
Lovra Éva
Az általános iskolát és a gimnáziumot (2003) szülővárosában végzi. 2013-ban az Újvidéki Egyetem szabadkai Építőmérnöki Karán diplomázott: diplomás építőmérnök város és üzemeltetés szakirányon és építőmérnök MSc szerkezetek és építőanyagok szakirányon. Tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Kar Breuer Marcell Doktori Iskolában folytatta, ahol 2017-ben summa cum laude minősítéssel sikeresen megvédte PhD-értekezését. 2011-től 2012-ig a topolyai Mezőgazdasági Iskolában matematikát tanít. 2014 és 2018 között vendégoktató (Slovak Technical University, Faculty of Architecture, University of Zagreb, Slovak Academy of Sciences, Czech Technical University in Prague, Roma Tre és La Sapienza). 2016-tól 2017-ig a Szlovák Tudományos Akadémián, 2018-tól 2019-ig az Újvidéki Egyetem Építőmérnöki Karán kutató. Jelenleg a Debreceni Egyetem Műszaki Kar Építőmérnöki Tanszékének egyetemi adjunktusa.
Kutatási területei:
Várostörténet, várostervezés-elmélet, tipo-morfológia, művészetelméleti, építészeti és városépítészeti kapcsolatok/kölcsönhatások 1867 és 1918 között az Osztrák–Magyar Monarchia területén; mikrourbanizmus; művészet-, építészet- és várostervezés-elmélet a második világháború utáni időszakban (szocialista modernizmus 1948-1975, Szerbia); városi örökség meghatározása, értékelése és védelme.
Érzelmes utazás
Lovra Éva: Amikor otthon van a sehol. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011
Lovra Évával utazni jó. Maga mögött húzza hatalmas, kerekeken gördülő utazótáskáját, vállára fehér, csipkés kendőt borít, látjuk magunk előtt a kendő lobogását, a szőke haját, ahogy a milánói és firenzei szél eljátszadozik vele, halljuk a bőrönd kerekeinek kattogását a torinói macskaköveken, a léptek neszét a Vatikán képtárában, a tűsarkak kopogását a Spanyol lépcsőkön. Fillér csobban a Trevi-kútban, és csendes elámulás a Cappella Sistina mennyezetfreskója alatt.
Lovra Éva Amikor otthon van a sehol című útleíró prózájáról ismertetőt írni hálátlan feladat. A szavak és a gondolati ritmusból építkező mondatok ugyanis, mint valami különösen finom csokoládé vagy valamiféle toszkán vörösbor az ajkakon, pillanatnyi érzetek hordozói. Egyszeriek, visszamondhatatlanok. Mégis idéznem kell a Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2010. évi győztesét, kiszakítva mondatait otthonos közegükből, hiszen bennük azzal foglalkozik, ami számomra is írásában a legjelentősebb: az utazás gondolatával. S miközben ő városról városra, építészeti vagy képzőművészeti remekműtől remekműig jár, én szántom ceruzámmal a papírt, húzgálom alá a sorokat. Például az első oldalon két mondatot is rögtön. „A történetek lényege az utazás, a szabad asszociáció, amikor néha messzebbre jutunk a vonatra várakozás öt percében, mint az egész előttünk álló élet alatt. […] Amikor otthon van a sehol, amikor a tegnapot keresed a reggelben, s amikor örülsz annak, hogy még nem ért véget az éjszaka, hogy el sem kezdődött a nappal.” Később aztán semmi hasznát sem lelem a megjelölt részeknek, nem mutatnak rá semmi mélyebb gondolatra, nem idéznek fel bennem semmit, egyszerűen szépek. Körülbelül a harmadik-negyedik fejezetnél, Torinónál vagy Bolognánál veszem észre, hogy „nem akar elkezdődni a nappal”. Elsuhannak szemem előtt a mondatok, akár vonatablakból a táj, és marad csak valami halvány sejtelem, hogy végre igazán utazom. Mintha erre Lovra Éva is rájátszana: színekkel, érzésekkel, benyomásokkal, pillanatokkal írja le utazását, rengeteg a kép és a hang, filmjelenetek és regényhősök sétálnak be a Szentkuthy Miklós-i és Szerb Antal-i világba, a La Dolce Vita és Golding, Michelangelo és Bernini. Megjelenik Lovra Éva kedves szerzője, Szentkirályi Zoltán építésztörténész, történet a történetben. Vallomások a titokzatos Kedvesnek, aki egyszerre lehet egy város, lehet egy belső én, a monológok ismeretlen megszólítottja, egy hallgatag utastárs. „Szeretem a szűk, kikövezett utcácskákat, ahogy elfogynak a házak, és térré szelídül a bezártság fojtogató klausztrofóbiája – reggelente piacra siető kofákkal –, a régi lépcsőházak dohos leheletét, az eső után befolyó víz nedves foltjait a falakon meg az udvart.”
S ebben a mindent egybeolvasztó utazásban, amelytől azonban távol áll, hogy jellemzői és tanulságai által kiteljesedjék, és egy felsőbb mondanivaló metaforájává álljon össze, Lovra Éva, még ha csak érintőlegesen is, de a világlátását is igyekszik megfogalmazni. „A Piazza della Signora felé, apró sikátorokon vágunk át, végig a Via Dantén, megállva a ház előtt, ahol maga Dante született, lassan az a néhány amerikai is utolér minket, akik csodálkozva kérdezték, mit fényképezek, miért nevetek az egyik árkádos utcácskában. Persze, itt is itt vagyunk, egy-egy falfirka a miénk is – az országé, de megérteni, hogyan is vagyok én magyar ebben az országban, már kicsit nehezebb. Kozmopolita, kisebbség, de egy idő után már csak vajdasági. Igen, magyar, de a szüleim is azok, nem születtek Magyarországon, és nem is vegyes házasság. Persze „amerikábóljöttem” sem érti, de nem baj, nem is kell, elég, ha én tudom, ki vagyok, honnan érkeztem, és hová tartok. Talán.” Lovra Éva egy „kishazáról” beszél, „ [...] ami vár, amit ismersz, ahova visszavágyol és vissza is térsz, amikor eljött az idő, hogy újraéld az elvarázsolt álvalóság normális hétköznapjait.”
Lovra Éva írása arról árulkodik, hogy a téma jelentősen befolyásolja az alkotás nyelvezetét. Erre példaként akár a címet is felhozhatjuk. Szinte csak sejtetés, egy talány, logikai ellentmondás. Az Amikor otthon van a seholban némely mondata valóban üveglábakon áll, csak egy érzés, az elbeszélés lelke tartja egyensúlyban. S érdekes, e bizonytalan szerkezetű és esetleges mondatok is valamiféle bájt hordoznak magukban. „Mindig van legközelebb, mindig van valaki, akinek éppen akkor te vagy az egyetlen, mint most én ennek a percnek, amikor elköszönök.”
Lovra Évával utazni jó. Jó elhinni, hogy valóban élnek emberek, akik zaklatottan ébrednek reggelről reggelre a Legyek urát olvasván, vagy zokognak Hieronymus Bosch képei előtt. Hogy érzékenyek és fogékonyak, hogy napokig egy-egy forma, építészeti megoldás ámulatában élnek, hogy nem felszínes turistaként járják a világot, hogy képesek a megpihenésre, hogy tekintetüket ott merik feledni az arcokon.
Újra belelapozok az útleírásba, a milánói fejezetet megelőző képet figyelem, a Sforza-kastély, pontosabban a Torre del Filarete feletti felhőket. Minden fejezet előtt található egy ilyen kép, a szerző fényképei, a milánói talán a legszebb. Egyetlen képet hiányolok csak, a fehér, csipkés kendőről készítettet. Ahogyan a vállra terül, ahogy játszik vele a szél.
Nagymosás után
Friss női hangok a vajdasági magyar irodalomban
Nagy-Jugoszlávia széthullásával a kilencvenes években megszűnt a vajdasági magyar folyóiratokat és a magyar nyelvű könyvkiadást éltető támogatások zöme, negatívan befolyásolva ezáltal a tartományban a magyar nyelvű könyvek és periodikák megjelenését. A publikálni szándékozók előtt beszűkült az irodalmi tér. Az egzisztenciális lehetőségek és távlatok hiánya a fizikai és szellemi bezártság érzésével párosulva egyfajta kultúrválságot eredményezett, mely a „befutott” és az éppen csak pályára lépő alkotógenerációk tevékenységére egyaránt rányomta a bélyegét, a vajdasági magyar nyelvű irodalom mélyrepülését eredményezve. A kétezres évek eleje óta viszont jó értelemben vett változások tapasztalhatók a vajdasági irodalmi berkekben, a „padlóra került”, sokak által elsiratott „vajdmagy” irodalom éledezni látszik, sőt egyre nagyobb pezsgés tapasztalható a „háza táján”. A már meglévők mellett két új irodalmi folyóirat indult, a DNS és a Sikoly, valamint két internetes folyóirat, a Jelfolyam és a zEtna, utóbbi könyvkiadóként az elmúlt tíz év vajdasági magyar szépirodalmi könyvtermésének jelentős részét jegyzi. Az új fórumok egyre több izgalmas hangot, irodalmi szemléletmódot képviselő alkotót vonzanak, különbözőségüknél fogva más-más befogadói réteget szólítanak meg, alkotó- és olvasóközelibbé próbálják tenni az irodalmat. A rendszeresnek mondható irodalmi rendezvények, estek, műhelymunkák egyre több érdeklődőt mozgatnak meg, s a már „mozgásban lévő”, illetve a most induló tollforgatók is megtalálhatják a helyüket ebben a kínálatban.
A legújabb írógenerációban hangsúlyos a „női vonal”. Folyóirat-publikációk, kötetek, irodalmi díjak igazolják, hogy relevánsak e friss, női hangra írott alkotások, s ígéretes alkotópályák indulását jelzik. Legutóbbi kötetük bemutatásával három alkotót ajánlok közülük az olvasók figyelmébe.
Leárazott történetek – Bencsik Orsolya: Akció van!
„Akció van, ezt mondta a Pityu, miközben megsimogatta a kutyám fejét.”
Hogy Bencsik Orsolya prózai vénája hangsúlyosabb a lírainál, már Kékítőt old az én vizében című, első kötetének prózaverseit olvasva kitűnt, s a könyv megjelenését követő interjúkban a szerző jelezte is abbéli szándékát, hogy a lírát hátrahagyva a prózával kacérkodna szívesebben. Az Akció van! kisprózáit olvasva kiviláglik, hogy ez Bencsik „valódi” műfaja, kétszeresen is hazatalált benne. Részint mert olyan biztos kézzel alkotta meg különleges hangulatú, frappáns történeteit, hogy az olvasó gyakorlott novellistát sejthet mögöttük, részint pedig amiatt, mert valóban haza, a poros kis alföldi mezővárosba vezetnek, ahonnét a figyelő szerzői szem nap mint nap pásztázta környezetét, hogy annak jellegzetes figuráit, jelenségeit, életérzését papírra vetve megalkossa saját novellavilágát. Novellavilág, mondom, mert a kötetcím alatti műfajmegjelölés tanúsága szerint kisprózák gyűjteménye a kötet, viszont mivel lényegében azonos szereplők bukkannak fel a történetekben, melyek ezernyi apró kapcsolódási ponton ölelkeznek, akár novellafüzérként is tekinthetünk rájuk, vagy sajátos családregényként, hiszen a mellékszálak mellett egyetlen család sorsa bontakozik ki bennük, szakadozottan, kihagyásosan bár, de követhetőn. Sőt, akár új műfajba is besorolhatók, ahogyan az Akció van! belső borítóján, Nyúlszív őrmester ajánlójában olvasható: „B. O. remek történetei a nyúlfarkak (pszeudo)műfajából.”
Ugyanezen ajánlóban olvasható a következő is: „B. O. nem ismer félelmet, ódzkodást, álszemérmet; mindent megmutat, közben megnevettet vagy megfintorgat erősen görbített, groteszk és abszurd-realista világában”, mely világot az ajánló szöveg írója „csupaszon vinnyogó univerzumnak” nevezi. Valóban, Bencsik Orsolya teremtett világa, abszurd-realista voltának köszönhetően, rabul ejti olvasóját, s mivel a szerző összemos mesét, álmot, képzeletet, emlékeket, más szerzői univerzumokat (Tolnai, Balázs Attila, Updike, Golding…) a valósággal, sőt a groteszk ábrázolástól sem ódzkodik, nem meglepő, ha a szereplői hétköznapi helyzetekben is állatfigurává, növénnyé lényegülnek át, például a nagyapa nyúllá, a dédmama macskává, az elbeszélő repülő hallá, a nagymama véres disznószívet nyalogató szitakötővé vagy éppenséggel virággá változik, a nyulak elrepülnek, egy cet gyomrában lehet hajókázni a Nagy Vízen túlra, a Bajuszos Menyasszony az űrből figyeli Guszti bácsit, a nyakas örök vőlegényt, és a tó partján szirének élnek. Mindeközben finoman árnyalódik a vajdasági kisváros díszlete, a benne élők mindennapjai. Előkerülnek a böllérkések, piros babos tál tartatik a disznó elmetszett torka alá, a cukortól elüszkösödött lábú, háromszáz kilós nagyapa betegágyához turisták járnak, megjelennek a háborús övezetekből menekülők, és üzletelnek, a kiskocsmákban filozófiai eszmefuttatások hangoznak el, a kerítések mentén karfiolfejek és paradicsomok nőnek, zsilettel metszik ketté a hernyók testét, bűz terjeng, mindent ellepnek a legyek, és az emberek rádöbbennek, hogy többé már nincs tengerük. Bencsik Orsolya tükröt és görbe tükröt tart egyszerre elénk, szórakoztat és elborzaszt, komikumot és tragikumot vegyít. Filmes nyelven szólva, Buñuel, Fellini vagy Kušturica módszereivel „abszurdizálja” a valóságot, jelezve, hogy a borzalmakat könnyebb a humor és a fantasztikum prizmáján keresztül láttatni és látni. Egy helyütt meg is jegyzi: „Az egész világot a füllentés tartja fenn. Ha igazat mondanék én is, hirtelen megszűnne létezni.”
Az Akció van! illusztrátora, Emil Kadirić pompásan ráérzett az írások hangulatára, világból kiragadott, lecsupaszított, suta figurái úgy néznek ránk vissza a pőre lapokról, mintha egyenesen a sorok közül pillantanának ki. Egyszerre borzongatók és szerethetők. Ugyanazon közeg részei ők is, melyből Bencsik Orsolya írásai is táplálkoznak. A kissé szagos, posványos, mégis otthonos kisvilágé, amelynek esendő, álmokba menekülő „lakóit” talán csak egy hangzatos akciós ajánlattal lehet felrázni. Figyelem, figyelem! Huszonhárom faramuci történet egy csomagban! Alig három óra alatt „felfalható”! Csak itt, csak most! Megéri a pénzét! Tessék kosárba tenni! Akció van! (Forum – József Attila Irodalmi Egyesület– PRAE.HU, 2012)
Szójatej és lilán suhanó szőkeség – Lovra Éva: Amikor otthon van a sehol
„Ennyi a mi kis életünk, néhány ezer év kővé dermedt cipója.”
