
Losoncz Alpár
A fotó forrása: https://www.sanu.ac.rs/en/member/alpar-losonc/
Az általános iskolát Temerinben, a gimnáziumot (1977) Óbecsén végzi. Az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Karán 1981-ben szerez diplomát. 1988-ban Újvidéken a társadalom- és gazdaságtudomány magisztere lesz. 1993-ban Újvidéken gazdaságtudományi doktorátust szerez (Az állam gazdasági funkciója). 1981-től asszisztens-gyakornok, 1988-tól tanársegéd az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Karán. 1993-tól tanársegéd, 1995-től docens, 2000-től egyetemi rendkívüli tanár, 2005-től egyetemi rendes tanár az Újvidéki Egyetem Műszaki Kara Társadalomtudományi Katedráján, 1998 és 2002 között ennek vezetője. 1991-től vendégelőadó a SZTE Filozófiai Tanszékén, itt 2007-től a Doktori Iskola meghívott tagja. 1997 és 2007 között Újvidéken a BTK Magyar Tanszékén dolgozik. 1998-tól az újvidéki Multikulturális Központ igazgatója. 2000-től a Habitus című folyóirat főszerkesztője, az újvidéki Zoran Stojanović Kiadó Közép-európai Könyvsorozatának és a Multikulturális Központ kiadói programjának szerkesztője.
Dve knjige o Evropi
Svi, naravno, znaju šta je Evropa sve dok neko ne postavi pitanje: "Pa dobro, šta je to Evropa?" Tada nastaju problemi. Već prvi korak u pokušaju definisanja Evrope – geografski, politički, istorijski, filozofski, empirijski, kulturološki, kako god – upliće nas u njenu lepljivu pojmovnu mrežu. Teškoća da problemu uopšte priđemo ispostavlja se kao evropski specijalitet: umesto jasnog određenja nude nam se nedoumice, umesto odgovora nova pitanja, umesto izvesnosti nove nesigurnosti, umesto izlečenja nove krize, umesto protivotrova jači otrovi, umesto temelja klizišta, umesto mira sporovi. Istovremeno, međutim, nigde toliko pokušaja da se pronađu oslonci, arhimedovske tačke izvesnosti, da se napipa čvrsto tle i da razreše sporovi, nigde toliko domaćeg u navali stranog i nigde toliko nomadskog u statičnom. Nigde toliko raznorodnosti i nigde toliko napora da se raznorodnosti ispeglaju, svedu, ujednače, približe, da se izravnaju. Uostalom, Evropa je izmislila i humanizam i genocid, i ljudska prava i logor. Jedna od retkih izvesnosti jeste da se evropsko mišljenje opire razrešavanju vlastitih protivrečnosti. Utoliko se Evropa pokazuje ne samo povlašćenim predmetom filozofskog promišljanja – paradoksi na sve strane, protivrečnosti koliko nam duša želi, čvorovi na svakom koraku – nego upravo filozofskom tvorevinom. Tu, nimalo zahvalnu filozofsku poziciju, zauzima novosadski filozof Alpar Lošonc u svojih osam vanserijskih ogleda o Evropi.
Suvrenost, moć i kriza tri su eminentno evropska pojma bez kojih se Evropa ne može misliti. Jedini problem je što ni Evropa ni ti pojmovi nisu više ono što su nekada bili (doduše, i kada su bili to što su nekada bili, oni nisu bili to što se obično verovalo da jesu: Evropa i njeni pojmovi uvek imaju problema sa identitetom, računajući tu i identitet pojma identiteta). Suverenost kao proteza zajedništva dobrano je istrošena, moć je, ispostavlja se posle Fukoovih i Delezovih intervencija, mnogo manje mistična kategorija nego što nam je metafizika moći to pokušavala poturiti (prilično uspešno, doduše), dok je kriza, kao evropski izum (pojam permanentne krize, istrajavanje u neodlučivom, kako bi rekao Derida, svojstvo je evropske modernosti), danas u krizi. Evropa je u previranju. Ali Evropa je uvek u previranju, previranje je u njenoj prirodi. Zato Evropa – eto paradoksa – nema prirodu (ukoliko bi se pod prirodom razumela nepromenljiva, previranju nesklona struktura; priroda kao mesto i čuvar identiteta, kao ono što svim promenama uprkos ostaje isto). U krizi je identitet ovih pojmova. U krizi je i sam pojam identiteta. "Biti Evropljaninom", piše Lošonc, "to znači nešto ‘problematizovati’, premašiti svet koji se daje kao samorazumljiv, to je otvaranje prostora upitnom hodu mišljenja (...) Ne raspolaganje istinom, nego spremnost na njeno traženje, ne izvesnosti koje se nameću, nego slobodno praktikovanje odgovornosti, spremnost ka izlaganju riziku, budnost nad sobom, ponovno rođenje, sloboda drugačijeg viđenja, reorijentacija života (...). Evropa nije okamenjena tradicija koja je jednom za svagda ovekovečena, nego ponovno razumevanje potencijala institucije smisla" (str. 95).
Lošoncova knjiga je osvežavajuće dosledno filozofsko štivo u kojem, uprkos aktuelnosti teme – Evropa je, valjda, jedan od najučestalijih pojmova u našem javnom i medijskom prostoru – nema inter i pluri disciplinarnih zahvata tako dragih jednom veselom, ama ponešto zbunjenom eklektičkom duhu. Oslonjen na fenomenološku metodu, izvanredan poznavalac filozofske tradicije, a sklon postmodernom mišljenju (jedina plodna kombinacija: postomoderna bez tradicije obično je trućanje, tradicija bez postmoderne prašnjavi antikvarni nameštaj), Lošonc se sigurnim koracima kreće kroz istoriju filozofije demonstrirajući raskoš svoje erudicije i izvanrednu obaveštenost, ali se ni u jednom trenutku neće sakriti iza učenosti, drugima prepuštajući odgovornost, nego, kad god se ukaže prilika, smelo otvara probleme evropskog identiteta. Veoma zahtevno filozofsko štivo, ova knjiga visokih dometa značajno doprinosi laganom, ali ohrabrujućem oporavku srpske filozofske scene.
Slovenački filozof Tomaž Mastnak pak problemu Evrope pristupa drugačije, invazivno, zasecajući tkivo bez anestezije: on, najpre, dovodi u pitanje opšte mesto evropskog samopromišljanja, naime, da se koreni Evrope nalaze u antičkoj Grčkoj, nudeći, tome nasuprot, jedan relativno iznenađujući pristup: ključnu ulogu u konstituisanju Evrope, Evropske zajednice, odigrala je fundamentalistička mržnja prema muslimanima. Drugim rečima, ideja Evrope kao oblika zajedništva, prema Mastnaku, počinje da se stvara sredinom devetog veka, u doba pape Jovana VIII, kada na muslimane (Arape, Saracene) počinje da se gleda kao na ključne neprijatelje (inimici crucis), kada neprijateljstvo prema muslimanima iskače iz uobičajenih shvatanja i recipiranja neprijatelja, kada postaje, takoreći, teološko. Umesto hladnog govora o neprijatelju, u opise muslimana sada ulaze izrazi poput: đavolski, pokvaren i nečist narod, sinovi bludničenja, đavolovi udovi, đavolsko telo, potčinjeni dijaboličkom zakonu, što sve utiče na osećaj zapadnog jedinstva i zajedništva. Krajem jedanaestog veka zaoštravaju se verska isključivost i militantnost, a figura nepomirljivig neprijatelja postaje "Turčin". Evropa, smatra Mastnak, počinje da se konstituiše kao zajednica mržnje. Ta mržnja, mržnja prema muslimanima, ostaće upisana kao konstituvni, a nikada javno izrečeni momenat evropskog političkog identiteta. Ko ne veruje, eno mu Bosne.
Mastnak svoju knjigu počinje da piše pri kraju rata u Bosni. S jedne strane, njegova je domovina, Slovenija, jednom nogom već bila u Evropskoj zajednici, dok je, s druge, Evropa prilično nezainteresovano prisustvovala kasapljenju Bosne (i kasapljenju u Bosni). Nesklad između neupitne okrenutosti Evropi i veoma upitne uloge Evrope u bosanskom košmaru, nagnao je slovenačkog filozofa da potraži nove puteve tumačenja. Evropski odnos prema muslimanima zapao mu je za oko i taj odnos uskoro postaje njegovom opsesivnom temom. U poslednjih desetak godina Mastnak je napisao desetine tekstova i nekoliko izvanredno bitnih knjiga među kojima valja izdvojiti monumentalno delo Hrišćanstvo, muslimanski svet i zapadni politički poredak.
Promišljanje islama se danas, ako je suditi po nabačajima koji nam dolaze od velikih majstora (u poslednjoj svojoj knjizi Odmetničke države Derida će, recimo, to eksplicitno reći) pokazuje jednim od najhitnijih i najbitnijih zadataka evropskog mišljenja. Tu možemo poći i od najobičnije evidencije: zapitajmo se šta svako od nas zna o islamskom svetu? Šta, recimo, znamo o običajima bosanskih muslimana, da ne idemo dalje? Da se manemo prenemaganja: ne znamo ništa. Niti nas zanima. Mastnak nas, međutim, upozorava: muslimani, kao evropsko drugo, nisu izvan evropskog identiteta, oni nisu gosti u našoj kući, oni nisu na našem pragu, već su tu, uvek već tu. Bez stranog koje je uvek već tu, domaćinska priča nema nikakvog smisla. I Lošonc i Mastnak upućuju na isto.
Moć bez tajne
ALPAR LOŠONC: MOĆ KAO DRUŠTVENI DOGAĐAJ (O INTENZIVIRANJU I SLABLJENJU MOĆI); ADRESA, NOVI SAD 2009.
Najveća tajna moći jeste da moć nema tajni. Niti ima tajne moći. I obratno: moć tajne u tome je da nema tajne koju niko ne zna. Tajna koju niko ne zna nije tajna. Zvuči malo čudno, ali tajna je veća što je više ljudi zna. Još je Hegel primetio da su najveću tajnu stare Grčke, tajnu proročišta u Delfima, znali, otprilike, svi Grci. Zato su Delfi i imali toliku moć. Ili, rečima Alpara Lošonca, moć je uvek već društveni događaj. Samo u spletu društvenih odnosa, tamo gde postoje institucije i pravila igre, tamo gde je ulog ljudska zajednica, dakle samo tamo gde je ulog politika, samo tamo ima moći i samo se u tom okviru o moći uopšte može govoriti. (Neuspeh psihologije da dâ značajniji doprinos teoriji moći leži u njenoj nemoći da reflektuje sopstvenu poziciju kao discipline koja je već uvučena u odnose moći, dakle koja ne stoji izvan mreža moći, već je njima uslovljena. Psihološke karakteristike pojedinca, koje bi se ticale moći, utoliko se izvode iz moći kao društvenog događaja, a ne prethode mu. Moć monaha da živi monaškim životom, recimo, nije naprosto moć pojedinca, puka psihološka činjenica, već je to politički sklop, odnos koji postoji u ljudskoj zajednici i koji uopšte čini mogućim nešto tako poput moći pustinjaka.) Rečima najvažnijeg Lošoncovog sagovornika, Mišela Fukoa: nema Moći, nego postoje samo odnosi moći.
Ne računajući veliki broj tekstova – a Lošonc je jedan od najplodnijih domaćih autora – svoje analize moći novosadski je filozof započeo još 1997. godine izvrsnom, a slabo pročitanom knjigom Moderna na Kolonu, da bi se 2006. godine pojavila zbirka tekstova Suverenitet, moć i kriza, do tada najbolje štivo političke filozofije na našem jeziku ("naš jezik", razume se, nejasna je odrednica koja sugeriše da kvalitet Lošoncove knjige znatno prevazilazi okvir koji postavlja srpski jezik). Poslednja njegova knjiga Moć kao društveni događaj umnogome je, s obzirom na izbor tema, ton tekstova, sagovornike, navedenu literaturu, nastavak prethodnog rada i sa njim, zapravo, tvori svojevrsni filozofski diptih o moći. Teme su, dakle, ponovo suverenost, ponovo biopolitika, ponovo veliki politički pojmovi poput naroda, nacije, mnoštva, ton je jednako usredsređen i siguran, prilaz eruditski, glavni je sagovornik i ovoga puta Mišel Fuko, a u literaturi na četiri jezika nalazi se gotovo sva najnovija i najvažnija svetska produkcija.
Širina teorijskog zahvata novosadskog filozofa upravo je zastrašujuća, ali – i to je najvažnije – taj široki zahvat ne rasplinjuje se na horizontu nedelatne učenosti, odnosno Lošonc pokazuje dragocenu sposobnost da svoju erudiciju podredi problemu koji čvrsto drži i kome se posvećuje. (Verovatno je zbog toga istovremeno i očaravajuće i obeshrabrujuće na koliko je mesta Lošonc samo ocrtao problem u čiju se analizu, da bi ostao usredsređen, ne upušta.) Jedna od posledica te samosvesti – da mnogoznalaštvo ne uči mudrosti – jesu izvanredni delovi u kojima se autor oslanja na Fukoove radove, a da Fuko, zapravo, nije više od povlašćenog sagovornika, od onoga ko nas snabdeva idejama, a mi smo ti koji te ideje razvijamo. Analiza i upotreba slavnog Fukoovog pojma gouvérnementalité, recimo, što Lošonc prevodi sa "upravljaštvo", a o kome su napisane desetine knjiga i stotine tekstova, verovatno spada među najbolje redove koji se o tome mogu pročitati bilo na kome jeziku. Novosadski filozof piše direktno i bez mistifikacije, ali složenost filozofskog izraza ne žrtvuje zahtevu dana, ili popularnom zahtevu za "razumljivošću" (drugo ime za lenjost). Pod njegovim perom moć, onakvom kakvom smo navikli da je susrećemo, jednostavno se kruni i od čvrste i tajnom obavijene strukture pretvara se u problem koji se da artikulisati, kojem je moguće prići i koji je, najzad, savršeno legitimno analizirati. Govoriti o odnosima moći, a ne, naprosto, o nekakvoj monolitnoj Moći čija suština uvek ostaje skrivena od nas (i tako iz potaje oblikuje naše živote), znači promeniti pojmovni režim koji je do sada artikulisao naše razumevanje moći. To znači postati osetljiv za znake koje ostavljaju savremeni autori poput, recimo, u nas nepoznatog Žaka Ransijera i njegove filozofije emancipacije. Kada Lošonc suprotstavi suverenost i upravljaštvo, kada ta dva pojma provuče kroz agambenovske analize teološko-ekonomskog nasleđa u politici, onda se čitavo tradicionalno zdanje suverenosti krivi, otkriva pukotine i mogućnosti koje se, bez te osetljivosti za radove nekih od nezaobilaznih savremenih autora, ne mogu ni uočiti. Posebno je fascinantno sa kojom uverljivošću i smelošću Lošonc čita najrecentniju literaturu. Agambenove tekstove poput Il regno e la gloria, ili Signatura rerum, recimo, koji su se pojavili u poslednje dve godine, ne samo da je pažljivo iščitao, nego ih je svario i sasvim prirodno utkao u svoj tekst. To, najzad, govori o još jednom kvalitetu ove knjige: perspektiva iz koje pisac napada problem već je osvojena, što znači da autor nema pretenziju na "objektivni" izraz koji bi skrio perspektivu i strasti, već svest o zadobijenoj perspektivi – nazovimo je, za ovu priliku, genealoškom – učestvuje u oblikovanju problema i njegovom razumevanju, kao i u tumačenju predloženih tekstova.
Alpar Lošonc oprobao se u jednoj od najtežih, najskliskijih filozofskih tema i iz tog iskušenja izašao sa knjigom najviših dometa. Sredina u kojoj deluje ovakav jedan autor, svemu uprkos, možda ipak ima nekakvu šansu. Potrebno je samo čitati.
Politizacija ontologije
ALPAR LOŠONC, OTPOR I MOĆ,
ADRESA, NOVI SAD 2012.
Metafizika bi se mogla definisati i kao čvrsta vera u nepromenljivu strukturu stvarnosti: šta god da se dogodi, kakva god promena da nastupi, samo jezgro stvarnosti ostaje netaknuto, jednako sebi. Duh, recimo, nikada ne umire, za razliku od propadljivog tela. Stvarnost se tu vidi kao dovršena struktura, a na tumačima je samo da otkriju njene zakonitosti, da nam pokažu kako ona radi i šta je njena istina. Filozofska disciplina koja pokušava pojmom da zahvati taj nepromenljivi sloj stvarnosti, njen temelj, izvor i njenu svrhu istovremeno, naziva se ontologija: nauk o biću kao biću, o onome što uvek postoji bez obzira na oblik ili način na koji se pojavljuje. Na ontolozima – tim predanim čuvarima bića, sveštenicima istine kao takve – nezahvalan je zadatak da istinu stvarnosti otkriju, da sa nje zbace ćebe predrasuda, privida i gluposti (da je razodenu takorekuć) i da nas suoče s njom, pa šta bude.
U takvoj postavci politika se ne kotira preterano visoko. Ona je, naime, uvek stvar ljudi, ljudskih poslova, a tu, međ’ ljudima, kao što je poznato, ima svega i svačeg, ponajviše laži, gluposti, nevere i uopšte sranja. Pa kad već stvari tako stoje (loše, dakle), neka se rešavaju sredstvima političkim (bolja ni ne zaslužuju), dočim je istina stvar uzvišena i politikom neuprljana, te se njome imaju baviti bogovi, um(j)etnici i filosofi. Ova je slika tek blaga karikatura onoga što se u ontološkom vrtu može pronaći i nije čudo kad se poneki ontolog – sjajan, čak i genijalan (poput Hajdegera) – na drugoj ravni pokaže kao kompletan idiot (opet Hajdeger).
ovosadskom filozofu Alparu Lošoncu ništa nije toliko strano kao ovaj i ovakav pogled na svet (i filozofiju). Ako je tačna ona čuvena Fihteova opaska da svaki filozof bira filozofiju prema sopstvenom temperamentu, prema tome kakav je čovek – pa će miševi da potraže pribežište u nekakvom naturalizmu gde ne preti velika opasnost od preuzimanja odgovornosti za to što misle i za način na koji misle, dok će odvažni da se opredele za "sistem slobode" (Sloterdajk) – Lošoncova je filozofija, bez sumnje, filozofija slobode, a to znači filozofija koja se ne krije iza velova metafizičkih sistema i teorija koje korespondiraju samo sa večnošću, već preuzima odgovornost za ono sada i ovde. Lošonc misli politički. On radi na fragmentima stvarnosti izlažući ih visokoj temperaturi pojma rizikujući da, u jednom trenutku, popuste ili stvarnost, ili pojam. Za Lošonca nikakva struktura stvarnosti, pa ni istina, ne prethodi političkom životu. Za istinu se imaš izboriti. Lošonc je, utoliko, moderan mislilac, ili, kako bi to rekao njegov povlašćeni sagovornik Žil Delez, mislilac imanencije. Lošoncova knjiga Otpor i moć, uz pratnju najrecentnije literature na četiri jezika, nastavak je prodornih analiza moći započetih u tekstovima Suverenost, moć i kriza (2006) i Moć kao najveći društveni događaj (2009).
Lošonc pribegava strategiji koja ruši hijerarhiju utvrđenih, kanonizovanih filozofskih pojmova: objektivnim strukturama on suprotstavlja intenzitete, strahu suprotstavlja afektivne konfiguracije, nasilju suprotstavlja moć, iskazivanju bića u simboličkom poretku suprotstavlja refleksiju o sopstvenom položaju sada i ovde, utemeljenju suprotstavlja ono kertesovsko bezsudbinstvo, a suverenosti – snagu događaja. Sasvim je logično, zbog toga, što su Lošoncovi sagovornici Agamben, Fuko, Ransijer, Hana Arent, Marks (dosta prostora odlazi i na Badjua, premda nije sasvim jasno zbog čega). Drugim rečima, Lošonc politizuje ontologiju. Noseći tekst ove zbirke nesumnjivo je "Politizacija imanencije; politizacije posredstvom imanencije" u kojem autor, hvatajući se u koštac sa teškim mestima Delezove filozofije, energično razbija guste slojeve transcendencije u filozofiji i politici i pokazuje u kojoj meri su i transcendencija i pripadajuća joj ontologija pasivne strukture koje, po prirodi svoje pasivnosti, pružaju otpor politici shvaćenoj kao delovanje. Jednostavnije: ako političko mišljenje razbija svaku pretpostavku koja u sebi nema dovoljno životne snage, onda je napetost između politike i ontologije prirodna posledica takvog odnosa: istina ne čeka da bude otkrivena (ontologija), nego osvojena (politika). Istovremeno, međutim, da bi ono političko zasluživalo svoje ime, da bi očuvalo supstanciju slobode koja se razvija iz sebe same, ono u sebi mora da razvije strategija otpora svakoj vrsti tlačenja koje dolazi iz samog političkog! Zaplet je potpun. Da bi ga, barem donekle razrešio, a više da bi pitanja postavio na drugačiji (nečuven) način, Lošonc u svoju dinamičnu igru uvodi predstavljanje, melanholiju, ponovo pojam krize, autonomiju subjekta i njegovu zavisnost, ideologiju, sve vreme održavajući snažnu vezu sa sadašnjošću, ali ni u jednom trenutku ne odustajući od pojma. Jer, kao filozof, on drugo oruđe do pojma nema.
Az elkötelezettség dilemmái
LOSONCZ ALPÁR:
A HATALOM(NÉLKÜLISÉG) HORIZONTJA.
HOMMAGE À ÚJ SYMPOSION
Losoncz Alpár könyve az Új Symposion folyóiratról több szempontból is különbözik a konvencionális monográfiák témaválasztásától. A tanulmányokra, esszékre épülő kötetkompozícióra jellemző, hogy nem sok kis filológiai részletből áll össze, hanem egy-egy fontosabb jelenség szélesebb aspektusaira reflektál. A szerző saját megfogalmazásában módszerét magaslati határpontok kijelöléséhez hasonlítja, melyek jó rálátást nyújtanak a szemlélt jelenségekre. Az így létrejött nézőpont így alapvetően perspektivikusnak nevezhető, egy sajátos bölcseleti látószögnek, amely az előtte feltáruló összefüggéseket a teljesség igényével közelíti meg. A könyv előszava részletesen kitér rá, hogy jó néhány alapmű megjelent a témáról, így például a Csorba Béla és Vékás János szerkesztette A kultúrtanti visszavág, Bosnyák István Politikai Symposion a Délvidéken című kötetei, illetve Szerbhorváth György monográfiája, a Vajdasági lakoma, melyek már igen alaposan dokumentálták a folyóirat történetét. Losoncz Alpár elsődleges célja ennek ismeretében nem a folyóirat recepciótörténeti újraértelmezése, hanem egy olyan összetett látásmód megjelenítése, amely a jelenség közéleti-társadalmi vonzatainak mélyreható gondolati feltárásával, a folyóirat „befejezhetetlen” történetéhez kapcsolódik (17).
A hatvanas évek közepén alapított Új Symposion folyóiratra néhány évtizedes működése során számos olyan kontextus rakódott rá, amely rámutatott a társadalmi közvetítettség szempontjainak meglétére. A jelenség sokrétű megközelítésére Losoncz Alpár azt a beszédmódot választja, hogy az Új Symposion harmadik nemzedékének tagjaként szólal meg, ám megpróbál bizonyos distanciát kialakítani a múlt történéseivel szemben. E távolságtartás azonban változó mértékű, hiszen az alcímben megfogalmazott hommage jelző egyszerre világít rá az elismerés ígéretére és a tisztelet kinyilvánításának bizonyos performatív kereteire. Ebbe az összefüggésbe kerül a szerző azon szándéka is, hogy a folyóiratot övező kitüntetett érdeklődés kibontakozásával egyidejűleg tárgyalja a kontextus fényes pillanatait és árnyoldalait, és időnként rákérdezzen a már létező megközelítések ellentmondásaira (9).
A kötet az Új Symposion-jelenségét összekapcsolja a jugoszláv problémakör elemzésével. A „félrevezető totalitarizmus” című fejezet egyik fontos állítása szerint maga a folyóirat sem jöhetett volna létre, ha Jugoszlávia egy diktatórikus állam lett volna (103). A totalitárius jelző társítása a fogalomhoz azért nem megfelelő, mert többnyire leegyszerűsített válaszokat hív elő, ezért a szerző a jugoszláv-kérdést is más oldalról közelíti meg. A megbélyegzés kioltja a jelenségben rejlő feszültséget, elkényelmesíti a gondolkodást, márpedig Losoncz Alpár gondolkodói alapállásának egyik jellemző vonása éppen az, hogy kerüli a könnyű válaszokat, és rámutat a fogalmi ellentmondásokra. Jugoszlávia, az egykori államalakzat jelensége számos termékeny feszültséget hordoz, megalakulásától kezdve rendkívül bonyolult, olykor egymásnak ellentmondó társadalmi elvárásoknak próbált eleget tenni, ami miatt alkalmassá válik arra, hogy alapos kritikának vessük alá. Az államszervezetről vallott leegyszerűsített elképzelés meghaladására, a totalitarizmus kritikájának felülvizsgálatára több érv is kínálkozik a kötetben. A fogalom kereteit szétfeszítő ellentmondások között említi például Losoncz Alpár a felszabadítási mitológia meglétét, amelynek fontos része a Szovjetunióval szembeni fellépés, másrészt pedig szembetűnő a szocialista államalakulat relatív belső rétegzettsége, ahol megférnek egymás mellett a szocializmus liberalizált, burzsoá és marxista változatai is. A koncepció ideológiai többleteként jelenik meg az önigazgatás koncepciója, amely a rendszerre visszautaló kreatív önkritikaként is értelmezhető a szerző szerint. Ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy az állampárt számos alkalommal került olyan sajátos helyzetbe, amikor a kritikával önmagát sújtotta (141). A Jugoszlávia-koncepció értékelésére az óvatos distancia jellemző: Losoncz Alpár egyrészt kitér arra, hogy a délszláv állam különösebb előzmények nélkül hozta létre saját létfeltételeit, ám ezzel együtt azt érzékelteti, hogy gyakran megvilágosodásszerűen, ad hoc módon történt mindez, mint abban az esetben, amikor a jugoszláv önigazgatás megszületésének elemzésénél, nem mellőzve a szatirikus mozzanatokat sem, a korabeli politika inkább rögtönzésszerű, mintsem alaposan átgondolt stratégiájára utal (115).
Losoncz Alpár kortörténeti értelmezései a történelmi alakzatban kimutatható társadalmi lehetőségek, átalakulások, dinamikus létrejövések megjelenítésére fókuszálnak. A létrejött politikai viszonyok között egy olyan egyedülálló mozgalomnak a működését, mint amilyen az Új Symposion volt, azzal a némileg egyedülálló társadalmi helyzettel hozza összefüggésbe, amelyben más szocialista országokhoz viszonyítva akár paradox módon még a lehetetlen lehetősége is felmerülhetett (legyünk realisták, valósítsuk meg a lehetetlent, hangzik a maximalista jelmondat). Ez így akár még arra a radikális avantgárd gesztusra is igaz lehetne, amely a folyóirat eszmeiségét a lázadás permanens meglétére vonatkoztatja. A „forradalmi lázadás” igénye a szerző számára több egyszerű ösztönkiélésnél, inkább egyfajta olyan magatartásminta, amely aktív cselekvés és élénk kritikai reflexió is egyszerre. A jelenség körüli feszültséget jól szemlélteti, hogy a szerző nézőpontjából mindig létrejön egyfajta utópikus perspektívája is, amely iránt nem maradhat közömbös az értelmező. A folyamatot az motiválja, hogy a lázadás motívuma és a teljességvágy igénye között dialektikus ellentét feszül. Mindez úgy nyer értelmet, hogy a társadalmi közvetítésben rejlő lehetőségeket kimerítve a művészet a rögzült kollektív képleteket lebontó tevékenységnek bizonyul. Ezt a törekvést mintegy az avantgárd átreflektálásának tekinti a szerző (45). Az újraértelmezett totalitás ellentmondásosnak tűnő fogalmát szerinte az magyarázza, hogy a Symposion által keltett eszmék, társas gyakorlatok olyan közösségi tartalékként élnek tovább, amelyek a mai gondolkodás számára is tartogatnak ki nem használt lehetőségeket. A perspektivikus visszatekintés éppen ennek a kritikusi igénynek szeretne megfelelni.
