Skip to main content

Mák Ferenc

művelődéstörténész
irodalomtörténész
bibliográfus
kritikus
szerkesztő
fordító

Pályáját 1979-ben Óbecsén, általános iskolai tanérként kezdi. 1980–1983 között – megszakításokkal – az újvidéki Magyar Szó újságírója és az Új Symposion szerkesztőségének a tagja. 1983–1985 között fordítói munkát végez folyóiratoknak – elsősorban a Létünknek és az Üzenetnek –, és az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségének. 1985–1988 között a szabadkai Városi Könyvtár a munkahelye, ahol a gyakorlati év után a Szentgyörgyi István vezette, Szabadka város bibliográfiája összeállításának előkészületi munkálataiban vesz részt. Emellett rendszeresen publikál a szabadkai Üzenet című folyóiratban és a 7 Nap című hetilapban. 1990–1992 között a Kecskeméten megjelenő Forrás szerkesztőségének a tagja. 1993–2006 között Budapesten, a Határon Túli Magyarok Hivatalában a volt Jugoszlávia utódállamainak – Szerbia, Horvátország és Szlovénia – területi főosztályán dolgozik. 2007-től a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézet külső munkatársa, 2011–2015 között részt vesz a Délvidéki Magyar Mártírium 1944–1945 archívum létrehozásán, az Intézetben 2019-től a szlavóniai magyarság történetét kutatja. 2016 óta az irodalomtudományok doktora.

 

A Mák Ferenc által szerkesztett Délvidéki Soroló című hagyományfeltáró könyv-sorozat 2011-ben indult. Eddig megjelent kötetei:

1. Kanizsai Ferenc: Ifjabb Sóti Pál; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2011.

2. Draskóczy Ede: Bizonyítás egyszerű utakon; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2011.

3. Németh Ferenc: Ady vonzáskörében – Todor Manojlović Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2012.

4. Pogány Margit: Ami az életrajzokból kimaradt; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2013.

5. Bencz Mihály: Fehér sirály a Gyöngysziget felett; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2013.

6. Egy patrícius a titkok kapujában – Tanulmányok és dokumentumok Herczeg Ferenc születése 150. évfordulójának tiszteletére; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2014.

7. Féja Géza: Atyámfiai – Írások a bácskai magyarok sorsáról; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.

8. Veremidő – Magyarok a királyi Jugoszláviában (1918–1941) – Cikkek, tudósítások, helyzetjelentések a kisebbségi életről. A kötet anyagát válogatta, a jegyzeteket készítette és a bevezető tanulmányt írta Mák Ferenc; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.

További szerkesztések:

A koronakerület gondnoka – 100 éve született Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész; Péterréve, 2012.

Szabó József: A törökkanizsai kastélyparkok árnyékában; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2017.

Silling István: A kisbíró – Kupuszina élete a hirdetések tükrében (1953–1955); Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2017.

Roginer Oszkár: A jugoszláviai magyar irodalom terei – A (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitás-konstrukciók viszonya a sajtóban (1945–2010); Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.

Németh István: Jusztika – Válogatott elbeszélések; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 2018.

Bicskei Zoltán: A szív sorsa – A jazz és mi; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.

 

 

További publikációk
Egy száműzött, aki mindig velünk volt – Töprengések Bibó István szellemi arcképe előtt. In. Fenyvesi Ottó – Losoncz Alpár (szerk.): Ex – Évkönyv 1990. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
A gondtalanság rémülete. In. Székely András Bertalan (szerk.): Barométer – Az ex – YU magyar közérzeti irodalom antológiája. Bim-bam, Thurzó Lajos Közművelődési Központ, Logos, Szabadka, Zenta, Tóthfalu, 1997.
Kanizsai Ferenc – Aki magányában siratta el egy szegény és boldogtalan ország pepitanadrágos hivatalnokait. In. Tari István (szerk.): A magyarkanizsai írótábor antológiája (2003–2007). Cnesa Oktatási és Művelődési Intézmény, Magyarkanizsa, 2008.
A történeti gondolkodás megújulása – Körültekintés és számvetés a mohácsi csata évfordulóján. In: Pastyik L., Vékony L., Hajvert Z., Szabó J., Németh F. (szerk): Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyv 1., VMHT, Bajmok, 2010.
A makacs ákácok vidékén. Szenteleky Kornél kisebbségvédelmi programja – elfogadás és elutasítás
(Bárdi Nándor, Tóth Ágnes (szerk.): Egyén és közösség - Tanulmányok. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012.)
„Ha valami nagy baj érne bennünket” – Aki látta ledőlni a tornyokat. Petrányi Ferenc apátplébános. In. Kinka E. – Mák F. – Pastyik L. (szerk.): A koronakerület gondnoka. 100 éve született Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész. Népkönyvtár, Óbecse, 2012.
A végtisztesség keresztjei – Mártírjaink 1944–1948. In: Szabó József (szerk.): Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyv 3. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Bajmok, 2013.
Cziráky Imre. In: Szabó József (szerk.): Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyv 3. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Bajmok, 2013.
Cziráky Imre. In. Horvátországi Magyarság. 2013/4.
Látlak mindig, évek ezrén is – Bencz Mihály születésének 100. évfordulójára
(Bencz Mihály: Fehér sirály a Gyöngysziget felett. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2013. )
Óbecse bibliográfiája. In. Glässer Norbert (főszerk.): Óbecse a polgárosodás útján – Bečej na putu ka građanskom društvu. Óbecse Község, Óbecse, 2013.
A járásosztás bácskai vitái a Tisza mentén. In: Glässer Norbert (főszerk.): Óbecse a polgárosodás útján – Bečej na putu ka građanskom društvu. Óbecse Község, Óbecse, 2013.
Közszellemet alkotni és azt maradandólag fenntartani. In: Glässer Norbert (főszerk.): Óbecse a polgárosodás útján – Bečej na putu ka građanskom društvu. Óbecse Község, Óbecse, 2013.
Najádok a kobaltkék pusztaság felett – Leidenfrost Gyula, az Adria magyar kutatója. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyve 4. Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, Topolya, 2014.
Régi fehértemplomi bibliotékák. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület Évkönyve 5. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2015.
Egy közös hazának vagyunk szabad polgárai – A fehértemplomi magyar sajtó. In: Besnyi Károly (szerk.): Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület Évkönyv 6. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2016.
„Valami zsibong, valami forrong a népben”– Jeszenszky Ignác. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület Évkönyve 7. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2017.
A délvidéki tájak vándorai. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület Évkönyve 8. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2018.
Rákóczi emléke a bácskai irodalomban – Dömötör Pál ódái. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyve 9. Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, Topolya, 2019.
„A mi arcunk már egyre keményebb”. In. Mogyorósi Erika (szerk.): Múlt és jövő között – Csuka Zoltán 1901–1984. Csuka Zoltán Városi Könyvtár, Érd, 1991.
Jámbor Pál párizsi emlékei. In. Békési I. – Jankovics J. – Kósa L. – Nyerges J. (szerk): Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon I–III. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Kft., Budapest, Szeged, 1993.
A délvidéki honismeret és a helytörténetírás kialakulása. In. Bárdi Nándor (szerk.): Források és stratégiák. A II. összehasonlító magyar kisebbségtörténeti szimpózium előadásai, Székelyudvarhely 1997. augusztus 21-22. Pro-Print Kiad., Csikszereda, 1999.
A szerb nemzetpolitika stratégiai célkitűzései és a Vajdaság, mint politikai probléma. In. Bárdi Nándor (szerk.): Globalizáció és nemzetépítés. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1999.
Horvátország 1991–1999. In. Bárdi Nándor – Éger György (szerk.): Útkeresés és integráció – Válogatás a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumaiból 1989–1999. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000.
Az új nemzeti politika és a HTMH (1989–1999). In. Hajduk Márta – Bagossy László (szerk.): Magyar világháló – A világban élő magyarok ezredévi üzenetei. Omis Kiadó, Budapest, 2001.
The Ideological Basis of the Southern Slav Agraroan Reform 1919–1941. In. Hungarian Minorities and Central Europe: Regionalism, National and Religious Identity, Pázmány Péter Catholic University Faculty of Humanities, Piliscsaba, 2001.
Ujlaki Kornél Dezső – A Drávaszög lelkiismerete, aki királydrámában ünnepelte a magyar hűséget. In. Acta Hungarica - Universitatis Essekiensis 1. J. J. Strossmayer Egyetem Bölcsészettudomány Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Eszék, 2008.
A Szent Korona legszebb gyöngye. In. Domonkos László: A kicserélt város – Fiume: volt és van. Unicus Kiadó, Budapest, 2010.
Az öreg halász és a magyar tenger. In. Garády Viktor: Régi dicsőségünk a tengermelléken. Pragma, Eszék, 2011.
A továbbélni-tudás forrásvidékén – Magyar sajtó a Délvidéken 1914–1944
(Paál Vince (szerk.): Magyar sajtószabadság és -szabályozás 1914–1989. Médiatudományi Intézet, Budapest, 2013.)
U mirisu lovora – O poeziji Eve Viole – A babér illatában. In. Eva Viola: Staro more – Az öreg tenger – Il vecchio mare. Art-Ars, Rijeka, 2013.
Befalazott gótika – A fiumei magyarokról. In. Cseke Péter (szerk.): Szigetek – szórványok a Kárpát-medencében és Észak-Amerikában. Korunk, Komp-Press, Kolozsvár, 2016.
Címszavak. In. Magyar politikai enciklopédia. Polgári Magyarországért Alapítvány, Mathias Corvinus Collegium, Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019.
A forradalmár portréja
(Magyar Szó. 1988. augusztus 13.)
Szerző
Bácsországról kendőzetlen őszinteséggel. In. Horvátországi Magyarság. 2010/9.
Szerző
Elolvasom
Szintarévi fejedelmek és királyok
(Magyar Szó. 2017. március 13.)

Szintarévi fejedelmek és királyok

Balogh István Mágikus fészkünk

Felette szép könyvet olvastam a minap Zentáról, bácskaságunk egyetlen cívisvárosáról, ahol máig elevenen kitapintható, különös rendje van az életnek. Van abban valami csodás áhítat, ahogyan a város polgárainak világát évszázadok során megrendszabályozta, csöndes derűvé avatta a Tisza. A zentai ember nyugodt, bölcs és előrelátó, hiszen céljai elérését, vágyai megvalósulását a folyó megfontolt jelenvalósága alakítja. Mintha azon a vidéken a kegyelem szabott volna medret víznek és életnek, itt csodálatos harmóniában együtt van gyarapodó tapasztalat és megfontolt áradás – bizton rábízhatja magát az ember a teremtő, sorsformáló jóindulatra. Bizonyára az történt, hogy a századok során másutt nem tapasztalt sorsközösségbe forrt össze folyó és a partját lakó közösség, s a föllángoló szeretetben beláthatatlan távlatok nyíltak szívben és lélekben egyaránt.

Balogh István a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában megjelent Mágikus fészkünk (2016) című kötetében foglalta össze, mit is jelent a számára szülővárosa, Zenta, vagy ahogyan egy korábbi verseskötetében megénekelte: a Szintarév, és annak története. „Itthon vagyok – írta a szerző –, erős tő köt, miként minden akác-, hárs- és gesztenyefát, és virágzom mézédes, békés szirmokat.” Ebben a szép kötetben egy gazdag írói-tanári életpálya keresi utcákon és tereken, a Tisza-parti gesztenyefák árnyékában, hűvös esti szelek szénaillatában; de mindenekelőtt a szeretett elődök, nevelők, barátok és pályatársak megidézett emlékében a gyámolító-kibocsátó ihletforrását. „Állok (…) a zentai Tópart utcán, pont a Csonka lejárónál, és a Szent János tér sarka felé nézek. Érzem a szülőföld biztos talajának biztos sugárzását.” Mert Balogh István számára is egy küszöb, egy régi ház homályos szeglete, a misztikus félárnyékból a napsütésbe vezető elindulás az emlékezés első, biztos pontja. A háta mögött, a viskók sorában, valahol ott legbelül állt egy „sárga szoknyás ház”, párhuzamosan fut vele a néhai Hajnal utca, ez az évszázadok óta létező közöcske, amely nem volt mindig a pirkadatról elnevezve. „Valaha, vagy két évszázada még Mihál utzája volt, talán az arkangyalok vezérétől, talán valami ismertebb halászmestertől származtatta keresztapját.” Hogy mikor és miért lett Hajnal utca, igazából nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy derengő fénye ma is beragyogja a lelkeket. S ebben a ragyogásban, az emlékezet teremtette rendben vonulnak el a régiek, a gyerek- és ifjúkor kedves alakjai: Andruskó Károly grafikusművész, a minikönyvek világhírű mestere, Ács József festőművész, Szloboda János tanár úr, Tripolszky Géza múzeumigazgató, Dobos János ugyancsak tanár, későbbi levéltáros, nyomukban a kibocsájtó Árvay iskola megannyi tanárának árnyéka. A távolban égnek mered az 1939-ben felszentelt templom tornya, melyben Fábri Jenő esperesplébános, a jó öreg pásztor misézett, „szolgálta népét, keresztelt (…), esketett, temetett, s szívével, lelkével vigyázta-vigyázza nyáját”. Ő volt az, aki Zentán, Banó István tanárral együtt, Dudás Gyuláék példája nyomán újra életre keltette a helytörténeti kutatásokat. „Banó tanár úr az impérium-visszaváltással Pestre emigrált. Jenő páter meg itt maradt, bölcsőhelyén, s oly korban hintette el a helytörténeti kutatások és a magyar néprajzi gyűjtések magvát, amikor a hatalmasságok nem nézték az ilyesmit jó szemmel. S az áldott televényünkbe elvetett mag bizony kiserkent.” Nekik köszönhető, hogy Zentán tanulmányok, gyűjteményes kötetek sokasága szól a közösség múltjáról, s a múzeum – roppant gazdag tárgyi gyűjteményével – a népélet érzékletes megjelenítőjeként messzi vidékek követendő példájává vált. „Fordultam egyet a piacon – újságolja a szerző –, kezet ráztam néhány ismerőssel, köszöntöttem a révészt és a Tiszát, megbámultam a híd tükörképét, amely alig volt kivehető a békalencsés vízben.”

A túlparton, az ártér fáinak lombkoronái mögött rejlő világ sem kevésbé misztikus. Arrafelé van Bátka, a Zentától lefaragott Tündérkert, amely „hiába került a Tisza torontáli oldalára, megmaradt Bácskának”. Megmaradt a történelmi viharok során mindig, akkor is, amikor a Tisza „valóságos határfolyó volt”! A mágikus vidéken mágikus ital terem, afféle aranyló rizling, melyet Márton napján szentelnek férfiakhoz méltó borrá. A Tisza bal partjának „keszegpikkelynyi része” ez, amely soha nem volt Torontál, nem is lehetett Bánát. „Az mindig bátkai part volt”, s mint olyan, soha nem oda, mindig ide tartozott, része maradt a maréknyi szülőföldnek. Része az örök idetartozásnak. S a Szintarévnél a komp, a révész legendákba átmentett szikár alakjával maga az éltető kapocs a biztos jelenlét, és az örökös útra kelés sejtelmes partjai között. Fejedelme ő az idegenség és Istók Jóska kancsóval ékesített asztala közötti világnak, aki mindig tudja, hol, milyen ösvények mentén rejtőznek hazavezető útjaink. Megindítóan szép kötet Balogh István Mágikus fészkünk című munkája, szeretetteljes körültekintés az otthon emlékekkel feldíszített tájain.

Szerző
Elolvasom
Árnyak a rozsdamarta pusztaság fölött
(Magyar Szó. 2014. augusztus 22.)

Árnyak a rozsdamarta pusztaság fölött

Régi utazók járta ösvényekre hívott meg a barát, Fenyvesi Ottó két utolsó könyvével, a Tele van a memória (2012), és a Halott vajdaságiakat olvasva (2009) című versesköteteivel. A költő nem tesz egyebet, mint Csáth Gézától és Kosztolányi Dezsőtől kezdve Milkó Izidoron, és a pécsi emigránsok, majd az őket követő új nemzedék tagjainak, Bencz Boldizsárnak, Csépe Imrének, Debreczeni Józsefnek és Löbl Árpádnak a művein át egészen Herceg Jánosig bezáróan végigjárja azokat az ösvényeket, melyeket ők valaha a lépteikkel fölmértek. Jól ismert, otthoni tájakra követem hát őt, és közben azt érzem, hogy soha nem látott dimenziói nyílnak meg a vidéknek, amerre útjaink vezetnek. Halott írók és költők nyomában járunk, de az elevenekhez szól a számadás: Németh Istvánnak Újvidékre címzett Trombita harsant vala című versében Fenyvesi így rajzolta meg a belátható pusztaságot: „Aracs, hektárnyi paradicsom, / a pusztába egy templomnak romja, / szentélyében őseink szelleme / néhanap összegyűlik. Képzeletbeli tornyából / olykor ellátni Bizáncig. Látni a Kárpátok / büszke bérceit, látni a Bánságot és Torontált, / a Tisza torkolatát, Tordát és Elemért, / hol Kiss Ernő vértanú nyugodna. / Aranynak, mirhának itt már semmi nyoma.” Ha jól számolom ez így együtt kilenc évszázad krónikája kilenc verssorba sűrítve. A kötet címadó költeménye, a Tele van a memória szerint fajunk mellett avarok, ujgurok, baskírok, oláhok, rutének és szlávok pátosza, lírája, bánata és fegyelmezett jambikus éneke lebeg a táj fölött, ahol bizony nem egyszer nekivadult hordák törték össze az álmokat. Onnan, a Tisza partjáról még hallani az elvonuló lovak dobogását, látni az utánuk maradt torzót és töredéket, a kacattá tépett reményeket, a szögesdrótokon pedig átszűrődnek a bácskai falvak harangjainak mélabús zúgása, melyek száz éven át kísérték útjukra a folyton menekülő „tintalelkű, bús írókat”.

Kísérte a harangszó Csáth Gézának, a kisebbségi magyar sors első áldozatának paréjjal letakart holttestét, amint az új gránicról a szabadkai kocsma elé behozták, és kísérte a harangszó Milkó Izidor lépteit is, amint az alkonyatban a szabadkai gesztenyék alatt megtett sétái során az árnyékos homályból éppen Cholnoky Viktort látta szembejönni: „a magyar író Trianonba hal bele / – írta vala Kosztolányi”. Ambrus Balázs örömmel üdvözölte a harangkondulást, Kázmér Ernő pedig a „vajdasági” irodalommal együtt tagadta meg, hogy idővel mégis csak egyedül ez a vidék tekintse őt a saját halottjának. „Kis bőrönd volt nála tele / reménytelenséggel” – mint mindenkinek, akik fegyverek elől menekültek ide, és akiket fegyverekkel vittek innen el. Volt ilyen-olyan rózsás forradalom, és vérpiros terror, volt reneszánsz hajnal és futurista halál. Thurzós Lajos kapával a vállán kereste Musztafa seregét, „Látni akarta a vizet, a partot, / ahol kétszázötven éve a csata lezajlott”, miközben centivel mérte a maradék életet. Vele szemben Latáknak csak a bádoglavór spleenje jutott, és ráadásként a föltépett, kisemmizett vidéki élet. Csépe a pipáját tömte, miközben „a harang szava odafagyott / a templom körüli fákra”, hogy Debreczeni krematóriumának szörnyű hidegét terítse szét a rémült táj fölött. Herceg János körül is csak a kőangyalok maradtak, miközben Bácska szent folyója, a Mosztonga fölött „rímekbe veszett egy mesebeli vármegye”.

Fenyvesi Ottó köteteiben kiszélesedett a látóhatár, és az Üllői úti fáktól a szabadkai homokbuckákon, a Ferenc-csatorna beláthatatlan nádrengetegén, és a macedón lépvilágon át egészen Abbáziáig terjed az a vidék, amely fölött hol otthonosan, hol űzötten szárnyalt a délvidéki magyar író lelke, ahol öröméből és fájdalmából elhintett valamit, ami örökségünkké avatja e széles horizontot. Boldog ölelés, hangtalan rejtőzködés, ujjongó rácsodálkozás, szorongó menekülés, vagy csak magasba röppentett álom jelzi, hogy közülünk valaki odaadta a szívét annak a vidéknek, és a kései utód most hatalmas eposzban énekelte meg a sorsát. Mert egyébként: „Késő van már mindenre. / Nézem a kietlen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást”, és a lidércet, amint az elvonulók nyomába szegődik. Fenyvesi lírájában több, tágasabb, szélesebb és mélyebb lett a táj, amely a történelem tragikus pillanataiban akár egy bőröndben is elfér. S most arra gondoltam: azt is végig kellene egyszer olvasni, amit az elmúlt száz esztendő során valamilyen oknál fogva kipontoztak a művekből. Valahol ezek a sorok is benne rejlenek Fenyvesi Ottó verseiben.

Szerző
Szerző
Elolvasom
A lélektelen virágzás emlékei
(Magyar Szó. 2019. február 16.)

A lélektelen virágzás emlékei

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Első könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2009. 168 [5] p.; Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Második könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2017. 233 [5] p.

Nekem rengeteg, az idő múlásával egyre több gondom van a halott vajdaságiakkal, úgy érzem, valamennyien dolgavégezetlenül távoztak, s magunkra hagytak bennünket ebben az egyre kuszább, egyre fenyegetőbb világban. Hányszor, de hányszor kérdezném meg Szirmai Károlytól, hogyan győzte le a fojtogató köd nyirkos szorítását, megkérdezném Herceg Jánostól: soha nem esett kétségbe a léptei előtt összezáródó, keskeny utcák szorításától, Kek Zsiga bácsitól, mégis hogyan lehet vörös csillagot tűzni az oltalmazó kegyelem palástjára? Leülnék Szenteleky sziváci háza kertjének asztalához, s a langyos délután tétován elnyúló árnyékaiba takarózva megkérdezném tőle, ő nem rémült meg attól a hagyománytalanságtól, amit egykor a múltunkban vizionált, s vajon tényleg elhitte-e, hogy elődeink eltékozolták a történelmi örökségünket? Meg azt is megkérdezném az irodalom ösvényén éppen szembe jövő alaktól: latin költők nyomán látott-e már a mi vidékünkön örömtől megrészegült méhecskét hintázni a boglárka levelén? És biztos kérdeznék ezernyi kisebb-nagyobb dolgokat, ha az idők során nem hagytak volna a gondjaimmal magamra. Mint ahogyan kifogyhatatlan a kérdések sorából Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című, megindítóan szép versesköteteiben is.

Irodalom és történelem egymást föltételező és meghatározó együttlétezése számomra régtől adott. A megszületésének pontos körülményeire is emlékezem. A betűvetést én valaha – szépreményű ifjúként – a Tisza-parti Mohol hármas iskolájának egyetlen, olajozott padlójú tantermében tanultam, s ma is emlékszem, határtalan lelkesedéssel rajzoltam az ákombákomokat a vonalas füzetem lapjaira, s ügyességemért Magó tanító nénitől kaptam is elegendő dicséretet, olyannyira, hogy csöngetéskor boldogan futhattam a megszolgált uzsonnáért. Reggel tízkor ugyanis a Máriás pék habzó kötényével és hófehér süvegével a fején ott állt a bejárati lépcsők előtt, s a nyakába akasztott, irgalmatlan pocakjára támasztott, hatalmas vesszőkosarából kedvünkre válogathattunk a kiflik és a sósperecek rengetegéből. Gyerekszemmel módfelett szépnek és egyszerűnek tűnt minden. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor anyám sírva jött haza az első – majd azt követően, az év során minden egyes – szülőértekezletről. Elszorult a szívem: boldogan belefeledkezve a betűk titokzatos világába, vajon mi rosszat tehettem? Miért jött anyám haza minden egyes alkalommal sírva az iskolámból? Vajon mi rosszat hallhatott rólam, amiről én nem tudok, s ami oly határtalan fájdalmat okozott néki?

