Skip to main content

Mák Ferenc

művelődéstörténész
irodalomtörténész
bibliográfus
kritikus
szerkesztő
fordító

Pályáját 1979-ben Óbecsén, általános iskolai tanérként kezdi. 19800–1983 között – megszakításokkal – az újvidéki Magyar Szó újságírója és az Új Symposium szerkesztőségének a tagja. 1983–1985 között fordítói munkát végez folyóiratoknak – elsősorban a Létünknek és az Üzenetnek –, és az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségének. 1985–1988 között a szabadkai Városi Könyvtár a munkahelye, ahol a gyakorlati év után a Szentgyörgyi István vezette, Szabadka város bibliográfiája összeállításának előkészületi munkálataiban vesz részt. Emellett rendszeresen publikál a szabadkai Üzenet című folyóiratban és a 7 Nap című hetilapban. 1990–1992 között a Kecskeméten megjelenő Forrás szerkesztőségének a tagja. 1993–2006 között Budapesten, a Határon Túli Magyarok Hivatalában a volt Jugoszlávia utódállamainak – Szerbia, Horvátország és Szlovénia – területi főosztályán dolgozik. 2007-től a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézet külső munkatársa, 2011–2015 között részt vesz a Délvidéki Magyar Mártírium 1944–1945 archívum létrehozásán, az Intézetben 2019-től a szlavóniai magyarság történetét kutatja. 2016 óta az irodalomtudományok doktora.

 

A Mák Ferenc által szerkesztett Délvidéki Soroló című hagyományfeltáró könyv-sorozat 2011-ben indult. Eddig megjelent kötetei:

1. Kanizsai Ferenc: Ifjabb Sóti Pál; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2011.

2. Draskóczy Ede: Bizonyítás egyszerű utakon; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2011.

3. Németh Ferenc: Ady vonzáskörében – Todor Manojlović Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2012.

4. Pogány Margit: Ami az életrajzokból kimaradt; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2013.

5. Bencz Mihály: Fehér sirály a Gyöngysziget felett; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2013.

6. Egy patrícius a titkok kapujában – Tanulmányok és dokumentumok Herczeg Ferenc születése 150. évfordulójának tiszteletére; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2014.

7. Féja Géza: Atyámfiai – Írások a bácskai magyarok sorsáról; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.

8. Veremidő – Magyarok a királyi Jugoszláviában (1918–1941) – Cikkek, tudósítások, helyzetjelentések a kisebbségi életről. A kötet anyagát válogatta, a jegyzeteket készítette és a bevezető tanulmányt írta Mák Ferenc; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.

További szerkesztések:

A koronakerület gondnoka – 100 éve született Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész; Péterréve, 2012.

Szabó József: A törökkanizsai kastélyparkok árnyékában; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2017.

Silling István: A kisbíró – Kupuszina élete a hirdetések tükrében (1953–1955); Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2017.

Roginer Oszkár: A jugoszláviai magyar irodalom terei – A (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitás-konstrukciók viszonya a sajtóban (1945–2010); Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.

Németh István: Jusztika – Válogatott elbeszélések; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 2018.

Bicskei Zoltán: A szív sorsa – A jazz és mi; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.

 

 

További publikációk
Egy száműzött, aki mindig velünk volt – Töprengések Bibó István szellemi arcképe előtt. In: Fenyvesi Ottó, Losoncz Alpár (szerk.): Ex – Évkönyv 1990. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
A gondtalanság rémülete. In: Székely András Bertalan (szerk.): Barométer – Az ex – YU magyar közérzeti irodalom antológiája. Bim-bam, Thurzó Lajos Közművelődési Központ, Logos, Szabadka, Zenta, Tóthfalu, 1997.
Kanizsai Ferenc – Aki magányában siratta el egy szegény és boldogtalan ország pepitanadrágos hivatalnokait. In: Tari István (szerk.): A magyarkanizsai írótábor antológiája (2003–2007). Cnesa Oktatási és Művelődési Intézmény, Magyarkanizsa, 2008.
A történeti gondolkodás megújulása – Körültekintés és számvetés a mohácsi csata évfordulóján. In: Pastyik L., Vékony L., Hajvert Z., Szabó J., Németh F. (szerk): Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyv 1., VMHT, Bajmok, 2010.
A makacs ákácok vidékén. Szenteleky Kornél kisebbségvédelmi programja – elfogadás és elutasítás
(Bárdi Nándor, Tóth Ágnes (szerk.): Egyén és közösség - Tanulmányok. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012.)
„Ha valami nagy baj érne bennünket” – Aki látta ledőlni a tornyokat. Petrányi Ferenc apátplébános. In: A koronakerület gondnoka – 100 éve született Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész. Népkönyvtár - Óbecse, Péterréve, 2012.
A végtisztesség keresztjei – Mártírjaink 1944–1948. In: Szabó József (szerk.): Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyv 3. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Bajmok, 2013.
Cziráky Imre. In: Szabó József (szerk.): Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyv 3. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Bajmok, 2013.
Cziráky Imre. In: Horvátországi Magyarság, 2013/4. sz.
Látlak mindig, évek ezrén is – Bencz Mihály születésének 100. évfordulójára
(Bencz Mihály: Fehér sirály a Gyöngysziget felett. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2013. )
Óbecse bibliográfiája. In: Glässer Norbert (főszerk.): Óbecse a polgárosodás útján – Bečej na putu ka građanskom društvu. Óbecse Község, Óbecse, 2013.
A járásosztás bácskai vitái a Tisza mentén. In: Glässer Norbert (főszerk.): Óbecse a polgárosodás útján – Bečej na putu ka građanskom društvu. Óbecse Község, Óbecse, 2013.
Közszellemet alkotni és azt maradandólag fenntartani. In: Glässer Norbert (főszerk.): Óbecse a polgárosodás útján – Bečej na putu ka građanskom društvu. Óbecse Község, Óbecse, 2013.
Najádok a kobaltkék pusztaság felett – Leidenfrost Gyula, az Adria magyar kutatója. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyve 4. Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, Topolya, 2014.
Régi fehértemplomi bibliotékák. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület Évkönyve 5. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2015.
Egy közös hazának vagyunk szabad polgárai – A fehértemplomi magyar sajtó. In: Besnyi Károly (szerk.): Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület Évkönyv 6. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2016.
„Valami zsibong, valami forrong a népben”– Jeszenszky Ignác. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület Évkönyve 7. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2017.
A délvidéki tájak vándorai. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület Évkönyve 8. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2018.
Rákóczi emléke a bácskai irodalomban – Dömötör Pál ódái. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyve 9. Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, Topolya, 2019.
„A mi arcunk már egyre keményebb” In: Mogyorósi Erika (szerk.): Múlt és jövő között – Csuka Zoltán 1901–1984. Csuka Zoltán Városi Könyvtár, Érd, 1991.
Jámbor Pál párizsi emlékei. In: Békési I., Jankovics J., Kósa L., Nyerges J. (szerk): Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon I–III. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Kft., Budapest, Szeged, 1993.
A délvidéki honismeret és a helytörténetírás kialakulása. In: Bárdi Nándor (szerk.): Források és stratégiák. A II.összehasonlító magyar kisebbségtörténeti szimpózium előadásai, Székelyudvarhely 1997. augusztus 21-22. Pro-Print Kiad., Csikszereda, 1999.
A szerb nemzetpolitika stratégiai célkitűzései és a Vajdaság, mint politikai probléma. In: Bárdi Nándor (szerk.): Globalizáció és nemzetépítés. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1999.
Horvátország 1991–1999. In: Bárdi Nándor, Éger György (szerk.): Útkeresés és integráció – Válogatás a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumaiból 1989–1999. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000.
Az új nemzeti politika és a HTMH (1989–1999): In: Hajduk Márta, Bagossy László (szerk.): Magyar világháló – A világban élő magyarok ezredévi üzenetei. Omis Kiadó, Budapest, 2001.
The Ideological Basis of the Southern Slav Agraroan Reform 1919–1941. In: Hungarian Minorities and Central Europe: Regionalism, National and Religious Identity, Pázmány Péter Catholic University Faculty of Humanities, Piliscsaba, 2001.
Ujlaki Kornél Dezső – A Drávaszög lelkiismerete, aki királydrámában ünnepelte a magyar hűséget. In: Acta Hungarica - Universitatis Essekiensis 1. J. J. Strossmayer Egyetem Bölcsészettudomány Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Eszék, 2008.
A Szent Korona legszebb gyöngye. In: Domonkos László: A kicserélt város - Fiume: volt és van. Unicus Kiadó, Budapest, 2010.
Az öreg halász és a magyar tenger. In: Garády Viktor: Régi dicsőségünk a tengermelléken. Pragma, Eszék, 2011.
A továbbélni-tudás forrásvidékén – Magyar sajtó a Délvidéken 1914–1944
(Paál Vince (szerk.): Magyar sajtószabadság és -szabályozás 1914–1989. Médiatudományi Intézet, Budapest, 2013.)
U mirisu lovora – O poeziji Eve Viole – A babér illatában. In: Eva Viola: Staro more – Az öreg tenger – Il vecchio mare. Art-Ars, Rijeka, 2013.
Befalazott gótika – A fiumei magyarokról. In: Cseke Péter (szerk.): Szigetek - szórványok a Kárpát-medencében és Észak-Amerikában. Korunk - Komp-Press, Kolozsvár, 2016.
Magyar politikai enciklopédia (címszavak). Polgári Magyarországért Alapítvány, Mathias Corvinus Collegium, Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019.
A forradalmár portréja
(Magyar Szó. 1988. augusztus 13.)
Szerző
Bácsországról kendőzetlen őszinteséggel. In. Horvátországi Magyarság. 2010/9.
Szerző
Elolvasom
Szintarévi fejedelmek és királyok
(Magyar Szó. 2017. március 13.)

Szintarévi fejedelmek és királyok

Balogh István Mágikus fészkünk

Felette szép könyvet olvastam a minap Zentáról, bácskaságunk egyetlen cívisvárosáról, ahol máig elevenen kitapintható, különös rendje van az életnek. Van abban valami csodás áhítat, ahogyan a város polgárainak világát évszázadok során megrendszabályozta, csöndes derűvé avatta a Tisza. A zentai ember nyugodt, bölcs és előrelátó, hiszen céljai elérését, vágyai megvalósulását a folyó megfontolt jelenvalósága alakítja. Mintha azon a vidéken a kegyelem szabott volna medret víznek és életnek, itt csodálatos harmóniában együtt van gyarapodó tapasztalat és megfontolt áradás – bizton rábízhatja magát az ember a teremtő, sorsformáló jóindulatra. Bizonyára az történt, hogy a századok során másutt nem tapasztalt sorsközösségbe forrt össze folyó és a partját lakó közösség, s a föllángoló szeretetben beláthatatlan távlatok nyíltak szívben és lélekben egyaránt.

