EGY SÜLLYEDŐ SZIGETRŐL

Bán Zoltán András

Könyvek négyszemközt

Sokak szerint a történetmondás a dernier cri. A „szöveggyártás” teoretikusai és művelői egyként fáradni látszanak, és mintha mindenki azon lenne, hogy érzékletesen előadjon egy épkézláb történetet. De míg a „szöveggyártásra” kevésbé, erre bizony születni kell. Minden jel arra utal, hogy a Bácskából néhány éve ideszármazott Majoros Sándor született történetmondó, vérbeli epikus. Történeteit nem kreálja vagy keresi, de magában hordozza, együtt él velük. Így aztán művészetében nincs semmi „csinált” elem, nem megerőszakolni, de megérteni, feltárni és közvetíteni kívánja saját anyagát. Megbízik tapasztalataiban, így természetes módon kapcsolódhat a magyar irodalom egy fontos, ám mára kissé elfeledett és rosszabb szerzők kezében kétségkívül kompromittálódott ágához. Regionális kisrealizmusnak nevezhetnénk ezt, ha nem lenne olyan tudálékoskodóan nehézkes ez a kategória. Ám annyi bizonyos, hogy ebben az epikában – régiesen szólva – megnő a detail-rajzok jelentősége, ízesen megformált genre-képek váltogatják egymást, minden oly ismerősen familiáris, hisz a novellahősök egyetlen nagy család tagjainak tudhatják magukat, és ennek a családi körnek maga az író is egyik fontos láncszeme. Mindannyian ismerjük az erdélyi írók jellegzetes koloritját. És persze másként cseng a kisebbségi körben nagyra nőtt anyanyelv is; a kevertnyelvűség jobb esetben izgalmas mellékjelentéseket hordoz, rosszabb pillanatokban a díszletként használt couleur local puszta ornamense. Megesik ilyenkor, hogy ez a nyelv „szebb”, mint az anyaországbéli. A „tőrőlmetszett” nyelvhasználat, a modern idiómákból már kiveszett igeragozások, tájszavak használta ekkor hitvallássá lesz, az idejétmúlt grammatika morális súlyokkal nehezedik, és a mélyen valódinak kikiáltott archaizmus nevében mond erkölcsi ítéletet az állítólag gyökereit vesztett modern fölött. Ám darab idő múltán az efféle irodalom inkább csak néprajzi érdekkel bír, és az egykor oly frissnek ható nyelvkezelés ma semmi más, mint sutaság, netán egyszerű bumfordiság.

Majoros Sándor távol áll ettől. Természetesen ő is használ helyi színeket, néhány furcsán hangzó igét, kifacsart szerb–magyar szót, és persze nála is „ákovitát” mondanak az élet vizét, az aqua vitát jelentő pálinka helyett. Ám mindez a környezetrajzhoz szükséges árnyalás része, soha nem hivalkodó vagy ízléstelenül bennfenteskedő. A couleur local itt nem önérték, hanem a megszólalás minden másnál jobban ismert közege. Majoros illúziótlanul, romantikamentesen szemléli világát, és ha nem is tette teljesen a magáévá Karl Kraus aforizmáját, miszerint a Heimatkunst egyetlen érvényes formája csakis a szatíra lehet, üdvös távolságtartással, humorral és sokszor öniróniával formálja meg szűkebb pátriája életanyagát. Idillről még beszélni is képtelenség, ami ebben a világban nyugvópontnak látszik, arról hamarosan kiderül, hogy csak egy rendkívül törékeny fegyverszünet.

Távolról kell szemlélni ezt a világot, hogy annál közelebbnek, rajzosabbnak tűnjenek kontúrjai. Távolság – ez lehet a kulcsszó ebben a novelláskötetben. A távolodás Bácskától így nem menekülés, de a megfelelő nézőpont, a perspektíva beállításának folyamata. Nem elszakadás, hanem a mélységélesség keresése. Így a „messzeringó gyerekkor” világa is kegyetlenebb, nyersebb lesz az ábrázolásban, a gyermekek társadalma van oly gonosz, mint a felnőtteké, pontosabban egymás vadságát erősítik a közös marcangolásban. A kötet élén álló két mesternovellának (Telecskai dombok; A zongora) ez is a jelentése. E két elbeszélésben is megbámulhatjuk Majoros hallatlanul erős képességét a fokozásra; a komponálás koncentrált fegyelmét, mely egy aprócska motívumból kiindulva orkánerejű crescendóval vezeti a szöveget a katasztrofális végkifejlet felé. Mintha a móriczi Hét krajcár negatív lenyomatait olvasnánk. A „boldogságot”, az összemosolygást nem sikerülhet elérni, legfeljebb annak kijózanító tudatát, hogy ilyesmi nemigen lehetséges. Az élethazugságok ellen íródtak ezek az elbeszélések, és egy szentimentális, a „bús, boros” Bácskát vizionáló szemlélet megkérdőjelezésére. Elsüllyedt, soha többé a felszínre nem vergődő sziget ez, melyhez még annyi értelmiségi – és meglehetősen szépelgő – kényszerképzet sem tapad, mint Erdélyhez. És az évek óta folyó polgárháború a még megrekedt illúziókat is szertefoszlatta. Innen nézve Majoros prózája háborús irodalomnak tekinthető.

Vérbeli epikusnak neveztem Majoros Sándort, és most hozzáteszem: vérbeli novellista. Akkor érzi igazán elemében magát, ha egy rövid, ám meglehetősen velős történetet kell elbeszélnie. És valóban remek történetei vannak: A tengeri kígyó; Fölfeszített vagonok; Diana. Szereti a határozott, in medias res jellegű kezdeteket, az epigrammatikus, sokáig kicsengő zárlatokat. Hunyady Sándort érzem egyik legközelebbi rokonának, persze csakis a novellista Hunyadyt. Mert félő, hogy akárcsak „elődje”, Majoros is kudarcot vallana a regény műfajában. Ha a reflexió lép előtérbe, a szöveg könnyen elbizonytalanodik; a valódi cselekmény nélküli, meditatív jellegű, szimbolikusnak szánt parabolisztikus novellák – átgondolt belső intellektualitás híján – pillanatnyilag nem tartoznak Majoros anyanyelvi szólamába: A vértócsa; Az angyal.

Majoros Sándor egy végigkomponált novelláskötetben valósította meg művészi programját: a távolodás Bácskától befejeződött. Véget ért a megformált emlékek korszaka. Ami ezután jöhet, már újabb tapasztalatokra épül.

FEKETE J. JÓZSEF

"Sohasem a saját akaratunk szerint"