A vizsgált folyóirat mint összetett művészeti, társadalmi, kulturális jelenség más megvilágításba kerül, amikor a radikális alternatíva nyomán az igazságmozzanattal fonódik össze. Ez az újbaloldali filozófiából ismert szempont különösen sokatmondóan vetődik fel, amikor Losoncz magát a mozgalmat is az igazsághoz való viszonyában ragadja meg. Ekként az összetartozás tudatát nem egyszerűen a nemzedéki kötelék, hanem egy általánosabb, elvi kérdés meglétére alapozza. A kollektív együttállás tényét eszerint nem az eszmei kohézió, hanem a Losoncz Alpár által igazságpolitikának nevezett jelenség teremti meg (38). Ennek a közösségi keménymagnak a létrejötte összefügg a már említett intenzív társadalomkritikával, amely a közös igazsághoz való hűség képzeteit is kialakítja. Itt azonban egy újabb ellentmondás körvonalazódik, ugyanis miközben az Új Symposion köreihez való tartozást gyakorlatilag az egzisztenciális vonatkozásoktól teszi függővé, Losoncz Alpár a könyv előszavában mégiscsak generációs különbségről (is) beszél, és az egyes nemzedékek képviselőinek részben eltérő kritikai-poétikai habitust tulajdonít. Ennek a gondolati műveletnek így az is lehet a nem kívánt következménye, hogy a már létrejött igazság eltérő intenzitással jelenik meg, ami a fogalom univerzalista hatását a szerző szándékával ellentétben valamilyen módon mégiscsak gyengíteni fogja. Mivel a kortárs igazság-diskurzus meglehetősen szerteágazó összefüggései csupán töredékesen jelennek meg a kötetben, ezért e kérdéskör kapcsán Losoncz Alpár korábbi tanulmányaira támaszkodhatunk, így vélhetően az esemény kategóriájára összpontosító elmélet alapján (pl. a kötet többnyire egyetértően idézi Alain Badiou francia filozófust) itt is az igazságfogalom lehetőség-feltételeiről lehet szó. Erre az új és kivételes történelmi tett nyomán kialakult eseményre, amely azelőtt elgondolhatatlan volt, emlékeztet sok tekintetben az Új Symposion hirtelen felívelő, különösebb előzmények nélküli létrejötte.
Az esszé egyik legjellemzőbb pontján a jelenség értelmezését a dialektika közegébe helyezi át a szerző. Ennek a bölcseleti választásnak, amelynek előzménye egyébként megfigyelhető Sinkó Ervin írásaiban is, a hátterében egy olyan hegeli tétel áll magyarázó elvként, amely itt a kisebbségi vajdasági lét meghaladásával függ össze. A Losoncz Alpár által is említett tapasztalati heterogenitást szemügyre véve azonban nem igazán érthető, hogy a megcélzott univerzalizmuson túl mi magyarázza az olyan maximalista elbeszélés létrejöttét, amely paradox módon a kollektív önmegvalósítás egyik lehetőségét abban látja, hogy az teljességgel tagadja magát mint kisebbségit (74). Miután a kérdést némileg eldöntetlenül hagyja a kötet, az előzmények ismeretében arra a megállapításra juthatunk, hogy a megcélzott radikális dinamizmus feltehetően a marxi ’semmiből mindenné lenni’ tételből származtatható, amely új alakban tér vissza az újbaloldali filozófiában, s itt is az univerzalizmus igényével lép fel. E megközelítéssel szemben azonban joggal vethető fel, hogy a megcélzott univerzális eszmény éppen akkor válik leginkább törékennyé, amikor bebizonyosodik róla, hogy óhatatlanul ki van szolgáltatva a többirányú társadalmi-ideológiai közvetítésnek.
A kötet alkotói portréi, pályarajzai közül érdemes kiemelni néhány jellemző fejezetet, ahol jól kirajzolódnak a könyv címébe emelt hatalmi közeggel szembeni egzisztenciális választások, ideológiai ambivalenciák erőterei. Itt is jól érzékelhető, hogy a szerző az elismerő gesztusok és a többnyire meglehetősen szoros személyes alapviszony ellenére, továbbra is meg tudja őrizni a kritikai distanciát az életművekkel szemben. Losoncz Alpár a kiélezett dialektika művelőjeként szemrevételezi a Symposionhoz kötődő szemléleti módosulásokat, eszmei töréspontokat, egzisztenciális veszteségeket. Ezzel a kritikus szellemiséggel viszonyul például a változatlanul a folyóirat homlokterében álló szabadságmetaforához, a tenger jelentésrétegeihez. Ennek a jelenségcsoportnak a szemléleti módosulásaira mutat rá Losoncz Alpár Böndör Pál költészetének bizonyos metaforikus aspektusainál is, ahol felfedezi a könnyen kultikussá vált tengerképzet egyik lehetséges dialektikus ellenpárját, amely jól érzékelhető a tengerkábulattól a jelenség elvesztése, majd hiánya felé tartó folyamatban. Az egzisztenciális veszteségek megtapasztalása után, a korábbi közös állam széthullásával, a korábbi pozíciók újragondolására is nagy szükség lehet, ezért a szerző meggyőzően érvel amellett, hogy új symposionista-magatartás ezúttal nem érvényesült következetesen a jelenségről kialakult diskurzusban. Ez márpedig úgy lett volna leginkább elkerülhető, ha ezúttal sem tartunk igényt a birtokos szerepére, s továbbra is rábízzuk magunkat a mindenkori közvetítés társas módozataira (322).
A művészportrék egyik rendezőelve a kötetben a partikularitás meghaladásába vetett hit szerepének kiemelése. Különösen jól kirajzolódik e szándék az Új Symposion-mozgalom egyik alapítójának, Sinkó Ervinnek a méltatása során (az Idegenség forever? c. fejezetben), ahol egy új mozzanattal egészül ki az igazsághoz való eljutás feltételezett folyamata, a társadalmi elkötelezettség feltétel nélküli vállalásával. A sinkói opuson nyomot hagyott forradalmi vereségtapasztalat Losoncz Alpár szerint egyedül úgy értelmezhető megfelelően, ha teljességgel elutasítjuk az áldozat passzivitásra ítélt szerepkörét, és az életművet az aktív igazság kimondásának viszonyába állítjuk. Ez nem lehet más, mint a politikával szembeni cselekvő állásfoglalás, amely a hatalom közvetlen kritikájának gyakorlását jelenti, a megmutatkozó erkölcsi többlettel (210). Az életműn végigvonuló idegenségtapasztalatra is egészen új perspektíva nyílik, ha elfogadjuk, hogy Sinkónak paradox módon a lehetetlenség lehetőségében kellett hinnie. Ezzel olyan hivatkozási pontjává válik az új symposionista-mozgalomnak, amelynek tevékenysége nem egy vég nélküli negatív posztmodern utópiába illeszkedik, s nem az örökös várakozás jut osztályrészül, hanem a cselekvés alternatíváját képviselve visszaváltozik azzá, amit Lososoncz Alpár azzal a hitbeli meggyőződéssel jellemez, hogy a Messiás már itt van, megérkezett (206).
Végül érdemes kitérni két igencsak pregnáns és részletgazdag szerzői portréra, melyek kiváló rálátást biztosítanak a korabeli és jelenlegi „vajdasági csúcsértelmiségi dilemmákra”. A Bányai-opuszról szóló fejezet, amely az irodalomtörténész, egyetemi tanár halála után készült, sokrétűen ismerteti azokat a társadalmi és intézményes hajtóerőket, amelyek Bányai János nemzedékére is hatással voltak. Losoncz Alpár az iskolateremtő egyetemi tanár, pedagógus egyéniségének méltatása során nem hallgatja el azt sem, hogy véleményük esetenként eltért egymástól a vajdasági irodalom néhány kérdésének megközelítésében; így például az irodalom autonómiája megítélése kapcsán is, ahol a késői Bányai János-féle hermeneutikai magatartás és a dialektikus, politika távlatú szemlélet alapvető eltérései is megmutatkoznak. A monográfia egyik legcélratörőbb pályarajza Gerold László egyetemi tanáré, színházkritikusé. Szembeötlő, hogy talán az ő pedagógusi-kritikusi habitusát tekinti a szerző az egyik legbiztosabb alapon állónak az Új Symposion korai nemzedékéből, mert meglátása szerint Gerold László volt az, aki a legkevesebbet változott az idők során. Losoncz egyöntetű elismerését azzal érdemli ki, hogy másokkal ellentétben nem tért ki a közéleti viták elől, és a maga eszközeivel mindig elszántan küzdött a dilettantizmus, az álműveltség, a provincializmus nemkívánatos jelenségei ellen. A legtöbb esetben vállalja a konfrontációt nemcsak fontos irodalmi, hanem társadalmi, filozófiai kérdésekről is. A közösségben gondolkodás formái Gerold László tevékenységét a színikritika terén ugyanúgy jellemezték, mint a kisebbségi kultúra és a politikai érdekképviselet intézményes szintjein.
A kötet több, az Új Symposion törzsgárdájához tartozó költőről, művészről is nagyobb terjedelemben emlékezik meg, így pályaképet közöl Tolnai Ottóról, Maurits Ferencről, Végel Lászlóról, Sziveri Jánosról, Fehér Kálmánról. Szerencse, hogy ma is jó néhány alkotó van közöttük, akiktől akár meg is kérdezhetnénk, hogy mit gondolnak arról a korántsem magától értetődő szerzői szándékról, hogy esetenként jobban megértsük őket, mint amennyire ők értették magukat. Bizonyosan számos eseményt fel tudnak idézni a folyóirat életéből, amely számukra is majdnem annyira megmagyarázhatatlan és érthetetlen volt, mint annak, aki közvetlenül nem volt részese az Új Symposion-jelenségnek.
Lábadi Zsombor
Miként bíráljuk a kapitalizmust?
Losoncz Alpár: A formakereső ellenállás
A világtörténelemben bekövetkezett nagy forradalmi változásokat általában évtizedekig tartó intellektuális előkészítő munka előzte meg. Társadalomtudósok, filozófusok, szociológusok, közgazdászok egész hada igyekezett megadni a majdani forradalmak részletes programját. Elég, ha csak az 1789-es francia forradalmat megelőző felvilágosodásra, vagy a mi 1848/49-es forradalmunk és szabadságharcunk előzményére, a reformkorra gondolunk. Ez alól a közép-kelet-európai rendszerváltások sem voltak kivételek. 1989 a szamizdat folyóiratokban megjelent tanulmányokból és az ellenzéki értelmiségiek lakásaiban folytatott vitákból sarjadt ki. Elnézve viszont napjaink rendszerellenes megmozdulásait, az embernek az az érzése támad, hogy jelenünk „forradalmárai” e sok éves intellektuális előkészítő munkát megspórolva szeretnének gyökeres változásokat elérni. Anélkül azonban, hogy kielemeznénk és megismernénk ellenállásunk tárgyát, a fellépés ellene nem kecsegtet hosszú távú sikerrel. Losoncz Alpár A formakereső ellenállás című tanulmánykötete éppen erre szeretné felhívni a figyelmet.
A kötet a szerző korábban megjelent hat írásának kiegészített változatát tartalmazza. A szövegek, egy kivételével eredetileg szerb nyelven íródtak, amelyeket Kocsis Árpád, Radics Viktória és Tóth Szilárd János fordított le magyarra, majd azokat Losoncz Alpár jelentősen kibővített. A hat írás legtöbbje egy vagy két filozófussal és az általuk képviselt gondolati irányzattal foglalkozik. Olvashatunk Michel Foucault-ról és Giorgio Agambenről, Antonio Negriről, Michael Hardról és Gilles Deleuzeről, valamint a radikális szembeszegülés két filozófusáról: Jean-Jacques Rousseau-ról és Karl Marxról. A tanulmányok nem függenek össze szorosan egymással, a tárgyalt tematika fűzi őket egybe, nevezetesen a kritikai társadalomelmélet.
Az utóbbi években, évtizedekben egyre több antikapitalista, antiglobalista, a neoliberalizmust támadó mozgalom, szervezet és párt alakult, amelyek nyomán világszerte számos tömegmegmozdulásra került sor. Elég, ha csak a franciaországi sárgamellényesek törekvéseire gondolunk. E szervezetek és mozgalmak legfőbb ismertetőjegyei, hogy valamilyen kiutat szeretnének találni a tőkés rendszerből, ám idővel rendre kifulladnak, éppen azért, mert még az útkeresés fázisában vannak, nem rendelkeznek kiforrott programmal és jövőképpel. Tudományosan körüljárva a problémát, Losoncz Alpár kötetében ennek az útkeresésnek kíván útjelzőt adni. A szerző előszavában leszögezi, hogy „hiába ismételgetjük a lényegében mutáns neoliberalizmus elleni filippikákat, ha közben idegenkedünk a mélyszerkezet vizsgálatától”, majd hozzáteszi, hogy könyvében éppen ezért megpróbálja „azonosítani a frontvonalakat, méghozzá a polemizáló válságtolmácsolás fényében”.
A hat tanulmánnyal Losoncz Alpár el is végzi ezeket a mélyszerkezeti vizsgálatokat. Legfőképp arra keresi a választ, hogy miként közelítsük meg bírálatunk tárgyát, a jelenleg fennálló tőkés struktúrát. Foucault nyomán például egy olyan hatalomgyakorlási formaként tekintsünk rá, amely a szabadság és a hatalom folyton versengő viszonyára épül, esetleg olyan objektivitásként kezeljük, amelyet az egymást követő válságok határoznak meg? Függetlenül attól, hogy szimpatizál vagy sem az említett mozgalmakkal, A formakereső ellenállás fontos olvasmány mindenki számára, aki nem pusztán az egyszerű politikai szólamok szintjén, hanem társadalomkritikai alapossággal szeretné megismerni a kapitalizmust.
A szappanbuborék alternatívái
LOSONCZ ALPÁR: A FORMAKERESŐ ELLENÁLLÁS
LENGYEL ZOLTÁN KRITIKÁJA
Ha annak az egyszerű gondolatnak az igazságát sikerül belátni minden következményével együtt, hogy az idő nem pénz, akkor már meg is kapta gondolkodásunk a fönnálló renddel szembeni radikális kritikához szükséges kezdő lendületet.
Hiszen innen már nem is olyan nehéz eljutni ahhoz (néminemű Marx-stúdiumok is tovább lendíthetnek), hogy föltárjuk „a (kritikailag értelmezett) munka jelentéseit, a munka státusát a kapitalizmusban.” Ennek alapja a konkrét és elvont munka kritikai elválasztása: „egyfelől fennállnak a konkrét munkák a specifikus tudásokkal, képességekkel, másfelől létrejön a mérés és összehasonlítás céljából a specifikumoktól való elvonatkoztatás és a tiszta munkaidőre való leegyszerűsítés”. Mindennek eredményeképpen áll elő „a számszerűsített összehasonlítás lehetősége, amely csak az időbelileg megnyilatkozó különbségeket méri az objektivitást biztosító pénz segítségével” (Losoncz Alpár: A formakereső ellenállás, 355–6). Így lesz a kapitalizmus, pontosabban szólva a tőkés termelési mód reális absztrakciója révén a fönnálló rend egyik axiómája az, hogy az idő: pénz.
Ám, mondhatjuk most már rátérve Losoncz Alpár kötetének címébe is fölvett egyik vezérmotívumára és fő témájára, szintén könnyedén belátható, hogy a fönnálló renddel (amennyiben rendről beszélhetünk egyáltalán) szembeni ellenállásnak nemigen lehet hatékony formája, ha, tegyük föl, pusztán hangosan skandáljuk az utcán, akár engedik, akár nem, hogy az idő nem és nem és nem pénz. Ez jobbára időpazarlás (és pénzünk sem lesz több tőle föltehetőleg). Hiszen a kapitalizmus reális absztrakciói (melyek egyik eminens példája a pénz és annak elvont azonosítása a (munka)idővel) strukturális determinációkká, szükségszerűségekké csontosodnak. A kritikai ellenálláshoz azonban az is szükségesnek látszik, hogy radikális elgondolást alakítsunk ki a szükségszerűségről. Különösképpen szükségesnek látszik, hogy radikális kritikát gyakoroljunk korunk egyik lózungbálványa, a politikumtól elidegenített „gazdasági szükségszerűség” fölött. A szükségszerűség ugyanis, állítja egy kritikus ponton Losoncz Alpár, esetleges (és emlékezzünk: Søren Kierkegaard határozta meg egy paradox révén úgy a sors fogalmát mint szükségszerűség és esetlegesség egységét). „Ha processzuálisan szemlélődünk, és a »gazdaságit« is megszabadítjuk a rá nehezedő célirányos-funkcionális ballaszttól, akkor bár elfogadhatjuk, hogy a gazdasági szférában ugyan mindig jelen vannak bizonyos strukturális determinációk, de be kell látnunk, hogy ezek történetiek és esetlegességek által meghatározottak. Parafrazeálva azt mondhatnánk, hogy a gazdaságban a kontingencia »egyenesen vastörvény«. A szükségszerűség ugyanis: kontingens. És a gazdasági szükségszerűség is kontingens” (365).
Az ellenállás tehát, újra fölvéve kuszálódó fonalunkat, nem lehet puszta tagadás vagy negativitás. Kevés annyit kijelenteni vagy szajkózni, hogy az idő nem pénz. Érdemes viszont megpróbálni föltárni a kortárs időtudat alternatíváit. A kötet első tanulmányának (mely egyébként a legkésőbb született, és az egyetlen, amelyik magyar nyelven jelent meg először A jövő emlékezete címen) bevezető részében a szerző kiemeli: „…[a] historizmusmozzanat nem csupán a későkapitalizmus tartozéka, hanem a modern időtudat önmagával vívott harcának belső része. Pontosabban a historizmus mint transzcendencianélküliség és emlékezeti pozitivizmus szerves része a modernség önreflexiójának” (20). Nem sokkal később megfogalmazza ennek az időtudatnak a korrekcióját, mely egyúttal a modernitás történetét differenciáló és strukturáló erőnek is bizonyul. A modernitás története nem-egyidejűségek és disszonanciák története: „A francia forradalom egybeforr a Haitin kitört forradalommal [1791. augusztus 22-én tört ki lázadás a francia gyarmati uralom ellen Toussaint Louverture fölszabadult rabszolga vezetésével Hispaniola szigetén, mely végül 1804-ben a független Haiti állam megalapításával végződött – L. Z.], s így az eredendő nem-egyidejűségek jutnak érvényre. A modernség mint állandó átmenet magába foglalja ezeket a nem-egyidejűségeket, mert a modernségben minden történelmi vonatkozást áthat az időbeli disszonancia tapasztalata. Maga a modernség differenciálódik effajta disszonanciákra: hiába tesz szert uralomra a kronológiai-racionális, mennyiségileg szervezett időforma, amely arra hivatott, hogy eleget tegyen a kapitalista módon szervezett időimperativusoknak, a modernség temporalitását e disszonanciák tagolják” (28).
Engedjétek meg, hogy ezen a ponton egy talán megvilágító potenciával rendelkező kitérőt tegyek. Halasi Zoltán Bella Italia. Nászút 1980 című 2016-ban megjelent verseskötetében van egy hosszúvers, mely illuminatív konstellációba állítható az eddig említettekkel. A vers címe Bologna (Stazione Centrale). Az ólomévek vége felé, 1980. augusztus 2-án ezen a vasútállomáson bomba robbant: 85 halálos áldozat, több mint 200 sebesült. A vers beszélője/beszélői perspektivikusan idézik meg a történteket, a záró sorban pedig a „nászúton lévő” „lírai alany” több mint poentíroz: „Bolognában a vonatunk nem áll meg.”
Odüsszeusz, mint ismeretes, a vérrel és egyéb áldozati fluidumokkal teli gödör fölött állva kivont karddal csalogatja a holt lelkeket Teiresziász, a jós szavát keresvén. A következő sorokban a vers beszélője retroaktív mágiával idézi meg a merényletben hirtelen-váratlan holt lelkeket életük perspektívájából bevon(z)va őket:
Te, aki a mamádhoz készülődtél, te, aki nagybátyádhoz verseiddel, te, aki vadvizekre műlegyezni, te, aki még letennél néhány vizsgát, te, aki a Szent Márk teret fotóznád, te, aki tengerparton pincérkednél, te, aki leszerződnél társulathoz, te, aki munka híján hazamennél, te, aki cukorgyárba laboránsnak, lásd világosan, szappanbuborék volt. Tervek táblái, életállomások, kék, zöld, sárga, narancs és vörös gyűrűk, lágy fehér pont a centrális korongban, te, szénalapú megfigyelő, látod, csillagszivárvány, saját tükörképed az esetleges szükségszerű volta, a szükségszerű esetleges volta, a folyamatok színe és visszája, addig fogd meg, amíg kicsi, a rókát, felszáll a por és ágyat vet a csendnek. (Halasi Zoltán: Bella Italia, 81–82.)
Halasi Zoltán jegyzete a „szappanbuborékhoz”: „célzás részben arra, hogy Licio Gelli [fiatalon fasiszta önkéntes, később gyáros, befolyásos pénzember, költő, valamint a Propaganda Due = P2 szabadkőműves páholy nagymestere – L. Z.] szerint az olasz politikát háttérből irányító P2 szabadkőműves páholyt csak felfújták ellenségei, az újságírók; az egész ügy Gelli szerint nem volt más, mint »una bolla di sapone«, szappanbuborék” (102). Meghagyom az olvasónak, a költő eljárását követve, hogy utánanézzen eme „szappanbuborékban” fölsejlő tüneményeknek és annak, hogy milyen máig ható érvénnyel rendelkeznek – ha szeretne.
Az ellenállás (gondolkodója) formát keres. A kötetben utolsóként szereplő, már idézett írásában („Tőke, válság: homeopátia?”) az olasz Antonio Negrivel, az olasz ólomévek egyik meghatározó alakjával vitatkozó szerző stratégiailag is kiemelt fontosságú kulcsfogalma a forma. A kötet egyébként jó néhány revelatív formaelemzést kezdeményez vagy visz végig esetenként. Vegyük föl ezúttal a marxi ihletésű fonalat az áruformánál, mely gondolatmenet dialektikája révén részben „vissza” is kalauzol bennünket a pénzhez! „Az ellentmondások dinamikája formák kialakulásában érhető tetten. Például a cserében a munka terméke az áru formáját ölti magára, mely egyszerre foglalja magában a csere- és használati érték feszültségét, és egyszerre előbbinek dominanciáját utóbbi felett. A csereérték önállósulása ideiglenesen felold egy ellentmondást, ám eredménye az, hogy intézményesül a hatalmi különbség tőkések és a »puszta munkaerő« tulajdonosai, a bérmunkások között. Vagy tekintsünk még távolabb! A csere során a dolgok áruformát nyernek, és a pénz válik mértékükké. Ezzel valami feloldódik, úgymond formát nyer. Ám a pénz mozgása eleve magában rejti az őrület szikráját, a vad, orgiához hasonlatos, spekulatív bacchanáliák lehetőségét. […] Az áru feloldja az ellentmondást a privát és a társadalmi szintek között, ám a köztük fennálló különbséget nem törli el, sem annak lehetőségét, hogy utóbbi föléje kerekedjen az előbbinek, akár az erőszak árán. Az ellentmondások csakis időlegesen tekinthetőek feloldottnak; csak olyan formák léteznek, amelyekben az ellentmondások megjelenhetnek, ám nem tűnnek el. Nem az egyensúly modellje láttatja ezeket a folyamatokat, hanem a feszültségi szikrák kisülései” (327–328). És korábban már megtudjuk a címben szereplő válságról, hogy az a dialektikus „ellentmondások erőszakos robbanása” (314), melynek során „erőszak által közvetített módon önállósulnak az egyébként szintézisben lévő mozzanatok” (315). Mindez mutatis mutandis érvényes a kritikai ellenállásra, és az erőszak és hatalom (Gewalt) kritikájára is. Hiszen a válasz a kérdésre, hogy „mit tesz az uralkodó osztály, amikor hatalmat gyakorol?” „Kényszerformákat létesít, amelyek felújítják a strukturális dominációt” (385).
Végül csak fölvetésszerűen hadd említsek meg még egy összefüggést, mely nem tünetszerű, ám mégsem véletlen, és sem nem szükségszerű, sem nem esetleges. A kortárs kritikai társadalomelmélet két legjelesebb magyar gondolkodójának, Losoncz Alpárnak és Tamás Gáspár Miklósnak is meghatározó tapasztalata a kisebbségi lét. Losoncz Alpár előző kötetének (A hatalom(nélküliség) horizontja. Hommage à Új Symposion. Forum, Újvidék, 2018) egyik fejezetcíme orientálhat bennünket az összefüggés föltárásában: „Hogyan/miért lesz a kisebbségiből forradalmár?” Lezárásképpen ebből a könyvből (ha nem is az említett fejezetből) idézek: „Mindig szaván kell fogni a hatalmat ahelyett, hogy az eszmények és a valóság közötti diszkrepanciákon lamentálunk ítéletnapig. Nem várhatunk a jövőre, elébe kell menni a szabadsággyakorlásnak, ez volt az eredeti symposionista gondolat, az első nemzedék programja, amely mélyen belenyúl a kisebbségi létezés szövetébe: Jugoszláviában mindenki kérdezhet, beszélhet, nekimehet a falnak, megrendítheti a fennállót, a kritika nem nemzeti előjog, nem földrajzi aspektus, hanem univerzális kapacitás, gyakorolhatják a többségiek és a kisebbségiek egyaránt, nincs kettős mérce, az emancipáció kísérlete, a »valóságos mozgás« az emancipáció felé mindenkinek kijár. Ebből a beszédhelyzetből szól az Új Symposion” (Losoncz Alpár: A hatalom(nélküliség) horizontja, 176–177).
Lengyel Zoltán
A társadalmiság politikai és gazdasági keretei
LOSONCZ ALPÁR: A FORMAKERESŐ ELLENÁLLÁS
PAP TIBOR KRITIKÁJA
Losoncz Alpár legújabb – eredetileg egy magyar és öt szerb nyelven született, különálló írásból egybeszerkesztett – kötete egy olyan gondolatfolyam, amelyet a tézissé átfordítható cím (Az ellenállás napjainkban autentikus forma keresésére szorul) és a műfaji önbesorolást sugalló alcím közötti termékeny feszültség működtet.
A társadalmi kötelmek történetileg kialakult, dologiasult mibenlétét és az ezek ellenében kifejthető szubjektív ellenállást, az önmaga által alkotott törvényeknek magát alávető, a saját autonómiáját megvalósítani vágyó ember sziszifuszi törekvéseit sajátos fraktálszerű szerveződéssé rendezve, a társadalmiság lényegi kérdéseit firtatva, folyamatosan tovább osztódva vonultatja fel az e kérdések kapcsán intencionális alakot nyert jelenségek filozófiatörténeti előéletének vonatkozásait. A jelent megcélzó felütés – ahogy az a szerző által írt előszóból is kiviláglik –, a kifejtést nyert tézis maga, borúlátó, de mind az elméleti keretek, mind a közelmúltban artikulálódott ’kritikai tapasztalat’ kritika alá vonása azt erősíti meg, hogy nemhogy van értelme, hanem egyenesen lehetetlen nem foglalkozni az általa felvetett témákkal – amelyeket a társadalmiság politikai és gazdasági kereteiként foglalhatunk egybe. Annak ellenére, hogy az aktuális helyzet, a már több évszázados múltra visszatekintő dominás hatalmi és termelési rendszerek által eluralt, a saját megszüntetésük céljával létrejött kritikai elképzelések diszkurzív és cselekvési tereit is maga alá gyűrő, a normál működésébe betagosító fennálló, de a jelzett időtávban is számos alkalommal megújuló formatörténeti képződmény – amit hívhatunk akár (késő) modernitásnak vagy (poszt)indusztrializmusnak – jelenleg éppen semmilyen párbeszédnek nem kedvez. Közben a lényeget felmutatni kívánó fogalmak körüli viták története – ahogy azt a szerző is előre reflektálttá teszi – szinte egybevágó az elmúlt három és fél évszázad politikai és gazdasági fogalomkonstrukcióinak a történetével. A heteronóm feltételekkel szemben körvonalazódó ellenállás sokkal meghatározóbb viszonyulás, semmint hogy el lehessen tőle tekinteni, ha nem kedveznek a róla folyó diszkussziónak a külső körülmények.