Első kötetében Lovra Éva különleges utazásra invitál. A Milánó–Torino–Bologna–Firenze–Róma–Szardínia–Milánó útvonalon kalauzolja végig kalandvágyó olvasóit, s miközben építészeti látványosságokat, életképeket, hangulatokat próbál megfogalmazni, saját világába is betekintést enged. „A történetek lényege az utazás, a szabad asszociáció, mikor néha messzebbre jutunk a vonatra várakozás öt percében, mint az egész előttünk álló élet alatt” – kapjuk meg a kötet bevezetőjében sommázatát az előttünk álló történetfüzérnek, finoman utalva arra, hogy ne hagyományos értelemben vett, cselekményközpontú prózára számítsunk, hanem laza szerkezetű alkotásra, melyben az asszociációé lesz a főszerep.
Az építőművészet és építészet szakos szerző/narrátor Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténete című könyvéből nyert információkkal a tarsolyában, lendülettel és kíváncsisággal felvértezve vág neki egy többhetes utazásnak, sorra járja Olaszország építészeti kincseit, s a látottakat és tapasztaltakat karcsú kis kötetbe sűrítve nyújtja át az olvasónak. Az Amikor otthon van a sehol mégsem szimpla útleírás. A szerző önmagán átszűrve fogalmazza meg élményeit, ennek köszönhetően mintha az ő sikkes napszemüvegén át látnánk Olaszországot, s a városról városra meghatározott útvonal nyomán egy finoman végigvezetett történetszálat is követhetünk, mely szinte jelzésértékű diszkrétséggel húzódik meg a háttérben, mégis helyenként olyan érzést keltve, mintha egy kihagyásos szerelmi történetet olvasnánk éppen, s az útleírás hivatott elkendőzni a pikáns részleteket.
A kötetbéli Lovra Éva, vagy ahogy a Kedves szólítja, Evecita törékeny szőkeségként lépdel ki a milánói reptér bejárati ajtaján, lábán piros cipellők (Hello, Dorothy!), pőre vállán tarka selyemkendő, lenge, hófehér szoknyája alá kap időnként a szél („Monroe-effektus”, „Andy Warhol-féle pop-art asszociáció”), és óriási vörös bőröndöt vonszol maga után. A bőrönd e három főszereplős történetlánc második főszereplője, ugyanis hűséges útitársként kíséri gazdasszonyát a hosszú úton, egész a kiszenvedésig, amikor is keréktörötten hátrahagyják egy kuka mellett, mint a „csordától lemaradt beteg állatot”, amely „hatalmas vérző vörös bőrönd, vörös tetem, halott, vöröslő koporsó, utca köveire száradt meggyszín vérként” aposztrofálva íródik ki végül a történetből, átadva helyét egy ezüstösen csillogó, modern „városi dzsungelharcosnak”. Harmadik főszereplő maga a Kedves, a névtelen lovagias társ, aki épp hogy csak említődik itt-ott, és bár apróságokat tudunk meg róla: mindig kéznél van, ha kell, kisegít, fordít, kiflit hoz, kávét főz, mosolyogtat, kalauzol, hű közös Guinness-szenvedélyükhöz, ezért félbarnát iszik, a „mio piccolo Sardo, az én kis szárdom, aki vigyázott az ő Evecitájára”, nyilvánvaló, hogy nemcsak idegenvezetőként, hanem múzsaként is lényegesen több szerepe van, mint amennyit az őt említő néhány félmondat sejtet. Ők hármasban vágnak neki a körútnak („mellettünk haladnak a századok, a megkövült élet egy-egy pillanata”), hogy gyalog, vonaton, hajón, kis piros Fiat 500-ason vagy lila kerékpárra pattanva („kerékpár-romantika, fellibbenő szoknya – lilán suhanó szőkeség”) járják sorra a betervezett városokat és nevezetességeket, s egy-egy pihenőponton szusszanva elfogyasszák kedvencüket, a Kedves egy félbarnát, Evecita szójatejes kávét (így még csak-csak elviselhető a „tejmentes világ”).
Történetről történetre haladva megelevenednek előttünk az olasz városok, leghangsúlyosabban talán Bologna, az a hely, ahol Éva úgy érzi, szeretne élni, „S most itt van ez a kicsiny, olaszországi város, aminek minden porcikáját szeretem, nem zavar a pályaudvar melletti park elhagyott piszkos eleganciája, a kövekkel kirakott utcák talpszaggatása, sem a szagok”, s persze Firenze, álmai egyetlen helye, amelyben csalódott, ugyanis a turistaözön miatt élvezhetetlen a város látványa, szem elől rejtettek maradnak kincsei. Megkapóak az apró életképek, a rózsát áruló pakisztáni, aki elmesélte élete történetét, a firenzei belvárosban egyszerre, organizmusként mozgó tömeg, a kéregető román cigányasszony, aki már tökéletes angolt és olaszt beszél, a római kútfelirat, mely szerint Bernini előbb felépítette, mint amennyi idő kell a megtisztításához, a reggelente piacra siető kofák, a régi lépcsőházak dohos lehelete, az eső után befolyó víz nedves foltjai a falakon meg az udvarokon, Róma macskái a romkertekben és az oszlopok tetején. Olyan adalékok ezek, melyek ismeretében mintha beleszippantanánk Olaszország illatába, a részesének érezzük magunkat, ott tébláboló turistának, aki részleteiben kutatja a várost, és fogékony az apró szépségekre.
Az utazás és a megtekintett látványosságok azonban csupán vázat biztosítanak a történeteknek, szilárd keretet, amelyre kifeszíthető a szerző gazdag asszociációs hálója, amelyben kedvenc festők, filmek, színészek, könyvek, zeneszámok egyaránt helyet kapnak, így Hieronymus Bosch (és madárfejű emberei), Tiziano, Michelangelo (Goldingot Michelangelóhoz hasonlítja, véleménye szerint mindkettejük alkotásai megtisztítják a lelket), Dalí, Rodin, Van Gogh, Raffaello, Marcello Mastroianni, Woody Allen, Mary Poppins, Gina Lollobrigida, Audrey Hepburn, a Vanília égbolt és A zongorista, Majakovszkij, Oscar Wilde, Tolkien, Zola, az Ezeregyéjszaka, Gulliver, a narancskörte hangú Dinah Washington, Gaudí és a gyakran emlegetett Marilyn Monroe is beépülnek a sorok közé.
Lovra Éva kötetét nem ajánlatos egy szuszra végigolvasni. Túlságosan lírai ahhoz, hogy egyszerre habzsoljuk be. Az elcsipegetését, félórácskákra bontott ízlelgetését ajánlom, gőzölgő kávéval a kézben, felpolcolt lábbal, derengő napsütésben. Hogy át tudjuk venni a sorok lüktetését, el tudjunk kalandozni a gyönyörű leírásokon, össze tudjuk kapcsolni a képzettársítások kusza szálait, s elmerülhessünk a míves, helyenként cikornyás nyelvezetben. „Talán a legszebb naplemente, amit valaha láttam, talán mert nem volt szárazföld, a lenyugvó nap skarlátszín emlékezés, kis nosztalgia, az elmúlás ígérete, a befejezésé, ami valamikor akkor kezdődött, és most ért véget, egy kerek egész, gyönyörédes napkorong. Egy pillanatra vérré vált a víz, majd még egyet lobbant, s kihunyt az érzés, hol van már a szerelem, csak sötétség és hideg szél” – mondja egy helyütt erős líraisággal, s rövidebb, frappáns megállapításokat is bőséggel találunk az írásokban: „Szeretem a templomok sejtelmes félhomályát, ahogy a mellkasomat szorítja hatszáz év történelme.”
A kötet címében foglalt otthonfogalom, valamint a mindenhol–sehol ellentétpár fogalma az úton levés során átértékelődik, új értelmet nyer, ahogy apró élménydarabkákból építkezik az emlékezet, úgy az Otthon is sok kis átmeneti otthon összességéből tevődik össze, ilyen értelemben bárhol rátalálhat az utazó, de teljes valójában talán egyetlen helyen sem létezik. „Mindig van egy »kishaza«, ami vár, amit ismersz, ahova visszavágyol és vissza is térsz, mikor eljött az idő, hogy újraéld az elvarázsolt álvalóság normális hétköznapjait. Ingázás, kicsit ott s kicsit itthon, kicsit séta és rácsodálkozás…”
S hogy ezek a lazán összefűződő történetek végül mégis egységes egésszé állnak össze, a precíz szerkesztésnek és a jól elhelyezett érintkezési pontoknak köszönhető, eladdig, hogy az utazás lezárultával, a kötet végére érve marad bennünk némi kielégítetlen kíváncsiság, így megelégedéssel nyugtázhatjuk, hogy a szerző részéről is mutatkozik folytatásra való igény: „Valahogy zárnom kellene ezt a történetet, kerek egészet adni, de még mindig hagyni időt, teret és vágyat a folytatásra.” (Forum, 2011)
Nagymosás után – Terék Anna: Duna utca
„de csak nem tudtam elkezdeni a sírást, ahogy az eső nem tudta elkezdeni önmagát”
Terék Anna második verseskötetében egy vérbeli mosónő igényességével szeretné tisztára súrolni a világot. Elsősorban saját, jól belakott kis világát, az őt körülvevő tereket, múltjának és jelenének fontos állomásait, mindezzel együtt saját magát is. Mosnivaló akad bőven. Városokról, utcákról, épületekről a mindennapok mocskát, a hajból férfiak illatát, a nyakszirt bőréből érintéseket, belülről, a szívtájékról emlékek hordalékát.
Verseiben a szerző úgy kalauzol el bennünket Topolyára, az Adriára, Szabadkára, Isztambulba, Párizsba vagy Pestre, hogy közben szemerkél, szitál, hullik vagy zuhog az eső, s lecsorog a macskakövek közötti lefolyókban mindaz, ami feloldódhatott. A lassú Párizs című versében a szűnni nem akaró eső akár egy óriási égi lavórból ömölne alá, a várost mosdatja. „…az utcák szélét mosta, / mosta magával a rongyokat, / az újságokat, a csikkeket / s a csikkek végéről a rúzsnyomokat… próbált lemosdatni rólunk és / a fehér városról mindent, / de semmit sem sikerült lemosnia…”. Ez a kép később, a kötet legsikerültebb, a pesti esőben című záró versében újra visszatér, immár Pestet áztatják, súrolnák tisztára az óriási cseppek, csak itt már csermelyekké, majd hömpölygő áradattá duzzadva mossák tisztára a körutat, a rakpartot, s a testből is feloldják mindazt, ami a bensőt nyomasztja. Amiktől szabadulni kellene, amiket jobb lenne hátrahagyni vagy csak úgy kisírni. Különböző könnycseppekkel. A kötetben ugyanis egész könnycsepparzenál említődik. Akár Gombóc Artúr, aki a kerek, lapos, kicsi, nagy, töltött, mogyorós, roppanós és ki tudja, még hányféle csokit tartogat szükség esetére, Annának rövid, hosszú, sós, viszketős és kristályos könnyei is vannak, ha sírni szeretne. Márpedig sírni szeretne, és sír is. Topolyán, Szabadkán, Szarajevóban, Párizsban, Pesten, a villamoson, a Duna-parton, ölelkezéskor, séta közben, levelet olvasva, randi után, egyszóval bárhol, bármikor. Szabadulni szeretne. Félelmektől, múlttól, szeretők emlékétől. Szorongásai, akár a többi korabeli lányé, a gyerekvállaláshoz, az illanó ifjúsághoz, a párválasztáshoz kötődnek („Anya, mi lesz velem, / ha elfogynak a férfiak, / elfogyasztják őket / a nők és a homoszexuálisok…” – Kunigunda útja), s néhány szerető – a kisbetűs attilák gyűjtőnév alatt – is felbukkan, hogy jelentős vagy kevésbé jelentős nyomokat hagyjon maga után („…mert széppé válhat egy ember / és jaj, nagyon szerethetővé, / annak ellenére, hogy egy / unalmas pöcs…” – gyalog a Thököly úton). A sírás persze nem szükségszerű magatartási forma, hiszen nem egyetlen eszköze a felejtésnek, a belső rend megteremtésének, csupán alternatíva, melyet a szerző a verseket összefűző szálként vezet végig a köteten, s a külső megtisztulás ellentétpárjaként a belső megtisztulást segíti elő.
Azonban nemcsak a könnyek és az eső fűzi egybe a kötet verseit, több állandó motívum is fel-felbukkan, és fogózóként, ismétlődő utalásként a folytonosság érzetét kelti, megerősítve az olvasóban az érzést, hogy egyetlen hosszú, töredékesen elmesélt, de követhető történetet olvas. Történetet, mondom, mert Terék Anna verseskönyve verssorokba tördelt történet, a prózához közelebb is áll, mint a hagyományos értelemben vett vershez, és talán éppen emiatt a kényszer, hogy egy szuszra olvassuk végig, mintha csattanót, végkifejletet remélnénk a kötet végén, egy állomást, ahová kifut az eseménysor.
„…Költözés, doboz, pakolás, zsinór, / körbekötni életünket…” – olvasható több versben is ez az ismétlődő két sor, mely alapmotívumként az egész könyvet, sőt Terék Anna költészetét is jellemzi. Az úton levést két ország, két város, két identitás, két szerető, két vers között. A nyugvópont, a bizonyosság keresését, mely nemcsak egyéni, hanem generációs igény is.
A Duna utcában sajátos hangon szólal meg a szerző. Természetes és közvetlen ez a hang, helyenként gyermekien szókimondó. A verseknek épp ez a szókimondás a legnagyobb erényük, ugyanis családtörténetek, gondolatok, lelki vívódások tolmácsolása mellett a környezetünkről, kisvilágunkról is érdekes, találó észrevételeket fogalmaz meg bennük az alkotó („párizsban a metrókocsik / olyan kicsik, / hogy az ember csak egy másik / ember kezébe tud kapaszkodni. / Így kézen fogva utazik / az összes párizsi” – gyalog a Thököly úton).
S hogy a bő száz oldalon át tartó nagymosás hófehér házakat, rendezett utcákat, fénylő szemet, tiszta arcot, kunkorodó mosolyt eredményezett-e? Nehéz megválaszolni. Ugyanis a kötetzáró áradásban az emlékek mellett nemcsak a járókelők, egy egész lakodalmas menet, hangszerek és hangjegyek úsznak tova, hanem az idő is ott tempózik óriási karcsapásokkal. Ennek tudatában pedig tekinthetünk-e megtörténtnek, befejezettnek bármit is? (Forum, 2011)
A vadon és a modern építészet határán
Egy topolyai lány Finnországban – Brüsszel után Vaala és Oulu
A tavalyi év végén második alkalommal jutott ki Finnországba Lovra Éva fiatal topolyai építész. Korábban Brüsszelben járt tanulmányúton, most pedig azért utazott távoli nyelvrokonainkhoz, hogy Aarne Ervi, az egyik legfontosabb finn építész munkásságát tanulmányozza. Évát először az izgalmas út előzményeiről kérdeztük:
– Egy építészeti kutatás előkészítése során kerültem kapcsolatba először Finnországgal. A munka – ami a népi építészet határokon átnyúló voltát tanulmányozta –, a Heritage in Risk projekt három állomást felölelve igyekezett választ adni azokra a dilemmákra, amik Magyarország–Szerbia, Svédország–Finnország és a balti államok határ menti népi építészetével kapcsolatosak. Tanárom és mentorom, dr. Klein Rudolf vont be az előkészítés munkálataiba, s általa ismerkedtem meg a finn és svéd kollégákkal, dr. Petri Vuojalával és Mats Winsával. A projekt az előkészítés fázisában van, várjuk a megfelelő támogatást a hároméves munkához. Az itthoni munkát követően egy rövid tanulmányutat tettem Finnországba és Svédországba, ahol a leendő kutatás helyszíneit látogattam meg. Ezt követően sor került egy második útra is, amit Aarne Ervi munkásságának tanulmányozásával töltöttem Vaalában (Nuojua-Nokkala) és Ouluban.