Majoros Sándor: Akácfáink sokáig élnek

Kettőezernégyben kihalt az egyetlen, csupán nők által beszélt nyelv. A nők legbensőségesebb érzéseinek kifejezésére szolgáló nusu nyelvet Jang Huan-ji beszélte utolsóként. A négyszáz éves múltra visszatekintő nyelv nem csak beszélt, hanem írott formában is létezett, ám a kilencvennyolc éves korában elhalálozott kínai asszony a múlt század kilencvenes éveitől, amikorra hét nővére sorra elhunyt, egyedül maradt tudásával, se gyermekeit, se unokáit nem avatta be a különleges, egyetlen, kizárólag csak nők által használt nyelv ismeretébe. A kutatók összegyűjtötték és kiadták Jang Huan-ji nusu nyelven írt verseit, prózáját és leveleit, azok azonban már csupán a nyelvészeti kutatások tárgyai, a nusut immár senki se beszéli hitelesen.
     Kihalt egy nyelv, egy - végtére is - anyanyelv. Voltaképpen az történt, hogy már nincs aki beszélje. Négyszáz év volt rászabva a mandarin nyelv és a férfiak által használt nyelvi környezet által meghatározott kettős kisebbségben. Mennyi van még hátra a vajdasági magyarok nyelve számára? Helyesbítve: mennyi van még hátra a vajdasági magyarok számára? A válasz nagyon prózai, ugyanakkor tragikus felhangú. A szórványokban a felezési idő 12-13 év. Ahol ma százan élnek, 12 év múlva 50-en, 25 év múlva 25-en, 38 év múlva 12-13-an lesznek. Aztán hatan, hárman. Akik még használják anyanyelvüket, esetünkben a magyart, ám ezt nem nézik jó szemmel otthonukban, és ugyanígy, ferde tekintettel fogadják őket voltaképpeni hazájukban is, kettős kirekesztettségük közepette tengetik egyebek által is veszélyeztetett életüket. Majoros Sándor ennek a kilátástalanságba vesző, jövőkép nélküli, életminőséget nélkülöző létnek a megfogalmazását adta novelláskötetében.
     Az elbeszélt események helyszíne pontosan meghatározott terület, a dolgok "a Balkán északi részén" történnek, ahol "senki nem felel semmiért", ahol "mindenütt lopnak, csalnak", ahol "nincs rend, nincs tisztesség", vagyis az egykori Jugoszlávia északi csücskében, ami tulajdonképpen választóvonalként határolta el Közép-Európát a Balkántól, ez utóbbinak a neve is beszédes, amennyiben igaz az az etimológiája, hogy az elnevezés a méz jelentésű "bal" és a vért jelentő "kan" szavakból származik. A fenti, a társadalmi körülményekre vonatkozó meghatározások az egykori kirakatország végnapjaira utalnak, az 1980-as évek végére, és az 1990-es évek elejére, az utolsókra, amelyeket a kártyavárként összeomló, polgárháborúk sorába és az általános nyomorba dőlő államban töltött a szerző. Ezekről a végnapokról szólnak az elbeszélések, persze nem tételesen, hanem végtelenül egyszerű emberekkel megtörténő események során átfűzve. Majoros nem kertel, vállalja a regionalizmust, saját szülőfaluja, a vajdasági Moravica (Ómoravica, Bácskossuthfalva, közkeletűen pedig Morovica) és annak lakói történeteit írja. A helyszín toposzai is hitelesek - könnyen mondhatom, magam is ebben a faluban születtem -, a temető, amelynek leomló löszfalából középkori tetemek maradványait mosta elő a csapadék, a Koplaló, ami egyszerre volt gyermekjátszótér, birka- és libalegelő, futballpálya, a rajta keresztülfolyó patakocskában pedig még csíkhalat is lehetett fogni, aztán az Aranyhordó vendéglő, amellyel kapcsolatosan szomorú szívvel tájékoztatom a szerzőt: a környékbeliek között is közkedvelt zenés hely bezárt, múltját porig alázva vegyeskereskedés és festékbolt áll a helyén. Aztán a takarmánykeverő, a szövetkezet, az egykori vasútállomás (helyén álló kocsma), mind-mind ott vannak, úgy az elbeszélésben, mint a valóságban, és úgy vannak ott, ahogy az elbeszélő mondja. Ráadásul a hősök nevei között több olyan is akad, amilyen vezetéknevet csak Moravicán hallottam. A nevek hitelességük ellenére valószínűsíthetően nem felelnek meg a történetekben szereplők valós nevének, de ezt nem állíthatom biztosan, mert a leírt események idején én már rég nem tartózkodtam a faluban.
     Semmi köze ennek az irodalomhoz, mondhatja az olvasó, s ezért sietve közlöm: igenis van. Ezek a kis piszmogások, hogy hiteles legyen a helyszín, hitelesek legyenek a nevek, hitelesek legyenek a hősök, annak a koncepciónak a részét képezik, amely hitelessé teszi a történeteket, és végső soron a szerzőt magát, hogy hiteles elbeszélője legyen a maga teremtette világnak, ami keveseknek sikerül úgy, mint Majorosnak. Az elgondolás végtelenül egyszerű, és mint minden, ami egyszerű, többnyire eredményre vezető, különösen, ha olyan elbeszélő tehetséggel, tapasztalattal és készséggel párosul, mint a szerzőé. A lényege, hogy Majoros Sándor önmagát írja. Mindenki előtt világos persze, hogy a legtöbb valóságreferenciát tartalmazó szövegek mögött is ott a szerzői akarat, a szerkesztés, ami az elbeszélés nyelvi megformálása útján fordítja át a megtörtént eseményeket irodalomba, amelyben a reáliák túltengést mutató mennyisége ellenére is a szerzői fikció uralja a történetet, ám Majoros éppen arra játszik rá, hogy az elbeszélőt és az elbeszéltet azonosíthatóvá, leellenőrizhetővé, hitelesíthetővé formálja.
     Majoros Sándor koncepciója arra alapul, hogy egyazon bőrben marad elbeszélőjével, magát játsza meg tétként novelláiban, vállalván önéletrajzát. Egyik kritikusa az előzőleg megjelentetett regénye, a Meghalni Vukovárnál kapcsán a szerzőt vajdasági, majd bácskai íróként aposztrofálta. Hát itt kezdődik a bonyodalom. Mitől is vajdasági író ő? Attól, hogy a Vajdaságban született, vagy attól, hogy vajdasági ihletésűek az írásai? A világirodalom tanúsítja, attól, hogy valaki egy adott területen született, attól még nem kell kötelezően annak az országnak az írójává lennie, vagy annak az országnak a nyelvén írnia, s ugyanígy, attól, hogy valaki egy régió adott körülményeivel foglalkozik, attól még nem lesz kötelezően annak a régiónak a polgára. Csupán a nyelv a döntő, s ennek alapján Majoros Sándor egyszerűen szólva magyar író, akit élmény- és nyelvi világa, tapasztalata egy régióhoz köt. Ebben igaza van a kritikusnak, az írót témaválasztása valóban a nevezett régiókhoz, Vajdasághoz, szűkebben pedig a Bácskához fűzi, ez a címke ráragadt, le nem tépheti, bár aligha hiszem, hogy meg kívánna szabadulni tőle. Egy másik kritikus azt állította a szerző harmadik novelláskötete kapcsán, hogy "a közelmúltban előkelő díjjal elismert Bori Imre ťki is átkoztaŤ a vajdasági magyar irodalom történetéből: a monográfia újabb kötetében sok más ťátjöttŤ társához hasonlóan nem szerepel". Ez is féligazság. A Jugoszláviai Magyar Irodalom Története a 261., a 345. és a 348. oldalon említi Majoros nevét. Igaz viszont, hogy csupán első kötete kapcsán, és csak egyetlen bekezdésben foglalkozik vele. Az 1998-ban megjelent irodalomtörténet szerzőjének tudnia kellett volna a szerző 1994-es, második novelláskötetéről is, hiszen a kéziratot 1998. október elsején zárta le, ám kérdés, hogy annak kapcsán hozzátett-e volna bármit is az elsőkönyves Majorost méltó módon említő ismertetőjéhez. Kanyarodjunk azonban vissza. Az elbeszélő tehát - látszólag - nem íróként adja elő a történeteit, hanem visszahelyezkedik a termelőszövetkezetben karbantartóként dolgozó villanyszerelő pozíciójába, s ebből a helyzetből a történetfűzésre hajlamos fiatalember szivacsként szippantja magába környezetének eseményeit, amelyeket aztán kerek történetté formáz. Ez a pozíció lesz az elbeszélő látószögének meghatározója, ez szabja meg az elbeszélés nyelvét is: az anekdotázó szövegek elbeszélője szakmunkás, nem pedig író, ezért nem hosszú és cizellált mondatok csiszolásán tépelődik, hanem arra tesz fel mindent, hogy izgalmas, figyelmet ébren tartó, feszültséggel teli történeteket alkosson, amelynek pergésén a falusi életbölcselet mögül átsüt a szellem dolgaival elmélyültebben foglalkozó történetmondó bölcsessége. Az egyszerűre fogott elbeszélői szituációt egyetlen elbeszélést kivéve következetesen végigvezeti a köteten. A Medvehistória című elbeszélésben a történetet egy olyan valaki mondja el az összefoglalt események központi alakjának, aki a történések idején csupán kilenc éves kisfiú volt, az elbeszélés idején azonban már felnőtt, ám az, akinek mesél, fizikailag nincsen jelen, vagyis az elbeszélt történetnek tulajdonképpen nincsen hallgatója. Különleges alaphelyzet, amelyből Majoros Sándor zökkenőmentes bravúrral épített lendületes, magával ragadó, sodró iramú monológot. Az elbeszélés látszólagos egyszerűsége mögött folyton valami csavaros megoldás rejtőzik. A Négyszög a falon elbeszélésben például az a módszer a furfangos, amivel egybekapcsolja a vasbeton bontási stratégiáját a szlovén területvédelmi egységek taktikájával, amelynek segítségével a függetlenségükért harcolók kiűzték a Jugoszláv Néphadsereget az országukból, és ahogyan az elbeszélésben viszonyrendszerbe hozza a takarmánykeverő egyszerű dolgozóit a későbbi csúcspolitika szereplőivel.
     Az elbeszélések füzére az elbeszélő mellett néhol azonos szereplőket is megjelenít, akiknek történeteiből néhány szál átfut egyik szövegből a másikba, maguk előtt görgetve a keresetek többhavi késése miatt lecsupaszított otthonokban élők fölismerésének kiteljesedését, hogy az ország széthullása nem csak "a jó jugoszláv foci, az adriai nyaralások és a világútlevél végét jelentheti", hanem sokkal, de sokkal súlyosabb következményeket is hozhat, a hetvenes években már majdnem nyugatinak számító életszínvonal húsz év alatt a fejlődő országok életszínvonala alá süllyed, a takarmánykeverőben egymást heccelő, munkatársnőiknek udvarló, a vállalat csapatában együtt focizó fiatalokat egyszerre csak rendőrök fogdossák össze, buszra ültetik, majd a frontvonalra kényszerítik golyófogónak, ahol élhetnek még egy-két napot, egészen addig a felismerésig, hogy aki élni akar, annak innét menekülnie kell. Szerencsére az olyan szakma, mint például a villanyszerelőé, mindenütt folytatható, így elbeszélőnk - aki egyben a történet hőse is -, társaival együtt fogta kéziszerszámait, és még az előtt átcsúszott a határon, hogy rendeletileg betiltották volna a férfiak számára az ország elhagyását.
     Majoros Sándor, és vele elbeszélői alteregója elszakadt egy világtól, ahol legszebb fiatal éveit töltötte, úgy, ahogy azt novelláiban elbeszélte, és amiről végtelen közvetlenséggel tud emlékezni. Dobálózhatna sárral, hiszen helyzete megengedi. Nosztalgiázhatna, megértenénk. Ám ő egyiket se teszi. Tárgyilagosan bevallja, hogy végletekig lojális szellemben nevelkedett: "Imádtuk az államsportnak minősülő kosárlabdát, a Bijelo Dugme nevű szarajevói rockegyüttest, és a szármának becézett szerb nemzeti ételt, ami tulajdonképpen a mi töltött káposztánk férfiasan húsosabb változata." Elbeszélője igyekszik kedélyesen lerendezni magában a dolgok állását: "Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, hogy a családomat velejéig áthatotta a jugoszlávság szelleme. Az is közrejátszhatott ebben, hogy anyai nagyapámat rögtön az új rendszer ránkköszönte után bezárták, mert nyilvános helyen azt találta mondani: visszajöhet még a király." A novellák jószerével mind ilyen kedélyesek, az elbeszélő igyekszik derűsen szólni a számára végérvényesen elveszett világról, ami - valljuk meg -, minden fonáksága ellenére számára az ifjúság örömmel megélt idejét jelentette. Vagy mégsem volt annyira felhőtlen az ifjúságnak a volt Jugoszláviában megélt szakasza? Bizony nem. Erről a kötet legmegrázóbb, és ezért a többitől hangvételében, stílusában elütő elbeszélése, a Rejtőzködők vall. Arról az emberről, annak a családjáról szól, aki tudatában van, hogy van anyanyelve, de azt nem abban az országban beszélik, ahol ők élnek. Amikor pedig végre átkerülnek a határon az anyanyelvét beszélők országába, kénytelenek belátni, hogy az nem a hazájuk, ugyanis mostohán fogadja és idegennek tartja véreit. "Haladtunk." - szögezi le az anyaországban botladozó fiú magáról és apjáról, de azonnal hozzáfűzi: "Csak nem egyenes vonalban, és sohasem a saját akaratunk szerint." Ennek a keserű megállapításnak a súlya visszaránt a másik országba, ahol más nyelvet beszélnek, s ami úgyszintén nem hazája a más anyanyelvűeknek. A vajdasági magyar számára a haza fogalma tulajdonképpen nem létezik, sugallja a szerző. Vagy ha igen, akkor csak a magasban. 
     Ezt persze tudtuk korábbi novellásköteteiből is. Csak azokban a Bácska még mágiával, misztikummal, babonával és fantasztikummal övezett régió volt. Az elbeszélések hangütése, cselekménybonyolítása, mondatainak megformálása ezt a mágikus-realisztikus, fantasztikus-metafizikus világképet erősítette meg. A mostani kötetből a szerző szinte minden ilyen elemet kiiktatott, realista elbeszélésmódja most inkább groteszk és ironikus felhangokkal párosult. Regionalista tájszemlélete azonban nem változott. Az 1994-ben megjelent, Távolodás Bácskától című novellagyűjteményében olvasható a Fehér damaszt asztalterítő című elbeszélése, amelyben a jelenlegi kötetben megfogalmazott szemléletet megelőlegezve kibontja a táj egy súlyosabb jellemzőjét, ami a hősökre nézve már nem a véletlen jelenségek és események egybejátszásának következménye, hanem sorsmeghatározó törvényszerűség, történelmi determináció, vagy még közelebbről megnevezve: istenverés. A vaksors szabályai értelmében ugyanis a táj éppen attól fosztja meg az embert, ami miatt a leggörcsösebben kapaszkodik bele: "A megmaradás, az otthonteremtés itt olyan illúzió, ami rögtön semmivé foszlik, ha feltámad a Kosavának nevezett déli szél. Az elvándorló régiek helyébe új honfoglalók jönnek: rácok, bosnyákok, vlahok, lícsánok, szkipetárok, de ők is belépnek a bácskai nyugalom vészes kelepcéjébe. Ez a hely talán az egyetlen vidék az egész földkerekén, ami nem hálálja meg az iránta való gondoskodást. Széljárta és halott marad akkor is, ha az őslakók megfeledkeznek a fölszántott hadiutakról." A Bácska azonban nem csak taszító, vagy mondjuk, hálátlan lakóival szemben, hanem talán még erősebben vonzza azt, aki innét egyszer már felkerekedett, hogy másutt próbáljon szerencsét. A Bácskától való kényszerű távolodások gyötrő lélektani mechanizmusát is az említett szövegben fogalmazta meg Majoros Sándor. Elbeszélésének hőse a Telecskai dombok alól a tengeren túlra készül, ott kíván jobb életet teremteni magának: "Azzal, hogy elintézte a formaságokat, Karcsi már el is távolodott Bácskától. Már nem tartozott közéjük, de még oda sem, Kanadába. Lebegett térben és időben, akár a civilizációt megvető, ám a természetbe beilleszkedni nem tudó remeték. Fájdalom és rettegés hatotta át, ťaz utoljára vagyok ittŤ érzés melankóliája, s az ebből eredő feszültséget leghatékonyabban könyvek segítségével tudta semlegesíteni. A könyvek feledtették vele mindazt, amit az új hazát keresőknek nehéz elfeledniük. Olyan élethelyzetek, tájak és országok felé kalauzolták, ahol a legszörnyűbb történetek is csak játszadozásnak tűntek."
     Előképe mindez annak, amit az Akácfáink sokáig élnek megváltozott hangvételű novellái úgy beszélnek el, hogy az egyedi történetekben a kedélyességet, az iróniát és a groteszk helyzeteket élvezzük, miközben mindvégig tudjuk, hogy a történetek mögött egy kisebbségbe szorult népet napról napra felőrlő tragédia talán utolsó felvonása zajlik. Erre talán kételkedés nélkül mondhatjuk: írói bravúr.
     A kötet, illetve annak az anyaga a NKÖM Édes Anyanyelvünk elnevezésű pályázatán 2004-ben, amikor egy anyanyelv kihalt a világban, a novella kategóriában (Kőrösi Zoltánnal) megosztott első díjat nyert. Éppen ezért különös, hogy az igyekvő Timp Kiadó, amely a szerző előző, Meghalni Vukovárnál című könyvét is megjelentette, az egyébként tisztességgel kivitelezett, kívánatosra tervezett kötetben döntetlenre vette a pályázat címének helyesírását. A kötet szennycímlapja hátoldalán Édes anyanyelvünk, a védőborító hátsó oldalán és a kötetet kínáló reklámszalagon Édesanyanyelvünk formában szerepel.
     Végtére pedig anyanyelvről van szó, amely, miként tapasztalhatjuk, veszendő. (Timp Kiadó, Budapest 2004)

