,,Ha most megtudnám...”

Böndör Pál: Finis, Forum Könyvkiadó, 2017

Böndör Pál Finis című, egybegyűjtött verseket tartalmazó kötetét darabokra vágja egy fotó.

A futó minden erejét – utolsó erejét, a verseny, a futás, a célbaérés akaratának fájdalmas erőfeszítését rögzítő pillanat. A fotó különböző évszámokkal, címekkel ismétlődik, amelyek korábbi kötetekre, időszakokra, költői periódusokra nyitják rá a könyv lapjait. Sokszor kellett végigpörgetni a könyvet, hogy az ember hihessen a szemének: ugyanaz a fotó, mert a ráírt szavak és évszámok megváltoztatták a képet. Megváltoztatták a benyomást.

Kapitány László elképzelése – amely alapján a könyvet Kapitány Attila megtervezte – Böndör Pál költészetéről váratlan állítást tett: a művészi erőfeszítés önmagában hordozza jutalmát és megsemmisülését: ugyanaz a fotó más szavakkal és évszámokkal más értelmet nyer, újat vagy egy régebbit, erre csak az olvasás és értelmezés adhat egy röpke időre választ, hogy aztán minden kezdődjön elölről – a valódi erőfeszítés, a művészi teljesítmény eredménye ez.

Az olvasónak – különösen, ha értő Utószó segíti a tájékozódásban – sokkal könnyebb dolga van, mint bármely kritikusnak, hivatásos olvasónak. Nem kell mást tennie, mint belefeledkezni a kötetbe. Egyébként is a költő dönt és az ő szavai, nem az őt és költészetét értelmező szavak. Azoknak is van súlyuk, de korántsem akkora, amekkorát az alkotó vállal azzal, hogy ír, aztán pedig az évtizedek verslenyomatát, akárha saját ujjlenyomatát, kötet lapjai közé préseli, megmutatva ezzel a mindenkori olvasónak azt, amit fontosnak tart. Nem véletlenül írtam ujjlenyomatot, ami nem változik sohasem, szemben a verslenyomattal. Bőrünket (ujjlenyomatostul) és életünket nem vethetjük le mint egy megunt ruhát, de verslenyomatokkal értelmezhetjük, mit ér a bőrünk és mit hordoz a (é)let(ünk) – eleai iskola és/vagy tanítvány.

Visszatérve az első mondatban ott hagyott futó fájó izmaihoz, az arcára rajzolódó kínhoz – végig kell futni a távot. Aki – esetünkben Böndör Pál költő – már nem fiatal, az tudja, hogy így van. Korábban talán hihette, hogy van választása, gyorsítani, félrenézni, megállni, inkább programozni, feladni... de az idő múlása megérttette vele, hogy a távot végig kell futni. És egy idő után elkezd ragaszkodni ehhez a tudáshoz, amit a pályán összeszedett; ebből a tudásból lett a finis, a maga többértelmű jelentésével.

A futó itt, ebben a pillanatban/könyvben találkozik a kötetben eddig megjelent, De próbálkozni lehet alcímmel. Mi lesz ebből a találkozásból? A fájó izmokkal, végső erejét megfeszítő futóval, akire a költő ráírja, hogy: de próbálkozni lehet. Nem fog célba érni? Hiszen mindannyian célba érünk a végén, ezért kell végig futni a távot, ahogyan a fényképen szereplő, testén, feje fölött a böndöri kötetcímekkel, évszámokkal átértelmezett futó teszi. Mi lesz tehát ebből a többszörös találkozásból, aminek eredménye felől a költő mégsem hagy kételyt.

Nagy verseskötet lett belőle, nagy versekkel. Azokon, akik nem emlékeznek a hangsúlyra, ahogyan ezt a szókapcsolatot tanítják, sajnos nem lehet segíteni, magukat fosztják meg az élménytől. Ugyanis minden irodalomnak vannak nagy versei, nagy kötetei. Megkerülhetetlenek. Fontosak. Többet fejeznek ki önnön üzenetüknél. Túlmutatnak azokon. A Finis ezek közé tartozik.