A tanulmányok elé illesztett paratextusok, különösen a szerkesztői előszó, azt állítják, hogy egy társadalomelméleti munkát tart a kezében az olvasó. Ezt én, a formalizált társadalomelmélet megközelítések tapasztalatai alapján, nem tartom védhető leírásnak. Ez azonban inkább hozzátesz a könyv erényeihez, semmint elvenne belőlük. Ha az akadémiai diskurzusok fenti alosztályába lenne besorolható, akkor éppen azok a szerkezeti és módszertani jellegzetességei kellenének, hogy hiányozzanak vagy visszaszoruljanak a műfaji követelmények okán, amelyek igazán izgalmas és elgondolkodtató olvasmánnyá teszik a kötet.
Márpedig ezek az írások nem vázolnak fel sem egy koherens definíciókra, objektív leírásokra és az azok közötti szilárd viszonylatokra alapozott társadalomrajzot, amit tanítani kéne és lehetne, sem nem vizionálnak egy eljövendő jobb világot, amelyet önmagunk (viselkedési mintázataink és elképzeléseink) kritikai revíziójával akár elérhetővé is tehetnénk. Nem állítom, hogy nem lehetne a losonczi gondolatmenetekből kimerevíteni számos definícióként is értelmezhető mondatot, s azokat egymás mellé helyezve (meg/re)konstruálni a szerző társadalomelméleti nézeteit, de az olvasás során a befogadóba munkáló feszültséget/bizonytalanságot ezek nem hiszem, hogy képesek lennének kiváltani, helyettesíteni. Az itt egybeszerkesztett tanulmányok – ahogy a szerző korábbi kötetei is – sokkal inkább képezik lenyomatát egy sajátos filozófusi attitűdnek, amelyből a nem beavatottaknak is lehet és érdemes tanulni. (Ha ez az önfelszabadítási program túl nagy erőfeszítést igényelne, akkor még mindig megmarad minimális célkitűzésként az olvasás öröme.)
Az első, eredetileg is magyar nyelven íródott tanulmány (A jövő az emlékezetben) kulcsként is szolgál a kötet olvasásához. A szerző ennek tárgyával, a Lübbe által újragondolt historicizmus kezdet-vég kontinuitásával szembemenve, a múzeummá redukált szemlélődéssel vitatkozva, ellenpontozza a saját filozófiai módszerét (ez azonban – értelemszerűen – csak a további öt elolvasását követően válik szembeötlővé).
A második szöveg (A neoliberalizáció archeológiája és genealógiája) Foucault-nak a neoliberalizmushoz való viszonyulását elemzi, s a losonczi életműben amúgy is központi szerepet betöltő biopolitika legújabb formatörténeti alakzataira kérdezve rá teszi plasztikusabbá a pénzügyi kapitalizmus elburjánzása előtti, még az ellenőrzésnek és az árukkal körbebástyázott szükségletmenedzsmentnek feltüntetett vágy-ipar kereteit, valamint a globalizációs fejlemények során új formákat nyerő, a szerzői funkció elméletének megfogalmazójaként is ismert Foucault korai halála okán az által már kevésbé tematizált kiszolgáltatottságok dinamikáját.
A harmadik írás (Az immanencia politizációja, politizáció az immanens révén) dinamikájában nagyon eltér a többitől. Deleuze-nek nem az állításai, hanem a hozzáállása az, ami szervezi a szöveget, így az jóval pörgősebb a másik négynél. Az ellenállásnak itt a mintázata és nem tárgya az irányadó.
A negyedikben (A radikális szembeszegülés két stratégiája: Rousseau és Marx) az összehasonlított kritikai hozzáállások egyezéseinek és különbségeinek, a kezdeti kapitalista hatalomelmélet és a kibomló tőkés világrend radikális kritikusaiként sok tekintetben azonosnak tűnő, de számos kulcsvonatkozásban eltérő összehasonlítása. A társadalomfilozófia politikafogalma ebben a diszkurzív közegben a társadalmiság mélystruktúrához tartozó láthatatlan és nem szándékolt kötelmeinek (teszik, de nem tudják) a felkutatása, amelynek egy speciális – bár már évszázadok óta fennálló – alesete a tőkés termelési forma által felügyelet alá vont emberi létezés. Mindannak ellenére, hogy Rousseau napjainkban inkább szolgál mintájául a progressziónak, Losoncz Marx napjainkban is megkerülhetetlen át-/értelmezésének a szükségességét hangsúlyozza.
Az ötödik tárgya a lelkiismeret és az engedelmesség fogalompárjának a végigkövetése a görögségtől napjainkig (Lelkiismeret és engedelmesség), miközben sor kerül a társadalmiasság és a szuverenitás Hobbes által megfogalmazást nyerő konstrukcióinak a napjainkban releváns átgondolására – a szabadság és biztonság párosának újabb kori formaalakzatként az utóbbit akár a viszonylagos jóléttel is be lehetne helyettesíteni, s világossá válna a fennálló rend, a kései kapitalizmus mindent magában foglaló leviatánjának kimeríthetetlen abszorpciós ereje. (Itt jönnek elő leginkább azok a kulcsmondatok, amelyekre akár társadalomelméletet is lehetne alapozni.)
Az utolsó szöveg (Tőke, válság, homeopátia) Antonio Negri újkritikai szemléletével vitatkozva igyekszik megragadni a válság mibenlétét. Ennek egyik, társadalomelméletté merevíthető elemeként, némi leegyszerűsítéssel (a modellek mindig általánosítani kénytelenek, ezért leegyszerűsíteni kényszerülnek): a válság alkalom a társadalmiság – azon belül a termelési viszonyok – lényegének formatörténeti újra konfigurálására.
A könyv lényege azonban nem az egyes tanulmányokban felvonuló témákban rejlik, hanem az azokhoz közelítő feldolgozási módszerben. A rendelkezésére álló, élő hagyományt oly módon szervezi át, hogy a témáinak körbejárásakor az elődök/kortársak gondolatfonalaiból újra sodort szőttest hoz létre. Így a maga szerzői mivolta úgy bújhat meg a megidézett gondolkodók által képviselt gondolati sokszínűségben (ami nagyon messze áll a tarkaságtól), hogy a továbbvitt és az új kontextusba szervezett eredetiek elvonják a figyelmet a szerzői aktusról. Csak ritkán válik egyértelműen láthatóvá (és még akkor sem hivalkodó) e szövegfolyamban a szerzőiség markánsan saját kézjegye (autoritása), miközben az adott kérdéskör korábbi fonalainak elrendezése nemcsak az új kontextus és a szerzők mellett a diskurzusba bevont recepciót vonultatja fel, hanem új távlatot is rendel a vizsgálat alá vontakhoz. Ez az eljárás első ránézésre hasonlít az irodalmi kollázsból ismert technikához. A leginkább szembeszökő különbség, hogy eltűnnek az eredeti szöveg azon markerei, amelyek az ott – a másság/idegenség tipográfiai kiemelésével – feszültségteremtő/dekontextualizáló funkcióval bírnak, s az elidegenítés gesztusával hivatottak kihangsúlyozni az új alkotás jellegzeteségeit. Itt a nem szó szerinti idézetek gondolatsodronyai úgy simulnak bele a szövegbe, hogy kölcsönzöttségük témaként történő folyamatos előtérben tartásával is egységes szövegfolyamként hömpölyögnek, mintha a szerző csak médiuma lenne a kritikai gondolkodás nemzetközi hagyományának, aki pusztán elősegíti a félbemaradt, kellően meg nem világított gondolatmenetek kiteljesedését. Ugyanakkor a kései modernitás patchwork eljárásával sem rokonítható az általa kialakított filozófiai narráció, hiszen a szövegelemek határai elmosódnak, így a megszakítottság helyett a folyamatosság – a filozófiai hagyomány kollektív teljesítménye – nyer hangsúlyt, ez a megoldás azt sugallja, hogy a kiválasztott témák maguktól is „megállnak”, s „csupán” ezeknek a jelenben való további hömpölygésének a felszínre hozásához, élővé válásához lenne szükség egy értő fonalszervezőre. Ilyetén nem a gondolatok eredetisége, hanem a relevanciája kerül központi funkcióba.
Nem kényszerül újat/nagyot mondani, ahogy az társadalomelméleti megnyilatkozások ’iskolateremtő’, szerzőcentrikus példái esetében kiindulási alap, hanem a meglévő újrarendezésével, a határok kitágításával visz közelebb a közös célhoz, a társadalmi kötelmek mibenlétének a feltárásához és az ezek mentén megfogalmazható szabadságfeltételek felmutatásához.
A rejtőzködő szerző ezen értelmező szerepe így azt a látszatot kelti, mintha neki csak az eredeti gondolatok egymás mellé rendezésében lenne szerepe. Ebben a tekintetben Losoncz Alpár munkássága igencsak eltér a baloldali kritikai gondolkodás magyar gyakorlatától. A most kötetbe szerkesztett gondolatfolyamainak nincsenek immanens „oldalvonatkozásai”. Az általa képviselt gondolkodás mint módszer, túlmutat a nálunk konszenzus övezte kritikai gondolkodás közmegegyezéses célján, s alkalmat ad szubjektív (értsd: megváltoztatható, kontingens) világ szabadságfeltételeinek a szisztematikus számbavételére. A filozófiai hagyományának görgetése nem az egyes megnyilatkozások cáfolását/ellehetetlenítést tekinti feladatának, hanem az adott történeti (egyedi és esetleges) viszonyok között megszületett megállapítások vakfoltjainak a visszaszorítási folyamatát, a gondolkodás menetét (ilyetén a felvilágosodás folytatója) próbálja meg közkinccsé tenni, mindezt anélkül a bizakodó hit nélkül, amely a baloldali és/vagy a kritikai gondolkodás teleologikus céljaként egy-egy jobb világ (az addigitól eltérő társadalmi állapot) keretfeltételeinek a felvázolását tartaná az irányába megfogalmazott alapvető társadalmi elvárásnak. Olyannyira, hogy egy-egy ilyen pozíció időleges betöltésnek ígéretétől megrészegülve hajlamos elfedni a gondolatmenetét számos ponton kikezdeni látszó belső ellentmondásokat. Losoncz Alpár kötete ezekből a reflektálttá tett ellentmondásokból nyeri elvitathatatlan meggyőző erejét. Nemhogy elfedné ezeket, hanem több oldalról is fókuszba állítva, jelöli meg újra és újra őket az átgondolás céltárgyaiként az ellenállásra való felkészülés belső programjai számára. Nem vállalja fel az olvasó helyetti döntést. A gondolkodásnak ebben az értelemben nála nincs finalitása. Az olvasóra hárul a feladat, hogy folytonosan visszatérjen a vizsgálat alá vont fogalmakhoz és önnön adott élethelyzete, valamint szellemi kondíciója függvényében megnyugvásra leljen.
Pap Tibor
Az emlékezéstől a lelkiismeretig. A radikális ellenállás formái
Losoncz Alpár utóbbi években született társadalomkritikai tanulmányait egybegyűjtő könyve, A formakereső ellenállás – amint erre a kötet címe is utal – az ellenállás történelmi-társadalmi hátterének filozófiai és eszmetörténeti elemzéseit nyújtja. A kötetben olvasható hat, a vizsgált fogalmak és szerzők elméleti horizontja szempontjából eltérő, ám tematikusan összetartozó tanulmányt a tőkés termelési módra jellemző válság jelenségének, illetve a válsággal szemben létrejövő ellenállás lehetőségének kritikai elemzése köti össze egymással. A vajdasági magyar filozófus könyvében a válság ebben az értelemben egy olyan elméleti horizontot nyit meg, amelynek kibontásán keresztül az ellenállást lehetővé tevő, az ellenállás „ökonómiáját” megalkotó fogalmak – például az emlékezet és utópia, a hatalom és engedelmesség – kimerítő elemzései kerülnek az egyes tanulmányok homlokterébe. Ha elfogadjuk azt az előzetes megállapítást, miszerint a kapitalizmus nem egyszerűen történelmi meghatározottságainak eredménye, hanem „olyan végpontként érvényesíti magát, amely visszafelé nézve átírja az egész általunk ismert történelmet, visszatekintő módon kezdeteket teremt” (9), milyen értelemben beszélhetünk ellenállásról egy olyan politikai-gazdasági rendszerben, amely strukturális adottságaiból fakadóan az ellenállás bármely formáját ellehetetleníti, vagy éppen „átírja”, „inkorporálja” ezen ellenálló kísérletek történelmi tapasztalatait? És amennyiben lehetséges az ellenállás, hogyan köthető azon múltbeli törekvésekhez, amelyek az ellenállás változó formáinak feltételeiként szolgálhatnak?
Mielőtt azonban a felmerült kérdések fényében ismertetném Losoncz könyvét, illetve ezen ismertetés során kitérnék a válság és ellenállás szükségszerű kapcsolatára, röviden a szerzőről, valamint a kötetet alkotó tanulmányok megszületéséről érdemes néhány adelékot említeni. Ez nemcsak azért szükséges, mivel így megerősíthetjük A formakereső ellenállásban olvasható tanulmányok egységes jellegét, hanem ezzel együtt a kötetet és egyáltalán Losoncz műveit elhelyezhetjük azon a palettán, amelyet a kortárs, enyhén szólva széttartó és töredékes filozófiai diskurzus (vagy diskurzusok) alkot(nak) Magyarországon.
Losoncz Alpár számos magyar, szerb, angol és francia tanulmány szerzőjeként ismert, magyar (és szerb) nyelven több könyve is megjelent (a teljesség igénye nélkül: Hiányvonatkozások [1988]; Az emlékezés hermeneutikája [1998]; Európa-dimenziók [2002]; Merleau-Ponty filozófiája [2010]); A hatalom[nélküliség] horizontja [2018]), továbbá elengedhetetlen megemlíteni a Losoncz által szerkesztett, illetve a közreműködésében publikált társadalomelméleti- és kritikai köteteket, és végül a különböző filozófiai és kulturális folyóiratokat, mint például a Praxist, a Polját vagy az Új Symposiont[1]. Ebből a szempontból A formakereső ellenállás – melynek bevezető tanulmányát („A jövő az emlékezetben”) leszámítva az eredetileg szerb nyelven született szövegeket, a szerző kiegészítéseivel Kocsis Árpád, Radics Viktória és Tóth Szilárd János fordításában olvashatjuk – egy tágabb gondolati horizont részét alkotja. A különféle társadalmi egyenlőtlenségeknek, illetve ezen egyenlőtlenségek politikai és gazdasági gyökereinek feltárása, kritikai analízise ugyanakkor kiegészül egy sajátos nyelvhasználattal. Noha az elmúlt évtizedekben számtalan témában és formában alkotott, Losoncz szövegeinek – vagy éppen rádióinterjúinak – kivételes jellegét az a problémaérzékeny és kritikai nyelvi regiszter adja, amely egyúttal kidomborítja A formakereső ellenállás tanulmányainak esszéisztikus formáját, illetve rávilágít a vajdasági magyar kulturális környezethez fűződő szoros kapcsolatára[2]. Ezt a markáns filozófiai attitűdöt ezen a ponton röviden érdemes elhelyezni a kortárs (magyar) filozófiai diskurzusban.
Losoncz munkássága kétségkívül elválaszthatatlan attól a szellemi élettől, mely meghatározza filozófiai nyelvét, a társadalmi problémákhoz való viszonyát, vagy éppen politikai elköteleződését. Mindez egyrészről szoros kapcsolatba állítja a magyar filozófiai hagyományban gyökeret vert tendenciákkal (a fenomenológiai és hermeneutikai kutatásokkal, Lukács György filozófiai örökségével stb.), másrészről pedig bizonyos szempontból kiszélesíti a már meglévő tendenciák horizontját. Losoncz filozófiai és társadalomkritikai műveit ez a kettős viszonyulás a kortárs filozófiai diskurzus megkerülhetetlen elemévé teszi, mitöbb, szövegei feltárják e diskurzus határterületeit, megsokszorozva a gondolkodás számára elengedhetetlen problémák halmazát, illetve megteremtve ezen problémák megoldásához szükséges (teoretikus és kritikai) eszközök új szempontjait. E kettős viszony kiemelésével ugyanakkor fény derül arra, hogy melyek azok az aspektusok, amelyek felől nézve A formakereső ellenállás tanulmányai elhelyezhetők a filozófiai diskurzusok keresztmetszetén[3].
A Losoncz által érintett társadalomelméleti kérdések, a Foucault vagy Deleuze (politika)filozófiájával, vagy éppen a hatalom és szubjektum kapcsolatával foglalkozó tanulmányok, a tanulmányokban felállított problémák és bevezetett fogalmak nem csupán a magyar filozófiai kutatások szempontjából, de nemzetközi viszonylatban szintén releváns összefüggéseket tárnak fel. Mindez egyúttal megköveteli annak a diszpozíciónak a figyelembe vételét, amely A formakereső ellenállásban olvasható szövegek karakterét egytől egyig meghatározza. Losoncz szempontjából a társadalomelméleti kérdések elválaszthatatlanok attól az antikapitalista meggyőződéstől, amely megszabja e kérdések interpretálását, a fogalmak szisztematikus kibontását, használatát, és kijelöli azt a kritikai ösvényt, amelyen keresztül a különböző tanulmányokban az ellenállás, a lázadás, az engedetlenség vagy a reflektív szembefordulás általános problémája láthatóvá válik.
Tehát, amennyiben szem előtt tartjuk A formakereső ellenállás tanulmányait meghatározó elméleti kiindulópontot, elengedhetetlen közelebbről érinteni a tőkés termelési módot strukturáló válságok, továbbá e válságokkal kapcsolatban megnyilvánuló ellenállás fogalmi kapcsolatát. Ez nemcsak Losoncz könyvének alapvető motivációját alkotja, hanem azt a tágabb perspektívát is megjeleníti, amelyen elhelyezhetjük A formakereső ellenállás általános prognózisát a tőkés termelési mód válságjelenségeivel, valamint e jelenségek filozófiai-politikai következményeivel, és nem utolsó sorban az ezekre adott ellenállási formákkal kapcsolatban. A kötetet lezáró tanulmányban („Tőke, válság: homeopátia?”) például azt a konklúziót találjuk, hogy a kapitalista válságjelenségek a szubjektivitás kialakulásának, megteremtésének lehetőségi feltételeit szintén megtörhetik. Losoncz szerint a „kapitalizmus térnyerése elválaszthatatlan az autonómia szűkülésétől és az áruhoz tapadó önmegvalósítás, autenticitás-keresés konnotációitól”. (381) Ebből a szempontból az ellenállás, az aktivizmus, a lázadás és engedetlenség visszatérő társadalmi fenoménjei – eltérő formái ellenére – nem redukálhatók egyszerűen arra a rendszerre, amelyben megjelennek, de nem is választhatók el attól a rendszertől, amellyel szemben kibontakoznak és fellépnek. Az ellenállás éppen úgy, akár a válság, a kapitalista rendszerre, továbbá (történelmileg) meghatározott formájára, az „autoritárius neoliberalizmusra” (8) jellemző, a társadalmat esszenciálisan determináló és formáló gazdasági tényezőktől – az áru- és pénzforgalom „diabolikus” körforgásától, az ingatlan- és lakáshitelek kiszámíthatatlan növekedésétől, illetve esésétől stb. – egyaránt elválaszthatatlan. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a válság, illetve az ellenállás közös alakzata csakis a későkapitalizmusra redukálható viszony lenne, amely ne létezett volna a tőkés termelési mód kezdetleges vagy fejlett formájában a 19. és 20. század különböző periódusaiban[4]. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben kibontakozó ellenállási formák – például a 2008-as gazdasági világválság reakciója nyomán fellépő (vagy inkább újra-megerősödő) marxista-antiglobalista mozgalmak, esetleg az elmúlt években a rendszerszintű rendőri erőszakkal szemben egyre intenzívebb antirasszista tüntetéshullámok[5] – éppen azért tünetértékűek, mivel együtt léteznek a fennálló „tekintélyelvű uralmi módozatokkal”, valamint alkalmazkodtak a „tőkés gazdaság dinamikájához”. (7–8)
Vajon az ellenállás pusztán a rendszer esetleges részét képezi, vagy, még kiszolgáltatottabb módon, alapvetően a rendszer termeli ki magából a felszabadítás azon eszközeit, és végső soron azokat az eszméket, amelyek egy lehetséges emancipációs politika jövőjét megalapozhatják[6]? Ha közelebbről szemügyre vesszük a huszadik századi tömegmozgalmak – különösen a ’68-as események – társadalmi és politikai következményeit, akkor bizonyos értelemben azt láthatjuk, hogy a forradalmi – egalitárius eszmék minden radikalizmusuk ellenére végül oly módon épültek be a fennálló hatalmi struktúrákba, hogy egyre inkább fenntartják azt a neoliberális berendezkedést, amely még intenzívebben szolgálja ki a „hatalmi játszmákban” részt vevők politikai és gazdasági érdekeit[7]. (309–310; 319–320) A hatvanas évek egyik meghatározó forradalmi követelménye, az individuum szabadsága a neoliberális konjunktúra egyik, ha nem legfontosabb axiómájaként bontakozott ki a hatalom, a szuverenitás vagy a „kormányozhatóság” (gouvernementalité) problémájával összhangban. Losoncz A formakereső ellenállás tanulmányaiban ezzel szemben éppen arra szólít fel, hogy
minden kétértelműsége ellenére – és ha még dialektikus viszonyban is áll a válsággal és a hatalommal – az ellenállás kívül eshet a kapitalista logika alól azáltal, hogy elkerülhetetlen történeti vonatkozásait olyan kritikai elemzésnek vetjük alá, amely képes a „meg nem valósult lehetőségeket”, potencialitásokat új perspektívába helyezni, tulajdonképpen a „kiaknázatlan” emancipációs területeket megvilágítani.
A kötetben előkerülő fogalmak, az érintett filozófiai problémák mintha éppen e területek alapvonalát rajzolnák meg.
Jóllehet A formakereső ellenállásban összegyűjtött tanulmányok különböző időben keletkeztek, illetve különböző szerzők elméleteit körbejárva kínálnak megoldást a jelen társadalmi problémáira, az ellenállás szempontjából egységes kép jelenik meg a kötetben. Ezt az egységes képet az egyes szövegek „elméleti sűrűsége”, a filozófiai problémák egyéni perspektívájának minél részletesebb, szisztematikusabb feltárása ugyan megtörheti, a tanulmányokban tárgyalt problémákat – értelmezésem szerint – a válság és ellenállás fent körvonalazott viszonya mentén szükséges figyelembe venni. A kötet befogadása, értelmezése szempontjából mindez két döntő következményt foglal magában: egyfelől plasztikusabbá teszi a korábban körvonalazott szükségszerűséget a válság és ellenállás két pólusa között, másfelől pedig láthatóvá teszi az egyes tanulmányok, valamint e tanulmányokat strukturáló fogalmak belső kohézióját. Ha valóban megtalálható e strukturális-fogalmi kapcsolat a szövegek között, beszélhetünk-e az ellenállás általános elméletéről? Vagy, amennyiben ez az általánosság nem köthető az ellenállás problémájához – mivel elsősorban történetileg kontingens események túldeterminált viszonyáról beszélhetünk –, akkor A formakereső ellenállásban milyen elméleti reflexiók mentén bontakozik ki az ellenállás fogalma?
Az első tanulmány, „A jövő az emlékezetben” az ellenállás problémáját az emlékezés szükségszerűségéhez kapcsolja. Losoncz ebben a szövegben nemhogy azt kívánja bemutatni, hogy milyen immanens kötődés állhat fenn a forradalom, illetve az emlékezés között – mint a „valamikori lehetőségeket újra felidéző kezdetre vonatkozó emlékezés” (43) –, hanem ezzel együtt az emlékezés és felejtés (platóni) dialektikája is előkerül, mely utóbbi egyúttal kidomborítja a filozófia „anamnetikai” karakterét. A „jövőre utaló emlékezés” problematikája a második tanulmányban a neoliberális hegemónia hatalomgyakorlásának sajátos megnyilvánulásával, a kormányozhatóság specifikus problémájával kerül előtérbe. Ebben a szövegben, mely „A neoliberalizáció archeológiája és genealógiája” címet viseli, Losoncz célja kettős: egyrészt Foucault gondolkodásának rekonstrukciója a neoliberalizmus kritikája szempontjából, másrészt pedig annak bemutatása, hogy a neoliberális hatalomgyakorláshoz való viszonyán keresztül – illetve azon túl – miként jelenik meg a szabadság és hatalom foucault-i problémája, és hogy ez utóbbi kettő „agonisztikus viszonya” (48) hogyan köthető egyáltalán az ellenállás kérdéséhez. Foucault gondolkodásában a „jelen ontológiájának” megalapozása szükségképpen kiegészül a múlt/jelen kapcsolatát feltáró elemzéssel. A neoliberális hatalomgyakorlást kifejező kormányozhatóság kérdése egy olyan politikát implikál, amelynek működésmódját, szerkezetét csakis akkor érthetjük meg – véli Foucault –, amennyiben a hatalmat „viszonyként”, és ezzel összefüggésben a politikát „eredendő transzformációként” gondoljuk el. (104) Losoncz erre támaszkodva azt a konklúziót vonja le, hogy a hatalom és politika ilyen jellegű felfogása vezet el Foucault (kései) gondolkodásában az ellenállás és szabadság sajátos viszonyához. Ez a viszony tulajdonképpen arra világít rá, hogy a szabadság nem a jövő vehiculuma, hanem annak lehetősége, hogy a múlt/jelen kapcsolatán keresztül a „múlt megváltoztatásának lehetőségéhez” vezessen. (109 – Kiemelés az eredetiben.) Noha első olvasásra úgy tűnhet, Foucault kiegyezik a neoliberális racionalitás által uralt kormányzás formájával, Losoncz értelmezésében a foucault-i elemzésben éppen arra találhatunk módot, hogy az emlékezés jóllehet bonyolult, azonban elengedhetetlen szabadsága képes felvillantani a felszabadulás múltbeli lehetőségeit – ezekre a lehetőségekre pedig elsősorban emlékezni kell.
Ha az emlékezés nyomán haladunk tovább, a soron következő, Deleuze „politikai ontológiájával” foglalkozó tanulmány nem a múlt lehetőségeinek feltárásán keresztül jut el az ellenállás kérdéséhez, hanem a vágyhoz és a forradalomhoz való viszonya mentén. „Az immanencia politizációja; politizáció az immanencia révén” című tanulmányban a deleuze-i filozófia két meghatározó aspektusának kritikai analízisére kerül sor. Losoncz egyfelől a vágy fogalmának központi szerepét a politika és ontológia találkozási pontja mentén prezentálja – kihangsúlyozva, hogy Deleuze gondolkodásában elkerülhetetlen az „ontológia politizációja”. (116–117) Az ellenállás problémáját ennélfogva nem azok a kérdések jelenítik meg, amelyeket például Foucault az emlékezéssel, illetve a hatalom sajátos, „genealógiai” megközelítésével köt össze, hanem a valóság egy olyan ontológiai kibontásával áll kapcsolatban, amelynek egyik, ha nem legfontosabb kiindulópontját a hatalommal szemben létrejövő szubjektiváció elemzése jelenti. A tanulmányban másfelől az a deleuze-i problematika kerül elő, amely mindenekelőtt a kapitalizmus immanenciájára fókuszál, kifejezetten annak de- és reterritorializáló megnyilvánulásaival összefüggésben. Losoncz kiemeli, hogy a kapitalizmus eseménye – minden kontingenciája ellenére – egy olyan univerzális horizont lehetőségét teremti meg (144–145), amely nemcsak kitágítja, illetve „bekebelezi” az ismeretlen területeket, de ezzel együtt létrehozza a határokat, kerítéseket húz e „meghódított” területeken. (146–147) Deleuze gondolkodásában az egyik meghatározó ellenállási formát a kreativitás affirmatív szerkezete, a „világra mondott Igen” teszi lehetővé. (159) Felmerülhet a kérdés a meglehetősen bonyolult fogalmakkal operáló tanulmány olvasása után, hogy e deleuze-i belátások miként léphetnek kapcsolatba a forradalom problémájával, illetve azzal a történeti hagyománnyal, amelyet például a rousseau-i, hegeli vagy marxi reflexiók jelölnek ki?