Fenyvesi Ottó a 2017-ben megjelent Halott vajdaságiakat olvasva című, a költő meghatározása szerint verseket, átköltéseket, másolatokat tartalmazó versgyűjteményének második kötetében a padéi származású Kristály István tanító tragikus sorsáról olvasom: 1944 őszén a partizánvérengzések nyomán „Gőzölögtek, füstöltek a földek. / Halomban feküdtek a hullák.” Csúrogon, Zsablyán, Mozsoron ezrével gyilkolták a magyar embereket, „Bezdánnál a Dunába, / Adorjánnál a Tiszába” lőtték az ártatlan áldozatokat. Moholon a kivégzés előtt hat borbély egy egész napon át borotválta a foglyokat. „A borotválás a hármas iskolában zajlott, a Tisza felé vezető úton, a templom mellett” – olvasom Fenyvesi Ottó Kristály István alakjának szentelt emlékezésében. Idővel azután bennem is összeállt a történet: az ötszáz kivégzett fogoly között volt anyai nagyapán, Lakatos József is, s utólag már nem nehéz összekötni a betűvetés és az írás szolgálatának ethoszát nagyapán padlóra kiomlott vérének soha el nem tűnő tragédiájával. Anyám, aki a kivégzés előtti napon még ételt vitt az apjának, élete során soha nem tudott szabadulni a rettenetes emléktől. Ahogyan én haladtam előre a betűvetés tudományában, úgy patakzottak anyám arcán a könnyek. Erről, s az ehhez hasonló valóságtöredékekről is szólnia kellene a délvidéki magyar irodalom hiteles történetének.

Fenyvesi Ottó említett két kötetében a „Torontál felől a szörényi havasokból” szivárgó homálytól (Keszég Károly) a drávaszögi „kopár, kifosztott táj felett” elzúgó történelem sötét árnyékáig húzódó területen (Baranyai Júlia) a délvidéki magyar irodalom végre az élet valóságos, igazi dimenzióiban jelenik meg: az elhalálozás sorrendjét követve Csáth Gézától (1919) Penavin Olgáig (2001) ötvenöt költői-írói portréban bomlik ki az írói megszólalás lehetőségeinek és körülményeinek rettenetes, történelmi súlyt nyert emléke.

Radó Imre hódító idegenek által fosztogatott „rozsdamarta puszták”-at látott maga előtt, Csépe Imre alakjainak lába alól kiveszett a föld, miközben körülöttük „megkeseredett a levegő”, „elkallódott a tapló, a parázs. Az esztendők”. S a veszendő világban, a komor égbolt alatt a Bácska misztériumának mélyén „csak a kőangyalok maradtak” néma szemtanúnak (Herceg János). Szenteleky Kornél tündökletesnek álmodott élete „beleveszett a kósza hexameterbe”, miközben sziváci magányában maga is megtapasztalhatta, „Bácska hallgatag lakói / nem beszélnek a fájdalmakról”, s ha olykor mégis mélyen a lelkükbe néznek, a szülőföldet benőtt disznóparéj fölött egyszerre álmodnak pokolról és hazáról. Munk Artúr megkísérelte ugyan maga köré fölépíteni a Hinterlandot, de hamar látnia kellett, hogy a hozzá hasonló bátrakat, a tájban ideiglenesen otthont teremtőket, „a vég nélküli szenvedés dicstelen poklában / csak nyomorúság és halál várta”. B. Szabó György emlékül maradt szomorkásan tűnődő mosolya „lefokozott örömök”-ről árulkodik, miközben Sinkó Ervin a szarajevói vasútállomás peronján állva várta a vonatot, „mely majd elviszi őket / a következő háborúba”. Börcsök Erzsébet A végtelen fal című regényében ugyan megpróbálta elmondani, hogy „titkok és fájdalmak nehezednek a házra”, de a szorongás valahol ott maradt mondatai szövedékében, mint ahogyan Szirmai Károly – a Szirti Sasnak csúfolt polgár – is tudta, amikor lidércek és víziók kísérik az életet, és „a görcsös eperfákon fennakadnak / a köd foszlányai”, az író egyetlen lehetséges feladata szavakba „koporsózni” az emberi sorsokat. Majtényi Mihály – megszenvedve a Császár csatornája című regényének őszinteségét – örökös rejtőzködésre kényszerült, a pályatárs, Gál László pedig már mindent megvetett és kigúnyolt, ami e szomorú világban magyar tőről sarjazott. Ahogyan e látvány felett Fenyvesi Ottó fogalmazott:

 

 

Átok lebeg a táj felett. Valaki az ablakot zörgeti,

egy lólábú ember, kezéből kóc lóg, kender.

Tűfogú farkas jár nyomában,

fekete holló száll felette. (Keszég Károly)

 

Világháborúk lövészárkainak borzalma, fogolytáborok minden képzeletet fölülmúló szenvedése, idegen hadseregek könyörtelen különítményeinek kegyetlensége, a szülőföldet vasfüggönnyel körülzárt határok nyomán született halálfélelem, partizánterror és hivatalnoki önkény, pártszolgálat és deportálás, titkosrendőri zaklatás és száműzetés élménye teremtett az elmúlt száz év során magyar irodalmat a Délvidéken. Mindezekről a történetekről az elmúlt évek során, az osztályharcos időkben katedrák magaslatain hitelt érdemlő módon szólni nem lehet. Ezért volt mindmáig suta, félszeg és hiányos minden, a bácskai, bánsági és drávaszögi magyar irodalom fölötti számvetés: lehet értekezni – árulkodó módon –, zengő szavakba szőtt hazaszeretetről, lehet méltatni idegen diktátorok kegyes odahajolását, amíg táborlakó marad az ember a saját szülőföldjén, nem lesz őszinte és fölszabadult lírájának egyetlen verssora, elbeszélő irodalmának egyetlen békét hazudó novellája sem. Fenyvesi Ottó az elmúlt évtizedek során úgy olvasott vajdasági magyar irodalmat, hogy a verslábakon, az elillanó szabad ötleteken túl az írói pálya titkait fürkészve meglátta az élet valódi, történelem meghatározta dimenzióit is. Köteteinek verseiben számba vette a leírható társadalmi valóság úgyszólván minden lehetséges változatát, és Sinkó Ervin nyomán ő is fölismerte: „Vannak dolgok, / melyek annyira abszurdak / és ellentmondásosak, / hogy csak versben / lehet őket kifejezni.” Mindezeket szem előtt tartva Fenyvesi Ottó délvidéki életet és irodalmat idéző köteteiben a megrendítő történetek mellett két eposzt is olvastam: az egyik, a múltat összegző Szirmai Károlyról, a másik, a személyes élményeket megmutató Sziveri Jánosról szól.

 Mégis, a megidézett valóság könyörtelen látomása mellett a költői tisztánlátás bölcsessége adott némi bukolikát is az elmúlt száz év rettenetének. Juhász Erzsébetre emlékezve Fenyvesi Ottó egy sírkert kapujában állva, mintha irodalmunk színes történetét tartaná a kezében, megjegyezte: „Édes napfény tündököl a sárga lombokon. Fenn az ég túlvilági kéksége. Csönd, kozmosz. Lenn a mélyben ismerős és ismeretlen halottak. Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha.” Minden bizonnyal az Árkádia-közelség élménye ez. Valahol az alkonyzónában „Késő van már mindenre. / Nézem a lélektelen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást.” Ottó, miért érzem úgy, ekkora szorongással, ilyen súlyos teherrel a szívünkben még nem lehet, még nem szabad csatlakozni az elvonulók, az ügyünket korán feladók seregéhez?

Szerző
Az életmű példamutató ereje. In: Újvidéki Rádió, Szempont, 1989. I. 24.
Szerző
Az életmű példamutató ereje. Szeli István: Így hozta a történelem...
(Magyar Szó, 1989. V. 6, 18.)
Szerző
Vékás János: Szeli István-bibliográfia. In: Hungarológiai Értesítő, 1994. 13. évf. 3-4. szám, 132-133. oldal
Szerző
Merülő önarckép. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó, Intézet, Újvidék. 1990.
Szerző
Csoportkép a hiányzókról (Domonkos István: Önarckép novellával)
(Üzenet. 1987/6.)
Szerző
Szakrális emlékeink. Silling István: Vallásos népélet Kupuszinán. In. Magyar Szó. 2017. augusztus 28.
Szerző
„Mint őszi ág...” In. Üzenet. 1991/1.
Szerző
A mitológia egyetemes érvénye. (Beszélgetés Péter Lászlóval). In. Magyar Szó. Újvidék. 1982. november 18.
Szerző
A történelem billenő figurái. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Sámánjaink színes álma
(Aracs. 2008/3.)
Szerző
Önismeretünk hosszú böjtje. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Regénypályázati véleményezés
(Híd. 1991/5.)
Gondviselő könyvészet. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Az idegen csend hatalma (P. Nagy István: Köralagút)
(Üzenet. 1990/4.)
Szerző
A filológus és a filológus tisztelete. In. Napjaink. 1987/1.
Szerző
A mosolytalan világ versei
(7 Nap. 1990. október 12.)
Szerző
Az arcképfestő magánya
(Üzenet. 1987/4.)
Szerző
Visszhangtalanul
(Üzenet. 1987/7–8.)
Szerző
„Nehéz volt elszánni magam” (Haraszti Sándor: Befejezetlen számvetés)
(Üzenet. 1986/12.)
Szerző
A ledőlő nyárhegyek pillanata
(Új Symposion. 1979/174.)
Szerző
Herceg János példája. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Mák Ferenc: Ahol a parázs még izzik (Herceg János: Nyíló idő). In. Forrás. 1992/1.
Szerző
A bácskai harangöntő
(Üzenet. 1994/1–2.)
Szerző
Elolvasom
A megperzselődött akácfa
(Magyar Szó. 2014. február 8–9.)

A megperzselődött akácfa

Illés Sándor száz éve

Bácska jeles fiának, Illés Sándor születésének századik évfordulóját ünnepeljük a napokban, de tartok tőle, hogy szülőfalujának lelkes olvasóin kívül Délvidék-szerte kevesen fognak megemlékezni a jeles évfordulóról. Szűkkeblű történetírásunk – mint a szülőföldjét elhagyó renegátot – őt is száműzte az emlékezésre méltó személyek sorából, holott nem is a Magyarországra történő távozásával van gondja a hivatalos számadóinknak. Számukra sokkal zavaróbb a körülmény, hogy a partizánterror elől elmenekülő szerző műveiben – tárcáiban, elbeszéléseiben és regényeiben – leplezetlenül szólt kisebbségi magyarságunk tragikus és fájdalmas sorskérdéseiről. Illés Sándor azon íróink sorába tartozik, akikről közel fél évszázad során – a szerb–jugoszláv elkötelezettség megsértése nélkül – nem volt ildomos, és főleg nem volt tanácsos érdemben szólni: Herczeg Ferenc, Csuka János, Tamás István, Prokopy Imre, Illés Sándor vezeti azt a népes seregletet, akikről hivatalos körökben illett megfeledkezni. Ők voltak a bácskai és a bánsági magyarság renegátjai, a revizionisták, a nacionalisták – Tamási István Egy talpalatnyi föld című kiváló művéről azt tartja az irodalomtörténetünk, hogy „a regény jelentőségét és valódi értékét csökkenti, és szinte semmissé teszi az események és a főhős szerepének értelmezésében megnyilatkozó irredenta törekvés”, holott életük során nem tettek mást, mint számon tartották és szóvá tették a magyarságunk ellen elkövetett bűnöket és sérelmeket. Ha kellett, regényt írtak a kisemmizettekről, vagy monográfiát a közösség önszerveződési kísérleteiről, ha kellett, a Népszövetségnél emeltek panaszt az üldözöttek érdekében, emellett mozgalmat szerveztek a kisebbségi ügyek felkarolására, és anyagi támogatást biztosítottak a délvidéki magyar lapok megjelenésére, vagy a művelődési egyesületek működésének támogatására. Hogy a polgári életrend elkötelezettjeként nem rajongtak a királyi Jugoszlávia nacionalizmusáért – azt az elmúlt száz év eseményeinek ismeretében nem kell különösebb érvekkel indokolni.

Illés Sándor életét végigkísérte annak az 1944 késő őszi éjszakának az emléke, amikor titokban elhagyta szülőfaluját, Temerint. Holott ő a háború dúlta Nyugatról, a lerombolt Európából még a hazatalálás reményével indult útnak, és hazaszökése során mindvégig bízott abban, hogy szándékára és jóindulatára szüksége van a temerini magyarságnak – s ebben nem is csalódott. „Nem hazulról szöktem, ahogy ez szokás, hanem hazaszöktem Jugoszláviába. Temerinbe, a mamához. A házhoz” – írta egyik visszaemlékezésében. Csak hát 1944 őszén és telén már a temerini magyarság sem dönthetett szabadon a sorsáról, az otthona felé igyekvő azonban erről mit sem tudott. A pazovai vasútállomáson azután nagy fordulatot vett a sorsa: a peronon vigyázó „titóista katona” leparancsolta a vagon tetejéről, félrevonta, és azt súgta a fülébe: „Sanyi bácsi, ne menjen haza, keresik magát. Várják már otthon!” Egyik temerini rokona figyelmeztette ezekkel a szavakkal a hazafelé tartó volt honvédet. Ő azonban látni akarta a mamát, ezért folytatta az útját hazafelé. Csak a szülői rémület bírta rá, hogy néhány napi rejtőzködés után valóban felkerekedjen, és úgy hagyja el az ősi földet, mint aki már tudja, hogy nincs többé visszatérés erre a tájra. Később a Búcsú a Bácskától című írásában így emlékezett arra az éjszakára: „Amikor nekivágtam a zivatartól nyugtalan szeptemberi éjszakának, nyomban megértettem: ez nemcsak visszatérés, hanem búcsú is lesz egyben. Mindig ilyennek képzeltem el a visszatérést, az igazit és végsőt: viharos szélben táncoló fák, szakadó eső – minta minden nyarat most siratna el a szeptember –, sötétségbe takarózó falvak, udvarokon nyekergő kútágasok. Hát errefelé sosem virrad meg? (…) Úgy mondják: hazatérni csak egyszer lehet az életben. Szerintem csak elmenni lehet egyszer, igazán. Én nem csak hazajöttem, búcsúzni érkeztem ezen a viharos éjszakán. Talán azért kapaszkodok most minden jelentéktelennek tűnő apróságba, mozdulatokba és emlékekbe, mintha elszaladt életemet venném számba hideglelős sietséggel.” Illés Sándor ezt követően hatvanöt éven át – egészen 2009-ben bekövetkezett haláláig – a mama kezét kereste, és azt a bácskai világot, amelynek kínjaitól megkérgesedtek azok a drága kezek.

Mostanában hajlok arra, hogy Illés Sándor könyveit egy hatalmas, délvidéki krónika fejezeteiként olvassam, úgy, mint a nagy klasszikusaink – Szentkláray Jenő, Dudás Gyula, Iványi István vagy Érdújhelyi Menyhért – történelmi műveit: élete során ő is egyetlen nagy vallomását, a szülőföld pusztulásának látványa fölötti fájdalmát és kétségbeesését foglalta írásba. Bármerre is tekintsen a nagyvilágba, a bácskai ember nyomorát és kisemmizettségét látja: a floridai senyvedő akácban az otthontalanságot, a dalmát karsztokon a lélektikkasztó aszályt – az idegenséget és a száműzöttséget – vélte fölfedezni. Századokat látott ő akkor is, amikor a széthordott tanya udvarán állt, és elegendő volt a szülői sors ismerete ahhoz, hogy az egész Délvidék sorsáról ejtsen szót. „Én legszívesebben a szülőfalumban, a régi házban indulok el a képzelet szárnyán” – fogalmazta meg történelemélményét az Éjszakai látogató című vallomásában. És amikor benépesedik az udvar, megjelennek körülötte az idők tanúi is: „Mi, a mamával ketten a kiskonyha küszöbén ülünk, apám nekitámaszkodik a kútkávának, a Szüle előhozta a szobából a fonott kis székét, azon gubbasztott ölbe tett kézzel. A nagyapa a pincében járt, hozza a füleskorsót, tele borral. Sorra kínál bennünket, aztán az égre pislantva azt mondja: »Ma éjszaka megint nyugtalan álmom lesz… Tegnap is bikákkal álmodtam. Teli hold van…«” Nagyapa, az egykori huszárobsitos, akit holdas éjszakákon rendre megkeresnek a kínzó álmok, édes Szüle, az egykori nazarénus napszámos – a nincstelenség örök megtestesítője –, a világháborúból a szibériai fogságot is megjárt apa és a jóságos mama, akinek a galambleves gyógyírt jelentett minden testi és lelki fájdalomra.

A legendás nagyapa volt az, aki az unokájának a legfényesebb mécsest gyújtotta meg. Egy alkalommal, a cirill betűkkel bajlódó kisiskolást egy régi, a századfordulón kiadott, magyar olvasókönyvvel ajándékozta meg. Az volt a pillanat, amikor a gyermek előtt egy addig soha nem látott, csodás világ látványa nyílt meg. Toldi Miklósról, Kinizsi Pálról, Mátyás királyról, a magyar múlt nagyjainak történeteiről – Széchenyiről és Deákról – a bácskai magyar ifjaknak akkoriban már sejtelmük sem volt. Nevüket csak a szülői-nagyszülői házban hallhatták és tanulhatták meg. A falusi iskola tábláján görcsös cirill betűk sorakoztak, ez kísérte végig ifjúságomat – emlékezett a gyermekkorára Illés Sándor. „Cirill betűs regények. Otthon csak a Himnuszt tanultam meg a nagyapámtól. Azután szerb gimnázium, majd az első magyar költemény íze. Olvasni csak titokban lehetett magyarul. Lopva leírt magyar szavak, nevek.”

És A mécses után a Lámpafény című elbeszélésben is egy régi, a magyar történelemhez fűződő esemény elevenedett meg. Március idusa sokáig családi ünnepnek számított, akkor ünnepelték a nagymama, a kedves Szüle születésnapját. Ilyenkor „fekete arcú parasztemberek, meg napszámosok” jöttek a távoli határrészből is, hogy együtt ünnepeljenek a tanyasiakkal. És csak jóval később, fél évszázad múltán derült ki, hogy a szüle tulajdonképpen decemberben született, a nagyapa, az obsitos huszár csak kitalálta a március 15-ét, hogy megünnepelhessék a forradalom évfordulóját. Az ablakba kitett lámpa is azt jelezte, ünnep van a magyar szívekben. „Rég kihunyt már a fény abban a távoli ablakban – írta a gyermekkori emlékeket idézve az író. – A tanya is romokban hever, a kútágas férebillent, tetejét széthordták. A pusztulás, a sötétség és reménytelenség dajkálja a határt. Nem tudom, akad-e még, aki újra lámpát gyújt egyszer az éjszakában, hogy megtalálják egymást a sötétségben a magyarok?”

A nagyapa emléke mindamellett a kenyér ízével is összeforrt. Valamikor egy régi-régi nyárban ketten együtt indultak a határba. Végigmentek a Gyepsoron, és a nagy fűzfákat elhagyva értek a búzatáblákhoz. Az idős ember ott ünnepélyes mozdulattal letépett egy kalászt, kellő áhítattal megszagolgatta, majd a tenyerében szétmorzsolta. „A pelyvát szétfújta, a búzaszemekből néhányat a szájába vett, és összerágta. Hunyt szemmel ízlelgette. Kenyéríze lehetett.” Köröttük akkor már zengett a világ, a parasztudvarokban az üllőkön kalapálták a kaszák élét. „Akár a nyarat üdvözlő madarak, úgy kiáltoztak az üllők, a kalapácsok.” Másnap hajnalban indult az aratás, a tarlókon, búzamezőkön „dobogott az élet szívverése”: a kenyérnek valót takarították be, és az Temerinben is szent munkának számított.

Távolról érkezett az édes szüle a temerini Gyepsorra és a tanyára. Csak úgy lekezelően, Tóth Tecának szólították az új asszonyt, aki a nagyapa első hitvesének a halálát követően, második feleségként vállalta a nyolc árva fölnevelését. Addig a Tisza-parti Moholon volt napszámos, leánykorában hol marokverőnek szegődött, hol pelyvahordóként dolgozott a cséplőgépnél, de mosni is eljárt az orvosékhoz, és takarítani a jegyzőékhez. „A család nehezen fogadta be a szegény napszámoslányt, aki majdnem puszta kézzel érkezett – fordult annak emléke felé határtalan szeretettel az író. – Azért majdnem, mert az egyetlen bútordarab, amit hozott, egy fonott kisszék volt. Azon üldögélt néha elkeseredve a gang végében, siratva régi szabadságát. Csak én lehettem a szövetségese, aki később születtem, és nem ismertem a régi nagymamát. Nekem ő volt az »igazi« szüle. Nagyon szerettem, hiszen ő nevelt fel a mama mellett.” Ő volt az, aki az iskolás gyereket hazavitte a tanyáról, majd látva a tehetségét, mindent megtett azért, hogy gimnáziumba írassák – ami a paraszti világban nem is volt egyszerű dolog, hiszen együtt járt a fölemelkedéssel, a földtől való elszakadással. Az első magyar olvasókönyvtől a gimnáziumig – ez volt az út, amelyen a nagyszülők fogták a szeplős arcú, szőke ifjú kezét.

Az apával kapcsolatos első emlék az a bicegő koldus volt, aki egy tavaszi hajnalon, rongyosan bekopogott a gyepsori ház ablakán. A mama fölkiáltott örömében, megérkezett az orosz fogságból a férje. És mint aki pótolni szeretné az elveszített éveket, a felépült férfi hatalmas lendülettel vetette magát a munkába, a két kezével teremtette meg a gyermeki világ édenkertjét, azt a paradicsomot, amely – korántsem meglepő módon – később ugyancsak a történelmi időket idézte. A gyermekkor kertjét a bejárati ribizlibokrok után a szőlőfajták hosszú sora díszítette, mögöttük ott sorakozott a lombos gyümölcsfák erdeje, a korán érő körtefák, a piros termést érlelő almafák sora – melyeknek gyümölcsét karácsonykor illett megosztani az állatokkal –, távolabb, a nyári éjszakák hűvösét őrző, öreg diófával. „Ezt még talán ükapád ültette – mondta a kertjére büszke férfi –, amikor ide telepedett a család egy rozoga szekéren a Jászságból. Itt pusztaság volt. Akkor építették újjá a magyarok a községet, amelyet a szerbek felperzseltek a szabadságharc kezdetén.” A kiskertben bazsarózsa virított álmosító, édeskés illattal. Egy későbbi szeptemberi hajnalon aztán ez a lassú járású ember vitte a diákot a közeli nagyváros gimnáziumának első osztályába is. „Nekem büszkeségem volt az a sovány parasztember, aki szakadt bocskorban járta a barázdát az eke után, aki szép mozdulatokkal vetette a magot, kaszálta a lucernát és aratott, gondozta az állatokat, és aki beszélni is tudott velük. Amikor a lovak fülébe dünnyögött, azok a vállára hajtották a fejüket.” Alakja az időben egyre nagyobb, egyre hatalmasabb lett.

És az elképzelt parasztudvar árnyékában mindenki fölött ott áll a mama, a hatalmas őrangyal, aki mindenűvé elkíséri a kisfiát, vele van a napsütésben, és vele a menekülő, viharos éjszakában. Lélekben elkíséri őt a lengyel harcmezőkre, és megmutatja néki az utat a bujdosásban. A mama kezét fogva „megyünk szótlanul ketten a kertben, lengeti hajunkat a gyenge szellő, érzem a fanyar birsalmaillatot, meg a kapor szagát, és elnyom az álom. S hallom álmomban is nehéz szekerek kerekének zörgését, lovak patáinak dobbanását, s valahol egy csikó nyerítését.” A mama mindig vele volt, végigkísérte őt az egész életen át. Molnár Marcella. „Olyan szép volt ő is, mint amilyen a neve: hajlongó virág egy falusi kertben, kékszemű csodálkozás kitárulkozása a világra.” A mama keze után nyúlt, akkor is, ha beteg volt, és akkor is, amikor megkísértette a halálfélelem. „A mama jött el hozzám, lám, újra itt a mama! – írta az Eljött hozzám a mama című jegyzetében. – Emlékszem: egyszer gyermekkoromban is így ült az ágyam szélén, tartotta a tányért a kezében, s kanalazta a számba a levest. Galamblevest főzött. Azt tartotta, hogy az a legjobb orvosság.”

