
Mák Ferenc
Pályáját 1979-ben Óbecsén, általános iskolai tanérként kezdi. 1980–1983 között – megszakításokkal – az újvidéki Magyar Szó újságírója és az Új Symposion szerkesztőségének a tagja. 1983–1985 között fordítói munkát végez folyóiratoknak – elsősorban a Létünknek és az Üzenetnek –, és az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségének. 1985–1988 között a szabadkai Városi Könyvtár a munkahelye, ahol a gyakorlati év után a Szentgyörgyi István vezette, Szabadka város bibliográfiája összeállításának előkészületi munkálataiban vesz részt. Emellett rendszeresen publikál a szabadkai Üzenet című folyóiratban és a 7 Nap című hetilapban. 1990–1992 között a Kecskeméten megjelenő Forrás szerkesztőségének a tagja. 1993–2006 között Budapesten, a Határon Túli Magyarok Hivatalában a volt Jugoszlávia utódállamainak – Szerbia, Horvátország és Szlovénia – területi főosztályán dolgozik. 2007-től a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézet külső munkatársa, 2011–2015 között részt vesz a Délvidéki Magyar Mártírium 1944–1945 archívum létrehozásán, az Intézetben 2019-től a szlavóniai magyarság történetét kutatja. 2016 óta az irodalomtudományok doktora.
A Mák Ferenc által szerkesztett Délvidéki Soroló című hagyományfeltáró könyv-sorozat 2011-ben indult. Eddig megjelent kötetei:
1. Kanizsai Ferenc: Ifjabb Sóti Pál; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2011.
2. Draskóczy Ede: Bizonyítás egyszerű utakon; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2011.
3. Németh Ferenc: Ady vonzáskörében – Todor Manojlović Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2012.
4. Pogány Margit: Ami az életrajzokból kimaradt; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2013.
5. Bencz Mihály: Fehér sirály a Gyöngysziget felett; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2013.
6. Egy patrícius a titkok kapujában – Tanulmányok és dokumentumok Herczeg Ferenc születése 150. évfordulójának tiszteletére; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2014.
7. Féja Géza: Atyámfiai – Írások a bácskai magyarok sorsáról; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.
8. Veremidő – Magyarok a királyi Jugoszláviában (1918–1941) – Cikkek, tudósítások, helyzetjelentések a kisebbségi életről. A kötet anyagát válogatta, a jegyzeteket készítette és a bevezető tanulmányt írta Mák Ferenc; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.
További szerkesztések:
A koronakerület gondnoka – 100 éve született Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész; Péterréve, 2012.
Szabó József: A törökkanizsai kastélyparkok árnyékában; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2017.
Silling István: A kisbíró – Kupuszina élete a hirdetések tükrében (1953–1955); Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2017.
Roginer Oszkár: A jugoszláviai magyar irodalom terei – A (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitás-konstrukciók viszonya a sajtóban (1945–2010); Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.
Németh István: Jusztika – Válogatott elbeszélések; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 2018.
Bicskei Zoltán: A szív sorsa – A jazz és mi; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.
Válaszok Trianon kérdéseire
Mák Ferenc: Veremidő – Magyarok a királyi Jugoszláviában (1918–1941)
1920. június 4-ével, a trianoni békediktátum aláírásával, a délvidéki magyarság először került kisebbségi sorba. Ebben az új helyzetben, az SZHSZ Királyság egyik nemzeti kisebbségeként, a magyarság értelmiségének, politikai vezető rétegének egy sor olyan kérdést kellett feltennie, megvitatnia és megkeresnie rá a választ, amelyet a történelem során eddig sohasem.
Hogyan védje meg nemzeti identitását a délvidéki magyarság az új délszláv államban? Hogyan viszonyuljon a közösség az új államhoz? Miként szervezhető meg a magyar irodalom, sajtó, oktatás a kisebbségi lét keretei között? Mik a magyar ifjúság kilátásai a királyi Jugoszláviában? A felsoroltak csak néhány az akkori legégetőbb kérdések közül.
A fentiekre a délvidéki magyar értelmiség a két világháború között intenzíven kereste is a válaszokat. Napilapok, folyóiratok hasábjain, a nyilvánosság előtt fejtették ki javaslataikat, meglátásaikat. Ezen írások nem ismeretlenek a történelmünk iránt érdeklődők számára, hiszen számos eszmetörténeti munka feldolgozta már őket. A korabeli szövegeket teljes terjedelmükben elolvasni azonban leginkább csak gyakorló történészeknek volt szerencséjük. Mák Ferenc a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában megjelent Veremidő – Magyarok a királyi Jugoszláviában (1918–1941) című kötetében ezekből a szövegekből ad közre egy terjedelmes válogatást.
