéz az egyszerű olvasó, és látja azt a bizonyos helyzetet, de ha ügyes, tehetséges, tapasztalt vagy, akkor a jelképeket úgy komponálod meg, hogy olyanokhoz is tudj szólni, akik egy elmélyült gondolatra vágynak, és meglátják ezeket az apró húzásokat benne. És ez a portréra is vonatkozik, mert annak az első és alapvető feladata az, hogy amikor kinyitom az újságot, meglegyen a kontaktus, felismerhető legyen az alanya.

• Mit szabad a karikatúrában?

– A lényeg, hogy nevetni szabad, de kinevetni nem. Az lenne az illő, a korrekt hozzáállás, hogy úgy készítsek portrét, hogy ne végezzem ki az embert, ne vágjam pofon. A pofonra másnap már nem emlékszik senki, de ha finoman megszúrod, ha egy apró gesztussal tapintasz rá a lényegre, az nagyon sokáig megmarad. A karikatúra, akármennyire is nevetségesnek tűnik, nagyon humánus kell, hogy legyen, az embert kell hogy szeresse mindenekfölött. Minden határ bennünk van, a jóérzés, a jó ízlés határa, és a közvéleményt ismerve is tudod, hogy meddig mehetsz el. Azonban a karikatúra feladata, hogy nem lehet langyos, nem járhat középúton a természetéből kifolyólag. Ha nincs éle, nem csinál egy pici botrányt, ha nem harsánykodik kissé, akkor nem csinált semmit.

• Mennyit változtak az arcaid az évek során?

– Persze, változtak az arcok. Először nagyon örülsz, ha sikerül megrajzolnod valakit. A következő lépés, hogy „félretaposd” az arcát egy picit – úgy, hogy ne fájjon neki. Az a lényeg, hogy az orrának az ívében benne legyen az ember.

• És ezek az arcok hogyan viselik létezésüket? Érzik a karikatúra zamatát, mibenlétét?

– A karikatúraportré egy nagyon jó alkalom arra, hogy megmérjük magunkat. Vannak olyanok, akik tudják, hogy nem illik megsértődni, így inkább hallgatnak, mások viszont élvezik, ha ilyen képek készülnek róluk. Nem szégyen, ha az ember nem tud karikatúrát olvasni, s az sem szégyen, ha nem érti, mert habár a karikatúra jelrendszere rendkívül egyszerű, tanítani kell, hogy megtanuljunk nevetni önmagunkon. De Magyarországon például többször maradnak a fiókban a rajzaim, mint itthon, ugyanis ez a közeg, a balkáni kultúra harsányabb, szókimondóbb, ezt a nyíltságot kellene eltanulnunk.

,,Megragadni az ördög farkát!”

Léphaft Pali portrékarikatúrái a szabadkai Prepában. Azért éppen ott, mondja, mert a tanítóknak különösen nagy szükségük van a humorra. És hozzáteszi: óvakodj attól az embertől, aki a padlásra jár nevetni. Közéletünk szereplőinek portrékarikatúrái megnevettetnek. De nem kinevettetnek. És ebben különbözik Léphaft a műfaj művelőinek többségétől. Az ő rajzain valahogy az éles bírálat mellett mindig ott a mérték. A humánum. A jó ízlés. Nem feledve, hogy mindnyájan emberek vagyunk. Esendő, csetlő-botló teremtmények. És éppen ezért szerethetők. Mesterien egyeztet össze tartalmat és formát, s valahogy mindig sikerül megragadnia ,,az ördög farkát”.
Bőbeszédű, a lényeget gyakran elhallgató korunkban a tömörítés műfaja mellett tette le a voksát, a lényegláttatás a célja, a leghatásosabb eszközzel: a humor, a szatíra, az irónia görbe tükre által.
Egy jó karikatúra képes feldobni a leglaposabb újságcikket is. S ha csak rápillant az ember, rögtön felderül. Még ha a téma fájdalmas is. Nem véletlenül versengenek az újságírók Pál mester kegyeiért. Heccelem:
- Na persze, neked könnyű dolgod volt: a tömörítés, a képben látás tudományát beléd sulykolták a Televízióban, amelynek tíz évig a riportere voltál. Aztán már csak rajzolni kellett megtanulnod! Mert a humorérzéked, az ugye, föltételezem, születésedtől fogva megvolt... És - fránya nehéz ugyan, de - el kell ismernem: még írni is megtanultál...
- Nem tanultam én meg semmit. Gyakorolom és csinálom a dolgom. A tévé viszont valóban jó iskola volt, ott megtanítottak képben gondolkodni. Ott nem lehet bő lére eresztett információt közölni és elengedhetetlen a kép. Különben a vizuális információ a leghatásosabb információ, ezt már sokan elmondták énelőttem is. Ami pedig a rajzolást illeti: én egy ,,betanított munkás'' vagyok, de nagyon ügyelek arra, hogy ne legyen izzadmányos a művem. Hogy az Olvasó ne lássa: néha fél lábszárig rajzolja magát papírral az ember... A Magyar Szó karikaturistájaként viszont megtiszteltetés számomra, hogy olyanok munkáját folytathatom, mint egy Kaupert Pál, Szeles Károly vagy egy Nedeljko Ubović, Radošević... akik valamennyien jelentős figurái voltak az alkalmazott képzőművészetnek, amit karikatúrának neveznek, s akik az akkori Jugoszláviában a szakma élvonalába tartoztak.
- Mivel a nevetés köztudottan rendkívül éles fegyver, a karikaturista egyfajta kivételezett helyzetben van: ,,kibelezhet', megcsúfolhat, kigúnyolhat általa büntetlenül bárkit. Te - becsületedre legyen mondva - mégsem teszed. Miért?
- Fontos, hogy a legnehezebb pillanatokban is megtartsa az ember a méltóságát. És ekkor merül fel az egyik legfogasabb kérdés: hogyan rajzolni úgy, hogy humánus legyen az ember? Hogy a ne pofont adjon. A karikatúra nem pofon. Sem a nagy, sem a kis embert nem szabad kinevetni. Nevetni kell rajta, a humor felszabadít, de önmagunkon is, mert csak így van jogunk arra, hogy másokon nevessünk. Persze, ha nem csinálsz a karikatúráddal egy kis ,,botrány'-t, nem érted el a célod.
- Itt vannak ezek a politikusok... Akiket kiállítottál... Nekik van-e humorérzékük?
- Aki közéleti szerepet vállal, aki ,,feláll a hordóra', annak vállalnia kell, hogy vagy megtapsolják, vagy megdobálják. Néha jön egy-egy SMS, hogy ha még egyszer így megrajzolsz, akkor... De van, aki örül. Tudja, hogy nem rúghat labdába az a politikus, akit nem rajzolnak meg. Az azt jelenti, hogy ismeretlen. Akinek nincs humorérzéke, attól frászt kapunk, nem szeretünk a közelében lenni, az ,,sánta', de ő sajnos nem tudja ezt...
- Mivel birkózol meg legnehezebben munka közben?
- Az idővel. Mivel a karikatúra alapjában véve sajtóműfaj, vagy 150 éve mindig a lapzártához kötődött. Aki a médiában dolgozik, az tudja, hogy az óramutatónál gyilkosabb szerszám nincsen.
- Aztán pedig örülsz, és megnyugszol a sikered láttán?
- Nem a siker és az öröm nyugtatja meg az embert. (Az öröm az felráz. És utána következik egy nagy vákuum. Amikor kikerülsz a reflektorfényből, és látod, hogy már nincs körülötted senki...) Inkább talán a békesség érzése nyugtat meg, amit egész életünkben keresünk. Ha eljutok odáig, hogy felismerjem: nekem ez a dolgom, hogy rajzoljak, akkor már nyugodtabban alkothatok. Amikor felhívnak, hogy: 7-ig ilyen meg ilyen egyhasábosat csináljak, meg hogy balra nézzen, jobbra nézzen... No, ez alaposan kikészít. Én már ötvenhét éves vagyok, s csak most döbbenek rá, hogy valójában egész életemben a békét kerestem, ami állandóan velünk van, csak nincs erőnk azt mondani, hogy most semmit nem csinálok, csak nézek. Mert valójában a semmittevés az egyik legcsodálatosabb állapot, amikor annyi minden eszünkbe jut. Amikor a karikaturista el tud gondolkozni a lényegen. Azon, hogy mit hangsúlyozzon ki. Olyan ez, mint amikor te egy jó címmel föl tudod kelteni az olvasó figyelmét az írásod iránt. Így tudod csak becsületesen, alaposan végezni a munkád, s nem lótva-futva, felületességbe, igénytelenségbe süppedve, amit ez a kor lépten-nyomon csak úgy zúdít reánk. Szóval: a mérték. Azt hiszem, az egész életünkben ez a legfontosabb princípium.