Balogh István a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában megjelent Mágikus fészkünk (2016) című kötetében foglalta össze, mit is jelent a számára szülővárosa, Zenta, vagy ahogyan egy korábbi verseskötetében megénekelte: a Szintarév, és annak története. „Itthon vagyok – írta a szerző –, erős tő köt, miként minden akác-, hárs- és gesztenyefát, és virágzom mézédes, békés szirmokat.” Ebben a szép kötetben egy gazdag írói-tanári életpálya keresi utcákon és tereken, a Tisza-parti gesztenyefák árnyékában, hűvös esti szelek szénaillatában; de mindenekelőtt a szeretett elődök, nevelők, barátok és pályatársak megidézett emlékében a gyámolító-kibocsátó ihletforrását. „Állok (…) a zentai Tópart utcán, pont a Csonka lejárónál, és a Szent János tér sarka felé nézek. Érzem a szülőföld biztos talajának biztos sugárzását.” Mert Balogh István számára is egy küszöb, egy régi ház homályos szeglete, a misztikus félárnyékból a napsütésbe vezető elindulás az emlékezés első, biztos pontja. A háta mögött, a viskók sorában, valahol ott legbelül állt egy „sárga szoknyás ház”, párhuzamosan fut vele a néhai Hajnal utca, ez az évszázadok óta létező közöcske, amely nem volt mindig a pirkadatról elnevezve. „Valaha, vagy két évszázada még Mihál utzája volt, talán az arkangyalok vezérétől, talán valami ismertebb halászmestertől származtatta keresztapját.” Hogy mikor és miért lett Hajnal utca, igazából nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy derengő fénye ma is beragyogja a lelkeket. S ebben a ragyogásban, az emlékezet teremtette rendben vonulnak el a régiek, a gyerek- és ifjúkor kedves alakjai: Andruskó Károly grafikusművész, a minikönyvek világhírű mestere, Ács József festőművész, Szloboda János tanár úr, Tripolszky Géza múzeumigazgató, Dobos János ugyancsak tanár, későbbi levéltáros, nyomukban a kibocsájtó Árvay iskola megannyi tanárának árnyéka. A távolban égnek mered az 1939-ben felszentelt templom tornya, melyben Fábri Jenő esperesplébános, a jó öreg pásztor misézett, „szolgálta népét, keresztelt (…), esketett, temetett, s szívével, lelkével vigyázta-vigyázza nyáját”. Ő volt az, aki Zentán, Banó István tanárral együtt, Dudás Gyuláék példája nyomán újra életre keltette a helytörténeti kutatásokat. „Banó tanár úr az impérium-visszaváltással Pestre emigrált. Jenő páter meg itt maradt, bölcsőhelyén, s oly korban hintette el a helytörténeti kutatások és a magyar néprajzi gyűjtések magvát, amikor a hatalmasságok nem nézték az ilyesmit jó szemmel. S az áldott televényünkbe elvetett mag bizony kiserkent.” Nekik köszönhető, hogy Zentán tanulmányok, gyűjteményes kötetek sokasága szól a közösség múltjáról, s a múzeum – roppant gazdag tárgyi gyűjteményével – a népélet érzékletes megjelenítőjeként messzi vidékek követendő példájává vált. „Fordultam egyet a piacon – újságolja a szerző –, kezet ráztam néhány ismerőssel, köszöntöttem a révészt és a Tiszát, megbámultam a híd tükörképét, amely alig volt kivehető a békalencsés vízben.”

A túlparton, az ártér fáinak lombkoronái mögött rejlő világ sem kevésbé misztikus. Arrafelé van Bátka, a Zentától lefaragott Tündérkert, amely „hiába került a Tisza torontáli oldalára, megmaradt Bácskának”. Megmaradt a történelmi viharok során mindig, akkor is, amikor a Tisza „valóságos határfolyó volt”! A mágikus vidéken mágikus ital terem, afféle aranyló rizling, melyet Márton napján szentelnek férfiakhoz méltó borrá. A Tisza bal partjának „keszegpikkelynyi része” ez, amely soha nem volt Torontál, nem is lehetett Bánát. „Az mindig bátkai part volt”, s mint olyan, soha nem oda, mindig ide tartozott, része maradt a maréknyi szülőföldnek. Része az örök idetartozásnak. S a Szintarévnél a komp, a révész legendákba átmentett szikár alakjával maga az éltető kapocs a biztos jelenlét, és az örökös útra kelés sejtelmes partjai között. Fejedelme ő az idegenség és Istók Jóska kancsóval ékesített asztala közötti világnak, aki mindig tudja, hol, milyen ösvények mentén rejtőznek hazavezető útjaink. Megindítóan szép kötet Balogh István Mágikus fészkünk című munkája, szeretetteljes körültekintés az otthon emlékekkel feldíszített tájain.

Szerző
Elolvasom
Árnyak a rozsdamarta pusztaság fölött
(Magyar Szó. 2014. augusztus 22.)

Árnyak a rozsdamarta pusztaság fölött

Régi utazók járta ösvényekre hívott meg a barát, Fenyvesi Ottó két utolsó könyvével, a Tele van a memória (2012), és a Halott vajdaságiakat olvasva (2009) című versesköteteivel. A költő nem tesz egyebet, mint Csáth Gézától és Kosztolányi Dezsőtől kezdve Milkó Izidoron, és a pécsi emigránsok, majd az őket követő új nemzedék tagjainak, Bencz Boldizsárnak, Csépe Imrének, Debreczeni Józsefnek és Löbl Árpádnak a művein át egészen Herceg Jánosig bezáróan végigjárja azokat az ösvényeket, melyeket ők valaha a lépteikkel fölmértek. Jól ismert, otthoni tájakra követem hát őt, és közben azt érzem, hogy soha nem látott dimenziói nyílnak meg a vidéknek, amerre útjaink vezetnek. Halott írók és költők nyomában járunk, de az elevenekhez szól a számadás: Németh Istvánnak Újvidékre címzett Trombita harsant vala című versében Fenyvesi így rajzolta meg a belátható pusztaságot: „Aracs, hektárnyi paradicsom, / a pusztába egy templomnak romja, / szentélyében őseink szelleme / néhanap összegyűlik. Képzeletbeli tornyából / olykor ellátni Bizáncig. Látni a Kárpátok / büszke bérceit, látni a Bánságot és Torontált, / a Tisza torkolatát, Tordát és Elemért, / hol Kiss Ernő vértanú nyugodna. / Aranynak, mirhának itt már semmi nyoma.” Ha jól számolom ez így együtt kilenc évszázad krónikája kilenc verssorba sűrítve. A kötet címadó költeménye, a Tele van a memória szerint fajunk mellett avarok, ujgurok, baskírok, oláhok, rutének és szlávok pátosza, lírája, bánata és fegyelmezett jambikus éneke lebeg a táj fölött, ahol bizony nem egyszer nekivadult hordák törték össze az álmokat. Onnan, a Tisza partjáról még hallani az elvonuló lovak dobogását, látni az utánuk maradt torzót és töredéket, a kacattá tépett reményeket, a szögesdrótokon pedig átszűrődnek a bácskai falvak harangjainak mélabús zúgása, melyek száz éven át kísérték útjukra a folyton menekülő „tintalelkű, bús írókat”.

Kísérte a harangszó Csáth Gézának, a kisebbségi magyar sors első áldozatának paréjjal letakart holttestét, amint az új gránicról a szabadkai kocsma elé behozták, és kísérte a harangszó Milkó Izidor lépteit is, amint az alkonyatban a szabadkai gesztenyék alatt megtett sétái során az árnyékos homályból éppen Cholnoky Viktort látta szembejönni: „a magyar író Trianonba hal bele / – írta vala Kosztolányi”. Ambrus Balázs örömmel üdvözölte a harangkondulást, Kázmér Ernő pedig a „vajdasági” irodalommal együtt tagadta meg, hogy idővel mégis csak egyedül ez a vidék tekintse őt a saját halottjának. „Kis bőrönd volt nála tele / reménytelenséggel” – mint mindenkinek, akik fegyverek elől menekültek ide, és akiket fegyverekkel vittek innen el. Volt ilyen-olyan rózsás forradalom, és vérpiros terror, volt reneszánsz hajnal és futurista halál. Thurzós Lajos kapával a vállán kereste Musztafa seregét, „Látni akarta a vizet, a partot, / ahol kétszázötven éve a csata lezajlott”, miközben centivel mérte a maradék életet. Vele szemben Latáknak csak a bádoglavór spleenje jutott, és ráadásként a föltépett, kisemmizett vidéki élet. Csépe a pipáját tömte, miközben „a harang szava odafagyott / a templom körüli fákra”, hogy Debreczeni krematóriumának szörnyű hidegét terítse szét a rémült táj fölött. Herceg János körül is csak a kőangyalok maradtak, miközben Bácska szent folyója, a Mosztonga fölött „rímekbe veszett egy mesebeli vármegye”.

Fenyvesi Ottó köteteiben kiszélesedett a látóhatár, és az Üllői úti fáktól a szabadkai homokbuckákon, a Ferenc-csatorna beláthatatlan nádrengetegén, és a macedón lépvilágon át egészen Abbáziáig terjed az a vidék, amely fölött hol otthonosan, hol űzötten szárnyalt a délvidéki magyar író lelke, ahol öröméből és fájdalmából elhintett valamit, ami örökségünkké avatja e széles horizontot. Boldog ölelés, hangtalan rejtőzködés, ujjongó rácsodálkozás, szorongó menekülés, vagy csak magasba röppentett álom jelzi, hogy közülünk valaki odaadta a szívét annak a vidéknek, és a kései utód most hatalmas eposzban énekelte meg a sorsát. Mert egyébként: „Késő van már mindenre. / Nézem a kietlen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást”, és a lidércet, amint az elvonulók nyomába szegődik. Fenyvesi lírájában több, tágasabb, szélesebb és mélyebb lett a táj, amely a történelem tragikus pillanataiban akár egy bőröndben is elfér. S most arra gondoltam: azt is végig kellene egyszer olvasni, amit az elmúlt száz esztendő során valamilyen oknál fogva kipontoztak a művekből. Valahol ezek a sorok is benne rejlenek Fenyvesi Ottó verseiben.

Szerző
Szerző
Elolvasom
A lélektelen virágzás emlékei
(Magyar Szó. 2019. február 16.)

A lélektelen virágzás emlékei

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Első könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2009. 168 [5] p.; Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Második könyv; Zenta – zEtna, Basiliscus, 2017. 233 [5] p.

Nekem rengeteg, az idő múlásával egyre több gondom van a halott vajdaságiakkal, úgy érzem, valamennyien dolgavégezetlenül távoztak, s magunkra hagytak bennünket ebben az egyre kuszább, egyre fenyegetőbb világban. Hányszor, de hányszor kérdezném meg Szirmai Károlytól, hogyan győzte le a fojtogató köd nyirkos szorítását, megkérdezném Herceg Jánostól: soha nem esett kétségbe a léptei előtt összezáródó, keskeny utcák szorításától, Kek Zsiga bácsitól, mégis hogyan lehet vörös csillagot tűzni az oltalmazó kegyelem palástjára? Leülnék Szenteleky sziváci háza kertjének asztalához, s a langyos délután tétován elnyúló árnyékaiba takarózva megkérdezném tőle, ő nem rémült meg attól a hagyománytalanságtól, amit egykor a múltunkban vizionált, s vajon tényleg elhitte-e, hogy elődeink eltékozolták a történelmi örökségünket? Meg azt is megkérdezném az irodalom ösvényén éppen szembe jövő alaktól: latin költők nyomán látott-e már a mi vidékünkön örömtől megrészegült méhecskét hintázni a boglárka levelén? És biztos kérdeznék ezernyi kisebb-nagyobb dolgokat, ha az idők során nem hagytak volna a gondjaimmal magamra. Mint ahogyan kifogyhatatlan a kérdések sorából Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című, megindítóan szép versesköteteiben is.

Irodalom és történelem egymást föltételező és meghatározó együttlétezése számomra régtől adott. A megszületésének pontos körülményeire is emlékezem. A betűvetést én valaha – szépreményű ifjúként – a Tisza-parti Mohol hármas iskolájának egyetlen, olajozott padlójú tantermében tanultam, s ma is emlékszem, határtalan lelkesedéssel rajzoltam az ákombákomokat a vonalas füzetem lapjaira, s ügyességemért Magó tanító nénitől kaptam is elegendő dicséretet, olyannyira, hogy csöngetéskor boldogan futhattam a megszolgált uzsonnáért. Reggel tízkor ugyanis a Máriás pék habzó kötényével és hófehér süvegével a fején ott állt a bejárati lépcsők előtt, s a nyakába akasztott, irgalmatlan pocakjára támasztott, hatalmas vesszőkosarából kedvünkre válogathattunk a kiflik és a sósperecek rengetegéből. Gyerekszemmel módfelett szépnek és egyszerűnek tűnt minden. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor anyám sírva jött haza az első – majd azt követően, az év során minden egyes – szülőértekezletről. Elszorult a szívem: boldogan belefeledkezve a betűk titokzatos világába, vajon mi rosszat tehettem? Miért jött anyám haza minden egyes alkalommal sírva az iskolámból? Vajon mi rosszat hallhatott rólam, amiről én nem tudok, s ami oly határtalan fájdalmat okozott néki?