A kötet korabeli vezércikkeket, vitairatokat, tudósításokat, helyzetjelentéseket, elemzéseket tartalmaz. Ezek olyan korabeli neves lapokból származnak, mint amilyen a Bácsmegyei Napló, a Hírlap, a Híd, a Reggeli Újság, a Kalangya, a Magyar Szemle vagy éppen a Magyar Kisebbség. Az írásokat a kor jeles délvidéki magyar újságírói, írói, közéleti személyiségei jegyezték, mint például Dettre János, Szenteleky Kornél, Csuka János, Gráber László és Lévay Endre. A szövegeket a szerző nyolc téma – a magyar kisebbség társadalmi-politikai helyzete, demográfia és népegészségügy, gazdasági élet, oktatásügy, egyházak, a helyi társadalom átalakulása, a magyar irodalom, közösségépítés – köré építi. A válogatást Mák Ferenc tanulmánya vezeti fel, és a kötetbe gyűjtött írások szerzőinek rövid életrajza zárja.
A Veremidőt elolvasva az első szó az elismerésé. Tiszteletet parancsol az a kutatómunka, amely megelőzte a könyv megszületését. A szerzőnek ugyanis több, mint két évtized sajtótermeinek legjavát kellett megvizsgálnia, hogy megjelenhessen ez a szöveggyűjtemény. De Mák Ferenc nemcsak összegyűjtötte a korabeli írásokat, hanem gondosan át is válogatta. Úgy kerültek be a különböző vezércikkek, tudósítások, vitairatok, hogy együtt egy átfogó képet nyújtsanak az olvasónak a királyi Jugoszlávia magyarságának helyzetéről. A végeredmény egy több, mint hatszáz oldalas kötet. Azok kedvéért, akiket eltántorítana a nagy terjedelem a könyvtől, tegyük hozzá, hogy a kötet nagyon olvasmányos, ugyanis a napi sajtóban megjelent írásokról van szó. Így a szövegek rövidek, tömörek és lényegre törőek, ahogy hajdanán a Bácsmegyei Naplóban vagy éppen a Hírlapban megjelentek.
A Veremidő számos eddig kevésbé ismert témát boncolgat. Többek között számos írás foglalkozik a 30-as évek magyar ifjúságának helyzetével. Betekintést kaphatunk az akkori ifjúsági szervezetek működésébe, megláthatjuk azt, hogy egy magyar fiatal milyen felsőoktatási intézmények közül választhatott a királyi Jugoszláviában, képet kapunk az akkori pályakezdő fiatalok gondjairól, miközben a szemünk előtt bontakozik ki a szabadkai Híd folyóirat köré épülő ifjúsági mozgalom. De külön érdemes kiemelni Tóth Bagi István Pusztulunk, veszünk… című 1935-ben megjelent tanulmányát is, amelyben a szerző különböző kimutatások alapján igyekezett a jugoszláviai magyarok egészségi állapotát felvázolni. Ez egy szomorú olvasmány, hiszen Tóth Bagi leírta, hogy húsz magyar többségű településen 1919 és 1932 között a csecsemőhalálozás 17,52 és 24,08 százalék között mozgott, minden ötödik magyar tuberkulózisban halt meg, és a jugoszláviai magyarság átlagéletkora mindösszesen 32 évet tett ki. Emellett az ország kisebbségeinek körében a magyarok vezették a betegségi statisztikákat többek között a vesebetegségek területén, amelynek oka a nagy fokú alkoholfogyasztás volt, valamint az idegbetegségek és az öngyilkosság adatai is a magyarság körében voltak a legmagasabbak. Továbbá megállapítja, hogy a születések száma egyharmadával csökkent, rohamosan megcsappant a házasságok száma és 15 040 magyar vándorolt ki külföldre 1918 és 1930 között. Tóth Bagi István végül megállapítja, hogy a magyarság lélekszáma egy emberöltő alatt 14 százalékkal fogyatkozott.
A fenti példák is bizonyítják, hogy milyen aktuális kérdéseket feszeget a könyv, mert sajnos a népességfogyás ma is ugyanúgy égető problémája közösségünknek, mint nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. Igaz, manapság a tuberkulózis vagy éppen a csecsemőhalandóság már nem tizedel bennünket, de az elvándorlás vagy éppen az öngyilkosságok magas száma sajnos ma is a mindennapjaink része. Korunk ifjúsága ma is felteszi a kérdést: melyik felsőoktatási intézményt válasszam? Ezért a békediktátum mélyreható következményeinek megértésében Mák Ferenc kötete fontos olvasmány, nem pusztán a történészeknek, a múlt iránt érdeklődőknek, hanem mindenkinek, aki szívén viseli a vajdasági magyarság sorsát, mert sok mai kérdésre is választ kaphatunk ebből a kötetből. Sokszor közösségünk egy-egy égető problémája kapcsán érdemes elolvasnunk, mit is írtak elődeink nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. Mák Ferenc érdeme, hogy ezeket az írásokat egy kötet formájában kézbe adta számunkra.