Kavicsot tenni az emberek cipőjébe

Beszélgetés Léphaft Pál karikaturistával a decemberben megjelent kötete kapcsán

Tavaly decemberben, a Fórum Kiadó gondozásában jelent meg Léphaft Pál Végvári Panoptikum II. című kötete.
Léphaft Pál karikaturista, újságíró az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén folytatott tanulmányokat, 1977 és 1987 között az Újvidéki Televízió magyar hírszerkesztőségének újságírója volt. 1987-től a Magyar Szó karikaturistája, ’94 novemberétől a napilap szatirikus mellékletének, a Grimasz című rovatnak a szerkesztője. 1990 és 1997 között a Napló című hetilap állandó munkatársa és szerkesztőségi tagja. ’92-től a Magyar Nemzet tiszteletdíjas karikaturistája, illetve más kül- és belhoni lapokban is publikál. Ez az ötödik karikatúrakötete.
A Végvári panoptikum II. című kötetbe gyűjtött rajzolt és írott portrék 1999 és 2012 novembere között jelentek meg a Grimaszban.
Léphaft Pállal kritikusságról, bátorságról és a karikatúra lényegéről beszélgettem.

* Kifordítva mindenki rózsaszín! — Ez az első mondat, amivel a Végvári panoptikum második kötetének olvasója a fülszöveg után találkozik. Milyen ez a rózsaszín, amilyenek kifordítva vagyunk?
— Ha karikatúrát rajzolnak rólunk — rólam is —, akkor mindannyian ki vagyunk fordítva, a belsőnk rózsaszín. Mindannyian valamilyenek vagyunk, vagyis mindannyian egyformák vagyunk.

* A jó karikatúra az, amelyik ezt megmutatja?
— A jó karikatúra elsősorban nem nevettet meg, de nem baj, ha mégis. A jó portrékarikatúra az, amelyik a másodperc tört része alatt elhiteti velünk, hogy tudjuk, kit látunk, sőt mosolygunk azon, amit a karikatúra sejtet. Jól kell megfigyelni az embert, és ha olyan szerencsénk van, hogy ismerjük, ráadásul meg is tudjuk rajzolni, akkor telitalálatunk van. A jó karikatúra többrétegű. Van, amit azonnal látunk, és van, amit csak később, sőt van, amikor hazafelé menet kapcsolunk, és mosolygunk, hogy a fene egye meg, de jó, hogy az ott volt. A sajtókarikatúra — csakúgy mint a fotográfia — az újságkészítés fontos eszköze, mert mind vizuális alkatú lények vagyunk. Az ember először néz, és csak utána olvas. Ezekre a műfajokra is nagy szükség van ahhoz, hogy szellős és sokatmondó lapokat készítsünk. A karikatúra, a fotó hozzá kell hogy adjon valamit a szöveghez, különben nincs funkciója.

* A karikatúrára is érvényes az állítás: „Minél durvábban zúzza össze a politika egy ország fennálló értékrendszerét, annál végletesebben önromboló azoknak a reakciója, akik ezekhez az értékekhez ragaszkodtak?”
— Közösségben élünk, ebben pedig csoportszellem uralkodik. Vannak vezérek, vannak meghunyászkodók és vannak melósok. Ahhoz, hogy a közösségben valamilyen rend uralkodjon, szükség van a nyilvánosságra. Mert amikor eloltják a villanyt, mindannyian lopunk és hazudunk. Annak érdekében, hogy ez ne történjen meg, égnie kell a villanynak, kell a sajtó, a karikatúra pedig része ennek a nyilvánosságnak. A politikus egy picit tart attól, hogy a másnapi lapban úgy jelenik meg, ami nem előnyös számára. A karikatúrának megadatott, hogy az áldozat arcához nyúljon — erre vagyunk a legérzékenyebbek, mert ki kell mennünk az utcára, s az arcunkat nem tudjuk levetni. Ha van egy sajtó, amelyben ez az arc megrajzolható, akkor ennek megvan a visszatartó ereje, óv a túlkapásoktól, az önzéstől. Közhely már Karinthyt idézni, de ő nagyon szépen megmondta: „Humorban nem ismerek tréfát!” — ez tökéletes, ezt kellene gyakorolni, hogy a közélet igenis tartson egy picit a másnapi újságtól. A politikus ne legyen nyugodt, amikor kinyitja a lapot. Lehet, hogy akkor másképp cselekszik majd, emberségesebb lesz.

* A kilencvenes évek Közép-Európájának egyeduralmi rendszereiben a sorok között olvasva kaptak igaz feleletet kérdéseikre az újságoktól az emberek. Akkoriban úgy kellett írni. Ma mi a helyzet?
— A mai rendszer látszólag nagyobb szabadságot kínál, a nagyobb szabadság pedig nagyobb kihívással és nagyobb felelősséggel jár. Ahol mindent szabad, ott nem biztos, hogy azt fogják megírni, ami lényeges. Habár egy kicsit sántít a hasonlat, de: Nyugat-Európában a sajtóban megjelenő politikai karikatúrának nincs akkora súlya, mint amilyen Közép-Kelet-Európában volt. Ma itt úgymond sajtószabadság van, de én vállalom a konzekvenciákat. Megrajzolni azokat a kulisszák mögött elhangzott információkat, hogy ki mit vágott zsebre, ki mit tett sógor, koma, jó baráttal, ez az én szabadságom. Nem fog elütni a busz, de lehet, hogy drága lesz a fa, és nem kapok olyan megbízatásokat, amilyeneket szeretnék. Az igazságot kimondani nagy luxus. Kiáll az ember, elmondja, mindenki megtapsolja, aztán mindenki elmegy haza, ő pedig ott áll egymagában. A kérdés, hogy teheted-e azt, amit szeretsz és akarsz. Az alma esete ez a paradicsomi sztoriban: hogy le szabad-e venni az almát a fáról — ami egész életünkben követ bennünket. A külső és belső restrikciók döntik el, hogy mit tehetünk meg. Folyamatosan mérlegelni kell — ez a szabad akarat.

* A Végvári panoptikum Vajdaság közéleti személyiségeinek arcképcsarnoka, s a Magyar Szó hasábjain rendszeresen megjelennek az Ön közéleti, politikai történések ihlette reakciói, „kommentárjai” is. Mivel tartja edzésben az elméjét, hogy mindig villámgyorsan és ilyen borotvaélesen tudjon reagálni?
— Az emberben idővel kialakul egy rutin. Jelképekkel operálunk, ezek a jelek megkönnyítik az életünket, amikor lapnak dolgozunk. A másik nagyon fontos esemény, amitől rettegünk: a lapzárta. Nincs ennél nagyobb inspiráció, ami arra kényszerít, hogy akarva-akaratlanul is befejezd a rajzot. Szerintem a mértéken múlik minden. Azon, hogy meddig megyek el a karikírozásban. A közvetlen, direkt karikatúra olyan, mint egy pofon, nagyot csattan, és másnapra elmúlik, nem érezzük. De ha másként rajzoljuk meg, ha finoman egy kavicsot teszünk a cipődbe és másnap is fölveszed, és abban jársz, akkor eszedbe jut. A jó karikatúra olyan mint egy kavics. Ha sikerül valakinek a cipőjébe beletenni, akkor jól végeztük a dolgunkat.

* A karikatúrának pozitív és negatív „hangvétele” is lehet — ha fogalmazhatunk így. A kettő esetében azonos súlycsoportról beszélünk?
— Maga a műfaj — ez a szatirikus rajzolás — egy kommunikációs műfaj. Arról van szó, hogy milyen emberek vagyunk. A közéletben nem is erről kell beszélni, hogy jóindulat vagy rosszindulat. Ott arra kell figyelnem, hogy árnyaltan fogalmazzak, és próbáljak többet elmondani. Sokan odacsapnak a rajzzal: „Kiszúrom a szemed!” Nem nagy kunszt, mindenkinek ki lehet szúrni a szemét. Sokkal érdekesebb kavicsot tenni a cipőjébe. De ehhez sok mindent ismerni kell, hogy bele tudd applikálni a rajzba. A karikatúrához nem kell több, mint műveltség, némi rajzkészség és jó humorérzék. A közösségnek szüksége van egy udvari bolondra, mert valakinek ki kell mondania az igazságot — így szabad nekünk karikaturistáknak többet, mint az írott sajtónak. A közönség rettenetesen szereti azt, amikor mi megrajzoljuk a politikusokat, hiszen a káröröm a legnagyobb öröm, és ez feloldja a feszültséget. A csordaszellemhez szükséges az, hogy legyen valaki, aki béget.

