Szintarévi fejedelmek és királyok

Balogh István Mágikus fészkünk

Felette szép könyvet olvastam a minap Zentáról, bácskaságunk egyetlen cívisvárosáról, ahol máig elevenen kitapintható, különös rendje van az életnek. Van abban valami csodás áhítat, ahogyan a város polgárainak világát évszázadok során megrendszabályozta, csöndes derűvé avatta a Tisza. A zentai ember nyugodt, bölcs és előrelátó, hiszen céljai elérését, vágyai megvalósulását a folyó megfontolt jelenvalósága alakítja. Mintha azon a vidéken a kegyelem szabott volna medret víznek és életnek, itt csodálatos harmóniában együtt van gyarapodó tapasztalat és megfontolt áradás – bizton rábízhatja magát az ember a teremtő, sorsformáló jóindulatra. Bizonyára az történt, hogy a századok során másutt nem tapasztalt sorsközösségbe forrt össze folyó és a partját lakó közösség, s a föllángoló szeretetben beláthatatlan távlatok nyíltak szívben és lélekben egyaránt.

Balogh István a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában megjelent Mágikus fészkünk (2016) című kötetében foglalta össze, mit is jelent a számára szülővárosa, Zenta, vagy ahogyan egy korábbi verseskötetében megénekelte: a Szintarév, és annak története. „Itthon vagyok – írta a szerző –, erős tő köt, miként minden akác-, hárs- és gesztenyefát, és virágzom mézédes, békés szirmokat.” Ebben a szép kötetben egy gazdag írói-tanári életpálya keresi utcákon és tereken, a Tisza-parti gesztenyefák árnyékában, hűvös esti szelek szénaillatában; de mindenekelőtt a szeretett elődök, nevelők, barátok és pályatársak megidézett emlékében a gyámolító-kibocsátó ihletforrását. „Állok (…) a zentai Tópart utcán, pont a Csonka lejárónál, és a Szent János tér sarka felé nézek. Érzem a szülőföld biztos talajának biztos sugárzását.” Mert Balogh István számára is egy küszöb, egy régi ház homályos szeglete, a misztikus félárnyékból a napsütésbe vezető elindulás az emlékezés első, biztos pontja. A háta mögött, a viskók sorában, valahol ott legbelül állt egy „sárga szoknyás ház”, párhuzamosan fut vele a néhai Hajnal utca, ez az évszázadok óta létező közöcske, amely nem volt mindig a pirkadatról elnevezve. „Valaha, vagy két évszázada még Mihál utzája volt, talán az arkangyalok vezérétől, talán valami ismertebb halászmestertől származtatta keresztapját.” Hogy mikor és miért lett Hajnal utca, igazából nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy derengő fénye ma is beragyogja a lelkeket. S ebben a ragyogásban, az emlékezet teremtette rendben vonulnak el a régiek, a gyerek- és ifjúkor kedves alakjai: Andruskó Károly grafikusművész, a minikönyvek világhírű mestere, Ács József festőművész, Szloboda János tanár úr, Tripolszky Géza múzeumigazgató, Dobos János ugyancsak tanár, későbbi levéltáros, nyomukban a kibocsájtó Árvay iskola megannyi tanárának árnyéka. A távolban égnek mered az 1939-ben felszentelt templom tornya, melyben Fábri Jenő esperesplébános, a jó öreg pásztor misézett, „szolgálta népét, keresztelt (…), esketett, temetett, s szívével, lelkével vigyázta-vigyázza nyáját”. Ő volt az, aki Zentán, Banó István tanárral együtt, Dudás Gyuláék példája nyomán újra életre keltette a helytörténeti kutatásokat. „Banó tanár úr az impérium-visszaváltással Pestre emigrált. Jenő páter meg itt maradt, bölcsőhelyén, s oly korban hintette el a helytörténeti kutatások és a magyar néprajzi gyűjtések magvát, amikor a hatalmasságok nem nézték az ilyesmit jó szemmel. S az áldott televényünkbe elvetett mag bizony kiserkent.” Nekik köszönhető, hogy Zentán tanulmányok, gyűjteményes kötetek sokasága szól a közösség múltjáról, s a múzeum – roppant gazdag tárgyi gyűjteményével – a népélet érzékletes megjelenítőjeként messzi vidékek követendő példájává vált. „Fordultam egyet a piacon – újságolja a szerző –, kezet ráztam néhány ismerőssel, köszöntöttem a révészt és a Tiszát, megbámultam a híd tükörképét, amely alig volt kivehető a békalencsés vízben.”

A túlparton, az ártér fáinak lombkoronái mögött rejlő világ sem kevésbé misztikus. Arrafelé van Bátka, a Zentától lefaragott Tündérkert, amely „hiába került a Tisza torontáli oldalára, megmaradt Bácskának”. Megmaradt a történelmi viharok során mindig, akkor is, amikor a Tisza „valóságos határfolyó volt”! A mágikus vidéken mágikus ital terem, afféle aranyló rizling, melyet Márton napján szentelnek férfiakhoz méltó borrá. A Tisza bal partjának „keszegpikkelynyi része” ez, amely soha nem volt Torontál, nem is lehetett Bánát. „Az mindig bátkai part volt”, s mint olyan, soha nem oda, mindig ide tartozott, része maradt a maréknyi szülőföldnek. Része az örök idetartozásnak. S a Szintarévnél a komp, a révész legendákba átmentett szikár alakjával maga az éltető kapocs a biztos jelenlét, és az örökös útra kelés sejtelmes partjai között. Fejedelme ő az idegenség és Istók Jóska kancsóval ékesített asztala közötti világnak, aki mindig tudja, hol, milyen ösvények mentén rejtőznek hazavezető útjaink. Megindítóan szép kötet Balogh István Mágikus fészkünk című munkája, szeretetteljes körültekintés az otthon emlékekkel feldíszített tájain.

Árnyak a rozsdamarta pusztaság fölött

Régi utazók járta ösvényekre hívott meg a barát, Fenyvesi Ottó két utolsó könyvével, a Tele van a memória (2012), és a Halott vajdaságiakat olvasva (2009) című versesköteteivel. A költő nem tesz egyebet, mint Csáth Gézától és Kosztolányi Dezsőtől kezdve Milkó Izidoron, és a pécsi emigránsok, majd az őket követő új nemzedék tagjainak, Bencz Boldizsárnak, Csépe Imrének, Debreczeni Józsefnek és Löbl Árpádnak a művein át egészen Herceg Jánosig bezáróan végigjárja azokat az ösvényeket, melyeket ők valaha a lépteikkel fölmértek. Jól ismert, otthoni tájakra követem hát őt, és közben azt érzem, hogy soha nem látott dimenziói nyílnak meg a vidéknek, amerre útjaink vezetnek. Halott írók és költők nyomában járunk, de az elevenekhez szól a számadás: Németh Istvánnak Újvidékre címzett Trombita harsant vala című versében Fenyvesi így rajzolta meg a belátható pusztaságot: „Aracs, hektárnyi paradicsom, / a pusztába egy templomnak romja, / szentélyében őseink szelleme / néhanap összegyűlik. Képzeletbeli tornyából / olykor ellátni Bizáncig. Látni a Kárpátok / büszke bérceit, látni a Bánságot és Torontált, / a Tisza torkolatát, Tordát és Elemért, / hol Kiss Ernő vértanú nyugodna. / Aranynak, mirhának itt már semmi nyoma.” Ha jól számolom ez így együtt kilenc évszázad krónikája kilenc verssorba sűrítve. A kötet címadó költeménye, a Tele van a memória szerint fajunk mellett avarok, ujgurok, baskírok, oláhok, rutének és szlávok pátosza, lírája, bánata és fegyelmezett jambikus éneke lebeg a táj fölött, ahol bizony nem egyszer nekivadult hordák törték össze az álmokat. Onnan, a Tisza partjáról még hallani az elvonuló lovak dobogását, látni az utánuk maradt torzót és töredéket, a kacattá tépett reményeket, a szögesdrótokon pedig átszűrődnek a bácskai falvak harangjainak mélabús zúgása, melyek száz éven át kísérték útjukra a folyton menekülő „tintalelkű, bús írókat”.

Kísérte a harangszó Csáth Gézának, a kisebbségi magyar sors első áldozatának paréjjal letakart holttestét, amint az új gránicról a szabadkai kocsma elé behozták, és kísérte a harangszó Milkó Izidor lépteit is, amint az alkonyatban a szabadkai gesztenyék alatt megtett sétái során az árnyékos homályból éppen Cholnoky Viktort látta szembejönni: „a magyar író Trianonba hal bele / – írta vala Kosztolányi”. Ambrus Balázs örömmel üdvözölte a harangkondulást, Kázmér Ernő pedig a „vajdasági” irodalommal együtt tagadta meg, hogy idővel mégis csak egyedül ez a vidék tekintse őt a saját halottjának. „Kis bőrönd volt nála tele / reménytelenséggel” – mint mindenkinek, akik fegyverek elől menekültek ide, és akiket fegyverekkel vittek innen el. Volt ilyen-olyan rózsás forradalom, és vérpiros terror, volt reneszánsz hajnal és futurista halál. Thurzós Lajos kapával a vállán kereste Musztafa seregét, „Látni akarta a vizet, a partot, / ahol kétszázötven éve a csata lezajlott”, miközben centivel mérte a maradék életet. Vele szemben Latáknak csak a bádoglavór spleenje jutott, és ráadásként a föltépett, kisemmizett vidéki élet. Csépe a pipáját tömte, miközben „a harang szava odafagyott / a templom körüli fákra”, hogy Debreczeni krematóriumának szörnyű hidegét terítse szét a rémült táj fölött. Herceg János körül is csak a kőangyalok maradtak, miközben Bácska szent folyója, a Mosztonga fölött „rímekbe veszett egy mesebeli vármegye”.

Fenyvesi Ottó köteteiben kiszélesedett a látóhatár, és az Üllői úti fáktól a szabadkai homokbuckákon, a Ferenc-csatorna beláthatatlan nádrengetegén, és a macedón lépvilágon át egészen Abbáziáig terjed az a vidék, amely fölött hol otthonosan, hol űzötten szárnyalt a délvidéki magyar író lelke, ahol öröméből és fájdalmából elhintett valamit, ami örökségünkké avatja e széles horizontot. Boldog ölelés, hangtalan rejtőzködés, ujjongó rácsodálkozás, szorongó menekülés, vagy csak magasba röppentett álom jelzi, hogy közülünk valaki odaadta a szívét annak a vidéknek, és a kései utód most hatalmas eposzban énekelte meg a sorsát. Mert egyébként: „Késő van már mindenre. / Nézem a kietlen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást”, és a lidércet, amint az elvonulók nyomába szegődik. Fenyvesi lírájában több, tágasabb, szélesebb és mélyebb lett a táj, amely a történelem tragikus pillanataiban akár egy bőröndben is elfér. S most arra gondoltam: azt is végig kellene egyszer olvasni, amit az elmúlt száz esztendő során valamilyen oknál fogva kipontoztak a művekből. Valahol ezek a sorok is benne rejlenek Fenyvesi Ottó verseiben.

A lélektelen virágzás emlékei

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Első könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2009. 168 [5] p.; Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Második könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2017. 233 [5] p.

Nekem rengeteg, az idő múlásával egyre több gondom van a halott vajdaságiakkal, úgy érzem, valamennyien dolgavégezetlenül távoztak, s magunkra hagytak bennünket ebben az egyre kuszább, egyre fenyegetőbb világban. Hányszor, de hányszor kérdezném meg Szirmai Károlytól, hogyan győzte le a fojtogató köd nyirkos szorítását, megkérdezném Herceg Jánostól: soha nem esett kétségbe a léptei előtt összezáródó, keskeny utcák szorításától, Kek Zsiga bácsitól, mégis hogyan lehet vörös csillagot tűzni az oltalmazó kegyelem palástjára? Leülnék Szenteleky sziváci háza kertjének asztalához, s a langyos délután tétován elnyúló árnyékaiba takarózva megkérdezném tőle, ő nem rémült meg attól a hagyománytalanságtól, amit egykor a múltunkban vizionált, s vajon tényleg elhitte-e, hogy elődeink eltékozolták a történelmi örökségünket? Meg azt is megkérdezném az irodalom ösvényén éppen szembe jövő alaktól: latin költők nyomán látott-e már a mi vidékünkön örömtől megrészegült méhecskét hintázni a boglárka levelén? És biztos kérdeznék ezernyi kisebb-nagyobb dolgokat, ha az idők során nem hagytak volna a gondjaimmal magamra. Mint ahogyan kifogyhatatlan a kérdések sorából Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című, megindítóan szép versesköteteiben is.

Irodalom és történelem egymást föltételező és meghatározó együttlétezése számomra régtől adott. A megszületésének pontos körülményeire is emlékezem. A betűvetést én valaha – szépreményű ifjúként – a Tisza-parti Mohol hármas iskolájának egyetlen, olajozott padlójú tantermében tanultam, s ma is emlékszem, határtalan lelkesedéssel rajzoltam az ákombákomokat a vonalas füzetem lapjaira, s ügyességemért Magó tanító nénitől kaptam is elegendő dicséretet, olyannyira, hogy csöngetéskor boldogan futhattam a megszolgált uzsonnáért. Reggel tízkor ugyanis a Máriás pék habzó kötényével és hófehér süvegével a fején ott állt a bejárati lépcsők előtt, s a nyakába akasztott, irgalmatlan pocakjára támasztott, hatalmas vesszőkosarából kedvünkre válogathattunk a kiflik és a sósperecek rengetegéből. Gyerekszemmel módfelett szépnek és egyszerűnek tűnt minden. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor anyám sírva jött haza az első – majd azt követően, az év során minden egyes – szülőértekezletről. Elszorult a szívem: boldogan belefeledkezve a betűk titokzatos világába, vajon mi rosszat tehettem? Miért jött anyám haza minden egyes alkalommal sírva az iskolámból? Vajon mi rosszat hallhatott rólam, amiről én nem tudok, s ami oly határtalan fájdalmat okozott néki?

Fenyvesi Ottó a 2017-ben megjelent Halott vajdaságiakat olvasva című, a költő meghatározása szerint verseket, átköltéseket, másolatokat tartalmazó versgyűjteményének második kötetében a padéi származású Kristály István tanító tragikus sorsáról olvasom: 1944 őszén a partizánvérengzések nyomán „Gőzölögtek, füstöltek a földek. / Halomban feküdtek a hullák.” Csúrogon, Zsablyán, Mozsoron ezrével gyilkolták a magyar embereket, „Bezdánnál a Dunába, / Adorjánnál a Tiszába” lőtték az ártatlan áldozatokat. Moholon a kivégzés előtt hat borbély egy egész napon át borotválta a foglyokat. „A borotválás a hármas iskolában zajlott, a Tisza felé vezető úton, a templom mellett” – olvasom Fenyvesi Ottó Kristály István alakjának szentelt emlékezésében. Idővel azután bennem is összeállt a történet: az ötszáz kivégzett fogoly között volt anyai nagyapán, Lakatos József is, s utólag már nem nehéz összekötni a betűvetés és az írás szolgálatának ethoszát nagyapán padlóra kiomlott vérének soha el nem tűnő tragédiájával. Anyám, aki a kivégzés előtti napon még ételt vitt az apjának, élete során soha nem tudott szabadulni a rettenetes emléktől. Ahogyan én haladtam előre a betűvetés tudományában, úgy patakzottak anyám arcán a könnyek. Erről, s az ehhez hasonló valóságtöredékekről is szólnia kellene a délvidéki magyar irodalom hiteles történetének.

Fenyvesi Ottó említett két kötetében a „Torontál felől a szörényi havasokból” szivárgó homálytól (Keszég Károly) a drávaszögi „kopár, kifosztott táj felett” elzúgó történelem sötét árnyékáig húzódó területen (Baranyai Júlia) a délvidéki magyar irodalom végre az élet valóságos, igazi dimenzióiban jelenik meg: az elhalálozás sorrendjét követve Csáth Gézától (1919) Penavin Olgáig (2001) ötvenöt költői-írói portréban bomlik ki az írói megszólalás lehetőségeinek és körülményeinek rettenetes, történelmi súlyt nyert emléke.

Radó Imre hódító idegenek által fosztogatott „rozsdamarta puszták”-at látott maga előtt, Csépe Imre alakjainak lába alól kiveszett a föld, miközben körülöttük „megkeseredett a levegő”, „elkallódott a tapló, a parázs. Az esztendők”. S a veszendő világban, a komor égbolt alatt a Bácska misztériumának mélyén „csak a kőangyalok maradtak” néma szemtanúnak (Herceg János). Szenteleky Kornél tündökletesnek álmodott élete „beleveszett a kósza hexameterbe”, miközben sziváci magányában maga is megtapasztalhatta, „Bácska hallgatag lakói / nem beszélnek a fájdalmakról”, s ha olykor mégis mélyen a lelkükbe néznek, a szülőföldet benőtt disznóparéj fölött egyszerre álmodnak pokolról és hazáról. Munk Artúr megkísérelte ugyan maga köré fölépíteni a Hinterlandot, de hamar látnia kellett, hogy a hozzá hasonló bátrakat, a tájban ideiglenesen otthont teremtőket, „a vég nélküli szenvedés dicstelen poklában / csak nyomorúság és halál várta”. B. Szabó György emlékül maradt szomorkásan tűnődő mosolya „lefokozott örömök”-ről árulkodik, miközben Sinkó Ervin a szarajevói vasútállomás peronján állva várta a vonatot, „mely majd elviszi őket / a következő háborúba”. Börcsök Erzsébet A végtelen fal című regényében ugyan megpróbálta elmondani, hogy „titkok és fájdalmak nehezednek a házra”, de a szorongás valahol ott maradt mondatai szövedékében, mint ahogyan Szirmai Károly – a Szirti Sasnak csúfolt polgár – is tudta, amikor lidércek és víziók kísérik az életet, és „a görcsös eperfákon fennakadnak / a köd foszlányai”, az író egyetlen lehetséges feladata szavakba „koporsózni” az emberi sorsokat. Majtényi Mihály – megszenvedve a Császár csatornája című regényének őszinteségét – örökös rejtőzködésre kényszerült, a pályatárs, Gál László pedig már mindent megvetett és kigúnyolt, ami e szomorú világban magyar tőről sarjazott. Ahogyan e látvány felett Fenyvesi Ottó fogalmazott:

Átok lebeg a táj felett. Valaki az ablakot zörgeti,

egy lólábú ember, kezéből kóc lóg, kender.

Tűfogú farkas jár nyomában,

fekete holló száll felette. (Keszég Károly)

Világháborúk lövészárkainak borzalma, fogolytáborok minden képzeletet fölülmúló szenvedése, idegen hadseregek könyörtelen különítményeinek kegyetlensége, a szülőföldet vasfüggönnyel körülzárt határok nyomán született halálfélelem, partizánterror és hivatalnoki önkény, pártszolgálat és deportálás, titkosrendőri zaklatás és száműzetés élménye teremtett az elmúlt száz év során magyar irodalmat a Délvidéken. Mindezekről a történetekről az elmúlt évek során, az osztályharcos időkben katedrák magaslatain hitelt érdemlő módon szólni nem lehet. Ezért volt mindmáig suta, félszeg és hiányos minden, a bácskai, bánsági és drávaszögi magyar irodalom fölötti számvetés: lehet értekezni – árulkodó módon –, zengő szavakba szőtt hazaszeretetről, lehet méltatni idegen diktátorok kegyes odahajolását, amíg táborlakó marad az ember a saját szülőföldjén, nem lesz őszinte és fölszabadult lírájának egyetlen verssora, elbeszélő irodalmának egyetlen békét hazudó novellája sem. Fenyvesi Ottó az elmúlt évtizedek során úgy olvasott vajdasági magyar irodalmat, hogy a verslábakon, az elillanó szabad ötleteken túl az írói pálya titkait fürkészve meglátta az élet valódi, történelem meghatározta dimenzióit is. Köteteinek verseiben számba vette a leírható társadalmi valóság úgyszólván minden lehetséges változatát, és Sinkó Ervin nyomán ő is fölismerte: „Vannak dolgok, / melyek annyira abszurdak / és ellentmondásosak, / hogy csak versben / lehet őket kifejezni.” Mindezeket szem előtt tartva Fenyvesi Ottó délvidéki életet és irodalmat idéző köteteiben a megrendítő történetek mellett két eposzt is olvastam: az egyik, a múltat összegző Szirmai Károlyról, a másik, a személyes élményeket megmutató Sziveri Jánosról szól.

 Mégis, a megidézett valóság könyörtelen látomása mellett a költői tisztánlátás bölcsessége adott némi bukolikát is az elmúlt száz év rettenetének. Juhász Erzsébetre emlékezve Fenyvesi Ottó egy sírkert kapujában állva, mintha irodalmunk színes történetét tartaná a kezében, megjegyezte: „Édes napfény tündököl a sárga lombokon. Fenn az ég túlvilági kéksége. Csönd, kozmosz. Lenn a mélyben ismerős és ismeretlen halottak. Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha.” Minden bizonnyal az Árkádia-közelség élménye ez. Valahol az alkonyzónában „Késő van már mindenre. / Nézem a lélektelen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást.” Ottó, miért érzem úgy, ekkora szorongással, ilyen súlyos teherrel a szívünkben még nem lehet, még nem szabad csatlakozni az elvonulók, az ügyünket korán feladók seregéhez?

A megperzselődött akácfa

Illés Sándor száz éve

Bácska jeles fiának, Illés Sándor születésének századik évfordulóját ünnepeljük a napokban, de tartok tőle, hogy szülőfalujának lelkes olvasóin kívül Délvidék-szerte kevesen fognak megemlékezni a jeles évfordulóról. Szűkkeblű történetírásunk – mint a szülőföldjét elhagyó renegátot – őt is száműzte az emlékezésre méltó személyek sorából, holott nem is a Magyarországra történő távozásával van gondja a hivatalos számadóinknak. Számukra sokkal zavaróbb a körülmény, hogy a partizánterror elől elmenekülő szerző műveiben – tárcáiban, elbeszéléseiben és regényeiben – leplezetlenül szólt kisebbségi magyarságunk tragikus és fájdalmas sorskérdéseiről. Illés Sándor azon íróink sorába tartozik, akikről közel fél évszázad során – a szerb–jugoszláv elkötelezettség megsértése nélkül – nem volt ildomos, és főleg nem volt tanácsos érdemben szólni: Herczeg Ferenc, Csuka János, Tamás István, Prokopy Imre, Illés Sándor vezeti azt a népes seregletet, akikről hivatalos körökben illett megfeledkezni. Ők voltak a bácskai és a bánsági magyarság renegátjai, a revizionisták, a nacionalisták – Tamási István Egy talpalatnyi föld című kiváló művéről azt tartja az irodalomtörténetünk, hogy „a regény jelentőségét és valódi értékét csökkenti, és szinte semmissé teszi az események és a főhős szerepének értelmezésében megnyilatkozó irredenta törekvés”, holott életük során nem tettek mást, mint számon tartották és szóvá tették a magyarságunk ellen elkövetett bűnöket és sérelmeket. Ha kellett, regényt írtak a kisemmizettekről, vagy monográfiát a közösség önszerveződési kísérleteiről, ha kellett, a Népszövetségnél emeltek panaszt az üldözöttek érdekében, emellett mozgalmat szerveztek a kisebbségi ügyek felkarolására, és anyagi támogatást biztosítottak a délvidéki magyar lapok megjelenésére, vagy a művelődési egyesületek működésének támogatására. Hogy a polgári életrend elkötelezettjeként nem rajongtak a királyi Jugoszlávia nacionalizmusáért – azt az elmúlt száz év eseményeinek ismeretében nem kell különösebb érvekkel indokolni.

Illés Sándor életét végigkísérte annak az 1944 késő őszi éjszakának az emléke, amikor titokban elhagyta szülőfaluját, Temerint. Holott ő a háború dúlta Nyugatról, a lerombolt Európából még a hazatalálás reményével indult útnak, és hazaszökése során mindvégig bízott abban, hogy szándékára és jóindulatára szüksége van a temerini magyarságnak – s ebben nem is csalódott. „Nem hazulról szöktem, ahogy ez szokás, hanem hazaszöktem Jugoszláviába. Temerinbe, a mamához. A házhoz” – írta egyik visszaemlékezésében. Csak hát 1944 őszén és telén már a temerini magyarság sem dönthetett szabadon a sorsáról, az otthona felé igyekvő azonban erről mit sem tudott. A pazovai vasútállomáson azután nagy fordulatot vett a sorsa: a peronon vigyázó „titóista katona” leparancsolta a vagon tetejéről, félrevonta, és azt súgta a fülébe: „Sanyi bácsi, ne menjen haza, keresik magát. Várják már otthon!” Egyik temerini rokona figyelmeztette ezekkel a szavakkal a hazafelé tartó volt honvédet. Ő azonban látni akarta a mamát, ezért folytatta az útját hazafelé. Csak a szülői rémület bírta rá, hogy néhány napi rejtőzködés után valóban felkerekedjen, és úgy hagyja el az ősi földet, mint aki már tudja, hogy nincs többé visszatérés erre a tájra. Később a Búcsú a Bácskától című írásában így emlékezett arra az éjszakára: „Amikor nekivágtam a zivatartól nyugtalan szeptemberi éjszakának, nyomban megértettem: ez nemcsak visszatérés, hanem búcsú is lesz egyben. Mindig ilyennek képzeltem el a visszatérést, az igazit és végsőt: viharos szélben táncoló fák, szakadó eső – minta minden nyarat most siratna el a szeptember –, sötétségbe takarózó falvak, udvarokon nyekergő kútágasok. Hát errefelé sosem virrad meg? (…) Úgy mondják: hazatérni csak egyszer lehet az életben. Szerintem csak elmenni lehet egyszer, igazán. Én nem csak hazajöttem, búcsúzni érkeztem ezen a viharos éjszakán. Talán azért kapaszkodok most minden jelentéktelennek tűnő apróságba, mozdulatokba és emlékekbe, mintha elszaladt életemet venném számba hideglelős sietséggel.” Illés Sándor ezt követően hatvanöt éven át – egészen 2009-ben bekövetkezett haláláig – a mama kezét kereste, és azt a bácskai világot, amelynek kínjaitól megkérgesedtek azok a drága kezek.

Mostanában hajlok arra, hogy Illés Sándor könyveit egy hatalmas, délvidéki krónika fejezeteiként olvassam, úgy, mint a nagy klasszikusaink – Szentkláray Jenő, Dudás Gyula, Iványi István vagy Érdújhelyi Menyhért – történelmi műveit: élete során ő is egyetlen nagy vallomását, a szülőföld pusztulásának látványa fölötti fájdalmát és kétségbeesését foglalta írásba. Bármerre is tekintsen a nagyvilágba, a bácskai ember nyomorát és kisemmizettségét látja: a floridai senyvedő akácban az otthontalanságot, a dalmát karsztokon a lélektikkasztó aszályt – az idegenséget és a száműzöttséget – vélte fölfedezni. Századokat látott ő akkor is, amikor a széthordott tanya udvarán állt, és elegendő volt a szülői sors ismerete ahhoz, hogy az egész Délvidék sorsáról ejtsen szót. „Én legszívesebben a szülőfalumban, a régi házban indulok el a képzelet szárnyán” – fogalmazta meg történelemélményét az Éjszakai látogató című vallomásában. És amikor benépesedik az udvar, megjelennek körülötte az idők tanúi is: „Mi, a mamával ketten a kiskonyha küszöbén ülünk, apám nekitámaszkodik a kútkávának, a Szüle előhozta a szobából a fonott kis székét, azon gubbasztott ölbe tett kézzel. A nagyapa a pincében járt, hozza a füleskorsót, tele borral. Sorra kínál bennünket, aztán az égre pislantva azt mondja: »Ma éjszaka megint nyugtalan álmom lesz… Tegnap is bikákkal álmodtam. Teli hold van…«” Nagyapa, az egykori huszárobsitos, akit holdas éjszakákon rendre megkeresnek a kínzó álmok, édes Szüle, az egykori nazarénus napszámos – a nincstelenség örök megtestesítője –, a világháborúból a szibériai fogságot is megjárt apa és a jóságos mama, akinek a galambleves gyógyírt jelentett minden testi és lelki fájdalomra.

A legendás nagyapa volt az, aki az unokájának a legfényesebb mécsest gyújtotta meg. Egy alkalommal, a cirill betűkkel bajlódó kisiskolást egy régi, a századfordulón kiadott, magyar olvasókönyvvel ajándékozta meg. Az volt a pillanat, amikor a gyermek előtt egy addig soha nem látott, csodás világ látványa nyílt meg. Toldi Miklósról, Kinizsi Pálról, Mátyás királyról, a magyar múlt nagyjainak történeteiről – Széchenyiről és Deákról – a bácskai magyar ifjaknak akkoriban már sejtelmük sem volt. Nevüket csak a szülői-nagyszülői házban hallhatták és tanulhatták meg. A falusi iskola tábláján görcsös cirill betűk sorakoztak, ez kísérte végig ifjúságomat – emlékezett a gyermekkorára Illés Sándor. „Cirill betűs regények. Otthon csak a Himnuszt tanultam meg a nagyapámtól. Azután szerb gimnázium, majd az első magyar költemény íze. Olvasni csak titokban lehetett magyarul. Lopva leírt magyar szavak, nevek.”

És A mécses után a Lámpafény című elbeszélésben is egy régi, a magyar történelemhez fűződő esemény elevenedett meg. Március idusa sokáig családi ünnepnek számított, akkor ünnepelték a nagymama, a kedves Szüle születésnapját. Ilyenkor „fekete arcú parasztemberek, meg napszámosok” jöttek a távoli határrészből is, hogy együtt ünnepeljenek a tanyasiakkal. És csak jóval később, fél évszázad múltán derült ki, hogy a szüle tulajdonképpen decemberben született, a nagyapa, az obsitos huszár csak kitalálta a március 15-ét, hogy megünnepelhessék a forradalom évfordulóját. Az ablakba kitett lámpa is azt jelezte, ünnep van a magyar szívekben. „Rég kihunyt már a fény abban a távoli ablakban – írta a gyermekkori emlékeket idézve az író. – A tanya is romokban hever, a kútágas férebillent, tetejét széthordták. A pusztulás, a sötétség és reménytelenség dajkálja a határt. Nem tudom, akad-e még, aki újra lámpát gyújt egyszer az éjszakában, hogy megtalálják egymást a sötétségben a magyarok?”