Sokáig élnek? Majoros Sándor: Emberrel esik meg

Majoros Sándor a pontosan és jól fogalmazó prózaírók közé tartozik. Mondataiban kevés a fölösleges szó, novelláiban a fölösleges mondat, történeteiben pedig a fölösleges rejtelem. Olvasóbarát, szimpatikus, humoros. Ezeket a szavakat persze nem minden szépíró venné magára és művére nézve dicséretnek, mondván, hogy ennél magasabb rendűek a célok. Prózája sem kizárólag a szórakoztatónak mondott kategória, de mint jó mesélő kiváló érzékkel tudja egyensúlyban tartani írásaiban a népi anekdotázós hajlamot és a szikár próza egyszerű tárgyilagosságát.

• AJÁNLOM
•  
•  

Majoros Sándor a pontosan és jól fogalmazó prózaírók közé tartozik. Mondataiban kevés a fölösleges szó, novelláiban a fölösleges mondat, történeteiben pedig a fölösleges rejtelem. Olvasóbarát, szimpatikus, humoros. Ezeket a szavakat persze nem minden szépíró venné magára és művére nézve dicséretnek, mondván, hogy ennél magasabb rendűek a célok. Prózája sem kizárólag a szórakoztatónak mondott kategória, de mint jó mesélő kiváló érzékkel tudja egyensúlyban tartani írásaiban a népi anekdotázós hajlamot és a szikár próza egyszerű tárgyilagosságát. Ez a kettősség teszi vonzóvá még a kevésbé eredeti történeteit is. E könyv érdekessége pedig az, hogy mintha ez az összegzés mutatná meg nekünk igazán Majoros prózájának problémáit, amelyek az egyes novellákat vagy köteteket olvasva valamennyire rejtve maradhattak. Jó emlékű írások bukkannak itt föl, de így együtt mintha inkább az eddigi életmű téves kanyarjaira és mellékutcáira hívnák föl a figyelmet, még ha a végkifejlet bizakodásra is ad majd okot.

A szerkesztői szándék méltányolható. Mintha egy képzeletbeli életút rajzolódna ki ezekből a történetekből, egy bácskai fiúé, aki a faluból végül a városba kerül, kisgyerekből felnőtt lesz, közben végignézi és megéli népe és más népek háborúját, közös országuk széthullását. A novellák ilyen értelmű egymás mellé rendelésével nincs baj; aki most ismerkedik Majoros prózájával, elégedett lehet: látszólag egymást tovább mesélő és kiegészítő történeteket olvashat. A kötet első szakaszában szereplő szövegek, amelyek a bácskai gyermekkor nagy szegénységben eltöltött, de sok tanulsággal és felhasználható élménnyel szolgáló éveit írják le, még magukon hordozzák az elmesélni vágyás modorosságait, de már mutatják Majoros vonzódását a titokhoz, a megmagyarázhatatlan leírásának vágyához. A Telecskai dombok, A zongora, Az ajándékmalac című írások valójában mind arról mesélnek, hogyan dacol a hitetlenségbe kényszerült ember a titokkal, a véletlennel, a természeten túlival. A szegénység annyira racionálisan és színtelenül gondolkodóvá tette az embereket, hogy ezekben a történekben a misztikum kénytelen a hétköznapi eseményekben helyet találni magának, azokat zilálja szét félelmetes káosszá, ahogy egy éppen megháborodni készülő ember rendezi át lassan saját világát. Jó példa erre a Gecsemáni kert szónokló, bibliaivá torzuló apája, akit tehetetlensége és vérmérgezése prófétává tesz saját udvarában. Ez az írás egyébként a legerősebb darab a falu világából, ebben marad helyes egyensúlyban valóság és képzelet, és ebben még a térdre ültetős-mesélős fordulat is viszonylag kevés, ami nem feltétlenül mondható el mindig a szerző modoráról. Sajnos gyakoriak az előrejelzések, az "akkor még nem sejtettük" hangulat, vagy a műdalszerű fordulatok: "de az idő ugyebár huncut jószág, hol így, hol úgy múlatja magát". Ugyanakkor akadnak olyan mondatok is, melyek a népnyelvi leleményességet és kiváló képalkotó képességet jelenítik meg és alkotják újra: "a dunsztosüvegek mögül meg átviláglott a fal fehérje" - írja a család szegénységéről.

Ami viszont ezután következik, az a véletlenszerűség és a sorsszerűség gyanús összemosása. Majoros gyakran olyan véletlenek felé sodorja szereplőit, melyek nem jelentenek valódi fordulatot, hanem az amúgy jól kiszámított hatású groteszk végkifejlet irányába alakítják a történetet. A kötet közepe táján egymás után sorjáznak a tragikus események, gyanús ügyletek, kígyómarás, elveszett gránát, erdőtűz, törött láb és más balesetek, melyek nem egy szeszélyes és kiállhatatlan feljebbvaló evilági ténykedését bizonyítják a történetben, sokkal inkább egy amúgy ötletgazdag, de túlságosan is felismerhető írói szándék munkálkodását a szövegben. Legjobb példa erre az Akácfáink sokáig élnek borzasztó, de értelmetlen favágóbalesete, ami természetesen mi mással, mint egy szerelmi csalódással áll szoros, majdhogynem ok-okozati összefüggésben. (Ebben a szakaszban kap helyet a méltán ismert és honorált Szarvaskaland című darab is, amely kiemelkedik a többi közül: nemcsak a kötet, de Majoros pályájának legjobb írásai közé tartozik - jobban kigondolt helyet érdemelt volna tehát, még akkor is, ha némileg borul a szerkesztési elv.)

A kötet végére jutó utolsó két novella pedig sok szempontból egészen más, mint az előzőek, egyrészt jóval terjedelmesebbek, más tehát a ritmusuk, a felépítésük is; másrészt az elbeszélői hang egészen megváltozik bennük, őszintesége jóval kíméletlenebb lesz, érzelmessége pedig inkább önzőnek és esendőnek mutatja a hőst, mintsem ravasznak, vidámnak és túlélőnek, ahogy korábban. A Szembetegség című írás főhőse szomorú és nagyon is mai középkorú férfi, a nagyváros szürke lakója, aki viszont már nem az érzékelésen túli világ kiszolgáltatottja, hanem saját testének, betegségének rabja és áldozata. Hibát hibára halmozó Jack London-i figura, akinek ügyetlenkedése, értelmetlen vágyai és kétes elképzelései végül suta, értelmetlen halálát hozzák. Nem az erős férfi diadalmas bukása ez, hanem azé, aki meg sem próbálta, csak eszébe jutott. Gondolt rá, hátha.

Érdekes és időszerű hangnemváltás ez, még ha a stílus és a nyelv véglegesítésének áldozatul fog is esni néhány jobb sorsra érdemes ötlet. Ahogy a Szembetegség is inkább a próbálkozások sorába tartozik, bár már sejteti, mire számíthatunk az elkövetkezőkben; a kötetet záró Akaratpróba pedig már egyértelműen mutatja is. Sötét, kellemetlenkedő és groteszk hangvételű.

Ahogy a képzeletbeli életút hőse középkorúvá érett, úgy Majoros Sándor prózája is éltesebb lett a kötet végére. Van olyan, aki bájos kisgyerek volt, aztán nyurga-suta kamasz lett, majd jelentéktelen fiatalember, de középkorára mintha megszépülne. Kicsit megőszül, hangja érdesebb lesz, mozdulatai nyugodtabbak. Szavaira oda kell figyelni. A férfiak hasonlítani akarnak rá, a nők pedig most először megnézik maguknak.

Bízzunk a középkorú Majoros-hősökben.

Majoros Sándor: Tranzitszálló

A Tranzitszálló című kisregény hőse feleségével „egy távoli, egzotikus országba” érkezik egy busznyi turista társaságában, és átmeneti szállásán – míg a többiek fürdőzni mennek a közeli tengerpartra – álomba zuhan. Álmából szorongató helyzetre ébred: eltűnt, s vissza nem tér a busz utastársaival, sőt, bizonyos jelek szerint soha nem is járt itt. Hősünk magyarázatot keres – a terrorista akciótól a rejtett kamerás tréfáig több alternatíva felmerül –, s kontaktust környezetével. Végül szerep is formálódik számára, egy birkatetemmel kell megbirkóznia, azaz helyrehoznia a helyi vízellátást, minek következtében – látszólag – feloldódik a vízió, s kerül magyarázat az eseményekre.

Majoros Sándor regényének fő erénye, hogy úgy alkalmaz és ír felül bizonyos – főképp a szórakoztató, ponyvairodalomban kedvelt – történetalakító eljárásokat, narrációs kellékeket, hogy (posztmodern) kereséstörténete önironikus értelmet nyer, s hogy – nem mellékesen – letehetetlen, érdekfeszítő szöveget hoz létre, mely „mézesmadzagként” funkcionálva játékba hoz: ponyvairodalmat a magas irodalommal, olvasót a szerzői intencióval.

(Ön)iróniát, az irodalom játékszerepét (szerző és olvasó között), a humor fontosságát is közvetítik a fent említett elemek: akár fricskának is érezheti a magvas jelentéseket kutató olvasó. A polgármester (?) lányának ágyba döntése – mint a víziószerű történetbe csöppenés záró aktusa – mindenképpen annak hat, csakúgy, mint a történet tulajdonképpeni megoldatlansága, hiszen a tranzitszálló metamorfózisa mind az álomként értelmezésnek, mind a realisztikusabb regénybeli magyarázatnak ellenáll.