Miért pont ez a két település volt utazásának célpontja?
– Sirpa Kuussaari, a Nuojua erőmű melletti Nokkala lakópark tulajdonosa településtervezési, rekonstrukciós munkálatokat kívánt végezni a területen, aminek épületeit és magát az erőművet is Aarne Ervi tervezte. Rokua, a terület mellett elterülő nemzeti park geopark címet kapott, így szükségessé vált a fejlesztés. A terület urbanisztikai képével foglalkoztam, felmérve azokat a potenciálokat, amik az épületek funkcióinak megváltoztatásával létrejöhetnek, hiszen ezek az ötvenes években épített épületek a DoCoMoMo listán is szerepelnek, védettség alatt állnak. Nokkalában, ahol csak néhány ház található, általában fotóművészek, írók szállnak meg, akiket megihlet a természet, hiszen ez a hely közel van Lappföldhöz, itt már kezdődik a tajga. Már a második estémen, amit ott töltöttem, Sirpa figyelmeztetett, hogy vigyázzak, s ne sétáljak sötétedés után, mert az út melletti erdőben egy medve tanyázik, ami lehetséges, hogy éjszakánként portyázni indul. Ekkor éreztem, hogy mégis a vadon közepén vagyok, egy olyan helyen, ahol a modern építészet olyan organikus módon találkozik a természettel, hogy a távolban magasodó vízerőművet sem érzem természet-idegennek. Hosszú sétáim során felfedeztem a hely flóráját, gombát szedtem, lesétáltam a tóhoz, közben pedig fényképeztem, jegyzeteket készítettem.
Mi mindennel foglalkozott a tanulmányút alatt?
– Az Oulu Egyetem professzora, dr. Petri Vuojala volt a kutatásom mentora, akivel már előzőleg, a népi építészet kutatási projektjében dolgoztam együtt. Az egyetemi levéltárban és a könyvtárban tanulmányoztam Ervi építészetét és a korszak irányvonalait, emellett kiegészítő kutatást végeztem Finnország növényvilágáról, és Skandináv építészeti előadásokat hallgattam külföldi diákokkal. Ebből vizsgázni is fogok, de ez egy újabb finnországi utat feltételez.
Sikerült felvenni a finnek életritmusát?
– Oulu észak-nyugat Finnország egyik legnagyobb városa, közel a tengerhez és Lappföldhöz. Telente csak néhány óráig van világos, de a levegő friss, szinte fullasztóan tiszta. Nem okozott nehézséget felvenni a skandinávok ritmusát, szokásait, hiszen ételeik, habitusuk közel áll hozzám. A finn építészet, dizájn már a napjaim részét képezi, hiszen nálam is egyre gyakrabban felbukkannak a marimekko színpompás pipacsai, tiszta, élénk színei, letisztult formái, s Aalto organikus formáit is magaménak érzem. Szauna, lazac, laktózmentes élelmiszerek, természet és a finnek zárkózottsága, ami meghatározó. Felejthetetlen a rénszarvashús és a törpemálna fanyar íze, hogy olyan tóban úszhattam, amin a jég még vékony réteget képezett, vagy az, hogy vadon élő rénszarvasokat simogattam és az északi sarkkört átlépve ismerkedhettem a robogó folyókkal, valamint a fa-építésszettel.
Miben volt más ez az útja, mint korábbiak?
– Igaz, hogy nem először keveredik az utazás a tanulmányozással és írással, de ez a lehetőség abban volt más, hogy egyetemi előadásokat is látogathattam, s új kutatási módszereket ismertem meg, egy teljesen új környezetet. A munkának ezzel még nincs vége, keresem az új lehetőségeket, de emellett itthon szeretnék érvényesülni, helytállni s kamatoztatni azt a tudást és tapasztalatot, amit a határainkon túl szereztem.
A szép esztétikája
Interjú az elsőkötetes Lovra Évával
Alig néhány hónapja adta ki az újvidéki Forum Könyvkiadó a kéziratpályázatán díjazott Lovra Éva Amikor otthon van a sehol című olaszországi útleírásokat tartalmazó kötetét. A fiatal építészt eddigi prózai próbálkozásairól, a különféle művészeti ágak összeegyeztethetőségéről és katartikus élményeiről kérdeztük.
Egy város- és építészettörténettel foglalkozó kutatótól nem megszokott, hogy rendszeresen publikál irodalmi folyóiratokban, ráadásul kiterjedt képző- és iparművészeti ismerettel rendelkezik. Esetedben honnan datálható ez a szerteágazó érdeklődés?
– Elhamarkodott következtetés, hogy szokatlan a művészetek ilyen párosítása, a nagy elődök, Alvar Aalto, Corbusier vagy akár Kenneth Frampton sem elégedtek meg az önkifejezés egyetlen eszközével. Az építészettörténeti kutatás feltételezi az adott kor, az ahhoz kapcsolódó érák művészettörténetének, történelmének, társadalmi és politikai életének ismeretét. Mindezek nélkül szakmailag értékelhetetlen tanulmány születik, de fontos az is, hogy az írás élvezhető legyen, itt kapcsolódik össze az irodalommal, az ipar- és képzőművészet pedig a művészettörténettel. Hatással voltak rám az első tanítóim, Németh Anna kerámiaművész és Zsáki István festőművész. A szép esztétikája a rajzaimban és a kerámiáimban is megmutatkozik, ennek köszönhetem, hogy pontosságra törekszem: a részletekben szeretném meglátni az egészet, vagy az egészből kiragadni a részletet, ami mindazt meghatározza. Írásaimmal és tanulmányaimmal is úgy bánok, mint a rajzokkal, úgy építem fel őket rétegről rétegre haladva, mindennek nyomatékot adva. Mentorom, dr. Klein Rudolf irányított a kutatás felé, kozmopolita szelleme engem is arra ösztönzött, hogy ne csak egy dologgal, országgal, korral, területtel foglalkozzak, legyek egy kicsit világibb az édes otthon bácskai idillje mellett. A szerteágazó érdeklődés, az irodalom, a kutatás és a művészeti ágak kiegészítik egymást, ezért is könnyedén összeegyeztethetőek, egy személyben összpontosulnak, nem tagolhatóak az élet különböző szakaszaira, csak a fontossági sorrendjük változik néha.
Létezik-e nálad a művészeteknek valamiféle hierarchiája? Melyik ágat műveled a legszívesebben? Van-e esetleg határozott művészeteszményed?
– A művészetek hierarchiája állandó változásban van, éppen attól függően, hogy mivel foglalkozom, milyen feladatom van, vagy milyen hatások érnek. Ha utazom, fotókkal dokumentálok, ekkor az építészet és a fényképezés az, ami a legfontosabb, majd egy-egy határidő közeledtével változik a sorrend, az írás válik fontossá vagy a rajz, ha illusztrálok. Mindig az a legkedvesebb és legfontosabb, amivel éppen foglalkozom, arra összpontosítok, hogy az alkotás elejétől a befejezéséig ne érjen más hatás, mert bomlik a gondolat tisztasága, és hanyatlik a minőség. Ez kivitelezhetetlen, hiszen nem adott a steril környezet, így a csak a tökéletességre való törekvés az állandó, a vágy. Éppen ezért nincs határozott művészeteszményem, csapongó vagyok, ha kategorizálni szeretnénk, akkor visszautalhatunk a „Gesamtkunstwerk” korszerűsített szecessziós megfogalmazódására, de ezt egy olyan formában értelmezve, amely helyet kínál a modern mozgalmakon és a letisztult formavilágon kívül a századelő ornamentikáinak és a szocialista irányzatoknak is.
Az Amikor otthon van a sehol című nemrég megjelent első köteted olaszországi útleírások gyűjteménye: milánói, torinói, bolognai, firenzei, római, vatikáni, szardíniai és cagliari élmények prózában való megörökítése. A szöveg tanúsága szerint Krakkót, Lisszabont és Barcelonát is nagyon élhető városnak tartod, miért éppen az itáliai utazásaidnak szentelted ezt a könyvet?
– Az Itália-élmény mindig is meghatározó volt a számomra, már olvasmányaimból, rövidebb utazásaimból kiindulva is, de akkor kezdtem a kultúrájával foglalkozni, amikor építészettörténetet hallgattunk az egyetemen. Kényszer is volt, hiszen nemcsak elméleti szinten kellett ismernünk az épületeket, hanem az alaprajzukat is tanulmányoztuk. Éjszakákon át rajzolgattam a homlokzatokat, figyelve az aranymetszés szabályait, egyre inkább szomjazva arra, hogy mindezeket élőben is lássam, tudva azt, mi van előttem, hiszen addigi utazásaim kicsit turisztikai homályba vesztek, csak a nézés, nézelődés szintjén maradtak: nem láttam. A nézés és a látás összeegyeztethető paradoxona Rómában tudatosult, amikor újra visszatértem a városba, hiszen sokkal összetettebb és mélyebb élményekkel gazdagodtam, mint először. Nem volt kérdés, hogy miről és hogyan kellene írni, Olaszország volt életem addigi leghosszabb útja, a legmeghatározóbb élmény. Azóta már újabb vidékeket fedeztem fel, a Benelux-államokat, Skandináviát, amelyek nemcsak primáris élményeket adnak, hanem kicsit az otthon érzését is, ami óhatatlanul előjön, ha hosszabb időt töltesz egy-egy helyen. A hetek, hónapok Olaszországban is ezt hozták: otthon, minden egyes nap egy újabb csoda, a városok, tengerpart – s mindez a tudatomon átszűrve, a teljesség igénye nélkül.
Rendkívül építészet-központú prózát művelsz, Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténete című könyvét már-már a Bibliádnak tartod. Nem féltél attól, hogy a szakmai indíttatású megjegyzéseiddel elijeszted az olvasót?
– Vannak kötetek, amelyeket forgatok, idézek belőlük, mert igényesnek és értékesnek tartom őket. Ezek főleg szakmai könyvek, kritikák, ebbe a kategóriába esik Szentkirályi, Frampton, Mumford, Corbusier, de említhetem Aleksandar Ignjatovićot is. Az építészet-központú prózához hozzá is tehetnénk a művészet-központú lírát, így összemosódva jellemezve a kötetet. Úgy nem lehet valamiről írni és beszélni, ha annak csak egyik oldalát ismerjük, ez általában az én-oldal, ismernünk kell a történetét, az egyéb vonatkozásait, nemcsak egy önző élményt adva át, hanem egy kerek egészet, ami teret ad arra is, hogy ne csak a mi tükrünkben látsszék a hely, az épület vagy a festmény, hanem az olvasó is – a tényszerű leírások hatására, akár egy-egy fotó segítségével – saját élménnyel gazdagodjon, amit csak kiegészít az író asszociációs játéka, az a kaleidoszkóp, amit készít. Ez adja meg az egyensúlyt az objektív szakmaiság, a szakmai indíttatású megjegyzések és az irodalmi szubjektivitás között.
Talán meglepő, hogy egy, az 1948 és 1980 közötti időszak szocialista modernizmusát, a titoizmus nemzeti stílusának építészetét és urbanizmusát tanulmányozó kutató katarzist él át a Sixtus-kápolnában. Szakemberként hogyan tudnád megfogalmazni: mi váltja ki belőled ezt az érzést?
– Értékelem a tudást, innovációt, a zsenialitás, a kemény munkát, legyen az egy Bosch-féle pokolábrázolás a középkorban, a kápolna mennyezetfreskója, a Nikola Dobrović tervezte belgrádi Generalštab épülete vagy Gaudi La Sagrada Familiája. Ha a szakmai tudás tehetséggel ötvöződik, s ez megmutatkozik a művekben, akkor mindegy, mit képvisel esztétikailag, hogy szakrális vagy szekuláris tematikájú-e.
Hogyan érzed, milyen lett a kötet képi világa?
– A pályázatra több bemutató jellegű fotót küldtem, a szöveg mellett az esetleges illusztrációkat is felvonultatva, amelyek gyakran részleteiben mutatnak be egy várost, egy hangulatot közvetítenek. Egy utazós kötet esetében elengedhetetlen, hogy a vizualitás is helyet kapjon benne. A képek neutralitása a sehol és mindenhol érzését adják, a kontrasztok és formák játéka pedig a szöveg játékosságát, mozaikszerű gondolatait egészítik ki.
„Még nem a múlt, de kortársnak se tekinthető”
Lovra Éva: Ismernünk kell az adott kor elvárásait és igényeit ahhoz, hogy hosszútávon objektív véleményt alkossunk
Lovra Éva a szabadkai Építőmérnöki Karon városrendezés szakon szerzett oklevelet, jelenleg a Pécsi Tudományegyetemen folytat doktori tanulmányokat. Nemrégiben jelent meg Szabadka urbanizmusa és építészete a második világháború után (1945–1975) című kötete.
Hogyan választotta ezt a kutatási témát? Miért éppen ezt az időszakot vizsgálta?
– A kutatás tényleges folyamata már 2008-ben elkezdődött, ekkor kaptam meg a Vajdasági Felsőoktatási Kollégium kutatói ösztöndíját, s Klein Rudolf, az MTA doktora, volt tanárom vállalta a mentor szerepét. Hosszas beszélgetés után találtunk a témára, ami kezdetben idegennek hatott, mert egy teljesen új, eddig még nem kutatott területet jelölt meg. A II. világháború utáni művészeti esztétika a volt tagországban, Szerbiában egy létező, de fel nem ismert mássággal rendelkező időszak mozgalma, amit sikerült definiálnom. A felállított hipotézis, azaz karizmatikus vezetőre érzékeny szocialista modernizmus létét alátámasztottam a művészeti, esztétikai, társadalmi, gazdasági és politikai tényekkel. Azzal foglalkoztam, hogy ez az időszak hogyan kondenzálódik az építészet, városépítés területén. Izgalmas feladat volt, főleg, hogy a művészettörténet nem foglalkozik külön korszakként ezzel a korral, s nem definiálja azt. Gyakorlatilag, ami minden kutató törekvése, egy meglévő, fel nem ismert mozgalomnak adtam nevet és definíciót. Ezek után egy évig nem foglalkoztam az időszakkal, kerestem az új perspektívát. Utaztam, külföldön dolgoztam, s közben az egyetemen is kialakult, hogy milyen területen fogok diplomázni. Visszatértem a témához, Klein tanár úr újra vállalta a mentorságot (először egy diplomadolgozatnál), s ajánlotta, hogy haladjak a teljestől az egység felé. Szabadka adott volt, kutatni kezdtem, a kezdeti nehézségek után olyan segítséget kaptam, ami felbecsülhetetlen. Dragutin Karlo De Negri, aki az adott időszak építészeti és városépítési szempontból meghatározó személyisége, mindvégig mellettem volt, s órákat beszélgettünk, valamint az anyaggyűjtésben Csipa József is támogatott. Ez az időszak nem csak Szabadka, de más települések „életében” is intenzív, változásokkal teli időszak, amikor romboltak, építettek, s kialakult egy teljesen más esztétikai és társadalmi értékítélet. Még nem a múlt, de kortársnak se tekinthető, s emiatt nagyon finoman kell bánni az adatokkal, a kritikával, az időszak értékelésével. S mindezt csak megfelelő szakmai és kutatási háttérrel tehető.