A nagyapa emléke mindamellett a kenyér ízével is összeforrt. Valamikor egy régi-régi nyárban ketten együtt indultak a határba. Végigmentek a Gyepsoron, és a nagy fűzfákat elhagyva értek a búzatáblákhoz. Az idős ember ott ünnepélyes mozdulattal letépett egy kalászt, kellő áhítattal megszagolgatta, majd a tenyerében szétmorzsolta. „A pelyvát szétfújta, a búzaszemekből néhányat a szájába vett, és összerágta. Hunyt szemmel ízlelgette. Kenyéríze lehetett.” Köröttük akkor már zengett a világ, a parasztudvarokban az üllőkön kalapálták a kaszák élét. „Akár a nyarat üdvözlő madarak, úgy kiáltoztak az üllők, a kalapácsok.” Másnap hajnalban indult az aratás, a tarlókon, búzamezőkön „dobogott az élet szívverése”: a kenyérnek valót takarították be, és az Temerinben is szent munkának számított.

Távolról érkezett az édes szüle a temerini Gyepsorra és a tanyára. Csak úgy lekezelően, Tóth Tecának szólították az új asszonyt, aki a nagyapa első hitvesének a halálát követően, második feleségként vállalta a nyolc árva fölnevelését. Addig a Tisza-parti Moholon volt napszámos, leánykorában hol marokverőnek szegődött, hol pelyvahordóként dolgozott a cséplőgépnél, de mosni is eljárt az orvosékhoz, és takarítani a jegyzőékhez. „A család nehezen fogadta be a szegény napszámoslányt, aki majdnem puszta kézzel érkezett – fordult annak emléke felé határtalan szeretettel az író. – Azért majdnem, mert az egyetlen bútordarab, amit hozott, egy fonott kisszék volt. Azon üldögélt néha elkeseredve a gang végében, siratva régi szabadságát. Csak én lehettem a szövetségese, aki később születtem, és nem ismertem a régi nagymamát. Nekem ő volt az »igazi« szüle. Nagyon szerettem, hiszen ő nevelt fel a mama mellett.” Ő volt az, aki az iskolás gyereket hazavitte a tanyáról, majd látva a tehetségét, mindent megtett azért, hogy gimnáziumba írassák – ami a paraszti világban nem is volt egyszerű dolog, hiszen együtt járt a fölemelkedéssel, a földtől való elszakadással. Az első magyar olvasókönyvtől a gimnáziumig – ez volt az út, amelyen a nagyszülők fogták a szeplős arcú, szőke ifjú kezét.

Az apával kapcsolatos első emlék az a bicegő koldus volt, aki egy tavaszi hajnalon, rongyosan bekopogott a gyepsori ház ablakán. A mama fölkiáltott örömében, megérkezett az orosz fogságból a férje. És mint aki pótolni szeretné az elveszített éveket, a felépült férfi hatalmas lendülettel vetette magát a munkába, a két kezével teremtette meg a gyermeki világ édenkertjét, azt a paradicsomot, amely – korántsem meglepő módon – később ugyancsak a történelmi időket idézte. A gyermekkor kertjét a bejárati ribizlibokrok után a szőlőfajták hosszú sora díszítette, mögöttük ott sorakozott a lombos gyümölcsfák erdeje, a korán érő körtefák, a piros termést érlelő almafák sora – melyeknek gyümölcsét karácsonykor illett megosztani az állatokkal –, távolabb, a nyári éjszakák hűvösét őrző, öreg diófával. „Ezt még talán ükapád ültette – mondta a kertjére büszke férfi –, amikor ide telepedett a család egy rozoga szekéren a Jászságból. Itt pusztaság volt. Akkor építették újjá a magyarok a községet, amelyet a szerbek felperzseltek a szabadságharc kezdetén.” A kiskertben bazsarózsa virított álmosító, édeskés illattal. Egy későbbi szeptemberi hajnalon aztán ez a lassú járású ember vitte a diákot a közeli nagyváros gimnáziumának első osztályába is. „Nekem büszkeségem volt az a sovány parasztember, aki szakadt bocskorban járta a barázdát az eke után, aki szép mozdulatokkal vetette a magot, kaszálta a lucernát és aratott, gondozta az állatokat, és aki beszélni is tudott velük. Amikor a lovak fülébe dünnyögött, azok a vállára hajtották a fejüket.” Alakja az időben egyre nagyobb, egyre hatalmasabb lett.

És az elképzelt parasztudvar árnyékában mindenki fölött ott áll a mama, a hatalmas őrangyal, aki mindenűvé elkíséri a kisfiát, vele van a napsütésben, és vele a menekülő, viharos éjszakában. Lélekben elkíséri őt a lengyel harcmezőkre, és megmutatja néki az utat a bujdosásban. A mama kezét fogva „megyünk szótlanul ketten a kertben, lengeti hajunkat a gyenge szellő, érzem a fanyar birsalmaillatot, meg a kapor szagát, és elnyom az álom. S hallom álmomban is nehéz szekerek kerekének zörgését, lovak patáinak dobbanását, s valahol egy csikó nyerítését.” A mama mindig vele volt, végigkísérte őt az egész életen át. Molnár Marcella. „Olyan szép volt ő is, mint amilyen a neve: hajlongó virág egy falusi kertben, kékszemű csodálkozás kitárulkozása a világra.” A mama keze után nyúlt, akkor is, ha beteg volt, és akkor is, amikor megkísértette a halálfélelem. „A mama jött el hozzám, lám, újra itt a mama! – írta az Eljött hozzám a mama című jegyzetében. – Emlékszem: egyszer gyermekkoromban is így ült az ágyam szélén, tartotta a tányért a kezében, s kanalazta a számba a levest. Galamblevest főzött. Azt tartotta, hogy az a legjobb orvosság.”

Ott ülnek, ők négyen (ötödikként az emlékező ifjú), a temerini parasztház udvarán, miközben a nyári illatoktól fűszeres éjszakában fölcsendül az ismert tárogató hangja. Balázs Pista, a napszámos repeső lélekkel fújta Rákóczi a kurucainak muzsikáját, és szeretett volna másokat is megajándékozni ezzel a csodával. „Ezért a langyos nyári estéken kiült az udvarra, és keservesen fújta, fújta: Krasznahorka büszke vára… Valami leírhatatlanul csodálatos volt, igazi élmény, egy régmúltról éneklő tárogató. Magyar muzsika, halvány fény a kisebbségi élet keserves éjszakájában. Akkor hallottam először Krasznahorkáról, a magyar múltról, amiről soha nem tanultunk a szerb gimnáziumban” – írta Illés Sándor A tárogató halála című, szép elbeszélésében. „Voltak olyan pillanatai a kisebbségi életnek – emlékezett –, amikor összeszorított foggal az ilyen nyári éjszakákon elhangzott tárogatóba kellett kapaszkodnom, hogy erős maradjak – s magyar, aki bizakodik a jövőben. – Majd hozzátette –: Láthatatlan, hatalmas ívként hajlott fölém a tárogatószó.” Balázs Pista 1944 dermesztő őszi estéin is kinn ült a gang lépcsőjén, és fújta a tárogatót, hogy meggyilkolt unokáját elsirassa. „Szállt a kesergő dal. Sírt az éjszaka.” A legenda szerint partizánok törték össze a hangszert, és a darabjait elégették. „Azóta én az áldozatok között ezt az öreg, régi hangszert is gyászolom és megsiratom” – emlékezett a tragikus időkre az író. Zárt parasztarcok, félelemmel teli tekintetek lakják azóta a déli vidéket.

Öten ültek azon a hajdanvolt, és az időben legendává nőtt parasztudvaron, és alakjukat körülfonta a történelem: a Jászságból érkezett ősök feltörték az ugart, és gazdagon termő kerteket teremtettek a porták körül, melyeket 1848–1849-ben szerb martalócok égettek föl. Nagyapa még huszárként védte a hazát, ami az első világháborúban a fiának már nem sikerült. A volt honvéd a hadifogságból hazatért, és parasztként újra nekilátott földet művelni, olyan elszánt szorgalommal, ahogyan tették azt napszámos és zsellér elődei és sorstársai. Azonban idők fordultával jött a kisebbségi sors, és fogyásnak indult a közösség ereje és pusztulásnak indult a régi világ: „Azt a régi tanyát a dűlőúton négy jegenye, a ház körül három akác őrizte, az udvarán pedig elgallyazott eperfák ültek kotlósként. Ezek alatt, a kisszéken ülve tanított meg a mama a betűvetésre. (...) Eltűnt az út menti csárda is, betyárok és gazdag kupecek már nem járnak erre.” A Szultán, a kedves szürke ló sem él már régen, „de álmomban néha berobog lobogó sörénnyel, ő a vágyaim fehér lova, amelynek hátán gyermekként vágtatok”. És ha a mama elcsendesíti a rettenetes kísérteteket, Rozi ángyi, a jó tündér baracklekvárral megcsorgatott fánkjának az illata is újra belengi a ház környékét.

A hősökre azonban a Délvidéken évtizedeken át csak titokban lehetett gondolni. Az emlékekkel a tarsolyában, Illés Sándor Kiáltás! című írásában úgy fogalmazott: „Egyre szűkebb területre szorítják vissza a kisebbségben élő magyarok nyelvét, kultúráját, hovatovább már csak otthon tudnak egymással anyanyelvükön beszélgetni a vajdasági magyarok. (....) Van annál kínzóbb fájdalom, mint a kisebbségbe szakadt népünk száma sorvadását látni?” A mécses című jegyzetében folytatta a gondolatot, amikor rámutatott: a múltról való tudatos hallgatás az etnikai elnyomás legerősebb fegyvere, „próbára teszi a kisebbséget, ugyan meddig bírja erővel a rázúduló viszontagságokat egy nép, ha nem ismeri eléggé eredetét, ahonnan érkezett, s amelyik nem képes belekapaszkodni a múltjába, mert ezáltal gyökértelen. Ez manapság is az elnyomás, az elmagyartalanítás egyik bevált eszköze.”

Illés Sándor a kilencvenes évek rettenetes háborúinak eseményeiről már csak a pesti otthonába érkezők beszámolóiból szerez tudomást, a bácskai Tiborc hozza el neki azt az utolsó körtét is, amelyet induláskor a régi udvar kivágott körtefájáról szakított le. Az író A mama mosolya című jegyzetében szólt arról a mindössze fél négyzetméternyi kis asztalkáról, amelyen az otthonról származó emlékeit őrizte. Csöndes kis szigetnek nevezte, amelyen elfér az élet valamennyi figyelemre érdemes részlete, közöttük kunkorodó bajusszal nagyapa huszárfotográfiája is. A bibliai Szodoma képe rémlett föl a lelkében, amikor a szülőföld sorsa fölött tépelődött. „Engem mostanában mégis a múlt elvesztése tart remegő izgalomban: Uram, ha csak egy pillanatra is, de engedd meg, hogy visszapillantsak – írta a Fuss, de nézz vissza! című vallomásában. – Aztán vesszen, pusztuljon minden akaratod szerint, ahogy írva vagyon, de még egyszer látni akarom a szívemben hordozott emlékeket, mielőtt végleg kiszórom tarisznyámból. A régi gyereket, ha láthatnám még egyszer, Uram, aki voltam, aki a réten futott, aki anyja kezébe kapaszkodva indult az iskolába, aki hontalanná válva tévelygett azután, menekülve az éjszakában az ellenségei elől. Szeretném még egyszer, utoljára megfogni a mama kezét (…). Többet ennél úgysem kaphatok már. Ha találtok majd valahol megperzselődött akácfa alatt egy öreg sóbálványt, az én leszek. Megégtem. De megérte.” Távozóban még eloldja az elhagyott tanyaudvaron a kocsikerékhez láncolt kutyát, majd maga is elindul emlékezni az idegenek által feldúlt temetőbe. Meggyőződése azonban változatlan: „továbbra is hiszek abban – üzente a jobb sors reményében –, hogy szívünkben tiszták maradnak mindig azok a régi kis patakok, és örökké illatoznak gyermekkorunk hársfái” – mondta, amikor megérkezett otthonába a temerini harangszó.

Illés Sándor a legnagyobb történetíróink egyike, műveiben – az elbeszélésektől, a karcolatoktól és a jegyzetektől kezdve egészen a nagy lélegzetvételű regényekig – mindig történeteket írt, mintha azt szerette volna népének visszaadni, amit hatalom és erőszak elvett tőle: szerette volna visszaadni az emberek, a családok, a falvak és városok, és (mindezek együttesében) a közösség történeteiben magát a történelmet. Ő, az otthonából elüldözött, világosan fölismerte, hogy igazán szabad ember csak népe történelmének a birtokában lehet, csak úgy lehet a sorsát alakító értelmiségi, ha élenjáró szószólója lesz a hagyományok és a szellemi örökség értékteremtő hatalmának. Csak úgy lesz fölszabadult gondolkodó, ha megtanul emlékezni. Regénysorozatban írta meg a délvidéki magyarság kisebbségi történetének egy-egy fejezetét: A pénzcsináló (1980) az 1920 utáni kisebbségi élet, Az utolsó napok (1982) a második világháború befejező eseményeinek, A fekete bárány (1983) a magyar-szerb együttélés egyedül méltó formájának, a Vihar után szivárvány (1988) pedig a bukovinai székelyek sorsának nagy regénye. Aki azonban ilyen makacs elszántsággal hajol a történelem tátongó mélységei fölé, az nem kerülheti meg a tragédiáról szóló beszámolót sem. Illés Sándor – az oknyomozó és tényfeltáró újságírás nemes eszközeinek a segítségével – három történeti munkájában szólt az 1944-es esztendő temerini tragédiájáról: a Sirató (1977) és az Akiért nem szólt a harang (1991) című könyvében a partizán-vérengzés magyar áldozatainak, az Irgalom nélkül (1994) című munkájában pedig a szülőfalujából deportált zsidóknak állított emléket. A XX. század második felében rajta kívül talán Herceg Jánosnak volt ilyen mélységű, népismereten alapuló tudása, és a saját sorsából eredő látomása a magyar Délvidékről. Száz év kínjai és csodái együtt érlelték páratlanul nemessé azt a hatalmas vallomást, amely a temerini születésű író életművéből felénk sugárzik.

Németh István első regényéről (I.)

A könyveknek jót tesz az idő, a közösségnek viszont nem. Főleg akkor nem, ha a regény, a vers, a történelmi tanulmány lényege – kimondott igazsága – az idő múlásával is a be nem gyógyult sebekbe vág. Nem gyógyul az a társadalom, amelyben az apák és nagyapák történetei az utódoknak is fájdalmat okoznak, és nincs kibékülés, ha a leszármazottak akkor is felszisszennek, ha régen megtörtént tragédiákkal szembesülnek. Jól bizonyítja ezt Németh István most megjelent Fordulat után című kisregénye, amely vagy fél évszázaddal korábban Győzelem után címmel készült megörökíteni a Délvidékünk – és benne a magyarságunk – történetének talán legsötétebb korszakát: a titói kommunista hatalom konszolidálódásának esztendeit. A korabeli recenzensi vélemény azonban – de szeretném tudni, hogy ki írta – megjelenésre alkalmatlannak találta a kéziratot: talán mert ő maga is lojális volt az új hatalomhoz, az ugyanis kevésbé hihető, hogy hatalmi helyzetében világosan fölismerte volna a kisregény jelentőségét. Pedig hatalmas mű ez, amit Németh István ma is az első regényeként tart számon, benne van egy egész világ vajúdó fájdalma, remegő élete, vacogó kiszolgáltatottsága és gonosz indulata. Pedig a halálba menekülő Bencsik Istvánon kívül nincs talán egyetlen hőse sem, aki iránt részvétet érezne az olvasó: ennek a műnek igazi főszereplője a kiszolgáltatottság és a terpeszkedő gyűlölet.

„Mocskos és istentelen” munka volt az, amit Tito és Sztálin közös nagy keretben függő fényképe alatt a beszolgáltatás, a padlássöprés, és a kulákgyötrés önkéntesei a falvakban elvégeztek. Az állambiztonság embereivel a hátuk mögött vágták a síró és belátásért könyörgők arcába: ja kérem, „az ember holta napjáig nem tesz eleget a kötelezettségeinek”. Boldog Mihály sorsa magában is kortörténet: előbb a földkisajátítási és a földosztási bizottságban dolgozott, majd az idők fordultával a beszolgáltatás körül foglalatoskodott, és a bajuszuknál fogva vitte a parasztokat a szövetkezetbe. Adott és elvett, miközben maga mögött érezte az embertelen rendszer minden eszközét és erejét. Régi sérelem vezette őt a hatalom kiszolgálóinak sorába: valamikor, fiatal napszámos korában Heip, a sváb kulák könyörtelenül az arcába vágta: ha éhesek lesznek a gyerekei, hát hajtsa ki őket legelni! És mert semmit sem okult a történelemből, kommunista csinovnyikként is csak ezt tudta mondani az általa megalázottaknak. Tomor Béla, Veréb Miska, Csincsák Feri, Bélik Sándor, meg a félkezű idegroncs, a Vas Gyuszi, valamennyien azt vallják, „azért van proletárdiktatúra, hogy ha kell, parancsoljunk, ne pedig alkudozzunk”. Meggyőződésük, azért kegyetlenek ők valamennyien, hogy ne térjenek vissza a régi szenvedések, a nélkülözés és a nyomor. Ők – akikre a falu sanyargatott parasztjai úgy tekintenek, mint akik a gyalázatot tenyésztik, és a gyűlöletet szítják az emberek között –, ők még nem tudják, hogy terrorral nem lehet békét teremteni. És így a történetnek sem lehet más végkifejlete, csak tragédia, vér folyik a falu utcáján.

A kisregény tanúsága szerint Németh István már pályakezdőként is drámai erővel elevenítette meg az egyszerű emberek sorsát. Csernák Pál, a régi barát, a kubikostárs megvetéssel vágta Boldog Mihály arcába: „Én éjjel-nappal egyfolytában tudtam volna dolgozni, mert volt már egy csöppnyi szigetem, amihez érdemes volt ragaszkodni. Nem kellett volna engem munkára hajtani. Hajtottam volna én magam. Hajtott volna a kedv, meg a vágy. Hogy végre én is felemelkedjek a kubikos sorsból. (…) Vasárnaponként csak azért mentem ki, hogy nézzem, gyönyörködjek benne. Belefeküdtem a barázdájába, és szagoltam, szívtam magamba a jó földszagot, és tudtam, hogy ez az én földem. És aztán ti megalakítottátok a szövetkezetet.” Ez a bácskai, az alföldi ember sok évszázados sorsának nagy kérdése: földhöz jutni, és becsületes kétkezi munkával teremteni egzisztenciát a családnak és a közösségének. Ebbe tenyerelt bele oly durván a kommunizmus kollektivizmusa, és üldözött a halálba ezreket és tízezreket. „Miféle győzelem ez?” – kérdezte maga Németh István is, amikor újraolvasta a fél évszázaddal korábban született kéziratát. És mindez a kisregényen belül még csak az egyéni tragédiák tablója, túlmutat ezen az író balladás tömörségű társadalom-rajza: a fordulat utáni évek lefojtott valóságának ábrázolása.

Eltévedt kórót sodor a szél

Sem lendülete, sem dimenziója, sem íve nincs Börcsök László Vedlés címmel egybegyűjtött novelláinak, nem feszül mögöttük sem színes történet, sem pompás történelem. Az élet apró kis szilánkjai ezek az epizódok, üvegcserepek, amelyek sejteni engednek valamit abból a hatalmas egészből, amelyről bölcsebb időkben azt mondták az írástudók: az emberi élet méltósága. Az emberi élet méltóságának azonban tágasság és terület – haza, nemzet, szülőföld és ország – kell ahhoz, hogy föltárja, megmutassa belső lényegét. Persze ez a terület lehet mindössze egy tanyaudvar is, ha annak emlékezete őrzi a nemzedékek jussát és örökségét. Van tehát valami sejtelem, valami misztikum, amitől szárnyalni tud az élet, még akkor is, ha csak nyár végi almafák illatában füröszti meg arcát az ember. A fontos az, hogy legyenek történetek, amelyek előző történetekhez kötődnek, s amelyek nyomán újabb történetek születnek. Hogy legyen valami megragadható, valami kibontható, valami továbblendítő élmény. Olyan élmény, amelynek szövedéke rendkívüli – egyéni és közösségi – értékekhez köti az embert. Börcsök László novelláinak hőse – valójában az író maga – a Két éjszaka e sok közül című írásában azonban kénytelen föltenni magának a kérdést: „Ki vagyok? Egy ember, aki, mint a többiek, kutat, keres, vágyik valamire. Valami meghatározatlanra, magam sem tudom. Talán megértésre.” Talán az otthonlét nyugalmára – teszem hozzá én. Ez a bizonytalanság a forrása minden élménynek, amelyek az óbecsei szerző írásaiból rendre, immár évtizednyi távlataiban kibomlanak, legyen szó egy régi, Tisza-parti séta emlékéről, egy másik, lomha folyó feletti vár falainál föllobbanó ölelésről, elmúlt évek őszi iskolakezdéséről, nehéz gondokkal mérhető pályaválasztásról, a gesztenyefák alatti futásról vagy haldokló öregek meg-megkísértő tekintetéről. A Vedlés című novelláskötet eseményeinek sorában semmi sem kerek, semmi nem jut el a kiteljesedéshez – minden kezdemény önmagába roskad bele. A Fönnakadás című töprengésében olvasom: „Eltévedt kórót sodort lábadhoz a szél. Valahol biztosan fönnakad.” Mindent beleng a bizonytalanság komor színeiben úszó hangulat, amely sejtelmes kapcsolatokat rejteget, vagy takargat. A világ elrejtett szegleteiben mindig meghal valaki, önszántából kilép az életből. A csonttörőben tovább mélyül a megrendültség: „gondolataid rendszertelenül cikáznak a múltbéli események között. Verték apádat és anyádat, s elvitték őket valahová.” Az éjjeli séta című novellából azután az is kiderül, hogy valaki mindig követi az embert. Ügynökök, rendőrök, katonák világa ez, mert katonák, mindig vannak valahol! Vannak azon a bizonyos szigeten is, ahová olykor-olykor elhurcolják az embereket, s vannak ott is, ahol fehér meg sárga engedélyt adnak, hogy hazalátogathasson az üldözött.

Börcsök László a Számvetés című, a kötet egyik legletisztultabb írásában fedi fel a tépelődések, a meg-megújuló keresések okát és eredőjét: a szerző a hatvanas évek elején járt először Magyarországon, a Jugoszláviából érkező fiú azonban mélységesen megütközött azon a bizalmatlanságon, amely őt akkor a magyar fővárosban fogadta. Keserű élménye volt, hogy hazája idegennek tartotta őt, s ennek nyomán elmélyült szívében az élmény: hogy valójában neki nincs is igazi szülőhazája. „Csak szülőfölded van. Szülőfölded: az otthoni szülőház, a város, a rónaság, a Tisza a holtágaival, [...] a füzes az ifjúkori kalandokkal, a határ a tengernyi tengerivel meg aranyló búzatábláival.” A haza szimbólumai meg egyre csak fakultak, s már nem voltak ünnepek sem, amelyek lelkesedéssel töltötték volna el az embert. Ekkor állapítja meg a szerző: „Két identitásod van: a magyar, amely különbözik a magyarországi magyar identitástól és jugoszláv/szerb, amely meg nem azonos az itteni jugoszláv/szerb identitással.” Kitűnik: a Vedlés című kötet szerzője egy életen át küzdött magyarság-élményének meghatározásával, de soha nem volt mögötte olyan „kedvező társadalmi összháttér”, amely megkönnyítette volna az önmeghatározásért folytatott küzdelmét. Egy szétlőtt ország szétlőtt városainak emléke vezeti a felismeréshez: „A politikai, a hatalmi terror elferdíti, az emberek nemzettudatát.” A kötet címadó novellája, a Vedlés azután megmutatja a katonák, az ügynökök pusztítása után maradt világ látványát: „bármely részén jársz, mindenfelé szomorú, lehangoló látvány fogad. Sok az elhagyott, a lakatlan, az eladásra kínált ház.” Ez vajon a haza, a szülőföld része, vagy talán egyik sem? Ez – külső látványával és belső zaklatottságával együtt is – maga a kifosztott otthon, a beszakadt tető, a megégett küszöbök valósága. A Megérzés című novellában Börcsök László még úgy látja: rendet kell teremteni a körülöttünk tapasztalható zűrzavarban. Vagy ha nem lehet rendet tenni, újra kell kezdeni a külső és belső világ felépítését, megteremtését. Az olvasó reméli, erről fog szólni szerzőnk következő könyve. 

Gyermekhalál a lágerben

Van valami mélységesen sorsszerű abban, hogy a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, február 25-én találtam meg a postaládámban Csorba Béla, a Temerini Újság kiadásában 2016-ban megjelent A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában című könyvét, mely a Lágerfüzetek 1. jelzés alapján egy kiadványsorozatot is remélni enged. Volt tehát alapom és okom megrendülni múltunk gyászos emlékezete felett. A halál első könyve a tábor halotti anyakönyvének három kötetébe bejegyzett, 1944. december 2. és 1945. július 17-e közötti 250 csecsemő, gyermek és tizenéves tragikus pusztulását vette számba, név szerint felsorolva az áldozatokat, megjelölve a halál okát is. Csorba Béla hivatkozása tehát kikezdhetetlen, történelmi bizonyosság az alapja – a hullagyár szerb irányítói és vezetői a nyilvántartással maguk hitelesítik a szomorú adatokat. Az 1944 őszén elmenekült járeki németek helyébe „kollektív bűnössé nyilvánított, vagyonától és állampolgári jogaitól megfosztott jugoszláviai németek Dél-Bácskában élő csoportjait internálták”, közülük is mindenekelőtt „a hatvan évnél idősebbeket, a gyerekeket, a betegeket és a kisgyermekes anyákat. A fizikai munkára alkalmas felnőtt asszonyokat és férfiakat mind gyermekeiktől, mind családjuktól elválasztották, és kényszermunkatáborokba irányították” – olvasom a füzet bevezetőjében. A németek mellé hamarosan megérkezett az 1945. január 23-án kitelepített Csúrog és Zsablya „teljes magyar lakossága” is, ahogyan a márciusban hasonló sorsra jutott mozsori magyarok is. Hogy hány magyar és német gyerek fordult meg a jelzett alig fél év alatt a járeki haláltáborban, nem tudható, ám egy 1945. február 22-én kelt hivatalos levélben Prodanović százados, az újvidéki kerület katonai parancsnoka ezer lágerlakó gyerekről szólt, és ellátásukra hatvan liter tejet kért. Megdöbbentőek azok az adatok, melyek a foglyok élelmezéséről, egészségügyi körülményeiről szólnak: jelentős hányaduk ugyanis vagy éhen halt, vagy a járványokban pusztult el. S aki nem, azt Dragojlović Jana partizánnő, a tábor parancsnoka – bizonyára család- és gyermekszerető szerb anya – taposta széjjel. „(…) többször a mellükön ugrált és ordított: – Megdögletek-e svábok?” A 250 gyermekáldozat közül Novák Viktória 16 hónapos magyarkanizsai, Csikós Rozália 22 napos járeki, és Holló Ilona 8 hónapos csurogi gyermek halálának körülményeit a túlélő hozzátartozók vallomásai alapján rekonstruálni is lehet.

És itt mély lélegzetet kell venni. A történet valahol negyed évszázaddal korábban, 1918 októberében kezdődött, amikor a történelmi Magyarország déli vármegyéinek jelentős részét megszállta a szerb hadsereg. Történelmi távlatból ma már világosan fölismerhető: a nagy délszláv államról szőtt álom irreálisan túlméretezett elképzelés volt. Egy közös államhoz a szerb katonai vezetésen, az oligarchákon és néhány soviniszta indulataiban túlfűtött, hataloméhes politikuson kívül valójában egyetlen társnemzetben sem volt meg a kellő elhatározás. Ha Jugoszlávia megszületésekor ez nem is volt egyértelmű, megmutatkozott ez hét évtizeddel később, a délszláv állam véres háborúk során bekövetkezett összeomlásakor. 1918 októberében Bácska, Bánság, Baranya és a Muraköz megszállt területein a hatóságok rövid néhány hét alatt erőszakkal felszámolták a működő magyar hivatalokat, betiltották a magyar iskolák és intézmények működését, bevezették az állampolgársági igazolás önkényes rendszerét, egzisztenciális bizonytalanságba sodorva ezzel félmilliónyi magyar életet. 1918 októberétől kezdve folyamatosan, egészen 1941-ig idegen hivatalnokok terrorja irányította a magyar közösség életét. Megszűnt a papi és a tanári – egyáltalán: az értelmiségi – utánpótlás, a magyarság minden társadalmi, politikai, gazdasági és szociális intézmény vagy szervezet nélkül maradt. Akadtak azonban a régi világból itt maradt, tisztességes szándékú vezetők, akik a nagyszerb soviniszta hivatalnokok világában is kísérletet tettek a magyarság megszervezésére; pártalakulatban gondolkodtak, művelődési intézmények, egyesületek alapítására tettek kísérletet, és a magyar parasztság szövetkezeti megszervezésének a lehetőségét kutatták – minden jelentősebb eredmény nélkül. Ami persze nem Várady Imre, Deák Leó, Strelitzky Dénes és társaik jó szándékán múlott. Az 1941–1944 közötti néhány év végkifejletében tovább súlyosbította a jugoszláviai magyarság helyzetét. Amikor a járeki haláltáborban néhány hónap leforgása alatt 250 gyermek és fiatalkorú pusztult el, az új titói partizánhatalom akkoriban végeztette ki azokat a nemes férfiakat – Deák Leót, Krámer Gyulát, Andrée Dezsőt, Bogner Józsefet és társaikat –, akik mindvégig kitartottak a magyar közösség mellett, s akik negyed századon át a megmaradás, az állampolgári beilleszkedés törvényes lehetőségét keresték. 1944 őszén és az azt követő tragikus hónapokban a partizánterror nem csak a jövőnket, de a múlt örökségének bölcsességét őrző öregjeinket is likvidálta. Ami a járeki, és a hozzá fogható haláltáborban, és Bácska- és Bánság-szerte a települések dögtemetőiben történt, az kisebbségi közösségünk teljes fölszámolására irányult. Csoda, hogy túléltük, csoda, hogy a történtek után is újjá tudtuk szervezni közösségi életünket.