Ott ülnek, ők négyen (ötödikként az emlékező ifjú), a temerini parasztház udvarán, miközben a nyári illatoktól fűszeres éjszakában fölcsendül az ismert tárogató hangja. Balázs Pista, a napszámos repeső lélekkel fújta Rákóczi a kurucainak muzsikáját, és szeretett volna másokat is megajándékozni ezzel a csodával. „Ezért a langyos nyári estéken kiült az udvarra, és keservesen fújta, fújta: Krasznahorka büszke vára… Valami leírhatatlanul csodálatos volt, igazi élmény, egy régmúltról éneklő tárogató. Magyar muzsika, halvány fény a kisebbségi élet keserves éjszakájában. Akkor hallottam először Krasznahorkáról, a magyar múltról, amiről soha nem tanultunk a szerb gimnáziumban” – írta Illés Sándor A tárogató halála című, szép elbeszélésében. „Voltak olyan pillanatai a kisebbségi életnek – emlékezett –, amikor összeszorított foggal az ilyen nyári éjszakákon elhangzott tárogatóba kellett kapaszkodnom, hogy erős maradjak – s magyar, aki bizakodik a jövőben. – Majd hozzátette –: Láthatatlan, hatalmas ívként hajlott fölém a tárogatószó.” Balázs Pista 1944 dermesztő őszi estéin is kinn ült a gang lépcsőjén, és fújta a tárogatót, hogy meggyilkolt unokáját elsirassa. „Szállt a kesergő dal. Sírt az éjszaka.” A legenda szerint partizánok törték össze a hangszert, és a darabjait elégették. „Azóta én az áldozatok között ezt az öreg, régi hangszert is gyászolom és megsiratom” – emlékezett a tragikus időkre az író. Zárt parasztarcok, félelemmel teli tekintetek lakják azóta a déli vidéket.

Öten ültek azon a hajdanvolt, és az időben legendává nőtt parasztudvaron, és alakjukat körülfonta a történelem: a Jászságból érkezett ősök feltörték az ugart, és gazdagon termő kerteket teremtettek a porták körül, melyeket 1848–1849-ben szerb martalócok égettek föl. Nagyapa még huszárként védte a hazát, ami az első világháborúban a fiának már nem sikerült. A volt honvéd a hadifogságból hazatért, és parasztként újra nekilátott földet művelni, olyan elszánt szorgalommal, ahogyan tették azt napszámos és zsellér elődei és sorstársai. Azonban idők fordultával jött a kisebbségi sors, és fogyásnak indult a közösség ereje és pusztulásnak indult a régi világ: „Azt a régi tanyát a dűlőúton négy jegenye, a ház körül három akác őrizte, az udvarán pedig elgallyazott eperfák ültek kotlósként. Ezek alatt, a kisszéken ülve tanított meg a mama a betűvetésre. (...) Eltűnt az út menti csárda is, betyárok és gazdag kupecek már nem járnak erre.” A Szultán, a kedves szürke ló sem él már régen, „de álmomban néha berobog lobogó sörénnyel, ő a vágyaim fehér lova, amelynek hátán gyermekként vágtatok”. És ha a mama elcsendesíti a rettenetes kísérteteket, Rozi ángyi, a jó tündér baracklekvárral megcsorgatott fánkjának az illata is újra belengi a ház környékét.

A hősökre azonban a Délvidéken évtizedeken át csak titokban lehetett gondolni. Az emlékekkel a tarsolyában, Illés Sándor Kiáltás! című írásában úgy fogalmazott: „Egyre szűkebb területre szorítják vissza a kisebbségben élő magyarok nyelvét, kultúráját, hovatovább már csak otthon tudnak egymással anyanyelvükön beszélgetni a vajdasági magyarok. (....) Van annál kínzóbb fájdalom, mint a kisebbségbe szakadt népünk száma sorvadását látni?” A mécses című jegyzetében folytatta a gondolatot, amikor rámutatott: a múltról való tudatos hallgatás az etnikai elnyomás legerősebb fegyvere, „próbára teszi a kisebbséget, ugyan meddig bírja erővel a rázúduló viszontagságokat egy nép, ha nem ismeri eléggé eredetét, ahonnan érkezett, s amelyik nem képes belekapaszkodni a múltjába, mert ezáltal gyökértelen. Ez manapság is az elnyomás, az elmagyartalanítás egyik bevált eszköze.”

Illés Sándor a kilencvenes évek rettenetes háborúinak eseményeiről már csak a pesti otthonába érkezők beszámolóiból szerez tudomást, a bácskai Tiborc hozza el neki azt az utolsó körtét is, amelyet induláskor a régi udvar kivágott körtefájáról szakított le. Az író A mama mosolya című jegyzetében szólt arról a mindössze fél négyzetméternyi kis asztalkáról, amelyen az otthonról származó emlékeit őrizte. Csöndes kis szigetnek nevezte, amelyen elfér az élet valamennyi figyelemre érdemes részlete, közöttük kunkorodó bajusszal nagyapa huszárfotográfiája is. A bibliai Szodoma képe rémlett föl a lelkében, amikor a szülőföld sorsa fölött tépelődött. „Engem mostanában mégis a múlt elvesztése tart remegő izgalomban: Uram, ha csak egy pillanatra is, de engedd meg, hogy visszapillantsak – írta a Fuss, de nézz vissza! című vallomásában. – Aztán vesszen, pusztuljon minden akaratod szerint, ahogy írva vagyon, de még egyszer látni akarom a szívemben hordozott emlékeket, mielőtt végleg kiszórom tarisznyámból. A régi gyereket, ha láthatnám még egyszer, Uram, aki voltam, aki a réten futott, aki anyja kezébe kapaszkodva indult az iskolába, aki hontalanná válva tévelygett azután, menekülve az éjszakában az ellenségei elől. Szeretném még egyszer, utoljára megfogni a mama kezét (…). Többet ennél úgysem kaphatok már. Ha találtok majd valahol megperzselődött akácfa alatt egy öreg sóbálványt, az én leszek. Megégtem. De megérte.” Távozóban még eloldja az elhagyott tanyaudvaron a kocsikerékhez láncolt kutyát, majd maga is elindul emlékezni az idegenek által feldúlt temetőbe. Meggyőződése azonban változatlan: „továbbra is hiszek abban – üzente a jobb sors reményében –, hogy szívünkben tiszták maradnak mindig azok a régi kis patakok, és örökké illatoznak gyermekkorunk hársfái” – mondta, amikor megérkezett otthonába a temerini harangszó.

Illés Sándor a legnagyobb történetíróink egyike, műveiben – az elbeszélésektől, a karcolatoktól és a jegyzetektől kezdve egészen a nagy lélegzetvételű regényekig – mindig történeteket írt, mintha azt szerette volna népének visszaadni, amit hatalom és erőszak elvett tőle: szerette volna visszaadni az emberek, a családok, a falvak és városok, és (mindezek együttesében) a közösség történeteiben magát a történelmet. Ő, az otthonából elüldözött, világosan fölismerte, hogy igazán szabad ember csak népe történelmének a birtokában lehet, csak úgy lehet a sorsát alakító értelmiségi, ha élenjáró szószólója lesz a hagyományok és a szellemi örökség értékteremtő hatalmának. Csak úgy lesz fölszabadult gondolkodó, ha megtanul emlékezni. Regénysorozatban írta meg a délvidéki magyarság kisebbségi történetének egy-egy fejezetét: A pénzcsináló (1980) az 1920 utáni kisebbségi élet, Az utolsó napok (1982) a második világháború befejező eseményeinek, A fekete bárány (1983) a magyar-szerb együttélés egyedül méltó formájának, a Vihar után szivárvány (1988) pedig a bukovinai székelyek sorsának nagy regénye. Aki azonban ilyen makacs elszántsággal hajol a történelem tátongó mélységei fölé, az nem kerülheti meg a tragédiáról szóló beszámolót sem. Illés Sándor – az oknyomozó és tényfeltáró újságírás nemes eszközeinek a segítségével – három történeti munkájában szólt az 1944-es esztendő temerini tragédiájáról: a Sirató (1977) és az Akiért nem szólt a harang (1991) című könyvében a partizán-vérengzés magyar áldozatainak, az Irgalom nélkül (1994) című munkájában pedig a szülőfalujából deportált zsidóknak állított emléket. A XX. század második felében rajta kívül talán Herceg Jánosnak volt ilyen mélységű, népismereten alapuló tudása, és a saját sorsából eredő látomása a magyar Délvidékről. Száz év kínjai és csodái együtt érlelték páratlanul nemessé azt a hatalmas vallomást, amely a temerini születésű író életművéből felénk sugárzik.

Szerző
Kondicionált félelmeink
(Magyar Szó. 1991. január 12.)
Szerző
Futóhomokba futóárok
(Üzenet. 1986/3.)
Szerző
Hornyik Miklós: Beszélgetések írókkal
(Magyar Szó. 1982. augusztus 17.)
Szerző
Önpusztító türelemjáték – Vagy ahogyan ő mondaná: Idő kérdése az egész (Hornyik Miklós: Angol pázsit)
(Tiszatáj. 1992/7.)
Szerző
Álma fölszáll a boldog csillagokhoz
(Aracs. 2009/4.)
Szerző
Németh István első regényéről. In. Magyar Szó. 2014. március 14., 21.
Szerző
A tiszavirágok emlékezete
(Üzenet. 1990/2.)
Szerző
Helytörténetünk szép pillanata. In. Magyar Képes Újság. 1988. június 9.
Szerző
Lépcsőházi esztetizálás
(Új Symposion. 1983/213.)
Szerző
Párizsi szédülés (Sáfrány Imre: Jegenye-gambit)
(Üzenet. 1987/5.)
Szerző
Egy szolgálat talmi ragyogása (B. Szabó György életműsorozata). In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Regények, kéziratok (Bányai János, Mák Ferenc és Vajda Gábor jelentése a Könyvkiadó 1989. évi regénypályázatáról)
(Híd. 1990/6.)
Amikor egy világjáró hazatalál (Vojnits Oszkár: Afrikai út 1884)
(Üzenet. 1986/12.)
Szerző
Közösségi sorsvállalás valahol Európa szélén. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Egy fáradt szív szerelmei (Szenteleky Kornél egybegyűjtött írásai). In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Pannon sötétedések (Sziveri János: Dia-dalok). In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
A mindenség közelében (Sziveri János: Bábel)
(Üzenet. 1991/3.)
Szerző
Legendák nélküli emlékezés?. In. Magyar Szó. 1991. április 6.
Szerző
Az elnapolt élet itt maradt gondjairól. In. Magyar Szó. 1991. február 23.
Szerző
Hosszú úton – önmagunkhoz (Tolnai Ottó: Gyökérrágó; Prózák könyve). In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Akárha száraz kútba lesel. Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek. In. Könyvvilág. 1989/9.
Szerző
Az álmok mindig visszatérnek. Kontra Ferenc: Nagy a sátán birodalma
(Tiszatáj. 1991/12.)
Szerző
Óvatos ellenzékiség. In. Horvátországi Magyarság. 2006/5.
Szerző
Monográfia, mely túlmutat önmagán (Gobby Fehér Gyula: Testek és álmok)
(Üzenet. 1985/4.)
Szerző
Óvatos mérlegelés (Vajda Gábor: Ács Károly)
(Üzenet. 1985/6.)
Szerző
Lehetséges válaszok. In. Magyar Szó. 1991. június 1.
Szerző
Az egészről van szó (Végel László: Judit)
(Üzenet. 1990/10.)
Szerző
Miért nem több az ember?. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Szerző
Elolvasom
Eltévedt kórót sodor a szél
(Magyar Szó. 2018. október 11.)

Eltévedt kórót sodor a szél

Sem lendülete, sem dimenziója, sem íve nincs Börcsök László Vedlés címmel egybegyűjtött novelláinak, nem feszül mögöttük sem színes történet, sem pompás történelem. Az élet apró kis szilánkjai ezek az epizódok, üvegcserepek, amelyek sejteni engednek valamit abból a hatalmas egészből, amelyről bölcsebb időkben azt mondták az írástudók: az emberi élet méltósága. Az emberi élet méltóságának azonban tágasság és terület – haza, nemzet, szülőföld és ország – kell ahhoz, hogy föltárja, megmutassa belső lényegét. Persze ez a terület lehet mindössze egy tanyaudvar is, ha annak emlékezete őrzi a nemzedékek jussát és örökségét. Van tehát valami sejtelem, valami misztikum, amitől szárnyalni tud az élet, még akkor is, ha csak nyár végi almafák illatában füröszti meg arcát az ember. A fontos az, hogy legyenek történetek, amelyek előző történetekhez kötődnek, s amelyek nyomán újabb történetek születnek. Hogy legyen valami megragadható, valami kibontható, valami továbblendítő élmény. Olyan élmény, amelynek szövedéke rendkívüli – egyéni és közösségi – értékekhez köti az embert. Börcsök László novelláinak hőse – valójában az író maga – a Két éjszaka e sok közül című írásában azonban kénytelen föltenni magának a kérdést: „Ki vagyok? Egy ember, aki, mint a többiek, kutat, keres, vágyik valamire. Valami meghatározatlanra, magam sem tudom. Talán megértésre.” Talán az otthonlét nyugalmára – teszem hozzá én. Ez a bizonytalanság a forrása minden élménynek, amelyek az óbecsei szerző írásaiból rendre, immár évtizednyi távlataiban kibomlanak, legyen szó egy régi, Tisza-parti séta emlékéről, egy másik, lomha folyó feletti vár falainál föllobbanó ölelésről, elmúlt évek őszi iskolakezdéséről, nehéz gondokkal mérhető pályaválasztásról, a gesztenyefák alatti futásról vagy haldokló öregek meg-megkísértő tekintetéről. A Vedlés című novelláskötet eseményeinek sorában semmi sem kerek, semmi nem jut el a kiteljesedéshez – minden kezdemény önmagába roskad bele. A Fönnakadás című töprengésében olvasom: „Eltévedt kórót sodort lábadhoz a szél. Valahol biztosan fönnakad.” Mindent beleng a bizonytalanság komor színeiben úszó hangulat, amely sejtelmes kapcsolatokat rejteget, vagy takargat. A világ elrejtett szegleteiben mindig meghal valaki, önszántából kilép az életből. A csonttörőben tovább mélyül a megrendültség: „gondolataid rendszertelenül cikáznak a múltbéli események között. Verték apádat és anyádat, s elvitték őket valahová.” Az éjjeli séta című novellából azután az is kiderül, hogy valaki mindig követi az embert. Ügynökök, rendőrök, katonák világa ez, mert katonák, mindig vannak valahol! Vannak azon a bizonyos szigeten is, ahová olykor-olykor elhurcolják az embereket, s vannak ott is, ahol fehér meg sárga engedélyt adnak, hogy hazalátogathasson az üldözött.

Börcsök László a Számvetés című, a kötet egyik legletisztultabb írásában fedi fel a tépelődések, a meg-megújuló keresések okát és eredőjét: a szerző a hatvanas évek elején járt először Magyarországon, a Jugoszláviából érkező fiú azonban mélységesen megütközött azon a bizalmatlanságon, amely őt akkor a magyar fővárosban fogadta. Keserű élménye volt, hogy hazája idegennek tartotta őt, s ennek nyomán elmélyült szívében az élmény: hogy valójában neki nincs is igazi szülőhazája. „Csak szülőfölded van. Szülőfölded: az otthoni szülőház, a város, a rónaság, a Tisza a holtágaival, [...] a füzes az ifjúkori kalandokkal, a határ a tengernyi tengerivel meg aranyló búzatábláival.” A haza szimbólumai meg egyre csak fakultak, s már nem voltak ünnepek sem, amelyek lelkesedéssel töltötték volna el az embert. Ekkor állapítja meg a szerző: „Két identitásod van: a magyar, amely különbözik a magyarországi magyar identitástól és jugoszláv/szerb, amely meg nem azonos az itteni jugoszláv/szerb identitással.” Kitűnik: a Vedlés című kötet szerzője egy életen át küzdött magyarság-élményének meghatározásával, de soha nem volt mögötte olyan „kedvező társadalmi összháttér”, amely megkönnyítette volna az önmeghatározásért folytatott küzdelmét. Egy szétlőtt ország szétlőtt városainak emléke vezeti a felismeréshez: „A politikai, a hatalmi terror elferdíti, az emberek nemzettudatát.” A kötet címadó novellája, a Vedlés azután megmutatja a katonák, az ügynökök pusztítása után maradt világ látványát: „bármely részén jársz, mindenfelé szomorú, lehangoló látvány fogad. Sok az elhagyott, a lakatlan, az eladásra kínált ház.” Ez vajon a haza, a szülőföld része, vagy talán egyik sem? Ez – külső látványával és belső zaklatottságával együtt is – maga a kifosztott otthon, a beszakadt tető, a megégett küszöbök valósága. A Megérzés című novellában Börcsök László még úgy látja: rendet kell teremteni a körülöttünk tapasztalható zűrzavarban. Vagy ha nem lehet rendet tenni, újra kell kezdeni a külső és belső világ felépítését, megteremtését. Az olvasó reméli, erről fog szólni szerzőnk következő könyve. 

Szerző
Brájjer Lajos és a mértéktartó Fiumei Estilap
(Hungarológiai Közlemények. 2013/3.)
Szerző
Az önpusztítás küszöbén. Burány Nándor: Margit-híd
(Tiszatáj. 1992/3.)
Szerző
Gondviselő könyvészet (Csáky S. Piroska: Vajdasági magyar könyvek 1918–1941)
(Üzenet. 1988/10.)
Szerző
A rend stratégiája (Csorba Béla: Tücsökmadarak a hóban)
(Üzenet. 1985/7–8.)
Szerző
Elolvasom
Gyermekhalál a lágerben
(Magyar Szó. 2017. március 6.)

Gyermekhalál a lágerben

Van valami mélységesen sorsszerű abban, hogy a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, február 25-én találtam meg a postaládámban Csorba Béla, a Temerini Újság kiadásában 2016-ban megjelent A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában című könyvét, mely a Lágerfüzetek 1. jelzés alapján egy kiadványsorozatot is remélni enged. Volt tehát alapom és okom megrendülni múltunk gyászos emlékezete felett. A halál első könyve a tábor halotti anyakönyvének három kötetébe bejegyzett, 1944. december 2. és 1945. július 17-e közötti 250 csecsemő, gyermek és tizenéves tragikus pusztulását vette számba, név szerint felsorolva az áldozatokat, megjelölve a halál okát is. Csorba Béla hivatkozása tehát kikezdhetetlen, történelmi bizonyosság az alapja – a hullagyár szerb irányítói és vezetői a nyilvántartással maguk hitelesítik a szomorú adatokat. Az 1944 őszén elmenekült járeki németek helyébe „kollektív bűnössé nyilvánított, vagyonától és állampolgári jogaitól megfosztott jugoszláviai németek Dél-Bácskában élő csoportjait internálták”, közülük is mindenekelőtt „a hatvan évnél idősebbeket, a gyerekeket, a betegeket és a kisgyermekes anyákat. A fizikai munkára alkalmas felnőtt asszonyokat és férfiakat mind gyermekeiktől, mind családjuktól elválasztották, és kényszermunkatáborokba irányították” – olvasom a füzet bevezetőjében. A németek mellé hamarosan megérkezett az 1945. január 23-án kitelepített Csúrog és Zsablya „teljes magyar lakossága” is, ahogyan a márciusban hasonló sorsra jutott mozsori magyarok is. Hogy hány magyar és német gyerek fordult meg a jelzett alig fél év alatt a járeki haláltáborban, nem tudható, ám egy 1945. február 22-én kelt hivatalos levélben Prodanović százados, az újvidéki kerület katonai parancsnoka ezer lágerlakó gyerekről szólt, és ellátásukra hatvan liter tejet kért. Megdöbbentőek azok az adatok, melyek a foglyok élelmezéséről, egészségügyi körülményeiről szólnak: jelentős hányaduk ugyanis vagy éhen halt, vagy a járványokban pusztult el. S aki nem, azt Dragojlović Jana partizánnő, a tábor parancsnoka – bizonyára család- és gyermekszerető szerb anya – taposta széjjel. „(…) többször a mellükön ugrált és ordított: – Megdögletek-e svábok?” A 250 gyermekáldozat közül Novák Viktória 16 hónapos magyarkanizsai, Csikós Rozália 22 napos járeki, és Holló Ilona 8 hónapos csurogi gyermek halálának körülményeit a túlélő hozzátartozók vallomásai alapján rekonstruálni is lehet.

És itt mély lélegzetet kell venni. A történet valahol negyed évszázaddal korábban, 1918 októberében kezdődött, amikor a történelmi Magyarország déli vármegyéinek jelentős részét megszállta a szerb hadsereg. Történelmi távlatból ma már világosan fölismerhető: a nagy délszláv államról szőtt álom irreálisan túlméretezett elképzelés volt. Egy közös államhoz a szerb katonai vezetésen, az oligarchákon és néhány soviniszta indulataiban túlfűtött, hataloméhes politikuson kívül valójában egyetlen társnemzetben sem volt meg a kellő elhatározás. Ha Jugoszlávia megszületésekor ez nem is volt egyértelmű, megmutatkozott ez hét évtizeddel később, a délszláv állam véres háborúk során bekövetkezett összeomlásakor. 1918 októberében Bácska, Bánság, Baranya és a Muraköz megszállt területein a hatóságok rövid néhány hét alatt erőszakkal felszámolták a működő magyar hivatalokat, betiltották a magyar iskolák és intézmények működését, bevezették az állampolgársági igazolás önkényes rendszerét, egzisztenciális bizonytalanságba sodorva ezzel félmilliónyi magyar életet. 1918 októberétől kezdve folyamatosan, egészen 1941-ig idegen hivatalnokok terrorja irányította a magyar közösség életét. Megszűnt a papi és a tanári – egyáltalán: az értelmiségi – utánpótlás, a magyarság minden társadalmi, politikai, gazdasági és szociális intézmény vagy szervezet nélkül maradt. Akadtak azonban a régi világból itt maradt, tisztességes szándékú vezetők, akik a nagyszerb soviniszta hivatalnokok világában is kísérletet tettek a magyarság megszervezésére; pártalakulatban gondolkodtak, művelődési intézmények, egyesületek alapítására tettek kísérletet, és a magyar parasztság szövetkezeti megszervezésének a lehetőségét kutatták – minden jelentősebb eredmény nélkül. Ami persze nem Várady Imre, Deák Leó, Strelitzky Dénes és társaik jó szándékán múlott. Az 1941–1944 közötti néhány év végkifejletében tovább súlyosbította a jugoszláviai magyarság helyzetét. Amikor a járeki haláltáborban néhány hónap leforgása alatt 250 gyermek és fiatalkorú pusztult el, az új titói partizánhatalom akkoriban végeztette ki azokat a nemes férfiakat – Deák Leót, Krámer Gyulát, Andrée Dezsőt, Bogner Józsefet és társaikat –, akik mindvégig kitartottak a magyar közösség mellett, s akik negyed századon át a megmaradás, az állampolgári beilleszkedés törvényes lehetőségét keresték. 1944 őszén és az azt követő tragikus hónapokban a partizánterror nem csak a jövőnket, de a múlt örökségének bölcsességét őrző öregjeinket is likvidálta. Ami a járeki, és a hozzá fogható haláltáborban, és Bácska- és Bánság-szerte a települések dögtemetőiben történt, az kisebbségi közösségünk teljes fölszámolására irányult. Csoda, hogy túléltük, csoda, hogy a történtek után is újjá tudtuk szervezni közösségi életünket.

Szerző
Elolvasom
„Szalmaszálon bukdácsol a sorsunk”
(Magyar Szó. 2019. március 28.)

„Szalmaszálon bukdácsol a sorsunk”

Csorba Béla: Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé

Évek óta megkülönböztetett érdeklődéssel figyelem Csorba Béla köteteinek sorát, melyeknek együttese évszázados kisebbségi sorsunkról és történelmünkről olyan alapos és körültekintő számvetést nyújt, amely őszinteségében egyedülálló és példa nélküli szülőföldünkön, a Délvidéken. Ő az a temerini ember, aki otthona küszöbén állva tekint széjjel a Bácskaságunk közeli és távoli valóságában, kezével és szívével egyszerre tapintja, érinti meg a halódó világ többnyire takargatott és rejtegetett sebeit. Csorba Béla az otthonosság igényével méri veszendőnek indult értékeinket, kincseinket, és a még megmaradt, megtartó szeretet hőfokát egyaránt, olvassam akár az Ez olyan mondás (2016) című helytörténeti munkáját, a Temerini kenyér – Tanulmányok és esszék Alsó-Bácska népéletéből (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című kötetét, vagy a közösségi emlékezet általa felgyűjtött, megszerkesztett és kiadott Koczka József naplója (1914) (2014) című világháborús dokumentumát, az Ökrész Károllyal együtt gondozott „Pedig én katona akartam lenni” – K. József visszaemlékezései a Nagy Háborúra 1914–1918 (2014), a Makrai József verses hadifogolynaplója (2017), vagy megrendítő kötetét, A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában (2016) című könyvét, amely a Lágerfüzetek 1. fejezeteként jelent meg. S akkor még nem szóltam a szerző azon erőfeszítéseiről, amelyeket az 1944–1945-ös partizánvérengzés történéseinek föltárására fordított. Mindezek Csorba Béla közelmúltban végzett írói, történetírói munkáját dicsérik, belátható fejezeteiként annak a hatalmas opusnak, amely – feltevésem szerint – ma már a két tucatnyi kötetet is meghaladja.