A történet névtelen elbeszélője – szabad függő beszéddel induló, majd az egész történetet közvetítő és uraló magánbeszéde, tudatfolyamának ábrázolása közvetíti az eseményeket – egyéni vonásokat nem hordoz, korunk, országunk, társadalmunk tipikus figurája. Majoros kiválóan tipizál, mint ahogy atmoszférateremtése is nagyszerű: kinek ne lenne ismerős a ronda, kék csíkos törülköző, a házastársak közti (ál)dialógus, az utasok viselkedése – a cigarettázók közösségétől a nyugdíjasokig, kik „rögtön leültek a fal mellé állított székekre, de amikor rájuk került a sor, fürgén kaptak a kulcsaik után”.

A tranzitszálló – ahol felébredve szereplőnk térből, időből, korábbi „történetéből” kiesettnek tapasztalja magát, így a regény története tulajdonképpen az értelem keresése, azaz fürkészi önmagát, környezetét, oknyomoz, és alternatívákat gyárt – egyrészt az épületet jelöli, az utazás tervezett pihenőállomását. Másrészt metaforikusan jelenti a regénybeli történés egész terét, mely több szinten értelmezhető. Az első értelemben átmenetet jelent ismert és idegen világ között. Az ismert, biztonságos világ, melynek utolsó állomása a turistabusz utastere – „mert ez a jármű még hozzáköt ahhoz, amit a hegyek meg a sztrádapihenők mögött hagytam” –, s melyből végképp kiszakad szereplőnk, az utált csíkos törülközőt és pár ruhadarabot kivéve magára marad, „elvész”, s jeleket és jelzéseket kutatva meg kell fejtenie az eseményeket. Tán nem túlzás állítani, hogy ez a szituáció egy kissé humorosan „kafkás”, s ezt leginkább az álomszerű szituáció büntetésként értelmezése erősíti. Hősünk egyik legreálisabbnak tűnő magyarázata, hogy az ő „eltűnése” valójában az asszony büntetése korábbi viselkedéséért, bűneiért: „Ez tehát nem tréfa, hanem valami ormótlan kibaszás, amit végképp nem ért, mert amennyire emlékszik, nem ártott senkinek. Az asszony viselkedésére sincs semmilyen magyarázat, mert ha volt is köztük némi differencia, az ilyen cserbenhagyásos esetre aligha elég. Mintha valamennyien nyugodtan, összeszedetten távoztak volna, és ha az aszszony eldönti, hogy ezen a kietlen helyen és ezzel a gyalázatos módszerrel szabadul meg tőle, valaki biztosan jelentkezett volna a csoportból, hogy ez nem eljárás (…).” És itt kapcsolódik be a második jelentés, azaz hogy ez a helyzet lehetőség az önreflexióra is. Az idegenségben, melyben új szabályok keretei közé kerül – „azok a rendszabályok, melyeket eddig ismert, és amelyek biztonságossá tették az életét, egy messzi országban éppen olyan idegenek, mint itthon annak a messzi, idegen országnak a törvényei” –, azon túl, hogy miért rekedt itt, ki kell találnia önmagát: a második jelentés az önmegismerés, önmegalkotás folyamata – minden „kereséstörténet” alkotóeleme. Harmadikként jelen van a fülszöveg által is megemlített globalizáció paródiája: a „biztonságos tengerpart” hiányában a külföld képzeletben terroristáktól hemzsegő ellenséges közeggé vadul, s az angol nyelvvizsga, a XXI. század „határtalanságának” és egységesítéseinek dacára megközelíthetetlenebb, megfejthetetlenebb, veszélyt sugárzóbb, mint valaha. Hősünk elveszve, a rettegés okozta hascsikarástól gyötörve nemzetközi jelek után kutat, s hálásan csap le a kocsmacégér, a tangabugyi látványára vagy a fényképekre, egyértelmű, érthető ikonokra, melyek egyedüli kapcsolatait jelentik az egzotikus világgal – a nyelvi hovatartozást kutató turista sem olvasható újságot, sem működő tévét nem talál –, s melyek elindíthatják a megértés és az önmegértetés felé. A kocsmába való bemerészkedés már-már western-, sőt thrillerhangulatot sugall, hiszen az elveszett turista minden jelet veszélyként és korlátként dekódol. Tulajdonképpen saját korlátait vetíti ki környezetére („a szemben ülő borostásképű fölemeli a fejét, és kiderül, hogy a szeme helyén csak fekete gödrök vannak”), korlátainkat, írhatnám, és hálásak vagyunk a szerzőnek, hogy kiváló humorral oldja kisszerűségünket, miszerint ugyanazokkal a dolgokkal, amelyek megszokott környezetünkben működnek, sőt, amelyeket mi működtetünk, idegenben nem tudunk mit kezdeni.

Természetesen a kisregény egyik jelentésalkotásban sem veszi komolyan magát, vagyis mindhárom értelemben megalkotja önmaga paródiáját is. Az idegenségbe már-már kafkai módon csöppenő hősünk története a próbatételes kalandregény vonásait is hordozza: a döglött birka tetemének eltávolítása a kútból – orrára szorított, parfümmel átitatott kendővel – groteszk beavatódást is jelent az ismeretlen világba, s akként értelmezhető a pincérlánnyal való aktus is, mely idegen világból varázsütésre valamelyest ismerőst csinál: működik a recepció és a telefon, működik az angol mint közös nyelv, és részben működik a hirtelen kapott magyarázat a turistabusz tengelytöréses eltűnésére.

Az önmegismerés, a Bildung paródiája a fent említettekből is nyilvánvaló. Egy tipikus házasság képe villan fel az önvádló monológokban: a csak a munkájával törődő férfi, ki otthon idejét – hisz holtfáradt – alvással tölti, kinek felesége rendez el mindent, a nyaralást is beleértve, ő még csak az úti célt sem ismeri, mint ahogy másról sem kommunikálnak. S felvillan valami megértés is, miszerint hősünk saját világában is éppoly idegen, mint az egzotikusban – „az asszony könnyedén megoldotta volna ezt a helyzetet”, „neki nagy szerencséje volt az asszonnyal” stb. –, de Majoros nem ír példázatot, nem is lenne hiteles. A történet végén a főszereplő pillanatok alatt nyeri vissza korábbi „diszpozícióját”: „(…) marad egy egész hete, hogy az all inclusive szálló bárjában halálra igya magát.”

Fricska ide vagy oda, az (ön)ironikus kisregénynek van magva (a kisregény zárlata egyébként meg is erősíti az idegenség metaforikus értelmezését). Majoros kiváló humorának köszönhetően, miközben végigizgulunk egy sztorit, keserűen röhöghetünk azon, hogy idegenebb még sosem volt az ember – a világban, saját társadalmában, önmagában.

„Most még itt van ebben a városban, és az a mindjárt eléggé tág fogalom. Úgy is lehet érteni, hogy azonnal, és úgy is, hogy mindörökké. Attól függ, mihez viszonyítjuk.”

CSALÁDTÖRTÉNETBE OLTOTT KRIMI

A kortárs magyar irodalomban reneszánszát éli a családtörténet. Oravecz Imre Kaliforniai fürje az elmúlt évek egyik legsikeresebb magyar nagyregénye lett, de említhetnénk Nádas Péter, Grecsó Krisztián, Sopotnik Zoltán vagy Borbély Szilárd hasonló ihletésű prózai műveit is.

Miért is olyan népszerűek a családregények? Némiképp kielégítik az ember „pletykaéhségét”, „kukkolási vágyát”, az örök kíváncsiságát az iránt, hogyan élnek más emberek, más családok. Másrészt a közösségi érzést erősítik, a kollektív magyar tudat részei: „az én dédapám is a Donnál esett el”, vagy „az én nagyanyámat is meghurcolták ’56-ban” élményét adják, megerősítve az embereket abban, nincsenek egyedül a családfájukban fellelhető tragédiákkal, emlékekkel.

Majoros Sándor középnemzedékbeli író, így felmenőinek élete éppen a legkeményebb történelmi időszakokban zajlott. A regény íve a harmincas évek revizionista lázában égő Horthy-korszakától a második világháború pusztításán keresztül a „felszabadító” orosz katonák dúlásán át a 60-as évek Jugoszláviájának szocialista rendszeréig tart.

Már ez is elég lenne ahhoz, hogy egy fordulatos családregény legyen a végeredmény. A Majoros család ráadásként még egy, az egész családfát beárnyékoló, máig tisztázatlan tragikus titkot is hordoz: az író nagyapjának, Majoros Ignácnak rejtélyes halálesetét. Ezt szégyenként, csapásként élte meg a tradicionális falusi család, csak félszavakban, magukra keresztet hányva suttogtak róla az öregasszonyok.

A realista hagyományokra építkező, ízesen humoros, anekdotákkal, falusi hiedelmekkel és sok tényszerű adattal dolgozó regény mégis több egy genealógiánál, családi krónikánál. A kis bácskai falu, mely a mű fő helyszíne, a huszadik századi közép-kelet-európai életérzést átfogó, egyben valóságos és szimbolikus, belső térré válik.

Mivel a feldolgozott időszakban az író még gyerek volt, illetve gyerekként értesült a történetekről, meghatározóvá válik nála a naivitás, ami nem egyenlő az infantilizmussal, inkább az időkezelést teszi rugalmasabbá, a régi eseményeket pedig képszerűbbé, színesebbé.

A mű kulcsfiguráját, apai nagyapját Majoros Sándor személyesen nem ismerhette, mivel jóval az ő születése előtt halt meg, mégis, egész gyerekkorát áthatotta az „ismert-ismeretlen”, sokat emlegetett és sokszor elhallgatott nagyapa alakja, aki fiatalemberként sofőr volt a helyi földesúrnál, Kamjonkai Szemző Dénesnél, és szolgálat közben halt meg máig tisztázatlan körülmények között.

Az idősíkok gyakran összecsúsznak. A fiatal özvegyasszony, Csáti-Szabó Júlia a tragédia után visszaköltözik szülőfalujában, Ómoravicába, ahol tovább neveli két kisfiát, akik közül az idősebbik majdan a regény írójának édesapja lesz. De mindeközben a Zomborból Sztapár felé vezető úton történt rejtélyes baleset idejében ragad, titokban folyamatosan kutatva, keresve a választ arra, hogyan halhatott meg egy erőteljes, harmincas férfi, a férje, egy olyan autóbalesetben, amelyben szinte semmi baja nem lett a járműnek.

Még a regény elején kiderül, hogy a bácskai úr, Kamjonkai Szemző Dénes zűrös anyagi háttérrel rendelkezett, és az akkori hatalom számára egyáltalán nem szimpatikus magyarországi kapcsolatokkal, s politikai nézetei miatt is bőven lehettek ellenségei a szerbeknél.

Minden opció adott volt tehát ahhoz, hogy valaki el akarja tenni őt láb alól, még ha ahhoz egy ártatlan áldozat is kell, a sofőr, Majoros Ignác, akit az autó hátsó ülésén találtak meg. Ezzel szemben az uraság teste nem volt a járműben, csak később került elő a jég alól!

A kétezres évek közepén a saját családregényét író Majoros Sándor gond nélkül „ül be” 1938. január 1-én az automobilba Majoros Ignác uradalmi sofőr, a nagyapa mellé, vagy éppen a helyére. Az se jelent számára gondot, hogy a saját születésénél kívülállóként jelen legyen, és együtt izguljon a nővérekkel azon, vajon túléli-e azt, hogy alig pár órás újszülöttként kiesik a pólyából:

„Mintha én ülnék annak a gépkocsinak a kormányánál, nem több és nem is kevesebb tudással fölvértezve, mint amennyivel ő 1938. január 1-én rendelkezett. Mereven ülök a sofőrülésen, figyelem a teljesen néptelen országutat, hátha föltűnik egy árulkodó jel, amit ebből a kényelmes, jövőből múltba visszahatoló pozícióból számon kérhetek tőle”.