„Szalmaszálon bukdácsol a sorsunk”

Csorba Béla: Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé

Évek óta megkülönböztetett érdeklődéssel figyelem Csorba Béla köteteinek sorát, melyeknek együttese évszázados kisebbségi sorsunkról és történelmünkről olyan alapos és körültekintő számvetést nyújt, amely őszinteségében egyedülálló és példa nélküli szülőföldünkön, a Délvidéken. Ő az a temerini ember, aki otthona küszöbén állva tekint széjjel a Bácskaságunk közeli és távoli valóságában, kezével és szívével egyszerre tapintja, érinti meg a halódó világ többnyire takargatott és rejtegetett sebeit. Csorba Béla az otthonosság igényével méri veszendőnek indult értékeinket, kincseinket, és a még megmaradt, megtartó szeretet hőfokát egyaránt, olvassam akár az Ez olyan mondás (2016) című helytörténeti munkáját, a Temerini kenyér – Tanulmányok és esszék Alsó-Bácska népéletéből (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című kötetét, vagy a közösségi emlékezet általa felgyűjtött, megszerkesztett és kiadott Koczka József naplója (1914) (2014) című világháborús dokumentumát, az Ökrész Károllyal együtt gondozott „Pedig én katona akartam lenni” – K. József visszaemlékezései a Nagy Háborúra 1914–1918 (2014), a Makrai József verses hadifogolynaplója (2017), vagy megrendítő kötetét, A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában (2016) című könyvét, amely a Lágerfüzetek 1. fejezeteként jelent meg. S akkor még nem szóltam a szerző azon erőfeszítéseiről, amelyeket az 1944–1945-ös partizánvérengzés történéseinek föltárására fordított. Mindezek Csorba Béla közelmúltban végzett írói, történetírói munkáját dicsérik, belátható fejezeteiként annak a hatalmas opusnak, amely – feltevésem szerint – ma már a két tucatnyi kötetet is meghaladja.

Mindezek végiggondolására utolsó könyveinek egyike, a Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé (2017) című munkája adott alkalmat, amelynek írásai kisebbségi sorsunk tragikus emlékeit idézik meg, ismételten hangsúlyozva: a délvidéki magyarság soha nem gyógyuló fájdalmát az évszázados kisebbségi sorsa okozta gyötrelmek jelentik. A „…szalmaszálon bukdácsol a sorsunk…” – A délvidéki magyarok és az 1923-as választások az újvidéki Vajdaság című napilap tükrében című írásában találóan idézte Svetozar Pribičević oktatási miniszter erőteljesen kampányízű kijelentését, aki hangsúlyozta: „Mi jugoszlávok […] nem akarjuk a nemzeti kisebbségeket kulturális jogaiktól megfosztani; sőt, ellenkezőleg, a magyaroknak és a németeknek elemi és középiskolákat adunk, ahol a gyermekeiket anyanyelvükön taníthatják. A politikai és gazdasági jogokban a szláv lakosokkal egyazon elbírálás alá esnek, mert az állam az egyenlőség, szabadság és a jogrend alapján áll. A magyaroktól és a németektől csupán annyit követelünk, hogy lojális állampolgárai legyenek államunknak.” Elhangzott mindez 1923 tavaszán, amikor javában folyt az agrárreformnak nevezet kolonizáció, a magyar földek kisajátítása, azok dél-szerbiai, montenegrói és hercegovinai „passzív vidékek”-ről betelepítettek javára történő átjátszása, a magyar javak konfiskálása, az értelmiség – köztük a tanítók és tanárok – hivatalvesztéssel együtt járó elüldözése, az iskolák és a kultúrintézmények felszámolása. A „Mikor kezdtem a nagy vízen utazni…” – Vajdasági magyarok kivándorlása Észak- és Dél-Amerikába a trianoni döntést követő években című tanulmány szerint a bácskai magyarság elszegényedése a nyilvánvaló nemzeti elnyomás következménye volt; a királyi Jugoszláviában az 1930-as évek elején a földnélküliek többsége, 41,41%-a magyar, 10%-a német nemzetiségű volt. A Bácskában minden tizedik magyar számított föld és nem egyszer ház nélküli nincstelennek. A statisztikák azt is elárulják, hogy a 36 944 vajdasági kivándorló közül 15 040 volt magyar, 20 083 német, a többi más nemzetiségek soraiból került ki. Csorba Béla megállapítja: „A kivándorlási láz veszélyeit, a magyarság lélekszámának további gyors csökkenését, ezáltal az itthon maradottak gazdasági, kulturális és politikai befolyásának meggyengülését azonnal felismerte mind a politikai, mind az értelmiségi elit, azonban nem tudta hatékonyan befolyásolni a folyamatokat.”

Hogy milyen hatalmas mértékben szűkültek le a magyar politikai és értelmiségi elit közösségépítő lehetőségei, arról a szerző több tanulmányában is számot adott; Sinkó Ervin, Csuka Zoltán és Illés Sándor pályája néhány epizódjának bemutatásával bizonyította a létező szerb terror mindent átfogó erejét. A Petőfi a Vajdaságban – Kultuszmorzsák az 1923-as centenárium asztaláról című tanulmányában Csorba Béla idézte Dettre János szavait, miszerint Petőfi százéves évfordulóján a délvidéki magyarság „egy-egy bátortalan kívánság” megfogalmazásán kívül, alig tehetett egyebet. A Délbácska című lap megfogalmazása szerint: „Nálunk nincs hivatalos ünnep – mi még az örömben sem vagyunk egyek – ezért a mai éjjel néhány percét mi valamennyien fordítsuk arra, hogy egyetlen szál gyertyát égessünk a halhatatlan Petőfi emlékére.” Hány gyertyának kellett volna az elmúlt száz év során jeleznie kiszolgáltatottságunk feneketlen mélységeit?! Történik erre utalás a Koldusok a temetőkapuban – A háború utáni jugoszláviai magyar sajtó a titói lágerek lakóiról című tanulmányban is, ahol azonban a tanulmányíró már a Szabad Vajdaság azon újságíróit is megnevezte, akik „szigorú, de egyben igazságos” büntetésnek nevezték a járeki haláltábor létrehozását, és a Csúrog magyar lakossága elleni genocídiumot. E tragikus években a lakájok sorába tartoztak a politikai elit olyan magyar „jelesei”, mint Saffer Pál, Hock Rezső és Gál László. (Meg persze sokan mások, akiknek néven nevezését már csak a kegyelet tiltja.) Mindeközben újra kezdődött – vagy csak folytatódott – a Vajdaság „régóta tervezett, de a királyi Jugoszlávia idején félbemaradt gyarmatosítása” is.

Megindító olvasmány Csorba Béla Kérdések és látleletek című kötete, melynek írásai bekezdésenként figyelmeztetnek a veszendőség küszöbeink előtt tátongó, feneketlen mélységeire. És persze az emlékezés, a lélekmentés hatalmas feladataira is.

Temerini örökség

Csorba Béla: Kuffervizit

A minap egy interjúkötet kapcsán a Kárpát-medencei magyar kisebbségkutató műhelyek működéséről, programjaik megvalósításának körülményeiről értekeztem e helyen, s bizony látnom kellett, a tudomány az elmúlt évtizedekben az irodalomközpontúságtól hatalmas utat tett meg a „matematizálhatóság” felé, ami alatt minden bizonnyal az egzaktságra való törekvést kell látni és érteni. Hogy ez javára vált-e a mai Magyarország határain kívül élő magyar kisebbségi közösségeknek – ezt bizony nem tudom, az viszont elgondolkodtat, hogy a helyzetjelentésekbe mindenütt belekönyököl az eladhatóság, a tudomány piacképességének kérdése. Persze, lehet az én személyes gondom, ha nem elégszem meg a kisebbségi sorshelyzetek történeti leírása helyett felkínált felettébb elvont statisztikai, szociológiai, kultúrantropológiai fejtegetésekkel, végső esetben azonban mégis csak arról van szó, hogy immár évszázadnyi ideje, hogy (Cseh)szlovákiában, Romániában, a Kárpátalján és az egykori Jugoszlávia utódállamaiban a magyarok százezrei keresik a kibontakozás, az érvényesülés lehetőségeit, s rajtuk vajmi keveset segítenek a tudományos műhelyekben gyártott elméletek, magyarázatok és „értelmezési kísérletek”.

S mert hajthatatlan vagyok, maradok a történetírás kínálta helyzetértelmezések hagyományos rendszerében, rendületlen elszántsággal keresem azokat az „adattárakat” – leírásokat, tudósításokat, közleményeket –, amelyek „dédszüleink és az ő elődeik viselt dolgaihoz, mindennapjaihoz, életük örömteli, vagy éppen tragikus fordulataihoz” kötődnek. A leírást, e meghatározást Csorba Béla Kuffervizit (2018) című kötetének Temerin krónikájához (1851–1918) című fejezetéből vettem, melyben a szerző szülővárosa történeti kronológiájának egy fejezetét kínálja az érdeklődő olvasónak. A jelzett hét évtized előzményeként Csorba Béla szót ejt Temerin 1848 augusztusában, a szerb szabadcsapatok által történt felégetéséről, melynek során a lakosság többsége elesett az önvédelmi harcban, míg másokat menekülés közben gyilkoltak meg a fosztogató szerb lázadók. „Temerinben egyetlen ház sem maradt épen, a pusztulást túlélő lakosság földönfutóvá vált”, s egyesek bizony Jánoshalmáig futottak – olvasom a döbbenetes leírásban. Sanyarú magyar sors – 1923 címmel pedig – a történelem kronológiai rendjét követve – a könyv írója a „délszlávországi agrárreform” rettenetes következményeit mutatja be. Mondanám: otthonaik felégetésétől a birtokaik elkobzásáig, az üldöztetéstől a kifosztásig terjed a temeriniek – és velük a Délvidék valamennyi magyar közösségének – csaknem két évszázados történelme. Árnyak, alakok, szellemek suhannak az időben, ahogyan az – a város jeles személyiségeinek megidézésekor – a kötet következő fejezetének címében olvasható. Lukijan Mušickitől, a szerb irodalmi klasszicizmus jeles alakjától a pályatárs Sziveri Jánosig és Harkai Imréig terjed a megszólítottak-megidézettek népes serege. Vitkovics Mihály az 1810-es években írt levelében arra biztatja a pályatársat, írjon a déli vidékek életéről: „Ha a szerb újságokban nem hagyhatunk emléket irodalmunknak vagy más eseményeknek, amelyek érdemesek, hogy az utókorra szálljanak, akkor legyenek meg a magyar újságokban, s idővel, ha támad valamely pravoszláv historikus, legyen valami forrása vagy skicce a munkájához. (…) hadd tudják egyesek, hogy mi is élünk.” Mint ahogyan százhetven évvel később az élet nyomait, menthető értékeit igyekezett felkutatni Temerinben Harkai Imre is, amidőn az építészeti emlékek gyűjtésekor a hagyományt igyekezett „a maga, még ha csak pislákolóan is megnyilvánuló elevenségében értelmezni […], mégsem a hamut, hanem a parazsat kereste”. Történt mindez az 1980-as évek elején, amikor a jugoszláv hatalom az évszázadok során kialakult hagyományos városszerkezet felszámolásával (ismét) megmutatta, hogyan lehet „halálos sebeket ejteni egy kisebbségi léthelyzetű magyarok által lakott település élő szervezetén”. A hagyományos, paraszti szalagtelkek felparcellázásakor ugyanis megtörtént az addigi etnikai homogenitás fellazítása is.

S miközben idegen katonák vetettek tüzet a temerini otthonok zsuppfedelére, miközben emberöltőnyi gyakorisággal fosztották ki a Délvidék magyarjait, Temerinben – ahogyan másutt is –, csodálatos alkotói pályák teljesedtek ki. Kováts Antalt Csorba Béla meghatározása szerint „halk szavú poétaként” ismeri az utókor, aki újságcikkeiben „gyakran fordult a népélet, a paraszti világ, a még élő néphagyományok felé”, Illés Sándor pedig – akit ugyancsak menekülésre kényszerített a bevonuló partizánok kegyetlensége – hírnökeként a rettenetes időknek, az elsők között adott hírt az ártatlan délvidéki magyarok ezreinek legyilkolásáról.

Csorba Béla Kuffervizit című könyvében – egyszemélyes intézményként – az elmúlt két évszázad tragikus történéseinek néhány jelentős eseményéről ad számot. Még sincs ő egyedül a hagyományápolók sorában. Harkai Imre tudósi pályáját bemutató Hályogkovácsok bátorsága című írásában mutatott rá: Temerinben az 1973/74-ben megalakult Irodalmi, majd Művelődési Kör programcéljai között ott található a népi építészet kutatása is. „Az egyesület tagsága jórészt lelkes, új eszmékre fogékony középiskolásokból, egyetemistákból, fiatal szakmunkásokból toborzódott, akiket egyformán érdekeltek a neoavantgárd törekvések és a néphagyományok, Heidegger és a neomarxizmus, a free jazz és a Magyar Népzene Tára, a strukturalizmus és a helyi hiedelmek, Krúdy Gyula és Meša Selimović, a konceptualizmus és a népi juhászat… Ebből a színes, eklektikus zűrzavarból sok jó kezdeményezés született.” Ebből a mozgalomból teljesedett ki a TAKT, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor hatalmas értékmentő és értékteremtő munkássága is. Egy műhely, egy alkotói közösség, mely ma is többnyire a történetírás hagyományos eszközeivel él.

„Afelett sokszor harcolást töttek”

Levél-féle Csorba Bélának 70. születésnapjára

Azt hiszem, abban az 1983. esztendőben közülünk senki sem gondolt a boldog, békés öregkorra, akkor csak a holnapot szerettük volna megérni – ha nem is derűben, de békében és egészségben. S lám, most csöndes békességgel a lelkemben elmondhatom: Isten éltessen, és tartson meg a szeretetében 70. születésnapod alkalmából! Azt már ifjú éveinkben megtanultuk, egy kóbor kutyával mindig több jár a nyomunkban, mint amiről a házunk kapujának környékén tudtunk, vagy amire számítottunk, de ha már a nyomunkba szegődött, annak biztos oka van. Nem véletlenül panaszolták a Forum-ház akkoriban felettébb szektás berkeiben: „mondhatunk mi bármit ezeknek a mai fiataloknak, olyan az, mintha fitymát hánynánk a falra!” Ha most belegondolok, megborzongok: Teremtő Ég! Felügyelőinknek hány fitymájába került, mire mi eljutottunk az öregség küszöbére! De határozottan boldog vagyok, hogy a régiek közül is akadnak még, akik előtt ma, 70. születésnapodon felköszönthetlek! A makacsságunk, az elszántságunk végül, valahol – érdemeik ellenére – nekik is köszönhető. Egész eddigi életünk abból állt, hogy folyton menekültünk a hitványság, a hitvánnyá válás általuk fölkínált lehetőségei elől!

Ifjúkori „lázadásunk” nem volt egyéb, mint útkeresés, a felszabadulás lehetőségének keresése. Akkoriban, az 1980-as években azt mondták ránk, minden létező értéket tagadó, fölforgató „elemek” vagyunk, hogy képtelenek vagyunk fölismerni és értékelni az irántunk tanúsított társadalmi, de főleg politikai jóindulatot, hogy nem fogadjuk el a bölcsnek, megfontoltnak vélt tanácsokat, és a boldogulásunkat szolgáló útmutatást. „Mert mi vagyunk a hasadás a tudaton” – fogalmazta meg helyettük a lényeget egykori társunk, Sziveri János. Az alapvető hiba abban volt, hogy annak a világnak, a poszt-titói kommunista korszaknak a túlélési lehetőségek tekintetében nem voltak hiteles megszólalói, véleményformáló hatalmi képviselői. Nem volt egyetlen egy sem! Ami ennél sokkal fájóbb: humánum tekintetében nekünk nem voltak hiteles tanítóink, tanáraink sem. Maradt hát a számunkra egyedüli menedéknek a tisztességes családi hagyományok világa. És maradtak a pályatársak, akik olykor a példájukkal, vagy ha mással nem, a tekintetükkel is bátorítottak, biztattak bennünket.

A tisztességes családi hagyományok világában pedig azt tanultuk, hogy minden este szellemben és lélekben gyarapodva térjünk haza otthonainkba, mert akkor másnap reggel könnyű álommal ébred az ember. Arra nem emlékezem, hogy erről esett-e szó közöttünk, akkor induló, fiatal nemzedéktársaink sorában! Azt hiszem, mi a soha néven nem nevezett gesztusokból, a példákból tanultunk. És miközben ifjúi lendülettel, vakmerőnek vélt elszántsággal látszólag a jövőbe menekültünk, a maga pazarló gazdagságában fölfedeztük a múltunkat. Mondanám: mi olyan bátrak voltunk, hogy nekiiramodásunk során meg sem álltunk a múltunk hatalmas birodalmáig. A reszkető-remegő félelemről árulkodó pártszólamok valóságából mi könnyed lendülettel jutottunk el az akkor éppen gazdátlan örökségünk világába: nemzeti történelmünk beláthatatlan térségeibe. Jó volt megtérni oda! Példáját találom ennek a hazatalálásnak bármelyik felütött könyvedben, legyen szó akár a Temerini néphagyományok (1988), a Még azt mondják, Temerinben… (1997), a Hol vette a király a várát? (2006), vagy az Ez olyan mondás (2016) című néprajzi, vagy a Puskalövés nélkül (2009) az 1944–1945-ös partizánvérengzésről szóló tanulmányokat tartalmazó Szétszórt csontjaink (2011), a Kérdések és látleletek (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című történeti munkáidról. Mint ahogyan az is tény, hogy a Források a Délvidék történetéhez I–III. (1997–1999) című három könyvedben te adtad a kezünkbe az első délvidéki történelmi olvasókönyvet. A Kováts Antal temerini tanító írásainak gyűjteményével, a Pótvásár Temerinben (2019) című könyveddel pedig ismételten arra figyelmeztettél bennünket, a közösségünk történelme semmivel sem pótolható, élhető és birtokolható tanulságokat kínál a számunkra.

A modern emlékeztetőben olvasom: Csorba Béla vajdasági magyar publicista, tanár, politikus, néprajzkutató, költő, az 1944–1945-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója. Én úgy vélem, Csorba Béla ma a leghitelesebb tanítóink egyike, aki – nem mellesleg –, mindenkor türelemre intett és nevelt. Írói-tanítói minőségedben tartson meg kegyelmében a Gondviselés!

Dudás Gyula emlékezete

A közelmúltban ünnepelte Zenta jeles történészünk, Dudás Gyula születésének 150. és halálának 100. évfordulóját, s amint az lenni szokott, az emlékezés most is megmaradt egy kis közösség magánügyének, pedig a Dudás család emlékezete akár az egész XIX. századunk eseményeinek a megidézésére is alkalmat adhatott volna.

Ehhez persze elmélyült történelmi tudatra, s a történelmi események ismeretének igényére lenne szükség, ám ebben a délvidéki szülőhaza ma sem jeleskedik. A XX. századi kisebbségi sorsunk szomorú következményeivel most kell szembenéznünk: az elszivárgó idő kegyetlenül elválasztotta közösségünket a saját múltjától, nincs (vagy alig van) már igény az elődeink emlékeit őrző történelmi múlt megismerésére, hagyományaink feltárására, múlhatatlan értékeinek életünkbe történő beépítésére. Pedig milyen tanulságos a minap fellapozott Fehér István A soknemzetiségű Baranya a 20. században című kötetének előszavába foglalt figyelmeztetés: „Mély hazaszeretet nincs szülőföldismeret, honismeret, lakóhelyismeret nélkül. A mindenkori jelent sem lehet megérteni az azt megelőző ok-okozati, történeti összefüggések nélkül, s a tanulságok levonása és megszívlelése nélkül tervezni sem lehet. […] Aprólékos, mindenre kiterjedő munkával össze kell gyűjteni az adatokat, a tényeket, azokat logikai és történeti folyamatokban rendszerezni kell, ahogy ezt Váradyék [Várady Ferencék] is tették.”

Fehér István arra a Várady Ferencre emlékezett, aki Dudás Gyulával egy időben, a millennium esztendejében 1896–1897-ben tette az olvasói asztalára Baranya múltja és jelenje című kétkötetes munkáját. Sorra születtek akkoriban a vármegye-monográfiák, amelyeknek ismeretanyaga azóta is felülmúlhatatlan, mint ahogyan megismételhetetlen a XIX. század végére egységbe szerveződött nemzeti tudományok teljesítménye is. Ha egyszer kinőve a XX. századi töredezettségünk nyomorát, és ismét a maga összetettségében szeretnénk látni a mögöttünk hagyott korszakot, egészen bizonyos, hogy nagy történetíróink életművéhez kell visszatérnünk.

S hogy mindjárt bizonyítsam is állításom igazát, hát felütöm az évfordulóra megjelent Dudás Gyula-kötetet, A zentai csatacímű könyvecskét. A mű eredetije a távoli 1885-ben a zentai Schwarz Sándor nyomdájából került ki, most a megemlékezés része volt a könyv hasonmás kiadása. Az utószóban Pejin Attila elmondja: az 1697-es esemény feldolgozása a tervezett, de soha meg nem jelent város-monográfiájának volt a része, ilyen értelemben jó, hogy a „helyi identitás erősítéseként” legalább ez a fejezete eljutott az olvasókhoz. Szilágyi Sándor pedig a kötet első kiadásához írt előszóban a történész által feltárt ismeretanyag roppant gazdagságát méltatta. „Az idegen történetírók rendesen kicsinyleni szokták a részvétel értékét, amellyel Magyarország a felszabadítási háború terhében osztozott. (…) Örömmel fogadhatunk tehát minden olyan munkát, amely részvételünket e világfontosságú eseményekben nekünk – s az igazságnak – kedvesebb szempontból veszi bírálat alá.” A budapesti történésztárs ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy a rólunk, magyarokról szóló hamis, téves vagy tendenciózus történeteket nekünk magunknak kell kijavítani, nekünk kell elvégezni a valóságunk feltárásának megkerülhetetlen munkáját. Helyettünk mások ezt nem végezhetik el. Megállapítása ma is érvényes, és a föladat annál súlyosabb, minél magasabbra nő fölénk a földolgozatlan és föltáratlan múlt árnyéka.

Pedig ma már irgalmatlanul magasra nőtt fölénk a föltáratlan múlt árnyéka, és egyre kevesebb a remény arra, hogy a történetírás modern kori kihívásának egy-egy személyes nagy vállalása elegendő a föladat elvégzéséhez. Egyre reménytelenebbek a hátrányok leküzdésére tett magányos erőfeszítések. Amíg iskoláink oktatási rendszerében a nemzeti történelmünk ismerete nem kapja meg a méltó helyét, nehéz elképzelni, hogy tömegessé válna a múlt feltárásának igénye. Az igazán szomorú, hogy közben a családi legendáriumok és történetek is eltűnnek, és mire szembesülnénk hanyagságunk és tehetetlenségünk súlyával, elvész mindaz, ami a lelkünket és a szellemünket erősíthetné. Elveszítjük szemünk elől az Iványi Istvánokat, az Érdujhelyi Menyhérteket és a Dudás Gyulákat, akik még ismerték az élet és a szellemi építkezés nagy titkait is.

A történelem és a hagyomány mint a közösséget megtartó erő

Faragó Árpád: Ahol nem némulnak el a harangok; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021. 132 p.

Hűséges olvasója vagyok Faragó Árpád Magyar Szóban megjelenő emlékirat-sorozatának, mert írásaiban rendre a feledés homályába veszett délvidéki események és történetek elevenednek meg: régen megtörtént színházi előadások, kulturális rendezvények, irodalmunk jeles alakjai jelennek meg a visszatekintés fényességében. Jeles szerzőnk minden megnyilatkozása során azt igyekszik bizonyítani, hogy honfitársait a déli végeken a „keresztyén identitásuk” éltette és őrizte meg a szülőföldjükön. Hogy a szülőföld dimenzióiban hogyan jelenik meg az értékteremtő keresztény-keresztyén identitás, arról szólnak Faragó Árpád emlékeket idéző írásai.

A közelmúltban megjelent Ahol nem némulnak el a harangok című kötetével szülőföldjére vezette olvasóit, ahogyan ő fogalmazott: „Baranyába vitt a visszapergetett idő batárja.” Haraszti, Kórógy, Szentlászló, Kopács falvak tetten ért hangulata teremt alkalmat az emlékezésre. A Drávaszögben járunk, ahol nem némultak el a harangok – emlékeztet a könyv egyik, fölöttébb megindító írása: „Jöhettek tatárok, jöhettek törökök, földig lerombolhatták otthonaikat, mint az 1990-es években a délszláv etnikai háborúk időszaka alatt is megtörtént. Azonban a hitüket, a nemzeti hovatartozásukat soha meg nem tagadó magyarok újra és újra fölépítették otthonaikat, és az újjáépített templomaik magasba ívelő tornyában újra meg újra megszólaltak a harangok.” Bellye, Karancs, Hercegszőlős magyarjai, akiket a történelem során nem kíméltek a sorscsapások, megpróbáltatásaik idején Istennek hajlékaiban találtak menedéket, ott lelték meg „azt a megtartó erőt, hitet, amelynek köszönve újra szólnak a harangok ott a Drávaszögben, és templomaikban ünneplőbe öltözött hívők hitükben soha meg nem tört éneke adja tudtára mindenkinek, hogy a Drávaszög él, lélegzik, és továbbra is őrzi csodálatos múltját, szellemi életének soha meg nem fakuló ragyogását”. Faragó Árpád meglátása szerint az újjászülető Drávaszög a szlavóniai nemzettársaikkal együtt a délvidéki magyarság összetartozásának, együttlélegzésének csodálatos jelképe.

A XI–XII. században a területet teljes mértékben magyarok lakták, a XIV. századig elenyésző volt az idegenek beszivárgása. Az első jelentős bevándorlás a török betörések idején, az 1371-es maricai és az 1389-es rigómezei csata után következett be, amikor alig néhány esztendő alatt több mint kettőszázezer szerb telepedett le a vidéken. A bevándorlás második hulláma 1690-re tehető, amikor a szerbekkel együtt már bosnyákok, sokácok és bunyevácok is érkeztek Dél-Magyarország vármegyéibe, Szlavónország keleti szögletébe. A különböző telepítési hullámok ellenére a vidéken a magyar lakosság azonban a történelme során mindig többségben volt.

A Drávaszög a XVI. században a reformációnak is otthont biztosított. Haraszti lakossága 1546 táján találkozott először az evangéliumi tanokkal, egyházi könyvek tanúsítják, hogy 1760 táján a település iskolája már rendszeresen működött. A falu temploma 1768-ban készült el, a haranglábat 1787-ben fejezték be. Kórógyról 1290-től tesznek először említést a régi okmányok, Bencze Sándor helytörténész 1981-ben megjelent A kórógyi iskola története című könyve szerint a falu népe 1536-ban Sztárai Mihály és Szentantali Gergely hírneves prédikátoroknak hatására tért át a református vallásra. A reformáció azután meghozta a magyar nyelvű irodalom fölvirágzását is: 1544-ben Kákonyi Péter hercegszőlősi prédikátor megjelentette Eleázár históriája című munkáját, Sztárai Mihály pedig 1559-ben Laskón írta az első magyar nyelvű drámát Az igaz papságnak tüköre című hitvitázó munkáját. Alakjával, munkásságával Faragó Árpád A lánglelkű prédikátor című írásában külön is foglakozott. Kiemelte: Laskó az elmúlt századokban a drávaszögi magyarság szellemi központja volt.  1544-ben forgalmas dunai kikötő, vásártartási jogú mezőváros volt, amikor Sztárai Mihály hitszónok személyében rangos vendég érkezett a településre. „Ragyogó ékesszólását, írói tehetségét, egyéniségének lenyűgöző varázsát a nép csodálkozva nézi.” Prédikátori működése során az Ormánság közel hetven falvát, a Dráva-vidék százhúsz községének lakosságát „őszinte emberségével, írói tehetségével és ékesszólásával hódította meg”. A hercegszőlősi kánonok című írás szerint tevékenységéhez fogható jelentőségű volt az 1576. augusztus 16-án és 17-én negyven református prédikátor jelenlétében megtartott a zsinat, melyen a résztvevők történelmi jelentőségű egyházi törvényeket, rendszabályokat fogalmaztak meg. „Azt akarjuk – írták –, hogy minden tanító (ti. pap) ne csak prédikáljon, hanem a gyermekeket is az köröszténységnek fundamentumára tanítsa!” Ezzel lezárult a magyar reformáció forradalmi időszaka, és eljött a fegyelmezett építkezés kora.

A táj szülötte, Baranyai (Schneider) Júlia – akit mindenki csak Tanárnőnek szólított – hihetetlen energiával gyűjtötte a táj történeti múltjának tárgyi és szellemi emlékeit, Vízbe vesző nyomokon című, páratlanul szép könyvében, és a jelentőségében hozzá mérhető vörösmarti tájmúzeum létrehozásával állított emléket a régi, históriás Drávaszögnek. Voltak évtizedek – amikor még „együtt lélegzett” a délvidéki magyarság –, amikor a vajdasági magyarok szellemi kiválóságai rendszeresen fölkeresték a Drávaszög régi emlékeket őrző falvait, tenyérnyi kis településeit. A kisköszegi hegyoldalban volt Herceg János hófehér házacskája, ahol évtizedeken át a nyarait töltötte, otthona szellemi zarándokhelye volt s táj lakóinak. Fehér Ferenc útjai során a leggyakrabban Csúzát kereste fel, a falut, amely másfél évszázada féltő ragaszkodással őrzi Kossuth Lajos tábori lelkészének, Ács Gedeonnak a sírját. Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében fejezeteket szentelt a drávaszögi emlékeinek, Lábadi Károly pedig, akinek három évtizede jelennek meg tudományos munkái a Drávaszög rendkívül gazdag múltjáról, „a vajdasági és a drávaszögi magyarság közti szoros kapcsolatot mélységes elhivatottsággal új magaslatokra emelte”. Közel negyven kötete mellett a Horvátországi magyar művelődési lexikona (2015) a magyar történetírás utolérhetetlen teljesítményeinek sorába tartozik.