Mindezek végiggondolására utolsó könyveinek egyike, a Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé (2017) című munkája adott alkalmat, amelynek írásai kisebbségi sorsunk tragikus emlékeit idézik meg, ismételten hangsúlyozva: a délvidéki magyarság soha nem gyógyuló fájdalmát az évszázados kisebbségi sorsa okozta gyötrelmek jelentik. A „…szalmaszálon bukdácsol a sorsunk…” – A délvidéki magyarok és az 1923-as választások az újvidéki Vajdaság című napilap tükrében című írásában találóan idézte Svetozar Pribičević oktatási miniszter erőteljesen kampányízű kijelentését, aki hangsúlyozta: „Mi jugoszlávok […] nem akarjuk a nemzeti kisebbségeket kulturális jogaiktól megfosztani; sőt, ellenkezőleg, a magyaroknak és a németeknek elemi és középiskolákat adunk, ahol a gyermekeiket anyanyelvükön taníthatják. A politikai és gazdasági jogokban a szláv lakosokkal egyazon elbírálás alá esnek, mert az állam az egyenlőség, szabadság és a jogrend alapján áll. A magyaroktól és a németektől csupán annyit követelünk, hogy lojális állampolgárai legyenek államunknak.” Elhangzott mindez 1923 tavaszán, amikor javában folyt az agrárreformnak nevezet kolonizáció, a magyar földek kisajátítása, azok dél-szerbiai, montenegrói és hercegovinai „passzív vidékek”-ről betelepítettek javára történő átjátszása, a magyar javak konfiskálása, az értelmiség – köztük a tanítók és tanárok – hivatalvesztéssel együtt járó elüldözése, az iskolák és a kultúrintézmények felszámolása. A „Mikor kezdtem a nagy vízen utazni…” – Vajdasági magyarok kivándorlása Észak- és Dél-Amerikába a trianoni döntést követő években című tanulmány szerint a bácskai magyarság elszegényedése a nyilvánvaló nemzeti elnyomás következménye volt; a királyi Jugoszláviában az 1930-as évek elején a földnélküliek többsége, 41,41%-a magyar, 10%-a német nemzetiségű volt. A Bácskában minden tizedik magyar számított föld és nem egyszer ház nélküli nincstelennek. A statisztikák azt is elárulják, hogy a 36 944 vajdasági kivándorló közül 15 040 volt magyar, 20 083 német, a többi más nemzetiségek soraiból került ki. Csorba Béla megállapítja: „A kivándorlási láz veszélyeit, a magyarság lélekszámának további gyors csökkenését, ezáltal az itthon maradottak gazdasági, kulturális és politikai befolyásának meggyengülését azonnal felismerte mind a politikai, mind az értelmiségi elit, azonban nem tudta hatékonyan befolyásolni a folyamatokat.”

Hogy milyen hatalmas mértékben szűkültek le a magyar politikai és értelmiségi elit közösségépítő lehetőségei, arról a szerző több tanulmányában is számot adott; Sinkó Ervin, Csuka Zoltán és Illés Sándor pályája néhány epizódjának bemutatásával bizonyította a létező szerb terror mindent átfogó erejét. A Petőfi a Vajdaságban – Kultuszmorzsák az 1923-as centenárium asztaláról című tanulmányában Csorba Béla idézte Dettre János szavait, miszerint Petőfi százéves évfordulóján a délvidéki magyarság „egy-egy bátortalan kívánság” megfogalmazásán kívül, alig tehetett egyebet. A Délbácska című lap megfogalmazása szerint: „Nálunk nincs hivatalos ünnep – mi még az örömben sem vagyunk egyek – ezért a mai éjjel néhány percét mi valamennyien fordítsuk arra, hogy egyetlen szál gyertyát égessünk a halhatatlan Petőfi emlékére.” Hány gyertyának kellett volna az elmúlt száz év során jeleznie kiszolgáltatottságunk feneketlen mélységeit?! Történik erre utalás a Koldusok a temetőkapuban – A háború utáni jugoszláviai magyar sajtó a titói lágerek lakóiról című tanulmányban is, ahol azonban a tanulmányíró már a Szabad Vajdaság azon újságíróit is megnevezte, akik „szigorú, de egyben igazságos” büntetésnek nevezték a járeki haláltábor létrehozását, és a Csúrog magyar lakossága elleni genocídiumot. E tragikus években a lakájok sorába tartoztak a politikai elit olyan magyar „jelesei”, mint Saffer Pál, Hock Rezső és Gál László. (Meg persze sokan mások, akiknek néven nevezését már csak a kegyelet tiltja.) Mindeközben újra kezdődött – vagy csak folytatódott – a Vajdaság „régóta tervezett, de a királyi Jugoszlávia idején félbemaradt gyarmatosítása” is.

Megindító olvasmány Csorba Béla Kérdések és látleletek című kötete, melynek írásai bekezdésenként figyelmeztetnek a veszendőség küszöbeink előtt tátongó, feneketlen mélységeire. És persze az emlékezés, a lélekmentés hatalmas feladataira is.

Szerző
Elolvasom

Temerini örökség

Csorba Béla: Kuffervizit

A minap egy interjúkötet kapcsán a Kárpát-medencei magyar kisebbségkutató műhelyek működéséről, programjaik megvalósításának körülményeiről értekeztem e helyen, s bizony látnom kellett, a tudomány az elmúlt évtizedekben az irodalomközpontúságtól hatalmas utat tett meg a „matematizálhatóság” felé, ami alatt minden bizonnyal az egzaktságra való törekvést kell látni és érteni. Hogy ez javára vált-e a mai Magyarország határain kívül élő magyar kisebbségi közösségeknek – ezt bizony nem tudom, az viszont elgondolkodtat, hogy a helyzetjelentésekbe mindenütt belekönyököl az eladhatóság, a tudomány piacképességének kérdése. Persze, lehet az én személyes gondom, ha nem elégszem meg a kisebbségi sorshelyzetek történeti leírása helyett felkínált felettébb elvont statisztikai, szociológiai, kultúrantropológiai fejtegetésekkel, végső esetben azonban mégis csak arról van szó, hogy immár évszázadnyi ideje, hogy (Cseh)szlovákiában, Romániában, a Kárpátalján és az egykori Jugoszlávia utódállamaiban a magyarok százezrei keresik a kibontakozás, az érvényesülés lehetőségeit, s rajtuk vajmi keveset segítenek a tudományos műhelyekben gyártott elméletek, magyarázatok és „értelmezési kísérletek”.

S mert hajthatatlan vagyok, maradok a történetírás kínálta helyzetértelmezések hagyományos rendszerében, rendületlen elszántsággal keresem azokat az „adattárakat” – leírásokat, tudósításokat, közleményeket –, amelyek „dédszüleink és az ő elődeik viselt dolgaihoz, mindennapjaihoz, életük örömteli, vagy éppen tragikus fordulataihoz” kötődnek. A leírást, e meghatározást Csorba Béla Kuffervizit (2018) című kötetének Temerin krónikájához (1851–1918) című fejezetéből vettem, melyben a szerző szülővárosa történeti kronológiájának egy fejezetét kínálja az érdeklődő olvasónak. A jelzett hét évtized előzményeként Csorba Béla szót ejt Temerin 1848 augusztusában, a szerb szabadcsapatok által történt felégetéséről, melynek során a lakosság többsége elesett az önvédelmi harcban, míg másokat menekülés közben gyilkoltak meg a fosztogató szerb lázadók. „Temerinben egyetlen ház sem maradt épen, a pusztulást túlélő lakosság földönfutóvá vált”, s egyesek bizony Jánoshalmáig futottak – olvasom a döbbenetes leírásban. Sanyarú magyar sors – 1923 címmel pedig – a történelem kronológiai rendjét követve – a könyv írója a „délszlávországi agrárreform” rettenetes következményeit mutatja be. Mondanám: otthonaik felégetésétől a birtokaik elkobzásáig, az üldöztetéstől a kifosztásig terjed a temeriniek – és velük a Délvidék valamennyi magyar közösségének – csaknem két évszázados történelme. Árnyak, alakok, szellemek suhannak az időben, ahogyan az – a város jeles személyiségeinek megidézésekor – a kötet következő fejezetének címében olvasható. Lukijan Mušickitől, a szerb irodalmi klasszicizmus jeles alakjától a pályatárs Sziveri Jánosig és Harkai Imréig terjed a megszólítottak-megidézettek népes serege. Vitkovics Mihály az 1810-es években írt levelében arra biztatja a pályatársat, írjon a déli vidékek életéről: „Ha a szerb újságokban nem hagyhatunk emléket irodalmunknak vagy más eseményeknek, amelyek érdemesek, hogy az utókorra szálljanak, akkor legyenek meg a magyar újságokban, s idővel, ha támad valamely pravoszláv historikus, legyen valami forrása vagy skicce a munkájához. (…) hadd tudják egyesek, hogy mi is élünk.” Mint ahogyan százhetven évvel később az élet nyomait, menthető értékeit igyekezett felkutatni Temerinben Harkai Imre is, amidőn az építészeti emlékek gyűjtésekor a hagyományt igyekezett „a maga, még ha csak pislákolóan is megnyilvánuló elevenségében értelmezni […], mégsem a hamut, hanem a parazsat kereste”. Történt mindez az 1980-as évek elején, amikor a jugoszláv hatalom az évszázadok során kialakult hagyományos városszerkezet felszámolásával (ismét) megmutatta, hogyan lehet „halálos sebeket ejteni egy kisebbségi léthelyzetű magyarok által lakott település élő szervezetén”. A hagyományos, paraszti szalagtelkek felparcellázásakor ugyanis megtörtént az addigi etnikai homogenitás fellazítása is.

S miközben idegen katonák vetettek tüzet a temerini otthonok zsuppfedelére, miközben emberöltőnyi gyakorisággal fosztották ki a Délvidék magyarjait, Temerinben – ahogyan másutt is –, csodálatos alkotói pályák teljesedtek ki. Kováts Antalt Csorba Béla meghatározása szerint „halk szavú poétaként” ismeri az utókor, aki újságcikkeiben „gyakran fordult a népélet, a paraszti világ, a még élő néphagyományok felé”, Illés Sándor pedig – akit ugyancsak menekülésre kényszerített a bevonuló partizánok kegyetlensége – hírnökeként a rettenetes időknek, az elsők között adott hírt az ártatlan délvidéki magyarok ezreinek legyilkolásáról.

Csorba Béla Kuffervizit című könyvében – egyszemélyes intézményként – az elmúlt két évszázad tragikus történéseinek néhány jelentős eseményéről ad számot. Még sincs ő egyedül a hagyományápolók sorában. Harkai Imre tudósi pályáját bemutató Hályogkovácsok bátorsága című írásában mutatott rá: Temerinben az 1973/74-ben megalakult Irodalmi, majd Művelődési Kör programcéljai között ott található a népi építészet kutatása is. „Az egyesület tagsága jórészt lelkes, új eszmékre fogékony középiskolásokból, egyetemistákból, fiatal szakmunkásokból toborzódott, akiket egyformán érdekeltek a neoavantgárd törekvések és a néphagyományok, Heidegger és a neomarxizmus, a free jazz és a Magyar Népzene Tára, a strukturalizmus és a helyi hiedelmek, Krúdy Gyula és Meša Selimović, a konceptualizmus és a népi juhászat… Ebből a színes, eklektikus zűrzavarból sok jó kezdeményezés született.” Ebből a mozgalomból teljesedett ki a TAKT, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor hatalmas értékmentő és értékteremtő munkássága is. Egy műhely, egy alkotói közösség, mely ma is többnyire a történetírás hagyományos eszközeivel él.

Szerző
Elolvasom
„Afelett sokszor harcolást töttek”
(Magyar Szó. 2020. július 25.)

„Afelett sokszor harcolást töttek”

Levél-féle Csorba Bélának 70. születésnapjára

Azt hiszem, abban az 1983. esztendőben közülünk senki sem gondolt a boldog, békés öregkorra, akkor csak a holnapot szerettük volna megérni – ha nem is derűben, de békében és egészségben. S lám, most csöndes békességgel a lelkemben elmondhatom: Isten éltessen, és tartson meg a szeretetében 70. születésnapod alkalmából! Azt már ifjú éveinkben megtanultuk, egy kóbor kutyával mindig több jár a nyomunkban, mint amiről a házunk kapujának környékén tudtunk, vagy amire számítottunk, de ha már a nyomunkba szegődött, annak biztos oka van. Nem véletlenül panaszolták a Forum-ház akkoriban felettébb szektás berkeiben: „mondhatunk mi bármit ezeknek a mai fiataloknak, olyan az, mintha fitymát hánynánk a falra!” Ha most belegondolok, megborzongok: Teremtő Ég! Felügyelőinknek hány fitymájába került, mire mi eljutottunk az öregség küszöbére! De határozottan boldog vagyok, hogy a régiek közül is akadnak még, akik előtt ma, 70. születésnapodon felköszönthetlek! A makacsságunk, az elszántságunk végül, valahol – érdemeik ellenére – nekik is köszönhető. Egész eddigi életünk abból állt, hogy folyton menekültünk a hitványság, a hitvánnyá válás általuk fölkínált lehetőségei elől!

Ifjúkori „lázadásunk” nem volt egyéb, mint útkeresés, a felszabadulás lehetőségének keresése. Akkoriban, az 1980-as években azt mondták ránk, minden létező értéket tagadó, fölforgató „elemek” vagyunk, hogy képtelenek vagyunk fölismerni és értékelni az irántunk tanúsított társadalmi, de főleg politikai jóindulatot, hogy nem fogadjuk el a bölcsnek, megfontoltnak vélt tanácsokat, és a boldogulásunkat szolgáló útmutatást. „Mert mi vagyunk a hasadás a tudaton” – fogalmazta meg helyettük a lényeget egykori társunk, Sziveri János. Az alapvető hiba abban volt, hogy annak a világnak, a poszt-titói kommunista korszaknak a túlélési lehetőségek tekintetében nem voltak hiteles megszólalói, véleményformáló hatalmi képviselői. Nem volt egyetlen egy sem! Ami ennél sokkal fájóbb: humánum tekintetében nekünk nem voltak hiteles tanítóink, tanáraink sem. Maradt hát a számunkra egyedüli menedéknek a tisztességes családi hagyományok világa. És maradtak a pályatársak, akik olykor a példájukkal, vagy ha mással nem, a tekintetükkel is bátorítottak, biztattak bennünket.

A tisztességes családi hagyományok világában pedig azt tanultuk, hogy minden este szellemben és lélekben gyarapodva térjünk haza otthonainkba, mert akkor másnap reggel könnyű álommal ébred az ember. Arra nem emlékezem, hogy erről esett-e szó közöttünk, akkor induló, fiatal nemzedéktársaink sorában! Azt hiszem, mi a soha néven nem nevezett gesztusokból, a példákból tanultunk. És miközben ifjúi lendülettel, vakmerőnek vélt elszántsággal látszólag a jövőbe menekültünk, a maga pazarló gazdagságában fölfedeztük a múltunkat. Mondanám: mi olyan bátrak voltunk, hogy nekiiramodásunk során meg sem álltunk a múltunk hatalmas birodalmáig. A reszkető-remegő félelemről árulkodó pártszólamok valóságából mi könnyed lendülettel jutottunk el az akkor éppen gazdátlan örökségünk világába: nemzeti történelmünk beláthatatlan térségeibe. Jó volt megtérni oda! Példáját találom ennek a hazatalálásnak bármelyik felütött könyvedben, legyen szó akár a Temerini néphagyományok (1988), a Még azt mondják, Temerinben… (1997), a Hol vette a király a várát? (2006), vagy az Ez olyan mondás (2016) című néprajzi, vagy a Puskalövés nélkül (2009) az 1944–1945-ös partizánvérengzésről szóló tanulmányokat tartalmazó Szétszórt csontjaink (2011), a Kérdések és látleletek (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című történeti munkáidról. Mint ahogyan az is tény, hogy a Források a Délvidék történetéhez I–III. (1997–1999) című három könyvedben te adtad a kezünkbe az első délvidéki történelmi olvasókönyvet. A Kováts Antal temerini tanító írásainak gyűjteményével, a Pótvásár Temerinben (2019) című könyveddel pedig ismételten arra figyelmeztettél bennünket, a közösségünk történelme semmivel sem pótolható, élhető és birtokolható tanulságokat kínál a számunkra.

A modern emlékeztetőben olvasom: Csorba Béla vajdasági magyar publicista, tanár, politikus, néprajzkutató, költő, az 1944–1945-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója. Én úgy vélem, Csorba Béla ma a leghitelesebb tanítóink egyike, aki – nem mellesleg –, mindenkor türelemre intett és nevelt. Írói-tanítói minőségedben tartson meg kegyelmében a Gondviselés!

Szerző
Draskóczy Ede története
(Aracs. 2011/3.)
Szerző
Eszméltető látomások. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Elolvasom
Dudás Gyula emlékezete
(Magyar Szó. 2012. január 6.)

Dudás Gyula emlékezete

A közelmúltban ünnepelte Zenta jeles történészünk, Dudás Gyula születésének 150. és halálának 100. évfordulóját, s amint az lenni szokott, az emlékezés most is megmaradt egy kis közösség magánügyének, pedig a Dudás család emlékezete akár az egész XIX. századunk eseményeinek a megidézésére is alkalmat adhatott volna.

Ehhez persze elmélyült történelmi tudatra, s a történelmi események ismeretének igényére lenne szükség, ám ebben a délvidéki szülőhaza ma sem jeleskedik. A XX. századi kisebbségi sorsunk szomorú következményeivel most kell szembenéznünk: az elszivárgó idő kegyetlenül elválasztotta közösségünket a saját múltjától, nincs (vagy alig van) már igény az elődeink emlékeit őrző történelmi múlt megismerésére, hagyományaink feltárására, múlhatatlan értékeinek életünkbe történő beépítésére. Pedig milyen tanulságos a minap fellapozott Fehér István A soknemzetiségű Baranya a 20. században című kötetének előszavába foglalt figyelmeztetés: „Mély hazaszeretet nincs szülőföldismeret, honismeret, lakóhelyismeret nélkül. A mindenkori jelent sem lehet megérteni az azt megelőző ok-okozati, történeti összefüggések nélkül, s a tanulságok levonása és megszívlelése nélkül tervezni sem lehet. […] Aprólékos, mindenre kiterjedő munkával össze kell gyűjteni az adatokat, a tényeket, azokat logikai és történeti folyamatokban rendszerezni kell, ahogy ezt Váradyék [Várady Ferencék] is tették.”

Fehér István arra a Várady Ferencre emlékezett, aki Dudás Gyulával egy időben, a millennium esztendejében 1896–1897-ben tette az olvasói asztalára Baranya múltja és jelenje című kétkötetes munkáját. Sorra születtek akkoriban a vármegye-monográfiák, amelyeknek ismeretanyaga azóta is felülmúlhatatlan, mint ahogyan megismételhetetlen a XIX. század végére egységbe szerveződött nemzeti tudományok teljesítménye is. Ha egyszer kinőve a XX. századi töredezettségünk nyomorát, és ismét a maga összetettségében szeretnénk látni a mögöttünk hagyott korszakot, egészen bizonyos, hogy nagy történetíróink életművéhez kell visszatérnünk.

S hogy mindjárt bizonyítsam is állításom igazát, hát felütöm az évfordulóra megjelent Dudás Gyula-kötetet, A zentai csatacímű könyvecskét. A mű eredetije a távoli 1885-ben a zentai Schwarz Sándor nyomdájából került ki, most a megemlékezés része volt a könyv hasonmás kiadása. Az utószóban Pejin Attila elmondja: az 1697-es esemény feldolgozása a tervezett, de soha meg nem jelent város-monográfiájának volt a része, ilyen értelemben jó, hogy a „helyi identitás erősítéseként” legalább ez a fejezete eljutott az olvasókhoz. Szilágyi Sándor pedig a kötet első kiadásához írt előszóban a történész által feltárt ismeretanyag roppant gazdagságát méltatta. „Az idegen történetírók rendesen kicsinyleni szokták a részvétel értékét, amellyel Magyarország a felszabadítási háború terhében osztozott. (…) Örömmel fogadhatunk tehát minden olyan munkát, amely részvételünket e világfontosságú eseményekben nekünk – s az igazságnak – kedvesebb szempontból veszi bírálat alá.” A budapesti történésztárs ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy a rólunk, magyarokról szóló hamis, téves vagy tendenciózus történeteket nekünk magunknak kell kijavítani, nekünk kell elvégezni a valóságunk feltárásának megkerülhetetlen munkáját. Helyettünk mások ezt nem végezhetik el. Megállapítása ma is érvényes, és a föladat annál súlyosabb, minél magasabbra nő fölénk a földolgozatlan és föltáratlan múlt árnyéka.

Pedig ma már irgalmatlanul magasra nőtt fölénk a föltáratlan múlt árnyéka, és egyre kevesebb a remény arra, hogy a történetírás modern kori kihívásának egy-egy személyes nagy vállalása elegendő a föladat elvégzéséhez. Egyre reménytelenebbek a hátrányok leküzdésére tett magányos erőfeszítések. Amíg iskoláink oktatási rendszerében a nemzeti történelmünk ismerete nem kapja meg a méltó helyét, nehéz elképzelni, hogy tömegessé válna a múlt feltárásának igénye. Az igazán szomorú, hogy közben a családi legendáriumok és történetek is eltűnnek, és mire szembesülnénk hanyagságunk és tehetetlenségünk súlyával, elvész mindaz, ami a lelkünket és a szellemünket erősíthetné. Elveszítjük szemünk elől az Iványi Istvánokat, az Érdujhelyi Menyhérteket és a Dudás Gyulákat, akik még ismerték az élet és a szellemi építkezés nagy titkait is.

Szerző
Elolvasom
A történelem és a hagyomány mint a közösséget megtartó erő
(Magyar Szó. 2022. július 2.)

A történelem és a hagyomány mint a közösséget megtartó erő

Faragó Árpád: Ahol nem némulnak el a harangok; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021. 132 p.

Hűséges olvasója vagyok Faragó Árpád Magyar Szóban megjelenő emlékirat-sorozatának, mert írásaiban rendre a feledés homályába veszett délvidéki események és történetek elevenednek meg: régen megtörtént színházi előadások, kulturális rendezvények, irodalmunk jeles alakjai jelennek meg a visszatekintés fényességében. Jeles szerzőnk minden megnyilatkozása során azt igyekszik bizonyítani, hogy honfitársait a déli végeken a „keresztyén identitásuk” éltette és őrizte meg a szülőföldjükön. Hogy a szülőföld dimenzióiban hogyan jelenik meg az értékteremtő keresztény-keresztyén identitás, arról szólnak Faragó Árpád emlékeket idéző írásai.

A közelmúltban megjelent Ahol nem némulnak el a harangok című kötetével szülőföldjére vezette olvasóit, ahogyan ő fogalmazott: „Baranyába vitt a visszapergetett idő batárja.” Haraszti, Kórógy, Szentlászló, Kopács falvak tetten ért hangulata teremt alkalmat az emlékezésre. A Drávaszögben járunk, ahol nem némultak el a harangok – emlékeztet a könyv egyik, fölöttébb megindító írása: „Jöhettek tatárok, jöhettek törökök, földig lerombolhatták otthonaikat, mint az 1990-es években a délszláv etnikai háborúk időszaka alatt is megtörtént. Azonban a hitüket, a nemzeti hovatartozásukat soha meg nem tagadó magyarok újra és újra fölépítették otthonaikat, és az újjáépített templomaik magasba ívelő tornyában újra meg újra megszólaltak a harangok.” Bellye, Karancs, Hercegszőlős magyarjai, akiket a történelem során nem kíméltek a sorscsapások, megpróbáltatásaik idején Istennek hajlékaiban találtak menedéket, ott lelték meg „azt a megtartó erőt, hitet, amelynek köszönve újra szólnak a harangok ott a Drávaszögben, és templomaikban ünneplőbe öltözött hívők hitükben soha meg nem tört éneke adja tudtára mindenkinek, hogy a Drávaszög él, lélegzik, és továbbra is őrzi csodálatos múltját, szellemi életének soha meg nem fakuló ragyogását”. Faragó Árpád meglátása szerint az újjászülető Drávaszög a szlavóniai nemzettársaikkal együtt a délvidéki magyarság összetartozásának, együttlélegzésének csodálatos jelképe.