A hiánypótlás töredéke
Minden megsárgult dokumentum cáfolata annak, hogy vidékünk hagyományok nélküli világ – Megjelent a délvidéki magyarság történeti bibliográfiája, mely több mint húsz éves kutatómunka eredménye
Az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában a napokban jelent meg Mák Ferenc A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája című, több mint hétszáz oldalas, gazdagon illusztrált könyve. A bibliográfia rendhagyó módon számos korabeli rézkarcot, metszetet és akvarellt tartalmaz, történelmi személyek, írók, tudósok arcképei teszik gazdagabbá a bemutatott történelmi korszakról alkotott képet. Nem titkolt szándéka a szerzőnek, hogy az akadémia bevált műfajánál, a bibliográfiánál valamivel többet nyújtson az érdeklődőnek: magáról a történelemről beszéljen.
Hatalmas művet tesz le az olvasó elé a bibliográfiájával, amihez csak gratulálni lehet. Valójában a délvidéki szellemi tőke „bibliájára” számíthat az olvasó? Mi mindent ölel fel a kötet?
– Az 1980-as évek közepén a szabadkai Városi Könyvtár munkatársaként Szentgyörgyi István mellett nyílt alkalmam betekinteni a bibliográfusi munka számomra titokzatos szépségébe. Én akkor ugyan csak ministráltam az első füzet, az 1764 és 1869 közötti időszak könyveit, hírlapjait és aprónyomtatványait feldolgozó bibliográfia elkészítésének munkájában, de egy életre magával ragadott a forráskutatás csodája és bűvölete. Akkoriban ugyan még keveset beszéltünk a történelemről, a délvidéki magyarság története pedig egyenesen tabunak számított. 1985-ben a kommunista hatalom bírósági döntéssel tiltotta be a Becse történelméből című kiadványt, és megtiltották az újratelepítés 200. évfordulójának megünneplését Pacséron, Ómoravicán és egy sor más településen is. A hatalom akkor még mindent megtett annak érdekében, hogy „a múltat végképp eltöröljük”. Bibliográfusi munkám során pedig azt láttam, hogy mérhetetlenül gazdag múltunk eseményeinek leírásai ott lapulnak az elfeledett könyvek, füzetek, levéltári dokumentumok és mindenekelőtt a hírlapjaink megfakult lapjain. Amikor azután 1988 őszén Budapestre kerültem, hatalmas kedvvel és elszántsággal kutattam a könyvtárak és levéltárak kincsei között, s ez óriási felszabadultságot hozott a számomra. Fény derült az elveszettnek hitt délvidéki középkor kultúrájának egyszeri és megismételhetetlen gazdagságára is, ám az igazi meglepetést a XVIII. századi újratelepítést követő mintegy 250 év közösségépítő munkájának korábban nem is sejtett pazarsága okozta. Az, hogy milyen ihletetten tud írni a tájról a vízépítő mérnök, akinek tulajdonképpen csak az lenne a feladata, hogy colstokkal bemérje a láthatárt, s hogy milyen magas hőfokon tud beszélni a rét virágairól a szülőföldjét szerető tudós pap. Hogy hány és hány gazdag életmű teljesedett ki abból az egyszerű okból eredően, hogy valaki parasztként, tanítóként, íróként, tudósként, egyházi méltóságként szerette a szülőföldjét, s boldogulni szeretett volna ezen a tájon. És akkor még nem szóltam arról a tömérdek tragédiáról, amely a délvidéki ember – a délvidéki magyar ember – történelmét végigkísérte; ezen a tájon szinte félszázadonként elölről kellett kezdeni mindent, minden nemzedéknek újra kellett teremtenie az otthonát, újra életet és kultúrát kellett maga köré építenie úgy, hogy a hagyományaihoz is hű maradjon.
Amit elmondott, abból azt sejtem, hiánypótló kiadványról van szó.
– A hiánypótlás töredékéről. Ennek a több mint 7000 címszónak a birtokában már ki merem jelenteni: legfeljebb az alapozást végeztem el, a történeti forráskincs felkutatásának tulajdonképpen az elején járok. Ezzel a munkámmal elsősorban a könyvészeti számvetést végeztem el, és a tudományos folyóiratok egy részét dolgoztam fel. Hátra van még – egyebek mellett – a szinte kimeríthetetlen helyi hírlapirodalom, melynek a XIX. és a XX. század fordulóján tapasztalt hihetetlen gazdagsága engem még ma is, minden alkalommal ámulatba ejt. A XX. században a délvidéki magyar ember száműzöttje volt a saját történelmének, nem volt intézmény, iskola vagy bármilyen fórum, amely biztosította volna számára a hagyományos nemzeti értékekkel történő találkozást. Az eredeti szándékom az volt, hogy megmutassam, történeti forrásaink igenis megőrizték azt a hatalmas kultúrkincset, amit a táj embere sok-sok évszázados munkájával megteremtett magának. Anyagi javaink rendre elpusztultak, de az élet szellemi tartalmának lenyomata megmaradt a történelmi dokumentumokban, elő lehet bányászni a múltból.