Minden sorscsapás ellenére rendületlenül szólnak a harangok a Drávaszögben. Faragó Árpád szerint a táj magyarsága, ha megsebezve, ha megfogyatkozva is, „ebben a mostoha világban töretlen hittel őrzi nyelvét, hitét, szülőföldjét, amelyet nem hagyott el. Őrzi és élteti a baranyavári dombvidék és a kopácsi-rét ölelésében megbúvó kis falvak, települések békéjét, csendjét.” A költő, Csörgits József szerint „Itt legmélyebb a csönd, / a népek találkozójának / háromszögében, / ahol a lankás domboldalról / lecsurgó múlt emléke / viaskodik a mával.” Faragó Árpád Ahol nem némulnak el a harangok című könyvében féltő gonddal, elragadó lelkesedéssel, és mindent megszépítő szeretettel állított emléket a szülőföldjének.

A szabadkai Népkör betiltásának története

Délvidéki művelődéstörténetünk fontos fejezetét, értékes korszakának történetét írta meg Németh Ferenc és Várady Tibor az Országok változnak, kultúrák maradnak című, 2022-ben, a Forum Könyvkiadó Intézet kiadásában megjelent munkájában. A kötet alcíme, a Száz éve, 1921-ben kezdte meg munkáját Nagybecskereken az utódállamokban először jóváhagyott magyar kulturális intézmény, a Torontálvármegyei Közművelődési Egyesület ugyan jeles évfordulóhoz kötötte a művelődéstörténeti eseménysorozatot, az előzmények áttekintése azonban a török hódoltság után a maga kultúráját újra megteremtő – bánáti és bácskai – magyarság társadalmi újjászerveződésének korába, a XIX. század első évtizedeibe, a reformkorba vezeti vissza az olvasót. Az 1921-es események jelentőségét Németh Ferenc Újrakezdés, kisebbségi sorsban, országos kisugárzással – A Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület (1921–1934) című tanulmányában jelezte, ugyanott azt is kifejtette, történelme új korszakában milyen megpróbáltatások vártak a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt területek magyarságára.

A Trianon utáni években az anyaországtól elszakított magyarság hatalmas erőfeszítéseket tett irodalma, kultúrája, iskolái és művelődési értékei megőrzése érdekében: a nagybecskereki magyar közösség sorra alapította a folyóiratait – 1920-ban a Renaissance-ot, 1921-ban a Fáklyát –, 1923-ban pedig megalakították irodalmi egyesületüket, az Ady Társaságot. Ennek a lelkesedésnek a lendületében született meg 1921-ben a Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület is, melyet azonban rövid működése után a szerb hatóságok betiltottak. 1934 áprilisában a szabadkai Napló az egyesület betiltásáról szóló beszámolójában kiemelte: az indoklás szerint „az egyesületnek tulajdonképpen nincsenek jóváhagyott alapszabályai, miután a meglévő alapszabályok a Torontáli Közművelődési Egyletre szólnak, tehát nem érvényesek. Az indoklás szerint az egyesület vezetősége (1934.) április 7-én Sztáribecsejen értekezletet tartott anélkül, hogy ezt a hatóságoknak bejelentette volna.” Várady Tibor a kötetben szereplő Magyar kisebbségi kultúrélet a jugoszláv királyságban – Betiltások és jogi próbálkozások tükrében című tanulmányában részletesen bemutatta: a betiltásra az 1934. április 14-én a Dunai Bánság Királyi Bánsági Közigazgatási Hivatal határozata alapján került sor. A Hivatal valójában azt kifogásolta, hogy az egyesület nevéből – az 1929-es névhasználati törvény értelmében – kimaradt a „Torontálvármegyei” név, a kihagyás után már egy jóvá nem hagyott, azaz „egy nem létező” egyesület működött. Ezzel egyidőben azonban betiltották a szabadkai Népkör működését is.

A Népkör betiltásának történetét Garay Béla az Életjel kiadásában 2012-ben megjelent Magyar műkedvelők az őrhelyen – A Népkör amatőr színjátszó társulatának története című munkájában dolgozta fel. Könyve bevezetőjében így foglalta össze a magyarság helyzetét az elszakítást követő időkben: „Itt nem maradt más, csak néhány politizáló ügyvéd, itt nem maradt egyetlen író sem; innen elment minden hivatásos színész, minden muzsikus; elment a tanítók java része, és itt nem maradt egy tömbben olyan tradícióktól és ősi kultúráktól megszentelt magyarság sem, mint például Erdélyben. Szegény, kihasznált zsellérnép volt a bácskai magyarság nagyobb része. A városokban kisiparosok, kistisztviselők, néhány orvos, néhány ügyvéd: ez volt minden, ez volt a mag, ez volt az új idők kezdete.” Ezért érezték úgy a szabadkai magyarok, hogy összefogással tegyenek valamit a magyar kultúra megőrzése érdekében. Megalakították hát a Népkört, amely a magyarság tömegeit szólította meg. Első bemutatkozásuk 1919 húsvét hétfőjén volt, amikor bemutatták a Vidám kabaréest című összeállítást. Ezt követően sem 1921-ben, sem 1922-ben nem léphettek színpadra a műkedvelő színjátszók, 1923. január 6-án azonban megemlékeztek Petőfi Sándor születésének 100. évfordulójáról. Petőfi költészetéről Szántó Róbert tartott előadást, ezt követően az Iparos dalárda megzenésített Petőfi-dalokat adott elő. Garay Béla szerint hosszú éveken át csak a Népkör színházában jöhettek össze a magyarok, és „csillogó szemmel csak a Népkörben hallgathatták a kultúra igéit”. Garay kiemelte: az elcsatolást követő években csak a Népkör műkedvelőinek vendégszereplései alkalmával láthatott színházat a kisebb települések magyarsága. Az 1928. december 10-én a szabadkai Népkör irodalmi estjén hat vajdasági magyar író lépett fel annak bizonyítására, hogy a vajdasági magyar irodalom nem ábránd csupán, hanem élő valóság. A műsorban Szántó Róbert, Debreczeni József, László Ferenc, Arányi Jenő, Csuka Zoltán és Fekete Lajos színpadi jeleneteit és verseit adták elő. 1928. június 8-án az Ibsen-bemutató előtt Szenteleky Kornél tartott „érdekes és élvezetes előadást” a szerzőről.

A Dunai Bánság az 1934. április 14-én kelt 25760/II.-2 számú rendeletével az egyesületekről szóló törvény alapján betiltotta a becskereki Közművelődési Egyesület működését, majd amikor a Bánság határozata jogerőre emelkedett, a szabadkai rendőrfőnök a Népkört – mint a Közművelődési Egyesület fiókját – ugyancsak feloszlatta, annak minden ingó és ingatlan vagyonát a fennálló törvényes rendelkezések értelmében lefoglalta. „A rendőrfőnök indoklása az volt, hogy abból a levélből, amelyet dr. Streliczky Dénes, a Népkör levélborítékjában és levélpapírján intézett hozzá, kitűnik, hogy a Népkör a feloszlatott Közművelődési Egyesület fiókja, miután mind a levélpapíron, mind pedig a borítékon az állt: Népkör Magyar Közművelődési Egyesület.” A feloszlatott Népkör vagyongondnokává dr. Nagy Ödönt nevezték ki. A betiltott Népkört több mint kétévi szünet után, 1936. november 30-án Magyar Olvasókör néven újra bejegyezték és az egyesület folytatta munkáját. A betiltott Népkör munkáját folytató Olvasókör kultúrbizottsága 1937. március 1-én vajdasági irodalmi estet rendezett, melyen Timár Ferenc, Gál László és Dudás Kálmán költők, Szirmai Károly, Majtényi Mihály és Cziráky Imre elbeszélők léptek fel. Csuka János a kisebbségi ember lelkivilágáról tartott előadást, Pataki László pedig Bencz Boldizsár egy versét szavalta el. A magyar szó, a magyar kultúra oltalmazói megingathatatlan elszántsággal folytatták munkájukat Szabadkán is.

Mák Ferenc: A szív, az érzés, az öröm és a bánat mint a költészet örök forrása

Kováts Antal és a délvidéki magyar irodalom

Kováts Antal: Pótvásár Temerinben – Az író prózájából és publicisztikájából. Összeállította, szerkesztette és az utószót írta Csorba Béla; Temerin – TAKT, 2019

Ahogyan a kiegyezést követő közel fél évszázad során, a nemzeti újjászületés korában az Eötvös József megalkotta népoktatási törvény szellemében létrehozott középiskolák – elsősorban a (fő)gimnáziumok és polgári iskolák – magasan képzett tanárai teremtettek irodalmat, népszerűsítették a tudományokat, szervezték meg az egyesületi életet, és keltették életre a „sajtóipart” a Délvidéken, évek múltán a katedráikat öröklő utódaik ugyanolyan elszántan őrizték nemzeti értékeinket a trianoni döntést követően elszakított Bácska és Bánság kisebbségbe került magyar közösségén belül. Lelkes falusi, kisvárosi magyar tanítók nélkül kétségtelenül megszűnt volna vidékünkön az értelmiségi képzés, szegényebbek lettek volna a hírlapjaink, nem lettek volna gyámolítói a művelődési életnek, s ami talán a legfontosabb, támogatók nélkül maradtak volna a magyar közösség társadalmi-politikai megszervezésére irányuló törekvések. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és a királyi Jugoszlávia győzelmi mámorában született nacionalista túlkapások, az agrárreform keretében végrehajtott gazdasági kifosztások s az általános jogfosztottság közepette – az egyházi méltóságok mellett – ismét csak tanítóira számíthatott a magyarság. S hogy mindamellett voltak tehetségek, akiknek tolla nyomán vidékeinken újjáéledt a magyar irodalom is, az nagymértékben ugyancsak nemes lelkű tanítóinknak volt köszönhető. Szenteleky Kornél gazdag irodalmi levelezéséből is kitetszik, a sziváci szervező mekkora energiát áldozott az írás mellett elkötelezett tanítók mozgósítására. Kiegyezés kori gazdag sajtónk Trianont túlélt töredéke a bizonyság rá: hányan is fogtak tollat a magyar ügyek szolgálatára.

  Lelkesedésével, nem titkolt elkötelezettségével közülük is messze kiemelkedett a temerini tanító, Kováts Antal, akinek írói hagyatékát Pótvásár Temerinben címmel Csorba Béla szerkesztette kötetbe. A könyvhöz írt utószóban Csorba Béla a tanító életével kapcsolatos legfontosabb ismereteket is összefoglalta: eszerint Kováts Antal 1881. május 12-én született Temerinben, a Kalocsai Tanítóképzőben szerzett oklevelet, ezt követően 1900. szeptember 1-jén Somogy megyében a Nagyatádi járás Háromfa-Agarév nevű falucskájának felekezeti iskolájában kezdett dolgozni. 1901. február 1-jén már a szülővárosában oktat, hogy azután tudásával és ismereteivel élete végéig Temerin népét szolgálja. 1914. július 27-étől 1918. november 4-éig ő is megjárta a világháború poklát, Galíciában és Észak-Olaszországban harcolt, hazaérkezésének emlékezetes pillanata volt a községháza előtt megtartott, a lázongó népet megbékítő beszéde, amelyről Az 1918. évi októberi forradalom Temerinben című írásában maga számolt be. Életében A szív húrjai (1925) címmel egyetlen verseskötete jelent meg. 1931. május 11-én, ötvenedik születésnapján halt meg. A kötetben eredeti gépiratban közölt A rönk kidőlt – Egy halott délvidéki költőre emlékezem című versében a pályatárs, Fekete Lajos megrendülten búcsúzott a távozótól:

két paripát kéne befogatni, két almásderes, tüzes paripát,

s vágtatni velük a Nagyalföldön át,

lehúnyt szemekkel, s csak egy dísztelen, kicsi

temetőnél szólani megállj-t.

Aztán levett kalappal odaállni a legfrissebb, barna

hant fölé, s mormolni csendben: íme, barátom,

visszaszöktem vizeken, folyókon, határokon át

s régi hiteddel, nagy szereteteddel

fogadj el egy imát…

  A Bácsmegye, a Délbácska, s utódja, a Reggeli Újság című lapok őrizték meg azokat a korabeli írásokat, amelyek Temerin, „a dél-bácskai nagy magyar község” s – azon túlmenően – a régió magyarságának küzdelmeiről hoznak hírt a kései utókor olvasóinak. Korának keserű valóságáról az 1905. június 16-a és 1928. szeptember 29-e közötti közel negyed évszázad során keletkezett írásai kivétel nélkül értékes történeti-népéleti adatokat őriznek. A könyv első, A régi Temerin című fejezetébe a szerkesztő, Csorba Béla azokat az írásokat sorolta, amelyekben Kováts Antal szülővárosának és lakóinak állított – olykor derűs, máskor keserű – emléket. A kötet címadó tárcájában, a Pótvásár Temerinben című írásában a helyi ügyeskedők történetét örökítette meg: a faluban az őszi vásárt elmosta az eső, s hogy ne károsodjon a közönség, illő dolog lenne pótvásárt tartani. Pista bácsi, a zsugoriságáról közismert temerini vásárbérlő – megkerülve a hivatalos ügyintézés formáit – túl akart járni a jegyző és a szolgabíró eszén, ám a boros-csirkepaprikásos mulatozás néhány száz forintjába került. Így vált a „pótvásár” a nép életében a kacifántos, túlbonyolított ügyintézés jelképévé.

  Egyik legszebb írása, a Bácsmegye 1906. augusztus 31-ei számában megjelent Búcsú a kovili kalugyereknél még a történelmi Magyarország színes, népi világát örökítette meg. A temerini tanító társaival a messze földön híres szerb búcsúba látogatott, s gyűjtött magának útja során maradandó emlékeket. A templom közelében deszkabódék rengetegében vidáman folyt az italozás, s „tompán pengett a tambura húrja, siralmas szerb románcokat zengedezve”. Itt-ott egy-egy szerencsétlen koldus a Deli Markó történetét énekelte, s reszelgette közben két- vagy háromhúros hegedűjét. S miközben a déli nap forró sugarai egyre erősebben égették kopaszodó tarkóját, kalapját az ölében tartva leste a lassan szaporodó krajcárokat. „A déli népek egész lelkivilága bontakozott ki előttem – írta a beszámoló szerzője –, azok szokásaival, erkölcseivel és napsugaras, derült egével. Egészen el is feledtem, hogy még Magyarország területén vagyok.”

  A helyi népszokások felelevenítése mellett – Kísértetjárás Temerinben, Mikor még Temerinben lóval nyomtattak, A régi Temerin, Mozaikok a régi mulatós Temerin napjaiból – Kováts Antal tanító megkülönböztetett figyelmet szentelt a falú történelmi alakjainak. Egy régi, lotharingiai lovagi család él Temerinben című tárcájában a hatvanéves Brechtl Ferenc kékfestőmestert szólaltatta meg, akinek ősei valaha német lovagok voltak, II. Béla idejében költözködtek be Lotaringiából Magyarországba. Életük során „részt vettek a keresztes hadjáratokban, s II. Endre hadseregében több kitűnő katonai szolgálatot teljesítettek, s több kitüntetést is kaptak”. A szerző szerint: a lovagi kiválóságok a kékfestőmesterben is megvannak, nem csupán a testi erőben, de a lelki kvalitásokban is. Perczel tábornok volt markotányosnője Temerinben él című írása fontos, forrásértékű visszaemlékezés a szabadságharc eseményeire. „Szeretem az öreg asszonyokat – írta a temerini tanító. – Nem mintha a fiatalokat nem szeretném, de az öregek nagyon érdekelnek. Talán azért, mert egy egész életkor története van bennük eltemetve, illetve lerögzítve.” A kilencvenöt esztendős Flórián Mari néni a szabadságharc idején tizenhét esztendős volt, átélte Temerin szerb ostromát, és szüleivel az égő faluból előbb Ókérbe, onnan Kishegyesre, majd Szabadkára menekült. Mikor Perczel csapatai Szenttamást bevették, Pirosra kerültek. Az éppen úrnapján vívott kátyi csatában is ott voltak, majd amikor a csata elveszett, hát szaladtak újra. „Tudja, a járeki határban annyi jajgató, sebesült honvédet láttunk – mesélte Mari néni –, hogy csodaság. A járekiak ezek közül sokat agyonvertek, mert könyörögtek is nekik, hogy verjék agyon, ne hagyják őket szenvedni.” Visszamentek hát Hegyesre. „Csak ötvenben jöttünk újra vissza. A falu teljesen el volt pusztítva. Csak a puszta falak meredeztek ránk. A romok között mindenféle gaz burjánzott. Nádból és fából rögtönzött tetővel betakartuk a falakat, s úgy laktunk a házban jó ideig, míg fel nem építettük. Lassan-lassan visszatért az elmenekült lakosság. Szomorú idők voltak azok, de most már el is felejtettük, hogy mennyit szenvedtünk” – olvasható a papírra vetett, történelmi jelentőségű vallomásban.

  A múlt század betyárromantikájának egyetlen élő alakja Temerinben című írásában a betyárvilág eleven szemtanúja, a közel százesztendős, özvegy Gogolyák Pálné Nagy Erzsébet szólalt meg, aki Ráday Gedeonnak, Szeged kormánybiztosának idején a Temerin környéki Fürjes András jó hírű betyár menyasszonya volt. A Miksa-major melletti csárdában sok futó betyár megfordult, akiknek Örzse néni, a csárdásné, rendre menedéket adott, s még az is előfordult, hogy „Ráday pandúrjai elől a kukoricásokba menekült szegénylegényeknek lóháton szállította az elemózsiát”. Örzse néni alakját a korabeli balladák is megörökítették:

Fürjes Örzsi kiment az erdőbe,

Lefeküdt a nyárfa hűvösébe,

Arra ment a Dudás szeretője,

Kelj fel, Örzsi, keres a vármegye.

  A Reggeli Újság 1930. március 16-ai számában megjelent „Szeretek élni”, mondta egy kilencvenkilenc éves temerini asszony című tárca hőse, Flórián Mári néni is sokfelé járt életében, különösen a búcsújáró helyeket látogatta örömmel. A beszélgetés idején, az emlékek megidézésekor „egy fakó csontolvasót szorongat a kezében, amit még Rómából hozott. Mert ott is járt. Mári néni a kilencvenes évek zarándoklatával Máriagyűdön harmincszor volt. Radnát is meglátogatta. 1919 óta azonban csak az utcára ül ki nyáron”. Mert időközben nagyot változott a világ, a nevezetes búcsújáró helyek is elképzelhetetlen távolba kerültek. Másféle „búcsúkban” keresték az üdvözülés módját a délvidéki magyarok.

Temerini csodák

Kováts Antal temerini tanító egyike volt azoknak, akik határtalan lelkesedéssel tudtak szólni az egyszerű emberek életéről, a parasztok teremtő munkájáról. A Délbácska 1927. július 24-ei számában olvasható Mikor még Temerinben lóval nyomtattak című írásában csodás, régi emlékeket idézett meg: „Szép holdvilágos estéken a rostély kelepelése messzire elhangzott, s gyönyörűen vette ki magát e kíséret mellett a még gyönyörűbb temerini lányok nótája. Én még most is jól emlékszem Lavács Rózsi gyönyörűen csengő hangjára, s nem is fogom azt, amíg élek, elfelejteni, s lelkemben úgy él annak az emléke, mint ereklye, amelyet aranyozott üvegszekrénybe rejtenek.” Egy évvel később, ugyancsak a Délbácskában 1928. július 15-én közölt Mindenfelé aratnak a határban című írásában pedig mélységes mély áhítattal élte meg az aratást: „Menyecskék, magyar, tűzrőlpattant menyecskék. Izmok, napbarnította arcok, dolgos, szorgalmas magyar aratók, de sok érdekszál fűződik a ti erőtökhöz, munkabírásotokhoz, munkaszeretetekhez. […] Gyönyörű búzák szárra, kalászra és szemre is mindenfelé, amerre a szem ellát. […] Te szép aratás, te bő áldás, izzadó, nap barnította magyar aratók, áldás reátok és a ti munkátokra, aki nem szeret benneteket, az menjen ki a búzaföldre, s nézzen bele abba a titokba, amely az Alföldet egész Európa éléstárává tette, s büszkén emelheti fel fejét, hogy fajtája nem söpredéke az emberiségnek, de egyik legkiválóbbja s erős oszlopa, alappillére hazájának, a földnek, amelyhez oly görcsösen ragaszkodik, ahol apái éltek-haltak, ahol ő is született, s meghalni fog, s ahol apáinak hamvaival együtt az ő hamvai is nyugodni fognak.” A korábban már megszólaltatott Fürjes Örzsi dalaira emlékezett a szerző a Délbácska 1926. december 25-ei, karácsonyi számában közölt Mit dalolt és mit dalol a temerini magyar nép című írásában is, ahol már kora modern irodalomról szóló nézeteinek is hangot adott: „A régi, a múlt század zamatos magyar népdalai lassankint feledésbe mennek – állapította meg kellő rezignációval Kováts Antal tanító –, s ha itt-ott fel-felhangzik is egy-egy fráternóta, a kuplék, a frivolnóták mindegyre divatosabbá válnak. Lehet, hogy ez átmeneti stádium, mint ahogyan az irodalomban is aktivizmus, futurizmus, dadaizmus a divat, de amelyeket a szív, az érzés, az örök öröm és bánat, egyszóval az örök emberi költészet, mely nemcsak szavak, de érzések játékából is áll, előbb-utóbb diadalmasan le fog gyűrni.” Hogy az irodalom legfontosabb feladata az emberi sorshelyzetek és az azzal kapcsolatos érzések megörökítése és megmutatása, Kováts Antal írói fölfogásának és meggyőződésének meghatározó eleme volt, s ezt nem egy írásában is bizonyította, amelyek – bölcs szerkesztői megfontoltság nyomán – a kötet második „Ultima ratio regnum” című fejezetében olvashatók.

  Van-e vajdasági magyar irodalom? – kérdezte Kováts Antal a Délbácska 1927. február 6-ai számában megjelent írása címében. Időszerűnek vélte a megszólalást, hiszen javában zajlott a vajdasági magyar irodalom létezéséről-nemlétezéséről szóló vita, amelynek során „minden hang, minden hozzászólás tapogatózás, vitatkozás, igenlés vagy tagadás, és senki sem meri határozottan, bátran állítani, hogy van-e vagy nincs vajdasági irodalom” – mutatott rá az írás szerzője. Nos, Kováts Antal szerint „vajdasági irodalom igenis van”. Más kérdés, hogy a Vajdaságban kilombosodó magyar irodalom milyen értékeket teremtett az eddigiek során. Az elbeszélő novellairodalom kimagasló értékének tekintette Milkó Izidor néhány évvel korábban kiadott hatkötetes novellagyűjteményét, számon tartotta az értékek sorában Szántó Róbert A próféta szerelme című elbeszéléskötetét és Viaskodó tavasz címmel kiadott verseskötetét, Tamás István Fekete majálisát, Csuka Zoltán Fundamentumát, Lovász Pál Tisza-mentén és Fekete Lajos Béklyózott erők feltámadása című verseskötetét. Ígéretes pályakezdőnek tekintette – Az élet vendége című verseskötete megjelenésekor – Mérő Margitot, továbbá Debreceni Józsefet, Heinz Vilmost, Somogyi Pált, Radó Imrét és Arányi Jenőt. „Szenteleky Kornél lírikus hangú elbeszélései, művészi biográfiái, néhány felvonásos életképei, elbeszélései mind-mind nívós irodalmi termékek” – foglalta össze a kibontakozó vajdasági magyar irodalomról alkotott nézeteit Kováts Antal. Soraiban bölcs előrelátás is tetten érhető!

Küzdelem a magyar megmaradásért

Kováts Antal temerini tanítót pályája során végigkísérte a délvidéki magyar értelmiség sorsáért való aggodalom, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy szót emeljen a magyar iskolák, a magyar tanítók, a közigazgatásban megmaradt magyar hivatalnokok helyzetének javításáért. Még el sem csöndesedett az új délszláv állam megalapítása körüli lárma, 1923. június 22-én a Délbácska közölte Mentsük meg a magyar középiskolákat című írását, amelyben a szerző nyíltan kimondta: a jugoszláviai magyar középiskolák felett Pribicsevics Szvetozár hírhedt „névvegyelemzési rendeletével” megkondította a vészharangot, magyar diákok hiányában egymás után szűntek meg a magyar tagozatok. Ez a sors fenyegette az újvidéki polgári fiúiskolát is, amely az elmúlt évtizedek során a magyar ifjak százait nevelte az életre. „Ma a polgári iskola négy osztályának az elvégzése az a minimum – mutatott rá Kováts Antal –, amellyel feltétlenül rendelkeznie kell nemcsak minden gazdaembernek, kereskedőnek, iparosnak, hanem a munkásnak is, aki előre akar jutni az élet küzdelmeiben. Nélkülözhetetlen ma az iskoláztatás mindenki részére, akár kézi munkával akarja megkeresni kenyerét, akár más módon akar boldogulni az életben.” Az újvidéki polgári iskolát a szerbek államában a megszűnés fenyegeti, s meg is fog szűnni, ha a magyar nép nem ébred annak tudatára, hogy milyen nagy jelentőségű sorsa jövőbeni alakulása tekintetében a magyar iskola. A cikk írója figyelmeztetett: a délszláv állam magyar népének ismernie kell kötelességét a fiaival szemben, és nem szabad veszni hagyni a Bácska déli részének egyetlen magyar középiskoláját, mint ahogyan küzdeni kell minden oktatási intézmény megmaradásáért is. Ha az újvidéki magyarság nem küldheti elegendő számmal gyermekeit a polgári iskolába, tegyék azt meg a szomszédos magyar községek, köztük a tizenkétezer magyar lelket számláló Temerin is – hiszen a magyarság jövőjéről van szó! Az iskola jelentőségéhez mérten csekély az áldozat, amit a szülőknek meg kell tenni. „Magyar szülők! Mentsétek meg a magyar középiskolákat, mert ezek pusztulásával kezdetét veszi a faj lassú haldoklása is, amelynek haláláért az átok a ti sírotokra fog nehezedni.” A temerini tanító 1926. március 24-én megjelent A bácskatopolai tribün című írásában még határozottabban kijelentette: a magyar középiskolák a sovinizmus, a türelmetlen faji politika s az elvadult pártérdek sötét süllyesztőjében vesznek el.

  A magyarság sorsa láthatóan nem hagyta nyugodni Kováts Antal tanítót, nem sokkal később, 1927. június 25-én közölt Gondoskodjunk a magyar intelligencia pótlásáról című írásában szomorúan állapította meg: a magyarság akkor sem küldte gyermekeit a középiskolába, midőn a magyar tagozatokat nagyobb számú jelentkezéssel meg lehetett volna menteni, és továbbra sem küldi, amikor a helyzetünk egyre rosszabb, amikor a magyar papság, a magyar tanárság, tanítóság, az iskolai képzettséggel bíró értelmiség felneveléséről, megteremtéséről kellene gondoskodnia. „Mert holnap oda jutunk – mutatott rá a temerini tanító –, hogy nem lesz magyar papunk, aki a magyarság lelkét, gondolkodását, érzésvilágát és nyelvét ismeri, nem lesz tanárunk, aki a még fennmaradt magyar tagozatban magyar tanulókat magyarul oktasson, nem lesz tanító, aki az elemi iskolai oktatást a magyar gyermekek anyanyelvén végezhesse, nem lesz magyar ügyvéd, magyar orvos, akik a magyarság ügyeit-bajait megértéssel és fajszeretettel kezeljék.” Bőségesen akadnak viszont a szerbek soraiból olyanok, akik e pozícióknak betöltésére hivatalból vállalkoznak, s így a magyarság „szellemi és kulturális vezetését meg nem értő, s azokkal édeskeveset, úgyszólván semmit sem törődő vezetők veszik át, mert nincs is, és nem is állhat érdekükben a magyarság kulturális nevelése és haladása”. A délvidéki magyarság a magyar szellemi és kulturális vezetőinek elveszítésével lassan magára marad, falvaiban és városaiban megszűnik a magyar szellem, a magyar kultúra varázsa, megszűnik a magyar anyanyelv szeretete, s mások örömére szülőföldjén „kipusztul a magyarság”. Közösségünkre, ha felelősséget érez a jövőjéért, ha nyelvében, kultúrájában élni akar, kettős kötelezettség hárul. A legfontosabb, hogy akinek a vagyoni helyzete megengedi, küldje gyermekét középiskolába. Másodszor pedig a magyarságnak kötelessége, hogy „azokat a szegény sorsú, tehetséges tanulókat, akik a fennálló nehézségekkel szembeszállva már nekivágtak a nem magyar tannyelvű iskolák végzésének, ha másképpen nem, közadakozás, gyűjtés útján is támogassa, mert a szegénynek, ha él is benne a lelkiismeret, a fajszeretet s a csüggedetlen tanulás vágya, anyagi támogatás hiányában abba kell hagynia tanulmányainak folytatását, vagy vissza kell riadnia az iskoláztatástól a magyarság örök kárára, pótolhatatlan veszteségére”. Ezekben a magyarság sorsáért, jövőjéért aggódó írásokban mutatkozik meg teljes mélységében Kováts Antal temerini tanító közössége iránti elkötelezettsége. A Mentsük meg anyanyelvünket című írásában a szerb elnemzetietlenítési politika ellen emelte fel a hangját (Délbácska, 1927. április 30.), a Miből él Temerin szegénysége? című jegyzetében pedig az Újvidékre hetente beutazó temerini cselédekről rajzolt drámai képet (Délbácska, 1927. május 22.).

  Hatalmas, szinte felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett irodalmunknak Csorba Béla, aki – saját bevallása szerint Ökrész Károly korábban megkezdett munkáját folytatva – megmentette a feledéstől Kováts Antal írói hagyatékát, és kötetbe szerkesztve az olvasók rendelkezésére bocsátotta. A Pótvásár Temerinben című könyvével – egy értékes írói arckép megrajzolásával – bebizonyította, sokkal mélyebb, sokkal árnyaltabb és – ami a lényeg – a trianoni döntést követő tragédia után sokkal elkötelezettebb a „vajdasági” magyar irodalom, mint azt az eddigi irodalomtörténeti összefoglalók sejteni engedték. Joggal föltételezzük, Kováts Antalhoz hasonlóan kiváló szószólójukat – mint amilyen a padéi Kristály István vagy az óbecsei Fárbás József tanító és közíró – a Bácska és a Bánság magyar falvainak és városainak közösségei rendre megteremtették maguknak, akiknek értékes életműve máig ott lappang a hírlapok, a kalendáriumok és alkalmi kiadványok megsárgult oldalain. Föltárásukkal és kötetbe gyűjtésükkel közösségünknek – múltismeretünknek és örökségünk megőrzésének – teszünk szolgálatot.