A XI–XII. században a területet teljes mértékben magyarok lakták, a XIV. századig elenyésző volt az idegenek beszivárgása. Az első jelentős bevándorlás a török betörések idején, az 1371-es maricai és az 1389-es rigómezei csata után következett be, amikor alig néhány esztendő alatt több mint kettőszázezer szerb telepedett le a vidéken. A bevándorlás második hulláma 1690-re tehető, amikor a szerbekkel együtt már bosnyákok, sokácok és bunyevácok is érkeztek Dél-Magyarország vármegyéibe, Szlavónország keleti szögletébe. A különböző telepítési hullámok ellenére a vidéken a magyar lakosság azonban a történelme során mindig többségben volt.

A Drávaszög a XVI. században a reformációnak is otthont biztosított. Haraszti lakossága 1546 táján találkozott először az evangéliumi tanokkal, egyházi könyvek tanúsítják, hogy 1760 táján a település iskolája már rendszeresen működött. A falu temploma 1768-ban készült el, a haranglábat 1787-ben fejezték be. Kórógyról 1290-től tesznek először említést a régi okmányok, Bencze Sándor helytörténész 1981-ben megjelent A kórógyi iskola története című könyve szerint a falu népe 1536-ban Sztárai Mihály és Szentantali Gergely hírneves prédikátoroknak hatására tért át a református vallásra. A reformáció azután meghozta a magyar nyelvű irodalom fölvirágzását is: 1544-ben Kákonyi Péter hercegszőlősi prédikátor megjelentette Eleázár históriája című munkáját, Sztárai Mihály pedig 1559-ben Laskón írta az első magyar nyelvű drámát Az igaz papságnak tüköre című hitvitázó munkáját. Alakjával, munkásságával Faragó Árpád A lánglelkű prédikátor című írásában külön is foglakozott. Kiemelte: Laskó az elmúlt századokban a drávaszögi magyarság szellemi központja volt.  1544-ben forgalmas dunai kikötő, vásártartási jogú mezőváros volt, amikor Sztárai Mihály hitszónok személyében rangos vendég érkezett a településre. „Ragyogó ékesszólását, írói tehetségét, egyéniségének lenyűgöző varázsát a nép csodálkozva nézi.” Prédikátori működése során az Ormánság közel hetven falvát, a Dráva-vidék százhúsz községének lakosságát „őszinte emberségével, írói tehetségével és ékesszólásával hódította meg”. A hercegszőlősi kánonok című írás szerint tevékenységéhez fogható jelentőségű volt az 1576. augusztus 16-án és 17-én negyven református prédikátor jelenlétében megtartott a zsinat, melyen a résztvevők történelmi jelentőségű egyházi törvényeket, rendszabályokat fogalmaztak meg. „Azt akarjuk – írták –, hogy minden tanító (ti. pap) ne csak prédikáljon, hanem a gyermekeket is az köröszténységnek fundamentumára tanítsa!” Ezzel lezárult a magyar reformáció forradalmi időszaka, és eljött a fegyelmezett építkezés kora.

A táj szülötte, Baranyai (Schneider) Júlia – akit mindenki csak Tanárnőnek szólított – hihetetlen energiával gyűjtötte a táj történeti múltjának tárgyi és szellemi emlékeit, Vízbe vesző nyomokon című, páratlanul szép könyvében, és a jelentőségében hozzá mérhető vörösmarti tájmúzeum létrehozásával állított emléket a régi, históriás Drávaszögnek. Voltak évtizedek – amikor még „együtt lélegzett” a délvidéki magyarság –, amikor a vajdasági magyarok szellemi kiválóságai rendszeresen fölkeresték a Drávaszög régi emlékeket őrző falvait, tenyérnyi kis településeit. A kisköszegi hegyoldalban volt Herceg János hófehér házacskája, ahol évtizedeken át a nyarait töltötte, otthona szellemi zarándokhelye volt s táj lakóinak. Fehér Ferenc útjai során a leggyakrabban Csúzát kereste fel, a falut, amely másfél évszázada féltő ragaszkodással őrzi Kossuth Lajos tábori lelkészének, Ács Gedeonnak a sírját. Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében fejezeteket szentelt a drávaszögi emlékeinek, Lábadi Károly pedig, akinek három évtizede jelennek meg tudományos munkái a Drávaszög rendkívül gazdag múltjáról, „a vajdasági és a drávaszögi magyarság közti szoros kapcsolatot mélységes elhivatottsággal új magaslatokra emelte”. Közel negyven kötete mellett a Horvátországi magyar művelődési lexikona (2015) a magyar történetírás utolérhetetlen teljesítményeinek sorába tartozik.

Minden sorscsapás ellenére rendületlenül szólnak a harangok a Drávaszögben. Faragó Árpád szerint a táj magyarsága, ha megsebezve, ha megfogyatkozva is, „ebben a mostoha világban töretlen hittel őrzi nyelvét, hitét, szülőföldjét, amelyet nem hagyott el. Őrzi és élteti a baranyavári dombvidék és a kopácsi-rét ölelésében megbúvó kis falvak, települések békéjét, csendjét.” A költő, Csörgits József szerint „Itt legmélyebb a csönd, / a népek találkozójának / háromszögében, / ahol a lankás domboldalról / lecsurgó múlt emléke / viaskodik a mával.” Faragó Árpád Ahol nem némulnak el a harangok című könyvében féltő gonddal, elragadó lelkesedéssel, és mindent megszépítő szeretettel állított emléket a szülőföldjének.

Szerző
Elolvasom
A szabadkai Népkör betiltásának története
(Magyar Szó. 2022. november 21.)

A szabadkai Népkör betiltásának története

Délvidéki művelődéstörténetünk fontos fejezetét, értékes korszakának történetét írta meg Németh Ferenc és Várady Tibor az Országok változnak, kultúrák maradnak című, 2022-ben, a Forum Könyvkiadó Intézet kiadásában megjelent munkájában. A kötet alcíme, a Száz éve, 1921-ben kezdte meg munkáját Nagybecskereken az utódállamokban először jóváhagyott magyar kulturális intézmény, a Torontálvármegyei Közművelődési Egyesület ugyan jeles évfordulóhoz kötötte a művelődéstörténeti eseménysorozatot, az előzmények áttekintése azonban a török hódoltság után a maga kultúráját újra megteremtő – bánáti és bácskai – magyarság társadalmi újjászerveződésének korába, a XIX. század első évtizedeibe, a reformkorba vezeti vissza az olvasót. Az 1921-es események jelentőségét Németh Ferenc Újrakezdés, kisebbségi sorsban, országos kisugárzással – A Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület (1921–1934) című tanulmányában jelezte, ugyanott azt is kifejtette, történelme új korszakában milyen megpróbáltatások vártak a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt területek magyarságára.

A Trianon utáni években az anyaországtól elszakított magyarság hatalmas erőfeszítéseket tett irodalma, kultúrája, iskolái és művelődési értékei megőrzése érdekében: a nagybecskereki magyar közösség sorra alapította a folyóiratait – 1920-ban a Renaissance-ot, 1921-ban a Fáklyát –, 1923-ban pedig megalakították irodalmi egyesületüket, az Ady Társaságot. Ennek a lelkesedésnek a lendületében született meg 1921-ben a Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület is, melyet azonban rövid működése után a szerb hatóságok betiltottak. 1934 áprilisában a szabadkai Napló az egyesület betiltásáról szóló beszámolójában kiemelte: az indoklás szerint „az egyesületnek tulajdonképpen nincsenek jóváhagyott alapszabályai, miután a meglévő alapszabályok a Torontáli Közművelődési Egyletre szólnak, tehát nem érvényesek. Az indoklás szerint az egyesület vezetősége (1934.) április 7-én Sztáribecsejen értekezletet tartott anélkül, hogy ezt a hatóságoknak bejelentette volna.” Várady Tibor a kötetben szereplő Magyar kisebbségi kultúrélet a jugoszláv királyságban – Betiltások és jogi próbálkozások tükrében című tanulmányában részletesen bemutatta: a betiltásra az 1934. április 14-én a Dunai Bánság Királyi Bánsági Közigazgatási Hivatal határozata alapján került sor. A Hivatal valójában azt kifogásolta, hogy az egyesület nevéből – az 1929-es névhasználati törvény értelmében – kimaradt a „Torontálvármegyei” név, a kihagyás után már egy jóvá nem hagyott, azaz „egy nem létező” egyesület működött. Ezzel egyidőben azonban betiltották a szabadkai Népkör működését is.

A Népkör betiltásának történetét Garay Béla az Életjel kiadásában 2012-ben megjelent Magyar műkedvelők az őrhelyen – A Népkör amatőr színjátszó társulatának története című munkájában dolgozta fel. Könyve bevezetőjében így foglalta össze a magyarság helyzetét az elszakítást követő időkben: „Itt nem maradt más, csak néhány politizáló ügyvéd, itt nem maradt egyetlen író sem; innen elment minden hivatásos színész, minden muzsikus; elment a tanítók java része, és itt nem maradt egy tömbben olyan tradícióktól és ősi kultúráktól megszentelt magyarság sem, mint például Erdélyben. Szegény, kihasznált zsellérnép volt a bácskai magyarság nagyobb része. A városokban kisiparosok, kistisztviselők, néhány orvos, néhány ügyvéd: ez volt minden, ez volt a mag, ez volt az új idők kezdete.” Ezért érezték úgy a szabadkai magyarok, hogy összefogással tegyenek valamit a magyar kultúra megőrzése érdekében. Megalakították hát a Népkört, amely a magyarság tömegeit szólította meg. Első bemutatkozásuk 1919 húsvét hétfőjén volt, amikor bemutatták a Vidám kabaréest című összeállítást. Ezt követően sem 1921-ben, sem 1922-ben nem léphettek színpadra a műkedvelő színjátszók, 1923. január 6-án azonban megemlékeztek Petőfi Sándor születésének 100. évfordulójáról. Petőfi költészetéről Szántó Róbert tartott előadást, ezt követően az Iparos dalárda megzenésített Petőfi-dalokat adott elő. Garay Béla szerint hosszú éveken át csak a Népkör színházában jöhettek össze a magyarok, és „csillogó szemmel csak a Népkörben hallgathatták a kultúra igéit”. Garay kiemelte: az elcsatolást követő években csak a Népkör műkedvelőinek vendégszereplései alkalmával láthatott színházat a kisebb települések magyarsága. Az 1928. december 10-én a szabadkai Népkör irodalmi estjén hat vajdasági magyar író lépett fel annak bizonyítására, hogy a vajdasági magyar irodalom nem ábránd csupán, hanem élő valóság. A műsorban Szántó Róbert, Debreczeni József, László Ferenc, Arányi Jenő, Csuka Zoltán és Fekete Lajos színpadi jeleneteit és verseit adták elő. 1928. június 8-án az Ibsen-bemutató előtt Szenteleky Kornél tartott „érdekes és élvezetes előadást” a szerzőről.

A Dunai Bánság az 1934. április 14-én kelt 25760/II.-2 számú rendeletével az egyesületekről szóló törvény alapján betiltotta a becskereki Közművelődési Egyesület működését, majd amikor a Bánság határozata jogerőre emelkedett, a szabadkai rendőrfőnök a Népkört – mint a Közművelődési Egyesület fiókját – ugyancsak feloszlatta, annak minden ingó és ingatlan vagyonát a fennálló törvényes rendelkezések értelmében lefoglalta. „A rendőrfőnök indoklása az volt, hogy abból a levélből, amelyet dr. Streliczky Dénes, a Népkör levélborítékjában és levélpapírján intézett hozzá, kitűnik, hogy a Népkör a feloszlatott Közművelődési Egyesület fiókja, miután mind a levélpapíron, mind pedig a borítékon az állt: Népkör Magyar Közművelődési Egyesület.” A feloszlatott Népkör vagyongondnokává dr. Nagy Ödönt nevezték ki. A betiltott Népkört több mint kétévi szünet után, 1936. november 30-án Magyar Olvasókör néven újra bejegyezték és az egyesület folytatta munkáját. A betiltott Népkör munkáját folytató Olvasókör kultúrbizottsága 1937. március 1-én vajdasági irodalmi estet rendezett, melyen Timár Ferenc, Gál László és Dudás Kálmán költők, Szirmai Károly, Majtényi Mihály és Cziráky Imre elbeszélők léptek fel. Csuka János a kisebbségi ember lelkivilágáról tartott előadást, Pataki László pedig Bencz Boldizsár egy versét szavalta el. A magyar szó, a magyar kultúra oltalmazói megingathatatlan elszántsággal folytatták munkájukat Szabadkán is.

Szerző
Tétova számvetés
(7 Nap. 1988. július 1.)
Szerző
Tétova számvetés. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Aki otthonra lelt e tájon (arcképvázlat Kalapis Zoltánról)
(Üzenet. 1988/7.)
Szerző
Aki otthonra lelt e tájon. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Kalapis Zoltán és a szellemi honvédelem
(Létünk. 2007/2.)
Szerző
Kalapis Zoltán és a szellemi honvédelem (II.)
(Létünk. 2007/3.)
Szerző
Kalapis Zoltán és a szellemi honvédelem (III.)
(Létünk. 2007/4.)
Szerző
Kalapis Zoltán és a szellemi honvédelem (IV.)
(Létünk. 2008/1.)
Szerző
Kalapis Zoltán és a szellemi honvédelem (V.)
(Létünk. 2008/3.)
Szerző
Elolvasom
A szív, az érzés, az öröm és a bánat mint a költészet örök forrása
(Vajdasági Előretolt Helyőrség. 2020. március 14.)

Mák Ferenc: A szív, az érzés, az öröm és a bánat mint a költészet örök forrása

Kováts Antal és a délvidéki magyar irodalom

 

Kováts Antal: Pótvásár Temerinben – Az író prózájából és publicisztikájából. Összeállította, szerkesztette és az utószót írta Csorba Béla; Temerin – TAKT, 2019

Ahogyan a kiegyezést követő közel fél évszázad során, a nemzeti újjászületés korában az Eötvös József megalkotta népoktatási törvény szellemében létrehozott középiskolák – elsősorban a (fő)gimnáziumok és polgári iskolák – magasan képzett tanárai teremtettek irodalmat, népszerűsítették a tudományokat, szervezték meg az egyesületi életet, és keltették életre a „sajtóipart” a Délvidéken, évek múltán a katedráikat öröklő utódaik ugyanolyan elszántan őrizték nemzeti értékeinket a trianoni döntést követően elszakított Bácska és Bánság kisebbségbe került magyar közösségén belül. Lelkes falusi, kisvárosi magyar tanítók nélkül kétségtelenül megszűnt volna vidékünkön az értelmiségi képzés, szegényebbek lettek volna a hírlapjaink, nem lettek volna gyámolítói a művelődési életnek, s ami talán a legfontosabb, támogatók nélkül maradtak volna a magyar közösség társadalmi-politikai megszervezésére irányuló törekvések. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és a királyi Jugoszlávia győzelmi mámorában született nacionalista túlkapások, az agrárreform keretében végrehajtott gazdasági kifosztások s az általános jogfosztottság közepette – az egyházi méltóságok mellett – ismét csak tanítóira számíthatott a magyarság. S hogy mindamellett voltak tehetségek, akiknek tolla nyomán vidékeinken újjáéledt a magyar irodalom is, az nagymértékben ugyancsak nemes lelkű tanítóinknak volt köszönhető. Szenteleky Kornél gazdag irodalmi levelezéséből is kitetszik, a sziváci szervező mekkora energiát áldozott az írás mellett elkötelezett tanítók mozgósítására. Kiegyezés kori gazdag sajtónk Trianont túlélt töredéke a bizonyság rá: hányan is fogtak tollat a magyar ügyek szolgálatára.

  Lelkesedésével, nem titkolt elkötelezettségével közülük is messze kiemelkedett a temerini tanító, Kováts Antal, akinek írói hagyatékát Pótvásár Temerinben címmel Csorba Béla szerkesztette kötetbe. A könyvhöz írt utószóban Csorba Béla a tanító életével kapcsolatos legfontosabb ismereteket is összefoglalta: eszerint Kováts Antal 1881. május 12-én született Temerinben, a Kalocsai Tanítóképzőben szerzett oklevelet, ezt követően 1900. szeptember 1-jén Somogy megyében a Nagyatádi járás Háromfa-Agarév nevű falucskájának felekezeti iskolájában kezdett dolgozni. 1901. február 1-jén már a szülővárosában oktat, hogy azután tudásával és ismereteivel élete végéig Temerin népét szolgálja. 1914. július 27-étől 1918. november 4-éig ő is megjárta a világháború poklát, Galíciában és Észak-Olaszországban harcolt, hazaérkezésének emlékezetes pillanata volt a községháza előtt megtartott, a lázongó népet megbékítő beszéde, amelyről Az 1918. évi októberi forradalom Temerinben című írásában maga számolt be. Életében A szív húrjai (1925) címmel egyetlen verseskötete jelent meg. 1931. május 11-én, ötvenedik születésnapján halt meg. A kötetben eredeti gépiratban közölt A rönk kidőlt – Egy halott délvidéki költőre emlékezem című versében a pályatárs, Fekete Lajos megrendülten búcsúzott a távozótól:

két paripát kéne befogatni, két almásderes, tüzes paripát,

s vágtatni velük a Nagyalföldön át,

lehúnyt szemekkel, s csak egy dísztelen, kicsi

temetőnél szólani megállj-t.

Aztán levett kalappal odaállni a legfrissebb, barna

hant fölé, s mormolni csendben: íme, barátom,

visszaszöktem vizeken, folyókon, határokon át

s régi hiteddel, nagy szereteteddel

fogadj el egy imát…

 

  A Bácsmegye, a Délbácska, s utódja, a Reggeli Újság című lapok őrizték meg azokat a korabeli írásokat, amelyek Temerin, „a dél-bácskai nagy magyar község” s – azon túlmenően – a régió magyarságának küzdelmeiről hoznak hírt a kései utókor olvasóinak. Korának keserű valóságáról az 1905. június 16-a és 1928. szeptember 29-e közötti közel negyed évszázad során keletkezett írásai kivétel nélkül értékes történeti-népéleti adatokat őriznek. A könyv első, A régi Temerin című fejezetébe a szerkesztő, Csorba Béla azokat az írásokat sorolta, amelyekben Kováts Antal szülővárosának és lakóinak állított – olykor derűs, máskor keserű – emléket. A kötet címadó tárcájában, a Pótvásár Temerinben című írásában a helyi ügyeskedők történetét örökítette meg: a faluban az őszi vásárt elmosta az eső, s hogy ne károsodjon a közönség, illő dolog lenne pótvásárt tartani. Pista bácsi, a zsugoriságáról közismert temerini vásárbérlő – megkerülve a hivatalos ügyintézés formáit – túl akart járni a jegyző és a szolgabíró eszén, ám a boros-csirkepaprikásos mulatozás néhány száz forintjába került. Így vált a „pótvásár” a nép életében a kacifántos, túlbonyolított ügyintézés jelképévé.

  Egyik legszebb írása, a Bácsmegye 1906. augusztus 31-ei számában megjelent Búcsú a kovili kalugyereknél még a történelmi Magyarország színes, népi világát örökítette meg. A temerini tanító társaival a messze földön híres szerb búcsúba látogatott, s gyűjtött magának útja során maradandó emlékeket. A templom közelében deszkabódék rengetegében vidáman folyt az italozás, s „tompán pengett a tambura húrja, siralmas szerb románcokat zengedezve”. Itt-ott egy-egy szerencsétlen koldus a Deli Markó történetét énekelte, s reszelgette közben két- vagy háromhúros hegedűjét. S miközben a déli nap forró sugarai egyre erősebben égették kopaszodó tarkóját, kalapját az ölében tartva leste a lassan szaporodó krajcárokat. „A déli népek egész lelkivilága bontakozott ki előttem – írta a beszámoló szerzője –, azok szokásaival, erkölcseivel és napsugaras, derült egével. Egészen el is feledtem, hogy még Magyarország területén vagyok.”

  A helyi népszokások felelevenítése mellett – Kísértetjárás TemerinbenMikor még Temerinben lóval nyomtattakA régi TemerinMozaikok a régi mulatós Temerin napjaiból – Kováts Antal tanító megkülönböztetett figyelmet szentelt a falú történelmi alakjainak. Egy régi, lotharingiai lovagi család él Temerinben című tárcájában a hatvanéves Brechtl Ferenc kékfestőmestert szólaltatta meg, akinek ősei valaha német lovagok voltak, II. Béla idejében költözködtek be Lotaringiából Magyarországba. Életük során „részt vettek a keresztes hadjáratokban, s II. Endre hadseregében több kitűnő katonai szolgálatot teljesítettek, s több kitüntetést is kaptak”. A szerző szerint: a lovagi kiválóságok a kékfestőmesterben is megvannak, nem csupán a testi erőben, de a lelki kvalitásokban is. Perczel tábornok volt markotányosnője Temerinben él című írása fontos, forrásértékű visszaemlékezés a szabadságharc eseményeire. „Szeretem az öreg asszonyokat – írta a temerini tanító. – Nem mintha a fiatalokat nem szeretném, de az öregek nagyon érdekelnek. Talán azért, mert egy egész életkor története van bennük eltemetve, illetve lerögzítve.” A kilencvenöt esztendős Flórián Mari néni a szabadságharc idején tizenhét esztendős volt, átélte Temerin szerb ostromát, és szüleivel az égő faluból előbb Ókérbe, onnan Kishegyesre, majd Szabadkára menekült. Mikor Perczel csapatai Szenttamást bevették, Pirosra kerültek. Az éppen úrnapján vívott kátyi csatában is ott voltak, majd amikor a csata elveszett, hát szaladtak újra. „Tudja, a járeki határban annyi jajgató, sebesült honvédet láttunk – mesélte Mari néni –, hogy csodaság. A járekiak ezek közül sokat agyonvertek, mert könyörögtek is nekik, hogy verjék agyon, ne hagyják őket szenvedni.” Visszamentek hát Hegyesre. „Csak ötvenben jöttünk újra vissza. A falu teljesen el volt pusztítva. Csak a puszta falak meredeztek ránk. A romok között mindenféle gaz burjánzott. Nádból és fából rögtönzött tetővel betakartuk a falakat, s úgy laktunk a házban jó ideig, míg fel nem építettük. Lassan-lassan visszatért az elmenekült lakosság. Szomorú idők voltak azok, de most már el is felejtettük, hogy mennyit szenvedtünk” – olvasható a papírra vetett, történelmi jelentőségű vallomásban.

  A múlt század betyárromantikájának egyetlen élő alakja Temerinben című írásában a betyárvilág eleven szemtanúja, a közel százesztendős, özvegy Gogolyák Pálné Nagy Erzsébet szólalt meg, aki Ráday Gedeonnak, Szeged kormánybiztosának idején a Temerin környéki Fürjes András jó hírű betyár menyasszonya volt. A Miksa-major melletti csárdában sok futó betyár megfordult, akiknek Örzse néni, a csárdásné, rendre menedéket adott, s még az is előfordult, hogy „Ráday pandúrjai elől a kukoricásokba menekült szegénylegényeknek lóháton szállította az elemózsiát”. Örzse néni alakját a korabeli balladák is megörökítették:

Fürjes Örzsi kiment az erdőbe,

Lefeküdt a nyárfa hűvösébe,

Arra ment a Dudás szeretője,

Kelj fel, Örzsi, keres a vármegye.

  A Reggeli Újság 1930. március 16-ai számában megjelent „Szeretek élni”, mondta egy kilencvenkilenc éves temerini asszony című tárca hőse, Flórián Mári néni is sokfelé járt életében, különösen a búcsújáró helyeket látogatta örömmel. A beszélgetés idején, az emlékek megidézésekor „egy fakó csontolvasót szorongat a kezében, amit még Rómából hozott. Mert ott is járt. Mári néni a kilencvenes évek zarándoklatával Máriagyűdön harmincszor volt. Radnát is meglátogatta. 1919 óta azonban csak az utcára ül ki nyáron”. Mert időközben nagyot változott a világ, a nevezetes búcsújáró helyek is elképzelhetetlen távolba kerültek. Másféle „búcsúkban” keresték az üdvözülés módját a délvidéki magyarok.