Fenyvesi Ottó a 2017-ben megjelent Halott vajdaságiakat olvasva című, a költő meghatározása szerint verseket, átköltéseket, másolatokat tartalmazó versgyűjteményének második kötetében a padéi származású Kristály István tanító tragikus sorsáról olvasom: 1944 őszén a partizánvérengzések nyomán „Gőzölögtek, füstöltek a földek. / Halomban feküdtek a hullák.” Csúrogon, Zsablyán, Mozsoron ezrével gyilkolták a magyar embereket, „Bezdánnál a Dunába, / Adorjánnál a Tiszába” lőtték az ártatlan áldozatokat. Moholon a kivégzés előtt hat borbély egy egész napon át borotválta a foglyokat. „A borotválás a hármas iskolában zajlott, a Tisza felé vezető úton, a templom mellett” – olvasom Fenyvesi Ottó Kristály István alakjának szentelt emlékezésében. Idővel azután bennem is összeállt a történet: az ötszáz kivégzett fogoly között volt anyai nagyapán, Lakatos József is, s utólag már nem nehéz összekötni a betűvetés és az írás szolgálatának ethoszát nagyapán padlóra kiomlott vérének soha el nem tűnő tragédiájával. Anyám, aki a kivégzés előtti napon még ételt vitt az apjának, élete során soha nem tudott szabadulni a rettenetes emléktől. Ahogyan én haladtam előre a betűvetés tudományában, úgy patakzottak anyám arcán a könnyek. Erről, s az ehhez hasonló valóságtöredékekről is szólnia kellene a délvidéki magyar irodalom hiteles történetének.

Fenyvesi Ottó említett két kötetében a „Torontál felől a szörényi havasokból” szivárgó homálytól (Keszég Károly) a drávaszögi „kopár, kifosztott táj felett” elzúgó történelem sötét árnyékáig húzódó területen (Baranyai Júlia) a délvidéki magyar irodalom végre az élet valóságos, igazi dimenzióiban jelenik meg: az elhalálozás sorrendjét követve Csáth Gézától (1919) Penavin Olgáig (2001) ötvenöt költői-írói portréban bomlik ki az írói megszólalás lehetőségeinek és körülményeinek rettenetes, történelmi súlyt nyert emléke.

Radó Imre hódító idegenek által fosztogatott „rozsdamarta puszták”-at látott maga előtt, Csépe Imre alakjainak lába alól kiveszett a föld, miközben körülöttük „megkeseredett a levegő”, „elkallódott a tapló, a parázs. Az esztendők”. S a veszendő világban, a komor égbolt alatt a Bácska misztériumának mélyén „csak a kőangyalok maradtak” néma szemtanúnak (Herceg János). Szenteleky Kornél tündökletesnek álmodott élete „beleveszett a kósza hexameterbe”, miközben sziváci magányában maga is megtapasztalhatta, „Bácska hallgatag lakói / nem beszélnek a fájdalmakról”, s ha olykor mégis mélyen a lelkükbe néznek, a szülőföldet benőtt disznóparéj fölött egyszerre álmodnak pokolról és hazáról. Munk Artúr megkísérelte ugyan maga köré fölépíteni a Hinterlandot, de hamar látnia kellett, hogy a hozzá hasonló bátrakat, a tájban ideiglenesen otthont teremtőket, „a vég nélküli szenvedés dicstelen poklában / csak nyomorúság és halál várta”. B. Szabó György emlékül maradt szomorkásan tűnődő mosolya „lefokozott örömök”-ről árulkodik, miközben Sinkó Ervin a szarajevói vasútállomás peronján állva várta a vonatot, „mely majd elviszi őket / a következő háborúba”. Börcsök Erzsébet A végtelen fal című regényében ugyan megpróbálta elmondani, hogy „titkok és fájdalmak nehezednek a házra”, de a szorongás valahol ott maradt mondatai szövedékében, mint ahogyan Szirmai Károly – a Szirti Sasnak csúfolt polgár – is tudta, amikor lidércek és víziók kísérik az életet, és „a görcsös eperfákon fennakadnak / a köd foszlányai”, az író egyetlen lehetséges feladata szavakba „koporsózni” az emberi sorsokat. Majtényi Mihály – megszenvedve a Császár csatornája című regényének őszinteségét – örökös rejtőzködésre kényszerült, a pályatárs, Gál László pedig már mindent megvetett és kigúnyolt, ami e szomorú világban magyar tőről sarjazott. Ahogyan e látvány felett Fenyvesi Ottó fogalmazott:

 

 

Átok lebeg a táj felett. Valaki az ablakot zörgeti,

egy lólábú ember, kezéből kóc lóg, kender.

Tűfogú farkas jár nyomában,

fekete holló száll felette. (Keszég Károly)

 

Világháborúk lövészárkainak borzalma, fogolytáborok minden képzeletet fölülmúló szenvedése, idegen hadseregek könyörtelen különítményeinek kegyetlensége, a szülőföldet vasfüggönnyel körülzárt határok nyomán született halálfélelem, partizánterror és hivatalnoki önkény, pártszolgálat és deportálás, titkosrendőri zaklatás és száműzetés élménye teremtett az elmúlt száz év során magyar irodalmat a Délvidéken. Mindezekről a történetekről az elmúlt évek során, az osztályharcos időkben katedrák magaslatain hitelt érdemlő módon szólni nem lehet. Ezért volt mindmáig suta, félszeg és hiányos minden, a bácskai, bánsági és drávaszögi magyar irodalom fölötti számvetés: lehet értekezni – árulkodó módon –, zengő szavakba szőtt hazaszeretetről, lehet méltatni idegen diktátorok kegyes odahajolását, amíg táborlakó marad az ember a saját szülőföldjén, nem lesz őszinte és fölszabadult lírájának egyetlen verssora, elbeszélő irodalmának egyetlen békét hazudó novellája sem. Fenyvesi Ottó az elmúlt évtizedek során úgy olvasott vajdasági magyar irodalmat, hogy a verslábakon, az elillanó szabad ötleteken túl az írói pálya titkait fürkészve meglátta az élet valódi, történelem meghatározta dimenzióit is. Köteteinek verseiben számba vette a leírható társadalmi valóság úgyszólván minden lehetséges változatát, és Sinkó Ervin nyomán ő is fölismerte: „Vannak dolgok, / melyek annyira abszurdak / és ellentmondásosak, / hogy csak versben / lehet őket kifejezni.” Mindezeket szem előtt tartva Fenyvesi Ottó délvidéki életet és irodalmat idéző köteteiben a megrendítő történetek mellett két eposzt is olvastam: az egyik, a múltat összegző Szirmai Károlyról, a másik, a személyes élményeket megmutató Sziveri Jánosról szól.

 Mégis, a megidézett valóság könyörtelen látomása mellett a költői tisztánlátás bölcsessége adott némi bukolikát is az elmúlt száz év rettenetének. Juhász Erzsébetre emlékezve Fenyvesi Ottó egy sírkert kapujában állva, mintha irodalmunk színes történetét tartaná a kezében, megjegyezte: „Édes napfény tündököl a sárga lombokon. Fenn az ég túlvilági kéksége. Csönd, kozmosz. Lenn a mélyben ismerős és ismeretlen halottak. Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha.” Minden bizonnyal az Árkádia-közelség élménye ez. Valahol az alkonyzónában „Késő van már mindenre. / Nézem a lélektelen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást.” Ottó, miért érzem úgy, ekkora szorongással, ilyen súlyos teherrel a szívünkben még nem lehet, még nem szabad csatlakozni az elvonulók, az ügyünket korán feladók seregéhez?

Szerző
Az életmű példamutató ereje. In: Újvidéki Rádió, Szempont, 1989. I. 24.
Szerző
Az életmű példamutató ereje. Szeli István: Így hozta a történelem...
(Magyar Szó, 1989. V. 6, 18.)
Szerző
Vékás János: Szeli István-bibliográfia. In: Hungarológiai Értesítő, 1994. 13. évf. 3-4. szám, 132-133. oldal
Szerző
Merülő önarckép. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó, Intézet, Újvidék. 1990.
Szerző
Csoportkép a hiányzókról (Domonkos István: Önarckép novellával)
(Üzenet. 1987/6.)
Szerző
Szakrális emlékeink. Silling István: Vallásos népélet Kupuszinán. In. Magyar Szó. 2017. augusztus 28.
Szerző
„Mint őszi ág...” In. Üzenet. 1991/1.
Szerző
A mitológia egyetemes érvénye. (Beszélgetés Péter Lászlóval). In. Magyar Szó. Újvidék. 1982. november 18.
Szerző
A történelem billenő figurái. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Sámánjaink színes álma
(Aracs. 2008/3.)
Szerző
Önismeretünk hosszú böjtje. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Regénypályázati véleményezés
(Híd. 1991/5.)
Gondviselő könyvészet. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Az idegen csend hatalma (P. Nagy István: Köralagút)
(Üzenet. 1990/4.)
Szerző
A filológus és a filológus tisztelete. In. Napjaink. 1987/1.
Szerző
A mosolytalan világ versei
(7 Nap. 1990. október 12.)
Szerző
Az arcképfestő magánya
(Üzenet. 1987/4.)
Szerző
Visszhangtalanul
(Üzenet. 1987/7–8.)
Szerző
„Nehéz volt elszánni magam” (Haraszti Sándor: Befejezetlen számvetés)
(Üzenet. 1986/12.)
Szerző
A ledőlő nyárhegyek pillanata
(Új Symposion. 1979/174.)
Szerző
Herceg János példája. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Mák Ferenc: Ahol a parázs még izzik (Herceg János: Nyíló idő). In. Forrás. 1992/1.
Szerző
A bácskai harangöntő
(Üzenet. 1994/1–2.)
Szerző
A megperzselődött akácfa
(Magyar Szó. 2014. február 8–9.)
Szerző
Kondicionált félelmeink. In. Magyar Szó. 1991. január 12.
Szerző
Hová lett a novella?. In. Magyar Szó. 1987. október 31.
Szerző
Futóhomokba futóárok
(Üzenet. 1986/3.)
Szerző
Hornyik Miklós: Beszélgetések írókkal. In. Magyar Szó. 1982. augusztus 17.
Szerző
Önpusztító türelemjáték – Vagy ahogyan ő mondaná: Idő kérdése az egész (Hornyik Miklós: Angol pázsit)
(Tiszatáj. 1992/7.)
Szerző
Álma fölszáll a boldog csillagokhoz
(Aracs. 2009/4.)
Szerző
Németh István első regényéről. In. Magyar Szó. 2014. március 14., 21.
Szerző
A tiszavirágok emlékezete
(Üzenet. 1990/2.)
Szerző
Helytörténetünk szép pillanata. In. Magyar Képes Újság. 1988. június 9.
Szerző
Lépcsőházi esztetizálás
(Új Symposion. 1983/213.)
Szerző
Párizsi szédülés (Sáfrány Imre: Jegenye-gambit)
(Üzenet. 1987/5.)
Szerző
Egy szolgálat talmi ragyogása (B. Szabó György életműsorozata). In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Regények, kéziratok (Bányai János, Mák Ferenc és Vajda Gábor jelentése a Könyvkiadó 1989. évi regénypályázatáról)
(Híd. 1990/6.)
Amikor egy világjáró hazatalál (Vojnits Oszkár: Afrikai út 1884)
(Üzenet. 1986/12.)
Szerző
Közösségi sorsvállalás valahol Európa szélén. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Egy fáradt szív szerelmei (Szenteleky Kornél egybegyűjtött írásai). In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Pannon sötétedések (Sziveri János: Dia-dalok). In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
A mindenség közelében (Sziveri János: Bábel)
(Üzenet. 1991/3.)
Szerző
Legendák nélküli emlékezés?. In. Magyar Szó. 1991. április 6.
Szerző
Az elnapolt élet itt maradt gondjairól. In. Magyar Szó. 1991. február 23.
Szerző
Hosszú úton – önmagunkhoz (Tolnai Ottó: Gyökérrágó; Prózák könyve). In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Akárha száraz kútba lesel. Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek. In. Könyvvilág. 1989/9.
Szerző
Az álmok mindig visszatérnek. Kontra Ferenc: Nagy a sátán birodalma
(Tiszatáj. 1991/12.)
Szerző
Óvatos ellenzékiség. In. Horvátországi Magyarság. 2006/5.
Szerző
Monográfia, mely túlmutat önmagán (Gobby Fehér Gyula: Testek és álmok)
(Üzenet. 1985/4.)
Szerző
Óvatos mérlegelés (Vajda Gábor: Ács Károly)
(Üzenet. 1985/6.)
Szerző
Lehetséges válaszok. In. Magyar Szó. 1991. június 1.
Szerző
Az egészről van szó (Végel László: Judit)
(Üzenet. 1990/10.)
Szerző
Miért nem több az ember?. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Szerző
Elolvasom
Eltévedt kórót sodor a szél
(Magyar Szó. 2018. október 11.)