Ebben az időszakban a „romboljuk le mindazt, ami régi” elv milyen mértékben érvényesült?
– Szabadka belvárosa, nevezzük így a több elkülönülő magból álló egységet, a II. világháború alatt, a bombázás következtében, s az azt követő építkezések természetes folyamataként átalakult. Ezt az időszakot csak részben nevezném a rombolás időszakának, hiszen tényleges átépítések, rehabilitációs folyamatok, gondolok itt a Tito marsall sugárútra, valóban történtek, de a legnagyobb volumenű átalakítás csak egy terv maradt. Az 1944-es bombázás következtében számos, a belvároshoz közeli terület „felszabadult”. Ezekre az üres területekre épült a Szabadegyetem, az új városháza és az azt övező épületkomplexum, valamint a lakóépületek egy része. A belvárosban csak néhány épületet romboltak le, mint a Kis Béke fogadó, vagy a higiéniai szempontból nem megfelelő, valamikori Fűzfás-ér árterének vályog épületei. A legvitatottabb döntés az 1964-es városközpont rehabilitációs pályázat eredménye, majd ennek alapján kialakított 1967-es terv volt. Ez a terv a terület egy része, a tervezett pályaudvar és a Zombor felé vezető út központi szakasza, valamint a Dimitrije Tucović utcát körülvevő tömbök bontását, valamint számos új, leginkább az adott időszak politikai törekvéseihez igazodó épület építését irányozta elő. A Centar áruház és a mellette lévő lakóépületek valósultak meg, mivel a gazdasági válság és egy későbbi közlekedési tanulmány megakadályozta a rombolást.
A városrendezési szakembereket mi vezérelte abban az időszakban? Egyes vajdasági építészek jó példaként említik Szabadkát, hogy egyes vajdasági településekhez képest több régi ház, városrész maradt meg. Hogyan látja Ön?
– Szabadka városrendezési szempontból különleges, hiszen a sugárutak vonalát már a természet, valamint a 18., 19. és a 20. század első felének várostervezői felvázolták, míg a tényleges kialakítására a háború után került sor. Az adott kor új igényeket és szükségleteket hozott, a növekvő népesség, a motorizáció, a lakáshiány problémájának megoldása, a foghíjak kitöltése, a város, a társadalmi felfogás szerinti modernné tétele volt a cél. Szabadkán ezt, köszönve a hozzáértő várostervezőknek, humánus módon oldották meg. Természetesen ismernünk kell az adott kor elvárásait és igényeit ahhoz, hogy hosszútávon objektív véleményt alkossunk. A hatvanas években telepítették ki a város központi részéből az üzemeket, kialakult a gyalogos zóna a központban, megalakult a műemlékvédelmi intézet, felméréseket készítettek, hiszen az 1967-es terv után, főleg a szakmai és polgári ellenmozgalom hatására, felismerték azt, hogy az épített környezetet meg kell ismerni, felmérni s óvni. A kutatás után, ismerve a körülményeket és a várostervezők gondolatait, köszönve ezt a személyes beszélgetéseknek, leszögezhető, hogy egy-egy városrész kialakulása, átalakulása nem csak szakmai döntés, számos faktorral számolni kell, hiszen egy interdiszciplináris tevékenységről van szó.
Milyen tanulságul szolgálhat a mának, a jövőnek a korszak (1945–1975) városrendezési megoldásainak, építészetének ismerete?
– A korszak esztétikája és gyakorlata többdimenziós, eleget kellett tenni nem csak a társadalmi, politikai, szakmai igényeknek úgy, hogy ezt a gazdaság és az egyéni lehetőségek nagyban korlátozták. Ma már komoly megalapozó tanulmányok készülnek, mielőtt egy városrendezési terv megszületne, ezt a felmérést elmulasztották a hatvanas években. A II. világháború utáni időszak megoldásai, a körülmények ismerete, ha valóban, előítélet nélkül kívánjuk szemlélni a korszakot, innovatív, ám nem minden esetben sikeres megoldások, pozitív és negatív döntések halmaza, amelyik a társadalmi jóllét megteremtésére, az életszínvonal javítására törekedett. A felelős döntések meghozatala, a tervezési folyamat átgondolása során nyújt segítséget, nem mutat irányt, hiszen azok a problémák, amelyek a korszak sajátjai voltak, ma már nem szignifikánsak. Építészeti szempontból pedig jó példák arra, hogy hogyan lehet a nyugati modernt ötvözni a szocialista eszmékkel egy minőségi formában, amelyek teljes értékelése még várat magára, de már egyre jobban felismerhető a tendencia, ami ennek az időszaknak a művészetét is értékeli.
„Szabadka tanúja volt életem egyharmadának”
Beszélgetés Lovra Éva építőmérnökkel — Évát sokoldalú lánynak ismertem meg. Kreativitása nyughatatlan, a művészet szinte minden ágában jártas, és a műszaki tudományban is az élen jár. A szabadkai Építőmérnöki Karon diplomázott, most pedig a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Mérnöki és Informatikai Kar Breuer Marcell Doktori Iskolájának a hallgatója. Építészet- és várostörténettel foglalkozik, kutat, oktat, varr, selyemre és üvegre fest, utazik, fotózik, ír. Nemrégiben jelent meg új kötete Szabadka építészete és urbanizmusa a második világháború után (1945—1975) címmel.
A művészetekről, az építészetről és a kettő közötti kapcsolatról beszélgettem a topolyai tehetséges lánnyal.
• Emlékszem, hogy általános iskolás korodban kerámiaszakkörre jártál, az Aurora Stúdió versmondója voltál, a későbbiekben pedig a topolyai amatőr színészek csoportjában is játszottál, mégis az építészet mellett tetted le a voksodat. Miért?
— A kettősség, amelyet a mérnöki letisztult, direkt és egyenes világ, valamint a kreatív szellem jelent, akkor is és ma is jelen van az életemben. A szerteágazó érdeklődésem gyakran pozitívan gátolt abban, hogy csak egy dologban, egy művészeti ágban törekedjek a kiteljesedésre. Lehetséges, hogy emiatt soha nem leszek híres festő, színész, esztéta, író vagy műszaki ember, de jó mindenhez érteni egy kicsit. Talán idővel a szellemi és a lelki érés melléktermékeként majdnem tökéletessé válhatok valamiben. Még mindig nem tudom, hogy pontosan mi lesz ez, hiszen minden eddigi tevékenységem közvetetten egy, sokáig meg nem fogalmazott cél felé mutatott, de akaratlanul is gyorsan variálódnak a dolgok. Tegnap még nyakláncot készítettem, holnap lehet, hogy csak sétálok egyet a történelmi belvárosban, és bámulom a rizalitos homlokzatokat. Minden napra csepegtetek magamnak egy kis színes kreativitást.
• Nem mindegyik építőmérnök tudna tollat ragadni, és írni, neked azonban ez már a második köteted. Te hogyan kerültél közel az íráshoz?
— A középiskolában kezdtem esszéket és rövid történeteket írni, nagy hatással volt rám a beat irodalom. Amikor első kötetem, az Amikor otthon van a sehol kéziratát írtam, akkor szépirodalommal foglalkoztam, és szabad asszociációs játékokat játszottam. Ha nem írnék, akkor az elméletek, a jó ötletek és történetek bennem rekednének, és a kutatás egyik fontos mozzanata, annak olvasmányos, érthető, értékelhető leírása és elmondása sem jöhetne létre a megfelelő minőségben. Oktatok, és hivatalosan is oktatni szeretnék miután befejezem a tanulmányaimat, ehhez viszont segítség mindaz, amit az előző korszakaimból hozok. Talán így érnek össze a dolgok, és így már nem is olyan furcsa, hogy egy olyan ágát választottam a műszaki tudományoknak, amely maga is interdiszciplináris egy kicsit.
• Szabadka városépítészetének harminc évét öleled föl új kötetedben. Mi jellemző erre az időszakra?
— A második világháború után Szabadka mind a lakosok, mind a technológiai haladás szempontjából robbanásszerű fejlődésnek indult. Az alacsony népsűrűségű, nem megfelelő utcahálózatú mezo?városnak idomulnia kellett a motorizált forgalomhoz, az új és a megnövekedett igényekhez, a kor gazdasági, politikai és társadalmi átalakulásához. Szabadkának a második világháború elo?tt is jelento?s várostervei voltak (Könyves-Tóth Mihály [1885], Kosta Petrovic? [1927/28]), de a negyvenes évek vége, az ötvenes évek eleje megkövetelte a megújult várostervezési megoldások és módszerek bevezetését, a város modernizálását, lakósu?ru?ségének növelését, infrastruktúrájának kiépítését, korszeru?sítését és jelento?s mennyiségu? lakás építését. A háború utáni urbanizációs folyamat a rombolás nélküli várostervezés elvét követte, majd az ellentmondásos hatvanas évek után következtek a látszólag kiegyensúlyozottabb hetvenes évek. Mindeközben olyan építészeti irányzat fejlődött, amelyik egyesítette nemcsak a kor művészeti esztétikáját, de erősen hatott rá az aktuális társadalmi és politikai vonala is.
• Miért éppen Szabadka?
— Szabadka fejlődéstörténetére a kettősség jellemző, nem teljesen urbanisztikai és építészeti, sokkal inkább belső változásra, az organikus és az irányított fejlődés szellemére gondolva. Misztikus város, ahol nem lehet eltévedni. Szabadkával már az egyetemi éveim kezdetén elkezdtem foglalkozni, érdekelt a belváros, a paloták és Macskovics Titusz. Szabadkához kötöm a diákéveimet, a szakmai fejlődésemet, a reggeleket a Tejpiacon, a macskaköves utcákat, a Varázsló kertjét, a hosszú sétákat, akár még a Zsolnay porcelánokat is és a poros levéltárakat, amelyekben kutattam. Egy időben Szabadka jelentette az állandóságot, tanúja volt életem egyharmadának.
• Most Pécsett élsz. Mit merítesz abból a környezetből?
— Szeretek a fölújított Zsolnay Negyedben sétálni, vagy fölmenni a Tettyére a patak mellett, vagy csak bolyongani a Képtárban és a dombokon a fügefák között. Ha csak látogatóként vagy a városban, akkor elvarázsol, a legjobb arcát mutatja, talán még néha engem is ámulatba ejt, néhány percre csak csodálom, bár ismerem az igazi arcát, amely néha egy kissé nyers, érdes. Az oktatási feladatok között építészettörténetet is tanítottam, városi sétákra is vittem a külföldi hallgatókat, s ezek során az épületekről, korokról meséltem. Oly sok titkot rejtenek a falak, a macskakövek és a Ginkgo biloba fák.
• Utazásaid során figyeled-e más városok építészeti stílusait?
— Egy volt oktatómmal közösen dolgozunk egy kéziraton, amely az európai városépítést hivatott bemutatni. Nemcsak ebből az apropóból, de egy kicsit a nosztalgia miatt is újra elővettem a fotóimat. Ahogyan az első könyvemben az olaszországi építészetre és művészetekre koncentrálva egy kis asszociációs játékkal utazni hívtam az olvasót, úgy most is elgondolkodtam rajta, hogy jó lenne megírni nemcsak Franciaország, hanem akár Belgium, Montenegró vagy újra Olaszország városait, azoknak építészetében és művészetében elmerülve, hasonlóan az első kötetem koncepciójához.
• A saját környezetedet, otthonodat is szoktad rendezgetni, tervezni?
— Mindig vannak terveim. Valamikor csak festek, vagy antik bútorokat cipelek a házban, a városon keresztül vándorolok egy-egy hatalmas olajfestménnyel, vagy bebugyolálva dédelgetem a Zsolnay eozinkaspót a hazafelé tartó úton. Néha nem is tudatosak ezek a dolgok, csak megtörténnek, és átalakul minden. Az otthon is, az életem is, és minden. Most az otthonom az állandó, a házunk, a kert és a család, de a kalandok, az utazás mindig ott lóg a levegőben.
„Úgy jöttem haza, hogy el se mentem”
Dr. Lovra Éva: A város identitását épített környezete és szerkezeti egységei, valamint ezek összefüggései határozzák meg
Tíz vajdasági, doktori titulussal rendelkező fiatal munkahelyteremtését támogatta az idén a Tartományi Tudományügyi és Technológiai Fejlesztési Titkárság a Jog az első esélyre pályázatával. A pályázatra azok jelentkezhettek, akik doktori disszertációjukat sikeresen megvédték, a munkaközvetítő adatbázisában is szerepeltek, de még sehol nem helyezkedtek el. Most lehetőséget kaptak arra, hogy egy, a képesítésüknek megfelelő felsőoktatási intézményben egy évre elhelyezkedhessenek. A sikeresen pályázók között egy magyar fiatal szakember is van, a topolyai származású dr. Lovra Éva, aki a támogatásnak köszönhetően a szabadkai Építőmérnöki Karon folytatja karrierjét ebben az évben.
Tanulmányait a szabadkai Építőmérnöki Karon kezdte. A szabadkai évek után két mesterdiplomával indult Magyarországra a doktori fokozat megszerzése érdekében. Az első évet Pécsen töltötte, több konferencián is részt vett. Másodéven már Prágában volt, vendég kutatóként dolgozott. Pozsonyban, majd Norvégiában vezető városmorfológusoktól tanult. Doktori képzésének utolsó félévében Zágrábban volt vendég kutató, közben vendég oktatóként Olaszországban tartott előadásokat a Sapienza és a Roma Tre egyetemek építészeti részlegén. 2016-ban és 2017-ben a Szlovák Tudományos Akadémián kutatóként dolgozott. Mindeközben nem szakadt el teljesen Vajdaságtól, konferenciákra járt, publikált, közéleti tevékenységet végzett.
Disszertációjának témaköre a városmorfológia, tipológia, építészettörténet és annak elméleti tudománya, ami építészettel is foglalkozik érintőlegesen. Milyen kutatómunkát kell végeznie most az Építőmérnöki Karon?
– A disszertáció témájához kapcsolódik a megpályázott Mikrourbanizmus – az építészet és a városszerkezet kölcsönhatása Közép-Európában (1867–1918), ami a morfológia egy új ága. Ezt kell még pontosan definiálni és kialakítani a módszertant is, amellyel az épített környezet és a városszerkezet kölcsönhatása vizsgálható és rendszerezhető. Húsz kiválasztott Kárpát-medencei város vizsgálata is a feladatok közé tartozik. A tervezett téma új ismeretekkel gazdagíthatja az urbanisztikát, nemcsak lokálisan, hanem történeti és társadalomtörténeti aspektusai miatt is. A vizsgálat egy új fejezetet nyit a városépítési és építészeti kutatásban. A 19. és a 20. század fordulójának építészetével, tájépítészetével, városépítészetével, társadalmával és történetével is számos tanulmány foglalkozik, de a pályázat keretében a kutatásom új rétegeket, kapcsolatokat mutat be, amelyek új kontextusba helyezik a kor alkotótevékenységét, strukturális és jelentésbeli összefüggését. A kutatás eredménye egy olyan könyv, amely kiegészíti az egyetemes és a lokális város- és építészetelméleti, illetve az építésztörténeti kutatás eredményeit, ami felhasználható az oktatásban és a gyakorlatban.