* Többször is hangoztatta már, hogy például hölgyeket nem szívesen rajzol, mert a nők esetében a karikatúra különösen kényes téma, de példaként említhetnénk a vallási kérdéseket is. Ha nem illetlenségre és nem tiszteletlenségre gondolunk, akkor az Ön esetében lehet-e, kell-e öncenzúráról beszélnünk?
— Az öncenzúra belénk van nevelve. Ez egy nyomtatott áramkör, amit megkaptál otthon vagy a hittanórákon, ami próbál kordában tartani. Benned van a program, ezt mind beléd égeti, és te ilyen ember leszel. Az elmúlt időszakban, nevezzük egyeduralmi rendszernek, akarva-akaratlanul is kialakult bennünk egy olyan öncenzúra, amit a közösség, így az egyház is serkent. A bűn gondolatával és annak folyamatos jelenlétével azt éri el, hogy én mindig résen legyek, és mindig jusson eszembe, hogy ezt szabad vagy nem szabad. Az öncenzúra bennünk van, pedig te valójában élet és halál ura vagy, amikor a ceruza a kezedben van. Mert ha van autonómiád a lapban, akkor nem szólnak bele, hogy mit rajzolsz, és bármelyik politikust megrajzolhatod, akár mezítelenül is.

* Önnek ki a legjobb kritikusa?
— Amikor tudom, hogy jó a karikatúra, nem kell hogy lássa más, de ha nem tudom, akkor rögtön azt hívom oda véleményezésre, aki a legközelebb van hozzám: a feleségemet vagy a lányomat. Van úgy, hogy azt hiszem, valami jót rajzoltam, erre a lányom azt mondja, hogy „ez rossz”. Akkor újra kell kezdeni, különösen, ha portréról van szó. Mindig kell egy kívülálló. Vannak emberek, akiknek adok a véleményére, akik jó, ha megnézik, de nincsenek sokan, mert valaki nem ért hozzá, valaki pedig nem mondja meg őszintén a véleményét.

* Ön nagyon kifinomult nyelvi készséggel is rendelkezik. Erre a panoptikum újabb bizonyíték, hiszen a karikatúrákat egy-egy jól megszerkesztett gondolatsor vagy frappáns megjegyzés kíséri, de a rajzok önmagukban is megállják a helyüket. Mitől függ, hogy mellékel-e szöveget is a rajz mellé?
— Ez sokszor a lapzártától függ. Ha kicsi a rajz, akkor kell a szöveg. Én most úgy alakítom ki a Grimaszt, hogy méretben akkora rajzot készítek, ami mellé csak egy sort kell írni. A fogyasztók szeretik, ha van ott egy jó kis szöveg, amiben valósághű adatokkal kell operálni, és azt egy picit kicsavarni. De ehhez jól meg kell ismerni az embert, a munkáit.

* Ön karikaturistaként a vajdasági közéletnek az a szereplője, aki miatt sokan sok esetben elpirulnak, ha ceruzavégre kapja őket. Hogy viseli ennek a szerepnek a terhét?
— Nem veszek tudomást róla. Az ember a viselkedésével próbálja eloszlatni ezeket a félelmeket. Én ugyanúgy beszélgetek most, mint ahogy a piacon vagy ahogy a kollégáimmal beszélgetek, és ha ebből azt érzik az emberek, hogy én nem vagyok egy ellenséges figura, akkor talán szeretnek. Annak örülök, hogy úgy tudok viselkedni, amilyen vagyok. Nagyon le kell ereszkedni ahhoz, hogy fölemeljenek bennünket.
A gond az, hogy ha körbenézünk, nem látunk fiatalokat, akik érdeklődnének a karikatúra iránt. Két irányból lehet a karikatúra felé közelíteni: egyrészt a képzőművészet felől, másrészt az írott sajtó, az újságírói magatartás felől. Mi itt Vajdaságban nem vagyunk sokan. Van két hetilapunk és van egy napilapunk. Nem tudom, hogy ez kevés-e ahhoz, hogy pályakezdő fiatalok jelentkezzenek, hogy próbálkozzanak. Persze én is kritikus vagyok, de sajnos nincsenek ilyen fiatalok.

A stílus maga a karikaturista

Léphaft Pál: A karikatúra az újságban érzi magát a legjobban

Léphaft Pált nem kell bemutatni olvasóinknak, hisz rajzait mindannyian jól ismerik. Nemrégiben rangos díjat vehetett át, ennek kapcsán beszélgettünk vele a karikatúráról és a humorról mint sajátos erőről a sajtó világában.

 Először is, meséljen egy kicsit a szóban forgó díjról!

– Az Európai Unió állandó szerbiai küldöttsége karikatúra- és képregénypályázatáról van szó, amelyet Szerbia és az EU címmel hirdetett meg. 150-en pályáztunk a díjakra. Predrag Koraksić Corax, Marko Somborac és Aleksandar Zograf zsűritagok, 20 alkotást javasoltak kiállításra.. Én második díjjal tértem haza.

Tulajdonképpen melyek azok a dolgok, amelyekkel legjobban lehetne jellemezni a karikatúrát? Mi tesz egy rajzot jóvá?

– Sajtóműfajról van szó, így a karikatúra az újságban érzi jól magát. A jó rajz alapja az, hogy egy jó gondolatot jól el tudunk mondani. A pályázathoz kapcsolódóan még annyit, hogy jó ötlet volt a karikatúra és a képregény bevetése, mivel ezek a műfajok az utca nyelvén is szólni tudnak, ugyanakkor a humor, a szatíra olyan erőként is definiálható, amely megtöri a jeget az emberek között, megkönnyíti a kommunikáció létrejöttét, és segít olyan dolgokkal szembesülni, amelyekről egyébként nem szeretünk hallani, illetve beszélni. Így egy teljesen egyedi módon köszönt vissza balkáni közösségünk és az Unió kapcsolata. A jó karikatúra tulajdonképpen a jó ötletnek és a jó grafikai tálalásnak a harmóniája.

 Mióta foglalkozik karikatúrák rajzolásával?

– Negyven éve rajzolok. Újságírónak tartom magam, én ezzel mondok véleményt. Mint mondtam, sajtóműfajról van szó. A karikaturista is tulajdonképpen újságíró. Ez azt jelenti, hogy naprakésznek kell lenni, figyelemmel kell kísérnie a híreket, jól informáltnak kell lenni. Tudni kell, hogy ki kicsoda; tudni kell, hogy hogy néz ki egy pápa, egy mufti, egy elnök, vagy akár egy bicikli. Ha például Angela Merkelről felmerülne, hogy az NDK-ban (Német Demokratikus Köztársaság) politikai biztos lehetett, akkor így kell ábrázolni Merkel asszonyt, az NDK-s múltjával.

 Mennyire fontos ebből a szempontból maga az alkotó? Az ő stílusa mennyiben járul hozzá a rajz sikeréhez?

– Mi, újságírók közszereplők vagyunk. Megjelent munkáinkkal nap mint nap színt vallunk. Így természetes, hogy a rajzaimmal egy bizonyos idő után kialakítok egy kézjegyet, egy stílust, és az olvasó azt előbb-utóbb fel fogja ismerni. Bár közhely, de én is csak annyit mondhatok, hogy a stílus maga az ember. A legbanálisabb dolgot is úgy igyekszünk megalkotni, hogy mi is benne legyünk, hogy felismerjenek bennünket. Az újságíró nap mint nap elmondja véleményét, és felvállalja magát. A politikus is így tesz, de miután megnyerte a választásokat, nyugodtan visszaszívhatja az ígéreteit. Mi újságírók önmagunkat írjuk és rajzoljuk állandóan, és nem szívhatjuk vissza.

 Mi inspirálja egy rajz elkészítéséhez?

– Engem a lapzárta. Amikor pénteken este fél nyolckor még nincs kész a címoldali rajz az.. Őszintén, kell hozzá egy bizonyos kegyelmi állapot, hiszen az ember önmaga nem elegendő. Nemcsak egy jó rajz, hanem egy jó írás, vers elkészítéséhez is kell az isteni segítség. Előfordul például, hogy egész nap forgatok a fejemben egy ötletet, viszont nem tudom hogyan ábrázolni. A tálalás fontos, mert a jó karikatúrának az is jellegzetessége, hogy a pillanat tört része alatt mondja el az olvasónak a lényeget. Ugyanakkor, fontos még kisebb csavarokat is becsempészni, amelyeket később fedeznek fel az emberek.

 Mely témákkal szeret a legjobban foglalkozni?

– Napi szinten rajzolok, bel- és külpolitikát egyaránt. Könnyebb megrajzolni Obamát vagy Putyint, mint mondjuk a főszerkesztőt, valakit a városvezetésből vagy egy pártfunkcionáriust. Azért nehezebb őket megrajzolni, mert itt vannak, mert mindennap találkozom velük, mert esetleg holnap akár keresztbe is tehetnek.