Eltévedt kórót sodor a szél

Sem lendülete, sem dimenziója, sem íve nincs Börcsök László Vedlés címmel egybegyűjtött novelláinak, nem feszül mögöttük sem színes történet, sem pompás történelem. Az élet apró kis szilánkjai ezek az epizódok, üvegcserepek, amelyek sejteni engednek valamit abból a hatalmas egészből, amelyről bölcsebb időkben azt mondták az írástudók: az emberi élet méltósága. Az emberi élet méltóságának azonban tágasság és terület – haza, nemzet, szülőföld és ország – kell ahhoz, hogy föltárja, megmutassa belső lényegét. Persze ez a terület lehet mindössze egy tanyaudvar is, ha annak emlékezete őrzi a nemzedékek jussát és örökségét. Van tehát valami sejtelem, valami misztikum, amitől szárnyalni tud az élet, még akkor is, ha csak nyár végi almafák illatában füröszti meg arcát az ember. A fontos az, hogy legyenek történetek, amelyek előző történetekhez kötődnek, s amelyek nyomán újabb történetek születnek. Hogy legyen valami megragadható, valami kibontható, valami továbblendítő élmény. Olyan élmény, amelynek szövedéke rendkívüli – egyéni és közösségi – értékekhez köti az embert. Börcsök László novelláinak hőse – valójában az író maga – a Két éjszaka e sok közül című írásában azonban kénytelen föltenni magának a kérdést: „Ki vagyok? Egy ember, aki, mint a többiek, kutat, keres, vágyik valamire. Valami meghatározatlanra, magam sem tudom. Talán megértésre.” Talán az otthonlét nyugalmára – teszem hozzá én. Ez a bizonytalanság a forrása minden élménynek, amelyek az óbecsei szerző írásaiból rendre, immár évtizednyi távlataiban kibomlanak, legyen szó egy régi, Tisza-parti séta emlékéről, egy másik, lomha folyó feletti vár falainál föllobbanó ölelésről, elmúlt évek őszi iskolakezdéséről, nehéz gondokkal mérhető pályaválasztásról, a gesztenyefák alatti futásról vagy haldokló öregek meg-megkísértő tekintetéről. A Vedlés című novelláskötet eseményeinek sorában semmi sem kerek, semmi nem jut el a kiteljesedéshez – minden kezdemény önmagába roskad bele. A Fönnakadás című töprengésében olvasom: „Eltévedt kórót sodort lábadhoz a szél. Valahol biztosan fönnakad.” Mindent beleng a bizonytalanság komor színeiben úszó hangulat, amely sejtelmes kapcsolatokat rejteget, vagy takargat. A világ elrejtett szegleteiben mindig meghal valaki, önszántából kilép az életből. A csonttörőben tovább mélyül a megrendültség: „gondolataid rendszertelenül cikáznak a múltbéli események között. Verték apádat és anyádat, s elvitték őket valahová.” Az éjjeli séta című novellából azután az is kiderül, hogy valaki mindig követi az embert. Ügynökök, rendőrök, katonák világa ez, mert katonák, mindig vannak valahol! Vannak azon a bizonyos szigeten is, ahová olykor-olykor elhurcolják az embereket, s vannak ott is, ahol fehér meg sárga engedélyt adnak, hogy hazalátogathasson az üldözött.

Börcsök László a Számvetés című, a kötet egyik legletisztultabb írásában fedi fel a tépelődések, a meg-megújuló keresések okát és eredőjét: a szerző a hatvanas évek elején járt először Magyarországon, a Jugoszláviából érkező fiú azonban mélységesen megütközött azon a bizalmatlanságon, amely őt akkor a magyar fővárosban fogadta. Keserű élménye volt, hogy hazája idegennek tartotta őt, s ennek nyomán elmélyült szívében az élmény: hogy valójában neki nincs is igazi szülőhazája. „Csak szülőfölded van. Szülőfölded: az otthoni szülőház, a város, a rónaság, a Tisza a holtágaival, [...] a füzes az ifjúkori kalandokkal, a határ a tengernyi tengerivel meg aranyló búzatábláival.” A haza szimbólumai meg egyre csak fakultak, s már nem voltak ünnepek sem, amelyek lelkesedéssel töltötték volna el az embert. Ekkor állapítja meg a szerző: „Két identitásod van: a magyar, amely különbözik a magyarországi magyar identitástól és jugoszláv/szerb, amely meg nem azonos az itteni jugoszláv/szerb identitással.” Kitűnik: a Vedlés című kötet szerzője egy életen át küzdött magyarság-élményének meghatározásával, de soha nem volt mögötte olyan „kedvező társadalmi összháttér”, amely megkönnyítette volna az önmeghatározásért folytatott küzdelmét. Egy szétlőtt ország szétlőtt városainak emléke vezeti a felismeréshez: „A politikai, a hatalmi terror elferdíti, az emberek nemzettudatát.” A kötet címadó novellája, a Vedlés azután megmutatja a katonák, az ügynökök pusztítása után maradt világ látványát: „bármely részén jársz, mindenfelé szomorú, lehangoló látvány fogad. Sok az elhagyott, a lakatlan, az eladásra kínált ház.” Ez vajon a haza, a szülőföld része, vagy talán egyik sem? Ez – külső látványával és belső zaklatottságával együtt is – maga a kifosztott otthon, a beszakadt tető, a megégett küszöbök valósága. A Megérzés című novellában Börcsök László még úgy látja: rendet kell teremteni a körülöttünk tapasztalható zűrzavarban. Vagy ha nem lehet rendet tenni, újra kell kezdeni a külső és belső világ felépítését, megteremtését. Az olvasó reméli, erről fog szólni szerzőnk következő könyve. 

Szerző
Brájjer Lajos és a mértéktartó Fiumei Estilap
(Hungarológiai Közlemények. 2013/3.)
Szerző
Az önpusztítás küszöbén. Burány Nándor: Margit-híd
(Tiszatáj. 1992/3.)
Szerző
Gondviselő könyvészet (Csáky S. Piroska: Vajdasági magyar könyvek 1918–1941)
(Üzenet. 1988/10.)
Szerző
A rend stratégiája (Csorba Béla: Tücsökmadarak a hóban)
(Üzenet. 1985/7–8.)
Szerző
Elolvasom
Gyermekhalál a lágerben
(Magyar Szó. 2017. március 6.)

Gyermekhalál a lágerben

Van valami mélységesen sorsszerű abban, hogy a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, február 25-én találtam meg a postaládámban Csorba Béla, a Temerini Újság kiadásában 2016-ban megjelent A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában című könyvét, mely a Lágerfüzetek 1. jelzés alapján egy kiadványsorozatot is remélni enged. Volt tehát alapom és okom megrendülni múltunk gyászos emlékezete felett. A halál első könyve a tábor halotti anyakönyvének három kötetébe bejegyzett, 1944. december 2. és 1945. július 17-e közötti 250 csecsemő, gyermek és tizenéves tragikus pusztulását vette számba, név szerint felsorolva az áldozatokat, megjelölve a halál okát is. Csorba Béla hivatkozása tehát kikezdhetetlen, történelmi bizonyosság az alapja – a hullagyár szerb irányítói és vezetői a nyilvántartással maguk hitelesítik a szomorú adatokat. Az 1944 őszén elmenekült járeki németek helyébe „kollektív bűnössé nyilvánított, vagyonától és állampolgári jogaitól megfosztott jugoszláviai németek Dél-Bácskában élő csoportjait internálták”, közülük is mindenekelőtt „a hatvan évnél idősebbeket, a gyerekeket, a betegeket és a kisgyermekes anyákat. A fizikai munkára alkalmas felnőtt asszonyokat és férfiakat mind gyermekeiktől, mind családjuktól elválasztották, és kényszermunkatáborokba irányították” – olvasom a füzet bevezetőjében. A németek mellé hamarosan megérkezett az 1945. január 23-án kitelepített Csúrog és Zsablya „teljes magyar lakossága” is, ahogyan a márciusban hasonló sorsra jutott mozsori magyarok is. Hogy hány magyar és német gyerek fordult meg a jelzett alig fél év alatt a járeki haláltáborban, nem tudható, ám egy 1945. február 22-én kelt hivatalos levélben Prodanović százados, az újvidéki kerület katonai parancsnoka ezer lágerlakó gyerekről szólt, és ellátásukra hatvan liter tejet kért. Megdöbbentőek azok az adatok, melyek a foglyok élelmezéséről, egészségügyi körülményeiről szólnak: jelentős hányaduk ugyanis vagy éhen halt, vagy a járványokban pusztult el. S aki nem, azt Dragojlović Jana partizánnő, a tábor parancsnoka – bizonyára család- és gyermekszerető szerb anya – taposta széjjel. „(…) többször a mellükön ugrált és ordított: – Megdögletek-e svábok?” A 250 gyermekáldozat közül Novák Viktória 16 hónapos magyarkanizsai, Csikós Rozália 22 napos járeki, és Holló Ilona 8 hónapos csurogi gyermek halálának körülményeit a túlélő hozzátartozók vallomásai alapján rekonstruálni is lehet.

És itt mély lélegzetet kell venni. A történet valahol negyed évszázaddal korábban, 1918 októberében kezdődött, amikor a történelmi Magyarország déli vármegyéinek jelentős részét megszállta a szerb hadsereg. Történelmi távlatból ma már világosan fölismerhető: a nagy délszláv államról szőtt álom irreálisan túlméretezett elképzelés volt. Egy közös államhoz a szerb katonai vezetésen, az oligarchákon és néhány soviniszta indulataiban túlfűtött, hataloméhes politikuson kívül valójában egyetlen társnemzetben sem volt meg a kellő elhatározás. Ha Jugoszlávia megszületésekor ez nem is volt egyértelmű, megmutatkozott ez hét évtizeddel később, a délszláv állam véres háborúk során bekövetkezett összeomlásakor. 1918 októberében Bácska, Bánság, Baranya és a Muraköz megszállt területein a hatóságok rövid néhány hét alatt erőszakkal felszámolták a működő magyar hivatalokat, betiltották a magyar iskolák és intézmények működését, bevezették az állampolgársági igazolás önkényes rendszerét, egzisztenciális bizonytalanságba sodorva ezzel félmilliónyi magyar életet. 1918 októberétől kezdve folyamatosan, egészen 1941-ig idegen hivatalnokok terrorja irányította a magyar közösség életét. Megszűnt a papi és a tanári – egyáltalán: az értelmiségi – utánpótlás, a magyarság minden társadalmi, politikai, gazdasági és szociális intézmény vagy szervezet nélkül maradt. Akadtak azonban a régi világból itt maradt, tisztességes szándékú vezetők, akik a nagyszerb soviniszta hivatalnokok világában is kísérletet tettek a magyarság megszervezésére; pártalakulatban gondolkodtak, művelődési intézmények, egyesületek alapítására tettek kísérletet, és a magyar parasztság szövetkezeti megszervezésének a lehetőségét kutatták – minden jelentősebb eredmény nélkül. Ami persze nem Várady Imre, Deák Leó, Strelitzky Dénes és társaik jó szándékán múlott. Az 1941–1944 közötti néhány év végkifejletében tovább súlyosbította a jugoszláviai magyarság helyzetét. Amikor a járeki haláltáborban néhány hónap leforgása alatt 250 gyermek és fiatalkorú pusztult el, az új titói partizánhatalom akkoriban végeztette ki azokat a nemes férfiakat – Deák Leót, Krámer Gyulát, Andrée Dezsőt, Bogner Józsefet és társaikat –, akik mindvégig kitartottak a magyar közösség mellett, s akik negyed századon át a megmaradás, az állampolgári beilleszkedés törvényes lehetőségét keresték. 1944 őszén és az azt követő tragikus hónapokban a partizánterror nem csak a jövőnket, de a múlt örökségének bölcsességét őrző öregjeinket is likvidálta. Ami a járeki, és a hozzá fogható haláltáborban, és Bácska- és Bánság-szerte a települések dögtemetőiben történt, az kisebbségi közösségünk teljes fölszámolására irányult. Csoda, hogy túléltük, csoda, hogy a történtek után is újjá tudtuk szervezni közösségi életünket.