Tavaszi ragyogás a Tisza felett

A minap sziporkázó tavaszi reggelen utaztam végig a Tisza-vidéken Óbecse és Zenta között, s miközben elbűvölt a keleten égre törő ragyogás, régi olvasmányaim közül eszembe jutott egy vallomás, melyet elejétől a végéig fényességbe öltöztetett a gyermekkor emléke.

Elragadóan szép és őszinte könyv a zentai Kivačevné Fehér Ilona Örke, mi a csoroszlya? című, 2006-ban megjelent, a Délvidéken egyébként szokatlan önéletírása. Szokatlan, de nem előzmények nélküli, hiszen a horgosi Zabosné Geleta Piroska Így zajlott az életem című, 1983-ban megjelent könyvének nagy sikerére ma is emlékezhetnek a műfaj kedvelői. Meg azután Németh István kánaán-történeti is hasonlóan kellemes érzéseket ébresztenek bennem. Az otthonhoz, a szülőföldhöz való mérhetetlen ragaszkodás már szinte ismeretlen jelenség ott, ahol mostanában élek, s ha valamire szüksége van az embernek bolyongásai közepette, hát az valóban a ragaszkodásról szóló tiszta beszéd.
Fehér Ilona, a zentai születésű ápolónő – alig észrevehető titok, hogy a vallomás valójában Szabadkán született, ami mindössze annyit emel a történeten, hogy egy kicsit a nosztalgia, a hazavágyódás is átjárja – tulajdonképpen a gyerekkorára és a szülői házra emlékezik vissza, házasságáról, felnőttkoráról, munkájáról alig esik szó. A földhöz ragadt szegénység, az egyszobás, féltetős, városszéli szülői ház, a kisgyermeket korán próbára tevő mezei munka emléke előbb csak elégikus hangon szólal meg, a tájélmény azonban esetenként – a nyári virradatra, a Tisza-virágzásra emlékezve – himnikus magaslatokba emeli a művet. „Hajnalban mindig talpon voltunk, a napkelte a kapanyél mellett talált bennünket. A csoda pedig a napkelte pillanata volt. Addig az erdőben teljes csend honolt, semmi, de semmi nesz nem hallatszott. Minden aludt. A fák, a fű, a madarak. Abban a pillanatban, amikor a napkorong – frissen kimosakodva – előbújt a Tiszából, az erdő keleti csücskén, mintegy varázsszóra minden madár egyszerre emelkedett fészkéből a levegőbe, teli torokkal köszöntve a napot. Zúgott az erdő a hálaimától, a szárnysuhogástól. Apámmal a kapanyél mellől áhítattal emeltük szemünket az erdőre, a szívünk együtt ujjongott a madarakkal.” Hatalmasra tágult lélekre van szükség ahhoz, hogy a természetnek e csodája lelkesedéssel töltse el a szemlélőt. Kell valami ragaszkodás, valami kötődés a látványhoz, mondanám: része kell hogy legyen az ember a csodának.
De nem különb a Tisza vidékén az alkony csodája sem, amelynek a gyermek Fehér Ilona kecskelegeltetés közben volt tanúja: „Én élveztem a nyugalmas, langyos nyári estefelét, elnéztem a nagy foltokban virágzó tisztesfű felett zúgó méheket, tüdőm megtelt a tisztesvirág mézédes illatával, néztem a tiszta, kék ég alatt repülő galambokat, ahogy fordultak, úgy játszott fehér tollukon a nap. Azután ők is leszálltak, a tarló terített asztal volt nekik is.” Mélyen a szívből fakadó az esti köröket író galambraj emléke. Mint ahogyan feledhetetlen színe van az aratásra érett búzamezőnek, illata az öregek ruhájának, a gúnyának, hangulata a régi karácsonyoknak és a disznóvágásoknak, és zamata a paprikás krumplinak. A vert falú házak legendákká nőttek, a honfoglalás és a városiasodás között kerek egy évezrednyi korszak szimbólumává váltak. Bál Mátyás is találkozhatott velük Bács-Bodrog vármegyei utazása során. És a tenyérbe simuló eszközök, a kapa, a mozsár, a jancsiszög, a kötél, a kuka, a kéve és pogácsaszaggató. És a csoroszlya, amelynek ma már a jelentését sem ismerik. Minden egyszeri és megismételhetetlen, mint a Tisza virágzása, amely „felejthetetlenül szép volt”.
Meglepően a helyén van minden ebben az önéletrajzi vallomásban. Sehol egy harsány jelző, sehol egy durva elszíneződés, sehol egy túlénekelt dallam. Ezt a világot Fehér Ilona a lelkében alkotta meg, s csak teremtését követően mutatta meg az érdeklődőknek. Még a szavak is otthoniak: gabanyica, ami kicsit délebbre már gibenyica, a bönge és a böngésző öreganyák – „öreganyámmal kalászt szedni gyönyörűséges esemény volt” –, akikre ránézve az is mélységes titok volt, hogy miből éltek. A svarkli, ami nem sokkal távolabb már svartli, s a dragacs, a bugák, a papkéve, ami lejjebb lehet kíve is. Csak az abronyica szó magyar megfelelőjét nem találom azóta sem. „Semmink sem volt, csak az apánk kőkemény akarata” – mélázik az elmúlt idők felett a szerző. Ebből lett emberi világ a Délvidéken. S hogy minden kínok ellenére is emberi világ lett belőle, az maga a történelem, melynek a pásztorkodó üknagyapa is része, aki a suba belső rejtekében óvja az árván maradt, újszülött csecsemőt – akit a nyájat őrző komondorok őriztek és birkatejen nevelkedett –, s lett az egyik ősszülő, hogy az eredetmondák rendje szerint az utódok sora azután a hitvallókig vonuljon.
Kivačevné Fehér Ilona Örke, mi a csoroszlya? című önéletírása forrása lett a zentai Vajdasági Magyar Művelődéi Intézet önéletírásokat, élettörténeteket és naplófeljegyzéseket közrebocsájtó Emlékezet című könyvsorozatának, melyben elbűvölően szép és dermesztően tragikus emberi sorsokban mutatkozik meg a Délvidék történelme. A hófehér borítók közé zárt színes történetek délvidéki életünk szép ünnepeit jelentik.

Lábadi Károly kitüntetése

Feledhetetlenül szép rendezvényen vettem rész a minap Gödöllőn, amikor a magyar kultúra napja tiszteletére rendezett városi ünnepségen Gémesi György polgármester átadta dr. Lábadi Károlynak a Gödöllő Kultúrájáért díjat. Nyolcszáznál is több ember tapsolt a művelődési ház pazar nagytermében, amikor a jeles néprajzkutató a másik kitüntetettel, Hadháziné Szabó Margittal fellépett a színpadra.

Régen voltam tanúja a szellem munkása iránt megnyilvánuló akkora tiszteletnek, akkora megbecsülésnek, mint azon a szombat délutánon a közeli Grassalkovich-kastély barokkos pompájának fényében. És bácskaiként nagyon büszke voltam Lábadi Károly jelképes koszorújára, hiszen benne máig azt a tudóst tisztelem, aki a legelképesztőbb megpróbáltatások és kínok után is rendületlenül ragaszkodik szülőföldjének múltjához, és a hagyományaink ápolását oly látható szeretettel, oly tapintható odaadással végzi, hogy az a tudományok tisztelőit is elismerő főhajtásra készteti.

Lábadi Károly a drávaszögi magyarság múltjának és hagyományainak lelkes kutatója Bácsgyulafalván született, s házassága révén került a Drávaszögbe, amellyel azután egy életre eljegyezte magát: vagy kéttucatnyi kötetben dolgozta fel az archaikus vidék sok évszázados, az Árpád-korig visszanyúló népéletének történetét. Ő volt az a kutatónk, aki a néprajz, az etnográfia és a művelődéstörténet közös nagy területén lelte meg a maga helyét – ahová azután a mi vidékünkön már senki sem követte őt. Nehéz is lenne követni, hiszen Györffy György és Györffy István tudományának területe ez – és persze Csánki Dezsőé –, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el. Azok, akik a művelt szőlőparcellákban, a református templomok harangkondulásában, és az arra válaszoló katolikus keresztvetésben is képesek meglátni az évszázados emberi élet hagyományainak emlékét. Azok, akik tudják, hogy a római légiók után loholó barbár seregek emlékezete ugyanúgy él a szurdokok mélyén, ahogyan a török világ üldözöttjeinek álmai is benne foglaltatnak a mai gyékény-szőttesekben. Amikor Lábadi Károly a Drávaszögbe került, az eszéki Magyar Képes Újságban elindította az Örökségünk című néprajzi rovatot, melynek anyagát későbbi munkáiban felhasználta. Apró kis jegyzetek voltak ezek, amelyekből évtizedek során a szerző eljutott a Drávaszög Lexikon (2008) hatalmas korpuszáig. A Kopácsi vízi élet(1987), az Oskolák a régi Drávaszögben (1993), az Istenek hajlékai a Drávaszögben(1994), a Kopács, a víz melletti falu(1994), a Laskó(2000), a Boranyja (2007), a Várdaróc – a rét melletti falu(2008) csak egy-egy, valójában megkerülhetetlen állomása annak a kutatói pályának, amely a napokban részesült az egyik legnemesebb elismerésben.

Lábadi Károly feleségével, Kedves Klárával odahaza még alapítója volt a Laskói Néprajzi és Helytörténeti Gyűjteménynek, nem sokkal azt követően azonban – 1991-et írtunk akkortájt – kénytelen volt elhagyni a választott szülőföldjét, és Gödöllőn telepedett le. 1993 szeptemberétől munkatársa volt a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának, ahol önálló kutatói státusban a történeti Baranya magyar néprajzát kutatta. 1999-ben rövid ideig a váci Egyháztörténeti Múzeum munkatársa volt, majd még ugyanabban az esztendőben kinevezték a gödöllői Szent István Egyetem Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék láthatóan megbecsült vezetőjévé. De mert a Drávaszög egyre kallódóbb magyarsága is gyámolításra szorul, 2007-ben az eszéki Strossmayer Egyetemen megalapította a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéket is, amelynek immár második évkönyvét vehette kezébe az olvasó. Egy páratlanul szép életpálya, amely bevallottan is Penavin Olga és Katona Imre tanári útmutatásai alapján indult, és jutott el három évtized múltán a bölcs beérkezés szakaszába. A telecskai Dohányosok (1983) emlékével a tarsolyában A Grassalkovichok barokk kincsinek számbavételéig (1997) jutott el a valamikor néprajzi alapokról indult művelődéstörténészünk, miközben mindig sikerült neki megmutatnia a lélek és a szülőföld, az ember és a táj megbonthatatlan együttesét. A történelemszemléletnek ez a klasszikus teljessége az, amely a bácskai tudományos életből hiányzik, s ezt nem pótolja az itthoni díjak felelőtlen tékozlása sem.

Lábadi Károly 70 éves

Köszöntő a néprajztudós születésnapjára

Lábadi Károly ma, az esztendő februárjának 15. napján tölti be 70. életévét, s az ünnep előestéjén tétován tallózok a gazdag életpálya nevesíthető adatai között: hét évtizeddel ezelőtt a dohánytermesztő bácskai falu, Telecska bocsájtotta út útjára, de életpályája és tudósi működése választott szülőföldjéhez, a Drávaszöghöz köti őt: negyvennél is több kötet a bizonysága hűséges szolgálatának. Szabadka–Újvidék–Pécs–Debrecen tanulóéveinek egy-egy állomása, mindenütt begyűjtött valamit az emberi bölcsességből, és mindenütt kamatosan fizette vissza a tudás obulusait. Pályáját az eszéki Magyar Képes Újság újságírójaként kezdte, egy időben a lap megbízott főszerkesztője volt, mígnem a délszláv háború őt is elüldözte otthonából. 1992 és 1993 között a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának kutatója, ezt követően 1993 és 2000 között a Gödöllői Városi Múzeum igazgatóhelyettese, ezzel egy időben – 1996 és 1997 között – a Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény igazgatója, 2000-től a gödöllői Szent István Egyetem docense, majd 2012-es nyugdíjba vonulásáig a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Nép- és Tájtörténeti Csoportjának vezetője volt. 2007-ben egyik fő kezdeményezője és alapítója, majd 2012-ben történt nyugdíjaztatásáig tanszékvezető egyetemi professzora az eszéki J. J. Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének. 2008 és 2013 között fő- és felelős szerkesztője az Acta Hungarica Universitatis Essekiensis című tudományos kiadványnak. Alapító szerkesztője az 1994 és 2002 között megjelenő Horvátországi Magyarság című lapnak, 2011-től alapító fő- és felelős szerkesztője a Rovátkák horvátországi magyar tudományos és művészeti folyóiratnak. Saját elmondása szerint a Rovátkák „első száma szerkesztésemben 1993-ban jelent meg, amikor még javában tartott a délszláv háború, amikor még senki sem tudta, a háború megkíméli-e, közösségének megmarad-e a kultúrája, újjáéledhetnek-e intézményei.” 2011. március 15-én a Rovátkák folyóirattá alakult át, szerzői a horvátországi magyarság soraiban felcseperedett értelmiségiek, írók, tanárok és tudósok voltak, akik a szülőföld szellemi értékeit igyekeztek egybegyűjteni.

Első könyve a Katona Imrével közösen megjelentetett Erdők, mezők, vad ligetek – Drávaszögi magyar népballadák (Eszék, 1980) című kiadvány volt, szülőfalujának a Dohányosok – A telecskai dohánytermesztés szókincse (Telecska, 1983) című könyvével adózott. Ezt követően sorra jelentek meg a Drávaszög múltját, népének történetét feldolgozó, leíró-rendszerező kötetei, munkássága mindvégig a pusztulással vívott állandó küzdelem volt. A Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon (2015) beköszönő soraiban rámutatott: az 1910-es népszámlálás Horvátország területén 140 ezer magyart vett nyilvántartásba, a 2011-es összeíráskor viszont már mindössze ennek egytizede, 14.048-an vallották magukat a magyar nemzethez tartozónak, a Kárpát-medence magyar közösségén belül tehát itt történt a legnagyobb népfogyatkozás. A közösség „talpon maradásához megpróbáltatásaikor eddig mindenkor erős támaszt jelentett a gazdag művelődéstörténeti örökség, melyet elei évszázadokon keresztül felhalmoztak” – írta a kötet szerzője. Ezen a tájon ugyanis olyan életművek születtek, amelyeket napjainkig számon tart a magyar művelődés-, irodalom- és egyháztörténet.

A Drávaszög ábécé – Néprajzi és folklór tájlexikon (1996) című könyve bevezetőjében Lectori salutem! címmel Lábadi Károly megfogalmazta drávaszögi kötődéseinek lényegét is. Kifejtette: a Drávaszög népének életére jellemző a vesztes csatákat követő makacs talpra állás. Akkor is fölegyenesedett, ha megmaradásának esélyeit csekélynek látta, s a küzdelmei során „mint a kagyló, gyöngyöt izzadott ki magából, értéket teremtett”. A Drávaszög ugyanis a nyugati és a bizánci kultúra mezsgyéjén áll, ebből eredően mindig ütközőzóna volt Kelet és Nyugat között. Ahhoz, hogy megmaradjon, lakóinak nemcsak erős földsáncokat kellett építeniük, hanem a szellem várait is bevehetetlenné kellett tenniük, s „ennek érdekében népének tudata mindenkoron túllépte a Dráva és a Duna határfolyókat”. Dúlta a vidéket történelme során tatár, török és szerb, népének ragaszkodása azonban mindent legyőzött. Mégis, „ha volt aranykora a Drávaszögnek, akkor az a XVI. századra datálható” – írta könyvében Lábadi Károly. Laskai Osvát, a magyarországi Szent Ferenc-rend vezetője, korának kiváló teológus írója Laskón született, akárcsak Laskai János, az Aesopus fabulák magyar ismertetője, az Ómagyar Mária-siralom című verses nyelvemlékünk pedig Laskai Demeter keze írásában maradt a kései utókorra. Laskai Csókás Péter a tíznyelvű Calepinus-szótárban a magyar értelmezéseket fogalmazta meg. Sztárai Mihály, a dél-baranyai reformáció meghatározó alakja, az 1540-es években a laskói templomdörömbön álló lelkészlakban magyarította a latin nyelvű zsoltárokat. Szegedi Kis István a magyar neveléstörténet meghatározó alakja volt, Vörösmarty Mihályt pedig a magyar barokk próza egyik kiművelőjeként tartja számon az irodalomtörténet. Hercegszöllős egyik lelkésze volt Kákonyi Péter énekszerző, az Asvérus királyról és Eszterről szóló história szerzője. A XIX. század adta a magyarságnak a bellyei Ács családot; az atya, Ács László megírta Laskó krónikáját, idősebb fia Gedeon Kossuth Lajos tábori lelkésze volt, Zsigmondot, Arany János nagykőrösi tanártársát, kora ismert Shakespeare-fordítójaként tarjuk számon. A mára faluvá zsugorodott drávaszögi városkák polgárai valamikor versenyre keltek, hogy oskolájukba híresebbnél híresebb tudós rektorok tanítsanak, akik a korabeli anyanyelvi kultúra élmezőnyéből kerültek ki. Volt hát mit számba venni a történetírás és a néprajztudomány művelőjének, Lábadi Károlynak, amikor a horvátországi magyarság néprajzi és művelődéstörténeti corpuszában az irodalom, művészet, egyház, néprajz, építészet, zene- és nyelvtörténet teljes körű ismertetésére vállalkozott. Egy helyütt a nagy elődök, és Baranyai Júlia követőjeként így foglalta össze tudósi pályája tapasztalatát: „Az elcsüggedések, a kilátástalanság során, amelyeket sohasem lehetett kirekeszteni, egyvalami kristálytisztán nyilvánvalóvá vált a számomra: magyarnak születni kisebbségben a véletlen műve, megmaradni azonban tudatos küzdelem. Ha úgy tetszik, harc. Ennek az állandó viaskodásba bonyolódó létformának a vállalásához, mikor elcsüggedünk, az embertudomány, a néprajz összegezéseiből bátorítás és erő meríthető, s ahhoz, hogy igazából megértsük, és javunkra fordítsuk népünk kultúráját, szokásait, költészetét, alaposan ismernünk kell mindazt, ami népünk tudásának, bölcsességének medrét mélyítette.” Az Istennek népei a Drávaszögben (2000) című kötetében Lábadi Károly ennek a szellemében vállalkozott arra, hogy két történelmi egyház, a katolikus és a református, valamint a nazarénus mozgalom drávaszögi jelenlétét, hatását és megtartó erejét tekintse át, s történeteivel példákat is állítson.

2020. bőjtelő havában Lábadi Károly néprajztudósunk betöltötte 70. életévét. Kísérje a Gondviselés kegyelme betakarító munkájának előtte álló, összegző-rendszerező szakaszát is.

A gyűlölet beláthatatlan mélységei

A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság 2019. május 11-én Bajmokon megtartott évi közgyűlésén Matuska Márton Meddig jutottunk és meddig nem? címmel számolt be az 1944-es partizánterror és magyarirtás eseményei immár három évtizedes kutatásának eredményeiről. Számot vetett mindazokkal az eredményekkel, amelyeket történelmünk e gyászos korszakának kutatói munkájuk során elértek, amit kötetekbe és tanulmányokba foglalva mementóként az utókornak megmutathatnak. Matuska Márton döbbenetes tényként közölte: az akkori Szabad Vajdaság című napilapban 1945 januárjában megjelent egy írás – A Bánát, Bácska, Baranya Katonai parancsnokságának közleménye a csúrogi lakosság egy részének kitelepítéséről (1945. január 27.) –, amely az akkor kollektívan háborús bűnössé nyilvánított csúrogi, majd zsablyai és mozsori magyarság járeki haláltáborba történt deportálásáról számolt be. Az esetről a közlemény mellett egy vezércikk is megjelent. „Nehéz lenne eldönteni – fogalmazott az előadó –, melyik volt az ocsmányabb, a magyar nemzetet jobban gyalázó.

A vezércikk nem volt aláírva, de tudjuk, kik dolgoztak akkor a lapnál: Kek Zsigmond volt a főszerkesztő, a munkatársak pedig Gál László, Majtényi Mihály és Lévay Endre.” Ennek ismeretében fölmerül az a kérdés is: vajon mekkora hitele volt annak a négy évtizeden át virágzó „jugoszláviai magyar irodalomnak”, amelyet az említettek mellett Rehák László, Petkovics Kálmán, és a köréje csoportosult, mélyen elkötelezett kommunista pártelit irányított? A „fölszabadítókként” a Délvidékre bevonuló partizánok ugyanis az 1944 őszén elkövetett népirtással a jugoszláv kommunista „néphatalmat” legitimálták, ezzel fektették le a titoizmus közel negyvenéves történetének alapjait. A titói kommunista hatalom a partizán-vérengzésre épült, ezért a konszolidálást követő évtizedekben a bűnök elfedése-eltitkolása is csak terrorral volt lehetséges.

Matuska Márton immár harminc éve kutatja a megtorlás részleteit, szándékát, elhatározását az 1991-ben megjelent A megtorlás napjai című kötetével jelezte, és – a készülő bibliográfia adatai szerint – immár tizenkét önálló kötet és könyvtárnyi résztanulmány született a tolla nyomán. Legutóbbi munkájában, A föld alól is eltűntek – A Sajkásvidék magyartalanításának története (2018) című könyvében a szemtanúk visszaemlékezései, beszélgetések, naplófeljegyzések, interjúk, levelek és korábban papírra vetett résztanulmányok révén mutatja meg a megtorlás valódi történelmi és társadalmi dimenzióit.

A Csúrogon brutálisan lemészároltak száma 732, a járeki haláltáborban elhunyt felnőttek száma 87, a járeki haláltáborban elhunyt gyermekek száma 44, a szépligeti haláltáborban elhunytak száma 15, összesen tehát csak ebben a faluban 878 magyart gyászol a történelmi emlékezet. A csúrogi események feltárása során Matuska Márton – Teleki Júlia munkáit is szem előtt tartva – megállapította: „a kommunista hatalom által szított és végrehajtott magyarirtás azzal ért véget, hogy a háborús bűnök és bűnösök ügyeivel foglalkozó tartományi bizottság kimondta: a helybéli szerb lakosság soha többé nem tud együtt élni a magyarokkal, el kell őket üldözni onnan.” Elképzelhető – jegyezte meg a szerző –, hogy a hatóság csak annak árán tudta lecsillapítani a vértől megittasult helyi szerb lakosságot, hogy az összes magyart kiüldözték a faluból. „Ebből még annyi haszna is lett a lakosság többi részének, hogy az elüldözöttek vagyonát széthúzhatták.” De hát hol kell keresni a kiáradó gyűlölet forrását?

Évszázadokra nyúlik vissza az egykori Határőrvidéken felgyülemlett indulatok története, a szerb sérelmek halmozódása a granicsárok katonai kiváltságainak az 1880-as években történt fölszámolásával kezdődött; a polgári közigazgatás bevezetésekor, a terület lakosai közötti viszályok újabb fordulatot vettek: a katonai szolgálathoz szokott szerbek korábbi kiváltságaikat követelve szembefordultak a vármegyei hatóságok rendeleteivel, föllépésük olykor a nyílt lázadáshoz, ami viszont a rendőri-csendőri föllépéshez vezetett. A szerbeknek azonban nemcsak a magyar hivatalokkal akadtak problémáik, a hagyományos házközösségek fölszámolása nem egy esetben testvérháborút is eredményezett, melynek során a szerb házközösségek is egymás ellen fordultak.

A Sajkásvidéken a helyzet az 1914–1918 közötti Nagy Háború idejére végzetesen elmérgesedett, s a sebekre nem hozott gyógyulást a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság „fölszabadító üdvtana” sem, a szegénység, a nyomor, az elégedetlenség szülte gyűlölet ott izzott mind a tizenhárom sajkásvidéki falu – Csúrog, Boldogasszonyfalva, Káty, Zsablya, Kabol, Tiszakálmánfalva, Mozsor, Sajkáslak, Tündéres, Dunagárdony, Titel, Sajkásszentiván és Sajkásgyörgye, de talán még Bácsföldvár, Nádalja és Turja – valamennyi házának küszöbe alatt. És ez a történet mély nyomot hagyott a vidék valamennyi nemzetiségének az életében is, át- meg átjárva az egymást követő korszakok történetírásának legkiválóbb munkáit is. Sok évszázad indulatai rakódtak tehát egymásra az 1940-es évek elejére, ami végül 1944–1945-ben elvezetett a vidék magyar lakosságának majdnem teljes kiirtásához. Ezt nevezi Matuska Márton könyvében erőszak szülte magyartalanításnak.

Az 1944-es partizánterror részletes föltárásakor tehát nemcsak arról van szó, hogy a történelmünkben méltó helyükre kerültek a tragikus események, hanem arról is, hogy a legkiválóbb történészeink és közíróink oknyomozói elhatározással a délvidéki magyar történelem évszázadokra visszanyúló eseményeinek a föltárására és leírására szánták el magukat. Munkájuk igazi jelentősége, hogy immár teljes őszinteséggel foglalkozhatnak közösségünk történelmi, szellemi és lelki örökségének tartalmi lényegével.

Németh István első regényéről (II.)

Csábít a gondolat: mérlegre tenni, vajon másként alakult volna a vajdasági magyar irodalom 1945 utáni története, ha – a hatvanas évek elején – Sánta Ferenc Húsz óra című művével közel egy időben jelenik meg Németh István Fordulat után című kisregénye? Vajon a határozott történelemlátás és társadalomismeret nálunk is példát adott volna az írás emberének és az irodalmi elkötelezettségnek? Egy erőteljes kritikai példa elejét vette volna annak a fordulatnak, amely a felelőtlen kalandok egyoldalúsága felé sodorta az irodalmunkat? Csoda nem történt: Németh István regénye nem jelenhetett meg, mert nálunk akkoriban nem volt olyan magyar közösségi erő, amely hangot adott volna a sorskérdéseknek – vagy a sorskérdéseinkkel történő szembesülés igényének. Viszont mindennél többet elárul, hogy a Fordulat után ma is drámai erővel hat, és a mondanivalója – a kiszolgáltatottság kérdése – ma is az elevenbe vág.

Annak, hogy kié a föld, önmagában nem csak gazdasági vonatkozásai vannak, a föld birtoklásának kérdése a Bácskában és a Bánságban ma is szorosan összefügg az otthonlét kérdésével. Már Cziráky Imre is érezte a gond súlyát, amikor az 1930-as években megírta A Lapos mostohagyereke című elbeszélését Tapasztó Máté nincstelen zsellérről, aki a líkai telepesek nagy bevonultatása során kimaradt a földosztásból. Németh István parasztjaiban is eleven erővel tör fel a földhöz, a röghöz való ragaszkodás, ezért látnak mindenkiben ellenséget, aki a szövetkezeti gazdálkodás felsőbbrendűségét hirdetve a tulajdonukra tör. Bencsik István kérges tenyerű béresnek tizenkét holdja van és tanyája – s minderre persze öt éhes száj – ezért inkább felköti magát, mint hogy bemenjen a „közösbe”. „Még a remény sem marad meg! Nekem az életem az a tizenkét hold sovány föld” – mondta, amikor megkötötte a hurkot.

A tragédia hangulatát sugallja a bácskai táj is: „Egyvégből való, mozdulatlan, szürke őszi felhő borította be az eget”, és szórta szerteszéjjel a reménytelenséget. Satnya akácerdőcske szegélyezte az utat, a fák roskadásig voltak varjúfészkekkel, „nagy, lomha röptű madarak károgtak fölöttünk” vészjósló lármával. Távolabb az úttól az elüldözött, elhurcolt csentei svábok sorsára emlékeztetve tanyaromok meredtek az égnek: „azok a romok mind sváb tanyák voltak – magyarázta útitársának a kulákok tanyájára tartó Boldog Mihály –, és amikor jöttek a telepesek, az üresen maradt tanyákra senki sem költözött be, előbb a gaz verte fel őket, aztán lassan düledezni kezdtek, majd észbe kaptak a telepesek, kiszedték belőlük a használható épületanyagot, és elhordták.” A telepesek a régi dűlőutakat is felszántották és ettől egyszerre megváltozott a táj. „Évekkel ezelőtt a határ legszebb része volt, teleépítve virágzó tanyákkal rendben tartott, gondosan megművelt vetéstáblák sorakoztak egymás mellett.” A csenei svábok szorgalmas művelői voltak a földjeiknek, gyarapodó birtokaikat öröm volt nézni. Földjeikből soha egy rögöt el nem adtak volna, a tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy új gazdák üljenek a birtokba. De nem jutott jobb sors a romokon túli szállások tulajdonosának sem: a túlélő „tanya siralmas állapotban volt, már ami a gazdasági épületeket és az udvart illeti. Látszott rajtuk, hogy az utóbbi időben a gazda levette róluk a kezét. Az udvarban szerteszét hevert az eketalyiga, a fokas, a borona, a henger; az istálló bejáratánál bokáig érő trágya, az ólajtó a sarokvasból kibillenve lógott, a góré eleje leroskadt, tetőgerince veszedelmesen meggörbült. Nagy Richárd kint állt a tornácon, ott várt be bennünket, mint valami várúr.” Ő lesz az, akinek kezében napokkal később megvillan a gyilkos kés, és vér folyik a falusi árokparton.

Kívül-belül sötét világ a Fordulat után című regény színtere: Vanyák Pál, a beszolgáltatások egyik felelőse évekkel korábban első volt azok sorában, akik a zsidó Roth Jakab boltjából kocsiszámra hordták haza a rablott árut, Boldog Mihály magányos perceiben hallani vélte a csendőrbotozás nyomán kiserkenő vér egyhangú, halk csöpögését, és akad olyan is, akinek nem kell az emlékezetébe idézni a partizánok bevonulását, amikor a „felszabadítók” háromszáz ártatlan embert tereltek ki a csatornapartra, s ha „nem lett volna egy Tomor Béla meg egy Takács Jóska, lelövöldözték volna őket mind egy szálig”. Egy rettenetesen sötét világ, amely – fél évszázados megkésettséggel – most kapott először hangot az irodalmunkban.