 A rajzok sokszor kilépnek az újság hasábjaiból, és elkezdenek saját életet élni. Mi tesz egy rajzot hosszú életűvé?

– A műfaj természetéből adódóan, a karikaturista mindig a határokat feszegeti. A jó rajz nem gyilkos, hanem vitriolos, és akkor sikeres, ha túléli a másnapot. Vannak olyan rajzok is, amelyekre évekig emlékeznek. Ez leginkább annak a függvénye, hogy az adott témát milyen sikeresen tudja ábrázolni a rajzoló. Coraxot említeném, a Danas karikaturistáját, aki a kilencvenes években nagy tekintélyt vívott ki magának munkáival, és mindenki azt várta, hogy hogyan fog reagálni az akkori legaktuálisabb történésekre. A jó karikatúra kordokumentum, pontos receptet azonban nem mondhatok, talán az olvasókat kellene megkérdezni.

 Meséljen valamit az ön által szerkesztett szatirikus mellékletről a Grimaszról is (amelyben rendszeresen megjelennek karikatúrái a vajdasági magyar politikai- és közélet aktuális szereplőiről)!

– A Magyar Szó mindig fontosnak tartotta, hogy rajzos-humoros véleménynyilvánítás is megjelenjen benne. A kezdetektől volt belső karikaturistája.

A Grimaszt 1994 óta szerkesztem. Fontos dolognak tartom, hiszen humorral igen sok olyan éles megjegyzést, komoly kritikát tálalhatunk, amelyeknek máshol egy lapban nem lenne helye. Amit a király nem mondhat el, azt elmondja az udvari bolond. Ily módon, egyes esetekben többet mond el a humorista és a karikaturista, mint a vezércikk.

Rendhagyó

Ezzel az egy szóval tudom jellemezni a Léphaft Pállal készült interjút. Egyszerű karácsonyi beszélgetésnek indult a Magyar Szó többszörösen díjazott karikaturistájával — filozofikus szójáték lett belőle. Elkalandoztunk közben, és végül már messzire jutottunk az ünneptől: a különleges gondolatokkal teli szókirakó talán mégis így lett kerek. Benne van az egész élet egy (majdnem) nyugdíjas karikaturista szemszögéből. Az élet értelme. Ünnep. Hétköznap. Karácsony. Léphaft.

Várakozás

— A karácsony gyerekkorunkban kezdődik. Amikor még semmit nem tudunk erről a csodáról. A csoda pedig úgy áll össze, ahogy a család odavarázsolja nekünk. Akkor szerezzük az első élményeket, mondhatnám: a boldogságot, hiszen akkor még nem vagyunk megterhelve semmivel, csak a várakozás fűt bennünket. Akkor jön létre a karácsony. Később, egész életünkben, ahogyan távolodunk a gyerekkortól, és szembetalálkozunk a valósággal — a gondokkal, a hajtással, a munkával —, egy picit feláldozzuk, „elfogyasztjuk” magunkat. De közben azért minden évben van karácsony, és mi minden esztendőben igyekszünk megtalálni azt az érzést, amelyet gyermekkorunkban megéltünk. Illatokkal. Színekkel. Hangokkal. Egész életünkben igyekszünk felépíteni azt a boldogságos pillanatot, amelyről később magunk sem tudjuk, hogy a szín, az íz vagy a hang hozta-e létre, de tudjuk, hogy ezt keressük egész életünkben. Természetesen a gyermekkorunk boldogságát már nem tudjuk megtalálni, mert ugyanabba a folyóba már nem léphetünk bele még egyszer. De az egész életünk abból áll, hogy a gyermekkorunkban megélt csodát építjük újra önmagunknak, a gyermekeinknek, a szeretteinknek. A várakozás a legszebb, ami történhet velünk. Azért, mert akkor még nem történik meg a beteljesülés. És amíg várunk a boldogságra, az örömre, a békességre, a harmóniára, mit tehetünk? Sajnos nem azt, amit kellene: nem faragjuk le a sallangokat, a lényegtelen dolgokat. A karácsony azért is válik idővel egy picit szomorú ünneppé, mert mi a boldogságot keressük, és nem a békességet. A gyerekeinknek ugyan igyekszünk felépíteni azt a boldogságot, amelyet megéltünk, de nem biztos, hogy sikerül. A lehetőség megvan, de a körülmények nehezítik a dolgot…

Ünnep

— A szaloncukor susogó hangja. A gregorián zene... Azt nagyon szeretem, mindig karácsonyi hangulatot varázsol. Az ételek, melyet az ember otthonról „hoz”. A gyermekkori boldogság fontos része ugyanis, hogy annak idején anyánk mit főzött „belénk”. Az az íz, az az érzés életünk végéig kísérni fog bennünket, ki lehet próbálni: a sivatagban vagy az Északi-sarkon, ha bajba kerülünk, arról fogunk álmodozni, hogy otthon mit ettünk. Ha az ember felnő, és saját családja lesz, idővel rászokik a felesége főztjére, és rájön, hogy ő is csodálatos ízeket tud varázsolni, melyek az ünnep részévé válnak.

Kegyelmi állapot

— Egy picit eretnek gondolat, de számomra nem a kisded a legfontosabb a karácsonyban. Nekem a lényeg az a várakozás, amelyet évente megélünk az ünnep előtt. Ilyenkor ráér az ember, és elgondolkodhat, hogy mi mindent csinált rosszul. Ahogyan haladunk előre a korban, a tükör minden reggel egyre inkább azt mondja, hogy sok mindent rosszul csináltunk. De akkor már szorít bennünket az idő, és szelektálnunk kell, hogy min tudunk javítani, és min nem. Szerencsések vagyunk, ha már fiatalkorunkban ilyen bölcsességre teszünk szert, ez kegyelmi állapot szerintem. Ki kell jelentenünk, hogy alkotómunka sem létezhet kegyelmi állapot nélkül. Van egy felsőbb erő, amely meghatározza, hogyan dolgozunk, hogyan teljesedik be az akaratunk, ezért fontos a kegyelmi állapot. Ez nem szentté avatást jelent, hanem azt, hogy például az ember tíz perccel a lapzárta előtt mégis megoldja azt a kérdést, amelyet rábíztak. Nekünk, újságíróknak a lapzárta a legnagyobb múzsa, mely esetünkben nem homlokon csókolja, hanem fejbe vágja az embert. Azt hiszem, az élettel is így vagyunk: ahogy haladunk a „lapzárta” felé, sok minden letisztul, sok mindennel megbékélünk. Ezért jó az ünnepre való készülődés is, mert mindig lehetőséget kínál arra, hogy jobb emberek legyünk. Mindig lehetek jó ember. Persze vannak buktatók is, de a lehetőség mindig ott áll előttünk.

Beteljesedés

— Kierkegaard azt mondta, ő sosem fog megnősülni, sosem veszi feleségül a kedvesét, mert a várakozás sokkal több, mint a beteljesült vágy. A beteljesedés csak egy másodperc. A várakozás hosszú. A várakozás kínálja a lehetőségeket az embernek: hogy szembenézzen önmagával, másokkal, és a négy ádventi vasárnap alatt bőven van idő a cselekvésre is. A várakozás az ember jegyese, mert tele van lehetőségekkel.

Remény

— Ezzel sokszor vitatkozom: a remény szerintem a vesztesek alamizsnája. Mert a reménynek sosem kell beteljesednie, lehet, hogy nem is tud. A reményt azért kapjuk, mert veszítettünk. Protestáns barátaimmal beszélgettem, és egyikük felhívta a figyelmemet egy fontos dologra: bízni kell! Bízni egészen más érzés, mint reménykedni. Bízni azt jelenti, hogy állandóan vitatkozom magammal, kérdéseket teszek fel önmagamnak, és bízom a Teremtő Erő jóindulatában. Tehát az egész életünk, melyet mi emberi mértékekkel mérünk — centiméter, óra, kilogramm —, pillanatok alatt megsemmisül, ha csak várunk a csodára.

Csoda

— A csodára nem kell várni: meg kell élni mindennap! Mert a csoda mindig megjelenik, de kérdés, hogy észrevesszük-e, tudunk-e szembesülni vele… Sokszor csak élet-halál kérdésben említjük a csodát. A közelmúltban is: lezuhant a labdarúgók repülőgépe, és az egyik túlélő fiatalember édesapja azt mondta, isteni csoda, hogy a fia életben maradt. Igen, az. De az is csoda, ha meglátogat a jó barátom, és megtisztulok azáltal, hogy egy jót beszélgetek vele.