Amint erre Losoncz is felhívja a figyelmet, a deleuze-i filozófiában a forradalom az ellenállás kreatív-affirmatív „szempontjából” jelenik meg a kapitalista immanenciában. A kötetben mindez egyúttal kijelöli azt az irányt, amely felől az ellenállás talán két legfontosabb teoretikusa, Rousseau és Marx társadalomkritikai útkeresései összevethetők egymással. Ebből a szempontból A formakereső ellenállás negyedik tanulmánya – „A radikális szembeszegülés két stratégiája: Rousseau és Marx” – azokra a kérdésekre összpontosít, amelyek a rousseau-i gondolkodásban a „kollektív autenticitás” problémájával, illetve az igazságosság elméleti fejtegetéseivel kapcsolatban jelennek meg, és amelyek a marxi elemzésekben – bizonyos értelemben a rousseau-i megfontolásokat transzformálva – mindenekelőtt a kapitalizmus és forradalom viszonyával kapcsolatban nyilvánulnak meg. Egyik oldalról Rousseau a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben fellépve a „népakarat” szuverenitásában látja megvalósulni azokat a lehetőségeket, amelyekkel felvértezve megalapozható a kollektív, közvetlen részvételiségen nyugvó politikai gyakorlat. Ez pedig azt vonja maga után, hogy a kollektivitás „autentikus” szerepét az igazságosság szükségszerű feltétele nyújthatja. A másik oldalról Marx nem elégszik meg az igazság társadalmi „rehabilitációjával”, mivel úgy gondolja, hogy a kapitalizmus „bizonyos értelemben igazságos, affirmálja az egyenlőséget és a szabadságot”. (230 – Kiemelés az eredetiben.) Losoncz arra világít rá, hogy a marxi kritika egy olyan „immanens stratégiát” követ, amelynek egyik (és alighanem) legfontosabb elemét a forradalom alapító eseményként való értelmezése szolgálja. A forradalom ennélfogva nem pusztán egy különös „történelmi pillanat”, amely a fennálló renden belül változtatja meg a viszonyokat, hanem a történelem „kezdetét” megalapozó eseményként bontakozik ki. (231–232) A szöveg ezen pontján szoros párhuzam jelenik meg az első tanulmányban fejtegetett „jövőre utaló emlékezés” propozíciójával.
Úgy tűnik, hogy Losoncz az ellenállás és forradalom között feszülő kapcsolatot – a kötetben érintett gondolkodók változatos, de összetartozó elméleteinek kifejtésén keresztül – óhatatlanul az emlékezés kimeríthetetlen és szükségszerű problémájához kapcsolja.
Az utolsó két tanulmány közül az előbbi, a „Lelkiismeret és engedelmesség” a szuverenitás problémakörét járja körbe, különös hangsúlyt helyezve a hatalom és szubjektum viszonyára. Losoncz nemcsak azokkal a problémákkal kapcsolatban fejti ki a lelkiismeret szubverzív, értelmezése szerint az ellenállás szubjektív állapotától elválaszthatatlan fogalmát, amelyeket A formakereső ellenállás tanulmányai korábban érintettek, hanem egyszersmind bevezeti a szubjektivációt lehetővé tevő és konstituáló társadalmi mechanizmusok – például az althusseri „ideológiai interpelláció” vagy a foucault-i „önmagunknak való igazmondás” (a parrhészia) – fogalmi elemzését. Meglátásom szerint A formakereső ellenállás talán legátfogóbb tanulmányában a lelkiismeret úgy jelenik meg, mint a szubjektumot megalkotó, a szubjektivitás „belső formáját” megteremtő alapvető feltétel. A lelkiismeret ebben az értelemben a „koncentráltság” és „kondenzáltság” azon elvét rögzíti (266), amelyen keresztül egyfelől megnyílhat a lelkiismeret kibontakozására jellemző büntetés és jutalmazás kettőssége, és amely másfelől megmutatja az emlékezés, az emlékezet lelkiismerethez való kapcsolódását. (267–268) Losoncz ezt követően az engedelmesség problémáját is magában foglaló szubjektivitás és szabadság viszonyából kiindulva tér rá a kapitalizmus fegyelmező logikájának kritikai elemzésére. (284–285) Az engedelmesség problémája ebből a szempontból nem a lelkiismereti aktivitás redukciójából vagy a lelkiismeret hiányából fakad – mivel az engedelmesség hozzátartozik a lelkiismeret szükségszerűségéhez –, hanem abból, hogy pontosan miként ragadhatjuk meg a szubjektum és szabadság kapcsolatát, a szubjektiváció egész problémakörét a tőkés termelési mód hatalmi viszonyai között.
Emlékezet és lelkiismeret, hatalom és szubjektum, vágy és engedelmesség: A formakereső ellenállás tanulmányaiban vizsgált fogalmak – illetve a fogalmak vizsgáltalán keresztül bemutatott különböző, de egymást metsző elméleti horizontok – az ellenállás általános képét rajzolják meg. Az ellenállás ugyanakkor elengedhetetlen kapcsolatban áll a válság problematikájával. Amint fentebb röviden körvonalaztam, a válságjelenségek szükségszerűen kitermelik az ellenállás különböző szubjektív formáját. A kötet zárótanulmányában, a „Tőke, válság: homeopátia?” című szövegben a szubjektivitás kérdése óhatatlanul összefonódik a válság nyomán, továbbá a válságon keresztül kibomló hatalmi konfigurációkkal. Losoncz elsősorban Antonio Negri (és Michael Hardt) elméletére fókuszálva bontja ki a válságra vonatkozó reflexióit – kontrasztként megemlítve a Robert Kurzhoz (illetve másokhoz) köthető „értékkritikai” irányzatot, valamint Frédéric Lordon Spinoza által inspirált filozófiáját. Bár sok mindenben támaszkodik Negri és Hardt azon megállapítására, miszerint a válság természetét objektív és szubjektív szempontja alapján szükséges megközelíteni (a tőke vonatkozásában az előbbi „funkcionális”, míg az utóbbi „diszfunkcionális”), Losoncz a tőke dinamikáját kifejező válságban a „forma” dialektikus problémáját látja megnyilvánulni. (327–328) Mivel a válság tulajdonképpen hidat képez a kapitalizmusra jellemző „strukturális determinációk és konjunkturális esetlegességek” között (366), a válság objektív és szubjektív aspektusát egyaránt figyelembe kell venni ahhoz, hogy elkerüljük a kapitalista logikát meghatározó túltermeléssel és túlfogyasztással együtt felszínre törő, a kritikai elméletet érintő válságot. (378) Ez a konklúzió nemcsak azt foglalja magában, hogy a válság és ellenállás kapcsolatát a fennálló hatalom függvényében vizsgáljuk, hanem ezzel együtt azt, hogy ez a kapcsolat meg is teremti azon lehetőségeket, amelyek révén az ellenálló szubjektum transzformálhatja, szubjektivizálhatja a válság által láthatóvá váló objektív kényszereket.
Losoncz Alpár: A formakereső ellenállás. Társadalomkritikai tanulmányok. Ford. Kocsis Árpád–Radics Viktória–Tóth Szilárd János. Budapest–Újvidék: Napvilág–Fórum, 2020.
Kicsák Lóránt: Az ellenállás paradoxonai
Reflexiók Losoncz Alpár A formakereső ellenállás című tanulmánykötetéhez, illetve az Ellenállási jog – Vitalizmus a dialektikus negativitás ellen című előadásához
Az ellenállás ekként, akár természeti adottságnak, akár isteni adománynak tekintjük, mindenekelőtt a szubjektivitás konstitutív mozzanataként tűnik fel. – Kicsák Lóránt filozófus hozzászólása a Kontra-poszt Jog az ellenállásra címmel megrendezett vitájához.
Kiindulópontok
Ha kiindulópontokat keresünk Losoncz Alpárnak az ellenállás sokrétű fogalmával és jelenségével kapcsolatos, inkább kérdésekre és dilemmákra kiélezett, semmint válaszokra és meghatározásokra törekvő gondolkodásához – amit A formakereső ellenállás írásai[1] és a Fuga-előadás vázlata is pontosan tükröz –, akkor az egyik ilyen az a kérdés lehet, hogy az ellenállás mely módját vagy formáját utasítja el. Elveti ugyanis, ha pusztán negatív viszonyként nyilvánul meg, üresnek tartja a minden továbbit nélkülöző szembefordulást a fennállóval, a kritikának álcázott, lamentáló tehetetlenséget, pedig az ellenállás jelentéstartalmától nem idegenek. Mégis elmaradnak attól, amit az igazán hatékony és értelmes ellenállástól várunk. „Ismerjük az üresbe futó, a hatalmi rendbe igencsak beleilleszkedő (vagy éppen e rend által ösztönzött konformisztikus) ellenállás tapasztalatát is.”[2] Ezért nem csak az ellenállás lehetőségeit kell kutatni, de fel kell ismerni és le kell leplezni a pszeudo-ellenállás formáit is, és „nem lehet mellőzni azt a kritikát, amely a negativitás ismétlésébe fulladó ellenállásra irányul.”[3] Én is ezen a nyomon indulok el, amikor a sokszor csak a tehetetlenséget, ötlettelenséget leplező és alibiként szolgáló pszeudo-ellenállások közé sorolom, vagy csak néven nevezem a „passzív ellenállást”, a „petíció-ellenállást”, az „örök ellenzékiséget”. Vagy a pusztán reaktív ellenállást, beleértve a lázadást is, bár utóbbi védekező, elhárító szerepükben messze hatékonyabb az előbb említetteknél.
Az ellenállás eszmei tartalma és gyakorlati hatékonysága alapján gondoljuk, hogy a tehetetlenségben vagy elfordulásban, elutasításban vagy elhárításban, de még a protestálás megannyi formájában megnyilvánuló ellenállások annyiban rendszerkonformak, amennyiben megváltoztatni nem képesek, ellenben meg tudják erősíteni a fennállót. Nem ellenállnak, mint inkább ellentartanak a hatalmaknak, és így fenntartják azt, ami ellen fordulnak. Hiányzik belőlük a rendszer átalakítására, meghaladására vagy uralására irányuló kezdeményezés és az erő is. Meggyőződésünk, hogy az ellenállás többre képes ennél, és nem merülhet ki az akadályozásban, lassításban, gátak képzésében stb., még ha ezek nélkül nincs is ellenállás. Ezért a probléma teljes neve: a formakereső ellenállás. Magának a kifejezésnek és a címként kihirdetett feladatnak is az értelme számomra a formateremtésben megvalósuló ellenállás, ami nem csak ellentart, hanem elébe megy annak, ami van, vagy túllép rajta, fölébe kerekedik. És nem csupán a maga formáját keresi, de mindennek formát keres. Az ellenállás joga az első forma; az első ellenállás, ami a formátlanságból, a formátlansággal és a közönnyel szemben emelkedik ki, és más formákkal kerül szembe.
Az ellenállás mindig kontextusfüggő. A szituatív beágyazottsága nem annyit jelent, hogy környezeti determinációk függvénye. A szerző szerint az ellenállás a fennálló rendjében megnyíló – strukturális – lehetőség, a fennálló nem meghatározza, inkább helyet hagy a számára. A kötet tanulmányai ebben az értelemben nem kontextualizálják az ellenállást – nem is közvetlenül az ellenállást tárgyalják –, hanem olyan mélyszerkezeti elemzéseket végeznek, amelyekben kitapinthatóvá válhatnak az ellenállás – egymástól el nem választható – ontológiai, antropológiai, jogi, politikai, egzisztenciális lehetőségei, sőt, a rendszerlogikából adódóan akár szükségszerűségei is.
Az életrendük mélyszerkezetében egyrészt a gazdaság szerveződése áll. A tőkés termelési mód válság-üzemmódjának elemzése arra mutat rá, hogy a kapitalizmus a válságok révén, ezekben és ezek által „újítja fel magát, irányítási technológiáival képes a maga javára, önnön fennmaradására fordítani a válságfolyamatokat. A válságoktól ösztönözve a tőkés rendszer újra fogalmazza magát, és ismételten megkezdi végtelen munkáját”.[4] Ez a közvetlen tapasztalatból eredő belátásunk viszont megrendíti a modernség beállítottságát, miszerint a válság ad értelmet az ellenállásnak és esélyt a változásnak, mert „nemcsak a kritika szárnyalásához kapcsolódik, de a forradalom előcsarnoka is”.[5] De mielőtt elveszne az ellenállás értelme és szertefoszlana a változás reménye, azt is tapasztalhatjuk, hogy a válság „nem a robbanás képletét követi”, hanem „„az időben szétterül (…), „metasztázisok, szövődmények révén mindenütt gyökeret ver”[6]; az el nem múló válságnak akkor is beláthatatlanok a következményei, ha a kapitalizmus szemlátomást nemcsak kezelni képes, de meg is újul általa. Az áttét képződésével egy-egy válságeseménynek távolabbiak lesznek a következményei, ezért időben eltolódnak azok a változások is, amelyeket közvetlenül várunk és remélünk. A hatásokkal együtt tolódnak a rájuk adott reakciók is, amitől az az érzésünk támad, hogy a kényszerek közepette is vannak szabadon, már-már a semmiből felbukkanó válaszkezdeményezések.
Az ellenállást meghatározó másik mélyszerkezeti jellemző a hatalmi szerveződés. Amióta a XVII. és a XVIII. századtól jelentős elmozdulás történt a személyitől a nem-személyi hatalomgyakorlás felé, az ellenállás „strukturális erőszakkal”, vagy a technológiába burkolózó „anonim Gewalttal” találja szemben magát. A „régi rezsimben” még volt lehetőség az uralkodó személyi hatalma ellen lázadni és követelni a korlátozását. „Volt ki ellen szólni, amikor valaki az önkény ellen ágált; volt kinek szemrehányást tenni a közjó figyelmen kívül hagyásáért; a paternalizmusért és a rosszindulatért.”[7] A személytelen kényszerek nem csak eszközeiben, de hatásában is a hiábavalóságig bizonytalanítják el az ellenállást, különösen az egyéni szembeszegülés értelmét és lehetőségét, s adnak egyúttal felmentést a közönyre, a tehetetlenségre és a konformizmusra. Ebben a megvilágításban sajátos értelmet nyer Foucault híres kijelentése: ahol hatalom van, ott van ellenállás is. Mert nem azt fogja jelenteni, hogy a hatalmi hálózatban, ahol az egyének relékként[8] működnek, a hatalom impulzusait áramoltató „csatornákon” és csomópontokon keresztül az ellenállás impulzusait is ki lehet bocsátani, az ellenállás gócpontjait is meg lehet szervezni, hanem azt, hogy az ellenállás valójában a hatalom konstitutív elemévé válik, az egyének (testi voltukban) nem ellenállnak, hanem ellentartanak a – személytelen és láthatatlan fegyelmező, megfigyelő stb. – hatalomnak.
Krízis és kritika – kontingens lehetőségek
Az életünk, a közösségeink, a személyes individualitásunk kibontakozásának kereteit, feltételeit, korlátait tehát a magát rendre újraszervező gazdasági-technikai és hatalmi-technikai mélyszerkezet tényezői határozzák meg. Ebben a tendenciáját tekintve totalizálódó személytelen, gazdasági-technikai-hatalmi rendben kellene megképződnie azoknak az – „üresen” maradt, meg nem szállt vagy megnyíló – helyeknek is, ahol a mindent legyűrű működésükkel szemben ellenállást tudunk kifejteni. Ezért vár az ellenállás a krízissel megnyíló résre, ezért igyekszik a kritika erejével rést nyitni ezekben a szerveződésekben.
Losoncz Alpár szerint azonban történelmi tapasztalataink arról győznek meg minket, hogy az ellenállás nem rendezkedhet be sem a krízistől remélt változás várásában, sem pedig a leginkább csak negatív és lamentáló kritikában. Igazi reményt az jelenthet, hogy „ott, ahol megingathatatlan stabilitást, megváltozhatatlan folytonosságot látunk, a tőkés világ túlerejét érzékeljük, kontingenciákkal párban járó lehetőségek törnek utat maguknak”[9]. A szerveződéslogika jelentette szükségszerűségek és determinációk világában minden változást kontingenciák hoznak létre, hoznak magukkal. A más és az új csakis kontingens módon: (előre) kiszámíthatatlan, eseményszerű egyedi-véletlenként mutatkozhat meg. Konkrétumot nem tudunk meg ezekről, de az így kiemelkedő lehetőségek nyitnak teret a fent említett szabad kezdeményezéseknek. Megjelenési formájára a szerző a következő megállapítással utal: „a tőke akkumulációjának ciklusai és az ellenálló jellegű reakció (régies szóhasználattal: osztályharc) között időbeli elcsúszások vannak”.[10] Ez az időbeli különbség nem ad ugyan teljes függetlenséget, de kiszakít a szoros kauzalitásból, és „viszonylagos” autonómiát biztosít a cselekvésnek.
Az ellenállásnak vagy ezek a támaszai, vagy pedig ilyen kontingenciák „előidézése” a feladata. Előidézésen performatív megvalósítást értek, az esemény performativitását, ami nem kierőszakolja, hanem helyet teremt és ad az elérkezésének, a bekövetkezésének. Mindkét aspektusból ugyanazt fogalmazzuk meg; a szabad politikai kezdeményezések nem lehetetlenek, de nem a hagyományos forradalmi logika alapján bontakoznak ki valamiféle (történelmi, társadalmi, gazdasági, politikai) szükségszerűségekként. Egészen egyszerű gondolatról van itt szó: az ellenállás mindig a szabadság ellenállása a szükségszerűségnek, az autonómia ellenállása a heteronómiának. A szükségszerűségben való gondolkodás felfüggesztése jelent esélyt a kontingenciának: amikor a gazdaság, a jog, a társadalom, a politika „törvényei” és „igazságai” kérdőjeleződnek meg, ott maga az igazság válik kérdésessé.
Én dekonstruktív (intézmény)kritikának nevezem.
A szerző kevés figyelmet szentel a dekonstrukciónak, pedig az általa is értékelt és hosszan elemzett parrhésia mint politikai cselekvés foucault-i gondolata[11] nem áll messze Derridának „a mindent kimondás elvi jogára” vonatkozó követelésétől. Derrida azt a jogot, hogy „a kérdezés és a javaslattevés feltétlen szabadságával” élve, nyilvánosan mondhassuk ki mindazt, amit az igazság kutatása, tudása és elgondolása megkövetel, összekapcsolja az ellenállás gondolatával. Az így értett dekonstrukciót az ellenállás végső formájának, a helyet pedig, ahol mindez történik – pontosabban, ahol ennek helyt adnak, a feltétel nélküli egyetemet –, az ellenállás végső helyének nevezi. Olyan helynek, mely nem adott, hanem létrehozandó:
… jól tudjuk, hogy ez a feltétel nélküli egyetem nem létezik. De elvileg és nyíltan bevallott elhivatottságának, nyilvánosan hirdetett lényegének megfelelően azon kritikai – és több mint kritikai – ellenállás végső helyének kellene lennie, amely minden dogmatikus és jogtalanul megszerzett hatalommal szemben működik. Amikor azt mondom, „több mint kritikai”, ezalatt azt értem, hogy „dekonstruktív” (miért ne mondanánk ki ezt közvetlenül, minden idővesztegetés nélkül?). A dekonstrukcióhoz való jogra utalok, mint a kritikus kérdések feltevésének feltétlen jogára. [12]
A máskéntgondolkodást előkészítő dekonstrukciót egyenesen a polgári engedetlenség egy elvének tekinti, melynek azért van helye az egyetemen, mert a gondolkodás igazságossága működteti: „Nevezzük itt gondolkodásnak azt, ami időnként, a törvények fölötti törvény szerint, az ellenállás vagy a máskéntgondolkodás igazságosságát irányítja. Ez működteti és ihleti a dekonstrukciót mint igazságosságot.”[13] Az ellenállást igazságossággá a törvény fölötti törvény szerinti máskéntgondolkodás teszi, ami a mindenkor feltétlen jog- és intézményrend kérdőre vonását jelenti.
Ha valóban ezek az összefüggések mutatkoznak a szokásos kritikai válságelemzések és az ellenállás lehetőségeit illetően, akkor egyértelműen az ellenállásnak csak az az értelme lehet mérvadó, amelyik nem a fennálló puszta elutasításában, nem passzív rezisztenciában, örök ellenzékiségben és nem is a történelmi helyzetekre adott reakciók formájában nyilatkozik meg, hanem a rendszer szerveződési logikájától független, autonóm, szabad, kezdeményezések formájában, melyek esélyét éppen a rendszer dekonstruktív kritikája és a máskéntgondolkodás teremti meg.
Közösségi ellenállás és autonómia
A politikai közösség autonómiatörekvését – hogy maguknak adjanak törvény, jogot, formát – nem látom hangsúlyosan megjelenni az elemzésekben. Talán mert a szerző a saját belátása ellenére is elfogadja, hogy az ember teljesen kiszolgáltatott és alávetett a gazdasági-technikai-hatalmi kényszereknek, ezért az ezeken belül kivívott relatív szabadság, az ellenállás mind lehetőségét, mind jogát tekintve azon nyomban szertefoszlik. Minden esetben, amikor a társadalmi teljesség objektivitását, vagy „objektív” tényezők lényegi szerepét hangsúlyozzuk a társadalmi életben – kiterjesztve még a válság és a kilábalás szakaszaira is, amikor az elbizonytalanodás és az útkeresés az objektivitást illuzórikussá teszik –, az ellenállás értelme a passzivitás, a heteronómia irányába tolódik el. A szövegekben csak elvétve találunk utalást a nem-reaktív, szabad és autonóm kezdeményezésben megnyilatkozó ellenállásra. Legközelebb a konstitutív hatalom vagy az előadásvázlatban felbukkanó preventív hatalom gondolata áll közel ehhez, amit Negri nyomán „a sokaság erejeként” határoz meg Losoncz Alpár[14], de további elemzés nélkül hagy.
Én sokkal nagyobb esélyt és jelentőséget tulajdonítanék mind az egyéni, mind a társadalmi cselekvés szabadságának, persze, ha sikerülne nem vágyképzetként megragadni, amire az objektivitás, a kényszerek, a zárt rendszer logikája mentén gondolkodva kevés esély van. Pedig a konstitutív vagy preventív hatalom sajátos módon illeszkedik a hatalmi-technikai mélyszerkezethez. Olyan hatékony erőként áll a társadalom rendelkezésére, mellyel önmagát szervezi meg és szervezi újjá. E nélkül sincs társadalom. A társadalmi létszféra önszervező képessége, önintézményesítő tevékenysége felfogható úgy, mint a társadalom aktív ellenállása önnön tendenciájával: a maga teremtette intézményektől való elidegenedéssel szemben. Az egyéni és közösségi ellenállások innen meríthetik kezdeményezésük erejét. Castoriadis, akinek a gondolatára itt támaszkodunk, az intézményesült – hézagmentesen és feltörhetetlenül kiépült intézményes – társadalommal szemben, intézményesítő társadalomnak nevezi.[15]
Az ellenállás mint aktív kezdeményezés a fennálló kérdőre vonása, a társadalom önintézményesülésének leleplezése, és az önintézményesítés feladatának felvállalása. Szerintem idetartoznak az újabb ellenállási formák is. „Az elmúlt évtized fontos történeteit az ellenállás formakeresése írta: a spanyol indignadosoktól a francia sárga mellényesekig feszül az ív, hogy most csak a legismertebbeket említsem” – írja a Losoncz Alpár[16], de aztán kevés figyelmet szentel nekik. Talán mert a lázadással rokonítja ezeket a mozgalmakat. Márpedig jelentőségük nem a lázadásban áll, hanem önmaguk megszervezésében, megnevezésében és a fizikai és mediális megjelenítésükben. A „sárga mellényesek” a láthatatlanok láthatóvá válása, a „méltatlankodók” a helyzetüket méltatlannak érzők megmutatkozása; nem szimpla protest mozgalmak, hanem saját autonómiájukat megtapasztaló és megnyilvánító mozgalmak. A formakereső ellenállási mozgalmak mindig a rendszer másmilyen intézményesülésében érdekeltek.
Abban is az intézményesítő társadalom nyilvánul meg, amikor „a válság révén a tőkés rendszer újra fogalmazza magát, és ismételten megkezdi végtelen munkáját”. Bármennyire személytelen mozgásokról van is szó, nem a semmiben és a semmi által mennek végbe. A tőkés rendszer a társadalomban, a társadalom révén, a társadalmon uralkodva létezik és működik, ekként intézményesült, ennek révén kerül válságba és szintén ekként szerveződik újjá. A reményt adó strukturális rések, az időbeli eltolódások a rendszerszervezés elveinek megkérdőjelezésére megnyíló pillanatok, ahol új szerveződési elvek és formák születhetnek, a magát intézményesítő társadalom reflektált pillanatai.
Az objektív társadalmi tényezők hangsúlyozása mellett, ami még eltakarja ennek az ellenállás-értelmezésnek a jelentőségét Losoncz Alpár írásaiban, az az, hogy a hagyományoknak megfelelően – és Negrihez kapcsolódva – az ellenállás jogát legfőképpen antropológiai-ontológiai alapokból vezetné le, „még ha a rossz irányba forduló történelem el is temeti a belőle fakadó lehetőségeket, a tekintéllyel szembeni ellenállást akkor is a természetünk őseredeti megnyilvánulásának tarthatjuk.”[17] Az ellenállás ekként, akár természeti adottságnak, akár isteni adománynak tekintjük, mindenekelőtt a szubjektivitás konstitutív mozzanataként tűnik fel. Ilyen ontológiai alap lehet az anaximandroszi létező meghatározása: a puszta létezés – létbe emelkedés, kiválás, el- és körülhatárolódás, megformálódás – identitást és szuverenitást képez, ami van, önmagáért kiáll, más létezővel szemben ellenáll. A jog a létezéshez jogtalanságot szül, ami megteremti az ellenállás jogát (azonos a létezéshez való joggal). Ontológiai forrásánál az ellenállás minden dilemmája, paradoxona vagy aporiája osztozik a hatalom, a szuverenitás, az igazságosság, a jog, az erőszak, a szabadság, a törvény stb. dilemmáiban és aporiáiban. Itt egyesül, vagy el sem válik egymástól jog és jogtalanság, törvényőrző és törvényteremtő erő és erőszak, a szuverenitás vágya és ártalma, a hatalom represszív és produktív kiáradása stb. Ezek az ontológiai aporiák íródnak át a szabadság és a szabad akarat dilemmáiba, s teszik eldönthetetlenné, hogy vajon a felismert szükségszerűség vagy a kezdeményezés szabadsága, a törvényből fakadó kötelesség vagy az akarat autonómiája jellemzi az embert, ami az ellenállás jogát és lehetőségét alapjában meghatározzák. Ellenálló természetünk másik eredetalapja, az isteni részként, adományként tekintett lelkiismeret szintén aporetikus alappá válik. Például „az egyház hatalmával (potestas) szembeni vallásos indíttatású lázadásokat a középkor végéig kivétel nélkül a lelkiismeret szította”. Ezért vált át Plessner „megfigyelése (…), hogy a lelkiismeret mindig készen áll, hogy amint csak lehet, a hatalom ellen forduljon”, aggodalommá, mely „igazolást is nyerhet”.[18] Még ha lehet és kell is, vajon szabad-e ellenállni? Nem egyformán érvényes, vagy még inkább előbbre való kötelességünk-e elismerni, támogatni a tekintélyt? Nem a lázadó lelkiismeret mondja azt is, hogy nem szabad ellenállni?