Miért volt fontos az Ön számára jelentkezni a Jog az első esélyre pályázatra?
– A pályázat nekem nem a hagyományos értelemben vett első esélyt jelenti, mert már évek óta végzek külföldön tudományos munkát, Olaszországban, Szlovákiában, Csehországban, Horvátországban oktattam és kutattam, valamint Magyarországhoz és Norvégiához kötődnek a doktori tanulmányaim. A pályázat gyakorlatilag a nagybetűs lehetőség volt, hogy itthon is tudományos munkával foglalkozzak felsőoktatási keretek közt. Enélkül a lehetőség nélkül nem tudtam volna itthon tevékenykedni, a kutatásaim eredményével, a külföldön megszerzett tudásommal és tapasztalataimmal a hazai tudományosságot gazdagítani, hazajárni. A kutatás nagyon helyspecifikus, a gyakorlati munkának alapja a számos kutatóút, melyek csak rövid időre engednek haza.
Miért döntött úgy, hogy építőmérnöknek tanul? Mi volt önre hatással, hogy az alapfokozat után a specializációt választotta?
– A középiskola után nem volt egyértelmű, hogy építőmérnöknek tanulok tovább, a szabadkai Építőmérnöki Kar volt a harmadik egyetem, ahova felvételiztem, és a negyedik, ahova felvettek, így a négy lehetőség közül azt választottam, ami a legnagyobb kihívást jelentette. Építőmérnök vagyok, városépítő mérnök, két mesterfokozattal, és építészmérnöki PhD-t szereztem a városmorfológia témakörét érintve, így az építés minden rétegét átlátom, ez nagyban megkönnyíti a munkám szakmai részét, a szakmai hitelességemet erősíti. A városmorfológia egy kevéssé ismert és művelt tudomány Közép-Európában. Itt nincsenek olyan hagyományai, mint az Egyesült Királyságban, Olaszországban vagy Franciaországban, ahonnan származik. A doktori disszertációm készítése során szembesültem azzal, hogy szükséges egy olyan módszertan kialakítása, ami a közép-európai városokra alkalmazható, és azzal is, hogy el kell hagynom Magyarországot, hogy városmorfológiát tanuljak és elismert morfológusokkal konzultáljak. A módszertant publikáltam, a morfológus kollégák pedig elismerik a munkám. A város, annak építészete, szerkezete mindig érdekelt, emellett társadalmi, szociális folyamatai, interdiszciplináris jellege. Mivel szerteágazó az érdeklődésem, a művészetek és a tudomány több összefüggő ágával foglalkozom, így az urbanisztika felé vettem az irányt. Elsősorban teoretikus vagyok, a szigorú matematikát, a rendszert is szeretem, így ez volt az az irány, ami az évek alatt kialakult, és tudományos munkám ebben teljesedett ki.
Mi késztette arra, hogy hazajöjjön és itthon tevékenykedjen?
– A sikeres pályázásom nem jelenti azt, hogy megszakítom a kapcsolatot eddigi munkatársaimmal, úgy gondolom, hogy eredményeim most egy hazai felsőoktatási intézmény kutatási palettáját és renoméját erősítik. Úgy jöttem haza, hogy igazán el se mentem, csak az intézményi háttér volt a határokon kívül. A további célom az, hogy itthon és Magyarországon is tevékenykedjek, illetve a szűkebb Közép-Európában.
Mi is pontosan a városmorfológia?
– A morfológia mint kifejezés jelentése a városi környezetet alkotó formák természetének érzékelésével is azonosítható. egy urbanizált terület környezetmeghatározó alaktani tulajdonságai tanulmányozásának a diszciplínája. Tudományként a város térszerkezetének, jellegzetes karakterének, fejlődési folyamatának különböző szempontrendszer szerinti elemzésével foglalkozik. A városszövetet alkotó elemek fizikai jellegzetességeit tanulmányozza a városszerkezet különböző szintjein.
A városok és a város szöveteinek morfológiája a környezeti formák kialakulásának tanulmányozásával határozható meg. A morfológia alapelvei társadalmi kontextusban és funkciójuk által, műszaki sémákkal és alakzatok segítségével leírható formák. Elméleti szempontjait a város területi, földrajzi tulajdonságai, történelme, építészete alkotja, így azonosíthatjuk a település alaktani tulajdonságokat tanulmányozó tudományággal.
Hogyan lehet elősegíteni Szerbia építészetének a fejlődését a gyakorlatban városmorfológiai kutatással?
– Ennek megválaszolása a következő kutatás feladata, amelyet a Jog az első esélyre program keretében végzek, illetve erre adnak majd útmutatást a mikrourbanizmus-vizsgálatok. A kérdés azonban részben kötődik az épített környezet örökségéhez, annak jelenségéhez és értékeléséhez is. A városszerkezetet és a város épített környezetét alkotó örökség együttesként való, komplex értékelése és védelme csak 2006-ban került bele az UNESCO programjába, így a várost mint egy egységet tekintő vizsgálati szempontokból adódóan sem vitatható azoknak a városmorfológiai kutatásoknak a létjogosultsága, amelyek a szerkezetre, morfológiai régiókra, az épített környezet együtteseire összpontosítanak. A város identitását épített környezete és szerkezeti egységei, valamint ezek összefüggései határozzák meg; az így körvonalazott „identitás” ismerete és felismerése nélkül nem hozható felelős tervezési vagy örökségvédelmi döntés.
Mennyire van szüksége Szerbiának arra, hogy kutatói itthon is kamatoztassák tudásukat?
– Részben itthon kellene tartani őket, hogy hazai intézményhez kötődjenek a kutatási eredmények. A kutatás folyamatát, az eredmények legitimálását viszont ellehetetleníti, ha a kutató nem lépi át a határt, hogy új tapasztalatokat, szakmai kapcsolatokat szerezzen és visszajelzést kapjon a munkájáról.
Milyen lehetőségeik vannak a szerbiai fiataloknak fejlődni, kutatni? Mire biztatná őket?
– Számos akadémiai szervezet alakult, diákcserére és külföldi tanulmányutakra is sokkal több a lehetőség, mint amikor 15 éve én kezdtem az egyetemet. Szeretném viszont kiemelni azokat a vajdasági magyar szervezeteket, amelyek tehetségkutatással és tehetségápolással foglalkoznak, valamint azokat a vajdasági magyaroknak szóló ösztöndíjakat, amelyek a tanulmányokat és emellett a külön tudományos munkát támogatják. Nekem szívügyem a fiatalok tudományos életbe való bevezetése, de erre eddig csak külföldön volt lehetőségem mentorként, témavezetőként. Ez egy olyan cél, amit Vajdaságban is szeretnék megvalósítani, és arra ösztönözni a fiatalokat, hogy itthon is találják meg az utat. Találjanak egy jó témát, és kutassák fel azokat, akik tudnak és akarnak segítséget nyújtani.
Aki másképp látja a városokat
Lovra Éva. Azaz dr. Lovra Éva.
Jelenleg az Újvidéki Egyetem Építőmérnöki Karán kutat, témája a Mikrourbanizmus Közép-Európában (1867—1918), könyvet, cikkeket ír, a Szlovák Tudományos Akadémia vendégkutatójaként dolgozik, konferenciákat látogat, a Debreceni Egyetem Építőmérnöki Tanszékén tart kurzusokat, tele van tervekkel, tanul, olvas, utazik.
Nem volt hát könnyű összeegyeztetni vele az interjú időpontját és helyszínét, hiszen ritkán jár haza. Évát régóta ismerem. Ha ránézek, mindig arra gondolok, hogy ő a vajdasági Nicole Kidman. Azt mondja, ezt még nem hallotta, Scarlett Johanssonhoz viszont már többen hasonlították, bár azt is régen. Az itthon töltött óráiból raboltam el néhányat, hogy beszélgessünk egy picit, róla.
* Az ember már abban is kifárad, ha csak belegondol abba a sok mindenbe, amivel foglalkozol. Mindig ilyen voltál?
— Azt hiszem, igen. Szabadkán jártam egyetemre, s amint lehetőségem volt utazni, éltem is vele. És mindig sok minden érdekelt. Sokáig kerestem magam. Érdekelt a művészet, a tudomány, írtam, rajzoltam, kutattam. Nem mérnöknek készültem, hanem egy kicsit színésznek, egy kicsit filozófusnak, egy kicsit újságírónak, sőt, még patológusnak is, de erről szerencsére idejében letettem. Nem volt ez az út mindig ilyen egyenes, mint amilyennek most látom.
* Mikor kristályosodott ki számodra, hogy az építészet lesz a befutó?
— Képzeld, egészen a doktori iskoláig nem voltam biztos abban, hogy ezt kell csinálnom, de az a fajta ember vagyok, aki ha elkezd valamit, azt befejezi. Ez a tulajdonságom valószínűleg az édesanyámtól jön. Úgy érzem, az építészetben, egész konkrétan a városépítészetben mindent megtaláltam, ami érdekelt, minden benne van, amivel eddig, ha futólag is, foglalkoztam. Tanulmányokat írok, tehát ott az irodalom, nyomozok, kutatok (a levéltárakat sokan utálják, én szeretem), és még a színészet is benne van, hiszen emberek előtt kell szerepelnem, amikor kurzust vezetek vagy amikor egy konferencián előadok. És szeretek úgy foglalkozni a régi történetekkel, hogy annak legyen valami értelme a jövőre nézve.
* Most Debrecenbe utazol. Az a bázisod?
— Hivatalosan a szabadkai kar kutatója vagyok, s éppen az ezzel kapcsolatos dolgok, azaz a mikrourbanizmus meg a városépítészet vitt el Debrecenig, ahol városépítészet- és városmorfológia-kurzusokat tartok. Ezek azok a témák, amelyekkel régóta foglalkozom, amelyekben most már szakértőnek is mondhatom magam. Ezek ott kisebb kurzusok formájában megjelennek, így kerültem képbe. De most november végéig a Pravo na prvu šansu program a fő profilom. Minden mást, amivel foglalkozom, azt ennek rendelem alá. S kutatóként nagyobb szabadságom van, mint ha oktató volnék. A kutatói státuszba nagyon sok minden belefér.
* Az a bizonyos academic freedom.
— Hát igen. Bár ha ezt magyarra kellene fordítanom, akkor azt mondanám, hogy ez az, amikor azt csinálsz, amit akarsz, de azt 0—24-ben a hét minden napján, mígnem végül úgy lemerülsz, hogy egy napig csak alszol.
* Haha. Hát igen. Nemrég jöttél haza Dubrovnikból, és Szarajevóban is voltál a közelmúltban. Te is sokat utazol. Emlékszem egy régi olaszországi utad fotóira a gyönyörűséges olasz építészeti remekekről, a hozzájuk fűzött gondolataidra meg arra, hogy milyen rajongással beszélsz akár egy falról is. Mások azért fotóznak le egy épületet, mert híres vagy esztétikus. Te nem. Szerintem a fejedben ilyenkor ott dübörög a sok információ az épületről, a korról, amikor készült, az építőiről stb. Jól gondolom?
— Jól. Az a borzasztó, hogy egyre inkább építészfejjel gondolkodom. S nem is alkotóépítész-fejjel, hanem építésztörténész-fejjel. Az esztétikán túl más jellegzetességek jutnak eszembe, s ahogy mondtad: a története, a készítője, a politikai és a történelmi kontextus. Szerintem a városokat izgalmasabb így felfedezni. Tudni kell a szépségük mögé látni. Jó, az én fejemben legalább tíz oldal pörög épületenként, de néhány éve próbálom csökkenteni a szakmai látásmódot, s átadni magam a pillanatnak, elfelejteni minden mást.
* Biztosan sírtál, amikor leégett a Notre-Dame.
— Nem sírtam, de mivel a kollégám a gótikus templomok szakértője, elég sok mindent tudok. Rengeteget megtanultam mellette azok tetőszerkezetéről, így inkább az aggódás volt bennem, amikor megláttam a hírt, hogy el ne érjenek a lángok a nyugati homlokzatig, mert akkor a pusztítás megállíthatatlan és a kár felbecsülhetetlen lesz. Így is az, de van reális remény az újjáépítésre.
* Van olyan város, amelyikbe szerelmes vagy, s ahová bármikor visszamennél?
— Meglepő módon nagyon szeretem New Yorkot. Azért meglepő, mert én nem azzal a korszakkal foglalkozom, hanem az Osztrák—Magyar Monarchia idejének városépítészetével, valamint a II. világháború utáni titoista szocialista modernizmussal, és mégis: New York az abszolút kedvenceim egyike. Úgy indultam, hogy volt egy listám arról, mit akarok megnézni. Napra, órára lebontva. Egy kint élő kedves barátom azonban azt mondta, hagyjam a listát, próbáljam meg élvezni a várost, engedjem, hogy sodorjon. Az első napokban ez még nem sikerült, de elérkezett egy pillanat, amikor eldöntöttem, hogy megfogadom a tanácsát. És rájöttem, hogy ezt a várost valóban csak így érdemes magunkba szívni.
* Mi fogott meg leginkább benne?
— A hangulata. A lüktetése. Persze máshogy érzi ezt egy turista, és máshogy az ott élők. Ez minden várossal így van. Amikor elkezdtem nem városépítészfejjel nézelődni, csak sétálni az utcákon, minden megváltozott. Még a patkányok sem zavartak a metró mellett. Van ott egy olyan életérzés, amely beszippant, és nem enged. Az építészete is lenyűgöző, Breuer Marcell épületei, Manhattan sziluettje Brooklynból nézve és a múzeumok. Olyan múzeumélményeim voltak New Yorkban, mint sehol máshol. Nagyon szeretem az ’50-es, ’60-as évek modern művészetét, Jackson Pollockot, és itt akárhova mentem, mindez ott volt. Szóval New York meghatározó élmény volt számomra.
* S ha európai várost kellene mondanod?
— Sokat éltem Pozsonyban, és szeretem. Nagyon embermértékű. Ezt a várost sem kizárólag az építészete miatt kedvelem, hanem a természet és a város tökéletes harmóniája miatt. Egy picit buszozol vagy sétálsz, és már ott van az erdő. Nem tudom azt mondani magamról, hogy városi lány vagyok, aki meghal vidéken, ahogy azt sem, hogy csak vidéken tudom magam elképzelni. Mindkettő kell. Én Szabadkát is nagyon szeretem. Furcsamód nemcsak az Osztrák—Magyar Monarchia kori építészet miatt, hanem a szocialista modern oldal miatt is, mely lehet, hogy másnak depressziósan hathat, én azonban látom ennek a sármját.
* Mik a terveid? Azt mondtad, hogy szeretnél kevesebbet ingázni, szaladgálni városról városra.
— Ezt mindig elmondom. Ahogy azt is, hogy egyszer majd lesz egy biztos pont az életemben, saját ház, saját kocsi, a fészek, de azt látom, hogy nem biztos, hogy a világ jó felé tart a „saját” halmozásával. Nekem a biztos pont az életemben Topolya. Ott van az otthon, ott a családom, ott vannak azok az emberek, akikkel naponta beszélek. S igazából a sok utazás, ingázás miatt nincs is honvágyam. Egyetlen helyen volt, Pécsen, ahol doktoriztam, mert sokáig nem mozdultam ki a városból. Az állandóság számomra tehát Topolya. Ott el tudok tölteni sok időt úgy, hogy nem unom meg. Máshol nem. Elkezd bennem mocorogni valami, ki kell mozdulnom. De egy vajdasági lányból nem tudod kiirtani a vajdasági lányt. (Nevet.)