Pusztuló világban

„Aki nap akar lenni, az tisztuljon meg minden koromtól” – Elkallódott utószó Németh István Jusztika című kötetéhez (1.)

Németh István írói munkássága ma már a délvidéki magyar irodalom klasszikus értékei közé tartozik. Azon klasszikus értékeink közé, ahol a táj emberének alapvető sorskérdései az erkölcsi elkötelezettség nyilvánvaló jelenlétének fényében fogalmazódnak meg. A Németh István-i klasszicitás lényege, hogy megfogalmazott kérdései mindenkor kellő határozottsággal figyelmeztetnek a körültekintés és a számvetés feladatára, hogy azután a meglelt vagy csak keresett válaszai egy egész közösség lényegi – szellemi és történelmi – megmutatkozásához, föltárulkozásához vezessenek. Miért, hogy tájaink lakója mindig az űzöttség terhével a lelkében kísérel meg újra és újra otthont teremteni magának? Miért, hogy történelmére, társadalmi valóságára, hitére, meggyőződésére és alkalmanként fölépített intézményeire az örökös átmenetiség a jellemző, miért, hogy egyetlen közösségi alkotása sem teremt a számára biztos jövőre nyíló perspektívát? Miért, hogy a délvidéki magyar ember a szellemi építkezésében soha nem jutott el a folyamatosságnak arra a szintjére, ahol már egymásból következnének a nemzedékek teremtette, megtartó értékek? Miért, hogy a legkiválóbbak emberfeletti vállalásai is csak a maguk egyediségében és egyedüliségében fénylenek föl, ragyogó, termékenyítő napsugártól fénylő mennyboltot azonban sohasem borítanak a didergők fölé? Miért, hogy a legígéretesebb nekirugaszkodásaink sem vezetnek az esetek többségében sehová? Tájainkon nem lenne mit őrizni, nem lenne mit félteni, nem lenne miért küzdeni, nem lenne mit visszasírni? Igazából hol is kereshetnénk a saját, ismerős tájainkat? Régi nagy birodalmakból kiszakadt nomád törzsek kallódnak úgy a pusztaságban, ahogyan a délvidéki magyarság immár egy évszázada hányódik az új honalapítás, az új otthonteremtés kétségei és gyötrelmei közepette. Még azt sem mondhatjuk, hogy nincs a hazataláláshoz rátermettsége vagy kellő küldetéstudata. Csak a történelmi kötöttségeit, hagyományos értékeit, szívének-lelkének valódi dimenzióit kellene jobban megbecsülnie, hogy emlékezetében és izmaiban fölszabaduljanak a teremtő erők. A Bácska, a Bánság, Szlavónia és a Drávaszög magyarjaiban kétségbeejtő lendülettel fogy az életerő, lelkesedésük tüzével már egy karácsonyi fenyőgyertyát nem képesek meggyújtani. A Bácska, a Bánság, Szlavónia és a Drávaszög magyarjaiban két dolog fogyatkozik egyszerre: a nemzeti öntudat megtartásának szándéka és vele egyidejűleg az anyanyelv ápolása és szeretete. Nem csoda hát, hogy nincs, ami köré fölépíthetné a biztos otthonát. Németh István személyes vallomásokat tartalmazó Díszudvar című kötetének talán legszebb írásában, az Aracsi szitakötőkről szóló jegyzetében szinte történelmi jelképpé nő maga a nyers látvány is: „A romokat […] csalánerdő, burgying, áttörhetetlen bozótos veszi körül. Egy csapás, egy ösvény nem vezet hozzá. […] benövik a faragott köveket a füvek meg a fák.”[1] Ímhol a könyörtelen pusztaság, a táj, ahol ilyen-olyan keserűségek közepette helyét keresi a délvidéki magyar élet. Másutt, a Megindult haza című jegyzetében pedig így szólította meg önmagát az író: „a te egyetlen s maradék vagyonod, éltető elemed a katasztrofálisan fogyó délvidéki magyarság s a tőle elválaszthatatlan vajdasági táj. […] Mi marad maradék hazádból? Mit tettél érte, hogy minél tovább fönnmaradjon? Írtál legalább egy Szózatot?”[2] Németh István publicisztikai írásainak és elbeszéléseinek, vallomásainak és jegyzeteinek, önéletrajzi vallomásainak és riportjainak – egész írói opusának – ez az odafigyelés és a számonkérő körültekintés a lényege. Az élő, eleven lelkiismeret szitakötőszárnyai emelik őt az otthoni tájak fölé, miközben élményeiben és gondjaiban érzi a zuhanás, az aláhullás veszélyét is.

Németh István klasszicitásának tartalmi lényege, hogy szinte első írásának a megjelenésétől kezdve sorra vetett számot a hanyatlásunk stációival. Pályája elején írásaiban a kritikusai móriczi jegyeket véltek fölfedezni, s bár kétségtelenül a hang és a jelenségek láttatása emlékeztetett a kiváló elődre, elsősorban a látott valóság és a nyomában született megnyilatkozás volt Móricz Zsigmond indulatához és elkötelezettségéhez fogható.[3] Első, 1954-ben megjelent Parasztkirályság című kötetének elbeszéléseiben még az otthoni paraszti világ vergődései, kínlódásai és nekibuzdulásai jelentek meg (s nyertek megtestesülést szülőfaluja szeretett alakjaiban), előbb a föld birtoklásának mámora, majd az önálló gazdálkodás reményének szertefoszlása töltötte meg feszültséggel a falusi emberek lelkét és állította őket morális döntések elé: tapsikoljanak-e maguknak földet a kisajátított kulákbirtokból, vagy nincstelenekként pusztuljanak éhen a családjukkal együtt? Beüljenek-e a mások teremtette javak buja tenyészetébe, vagy hitükhöz és meggyőződésükhöz hűen maradjanak meg családjukkal együtt kétkezi munkájuk szorgalmánál? Maradjanak-e a béresek és a zsellérek terebélyes nyomorában tisztakezű napszámosok, vagy kérjenek részesedést az elüldözött sváb gazdaságok ebek harmincadjára jutott kincseiből?[4] A Parasztkirályság novelláiban rendre az apáktól örökölt emberi tisztességet kísérti meg az ínségtől való menekülés csábító ígérete. Benne van a kor levegőjében: némi becstelenséggel ugyan, de a te sorsod is jóra fordulhat. Németh István e vajúdó világban találkozik először a lelki teher kérdésével, a morális helytállás dilemmáival és a tisztességtelen szolgálat feloldhatatlan ellentmondásaival; e paraszti világban jelenik meg előtte az ember a maga teljes történelmi lényegében, hogy ettől kezdve mindenütt – falusi parasztportákon és városi hivatalokban, vidéki vásárokon és parókiák hűvösében, a lapszerkesztőségekben és az olajos illatú tanítói katedrák közelében – a becsületes helytállás lehetőségének titkait keresse. Ezért oly megindítóak, ezért oly magával ragadóak a helyüket kereső Németh István-i hősök. Az emberek, akik érzik, az ősiség jogán nekik is lenne jussuk a szülőföld kínálta javakhoz, ők is részesülhetnének a fölszabadultság áldásaiból, de az élet kegyeiből és a jól végzett munka kegyelméből valahogy mindig kimaradnak. A Hegyomlás hőse Kalapáti, aki vesztesen került ki a nagy szocialista-kommunista kísérletből, szinte összeroppant a súlyos megpróbáltatások terhe alatt: „Valami rám szakadt, a leomló hegynél is iszonyúbb valami, és maga alá temetett. […] mintha a csontjaimat is porrá törték volna, akkora fáradtság és tehetetlenség szakadt rám. Még csak tiltakozni sem tudtam. Hiszen én úgy csüngtem ezen a mai világon, mint gyerek az anyja szoknyáján.”[5] Bölcsebbnek bizonyult a Sziget hőse, aki látva a valóságot, elfordult a világtól, önként vállalt száműzetésben, a tanyák környéki lápos vidék egy szigetén élte le hátralévő éveit. „Innen nézve mi volt az egész életem? Küzdelem sok bajjal, keserűséggel, kevés örömmel, úgy, mint a többi ember élete, és most innen visszatekintve már csak mosolyogni tudok rajta.”[6] Így szolgálnak egyaránt tanulsággal Németh István próbatételben elbukó és lélekben erős alakjai. A közösségi élet hősei ők, akik a társadalmi helytállás nagy-nagy kísérletébe pusztulnak bele. Akadnak azonban olyan magányos alakok is, akik távol a világ lármájától, gyötrő magányban vergődték végig az életet. Közöttük a megindítóan szép, Jusztika című elbeszélés hőse, aki idős korában, hétrét görnyedve, simára kopott botjára támaszkodva járta a falu utcáit, s észre sem vette, hogy öreg este lett, mire hazaért. „Nem tudta, a déli harangszótól az esti harangszóig merre kószált, botorkált, melyik kispadon ücsörgött, nyomta el az álom. Hazaért, de hiába forgatta a kulcsot a zárban, nem tudta a kiskaput kinyitni.”[7] A magatehetetlen asszonynak az utca jószívű emberei alkalmanként egy-egy tojást csempésztek a köténye zsebébe, hogy legalább vacsorája legyen. Vagy az Ánizsmagos cukorka Varga Verája, aki utoljára látogatja meg az Alvégen magányosan haldokló, egykori libatömő cselédjét.[8] Paraszt és pártkatona, birtokos gazda és cseléd egyaránt kitaszítottjai a Németh István ábrázolta világnak. Többnyire maguk sem értik, hogy miért történik mindez velük, nem látják a sorsukat alakító kényszerek lényegét. Miért van az, hogy Kánaánban éheznek az emberek? – teszik fel a kérdést a Kánaáni történetek önéletíró hősei, közöttük is elsőként Vass István, aki hetvenhat évesen elmondhatja magáról, „az én sorsom a szolgaság volt”.[9]

[1] Németh István: Díszudvar. Jegyzetek és vallomások; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989. 66. p.

[2] Németh István: Lélekvesztőn. Följegyzések az ezredvégről; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 14–15. p.

[3] Pályája elején, a Parasztkirályság novelláiban „társult az író elbeszélő művészete mellé a móriczi világlátást és írói megközelítést megfogalmazó ítélet” – mutatott rá Jung Károly a Mogyorófavirág című kötethez írt utószavában. Jung Károly: Utószó Németh István válogatott elbeszéléseihez; In: Németh István: Mogyorófavirág. Válogatott elbeszélések. Válogatta és az utószót írta Jung Károly; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1990. 324. p.

[4] A szocializmus derűs ígéreteinek hangot adó első kötetét később Németh István módfelett restellette. Egy Herceg Jánosról írt jegyzetében így fogalmazott: „Ő engem mindig »Parasztkirály«-nak szólított, szerencsétlen novelláskötetem címe után, nem voltam rá büszke, a parasztkirály megszólítást éppúgy restelltem, mint a csúfnevemet. Meglehet, hogy Herceg János számára ez volt az én igazi csúfnevem.” – Németh István: H. J. kivonul Nyugat-Bácskából; In: Lélekvesztőn. Följegyzések az ezredvégről; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 42. p.

[5] Németh István: Hegyomlás. Novellák; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1985. 67. p.

[6] U. o. 48. p.

[7] Németh István: Mogyorófavirág. Válogatott elbeszélések. Válogatta és az utószót írta Jung Károly; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1990. 308–309. p.

[8] Németh István: Hűtlen este. Ács József rajzaival; Novi Sad – Forum Könyvkiadó, 1964. 89–99. p.

[9] [Németh István]: Kánaáni történetek. Önéletrajzok, vallomások. Közreadja Németh István; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1994. 49. p.

Belém nyöszörögnek a dermesztő emlékek

Bogdán József: Még utoljára

1989 tavaszán egy Verbicán feladott levélben érkezett meg címemre Bogdán József Ablakok című első verseskötete. A körülöttünk éppen látványosan pusztuló kommunizmus világában felettébb feltűnő volt, hogy egy katolikus pap verseivel szólította meg az olvasóit. A tenyérnyi kötet akkor a döbbenet erejével hatott rám, meglepett, ahogyan Bogdán József plébános a keresztény vallás érzelmi nyitottságával közelített az élet jelenségeihez. Akkori meglátásom szerint: lírájában az együttérzés, a szeretet, a rokonszenv bibliai színeket nyert, s költői megszólalásában nemcsak tanításként volt jelen az evangéliumi parancsolat, de mindenkor lehetővé tette a tanítással történő azonosulást is. Feltűnt a költő szociális jelenségek iránti érzékenysége és a megszólalás őszintesége, s csak az Ablakok után megjelent további tizennégy verseskötete árnyalta lépésről-lépésre cigányságának tragikus élményvilágát. Bogdán József az a pap, és az a költő, aki egyetlen pillanatra sem hiszi, hogy a szenvedő ember felhőtlenül boldog lehet.

Bogdán József sorrendben 15. verseskötete, a Még utoljára – Életrajzi versek (2022) címmel az újvidéki Forum gondozásában jelent meg. A papköltő könyvének zentai bemutatójáról tudósítva a Magyar Szó, 2022. november 10-i számában olvasom: „Én az egész életemben a Bibliát tartottam a kezemben, ennek éreztem súlyát és igazát, hiszen negyven éve pap vagyok. És ez egy beismerő vallomás is, hogy sem a költészetet, sem az egyházi hivatást nem lehet színészkedéssel, szerepjátszással megoldani, végigcsinálni. Sokszor zsákutcákba tévedtem, és már csak a felénél éreztem azt, jöttem rá arra, hogy nem jó úton haladok, de tovább folytattam az utat.” 44 számozott, cím nélküli verse, és A mi papunk című prózai, önéletrajzi vallomása olvasható a költő legújabb kötetében. Az Egyre nehezebben ciklus versei az öregedésről és a föloldhatatlan cigányság-élményről szólnak, a 3. versében olvasom: „Most 65 éves vagyok és belém nyöszörögnek ezek a dermesztő emlékek”, a Gyónom a mindenható Istennek a tévelygések fölismerésének ciklusa: 12. „De már megint hazudok végighazudtam az életem / Szűzanyám Tiéd akarok lenni a TE tiszta gyermeked”, és a 15. vers szerint „Most hogy már öregszem egyre inkább / Kiszépül arcomra cigányságom”. Az Én a Jóskámat sohase szerettem ciklusban a fájdalmas családi emlékek szólalnak meg, míg a Lógó fürtjei a vállamon ciklus a rejtegetett szerelem verseinek sora: 36. „Hajnalban sötét lett öled szerelmem / Rózsáid elaludtak és savanyú cigányarcoknak / Láttam őket ahogy tüskéikkel egymást kaszabolták / Gyere bújjunk össze újra hideg van jön a tél”. Mindahány költeményére jellemző, amit a kötet 1. versében így fogalmazott meg: „Minden lépésemre ketyegett a szégyen bennem”. Magyarkanizsa, Nagybecskerek, Egyházaskér, Pancsova, a Temes partja, távolban az Aranka folyó körvonalai sejlenek föl a fájdalmas történetek sötétjében. „Bennem remeg egy tízéves cigányfiú, kinek mindig izzad a lába, ökölbe szorul a keze”, ha a magyar gyerekek közé az iskolába ment – olvasható Bogdán József A mi papunk című prózai vallomásában. „Milyen jó annak, aki magyarnak született, milyen fenséges dolog magyarnak lenni, magyarul beszélni, magyarul énekelni. És ha tehette volna a kis butája, kiengedte volna ereiből a cigány vért, hogy magyar vérrel helyettesítse (…). Magyar akarok lenni mindenáron. Ha beleszakadok, akkor is.” A kisgyerek a poklok poklát élte meg, éhezett, fázott a cigánysoron, beteg volt, ráadásul éjjel-nappal a cigány nyelvet hallgatta. A cigány nyelv úgy telepedett rá, mint egy porlepedő, nem volt menekvés előle. A Magyar Szó idézett írása szerint egészen édesanyja korai haláláig Zentán élt a szüleivel, utána viszont a kegyetlen emlékű nevelőszülőkhöz került és így lett belőle Bogdán, mert különben az eredeti vezetékneve Petrovics volt.

Bogdán József cigányságának tragikus élményét cipelve az egyházi gimnáziumot Szabadkán a teológiai egyetemet „Strossmayer püspök kis mezővárosában”, Diakóváron végezte, miközben mindvégig fönnállt annak a veszélye, hogy cigány származása miatt nem szentelik pappá. „A tridenti zsinat 1545-ben III. Pál pápa elnöklésével úgy rendelkezett, hogy a cigány embereket nem szabad pappá, sem diakónussá szentelni.” Aztán felszentelő püspöke, a nagybecskereki Jung Tamás engedélyt kért II. János Pál pápától, hogy tanítványa Péter és Pál apostolfejedelmek ünnepén a Szentlélek áldásában részesüljön. „Így lettem én – írta A mi papunk című vallomásában Bogdán József plébános – a hétszázötven éves Szeged-Csanádi Egyházmegye első roma származású papja.” „Msgr. Bogdán József tordai plébános, pápai káplán, szeged-csanádi kanonok, papköltő és a cigány Matyi unokája, a temetők réme, aki a friss sírokról lelopkodja a kínai művirágokat.” Pappá szentelésének pillanatától ott lapulnak batyujában a szégyenlős falusi imaházak, a feketetói, kanizsamonostori, egyházaskéri, törökkanizsai családias templomok. „Negyven éve, hogy egyházam meleg, gondoskodó szeretetében élek, sőt, elmondhatom azt is, hogy mindent a szabadkai és a nagybecskereki püspökségnek köszönhetek, amelyek kézen fogtak és nem hagytak elkallódni.”

Bogdán József az Ablakok című kötete óta költészetében egy nagyon is „mosolytalan világ”-ot mutat be, amelyben a szenvedés, a nyomor, a megalázottság az égre kiált. Ő az egyetlen délvidéki magyar költő, aki lírájában szakrális szempontok alapján közelít olyan alapvető emberi kérdésekhez, mint a hit, a szeretet, a hűség és az alázat – és mindemellett a magyar nyelvhez való föltétlen ragaszkodás. Bence Erika a kötethez csatolt Utószó – Szünet nélküli emlék című írásában így fogalmazott: „Anyátlan árvaság, szeretetlenség, a nevelőszülők kegyetlensége, nélkülözés és a jólvasaltak társadalmából való kiszorultság avatja a lírai ént egyfajta vajdasági Szilveszterré.” Vidékünkön évtizedeken át szégyenletes cselekedetnek számított, ha lírai fény vetődött olyan jelenségekre, amelyek érzelmi világunk mélyebb rétegeiből fakadtak. Szeretetről és szerelemről világi vonatkozásban is nehéz volt szólni, istenközelséget látni az emberi érzések mögött pedig egyenesen lehetetlennek tűnt. Ebben a tekintetben – talán a teljes mai magyar irodalomban – Bogdán József költészete egyedülálló.

A mosolyok koldusa volt

Elköszönő sorok Bogdán Józseftől

„Én az egész életemet menekülésnek látom.”

A történelmi Magyarország legdélebbi szegletében, a fiumei virradat tüneményes fényességében ért utol Bogdán József plébános – a hétszázötven éves Szeged-Csanádi Egyházmegye első és egyetlen roma származású papjának – halálhíre, s az elbűvölő ragyogásban megértettem, a kínok között megtisztult lélek szállt a verőfényes magasságban; szeretett plébánosunk lelke megtért a Teremtőjéhez. Egyszerre hallani véltem Dinnyés József előadásában a költő Bogdán József 2004-ben született Anyám, Magyarország című keserű énekének komor csendülését:

Nem kértem én anyám se pénzt, se kenyeret,

Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet,

Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet,

Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed.

[…]

Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem,

A mostoha sorsba belekeseredtem,

Nyolcvan esztendeje, fekete palástban,

Itt a Délvidéken, apátlan, anyátlan.

A déli végekről szállt föl a panaszos ének, de én úgy éreztem, Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc egykori országa minden elesettjének panaszos éneke járta be azon a reggelen az Adriai-tenger valaha szebb időket megélt partjait.

Kisebbségi története során nem volt a délvidéki magyar irodalomnak olyan költője, aki lírájában oly mély megrendültséggel élte volna át a hit, a szeretet, a hűség és az alázat élményét, mint Bogdán József. Ablakok című (Verbica, 1989) első verseskötetével akkor jelentkezett, amikor a hazáról és a szülőföldről, történelemről és kulturális örökségről nem illett őszintén szólni; nem volt alkalom elmondani: bizony baj van ezen a tájon az élettel, baj van az élet igazi nagy törvényeivel. Verseiben a költő egy nagyon is „mosolytalan világ”-ot, a „halkan vinnyogó” emberek penészes életét (Nagyi) mutatta be, amelyben a szenvedés, a nyomor az égre kiáltott. Pappá szentelésének pillanatától ott lapultak batyujában a szégyenlős falusi imaházak, a feketetói, kanizsamonostori, egyházaskéri, törökkanizsai családias templomok. „Negyven éve, hogy egyházam meleg, gondoskodó szeretetében élek, sőt, elmondhatom azt is, hogy mindent a szabadkai és a nagybecskereki püspökségnek köszönhetek, amelyek kézen fogtak és nem hagytak elkallódni” – írta egy kései vallomásában.

Egyéni és közösségi sorskérdések feletti szomorú, fájdalmas számvetés A szavak néha kövek – Fehértemplomi képeslapok (Újvidék, 2016) című kötete is, ahol már történelmi dimenziói vannak a haldoklásnak: Dél-Bánság történelmi tájain, Fehértemplomban, Körtéden, Karasjeszenőn, Rezsőházán, Nákófalván, Molidorfon is fényét vesztette az élet, mindenütt szürke arcok tekintettek le a könyöklő ablakok mögül a néptelen utcák kövezetére, miközben „fekete csobbanású mély kutak” őrizték a meghalás titkait (Amikor köd borítja a várost). Ha olykor mégis mozdult valami a vidéken, csöndes idegrángás volt az, ami végigfutott a nagy, balkáni, barokk stílusú német házak új lakóinak a testén és a lelkén (Vitustánc). Elvégre tetemes közük volt a pusztuláshoz: 1944 őszén „gyöngyözött a vér a Szent Anna-templomtól egészen a Néra folyóig. A finom homok sötét színe bordó lett, bordó a homok a Néra partján” (Katáng). Egy katolikus pap, aki városában eltemette az utolsó magyar hívet is, milyen jövőt remélhet magának és a népének? „Én egy szürke falusi pap vagyok, / megbutultak bennem az ablakok. / Nem buzog forrás, hideg, hűsítő, / beléd botlok, kegyetlen múlt idő” (Mit mondjak? III.) – ennyi az, amit a fehértemplomi Szent Anna-templom tornya alatt számba vehetett.

A Birodalom egykor oly pazarlóan fényes határvidékén azonban különös feladata volt a plébánosnak. Akit e misztikumba öltözött végvidékre vezérelt a sorsa, annak a szigorú, számonkérő Isten különös feladatot adott: az ő tisztsége volt, hogy irgalmába fogadja a folyamatosan pusztuló világ emlékeit. És Bogdán József a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonoka, makacsul kutatott a letűnt aranykor emlékei után. Esténként a vecsernye után a parókia soha ki nem szellőztethető, sötét zugaiban egérrágta XVIII. századi kötetek fölé hajolva gyönyörködött a régi kézírások vonalvezetésében és a pecsétek cifra díszeiben, s ha olykor az ingerlő por tüsszentésre késztette őt, rózsaszín porfelhő szállt a magasba, s felkavarodott az egérméreg semmivel össze nem téveszthető bűze. És nem volt már a Gozsdu Elek emlékét idéző hársillat a naplementében, talán már naplemente sem volt arrafelé az Alvidéken. Egyszer régen, lement a nap, és azóta elfelejtett fölkelni. „Fehértemplomban, amikor sűrű fehér köd / borítja a várost, mintha az otthonukból elűzött / szürke arcok nyüzsögnének a főutcán” – írta a költő Bogdán József a Fehértemplom című versében.

Utolsó, Még utoljára – Életrajzi versek (Újvidék, 2022) című kötetében végül a történelmi tragédiák látványa fölé kerekedett az egyéni élet minden elszenvedett fájdalmának emléke. A kötet 44 számozott költeményére jellemző, amit az 1. versében így fogalmazott meg: „Minden lépésemre ketyegett a szégyen bennem”. Magyarkanizsa, Nagybecskerek, Egyházaskér, Pancsova, a Temes partja, távolban az Aranka folyó körvonalai sejlenek föl a fájdalmas történetek sötétjében. „Bennem remeg egy tízéves cigányfiú, kinek mindig izzad a lába, ökölbe szorul a keze”, ha a magyar gyerekek közé az iskolába ment – olvasható Bogdán József A mi papunk című prózai vallomásában. Emlékezett rá, amint a kisgyerek a poklok poklát élte meg, éhezett, fázott a cigánysoron, beteg volt, s a cigány nyelv úgy telepedett rá, mint egy porlepedő, nem volt menekvés előle. A 13. versében így fohászkodott a Boldogságos Szűz Máriához:

Mint ahogy a nagy fák lombsátrai földig

Hajolnak a nagy szélzúgás idején úgy borulj

Rám Mária égi anyukám hajnali szép csillag

Angyaloknak királynéja tiszta Szűz mert

Szülőanyukám meghalt még amikor kicsiny

Voltam négyéves koromban édesapámat

Pedig a pálinka vitte sírba ezért ölelj meg

Engem Szűzanyám árvák oltalmazója szoríts

Meg nagyon apátlan anyátlan árvát szeress meg

Engem édes Szűzanyám.

Bogdán József lírája beteljesedése a Délvidék katolikus költészetének, melynek megújulása valamikor az 1890-es években Szulik József óbecsei apátplébános költészetében vette kezdetét. Ő volt az, aki a mindennapoktól távoli, liturgikus szólamoktól megszabadulva emberi dimenziókba emelte Isten és a földi halandók közös ügyét, a jóság, a hűség, a méltóság, a szolgálat és a helytállás kérdését. Mindez Bogdán József költészetében korábban soha nem tapasztalt komor színeiben jelent meg. Ő volt az, aki a „valóban jó helyen vagyok-e”, „vajon helyesen cselekszem-e” kérdések örvénye felett egyensúlyozva keresett valami reménykeltő fényességet. Msgr. Bogdán József plébános, pápai káplán, szegedi-csanádi kanonok, papköltő – nem utolsó sorban a cigány Matyi unokája – már a Teremtő Úristen előtt ad számot a szolgálat értelméről. Egész költészete azonban – a kételkedők és a reményvesztettek vigasztalására – velünk marad az idők végezetéig.

A velünk élő emlékezet

A mai pedagógus-társadalom is keresi a helyét a világban; az értékek devalválódásának idején különös kihívást jelent a nevelői szerep vállalása. Hasztalan sorolnám az előttünk járó, nemzedékeket oktató tanárok – Margalits Ede, Kosztolányi Árpád, Jámbor Pál vagy Toncs Gusztáv – szép és nemes példáit, az érvek százai sorakoznak az összehasonlíthatatlanság mellett. Még Baranyai Júlia lármafa-küldetése is elhalványul a manapság oly szélesen elterpeszkedő komfortérzet szabta igények és elvárások mellett. Amikor a Tanárnő, a drávaszögi életnek emléket állító, Vízbe vesző nyomokon című könyvét útjára bocsájtotta, egy Fehér Ferenchez intézett levelében azt írta: „Nem lesz sok értelme annak a könyvnek, csupán megkésett lármafa, vagy tán már lélekharang, de megmarad letűnő világunk emléke.” Tévedett: könyve ma már a Délvidék XIX. és XX. századi emlékezetének egyik legfényesebb gyöngyszeme.

Valami hasonlót éreztem a zombori Pogány Margit Ami az életrajzokból kimaradt című könyve olvasásakor is, amelyben az író a Zombor és Apatin környéki vidék elmúlt másfél évszázadának állított emléket. Pogány Margit nem történész. Pedagógus ő, aki egy lelkes, munkával eltöltött életpálya lezárását követő, már békésebb pillanatokban vetette papírra „történelem-élményét”. A kötet írásai a vidék történelmének azokról az apró kis eseményeiről szólnak, amelyek az élete során a szülőföld értékei iránt lelkesedő ember érdeklődésének fénykörébe kerültek. A tanárnő matematikát, majd képzőművészetet is tanított, rajz- és színjátszócsoportot vezetett, énekkarban énekelt, hangjátékot írt, és tudósításokat küldött a különböző lapoknak. Nemcsak részese, de formálója is volt a közéletnek. S most, hogy módja volt rá, kötetbe rendezte helytörténeti írásait is.