Akárhogy is, kiállás és ellenállás, a mindent legyűrő, ellenállhatatlan vagy leállíthatatlan személyes vagy személytelen működéssel szemben, mint ellenállás az idővel, az elmúlással, a múlandósággal szemben, létfeltétele, létbe emelő feltétele az egyediségnek. Ellenállás a külső hatalmi törekvésekkel, kényszerítésekkel – akár még Isten hatalmával – szemben is. Mindenhogy az ellenállás a szubjektivitás tétje, mely nem engedi sem eltiporni, sem eltágyiasítani magát. És az ellenállás a legtöbbször a szubjektivitás vagy az egyediség körében, az autenticitás-keresés, az identitásbiztosítás tematikájában kerül tárgyalásra.
Közösségi szinten azonban, még ha az ellenállás történelméből ki is tűnnek egyének, és mindenki egyénként is részt vesz benne, másról van szó. De hogy milyen specifikumot jelent az ellenállásban a közösség, és fordítva, milyen specifikuma a közösségi létnek az ellenállás, azt nem lehet dedukálni a szubjektivitásból. A közösségi ellenállásnak identitáskereséshez és védekezéshez van köze, de az autenticitás-kereséshez biztosan nincs. Ahogy értelmetlen azt is mondani, hogy a közösség természetéhez tartozik az ellenállás, hacsak nem a puszta önvédelmet értjük ezen. A közösségnek önmagában tehetetlensége van; ha egyáltalán, ebből ered valamiféle ellenállása a tekintéllyel szemben. Az egyéni ellenállástól az is megkülönbözteti, hogy ami az egyéni ellenállás számára „külső erő”, a közösség számára nem: önmagával, saját produktumaival, a maga teremtette intézményekkel küzd. Amikor az egyén önmagával találja szemben magát, ellenállása akkor is külső, természeti erőkkel vagy társadalmi intézmények által képviselt erőkkel szembeni vagy ezek által kikényszerített ellenállás (gondoljunk a pszichoanalízís ellenállásaira). Az egyéni szembenállás és kiállás tétje az autentikusság, az önmaga tulajdonképpeni létmódja. A közösségi ellenállás tétje az autonómia, a maga számára adott törvény. Az egyén sem jogot, sem törvényt nem tud teremteni, azokat a jogokat és törvényeket, amelyeket az egyén elfogad, vagy amelyeknek ellenáll, a közösség teremtheti meg. Ezért a hatékony egyéni ellenállás közösségi ellenállást, a társadalom átalakításának mozgását váltja ki.
Itt kell megemlítenünk Losoncz Alpár sajátos szemléletmódját, mellyel képes a jelenség és az elemzés szintjén is a mélyszerkezeti adottságok és az ellenállás, az egyéni és közösségi ellenállási formák egymásba játszását felmutatni. Sem a gazdasági-hatalmi-technológiai viszonyok, sem az egyéni és kollektív szubjektivitás nem szubsztanciális, hanem processzuális létezők. A processzualitás nem puszta időbeliséget jelenést, hanem az időben és az idővel adott kibontakozást. Az így keletkezőt mindenkor a meglévő adottságok kondícionálják, és ezen kondíciók mellett, keretei között és segítségével jön létbe. Emiatt minden közteslétben – keletkezőben – van, nem végérvényes, ezért nem szubsztancializálható. Nem csak a történelmi események és folyamatok, de a történelmi szféra szilárdnak tartott struktúrái és „dolgai”, de minden ágense is a történelmi mozgás processzuális kibontakozásának részei és részesei. Az ellenállás vonatkozásában ez azt jelenti, hogy az egyéni autenticitás-igény és a kollektív autonómia igény soha véget nem érő processzusban és processzusként nyerhet meghatározást. Itt válik világossá, hogy az „objektív” tényezők, amelyekkel szemben az ellenállást ki kellene fejteni a kollektív alany saját történelmi alkotásai, és a kollektív ellenállás alanya és tárgya is a társadalom, az intézményesítő társadalom és az intézményesült társadalom.
Ha az ellenállás joga a jog joga, jog arra, hogy jogot formáljunk, tehát formát teremtsünk, akkor ellenállás a formátlansággal, a kaotikussal szemben, és ellenállás a közömbösséggel és a konformizmussal is. Nemcsak a formátlansággal, hanem az egyformasággal is. A civil ellenállásnak ugyanígy egyszerre kell szemben állnia a formátlannal, a felbomlással, a közömbössel és az egyformával. Az ellenállás maga a politika, amelyik a formák lehetőségét, adottságait vonja kérdőre, és új formákat alkot. Az ellenállás joga, a jogteremtés joga; formakereső ellenállás a formakeresésként megnyilvánuló ellenállás. Minden passzív ellenállás kibúvó a nyilvános vita, kérdőre vonás, formateremtés alól, valójában a hatalom része, cinkosa. Az ellenállás olyan formái, mint „a homokszem a gépezetben”, vagy az elzárkózás, az el- és kivonulás és a passzív rezisztencia, az örök lázadó, az örök ellenzéki semmiben sem terméketlenebbek, mint a behódolás, a közöny, a konformizmus. Az emancipatórikus mozgalmak ellenállási potenciálja szintén ambivalens. Amíg az emancipáció nem történik meg, a törekvés tervként létezik, erős ellenállási potenciállal rendelkezik. Azonban ha a meglévő rendbe való felvételi kérelmet jelent és integrációba torkollik, kihuny ez a potenciál, és a konformizmust erősíti. Ahogyan az az emancipáció, amelyik a fennálló keretek megváltoztatása nélkül emel fel, bocsát szabadon kirekesztetteket. Az emancipációnak a létoka a fennálló keretekkel szembeni ellenállás, amit beteljesíteni a fennálló keretek megváltoztatásával lehet, új formák teremtésével.
[1] Losoncz Alpár: A formakereső ellenállás. Társadalomtudományi tanulmányok. Fordították Kocsis Árpád, Radics Viktória, Tóth Szilárd János. Újvidék-Budapest, Forum, Napvilág, 2020.
[2] Uo. 7.
[3] Uo.
[4] Uo. 6.
[5] Uo.
[6] Uo.
[7] Uo. 368.
[8] M. Foucault: A hatalom mikrofizikája. In: Uő: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk Kiadó. Debrecen, 1998. 323.
[9] Losoncz Alpár: A formakereső ellenállás. i. m. 12. Kiemelés tőlem: K. L.
[10] Uo. 7.
[11] Uo. 297–304.
[12] Lásd Derrida, Jacques: ’A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem (amely a „Humanities”-nek hála, holnap helyt kaphatna).’ In: Orbán Jolán (szerk.): Jacques Derrida hitvallása – A feltétel nélküli egyetem jövője. Gondolat-Iskolakultúra, Budapest, 2009. 13.
[13] Uo.
[14] Losoncz Alpár: A formakereső ellenállás. i. m. 116.
[15] Lásd Cornelius Castoriadis: L’institution imaginaire de la société. Seuil, Paris, 1975, 1998.
[16] Losoncz Alpár: A formakereső ellenállás. i. m. 7.
[17] Uo. 324.
[18] Uo. 249.
Az utópiagyártás földjén
Dr. Losoncz Alpár: Šešelj valamikori apródjai lesznek azok, akik majd a körmünkre csapnak, ha nem alkalmazkodunk az európai normákhoz
Meddig lesz ez az ország a legutolsó helyen a legkülönfélébb gazdasági és emberi jogi kimutatások listáin Európában, sőt szélesebb horizontokat felölelő jelentésekben is? Meddig tarthat egy normális vagy nem normális társadalomban a fájdalmas tranzíció? Milyen sokáig fogunk még ennyire rosszul élni, mikor reménykedhetünk már valamilyen valódi változásban, olyanban, ami tényleg a megfelelő útra juttatja el az országot, ami tényleg pozitív változásokat hoz, s ami nem teszi lehetővé, hogy néhány év múlva újra oda jussunk vissza, ahonnan tulajdonképpen elindultunk.
Mi az oka annak, hogy Szerbiában ennyire lassan, ennyire erőtlenül, ennyire rosszul hajtják végre a reformokat, ennyire kevés a politikumon belül a valóban jóindulattal hatalmi pozícióba kerülő személy, s hogy ennyire sikertelenek még ezek a jóindulatú próbálkozások is? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket a szerbiai, vajdasági polgárok nap mint nap feltesznek – jobb híján – önmaguknak. Reménykedni nem tudnak, mert egyre kevesebb okuk van rá, egyre kevesebb pozitív példát tudnak prezentálni környezetükből önmaguknak. Egyelőre be kell érniük azzal, hogy felteszik a kérdéseket, hogy keresik az okokat. Ezeknek az okoknak a keresésére, a hazánkban beindult, megszakadt vagy éppen visszafelé haladó folyamatok elemzésére kértük fel dr. Losoncz Alpár egyetemi tanárt, filozófust.
Voltaképpen meddig jutott el a társadalmi átalakulás folyamatában Szerbia, tizenhárom évvel az október ötödikei történéseket követően? Mennyiben nehezíti meg ezt a folyamatot az a mély világválság, melyet sokan már rég nem csak gazdaságinak tartanak?
– Szerbia a periferiális államok útját járta, néhány jellegzetességgel tarkítva. A háborús környezet lehetővé tette, hogy a régi nomenklatúra a külföldi tőke konkurenciája nélkül sajátítsa el a társadalmi vagyont. 2000 után ezt legalizálták, megteremtve a folyamatosságot. Viszont beáramlott a külföldi banktőke, valamint az a tőkeforma, amely a szolgáltatásokban érdekelt. Mindenhol lejátszódott valamilyen dezindusztrializáció, errefelé azonban az ipar kiiktatása sokkal erőteljesebb formákat öltött. Ez egy magyarázat a sok közül az eget verdeső munkanélküliség kapcsán. Aztán hiába szorították le csalétek gyanánt szinte teljesen a korporatív tőkére kirótt adót, a gazdasági szerkezet odalett. Most meg újraiparosításra áhítoznak, lehet, hogy későn. Megkezdődött közben az Európai Unióba való belépés előkészítése: a Demokrata Párt messianisztikus jelentésekkel ruházta fel ezt, ami azonban nem egyéb, mint politikai-adminisztratív technológia. Működött az utópiagyártás, jó volt hinni, hogy nyugatra innen ott a Kánaán. Ennek vége. Vannak öngerjesztő válságfolyamatok Szerbiában, ezek az évtized végén találkoztak a világválság processzusaival. Ezenkívül olyan országok, amelyek a szerbiai gazdaság számára fontosak – mint például Olaszország – sok sebből véreznek. Része ez a baljós összeurópai folyamatoknak. A válság valóban nem csak gazdasági, például itt a tény, hogy még ott is, ahol némi fellendülés van, munkahelyek nem teremtődnek. Ha lesz is kilábalás, munka nélkül fog történni, és ez valóban nem akármilyen probléma, amely túlmutat a gazdasági kereteken. Merthogy növeli a fasizálódás lehetőségét akkor, amikor a szűkülő állami erőforrásokért egyre többen harcolnak. Miközben a tehetetlenség és a fantáziátlanság uralkodik mindenfelé.
Normális jelenség-e a tranzícióval küszködő államokban az, hogy időről időre újra előretörnek a nacionalista erők? Miért fordult az ország jobbra?
– Nem fordult az ország jobbra, mindig is a jobboldalon állt. Összetartozik itt a szociális és nemzeti dimenzió. Ha a politikai felosztás szociális vonatkozásait vesszük figyelembe, akkor láthatók az erőteljes egyenlőtlenségek és az emberek félelemben való tartása a munkahelyek elosztása révén. Merthogy aki fél, azt könnyű lepénzelni meg elcsábítani. A szakszervezetek nagyobb része a neoliberális mantrákat ismétli, és nem avatkozik bele a saját dolgába. Még a legvadabb szélsőjobboldal, mint a Dveri is neoliberális beszédmóddal él. Amennyiben a nemzeti aspektusokat vizsgáljuk, úgy a lappangó nacionalizmus normalizálódásáról beszélhetünk 2000 után. Ebben a Demokrata Párt derekasan kivette a részét: Dačićnak a maga ironikus módján igaza van, amikor azt mondja, hogy Đinđić örökségét ő folytatja. Hiszen Đinđić programjának sarkalatos pontja volt: Koszovó és Európa. Aztán a csetnikek rehabilitációja is, amelyet a hiedelemmel ellentétben nem a nacionalistának tartott jobboldal (Koštunica, Nikolić stb.) hajtott végre, hozzá és az említett párthoz kapcsolódik. Ne feledjük: a csetnikek kisebbségek nélküli és egységes Szerbiát akartak. Akik meg fölvonultak Újvidéken többnyire ópiumot keresnek a bajaikra, ők fényesítik a láncaikat: elveszítik a munkahelyeiket, aztán keresik a bűnbakot. Rossz helyen, mert nem veszik észre, hogy ugyanaz történik velük, mint a bajtársaikkal Rakovicán 1988-ban vagy Kolubarán 2000-ben. Észre sem veszik, hogy azokkal pendülnek egy húron, akik éppenséggel elveszik tőlük munkahelyeiket. Munkásként lesznek elégedetlenek, aztán megengedik, hogy szerbként váljanak láthatóvá. Szerbiában egyelőre nincs baloldali párt, mindenki jobboldali, beleértve a szocialistákat is, viszont vannak nem intézményes baloldali csoportok, amelyek kiváló munkát végeznek szociális és nemzeti téren egyaránt.
Megismétlődhet-e ma Vajdaságban az, amit egyszer már átéltünk a tartomány alkotmányos jogainak megtépázásakor? Esetleg máris egy ilyen folyamatnak lehetünk a szemtanúi?
– Érvényes a régi mondás: a történelem ismétlődik, először tragédia, másodszor bohózat formájában jelenik meg. 1988-ban még létezett a tervezők számára a remény, hogy a felpörgetett hazafias érzések minden akadályt elsöpörnek. Közben kiderült, hogy a kapitalista konzumerizmus leteperte az áldozatkészséget, a végén csak a kockázat nélküli erőszakra futotta az erőből. Ez még ma is lehetséges. Mindenesetre, ma nincs joghurt, szörfözés van. Várható volt egyébként a tavaly kialakult politikai erővonalak alapján, hogy a győzedelmes politikai és gazdasági elitek támadást indítanak a Vajdaságba szorult demokraták ellen. Nem makulátlan amúgy sem errefelé a konstelláció, gondoljunk a Vajdasági Fejlesztési Bank körüli gyötrelmes dolgokra, amelyekről a liberálisabb sajtó hallgatott, mint a sír. Megtépázódott a vajdasági gazdaság, Újvidék nehezen bírja a versenyt Belgráddal. De van még mit elsajátítani a tőkefelhalmozás érdekében, jó lenne teljhatalommal bírni. A válság fogalmához amúgy is hozzátartozik, hogy a már megszerzett vagyonokat újra elosztják, azaz, hogy a hatalom erővonalait újrarajzolják. Különben, a haladók voltak a legkényelmetlenebb helyzetben a felvonulás kapcsán. Szegény, szegény Vučić: Újvidéken van olyan utca, ahol minden házon olyan graffiti található, amely a nemzetietlenségét hozza szóba. Neki igencsak jól jött volna ellensúlyozás céljából részt venni egy ilyen nemzetieskedő szertartásban, mármint, hogy helyreálljon valamelyest régi hírneve. Közben meg külföldi mentorai leintették. És a haladóknak is kifizetődő lett volna az effajta ügyködés: ők nem programmal nyertek, s néhány letartóztatással kielégítették a bajaikra kétségbeesetten gyógyírt kereső emberek bosszúvágyát. Egyúttal a korrupció elleni harc éllovasaként léptek fel, ami felnyomta a népszerűségi indexüket. De ez sem tart örökké. Vajdaság esetében nagyobb súllyal lép fel a gazdasági, mint a nemzeti mozzanat. Ez most jobban biztosítja a hatalmat.
Mi kell ahhoz, hogy az állam rendezze sorait a már több évtizede nyitottnak számító politikai kérdésekben: Koszovó, Vajdaság, Európa vagy Oroszország áldilemma, Nyugat vagy Kelet...
– Gyenge állam ez, gyér szuverenitással. Belülről különféle gazdasági csoportok instrumentalizálják küzdve az állami erőforrásokért, aztán ott vannak az egymással vetélkedő külföldi tőkecsoportok meg hatalmak, amelyek már régóta beleszólási jogokat vindikálnak maguknak. Dačićnak tudnia kell, hogy a đinđići koncepció, amely Szerbiát csak Koszovóval karöltve tudja Európában elképzelni, régóta kivitelezhetetlenné vált. De meg kell találni a formát, ennek logikája, hogy a területveszteséget minél nagyobb árral kell kárpótolni, és alkudozni kell. Mindenesetre, a bohózat díszleteit sokan rakosgatják. Ezzel magyarázható a történelem iróniája, amely ránk áramlik. Azok, akik húsz évvel ezelőtt a szerb föld érdekében háborúért kiáltottak, most szívfájdalmak nélkül adják el ugyanezt a földet az araboknak. Šešelj valamikori apródjai lesznek azok, akik majd a körmünkre csapnak, ha nem alkalmazkodunk az európai normákhoz, ez történik máris, hovatovább úgy hírlik, hogy egyes nagyhatalmak, nyugatiak és keletiek egyaránt, éppen e segédeket tolják előtérbe. Ők ma megbízhatóbbak, mint mondjuk a korrupció elleni tanács néhai elnöknője, aki túl komolyan vette a feladatát, a végén meg a nemzetköziek megbírálták, hogy ne kutakodjon már annyit. Egyszóval, roppant szórakoztató mindez, de azért inkább madártávlatból.
Feszítőerők a mélyben
Losoncz Alpárral beszélget Virág Zoltán*
Újvidéki bölcsészkari, jogi, gazdasági stúdiumaid folytatása közepette találkoztál, ismerkedtél meg a rovat majd melléklet formájú Symposionnal (később Új Symposionnal), vagy korábbra datálhatók az emlékeid?
Az Új Symposion, ugyan nem nagy terjedelemben, de megjelent a Bori Imre és Szeli István által jegyzett gimnáziumi tananyagban. Ez volt az első információforrás. A középiskolások azonban inkább a Képes Ifjúságot ismerték, és nem a mélyebben reflektáló Symposiont. Aztán én szülőfalumban, Temerinben, olyan intellektuális körökben mozogtam már középiskolásként, amelynek tagjai ismerték valamennyire a symposionistákat, noha utólag kénytelen vagyok belátni, hogy rengeteg volt a félreértés és a félremagyarázás. De emlékszem arra, hogy, megint csak még középiskolásként, kísérhettem Temerinben szereplő symposionistákat, akiket az ott működő Irodalmi Kör hívott meg. Közben serényen olvasgattam, rendelkeztem könyvekkel, és hozzá is tudtam jutni megfelelő könyvekhez, ennek köszönhető, hogy valamilyen képpel már rendelkeztem akkor is, amikor elkezdtem az egyetemi stúdiumokat. És azt is tudtam, hogy az egykori társadalomkritikai lendület ellankadt, bár, gondoltam akkoriban, nem múlt el. Az, aki kutatott, érdeklődött, megtudhatta a tényállapotot. Ám, és most ugrok az időben, a Symposion t akkor olvastam el becsületesen az elejétől a végig, amikor, már szerkesztőbizottsági tagként, készültem a jubiláris 200. számra: Sziveri János megkért arra, hogy írjak egy olyan írást, amely kritikailag-támogatólag felidézi a történet stációit, és egy újfajta programféleséget is felvázol. Naphosszat olvastam a folyóiratot, sok dolog akkor rögzült bennem, noha a gondolataim módosultak az idők folyamán. Ez egyébként 1980 és 1981 fordulóján történt, valójában 1980 utolsó napjaiban készült el az emlékező-rendszerező-kritikai írás, és elképesztően gyorsan befejeztem, egy lélegzetben írtam, azt hiszem, hogy soha nem írtam meg olyan gyorsan egy írást, mint akkor. Ami csak azt bizonyítja, hogy akkortájt nagyon erősen forrtak bennem a Symposion ra vonatkozó gondolatok, meg voltam győződve arról, hogy döntő pillanatok következnek a stratégia létesülésének szempontjából.
Az orgánum munkatársi gárdájának színe-java már azelőtt ismert és otthonos szerzőnek számított a lapban (teoretikusként, szépíróként, fordítóként, képzőművészként), hogy a szerkesztőség oszlopos tagja lett volna. Te miként kerültél a folyóiratbeli publikálás közelébe, később pedig a tevékeny lapkészítők sorába?
Nálunk az idővonalak, az életkorok különösen számítottak. Létezett a nemzedékiség kultusza. És fennállt a jugoszláv fiatalságkultusz is, amelyet a hatalom erőteljesen szorgalmazott. Ilyenkor mindig eszembe jut Wordsworth, aki a fiatalságot az isteni mivolttal hozta összefüggésbe. A vajdasági irodalmi közvetítettségű kultúrszocializáció szerint pedig a Symposion volt az első lépcsőfok, utána következett a Híd, a felnőttkor. És körülbelül 30 éves korig lehetett fiatalnak lenni, utána elkezdődött a kérlelhetetlen menetelés az intézményekben, a valóság diadala. Mégiscsak egy megfegyelmezett, előírt pályarend volt ez, amely megannyi meghatározottság alapján alakult ki. És úgy fest, hogy a nemzedékemben a legfiatalabbak közé tartoztam, talán Radics Viktória és Kalapáti Ferenc voltak némileg fiatalabbak nálam, valójában egy-két évvel. A szerkesztőbizottságunk derékhadát a korábbi, második, nemzedék egyes tagjai képezték: Sziveri János, mint kinevezett, mandátummal bíró főszerkesztő jelölte ki, és hívta meg a szerkesztőség tagjait, így több olyan ember is ott volt az új szerkesztőségben, aki már korábbról komoly tapasztalatokkal rendelkezett. Helyesen járt el János, megteremtette a folytonosságot, de lehetőségeket nyitott a változásra is. Ez volt érlelődésének egyik első stációja. Egyébiránt, különféle véletlenek okán, viszonylagosan későn ismertem meg Sziveri Jánost, egészen pontosan ez 1979 nyarán történt. Korábban csak futólag találkoztunk, és csupán néhány szót váltottunk egymással. Viszont az első beszélgetésünk nagyon intenzív volt, ő akkor éppen egy televíziós szereplésre készült, és a vajdasági magyar irodalomról, és kultúráról kellett értekeznie. Erről folytattunk eléggé szenvedélyes-heves eszmecserét. Bennem akkor, ugyanis, nagyon munkáltak bizonyos dolgok, és azt hiszem, hogy ott kivételesen offenzív retorikával éltem, és lerohanva őt meg is kérdőjeleztem egyes állításait. Elfogadta az érveimet, legalábbis egyeseket. Valójában mindig szerettem benne ezt a vonást, mármint azt, ahogy a csökönyösség és az önfejűség párosult a belátással. Bár az is lehetséges, hogy János már korábban is ismerte a nevemet, mert publikálgattam már 77 óta, igaz, csak szórványosan. Soha nem kérdeztem meg ezt tőle, most már nem is kérdezhetem. De az bizonyos, hogy a beszélgetés vége felé felkínálta a lehetőséget, hogy symposionista legyek, amit minden kétely nélkül elfogadtam, hovatovább, az az igazság, hogy büszke voltam. Egyesek nem akarták, hogy János legyen a főszerkesztő, voltak más várományosok is, de Danyi Magdolna, a második nemzedék főszerkesztője, a sarkára állt, ő fontos szerepet játszott János kinevezésében. Nem valószínű, hogy egy másfajta felállásban, tehát nem János vezérlete alatt, kialakulhatott volna valamifajta komolyabb kapcsolatom a folyóirattal. Mellesleg, Magdi jelentősége sokrétű, az említett vonatkozás csak egy az érdemei közül. Ha visszatekintek, akkor azt is látom, hogy Magdi meghatározó szerepet játszott abban is, hogy a Symposion közelébe jutottam. A vajdasági magyar kultúra rekrutációs közege a középiskolások óbecsei irodalmi vetélkedője volt, én is részt vettem ezen, méghozzá akkor, amikor Magdi a bíráló bizottság tagja volt. Aztán meglehetősen gyorsan üzent Csorba Bélával, aki kapcsolatban állt az akkori symposionistákkal, hogy szívesen látna, jöjjek minél előbb, írjak, közölni fogja. Bognár Antallal, a főszerkesztő helyettessel, nagyon szépen fogadtak, támogattak, ösztönöztek, nekem meg remegett a térdem. Ez volt a beavatás szertartása, egy bizonyos ideig aztán Magdi szemüvegén keresztül is néztem a Symposiont. Márpedig ő kultiválta a folyóiratot, enthuziaszta volt, méghozzá micsoda enthuziaszta!, nagyoknak nevezte az első nemzedék tagjait, annak, aki őt hallgatta, úgy tűnt, hogy a Symposion szerkesztősége a földre szállt legendák helye. A nemzedékünk kritikai lendületét értette ugyan, de ő a taktikázások, visszavonulások, elhalkulások olyan fajtáihoz szokott, amelyeket mi már nem voltunk hajlandók elfogadni. Értett, de nem tudott követni bennünket, figyelmeztetett is bennünket a leselkedő veszélyekre, a lehető legjobb szándékkal. Ezt tudomásul vettük, de az utak elágaztak. És így van ez rendjén, Magdi tisztelte az autonómiánkat. És minthogy az akkori Nyugat-Németországba ment ösztöndíjasként, csak később értesült az eseményekről, tehát nem is beszélhettünk vele a vonatkozó kérdésekről.
Azon kevés symposionista közé tartozol, akik több jelentős periodika létrehozásában, kiadásában vállaltak és vállalnak oroszlánrészt évtizedek óta. A Polja, a Paneconomicus, a Habitus, a Zlatna Greda stb. alkotta kulturális erőtér művészeti és tudományos színvonala lenyűgöző, nemzetközi respektusa vitathatatlan. Mit tudtál kamatoztatni a különböző szerkesztőségekben szerezett tapasztalataidból egykoron, s mi az, ami ebből a gazdag örökségből manapság is párbeszédképesen működtethető?