* Karrierista embernek tartod magad?
— Inkább azt mondanám, hogy vannak ambícióim, terveim, vágyaim és álmaim, melyek szorosan összefüggnek azzal, amit csinálok. Nekem nem egy új autó volt a vágyam, hanem hogy megszerezzem a PhD-t, vagy hogy elutazzak egy bizonyos helyre, hogy teremtsek valamit, legyen az akár könyv vagy a jövőben a család.
* Negatívnak tartod a karrierista szót?
— Én nem, de az emberek 90 százaléka annak tartja, főleg, ha egy fiatal nőt emlegetünk karrieristaként, hiszen szerintük ez csak úgy képzelhető el, hogy az a valaki csak bizonyos dolgoknak él, nincs férje, nincs gyermeke. Pedig a gyermeknevelés is lehet karrier. Sőt. De szerintem sokan engem is karrieristának tartanak, vagy túlságosan ambiciózusnak. Ezt elfogadom. Amit észrevettem a mi generációnkon, hogy a fiatal vajdasági nők nagyon céltudatosan építik az életüket minden téren. S itt lényegtelen, hogy valaki tanár, festő, édesanya, feleség vagy bármi más. Ahány nő, annyi hivatás. Ami közös bennünk, az a céltudatosság. S ez szerintem nagyon fontos a mai világban.
Városok az Osztrák–Magyar Monarchiában. Városszövet- és várostipológia 1867-1918. (TERC Kereskedelmi és Szolgáltató Kft., 2019.)
Lovra Évát Városok az Osztrák–Magyar Monarchiában. Városszövet- és várostipológia 1867-1918. című új könyvéről Kapusi Krisztián kérdezi
Dr. Lovra Éva egyebek mellett városépítészetet, városmorfológiát és építéstörténetet tanít a Debreceni Egyetem Műszaki Karán. Városok az Osztrák–Magyar Monarchiában című könyve 2019-ben Városszövet- és várostipológia 1867-1918 alcímmel jelent meg. A szerző példákkal gazdagon illusztrált munkája, az „1867 és 1918 közötti várostipológia tagadja azt az alaptételt, hogy minden város egyedi (Leonardo Benevolo meghatározása), s megállapítja, hogy minden egyes városra, mint a különböző városi szövettípusok kollázsára tekinthetünk, amelyek kombinációi specifikus (egyedi) várostípusokat és városképet alkotnak” (178-179. oldal).
A dualizmus évtizedeiben Habsburg Közép-Európát áthatja egy sajátosan homogenizáló korszellem. A várostervezésben kimagasló tehetségű urbanisták (Josef Stübben, Camillo Sitte, Otto Wagner), az utcaképi megjelenésben agilis építészek (Ferdinand Fellner és Hermann Helmer, Hauszmann Alajos, Lechner Ödön vagy éppen a pályaudvarok atyja, Pfaff Ferenc) széleskörű munkássága és még inkább kiterjedt szakmai hatása egy tucatnyi országban napjainkig konzerválja a K. u. K. idők atmoszféráját. Valóban elmélyült kutató kell ahhoz, hogy egy-egy korabeli utcarészletet, épületcsoportot ábrázoló fotót első ránézésre, nagy magabiztossággal beazonosítson… Bécs ez vagy Temesvár? Pozsony vagy Segesvár?
Lovra Éva a dualizmuskori magyar városok közgyűjteményi dokumentációja (leginkább térképek, tervrajzok, képeslapok) és helyszíni bejárása alapján az utcák, telkek, épületek, tömbök, terek és zöldfelületek együtteseit, vagyis a városi szövetet tizenegy fő típusban azonosítja. Ne menjünk messzire, vegyük például Miskolcot! Városunkat a tizenegy típus közül ötnél konkrét példaként említi a szerző. Megyeháza, Szemere-kert, a Városháza környezete jut eszünkbe, ahogyan olvassuk a (Cb) kódot viselő szövettípus jellemzőit: „összefüggő teleksorozaton, vagy egy kiterjedtebb telken számos különálló, funkcióját tekintve legtöbb esetben középület áll. A telken az épületek mellett közkertek, kisebb parkok is helyet kaphatnak (…)” (74. oldal). További 38 településen (néhány példa: Arad, Kassa, Pozsony, Pécs, Újvidék, Ungvár, Zágráb) azonosítja ezt az igen elterjedt korabeli szövettípust. Visszatérve a miskolci vonatkozásokhoz: a Zsolcai kapura illik rá a (Cc) kódú, ipari funkciót hordozó városszövettípus. A Görgey-villa népkerti, Csabai-kapui környezetével megfeleltethető a (Cd) kódú, az „elhelyezkedés és beépítés szempontjából presztízsterületek és rekreációs területek jellemző városszövettípusa” (75. oldal). Minden bizonnyal a főutcájával szolgál rá Miskolc, hogy példa legyen a (Ja) kódú szövettípusra is, melyben a „szabálytalan geometriájú telkek komplex teleksorozatokat alkotnak. A középkori eredetű városszövet (a telkek alakja és az utcák vonala középkori eredetű), zártsorú beépítés változatos épületalaprajzi elrendezéssel: U, L és hagyományos téglalap alakú. A főépülethez melléképületek (esetenként több, mint három) kapcsolódnak, s minden esetben udvar (zárt udvar vagy csatlakozó) is tartozik az épülethez (…)” (79. oldal). Mindszent, a Papszer és az Avasalja pedig a „(Jb)a” kódot illetően emeli be Miskolcot a lankás, szabálytalan telkekkel, zártsorú beépítéssel, nem teljesen szabályos utcahálózattal jellemezhető városszövet példái közé.
Paradoxonnak tűnhet, de a tipizálás éppenséggel ahhoz is hozzájárul, hogy átlássuk és elemeiben azonosítani tudjuk az egyes városok kivételességének mibenlétét. Az Osztrák–Magyar Monarchia városképi elemei és mintázatai jórészt valóban sablonosak, típusosak. Ezeknél inkább, de hangsúlyosan mindezekkel együtt alkotnak egyedi karaktert és identitást a természeti tényezők: nem csupán a domborzati és vízrajzi adottságok, de ide sorolva az évszakokra és napszakokra jellemző fényviszonyokat, színárnyalatokat, széljárást (példaként: Trieszt mellőzhetetlen tényezője a bóra). Hangok és szagok, no és alapvetően a lakosság nyelve, vallása, ünnepei és szokásai. Hagyományos ételei, italai (pesti kávéház, pilseni sör, wiener schnitzel… bajai halászlé, miskolci kocsonya, pozsonyi kifli, soproni kékfrankos). Nem utolsó sorban az afféle mikrotörténetek, melyeket Bécsről mondjuk Stefan Zweig, Robert Musil, Prágáról Franz Kafka és Bohumil Hrabal, Triesztről Italo Svevo és Giorgio Pressburger, Budapestről Krúdytól Szerb Antalig a legnagyobbak osztanak meg velünk…
Lovra Éva könyve kifejezetten adatcentrikus, vitathatatlan tudományos értékekkel bíró munka, helyenként (például a „Korrajz – Előzmények, elvek, kiteljesedés”, „Építészeti és városépítészeti kölcsönhatások” és a „Városok a tipológia és tervezettség különböző fokain” című fejezet) ezzel együtt is élvezetes olvasmány. Olyan vonzó küllemű és tartalmú – képekkel, ábrákkal, táblázatokkal – gazdagon illusztrált kötet, amit egyszer garantáltan elejétől a végéig átforgatunk. Utóbb pedig praktikusan használható hely-és névmutatóval, fogalomtárral, katalógussal ellátott kézikönyvként időről-időre előemeljük a polcról, egy-egy – úticélként, filmes vagy olvasmányos élményként, napi hírként elénk kerülő – konkrét példára, közép-európai városra kíváncsian.
(Kapusi Krisztián)
A Miskolci Akadémiai Bizottság Műemléki, Építészettörténeti és Régészeti Munkabizottsága által az Erzsébet téri székházba tervezett kötetbemutatót 2020 tavaszán a rendkívüli járványhelyzet miatt el kellett halasztani. Az előzetes tervek szerint Lovra Évát Kapusi Krisztián várostörténész (Herman Ottó Múzeum) kérdezte volna könyvéről és a közép-európai városról. Online mindez meg is valósult és annak reményében, hogy a tényleges rendezvény mihamarabb sorra kerülhet, kedvcsinálóként közöljük a virtuális beszélgetést.
K. K.: Év elején előbb Vuhanból, majd Lombardiából és egyre közelibb helyszínekről zúdultak ránk sokkolóan apokaliptikus képsorok. Nem úsztuk meg, bennünket is elért a koronavírus. Ritkán jár egyedül a baj, Zágrábot 2020. március 22-én földrengés rázta meg. Idén sokkal inkább, mint a közelmúlt esztendők bármelyikében, saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk a tényt, hogy a mindenható természet jelenségei alól – ráció ide, modernitás oda –, a városok sem mentesítenek. Éva könyve is utal több olyan katasztrófára, mely a dualizmus idején döntően formálta egy-egy város sorsát, arculatát…
L. É.: Az épített környezetet átformáló katasztrófák, a monográfiában említett árvizek, tűz, földrengés mindaddig időben és térben távolinak tűnt, amíg nem kaptam hírt a zágrábi eseményekről. A horvát főváros különösen fontos szerepet játszik a kötetben, személyes és szakmai kapcsolataim által az életemben is. Az első zágrábi földrengés, amely szignifikánsan átformálta a várost és teret adott a ’modern’ városrendezési törekvéseknek, a 19. század utolsó évtizedében volt. Ekkor még úgy tekintettek a katasztrófára, mint valami új a kezdetére. A lehetőségre, hogy megvalósítsák az Osztrák-Magyar Monarchia reprezentációs álmait, bécsi mintára létrehozzák az U alakú gyűrűt, a parkterek láncolatát és Budapest pesti oldalához hasonlóan a feszes raszterhálójú Alsóvárost. Bár Budapestet és Bécset emlegetem, inkább a városépítészt kellene, Milan Lenucit, aki a kortárs városrendezési elveket figyelembe véve, segítségül hívva Camillo Sitte és Josef Stübben írásait, kialakította a ma ismert Zágráb képét. Ez a kép tárul elénk, amikor megérkezünk a Pfaff által tervezett pályaudvarra és kilépünk a kapuján, megpillantva a parkterek első részletét.
Ezt a Zágrábot és a hozzá kapcsolódó középkori várost rongálta meg a március 22-i földrengés. Folyamatosan követem az eseményeket, hiszen dolgoztam a Zágrábi Egyetemen, az egyetemi szakmai kapcsolatok kinyúlnak egészen a műemlékvédelmi intézetig. A volt kollégáimon és barátaimon keresztül minden egyes jelentősebb, megrongált épülettel kapcsolatos problémák és lehetőségek feltárulnak, hírt kapok arról, hogy hol tartanak a munkálatok.
Az a katasztrófa, és ez vonatkozik a monográfiában példaként említett esetekre is, amely másfél évszázada még lehetőség volt az újrakezdésre, ma inkább a múlt törmelékeinek eltakarítása és felfoghatatlan erőfeszítés a épített és kulturális emlékeinek megmentésére. Ami ilyenkor egy kis kapaszkodót jelenthet, az a dokumentáció, a Zágrábi Egyetem kiadásában nemrégiben megjelent egy kötet a város 100 kiemelt épületéről. Ezt a fajta dokumentációt jelenthetné akár a Városok az Osztrák-Magyar Monarchiában is, amely az elemzések és tipológia által készít lenyomatot, de a puszta formák mellett a háttérrel és a történettel is foglalkozik.
A jelenlegi időszakban, amikor korlátozottak a lehetőségeink, a határok lezárva, a szakmai és baráti kapcsolatainkat csak virtuálisan tarthatjuk fenn, elgondolkodtam azon, hogy a monográfiát nem tudtam volna megírni, ha csak virtuális térben léteznék. Ehhez a kötethez kellett az, hogy szorosan együttműködve a külföldi, magyarországi és hazai kollégákkal, a városaim helyszínén dolgozzak, kutassak és éljek, ahogy ezt tettem Zágrábban, Pozsonyban, Prágában, Szabadkán a különböző kutató és felsőoktatási intézményekben, de közben keresztül-kasul járva a Habsburg Közép-Európát Graztól Szarajevón keresztül Lvovig.
Most ezekből az élményekből élek, s a katasztrófát is inkább az újrakezdés lehetőségeként szeretném megélni. Ezen is dolgozom.
K. K.: „A nyugat-európaiak úgy tanulták, hogy Európa az ő Európájuk, az atlanti és bizonyos mértékig mediterrán Európa, a jóléti és szabad Európa, Európa, amely majdnem olyan, mint Manhattan és Chicago. (…) Hogy Európa nem létezhetne Közép-Európa nélkül, nagyon keveseknek jutott csak eszébe. Párizs, London és Róma Európa volt, de Lviv vagy Chisinau nem volt az, sőt nem volt az Varsó és Bukarest sem. (…) Közép-Európa (…) ahol egy úr nem adhat át egy hölgynek olyan virágcsokrot, amely páros számú szálból áll. (…) Közép-Európa egy életmód. (…) A jó modort megtanították. A kézcsóknak még megvan a szerepe. Hanyatlás, fenyegető dekadencia és szertartásosság, polgári életmód és kifinomult udvariasság mind összeolvad valami édes vágyakozásban egy kor után, amelynek letűntét sajnálja ugyan az ember, de visszatértét senki vagy alig valaki kívánja. (…) Havel, Konrád, Michnik és más briliáns elmék egy olyan közép-európai hagyományban éltek és élnek, amelynek irányítója az értelmiség, ez a Dániában ismeretlen faj, amely hagyományosan különös felelősséggel viseltetik a haza sorsa iránt”. (Per Nyholm: Európaiak. Utazás Európa emlékezetébe. Ford.: Simoncsics Péter, M-Érték kiadó, 2013, 30-34.)
Amennyiben a „Közép-Európaiság” valóban beazonosítható habitusokkal és mentalitással, akkor ennek mintájára, vagy éppen ezzel összefüggésben elmondható-e, hogy a közép-európai város alaktana, arculata karakteresen megkülönböztethető a skandináv, atlanti vagy éppen a mediterrán városétól?