Tisztelet

— Leülök a damaszttal lefedett asztalhoz. Megtisztelem önmagam. Önmegalázással nem lehet ünnepelni. Oda kell tehát ülni az ünnepi asztalhoz, és gyertyafény mellett — vagy anélkül — el kell fogyasztani az ételt, hiszen maga az étkezés is egyfajta szertartás. Ezt ilyenkor, az ünnepekkor látjuk a legjobban. Az ember az ünnepek alkalmával tudja magát igazán embernek érezni.

Boldogság

— Gondolatban mindig visszafelé haladunk: folyton azokat az ízeket, hangokat, képeket idézzük fel magunkban, amikor boldogak voltunk. Teremthetünk magunknak boldogságot, de az is kérdés, hogy ki mit tart annak: ha csak puszta eufória, akkor nem megvalósítható. Én ezért azt csinálom, hogy apróságokat tűzök ki célul magamnak, és bízom benne, hogy sikerül. A korombeliekkel már csak ülünk a padon, és várjuk haza a gyermekeinket. Az én szüleim is ezt csinálták Nagybecskereken: ültek a gangban, és várták a gyerekeket. Az érzés, amikor hazaérnek, boldogsággal tölt el bennünket. Ha ilyen apróságokkal rendezzük be az életünket, akkor nemcsak karácsonykor, hanem egész évben építkezhetünk az élményekből.

Az élet lényege

— Nem tudom, mi az. Könnyelmű lenne nagy szavakat használni, mert azok kipukkannak. Én most a nyugdíj határán vagyok, és érdekes kérdés számomra, hogy a karikaturista egyáltalán mehet-e nyugdíjba. Szerintem nem, mert például az életből sem tudunk nyugdíjba menni. Kialakítasz egy életformát az évek során, dolgozol, idővel eggyé válsz a munkával, abból meg aztán nem mehetsz nyugdíjba. Úgyhogy amíg az egészségem megengedi, amíg lesz lehetőség, addig csinálom.

Politika

— A politikáról is beszélhetnénk, de minek? Egy közösség vagy ad lehetőséget, hogy az ember kiteljesítse magát, vagy nem, és ha van lehetőség, akkor megpróbáljuk megvalósítani mindazt, amit elképzeltünk, de mindig a politikánál van a kasszakulcs. Sajtószabadság nem létezik, smafu. Teljes szabadság sehol sincs. Szent Pál is azt mondja: „Mindent szabad nekem, de nem minden használ” (1Kor 6,9—20). Tehát ez a nagy szabadság valójában semmire se való: az ember mindig valakihez, valamihez alkalmazkodik. Aki adja a pénzt, annak kell a munkát megcsinálnunk, de tisztességesen, függetlenül attól, hogy írott sajtóról, rádióról vagy televízióról van szó.

Léphaft vagyok

Léphaft Pál lapunk életműdíjában részesült. Nincs olvasónk, aki akár alkalmanként veszi kezébe a Magyar Szót, hogy ne tudná ki ő. Az anyaországban, a Kárpát-medencében megjelenő lapok sokaságában jelentek meg rajzai, karikatúrái, rendszeresen látogatja a jelentősebb táborokat, kiállít, kiállításokat nyit meg. Hatvanöt évesen is állandó mozgásban van, sok huszonöt éves kolléga is megirigyelheti tempóját. Mindenki ismeri, mégis megkérdezem tőle:

Ki vagy te, Léphaft Pál?

Telepi házában beszélgetünk. Az asztalon az ádventi koszorú. Mellette egy tál ínycsiklandozó túrós rudacska. „Feleségem, Edit sütötte, kóstoljuk meg”. Az udvari ablakon időnként kíváncsian bekukucskál egy fekete fej, Mefisztó, a kutya feje.

– Léphaft vagyok. Nagybecskereken születtem, ott tanultam, ott ismertem meg feleségemet, ott inaskodtam. Nem terveztem újságírónak lenni. Valahogy ösztönösen jött, én mindent ösztönösen csináltam. Inas koromban a zsebemben hordtam egy keskeny, szürke Ady-kötetet és olvasgattam a verseket. Közben múltak az évek, feleségem – akkor még nem volt az – befejezte a gimnáziumot és Újvidékre iratkozott az egyetemre. Nekem is az volt a szándékom, hogy tovább tanuljak, így 1972-ben mindketten megérkeztünk Újvidékre, és itt kezdődött el egy egészen más élet. Kinyílt előttem a tér, a szellemi és a valódi tér is, és ekkor láttam, hogy mi mindent lehet csinálni. Koncertekre jártunk, színházba, moziba… A Bölcsészkarra jártam, a Magyar Tanszékre, ahol nagyon érdekes előadásokat hallgathattam. Rettentően sokat tanulhattam, szinte fürödtem mindebben, nagyon nekem való volt ez a közeg, kiválóan éreztem magam benne.

Hogyan kerültél az újságírásba?

– Miután abszolváltam, már kezdtem kacsingatni a TV felé. Klemm Jóska barátom már ott dolgozott, és ő nógatott. Gyere föl, gyere föl. 1977-ben felmentem és ott maradtam 1987-ig, tíz évet.

Ez megint egy új világ volt a számomra, életemnek egy új fejezete. Újságírás! Elmondhatok valamit a világnak! Gyorsan rájöttem, hogy ez nem egyszerű. Rájöttem arra, ahhoz, hogy bármit is elmondjál újságíróként, először is meg kell magadat ismerni, mert ha ezt nem teszed meg, akkor nem is tudod, hogy mit mondjál. Amikor ismerkedsz önmagaddal, rájössz, hogy neked van elképzelésed a szépről, az életről, a rútról, a társadalomról, az igazságról. És ha már ismered magad, riportokat készítve mindig egy kicsit magadat is beleszövöd ezekbe az írásokba.

Tíz évig voltál az Újvidéki Televíziónál, majd pályafutásod folytatásaként a Magyar Szóhoz szerződtél.

– Igen, ugyanis megüresedett a karikaturista helye. Szeles Károly lánya, Mónika után Amerikába költözött, és a Magyar Szó akkori főszerkesztője megkért, hogy vegyem át a helyét. Már korábban rajzolgattam, már az egyetemen az Index egyetemi lapban jelentek meg rajzaim, a Magyar Szóban pedig az első 1973-ban. A külpolitikán. Akkor azt hittem, hogy az világcsúcs, de később rájöttem, hogy rettentően rossz volt.

Hogyan jut el a karikaturista, és általában az újságíró a rossz rajztól, a rossz riporttól, kommentártól, fotótól a jó, megbecsült munkáig?

– Úgy, hogy lehetőséget kap, lehetőséget adnak neki. Leközlik a rajzot, a fotót, a riportot és amikor leközölték, abban a pillanatban látod, hogy talán ezt másként kellett volna megcsinálni, és amikor az ötödik, tizedik, századik munkádat leközlik, akkor mindig arra jössz rá, hogy lehetett volna jobb is. És közben lesznek példaképeid, akikbe kapaszkodsz, és azokat a fogásokat, amelyeket ők alkalmaznak, próbálod te is alkalmazni. Közben igyekszel a saját énedet belevinni az alkotásodba. És folyamatosan érdeklődsz, kíváncsian kíséred mi történik abban a világban, amelyhez alkotóként te is tartozni szeretnél, vagy már tartozol. De ehhez kell a hely, ahol publikálhatsz. És azt is közölni kell, ami nem teljesen tökéletes, de mondjuk érzed, hogy egy fiatal kolléga jó úton jár. Ha erre van mód, akkor van remény arra, hogy tapasztalatra is szert tegyél, és ha eléggé önkritikus vagy, akkor fejlődni is tudsz, és akkor eljuthatsz arra a szintre, amelyen jól érzed magad, és ekkor örömöt lelhetsz a munkádban, abban, hogy megírhatod, megrajzolhatod saját véleményed.

Állítólag a vélemény szabad, csak nem mindig szabad kimondani.