Amikor a Symposiont represszió alá rendelték, akkor úgy tűnt, hogy a folyóiratszereplés végérvényesen befejeződött számomra. Befejeződött, azt hittem, nincs tovább. Aztán úgy történt, hogy napvilágot látott egy Symposion-szám a bennünket maximálisan és roppant korrekt módon támogató belgrádi Književna reč-ben. Ebben én is szerepeltem egy Tolnai-értelmezéssel. És meglepetésszerűen elkezdődött egy másik korszak. A szám megjelenése után ugyanis felhívott az akkor alakuló Polja-szerkesztőség első embere, Franja Petrinović, hogy legyek tagja a szerkesztőségüknek, ő ugyanis olvasta az írásomat az említett lapban, és azt gondolja, hogy mindenképpen részt kell vennem a majdani folyóirat szerkesztésében. De hát, mondom, a Polját ugyanazok a hatalmi szervek ellenőrzik, mint az Új Symposiont , azaz én egy inkriminált személy vagyok, és ezt a stigmát szükségszerűen cipelem magammal. Ez kijátszható, mondta, csak várjam ki a végét. És valóban, kijátszható volt: az egész szituáció jól kifejezte az akkori jugoszláv/vajdasági színtér elképesztő ellentmondásait. Feudális jellegű, elkülönülő, felparcellázott politikai terek álltak fenn, amelyeket a pártelitek területileg-nemzetileg-nemzetiségileg meghatározott csoportjai ellenőriztek, miközben a szabadságfokok különbözőek voltak. Még Vajdaságban sem voltak kiegyenlítettek a mércék, az eltérés fokozatai erősen függtek az adott elitrészek hatalmi technológiájától, pozíciójától, és félelmeitől. Szlovéniában például a korai civil társadalmi kezdeményezések mindig érintkeztek az ottani politikai elit nemzeti vonatkoztatottságú igényeivel, nem említve Koszovót, amely folytonosan rendkívüli állapotban létezett, viszont a politikai elit szisztematikusan küldözgette az albán fiatalokat nyugati egyetemekre. És bizonyos, hogy az Új Symposion-ügybe belefolytak a vajdasági magyar politikai és kulturális elit félelmei, szorongásai, noha a történet nem egyszerűsíthető erre. A hangoztatott követelésünk a gettoizációval szemben is innen érthető: ha valamit szabad megtenni, kimondani Belgrádban, akkor legyen azt szabad megtenni, kimondani Újvidéken is, nem utolsósorban magyarul, kisebbségi körülmények között. Milyen Jugoszlávia az, amelyben magyarul nem lehet ugyanolyan kritikával élni, amellyel például a belgrádi Književna reč szerzői éltek? Milyen Jugoszlávia az, amelyben a hatalomtartók azzal vádolnak bennünket, hogy meglovagoltuk a Belgrádban pusztító állítólagos szocializmusellenesség hullámait? Milyen szocialista ország az, ahol azzal ütlegelnek, hogy bomlasztasz, miközben csak szaván fogod a pártprogramban kifejtett elveket? Ez járt a fejünkben. Voltaképpen a gettoizáció lebontásának igénye egy hagyományos symposionista gondolat volt, a motívum megtalálható sokféle formában, persze korábban inkább az első nemzedék gondolkodásában. És valójában a gettoizációra vonatkozó destruálás szándéka mögött egy kétségbeesett, a kisebbségi feltételekben gyökerező gondolat rejtőzött: ha Jugoszlávia ér valamit, ha itt tényleg másképpen alakulnak a dolgok, mint egyebütt, mármint a reál-szocializmus országaiban, akkor a kisebbség nem lehet bezárt zónáknak a foglya, hanem tevékeny résztvevő, amely együtt lélegzik a többséggel. Kétségbeesett, mert azt azért mindenki tudhatta, hogy a jugoszláv konstrukcióban mindig ott volt az aszimmetria a többség és kisebbség között, beleértve az alkotmányt is. Kétségbeesett, mert a mi követelésünk azt feltételezte, hogy nem is vagyunk kisebbségiek. A gettoizációnak persze ma másfajta értelme van az elmondottakhoz képest, össze-vissza csúszkált a jelentése időközben, ezért kell pontosan érteni, hogy mi volt az eredeti szándék. Visszatérve, a Polja kapcsán lényeges tény volt, hogy a Symposion testvérlapjáról volt szó, tehát nem idegen tájakra érkeztem 1984-ben. Valójában a Katolikus Portán hosszú ideig egymás mellett léteztek e folyóiratok, sok ember ott gyülekezett, még emlékszem arra is, hogy amikor egy finom iróniaszámot készített a Polja szerkesztősége, akkor csak átléptem a szomszédba, és máris megkaptam a folyóiratszámot. Ám ez a gyümölcsöző egymásmellett-lét a mi nemzedékünk szempontjából nem sokáig tartott, ugyanis már 1980-ban átrendezték a kulturális intézményeket, és az ellenőrzés céljából a Symposiont a Forum, a Polját pedig a Dnevnik intézményes keretei közé szorították. Igaz, a Polja maradt a régi helyén, a Symposion szerkesztőségét viszont át kellett tenni a Vojvoda Mišić utcába. Kényszeredve vonultunk át a Forumba , és elég gyorsan tapasztalni is lehetett a gyülemlő baljós jeleket. Ezzel a politikai fogással ugyanis lehetetlenné tették, hogy a folyóiratok szolidaritást gyakoroljanak, voltaképpen ellehetetlenítették a közös fellépést, ami védőpajzsot jelenthetett volna. Mert ugyan léteztek tovább élő kapcsolatok a Polja és a Symposion között 1980 után is, napvilágot látott például 1982-ben a Poljában egy reprezentatív magyar költészeti anyag, amihez előszót írtam. Ez a tény felidézi a régi emléktöredéket is: ott állunk Sziverivel, és Bada Dadával, valamint Jovan Zivlakkal, a Polja akkori főszerkesztőjével az Arena mozi előtt, és tárgyaljuk az alakuló szám sorrendjét. Ezt azért mondom el, mert Sziveri erősen együttműködött Zivlakkal, sőt mi több, később is volt közöttük összhang, kölcsönösen tisztelték-kedvelték egymást. Zivlak ma is a lehető legnagyobb tisztelettel beszél Jánosról, és fontos szerepe van abban, hogy ismerik a szerb nyelvterületen. Csakhogy 1983-ban Zivlak manőverezési tere is korlátozottnak bizonyult, felszólalt ugyan intézményes helyeken a megrendszabályozás kapcsán, védte az irodalom autonómiáját, amúgy is jól bánt a szavakkal, de az említett intézményi átrendeződés végérvényesen megakadályozta a tettekben megnyilvánuló kollektív fellépést a Polja és a Symposion között. Lényeges mozzanata ez a történéseknek. Intézményesen megbénítottak bennünket. Amúgy, 1984-től egészen a háború kitöréséig a Poljában munkálkodtam és végeztem szerkesztői munkát, mondhatom fantasztikus volt, jelentékeny emberekkel dolgoztam együtt, akikkel ma is kiváló viszonyban vagyok, ezen kívül kapcsolatban álltunk az egész jugoszláv értelmiségi gárdával, nagyon szép számokat hoztunk létre. De tudni kell, hogy Újvidéken volt munkamegosztás: a szerb értelmiségiek inkább Belgrádon keresztül politizáltak, és ez határozta meg a Polja arculatát is, azaz a lap híján volt a közvetlen társadalombírálatnak. Belgrád akkortájt egyébként is nagyon szabadon lélegzett, szenzációs folyóiratok működtek ott, iszonyatos volt a tempó, más kérdés, hogy a lejtmenet azóta is tart. A vajdasági szerb értelmiségiek magatartása persze a repressziókkal telitűzdelt vajdasági színtérrel magyarázható, minthogy nálunk még azon politikusokhoz is súlyos büntetések kieszközölése fűződött, akiket liberálisnak minősítenek. És igaz, szerkesztettem és szerkesztek még mindig folyóiratokat. Beszélhetnék ezekről, vannak az említettek között szép, élvezhető történetek, de azért nem tudom az általad is említett gyakorlatokat összehasonlítani a Symposion-létezéssel. Minden idealizálás nélkül mondom, hogy a Symposion kegyelmi pillanat volt, amiért meg kellett dolgozni, sajátos, megismételhetetlen tapasztalat volt, kollektív vibrálással. Nem az idealizálás jár a fejemben. Szigorúbb pillanataimban amúgy is önbírálattal élek, bizonyos dolgokat másképpen is lehetett volna realizálni, mélyebbre kellett volna nyúlni, átfogóbban kellett volna tárggyá tenni meghatározott kérdéseket. Néha kínoznak ilyen problémák. Kevésbé szigorú pillanataimban az alibit keresem: nekünk csak valamennyivel több, mint két év állt a rendelkezésünkre, ami drasztikus különbség az első és a második nemzedék élettartamához képest. Ilyen rövid idő alatt nehéz, ráadásul kisebbségi körülmények és válságfeltételek között, átfogó programot létrehozni. Volt tapogatózás a homályban, kísérletezni, próbálkozni kellett. Ma nehéz elképzelni, hogy a beszédet tilalom övezi, viszont számunkra ott és akkor még nem adatott meg az a lehetőség, hogy veszély nélkül kimondjunk lényeges állításokat. Valójában, soha nem lehetett pontosan tudni, hogy hol vannak a határok, ezt csak negatív tapasztalatok tudatosíthatták, nem beszélve arról, hogy a határok cseppfolyósak voltak. A kezdettől fogva létezett az esetünkben a radikalizmus létrehozásának igénye, de hosszú ideig tartott, amíg kerestük a kritika nyelvét. Mondjam-e, hogy a Symposion akkor bukott, amikor már valamit megtalált, amikor a tanulási évek után kezdett éretté válni? Amikor Sziveri Jánossal megismerkedtem, ez az igény, mármint a radikalizmus igénye, világosan kirajzolódott, ez volt a tényleges kiindulópont, pontosan emlékszem ezekre a gesztusokra, de, kész, konkrét terv nem létezett. Csak létesült. Tudjuk a közismert, filozófiailag is forgatott tényt, hogy nem tanulhatunk úszni anélkül, hogy a vízbe merészkednénk. Mi bizonyosak voltunk abban, hogy a vízbe fogunk merészkedni, de bizonytalan volt, hogy honnan közelítjük meg majd a vizet, és hol fogunk belépni a vízbe. Mert az a bizonyos víz örvényekkel volt teli. Mindenesetre, jó, hogy létezett a Symposion, még ma is gondolkodnivalót ad. És visszaélek a fordulattal: gyökeret jelentett a gyökértelenségben, minden ellentmondásával együtt.
Sziveri János vezette csapatotokat mennyire foglalkoztatta az 1960-as évek óta ugyanarra a srófra járó kritikai dühkitörések nívójának és irányvonalának alakulása? A betiltás, a közvádlói eljárások, a börtönbüntetéses szankcionálás 1970-es évek eleji rémét könnyű volt elhessegetni?
Hadd kezdjek egy frázisszerű állítással. A nyolcvanas éveket azért mégsem lehet összekeverni a hatvanas és a hetvenes évek Jugoszláviájával. Egyáltalán, roppant nehéz az ilyen korszakokat összehasonlítani a megrendszabályozás szemszögéből. De ha megengedhető itt a spekuláció fényűzése, akkor azt mondanám, hogy a hetvenes években súlyosabb megrendszabályozásra számíthattunk volna, mint 1983-ban. Aki a tekintetével végigpásztázza az Új Symposiont sújtó repressziókat, lényegében belemerülhet Jugoszlávia történetébe a hatvanas évektől kezdve Jugoszlávia fennállásáig. Minden kirótt represszió mögött megfigyelhetők a makrotársadalmi tektonikus mozgások, válságok, minden egyes büntetéssorozat egy válság lecsapódásaként értelmezhető. A Symposion ebben az értelemben mikrováltozata a jugoszláv makrotársadalmi dinamikának. Ha szabad arra hivatkoznom, amit másutt már leírtam: a folyóirat önértelmezési vakfoltja, hogy történetei valójában kifejezik a jugoszláv társadalom válságmozgását: ott ahol a szerkesztői elmozdulásokat, előremozgást észleltek, valójában a mélyszerkezetben krízisfolyamatok jutottak érvényre. Hiszen a folyóirat voltaképpen akkor születik meg, amikor a jugoszláv projektum megroppan, nevezetesen ez a hatvanas évek közepe felé történik, amikor a mellékletből folyóirat lesz. Az első nemzedéket azonban még egy modernizációs hullám tetején kell elképzelni. Aztán, következik a pártszervek ressentiment-szerű visszacsapása 68-után, az alulról jövő mozgolódások izzásának erőszakkal történő lehűtése, és következnek egyáltalán a megfegyelmezés jegyében álló hetvenes évek. A második nemzedék témaváltásai, érdeklődési irányainak módosulása, az egyfajta társadalomkritikai defenzíva persze ebből a kényszerhelyzetből fakadnak. A nyolcvanas évek symposionistái az eszkalálódó jugoszláv válság feltételei között működtek, ezen körülmények között próbálták bizonyítani, hogy a társadalomkritikai parázs nem hunyt ki. Eközben, metaforikusan szólva, itt-ott a végzet dobjai voltak hallhatók, a rendszer egyre inkább veszített a hitelességből, a politikusok pedig nem rendelkeztek tekintéllyel, az emberek cinikusan viszonyultak hozzájuk. Ugyanakkor még fennálltak bizonyos tilalmak, határkijelölő praxisok, és a rendszer még képes volt repressziókat osztani. Ebben rejlett a veszély, mármint abban, hogy a tekintélyvesztő politikai osztály hatalomgyakorlási technikák tömkelegével kompenzálja a gyengülést. Nem gondolkodtunk börtönről, szankciókról, mert ha erről gondolkodtunk volna, akkor megbénultunk volna, de annyi realitásérzékünk azért volt, hogy nem veszélytelen az, amit produkálunk. Nem szabad elfelejteni azt, amit már mondtam, nevezetesen, hogy a vajdasági politikai színtér bővelkedett a repressziókban, beleértve a börtönbüntetéseket is, méghozzá egészen elképesztő esetekben nyúltak ilyen megoldásokhoz. És nem szabad elfelejteni, hogy a vajdasági politikai elit egyik legfontosabb képviselője még 1983-ban azt találta mondani a zágrábi Danasban, hogy a Symposiont a nagymagyar nacionalizmus mozgatja, azaz ezen nacionalizmus ringatta a bölcsőjét. Pontosan emlékszem erre a bölcső-metaforára. Ezen aktus végletesen alattomos volt, ezzel gyanúba lehetett bárkit keverni az akkori országban, de ami még fontosabb, hogy veszélyes, repressziót idéző kisugárzása volt: aki az akkori Jugoszláviában élt, tudhatja, hogy milyen veszélyeket hordott az effajta állítás. Voltaképpen a vajdasági politikai elit, amelynek fennhatósága alatt álltunk, mindig is gyenge lábakon állt, és pozícióit mindig is egyfajta törékenység jellemezte a jugoszláv politikai erőtérben. Tudjuk, hogy amikor a Milošević-rezsim emberei elfoglalták Vajdaságot, akkor senki sem védte a vajdasági politikai reprezentánsokat, még azok sem jártak el így, akik nem rokonszenveztek a Milošević által fémjelzett politikával. Mellesleg szólva, ezek a tények ültethették el bennünk a vajdasági autonómia iránti szkepszist, mert úgy érezhettük, hogy az autonómia ára a represszió. Ez így nem felelt meg a valóságnak, ma másképpen, remélhetően meggondoltabban, fogalmaznék, de akkoriban így gondolkodtunk a repressziók prése alatt. Sziveri János, például, határozottan ellenezte a vajdasági autonómiát, noha persze elutasította a miloševići koncepciót is, és tette ezt pontosan azért, mert fokozottan rossz tapasztalatai voltak a vajdasági hatalomgyakorlással.
Az egykori alapító gárda tagjaival és a törekvéseiket többé-kevésbé támogató vajdasági értelmiségiekkel, akik közül egyetemi oktatói státusuk révén jó néhányan szorosabb közelségben is álltak veletek, mennyire számított közvetlennek, a kölcsönös odafigyelésre és dialógusteremtésre épülőnek a kapcsolatotok?
1977-ben vagy 1978-ban jelent meg egy hosszabb írásom a Symposionban. Aztán a publikáció után Danyi Magdolna, az akkori szerkesztő, szólt, hogy Végel László szeretne megismerkedni velem. Számomra ez nagy megtiszteltetést jelentett, nem beszélve arról, hogy ő, ha jól emlékszem, éppen akkor a Kiadói Tanács elnöke is volt. Az Egy makró... írója őszinte érdeklődéssel fordult a fiatalok felé, kereste az intellektuális beszélgetés lehetőségét. Ráadásul, akkor, amikor, megismertem, éppen azon írását publikálta, amelyben az avantgarde kritikai impulzusának megőrzésére szólított fel. Mindebből lett aztán sokszori együttlét, együttműködés, családi szálakon futó kommunikáció, beszélgetések hármasban Csorba Bélával, aki nem is olyan régen küldött egy megsárgult fényképet, amely megörökítette az azóta agyoninkriminált Ljubiša Ristićtyel való beszélgetést a Végel-lakásban, méghozzá valahol a nyolcvanas évek végén. Ha jól tudom, ez az egyetlen kép az egykori együttlétekről. Várady Tibor pedig a tanárom volt az egyetemen, tiszteltük őt, aztán pedig kolléga lett, legalábbis ameddig a Jogi Karon voltam, és vele is sok beszélgetést folytattam. Az ilyesfajta kapcsolatok tényével éltek vissza a Symposion megbüntetésére irányuló gépezet emberei 1983-ben, akik azzal léptek elő, hogy a háttérben mentorok-patrónusok léteznek, nem is vagyunk mi önállóak, csak tőlünk függetlenül létező agyafúrt terveket közvetítünk. Aztán mindenkihez hozzárendeltek egy ilyen mentort, háttérmozgatót. Gyermeteg, egyúttal álnok inszinuáció, a helyzet teljes hamisítása volt ez, a symposionista hagyományba nem illett bele ez a marionett-helyzet. Bókolást és hajlongást nem akartak ezek az emberek, amely úgymond apajogon illette volna őket. És gondolhatta-e komolyan valaki, hogy amikor éppen radikalizálódni akartunk, akkor elfogadjuk, mégpedig vakon, valaki tanácsát? Lehetett-e komolyan gondolni, hogy rábólintottunk volna egy ilyen atyáskodó-instrumentalizáló viszonyulásra? Ugyan már. De a megrendszabályozó gépezet emberei ezt hitték, persze azért mert hasznosnak bizonyult nekik ezt hinni, és elterelte a figyelmet a lényeges kérdésekről. A helyzetet legalábbis így mutatta be nekünk Gion Nándor, szintén az első generáció tagja, aki a megrendszabályozás előtt volt a Kiadói Tanács elnöke, ám a pontos dátumokra ennek kapcsán már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy az ellentmondásos gesztusokat prezentáló Gionnal többször is beszélgettünk a valamikori Dalmacija vendéglőben, Sziveri Jánosnak egyik versében fel is ismerhető az azóta eltűnt színhely. Gion, aki be volt ágyazva a hatalmi szerkezetbe, úgy mutatta be magát, mint az egyedüli közvetítőt a hatalom és a symposionisták között. Ígérgetett, azt mondta, hogy majd puhítja a vádakat, kivédi a kivédhetőt. Lehet, hogy közvetített, erről nem tudok, de ezt nem jól tette. Bizonyos, hogy nekünk nem segített, később találkoztam vele többször is, kételyekkel terhelten. Magyarországon, aztán, a poszt-szocialista viktimizáció diskurzusának megfelelően áldozattá vált. Bányai János néha átjött a Híd ból a szerkesztőségünkbe. Láttam, hogy Sziveri tisztelettel övezi őt: ami engem illet, keveset találkoztam Bányaival akkortájt, nem is beszélhetünk komolyabb kommunikációról közöttünk. Sokkal többet találkoztam vele a kilencvenes években, akkor együtt is működtünk, egyebütt kifejtettem már, hogy miért tartom fontosnak az akkori ténykedését, és egyúttal próbát is tettem arra, hogy szituáljam Bányai komplex magatartását. Mindenesetre sokat találkoztam vele különféle helyzetekben, de a Symposion ról soha nem beszéltünk, olyan volt ez, mint egy lappangó sötét titok a múltban. Bosnyák Istvánnal a véletlenek kavargása okán nem kerültem komolyabb-szisztematikusabb kapcsolatba, noha elkerülhetetlen-fontos személyiség volt, valójában találkoztunk is különböző konferenciákon, de nem adódott lehetőség a személyes jellegű beszélgetésekre a Sinkó-hagiográfus, eltökélten vitatkozó Bosnyákkal. Ezt sajnálom, egyszer a rádióban írtam róla egy rövid írást, ennyire futotta az erőmből. Igaz, korábban még írtam egy vitatkozó, de tiszteletet kifejező cikket is a könyvéről 1982-ben, ő pedig küldözgette, legalábbis egyes könyveit. Viszont Bosnyák feljegyzéseiből látom, hogy Sziverivel találkozgatott, aki Tolnaival is feltehetően kommunikált, minthogy közel laktak egymáshoz. Amúgy, hadd általánosítsak: az első generáció tagjaira, azaz, ahogy mondod, az alapító gárda tagjaira, egyfelől úgy tekintettünk, mint a Symposion-mítosz/legenda hordozóira, másfelől elégedetlenek voltunk azzal, hogy fellépésükben halványult a kritika fénye. 1983 szituációja még inkább erősítette bennünk az elégedetlenséget, azt láttuk, hogy elmarad a szolidaritás megnyilvánítása, és úgy éreztük, hogy ezen nem tehetjük túl magunkat. És ez keserűvé tett bennünket. Akadtak közvetlen konfrontációk is közöttünk, de ez inkább a nyolcvanas évek második felében történt, és látszólag nem politikai kérdések kapcsán. Hanem, például, áttevődött a konfliktus a Sziveri János költészetére vonatkozó értelmezés övezeteibe. Így reprezentatívnak bizonyult, hogy olyan lényeges és hangadó emberek, mint Gerold László vagy Utasi Csaba, arra törekedtek, hogy lekicsinyeljék Sziveri költészetének jelentőségét arra hivatkozva, hogy csupán egy szerény Domonkos-utánzatról van szó, miközben Sziveri jóval hígabb, mint a Kormányeltörésben írója. Sziveri másokból él, ezt állították. Mármost, Sziveri akkori mestergúnyverse ezt kiválóan ellensúlyozta, csattanós választ adott, de fontosabb az, hogy az első generáció megannyi tagja nem akart szembesülni a leglényegesebb kérdésekkel. És ezt mi 1983 perspektívájában szemléltük, voltaképpen megengedhetetlen dekadenciának véltük. Aztán tegyük fel a kérdést: vajon azért szólít meg annyi embert a Sziveri-vers ma, mert a szerző csak áldozat volt a történelem zegzugos útjain? Vajon költészete csak élősködött volna az áldozati szituáción? Sziveri versus Domonkos: de miért kellene kijátszani az utóbbit az előbbi ellen? És tartsuk be az arányokat. Ne keverjük a jelenséget és a lényeget. Objektíve, a hanyatlás, amely elérte a vajdasági magyar létezést, mélyebben rejlik az első nemzedék ténykedési szintjéhez képest. Azzal a vélelemmel végképp nem tudnék kiegyezni, miszerint egy ilyen, úgymond agresszív szekta kozmopolita ténykedése döntötte a sírba a vajdasági magyarokat. Ez elkerüli a lényeget. Az értelmiséghez néha demiurgoszi szerepet rendelnek hozzá, mintha minden tőle függne, mintha társadalmi-szerkezeti tendenciák nem is léteznének. Néha meg pont az ellenkező módon járnak el, és azt a vádat zúdítják az értelmiség nyakába, hogy túl ernyedt, és nem tesz semmit, miközben pusztul a nemzet. Én ma is azt a hozzáállási stratégiát követem, amit a Symposion szorgalmazott a nyolcvanas évek első felében, és amelynek megpróbáltam hangot adni az említett 200. számban: tisztelegve bírálok, elismerést gyakorolva fejezem ki elégedetlenségemet. Mindez egyszerre jelent leverő és felemelő érzést.
Amikor az általatok jegyzett utolsó, 216. (áprilisi) szám nyomdába került, az estetekről készült fotókat pedig a Forum illetékesei kicenzúrázták, lehetette-e sejteni, hogy még nincs vége a vesszőfutásotoknak? Amikor az 1983 tavaszán forrongóvá váló sajtópolémiák, a Studentben, a NINben, a Književna rečben és Jugoszlávia szerte másutt megjelenő szolidáris megnyilvánulások és tiltakozások, a határozott szellemi tartásról tanúskodó nemes emberi gesztusok és személyes kiállások (Jovan Zivlak, Ilia Mihály, Szörényi László, Radnóti Sándor, Könczöl Csaba és mások) ellenére 1983. november 15-én hivatalosan is kinevezték az Új Symposion következő fő- és felelős szerkesztőjét, a mozgástér alapvetően megváltozott. Egységes tudott maradni az álláspontotok a bojkottálást vagy a lehetséges folytatást illetően?
A legjobb tudomásom szerint az egység hiánytalan volt. Aki ott volt azon a bizonyos utolsó Symposion-szeánszon, április végén, 1983-ban, tehát a kiiktatásunk előtt, az Ifjúsági Tribünön, az együtt gondolkodott, vállalta a kockázatot. Mindenkinek tudnia kellett, hogy milyen kockázati térbe léptünk. És történetesen nagyon sok ember tartózkodott ott, színültig tele volt a terem emberekkel, pattogtak a szikrák, minden tele volt feszültséggel. Fenyvesi Ottó elküldte nekem a fényképet erről a szeánszról, és azt mondja, megtalálható az interneten. És nem emlékszem egyetlen egy esetre sem, amikor valaki megkérdőjelezte volna azt a távolmaradási politikát, amelyet kitartóan képviseltünk a Sziveri-utáni Symposion nal szemben. Az ütlegelések, a kiszabott büntetések összekovácsolták a szerkesztőket, egybeforrasztották őket, léteztek a szolidaritás formái. Ezek ritka pillanatok, tudjuk ezt, de az effajta szituáció nagyon erős egységet teremt. Mondom ezt annak ellenére, hogy az új szerkesztőség kinevezése 1983 szeptemberében világosan jelezhette mindenki számára, hogy miképpen fest a hatalmi konfiguráció. Sőt, mi több, az új szerkesztőség felállítása azt is jelezhette, hogy a repressziók bármikor újra elindíthatók. Nyilván akadtak köztünk különbségek, a szerkesztők zöme nem politikával, koncepciókkal, stratégiákkal, hanem irodalomtermeléssel, irodalomértéssel foglalkozott, amit tisztességesen műveltek. De mindenkit felháborított a hatalomtartók hozzáállása és fegyelmező jellegű hatalmi technológiája. Sziveri János azt mesélte nekünk, hogy a repressziót szervező emberek naiv módon abban a hitben ringatták magukat, hogy lekapcsolják azokat, akiket ők méregkeverőnek hittek, azaz eltüntetik a problémák tényleges létrehozóit, a többiek majd szép lassan, illemtudóan visszaszivárognak a felújított és rendbe hozott szerkesztőségbe. Helyreáll a rend, veszteség nélkül, folytatódhat minden elölről. Nekem könnyű volt a helyzetem, minthogy a híradás szerint azon csoportba tartoztam, amelyet a hatalom a problémák forrásának tartott, vagyis számomra a megrendszabályozás utáni helyzet semmilyen értelemben nem jelentett dilemmát. Csak a szerkesztőség többi tagja számára adódhattak gyötrelmek azzal kapcsolatban, hogy szerepeljenek-e a Sziveri után felállított folyóiratban. És nem fogalmaztunk meg semmilyen tilalmat azzal kapcsolatban, hogy esetleg valaki publikálhasson a poszt-Sziveri-féle Symposionban. De erre nem is volt szükség. Nem láttam megingást. Ez, mármint a távolmaradásban kifejeződő ellenállás, magától értetődő volt, ami azt jelentette, hogy csak kollektív szerkesztői egzisztencia létezhet, alább nem adhatjuk. Hadd következzen most egy darabka múlt. Nemrégiben írtam egy cikket Fehér Kálmán halála kapcsán, aki akkor magas rangú politikus volt, és elbeszéltem, hogy egy Sinkó-díj kiosztás alkalmával odajött hozzánk, és amellett, hogy többek között engem is felelősségre kívánt vonni a Symposion úgymond elfajzása miatt, azt mondta, akárhogy fordul is a világ, úgyis mindig nekünk lesz igazunk. Ez jól mutatja az etablírozott vajdasági magyar elit kínlódását, de azon beállítottságát is, hogy abban a hiszemben éltek, hogy nem történtek visszafordíthatatlan dolgok, a zavar majd kiküszöbölhető. Időközben máshonnan is érkeztek kifogások, Bosnyák István, az első nemzedék képviselője szemrehányással élt. A kidobott szerkesztők nem akarnak ügyesen taktizálni, nem vonulnak vissza hátra, hogy aztán előreléphessenek, és drámai jelentésekbe vonják a történetet. Léteztek persze egyéb kvázi-bírálatok is, amelyek a megrendszabályozás után megnyilvánuló, a hatalmi szervek által szervezett, denunciációk keretein belül voltak hallhatók. Ezek azt harsogták, hogy mi pótolhatatlannak tartjuk magunkat. De ez nem érdekelt bennünket különösképpen, minthogy ezen megnyilvánulásokban nem lehetett igazán intellektuális tétet találni. Bosnyák viszont túlságosan fontos személy volt a Symposion -hagyományban, őt azért nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Csakhogy magasra raktuk a lécet, nem volt visszaút, elszántuk magunkat, és nem volt kedvünk azt a számítgatási gyakorlatot űzni, amit ezen értelmiség még mindig követett. És ami a legfontosabb: Fehér, Bosnyák, ha más és más módon, azt hitték, hogy valamifajta módon folytatható az addig működő vajdasági magyar értelmiségi, taktizáló praxis. De hát ez immáron nem a hatvanas és a hetvenes évek Jugoszláviája volt, nem az a konstelláció uralkodott, amit ők megszoktak és begyakoroltak. Átmenteni a Symposiont a nagy válságon? Kivárni addig, míg új, kedvező szelek fújnak? Erre már nem volt lehetőség, fogyott az idő. Az volt a benyomásunk, hogy az említettek képtelenek felfogni, hogy milyen állapotban vagyunk, és, hogy a szakadék fölött csüggünk. Idejét múlta a gondolkodásmódjuk, hozzárendelődtek egy hatalmi szisztémához, azt hitték, talán, hogy a jugoszláv konstelláció örökké tart. Semmi kedvem ezen emberek felett rideg módon pálcát törni, ezek nem rutinmunkások voltak, nem a hatalom alkalmi csavarjai, hanem a vajdasági magyar kultúra kivételes egyéniségei. Számomra inkább az volt a megrendítő, hogy mennyire meghaladta az erőiket, hogy megértsék azt a tényt, hogy a nyolcvanas évek válságörvénylése érvényteleníti a stratégiáikat és taktikáikat.