Ön szerint a délvidéki magyarságot mennyire foglalkoztatja saját története? Hol szerezhet kellő ismereteket e téren?
– A délvidéki magyar emberek többségét ugyan érdekli a saját, a családja, a faluja vagy a közösségének a története, de fél firtatni a múltat, fél rákérdezni az elhallgatott és titokként kezelt tényekre. Amikor Napóleon birodalomteremtő hódítása során eljutott Magyarország határára, megkérdezte politikai tanácsadójától, mit kezdjen a magyarokkal. Azt a választ kapta: „Vedd el történelmüket, és attól kezdve azt teszel velük, amit akarsz.” És ezt később is minden aktuális hatalom eljátszotta velünk. Eljátszhatta, mert nem tudta, hogy a történelmünk – mi több: a történelmeink – bennünk él. Munkámnak csak egyik része az, hogy felkutatom és lajstromba veszem az írott történelmi emlékeinket. Az igazi élmény az, hogy mindez engem felszabadít, szabaddá tesz a gondolkodásban; hogy megadatott látni azt a hatalmas kultúrát, amelyet a délvidéki magyarság magának megteremtett, s ami változatlan szépségében ma is él, elfedve, eltakarva, száműzve ugyan, de él dalban, oltárképben, könyvek borítói közé zárva, él a káromkodásban és az ünnepi szokásainkban, él a sejtjeinkben és a magunk, közösségünk iránti igényességben. Persze tudom, nem járhatja mindenki végig ezt az utat, amit én megtettem, de egy jól működő magyar kulturális és oktatási intézményrendszer sokat segíthetne a délvidéki magyar közösség és a közösségi érdekek artikulálásában. Nagyon bízom benne, eljutunk addig, hogy múltunk értékeinek feltárását intézményi munka keretében folytathatjuk, ennek bátorító jeleit látni vélem.
Hány éves munka áll a kötet mögött?
– Kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint húsz éve kutatom a délvidéki magyarság történeti forrásait. Páratlanul gazdag, egyszeri és megismételhetetlen évtizedei voltak ezek az életemnek, minden megsárgult dokumentum eleven cáfolata annak a téves beidegződésnek, hogy a mi vidékünk hagyományok nélküli világ, hogy a kulturális események messze elkerülték ezt a tájat. A velünk szemben berendezkedett hatalom hirdette, hogy a délvidéki magyarság nem képes magának kultúrát teremteni, miközben azokból a javakból élt, amelyeket apáink teremtettek ezen a tájon. Szerencsésebb országok évszázadokra szóló jövőt építettek azokra az értékekre, melyek a mi vidékünkön veszendőbe mentek. De voltak, léteztek, keretet adtak az életnek, minderre az egyre inkább kilombosodó helytörténetírásunk is bizonyosságot szolgáltat.
Tudtommal a kötet megjelenését több intézmény támogatta. Melyek ezek? Az olvasók számíthatnak-e arra, hogy interneten is hozzáférhető lesz a kiadvány?
– Mivel én a Délvidék fogalmának újraértelmezését szorgalmazom, s a Délvidék sok évszázados értékeinek forrásait kutatom, a tágabb térség magyarságának szeretném megmutatni a munkám eredményét. Öt egykori történelmi vármegye dokumentumait foglaltam a bibliográfiába, s legalább öt együtt élő nép kultúrkincsei és hagyományos értékei összefonódásának voltam a tanúja, érthető, hogy Temesvártól a régi Fiuméig terjedő terület valamilyen formában megjelenik a munkámban. S amikor erről először beszéltem, egyszerre három intézmény a legnemesebb egyszerűséggel és határozottsággal állt a könyvem megjelentetése mellé: az újvidéki Forum Könyvkiadónak, a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, valamint a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetnek tartozom hálával, hogy elmondhatom mindazt, amit a forrásokban megtaláltam. Arról sem mondtam le, hogy a jövőben valamilyen formában megszólítsam a drávaszögi magyarjainkat is, hiszen a világunkba ők is elhozták a maguk életének szépségeit, s a Délvidék tragédiájából is bőven kivették a részüket.