– Egy amerikai híres nyelvész, filozófus, Noam Chomsky, amikor megkérdezték tőle, hogyan merészel bizonyos társadalmi rétegekről olyanokat mondani, amire más még gondolni sem mer, azt válaszolta, hogy „Én megvettem a saját függetlenségemet”. Tehát ő olyan tiszteletre tett szert munkája révén, hogy senki sem bánthatta, ha bárkit is keményen kritizált. Egyébként a sajtószabadságról az a véleményem, hogy az nem létezik. Amikor enyhe gúnnyal megkérdezik tőlem, hogy te Pali, még mindig abban a Magyar Szóban dolgozol? Én erre azt válaszolom, hogy igen, és én ebben a Magyar Szóban teljes szabadságban élek. Mert azt olvasok, amit akarok, azt írok, amit akarok, azt rajzolok, amit akarok, azt szerkesztek, amit akarok. Senki semmit nem szól. Ha szól, akkor morgok. Lehet, hogy ebben a korban, hatvanöt évesen ezt már lehet. Lehet, de egy biztos, az, hogy a korábbi egyeduralmi rendszerben tudni lehetett, hogy mit és hogyan szabad írni. Mindent meg lehetett írni, meg lehetett rajzolni, csak tudni kellett hogyan, tudni kellett a sorok között is közölni a gondolataidat. Mi ezt megtanultuk, de ehhez nemcsak szakmai tudás kellett, hanem rátermettség, körmönfontság is. Mindig tudni kell a sorok között is elmondani a gondolatokat, de ehhez elsősorban tudni kell írni. Tehát a sajtószabadság, abban a csillogó voltában, ahogy emlegetik, nem létezik. Az emberek különböző világnézet mögé sorakoznak fel, mindenkinek megvan a saját elképzelése, és ez nem baj. A mi gondunk az – gondolok itt a Magyar Szóra –, hogy egyetlen napilap lévén valamiféle öszvérlapként működünk, amelyben az irodalmi kritikáktól, a hírekig, a lottóig, a tárgysorsjátékon át a politikai kommentárokig minden benne van. Számunkra ezért a mérték nagyon fontos. Tudunk-e kellőképpen mérlegelni? Persze ebbe a méregetésbe a politikum folyamatosan beleszól, de ez a világ minden lapjánál így van, még annál is, amely azt hirdeti magáról, hogy független. Felteszem a kérdést, hogy kitől vagy független? Az ember, az újságíró is mindig valaki vagy valami mellett elkötelezi magát. József Attila sorait idézzük előszeretettel ilyenkor, hogy szép az ami érdek nélkül tetszik. De itt nincs vége ennek az idézetnek. Később ő másképp folytatja, ami azt jelenti, hogy ha én a jó mellett kötelezem el magam, az elkötelezettség. Ha a rossz mellett, az is elkötelezettség. Mindig elkötelezed magad, egy emberi jóság mellett vagy saját elveid mellett. Ez azt jelenti, hogy mindig valakinek felelek, önmagamnak, vagy annak az elvnek, amelyet vallok.

Ha feltehetnél egy kérdést, mi volna az?

– Negyven éves újságírás után már tettem szert valamiféle tapasztalatra, nagyjából meg tudom csinálni azt amit szeretnék, érthetően, látványosan meg is tudom fogalmazni. Miért van az, hogy az én megbecsültségem, anyagi, társadalmi megbecsültségem alacsonyabb, mint egy harmadrangú politikusé? Ma egy harmadrangú politikus sokkal többet keres mint én, más a státusa. Miért van ez? A választ is megadom, mert a kassza kulcsa mindig a politikusnál van.

A megbecsültség, a magasabb fizetés mellett hatvanöt évesen mire vágysz még?

– Csak egy kis békességre. Békességre, hogy nyugodtan, nyugodtabban alkothassak.

Beszélgetés Léphaft Pál újvidéki karikaturista újságíróval

Kilátás a Kárpát-medencei drónról

Ha felkapaszkodunk a nyelvünk, kultúránk, nemzeti emlékezetünk árbócára, egészen távolra láthatunk, tartja Léphaft Pál. Az Újvidéken élő karikaturistával, újságíróval a rajzolt vezércikk rejtelmeiről, egymás megismerésének útjairól és gondolatolvasó barátokról is beszélgettünk.

– Egy Kárpát-medencei magyar számára talán nem szokatlan a kérdés: hol van az ön számára a világ közepe?
– Nehéz kérdés. Tekintettel, hogy bánsági vagyok, Nagybecskereken születtem, számunkra nem Újvidék vagy Szabadka volt a főváros, hanem Temesvár. Még akkor is, ha egy országhatár és Jugoszlávia különleges helyzetéből fakadó korlátok választottak el bennünket. Minden azon múlott, mennyire volt képes kilátni a fejéből az ember. Mert ha valaki műveltsége, tájékozottsága, kulturáltsága alapján picit távolabb tudott tekinteni, amolyan drónként magasabbra emelkedhetett, láthatta a képet: délen, az Al-Dunánál a Bánságban a három bukovinai székely falut, az északi határ közelében Oroszlánmonostort a nagyon régi alapítású katedrális emlékével vagy az onnan származó, drágakövekkel díszített feszületet, amelyet a szegedi múzeumban őriznek. És elcsodálkozott, miként került Zsombolya oda, ahol van, Módos meg miért került ide, és nem oda. Önmagukban is nagyon érdekes kérdések, de mindennek az alapja az, hogy legyen lehetőséged a megemelkedésre.

– Az eszmei főváros földrajzi közelségének gyakorlati hasznát is vették?
– A „demokratikus és szabad” Jugoszláviából napi buszjárat vitt Temesvárra, mi a hetvenes évek elején már oda mentünk teniszcipőt vásárolni. Sőt, még korábban, 1967-ben Resicabányát is megjártam – az én szakiskolámnak volt egy resicai testvériskolája –, a szemeniki síközpontban síelgettünk. Így találkozhattunk már abban az időben Resicával, Zsombolyával, Temesvárral, és láthattuk, micsoda nagyváros Temesvár Becskerekhez képest. Természetesen kell mindehhez egy közös alap: a nyelvünk, a kultúránk, a nemzeti emlékezetünk. Ha képesek vagyunk mindezekre felkapaszkodni, egészen távolra láthatunk.

– Milyen családi környezetből hozta magával mindezeket az érzékenységeket?
– A szüleim valahogy úgy neveltek engem, hogy nem emlékszem, hogy neveltek volna. Édesapám kétkezi munkás volt, édesanyám háziasszony, a Nagybecskerek melletti Magyarszentmihályról származik, ami egy makói kirajzás, és ez azt jelenti, hogy ö-ző nyelvjárású anyanyelvet örököltem. Otthon – írd és mondd – két könyv volt. Innen indultam. Igazából nem tudom a választ arra kérdésre, hogy honnan ered az én érzékenységem és fogékonyságom. Bátorkodom azt hinni, hogy némi kegyben részesülünk, amikor a világra jövünk, de az érzékenység – mások talán tehetségnek nevezik – nagyon terhes ajándék. Mert inkább felelősség és teher, mint kellemes élet, a talentummal születő ember ugyanis állandóan kérdéseket tesz fel, viaskodik a közösségével. Igaz, hogy ebből születhet olyan produkció, ami aztán gazdagítja a közjót, ami kellemes az embereknek, de a tehetséges ember mindig kénytelen megvívni a saját külön harcát. Autószerelőnek tanultam, majd darukezelőként dolgoztam, de nem éreztem jól magam a bőrömben, inkább azokkal barátkoztam, akik irodalmat tanultak, különleges érzékenységgel rendelkeznek. Így jutottam el Újvidékre – elsősorban a tanulni oda távozó szívem választottját követve –, és különbözeti vizsgák letétele után jutottam be a bölcsészkarra, magyartanárnak készültem.

– Mégsem lépett a katedrára. Miért?
– Mert jobban vonzott az újvidéki tévé pályázata, fel is vettek, és tíz éven át riporterként dolgoztam. Közben végigjártam az országot, alkalmam nyílt arra a bizonyos felemelkedésre, szembesültem azzal, hogy rengeteg kérdés van még. Tíz év után, 1987-ben pártoltam át az egyetlen magyar nyelvű napilaphoz, az újvidéki Magyar Szóhoz. Ott lettem karikaturista. Hol volt korábban a rajzolás? Előrebocsátom: én nem tudtam rajzolni, viszont 1973 óta – akkor jelent meg az első karikatúrám – lehetőségem volt a publikálásra. És ha az emberbe elegendő önkritika szorul, illetve publikálják a munkáit, akkor van lehetősége a fejlődésre. Azt tartom, a karikatúra egy „terpeszben álló” zsurnalisztikai műfaj, amely képekben meséli el a vezércikket, fejezi ki a szerző véleményét. Ha viszont karikaturista akarsz lenni, szerteágazó műveltségre kell szert tenned. Ez az a műfaj, amely leegyszerűsít, sarkít, túloz is, de épp ezzel a túlzással kell a képet megalkotnod. Általános műveltség nélkül viszont nem tudod elmesélni a történetet az amúgy is korlátozott képi
eszköztárral.

– Riporteri, újságírói múltja, az ott megszerzett szintetizálási képesség egyértelműen visszaköszön a karikatúráiban. Maga választja a témáit, vagy ha nem, hogyan viszonyult egy-egy megrendelt témához?
– Amíg az ember megrajzolhatja saját véleményét egy meghatározott, jól bejáratott felületen, addig joggal érzi fontosnak magát. Addig mindig önkritikus, elgondolkozik, hogy a rajza közérdekű legyen, hogy ne hazudjon önmagának, hogy egyetlen másodperc alatt „olvasható” legyen. Ugyanakkor legalább két-három szintet kell felvillantania, hogy János bácsitól az egyetemi tanárig mindenki felfedezzen valamit, amit neki szántak. Ha például valaki az ukrán–orosz viszályról szóló rajzot kér, az arról a témáról alkotott véleményemet formálom meg. Ha a szerkesztőnek nincs kifogása, és nem szól, teszem a magam dolgát. Ha a munkáddal képes vagy tekintélyt kivívni, többnyire rád bízzák, mit rajzolsz.