De ez a különös időtorlódás visszafelé is működik: Majoros Ignác nagyapa is minden gond nélkül üzen a jövőbe majdani unokájának.

„Nem igaz, hogy a Krisztus utániak nem kapnak jelet, súgta a fülembe a mélyből felbukkanó Ignác nagyapám. Rátekeredett a bokámra, mint a hínár, és miközben hozzám beszélt, lefelé húzott a birodalmába. Nem igaz, hogy nem tudtam, mi vár rám, csak én is pontosan olyan dölyfös voltam, mint te. Egy a vérünk, te az én folytatásom vagy, én a te előzményed, nem csoda, hogy a hibáink is ugyanazok.”

Szimbolikus jelentőségű a regényben a címadó eperfa, mely az író gyerekkorának helyszínén, az ómoravicai ház udvarán állt, s amelybe, Majoros Sándor akkor még gyermekkorú apját majdnem megölve, belecsapott a villám, így elszenesedett, később mégis kihajtott, végül kivágták nagy-nagy nehézségek árán az erős, szívós gyökerek miatt.

Joggal állítható, hogy létfilozófikus mű Az eperfa nyolcadik gyökere, az idősíkok szabadon váltakoznak benne, majd a kizökkent idő a kozmikus nihilbe veti a családot. A regény nem véletlenül záródik le 1968-ban: ez a diáklázadások emblematikus korszaka. Egy merőben új világ kezdete is egyben ez az időszak: a globalizációé, amelyben felszívódnak, szétmállanak a tradicionális családi struktúrák. A rokonok, Majoros felmenői pedig egy furcsa, köztes térbe és még inkább időn kívüli időbe kerülnek a nagyapa rejtélyes halálát meg nem emésztő szégyennel, egy letűnt világ törmelékeivel, az „új világ” számára értelmezhetetlen és anakronisztikus létérzéssel.

A paraszti világ mellett a regény betekintést ad a harmincas, negyvenes évek hanyatló vajdasági arisztokratáinak életébe is, s míg Csáti-Szabó Júlia, a nagymama és gyermekei, majd unokái élete hömpölyög előre a hétköznapok megpróbáltatásai, nélkülözései, az orosz katonák bevonulása, majd a kiépülő diktatúra között, Magyarország és a Vajdaság korabeli helyezte is kirajzolódik.

Található egy érdekes átfedés és kapcsolódási pont Mikszáthnak a Noszty fiú esete Tóth Marival című regényével: „Nagyanyám abból a faluból való volt, ahonnét a Mikszáth-regényben Tóth Mariként elhíresült Ungár Piroska származott.” Így az író felmenői személyesen, testközelből ismerték azokat a végül tragikus sorsú fiatalokat, akikről Mikszáth ismert regényének történetét és alakjait mintázta.

Minden olyan olvasó számára figyelemre méltó mű Az eperfa nyolcadik gyökere, aki szeret elmerülni egy hosszú és izgalmas családregényben, nosztalgiázni kicsit egy letűnt világ szereplői között, ugyanakkor nyitott arra is, hogy az idősíkok bizony néha ki-kizökkennek, és bőven adnak lehetőséget a „mi lett volna, ha” kezdetű morfondírozásokra.

Majoros Sándor: Az eperfa nyolcadik gyökere. Magyar Napló Kiadó, 2013.

Aggodalomra semmi ok

Majoros Sándor: Az ellenség földje

Hogy honnan ez a rengeteg sztori, anekdota? Annyi minden megesik az emberrel, annyi mindent – köztük annyi csodálatos marhaságot – lát és hall, hogy csak győzze memóriával. Szamárnyúzás, gyufapöckölés, fosatószilva, gázálarc, az Atyaúristen és ősrégi szunnyadó erők adnak randevút Majoros Sándor új kötetében.

Majoros Sándor ontja magából a történeteket. Ahogyan Mikszáth és Rejtő Jenő tette – csak hogy az újoncoknak rögtön az elején valami támpontot adjak. Hogy honnan ez a rengeteg sztori, anekdota? Annyi minden megesik az emberrel, annyi mindent – köztük annyi csodálatos marhaságot – lát és hall, hogy csak győzze memóriával. És győzze mesélőkedvvel, ízes előadásmóddal, kedéllyel, hiszen a tálalás legalább annyira fontos, mint maga a leírt esemény, sőt. (Akár egy kupac ürülékből is pénztárca válhat, ha úgy tálalják a körülmények – csak hogy egyik kedvenc korábbi Majoros-írásomat említsem [Emberrel esik meg].)

Az ellenség földje szépen illeszkedik a szerző eddigi kötetinek sorába. Most is mesél, sztorizik, ahogy azt egy nyári délután egy söröskorsó vagy egy bosnyák kávé mellett illik, színesen, jó hangulattal, élvezettel (nekem elhihetik, jó néhány alkalommal volt szerencsém hozzá). Mintha a közbevetett történetek a fő cselekményszálnál fontosabbak lennének, mintha azokból egy nagyobb egész állna össze. Így volt ez a Tranzitszállóban, ahol egy nevenincs országban – persze hogy a Balkánon – rekedt átutazó megmenti a település kútját; az Akácfáink sokáig élnek novelláiban, ahol a jugoszláv szocializmus vidéki valósága kerül terítékre (szerzőnk a bácskai ég és a titoizmus alatt született, és ha jól számolom, harmincöt évet töltött el az előbbi alatt); és legutóbb Az eperfa nyolcadik gyökere évtizedeket átfogó családregényében. Ezalól még a sötétebb tónusra hangolt Meghalni Vukovárnál kötet sem kivétel, a gyötrő álmok (netán maga a valóság – ha van olyan egyáltalán) átszőtte kisregény lapjain rendszeresen felbukkannak az emlékezetből kipattanó, rövid humoros történetek, amelyek nélkül a Vukovár talán egyenletesebb és hatásosabb könyv lenne, de sokkal kevésbé lenne „majorosos”.

A poharazáshoz illő történetek kéz a kézben járnak a kocsmai filozófiával, egyik a másik nélkül mit sem ér. De aggodalomra semmi ok, mindkettőből bőven akad: „…a háborút csak egyféle módon lehet megnyerni: jó sok golyóval! Minden más úri huncutság. Vagy inkább a politika, jegyezte meg másvalaki epéskedve. Az is, vágott vissza az előbbi hang, de a huncutság a seregben is működik. Nem olyan régen valakinek eszébe jutott, hogy géppuskát szíjaz egy szamár hátára. Mikor lőni kezdett vele, az állat megvadult, ledobta magáról a lövöldözőt és még jól pofán is rúgta.” (A névnélküli) Vagy: „Ez a baj velünk, emberekkel: nem látjuk a jövőt, csak amikor már hátat fordít nekünk, és gúnyolódva a seggét paskolja.” (Bátorságpróba)

A Monarchia utolsó éveiben járunk, a háború előestéjén, ez a „boldog békeidők” utolsó felvonása, az első drinai offenzívát megelőző mozgósítás két hete. Nyár, festői környezet, Bosznia a maga varázslataival, ahol „legalább három nagy vallás feszül egymásnak, mindenki utál mindenkit, ám kompromisszumok és fenntartások nélkül egységesek abban, hogy mi vagyunk a legnagyobb púp a hátukon. Csak egy szikra kell, hogy föl­robbanjon ez a sokféle imádsággal teletömött puskaporos hordó” (Magányos férfi, puskával). A katonák (jogilag azok, de legtöbbjük minden porcikájában javíthatatlan civil) fel sem fogják, hogy egy korszak utolsó napjait élik, és ami ezután jön, arról még halvány sejtelmük sem lehet. De ha felfognák, akkor sem fogadnák el. Foggal-körömmel ragaszkodnak kis- és mikropolgári allűrjeikhez, apró és nagyobb stiklijeikhez, a nagybetűs civil élethez. Ez a háború csak egy röpke kaland, nem is lehet másképpen, és ősszel már mindenki érdemrendekkel dekoráltan hörpöli a hörpölnivalót valamelyik otthoni kocsmában. Aggodalomra semmi ok.

A korábbi kötetekhez hasonlóan a legtöbb szereplő itt is szinte gravitál a nyugalomba, de ez semmiképp sem lustaság vagy nemtörődömség diktálta beletörődés, inkább valamiféle belátás – a nagyvilág nagy dolgaiba nincs beleszólásunk (sokszor a kicsikbe sincs), azok nélkülünk is elzakatolnak úgy-ahogy, legalább mi érezzünk jól magunkat, és mindeközben lehetőleg ne fáradjunk el túlságosan. (Ismerős az érzés? Itt, Kelet-Közép-Európában, a Balkánon, a szocialista blokk hetvenes éveiben pontosan ez a habitus dívott – lásd akármelyik Majoros-kötetet. Akár túlélési taktika, akár a rugalmas ügyesség és az érvényesülni akarás mozgatta, ez az út tűnt járhatónak. És persze néhányan azóta is így maradtunk…)

Ahogy a nagy hadigépezet nem törődik egyenként az apró fogaskerekekkel, a katonát sem izgatja a gépezet gondja-baja, mert tudni vél egy gépmesterről, aki alkalomadtán helyrebillenti a világ rendjét, ha szükségét érzi. „Mintha nem is a bakra ült volna, hanem egy vágtázni készülő csataló nyergébe. A gyeplőt meg olyan finoman, ugyanakkor férfias határozottsággal fogta meg, mintha nem is a lovakhoz, hanem az Atyaúristenhez vezető telegráf zsinórja lett volna, hogy nagyon precíz, művészien apró mozdulatokkal üzenhessen annak az ősrégi, szunnyadó erőnek, amelyhez képest az acél meg a vas maga a mulandóság.” (A névnélküli)

Atyaúristen és ősrégi szunnyadó erők ide vagy oda, a háború előszobájában nem árt egy kis kiképzés, hátha rajtunk is múlik valami. „Az őrmester […] kivett a ládából egy elefántormány és döglött polip keverékére emlékeztető alkalmatosságot és megmutatta, hogyan kell összerakni. […] Ekkor, mintegy végszóra, az idáig unottan ácsorgó szlovén öblöset szellentett. A társaságból azonnal kitört a röhögés. […] Az őrmester […] kijelentette, hogy mivel az urak ilyen lelkendezve fogadták ezt a hadmérnöki újítást, egy könnyed kis gyakorlat széles körűvé fogja tágítani az ismereteiket. Erre pedig nem létezik alkalmasabb személy, mint az, aki maga is gázok előállításával próbálkozik.” (Egy marék vágott dohány)

Aggodalomra semmi ok. Az ellenség a Drina másik oldalán, mintha nem is lennének, csupán a kötet utolsó oldalain halljuk a szerbek lövéseit, de látni egy árva ellenséges katonát sem látunk. A béke még érzékelhető jelen, a hadüzeneten még meg sem száradt a császári szignó, a kötet nyolc történetében mindössze két haláleset történik (három, ha a szerencsétlen szamarat is ideveszem), de egyik sem az ellenség műve, baleset és félreértés (meg az örök habiszti) miatt következnek be. Közben valakik éppen szamarat nyúznak, mások fogadásból gyufát pöckölnek egy bosnyák kocsmában, akad, aki épp a bozótban vezekli a fosatószilva élvezetét, más egy szélhámosnőbe szeret bele, megszállottan kutat egy régi tőr után, szekeret ment a szakadékba zuhanástól, vagy éppen középkori német irodalmat idéz.

Megnyugtatásul: a rengeteg apró részlet nem forgácsolja szét a történeteket, ellenkezőleg. Észrevétlenül összeáll egy marha jó könyv, amit csak elkezdeni lehet.