Mák Ferenc: Egy jól működő magyar kulturális és oktatási intézményrendszer sokat segíthetne a délvidéki magyar közösség és a közösségi érdekek artikulálásában
Felfedezésre váró örökség
Mák Ferenc: Íróink, tudósaink azzal lettek nagyok, hogy a maga helyén mindenki fölismerte a szerepének jelentőségét
Mák Ferenc művelődéstörténész június elején védte meg az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén A magyar irodalom kialakulása és története a Bácska és a Bánság területén című doktori értekezését. Dolgozatában az 1867-es kiegyezés utáni délvidéki magyar irodalom kibontakozásának, intézményei megszületésének és kialakulásának eseményeit kutatja. A szerzővel folytatott beszélgetés során a feldolgozott téma jelentőségéről, a taglalt kor sajátosságairól és az értekezés elkészüléséről ejtettünk szót.
Milyennek látja az 1867-es kiegyezés utáni fél évszázadot, és milyen indíttatásból született doktori értekezése?
– Olykor megrémülök, milyen elképesztő gyorsasággal múlnak felettem az évek, ilyenkor a magam vigasztalására azt szoktam mondani: sebaj, legalább beleérik az ember az időbe! Sokat lát, sokat tapasztal, és lehetőleg sokat olvas. Valahogyan így, a könyvek világában találkoztam a számomra lenyűgöző magyar XIX. századdal, benne a feloldhatatlannak és kibonthatatlannak tűnő Délvidék történetének kérdésével. A XX. században – főleg annak a második felében – erre mifelénk illett lekicsinylően szólni a magyar múltról, a magyar nemzeti történelem valódi értékeiről, jól pozícionálta magát az író, a tanító, ha elmondta: népünknek itt a Délvidéken – a bácskai és a bánsági pusztaságban – nincs is igazi történelme, legfeljebb csak kultúrtörténete, de ez sem egészen bizonyos, mert akkor hol vannak a kultúrtörténetének emlékei, miért nem látszik teremtett világának szellemi horizontja. Lőrinc Péter vette magának a bátorságot, és az egész 1867 utáni fél évszázadot a „piros-fehér-zöld imperializmus” korának nevezte – nem nagy dicsőségére történetírói munkásságának. Nem akarok magam is a történelmietlen véleményalkotás csapdájába esni: a titói kommunizmus idején valóban nem lehetett nemzeti történelemről beszélni, ez nem fért bele a kor politikai eszmekörébe, de ez még nem feltételezte a rosszindulatot, az árulást. S mert szerencsére egyszer vége lett a szektás gondolkodás kényszerének is, nem volt többé akadálya annak, hogy valaki kísérletet tegyen a XIX. századi történelmünk forrásainak fölkutatására. Ilyen megfontolásból született A magyar irodalom kialakulása és története a Bácska és a Bánság területén című doktori értekezésem.
Hogy van XIX. századi történelmünk – ezen belül van irodalmunk, iskola-, oktatás-, sajtó- és művelődéstörténetünk – arról A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiám előkészítő munkálataim során győződtem meg. Igaz, a könyv megjelenésekor még nem jutottam a végére az iskolai értesítők feldolgozásának, de amikor ezzel is elkészültem, világossá vált a számomra, hogy a főgimnáziumok és más középtanodák tanárai munkáikban elképesztően gazdag irodalmat hagytak az utókorra. Amikor azután 2011-ben elolvashattam Ispánovics Csapó Julianna, sok tekintetben úttörő könyvét, A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténete a régió magyar könyvkiadása szempontjából című munkáját, benne A bácskai magyar könyv a kezdetektől a Monarchia felbomlásáig (1794–1918) című igen hasznos bibliográfiával, egészen biztos voltam benne, hogy újra kell írni a Délvidék magyar irodalom- és művelődéstörténetét.
Munkája bevezetőjében hosszan kifejtette, hogy a kiegyezés korának egyik meghatározó jellemzője az iskolarendszer nemzeti alapon történő újjászervezése volt. A tanárok mekkora mértékben és hogyan járultak hozzá a magyar irodalom kialakulásához és népszerűsítéséhez vidékünkön?