A kötetben Csihás-, a Donoszlovits-, a Falcione-, a Fratricsevics-, a Fernbach-, a Spitzer-család (és Sinkó Ervin író) apatini történetei elevenednek meg, Ábrahám Pál zeneszerző, Berencz Ádám apatini plébános, Jurg János tanító, Wahl Ignác ornitológus, Czirfus Ferenc tanító-tanfelügyelő, Thim József iskolaigazgató, Johann Eimann, a német telepesek krónikása, Prokopy Imre az egykori vármegyei főispán alakja bontakozik ki a feledés homályából, a közelmúltból pedig Herceg János író, Prokop Péter és Konjović Milan festőművészek lépnek az olvasó elé. Az apatini nemes családok történeteiben Eisenhut Ferenc és Reichle Ferenc műépítész alakja jelenik meg. Finom tollrajzot készített Muhi Jánosról, Zombor monográfusáról – és a pillanat alkalmasnak bizonyult Zombor szabad királyi város sorsfordító eseményeinek fölidézésére is: a városháza építése és Grassalkovich Antal üdvös tevékenysége, Kiss József és a Ferenc-csatorna története, Schmausz Endre megyei alispán kultúrateremtő szerepe, Nikola Stanković vasútépítő mérnök és a gombosi vasúti komp története elevenedik meg az emlékező tolla nyomán. A régi tisztes ipar – a könyvkötők és nyomdászok – történetei vándorkönyveik és céhbizonyítványaik fényében jelennek meg, de helyet kap az emlékek sorában az apatini polgári iskola és a zombori Zárda története is, a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat máig emlékezetes ténykedése, benne az elbűvölő Gubitza Kálmán néprajzi gyűjtésének bemutatásával. A családtörténetek és a művészi-tudósi pályák rejtett történeteinek feltárása során megannyi forrás – kézirat, könyv, levéltári iratköteg, családi fényképalbum, (még korabeli kalendárium is) – a figyelem középpontjába kerül. Emlékezetes, hogy egykor, nemcsak Zombor felől, de a szemben lévő, baranyai part mentén is a dunai malmok tucatja őrölte „fél Bácska” gabonáját. „A hajóácsok jó minőségű fát hoztak a szlavóniai tölgyesekből, és a Kárpátokból”, abból épültek a messze földön híres apatini csónakok mellett a vízimalmok is. És a személyes vallomás: „Anyai nagyanyám is vízi molnár lánya volt. Dédapám saját malmában a fiai is dolgoztak.” Helyesen mutatott rá Fekete J. József, a kötethez írt előszóban: „a múlt nem egyéb, mint történet, a történelem pedig ennek a történetnek az elbeszélése”. A múlt az élő emberi sorsok okozati föltételezettségének föltárása és bemutatása, csak az élettörténetekben ragadható meg a táj történetének lényege. Pogány Margit könyve biztató példa hosszú ideje „ihlettelen” történészeink számára. Két évtizede is van annak, hogy Ami az életrajzokból kimaradt című kötethez fogható, anyagában izgalmas, tényfeltáró kiadvány került az olvasók kezébe.

Dózsa György és a parasztlázadás emlékezete

Dózsa György – Ђepъ Дoжa 1514–2014. (Szerkesztette Csömöre Zoltán és Rokay Péter)

Ifjúságom legszebb emlékei között azt a nyarat számon tartom, amikor az alsóvárosi könyvtár régen nem bolygatott polcainak egyikén Eötvös József könyveire bukkantam. S ha a Karthausi című munkája nem is, a Magyarország 1514-ben című regénye egészen lenyűgözött. S vittem is volna magammal Dózsa György szomorú történetét az elkövetkező évtizedekben, ha nem ütköztem volna folyton a kommunizmus kirakatába afféle proletárivadékká silányított alakjával. Parasztlázadásának történetét félre is tettem, 2014-ben – megégetésének fél évezredes jubileumán – azonban reméltem némi eligazítást Dózsa perének ügyében. Hasztalan – a közélet és a történetírás csöndesen átsiklott az évforduló felett. Azaz, mégsem! A minap jutott el hozzám a Bánsági Kultúrközpont kiadványa, a Csömöre Zoltán és Rokay Péter tanárok közös szerkesztésében megjelent Dózsa György – Ђepъ Дoжa 1514–2014. című (2017) kötet, amelyben a 2014. november 21-én és 28-án Nagykikindán és Makón megtartott nemzetközi tudományos értekezleten elhangzott tanulmányokat olvashattam – igazi nagy élvezettel.

A kötet Dózsa György felkelésének dél-magyarországi vonatkozásai című fejezetének egyik legizgalmasabb tanulmányában, C. Tóth Norbert A keresztesek útja Budától Nagylakig című írásában kronológiáját adja az eseményeknek: Bakócz Tamás 1514. április 9-én a budai Szent György téren a Magyar Királyság nevében meghirdette a keresztes hadjáratot. Két hét múlva, április 24-én az érsek Dózsa Györgyöt nevezte ki a toborzott had vezérévé, akinek a kereszteseket Bátori István temesi ispánhoz kellett levezényelnie, ahol őket az „Alsó részek” területén fekvő végvárak megerősítésére kívánták felhasználni. A sereg május 9-én vagy 10-én indult el a Pest alatti táborból, s Cegléd érintésével Tiszavárkony és Tiszavarsány között átkelt a Tiszán, majd Nagytúr mezőváros közelében tábort vertek. Időközben azonban az érsek és az ország vezetői fölismerték a fölfegyverzett köznép jelentette veszélyt, s azonmód megparancsolta a toborzás leállítását. Nagytúr környékén azonban a felfegyverzett parasztok összecsaptak a nemesekkel, melynek során Székely György egy királyi adóbehajtót is megölt. Ez volt a keresztesek lázadása. A május 23-án bekövetkezett véres csatában, hatalmas veszteségek árán a Bátori István vezette csapatok kiverték állásaikból a kereszteseket és szétszórták őket a Maros vidékén. C. Tóth Norbert túlzónak véli a Dózsa vezette sereg „mintegy 30 ezer főre becsült” létszámát, források alapján úgy véli, a keresztes fősereg létszáma 4000 lovasból és 3300 gyalogosból, összesen 7300 emberből állt.

Csömöre Zoltán Temesközi helyzetkép a Dózsa-féle parasztfelkelés előestéjén című tanulmányában a Dózsa-lázadás okait kutatva, az Alsó részek társadalmi-politikai valóságába nyújtott betekintést. Voltaképpen arra igyekezett rámutatni, miért vált 1514 nyarán a Temesköz a parasztháború fő hadszínterévé. A Duna és a Száva vonalán állomásozó török csapatok portyáik során évszázadnál hosszabb idők során át- meg átcsaptak a Magyar Királyság déli területeire. 1390-től rendszeresen feldúlták a Szerémséget, Keve, Krassó és Temes megyéket, betöréseik során elsődleges céljuk a zsákmányszerzés, a szarvasmarha csordák és a gabonakészletek elrablása volt, hosszadalmas várostromokra soha nem vállalkoztak. Előfordult azonban a falvak lakosságának erőszakos elhurcolása is, idővel azután az élő ember jelentette a legértékesebb zsákmányt. Nándorfehérvár 1521. évi eleste után Keve és Krassó vármegyéken túl immár Torontál, Csanád, Arad és Temes megyékben is fosztogattak, előfordult, hogy átlépve a Duna vonalát, attól 150 kilométerre is elpusztították a templomokat, felégették a kúriákat, elhurcolták a lakosságot. A nemesség pedig lassan elhagyta a vidéket, Magyarország békésebb tájaira, a Dunántúlra, Erdélybe vándorolt. Csömöre Zoltán kiemelte, a XV. század az alföldi mezővárosok (oppidiumok) gazdasági fölvirágzásának kora volt. Temesvár, Csanád és Lippa vármegyék területén a török betörések során a települések 70–80%-a elpusztult, vele pusztultak a jobbágytelepek is. Általános volt az elszegényedés, a mezővárosok sorvadása magával vonta a templomok és kolostorok, rendházak pusztulását is. A nyomor, a kétségbeesés vezetett azután a parasztlázadáshoz.

Neumann Tibor Szapolyai János és a Dózsa-féle parasztháború című írásában hangsúlyozta: az évszázados megállapítás, amely szerint „a Magyar Királyság mohácsi csatavesztésében a Dózsa-féle parasztháború következményei – a megtorlás és a jobbágyság vagyoni s jogi meggyengítése – komoly súlyt nyomott a latban, egyáltalán nem tartható”, mivel ezek jelentőségét a történeti irodalom messzemenően túlbecsülte. Tóth István Dózsa György és Szeged kapcsolata, Rokay Péter pedig Az 1514-es parasztháború és Dózsa György vajdasági vonatkozásai című írásával szerepel a kötetben. A könyv Az elnyomottak küzdelme az i. e. I. századtól az i. sz. XVIII. századáig című, második fejezetében a szerb társszerzők közül Boškov Svetozar Spartacus felkelése, Rokai Melina Watt Tyler felkelése és Dózsa György lázadása, Ramač Janko Muha felkelése (1490–1492) a XVI. és XVII. ukrán parasztfelkelések tükrében és Demjan Dominik Matija Gubec 1573. évi felkelése című írása olvasható. A kétnyelvű Dózsa-kötet megjelentetésével Csömöre Zoltán és társai fényesen bizonyították, hogy a központoktól távoli műhelyekben is születnek kiváló munkák, melyek kimagasló tudományos értékekkel bírnak.

Égő rovarok a neonfényben

Úgy képzelem el, különös perspektívában látható térdről a világ: vagy áhítatosan fölmagasztosul, vagy kegyetlen rémületbe zuhan a látomás. A tehetetlen ember számára fohászon és szitkozódáson kívül egyéb, köztes lehetőség nincs. Sándor Zoltán a zEtna kiadónál megjelent új elbeszéléskötetében ez utóbbiról van szó: a nyomor, a kiszolgáltatottság szinte brutális erővel kényszeríti térde az alakjait. Valahol egy férfi kúszik a porban; valahol sok-sok férfi, egymás nyomában kúszik a porban – és mindegyik magával cipeli a saját történetét. A Térdről a világ testben és lélekben, emberségben és együttérzésben tragikusan megroppant emberek történeteinek sorozata. Adottságai tekintetében az utcákon kóborló ebek világa ez. „A lovas szobor árnyékában kóbor kutyák lebzseltek – intonál a szerző a Bűnhődés első soraiban. – Lecsorgó nyáluk ragacsos buborékokat rajzolt a betonra. […] A falon kúszó borostyán között erkély díszelgett. Dús futónövényekkel átjárt kovácsoltvas karzatán galambok turbékoltak. Alattuk kartonpapírokra telepedve, egy rongyokba bugyolált koldus kéregetett.” Egy, a közelben ácsorgó férfi hosszan elnézte a lepusztult világnak ezt a dermedt jelenetét, mígnem egyszerre feltűnt az, akire várakozott: a fehér bottal tétován araszoló fiatalember. Elébe ment, hiszen gondozója volt a világtalannak, a szerdai napot rendre együtt töltötték, látszólag talán szót is értettek egymással. A vak fiú elmondta, az egyetemisták tüntetéseinek idején rohamrendőri erőszak nyomán veszítette el a szeme világát. Gondozója arca rezzenéstelen maradt, csak később támadt hányingere, amikor odahaza, sörösüveggel a kezében, hosszan elnézte a fényképet, amelyen rohamrendőri egyenruhába öltözött öt társával kidomborodó mellüket feszítették a világnak. Ebben az írásában a klasszikus novella minden kelléke együtt van: a szituáció kellően sejtelmes fölvillantása, a jól megválasztott hangulati elemek harmonikus egysége és a tömör párbeszédben megjelenő lelki adottságok nyomán kirajzolódó karakterek együtt teremtik meg a lassan föltárulkozó tragédia kulisszáit. A világtalan fiú azon a napon is, amikor az utcán szembe került a rohamrendőrökkel, őszintén hitte, hogy még minden megváltozhat. Akkor érte arcát az iszonyatos csapás.

Sándor Zoltán novelláskötetének legjobb darabjaiban rendre a helyszín konkrét elemei avatják tragikussá a sejtelmes látomások mélyén rejlő élményeket és titkokat. A három bajtárs című írásában a nagyváros kartonházak alkotta nyomornegyedének egyik kocsmájában, kockás terítővel letakart asztal fölött visszafogott, ám határozottan indulatos beszélgetés folyik. Egy elharapott mondatban mintha elhangozna Vukovár város neve is, ahonnan meg-megkísért a füstfelhőbe vesző, tizen-egynéhány éves kislány, Tamara alakja. „A lelkiismeret szar ügy” – mered maga elé a jövevény. A Térdről a világ novelláiban szinte kivétel nélkül mindenki arról az „időszakról” beszél, amelyet jó lenne elfeledni. A feleség is arra a napra emlékezteti a brutális férjét, amikor az „szurtosan hazaszédelgett a gyilkolászásból” (Felnőni a kortársakhoz). Ezért azután rettenetes nagy pofon jár. Ez a pofon később, ugyanilyen indulattól vezérelten, másutt fog újra elcsattanni, olykor sötét sikátorokban, máskor piszkos lebujok mélyén. A Bűnhődés világtalan hőse mondja: mintha az erőszak azért lenne, mert nincs más. Valahol Vukovár környékén történt valami, amitől elgörbült a világ tengelye. Mintha valahol ott és akkor nyílt volna meg az a rozsdás vasajtó, amely infernális mélységekbe vezet, le egészen ahhoz az alternatív színpadhoz, ahol a kivetett agyvelő, a pártkönyvecske és a géppuskacső együtt lesz a lehetőségeket felkínáló, nyers valóság.

Sándor Zoltán Föltámad a szél című korábbi kötete a szenvedő ember könyve volt. Gondosan megrajzolt miliőben határozott arcokhoz köthető a kín, a szenvedésnek történelmi léptéke van. Vele szemben a Térdről a világ az embertelen szenvedések nyers valósága. Ott még megjelenik a tájban a szülőfalu, ismerős alakokhoz kötődnek a történetek. Itt viszont már felülkerekedik, és önálló életet él a gonoszság. „Neonreklámok villódzó fényárjában lepkék és szúnyogok röpködtek.” És a férgek ropogva égnek el a tűzben. Tizenkét novellában tizenkét roncsolt lélek tizenkétféle meghalásról árulkodik. Úgy tűnik e második kötetben a nyomor, a rémlátomás, a rendőri brutalitás, az éhezés, a szenny és a társadalmi deviancia változatos megjelenési formáiban az újságíró veszi számba a való világ adottságait, hogy azután a novellista szervezze műalkotásba a szürrealista látomást.

Az örökös potyautas

Sándor Zoltán: J. K.

Hogy Jugoszlávia háborúba ájult valóságában milyen keserű ifjúsága volt az akkor felnövő korosztálynak, azt kiváló prózaírónk, Sándor Zoltán döbbenetes erővel mutatta meg a Föltámad a szél (2014) és a Térdről a világ (2015) című köteteiben. Elbeszélései a reménytelenség balladái voltak, melyekben a testben és lélekben megroppant, hitükben megalázott, reményeikben kisemmizett emberek történeteit mutatta meg az olvasóinak. Az írónak csak körül kellett tekintenie a nagyon is konkrét társadalom mindennapi színterein, hogy lelke mélyén a legkomorabb színekben jelenjenek meg az élet csöppet sem ígéretes lehetőségei. Nagy érdeklődéssel vártam, hová lehet a térdre kényszerítettek világából, térden állva – továbblépni. Sándor Zoltán a szabadkai Életjel kiadásában megjelent J. K. című új könyvében (2016) alaposan meglepett azzal, ahogyan az ellehetetlenül létformák látványát átemelte az abszurdba.

Hiába a borítón a glória, a kopasz fej túlságosan menedzser-jellegű, még akkor is, ha nem látom a nyakkendőjét. J. K. tehát még inkognitóban sem lehet Jézus Krisztus. A Megváltó a tanítás szerint nem fordítana hátat a hozzá fordulónak. Modern kori civilizációs valóságunkban van azonban egy másik J. K., Franz Kafka feledhetetlen hőse, Josef K., a sötét hatalmak és titokzatos erők ellen reménytelenül küzdő hétköznapi ember. „Valaki megrágalmazhatta Josef K-t – emlékezem A per ma már ikonikus első mondatára –, mert noha semmi rosszat nem tett, egy reggel letartóztatták.” És ezzel megkezdődött a hatalomnak és a hivatalnak kiszolgáltatott ember elképesztő vesszőfutása. Hogy Sándor Zoltán hősével, az ifjú J. K.-val a Kafkánál tapasztalt abszurditás vidékén járunk, az a kötet második, J. K. a kastély felé című írásából is kiderül; ebben a kastélyban már járt valaki, aki dadogó rémülettel tett kísérletet, hogy figyelmeztessen a jövőre! Másutt a Kastély elnevezésű klubban szolgáltat egy jazz-együttes a kábulathoz illő zenét.

A kötet végére a fiatal J. K. is az irrealitások foglya lett: nem engedik leszállni a külvárosi buszról, mert nincs érvényes buszjegye. Érvényes buszjegye viszont mindaddig nem lesz, amíg le nem száll, hogy vegyen. És ettől kezdve Sándor Zoltán hőse kiszolgáltatottja lesz egy alacsony termetű, bozontos szakállat viselő, titokzatos férfinak. „A buszsofőrök folyamatosan cserélődtek, az egymást váltó utasok haja lassan megőszült, bőre megráncosodott, egyedül csak J. K. maradt a régi: örökös potyautasként ült helyén, közömbösen nézve kifelé.” S ahogyan a busz a végtelenségig rója közömbös és egyre bágyadtabb köreit, utasában lassan kirajzolódik egy határozottan torz társadalom képe. Ebben a helyzetben nem a látott-láttatott világ az iszonyatos, az igazán döbbenetes az, amivé a szellem és a lélek átalakul. Mert ebben a világban semmi sem az, aminek lényegéből eredően lennie kellene. A fiatal J. K. világában – az „örökös szürkületben” – sok-sok láthatatlan hivatal működik, ezek a társadalom és a lélek alakítói, formálói. Ahogyan maga a novella hőse egyik szónoklatában a társainak elmondja: „Megvetett politikusaitok, papjaitok és tanáraitok sokkal eredményesebb munkát végeztek, mint hinnétek! Ismerik az utat, amin jártok, ismerik az álmot, amit éppen álmodtok, ismerik a szavakat, amiket hallani szeretnétek, ismerik az embereket, akiket ti is ismertek, ismerős előttük minden vágyatok és cselekedetek, ismerik titkos félelmeiteket!” Manipulálják a lelketeket és a szellemeteket, ezért van az, hogy mindannyian idegenek vagytok egymásnak. Szorongásokkal, állandó, ok nélküli, racionálisan megmagyarázhatatlan lelkiismeret-furdalásokkal telített világ ez.

Az utókor boldogtalan fiai

Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása

Sándor Zoltán tollából Otthon címmel döbbenetes erejű elbeszélést olvastam a Magyar Szó Naptár 2019 című kiadványban. „Titokban mindig fa szerettem volna lenni – áll az írás bevezető soraiban. – Ezeregy szállal kapaszkodva az alattam lévő rögökbe, méltóságteljesen állni egy helyben, és kinyújtott karral magasodni az ég felé. A földhözkötöttség biztonságos állapotából figyelni a világot magam körül.” Hangleütésében Sándor Zoltán írása a magyar ősepika égig érő fájának mítoszához közelít, amelyben a hős vándorlegény – a lombjai közé emelkedve, a gonosz erőkkel sikeresen megvívott küzdelmei nyomán – bebizonyíthatja életrevalóságát, egyszersmind megelőlegezve ezzel népe-nemzete, a magyarság történelmi küldetésének beteljesítésére való rátermettségét is. Innentől akár gyönyörű is lehetne a történet. Csakhogy a nevezett fa, a diófa valahol a sokat szenvedett Bánság közepén áll, s az emlékezet-közeli, rémült időkben ágaira a szerb partizánok „elrettentés gyanánt” a felesége és kislánya szeme láttára egy idős embert akasztottak föl. A küzdelemben fölmagasztosuló hős helyett Sándor Zoltán elbeszélésében a nép fia alantas indulatokból sarjadt gonoszság áldozata lett, úgy, hogy esélye nem volt a méltó megméretésre, az égi és a földi hatalmak között zajló küzdelemben történő helytállásra. A szerző így foglalta össze írása tanulságát: „bizonyos mértékben a múlt kétségtelenül meghatároz bennünket, és ettől nem szabadulhatunk”, s ennek kimondásával egyszerre új távlatokat nyitott jelenkori irodalmunk művelői számára.

Adott volt tehát a hangulat és az életérzés, amelynek a szerző A gonosz átváltozása című elbeszéléskötetében kibontakozási lehetőséget teremtett. Amíg Sándor Zoltán korábbi elbeszéléseinek hősei láthatatlan és kitapinthatatlan erők brutalitásai nyomán saját világuk útvesztőiben vergődtek – egyként kárhoztatva a lelkük mélyén támadt tehetetlenség érzését, és a le nem írható, meg nem nevezhető, külső hatalmaktól elszenvedett kényszereket –, addig novellistánk új korszakában megjelent a pontosan leírható és megnevezhető kegyetlenség, a háború, a terror teremtette világ borzalma. A címadó elbeszélés, A gonosz átváltozása elején a nádasból rongyokba bugyolált férfi lépett az országúton ballagó szekér elé, „szakadozott nadrágját kócmadzag tartotta, koszos ingjén lyukak éktelenkedtek, kopottas kalap volt a fején”. Villanásnyi az egész, csak a döbbenet, a rémület, a félelem marad utána – s egy, a terheit cipelő világ, amely lehetőséget ad, teret biztosít a gonosz térhódításának, hatalma kibomlásának. Innentől azután minden emberi történet a gonosz alakváltásaiban jelenik meg: az otthonát elhagyni kényszerülő vendégmunkás fájdalmas elveszettsége a nagyvilágban, a magányos ember menedékhelyen töltött ünnepeinek ridegsége, a terror nyomán támadt halálfélelem túszai a vendéglőben, vagy a családját elhagyó, hét évig a világban zavarodottan bolyongó férj érzésektől és érzelmektől elhagyott kallódása mind-mind a világra, a mindennapjainkra rászabadult gonoszság következménye.

A Háborúk gyermekei című elbeszélés csíkos pizsamába öltöztetett hőseinek egyike a száz éve kitört, a világ rendjét alapjaiban fölforgató, a lelkek mélyén mindmáig jelen lévő háború rettenetéről beszél társának, megjegyezve: „a múlt nálunk nem zárult le. És attól tartok egyhamar nem is fog. […] A történelem minden mozzanata, a legapróbb is, a jelen pillanathoz vezetett, a jelen pillanatban pedig mi élünk.” Hogy az évszázada lezajlott nagy háború milyen torzulásokat okozott a bácskai és a bánsági ember világában, azt magunkkal cipelt emlékeinkből – ha olykor megnevezhetetlen teherként is – mindannyian ismerjük. Hogy az a valamikori nagy háború a vidékünkön hogyan szült újabb és újabb vérontásokat, újabb és újabb háborúkat – nemcsak lelki megrázkódtatásokat okozva, de a vérszomjas hordák kegyetlenkedéseire emlékeztető, számlálhatatlan tömegsírt is maga után hagyva –, azt a közösségi és a családi emlékezet ma is híven őrzi. Az ördög fészke, az Átaludni a halált, a Kifürkészhetetlen utakon és az Elveszett emberek című elbeszélés határozottan és félreérthetetlenül a háború – a közvetlenül megélt, és a mindenkori, az immár száz éve tartó, magunkkal cipelt vérontás – hangulatát és rettenetes örökségét mutatja meg. Közben legfeljebb annyi változott, hogy akinek a nagyapja egykor az osztrákok oldalán a szerbek ellen harcolt, az most a szerb szabadcsapatok kötelékeiben horvátokat gyilkol halomra. Azt hihetnők: mindazoknak, akik szakadatlanul a hadba vonulás lehetőségeit kutatják, a lelkében ott van a gyilkolás ösztöne, amely a családi élet békéjével, az ünnep elcsöndesedésével, a teremtő munka áhítatával szemben mindenkor elsőbbséget élvez.

„A boldog embernek soha sem kell elhagyni az otthonát” – írja Sándor Zoltán Otthon című, kultikus elbeszélésében. Ezzel szemben új elbeszéléskötetének hősei mindahányan az otthon békéjének és csöndjének száműzöttjei: jól öltözött idegenként elrejtett sírok előtt álldogálnak, elmegyógyintézetek kertjeinek platánfái alatt töprengenek, vagy éppen börtönkamrák homályában latolgatják megmaradt lehetőségeiket, úgy, hogy a köréjük telepedett csöndbe titkosrendőrök fenyegetése, verőlegények üvöltése ver visszhangot. Az otthonaink küszöbén, a kert fáinak lombja alatt, a gonosz birodalmában szakadatlanul dúl a háború. Sándor Zoltán A gonosz átváltozása című elbeszéléskötetével új dimenziót adott a vajdasági magyar prózának: világunkba – száz évnyi megkésettséggel – minden determinizmusával együtt beemelte a történelmet. Írásaiban rámutatott keserves életünk kínjainak eredendő forrására. Mostantól nem lehet háttal a történelemnek hitelt érdemlő módon szólni az életünkről.

Az örök békétlenség földjén

Két döbbenetes erejű könyvet olvastam a közelmúltban, két olyan munkát, melyek alapjaiban módosítják a vajdasági magyar irodalomról alkotott képünket. Sándor Zoltán A gonosz átváltozása (2018) című elbeszéléskötete a szépirodalmunk terén, Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva I–II. (2009 és 2017) című munkája pedig az irodalomtörténeti gondolkodásunk és értelmezési lehetőségeink terén hoztak eredendően újat. Sándor Zoltán prózájában a háború, a terror uralja és alakítja a mindennapokat, hősei a lövészárkokban, a menhelyeken vagy a börtönök rácsai mögött a nyílt erőszak (Az ördög fészke, Átaludni a halált), otthonaik küszöbén túl pedig a lelki terror nyomán támadt rémület áldozatai (Kifürkészhetetlen utakon, Elveszett emberek).

Akinek a kínok közepette még van ereje, az a szabadulás lehetőségeit kutatja, aki pedig már beleroppant a kiszolgáltatottsága okozta gyötrelmekbe, az belső vívódások közepette keresi a magyarázatot sorsa alakulására, miközben mindennapjaik felett démoni erők veszik át az uralmat. A Háborúk gyermekei című elbeszélés hőse határozottan kimondja: körülöttünk száz éve folyamatos háború dúl, amely mindig megújuló kegyetlenségeivel pusztítja lelkünket, életünket, reményeinket. Száz éve nem volt elegendő arra, hogy az ország, a társadalom meglelje békéjét, és megvesse alapjait az emberi méltóságot mindenkor megillető életnek.

Fenyvesi Ottó verseiben ezzel egy időben ötvenöt halott vajdasági magyar író szenvedésekkel teli pályáját rajzolta meg. Többségük a frontokon és a haláltáborokban, ki menekülésben, ki rendőrségi zaklatások kiszolgáltatottjaként, mások idegen különítményesek áldozataként élte végig az életét, írta verseit vagy elbeszéléseit, hogy ha töredékeiben is, megmutasson valamit a szenvedéseiből. Mert körülöttünk száz éve folyamatos háború dúl, háború háborút követ, a terror újabb és újabb kegyetlenséget szül, miközben esély sincs arra, hogy a bölcs öregkor beköszöntével az ember élvezhesse a boldog és termékeny élet gyümölcsét. Sándor Zoltán elbeszéléseiben és Fenyvesi Ottó verseiben a maga teljes valóságában jelenik meg a történelmünk, múltunknak mindazon gyötrelmeivel együtt, amelyekről az elmúlt évszázad során – idegen ország lakóiként – nem illett, és nem is lehetett szólni.

Előttük egyedül Gion Nándor jutott el a kimondhatatlan küszöbéig, a bennünket pusztító kegyetlenség lényegének megnevezéséig: otthonaink körül száz éve szakadatlanul dúl a háború, szórja szét a rémület vízióit, dúlja szét értékeinket, teszi reménytelenné az életünket. Irodalmunk két mai kiválósága, a novellista és a költő új könyvében, most végre határozottan rámutatott a vajdasági magyar közösség megpróbáltatásainak eredendő okaira: a fölénk boruló erőszak idegen eredetére.

Kosztolányi Dezső szerkesztésében 1921-ben jelent meg Budapesten a Vérző Magyarország című kötet, melyben a kor kiválóságai – Apponyi Albert, Kállai Miklós, Schöpflin Aladár, Babits Mihály és mások – mondják el véleményüket a Nagy Háború borzalmairól, részletesen kifejtve a történelmi Magyarország összeomlása okozta fájdalom beláthatatlan mélységeinek gyötrelmeit. A könyv talán legmélyebbre tekintő írásában, Andrássy Gyula A második Balkán című tanulmányában rámutatott, döntésükkel a nagyhatalmak Magyarországot kiszolgáltatták a Balkán mindmegannyi gyötrelmének.

A Balkán már a XX. század elején is évszázada tartó folyamatos háborúkra tekintett vissza, aminek okát a szerző abban látta, hogy a térség népei a nyers, agresszív nacionalizmust tekintették az egyedül üdvözítő államszervező erőnek, s ezzel kölcsönösen a szomszédságukban élő népek halálos ellenségévé váltak. A török uralom alól fölszabadított népeket nem lehetett békésen együtt élő államokba, vagy állami szövetségekbe szervezni, ami egyedül biztosította volna a békés jövőt, „mert erre nem voltak meg a szükséges előfeltételek: a tradíció, a közös kultúra, a kölcsönös rokonszenv”. Teszem hozzá én: az agresszív (és nem az építő) nacionalizmus akkor vált a balkáni népek egyedüli közösségszervező ideológiájává, amikor még a jogi feltételei sem voltak meg a demokratikus államrend megalkotásának, s a népek egyedül a fegyvereikkel, martalóc seregeikkel, a komitácsik terrorjával szereztek érvényt nacionalista elképzeléseiknek, amelyekre azután a jövőjüket építették.

Balanyi György 1920-ban megjelent A Balkán-probléma fejlődése a párisi kongresszustól a világháború kitöréséig 1856–1914 című, páratlanul bölcs könyvében úgy vélte, a balkáni népek sorában a háború csak háborút szülhetett, hiszen a régió nyelvi és vallási összekeveredettségében nem a gazdag kulturális hagyományok humánumának birtokában, hanem a nyers erőszak parancsának és elvárásainak megfelelően fogalmazták meg közösségi érdekeiket. Innen ered a kései Balkán-államok anarchiája, a társadalmak kaotikus állapota; legyen szó az 1912–1914 és az 1991–1995 közötti Balkán-háborúk bármelyikéről. Ezeknek a háborúknak lett áldozata a vajdaságivá lett délvidéki magyarság is, innen ered az üldözöttség, a fenyegetettség évszázados élménye. Kínjainkról és gyötrelmeinkről azonban egészen a közelmúltig nem volt ildomos szólni. De íme, végre irodalmunk számára megérett az idő sorsunk mögött meglátni a történelmünk lényegét is.