Temerini csodák

Kováts Antal temerini tanító egyike volt azoknak, akik határtalan lelkesedéssel tudtak szólni az egyszerű emberek életéről, a parasztok teremtő munkájáról. A Délbácska 1927. július 24-ei számában olvasható Mikor még Temerinben lóval nyomtattak című írásában csodás, régi emlékeket idézett meg: „Szép holdvilágos estéken a rostély kelepelése messzire elhangzott, s gyönyörűen vette ki magát e kíséret mellett a még gyönyörűbb temerini lányok nótája. Én még most is jól emlékszem Lavács Rózsi gyönyörűen csengő hangjára, s nem is fogom azt, amíg élek, elfelejteni, s lelkemben úgy él annak az emléke, mint ereklye, amelyet aranyozott üvegszekrénybe rejtenek.” Egy évvel később, ugyancsak a Délbácskában 1928. július 15-én közölt Mindenfelé aratnak a határban című írásában pedig mélységes mély áhítattal élte meg az aratást: „Menyecskék, magyar, tűzrőlpattant menyecskék. Izmok, napbarnította arcok, dolgos, szorgalmas magyar aratók, de sok érdekszál fűződik a ti erőtökhöz, munkabírásotokhoz, munkaszeretetekhez. […] Gyönyörű búzák szárra, kalászra és szemre is mindenfelé, amerre a szem ellát. […] Te szép aratás, te bő áldás, izzadó, nap barnította magyar aratók, áldás reátok és a ti munkátokra, aki nem szeret benneteket, az menjen ki a búzaföldre, s nézzen bele abba a titokba, amely az Alföldet egész Európa éléstárává tette, s büszkén emelheti fel fejét, hogy fajtája nem söpredéke az emberiségnek, de egyik legkiválóbbja s erős oszlopa, alappillére hazájának, a földnek, amelyhez oly görcsösen ragaszkodik, ahol apái éltek-haltak, ahol ő is született, s meghalni fog, s ahol apáinak hamvaival együtt az ő hamvai is nyugodni fognak.” A korábban már megszólaltatott Fürjes Örzsi dalaira emlékezett a szerző a Délbácska 1926. december 25-ei, karácsonyi számában közölt Mit dalolt és mit dalol a temerini magyar nép című írásában is, ahol már kora modern irodalomról szóló nézeteinek is hangot adott: „A régi, a múlt század zamatos magyar népdalai lassankint feledésbe mennek – állapította meg kellő rezignációval Kováts Antal tanító –, s ha itt-ott fel-felhangzik is egy-egy fráternóta, a kuplék, a frivolnóták mindegyre divatosabbá válnak. Lehet, hogy ez átmeneti stádium, mint ahogyan az irodalomban is aktivizmus, futurizmus, dadaizmus a divat, de amelyeket a szív, az érzés, az örök öröm és bánat, egyszóval az örök emberi költészet, mely nemcsak szavak, de érzések játékából is áll, előbb-utóbb diadalmasan le fog gyűrni.” Hogy az irodalom legfontosabb feladata az emberi sorshelyzetek és az azzal kapcsolatos érzések megörökítése és megmutatása, Kováts Antal írói fölfogásának és meggyőződésének meghatározó eleme volt, s ezt nem egy írásában is bizonyította, amelyek – bölcs szerkesztői megfontoltság nyomán – a kötet második „Ultima ratio regnum” című fejezetében olvashatók.

  Van-e vajdasági magyar irodalom? – kérdezte Kováts Antal a Délbácska 1927. február 6-ai számában megjelent írása címében. Időszerűnek vélte a megszólalást, hiszen javában zajlott a vajdasági magyar irodalom létezéséről-nemlétezéséről szóló vita, amelynek során „minden hang, minden hozzászólás tapogatózás, vitatkozás, igenlés vagy tagadás, és senki sem meri határozottan, bátran állítani, hogy van-e vagy nincs vajdasági irodalom” – mutatott rá az írás szerzője. Nos, Kováts Antal szerint „vajdasági irodalom igenis van”. Más kérdés, hogy a Vajdaságban kilombosodó magyar irodalom milyen értékeket teremtett az eddigiek során. Az elbeszélő novellairodalom kimagasló értékének tekintette Milkó Izidor néhány évvel korábban kiadott hatkötetes novellagyűjteményét, számon tartotta az értékek sorában Szántó Róbert A próféta szerelme című elbeszéléskötetét és Viaskodó tavasz címmel kiadott verseskötetét, Tamás István Fekete majálisát, Csuka Zoltán Fundamentumát, Lovász Pál Tisza-mentén és Fekete Lajos Béklyózott erők feltámadása című verseskötetét. Ígéretes pályakezdőnek tekintette – Az élet vendége című verseskötete megjelenésekor – Mérő Margitot, továbbá Debreceni Józsefet, Heinz Vilmost, Somogyi Pált, Radó Imrét és Arányi Jenőt. „Szenteleky Kornél lírikus hangú elbeszélései, művészi biográfiái, néhány felvonásos életképei, elbeszélései mind-mind nívós irodalmi termékek” – foglalta össze a kibontakozó vajdasági magyar irodalomról alkotott nézeteit Kováts Antal. Soraiban bölcs előrelátás is tetten érhető!

Küzdelem a magyar megmaradásért

 

Kováts Antal temerini tanítót pályája során végigkísérte a délvidéki magyar értelmiség sorsáért való aggodalom, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy szót emeljen a magyar iskolák, a magyar tanítók, a közigazgatásban megmaradt magyar hivatalnokok helyzetének javításáért. Még el sem csöndesedett az új délszláv állam megalapítása körüli lárma, 1923. június 22-én a Délbácska közölte Mentsük meg a magyar középiskolákat című írását, amelyben a szerző nyíltan kimondta: a jugoszláviai magyar középiskolák felett Pribicsevics Szvetozár hírhedt „névvegyelemzési rendeletével” megkondította a vészharangot, magyar diákok hiányában egymás után szűntek meg a magyar tagozatok. Ez a sors fenyegette az újvidéki polgári fiúiskolát is, amely az elmúlt évtizedek során a magyar ifjak százait nevelte az életre. „Ma a polgári iskola négy osztályának az elvégzése az a minimum – mutatott rá Kováts Antal –, amellyel feltétlenül rendelkeznie kell nemcsak minden gazdaembernek, kereskedőnek, iparosnak, hanem a munkásnak is, aki előre akar jutni az élet küzdelmeiben. Nélkülözhetetlen ma az iskoláztatás mindenki részére, akár kézi munkával akarja megkeresni kenyerét, akár más módon akar boldogulni az életben.” Az újvidéki polgári iskolát a szerbek államában a megszűnés fenyegeti, s meg is fog szűnni, ha a magyar nép nem ébred annak tudatára, hogy milyen nagy jelentőségű sorsa jövőbeni alakulása tekintetében a magyar iskola. A cikk írója figyelmeztetett: a délszláv állam magyar népének ismernie kell kötelességét a fiaival szemben, és nem szabad veszni hagyni a Bácska déli részének egyetlen magyar középiskoláját, mint ahogyan küzdeni kell minden oktatási intézmény megmaradásáért is. Ha az újvidéki magyarság nem küldheti elegendő számmal gyermekeit a polgári iskolába, tegyék azt meg a szomszédos magyar községek, köztük a tizenkétezer magyar lelket számláló Temerin is – hiszen a magyarság jövőjéről van szó! Az iskola jelentőségéhez mérten csekély az áldozat, amit a szülőknek meg kell tenni. „Magyar szülők! Mentsétek meg a magyar középiskolákat, mert ezek pusztulásával kezdetét veszi a faj lassú haldoklása is, amelynek haláláért az átok a ti sírotokra fog nehezedni.” A temerini tanító 1926. március 24-én megjelent A bácskatopolai tribün című írásában még határozottabban kijelentette: a magyar középiskolák a sovinizmus, a türelmetlen faji politika s az elvadult pártérdek sötét süllyesztőjében vesznek el.

  A magyarság sorsa láthatóan nem hagyta nyugodni Kováts Antal tanítót, nem sokkal később, 1927. június 25-én közölt Gondoskodjunk a magyar intelligencia pótlásáról című írásában szomorúan állapította meg: a magyarság akkor sem küldte gyermekeit a középiskolába, midőn a magyar tagozatokat nagyobb számú jelentkezéssel meg lehetett volna menteni, és továbbra sem küldi, amikor a helyzetünk egyre rosszabb, amikor a magyar papság, a magyar tanárság, tanítóság, az iskolai képzettséggel bíró értelmiség felneveléséről, megteremtéséről kellene gondoskodnia. „Mert holnap oda jutunk – mutatott rá a temerini tanító –, hogy nem lesz magyar papunk, aki a magyarság lelkét, gondolkodását, érzésvilágát és nyelvét ismeri, nem lesz tanárunk, aki a még fennmaradt magyar tagozatban magyar tanulókat magyarul oktasson, nem lesz tanító, aki az elemi iskolai oktatást a magyar gyermekek anyanyelvén végezhesse, nem lesz magyar ügyvéd, magyar orvos, akik a magyarság ügyeit-bajait megértéssel és fajszeretettel kezeljék.” Bőségesen akadnak viszont a szerbek soraiból olyanok, akik e pozícióknak betöltésére hivatalból vállalkoznak, s így a magyarság „szellemi és kulturális vezetését meg nem értő, s azokkal édeskeveset, úgyszólván semmit sem törődő vezetők veszik át, mert nincs is, és nem is állhat érdekükben a magyarság kulturális nevelése és haladása”. A délvidéki magyarság a magyar szellemi és kulturális vezetőinek elveszítésével lassan magára marad, falvaiban és városaiban megszűnik a magyar szellem, a magyar kultúra varázsa, megszűnik a magyar anyanyelv szeretete, s mások örömére szülőföldjén „kipusztul a magyarság”. Közösségünkre, ha felelősséget érez a jövőjéért, ha nyelvében, kultúrájában élni akar, kettős kötelezettség hárul. A legfontosabb, hogy akinek a vagyoni helyzete megengedi, küldje gyermekét középiskolába. Másodszor pedig a magyarságnak kötelessége, hogy „azokat a szegény sorsú, tehetséges tanulókat, akik a fennálló nehézségekkel szembeszállva már nekivágtak a nem magyar tannyelvű iskolák végzésének, ha másképpen nem, közadakozás, gyűjtés útján is támogassa, mert a szegénynek, ha él is benne a lelkiismeret, a fajszeretet s a csüggedetlen tanulás vágya, anyagi támogatás hiányában abba kell hagynia tanulmányainak folytatását, vagy vissza kell riadnia az iskoláztatástól a magyarság örök kárára, pótolhatatlan veszteségére”. Ezekben a magyarság sorsáért, jövőjéért aggódó írásokban mutatkozik meg teljes mélységében Kováts Antal temerini tanító közössége iránti elkötelezettsége. A Mentsük meg anyanyelvünket című írásában a szerb elnemzetietlenítési politika ellen emelte fel a hangját (Délbácska, 1927. április 30.), a Miből él Temerin szegénysége? című jegyzetében pedig az Újvidékre hetente beutazó temerini cselédekről rajzolt drámai képet (Délbácska, 1927. május 22.).

  Hatalmas, szinte felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett irodalmunknak Csorba Béla, aki – saját bevallása szerint Ökrész Károly korábban megkezdett munkáját folytatva – megmentette a feledéstől Kováts Antal írói hagyatékát, és kötetbe szerkesztve az olvasók rendelkezésére bocsátotta. A Pótvásár Temerinben című könyvével – egy értékes írói arckép megrajzolásával – bebizonyította, sokkal mélyebb, sokkal árnyaltabb és – ami a lényeg – a trianoni döntést követő tragédia után sokkal elkötelezettebb a „vajdasági” magyar irodalom, mint azt az eddigi irodalomtörténeti összefoglalók sejteni engedték. Joggal föltételezzük, Kováts Antalhoz hasonlóan kiváló szószólójukat – mint amilyen a padéi Kristály István vagy az óbecsei Fárbás József tanító és közíró – a Bácska és a Bánság magyar falvainak és városainak közösségei rendre megteremtették maguknak, akiknek értékes életműve máig ott lappang a hírlapok, a kalendáriumok és alkalmi kiadványok megsárgult oldalain. Föltárásukkal és kötetbe gyűjtésükkel közösségünknek – múltismeretünknek és örökségünk megőrzésének – teszünk szolgálatot.

Szerző
Elolvasom
Tavaszi ragyogás a Tisza felett
(Magyar Szó. 2018. június 13.)

Tavaszi ragyogás a Tisza felett

A minap sziporkázó tavaszi reggelen utaztam végig a Tisza-vidéken Óbecse és Zenta között, s miközben elbűvölt a keleten égre törő ragyogás, régi olvasmányaim közül eszembe jutott egy vallomás, melyet elejétől a végéig fényességbe öltöztetett a gyermekkor emléke.

Elragadóan szép és őszinte könyv a zentai Kivačevné Fehér Ilona Örke, mi a csoroszlya? című, 2006-ban megjelent, a Délvidéken egyébként szokatlan önéletírása. Szokatlan, de nem előzmények nélküli, hiszen a horgosi Zabosné Geleta Piroska Így zajlott az életem című, 1983-ban megjelent könyvének nagy sikerére ma is emlékezhetnek a műfaj kedvelői. Meg azután Németh István kánaán-történeti is hasonlóan kellemes érzéseket ébresztenek bennem. Az otthonhoz, a szülőföldhöz való mérhetetlen ragaszkodás már szinte ismeretlen jelenség ott, ahol mostanában élek, s ha valamire szüksége van az embernek bolyongásai közepette, hát az valóban a ragaszkodásról szóló tiszta beszéd.
Fehér Ilona, a zentai születésű ápolónő – alig észrevehető titok, hogy a vallomás valójában Szabadkán született, ami mindössze annyit emel a történeten, hogy egy kicsit a nosztalgia, a hazavágyódás is átjárja – tulajdonképpen a gyerekkorára és a szülői házra emlékezik vissza, házasságáról, felnőttkoráról, munkájáról alig esik szó. A földhöz ragadt szegénység, az egyszobás, féltetős, városszéli szülői ház, a kisgyermeket korán próbára tevő mezei munka emléke előbb csak elégikus hangon szólal meg, a tájélmény azonban esetenként – a nyári virradatra, a Tisza-virágzásra emlékezve – himnikus magaslatokba emeli a művet. „Hajnalban mindig talpon voltunk, a napkelte a kapanyél mellett talált bennünket. A csoda pedig a napkelte pillanata volt. Addig az erdőben teljes csend honolt, semmi, de semmi nesz nem hallatszott. Minden aludt. A fák, a fű, a madarak. Abban a pillanatban, amikor a napkorong – frissen kimosakodva – előbújt a Tiszából, az erdő keleti csücskén, mintegy varázsszóra minden madár egyszerre emelkedett fészkéből a levegőbe, teli torokkal köszöntve a napot. Zúgott az erdő a hálaimától, a szárnysuhogástól. Apámmal a kapanyél mellől áhítattal emeltük szemünket az erdőre, a szívünk együtt ujjongott a madarakkal.” Hatalmasra tágult lélekre van szükség ahhoz, hogy a természetnek e csodája lelkesedéssel töltse el a szemlélőt. Kell valami ragaszkodás, valami kötődés a látványhoz, mondanám: része kell hogy legyen az ember a csodának.
De nem különb a Tisza vidékén az alkony csodája sem, amelynek a gyermek Fehér Ilona kecskelegeltetés közben volt tanúja: „Én élveztem a nyugalmas, langyos nyári estefelét, elnéztem a nagy foltokban virágzó tisztesfű felett zúgó méheket, tüdőm megtelt a tisztesvirág mézédes illatával, néztem a tiszta, kék ég alatt repülő galambokat, ahogy fordultak, úgy játszott fehér tollukon a nap. Azután ők is leszálltak, a tarló terített asztal volt nekik is.” Mélyen a szívből fakadó az esti köröket író galambraj emléke. Mint ahogyan feledhetetlen színe van az aratásra érett búzamezőnek, illata az öregek ruhájának, a gúnyának, hangulata a régi karácsonyoknak és a disznóvágásoknak, és zamata a paprikás krumplinak. A vert falú házak legendákká nőttek, a honfoglalás és a városiasodás között kerek egy évezrednyi korszak szimbólumává váltak. Bál Mátyás is találkozhatott velük Bács-Bodrog vármegyei utazása során. És a tenyérbe simuló eszközök, a kapa, a mozsár, a jancsiszög, a kötél, a kuka, a kéve és pogácsaszaggató. És a csoroszlya, amelynek ma már a jelentését sem ismerik. Minden egyszeri és megismételhetetlen, mint a Tisza virágzása, amely „felejthetetlenül szép volt”.
Meglepően a helyén van minden ebben az önéletrajzi vallomásban. Sehol egy harsány jelző, sehol egy durva elszíneződés, sehol egy túlénekelt dallam. Ezt a világot Fehér Ilona a lelkében alkotta meg, s csak teremtését követően mutatta meg az érdeklődőknek. Még a szavak is otthoniak: gabanyica, ami kicsit délebbre már gibenyica, a bönge és a böngésző öreganyák – „öreganyámmal kalászt szedni gyönyörűséges esemény volt” –, akikre ránézve az is mélységes titok volt, hogy miből éltek. A svarkli, ami nem sokkal távolabb már svartli, s a dragacs, a bugák, a papkéve, ami lejjebb lehet kíve is. Csak az abronyica szó magyar megfelelőjét nem találom azóta sem. „Semmink sem volt, csak az apánk kőkemény akarata” – mélázik az elmúlt idők felett a szerző. Ebből lett emberi világ a Délvidéken. S hogy minden kínok ellenére is emberi világ lett belőle, az maga a történelem, melynek a pásztorkodó üknagyapa is része, aki a suba belső rejtekében óvja az árván maradt, újszülött csecsemőt – akit a nyájat őrző komondorok őriztek és birkatejen nevelkedett –, s lett az egyik ősszülő, hogy az eredetmondák rendje szerint az utódok sora azután a hitvallókig vonuljon.
Kivačevné Fehér Ilona Örke, mi a csoroszlya? című önéletírása forrása lett a zentai Vajdasági Magyar Művelődéi Intézet önéletírásokat, élettörténeteket és naplófeljegyzéseket közrebocsájtó Emlékezet című könyvsorozatának, melyben elbűvölően szép és dermesztően tragikus emberi sorsokban mutatkozik meg a Délvidék történelme. A hófehér borítók közé zárt színes történetek délvidéki életünk szép ünnepeit jelentik.

Szerző
Elolvasom
Lábadi Károly kitüntetése
(Magyar Szó. 2011. februrár 12.)

Lábadi Károly kitüntetése

Feledhetetlenül szép rendezvényen vettem rész a minap Gödöllőn, amikor a magyar kultúra napja tiszteletére rendezett városi ünnepségen Gémesi György polgármester átadta dr. Lábadi Károlynak a Gödöllő Kultúrájáért díjat. Nyolcszáznál is több ember tapsolt a művelődési ház pazar nagytermében, amikor a jeles néprajzkutató a másik kitüntetettel, Hadháziné Szabó Margittal fellépett a színpadra.

Régen voltam tanúja a szellem munkása iránt megnyilvánuló akkora tiszteletnek, akkora megbecsülésnek, mint azon a szombat délutánon a közeli Grassalkovich-kastély barokkos pompájának fényében. És bácskaiként nagyon büszke voltam Lábadi Károly jelképes koszorújára, hiszen benne máig azt a tudóst tisztelem, aki a legelképesztőbb megpróbáltatások és kínok után is rendületlenül ragaszkodik szülőföldjének múltjához, és a hagyományaink ápolását oly látható szeretettel, oly tapintható odaadással végzi, hogy az a tudományok tisztelőit is elismerő főhajtásra készteti.

Lábadi Károly a drávaszögi magyarság múltjának és hagyományainak lelkes kutatója Bácsgyulafalván született, s házassága révén került a Drávaszögbe, amellyel azután egy életre eljegyezte magát: vagy kéttucatnyi kötetben dolgozta fel az archaikus vidék sok évszázados, az Árpád-korig visszanyúló népéletének történetét. Ő volt az a kutatónk, aki a néprajz, az etnográfia és a művelődéstörténet közös nagy területén lelte meg a maga helyét – ahová azután a mi vidékünkön már senki sem követte őt. Nehéz is lenne követni, hiszen Györffy György és Györffy István tudományának területe ez – és persze Csánki Dezsőé –, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el. Azok, akik a művelt szőlőparcellákban, a református templomok harangkondulásában, és az arra válaszoló katolikus keresztvetésben is képesek meglátni az évszázados emberi élet hagyományainak emlékét. Azok, akik tudják, hogy a római légiók után loholó barbár seregek emlékezete ugyanúgy él a szurdokok mélyén, ahogyan a török világ üldözöttjeinek álmai is benne foglaltatnak a mai gyékény-szőttesekben. Amikor Lábadi Károly a Drávaszögbe került, az eszéki Magyar Képes Újságban elindította az Örökségünk című néprajzi rovatot, melynek anyagát későbbi munkáiban felhasználta. Apró kis jegyzetek voltak ezek, amelyekből évtizedek során a szerző eljutott a Drávaszög Lexikon (2008) hatalmas korpuszáig. A Kopácsi vízi élet(1987), az Oskolák a régi Drávaszögben (1993), az Istenek hajlékai a Drávaszögben(1994), a Kopács, a víz melletti falu(1994), a Laskó(2000), a Boranyja (2007), a Várdaróc – a rét melletti falu(2008) csak egy-egy, valójában megkerülhetetlen állomása annak a kutatói pályának, amely a napokban részesült az egyik legnemesebb elismerésben.

Lábadi Károly feleségével, Kedves Klárával odahaza még alapítója volt a Laskói Néprajzi és Helytörténeti Gyűjteménynek, nem sokkal azt követően azonban – 1991-et írtunk akkortájt – kénytelen volt elhagyni a választott szülőföldjét, és Gödöllőn telepedett le. 1993 szeptemberétől munkatársa volt a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának, ahol önálló kutatói státusban a történeti Baranya magyar néprajzát kutatta. 1999-ben rövid ideig a váci Egyháztörténeti Múzeum munkatársa volt, majd még ugyanabban az esztendőben kinevezték a gödöllői Szent István Egyetem Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék láthatóan megbecsült vezetőjévé. De mert a Drávaszög egyre kallódóbb magyarsága is gyámolításra szorul, 2007-ben az eszéki Strossmayer Egyetemen megalapította a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéket is, amelynek immár második évkönyvét vehette kezébe az olvasó. Egy páratlanul szép életpálya, amely bevallottan is Penavin Olga és Katona Imre tanári útmutatásai alapján indult, és jutott el három évtized múltán a bölcs beérkezés szakaszába. A telecskai Dohányosok (1983) emlékével a tarsolyában A Grassalkovichok barokk kincsinek számbavételéig (1997) jutott el a valamikor néprajzi alapokról indult művelődéstörténészünk, miközben mindig sikerült neki megmutatnia a lélek és a szülőföld, az ember és a táj megbonthatatlan együttesét. A történelemszemléletnek ez a klasszikus teljessége az, amely a bácskai tudományos életből hiányzik, s ezt nem pótolja az itthoni díjak felelőtlen tékozlása sem.

Szerző
Elolvasom
Lábadi Károly 70 éves
(Magyar Szó. 2020. február 15.)