Szerző
Elolvasom
„Szalmaszálon bukdácsol a sorsunk”
(Magyar Szó. 2019. március 28.)

„Szalmaszálon bukdácsol a sorsunk”

Csorba Béla: Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé

Évek óta megkülönböztetett érdeklődéssel figyelem Csorba Béla köteteinek sorát, melyeknek együttese évszázados kisebbségi sorsunkról és történelmünkről olyan alapos és körültekintő számvetést nyújt, amely őszinteségében egyedülálló és példa nélküli szülőföldünkön, a Délvidéken. Ő az a temerini ember, aki otthona küszöbén állva tekint széjjel a Bácskaságunk közeli és távoli valóságában, kezével és szívével egyszerre tapintja, érinti meg a halódó világ többnyire takargatott és rejtegetett sebeit. Csorba Béla az otthonosság igényével méri veszendőnek indult értékeinket, kincseinket, és a még megmaradt, megtartó szeretet hőfokát egyaránt, olvassam akár az Ez olyan mondás (2016) című helytörténeti munkáját, a Temerini kenyér – Tanulmányok és esszék Alsó-Bácska népéletéből (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című kötetét, vagy a közösségi emlékezet általa felgyűjtött, megszerkesztett és kiadott Koczka József naplója (1914) (2014) című világháborús dokumentumát, az Ökrész Károllyal együtt gondozott „Pedig én katona akartam lenni” – K. József visszaemlékezései a Nagy Háborúra 1914–1918 (2014), a Makrai József verses hadifogolynaplója (2017), vagy megrendítő kötetét, A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában (2016) című könyvét, amely a Lágerfüzetek 1. fejezeteként jelent meg. S akkor még nem szóltam a szerző azon erőfeszítéseiről, amelyeket az 1944–1945-ös partizánvérengzés történéseinek föltárására fordított. Mindezek Csorba Béla közelmúltban végzett írói, történetírói munkáját dicsérik, belátható fejezeteiként annak a hatalmas opusnak, amely – feltevésem szerint – ma már a két tucatnyi kötetet is meghaladja.

Mindezek végiggondolására utolsó könyveinek egyike, a Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé (2017) című munkája adott alkalmat, amelynek írásai kisebbségi sorsunk tragikus emlékeit idézik meg, ismételten hangsúlyozva: a délvidéki magyarság soha nem gyógyuló fájdalmát az évszázados kisebbségi sorsa okozta gyötrelmek jelentik. A „…szalmaszálon bukdácsol a sorsunk…” – A délvidéki magyarok és az 1923-as választások az újvidéki Vajdaság című napilap tükrében című írásában találóan idézte Svetozar Pribičević oktatási miniszter erőteljesen kampányízű kijelentését, aki hangsúlyozta: „Mi jugoszlávok […] nem akarjuk a nemzeti kisebbségeket kulturális jogaiktól megfosztani; sőt, ellenkezőleg, a magyaroknak és a németeknek elemi és középiskolákat adunk, ahol a gyermekeiket anyanyelvükön taníthatják. A politikai és gazdasági jogokban a szláv lakosokkal egyazon elbírálás alá esnek, mert az állam az egyenlőség, szabadság és a jogrend alapján áll. A magyaroktól és a németektől csupán annyit követelünk, hogy lojális állampolgárai legyenek államunknak.” Elhangzott mindez 1923 tavaszán, amikor javában folyt az agrárreformnak nevezet kolonizáció, a magyar földek kisajátítása, azok dél-szerbiai, montenegrói és hercegovinai „passzív vidékek”-ről betelepítettek javára történő átjátszása, a magyar javak konfiskálása, az értelmiség – köztük a tanítók és tanárok – hivatalvesztéssel együtt járó elüldözése, az iskolák és a kultúrintézmények felszámolása. A „Mikor kezdtem a nagy vízen utazni…” – Vajdasági magyarok kivándorlása Észak- és Dél-Amerikába a trianoni döntést követő években című tanulmány szerint a bácskai magyarság elszegényedése a nyilvánvaló nemzeti elnyomás következménye volt; a királyi Jugoszláviában az 1930-as évek elején a földnélküliek többsége, 41,41%-a magyar, 10%-a német nemzetiségű volt. A Bácskában minden tizedik magyar számított föld és nem egyszer ház nélküli nincstelennek. A statisztikák azt is elárulják, hogy a 36 944 vajdasági kivándorló közül 15 040 volt magyar, 20 083 német, a többi más nemzetiségek soraiból került ki. Csorba Béla megállapítja: „A kivándorlási láz veszélyeit, a magyarság lélekszámának további gyors csökkenését, ezáltal az itthon maradottak gazdasági, kulturális és politikai befolyásának meggyengülését azonnal felismerte mind a politikai, mind az értelmiségi elit, azonban nem tudta hatékonyan befolyásolni a folyamatokat.”

Hogy milyen hatalmas mértékben szűkültek le a magyar politikai és értelmiségi elit közösségépítő lehetőségei, arról a szerző több tanulmányában is számot adott; Sinkó Ervin, Csuka Zoltán és Illés Sándor pályája néhány epizódjának bemutatásával bizonyította a létező szerb terror mindent átfogó erejét. A Petőfi a Vajdaságban – Kultuszmorzsák az 1923-as centenárium asztaláról című tanulmányában Csorba Béla idézte Dettre János szavait, miszerint Petőfi százéves évfordulóján a délvidéki magyarság „egy-egy bátortalan kívánság” megfogalmazásán kívül, alig tehetett egyebet. A Délbácska című lap megfogalmazása szerint: „Nálunk nincs hivatalos ünnep – mi még az örömben sem vagyunk egyek – ezért a mai éjjel néhány percét mi valamennyien fordítsuk arra, hogy egyetlen szál gyertyát égessünk a halhatatlan Petőfi emlékére.” Hány gyertyának kellett volna az elmúlt száz év során jeleznie kiszolgáltatottságunk feneketlen mélységeit?! Történik erre utalás a Koldusok a temetőkapuban – A háború utáni jugoszláviai magyar sajtó a titói lágerek lakóiról című tanulmányban is, ahol azonban a tanulmányíró már a Szabad Vajdaság azon újságíróit is megnevezte, akik „szigorú, de egyben igazságos” büntetésnek nevezték a járeki haláltábor létrehozását, és a Csúrog magyar lakossága elleni genocídiumot. E tragikus években a lakájok sorába tartoztak a politikai elit olyan magyar „jelesei”, mint Saffer Pál, Hock Rezső és Gál László. (Meg persze sokan mások, akiknek néven nevezését már csak a kegyelet tiltja.) Mindeközben újra kezdődött – vagy csak folytatódott – a Vajdaság „régóta tervezett, de a királyi Jugoszlávia idején félbemaradt gyarmatosítása” is.

Megindító olvasmány Csorba Béla Kérdések és látleletek című kötete, melynek írásai bekezdésenként figyelmeztetnek a veszendőség küszöbeink előtt tátongó, feneketlen mélységeire. És persze az emlékezés, a lélekmentés hatalmas feladataira is.

Szerző
Elolvasom

Temerini örökség

Csorba Béla: Kuffervizit

A minap egy interjúkötet kapcsán a Kárpát-medencei magyar kisebbségkutató műhelyek működéséről, programjaik megvalósításának körülményeiről értekeztem e helyen, s bizony látnom kellett, a tudomány az elmúlt évtizedekben az irodalomközpontúságtól hatalmas utat tett meg a „matematizálhatóság” felé, ami alatt minden bizonnyal az egzaktságra való törekvést kell látni és érteni. Hogy ez javára vált-e a mai Magyarország határain kívül élő magyar kisebbségi közösségeknek – ezt bizony nem tudom, az viszont elgondolkodtat, hogy a helyzetjelentésekbe mindenütt belekönyököl az eladhatóság, a tudomány piacképességének kérdése. Persze, lehet az én személyes gondom, ha nem elégszem meg a kisebbségi sorshelyzetek történeti leírása helyett felkínált felettébb elvont statisztikai, szociológiai, kultúrantropológiai fejtegetésekkel, végső esetben azonban mégis csak arról van szó, hogy immár évszázadnyi ideje, hogy (Cseh)szlovákiában, Romániában, a Kárpátalján és az egykori Jugoszlávia utódállamaiban a magyarok százezrei keresik a kibontakozás, az érvényesülés lehetőségeit, s rajtuk vajmi keveset segítenek a tudományos műhelyekben gyártott elméletek, magyarázatok és „értelmezési kísérletek”.

S mert hajthatatlan vagyok, maradok a történetírás kínálta helyzetértelmezések hagyományos rendszerében, rendületlen elszántsággal keresem azokat az „adattárakat” – leírásokat, tudósításokat, közleményeket –, amelyek „dédszüleink és az ő elődeik viselt dolgaihoz, mindennapjaihoz, életük örömteli, vagy éppen tragikus fordulataihoz” kötődnek. A leírást, e meghatározást Csorba Béla Kuffervizit (2018) című kötetének Temerin krónikájához (1851–1918) című fejezetéből vettem, melyben a szerző szülővárosa történeti kronológiájának egy fejezetét kínálja az érdeklődő olvasónak. A jelzett hét évtized előzményeként Csorba Béla szót ejt Temerin 1848 augusztusában, a szerb szabadcsapatok által történt felégetéséről, melynek során a lakosság többsége elesett az önvédelmi harcban, míg másokat menekülés közben gyilkoltak meg a fosztogató szerb lázadók. „Temerinben egyetlen ház sem maradt épen, a pusztulást túlélő lakosság földönfutóvá vált”, s egyesek bizony Jánoshalmáig futottak – olvasom a döbbenetes leírásban. Sanyarú magyar sors – 1923 címmel pedig – a történelem kronológiai rendjét követve – a könyv írója a „délszlávországi agrárreform” rettenetes következményeit mutatja be. Mondanám: otthonaik felégetésétől a birtokaik elkobzásáig, az üldöztetéstől a kifosztásig terjed a temeriniek – és velük a Délvidék valamennyi magyar közösségének – csaknem két évszázados történelme. Árnyak, alakok, szellemek suhannak az időben, ahogyan az – a város jeles személyiségeinek megidézésekor – a kötet következő fejezetének címében olvasható. Lukijan Mušickitől, a szerb irodalmi klasszicizmus jeles alakjától a pályatárs Sziveri Jánosig és Harkai Imréig terjed a megszólítottak-megidézettek népes serege. Vitkovics Mihály az 1810-es években írt levelében arra biztatja a pályatársat, írjon a déli vidékek életéről: „Ha a szerb újságokban nem hagyhatunk emléket irodalmunknak vagy más eseményeknek, amelyek érdemesek, hogy az utókorra szálljanak, akkor legyenek meg a magyar újságokban, s idővel, ha támad valamely pravoszláv historikus, legyen valami forrása vagy skicce a munkájához. (…) hadd tudják egyesek, hogy mi is élünk.” Mint ahogyan százhetven évvel később az élet nyomait, menthető értékeit igyekezett felkutatni Temerinben Harkai Imre is, amidőn az építészeti emlékek gyűjtésekor a hagyományt igyekezett „a maga, még ha csak pislákolóan is megnyilvánuló elevenségében értelmezni […], mégsem a hamut, hanem a parazsat kereste”. Történt mindez az 1980-as évek elején, amikor a jugoszláv hatalom az évszázadok során kialakult hagyományos városszerkezet felszámolásával (ismét) megmutatta, hogyan lehet „halálos sebeket ejteni egy kisebbségi léthelyzetű magyarok által lakott település élő szervezetén”. A hagyományos, paraszti szalagtelkek felparcellázásakor ugyanis megtörtént az addigi etnikai homogenitás fellazítása is.