– A történetírásunkban az 1867 utáni évtizedek a „nemzeti újjászületés kora”-ként szerepelnek, ami azt jelenti, hogy a kiegyezést követően Deák Ferenc, Eötvös József és Kemény Zsigmond nemzedéke liberális-konzervatív alapokon újjászervezte a magyar nemzet életének valódi színtereit. A történelem színpadán megjelent a polgár, aki többé nem volt hűbéresi alattvalója a korának, a polgár már vállalkozott, intézményeket teremtett, s megalkotta életének gazdasági feltételeit. A polgár igényei és elképzelései szerint alakította – sok egyéb mellett – a művelődés, az irodalom- és a tudományos élet fórumait, s hogy ehhez kellő ereje és felkészültsége legyen, nemzeti alapon újjászervezte – kora európai színvonalára emelte – a magyar iskolai oktatás rendszerét is. Vidékünkön az akkor már évszázados múlttal rendelkező szabadkai főgimnázium mellett az 1870-es, 1880-as években alakult meg a zombori, az újvidéki, a zentai, majd a pancsovai, a nagykikindai, a nagybecskereki és a fehértemplomi főgimnázium, amelyeknek katedráin a Budapestről, és Magyarország legkiválóbb vidéki városaiból érkezett tanárok kaptak helyet. Amikor Fináczy Ernő, Bászel Aurél, Hornyánszky Gyula, Vajda Károly és Jámbor Pál, a klasszika-filológia kiváló művelői Homéroszról, Horatiusról, Vergiliusról vagy Marcus Aureliusról beszéltek a diákjaiknak, voltaképpen a polgári ethosz alapjait vetették meg. Toncs Gusztáv, Loósz István, Sziklay Ferenc, Iványi István és Margalits Ede a klasszicitás eme biztos alapjain szólhattak azután magyar irodalomról és nemzeti történelemről a diákokhoz.
Mennyire kedvezett az akkori megváltozott társadalmi helyzet a kulturális élet megszervezéséhez a Bácskában és a Bánságban?
– A fenn megnevezett tudós tanárok – s velük együtt még sokan mások –, mint a korszak igazán felkészült szellemi kiválóságai tevőlegesen is részt vettek a közművelődési élet fölpezsdítésében. Fináczy Ernő és Wigand János Végvidék címmel, közművelődési és társadalmi programmal megindították Pancsova város első magyar hetilapját, a fehértemplomi tanárok közreműködése nélkül elképzelhetetlen lett volna a Fehértemplom és Vidéke című hetilap megjelenése, mint ahogyan Szabadkán, Zomborban, Újvidéken és a bánsági városokban is a tanároknak meghatározó szerepük volt a sajtó életében. Közben polgári kaszinókat és egyesületeket vezettek, a tudományok terjesztésére és népszerűsítésére megalakították a Szabad Lyceumok sorát. Perjéssy Lajos megírta és kiadta A Verseczi Magyar Közművelődési Egyesület története 1885–1910 című monográfiáját, Wigand János a millennium emlékére megjelentette Pancsovai emlékkönyv (Pancsova 1872–1896) máig pótolhatatlan kötetét, Románecz Mihály pedig A pancsovai m. k. állami főgimnázium történetével is maradandót alkotott.
Melyek voltak az irodalmi élet legjelentősebb fórumai, megnyilvánulási formái, egyáltalán hogyan képzeljük el az irodalmi életet felénk a tárgyalt időszakban?
– A XIX. században lényegesen másként értelmezték az irodalom fogalmát, mint ahogyan annak akár a XX. században, akár a napjainkban tanúi vagyunk. Szép Ferencz szabadkai plébános 1837-ben kiadta Bács vármegye év-századai című költeményét, évtizeddel később, 1847-ben megjelentette A gyümölcsfa tenyésztés és nemesítés okszerű módja a’ gazdaság e’ nemében gyönyörködők használatára című munkáját is. Közben lapot és kalendáriumot szerkesztett, s minden esetben úgy érezte, hogy munkájával és ténykedésével közössége javát, elméjének fölvilágosítását, munkásságának serkentését szolgálta. Kedvenc hivatkozásom, hogy amikor Helmeczy Mihály lapja, a Társalkodó 1838-as évfolyamában közzé tett Hoblik Márton A’ szerémi kalugyerzárdák címmel ragyogó értekezését, közvetlen mellette volt olvasható a ma már ismeretlen Báthay Károly A’ cukorrépa sükeres termesztésmódja című dolgozata is – mert ezzel is a közjó emelését vélte szolgálni. Akkoriban ugyanis – mint ahogyan évtizedekkel később is – egészen más volt a literatúra fogalma, lényegi meghatározásában még nem volt döntő szerepe a poézisnek. Ennek változását, kiérlelését majd a megszülető polgárság – a polgári irodalom- és művészet-értelmezés – hozza magával.
Az 1867 utáni évtizedekben éppen a tudós tanárok körében fordult az érdeklődés a szerb irodalom és a népköltészet felé. Sorra jelentek meg Radics György, Dömötör Pál, Szászy István fordításai és Margalits Ede tanulmányai, Románecz Mihály pedig amellett hogy megírta A Szibinyáni-románczkör a szerb népköltészetben (1890) című tanulmányát, megszerkesztette Szerb nyelvtan, tekintettel a horvát nyelvre (1889) munkáját is. Brancsits Blagoje és Derra György a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Újvidéken elkészítette Magyar–Szerb (1889) és Szerb–Magyar (1894) szótárát.