Nem az összefüggések vagy széttartások, vállalt versek és az opus újraértelmezései miatt, hanem azért, mert ebbe a vaskos kötetbe egybefogva látható, befogadható, olvasható, amit Böndör Pál tud a létezésről, a társadalmi viszonyokról, az egyéni és közéletről, az irodalmi létről, az egyén sokfajta kiszolgáltatottságáról, a játszmákról – amiket elsősorban önmagunkkal vívunk magunkért és ellenünkben –, hogy ne térjünk le az útról és ne térjünk el a tárgytól. A Finis pontos összefoglaló, aminek részleteit, kirakós darabjait, mozaikkockáit az egyéniből (élet) az általános felé (lét) feszítve írta szét korábbi köteteiben és kötetben eddig meg nem jelent verseiben finom-keserű iróniával.

Böndör Pál átható tekintetében sajnálatnak nyoma nincs. Kíméletlen? Igen, művészi kímletlenséggel beszél, pátosz nélkül, kicsinyesség nélkül, letisztítva önmagát szavaihoz. Lecsupaszítva önmagát soraihoz.

„Nagyokról kicsinyeknek”

Gergely Boriska írónőre emlékezve

A Jugoszláviai Magyar Könyvtár sorozatának nyolcadik köteteként, Strelitzky Dénes szerkesztésében látott napvilágot Gergely Boriska Nagyokról kicsinyeknek című könyve – a kötetben nincs feltüntetve a kiadás éve, de a források szerint 1932-ben, vagyis kilencven évvel ezelőtt jelent meg. Az alcím szerint ez a könyv meséket tartalmaz. Amikor azonban elkezdjük olvasni, hamar rádöbbenünk, hogy a „nagyok” talán nem is a felnőttek, a „kicsinyek” pedig nem is a gyerekek. A nagyok az irodalom nagyjai, a kicsinyek pedig mi vagyunk, az olvasók. Az átlagember? Vajon az átlagember olvasó? Vagy 1932-ben olvasó volt? Kétségtelen, hogy a sorozat szerkesztői és írói ebben hittek, és ha mi másként gondolnánk, bizonyosan nem régi könyvek olvasgatásával töltenénk az időnket, azzal a nem titkolt szándékkal (is), hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy jövőre lesz az írónő halálának nyolcvanadik évfordulója.
1992-ben, vagyis harminc éve jelent meg a Híd folyóiratban Gubás Ágota Gergely Boriska világa című igen fontos, megkerülhetetlen tanulmánya, ami az írónő húgával, Gergely Gabriellával Budapesten folytatott beszélgetések alapján készült.
Érdekes, hogy a Vamadia Gergely Boriska életrajzi adatait bemutató lapja nem említi ezt a forrást, pedig ez megerősíthetné, hitelesebbé tehetné a Vamadia által használt forrást, ami mégiscsak erősen közvetett módon szól egy elveszett kéziratról – „Várady Tibor írta, nagyapjához, Várady Imréhez írt levélre hivatkozva, hogy elkészült Gergely Boriska Szobor című regénye, mely Törökkanizsa »forradalom utáni éveit tükrözi«. A kéziratnak nyoma veszett.”
Ha ugyanarról a kéziratról van szó, akkor már harminc éve tudjuk, hogy azért veszett nyoma, mert
„[…] 1942-ben a zsidóüldözés elől Budapestre menekült húgához, Gabriellához, s átadta neki önéletrajzi regényének kéziratát. Nemsokára nehéz szívbaja válságosra fordult, majd 1943 elején kórházban meghalt. Pesten a kézirata legidősebb lányához került, aki viszont a zsidókérdés kiéleződésekor tűzbe dobta a regényt, attól tartva, hogy bajba keveredhetnek miatta, de az is valószínű, hogy valamiféle családi titokra derült fény a kéziratban, hiszen Boriska kívánsága volt, hogy ne jusson a regény Etelka kezébe. A tűzbe vetésnek ilyen szubjektív indítéka is lehetett. Mindenesetre egy dokumentumregénnyel lettünk szegényebbek.”
Gergely Boriska ebben az 1932-ben megjelent mesekötetében állít emléket azoknak az íróknak, költőknek, az irodalom általa fontosnak tartott nagyjainak, akikről, úgy vélte, nem feledkezhetnek el azok, akik a magyar irodalmat fontosnak tartják. Ma már szinte felfoghatatlan ez a vállalás, ez az elkötelezettség – Gergely Gabriella naplójából megismerhetjük Boriska életének folyását, eseményeit, így még inkább becsülhetjük a munkáját.
*
Trianon századik évfordulója kapcsán számos vajdasági szerző irodalmi alkotását olvashattuk, érdeklődésünk mindvégig megmaradt, noha kétségtelen, hogy hiányérzetünk támadt: az irodalmi elődök megszólítása, valamiféle folytonosság-megteremtési-belső-kényszer. Valószínűleg nem is létezik ilyesmi. Vagy ha igen, akkor az olyan, mint a többi kényszer, hogy muszáj (visszamenni, tisztára törölni stb.), tehát igazából jobb, ha kigyógyulunk belőle.
Lehetséges, hogy így van, de nem tudok tenni ellene (nem is akarok), nekem jelent valamit, hogy megteremtsem a vajdasági magyar irodalmat megteremtő írókkal, írónőkkel, irodalmárokkal, kultúraszervezőkkel, szerkesztőkkel a folytonosságot. Bennem legyen, az olvasmányaim közt legyen, a szavaim és mondataim között legyen az ő munkájuk.
„Az 1920-as években Szabadkán a Bárány kávéházban találkozik Berényi Jánossal, Tamás Istvánnal és Fenyves Ferenccel. Veszélyes volt akkor találkozni, beszélgetni. A följegyzések szerint 1937-ben Törökkanizsán Gergely Boriskáéknál tartották meg a vajdasági magyar írók találkozóját Diófa Helikon néven, ami minden valószínűség szerint valójában egy hatalmas cseresznyefa alatt zajlott le.” Ezt a Gubás-tanulmányból idézzük. Ha vesszük a fáradságot, és utánanyomozunk ennek a diófának, csakhamar (vagy kicsit később) ráakadunk az Üzenet folyóirat 1979. szeptemberi számára, amely a Kanizsai Írótábor kapcsán jelentette meg az Irodalmi találkozó Óbecsén 1928-ban – A Hetről-hétre irodalmi estje Kanizsán 1934-ben – Irodalmi Helikon Törökkanizsán 1937-ben című izgalmas tanulmányt, amelyet olvasva megerősödik bennünk az olvasott – átvett, átélt – tapasztalat, miszerint az irodalmárok attól, hogy veszélyes volt találkozni, beszélgetni, semmit sem változtak, dúltak-fúltak, távol maradtak, megsértődtek, fontoskodtak, becsméreltek, és rendre azzal próbálkoztak, hogy rendbe hozzák irodalmunk „Csáky szalmáját”.
Ebben az 1979-es Üzenet-számban látható Gergely Boriska háza Törökkanizsán. A Vamadia említést tesz arról, hogy „Törökkanizsán 2001 és 2003 között Bogdán József kezdeményezésére irodalmi rendezvényeket is tartottak”.
Jövőre éppen húsz éve lesz annak, hogy ez a kezdeményezés megszakadt. Az irodalom szervezői kedvelik az évfordulókat, Bányai János tanítása ellenében el kell fogadnunk, hogy fontosak az évfordulók: beléjük lehet kapaszkodni. Meg talán azt is meg lehetne mutatni, hogy annyira nem vagyunk kicsinyek, amennyire annak tűnünk.