S miközben idegen katonák vetettek tüzet a temerini otthonok zsuppfedelére, miközben emberöltőnyi gyakorisággal fosztották ki a Délvidék magyarjait, Temerinben – ahogyan másutt is –, csodálatos alkotói pályák teljesedtek ki. Kováts Antalt Csorba Béla meghatározása szerint „halk szavú poétaként” ismeri az utókor, aki újságcikkeiben „gyakran fordult a népélet, a paraszti világ, a még élő néphagyományok felé”, Illés Sándor pedig – akit ugyancsak menekülésre kényszerített a bevonuló partizánok kegyetlensége – hírnökeként a rettenetes időknek, az elsők között adott hírt az ártatlan délvidéki magyarok ezreinek legyilkolásáról.

Csorba Béla Kuffervizit című könyvében – egyszemélyes intézményként – az elmúlt két évszázad tragikus történéseinek néhány jelentős eseményéről ad számot. Még sincs ő egyedül a hagyományápolók sorában. Harkai Imre tudósi pályáját bemutató Hályogkovácsok bátorsága című írásában mutatott rá: Temerinben az 1973/74-ben megalakult Irodalmi, majd Művelődési Kör programcéljai között ott található a népi építészet kutatása is. „Az egyesület tagsága jórészt lelkes, új eszmékre fogékony középiskolásokból, egyetemistákból, fiatal szakmunkásokból toborzódott, akiket egyformán érdekeltek a neoavantgárd törekvések és a néphagyományok, Heidegger és a neomarxizmus, a free jazz és a Magyar Népzene Tára, a strukturalizmus és a helyi hiedelmek, Krúdy Gyula és Meša Selimović, a konceptualizmus és a népi juhászat… Ebből a színes, eklektikus zűrzavarból sok jó kezdeményezés született.” Ebből a mozgalomból teljesedett ki a TAKT, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor hatalmas értékmentő és értékteremtő munkássága is. Egy műhely, egy alkotói közösség, mely ma is többnyire a történetírás hagyományos eszközeivel él.

Szerző
Elolvasom
„Afelett sokszor harcolást töttek”
(Magyar Szó. 2020. július 25.)

„Afelett sokszor harcolást töttek”

Levél-féle Csorba Bélának 70. születésnapjára

Azt hiszem, abban az 1983. esztendőben közülünk senki sem gondolt a boldog, békés öregkorra, akkor csak a holnapot szerettük volna megérni – ha nem is derűben, de békében és egészségben. S lám, most csöndes békességgel a lelkemben elmondhatom: Isten éltessen, és tartson meg a szeretetében 70. születésnapod alkalmából! Azt már ifjú éveinkben megtanultuk, egy kóbor kutyával mindig több jár a nyomunkban, mint amiről a házunk kapujának környékén tudtunk, vagy amire számítottunk, de ha már a nyomunkba szegődött, annak biztos oka van. Nem véletlenül panaszolták a Forum-ház akkoriban felettébb szektás berkeiben: „mondhatunk mi bármit ezeknek a mai fiataloknak, olyan az, mintha fitymát hánynánk a falra!” Ha most belegondolok, megborzongok: Teremtő Ég! Felügyelőinknek hány fitymájába került, mire mi eljutottunk az öregség küszöbére! De határozottan boldog vagyok, hogy a régiek közül is akadnak még, akik előtt ma, 70. születésnapodon felköszönthetlek! A makacsságunk, az elszántságunk végül, valahol – érdemeik ellenére – nekik is köszönhető. Egész eddigi életünk abból állt, hogy folyton menekültünk a hitványság, a hitvánnyá válás általuk fölkínált lehetőségei elől!

Ifjúkori „lázadásunk” nem volt egyéb, mint útkeresés, a felszabadulás lehetőségének keresése. Akkoriban, az 1980-as években azt mondták ránk, minden létező értéket tagadó, fölforgató „elemek” vagyunk, hogy képtelenek vagyunk fölismerni és értékelni az irántunk tanúsított társadalmi, de főleg politikai jóindulatot, hogy nem fogadjuk el a bölcsnek, megfontoltnak vélt tanácsokat, és a boldogulásunkat szolgáló útmutatást. „Mert mi vagyunk a hasadás a tudaton” – fogalmazta meg helyettük a lényeget egykori társunk, Sziveri János. Az alapvető hiba abban volt, hogy annak a világnak, a poszt-titói kommunista korszaknak a túlélési lehetőségek tekintetében nem voltak hiteles megszólalói, véleményformáló hatalmi képviselői. Nem volt egyetlen egy sem! Ami ennél sokkal fájóbb: humánum tekintetében nekünk nem voltak hiteles tanítóink, tanáraink sem. Maradt hát a számunkra egyedüli menedéknek a tisztességes családi hagyományok világa. És maradtak a pályatársak, akik olykor a példájukkal, vagy ha mással nem, a tekintetükkel is bátorítottak, biztattak bennünket.

A tisztességes családi hagyományok világában pedig azt tanultuk, hogy minden este szellemben és lélekben gyarapodva térjünk haza otthonainkba, mert akkor másnap reggel könnyű álommal ébred az ember. Arra nem emlékezem, hogy erről esett-e szó közöttünk, akkor induló, fiatal nemzedéktársaink sorában! Azt hiszem, mi a soha néven nem nevezett gesztusokból, a példákból tanultunk. És miközben ifjúi lendülettel, vakmerőnek vélt elszántsággal látszólag a jövőbe menekültünk, a maga pazarló gazdagságában fölfedeztük a múltunkat. Mondanám: mi olyan bátrak voltunk, hogy nekiiramodásunk során meg sem álltunk a múltunk hatalmas birodalmáig. A reszkető-remegő félelemről árulkodó pártszólamok valóságából mi könnyed lendülettel jutottunk el az akkor éppen gazdátlan örökségünk világába: nemzeti történelmünk beláthatatlan térségeibe. Jó volt megtérni oda! Példáját találom ennek a hazatalálásnak bármelyik felütött könyvedben, legyen szó akár a Temerini néphagyományok (1988), a Még azt mondják, Temerinben… (1997), a Hol vette a király a várát? (2006), vagy az Ez olyan mondás (2016) című néprajzi, vagy a Puskalövés nélkül (2009) az 1944–1945-ös partizánvérengzésről szóló tanulmányokat tartalmazó Szétszórt csontjaink (2011), a Kérdések és látleletek (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című történeti munkáidról. Mint ahogyan az is tény, hogy a Források a Délvidék történetéhez I–III. (1997–1999) című három könyvedben te adtad a kezünkbe az első délvidéki történelmi olvasókönyvet. A Kováts Antal temerini tanító írásainak gyűjteményével, a Pótvásár Temerinben (2019) című könyveddel pedig ismételten arra figyelmeztettél bennünket, a közösségünk történelme semmivel sem pótolható, élhető és birtokolható tanulságokat kínál a számunkra.

A modern emlékeztetőben olvasom: Csorba Béla vajdasági magyar publicista, tanár, politikus, néprajzkutató, költő, az 1944–1945-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója. Én úgy vélem, Csorba Béla ma a leghitelesebb tanítóink egyike, aki – nem mellesleg –, mindenkor türelemre intett és nevelt. Írói-tanítói minőségedben tartson meg kegyelmében a Gondviselés!

Szerző
Draskóczy Ede története
(Aracs. 2011/3.)
Szerző
Eszméltető látomások. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Elolvasom
Dudás Gyula emlékezete
(Magyar Szó. 2012. január 6.)

Dudás Gyula emlékezete

A közelmúltban ünnepelte Zenta jeles történészünk, Dudás Gyula születésének 150. és halálának 100. évfordulóját, s amint az lenni szokott, az emlékezés most is megmaradt egy kis közösség magánügyének, pedig a Dudás család emlékezete akár az egész XIX. századunk eseményeinek a megidézésére is alkalmat adhatott volna.

Ehhez persze elmélyült történelmi tudatra, s a történelmi események ismeretének igényére lenne szükség, ám ebben a délvidéki szülőhaza ma sem jeleskedik. A XX. századi kisebbségi sorsunk szomorú következményeivel most kell szembenéznünk: az elszivárgó idő kegyetlenül elválasztotta közösségünket a saját múltjától, nincs (vagy alig van) már igény az elődeink emlékeit őrző történelmi múlt megismerésére, hagyományaink feltárására, múlhatatlan értékeinek életünkbe történő beépítésére. Pedig milyen tanulságos a minap fellapozott Fehér István A soknemzetiségű Baranya a 20. században című kötetének előszavába foglalt figyelmeztetés: „Mély hazaszeretet nincs szülőföldismeret, honismeret, lakóhelyismeret nélkül. A mindenkori jelent sem lehet megérteni az azt megelőző ok-okozati, történeti összefüggések nélkül, s a tanulságok levonása és megszívlelése nélkül tervezni sem lehet. […] Aprólékos, mindenre kiterjedő munkával össze kell gyűjteni az adatokat, a tényeket, azokat logikai és történeti folyamatokban rendszerezni kell, ahogy ezt Váradyék [Várady Ferencék] is tették.”

Fehér István arra a Várady Ferencre emlékezett, aki Dudás Gyulával egy időben, a millennium esztendejében 1896–1897-ben tette az olvasói asztalára Baranya múltja és jelenje című kétkötetes munkáját. Sorra születtek akkoriban a vármegye-monográfiák, amelyeknek ismeretanyaga azóta is felülmúlhatatlan, mint ahogyan megismételhetetlen a XIX. század végére egységbe szerveződött nemzeti tudományok teljesítménye is. Ha egyszer kinőve a XX. századi töredezettségünk nyomorát, és ismét a maga összetettségében szeretnénk látni a mögöttünk hagyott korszakot, egészen bizonyos, hogy nagy történetíróink életművéhez kell visszatérnünk.

S hogy mindjárt bizonyítsam is állításom igazát, hát felütöm az évfordulóra megjelent Dudás Gyula-kötetet, A zentai csatacímű könyvecskét. A mű eredetije a távoli 1885-ben a zentai Schwarz Sándor nyomdájából került ki, most a megemlékezés része volt a könyv hasonmás kiadása. Az utószóban Pejin Attila elmondja: az 1697-es esemény feldolgozása a tervezett, de soha meg nem jelent város-monográfiájának volt a része, ilyen értelemben jó, hogy a „helyi identitás erősítéseként” legalább ez a fejezete eljutott az olvasókhoz. Szilágyi Sándor pedig a kötet első kiadásához írt előszóban a történész által feltárt ismeretanyag roppant gazdagságát méltatta. „Az idegen történetírók rendesen kicsinyleni szokták a részvétel értékét, amellyel Magyarország a felszabadítási háború terhében osztozott. (…) Örömmel fogadhatunk tehát minden olyan munkát, amely részvételünket e világfontosságú eseményekben nekünk – s az igazságnak – kedvesebb szempontból veszi bírálat alá.” A budapesti történésztárs ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy a rólunk, magyarokról szóló hamis, téves vagy tendenciózus történeteket nekünk magunknak kell kijavítani, nekünk kell elvégezni a valóságunk feltárásának megkerülhetetlen munkáját. Helyettünk mások ezt nem végezhetik el. Megállapítása ma is érvényes, és a föladat annál súlyosabb, minél magasabbra nő fölénk a földolgozatlan és föltáratlan múlt árnyéka.