L. É.: Ha röviden kellene válaszolnom, akkor igen és igen. Bár a ’közép-európaiság’ már egyre kevésbé szignifikáns tulajdonság, ha a habitusokról és a mentalitásról van szó, hiszen a határok teljes nyitásával kozmopolitábbá váltunk. Gondolok itt az 1920 utáni új határokra, azok átrendeződésére, 1989-re vagy 2000-re a Vajdaság kontextusában. 1920 előtt a kulturális sokszínűség alakította ki a ’közép-európaiság’ eszméjét, ami földrajzi fogalomként is szerepel. Gyakran használom a Habsburg Közép-Európa lehatárolást, hiszen ma már nem arról a területről beszélünk Közép-Európa kapcsán, mint 150 éve. Beazonosítható-e így vagyis alkalmazható-e jelzőként a közép-európai? Mindenképpen. A monográfia, illetve a kutatást elindító gondolat is abból adódik, hogy van valami ismerős minden volt osztrák-magyar városban, a terek, épületek, utcák egységében, építészetükben és városépítészetükben, amelyik csak egymás kölcsönhatásában létezik. Gyakran idézem Moravánszky Ákost (Veresengő látomások, 1998), aki azt írja, hogy „A közép-európai városok átalakulását vizsgálva a 19. század derekától a 20. század elejéig Bécsben, Budapesten, Prágában, Zágrábban és Ljubljanában hasonló vonásokat és lényeges különbségeket egyaránt felfedezhetünk. A hasonlóságok szembeötlőek. A modernizáció hátterében azonos fejlődésmenet, azonos politikai és gazdasági struktúra állt” (Moravánszky 1998, 54.). A Közép-Európa-eszme két történésztől ered: Hanák Péter (Közép-Európa két koncepciója, 1990) és Szűcs Jenő (Vázlat Európa három történeti régiójáról, 1983) fogalmazta meg azokat a tényezőket, amelyek Európát három részre (Kelet, Közép, Nyugat) osztják, s ezek között a megkülönböztető hasonlóságok között szerepel többek között az urbanizáció és modernizáció is. Az Osztrák–Magyar Monarchia összetettsége révén Közép-Európaként is beazonosítható, ahogy utaltam a Habsburg jelzőre, így a vizsgált városok már nemcsak az 1867 és 1918 közötti rendszer, hanem egy teljes régió képviselőivé válnak. A közép-európai város alaktana, városmorfológiájának, illetve városi szövetének egyedi volta és összehasonlíthatósága pontosan ezekben a nagyon gyorsan lezajló modernizációs törekvésekben rejlik. A hasonló vonások alapját az egységes várostervezési elvek alkalmazása, a funkcionalitás mellett a reprezentációra való törekvés és nem utolsósorban azok az alkotók képezik, akik a monarchia több városában dolgoztak, a rájuk jellemző stílust és gondolkodásmódot vitték városról-városra. Az arculat, azaz a városkép is hasonló, ugyanazokat a városszövet-típusokat is beazonosíthatjuk a vizsgált 70+10 városban. A hasonlóságban benne vannak a meghatározó különbségek. Míg a 19. század második felében egy radikálisabb, a terület morfológiáját figyelmen kívül hagyó tervezés zajlott, lassan alakult a szabályozás is, addig az 1890-es évektől már tudatosan figyeltek a földrajzi viszonyokra (Sitte-hatás). Zágráb, Szeged, Budapest, Temesvár, Lvov, Szarajevó (a sor folytatható) egy-egy területe esetében rendelkezésre állt olyan sík terület, ahol megvalósíthatóvá vált a szabályos tömbszerkezet. A lankásabb városok utcahálózatánál viszont már Sitte azon elve érvényesült, amely szerint a festői látványra kell helyezni a hangsúlyt és a terephez idomuló utcákat létrehozni. Fontos momentum a városkép kontextusában, hogy ezek a városok néhány évtized alatt nyerték el az osztrák-magyar vagy k.u.k. karakterüket a szabályozások, új beépítések révén. Ezzel jól megfért a középkori városszövet és a beépítések is, amik erősítették ezt a karaktert.
A közép-európaiság benne van az emberi gesztusainkban még akkor is, ha életünk nagyobb részét máshol töltöttük, ahogy a városaink szövetében és épített környezetében is még akkor is, ha azok mára már patchwork-szerűvé váltak és az építészetük egyre inkább igazodik a globális trendekhez.
K. K.: A hosszasan idézett dán újságíró egy idegen szempár Közép-Európában. Lovra Éva egy idegen szempár (volt kezdetben) Miskolcon. Nekünk nagyon fontos, ha a város újabb tematikus térképeken válik hangsúlyossá. Nem volt eddig jellemző, hogy az általános várostörténeti szakirodalom különösebb figyelmet fordított volna Miskolcra, pláne a dualizmus vonatkozásában. Honnan ered, mivel indokolható a szerző Miskolcot övező kitüntető figyelme?
L. É.: Kezdetben idegen szempár voltam, de mára már a szakmai és személyes kötődésem, a város ismerete olyan mértékű, mint kevés „friss” miskolcinak. Bár nem itt élek. A kezdeti idegenség pontos meghatározás, hiszen először úgy írtam a városról, úgy vizsgáltam azt, hogy nem is voltam Miskolcon. A doktori disszertációmban és a monográfiában is, amelynek apropóján beszélgetünk, megtalálható a városszövet katalógus, amit kataszteri térképek, majd később alaptérképek tanulmányozásával állítottam össze. Az összehasonlítás 70 várost és bő 70 évet vett alapul (1850–1920), így Miskolc fejlődésének egy szakaszát is. Nem ismételném Kapusi Krisztián a kötet kapcsán megfogalmazott gondolatait, de ez volt a kezdeti cél: lebontani a várost a szövetére, majd hagyni, hogy a kollektív lokális tudatban újjáépüljön, hogy az emberek felismerjék egy-egy részletében a típust. Itt meg is álltam volna Miskolc kapcsán 2016-ban, hiszen földrajzilag a város teljesen kiesett a látókörömből, azonban a következő év végén felkértek, hogy írjak tanulmányt a Változó szerepek, változó városképek: Kassa és Miskolc a 20. században című kötetbe, amelyik 2019-ben jelent meg. Ekkor a Szlovák Tudományos Akadémián dolgoztam Pozsonyban és Palóczi Antal városépítő tevékenységét kutattam, ismertem a kedvelt módszereit és a Miskolc-tervet, amit méltatott a korabeli tematikus lapok hasábjain. A tanulmányom hosszan készült személyes Miskolc élmény nélkül, a térképekről, képekről, tervekből azonban már ismertem minden szegletét. Ezért is csodálkoznak (még mindig) azok a helyiek, akik ismerik a tanulmányt, hogy a városban először csak 2018 májusában jártam. Ekkor egy izraeli kutatócsoporttal a klasszicista zsinagógákat kutattunk, mértünk fel. Az első élményem az Erzsébet tér kilátással az Avasi templomra, a Szinva patak, a Széchenyi utca és az Kazinczy utcai zsinagóga. Az ekkor készített képek kerültek be később a tanulmányba. Arra egyáltalán nem gondoltam akkor, hogy hamarosan külföldi hallgatóinkat visszük a Digépbe. A többesszám Bereczki Zoltán, miskolci kollégám jelenti. Együtt doktoráltunk 2017-ben Pécsett, kölcsönösen ismerjük egymás kutatási területét, az elért eredményeket, s a közös munkánk a Debreceni Egyetemen újra összekötött minket: ma közös kutatásokon dolgozunk, együtt oktatjuk a Városépítészet/Urban Design tárgyat (is), s Miskolc két területét is kijelöltük tervezési területként a hallgatóknak. Ezek azon az események a töredéke, amely valamilyen módon szakmailag a városhoz kapcsol. A MTA Miskolci Akadémiai Bizottságának tagja vagyok, visszajárok a városba, a Bükkbe és a kedves helyem a Szinva terasz. A kötődés egyre inkább személyes, hiszen nemcsak helyeken keresztül emberekhez, alkotókhoz is fűződik.
Miskolc külön fejezetként szerepel a Városok az Osztrák-Magyar Monarchiában monográfiában, hiszen nemcsak a kialakult szakmai és személyes kötődéseim miatt fontos város. Szerkezetileg és szövetileg is nagyon izgalmas, ahogy utat tör magának, betölti a rendelkezésre álló teret és szimbiózisban együtt él a földrajzi tulajdonságaival – érvényes ez a Monarchia időszakára, a diszharmónia már az újabb évszázad terméke. A várossal, építészetével kapcsolatos kutatásaimat a monográfia megjelenésével nem zártam le. A következő projekt Böhm Viktor építészre fókuszál – túllépek a Monarchia időszakán, s így bevezetem a 1920 utáni korszakot, amely nagy jelentőséget kap Bereczki Zoltánnal közös kutatásainkban és munkánkban is. A személyes kötődés pedig a szakmain keresztül egyre erősebb, hiszen ahogy a várost lassan megismerem, úgy válik egyre fontosabbá, egyre otthonosabbá.
K. K.: Palóczi Antal neve gyakran szerepel a könyvben, ráadásul a szerző meggyőződése szerint személyében tisztelhetjük Miskolc város 1897. évi szabályozási tervének készítőjét. Mit érdemes feltétlenül megjegyeznünk Palóczi Antalról?
L. É.: A szerző meggyőződését alátámasztják a kutatások eredményei – ezt mosolyogva olvasom, mert ez egy fontos élményem Miskolccal és tervezéstörténetével kapcsolatban. Palóczi Antallal már 2016-tól foglalkozom. A 19. és a 20. század fordulóján a városszabályozás és várostervezés szempontjából egy kulcsfigura az Osztrák-Magyar Monarchiában. Talán az első igazi városépítész, de biztosan az első, aki meghonosította a modern városrendezés alapelveit a kor Magyarországán, ahol a modern várostervezés gyakorlata és az egységes városszabályozási rendszer kialakítása némi késedelemmel talált befogadásra. Emiatt nem a városépítés elméletének és gyakorlatának újítói alakították ki a korszak városszabályozási elveit és irányát, hanem azok a szakemberek, akik az elődök (külföldi teoretikusok és várostervezők, mint Camillo Sitte, Josef Stübben) eredményeit és tapasztalatait összefoglalták és a hazai körülményekre és problémák megoldására formálták. Palóczi Antal egyike volt azoknak, akik a várostervezés elméleti feladataival (is) foglalkoztak a gyakorlati tervezés mellett, leginkább Budapest viszonyait vizsgálva. A Magyar Mérnök- és Építész-Egyletben végzett munkája során elemezte és kritizálta az aktuális szabályozási döntéseket, városrendezési pályázatok eredményeit méltatta, kritikai összefoglalást végzett a Fővárosi Közmunkák Tanácsának éves munkájáról, számos indítványt tett a budapesti városszabályozás érdekében. Az új tervezési elvek figyelembe vételével városrendezési tervjavaslatokat, építészeti terveket készített. Ezek között a tervek között volt a Miskolc városszabályozási terve is, amit az eddigi munkáinak és a tervezésben még közreműködő alkotók munkáinak figyelembevételével én Palóczi-féle elképzelésként azonosítottam be.
Amit még feltétlenül tudni kell róla az, hogy milyen szerepet vállalt a modern várostervezés elveinek meghonosításában. Az 1880-as évektől figyelemmel kísérte a modern városrendezés elmélet és gyakorlat különböző irányzatait, s előadásain, tanulmányain keresztül igyekezett elfogadtatni az új elvek főbb tételeit: közegészségügy, közlekedés kívánalmai és az esztétikai tervezés. Várostervezési munkáiban leginkább Sitte funkcionális, ám a város művészi formálására törekvő várostervezési elvei és gyakorlata képviseltették magukat, míg elméleti írásaiban felhasználta a mérnöki szemléletű Stübben elemzéseit és rendszerező módszereit, valamint Richard Baumeister elméletét is. Sitte városrendezési gyakorlatát és Stübben városépítési kézikönyvének tematikus tipológiáját követve számos város, így Újvidék, Pozsony (innen Szlovák Tudományos Akadémia érdeklődése iránta) és Arad bővítési és szabályozási tervének készítésében vett részt. Néhány részben és nagyobb változtatásokkal kivitelezett tervén kívül, mint a budapesti Szabadság tér, a többi munkája nem valósult meg, így a mai Wekerle-telep se az általa készített elsődíjas helyszínrajz szerint épült ki (második díjat kapott az típusépületeiért). Palóczi mindemellett építész is volt, aki 1876-ban, 28 évesen megkapta a legnagyobb kitüntetést a császári és királyi osztrák-magyar tudomány és művészetért adományozott érdemjelet a királytól, a Pro litteris et artibus aranyérmét, de élete végéig nem alkotott egy monumentális épületet sem, bár részt vett az Országház, a nemzeti Pantheon pályázatán is.
K. K.: Alessandro Baricco egyik regényének szereplője „Megérezte, hogy az írás valamiféle birtoklás – erre az illúzióra az emberiség nem elhanyagolható része hajlamos”. (Alessandro Baricco: Harag-várak. Ford.: Székely Éva, Helikon, 2016, 48.) Lovra Éva leírta, kvázi birtokba vette Habsburg Közép-Európa városait… Hogyan történt mindez? A kötetben szereplő aktuális városképi fotók szinte kivétel nélkül a szerző – 2015 és 2018 között – készített felvételei. Te az elmúlt években Prágától Brassóig, Szarajevótól Lvivig oda és vissza többször beutaztad a térséget?
L. É.: Igen, sőt éltem is hosszabb ideig a vizsgált városok némelyikében. A birtokbavétel így kezdődik, megnézni, megtapasztalni, időt eltölteni a városokban. Nem feltétlenül csak kutatási céllal utazni, de ez is nagyon fontos része, hanem inkább azt felfedezni, hogy a hasonlóságok ellenére miben más – ha kivesszük belőle az emberi tényezőt és a várost csak városépítészeti formákra redukáljuk, ehhez hozzátesszük még a földrajzi és vízrajzi karakterét, akkor a város pontosan leírható és ezzel az összehasonlításhoz is alapot képez. Nagyon nehéz volt úgy írni, hogy a tudományos-ismeretterjesztő monográfiát ne vigyem el egy sokkal líraibb irányba, ahol szerepelnek a személyes élményeim is egy-egy hellyel kapcsolatban, ahol jártam vagy ahol éltem. A városok, amelyekről többet írok (Zágráb, Pozsony, Szabadka, Prága, Budapest), hosszabb-rövidebb ideig az életem részei voltak, hiszen éltem, dolgoztam, tanultam ezeken a helyeken, a többit pedig csak felkerestem és felfedeztem.
K. K.: Remélem, szeretsz rajzolni! Máskülönben elképzelni sem bírom, a rengeteg közgyűjteményi kutatás és közép-európai utazás mellett hogyan győztél többtucat városszerkezeti ábrát szerkeszteni az utcahálózat, telkek és tömbök, közterületek és zöldfelületek körvonalaival?
L. É.: Megint mosolygok. A monográfiában szereplő ábráknak magyarázó jellege van, amit kiegészítenek a szöveges magyarázatok. Minden egyes séma és minden vonala mögött 70 város összehasonlító elemzése van, vagy egy-egy város részletesebb analízise. Ezek a rajzok mind egy folyamat lezárásaként szerepelnek, a kutatás konklúziói. Szeretek rajzolni, nagyon vizuális vagyok, a leírt szöveget is előbb képileg fogadom be, majd olvasom. Ez a kutatásnál előny, hiszen ki tudom szűrni a fontos dolgokat a szövegből vagy a térképről, könnyen megy a már látott városelem-kombinációk felismerése. Regényt olvasni így már nagyobb koncentrációt igényel. Szerettem volna szabadkézi rajzokkal is gazdagítani a kötetet, de a képi világához ez nem tett volna hozzá. Egy következő, már kevésbé szigorú kötetben ez is talán előkerül. Azt tudni kell, hogy nem az lesz az első szövegillusztrációs próbálkozásom… az első kötet, amelynek a borítójára a munkám választották és az illusztrációim is szerepeltek benne, megkapta a Vajdaság legszebb könyve díjat. Hatodikos voltam akkor, s azóta is voltak elvétve ilyen jellegű törekvéseim.