Lábadi Károly 70 éves

Köszöntő a néprajztudós születésnapjára

Lábadi Károly ma, az esztendő februárjának 15. napján tölti be 70. életévét, s az ünnep előestéjén tétován tallózok a gazdag életpálya nevesíthető adatai között: hét évtizeddel ezelőtt a dohánytermesztő bácskai falu, Telecska bocsájtotta út útjára, de életpályája és tudósi működése választott szülőföldjéhez, a Drávaszöghöz köti őt: negyvennél is több kötet a bizonysága hűséges szolgálatának. Szabadka–Újvidék–Pécs–Debrecen tanulóéveinek egy-egy állomása, mindenütt begyűjtött valamit az emberi bölcsességből, és mindenütt kamatosan fizette vissza a tudás obulusait. Pályáját az eszéki Magyar Képes Újság újságírójaként kezdte, egy időben a lap megbízott főszerkesztője volt, mígnem a délszláv háború őt is elüldözte otthonából. 1992 és 1993 között a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának kutatója, ezt követően 1993 és 2000 között a Gödöllői Városi Múzeum igazgatóhelyettese, ezzel egy időben – 1996 és 1997 között – a Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény igazgatója, 2000-től a gödöllői Szent István Egyetem docense, majd 2012-es nyugdíjba vonulásáig a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Nép- és Tájtörténeti Csoportjának vezetője volt. 2007-ben egyik fő kezdeményezője és alapítója, majd 2012-ben történt nyugdíjaztatásáig tanszékvezető egyetemi professzora az eszéki J. J. Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének. 2008 és 2013 között fő- és felelős szerkesztője az Acta Hungarica Universitatis Essekiensis című tudományos kiadványnak. Alapító szerkesztője az 1994 és 2002 között megjelenő Horvátországi Magyarság című lapnak, 2011-től alapító fő- és felelős szerkesztője a Rovátkák horvátországi magyar tudományos és művészeti folyóiratnak. Saját elmondása szerint a Rovátkák „első száma szerkesztésemben 1993-ban jelent meg, amikor még javában tartott a délszláv háború, amikor még senki sem tudta, a háború megkíméli-e, közösségének megmarad-e a kultúrája, újjáéledhetnek-e intézményei.” 2011. március 15-én a Rovátkák folyóirattá alakult át, szerzői a horvátországi magyarság soraiban felcseperedett értelmiségiek, írók, tanárok és tudósok voltak, akik a szülőföld szellemi értékeit igyekeztek egybegyűjteni.

Első könyve a Katona Imrével közösen megjelentetett Erdők, mezők, vad ligetek – Drávaszögi magyar népballadák (Eszék, 1980) című kiadvány volt, szülőfalujának a Dohányosok – A telecskai dohánytermesztés szókincse (Telecska, 1983) című könyvével adózott. Ezt követően sorra jelentek meg a Drávaszög múltját, népének történetét feldolgozó, leíró-rendszerező kötetei, munkássága mindvégig a pusztulással vívott állandó küzdelem volt. A Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon (2015) beköszönő soraiban rámutatott: az 1910-es népszámlálás Horvátország területén 140 ezer magyart vett nyilvántartásba, a 2011-es összeíráskor viszont már mindössze ennek egytizede, 14.048-an vallották magukat a magyar nemzethez tartozónak, a Kárpát-medence magyar közösségén belül tehát itt történt a legnagyobb népfogyatkozás. A közösség „talpon maradásához megpróbáltatásaikor eddig mindenkor erős támaszt jelentett a gazdag művelődéstörténeti örökség, melyet elei évszázadokon keresztül felhalmoztak” – írta a kötet szerzője. Ezen a tájon ugyanis olyan életművek születtek, amelyeket napjainkig számon tart a magyar művelődés-, irodalom- és egyháztörténet.

A Drávaszög ábécé – Néprajzi és folklór tájlexikon (1996) című könyve bevezetőjében Lectori salutem! címmel Lábadi Károly megfogalmazta drávaszögi kötődéseinek lényegét is. Kifejtette: a Drávaszög népének életére jellemző a vesztes csatákat követő makacs talpra állás. Akkor is fölegyenesedett, ha megmaradásának esélyeit csekélynek látta, s a küzdelmei során „mint a kagyló, gyöngyöt izzadott ki magából, értéket teremtett”. A Drávaszög ugyanis a nyugati és a bizánci kultúra mezsgyéjén áll, ebből eredően mindig ütközőzóna volt Kelet és Nyugat között. Ahhoz, hogy megmaradjon, lakóinak nemcsak erős földsáncokat kellett építeniük, hanem a szellem várait is bevehetetlenné kellett tenniük, s „ennek érdekében népének tudata mindenkoron túllépte a Dráva és a Duna határfolyókat”. Dúlta a vidéket történelme során tatár, török és szerb, népének ragaszkodása azonban mindent legyőzött. Mégis, „ha volt aranykora a Drávaszögnek, akkor az a XVI. századra datálható” – írta könyvében Lábadi Károly. Laskai Osvát, a magyarországi Szent Ferenc-rend vezetője, korának kiváló teológus írója Laskón született, akárcsak Laskai János, az Aesopus fabulák magyar ismertetője, az Ómagyar Mária-siralom című verses nyelvemlékünk pedig Laskai Demeter keze írásában maradt a kései utókorra. Laskai Csókás Péter a tíznyelvű Calepinus-szótárban a magyar értelmezéseket fogalmazta meg. Sztárai Mihály, a dél-baranyai reformáció meghatározó alakja, az 1540-es években a laskói templomdörömbön álló lelkészlakban magyarította a latin nyelvű zsoltárokat. Szegedi Kis István a magyar neveléstörténet meghatározó alakja volt, Vörösmarty Mihályt pedig a magyar barokk próza egyik kiművelőjeként tartja számon az irodalomtörténet. Hercegszöllős egyik lelkésze volt Kákonyi Péter énekszerző, az Asvérus királyról és Eszterről szóló história szerzője. A XIX. század adta a magyarságnak a bellyei Ács családot; az atya, Ács László megírta Laskó krónikáját, idősebb fia Gedeon Kossuth Lajos tábori lelkésze volt, Zsigmondot, Arany János nagykőrösi tanártársát, kora ismert Shakespeare-fordítójaként tarjuk számon. A mára faluvá zsugorodott drávaszögi városkák polgárai valamikor versenyre keltek, hogy oskolájukba híresebbnél híresebb tudós rektorok tanítsanak, akik a korabeli anyanyelvi kultúra élmezőnyéből kerültek ki. Volt hát mit számba venni a történetírás és a néprajztudomány művelőjének, Lábadi Károlynak, amikor a horvátországi magyarság néprajzi és művelődéstörténeti corpuszában az irodalom, művészet, egyház, néprajz, építészet, zene- és nyelvtörténet teljes körű ismertetésére vállalkozott. Egy helyütt a nagy elődök, és Baranyai Júlia követőjeként így foglalta össze tudósi pályája tapasztalatát: „Az elcsüggedések, a kilátástalanság során, amelyeket sohasem lehetett kirekeszteni, egyvalami kristálytisztán nyilvánvalóvá vált a számomra: magyarnak születni kisebbségben a véletlen műve, megmaradni azonban tudatos küzdelem. Ha úgy tetszik, harc. Ennek az állandó viaskodásba bonyolódó létformának a vállalásához, mikor elcsüggedünk, az embertudomány, a néprajz összegezéseiből bátorítás és erő meríthető, s ahhoz, hogy igazából megértsük, és javunkra fordítsuk népünk kultúráját, szokásait, költészetét, alaposan ismernünk kell mindazt, ami népünk tudásának, bölcsességének medrét mélyítette.” Az Istennek népei a Drávaszögben (2000) című kötetében Lábadi Károly ennek a szellemében vállalkozott arra, hogy két történelmi egyház, a katolikus és a református, valamint a nazarénus mozgalom drávaszögi jelenlétét, hatását és megtartó erejét tekintse át, s történeteivel példákat is állítson.

2020. bőjtelő havában Lábadi Károly néprajztudósunk betöltötte 70. életévét. Kísérje a Gondviselés kegyelme betakarító munkájának előtte álló, összegző-rendszerező szakaszát is.

Szerző
Elolvasom
A gyűlölet beláthatatlan mélységei
(Magyar Szó. 2019. június 23.)

A gyűlölet beláthatatlan mélységei

A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság 2019. május 11-én Bajmokon megtartott évi közgyűlésén Matuska Márton Meddig jutottunk és meddig nem? címmel számolt be az 1944-es partizánterror és magyarirtás eseményei immár három évtizedes kutatásának eredményeiről. Számot vetett mindazokkal az eredményekkel, amelyeket történelmünk e gyászos korszakának kutatói munkájuk során elértek, amit kötetekbe és tanulmányokba foglalva mementóként az utókornak megmutathatnak. Matuska Márton döbbenetes tényként közölte: az akkori Szabad Vajdaság című napilapban 1945 januárjában megjelent egy írás – A Bánát, Bácska, Baranya Katonai parancsnokságának közleménye a csúrogi lakosság egy részének kitelepítéséről (1945. január 27.) –, amely az akkor kollektívan háborús bűnössé nyilvánított csúrogi, majd zsablyai és mozsori magyarság járeki haláltáborba történt deportálásáról számolt be. Az esetről a közlemény mellett egy vezércikk is megjelent. „Nehéz lenne eldönteni – fogalmazott az előadó –, melyik volt az ocsmányabb, a magyar nemzetet jobban gyalázó.

A vezércikk nem volt aláírva, de tudjuk, kik dolgoztak akkor a lapnál: Kek Zsigmond volt a főszerkesztő, a munkatársak pedig Gál László, Majtényi Mihály és Lévay Endre.” Ennek ismeretében fölmerül az a kérdés is: vajon mekkora hitele volt annak a négy évtizeden át virágzó „jugoszláviai magyar irodalomnak”, amelyet az említettek mellett Rehák László, Petkovics Kálmán, és a köréje csoportosult, mélyen elkötelezett kommunista pártelit irányított? A „fölszabadítókként” a Délvidékre bevonuló partizánok ugyanis az 1944 őszén elkövetett népirtással a jugoszláv kommunista „néphatalmat” legitimálták, ezzel fektették le a titoizmus közel negyvenéves történetének alapjait. A titói kommunista hatalom a partizán-vérengzésre épült, ezért a konszolidálást követő évtizedekben a bűnök elfedése-eltitkolása is csak terrorral volt lehetséges.

Matuska Márton immár harminc éve kutatja a megtorlás részleteit, szándékát, elhatározását az 1991-ben megjelent A megtorlás napjai című kötetével jelezte, és – a készülő bibliográfia adatai szerint – immár tizenkét önálló kötet és könyvtárnyi résztanulmány született a tolla nyomán. Legutóbbi munkájában, A föld alól is eltűntek – A Sajkásvidék magyartalanításának története (2018) című könyvében a szemtanúk visszaemlékezései, beszélgetések, naplófeljegyzések, interjúk, levelek és korábban papírra vetett résztanulmányok révén mutatja meg a megtorlás valódi történelmi és társadalmi dimenzióit.

A Csúrogon brutálisan lemészároltak száma 732, a járeki haláltáborban elhunyt felnőttek száma 87, a járeki haláltáborban elhunyt gyermekek száma 44, a szépligeti haláltáborban elhunytak száma 15, összesen tehát csak ebben a faluban 878 magyart gyászol a történelmi emlékezet. A csúrogi események feltárása során Matuska Márton – Teleki Júlia munkáit is szem előtt tartva – megállapította: „a kommunista hatalom által szított és végrehajtott magyarirtás azzal ért véget, hogy a háborús bűnök és bűnösök ügyeivel foglalkozó tartományi bizottság kimondta: a helybéli szerb lakosság soha többé nem tud együtt élni a magyarokkal, el kell őket üldözni onnan.” Elképzelhető – jegyezte meg a szerző –, hogy a hatóság csak annak árán tudta lecsillapítani a vértől megittasult helyi szerb lakosságot, hogy az összes magyart kiüldözték a faluból. „Ebből még annyi haszna is lett a lakosság többi részének, hogy az elüldözöttek vagyonát széthúzhatták.” De hát hol kell keresni a kiáradó gyűlölet forrását?

Évszázadokra nyúlik vissza az egykori Határőrvidéken felgyülemlett indulatok története, a szerb sérelmek halmozódása a granicsárok katonai kiváltságainak az 1880-as években történt fölszámolásával kezdődött; a polgári közigazgatás bevezetésekor, a terület lakosai közötti viszályok újabb fordulatot vettek: a katonai szolgálathoz szokott szerbek korábbi kiváltságaikat követelve szembefordultak a vármegyei hatóságok rendeleteivel, föllépésük olykor a nyílt lázadáshoz, ami viszont a rendőri-csendőri föllépéshez vezetett. A szerbeknek azonban nemcsak a magyar hivatalokkal akadtak problémáik, a hagyományos házközösségek fölszámolása nem egy esetben testvérháborút is eredményezett, melynek során a szerb házközösségek is egymás ellen fordultak.

A Sajkásvidéken a helyzet az 1914–1918 közötti Nagy Háború idejére végzetesen elmérgesedett, s a sebekre nem hozott gyógyulást a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság „fölszabadító üdvtana” sem, a szegénység, a nyomor, az elégedetlenség szülte gyűlölet ott izzott mind a tizenhárom sajkásvidéki falu – Csúrog, Boldogasszonyfalva, Káty, Zsablya, Kabol, Tiszakálmánfalva, Mozsor, Sajkáslak, Tündéres, Dunagárdony, Titel, Sajkásszentiván és Sajkásgyörgye, de talán még Bácsföldvár, Nádalja és Turja – valamennyi házának küszöbe alatt. És ez a történet mély nyomot hagyott a vidék valamennyi nemzetiségének az életében is, át- meg átjárva az egymást követő korszakok történetírásának legkiválóbb munkáit is. Sok évszázad indulatai rakódtak tehát egymásra az 1940-es évek elejére, ami végül 1944–1945-ben elvezetett a vidék magyar lakosságának majdnem teljes kiirtásához. Ezt nevezi Matuska Márton könyvében erőszak szülte magyartalanításnak.

Az 1944-es partizánterror részletes föltárásakor tehát nemcsak arról van szó, hogy a történelmünkben méltó helyükre kerültek a tragikus események, hanem arról is, hogy a legkiválóbb történészeink és közíróink oknyomozói elhatározással a délvidéki magyar történelem évszázadokra visszanyúló eseményeinek a föltárására és leírására szánták el magukat. Munkájuk igazi jelentősége, hogy immár teljes őszinteséggel foglalkozhatnak közösségünk történelmi, szellemi és lelki örökségének tartalmi lényegével.

Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Jelek az élő irodalom térképén (Mák Ferenc: A magam iskolája)
Szerző
„Rejtőzködő öntudat” (Mák Ferenc Fényességek titkai című könyvéről). In. Forrás. 1992/12.
Szerző
Otthonunk e táj. In. Népújság. 2009. április 16.
Szerző
Vezérfonal eltitkolt történelmünk megismeréséhez
Szerző
„Mert nem igaz, hogy mi, mai nemzedékek úgy születtünk, hogy előttünk itt nem volt semmi”. In. Könyv, könyvtár, könyvtáros. 2009/9.
Szerző
Mi is az a Délvidék? (Mák Ferenc: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája)
Szerző
Egy bibliográfia a Délvidékért. In. Bácsország. 2010/54.
Otthon a munkában – A Berzsenyi-díjas Mák Ferenc köszöntése
Szerző
Adalékok az egyház identitásmegtartó szerepéhez a Bácskában
A bácskai magyarság migrációtörténetéhez
Búcsú a „hűtlen fekete földtől”
Elolvasom
Válaszok Trianon kérdéseire
Szerző

Válaszok Trianon kérdéseire

Mák Ferenc: Veremidő – Magyarok a királyi Jugoszláviában (1918–1941)

1920. június 4-ével, a trianoni békediktátum aláírásával, a délvidéki magyarság először került kisebbségi sorba. Ebben az új helyzetben, az SZHSZ Királyság egyik nemzeti kisebbségeként, a magyarság értelmiségének, politikai vezető rétegének egy sor olyan kérdést kellett feltennie, megvitatnia és megkeresnie rá a választ, amelyet a történelem során eddig sohasem.

Hogyan védje meg nemzeti identitását a délvidéki magyarság az új délszláv államban? Hogyan viszonyuljon a közösség az új államhoz? Miként szervezhető meg a magyar irodalom, sajtó, oktatás a kisebbségi lét keretei között? Mik a magyar ifjúság kilátásai a királyi Jugoszláviában? A felsoroltak csak néhány az akkori legégetőbb kérdések közül.

A fentiekre a délvidéki magyar értelmiség a két világháború között intenzíven kereste is a válaszokat. Napilapok, folyóiratok hasábjain, a nyilvánosság előtt fejtették ki javaslataikat, meglátásaikat. Ezen írások nem ismeretlenek a történelmünk iránt érdeklődők számára, hiszen számos eszmetörténeti munka feldolgozta már őket. A korabeli szövegeket teljes terjedelmükben elolvasni azonban leginkább csak gyakorló történészeknek volt szerencséjük. Mák Ferenc a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában megjelent Veremidő – Magyarok a királyi Jugoszláviában (1918–1941) című kötetében ezekből a szövegekből ad közre egy terjedelmes válogatást.

A kötet korabeli vezércikkeket, vitairatokat, tudósításokat, helyzetjelentéseket, elemzéseket tartalmaz. Ezek olyan korabeli neves lapokból származnak, mint amilyen a Bácsmegyei Napló, a Hírlap, a Híd, a Reggeli Újság, a Kalangya, a Magyar Szemle vagy éppen a Magyar Kisebbség. Az írásokat a kor jeles délvidéki magyar újságírói, írói, közéleti személyiségei jegyezték, mint például Dettre János, Szenteleky Kornél, Csuka János, Gráber László és Lévay Endre. A szövegeket a szerző nyolc téma – a magyar kisebbség társadalmi-politikai helyzete, demográfia és népegészségügy, gazdasági élet, oktatásügy, egyházak, a helyi társadalom átalakulása, a magyar irodalom, közösségépítés – köré építi. A válogatást Mák Ferenc tanulmánya vezeti fel, és a kötetbe gyűjtött írások szerzőinek rövid életrajza zárja.

A Veremidőt elolvasva az első szó az elismerésé. Tiszteletet parancsol az a kutatómunka, amely megelőzte a könyv megszületését. A szerzőnek ugyanis több, mint két évtized sajtótermeinek legjavát kellett megvizsgálnia, hogy megjelenhessen ez a szöveggyűjtemény. De Mák Ferenc nemcsak összegyűjtötte a korabeli írásokat, hanem gondosan át is válogatta. Úgy kerültek be a különböző vezércikkek, tudósítások, vitairatok, hogy együtt egy átfogó képet nyújtsanak az olvasónak a királyi Jugoszlávia magyarságának helyzetéről. A végeredmény egy több, mint hatszáz oldalas kötet. Azok kedvéért, akiket eltántorítana a nagy terjedelem a könyvtől, tegyük hozzá, hogy a kötet nagyon olvasmányos, ugyanis a napi sajtóban megjelent írásokról van szó. Így a szövegek rövidek, tömörek és lényegre törőek, ahogy hajdanán a Bácsmegyei Naplóban vagy éppen a Hírlapban megjelentek.

A Veremidő számos eddig kevésbé ismert témát boncolgat. Többek között számos írás foglalkozik a 30-as évek magyar ifjúságának helyzetével. Betekintést kaphatunk az akkori ifjúsági szervezetek működésébe, megláthatjuk azt, hogy egy magyar fiatal milyen felsőoktatási intézmények közül választhatott a királyi Jugoszláviában, képet kapunk az akkori pályakezdő fiatalok gondjairól, miközben a szemünk előtt bontakozik ki a szabadkai Híd folyóirat köré épülő ifjúsági mozgalom. De külön érdemes kiemelni Tóth Bagi István Pusztulunk, veszünk… című 1935-ben megjelent tanulmányát is, amelyben a szerző különböző kimutatások alapján igyekezett a jugoszláviai magyarok egészségi állapotát felvázolni. Ez egy szomorú olvasmány, hiszen Tóth Bagi leírta, hogy húsz magyar többségű településen 1919 és 1932 között a csecsemőhalálozás 17,52 és 24,08 százalék között mozgott, minden ötödik magyar tuberkulózisban halt meg, és a jugoszláviai magyarság átlagéletkora mindösszesen 32 évet tett ki. Emellett az ország kisebbségeinek körében a magyarok vezették a betegségi statisztikákat többek között a vesebetegségek területén, amelynek oka a nagy fokú alkoholfogyasztás volt, valamint az idegbetegségek és az öngyilkosság adatai is a magyarság körében voltak a legmagasabbak. Továbbá megállapítja, hogy a születések száma egyharmadával csökkent, rohamosan megcsappant a házasságok száma és 15 040 magyar vándorolt ki külföldre 1918 és 1930 között. Tóth Bagi István végül megállapítja, hogy a magyarság lélekszáma egy emberöltő alatt 14 százalékkal fogyatkozott.

A fenti példák is bizonyítják, hogy milyen aktuális kérdéseket feszeget a könyv, mert sajnos a népességfogyás ma is ugyanúgy égető problémája közösségünknek, mint nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. Igaz, manapság a tuberkulózis vagy éppen a csecsemőhalandóság már nem tizedel bennünket, de az elvándorlás vagy éppen az öngyilkosságok magas száma sajnos ma is a mindennapjaink része. Korunk ifjúsága ma is felteszi a kérdést: melyik felsőoktatási intézményt válasszam? Ezért a békediktátum mélyreható következményeinek megértésében Mák Ferenc kötete fontos olvasmány, nem pusztán a történészeknek, a múlt iránt érdeklődőknek, hanem mindenkinek, aki szívén viseli a vajdasági magyarság sorsát, mert sok mai kérdésre is választ kaphatunk ebből a kötetből. Sokszor közösségünk egy-egy égető problémája kapcsán érdemes elolvasnunk, mit is írtak elődeink nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. Mák Ferenc érdeme, hogy ezeket az írásokat egy kötet formájában kézbe adta számunkra.

Interjúk
Elolvasom
A hiánypótlás töredéke
Szerző

A hiánypótlás töredéke

Minden megsárgult dokumentum cáfolata annak, hogy vidékünk hagyományok nélküli világ – Megjelent a délvidéki magyarság történeti bibliográfiája, mely több mint húsz éves kutatómunka eredménye

Az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában a napokban jelent meg Mák Ferenc A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája című, több mint hétszáz oldalas, gazdagon illusztrált könyve. A bibliográfia rendhagyó módon számos korabeli rézkarcot, metszetet és akvarellt tartalmaz, történelmi személyek, írók, tudósok arcképei teszik gazdagabbá a bemutatott történelmi korszakról alkotott képet. Nem titkolt szándéka a szerzőnek, hogy az akadémia bevált műfajánál, a bibliográfiánál valamivel többet nyújtson az érdeklődőnek: magáról a történelemről beszéljen.

Hatalmas művet tesz le az olvasó elé a bibliográfiájával, amihez csak gratulálni lehet. Valójában a délvidéki szellemi tőke „bibliájára” számíthat az olvasó? Mi mindent ölel fel a kötet?

– Az 1980-as évek közepén a szabadkai Városi Könyvtár munkatársaként Szentgyörgyi István mellett nyílt alkalmam betekinteni a bibliográfusi munka számomra titokzatos szépségébe. Én akkor ugyan csak ministráltam az első füzet, az 1764 és 1869 közötti időszak könyveit, hírlapjait és aprónyomtatványait feldolgozó bibliográfia elkészítésének munkájában, de egy életre magával ragadott a forráskutatás csodája és bűvölete. Akkoriban ugyan még keveset beszéltünk a történelemről, a délvidéki magyarság története pedig egyenesen tabunak számított. 1985-ben a kommunista hatalom bírósági döntéssel tiltotta be a Becse történelméből című kiadványt, és megtiltották az újratelepítés 200. évfordulójának megünneplését Pacséron, Ómoravicán és egy sor más településen is. A hatalom akkor még mindent megtett annak érdekében, hogy „a múltat végképp eltöröljük”. Bibliográfusi munkám során pedig azt láttam, hogy mérhetetlenül gazdag múltunk eseményeinek leírásai ott lapulnak az elfeledett könyvek, füzetek, levéltári dokumentumok és mindenekelőtt a hírlapjaink megfakult lapjain. Amikor azután 1988 őszén Budapestre kerültem, hatalmas kedvvel és elszántsággal kutattam a könyvtárak és levéltárak kincsei között, s ez óriási felszabadultságot hozott a számomra. Fény derült az elveszettnek hitt délvidéki középkor kultúrájának egyszeri és megismételhetetlen gazdagságára is, ám az igazi meglepetést a XVIII. századi újratelepítést követő mintegy 250 év közösségépítő munkájának korábban nem is sejtett pazarsága okozta. Az, hogy milyen ihletetten tud írni a tájról a vízépítő mérnök, akinek tulajdonképpen csak az lenne a feladata, hogy colstokkal bemérje a láthatárt, s hogy milyen magas hőfokon tud beszélni a rét virágairól a szülőföldjét szerető tudós pap. Hogy hány és hány gazdag életmű teljesedett ki abból az egyszerű okból eredően, hogy valaki parasztként, tanítóként, íróként, tudósként, egyházi méltóságként szerette a szülőföldjét, s boldogulni szeretett volna ezen a tájon. És akkor még nem szóltam arról a tömérdek tragédiáról, amely a délvidéki ember – a délvidéki magyar ember – történelmét végigkísérte; ezen a tájon szinte félszázadonként elölről kellett kezdeni mindent, minden nemzedéknek újra kellett teremtenie az otthonát, újra életet és kultúrát kellett maga köré építenie úgy, hogy a hagyományaihoz is hű maradjon.