Majoros Sándor: Az ellenség földje, Magyar Napló, 2017.

„Sokféle imádsággal teletömött puskaporos hordó”

Majoros Sándor: Az ellenség földje

Azt gondolhatnánk, hogy száz év elteltével közeledtek az álláspontok az első világháború megítélését illetően, az idő múlása segített a köd eloszlatásában és a dokumentált tények tükrében egyetértés született az egykori szemben álló felek között a kérdésben. A centenárium apropóján az utóbbi néhány évben lezajlott „megemlékezések” azonban azt bizonyítják, hogy ez koránt sincs így, míg például sok helyen az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot meggyilkoló Gavrilo Principet bűnözőként tartják számon, addig máshol nemzeti hősként ünneplik, a szarajevói merénylet 101. évfordulójára Belgrádban szobrot állítottak neki. Erre a jelenségre csakis az lehet a magyarázat, hogy a történelemtudatot a történelemtudomány helyett sokkal inkább a média és a tömegkultúra alakítja, a közelmúlt történelmének oktatása pedig térségünkben évtizedek óta nemzet- és ideológiafüggő kategória, aminek következtében a száz évvel ezelőtti események még mindig nem tekinthetőek „tiszta történelemtudományi anyagnak”, hanem egy évszázad elmúltával is az érintett területeken bizonyos tekintetben a politikai csatározások részét képezik, alátámasztva azt a meglátást, hogy a történelem nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.

Ha különböznek a kiindulópontok, és mások a nézőpontok, akkor nagyon nehéz azonos következtetésre jutni. Az érzelmek száz év után is erősen befolyásolják a történelmi tények megítélését. Ha a szarajevói merényletről és az első világháborúról beszélünk, érzelmileg egyetlen magyar ember sem tud elvonatkoztatni a trianoni békediktátumtól. A szerbeknek ugyanakkor ez a nagy háborújuk, a nagy kivonulás után, francia segédlettel, a szaloniki front áttörése és az ország úgynevezett „felszabadítása” – nem csak az addigi országé, hanem a leendő ország más részeié is – a nemzeti múlt nagy eseményeit képezik. Majoros Sándor vajdasági magyar származásából kifolyólag ismeri valamennyi érintett fél „változatát” az első világháborúról a Balkánon, ami lehetővé tette számára, hogy Az ellenség földjén című novelláskötetében, amely a háború kitörésétől a Drina folyó mentén bekövetkezett első csatáig tartó időszakot dolgozza fel Boszniában, különböző nézőpontok érvényesítésével sokrétűen láttassa a boszniai állapotokat és a háború megítélését annak első napjaiban.

A szerző több helyen is érzékelteti, hogy a Bosznia területén hadba induló Császári és Királyi Hadsereg katonáinak meggyőződése, hogy Szerbia három hónap alatt kapitulálni fog, amiből kifolyólag a Szerbia ellen folytatandó háborút a tisztek mindenekelőtt előrelépési lehetőségként, a katonák pedig nagy kalandként élik meg. Míg a helyieket többnyire csavaros észjárású parasztokként ábrázolja, addig a Monarchia hadseregének kötelékébe tartozó tisztek és katonák megjelenítése a terep és a helyi viszonyok megítélésében egyaránt járatlan személyekről árulkodik, legyen szó a kutyájáért ragaszkodó ezredesről, a kémek után kutató túlbuzgó hadnagyról vagy a fogadásból lőgyakorlaton egy „ártatlan bosnyák szamarat” lelövő közlegényről.

Majoros nagy empátiával ír a vidékről és az ott élő emberekről, elsősorban szerbekről, bosnyákokról és horvátokról, avagy pravoszlávokról, muzulmánokról és katolikusokról, de a kötet oldalain koszovói albán, Boszniában élő magyar és roma is feltűnik, akik mind jól megvannak egymással, amíg nem ugrasztják egymásnak őket. A helyi állapotok ábrázolását ilyen tekintetben, a cselekmény lejátszódásától függetlenül, lehetetlen a múlt század kilencvenes éveiben lezajlott fegyveres összetűzések ismeretének mellőzésével olvasni. Történeti kontextusban mintegy visszafelé: „Csak egy szikra kell, hogy fölrobbanjon ez a sokféle imádsággal teletömött puskaporos hordó” – írja, nyomatékosítva a nyolc évtizeddel későbbi eseményeket (is).

Tartalmuknál fogva a novellákban elengedhetetlenül megemlítődnek történelmi mozzanatok, szerencsére a szerző nem terheli a történeteket túl sok történelmi anyaggal, csak éppen annyit gyúr bele egy-egy novellába, amennyi feltétlen szükséges a történet megértéséhez, vérbő prózaíróra jellemző módon a társadalmi állapotokat sokkal inkább a cselekménybonyolítás révén érzékelteti. Ez a megállapítás elsősorban a mindentudó narrátor által elmondott hat elbeszélésre vonatkozik, némileg kivételt képeznek a Kávéidő a Baščaršiján és a Bátorságpróba című novellák, amelyek tulajdonképpen monológok. Az elsőben egy helyi kávézós mesél a jövevény vitéznek a helyi kávéivási szokásokról, régióbeli legendákról és nem utolsósorban a szarajevói merényletről, hogyan látták és élték meg ők helyben az eseményt, nem hallgatva el közben a merénylet után lezajlott szerbek elleni pogromot sem. A helyiekre jellemző észjárásról és sajátos nyelvhasználatról árulkodó beszély a gyűjtemény egyik legmegragadóbb darabja.

A másik kivétel a kötetzáró novella, amely egy katona monológja, akinek feltett szándéka megtalálni Milos Obilics szultánölő kését, azért is jelentkezett önkéntesnek, hogy Szerbiába jusson. Az ő monológja igazából egy sziporkázó mese a tőrről, amely az 1389-ben lejátszódott rigómezei csatától a taglalt időszakig befolyásolta Szerbia történelmét anélkül, hogy a szűk körű beavatottakon kívül másnak erről bármi tudomása lett volna. A nemzeti történelem alternatív értelmezéséről szóló megnyerő történet elmesélése mellett kiváló alkalom ez a szerző számára, hogy nagy vonalakban felvázolja Szerbia történelmét, olyan egybeesésekre is rámutatva, mint amilyen például az, hogy a rigómezei csata is és a szarajevói merénylet is június 28-án, Vid-napján történt (tovább gombolyítva a véletlen és kevésbé olyan történelmi egybeeséseket, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság alkotmányát is 1921-ben ezen a napon fogadták el, az újabb történelmi eseményekből pedig 2001-ben ezen a napon adták ki Slobodan Miloševićet a hágai törvényszéknek).

Majoros Sándor Az ellenség földje című, egyszerre ismeretterjesztő, szórakoztató, az első világháború boszniai eseményei irodalmi feldolgozása tekintetében pedig hiánypótló novelláskötete sajátos hódolat Boszniának. A szerző betekintést nyújt a vidéken uralkodó társadalmi viszonyokba, beszámol a nemzeti és vallási sokszínűségről, szót ejt a helyi szokásokról és állapotokról, a délszláv nemzetek sajátosságairól és a megélhetési lehetőségekről, szóba kerülnek a kulturális jellegzetességek, például a szevdalinka, megemlítődnek a vidékre jellemző étel- és italkülönlegességek, mint amilyenek a bosnyák kávé, a burek vagy a baklava, és a különböző településeken – Szarajevóban, Travnikon, Višegradban, Zenicán, Dobrunban – játszódó történetek által a szerző egyszersmind gazdag történelmi és földrajzi áttekintést nyújt a vidékről – egyedi Bosznia-bedekkert hozva létre eközben.

Két század határán, elveszetten

MAJOROS SÁNDOR:
AZ ELLENSÉG FÖLDJE

A második világháború mindmáig képes regények és elbeszélések témájául szolgálni. Érdekes irodalomtörténeti pillanat, ahogyan literatúránk éppen most fedezi fel a nagy világégés utóéletét, azokat az eseményeket, amelyeket korábban önnön ingerküszöbe alá száműzött a közgondolkodás, mivel egyértelműen cáfolták volna azokat a mítoszokat, amelyek a második világháború tragédiáját degradálták a politikai öndefiníció eszközévé. Szántó T. Gábor 1945 és más történetek című kötete például azzal a nézettel számol le, amely a magyar zsidók elpusztításáért teljes egészében a náci Németországra próbálja áttolni a felelősséget, Závada Pál Egy piaci nap című regénye pedig azt a téveszmét cáfolja látványosan, amely a nem demonstratíve baloldali / liberális nézeteket vallókra visszakézből hajlamos rásütni az antiszemitizmus billogát, és amely a baloldaliságot az antifasizmussal azonosítva igyekszik magát legitimálni és erkölcsileg felsőbbrendűként feltüntetni.

Az első világháborút viszont mintha elfelejtette volna a jelenkori irodalom. Sőt: mintha a korabeli literatúra sem szentelt volna neki akkora figyelmet, mint amekkora feltételezhető volna az akkor történteket személyesen megélt írástudóktól. Ennek a legnyilvánvalóbb oka az lehet, hogy az első világháború esetében az utójáték traumatikus hatása jóval erősebb, mint magáé a világégésé. Minden bizonnyal igaza van Kőbányai Jánosnak, amikor Az elbeszélhetetlen elbeszélés. Az első világháború a magyar irodalomban című kötetének bevezetőjében így fogalmaz: „Az I. világháború felidézéséhez a magyar köztudatban és kultúrában reflex-szerűen a végkifejlet: Trianon ténye és traumája társul. Nem maga a háború, hanem annak más eszközökkel folytatása: a világot felosztó nagyhatalmi vetélkedés számunkra oly tragikusan kedvezőtlen verdiktje (1920. június 4.). Minden, ami ezután következett be a magyar történelemben, ebből a sokkból és traumából nőtt ki – ez nem vonható kétségbe…”

Lehet azonban egy másik oka is annak, hogy az első világháború nincs súlyához illően jelen irodalmunkban. Ez az ok talán akkor ragadható meg a leginkább, ha belegondolunk, mely műnemekben és műfajokban jelentkezik hangsúlyosabban ez a hiány. Ha a lírát tekintjük, nincs okunk panaszra. Klasszikussá vált versek tömkelege foglalkozott a témával: ott vannak Gyóni Géza költeményei, na meg Babitstól a Húsvét előtt, a Fortissimo, és persze Adytól Az eltévedt lovas, az Ember az embertelenségben és az Emlékezés egy nyár-éjszakára. A nagyepikában viszont már jóval gyérebb a felhozatal: a valós- és áltudósítások jelen vannak, olyan klasszikusoktól is, mint például Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond vagy Szomory Dezső, viszont a máig maradandó első világháborús regényeket egy kézen meg tudjuk számolni – az egy kézen számba vehető leltár tételeit többek mellett Kuncz Aladárnak és Zilahy Lajosnak köszönhetjük, valamint annak, ha Tersánszkytól a Viszontlátásra drágát nem elbeszélésként, hanem kisregényként kategorizáljuk.