K. K.: Bécs, Prága, Trieszt, Krakkó, Budapest… Eszményített preferenciákat azonosító városnevek a Monarchia időszakában. A XX. század politikai és gazdasági fejleményei egyre távolabbi eszményeket és mintákat hoztak: német Bauhaus, szovjet-orosz szocreál, francia panel-licensz. Boldog békeidők: otthonosság, lakájosság. Huszadik század: töredezettség, elidegenedés. Ha valóban így volt, mit tudott a dualizmus városépítészete, amit negligáltak, másképpen értékeltek a rákövetkező évtizedek?
L. É.: A nagy általánosításban elveszik az egyéni jellemző. A német Bauhaus mellett ott volt a tel aviv-i modern, ténylegesen a Bauhaus-ban művelődött építészekkel, így ottani Bauhaus az egyéni jellemzőivel. Vagy a boldog békeidők is szubjektív, kinek melyik korszakot jelenti. A dualizmust legjobban a Gründerzeit írja le, hiszen az 1850 és 1914 közötti korszak nemcsak az a modernizáció, az ipar, szabályozások, műszaki fejlődés kora, hanem az első, mai értelemben vett modern város születésének időszaka is. Városaink többsége ekkor épült ki, vagy egészült ki középkori szövete. Már 1920 után az új beépítések élesen megkülönböztethetők nemcsak az építészeti stílus, hanem az általános felfogás, prioritások szempontjából is. 1920 után az elszakított területeken megpróbálták a Monarchia örökségét elfeledni, ezt mutatja Újvidék példája is, ahol egy fontos rész kimaradt a város építés- és tervezéstörténetéből. A kimaradt periódusból származó városbővítési tervet (tömbtérképet) az 1960-as években teljes egészében átvették és felhasználták az új tervben. Ezt részletesen ismertetem egy tanulmányban, amit Újvidék e elhallgatott időszakáról, s a felfedezésemig még ismeretlen tervekről írtam. Másik élményem ezzel kapcsolatban Zágráb és Rijeka. Az időszakot, amelyről írtam a tanulmányom, azt vállalják, azonban annak a tényét, hogy milyen szerepe volt a Magyar Királyságnak Fiume-Rijeka fejlesztésében, azt már nem: a lektor legnagyobb problémája az volt a tanulmányommal, hogy sokat emlegettem az 1867, illetve 1868 és 1918 közötti időszakot a fejlesztésekkel kapcsolatban. Említhetném Szlovákiát is, ahol az utóbbi években fordultak (fordultunk) e felé az időszak felé. A Szlovák Tudományos Akadémián végzett munkám előtt a modern várostervezés időszakát 1930-as évekre tették, de a kutatásnak köszönhetően 20 évvel előrébb csúszott a dátum. Tudatosan vagy sem, elfeledve vagy együtt élve vele, valahogy 1920 után is ott élt a k. u. k. időszak az elcsatolt és megmaradt területeken, annak nosztalgiája vagy éppen tagadása a nemzetállamok kialakulása miatt. Nem egyedi eset, még a múlt évszázadban is tanúja voltam annak, hogy egy nyelvet megváltoztattak azért, hogy felejtsenek.
K. K.: Tudjuk jól, nem csupán a koronavírus indult Kínából… Jin és Jang – hideg és meleg, erő és érzelem, ráció meg intuíció. Benyomásaim szerint a „Városok az Osztrák–Magyar Monarchiában” című könyvben inkább az elsőként sorolt komponensek dominálnak. Tervegység, tipomorfológia, klaszterizáció, integrált módszertan… Ugyanakkor ismerem a szerzőnek a – közelmúltban tragédiák özönét elszenvedő – itáliai városokról szóló kötetét (Lovra Éva: Amikor otthon van a sehol. Forum, Újvidék, 2011.), melyben éppen ellenkezően, az érzelmeké a főszerep. Nőiesen közvetlen könyv, ez utóbbi pedig férfiasan szikárnak tűnik…
L. É.: Legyen inkább csak közvetlen az egyik, szikár a másik. Az Amikor otthon van a sehol egy lírai hangvételű szabad asszociációkra épülő útleíró próza. Az első kötetem. A téma hasonló: városok, építészet, városépítészet, de ott van a művészet és a lírai szál. Vajdasági vagyok, Jugoszláviában születtem. 2009-ben még nem utazhattunk szabadon, így ahhoz, hogy olasz vízumot kapjak, nagyon sok erőfeszítésre, türelemre volt szükség. Megérkezésem Milánóba egy kiszakadás volt, és a következő időszak az eddigi építészet- és művészettörténeti tanulmányaim, film- és könyvélményeim manifesztálódása. Egy hónapig út, naponta új város és már Szardínián új tengerpart tárult fel. Majd haza kellett mennem, de megírtam az egy-egy városhoz kapcsolódó vizuális és szellemi élményeim. Mondhatnád, hogy szinte önmagamnak, hogy ne vesszen el az élmény – valóban kissé önző a szöveg, nagy koncentrációt igényel a befogadás. Akkor nem tudhattam, hogy eljutok-e újra ezekbe a városokba, de később egyre többet jártam Olaszországba, néhány évet Milánóban is éltem, 2014-től vendégoktatóként a Roma Tre és La Sapienza Egyetemeken tartottam előadásokat. Ha már COVID-19, akkor az utolsó utam is Rómába vezetett, ahol városmorfológiai konferencián voltam február végén.
Ha két kötetet a Jin és Jang felől közelíted meg, ahogy a kérdésed felvezetésében is szerepel, akkor érezheted azt is, hogy a közvetlenben ott a feszesség, a szikárban meg a játékosság. Bár a monográfia már a harmadik kötetem, de mégis újdonságot jelentett, a városok egy más típusú megélését. Ahogy említettem is, nehéz volt a személyes élményt, a lírai ént háttérbe szorítani. Ebben az új kötetben is ott vannak, főleg azok a városok kiválasztásánál, amelyeknek külön fejezeteket szentelek. Az olasz útleíró próza után sokáig nem is írtam szépirodalmat, mert úgy éreztem, hogy abban a kis fehér kötetben benne van minden, amit addig nekem a városok, érzelmek, művészet és minden más jelentett. A Városok az Osztrák-Magyar Monarchiában kiadása után viszont tele vagyok tervekkel, mintha a kötet nem valaminek a lezárása lenne, hanem egy új kezdete. Az első könyvbemutatón Meggyesi Tamás megkérdezte, hogy hogyan tovább – mondtam, hogy majd gyerekkönyvet írok. Lehet. Ami viszont biztos, hogy új kutatás, új irányok vannak és vissza akarok térni a szépirodalomhoz is.
K. K.: A könyvedben idézett Leonardo Benevolo doktrínájához hasonlókat Bácskai Vera, az egyik legjelentősebb magyar várostörténész gondolatai között olvashatunk, hogy „minden város egyedi univerzum”, melyet a „maga egyedi minőségének ismeretében érthetünk meg”, és „történetük igazán csak az egyes városoknak van”. (Bácskai Vera: Várostörténet. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József [szerk.]: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Osiris, 2006, 255-257.) A hazai városantropológia meghatározó kutatója, Niedermüller Péter pedig olyanokat is leírt, hogy a „város nem is áll másból, csak utcasarkokból, az ablakunk alatt felhangzó dudaszóból, alkonyatokból, hangulatokból, néha felvillanó képekből, egy arcból…” (Niedermüller Péter: A város: kultúra, mítosz, imagináció. In: Mozgó Világ, 1994/5. 5-17.). Elfogadható, miképpen értelmezhető tézisek ezek egy várostipológiával foglalkozó szakember számára?
L. É.: Kezdjük az értelmezéssel és a párhuzamba állítással. A város egy komplex jelenség, nem értelmezhetjük csak az érzések, hangulatok síkján. Foglalkozhatunk így is vele, de akkor egy fontos aspektus hiányozni fog, maga az a közeg, az egyedi szerkezet és épített környezet, amit városnak tekintünk. Miért nem csak település? Mi határozza meg, hogy mi kap városi minőséget azon túl, hogy hányan élnek benne, milyen az intézményi ellátottság, a gazdaság, ha ezeket mind a potenciális megítélés faktoraként tekintjük. Niedermüller kiragadott gondolata arra enged következtetni, hogy a városantropológusok megfeledkeznek a fizikai környezetről és csak hangulatokból építik fel a várost. Holott korántsem ez a helyzet, s nem is lehetséges csak erre alapozni. Kevin A. Lynch, The Image of the City, 1964-ben kiadott munkája még mindig kedvelt referencia. Két módon is olvasható: városantropológus és városmorfológus megközelítéssel, esetleg e kettő keverékeként. Ebből is kitűnik, hogy nincs hangulat és imázs egy város szövete, utcái és épített környezete nélkül, viszont a város is csak az alkotóelemeinek halmaza az emberek nélkül, akik észleléseket, érzeteket társítanak egy-egy városrészhez. Ennek kutatása, hogy miért alakulnak ki eltérő impressziók, nem a feladatom, de lekövethető a tipológia, morfológia és a társtudományok (térszintaxis – space syntax) segítségével, hiszen a térbeli konfiguráció és a társadalom között meglepően direkt összefüggések lehetnek, lásd Hillier – Hanson (1984) Social logic of space kötetét. Minden város egyedi, de a Benevolo-féle egyediséget visszautasítom, hiszen minden város felépíthető a városszövet-típusok és városszerkezetek kombinációjával, kollázsként. Hangsúlyozom, hogy ez a felépítés nem veszi figyelembe az embert, mint tényezőt, amely az antropológia alapegysége. Bácskai Vera kiragadott mondataival egyet kell értenem, bár árnyalni kellene azt a kijelentését, hogy „történetük igazán csak az egyes városoknak van”. Minden városnak egyéni története van, s minden városnak van története – akkor is, ha csak Italo Calvino láthatatlan városairól van szó (Le città invisibili, 1972). Erről Conzen, az angol városmorfológiai iskola megteremtőjének gondolata jutott eszembe: „A városoknak élettörténete van. Fejlődésük a régió kultúrtörténetével együtt, ahol fekszenek, mélyen beleíródott a beépített területeik körvonalába és szövetébe.” (Conzen 1960 [1969], 6.) A gondolat nem csak önmagáért fontos, hanem azért is, mert hamarosan Birminghamben, az általa alapított Urban Morphology Research Group meghívására szemináriumot tartok a közép-európai városokról, tipológiájukról és történetükről, amelybe beleivódott „közép-európaiság” hangulata is.
K. K.: Könyved mindössze négy oldalon elemzi, a leírtakból sejtve neked szakmai szempontból mégis rendkívül jelentős fogalom a mikrourbanizmus. Beszélnél erről?
L. É.: A kötetben leírtak definiálják a mikrourbanizmust, mint jelenséget, a városszövet és városszerkezet, valamint az építészet kontextusába helyezik: „Egy város alaktani jellemzőit a térbeli változások és a városi szövet összetevői (utcák, zöldterületek, közterek, városi tömbök, telkek és épületek) közötti kölcsönhatások és térbeli kapcsolatok határozzák meg. Egy adott város kialakulásának folyamata, a városstruktúra és a városi szövet építészeti kontextusa a városok egyéni kollázsszerkezetét kialakító erők, a természeti, a társadalmi, gazdasági, történelmi tényezők ismeretében érthető meg. A kapcsolódási pontok utalnak arra, hogy hogyan változik a városkép a szerkezethez viszonyítva és ez a kölcsönhatás hogyan nyilvánul meg fordítva. Ez a kölcsönhatás a mikrourbanizmus jelensége, amely az előzőekben megállapított városszövettípusokat tekinti a vizsgálatok alapjának.” (Lovra 2019, 138.) A mikrourbanizmus aspektusai közül a legelvontabb, viszont talán a legfontosabb az identitás, „amely részben az adott város vizuális észlelésén (percepció) és a Lynch-féle érzékelésén alapszik. Az érzékeléstől eltekintve, amely leginkább a várostervezési döntésekre adott reakció alapján alkotott kép, az észlelés szerint a város identitását a városi táj alkotja. A városi táj a városkép, épített környezet elemeinek kombinációja, egy konkrét szemantikai tartomány az építészet és a várostervezés területén. A korszak által teremtett bizonyos fokú városképi univerzalizáció és az ismétlődő mikrourbanizmus-minták mellett az öröklött épített környezet és a kortárs beépítések harmonikus interakciója a hagyományos (a korszakot megelőző) és a kortárs beépítések ritmusának egyensúlyától függ – fontosak a komponensek közötti irányadó (legyen az vertikális vagy horizontális artikuláció) kapcsolatok. Jelentőségét tekintve az identitás aspektusának ilyen módon való értelmezése azért is kiemelkedő, mert ezáltal a mikrourbanizmus nemcsak az adott kor városépítészetére és építészetére reflektál, hanem a módozatok megértésével hatással lehet a mai tervezési döntésekre is. Nem a múlt újraalkotása a cél, hanem a szerkezeti és homlokzati dinamika megértésével a harmonikus foghíjbeépítések vagy rehabilitáció.” (Lovra 2019, 140.)
K. K.: Karl Schlögel német történész ragyogó esszégyűjteményében olvassuk a jelenben ukrán – és a könyvedben is tárgyalt – Csernovicról, hogy „Az 1908-ban épült csernovici pályaudvar, amely joggal volt az egyik legfontosabb képeslapmotívum a k. u. k. időkben, mint régen, most is impozánsan emelkedik itt, mint a fin de siècle-nek a Kárpátok lejtőjén kikötött óceánjárója, de a csomagmegőrző alkalmazottja (…) ebédszünet címén két órára elvonul (…). A járdát, amelynek állapota mindig csalhatatlan jele annak, mennyire törődnek egy várossal, helyenként felújították, kijavították. (…) A történelmi Csernovic, amely elszürkült, mert minden pénzt a külvárosi lakótelepek építésére fordítottak, kezd megint fehér, okkersárga és kék színekben ragyogni”. (Karl Schlögel: Európa-szigetcsoport. Kossuth kiadó, 2018, 103-104.) Működnek, reálisak a Monarchia épített örökségére alapozott városmarketingek?
L. É.: Szecesszió, historizmus, Bécs-Budapest párhuzam – mindenképpen van gazdasági és kulturális potenciálja a Monarchia épített örökségének és nemcsak Magyarországon. A szecessziós Szabadka, mint brand sokáig lokális jelentőségű volt némi nemzetközi érdeklődéssel és kapcsolatokkal a Komor-Jakab építészpáros magyar szecessziós stílusú zsinagógája miatt. 2017-ben azonban már a szabadkai szecesszió egy, a határokon átnyúló projekt része, „megnyitották” a Szabadka-Eszék szecessziós turisztikai utat (Turistička rutaSecesijaOsijek-Subotica) a szerb-horvát INTEREG-IPA program keretein belül. S ez csak egyetlen ilyen példa a közelmúltból, a program ebben az évben ér véget. Mégsem tudok határozott igennel vagy nemmel válaszolni a kérdésre, hiszen a városmarketingben csak az épített örökség az, amivel foglalkozok és amihez értek, a hozzáadott érték (kulturális események, egy jó branding, kiegészítő szolgáltatások) már túlmutat az érdeklődésemen. Alapnak tekinthetjük, realitása van, de ha nem töltik meg „élettel”, akkor hiába csodálatos és egyedi, mégsem működőképes.
Kapusi Krisztián (1975, Miskolc) történész, levéltáros és muzeológus. Várostörténettel foglalkozik, legutóbb megjelent kötete: Milánó illatok. Olasz tárgyú esszék és tanulmányok (2020, Miskolc, Észak-Keleti Átjáró Egyesület).