Toncs Gusztáv 1884-ben a szabadkai főgimnáziumi értesítőben közzé tette Vitkovics Mihály élete és munkái című tanulmányát, s bizonyára ettől nem egészen függetlenül a reformkori Pestbuda jeles írója újra a figyelem középpontjába került: ezt követően jelent meg Piukovics Gábor Vitkovics mint szerb író (1889) és Rádits Dusán Vitkovics Mihály életrajza (1909) írása. Etnográfiai, népismereti irodalmunk a fehértemplomi tanár, Szőke Endre Vonások a volt Temesi Bánság népéletéből (1890) és az újvidéki Fogl János A krassó-szörényi románok között (1914) című munkájában adott életjelt magáról, a nagykikindai Jeszenszky Ignác Kiáltó szó (1897) című művében a szociográfia, Torontál vármegye gazdasági monográfiája (1904) című könyvében pedig a gazdaságtörténet jelent meg irodalmi és tudományos életünkben.
A polgár utazott is, igyekezett a maga számára meghódítani a világot, a lapok tárcarovatában egymást követték a fürdői levelek, s a kedélyes útirajzok. Kiss Lajos pancsovai tanár 1885-ben tette közzé Utazás a Dunán – Pancsovától Turn-Szeverinig című útirajzát, tanártársa Gecser Béla A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig című munkája 1893-ben könyv alakban is megjelent. Avar Gyula újvidéki tanár 1913-ban Kirándulás az Aldunára címmel közölt élménybeszámolót, Still Nándor 1897-ben Földrajzi séták Fehértemplom és vidékén címmel megindítóan szép leírását adta az Al-Duna vidékének. 1910-ben a zombori Türr Antal Del Toró írói álnéven a Bácska lapjain kilenc folytatásban Úti rajzok címmel jelentette meg Szerém-vármegyei úti élménybeszámolóját, Stiller Kálmán pedig 1911-ben a Fehértemplom és Vidéke tárcarovatában tette közzé Boszniai úti képek című írását. A neves újvidéki botanikus, Zorkóczy Lajos az Újvidék lapjain közölte Tárcza a Fruska-Górából (1885) című beszámolóját. Élményeit oly színesen adta elő, hogy a derűje az 1896-ban kiadott Újvidék és környékének flórája lapjait is beragyogta.
Ez volt az a korszak, amikor irodalomtörténet-írásunk is „utolérte” önmagát: az ugyancsak pancsovai főgimnáziumban oktató Rencz János 1897-ben, a költő halálának esztendejében jelentette meg Vajda János költészete s a mai magyar líra című monográfiányi tanulmányát, Avar Gyula pedig 1906-ban Gárdonyi Géza és művei című értekezésében a XX. századi életérzés irodalmi megnyilvánulásait kereste, hogy a folyamat kiteljesedéseként Loósz István Ady Endre lírája tükrében (1914) című monográfiája a fővárosi irodalmi körökben is komoly vitát gerjesszen.
Ám amíg egyesek a középkori szerb népénekek képzelet-gazdag világát és a lélek archaizmusát élvezték, amíg másokat a környező táj csodái ragadtak a lelkesedésbe, s az idegen népek szokásai késztettek töprengésre, a regényeinkben lassan elkomorodott az égbolt. Csupor Gyula 1868-ban kiadott – rettenetesen elhibázott, szinte népszínműre emlékeztető – Megbukott a mama! című, társadalmi regényében még a Deák Ferenc-i eszméket hirdette, Gozsdu Elek 1882-ben keletkezett Köd, és Kanizsai Ferenc a szabadkai Délmagyarország lapjain 1909-ben folytatásban közölt Ifjabb Sóti Pál című regényében már a pusztulásba rohanó magyar társadalomról rajzolt megrázó képet. Baloghy Imre 1909-ben Pancsován megjelent Zsivánovits Porfir de genere Zsiván című regényében pedig már az összeomlás látomását is írásba foglalta.
Talán sikerült érzékeltetnem, hogy az 1867 utáni néhány évtizedben micsoda pompával szökkent szárba a Bácska és a Bánság magyar irodalma, miközben a történetírók – Iványi István és Dudás Gyula nemzedékének tagjai – kiváló műveikben a polgár számára megrajzolták nemzeti történelmének boltozatát is.
A vidékünkön alkotó magyar írók abban az időben rendelkeztek közös vonással, valami jellegzetességgel, ami megkülönböztette őket más vidékeken alkotó társaiktól?