Az érem másik oldala: a kispróza. Azon belül is leginkább Pap Károly Fent a Piaforán című, elsőként a Nyugat 1934-es 14–15. számában megjelent alkotása, amely nem csak a Nagy Háborúról szóló irodalmi művek, de a teljes magyar novellisztika egyik csúcsteljesítménye is – köszönhetően annak, ahogyan egyetlen drámai helyzet apropóján, alig néhány oldalnyi szövegbe sűríti bele a soknemzetiségű Monarchia minden feszültségét, valamint az együtt élő különböző kultúrák közötti végleges bizalomvesztés tragédiáját. Talán éppen ez a novella szemlélteti a legkiválóbban azt, miért a rövidprózában és a versben találta meg leginkább a maga műfaját az első világháború. Az első világégés ugyanis drámai fordulópont, amelynek legnagyobb áldozata éppen a történelmi folyamatok által, természetes folyamatok eredményeképp kifejlődött – mai szóval élve – multikulturalizmus volt. A világháborúval véget ér az együttélés évszázadokon át jól működő kultúrája, hogy aztán elkezdődjék a genocídiumokkal, Holokauszttal, ki-, be- és áttelepítésekkel terhelt huszadik század, amely úgy is leírható, mint egy Szarajevótól Szarajevóig tartó kísérlet a tizenkilencedik századi nemzetállam-eszmény érvényre juttatására, a legmodernebb technika és a hozzá társított „étosz” eszközeivel.

Az első világháborúról írni ezért egyszerre kihívás és lehetőség: az nyúlhat a legeredményesebben a témához, aki képes annak fordulópont-jellegét tömören, rövid terjedelemben, teljes drámaiságában megragadni. Vérbeli novellaírónak való terep – és Majoros Sándor személyében van olyan vérbeli novellaírónk, aki szimbolikus és földrajzi térként is első kézből ismeri a vidéket, ahol Gavrilo Princip kezében eldördült a huszadik század kezdetét jelző startpisztoly.

Majoros Az ellenség földje című kötetének novellái a békeidők – az első világégéssel odaveszett világ – utolsó pillanatait ragadják meg. Háborús novellák, anélkül, hogy háborúznának bennük – tényleges fegyveres összecsapásra csak a záró novella utolsó oldalain kerül sor. Majoros novellái arra a szürke zónára koncentrálnak, amely már nem béke, de még nem is háború – arra a néhány napra, amelynek során a Monarchia hadserege végigmasírozott Bosznián, a szerb határig. „Végigmasírozott”, írtam, pedig Majoros novelláiban ez minden, csak nem masírozás – a Megállj, megállj, kutya Szerbia zenei aláfestésével harsogó, groteszk önbizalomtól áthatott első pillanatok kivételével talán. Olyannyira nem, hogy A spártai fiú és a róka című darab főhőse például hascsikarástól gyötörve marad le egységétől – ami remekül helyezi idézőjelbe a háborús romantika és a hősiesség toposzait, mindemellett arra is alkalmat teremt, hogy a szerző bekezdésről bekezdésre adagolva, következetesen felépítse az ismeretlen közegbe került egyén kiszolgáltatottságának élményét.

Majoros kötetének központi motívuma éppen ez: a kiszolgáltatottság. A hadsereg útja Bosznián keresztül ugyanis nem csupán térbeli, hanem szimbolikus utazás is, amely az „odacsapunk egyet a szerbeknek, aztán mindenki visszamegy az unalmas békebeli tudósítások és báli riportok világába” (5) magabiztosságától vezet a Drina-parti golyózápor pánikjáig, amelyben a ráció és az ok-okozati viszonyok érvényüket vesztik, és már az sem segít, ha a novellahős arra esküdözik, megmenti a szerbség számára a Milos Obilics legendájából ismert „rigómezei kést, de ehhez az kell, hogy hagyják abba ezt a baszakodást!” (146)

Az ellenség földje novelláiban – újabb jelentésréteggel gazdagítva a címet – a földrajzi tér szimbolikussá válik: a békés hátországot maguk mögött hagyva a katonák egyszersmind azt a biztonságot és ismerős közeget is maguk mögött hagyják, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia megtestesített. A kötet egyik bravúrja, hogy ezt a változást Majoros tájleírásai is remekül érzékeltetik, például így: „A települést egy boszniai viszonylatban bővizű, sebes sodrású folyó szelte ketté, amely a Balkánra jellemző magas helyek közül éppen itt tört ki egy lapályosabb, kevésbé barátságtalan, szinte már alföldinek tűnő tájra, bár a vadságát továbbra is megtartotta. Aki valamilyen furcsa véletlen következtében idetévedt, úgy érezhette, hogy határátkelőhöz érkezett, ami az utolsó megálló egy számtalan veszélyt rejtegető, ismeretlen ország szíve előtt. A folyóvölgy déli irányban már rohamosan keskenyedett, úgyhogy mire az utazó maga mögött hagyta a várost, az Alföldet idéző, lágyan hömpölygő mezők helyett egy kőcsipkés szakadék szélén találta magát, amelynek mélyén úgy tajtékzott a víz, mintha a pokol tüze forralta volna.” (6) A földrajzi tér Majoros világában gyakran önmaga avanzsál legyőzendő ellenséggé – például a kötetnyitó, A névnélküli című novellában, amelyben a vonuló katonáknak azzal a próbatétellel kell megbirkózniuk, hogyan juttassanak át egy nehéztarackot a szakadék oldalában kígyózó, esővíztől fellazult út egyik kanyarulatán (amely terület a topográfiai térképen veszélytelen völgyként tűnik fel), vagy az Egy marék vágott dohányban, ahol konkrétan a terepviszonyok válnak felelőssé a katona haláláért.

Végeredményben a novellák mindegyike – még az olykor Rejtőt, máskor Hašekot idézű humorú, komikusabb hangvételű írások is, például Az ezredes kutyája vagy a Kávéidő a Baščaršiján – következetesen olyan helyzetbe kalauzolják el főszereplőiket, ahol azoknak egy ismeretlen közegben kell boldogulniuk, úgy, hogy e közeg szabályait a belőle való kiút keresése során, „élesben” kell felfedezniük. Ezeket a helyzeteket a szerző rendre megspékeli olyan mikroepizódokkal, amelyek keveset markolva fognak nagyon sokat, és afféle jéghegycsúcsként érzékeltetik a Monarchia békés felszíne alatt munkálkodó feszültségeket, vagy a balkáni nemzetek antagonisztikus ellentéteit – például amikor a Monarchia egyik horvát közkatonája azt javasolja a hadnagynak: a környékben nézelődő szerb parasztot bízzák meg azzal, hogy átjuttassák a tarackágyút a veszélyes útszakaszon, elvégre „ha az ágyú megsemmisül, márpedig nagyon úgy néz ki, sokkal könnyebb lesz úgy elszámolni vele, ha azt írja a jelentésbe, hogy egy szerb szabotőr okozta a balesetet” (13–14), vagy amikor a Szamártemetésben a lelőtt jószág gazdája nyúzni tanítja a horvát és a (feltehetően) osztrák közlegényt, lévén, hogy „a szamarat ugyanúgy kell megnyúzni, ahogy az embert”, és ez a tudás egyszer még a két katonának is „jól jöhet” (44).

Majoros példás írói önmérsékletének és a látványos, ám olcsó megoldásoktól való tartózkodásának hála úgy fokozza a végletekig a feszültséget ezekben a novellákban, hogy a végső, katartikus robbanás rendre elmarad. A kényelmetlenség-érzet, az ellenség földjén járás bizonytalansága és fenyegetettség-élménye azonban novelláról novellára egyre fokozódik, mígnem a valós és képzeletbeli tér végpontjára, a Drina partjára jutva rászabadul a szereplőkre és az olvasóra a huszadik század. Egy letűnt világ utolsó pillanatainak vészjósló krónikája ez a könyv, és egyszersmind kiváló példája annak, hogy a száz éve véget ért Nagy Háború irodalmi feldolgozásában még ma is vannak bejárásra váró, szűz területek – konkrét, földrajzi térként és szimbolikus értelemben egyaránt.

Haklik Norbert

A turistalét idegensége – Majoros Sándor: Tranzitszálló

A szerző által is kísérletnek minősített Tranzitszálló egy buszos kirándulás történetét meséli el a thriller zsánerének kellékeit hasznosítva. A kisregényben megírt horrornyaralás elbeszélése pedig a téma és a műfaj kölcsönös idegensége miatt Majorostól nem szokatlan módon humorral is telítődik.

Majoros Sándor életművének jellemzői darabjai a mikrotörténelmi elbeszélések, vagyis a sorsdöntő eseményeket a hétköznapi emberek szemszögéből elmesélő művek, amelyeket a debütálásától kezdve szociografikus felhangokkal töltött meg a szerző. Ezek a második világháború, illetve a balkáni háború árnyékában játszódó történetek epizodikusak, megállnak önmagukban, szereplőik pedig gyakorta ugyanabból a közegből jönnek: szegény falusiak a vegyes lakosságú, magyarok, szerbek és bosnyákok lakta területeken.

Azonban az uralkodó témák és elbeszélésmódok mellett más típusúakat is találunk Majoros könyvei között. Például a szerző által is kísérletnek minősített Tranzitszállót, amely egy buszos kirándulás történetét meséli el a thriller zsánerének kellékeit hasznosítva. A kisregényben megírt horrornyaralás elbeszélése pedig a téma és a műfaj kölcsönös idegensége miatt Majorostól nem szokatlan módon humorral is telítődik.

Az alapszituáció szerint a turistabusz a végcél előtt még megáll egy helyen, ahol a nyaralók eltöltenek egy napot. A kísérteties atmoszféra megteremtése már itt kezdetét veszi azzal, hogy a település beazonosíthatatlannak van láttatva. Nemcsak azért, mert a házak teljesen egyformák, de azért is, mert az elbeszélő egyáltalán nem képes még azt sem megállapítani, melyik országban vannak – annyi mindenesetre kiolvasható a szövegből, hogy valahol a Balkánon szállnak meg.

A feszültséget csak fokozza, hogy a kisregény jó érzékkel afelől tematizálja a nyaralást, hogy olyankor nem vagyunk teljesen önmagunk. Azazhogy a stabil, ismert identitásunk felfüggesztődik, és ez a közöttiség egy másfajta köztes állapottal kerül párba akkor, amikor a busz egy köztes helyen áll meg pihenőre.

A szöveg így egyszerre mutat rá a turista és az őslakos kölcsönös, illetve a nyaraló saját magával szembeni idegenségére.

Az ittenieknek például fogalmuk sincs arról, milyen munkákat végeznek azok, akik tőlük több ezer kilométerre, a hegyek mögött laknak. Mi pedig, akik egy teljességgel ostoba tevékenységet űzni jöttünk ide, amit magunk között bárgyú módon úgy nevezünk, nyaralás, elképzelni sem tudjuk, miből lehet megélni ezen a pusztaságon. De a legnagyobb kelepce mégis az, hogy idefelé jövet kivédhetetlenül ránk ruházódik minden, ami itteni és elfelejtődik minden, ami otthoni. Egyszerre röhej és tragédia az, hogy most neki a saját munkájáról kéne beszélnie, úgy, hogy egy itteni lakos is megértse. Ha megkérdeznék tőle, mi az, amit otthon hagyott, és amihez a lehető legsürgősebben vissza fog térni, rövid gondolkodás után, mely maga lenne a legteljesebb reményvesztettség, azt mondaná, ez most mellékes, mert itt ötven fok meleg van, és ez ugyebár elképesztő.