Pedig ma már irgalmatlanul magasra nőtt fölénk a föltáratlan múlt árnyéka, és egyre kevesebb a remény arra, hogy a történetírás modern kori kihívásának egy-egy személyes nagy vállalása elegendő a föladat elvégzéséhez. Egyre reménytelenebbek a hátrányok leküzdésére tett magányos erőfeszítések. Amíg iskoláink oktatási rendszerében a nemzeti történelmünk ismerete nem kapja meg a méltó helyét, nehéz elképzelni, hogy tömegessé válna a múlt feltárásának igénye. Az igazán szomorú, hogy közben a családi legendáriumok és történetek is eltűnnek, és mire szembesülnénk hanyagságunk és tehetetlenségünk súlyával, elvész mindaz, ami a lelkünket és a szellemünket erősíthetné. Elveszítjük szemünk elől az Iványi Istvánokat, az Érdujhelyi Menyhérteket és a Dudás Gyulákat, akik még ismerték az élet és a szellemi építkezés nagy titkait is.

Szerző
Elolvasom
A történelem és a hagyomány mint a közösséget megtartó erő
(Magyar Szó. 2022. július 2.)

A történelem és a hagyomány mint a közösséget megtartó erő

Faragó Árpád: Ahol nem némulnak el a harangok; Zenta – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021. 132 p.

Hűséges olvasója vagyok Faragó Árpád Magyar Szóban megjelenő emlékirat-sorozatának, mert írásaiban rendre a feledés homályába veszett délvidéki események és történetek elevenednek meg: régen megtörtént színházi előadások, kulturális rendezvények, irodalmunk jeles alakjai jelennek meg a visszatekintés fényességében. Jeles szerzőnk minden megnyilatkozása során azt igyekszik bizonyítani, hogy honfitársait a déli végeken a „keresztyén identitásuk” éltette és őrizte meg a szülőföldjükön. Hogy a szülőföld dimenzióiban hogyan jelenik meg az értékteremtő keresztény-keresztyén identitás, arról szólnak Faragó Árpád emlékeket idéző írásai.

A közelmúltban megjelent Ahol nem némulnak el a harangok című kötetével szülőföldjére vezette olvasóit, ahogyan ő fogalmazott: „Baranyába vitt a visszapergetett idő batárja.” Haraszti, Kórógy, Szentlászló, Kopács falvak tetten ért hangulata teremt alkalmat az emlékezésre. A Drávaszögben járunk, ahol nem némultak el a harangok – emlékeztet a könyv egyik, fölöttébb megindító írása: „Jöhettek tatárok, jöhettek törökök, földig lerombolhatták otthonaikat, mint az 1990-es években a délszláv etnikai háborúk időszaka alatt is megtörtént. Azonban a hitüket, a nemzeti hovatartozásukat soha meg nem tagadó magyarok újra és újra fölépítették otthonaikat, és az újjáépített templomaik magasba ívelő tornyában újra meg újra megszólaltak a harangok.” Bellye, Karancs, Hercegszőlős magyarjai, akiket a történelem során nem kíméltek a sorscsapások, megpróbáltatásaik idején Istennek hajlékaiban találtak menedéket, ott lelték meg „azt a megtartó erőt, hitet, amelynek köszönve újra szólnak a harangok ott a Drávaszögben, és templomaikban ünneplőbe öltözött hívők hitükben soha meg nem tört éneke adja tudtára mindenkinek, hogy a Drávaszög él, lélegzik, és továbbra is őrzi csodálatos múltját, szellemi életének soha meg nem fakuló ragyogását”. Faragó Árpád meglátása szerint az újjászülető Drávaszög a szlavóniai nemzettársaikkal együtt a délvidéki magyarság összetartozásának, együttlélegzésének csodálatos jelképe.

A XI–XII. században a területet teljes mértékben magyarok lakták, a XIV. századig elenyésző volt az idegenek beszivárgása. Az első jelentős bevándorlás a török betörések idején, az 1371-es maricai és az 1389-es rigómezei csata után következett be, amikor alig néhány esztendő alatt több mint kettőszázezer szerb telepedett le a vidéken. A bevándorlás második hulláma 1690-re tehető, amikor a szerbekkel együtt már bosnyákok, sokácok és bunyevácok is érkeztek Dél-Magyarország vármegyéibe, Szlavónország keleti szögletébe. A különböző telepítési hullámok ellenére a vidéken a magyar lakosság azonban a történelme során mindig többségben volt.

A Drávaszög a XVI. században a reformációnak is otthont biztosított. Haraszti lakossága 1546 táján találkozott először az evangéliumi tanokkal, egyházi könyvek tanúsítják, hogy 1760 táján a település iskolája már rendszeresen működött. A falu temploma 1768-ban készült el, a haranglábat 1787-ben fejezték be. Kórógyról 1290-től tesznek először említést a régi okmányok, Bencze Sándor helytörténész 1981-ben megjelent A kórógyi iskola története című könyve szerint a falu népe 1536-ban Sztárai Mihály és Szentantali Gergely hírneves prédikátoroknak hatására tért át a református vallásra. A reformáció azután meghozta a magyar nyelvű irodalom fölvirágzását is: 1544-ben Kákonyi Péter hercegszőlősi prédikátor megjelentette Eleázár históriája című munkáját, Sztárai Mihály pedig 1559-ben Laskón írta az első magyar nyelvű drámát Az igaz papságnak tüköre című hitvitázó munkáját. Alakjával, munkásságával Faragó Árpád A lánglelkű prédikátor című írásában külön is foglakozott. Kiemelte: Laskó az elmúlt századokban a drávaszögi magyarság szellemi központja volt.  1544-ben forgalmas dunai kikötő, vásártartási jogú mezőváros volt, amikor Sztárai Mihály hitszónok személyében rangos vendég érkezett a településre. „Ragyogó ékesszólását, írói tehetségét, egyéniségének lenyűgöző varázsát a nép csodálkozva nézi.” Prédikátori működése során az Ormánság közel hetven falvát, a Dráva-vidék százhúsz községének lakosságát „őszinte emberségével, írói tehetségével és ékesszólásával hódította meg”. A hercegszőlősi kánonok című írás szerint tevékenységéhez fogható jelentőségű volt az 1576. augusztus 16-án és 17-én negyven református prédikátor jelenlétében megtartott a zsinat, melyen a résztvevők történelmi jelentőségű egyházi törvényeket, rendszabályokat fogalmaztak meg. „Azt akarjuk – írták –, hogy minden tanító (ti. pap) ne csak prédikáljon, hanem a gyermekeket is az köröszténységnek fundamentumára tanítsa!” Ezzel lezárult a magyar reformáció forradalmi időszaka, és eljött a fegyelmezett építkezés kora.

A táj szülötte, Baranyai (Schneider) Júlia – akit mindenki csak Tanárnőnek szólított – hihetetlen energiával gyűjtötte a táj történeti múltjának tárgyi és szellemi emlékeit, Vízbe vesző nyomokon című, páratlanul szép könyvében, és a jelentőségében hozzá mérhető vörösmarti tájmúzeum létrehozásával állított emléket a régi, históriás Drávaszögnek. Voltak évtizedek – amikor még „együtt lélegzett” a délvidéki magyarság –, amikor a vajdasági magyarok szellemi kiválóságai rendszeresen fölkeresték a Drávaszög régi emlékeket őrző falvait, tenyérnyi kis településeit. A kisköszegi hegyoldalban volt Herceg János hófehér házacskája, ahol évtizedeken át a nyarait töltötte, otthona szellemi zarándokhelye volt s táj lakóinak. Fehér Ferenc útjai során a leggyakrabban Csúzát kereste fel, a falut, amely másfél évszázada féltő ragaszkodással őrzi Kossuth Lajos tábori lelkészének, Ács Gedeonnak a sírját. Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében fejezeteket szentelt a drávaszögi emlékeinek, Lábadi Károly pedig, akinek három évtizede jelennek meg tudományos munkái a Drávaszög rendkívül gazdag múltjáról, „a vajdasági és a drávaszögi magyarság közti szoros kapcsolatot mélységes elhivatottsággal új magaslatokra emelte”. Közel negyven kötete mellett a Horvátországi magyar művelődési lexikona (2015) a magyar történetírás utolérhetetlen teljesítményeinek sorába tartozik.

Minden sorscsapás ellenére rendületlenül szólnak a harangok a Drávaszögben. Faragó Árpád szerint a táj magyarsága, ha megsebezve, ha megfogyatkozva is, „ebben a mostoha világban töretlen hittel őrzi nyelvét, hitét, szülőföldjét, amelyet nem hagyott el. Őrzi és élteti a baranyavári dombvidék és a kopácsi-rét ölelésében megbúvó kis falvak, települések békéjét, csendjét.” A költő, Csörgits József szerint „Itt legmélyebb a csönd, / a népek találkozójának / háromszögében, / ahol a lankás domboldalról / lecsurgó múlt emléke / viaskodik a mával.” Faragó Árpád Ahol nem némulnak el a harangok című könyvében féltő gonddal, elragadó lelkesedéssel, és mindent megszépítő szeretettel állított emléket a szülőföldjének.

Szerző
Elolvasom
A szabadkai Népkör betiltásának története
(Magyar Szó. 2022. november 21.)

A szabadkai Népkör betiltásának története

Délvidéki művelődéstörténetünk fontos fejezetét, értékes korszakának történetét írta meg Németh Ferenc és Várady Tibor az Országok változnak, kultúrák maradnak című, 2022-ben, a Forum Könyvkiadó Intézet kiadásában megjelent munkájában. A kötet alcíme, a Száz éve, 1921-ben kezdte meg munkáját Nagybecskereken az utódállamokban először jóváhagyott magyar kulturális intézmény, a Torontálvármegyei Közművelődési Egyesület ugyan jeles évfordulóhoz kötötte a művelődéstörténeti eseménysorozatot, az előzmények áttekintése azonban a török hódoltság után a maga kultúráját újra megteremtő – bánáti és bácskai – magyarság társadalmi újjászerveződésének korába, a XIX. század első évtizedeibe, a reformkorba vezeti vissza az olvasót. Az 1921-es események jelentőségét Németh Ferenc Újrakezdés, kisebbségi sorsban, országos kisugárzással – A Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület (1921–1934) című tanulmányában jelezte, ugyanott azt is kifejtette, történelme új korszakában milyen megpróbáltatások vártak a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt területek magyarságára.

A Trianon utáni években az anyaországtól elszakított magyarság hatalmas erőfeszítéseket tett irodalma, kultúrája, iskolái és művelődési értékei megőrzése érdekében: a nagybecskereki magyar közösség sorra alapította a folyóiratait – 1920-ban a Renaissance-ot, 1921-ban a Fáklyát –, 1923-ban pedig megalakították irodalmi egyesületüket, az Ady Társaságot. Ennek a lelkesedésnek a lendületében született meg 1921-ben a Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület is, melyet azonban rövid működése után a szerb hatóságok betiltottak. 1934 áprilisában a szabadkai Napló az egyesület betiltásáról szóló beszámolójában kiemelte: az indoklás szerint „az egyesületnek tulajdonképpen nincsenek jóváhagyott alapszabályai, miután a meglévő alapszabályok a Torontáli Közművelődési Egyletre szólnak, tehát nem érvényesek. Az indoklás szerint az egyesület vezetősége (1934.) április 7-én Sztáribecsejen értekezletet tartott anélkül, hogy ezt a hatóságoknak bejelentette volna.” Várady Tibor a kötetben szereplő Magyar kisebbségi kultúrélet a jugoszláv királyságban – Betiltások és jogi próbálkozások tükrében című tanulmányában részletesen bemutatta: a betiltásra az 1934. április 14-én a Dunai Bánság Királyi Bánsági Közigazgatási Hivatal határozata alapján került sor. A Hivatal valójában azt kifogásolta, hogy az egyesület nevéből – az 1929-es névhasználati törvény értelmében – kimaradt a „Torontálvármegyei” név, a kihagyás után már egy jóvá nem hagyott, azaz „egy nem létező” egyesület működött. Ezzel egyidőben azonban betiltották a szabadkai Népkör működését is.