Sándor Zoltán és Fenyvesi Ottó könyveiben a vajdasági ember élete végre a valódi dimenzióiban jelenik meg, úgy, ahogyan egykoron Kosztolányi Dezső Égi jogász című elbeszélésének hőse, a szülőföld mindenkori Kaszás-Kis Jánosa – aki világéletében napszámos volt – megpróbálja megérteni a vele történteket. A nagy fölfordulásban „ruhája hónapok múltán cafatokban lógott testéről, hajtókáját belepte a piszok. […] Körötte pedig folyt az élet. Szónokoltak, loptak, raboltak, irigykedtek és rágalmaztak, üzleteket kötöttek […]. János minderről semmit sem tudott. Amint esténként zúgó parasztfejét egy gázlámpához nyomta és nézte a reménytelen kavargást, ő volt ebben a hűtlen országban a hűség, ő volt ebben a rohadt városban a megalázott szenvedés, a pokolba hullajtott ártatlanság, a jogász fajta szent prókátora, a leggyilkosabb világtörténelmi pör égi fiskálisa, a vértanú, kürtös és apostol.” Valahol az idők mélyén napszámosaink, tanítóink, írástudóink, hitoktatóink százéves gyülekezete várja, hogy az utókornak elmondhassa élete történetét. Hogy az irodalmunk végre megszólítsa őket is.

Vallomás a történelem hiteléről

Sándor Zoltán: Korunk lenyomata

Sajátos töprengésre szólítja olvasóját Sándor Zoltán a szabadkai Életjel kiadásában 2020-ban megjelent Korunk lenyomata című, olvasmányairól számot adó kötetével, nem véletlenül jelzi alcímével is: munkája Könyv az olvasásról. Napjaink vajdasági magyar irodalmának legfelkészültebb kritikusa, irodalomelméleti tudósa korunk vers, elbeszélés, regény és történeti-elméleti irodalmának olvasásakor az irodalom hagyományos értékeinek jelenlétét, továbbélési lehetőségeit kutatja. Teszi ezt a szerző a posztmodern kor, az idegen kánonok látványos csődje utáni támaszkeresők nem titkolt reményeinek teljes arzenáljával. Számára az irodalom a hagyományos értékek szerint megmaradt a társadalmilag, politikailag és történetileg meghatározott emberi sorshelyzetek föltárásának és fölmutatásának a világa, ahol a történetek rendjén és rendszerén belül a lélek és a szellem morális értékek és törvények kihívásaival szembesül. Azért tekinti a Mészöly Miklós, Csoóri Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Grendel Lajos, Tőzsér Árpád, Sütő András, Markó Béla, Koncz István, Vári Fábián László és Gion Nándor művei felett töprengő Elek Tibort az Irodalom és nemzeti közösség című kötete olvasásakor az értékpluralizmus szószólójának, mert a szerzőjük „azon kritikusok és irodalomtörténészek sorába tartozik, akik a magyar irodalom egészére igyekeznek összpontosítani, azon középutasok közé, akiknek hangja sokszor halknak tűnhet az egymásnak feszülő úgynevezett balliberális és nemzeti kánon képviselőinek hangzavarában, de akinek megállapításai, a politikai csatározásokra alkalmas sematikus leegyszerűsítésekkel ellentétben hosszú távon is érvényesek maradnak”. Más szóval: az olvasó katartikus élményei nyomán visszatér az irodalom és a művészetek morális rendjének boltozata alá.

Nem véletlen tehát, hogy az irodalomról szóló írásaiban Sándor Zoltán kiváló érzékkel emeli ki a történeti regények jelentőségét. Számára Kováts Judit Megtagadva című regénye a hitéből kiábrándított, reményét elveszített, emlékeitől megfosztott ember „vádirata a történelem, a zsarnokság, a múlthamisítók, a hallgatásra kényszerítők, a mindenkori hatalom haszonélvezői ellen”. A szerző levéltárosként tanúkkal és visszaemlékezőkkel készült interjúk alapján dolgozza fel a védtelen civil lakosság szenvedésének történetét, a háború hátországának tragédiáját. A rablásokról, gyilkosságokról, fosztogatásokról, erőszakról szóló regény a kiszolgáltatottság bemutatásával az erkölcsi felelősség elvonatkoztatása nélkül arra figyelmeztet, hogy változatlanul időszerű és szükségszerű a múlttal való szembenézés. Munkája folytatásaként a szerzőnő Elszakítva címmel megírta a csehszlovákiai és magyarországi jogfosztottságról, vagyonelkobzásról, koncepciós perekről és az internáló táborokról szóló, 1945 és 1953 közötti korszak történetét is. Olvasója számára megkerülhetetlen tanulság: „a háborús bűnösök általában nem valaki mások, hanem azok itt élnek közöttünk” – fogalmazta meg Sándor Zoltán. Az ártatlan emberek ellen elkövetett bűnökről-bűntettekről szól Závada Pál Egy piaci nap című regénye is, melyben az 1946. június 21-ei kunvadasi antiszemita pogrom történetét dolgozta fel, továbbá Dragomán György A fehér király című, a kommunista múlt borzalmait bemutató regénye, melynek hősei ugyancsak a megalázottsággal, a félelemmel, a kiúttalansággal, a fájdalommal szembesülnek, Máglya című regényének lapjain pedig „folyton feldereng a múlt lezáratlanságának kérdése, gyász, fájdalom, bosszúvágy egyaránt generálja a jelenben zajló »történelmi« eseményeket”. E művek olvasásakor fölmerül a kérdés: mit kezdjen a túlélő a lelkében fölgyülemlett gyűlölettel?

Végel László Neoplanta, avagy az ígéret földje című regényében az olvasó ugyancsak olyan vidéken jár, ahol minden népnek, minden embernek megvan a saját megalázás-története. Neoplanta földje az a vidék, ahol „az elhasználódott eszmét mindig egy újabb váltja fel, és azzal összhangban zajlik a történelem oktatása, és a körülöttünk lévő társadalmi történések megítélése” – mutatott rá Sándor Zoltán. A regény legfontosabb alapkérdése pedig: ha az ember az évtizedek során rendületlenül hitt egy eszmében, amelyről később kiderül, hogy hazug volt, „akkor vajon az ember is hazugságokban élt önmagával szemben”? Végel László Újvidék történetének elmesélésével a valamikori Jugoszlávia társadalmi-politikai történetének egy részletét mutatja be, „magyarázatot kínálva arra”, ami később, a véres délszláv háborúk idején történt.

Tompa Andrea Omerta – Hallgatások könyve című regénye felett tűnődve mutatott rá Sándor Zoltán: „a minőségi próza nemcsak tájékoztat egy korról, hanem érzékelteti is olvasójával az adott időszakot, tények halmozása helyett hús-vér embereket tár elénk, erényekkel és jellemhibáival egyaránt rendelkező embereket, akiknek nem adatott meg, hogy hosszasan elemezzék a társadalmi állapotokat, azt, hogy hogyan hatnak ki a politikai változások a mindennapjaikra, nekik mindenek előtt élni kell benne, alkalmazkodva a kor kihívásaihoz, vagy lázadva ellenük”. Tompa Andrea könyve „ékes példa arra, hogyan lehet a művészet nyújtotta eszközök által rekonstruálni egy kort úgy, hogy az egyszerre legyen izgalmas, ismeretterjesztő és hiteles, művészi erejénél fogba pedig megrázó olvasmány”. A magyar történelem, a nemzeti múlt nagy eseményeinek determinizmusa teszi egységessé a Kárpát-medence magyar irodalmát. Sándor Zoltán kellő határozottsággal mutatott rá: amíg húsz-harminc évvel ezelőtt az volt a kérdés, hogy „a nyugati és a határon túli magyar irodalmak önálló irodalmi entitások, vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e, mára már inkább az a kérdés, hogy a különböző kánonok alapján szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül”. Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című könyve kapcsán azonban hozzáteszi: a kommunista ideológia bezártságának fölszámolása után „sokkal elfogadottabb magyar irodalomról beszélni a Vajdaságban, mintsem vajdasági magyar irodalmat emlegetni, ugyanakkor vitathatatlan tény, hogy az itt született irodalom számos olyan attitűddel rendelkezik, ami sajátossá teszi a magyar irodalmon belül”. Sándor Zoltán irodalomról szóló írásaiban nemzeti történelmünk visszanyerte meghatározó jelentőségét az önmagunkról történő gondolkodás tekintetében.

Örvényben

A szülőföldi kötődések kérdése kapcsán ismét a valódi sorskérdései felé fordult a délvidéki magyar közösség. A közélet és a nyilvánosság valamennyi fórumán – sajtóban, rádióban, tudományos tanácskozások keretében, vagy csak egy könyvbemutató alkalmával –, de talán még az iskolákban is, rendre fölmerül a „menni vagy maradni” kérdése. A minap Lakatos János Már nem csak a fiatalok mennek el című, a Magyar Szóban közölt igen értékes írásában arról értekezett, hogy a Magyarországon tanuló középiskolások és egyetemisták többsége nem tér vissza szülőföldjére, másutt keresi a boldogulás lehetőségét. Megdöbbentő adat, hogy csak a Kishegyesen ötven külföldön tanuló fiatalból az élhető élet reményében jó, ha egyetlen ifjú visszajön. De még az sem bizonyos, hogy a lehangoló lehetőségek láttán sokáig a falujában marad. Ha csak ezeket a számokat veszem figyelembe, máris kikerekedik a távozó magyarok 3000–3500 fős közössége, amely évente hagyja el a Bácskát és a Bánságot.

Távozásuk föllelhető okairól, a kiürülő magyar tájak veszélyéről szólt Siflis Zoltán Örvényben című kétrészes dokumentumfilmje, melyet a napokban mutatott be a Duna Televízió. A kiváló filmes szakemberünktől az 1944-es kegyetlen megtorlásról szóló szomorú eposza óta eltelt negyed század során megszokhatta a közönség, hogy remek érzékkel nyúl a legdrámaibb társadalmi kérdésekhez, hogy érzékeny a probléma-fölvetése, és az oknyomozó eljárása során folyamataiban, történetiségében mutatja meg a sorshelyzeteket. Ez alkalommal is így járt el, amikor a Jugoszlávia szétesését okozó háborúk történetéig nyúlt vissza – mert valóban, az akkori események forrásvidékén kell keresni újabbkori pokoljárásunk okait. Egyszerű igazság: nincs olyan épeszű ember, aki el tudná képzelni az életét háborús viszonyok közepette. Hovatovább olyan sem igazán akad, aki képes lenne idomulni a háborús övezet elhúzódó agóniájának körülményeihez. Siflis Zoltán filmje jól mutatta meg, hogy Szerbiában a háborúnak még mindig nincs vége, s ha esetleg ideiglenesen béke honolna is az utcákon, nincs béke, nincs nyugalom a lelkekben. Régi kegyetlenségek emléke nyomasztja a boldogulását kereső embert, melyek azután az esetek többségében rendre felülírnak minden otthonmaradásról szóló elképzelést. Szándéka szerint az Örvényben című dokumentumfilm a maradóknak állítana emléket, küzdelmük dimenzióit, elszántságuk erejét igyekszik bemutatni, üzenete azonban majdnem, hogy népmesei. A filmen ma már csak emlékeinek élő politikus nem fejezi be a mondatát, amikor a háborús fenyegetettségről kellene szólni, a külföldi megpróbáltatások elől hazamenekült ifjúnak pedig megrándul az arca, ha megkérdezik tőle, elmenne-e újra a szülőföldjéről. A legőszintébb talán az a megszólaló volt, aki elmondta: „negatív körülmények” között élünk, számára csak a belső elhatározás szilárdsága jelent támaszt és erőt a szülőföldön maradáshoz. Velük szemben nem volt a megszólalók között olyan ember – tanár, tudós, orvos, író vagy művész –, aki elhivatottságát és vélt képességét, elképzelt karrierjét az itthoni szakmai érvényesülés lehetőségével vetette volna össze. Valószínű, hogy a többségük a lehetőségek hiányát tette volna szóvá. Mert nem csak az a kérdés, hogy lehet-e magyar ember portás egy szerbiai cégnél, ennek jóval fölötte áll a gond: lehet-e a kishazájában régész, levéltáros, zenetörténész, vagy freskórestaurátor, esetleg csillagász egy szépreményű magyar fiatal? Érzem én, ezt megmutatni talán nem is ennek a filmnek lett volna a feladata, hiszen most a menekülők és a kiszolgáltatottak szóltak a sorsukról, most a mindennapi életlehetőségek számbavétele volt a cél. A kenyér és a terített asztal konkrétuma. De ha már a szülőföldhöz való ragaszkodás kérdése fölmerül, egyszer talán szólni kellene annak szellemi dimenzióiról is. Van-e kenyér, van-e létbiztonság a társadalom szellemi építői számára? Van-e elfogadható és elegendő intézménye a délvidéki magyarságnak ahhoz, hogy létrejöhessenek a közösség önmagáról való gondolkodásának hiteles fórumai? A szerbiai folyamatos háborús készültségben hol van az erő, amely eldöntő érv lehetne a magyar sorskérdések megválaszolásakor? Évszázada élünk kisebbségi sorsban, és még mindig a kenyérgondoknál tartunk, holott a befektetett munkánk alapján már régen gyarapodó közösségről, virágzó földbirtokokról, tudományos programokról, a világunkat bemutató könyvsorozatokról és vendégcsalogató tájépítésről kellene beszélni magyarnak, horvátnak és szerbnek egyaránt. Egy világról, amely képes megtartani a fiait. Ennek a helyén tátong az örvény, amely elsodorhatja közösségünket.

Emlékek fájdalomban és üdvözülésben

Silling István – Silling Léda: Nyugat-bácskai Szűzanya-emlékek

Kamaszkorom óta elevenen él bennem Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényének utolsó epizódja: Lőrinc pap már messze maga mögött hagyta az égő Temesvárt, ahol a zsoldosok Dózsa György föllázadt parasztjait már halomra gyilkolták. A város főterén még égnek a máglyák, a feje fölött még ott gomolyog a sötét füstfelhő, amikor a kétségbeesett menekülő leroskadt egy útszéli kőkereszt tövébe, és két kezét imára kulcsolva fohászkodik a Mindenhatóhoz! Miért is? Kegyelemért? Irgalomért? Megbocsátásért? Valójában mindegy is, hogy miért; csak legyen vége már annak az iszonyatnak, ami még most is magasan fölötte tornyosodik. Csak egy imáról, csak egy fohászról lehet szó, mégis benne van minden, a tájra telepedett borzalom. Lőrinc pap kimondta azt, amit Eötvös József is tudott: „Az igazság diadalát nem a vad erőszak fogja kivívni.” Bácskai hívő embernek nem is kell olyan messzire menni: Tekián, a török világ árnyékában Havi Boldogasszony ünnepén maga is könyöröghet gyámolításért, vagy hálát adhat beteljesült reményeiért a Boldogságos Szűzanyának. Az egyházi ünnepeken és a búcsújáró alkalmakon túl, hányszor történik meg velünk, hogy útjaink során akár alkalomszerűen is imára kulcsoljuk kezünket egy-egy út széli szakrális emlék – egy feszület, egy Mária-szobor – előtt, mert valamilyen titokzatos erő fohászra buzdítja, hevíti lelkünket. Így voltam ezzel én is egészen mostanáig, amíg a kezembe nem vettem Silling István és Silling Léda Nyugat-bácskai Szűzanya-emlékek (2018) című kötetét, amely mélységes mély töprengésre késztetett.

„A szakrális tér kialakításának ideje egy-egy keresztény település történetében általában a templomépítés kora és a temető létrehozása közötti időszak” – olvasom a kötet elején, s kezdek valamit megérteni a szülőföld előttem mindeddig rejtve maradt titkaiból. Megtalált a fölismerés: egy kereszt az út szélén soha sem áll egyedül, vele együtt az árokparton vagy a lombok árnyékában ott van az elmúlt századok történelme, benne minden, az idők során arra tévedt vergődő lélek reményével és kétségbeesésével, elveszettségével vagy megkapaszkodási szándékával. A jeles szerzőpáros útmutatása szerint a keresztény hitbuzgalom jelét láthatjuk minden egyes, utunkba került keresztben, képoszlopban vagy szoborban, körülöttük ott csillog a közösségi élet minden fénye, elsötétedéseiben pedig tetten érhetők a megpróbáltatások kínjai. A XVIII. század közepéig-végéig kell visszatekinteni, hogy szakrális emlékeink – és emlékhelyeink – eredetét megtaláljuk, talán a régióban elsőként, 1774. október 14-én Zombor város főterén fölszentelt Szentháromság-emlékmű jelzi a táj újjászületésének pillanatát. Az egykor köréje gyülekezők érezhették úgy, hogy van már otthonuk, amiért érdemes imádkozni. A Szeplőtelen Fogantatás Mária alakja Bálint Sándor megállapítása szerint „a barokk időkben a török- és protestánsellenes küzdelmeknek vált” szimbolikus patrónusává, akkor vált a magyar táj és lakója választott oltalmazójává. Századokon át az idők kényszere eléjük vitte magyarok, németek, szlovákok, sokácok, bunyevácok és szerbek réveteg, támaszt és fogódzót kereső közösségét, akik a fenyegető veszedelemmel szemben egyet tudtak csak: áhítattal imádkozni. Érdemes felsorolni: oltalmat keresve Zombor, Apatin, Bács, Csonoplya, Hódság, Kupuszina-Bácskertes, Bácsszentiván, Monostorszeg, Doroszló, Bajmok, Bezdán, Regőce és a többi hasonlóan szépen csengő települések vidékén járunk – némi Tisza-vidéki kitekintéssel –, melynek lakóihoz ritkán voltak békéjükkel kegyesek a századok. Ahogyan a kötetben olvasom a kellően árnyalt megállapítást: életüket gyakran felforgatták a „megváltozott társadalmi körülmények és a felénk gyakran változó politikai hangulat”, s menekülőben legfeljebb elrebeghették: „Ajtómban van Uram Jézus, / Ablakomban Boldogasszony, / Házam szögletében négy szép őrző angyalom. / Kerüljetek keresztek, / Őrizzetek angyalok”.

Az a belső áhítat, amely eddig a Mária-szobor, vagy a Krisztus-kereszt előtt töprengésre késztetett, apa és lánya, Silling István és Silling Léda új könyvének olvasása után bennem átlényegült történelemmé. A Hétfájdalmú Mária, vagy a Szeplőtelen Fogantatás emlékét idéző Immaculata emlékművek mellett, a Golgota, a feszület, vagy a Szentháromságnak szentelt emlékművek közelében akaratlanul is megérzem mindazon előttem járó lelkek fohászát, akik évszázadokon át részesei voltak vidékünk történelmének, akik megroppantak az idők súlya alatt, akik menekültek, vagy éppen hazaérkeztek, akik elbocsátottak valakit, vagy éppen reménytelenségüket panaszolták el a Gondviselésnek.

Silling István és Silling Léda Nyugat-bácskai Szűzanya-emlékek című könyve a maga történetiségével újabb értékes fejezete annak a gazdag alkotói tevékenységnek, amelyet apa és leánya a Duna mente vidékének elmúlt századaiból a napvilágra emelt, hogy újabb értékekkel gazdagítsa közösségi emlékeinket és ismereteinket. A fényképek mellett külön érdeme a kötetnek az a gazdag irodalom, amely hivatkozási alapja, biztos támasza lehet minden otthonát és békéjét kereső léleknek.

Segíti nemzeti hűségben tartani az elárvult szíveket”

Silling István új könyvéről

Silling István Duna menti életünkről – Néprajzi és szociográfiai jegyzetek Nyugat-Bácskáról és más vidékekről című, a Forum kiadónál 2020-ban megjelent kötete borítójának fülszövegében olvasom a szerény megjegyzést: Silling István 1950-ben született Kupuszinán. Kiváló néprajztudósunk tehát könyve megjelenésének évében ünnepelte 70. születésnapját. Nagy ajándéka ő tudományos életünknek, méltó követője azoknak a nagyszerű elődöknek, akik munkássága felett a szerző legújabb könyvében is szemlét tart. A szemérmesen elrejtett tájékoztatóból azután az is kiderül, Silling István az 1989 és 2020 közötti, több mint három évtized során huszonöt könyvet jelentetett meg, a Duna menti életünkről című számvetés tehát ilyen tekintetben és jubileumi kiadás.

Ma is a szülőfalujában, Kupuszinán élő tudósunk könyve Jegyzetek Nyugat-Bácskáról című fejezetében részletesen bemutatja, melyik az a táj, amelyet az otthonának tekint. Kiemeli: a magyar Nagyalföld délnyugati csücskét nevezi földrajztudományunk Nyugat-Bácskának, amely valamikor a hajdani gazdag múltra visszatekintő, 11.079 négyzetkilométernyi területű, 766.779 lakosú Bács-Bodrog vármegyének volt a része. „A soknemzetiségű, többfelekezetű heterogén konglomerátum nyugati peremét újabban Nyugat-Bácskának nevezzük” – mutatott rá a szerző a Múlt, jelen és jövendő a nyugat-bácskai magyarok szemével című írásában. A bácskai Duna mente a mai magyar–szerb országhatártól a középkorból is jól ismert Bács vára, városka északi határáig terjed. Területén néhány színmagyar (Bácsgyulafalva, Szilágyi), néhány vegyes, de többségében magyar lakosságú (Bezdán, Kupuszina, Doroszló, Gombos), illetve számottevő magyar lakosságú (Csonoplya, Nemesmilitics, Kúla, Zombor) falu és város található. Bács-Bodrog vármegye területe a trianoni diktátummal kettészakadt. „Az itt élő magyar emberek mind erős szálakkal kötődnek a gyökereikhez, a szülőfaluhoz, annak és a családnak a megtartó hagyományait magasra értékelik, ragaszkodnak a magyar anyanyelvükhöz, a magyar anyanyelvű közösséghez, az anyanyelvhasználat lehetőségeihez, az anyanyelvű iskolához, a rokonsághoz, a mindenki mindenkit ismer és segít állapotához, azaz a közösségi összetartáshoz, a segítőkész emberekhez, s vallják, hogy településükön a magyar közösségi élet erős” – írja Silling István a tájról. A Nyugat-Bácska szétszórt magyarjairól című tanulmányában a szerző kiemeli: Trianon után 310.490 magyar került a délszláv államba, a Bácska népességének 43,2%-a magyar volt. A dobrovoljacok betelepítése azonban átalakította a magyarság életét is. Nyugat-Bácska addigi lakosságának nagy hányada német nemzetiségű volt, de még 1920 után is harminchét település közül csak kettőben volt a szerbség többségben, hétben a magyar, háromban a sokác, míg huszonötben a német lakosság száma igen jelentős volt, bár nem volt mindenütt 50% feletti. 1944 után azonban ez is megváltozott: a kivégzett és elüldözött németek házaiba Horvátországból, Bosznia-Hercegovinából, Montenegróból és Szerbiából 126.323 szerbet telepítettek. Silling István kiemelte: a 2011-es népszámlálás idején a nyugat-bácskai magyar lakosság 17.577 fő volt, ami a lakosság nem egész 10%-át (9,34%) képezte. „Sok, múltbeli kulturális értéke van e tájnak, csak éppen az emberek fogytak el mellőlük.”

Akik a megpróbáltatások és az üldöztetések ellenére is maradtak, azok ma a bácskai magyarsággal együtt a családi otthonaikban, iskoláikban, művelődési egyesületeikben őrzik közösségi hagyományaikat és a gazdag történelem emlékeit. Segítenek ebben az elődök is, akiknek munkássága felett Silling István könyve Rólunk szóltak című fejezetében tartott szemlét. Bellosics Bálint, a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat tagjaként jelentette meg Útmutató néprajzi tárgyak gyűjtéséhez (Zombor, 1907) című munkáját, amely „a dél-alföldi iskolák könyvtárának egyik segédkönyve” lett (Bellosics Bálint, vidékünk nemzetiségeinek első magyar néprajzkutatója), Kármán József verbászi református lelkész 1877-ben ugyancsak Zomborban jelentette meg az első bácskai magyar nyelvű folklórkiadványnak tekintett A babonáról Kardos tanító és Mihály gazda című babonalexikonát (Kármán József verbászi református lelkész a babonáról 1877-ben), míg a mondavilágunk ismert kutatói, gyűjtői között az első helyen áll Kálmány Lajos az egykori bánáti káplán (Kálmány Lajos és a Krisztus-mondák). Silling István Bálint Sándor vajdasági kutatásairól című írásában a szegedi néprajztudónak is emléket állít.

Herceg János műveiben rendre megjelennek a Zombor környéki falvak – Gombos, Doroszló, Kupuszina – népéletéről, színes népviseletéről, népdalairól szóló, színes leírások (Herceg János jegyzetei nyelvjárásról és néprajzról), másutt kellő tisztelettel idézi meg Wlislocki Henrik és Hannig Györgyné Karakasevits Jozefin alakját, akik az elsők között látták meg a táj lakói életének valódi érétkeit (Herceg János jegyzetei néprajzkutatásunkról). Vásárok és piacok forgataga, a szőlőtermelés és borászat, a népi táplálkozás, a szentképekkel kapcsolatos emlékek, a népviselet, a népi gyógyászat, az ünnepek és a vallási népszokások leírása olvasható a drávaszögi Ujlaki Kornél Dezső műveiben (A népélet motívumai a drávaszögi Neumayer Ujlaki Kornél Dezső elbeszéléseiben).

Silling István a szülőfalujának, Kupuszinánk külön, fényképekkel gazdagon illusztrált fejezetet szentelt, melyben a gyermekkori és családi emlékek mellett a közösség életéről szóló történetek is szerepelnek. Az Élet a Duna mentén című írásában az ártéri gazdálkodás jellemzőit veszi számba, ami bizony szerény lehetőségeket biztosított a lakosságnak. Így történhetett azután, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben az emberek újabb megélhetési lehetőségek után néztek. „Így lett a Duna másik, baranyai partján elterülő hatalmas Habsburg-földbirtok a kupuszinaiak által olcsón bérelhető, és a dunai irtványföldet művelni jól tudó parasztság mentsvára” – mutatott rá a vándorlás okaira a könyv szerzője. Így kezdődött az a másfél évszázados gazdasági migrációs folyamat, amely máig tart. Elbűvölő, elragadó az a szeretet, amellyel a tudós Silling István szülőfaluját és annak tágabb környezetét a pályája során született, minden egyes írásában méltatja, ünnepli, összehajló két tenyerébe zárja.

Arccal a nagy nyílt pálya felé

Elköszönő sorok Szilágyi Károlytól (1940–2022)

Hetvenedik életévének küszöbére érve Nyílt pályán címmel 2011-ben szép és tartalmas kötetet állított össze Szilágyi Károly, a délvidéki magyar írás csöndes szolgája. Úgy volt ő jelen közöttünk, az eleven irodalom lármás valóságában, hogy szinte észre sem vettük, s úgy szolgálta az írást – hol megfontolt publicisztika, hol szépszövésű jegyzet vagy tanulmány, hol pedig irodalmi művek fordítása révén –, olyan alázatos jelenvalósággal, ahogyan a bácskai eperfa díszítette valaha a kertjeink mezsgyéjét. Csak akkor vettük észre, hogy része volt a tájnak, amikor megrezzent a koronája, és elénk hulltak zamatos gyümölcsei. Azok a gyümölcsök, melyek egyszeri, nélkülözhetetlen és megismételhetetlen részei voltak a kertnek, az egész kertkultúránknak.

Szilágyi Károly neve itthoni irodalmi körökben elsősorban fordításai révén vált ismerté, egyik leghűségesebb tolmácsolója volt ő a délszláv népek irodalmának. Erről adott számot a szlovén, a szerb és a macedón elbeszélők műveinek fordítását tartalmazó, 2008-ban megjelent Mesélek egy tavaszról című gyűjteményes kötetében is. Zamatos termésének, írásainak legjavát gyűjtötte Nyílt pályán című kötetébe a szerző, és nem lepődnék meg, ha ő maga is megütközött volna publicisztikai ténykedése eredményének gazdagsága láttán. Az 1960-as évek vége és a 2010 közötti több mint négy évtized termésének legjavában ugyanis a kor a maga történelmi súlyával van jelen, az a kor, mely minden bizonnyal Jugoszlávia halála címen kerül be a históriás művekbe. E hosszú haldoklásnak (és vele együtt az emberi sorstragédiáknak) volt tanúja a publicista, aki – ebből eredően – írásaiban rendre a felelősség kérdését is fölveti.

Maga a személyes sors, az írói életrajz a kötet legszembetűnőbb rendező eleme. Az Ifjúság, majd a Képes Ifjúság lapjain megjelent korai beszámolókban és tudósításokban a szabadság szertelensége még az élet nagy ígéretéről tanúskodik: a bácskai fiatal Párizs utcáit és London tereit rótta, majd ugyanezzel a komfortérzettel a horvát karsztvidék és a macedón lankák társadalmának nyomorában is megmerítkezett. Nem volt ő tanúja, mindössze csak résztvevője az eseményeknek. Tanúvá akkor nemesedett, amikor a délszláv háború mindennapi kegyetlensége az ő életébe is beletenyerelt. Még üzent a távozók után (Levél a barátaimnak odaátra), ám az igai nagy számvetéseit, a Handke és a szlovének, valamint a Trianon haszonélvezői című tanulmányait már ő is magyarországi „emigránsként” vetette papírra.

Ez az újabb korszak a Házat s hazát című ciklussal kezdődik, melyben azután egyszerre jelenik meg az új otthonteremtés minden kínja, és az önmagával történő számvetés fölszabadult öröme. A látóhatár ekkor már a Kárpát-medence széles horizontjáig tágul, és sorra nevet kapnak a magyar nemzeti sorskérdések is. Kiderül, az ideológiai hadviselésnek, a múlt máig tisztázatlan kérdéseinek, a lappangó szellemi terror virulens hatalmának mérge nemcsak a Balkánon gerjesztett ellenséges indulatokat, de sejtjeiben mérgezte meg a magyar társadalmat is. A 2000-es évek elején a levantei sötét világ magyarországi változatának mindennapjai bőven adtak tennivalót a háborús hadfinak: a hátország póttartalékos írástudójának, aki búcsújáró keresztényként újra Ellenszélben találta magát.

A megszenvedett valóság határozottan tapintható hitele által vált igazán széppé és jelentőssé Szilágyi Károly Nyílt pályán című kötete. Egy sokszorosan kisebbségi sorban élő írástudó – egy szlovén anyának a szerb Bácskában nevelkedett magyar fia, aki a kommunista örökséggel naponta csatát vívó, posztkádári Magyarországra menekült keresztény magyar ember morális helytállásának lehetőségeit kutatta. Meglátásai hasznos útravalók voltak a magyar keresztalja valamennyi újkori zarándokának.