A társas nyaralások azzal is járnak, hogy a megszokott identitásunk felfüggesztését követően automatikusan engedelmeskedünk a csordaszellemnek, vagyis együtt kezdünk mozogni a csoporttal, és alávetjük magunkat a szabályozásoknak. Például hogy mikor van az ebédidő vagy mely időszakban fürdőzhetünk. A horrorisztikus csavar pedig éppen azzal jelentkezik, hogy ez az eleve szokatlan, sőt kellemetlen összezártság, a tranzitban lét másokkal megszűnik: amikor a főhős a sziesztája végeztével felébred a szállodában, azt veszi észre, hogy mindenki eltűnt körülötte (a turistacsoport, a recepciós stb.). Egyedül maradt egy teljesen üres hotelben a törölközőjével és a bermudanadrágjával, és az első dolog, ami az eszébe jut, nem a legracionálisabb elmélet a helyzetre. Ugyanis arra gyanakszik, hogy átvitték őt a hotel egy hasonmásába. Mivel, mint a szöveg írja, minden ház nagyjából ugyanúgy néz ki a településen, erre még lehetne is esély.

Majoros kisregénye, felhasználva a sötét paradicsom, vagyis a rémálommá változott éden toposzát (és persze kifigurázva azt) a történeten és a thriller szüzsén keresztül alapvetően két irányban tesz fel kérdéseket.

Az egyik, hogy mi történik akkor, amikor az ember váratlanul egyedül marad, amikor hirtelen megvonják tőle a biztonságos közösséget – még akkor is, ha addig éppenséggel szabadult volna a többiektől. A másik pedig, hogy a turista felfüggesztett identitásában miként találja szemben magát és birkózik meg az idegenségérzettel. Az előbbihez tartozik az, ahogyan a főszereplő-elbeszélő megpróbálja kitalálni, mi történhetett a többiekkel: tréfát űznek vele, esetleg eltérítették a buszt? Majd ezt követően próbálja lokalizálni magát – mintha csak egy lakatlan szigetre került volna –, az útból következtetve a köztes célra; azon gondolkodik, átléphették-e már az Egyenlítőt, majd arra jut, hogy busszal két nap alatt ez lehetetlen. A fordulat a teljes elhagyatottságban ott állhatna be, amikor az elbeszélő meglát három embert, és próbálja kitalálni, melyik kultúrához tartozhatnak, majd arra jut, ha vallási fanatikusok, akkor mindegy is, hogy muszlimok vagy keresztények. A tőlük való félelem ezért ismét csak befelé fordítja, újra afelé hajtja, hogy meghatározza a saját helyzetét, és azon kezd gondolkodni, vajon délre vagy nyugatra indultak-e el eredetileg a busszal.

A legbiztonságosabbnak mindenesetre az tűnik a főhős számára, ha magára veszi a turista szerepét, és elkezdi vállalt idegenségében szemlélni az utcán mozgó helyieket: megpróbálja kitalálni, ki mi lehet. Ezzel pedig a thrillert a detektívregénnyel elemeivel kezdi ötvözni a szöveg, persze nem komolyan véve az ilyesfajta zsáneregyesítést. Az első konkrét nyomon alapuló azonosítás ugyanis meglehetősen alantas, tudniillik a főszereplő abból jön rá, hogy még Európában (és nem mondjuk a Közel-Keleten) van, hogy a mellékhelyiségre az van kiírva: WC. A latin betűk így meg is döntik például azt a feltételezését, hogy a buszt arab terroristák térítették volna el.  Amikor pedig találkozik a település polgármesterével, az egyszerre idézi fel Kosztolányi ismert Esti Kornél-novelláját a bolgár kalauzzal – amelyben az egymás nem értése mutogatások és félreértések sorozatában artikulálódik – és válik a balkáni vendégszeretetre vonatkozó sztereotípiák paródiájává. Bár a polgármester és felesége szívesen látják a turistát az otthonukban, a főhős mégis ügyetlenül viselkedik a vendégszerepben – nem képes azt maradéktalanul magára ölteni, egész egyszerűen azért, mert fogalma sincs, hol is van vendégségben.

„Az alig megkezdett papírrolni kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy végső soron mégis keresztény országban van, mert ha mohamedánban lenne, a rolni helyett egy üveg víz árválkodna a kagyló mellett. A polgármester rögtön hadonászni kezdett, hogy a konstrukció sajnos nem működik, nézze csak, a zuhanyrózsa teljesen rozsdás, úgyhogy ne tápláljon hiú reményeket, már ha az esti tisztálkodás ennek tekinthető. Ha mindenáron mosdani vagy netán nagydolgozni óhajt, az ajtó mellett, a sarokban talál egy födővel letakart bádogvödröt, némi állott vízzel. Éljen vele beosztással.

Könnyű volt megérteni, hogy ez a vödrözés nem az élet megszokott rendje, hanem valami hiba történt a vízellátásban. Megértően bólogatott, és azt mondta, nem tudja, mire számíthat az elkövetkező órákban, de a zuhanyozást mindenképpen kihagyta volna, a hascsikarása pedig elmúlt, úgyhogy az ő részéről a vödör használatának nincs realitása.”

Sőt e faramuci helyzet a vendéglátásban rejlő általános erőszakra is fényt derít.

A polgármesterné tiszta lepedőt és friss huzatú párnát helyezett az ágyra, és ez csakis őmiatta történhetett, bár furcsállta, hogy a nemzetközi jogokkal megtámogatott vendégszobában jóformán lépni sem lehet a plüssállatoktól. […] Hiába bizonygatta neki, hogy egy mákszemnyit sem álmos, az asszony demonstratívan megpaskolta a párnát, majd kérdőn a férjére nézett, aki játékosan megfenyegette őt, mint egy haszontalan kölköt, hogy hátra köti a sarkát, ha nem engedelmeskedik, ami ugyebár fölért egy ultimátummal. Egyébként meg minek feszíteni a húrt? Ha azt mondják, aludjon, az alkalmazkodás szellemében lefekszik erre az agyonstrapált sezlonra, és meg se mozdul reggelig, pedig tán egy szemöldökszedő csipesszel is elfordíthatná azt a letört gombú potmétert.”

Aztán a kisregény végére összeáll a kép – amelynek egyik darabkája épp a fentebb citált vécéleöntés kálváriájában bújik meg –, és kiderül, hogy a köztes megálló egy oázis a homokos-sziklás Balkánon. Csak mivel egy bárány teteme eldugította a főkutat, az így előállt vízhiány miatt mindenki bezárkózott. Természetesen a turista főhősünk lesz az, aki segít kiemelni a bárányt onnan, ezzel megoldva a helyiek problémáját, s ez után már kevésbé tűnik félelmetesnek számára a környék.

De vajon azért érzi kevésbé kísértetiesnek a helységet, mert az emberek újra előmerészkedtek vagy azért, mert ténylegesen kapott egy közösséget annak köszönhetően, hogy tettével részévé vált a település életének, tehát győzedelmeskedett az idegenségérzetén, egyszersmind pedig felszámolta a turistaidentitását? A regényben ugyanis a főszereplő saját képzetalkotási mechanizmusai lepleződnek le, ahogyan egzotikus országként gondolja el azt a helyet, ahol tartózkodik, tranzitlétben az ismerős és az idegen között. És bár kétségkívül nem a Tranzitszálló Majoros legjellemzőbb vagy legszélesebb recepcióval rendelkező regénye, annyiban mégiscsak szervesen illeszkedik az életműbe, hogy a vendégjogról, a társaságról és az idegenségtapasztalatról van ennek is leginkább mondanivalója – igaz, nem a szerzőtől megszokott kontextusban és szüzséelemekkel.

Mihályi Katalin: Életkép

Majoros Sándor: Rézeleje. Magyar Napló, Budapest, 2022

A meg nem nevezett bácskai faluban 1945-ben a pálinkafőzési és -árusítási engedély protekcióhoz kötött volt: kellett hozzá a kommunista párt rábólintása, és az sem ártott az ügynek, ha a protezsáló a partizánlegendák közé sorolható vonatkisiklatási hőstettet hajtott végre valahol a hegyekben. Amiről persze jóval később kiderült, erősen személyes indíttatású bosszú volt csupán. Mert a falusi környezetben semmi sem maradhatott titokban, és a pálinkafőzőben, a társasági élet központjában, poharazgatás közben megoldódtak a nyelvek, a ferdítések, ravaszkodások, sunyiságok mind-mind lelepleződtek, és rövid időn belül az egész falu értesült róluk. Ha bombasztikus hír hangzott el, megesett, hogy valaki izgatottságában még a rézelejét is felhajtotta, amiről tudni való, hogy a pálinkafőzés során először megjelenő párlat, fogyasztásra nem alkalmas, mert igencsak mérgező hatású.

  A pálinkafőzőben az évek során állandó témául szolgált a nagypolitika tektonikus mozgása, a falubeliek azt is alaposan kitárgyalták, hogy az egyes gazdasági és mezőgazdasági intézkedések milyen melléfogásnak bizonyultak – csakis akkor, ha besúgó, feltételezett besúgó nem volt jelen. Mindez ezeket a szegény embereket húsbavágóan érintette, ugyanis nem volt mindegy, hogy valaki időről időre önhibáján kívül munkanélkülivé vált, zsákot cipelt, roskadásig megrakott talicskát tolt reggeltől estig, és még úgy sem jutott anyagilag egyről a kettőre, vagy pedig valami lazább, könnyebb munkát sikerült kiügyeskednie, amivel családját is jobb körülmények közé juttathatta. Persze, a politikai széljárástól függően néhány év leforgása alatt ezt is, azt is meg lehetett tapasztalni.

  Sőt, amikor országos szinten túl gyorsan változtak a nézetek, egyik napról a másikra magas funkcióról Goli otokra és macedóniai száműzetésbe is el lehetett jutni, és néhány év múlva egyszer csak ismét csöndben le lehetett ülni a pálinkáspoharat szorgosan emelgetők közé.

  Egy falu a világ kicsiben: a sokféle nemzet együttélése, a mélyen gyökeredző istenhit és az államilag megkövetelt materialista világnézet, a babonák, a családi összetartás és az egyes családok közt fel-fellángoló viszályok, versengések mind-mind a mindennapok részét alkotják ebben a fordulatos, mágikus realizmussal átitatott regényben.

  A mű hősei között nincsenek egyértelműen jó vagy minden porcikájukban rossz emberek: olyan emberek vannak, akik egyszer segítőkészek, máskor kegyetlenek, hol nagylelkű baráti gesztust tesznek, hol árulóvá válnak, néha furfangosak, más esetben ostobán naivak. Hogy melyik arcukat, tulajdonságukat mutatják meg, az a pillanatnyi körülményektől, az adott helyzettől függ. Hisz ők is szeretnének túlélni, kicsit jobban élni, vágynak valamiféle szilárd értékrendre, sőt megkockáztatom: Majoros Sándor hősei harmóniát, szépséget szeretnének becsempészni az életükbe.

  A pálinkafőző nevelt fia révén, aki jugoszláv ENSZ-békefenntartóként a Sínai-félszigeten szolgált, egy mancala tábla is eljutott a kis bácskai faluba, ami szembeállította a lakosokat, tragédiák sorozatához vezetett, majd a kijózanodás után az élet úgy-ahogy visszatért a régi kerékvágásba: a helybeliek ismét sorban álltak a cefrés hordókkal a pálinkafőzőnél, Gitáros és Szaxofonos Cáné már Beatles- és Rolling Stones-számokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, a narrátor fiú pedig új gonddal nézett szembe: a kamaszkori szerelemmel.

  Miközben állami szinten, a marsall beszédeiben a szocializmus sikerei, a szocialista embertípus szerepeltek leginkább, azalatt a meg nem nevezett bácskai faluban – és másutt is – a kisemberek élték a maguk életét, ahogyan tudták, ahogyan hagyták nekik. Valahogy úgy, ahogyan azt ebben az évtizedeket átfogó, olvasmányos regényben Majoros Sándor leírja.