Amit elmondott, abból azt sejtem, hiánypótló kiadványról van szó.

– A hiánypótlás töredékéről. Ennek a több mint 7000 címszónak a birtokában már ki merem jelenteni: legfeljebb az alapozást végeztem el, a történeti forráskincs felkutatásának tulajdonképpen az elején járok. Ezzel a munkámmal elsősorban a könyvészeti számvetést végeztem el, és a tudományos folyóiratok egy részét dolgoztam fel. Hátra van még – egyebek mellett – a szinte kimeríthetetlen helyi hírlapirodalom, melynek a XIX. és a XX. század fordulóján tapasztalt hihetetlen gazdagsága engem még ma is, minden alkalommal ámulatba ejt. A XX. században a délvidéki magyar ember száműzöttje volt a saját történelmének, nem volt intézmény, iskola vagy bármilyen fórum, amely biztosította volna számára a hagyományos nemzeti értékekkel történő találkozást. Az eredeti szándékom az volt, hogy megmutassam, történeti forrásaink igenis megőrizték azt a hatalmas kultúrkincset, amit a táj embere sok-sok évszázados munkájával megteremtett magának. Anyagi javaink rendre elpusztultak, de az élet szellemi tartalmának lenyomata megmaradt a történelmi dokumentumokban, elő lehet bányászni a múltból.

Ön szerint a délvidéki magyarságot mennyire foglalkoztatja saját története? Hol szerezhet kellő ismereteket e téren?

– A délvidéki magyar emberek többségét ugyan érdekli a saját, a családja, a faluja vagy a közösségének a története, de fél firtatni a múltat, fél rákérdezni az elhallgatott és titokként kezelt tényekre. Amikor Napóleon birodalomteremtő hódítása során eljutott Magyarország határára, megkérdezte politikai tanácsadójától, mit kezdjen a magyarokkal. Azt a választ kapta: „Vedd el történelmüket, és attól kezdve azt teszel velük, amit akarsz.” És ezt később is minden aktuális hatalom eljátszotta velünk. Eljátszhatta, mert nem tudta, hogy a történelmünk – mi több: a történelmeink – bennünk él. Munkámnak csak egyik része az, hogy felkutatom és lajstromba veszem az írott történelmi emlékeinket. Az igazi élmény az, hogy mindez engem felszabadít, szabaddá tesz a gondolkodásban; hogy megadatott látni azt a hatalmas kultúrát, amelyet a délvidéki magyarság magának megteremtett, s ami változatlan szépségében ma is él, elfedve, eltakarva, száműzve ugyan, de él dalban, oltárképben, könyvek borítói közé zárva, él a káromkodásban és az ünnepi szokásainkban, él a sejtjeinkben és a magunk, közösségünk iránti igényességben. Persze tudom, nem járhatja mindenki végig ezt az utat, amit én megtettem, de egy jól működő magyar kulturális és oktatási intézményrendszer sokat segíthetne a délvidéki magyar közösség és a közösségi érdekek artikulálásában. Nagyon bízom benne, eljutunk addig, hogy múltunk értékeinek feltárását intézményi munka keretében folytathatjuk, ennek bátorító jeleit látni vélem.

Hány éves munka áll a kötet mögött?

– Kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint húsz éve kutatom a délvidéki magyarság történeti forrásait. Páratlanul gazdag, egyszeri és megismételhetetlen évtizedei voltak ezek az életemnek, minden megsárgult dokumentum eleven cáfolata annak a téves beidegződésnek, hogy a mi vidékünk hagyományok nélküli világ, hogy a kulturális események messze elkerülték ezt a tájat. A velünk szemben berendezkedett hatalom hirdette, hogy a délvidéki magyarság nem képes magának kultúrát teremteni, miközben azokból a javakból élt, amelyeket apáink teremtettek ezen a tájon. Szerencsésebb országok évszázadokra szóló jövőt építettek azokra az értékekre, melyek a mi vidékünkön veszendőbe mentek. De voltak, léteztek, keretet adtak az életnek, minderre az egyre inkább kilombosodó helytörténetírásunk is bizonyosságot szolgáltat.

Tudtommal a kötet megjelenését több intézmény támogatta. Melyek ezek? Az olvasók számíthatnak-e arra, hogy interneten is hozzáférhető lesz a kiadvány?

– Mivel én a Délvidék fogalmának újraértelmezését szorgalmazom, s a Délvidék sok évszázados értékeinek forrásait kutatom, a tágabb térség magyarságának szeretném megmutatni a munkám eredményét. Öt egykori történelmi vármegye dokumentumait foglaltam a bibliográfiába, s legalább öt együtt élő nép kultúrkincsei és hagyományos értékei összefonódásának voltam a tanúja, érthető, hogy Temesvártól a régi Fiuméig terjedő terület valamilyen formában megjelenik a munkámban. S amikor erről először beszéltem, egyszerre három intézmény a legnemesebb egyszerűséggel és határozottsággal állt a könyvem megjelentetése mellé: az újvidéki Forum Könyvkiadónak, a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, valamint a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetnek tartozom hálával, hogy elmondhatom mindazt, amit a forrásokban megtaláltam. Arról sem mondtam le, hogy a jövőben valamilyen formában megszólítsam a drávaszögi magyarjainkat is, hiszen a világunkba ők is elhozták a maguk életének szépségeit, s a Délvidék tragédiájából is bőven kivették a részüket.

Mák Ferenc: Egy jól működő magyar kulturális és oktatási intézményrendszer sokat segíthetne a délvidéki magyar közösség és a közösségi érdekek artikulálásában

Történelemtudat a Délvidéken. Beszélgetés Mák Ferenc irodalomtörténésszel
Elolvasom
Felfedezésre váró örökség
Szerző

Felfedezésre váró örökség

Mák Ferenc: Íróink, tudósaink azzal lettek nagyok, hogy a maga helyén mindenki fölismerte a szerepének jelentőségét

Mák Ferenc művelődéstörténész június elején védte meg az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén A magyar irodalom kialakulása és története a Bácska és a Bánság területén című doktori értekezését. Dolgozatában az 1867-es kiegyezés utáni délvidéki magyar irodalom kibontakozásának, intézményei megszületésének és kialakulásának eseményeit kutatja. A szerzővel folytatott beszélgetés során a feldolgozott téma jelentőségéről, a taglalt kor sajátosságairól és az értekezés elkészüléséről ejtettünk szót.

Milyennek látja az 1867-es kiegyezés utáni fél évszázadot, és milyen indíttatásból született doktori értekezése?

– Olykor megrémülök, milyen elképesztő gyorsasággal múlnak felettem az évek, ilyenkor a magam vigasztalására azt szoktam mondani: sebaj, legalább beleérik az ember az időbe! Sokat lát, sokat tapasztal, és lehetőleg sokat olvas. Valahogyan így, a könyvek világában találkoztam a számomra lenyűgöző magyar XIX. századdal, benne a feloldhatatlannak és kibonthatatlannak tűnő Délvidék történetének kérdésével. A XX. században – főleg annak a második felében – erre mifelénk illett lekicsinylően szólni a magyar múltról, a magyar nemzeti történelem valódi értékeiről, jól pozícionálta magát az író, a tanító, ha elmondta: népünknek itt a Délvidéken – a bácskai és a bánsági pusztaságban – nincs is igazi történelme, legfeljebb csak kultúrtörténete, de ez sem egészen bizonyos, mert akkor hol vannak a kultúrtörténetének emlékei, miért nem látszik teremtett világának szellemi horizontja. Lőrinc Péter vette magának a bátorságot, és az egész 1867 utáni fél évszázadot a „piros-fehér-zöld imperializmus” korának nevezte – nem nagy dicsőségére történetírói munkásságának. Nem akarok magam is a történelmietlen véleményalkotás csapdájába esni: a titói kommunizmus idején valóban nem lehetett nemzeti történelemről beszélni, ez nem fért bele a kor politikai eszmekörébe, de ez még nem feltételezte a rosszindulatot, az árulást. S mert szerencsére egyszer vége lett a szektás gondolkodás kényszerének is, nem volt többé akadálya annak, hogy valaki kísérletet tegyen a XIX. századi történelmünk forrásainak fölkutatására. Ilyen megfontolásból született A magyar irodalom kialakulása és története a Bácska és a Bánság területén című doktori értekezésem.

Hogy van XIX. századi történelmünk – ezen belül van irodalmunk, iskola-, oktatás-, sajtó- és művelődéstörténetünk – arról A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiám előkészítő munkálataim során győződtem meg. Igaz, a könyv megjelenésekor még nem jutottam a végére az iskolai értesítők feldolgozásának, de amikor ezzel is elkészültem, világossá vált a számomra, hogy a főgimnáziumok és más középtanodák tanárai munkáikban elképesztően gazdag irodalmat hagytak az utókorra. Amikor azután 2011-ben elolvashattam Ispánovics Csapó Julianna, sok tekintetben úttörő könyvét, A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténete a régió magyar könyvkiadása szempontjából című munkáját, benne A bácskai magyar könyv a kezdetektől a Monarchia felbomlásáig (1794–1918) című igen hasznos bibliográfiával, egészen biztos voltam benne, hogy újra kell írni a Délvidék magyar irodalom- és művelődéstörténetét.

 Munkája bevezetőjében hosszan kifejtette, hogy a kiegyezés korának egyik meghatározó jellemzője az iskolarendszer nemzeti alapon történő újjászervezése volt. A tanárok mekkora mértékben és hogyan járultak hozzá a magyar irodalom kialakulásához és népszerűsítéséhez vidékünkön?

– A történetírásunkban az 1867 utáni évtizedek a „nemzeti újjászületés kora”-ként szerepelnek, ami azt jelenti, hogy a kiegyezést követően Deák Ferenc, Eötvös József és Kemény Zsigmond nemzedéke liberális-konzervatív alapokon újjászervezte a magyar nemzet életének valódi színtereit. A történelem színpadán megjelent a polgár, aki többé nem volt hűbéresi alattvalója a korának, a polgár már vállalkozott, intézményeket teremtett, s megalkotta életének gazdasági feltételeit. A polgár igényei és elképzelései szerint alakította – sok egyéb mellett – a művelődés, az irodalom- és a tudományos élet fórumait, s hogy ehhez kellő ereje és felkészültsége legyen, nemzeti alapon újjászervezte – kora európai színvonalára emelte – a magyar iskolai oktatás rendszerét is. Vidékünkön az akkor már évszázados múlttal rendelkező szabadkai főgimnázium mellett az 1870-es, 1880-as években alakult meg a zombori, az újvidéki, a zentai, majd a pancsovai, a nagykikindai, a nagybecskereki és a fehértemplomi főgimnázium, amelyeknek katedráin a Budapestről, és Magyarország legkiválóbb vidéki városaiból érkezett tanárok kaptak helyet. Amikor Fináczy Ernő, Bászel Aurél, Hornyánszky Gyula, Vajda Károly és Jámbor Pál, a klasszika-filológia kiváló művelői Homéroszról, Horatiusról, Vergiliusról vagy Marcus Aureliusról beszéltek a diákjaiknak, voltaképpen a polgári ethosz alapjait vetették meg. Toncs Gusztáv, Loósz István, Sziklay Ferenc, Iványi István és Margalits Ede a klasszicitás eme biztos alapjain szólhattak azután magyar irodalomról és nemzeti történelemről a diákokhoz.

Mennyire kedvezett az akkori megváltozott társadalmi helyzet a kulturális élet megszervezéséhez a Bácskában és a Bánságban?

– A fenn megnevezett tudós tanárok – s velük együtt még sokan mások –, mint a korszak igazán felkészült szellemi kiválóságai tevőlegesen is részt vettek a közművelődési élet fölpezsdítésében. Fináczy Ernő és Wigand János Végvidék címmel, közművelődési és társadalmi programmal megindították Pancsova város első magyar hetilapját, a fehértemplomi tanárok közreműködése nélkül elképzelhetetlen lett volna a Fehértemplom és Vidéke című hetilap megjelenése, mint ahogyan Szabadkán, Zomborban, Újvidéken és a bánsági városokban is a tanároknak meghatározó szerepük volt a sajtó életében. Közben polgári kaszinókat és egyesületeket vezettek, a tudományok terjesztésére és népszerűsítésére megalakították a Szabad Lyceumok sorát. Perjéssy Lajos megírta és kiadta A Verseczi Magyar Közművelődési Egyesület története 1885–1910 című monográfiáját, Wigand János a millennium emlékére megjelentette Pancsovai emlékkönyv (Pancsova 1872–1896) máig pótolhatatlan kötetét, Románecz Mihály pedig A pancsovai m. k. állami főgimnázium történetével is maradandót alkotott.

 Melyek voltak az irodalmi élet legjelentősebb fórumai, megnyilvánulási formái, egyáltalán hogyan képzeljük el az irodalmi életet felénk a tárgyalt időszakban?

– A XIX. században lényegesen másként értelmezték az irodalom fogalmát, mint ahogyan annak akár a XX. században, akár a napjainkban tanúi vagyunk. Szép Ferencz szabadkai plébános 1837-ben kiadta Bács vármegye év-századai című költeményét, évtizeddel később, 1847-ben megjelentette A gyümölcsfa tenyésztés és nemesítés okszerű módja a’ gazdaság e’ nemében gyönyörködők használatára című munkáját is. Közben lapot és kalendáriumot szerkesztett, s minden esetben úgy érezte, hogy munkájával és ténykedésével közössége javát, elméjének fölvilágosítását, munkásságának serkentését szolgálta. Kedvenc hivatkozásom, hogy amikor Helmeczy Mihály lapja, a Társalkodó 1838-as évfolyamában közzé tett Hoblik Márton A’ szerémi kalugyerzárdák címmel ragyogó értekezését, közvetlen mellette volt olvasható a ma már ismeretlen Báthay Károly A’ cukorrépa sükeres termesztésmódja című dolgozata is – mert ezzel is a közjó emelését vélte szolgálni. Akkoriban ugyanis – mint ahogyan évtizedekkel később is – egészen más volt a literatúra fogalma, lényegi meghatározásában még nem volt döntő szerepe a poézisnek. Ennek változását, kiérlelését majd a megszülető polgárság – a polgári irodalom- és művészet-értelmezés – hozza magával.

Az 1867 utáni évtizedekben éppen a tudós tanárok körében fordult az érdeklődés a szerb irodalom és a népköltészet felé. Sorra jelentek meg Radics György, Dömötör Pál, Szászy István fordításai és Margalits Ede tanulmányai, Románecz Mihály pedig amellett hogy megírta A Szibinyáni-románczkör a szerb népköltészetben (1890) című tanulmányát, megszerkesztette Szerb nyelvtan, tekintettel a horvát nyelvre (1889) munkáját is. Brancsits Blagoje és Derra György a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Újvidéken elkészítette Magyar–Szerb (1889) és Szerb–Magyar (1894) szótárát.

Toncs Gusztáv 1884-ben a szabadkai főgimnáziumi értesítőben közzé tette Vitkovics Mihály élete és munkái című tanulmányát, s bizonyára ettől nem egészen függetlenül a reformkori Pestbuda jeles írója újra a figyelem középpontjába került: ezt követően jelent meg Piukovics Gábor Vitkovics mint szerb író (1889) és Rádits Dusán Vitkovics Mihály életrajza (1909) írása. Etnográfiai, népismereti irodalmunk a fehértemplomi tanár, Szőke Endre Vonások a volt Temesi Bánság népéletéből (1890) és az újvidéki Fogl János A krassó-szörényi románok között (1914) című munkájában adott életjelt magáról, a nagykikindai Jeszenszky Ignác Kiáltó szó (1897) című művében a szociográfia, Torontál vármegye gazdasági monográfiája (1904) című könyvében pedig a gazdaságtörténet jelent meg irodalmi és tudományos életünkben.

A polgár utazott is, igyekezett a maga számára meghódítani a világot, a lapok tárcarovatában egymást követték a fürdői levelek, s a kedélyes útirajzok. Kiss Lajos pancsovai tanár 1885-ben tette közzé Utazás a Dunán – Pancsovától Turn-Szeverinig című útirajzát, tanártársa Gecser Béla A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig című munkája 1893-ben könyv alakban is megjelent. Avar Gyula újvidéki tanár 1913-ban Kirándulás az Aldunára címmel közölt élménybeszámolót, Still Nándor 1897-ben Földrajzi séták Fehértemplom és vidékén címmel megindítóan szép leírását adta az Al-Duna vidékének. 1910-ben a zombori Türr Antal Del Toró írói álnéven a Bácska lapjain kilenc folytatásban Úti rajzok címmel jelentette meg Szerém-vármegyei úti élménybeszámolóját, Stiller Kálmán pedig 1911-ben a Fehértemplom és Vidéke tárcarovatában tette közzé Boszniai úti képek című írását. A neves újvidéki botanikus, Zorkóczy Lajos az Újvidék lapjain közölte Tárcza a Fruska-Górából (1885) című beszámolóját. Élményeit oly színesen adta elő, hogy a derűje az 1896-ban kiadott Újvidék és környékének flórája lapjait is beragyogta.

Ez volt az a korszak, amikor irodalomtörténet-írásunk is „utolérte” önmagát: az ugyancsak pancsovai főgimnáziumban oktató Rencz János 1897-ben, a költő halálának esztendejében jelentette meg Vajda János költészete s a mai magyar líra című monográfiányi tanulmányát, Avar Gyula pedig 1906-ban Gárdonyi Géza és művei című értekezésében a XX. századi életérzés irodalmi megnyilvánulásait kereste, hogy a folyamat kiteljesedéseként Loósz István Ady Endre lírája tükrében (1914) című monográfiája a fővárosi irodalmi körökben is komoly vitát gerjesszen.

Ám amíg egyesek a középkori szerb népénekek képzelet-gazdag világát és a lélek archaizmusát élvezték, amíg másokat a környező táj csodái ragadtak a lelkesedésbe, s az idegen népek szokásai késztettek töprengésre, a regényeinkben lassan elkomorodott az égbolt. Csupor Gyula 1868-ban kiadott – rettenetesen elhibázott, szinte népszínműre emlékeztető – Megbukott a mama! című, társadalmi regényében még a Deák Ferenc-i eszméket hirdette, Gozsdu Elek 1882-ben keletkezett Köd, és Kanizsai Ferenc a szabadkai Délmagyarország lapjain 1909-ben folytatásban közölt Ifjabb Sóti Pál című regényében már a pusztulásba rohanó magyar társadalomról rajzolt megrázó képet. Baloghy Imre 1909-ben Pancsován megjelent Zsivánovits Porfir de genere Zsiván című regényében pedig már az összeomlás látomását is írásba foglalta.

 

Talán sikerült érzékeltetnem, hogy az 1867 utáni néhány évtizedben micsoda pompával szökkent szárba a Bácska és a Bánság magyar irodalma, miközben a történetírók – Iványi István és Dudás Gyula nemzedékének tagjai – kiváló műveikben a polgár számára megrajzolták nemzeti történelmének boltozatát is.

A vidékünkön alkotó magyar írók abban az időben rendelkeztek közös vonással, valami jellegzetességgel, ami megkülönböztette őket más vidékeken alkotó társaiktól?

– Korábbi irodalomtörténet-írásunk szerette rövid úton elintézni a XIX. századi irodalmunkat azzal, hogy vidékinek nyilvánította, és ezt természetesen lekicsinylésnek szánta. Holott Magyarország-szerte (is) a fővárost kivéve minden egyéb vidéki irodalom volt, amennyiben a táj, egy-egy régió sajátos valóságában lakóinak a helyét kereste. Kazinczy Ferenc iskolateremtő ténykedése előtt a magyar irodalom jószerével csak a magyar vidéken élt: Dunántúlon, Észak- és Kelet-Magyarországon vagy Erdélyben. 1867 után a Bácska és a Bánság magyar íróinak sajátos jegyet adott, hogy műveikben a táj-élménnyel együtt idejekorán megjelent a társadalom valós élménye is: a cseléd-problémáktól kezdve, a pusztuló birtokosi osztály dekadenciáján át egészen a nemzetiségi feszültségekig. Persze az írói megszólalásnak a Délvidéken is kellett, hogy legyen hitele, műveik szellemi tartalmukkal, és esztétikai értékükkel vívtak ki maguknak tekintélyt. Csakis abban az esetben lehetett irodalomról beszélni.

 A bácskai és bánsági írók mennyire voltak ismertek – mai szóhasználattal élve: „befutottak” – országos viszonylatban?

– Sajátos kettősséggel állunk szemben: azok a tanárok, akik kultuszminiszteri határozattal kerültek a Bácska és a Bánság valamelyik középtanodájába, néhány ott eltöltött év, vagy évtized után megragadták az alkalmat, hogy visszatérjenek a fővárosba, vagy a szülőföldjük szellemi központjába. Kiváló példa erre Sziklay Ferenc esete, aki a Fehértemplomban eltöltött évei során szerzett tapasztalatai birtokában, 1920 után – Szenteleky Kornélhoz hasonló módon – Kassán és Pozsonyban állt a magyar irodalmi mozgalom élére. Románecz Mihály immár kellő bölcsességgel és megfontolással az ungvári, Wigand János pedig a szekszárdi gimnáziumot vezette sokáig.

Más volt a helyzete a Bácska és a Bánság íróinak. Sokukat csábította a főváros, közülük néhányan szerencsét is próbáltak az ottani lapoknál kiadóknál. Papp Dánielnek sikerült, többségüknek azonban nem. Margalits Ede csodálatos pályát futott be azzal, hogy a szláv tanszék vezetője lett, s az Akadémia megbízásából elkészítette a Horvát történelmi repertórium két és Szerb történelmi repertórium (félbemaradt) egy kötetét (a tervezett szlovák és a román repertóriumból nem készült el egy kötet sem). Hozzá hasonlóan történetíróink munkáit tudósi körökben nagyra értékelték, a Századok, a Budapesti Szemle és egyéb szakmai lapok rendre elismerően szóltak róluk. A nagybecskereki Szabó Ferenc Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtárának könyveit hatalmas szakmai elismerés kísérte, a sajtó a korszak egyik legnagyobb vállalkozásának tekintette.

Voltak azután olyanok is, akik ilyen-olyan oknál fogva csalódtak a fővárosban és az elkallódás elől visszatértek a Bácskába, vagy a Bánságba. Trischler Károly Zomborba történt hazaérkezésekor A határkőnél című versében így énekelt: „ne menjen a nagyvilágba, / Kinek szíve van, ki híven szeret”. A pesti csalatkozások után azonban egy részük szülővárosában az írás köztiszteletben álló alakja lett, munkái helyet kaptak a helyi lapokban, felolvasó estéik módfelett látogatottak voltak. Nem lehet tehát egyértelműen kijelenteni, hogy a siker a fővárosban, vagy valamely vidéki intézményben talált rá az őt megkísértőkre. Az ő pályájuk alakulásában döntő szerepet játszott a tehetség.

Az 1867–1918 között létrejött fél évszázad irodalmából mi az, amit érdemes megszívlelni ma is?

– Az 1867 után kilombosodott délvidéki magyar irodalomban az olvasó megleli a közösségért cselekvő írástudó ragyogó szellemi példáját. Tudós tanárok, írók, lapszerkesztők, egyházi méltóságok és történetírók szándékát a Bácska és a Bánság magyar polgári társadalma megteremtésének és kiművelésének nemes lelkesedése vezérelte. Íróink, tudósaink azzal lettek nagyok, hogy a maga helyén mindenki fölismerte a szerepének jelentőségét, és a hódoltság, majd az új honfoglalás évszázadai után, szülőföldjük újbóli fölvirágoztatásán munkálkodtak. Ezzel az elkötelezettséggel tudtak maradandót alkotni. S ha ilyen szép volt irodalmunk és tudományos életünk a kiegyezést követő évtizedekben, vajon miért nem maradt az utókorra eleven, máig élő hagyományként? Mert 1920 után a Bácska és a Bánság területén a magyar polgári társadalommal együtt felszámolták annak valamennyi fellelhető örökségét is.

A korszak meggyőződéses emberré nevelt
Díjak, ösztöndíjak