A Népkör betiltásának történetét Garay Béla az Életjel kiadásában 2012-ben megjelent Magyar műkedvelők az őrhelyen – A Népkör amatőr színjátszó társulatának története című munkájában dolgozta fel. Könyve bevezetőjében így foglalta össze a magyarság helyzetét az elszakítást követő időkben: „Itt nem maradt más, csak néhány politizáló ügyvéd, itt nem maradt egyetlen író sem; innen elment minden hivatásos színész, minden muzsikus; elment a tanítók java része, és itt nem maradt egy tömbben olyan tradícióktól és ősi kultúráktól megszentelt magyarság sem, mint például Erdélyben. Szegény, kihasznált zsellérnép volt a bácskai magyarság nagyobb része. A városokban kisiparosok, kistisztviselők, néhány orvos, néhány ügyvéd: ez volt minden, ez volt a mag, ez volt az új idők kezdete.” Ezért érezték úgy a szabadkai magyarok, hogy összefogással tegyenek valamit a magyar kultúra megőrzése érdekében. Megalakították hát a Népkört, amely a magyarság tömegeit szólította meg. Első bemutatkozásuk 1919 húsvét hétfőjén volt, amikor bemutatták a Vidám kabaréest című összeállítást. Ezt követően sem 1921-ben, sem 1922-ben nem léphettek színpadra a műkedvelő színjátszók, 1923. január 6-án azonban megemlékeztek Petőfi Sándor születésének 100. évfordulójáról. Petőfi költészetéről Szántó Róbert tartott előadást, ezt követően az Iparos dalárda megzenésített Petőfi-dalokat adott elő. Garay Béla szerint hosszú éveken át csak a Népkör színházában jöhettek össze a magyarok, és „csillogó szemmel csak a Népkörben hallgathatták a kultúra igéit”. Garay kiemelte: az elcsatolást követő években csak a Népkör műkedvelőinek vendégszereplései alkalmával láthatott színházat a kisebb települések magyarsága. Az 1928. december 10-én a szabadkai Népkör irodalmi estjén hat vajdasági magyar író lépett fel annak bizonyítására, hogy a vajdasági magyar irodalom nem ábránd csupán, hanem élő valóság. A műsorban Szántó Róbert, Debreczeni József, László Ferenc, Arányi Jenő, Csuka Zoltán és Fekete Lajos színpadi jeleneteit és verseit adták elő. 1928. június 8-án az Ibsen-bemutató előtt Szenteleky Kornél tartott „érdekes és élvezetes előadást” a szerzőről.

A Dunai Bánság az 1934. április 14-én kelt 25760/II.-2 számú rendeletével az egyesületekről szóló törvény alapján betiltotta a becskereki Közművelődési Egyesület működését, majd amikor a Bánság határozata jogerőre emelkedett, a szabadkai rendőrfőnök a Népkört – mint a Közművelődési Egyesület fiókját – ugyancsak feloszlatta, annak minden ingó és ingatlan vagyonát a fennálló törvényes rendelkezések értelmében lefoglalta. „A rendőrfőnök indoklása az volt, hogy abból a levélből, amelyet dr. Streliczky Dénes, a Népkör levélborítékjában és levélpapírján intézett hozzá, kitűnik, hogy a Népkör a feloszlatott Közművelődési Egyesület fiókja, miután mind a levélpapíron, mind pedig a borítékon az állt: Népkör Magyar Közművelődési Egyesület.” A feloszlatott Népkör vagyongondnokává dr. Nagy Ödönt nevezték ki. A betiltott Népkört több mint kétévi szünet után, 1936. november 30-án Magyar Olvasókör néven újra bejegyezték és az egyesület folytatta munkáját. A betiltott Népkör munkáját folytató Olvasókör kultúrbizottsága 1937. március 1-én vajdasági irodalmi estet rendezett, melyen Timár Ferenc, Gál László és Dudás Kálmán költők, Szirmai Károly, Majtényi Mihály és Cziráky Imre elbeszélők léptek fel. Csuka János a kisebbségi ember lelkivilágáról tartott előadást, Pataki László pedig Bencz Boldizsár egy versét szavalta el. A magyar szó, a magyar kultúra oltalmazói megingathatatlan elszántsággal folytatták munkájukat Szabadkán is.

Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Jelek az élő irodalom térképén (Mák Ferenc: A magam iskolája). In: Üzenet, 1991/1. sz.
Szerző
„Rejtőzködő öntudat” (Mák Ferenc Fényességek titkai című könyvéről). In: Forrás, 1992/12. sz.
Szerző
Otthonunk e táj. In: Népújság, 2009. április 16.
Szerző
Vezérfonal eltitkolt történelmünk megismeréséhez. In: Temerini Újság, 2009. június 11.
Szerző
„Mert nem igaz, hogy mi, mai nemzedékek úgy születtünk, hogy előttünk itt nem volt semmi”. In: Könyv, könyvtár, könyvtáros, 2009/9. sz.
Szerző
Mi is az a Délvidék?
Szerző
Egy bibliográfia a Délvidékért. In: Bácsország, 54. sz. (2010)
Otthon a munkában – A Berzsenyi-díjas Mák Ferenc köszöntése
Szerző
Adalékok az egyház identitásmegtartó szerepéhez a Bácskában
A bácskai magyarság migrációtörténetéhez
Búcsú a „hűtlen fekete földtől”
Elolvasom
Válaszok Trianon kérdéseire
Szerző

Válaszok Trianon kérdéseire

Mák Ferenc: Veremidő – Magyarok a királyi Jugoszláviában (1918–1941)

1920. június 4-ével, a trianoni békediktátum aláírásával, a délvidéki magyarság először került kisebbségi sorba. Ebben az új helyzetben, az SZHSZ Királyság egyik nemzeti kisebbségeként, a magyarság értelmiségének, politikai vezető rétegének egy sor olyan kérdést kellett feltennie, megvitatnia és megkeresnie rá a választ, amelyet a történelem során eddig sohasem.

Hogyan védje meg nemzeti identitását a délvidéki magyarság az új délszláv államban? Hogyan viszonyuljon a közösség az új államhoz? Miként szervezhető meg a magyar irodalom, sajtó, oktatás a kisebbségi lét keretei között? Mik a magyar ifjúság kilátásai a királyi Jugoszláviában? A felsoroltak csak néhány az akkori legégetőbb kérdések közül.

 

A fentiekre a délvidéki magyar értelmiség a két világháború között intenzíven kereste is a válaszokat. Napilapok, folyóiratok hasábjain, a nyilvánosság előtt fejtették ki javaslataikat, meglátásaikat. Ezen írások nem ismeretlenek a történelmünk iránt érdeklődők számára, hiszen számos eszmetörténeti munka feldolgozta már őket. A korabeli szövegeket teljes terjedelmükben elolvasni azonban leginkább csak gyakorló történészeknek volt szerencséjük. Mák Ferenc a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában megjelent Veremidő – Magyarok a királyi Jugoszláviában (1918–1941) című kötetében ezekből a szövegekből ad közre egy terjedelmes válogatást.

A kötet korabeli vezércikkeket, vitairatokat, tudósításokat, helyzetjelentéseket, elemzéseket tartalmaz. Ezek olyan korabeli neves lapokból származnak, mint amilyen a Bácsmegyei Napló, a Hírlap, a Híd, a Reggeli Újság, a Kalangya, a Magyar Szemle vagy éppen a Magyar Kisebbség. Az írásokat a kor jeles délvidéki magyar újságírói, írói, közéleti személyiségei jegyezték, mint például Dettre János, Szenteleky Kornél, Csuka János, Gráber László és Lévay Endre. A szövegeket a szerző nyolc téma – a magyar kisebbség társadalmi-politikai helyzete, demográfia és népegészségügy, gazdasági élet, oktatásügy, egyházak, a helyi társadalom átalakulása, a magyar irodalom, közösségépítés – köré építi. A válogatást Mák Ferenc tanulmánya vezeti fel, és a kötetbe gyűjtött írások szerzőinek rövid életrajza zárja.

A Veremidőt elolvasva az első szó az elismerésé. Tiszteletet parancsol az a kutatómunka, amely megelőzte a könyv megszületését. A szerzőnek ugyanis több, mint két évtized sajtótermeinek legjavát kellett megvizsgálnia, hogy megjelenhessen ez a szöveggyűjtemény. De Mák Ferenc nemcsak összegyűjtötte a korabeli írásokat, hanem gondosan át is válogatta. Úgy kerültek be a különböző vezércikkek, tudósítások, vitairatok, hogy együtt egy átfogó képet nyújtsanak az olvasónak a királyi Jugoszlávia magyarságának helyzetéről. A végeredmény egy több, mint hatszáz oldalas kötet. Azok kedvéért, akiket eltántorítana a nagy terjedelem a könyvtől, tegyük hozzá, hogy a kötet nagyon olvasmányos, ugyanis a napi sajtóban megjelent írásokról van szó. Így a szövegek rövidek, tömörek és lényegre törőek, ahogy hajdanán a Bácsmegyei Naplóban vagy éppen a Hírlapban megjelentek.

 

A Veremidő számos eddig kevésbé ismert témát boncolgat. Többek között számos írás foglalkozik a 30-as évek magyar ifjúságának helyzetével. Betekintést kaphatunk az akkori ifjúsági szervezetek működésébe, megláthatjuk azt, hogy egy magyar fiatal milyen felsőoktatási intézmények közül választhatott a királyi Jugoszláviában, képet kapunk az akkori pályakezdő fiatalok gondjairól, miközben a szemünk előtt bontakozik ki a szabadkai Híd folyóirat köré épülő ifjúsági mozgalom. De külön érdemes kiemelni Tóth Bagi István Pusztulunk, veszünk… című 1935-ben megjelent tanulmányát is, amelyben a szerző különböző kimutatások alapján igyekezett a jugoszláviai magyarok egészségi állapotát felvázolni. Ez egy szomorú olvasmány, hiszen Tóth Bagi leírta, hogy húsz magyar többségű településen 1919 és 1932 között a csecsemőhalálozás 17,52 és 24,08 százalék között mozgott, minden ötödik magyar tuberkulózisban halt meg, és a jugoszláviai magyarság átlagéletkora mindösszesen 32 évet tett ki. Emellett az ország kisebbségeinek körében a magyarok vezették a betegségi statisztikákat többek között a vesebetegségek területén, amelynek oka a nagy fokú alkoholfogyasztás volt, valamint az idegbetegségek és az öngyilkosság adatai is a magyarság körében voltak a legmagasabbak. Továbbá megállapítja, hogy a születések száma egyharmadával csökkent, rohamosan megcsappant a házasságok száma és 15 040 magyar vándorolt ki külföldre 1918 és 1930 között. Tóth Bagi István végül megállapítja, hogy a magyarság lélekszáma egy emberöltő alatt 14 százalékkal fogyatkozott.

 

A fenti példák is bizonyítják, hogy milyen aktuális kérdéseket feszeget a könyv, mert sajnos a népességfogyás ma is ugyanúgy égető problémája közösségünknek, mint nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. Igaz, manapság a tuberkulózis vagy éppen a csecsemőhalandóság már nem tizedel bennünket, de az elvándorlás vagy éppen az öngyilkosságok magas száma sajnos ma is a mindennapjaink része. Korunk ifjúsága ma is felteszi a kérdést: melyik felsőoktatási intézményt válasszam? Ezért a békediktátum mélyreható következményeinek megértésében Mák Ferenc kötete fontos olvasmány, nem pusztán a történészeknek, a múlt iránt érdeklődőknek, hanem mindenkinek, aki szívén viseli a vajdasági magyarság sorsát, mert sok mai kérdésre is választ kaphatunk ebből a kötetből. Sokszor közösségünk egy-egy égető problémája kapcsán érdemes elolvasnunk, mit is írtak elődeink nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. Mák Ferenc érdeme, hogy ezeket az írásokat egy kötet formájában kézbe adta számunkra.

Díjak, ösztöndíjak