A közvetlenül személyes érintettségedről nagyon ritkán szoktál beszélni. A retorziók, a meghurcolás, az egzisztenciális lehetetlenné tétel hatalmi próbálkozásai azonban téged, pontosabban Faragó Kornéliával egyetemben titeket sem kerültek el. Elmondható ezekről valami?
Nekem ezzel kapcsolatban mindig az volt az álláspontom, hogy amennyire csak lehet, kerüljük a személyes történeteket, és a Symposion-ügy ne legyen áldozati elbeszélések summája, lamentációs elbeszélési füzér. Belemerülni túlságosan az egyéni történetekbe: ez vakít, és eltérít attól, hogy magával a dologgal, és mozgatórugóival foglalkozzunk. Ennyi önkegyetlenséget megengedhetek magamnak: aki radikalizmust, társadalombírálatot álmodik, annak számítania kell a kockázatokra is. Márpedig én részt vettem eme radikalizmus formálásában, valamilyen módon tudnom kellett, hogy milyen lehetőségek várnak rám, vagy ránk. Kivételt az említett álláspontomhoz képest Sziveri János szituációja jelentette: az ő esetében ugyanis egybeért a személyes és az általános, ő a testét ruházta be a folyóirat mozgásrendjébe. Ő valóban beszélhetett többes szám első személyében, és vélhetően a legtöbbet ő veszített, hiszen egész személyét elkötelezte a lap által. Tehát a lehető legmérsékeltebben: úgy adódott a helyzet, hogy az egyetem után a jogi karon találtam magam, amely képes volt felsorakoztatni kiváló embereket, de politikai konfrontációk, ütköző belügyi áramlatok állandó színhelyét is jelentette. Mindig rendkívüli állapot uralkodott, vagy őket üldözték, vagy ők voltak az üldözők. Az, hogy társadalomtudományokkal foglalkoztam, eleve megkülönböztetett a többi symposionistától, akik irodalmi pályákon mozogtak. Amúgy, naiv módon, akkoriban azt képzeltem, hogy a vajdasági magyar magaskultúra érzéketlensége egyes kérdések kapcsán, önértési zavarai, annak köszönhetőek, hogy irodalomközpontú. Itt összekevertem az okot és a következményeket. De meg voltam győződve arról, hogy a vajdasági magyar kultúrának ki kell lépnie az irodalomhoz tapadó egyoldalúságokból, később a Symposion ho z fűződő elképzeléseim egy részét éppen ez az igény táplálta. Hozzám tartozott egyébként a tény, hogy az egyetemen szinte mindenki párttag volt, én viszont makacsul kerültem a pártba való beiratkozást, néha ez kellemetlen helyzeteket teremtett. Mellesleg ebből is szokás mítoszokat gyártani, miszerint a rendszer mindenkit erőszakkal bekényszerített a pártba. Ez így nem volt igaz, az emberek egyszerűen azért működtettek ilyen regéket, hogy alibiket keressenek arra, miszerint emelkedni akartak a ranglétrán. Persze voltak olyan posztok, amelyek kapcsán ez tényleg elkerülhetetlen volt, például ilyen volt a Symposion-főszerkesztői pozíció. Ott a párt ifjúsági tagozata, mint alapító, valóban nyomást gyakorolt. Sziveri Jánosnak is végig kellett járnia a beavatással kapcsolatos ceremóniákat, ezt teljesen normálisnak véltük, senki sem tette szóvá. Egyébként csak két ok miatt utasítottam vissza a pártba való beiratkozást: az egyik az undor, a másik egy egyszerű előlegezés, amelyet a tapasztalat alakított ki bennem. Akárhol is felmerült a lehetőség, hogy esetleg párttag legyek, nem tudtam szabadulni az undortól, méghozzá annak okán, hogy elképzeltem, hogy együtt kell lennem olyan emberekkel, akiknek az égvilágon semmi közük nincs a kommunizmushoz, hanem csak a legtisztább opportunizmus okán jegyzik őket a párttagok között. Ezen kívül elég korán arra a megállapításra jutottam, hogy elképzelhető, hogy konfrontációba kerülök hatalmi orgánumokkal, és úgy okoskodtam, hogy jobb és biztonságosabb a párton kívül maradni, mint a stigmát cipelő eretnek pozíciójába kerülni. Az akkor létező gyakorlatot rühelltem, elvégre a Symposion erről szólt, ezt nehezményezte, ugyanakkor az önigazgatású szocializmust, mint eszményt elfogadtam, egyébként is a körülöttem lévők közül senkit sem tudok, aki kifejtett volna valamilyen opponáló koncepciót. A reál-szocializmustól irtóztunk, egyúttal 1981-ben nagyon figyeltünk arra, hogy hogyan alakul az akkori lengyel helyzet, a kapitalizmust pedig teljesen kizártuk, mint tragikus lehetőséget Jugoszlávia és a jugoszláviai magyarok számára. Emlékszem egy szituációra 1981 őszén Eörsi István lakásán, ahol egy illusztris magyar író arról faggatott bennünket, hogy emigrálnánk-e alkalomadtán Magyarországra. Amit mi hárman ott és akkor gondolkodás nélkül visszautasítottunk. Jellegzetes tény, felmutat valamit a nyolcvanas évek elejéről. Visszatérve az egyetemre, a pártonkívüliség ténye jó ideig, ellentmondásos módon, őrzött és immunitást kölcsönzött: voltaképpen már a pályafutásom kezdetén politikai bajba keveredtem, de bizonyos ideig nem tudtak velem mit kezdeni, mert a bevett gyakorlat csak a párt közvetítésével kirótt büntetési mechanizmusokat ismerte. Így a Symposion -kérdés csak egy problémát jelentett a sok közül, ami terhelte az ottlétemet. A végén aztán, pártonkívüliség ide, taktikázás oda, utolért a végzet, és lefokoztak. Viszont a törvény által meghatározott feltételek olyanok voltak, hogy nem tudtak kidobni, így előállt a klasszikus helyzet, hogy nem tudtak sem lenyelni, sem kiköpni. Azt hiszem, felettébb örültek annak, hogy 1988-ban megszabadultak tőlem. És milyen nagy különbség nyílik meg köztünk, mármint János és köztem: a magamfajta ember, aki társadalomtudományi kategóriákkal bíbelődik, lehet, hogy már egy nappal a megrendszabályozás után koncepciókat gyárt, hogy megértse, mi történik. De ez nem könnyű vigasz. Megégetett a Symposion-történet, mint mindenkit, szétesett az, amit építeni kezdtünk, szétroncsolták fölépítő erőnket, de a tudományra, elméletre törő kategóriáknak megvan a distanciáló, ha úgy tetszik, szublimáló ereje. Visszatérve az ódzkodásomra, az elvi kifogásaimra a perszonalizált elbeszélésekkel kapcsolatban, hadd mondjam, hogy az egész dolognak a maga objektivitásában volt igazán súlya, hiszen kíméletlenül felszínre hozta az etablírozott vajdasági magyar értelmiségi kényszerpályáinak jelentéseit, inerciáját, és egyáltalán a vajdasági magyar önértelmezés válságát, valójában a hanyatlását. Valami napvilágra került, amit a Symposion fellépése nélkül elrejtettek volna a vajdasági magyar establishment önideologizáló gyakorlataiban. Ráadásul, az úgynevezett rendszerváltozás után irritáló módon mindenki áldozatnak tudta magát, nagyon nem szerettem az áldozati pózba merevedett magatartásokat. És ez a tény is csak erősítette bennem a személytelenségre, a magára a dologra törő magyarázatok szükségességét. Azért meg kell figyelni, hogy mi még akkor sem törekedtünk személyekre irányuló büntetésekre, személyek élettörténetébe való beavatkozásra, azaz a valamifajta bosszúval párosuló leszámolásra, amikor ez karnyújtásnyira volt tőlünk, mégpedig 1988-ban, amikor rehabilitáltak bennünket. Pedig ott és akkor a nacionalizálódó szerb társadalom szinte igényelte az ilyesfajta bosszút az akkor megbukott rendszer képviselőivel szemben. Mi csak akkor emlegettünk neveket, akkor aposztrofáltunk személyeket, amikor ez a szó legszorosabb értelmében elkerülhetetlen volt, ezt is csak alkalomadtán és csupán egyes pillanatokban tettük. Nem szabadna felejteni, hogy nem akadt egyetlen ember sem Vajdaságban, akit valamilyen retorzió ért annak okán, hogy részt vett, akár közvetve akár közvetlenül, a folyóirat megrendszabályozásában. Nem is óhajtottuk ezt egy pillanatban sem, azaz nem akartunk ellenrepressziókat. Emléktöredékek maradtak, néha ezek előtörnek. Nyilván, ha valaki nyilvánosan belekötne a Symposionba, vagy bagatellizálna ezzel kapcsolatban, akkor minden bizonnyal reagálnék. Milyen emlékeket is említettem az imént? Például, óriásit ugorva az időben, tavaly tagja voltam a Radomir Konstantinović-dijat kiosztó bizottságnak, és a helyzet úgy hozta, hogy az a bizonyos említett ember, egykori politikus is ugyanezen bizottság tagja volt, aki 83 őszén nagymagyar nacionalizmussal vádolt bennünket. Eszembe jutott egy sereg idevágó dolog, felidéztem magamban néhány elévült részletet a múltból, ennyi volt az egész. De, visszatérve, azt a tényt szeretném nyomatékosítani, hogy a különféle helyzetekben is arra irányultunk, hogy ne rendeljük hozzá az egész ügyet személyes jellegű vonatkozásokhoz, hanem a tétet elvi szinten juttassuk érvényre. Nem mintha mindennek nem lettek volna fonák aspektusai is: a vajdasági magyar értelmiség magatartása 1988-ban azt a benyomást keltette, mintha a Symposion -ügy meg sem történt volna. Azaz, számukra ezen ügy nem volt egyéb, mint egy üzemi baleset. Az önértelmezés átalakítása? Ugyan már kérem. Buktak, vessenek magukra, nem voltak taktikailag érettek, össze-vissza lázadoztak. Amikor János meghalt, akkor napvilágot láttak a Magyar Szóban addig nem tapasztalható megnyilvánulások, írtak költészetéről, valami tényleg történt, de akkor se létezett komoly igény arra vonatkozóan, hogy megvilágítsák az erőteret. Az Új Symposion-dolog kínos volt számukra. Hagyjuk, csak baj adódik belőle. Valójában a Symposion az útjukban állt, zavarta őket abban, hogy hiánytalanul áldozatként lássák magukat. És aki szemlélte azt a bizonyos rendszerváltást Vajdaságban, annak olybá tűnt, mintha az értelmiség csak nonchalant átgyalogolt volna az utca baloldaláról az utca jobboldalára. De ez már egy másik történet.
Mi történt pontosan azon a nevezetes, újvidéki Írókongresszuson?
Ez 1985-ben történt, tehát két évvel a Symposion megrendszabályozása után. Két aspektust emelek ki. Az első a következő. Sziveri János fel kívánta olvasni a szövegét, amelyet történetesen én fordítottam szerb nyelvre, ha jól emlékszem a kongresszus előtti estén. A szöveg erősen affektív-retorikus volt, izzó-vádló szavakat tartalmazott, és diabolikus jelentésekbe vonta be a politika jelenségét, de János nem politika-filozófus volt, és egy megtört költő-főszerkesztő esetében az ilyen szöveg tolerálható. Voltak többszörösen tárgyalt dilemmáink a kongresszus kezdete előtt, mármint, hogy célszerű-e felolvasni e provokáló célzatú szöveget, és, hogy Újvidéken, ahol mi eleve támaszok, segítők, és szövetségesek nélkül vagyunk, érdemes-e ily módon nekimenni a tartományi hatalomnak. Mert a szöveg ugyan általános állításokat tartalmazott, de azért kihallható volt a konkrét, kemény célzás, amely a tartományi vezéreket illette. Magam is féltettem Jánost, de minden bizonnyal neki volt igaza, miszerint abban a pillanatban már eljutottunk abba a helyzetbe, hogy nincs mit, vagy legalábbis nem lehet túl sokat veszíteni. Ne legyünk tartás híján, ne futamodjunk meg, ezt mondta. És lehet, hogy akkor már nem is nyílt lehetőség arra, hogy a hatalomtartók folytassák a megrendszabályozásokat. János döntött, beadta a szokványos procedúra keretein belül a szöveget, de nem tudta felolvasni írását, valójában nem szólították. A befejezés után elkezdtünk futkosni és kérdezősködni, hogy mi történt valójában, és azt a feleletet kaptuk, hogy adminisztratív hiba okán a felolvasásra nem kerülhetett sor. Meglehetősen kafkai volt a helyzet. Bányai Jánosra pedig azért terelődött a gyanú, mert helybeli lévén, ő vezette azt a szekciót, ahol az írók szövegeket olvastak fel. Megfogalmazódott, hogy, procedurális hatalmánál fogva, ő iktathatta ki a szöveget. Ennek tehát létezett bizonyos valószínűsége, ráadásul mi módfelett elégedetlenek voltunk azzal, ahogy Bányai, a kultúrpolitikus, viszonyult a Symposion -ügyhöz, és Sziveri Jánoshoz különösen, noha ezen megnyilvánulásai nem nyilvánosak voltak. De tudtunk róluk. Mondom, annak a lehetőségnek, hogy Bányai tette félre a szöveget, van valószínűsége, de annak ellenére, hogy ott voltam mindvégig, ezt abszolút bizonyossággal nem merném állítani. Mindenesetre, a szöveget Sziveri János nem olvashatta fel, de megjelent a kongresszus dokumentumaiban, ami szatiszfakciót jelentett. A másik dolog, a konceptuális. Ott Újvidéken szimbolikusan lejátszódott Jugoszlávia szétesése, amiben főleg a szlovének, a szlovén írók jártak élen. Olyan beszédmódokkal éltek, amelyek egyértelműen a szétrajzás felé mutattak, akadtak olyan íróik is, akik azzal léptek elő, hogy a nemzet a legmagasabb rendű modern fogalom. Tudni kell, hogy a szlovén és egyébként a horvát nacionalizmus is mindig céltudatos, államképző, mindig az államhoz viszonyítja magát. Ellentétben a szerbbel, amely rendezetlen, kaotikus, túlpszichologizált: egyik sarkpontja amúgy is a szerb hozzájárulás kapcsán hiányzó hála megnyilvánítása a szlovének és a horvátok részéről. Ezt mi ott láttuk fehéren-feketén, mármint szemügyre vehettük az agilis, stratégiailag magabiztos, anticipáló szlovén írókat, akik ugyan még ott tartózkodtak egy jugoszláv rendezvényen, de voltaképpen a kifelé vezető ajtók felé néztek. És láttunk tehetetlen szerb írókat, akik patetikus Koszovó-mítoszokkal próbálkoztak, és számon kérték a hiányzó szolidaritást. Mindhiába. Nem az értelmiségi diskurzusok forgatták fel Jugoszláviát, ez csupán mítosz, mert a feszítőerők mélyebben voltak találhatók, de Európa ezen részein az értelmiségi artikulációk számítanak, nem lehet mellőzni őket. Reprezentatív jellegűek. Az újvidéki írókongresszus fiaskó volt, állomás a széthullás felé vezető úton, csak görgette tovább a feszültségeket, és hamis hangok sokaságát jelentette. Ott már sok minden félresiklott, legalábbis így tűnt számunkra. Mindenesetre, a kongresszus fejleményei megerősíthették a szemtanúban a szorongató érzést, hogy közelebb kerültünk a szakadékhoz. Ha elfogadható az érvelésem, hogy az Új Symposion egy jugoszláviai magyar történet, akkor némi utólagos okoskodással azt mondhatnám, hogy a kongresszus után fokozódhatott bennünk az érzés, hogy a Symposiont nem lehet folytatni. Baljós érzésről beszélek, nem megfogalmazott meggyőződésről.
A Tito-emlékszámban és egyéb helyeken a régiek közül elég sokan, beleértve a mértékadó szerb, horvát, szlovén alkotók meglehetősen széles körét, közzé tették rezsimhű bólintgatásaikat, nem feltétlenül halvány művészi színvonalon megírván a maguk dicsőítő tirádáit. A tartományi tótumfaktumok és buzgómócsingok biztosan segíteni akartak nektek, fiatalabbaknak némi ideológiai masszírozással, noszogató feltételszabással. Ti kollektíven azonos platformra helyezkedtetek az elutasítás lehetőségeit illetően, vagy egyénileg eltért az álláspontotok?
Tito halála a kezdet kezdetén történt, 1980 májusában. Ez még a mi nemzedékünk pubertáskora. Lehet, hogy az Új Symposion későbbi pályáin másfajta formát nyert volna az emlékszám a létrejötthöz képest, de ez csak spekuláció, nem tudjuk. Legyen világos, figyelembe véve Tito stratégiai-jelképes szerepkörét Jugoszláviában, az emlékszám elkészítésének elutasítása azt jelentette volna, hogy rögtön széthullajtanak bennünket, vagy, hogy Keats-szel éljek, meghalunk, mielőtt az agyunk bármit kihordott volna. Teljesen értelmetlen lett volna, ha erőnket ezen esetben próbáltunk volna ki. Aki pedig nem mérlegel, az ne is keveredjen politikába. Tito élő vagy halott személyét szertartásos gesztusok vették körül: ebben a kontextusban kell érteni az említett emlékszámot is, ami nem volt egyéb, mint egy mikro-szertartás. Technikailag, koncepcionálisan a szám formába öntése Sziveri Jánoshoz kötődött, és meg kell magyarázni, hogy miért történt ez így. Az Új Symposion mindennapjait, a mindennapok prózáját ő fémjelezte, mint főszerkesztő. Ami azt jelentette, hogy ő tartotta a hátát, rajta gyalogoltak keresztül, ő ütközött az apparatcsikokkal, és a káderértelmiségiekkel, elsősorban ő kapta a felülről érkező rúgásokat, neki kellett szembesülnie a nyomdában létező, ha úgy tetszik, alulról jövő feljelentgetőkkel. A hatalmi struktúrákban alakuló érzületeket, véleményeket is ő közvetítette a számunkra. Mindeközben dilemmákkal gyürkőző döntéseket kellett hoznia, méghozzá alkalomadtán pillanatok alatt: ne felejtsük el, hogy az a kor nem ismerte még a ma virágzó gyors kommunikációs formákat, megannyi esetben nem lehetett szerkesztőbizottsági ülést megszervezni a megfelelő időben, nekem történetesen 1983-ig telefonom sem volt. Sokszor közvetett módon kommunikáltunk. Mondok itt egy példát, noha ez nem a Tito-számhoz kapcsolódik, de megmutatja a problémákat. 1981-ben Eörsi István segédletével megjelent Lukács György utolsó interjúja, amelyben Kádár Jánosra nézve dehonesztáló-kritikai megjegyzések voltak találhatók. A kézirat még a nyomdában elkezdte sajátos pályafutását: egy nyomdász feljelentése alapján az akkori belgrádi magyar nagykövetség tiltakozott. Sziveri János egyfajta csellel élt: konfrontálódva a kínos dilemmával, hogy vagy lemondjon a szöveg közléséről, vagy beavatkozásokat hajtson végre, az intervenció mellett döntött, ám, úgy, hogy világossá váljék, hol szünetel a szöveg, pontokat helyezett el, mintegy tudatosítva, hogy valamilyen tiltás és törlés van jelen a szövegben. Ezzel persze sokat kockáztatott, nevezetesen azt, hogy kompromisszőrnek, megalkuvónak minősítsék. De aki gondolkodott, érthette, hogy mi történt. Mégis, voltak félreértések. Ugyanis, évekkel később, a nagy Ady-kutató, Vezér Erzsébet, minden bizonnyal nem tudván a körülményekről, úgy beszélt a budapesti rádióban, hogy lám még a Symposion sem merte leközölni a vonatkozó teljes szöveget. Ám tévedett, hiszen nem a bátorság hiányáról volt szó, hanem egy szituációban kibomló, érthető és értelmes döntésről, amely Jánoshoz kötődött. Volt tehát munkamegosztás közöttünk. Ő tisztelte a mi egyéni irányulásainkat, mondjuk figyelemmel hallgatta az én stratégiai-konceptualizáló gondolataimat is, méghozzá a kezdetektől fogva. Mi viszont tiszteltük az ő döntéseit, és igyekeztünk megérteni a taktikai lépéseit is, a mérlegelő főszerkesztő magatartását, akinek helyt kell állnia a mindennapi hatalmi küzdelmekben, és nem emlékszem arra, hogy bárki is hosszabb ideig duzzogott volna ilyen döntései okán. Ez történt az emlékszám kapcsán is, és ezért nem beszélhetek a közöttünk lévő eltérésekről, noha, mondom, e számot én is, és gondolom, hogy mások is, csak post festum láttuk. Ráadásul, létezett még egy körülmény: a folyóirat megjelenése folytonosan késett. Mi e tényt a fokozott ellenőrzés technológiájának tudtuk be, és roppant elégedetlenek voltunk annak okán, hogy a Híd viszont mindig időben jelent meg. Mindenesetre Jánosnak nem adatott meg az a lehetőség a Tito-szám kapcsán, hogy széleskörű konzultációkat folytasson, ha életben akarta tartani az Új Symposion akkor még alakuló lángját. Igaz, a konstelláció megváltozott valahol 1981-től kezdődően: a hatalmi szervekkel való szaporodó konfliktusok miatt mi is, mármint a szerkesztőség tagjai, többször találkoztunk a hatalom egyes képviselőivel, belebonyolódva különféle vitákba, és intenzívebbek váltak a szerkesztőbizottsági ülések is. Aztán 1983 egyes heteiben, szinte mindennaposak lettek ezek az ülések, mert folytonosan dönteni és reagálni kellett. Mellesleg szólva 1983 májusában, tehát, a megrendszabályozást követően ezek az ülések mindig szertartásosan azzal kezdődtek, hogy János felolvasott egy frissen írt verset: elképesztő volt a teljesítménye azokban a napokban, valójában a versírás olyan volt, mint egy felemelt pajzs a számára. Mindenesetre a kollektivitás erősödése valamennyire tehermentesítette őt, de akkor is megmaradt a kőkemény tény, hogy a támadások-megrendszabályozások elsődleges célpontja János volt, neki kellett nap mint nap az ütéseket tűrni. De mondanom kell még valamit, ezúttal Tito kapcsán, noha ezzel nagyon bonyolítom a választ. Mégis, az, amit mondani szeretnék, hozzátartozik az emlékszám-helyzet összetettségéhez, és ahhoz a tényhez is, amelyet említesz, mármint ahhoz, hogy a régiek közül is néhányan megnyilvánultak dicsőítő ódákkal. Természetesen Tito személyét államilag szorgalmazott apológia vette körül, és egy rituális Tito-emlékszám is értelmezhető volt a hatalomnak való alárendelődés, a behódolás kontextusában. Ezt Sziveri János is tudta, mi is tudtuk. Nem véletlen, hogy az ember vonakodott ilyesmitől, bármikor gyanúba keveredhetett. És sok volt itt a mocsok, ráadásul akadtak olyanok is, akik először élen jártak az ízléstelen dicsőítésben, aztán pedig az ízléstelen ócsárolásban jeleskedtek, a későbbi köztársasági-elnök Dobrica Ćosić jó példa erre. Csakhogy nem lehet az egész kérdéskört puszta manipulációkra leegyszerűsíteni, és csak az udvaroncok apológiája felől szemlélni. Tito megítélése, karizmájának, modernizációs teljesítményeinek felmérése, a 44-es atrocitásokkal kapcsolatos felelősségének értékelése nem csak a mi számunkra bizonyul nehézségnek: valójában nem tudok egyetlen eligazító erejű vajdasági magyar munkáról, amely elemző készséget tanúsítana ezzel kapcsolatban. Tito, amellett, hogy Jugoszláviában a döntőbíró szerepét játszotta, idealizáló és fantáziaközvetített kivetülések tárgya is volt, ő volt az, aki hangsúlyozom, szimbolikusan, ellensúlyt képezett a regresszív politikai folyamatokkal szemben, ő volt az, aki nem volt része a romlásnak. És én legyek az utolsó, aki lebecsülöm a fantázia szerepét a társadalmi folyamatokban. Túlságosan bonyolult volt Tito személye ahhoz, hogy egyszerűen csak besoroljuk őt a repressziókat gyártó szocializmus rubrikáiba. Ha azt mondjuk, hogy mesterségesen létrehozott kultusz övezte, még nagyon keveset mondunk, és rengeteg dolgot elhallgatunk. Egyszerre kötődtek hozzá aláásó-radikális gesztusok, és az államilag szított apológia jelentései, a kettőt lehetetlen elválasztani személye esetében. Én ugyan azt hiszem, hogy történelmileg ő kimerítette a lehetőségeit 1966 és 1968 között, valójában eltolta a bolsevizmust a végső határokig, de elismerem, hogy személye jelképesen továbbra is megtestesítette a Jugoszláviát összetartó kötelékeket, hovatovább azt az egyre bizonytalanodó pluszt, amely fennállt ebben az eltűnt országban. Ez azért fontos, mert a Tito-ügyet 1980-ban sem lehetett leegyszerűsíteni az apológia/nem-apológia, talpnyalás/ellenállás egyszerű ellentéteire. Ha ilyen egyszerű lett volna… Tito halálát lehetett akár a káröröm távlatában is szemlélni, miszerint hála istennek vége a jugoszláv, nemzetfölötti mételynek, csakhogy e halál, megint csak szimbolikusan, megvillantotta Jugoszlávia végét, azaz megnyitotta a szakadék perspektíváját, méghozzá beláthatatlan következményekkel. Aki 1980-ban gondolkodott, előlegezett, annak félelmei és aggályai voltak, nem utolsósorban a vajdasági magyarok sorsával kapcsolatban. És aki figyeli a jelenkor hullámveréseit, és rögzíti a vajdasági magyarokat ért veszteségeket, igazolhatja, hogy az akkori aggodalmak a poszt-jugoszláv jövő kapcsán nem voltak alaptalanok. Az emlékszám-szituációt ez teszi bonyolulttá, ugyanis beleágyazódik egy hatalmas, sötét aspektusokat is magában foglaló jelentéskörbe.
Aki tudományos pályád nemzetközi léptékű alakulását, tanári tevékenységed több országbeli kibontakozását, sőt a közszereplői, a társadalmi folyamatokat, politikai mechanizmusokat elemző és értékelő megvillanásaidat is kellő odafigyeléssel kísérte és kíséri, jól láthatja, hogy az 1983 utáni évek és évtizedek megosztó, szétziláló manővereit, a visszaédesgetés, a jóvátétellel kecsegtetés játékait mindig kellő távolságtartással figyelted.