Gulyás József emlékére

Tisztelt gyászoló gyülekezet! Gulyás József költőre emlékezünk, aki október 31-én hunyt el. Halálhíre azonnal fölvetette azt a kérdést, ki szervezze a megemlékezést, kihez tartozott, kihez tartozott leginkább ez a magányos költő, aki magányos volt ugyan, de nem volt egyedül, és hát, lehet, hogy akkor ez fordítva igaz, egyedül volt, de nem magányos. Ami viszont nem igaz. Magányos volt, csak másként viselte ezt a kabátot, a magány nagykabátját, másként, mint bárki, akit ismerünk, ismertünk. Harcosan viselte és karcosan, vitatkozva, fölényes és őszinte meggyőződéssel.

Farmerdzsekijében, franciasapkájában, ami alól kikandikált ősz siskája, divatjamúlt szemüvegében úgy fordult be biciklijével a Birografika sarkánál, akár egy cowboy, sebesen, kíméletlenül, erőteljesen. Ment valahova. Mindenhova biciklivel és sietve. A nyomdába. A városházára. Összeszidni valakit a felelősök közül, számon kérni vélt vagy valós mulasztásokat.

Kicsit öregasszonyos lett a hangja, ahogy öregedett, néha nyafogó, néha dörgő. Mikor indul a busz Szivácra? Csak nem azt akarod mondani, hogy nem indul? Nem fizeti az önkormányzat? Nem tudom, Jóska, évek óta nem vagyok már ott. Az mindegy, ez a te dolgod. Intézte el, intézett el.