– Könnyen elengedi a rajzait, vagy az utolsó pillanatig „szöszöl” rajtuk?
– Vannak rajzok, amelyek öt perc alatt elkészülnek, és akadnak, amelyek soha nem jelennek meg, mert az ember egyszerűen elégedetlen vele. A lapzárta ugyebár a legkíméletlenebb múzsa, és ha elégedetlen vagyok a rajzzal, akkor kármentés következik, igyekszem úgy elkészíteni, hogy legalább ne szégyelljem magam miatta. Elméletileg először mindig freskóban gondolkodunk hat figurával, háttérrel. Aztán az óra ketyegésével hatból három figura lesz háttér nélkül. Amikor már csak húsz perc áll a rendelkezésre, és még mindig nincs kész a rajz, rá kell jönnöd, hogy egyetlen figurát kell megrajzolnod háttér nélkül, de úgy, hogy minden benne legyen. Folyamatosan szűkíteni kell, mindent levenni, ami elvonhatja a figyelmet, néha egy arcot, egy szemet kell rajzolni, néha egy kéz is elegendő. Hogy mi az elegendő, nos, ennek a megítélése, ez igazán a nagy dolog. Legtöbbször megfogalmazhatatlan, mitől sikerül egy rajz, a Jóisten segítsége nélkül biztosan nem lehet ezt jól csinálni.

– Hogy néz a magyar világ a hajdani Jugoszláviára, illetve hogyan tekintenek az ott élő magyarok a többi elcsatolt területre?
– Látni kell és megismerni egymást. Az utóbbi évtizedekben átjárhatóvá váló határok lehetővé tették, hogy otthon legyünk Munkácson, Csíkszeredában, de Lendván vagy Újvidéken is. Hogy megismerjük a kollégáinkat, a Kárpát-medencei magyarságot. Ahhoz azonban hogy megismerjük, miként élnek ma, bizonyos mértékig tudnunk kell, hogyan éltek korábban. A közelmúltunk ugyanis különbözik. De ha megtaláljuk a nyelv, a kultúra, a nemzeti emlékezet húrját, már tudunk összhangban muzsikálni, ha nem is egy szólamban. A romániai magyarság tekintetében egyszerűen nem lehetek objektív, hiszen a hatvanas évek végén én már tornacipőt vásároltam Temesváron, a későbbiekben meg több más helyre is eljutottam. Az ily módon kialakított képet az ember folyamatosan összehasonlítja a saját életével, környezetével. Azt is meg kell tanulni, hogy elsősorban nem aszerint élni, vajon mit szól hozzá a szomszéd – a tömbmagyarság számára ez normális állapot. A vajdasági magyarság közelmúltja sajátságosan alakult. Az a bizonyos szabadság és demokráciának nevezett játék, ami Jugoszlávia volt, azt célozta, hogy a jólétben felejtsük el, honnan jöttünk. Bárki jártas lehetett a modern művészetekben és a párizsi trendekkel is naprakész, csak épp azt nem tudta, hogyan élnek Temesváron vagy Resicabányán magyar honfitársai. Minden azon múlik, otthon tudod-e érezni magad egyik vagy másik elszakított országrészben, az ott élő kollégákkal, emberekkel. Meg kell inni velük a pálinkát vagy elmenni a misére, és akkor az ember látja, mennyire elenyészőek a különbségek.

– Nemrég jelent meg Erdélyben egy Léphaft-karikatúrákra építő könyv, amelyekhez a világ minden táján élő ötvenkét magyar újságíró, közíró társított szövegeket. Az örökkévalóságnak szóló alkotásra tett kísérlet ez a könyv?
– Meggyőződésem, hogy az erre irányuló késztetés minden alkotó emberben létezik. A kulcskérdés: adódik-e lehetősége mindezt megvalósítani? Huszonhét éven át szerkesztettem az újvidéki Magyar Szó szatirikus mellékletét, a Grimaszt, ám mivel egy ideje nem tudok azonosulni a lap politikai vonulatával, feladtam. Ez a lap egyetlen kötetet sem adott ki az alkotásaimból, pedig a karikatúrakötet szöveg nélkül akár marketingeszközként is hasznos lehetne. Szerencsémre azonban vannak barátaim, a brassói Ambrus Attila, a csíkszeredai Sarány István, a sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila, a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete, akik kitalálták és tették, amit titokban gondoltam. És nyilván kellett hozzá Galbács Pál is, aki nemcsak szorgalmazta, de finanszírozta is a kötet megjelenését. Így született meg 2021-ben a Gúnyhatár című könyv, és korántsem azért akkor, mert épp az összetartozás évében voltunk. A kelet-közép-európai karikatúra műfaja azért jelentős, mert a diktatúrákban megtanult a sorok között írni, olvasni, rajzolni. Kodály szerint olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a műveletlenség luxusát. És ebbe beletartozik a karikatúra is. És az is, hogy soha ne tévesszük szem elől egymást.

Léphaft Pál
Karikaturista, újságíró, a jugoszláviai Nagybecskereken (Zrenjanin) született 1952. január 17-én. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakán 1976-ban szerzett végbizonyítványt. 1977–87: az Újvidéki Televízió magyar hírszerkesztőségének újságírója, 1987-től az újvidéki Magyar Szó napilap karikaturistája, 1994 novemberétől 27 éven át a lap szatirikus melléklete, a Grimasz szerkesztője. 1990–97: a Napló című hetilap állandó munkatársa. 1992-től kezdődően két évtizeden át a Magyar Nemzet külmunkatársa. Több évig a budapesti Heti Válasznak rajzol. Jelenleg a Brassói Lapok karikaturistája. Több karikatúrakötete jelent meg: Ping Pong (1981, Újvidék); Más – világ (1995, Újvidék); Kontra retus (1998, Zenta); Végvári panoptikum (2000, Újvidék); Végvári panoptikum II. (2012, Újvidék); Gúnyhatár (2021, Illyefalva). Díjak, kitüntetések: Forum képzőművészeti díj, Európa-díj, MÚOSZ Aranytoll díj. 1989-től a Telepi Rádió (újvidéki politikai kabaré, Heinermann Péterrel és Klemm Józseffel) szerzője és szereplője. Két gyermek apja, egy unoka nagyapja.

Szubjektív önéletrajz
Léphaft vagyok. Nagybecskereken születtem 1952. január 17-én. Antal napján. Jó őrangyalt kaptam, még mindig kitart mellettem. A gyermekeim is Léphaftok. A feleségem félig az. Bak vagyok. Gyermekkoromat fivérként szerencsésen átvészeltem. Újvidéken 1972 óta vagyok itthon, az újságírásban pedig 1977-től otthon. Az első karikatúrám 1973-ban jelent meg az újvidéki Magyar Szó napilapban, azóta rajzolok és kiállítok itthon, otthon és külföldön. Szemüveget, bajuszt és 42-es cipőt viselek. Illúzióim elvesztek, a becsületes megtalálót kérem, juttassa el a következő címre: lephaft@gmail.com

Vándor önmaga körül

Magyarkanizsán mutatták be Léphaft Pál nemrég megjelent Gúnyhatár — Léphaft karikatúrák körülírva című könyvét, melyet a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete adott ki, s melyben az alkotó 52 művéhez 52 újságíró írt szösszenetet — köztük vajdaságiak is. A Regionális Kreatív Műhely eseményének a József Attila Könyvtár adott otthont. Interjúnk a karikaturistával készült. 

* A világ különböző pontjain élő 52 magyar (újság)író gyors reagálásával, barátságával nem sok ember dicsekedhet. Vándorember vagy, akinek mindenhol vannak barátai, akik ugranak, ha kér valamit?

— Én önmagam körül vándorolgatok, és ebben a vándorlásban barátokat meg ellenségeket is lehet szerezni. A Kárpát-medence egy jó hely (egy picit tekintsünk most el attól, hogy Sydney-ből, Bécsből is érkeztek írások), és ha az ember sokszor megfordul több jó helyen, akkor jóbarátokat is szerez. Így vagyok én is, hogy abban a reményben, hogy jól érezzük magunkat, Lendvától Ungvárig, Brassótól Pozsonyig szereztem barátokat, akikhez mindig betérhetek — vagy kérhetek írást.

* Neked fontosak a magyar (újságíró) barátok, több évtizedes munkásságodból ez kiderül. Honnan eredezteted ezt az igényt?