– Korábbi irodalomtörténet-írásunk szerette rövid úton elintézni a XIX. századi irodalmunkat azzal, hogy vidékinek nyilvánította, és ezt természetesen lekicsinylésnek szánta. Holott Magyarország-szerte (is) a fővárost kivéve minden egyéb vidéki irodalom volt, amennyiben a táj, egy-egy régió sajátos valóságában lakóinak a helyét kereste. Kazinczy Ferenc iskolateremtő ténykedése előtt a magyar irodalom jószerével csak a magyar vidéken élt: Dunántúlon, Észak- és Kelet-Magyarországon vagy Erdélyben. 1867 után a Bácska és a Bánság magyar íróinak sajátos jegyet adott, hogy műveikben a táj-élménnyel együtt idejekorán megjelent a társadalom valós élménye is: a cseléd-problémáktól kezdve, a pusztuló birtokosi osztály dekadenciáján át egészen a nemzetiségi feszültségekig. Persze az írói megszólalásnak a Délvidéken is kellett, hogy legyen hitele, műveik szellemi tartalmukkal, és esztétikai értékükkel vívtak ki maguknak tekintélyt. Csakis abban az esetben lehetett irodalomról beszélni.
A bácskai és bánsági írók mennyire voltak ismertek – mai szóhasználattal élve: „befutottak” – országos viszonylatban?
– Sajátos kettősséggel állunk szemben: azok a tanárok, akik kultuszminiszteri határozattal kerültek a Bácska és a Bánság valamelyik középtanodájába, néhány ott eltöltött év, vagy évtized után megragadták az alkalmat, hogy visszatérjenek a fővárosba, vagy a szülőföldjük szellemi központjába. Kiváló példa erre Sziklay Ferenc esete, aki a Fehértemplomban eltöltött évei során szerzett tapasztalatai birtokában, 1920 után – Szenteleky Kornélhoz hasonló módon – Kassán és Pozsonyban állt a magyar irodalmi mozgalom élére. Románecz Mihály immár kellő bölcsességgel és megfontolással az ungvári, Wigand János pedig a szekszárdi gimnáziumot vezette sokáig.
Más volt a helyzete a Bácska és a Bánság íróinak. Sokukat csábította a főváros, közülük néhányan szerencsét is próbáltak az ottani lapoknál kiadóknál. Papp Dánielnek sikerült, többségüknek azonban nem. Margalits Ede csodálatos pályát futott be azzal, hogy a szláv tanszék vezetője lett, s az Akadémia megbízásából elkészítette a Horvát történelmi repertórium két és Szerb történelmi repertórium (félbemaradt) egy kötetét (a tervezett szlovák és a román repertóriumból nem készült el egy kötet sem). Hozzá hasonlóan történetíróink munkáit tudósi körökben nagyra értékelték, a Századok, a Budapesti Szemle és egyéb szakmai lapok rendre elismerően szóltak róluk. A nagybecskereki Szabó Ferenc Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtárának könyveit hatalmas szakmai elismerés kísérte, a sajtó a korszak egyik legnagyobb vállalkozásának tekintette.
Voltak azután olyanok is, akik ilyen-olyan oknál fogva csalódtak a fővárosban és az elkallódás elől visszatértek a Bácskába, vagy a Bánságba. Trischler Károly Zomborba történt hazaérkezésekor A határkőnél című versében így énekelt: „ne menjen a nagyvilágba, / Kinek szíve van, ki híven szeret”. A pesti csalatkozások után azonban egy részük szülővárosában az írás köztiszteletben álló alakja lett, munkái helyet kaptak a helyi lapokban, felolvasó estéik módfelett látogatottak voltak. Nem lehet tehát egyértelműen kijelenteni, hogy a siker a fővárosban, vagy valamely vidéki intézményben talált rá az őt megkísértőkre. Az ő pályájuk alakulásában döntő szerepet játszott a tehetség.
Az 1867–1918 között létrejött fél évszázad irodalmából mi az, amit érdemes megszívlelni ma is?
– Az 1867 után kilombosodott délvidéki magyar irodalomban az olvasó megleli a közösségért cselekvő írástudó ragyogó szellemi példáját. Tudós tanárok, írók, lapszerkesztők, egyházi méltóságok és történetírók szándékát a Bácska és a Bánság magyar polgári társadalma megteremtésének és kiművelésének nemes lelkesedése vezérelte. Íróink, tudósaink azzal lettek nagyok, hogy a maga helyén mindenki fölismerte a szerepének jelentőségét, és a hódoltság, majd az új honfoglalás évszázadai után, szülőföldjük újbóli fölvirágoztatásán munkálkodtak. Ezzel az elkötelezettséggel tudtak maradandót alkotni. S ha ilyen szép volt irodalmunk és tudományos életünk a kiegyezést követő évtizedekben, vajon miért nem maradt az utókorra eleven, máig élő hagyományként? Mert 1920 után a Bácska és a Bánság területén a magyar polgári társadalommal együtt felszámolták annak valamennyi fellelhető örökségét is.