1983: tünet, amelynek különös összetettségéhez hozzátartozik, hogy megmutatott valami kérlelhetetlent. Láthatod az elmondottak alapján, hogy erősödött bennem a képzet, hogy 1983 után nem játszhatjuk a folyamatosság játékát, noha sem én, sem más nem tudhatta, hogy merre kanyarog a jugoszláv út. Célvonatkozások híján voltunk, ajánlatunk nem volt, de nem is lehetett, mert a peremre szorultunk. De az bizonyossá vált, hogy a régi lehetőségek elérhetetlenek voltak immáron. Ahogy a halálról nem beszélünk folytonosan, mert paralizálnánk magunkat, pedig ott hagyja, szétszórja jeleit megannyi szituációban, úgy nem beszéltünk mi Jugoszlávia szétomlásáról, mert olyan jellegű bizonytalanságot közvetített, amely szorongást okozott. De gondoltunk rá. Valószínű volt, hogy a vég elkerülhetetlen, de a felbomlás formáját még kérdőjel övezte. Mindenesetre az elmondottak jegyében teltek el a nyolcvanas évek, vártuk a bizonytalan kifejletet, ténykedtünk, de időről időre eszünkbe jutottak durva lehetőségek a véggel kapcsolatban. És aztán ott van az a hihetetlenül paradoxális 1987-88-as szituáció: valójában a jugoszláv dekadencia betetőzése. Milošević felülről dirigált, nemzeti hévvel feltüzelt, rohamosztagai a felszabadítás üzenetével jöttek Vajdaságba, a szerbektől úgymond jogtalanul elvett tartományba: legyűrték a vajdasági autonomistákat az elnyomottnak ítélt szerb nemzeti elv nevében, ami lehetővé tette egy megváltozott politikai tér kialakulását, beleértve a nemzeti-kisebbségi megnyilvánulások szabadabb kifejeződését is. Buktak az autonomisták, akik sanyargattak, szankcionáltak bennünket, egyúttal bukott az a represszióval párosuló nemzetfelettiség is, amelybe ők megpróbáltak kapaszkodni. Persze rosszul. Ha mérlegre tesszük a pluszokat és a mínuszokat, akkor azt kell mondani, hogy ezt még pirruszi győzelemnek sem nevezhettük. Olyan szabadságígéret volt ez, amely együtt járhat a jövőbe vezető hidak lerombolásával. Szabadságmegnyílás volt, ám méreggel telítve. A háború szelével érkezett meg az újfajta szabadság. A fordulat magában foglalta a háború, Jugoszlávia felbomlásának erőszak által közvetített lehetőségét: a szerb nacionalizmus térhódítása, kinyilvánított centralizációs igénye egyet jelentett azzal, hogy megpróbálta túllicitálni a horvát és a szlovén nacionalizmust, vészjósló kimenetellel. Későbbi perspektívából ugyan látható, hogy Milošević hatalmi masinériájának öntelt fellépése mögött inkább a bizonytalanság, a szerb nacionalizmus tétova útkeresése állt: a nyolcvanas évek végén azonban Milošević, akihez a néptömegek a megmentő szerepkörét rendelték, kábulatot adott roppant sok ember számára. Szabályosan itták a szavait. És abban a korban lehetett korábban nem tapasztalható módon védeni a nemzeti-etnikai érdekeket. Miközben a vajdasági magyarok védtelenné váltak a közelgő veszélyekkel szemben. A Symposion ról is lekerült a megrendszabályozás bélyege, nem voltunk többé kitaszítottak, de beléptünk egy olyan korszakba, amely fokozta a bizonytalanságot. Emberek sokasága változtatta meg hirtelen modorát, magatartását, behódolva az új hatalmi rendnek, és követve az új idők szeleit: az egyetemen olyan emberek hajlongtak előttem, akik korábban vegzáltak. Nehéz volt navigálni ebben a korszakban. A vajdasági magyar értelmiség egy része azt a vádat terjesztette rólunk, hogy pillanatlovagként élvezzük azt, hogy belerúghatunk a döglött oroszlánba, mármint a bennünket sújtó autonomista hatalmi rétegbe, miközben semmit sem élveztünk, hanem a belső nyugtalansággal küszködtünk. Belemerültem a helyzetbe, beszéltem, hívtak például a Vajdasági Írók Egyesületébe, hogy feltárjam a helyzetet, oda történetesen Fenyvesi Ottóval mentem. Belemerültem az egészbe, de kevés volt benne az öröm, úgy szerettem volna beavatkozni, részt venni, hogy közben távol maradjak. Eléggé nehéz dolog ez. Két különös megnyilvánulásom volt, amellyel talán valamennyire ellensúlyoztam az inszinuációkat. Talán. Írtam egy cikket a Borbá ban , amely valamikor a párt elméleti lapja volt, de a nyolcvanas évek végén már mást jelentett, jelesül, egy még pislákoló nemzetfeletti lángot, amely szemben áll a szétszakító nacionalista partikularizmusokkal. És nyitott volt. Ezen írásban kifejtettem, hogy hogyan illeszkedik bele a Symposion -ügy a felparcellázott jugoszláv hatalmi rend dekadenciájába, hogy ugyan vajdasági magyar vonatkozású kérdéskörből született meg, és rajta vannak a konkrét jegyek, a kisebbségi aspektusok, de valójában az elromlott általánosság kivetülése. És az írásban egyáltalán nem az akkor zuhanórepülésben lévő vajdasági autonomistákat dehonesztáltam, hanem csupán szimptómaként vizsgáltam őket. Az Ifjúsági Szövetségnek jugoszláv szinten volt egy lapja, amely rendkívül erős anti-miloševićista retorikát művelt, aztán az egyik legerősebb újságírójuk eljött Újvidékre, és egy letaglózó írást közölt a poszt-autonomista Újvidékről, különösképpen a szerb idomuló értelmiségről, amely világgá kürtölte gyakorta kétes áldozati mivoltát, és tényleg szerette abszolút áldozatként bemutatni önmagát. Tényleg, volt itt poszt-autonomista mocsok, tetszelgés. Viszont a lap kiemelte a Symposiont, mint figyelemre méltó kivételt, amely nem dől be az újfajta konformizmusnak, hivatkozott is az említett írásomra. Olyan kemény volt az említett újságíró írása, hogy néhány évvel később beültem a könyvtárba, hogy megkeressem a cikket, és azt láttam, hogy valaki kitépte a vonatkozó lapot, valószínűleg az érintettek egyike. Ebben az időben történt ama Symposion nak szánt szeánsz is az újvidéki könyvtárban, megannyi résztvevővel. Megint csak Fenyvesi Ottó küldte el a vonatkozó fényképet, és ő mondja, hogy ez 1989 elején történt. Még Sziveri János is ott volt, ez pontosan egy évvel a halála előtt történt. Az egyik bevezetőt én tartottam, ha jól emlékszem a Magyar Szó eléggé bőségesen tudósított. Azt mondtam, hogy nem létezik Symposion megátalkodott társadalomkritika nélkül, lett légyen ez autonomista vagy másfajta politikai rezsim. Mindez azonban a vajdasági magyar értelmiséget nem igazán érdekelte. És mindez inkább volt kínlódás, utórezgés, utóharc, mint egy új korszak hajnala. Nehéz volt ebben részt vállalni. Tudom, hogy közben is létezett a Symposion , hovatovább, tehetséges fiatalok működtették, akik semmiről sem tehetnek, nem az ő képességeikről volt szó, de engem kétségek gyötörtek: nem szűnt-e meg már a Symposion , nem fejeződött-e be, ott 1983-ban? Nem tetszhalott-e immáron? Hiszen ilyen jelenségek, mint a Symposion , olyan jelentéseket foglalnak magukba, amelyek akaratunkon kívül valósulnak meg. Nekem egyre inkább úgy tűnt, hogy a meglóduló történelem immáron nem nyújt talajt ahhoz, amit én a Symposion lényegének tartottam. Vannak visszafordíthatatlan dolgok, nem lehetett volna újrakezdeni. Lehet, hogy valaki reménykedett ebben, de ennek nem volt alapja. És rossz fordulatot vett a történelem.
Már az 1980-as évek második felében átfogó értelmezését nyújtottad a symposionista gondolkodásmódnak, a mozgalom-jelleg tarthatatlanságát számításba véve. Általában három nemzedék egymásutánjáról, intellektuális stafétájáról szokás beszélni, ám úgy tűnik, hogy ez a származtatási modell, intézmény- és eseménytörténeti korszakolás nem minden szempontból, és nem minden érintett számára megfelelő.
Elismerem, kissé sematikusnak tűnik ez a szeletelés és korszakolás. De hogyan formázzuk meg a Symposiont, mint történetet? Nem lehet elmondani a történetet, nem lehet magyarázni a Symposion t , és nem lehet oknyomozni időbeli klasszifikáció nélkül, ez az alapja annak, hogy orientálódjunk az időben. Aztán a nemzedék nem életkor, nem biológia, hanem eszmei dimenziók, valamint cselekvésformák együttese és kereszteződése. És belső késztetések, elhatározások, tettrekészség, valamint a külső impulzusok, kényszerek elegye. A nemzedék fogalma irányt ad, általa megragadható a dinamika. Azt viszont sose gondoltam, hogy a Symposion-nemzedékek valamilyen tökéletes egységben léteznek, nagyon is léteztek belső feszítőerők, sőt, mi több, a mi nemzedékünk erőteljesen tapasztalta ezeket a differenciákat az első nemzedék kapcsán, nem utolsósorban annak okán, hogy különböző magatartást tanúsítottak a nemzedékünk iránt, amely magában foglalta a rokonszenvet, de a szkepszist vagy éppen az elutasítást is. Valójában a közöttük lévő implicit különbségek is akkor nyertek élesebb kontúrokat, amikor szembetalálkoztak az általunk keltett hullámgyűrűkkel. Egyébként az itt szóba hozott írásomban, amely Bosnyák egyik könyvére vonatkozott, pontosan ezt domborítottam ki, mármint bíráltam Bosnyák aggálytalan nemzedék-képét, és azt a tényt, hogy nem veszi figyelembe a belső törésvonalakat. És feltehető, hogy közöttünk is adódnak különbségek, feltehető, hogy amennyiben reflektálnánk az alapállásainkra, akkor a politikai spektrum különböző pontjain foglalnánk el helyet. Még véletlenül sem áltatom magamat azzal, hogy ugyanazt gondoljuk a lényeges kérdéseket illetően. És azzal sem hitegetem magam, hogy egyformán értelmezzük a Symposion-ügyet. A poszt- Symposion kor, a megnyilvánulásaink eltérései megmutathatják, hogy valószínűleg mindig is léteztek közöttünk különbségek, ám nem nyílt arra lehetőség, hogy ezek kibontakozzanak, és formát nyerjenek: ne felejtsük el, hogy a nyolcvanas években, például, egy kisebbségi értelmiségi szereplőnek lehetetlen volt robusztusabb jobboldali álláspontot képviselnie. Nem beszélve arról, hogy a szolidaritás akkor és ott fölülírta a különbségeket. A nemzedék nem szükségszövetség, de van eldöntetlenség az egységesség fokozatait illetően. Tehát, igen, a nemzedékemben is voltak-vannak belső feszítőerők, de akkor is léteztek közös tapasztalatok, közös vonatkoztatási pontok, amelyek szükségesek egy nemzedék létrejöttéhez. Mindegyik Symposion-nemzedék ténykedése kifejezi a jugoszláv történelem konkrét meghatározottságainak sűrítményét. Ha közelebbről vizsgáljuk az események lüktetését, akkor megpillanthatók a nemzedékeket különféle módon meghatározó hatalmi technológiák, a jugoszláv történelem fordulatai, a belső kisebbségi hatalmi konfiguráció. Mindezért gondolom, hogy elengedhetetlen ilyen modellel élni.
Többször világossá tetted, hogy az utólagos szépítgetések, a kultuszteremtő kozmetikázások hidegen hagynak, kizárólag a tárgyilagos és szakszerű feldolgozásnak van értelme, akár a folyamatszerűséget, akár a sajtó- és művelődéstörténeti jelentőséget, akár az önálló életművek maradandóságát vizsgáljuk az Új Symposion esetében. Mit lehet tanácsolni azoknak (jócskán akadnak), akik nem szeretnék vagy képtelenek ezt tudomásul venni?
Hamis dicsfényre, vagy önsajnáló panaszszavakra nincs szükség. Amúgy, soha nem volt egyszerű hozzányúlnom a Symposionhoz , noha régen foglalkozom ezzel. A Symposionról beszéltem, mégpedig már korán, miközben a Symposionhoz tartoztam. De soha nem akartam tagadni, hogy a Symposionból jöttem. Talán azt hozzáadnám, hogy igaz, hogy a tárgyilagos tolmácsolás mellett török lándzsát, de nem érzek kedvet arra, hogy szaktudományi tárggyá csupaszítsam a Symposiont. És főképp visszautasítanám azt a szaktudományoskodást, amely pacifikálná a folyóiratban megbúvó feszítőerőt, és eltávolítaná, kimetszené belőle a kritikai fullánkot. És a tárgyilagosság nem semlegességet jelent, a tárgyilagosságot csak azért támogatnám, mert abban reménykedek, hogy analitikus hozadékokkal jár. Ezt még akkor is igenlem, ha tudom, hogy vannak Symposion-mítoszok, hovatovább én is szeretek megmerítkezni ezekben, a mítoszok ugyanis hatalmas anyagot biztosítanak a gondolkodás számára, és van objektív meghatározottságuk. Egyszer, nem valami nagy fantáziával, úgy fogalmaztam meg a saját pozíciómat, hogy a félobjektivitás helyzetében vagyok a Symposion kapcsán. Viszont nem tudok tanácsokat adni azoknak, akik másfelé tájékozódnak hozzám képest. De azt esetleg mondhatom, hogy van talán egy általánosítható különbség az értelmezők között. Vannak tudniillik azok, akik számára a Symposion tanulságokat kínáló történet, amiről érdemes továbbra is gondolkodni, dacára annak, hogy hatalmas változások álltak be időközben. Itt a tárgy komplex, izgalmas, és újraértelmezendő, és mozgó célpont. A Symposion nem folytatható, mondtam, de feszültségformája, nyugtalansága ettől még aktuális. Pontosabban, aktuális abban az értelemben, ahogy Giorgio Agamben ejt szót erről: aktuálisnak lenni azt jelenti, hogy distanciát tartani a fennállóval szemben, és nem engedni, hogy vakítson a fennálló világosság, bár ezzel még nem mondtam el mindent. Akik ehhez a csoporthoz tartoznak, nem halotti bizonyítványt akarnak kiállítani, hanem megvizsgálni, hogy mit mulasztottunk el a múltban. És vannak azok, akik számára a Symposion csak tovatűnő része a tökéletesedett bűnösség világának, mármint a szocializmusnak, egy múló történet azon belül, lezárult, elmeséltük, leróttuk a kegyeletünket, engedtük, hogy a szereplők emlékezzenek, ennyi elég is, nem kell túl sokáig foglalkozni a szocializmus hulladékaival. Nem volt ott semmi, ami említésre méltó. Kell-e mondani, hogy az első csoporthoz tartozom?
Egyetemi diákok sokaságát, szépírók, irodalomtörténészek, kritikusok, szociológusok, filozófusok illusztris társaságát támogattad és nevelted ki Újvidéken, Belgrádban, Mariborban, nem is beszélve azokról a feltörekvő fiatalokról, akiket Magyarországon tanítottál az utóbbi évtizedekben. A szegedi Gondolat-Jel és a Pompeji , a budapesti Kellék és a Magyar Filozófiai Szemle munkatársi közösségét, internetes portálok lelkes kollektíváit szintén erősítetted, mentoráltad hathatós közreműködéseddel. Hogyan látod, mi az, amit az arra érdemesek javára tudtál és tudsz a jövőben fordítani mindazon szépirodalmi és művészeti energiatartalékokból, ama munkamorálból, ízlés- és ismeretanyagból, melyeket a symposionista értékrend bíráló attitűdje, valamint az intellektuális tájékozódás naprakész tudományos praxisa teremtett meg és tett továbbvihetővé?
Csak az álmaimról beszélhetek, minthogy álmokat vetítettem bele a Symposionba. Egy olyan folyóiratot szerettem volna talpra állítani, amely egyesíti a legmélyebb reflexivitást, a legközvetlenebb társadalombírálattal, amely ötvözi a mindennapi forgácsokra irányuló élcet, a naprakész polémiát a kontemplatív magába fordultsággal, olyan folyóiratot, amely egybetömöríti a pergő kritikát, amely együtt rezdül a közszféra moccanásaival, valamint kifejezi azok beállítottságát, akik át akarnak látni a kényszereken az olyan filozofikus reflexióval, aminek semmi köze sincs a professzorfilozófiához. Olyan folyóiratot anticipáltam, amely szenzitív a kisebbségi kényszerhelyzetek jelentéseire, de a fogalmi vonatkozásokra is. Ábránd? Utópia? Illúzió, amely nem akarja figyelembe venni, hogy mindezt kisebbségi távlatban kellett megvalósítani? Megjegyzem, hogy ebben a dologban a mintát a régi Symposion legjobb pillanatai jelentették, vagy a zágrábi Praxis című folyóirat, amelyben egyszerre szerepeltek reflexív elemzések, és konkrét kritikai megnyilvánulások. Voltak ilyen pillanatok az általunk szerkesztett folyóiratban is, ez megelégedéssel tölt el, kérdés, hogy hány ilyen pillanat volt. Szeretném, ha több lett volna. És a mai kor. Nem lehet átsiklani afelett, hogy milyen nehézségek merülnek fel ma a kritikai ethosz és a reflektáltság szintéziskísérlete előtt. Megrendülnek a felvilágosodás és a modernség oszlopai, eszmék roppantak össze, gyanúba fogják a kritikát, mint a reflexivitás különös válfaját, a pluralizmus és a tolerancia fogalmai egyre inkább a relativizmus felé csúsznak, a rendszerkonform posztmodernizmus a történelmiségre mint kritikai instanciára az elévültség címkéjét ragasztja, az objektivitás síkja mögött pedig álcázott erőszakot gyanítanak. Sok mindent gátol ez ma. Ma nem kell szétverni csoportokat, hogy rájuk süssék a hatalom bélyegét, hozzáigazíthatók ezek a létezőhöz sokkalta hatékonyabb módon. Nehéz helyet csinálni a rendszerfeltételeket is tárggyá tevő kritikának. Aggódom, baj van. Nem veszi-e ki mindez a kezünkből az elkötelezettség gyakorlásának lehetőségét?
*Megjelent a Próbára tett emlékezet című interjúkötetben (Művészetek Háza – zEtna, Veszprém–Zenta, 2018)
„Szeretném, hogy minél többen itt maradjanak”
Beszélgetés A hatalom(nélküliség) horizontja c. tanulmánykötet Híd-díjjal kitüntetett szerzőjével
Sikeres évet zár dr. Losoncz Alpár temerini születésű egyetemi tanár, aki az esztendő utolsó hónapjában átvette a rangos elismerést, a Híd Irodalmi Díjat.
Losoncz Alpárnak különböző jugoszláviai, később szerbiai, magyarországi és nemzetközi folyóiratokban és szaklapokban több száz tanulmánya, értekezése, kritikája és recenziója jelent meg. A nevéhez 16 tudományos monográfia (ebből hat társszerzős munka) kötődik, 9 kötet szerkesztésében vett részt, 137 munkát közölt szerbiai folyóiratokban (1994 és 2017 között), 27 fejezetet írt különböző monográfiákban, 27 alkalommal jelent meg munkája szerbiai és nemzetközi tudományos gyűjteményekben, 10 tudományos írását közölte nemzetközi folyóirat és egy tankönyvet írt. A tudományos munkái mellett a mai napig rendszeresen jelennek meg publicisztikái különböző újságokban és híroldalakon. Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorának állandó jegyzetírója.
A Híd 2018. évi irodalmi díját a – Berényi Emőke (elnök), Beszédes István, Kollár Árpád, Ladányi István, Orovec Krisztina összetételű – bírálóbizottság egyhangúlag dr. Losoncz Alpárnak ítélte oda A hatalom(nélküliség) horizontja című tanulmánykötetéért. A megindoklás szerint Losoncz Alpár filozófus, egyetemi tanár az Új Symposion „nagy történetének” részese: „elkötelezett insider”-ként a folyóirat életének alakítója, értelmezője, kritikusa, a köré szövődő legenda homogenitásának állandó kikezdője, újabb szempontok fölvetésével annak újraírója. Könyvében vállaltan, a beszédmód retorikájában jelzett módon a harmadik nemzedék tagjaként szólal meg, és minden reflexív-önreflexív viszonyulással együtt is folytonosságot ápol a Sziveri János vezette szerkesztőség társadalomkritikai gyakorlatával.
* Vajdasági magyar filozófusként, közgazdászként, egyetemi tanárként 2018. november 8-án a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagjává választották. Eddigi gazdag munkásságát Sinkó Ervinről és Koncz Istvánról elnevezett díjakkal ismerték el. A legutóbbi elismerés, a Híd Irodalmi Díj mit jelent az ön számára? – kérdeztük Losoncz Alpárt.
– Egyértelműen örülök a díjnak. A mi kultúránk alapvetően irodalom-központú, ilyen értelemben többnyire kevésbé nyitott a nem irodalmi műfajok iránt. Nekem azért is fontos, mert a Híd-díjnak van egy rangja. Én a könyvben írtam a hídról. A díj nem közvetlenül a Híd folyóirattal függ össze, mégis kapcsolatban van vele. Számomra azt jelenti, hogy egyik tárgyam, a híd valahogy így gyümölcsözött.
* Milyen témával foglalkozik a munkájában, amelyért díjazták?
– A kötetem az Új Symposionnal foglalkozik. Ez az alakulat a hatvanas években jött létre. Reprezentatív története lett a vajdasági magyar kultúrának, a vajdasági magyar önértelmezésnek. Sok fontos teljesítmény fűződik az Új Symposionhoz, és rengeteg dilemma is. Sokan meg is kérdőjelezték, vitatták. Mivel az Új Symposion történetét már megírták mások, értelmezéseket szerettem volna készíteni, ennek a terméke a könyvem, az értelmezés-gyűjtemény. Az első részt nevezhetjük társadalomtörténetnek. Arról szól, milyen társadalmi-történeti föltételrendszerbe ágyazódott bele az Új Symposion három nemzedéke. A másik részben kiválasztott emberekről írok. Megpróbáltam ívet konstruálni az általános vonatkozások és az egyéni teljesítmények között. A kisebbséget különösképpen érdekli a hatalom, mert a kisebbségi létezés eleve azt jelenti, hogy nincs hatalmunk. A játékkal a könyv címében –: A hatalom(nélküliség) horizontja – ezt a nagyon sajátos kisebbségi állapotot próbálom végiggondolni az Új Symposionon keresztül. Voltak olyan fontos megnyilatkozások, amelyek révén lényegében végiggondolható a vajdasági magyarság helyzete, akár úgy is, hogy a mára nézve. Függetlenül attól, hogy az Új Symposion már régóta nincsen abban az alakban, ahogy létrejött, de azok a nyomok, amelyeket hátrahagyott, azok a máig vezetnek bennünket. Az én számomra lehetőséget jelentett arra vonatkozóan, hogy az Új Symposiont végiggondoljam a vajdasági magyar létezéssel együtt.
* Milyennek látja a vajdasági magyarok mai helyzetét?
– Sajnos a mai föltételek nem föltétlenül jobbak, mint azok, amelyek évtizedekkel ezelőtt léteztek. Az Új Symposion kezdetteremtő erő volt. Nagyon sok dolgot illetően lendületbe hozta a vajdasági magyar kultúrát. Függetlenül attól, hogy a mai kor egy másik kor, az Új Symposion lendületének az aspektusai ma is léteznek. Számomra, aki magam is részt vettem benne, egy iskola volt, lehetőséget adott a tanulásra. A kulturális történet akkor érdekes, ha gondolkozni valót ad. Nem lehet igazán lezárni, hanem egy matéria arra vonatkozóan, hogy gondolkozzon. Gondolkozási anyag, amely függetlenül attól, hogy az idők megváltoztak, még mindig gondolkodni valót ajándékoz annak, aki kíváncsi rá. Én elfogult vagyok az Új Symposion iránt, nem akarom játszani a közömbös, semleges szemlélőnek a szerepét. Elfogult értelmező szerettem volna lenni. Az elfogultság szerintem vissza is tükröződik, de törekedtem arra, hogy az elfogultságom mégsem legyen valamiféle önkényesség, puszta meggondolatlan dicsőítés, hanem jó akaratú kritika, jó akaratú önkritika.
* Hogyan látja a mai írói, alkotói nemzedéknek a sorsát, kibontakozását Vajdaságban?
– A vajdasági magyarok számbeli fogyatkozása kulturális téren is szemmel látható, a néhány évtizeddel ezelőtti állapothoz képest sokkal szűkösebb, szegényesebb a mozgástér. Akkor voltak folyóiratok, amelyek egymásra épültek, egymást kiegészítették. Lehetővé tették a különféle nemzedéki szinteken való mozgást. Az Új Symposion, Képes Ifjúság volt a fiataloké, a Híd az idősebbeké… Létezett rétegződés, amely minden nemzedék számára felemelkedést ígért és adott. Ez most nincs. Igaz, hogy érkezik pénzmennyiség, de sokkal esetlegesebb, sokkal bizonytalanabb, és sokkalta kevésbé biztosít bizonytalanság nélküli lehetőségeket. Bennünket nagyon sújtott mindaz, ami a kilencvenes évek elejétől fogva történt, az imént szóba hozott veszteségnek a kifejeződése. Azt hiszem, az ember akkor lehet reális, ha megpróbál valamilyen közbülső utat találni a folytonosan emlegetett pesszimizmus és a minden alapot nélkülöző optimizmus között. Ha nem lenne ilyen lehetőség, a közbülső út lehetősége a két pólus között, akkor valószínűleg a könyvet sem írtam volna meg. Az ember, ha megír egy könyvet, akkor legalább annak a reménynek a felvillanása, hogy valaki kézbe veszi, valaki elolvassa. Sőt lesz, aki itt elolvassa, és nem máshol.
* Vajdaságban találta meg a kibontakozási lehetőséget, és itt is maradt, azzal, hogy nemzetközi kiadványokban is publikál. Mit üzen a mai fiataloknak, akik önhöz hasonló témakörben tevékenykednek?
– Egyfelől azt kell mondanom, hogy a pályafutásom eléggé szokatlan. Rengeteg véletlenszerű, nem tervezett mozzanat alakította ezt, ilyen értelemben nem mernék általánosítani. Másfelől inkább pislákoló reményként és nem üzenetként (az üzenet ennél egyértelműbb): szeretném, ha minél többen itt maradnának.
Ha jobban megnézzük, azt látjuk, mindennek ellenére itt még mindig elég sok potenciál van és nagyon sok lehetőség van. Aki elmegy, az a kultúra egy részét is elcipeli, ami veszteség. Nagyon szerényen úgy fogalmazok: szeretném, hogy minél többen itt maradjanak.
* Mit gondol, mi az, ami miatt az ember mindent képes feladni, itt hagyni?
– Szerintem ennek oka a biztonság hiánya, a nehézség, hogy hosszabb távon végiggondoljon valamit. Sokszor ugyan adódnak rövid távú lehetőségek, de azok nem nyújtanak szilárdságot hosszú távon nézve. Az egész helyzetnek van egy másfajta vonatkozása is. Fura ország ez a Szerbia a szó mindenfajta értelmében. A maga sokszínűségében és ellentmondásosságában sok kutatni való elemet ad. Itt kevésbé unalmas, mint más országokban. Ha a pozitív aspektusokat szeretnénk kiemelni, akkor azt mondanám, néha itt több merészséget látok, mint egyebütt, akár mint Magyarországon is. Több merészséget, hajlandóságot tapasztalok bizonyos kérdések fölülvizsgálására. Nem beszélve arról, hogy a kisebbségi állapot is sokrétű. A kisebbségi létezés is ad sajátságos látószöget a világra. Néha a kisebbség meglátja azt, ami mások számára el van takarva. Nagyon sok lehetőség van a kibontakozásra. Nem szeretném csak sötétnek lefesteni a helyzetet. Jugoszlávia is ilyen volt: sokfajta, sokszínű, hibrid, néha lehetett dicsérni, néha meg ócsárolni. Ez a vesztes „anyag”, amelynek keretében mi mozgunk már nagyon rég, ennek a része vagyunk. Gondolom, A hatalom(nélküliség) horizontja c. könyvem is ennek a lecsapódása.
* Tud-e ilyen és hasonló komoly témák után lazítani?
– A lazítás nem igen megy. Ebben az életben nem fogom megtanulni, de vannak pillanatok, amikor nem a komoly dolgokra összpontosítok. A család, gyerekek számomra fontosak. Ők kilöknek ezekből a komoly keretekből…