— Egy kicsit pontosítanék: nekem nemcsak a szakmai barátaim nagyon fontosak, akikkel hasonlóképpen gondolkozom, hanem ugyanígy fontosak azok is, akiktől különbözik a véleményem, mert ha az ember a más ajkúakkal és a más nézetet vallókkal is egyenes tud maradni, respektet tud elérni, és tisztelik, akkor érte el valóban a célját. Mert ugyebár a velünk hasonlóan gondolkozókkal könnyű beszélgetni. Az a művészet, ha mi ezen a bűvös körön kívül is sikeresen tudjuk elmondani az álláspontunkat, világnézetünket, és ha így nem ellenségeket, hanem megértő hallgatókat vagy barátokat szerzünk. Fontos, hogy ha az ember Belgrádban megjelenik, tudják, kicsoda, vagy Budapesten, Pozsonyban… Ez szakmai kérdés. Ha a szakmát jól bírja, akkor bizonyára a saját körökön kívül is tud az ember tekintélyt szerezni magának.

* Ez keveseknek sikerül (már ha egyáltalán van benne ilyen szándék). Mi a sikered titka?

— Először is hálát adok az Istennek, hogy azokat a talentumokat, amelyeket kaptam, még nem kérte vissza. Mindenki kap talentumokat, a kérdés mindig csupán az, hogy sikerül-e ezeket felfedeznünk, ezekre ráismernünk. Aztán pedig, hogy sikerül-e azokat a tehetségeket és talentumokat kifejteni magunkban. Ehhez persze sok mindenre szükség van: arra, hogy eléggé szélesen lássuk a világot, hogy helyzetbe kerüljünk — hiszen különben csak egy pusztába kiáltott szó lesz —, és ilyenkor nagyon ügyesen használjuk ki az alkalmat. Én szakmát tanultam, nem is egyet, dolgoztam is az építőiparban, de elvágyódtam onnan, és aztán bölcsészként Újvidéken derült ki, hogy milyen szép az élet. Mert egyetemistaként koncertekre járhat az ember, kiállításokra, jól érezheti magát, és szívja magába mindazt, amit fölkínálnak. Utána újságíróként az Újvidéki TV-nél dolgoztam tíz évig. Ez egy nagyon izgalmas feladat, maga a képi világ rendkívül érdekelt már akkor — bizonyára korábban is, csak nem tudtam —, a mozgókép és a különféle segédeszközök (a zene, a hang, mindaz, amivel alátámasztjuk) segítenek abban, hogy elmondjuk, mit szeretnénk. Itt jutunk el a lényegig: mit is akarunk mi elmondani karikaturistaként, újságíróként? Önmagunkat. Mindig a saját élettörténetünket meséljük, egész életen át. Csak az a kérdés, hogy olyan módon meséljük-e, ahogy szeretnék hallani olvasóink, nézőink, vagy nem. Ha sikerül megtalálni a módját, hogy elmondjam önmagam, és érdeklődők is vannak, akkor beszélhetünk arról, hogy a közéletnek úgy vagyok tagja, hogy felfigyelnek rám. Persze ez kockázattal is jár, mert abban a pillanatban, amikor felállsz egy hordóra, akkor jár a dicséret meg a rothadt paradicsom is. Mindannyian boldogságra vagyunk teremtve, és egész életünkben nem teszünk mást, csak nyomozunk a gyerekkori boldogságízek, -illatok, -érzések után, vagyis mindaz után, amit a gyermekkori áldott állapotban szereztünk. Ezt tettem én is, újságíróként igyekeztem úgy megformálni a mondatot, vagy olyan idézeteket keresni, amelyek erre ráerősítenek. Mindjárt mondok is egyet: Fodor Ákos, az egyik kedvenc költőm szerint „élni szebb, mint jó”. A karikatúra természetesen egy más műfaj, magának az újságírásnak egy képi leágazása, vonalakkal, jelképekkel igyekezünk elmondani önmagunkat, azt, hogy mit gondolunk a világról, a háborúról, az LMBTQ-mozgalomról vagy a fűtőanyag-drágulásról.

„A bácsi jól tudta, ősei és saját tapasztalata alapján, hogy az együttélés nem föltétlenül azt jelenti, hogy sülve-főve együtt vagyunk valakivel, hanem inkább azt, hogy ki-ki ragaszkodik a sajátjához — nyelvéhez, vallásához, viseletéhez, szokásaihoz —, és tiszteletben tartja, hogy a másik is ragaszkodik az őt meghatározó nyelvhez, valláshoz, viselethez, szokásokhoz. S nem azt jelenti, hogy az egyik jobb, mint a másik, csupán azt, hogy mindenki jobban szereti a sajátját, de nem becsüli alá a mást, a másét.”

(Részlet a Gúnyhatár című könyvből: Lúd lúdval, tyúk tyúkval. Sarány István — Csíkszereda)

* Azt mondtad, hogy minden alkotásod rólad, önmagadról szól, akárcsak minden emberé. Hogyan jön ehhez kiegészítésként az 52 kolléga véleménye? Személyre szabott felkérések voltak? Milyen szempontok alapján akartad bővíteni ezt az énképet, másokkal kiegészítve?

— A csoportkép mindig jobban bemutat bennünket, mint egy egyéni arckép, mert azon a közösségi helyzetünket is láttathatjuk. 1987-től dolgoztam a Magyar Szóban, nyugdíjaztatásom után is szerkesztettem a Grimaszt jó néhány évig, ám — és ez nem a panasz helye — az én anyalapom egyetlenegy szórólapot, karikatúrafüzetet sem adott ki, kötetről nem is beszélve. Ez némileg fáj, de túltettem magamat. A Székelyföldi Magyar Újságíró-egyesület része annak a magyar újságíró-társadalomnak, amely Erdélyben, Romániában létezik, és amelynek tagja vagyok, ugyanúgy, mint a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, vagyis vannak barátaim, ismerőseim. Régi kollégámnak, Ambrus Attilának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének az ötlete volt, hogy Galbács Pál, az erdélyi újságírók doyenje fölkérésére adjunk ki egy karikatúrakötetet, melyet a Csíkszeredán élő Sarány István szerkesztett, tett nyomdakésszé. Ez a kötet azért jó, mert nemcsak egy rajzot látunk, hanem azt is, hogy a kolléga mit gondol. Ez nem más, mint annak a hosszú tevékenységnek a bizonyítéka, amely a majdnem húsz éve létező Kárpát-medencei Magyar Újságíró-egyesületek Közösségében testesül meg.

* A kötet visszahozta benned a gyermekkori boldogság ízét?

— Igen, ilyen, amikor az ember ok nélkül örül, amikor nagyon jó érzés fogja el, hogy nem vagyok egyedül. Ez az alapkérdés, melyet az ember oly gyakran feltesz magának: mit akarok én egyáltalán itt, a fatornyos hazámban? Újvidéken élek, mely szórvány. De tudom, hogy nem vagyok egyedül, és nem is vagyok szegény, mert egy olyan vidéken élek, amelynek vannak hagyományai — s mi éltetjük a hagyományokat, tehát a hagyományok éltetnek minket is. Nemcsak Kosztolányink, Csáth Gézánk, Kemény Ferencünk van, hanem Lauka Gusztávunk is, aki élete utolsó két évtizedét Nagybecskereken töltötte, s akire oly sokszor hivatkozom (akárcsak Karinthyra, aki a humorban nem ismeri a tréfát), s aki 1848-ban megindította a Charivari (Dongó) című szatirikus lapot, mely az első, folyamatosan megjelenő magyar szatirikus lap volt, mely 1848-ban fél évig tollal — ugyebár nem karddal — kardoskodott azon eszmék mellett, amelyeket a márciusi ifjak a zászlójukra tűztek. Azért mesélek róla nagyon sokszor, mert ő egy példája annak, hogy vidéken is meg lehet mozgatni az állóvizet, lehet olyan közéletet, hangulatot létrehozni, amelyben az ember kihozza magából azt, ami benne szunnyad.

„Kardot napjainkban is láthatunk ünnepségeken, díszes katonai ceremóniákon, ahol a parancsnok azzal köszön, vezényel. Mondhatni, a kard nemes fegyver.

Ám fegyver, bármilyen nemes, mégis gyilkos fegyver, amivel meg lehet sebezni, csonkítani, s ki is lehet nyírni valakit.

Olyan, mint a toll, amellyel betűket írunk. Azzal is meg lehet sebezni, csonkítani, ki is lehet nyírni valakit — átvitt értelemben. De mást is tehetünk! Kner Izidort idézve, a betű öl: gyilkolja, apasztja a sötétség bacilusait.”

(Részlet a Gúnyhatár című könyvből: Noblesse oblige. Szekeres Attila — Sepsiszentgyörgy)