Cammogtam föl a sivár lépcsőházban, vittem amit el kellett vinnem, de csak tizenkettő után jöhetsz. Gyalogoltunk a hóban, Szilágyi László festményei után kutattunk. Ez persze nem igaz, ő pontosan tudta, hova kell mennünk, hol vár a festmény. Mást is köszönhetek neki, ószeres-műkereskedő mivoltának. Vedd meg, parancsolta. Álltunk a hideg szobájában, a földön szépen sorban a könyvek. Vegyél. Parancsolta. Képet igen, könyvet nem, mondtam.

Mi lesz a kötetemmel, azzal a rengeteg fényképpel, mi lesz, mi lesz, sürgetett. Nem vagytok semmire sem jók, ha nem értitek, hogy azt ki kell adni. Tökéletes, nem lehet kevesebb, ezer oldal, ezer kép, vagy több. Amennyi kell. Mind színes. És a rajzok. Megérdemlem, jelentette ki. Fölhívtam a nyomdát. De hát mi lesz, nem csináljuk? Nem adta le. Leadta, visszavette, tökéletesítette. Írógépén kopogott. Belejavított a betördelt szövegbe. Kijavította a lektort. Helyre tette.

Egyszer kiderült, hogy nem fizették utána a járulékokat. Sorolta a nagy neveket, akik után fizették, már az első megjelent írásuktól és így bizony szépen időben nyugdíjba mehettek. Írók, költők. Ő nem. Menni mehetett, csak nem nyugdíjba. Mert az nem volt neki. Annyira nem volt fontos, hogy akiknek a dolguk lett volna, utánajárjanak.

Hogy segítettünk-e? A Magyar Írószövetség, az Újvidéki Színház, mások. A nyomda. Barátok. Lelkesek. Talán megtettük, amit lehet. Nem volt elég, azt hiszem, különösebben nem volt velünk elégedett.

Gulyás József indulatos, erőteljes, pontos, szabadon fogalmazó költő volt. Soha nem volt kérdés, hogy ő az. Talán öröktől fogva, így is született, ha prózát írt, visszaemlékezéseket, akkor is költő volt. Egységes, tökéletes, zárt egész. Nem hagyta feltörni ezt a héjat. Öniróniája, száraz, vakkanó humora és egyértelmű világlátása tette védtelenné és áthatolhatatlanná egyszerre.

Nem hiszek semmiben, mondta, de valahogy azért mindig kiderült, hogy balos. Te, Jóska, te balos vagy? Mellékúton közlekedő, hasznot semmiből sem hajtó költő. A költészet csiszolója.

Mint akit pofon vágtak: tegnap ötkor éppen egy regényt fejeztem be épp új tízsoros kisregényemet tegnap ötkor hirtelen felébredtem, mint akit pofon vágtak, tettem-e valami nagyot és bátrat, ha bűn volt, mondtam-e nemet?

Ezt írta, ilyen volt, azt írta, amilyen volt, önmagán átszűrve létét és szigorú kér, önmaga szigorú bíborosa, egy ellen-Rischelieu. A legnagyobb hittel megáldott hitetlen. A létbe zárt lelkiismeret, a lelkiismeretbe zárt költészet.

Nem tudom, másokkal hogyan volt, velem örökké elégedetlen. És mindig elcsodálkozott, hogy amikor fölveszem a telefont, szia, Jóska, mondjad, tudom, hogy ő. Nevetett vénasszonyossá lett hangján, egy ellen-Füst, és kérdezte: honnan tudod, hogy én vagyok. És mindig elmondtam, benne van a neved és a számod a mobilomban.

Ezt mindig eljátszottuk. Az elégedetlenséget nem, az igazi volt. Olyan igazi volt, mint a szeretete.

Nekem senki nem segített úgy, mint Gulyás József. Adott verset, hogy leközöljem. Fölhívott, hogy veszekedjen velem az elképzeléseim miatt. Aztán fölhívott, hogy veszekedjünk ugyan, de értékeljük egymást. Bóklásztunk a havas utcákon. Csoszogtam mellette, hallgattam. Olvastam a verseit.

Forradalom és nagymise. Ilyent írt. Átölelte benne a világot, mint az ég teszi a Ludasi-tóval, ahonnan jött.